Gyurgyák János: Politikai ideológiák AZ IDEOLÓGIA MEGHATÁROZÁSA
(…) Az ideológia olyan, többé- kevésbé összefüggő nézetek rendszere, amely meghatározott hit- és értékrendszeren nyugszik. Az ideológia a politikai cselekvés céljait és eszközeit magyarázza, igazolja abból a célból, hogy a társadalmat a fennálló rendszer megőrzésére, megdöntésére, megreformálására vagy éppen egy korábbi rendszer visszaállítására mozgósítsa. Az ideológiákról a továbbiakban ebben a szűk, tehát politikai eszmerendszerek értelmében fogunk beszélni. De röviden szólni kell arról is – bár ennek kifejtése bővebb teret igényelne -, hogy lehetséges az ideológiáknak egy másik, tágabb értelmű megközelítése is. Ez a megközelítés abból indul ki, hogy többfajta gondolkodásmód vagy tudatforma létezik (mindennapi, mitológiai, vallási, művészeti, filozófiai, tudományos stb.), s ezek közül csak egy az ideológiai. Ezeknek a gondolkodásmódoknak sajátos belső logikájuk van, közöttük nem lehet hierarchikus sorrendet felállítani, tehát egyik vagy másik tudatforma nem felsőbbrendű, hanem csak más. Ebben az értelmezési keretben más megvilágításba kerül az úgynevezett ideológia vége vita is. Arról van szó nevezetesen, hogy a hatvanas-hetvenes években, nem függetlenül a marxizmus kimerülésétől, könyvek, tanulmányok, cikkek tucatjai jelentek meg, amelyek eltemették az ideológiát. A nyolcvanas években – a létező szocializmusok összeomlásával – egyesek, látva a liberális demokrácia győzelmét, az ideológia, sőt egyenesen a történelem végéről értekeztek. A tudatformák párhuzamosságának elvéből inkább az következik, hogy nem az ideológia végéről lehet és kell beszélni, sokkal inkább az ideológia korának végéről. Az egyes korszakokban minden tudatforma megtalálható, de ezek közül van olyan, amely kitüntetett szerepet kap. Így kétségtelen, hogy a 119. század második felének és a 20. század első felének kitüntetett tudatformája az ideológia volt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ideologikus gondolkodásmód mára megszűnt volna, csak azt, hogy kitüntetett szerepét más gondolkodásmódok vették át. AZ IDEOLÓGIÁK TÍPUSAI
Ha az ideológiák típusait szeretnénk bemutatni, akkor három lehetséges irányba indulhatunk el. Az első út tűnik a legkönnyebbnek: nézzük meg, hogy milyen jelzős szerkezetekben használják a különböző ideológiákat. A következő ellentétpárokat fogjuk találni: forradalmi-reformista, reakciós-haladó, racionális-irracionális, tudományos-nem tudományos, univerzális-partikuláris stb. Ezeket a jelzőket bár naponta olvassuk vagy használjuk, segítségükkel mégsem jutunk el messzire. Ez az út elég lapos közhelyekhez vezet. Ezen ellentétpárokkal – mint ahogyan ezt az előző fejezetekben fejtegettük – vagy nem írhatók le az ideológiák közötti különbségek, hiszen az ideológiák egyszerre egyetemesek és partikulárisak, tudományos és nem tudományos nézeteket egyaránt tartalmaznak, vagy pedig olyan nehezen megfogható, szubjektív mércét használnak, mint a haladó vagy reakciós. A másik út az ideológiák logikai tipologizálása. Ilyen logikai tipológiát kínál a definíciónk is. A fennállóhoz, a status quóhoz való viszony alapján beszélhetünk konzervatív (amelyek a fennálló változatlan megőrzésére törekednek), reformista (amelyek a status quo megreformálására irányulnak), forradalmi (amelyek a fennálló megdöntését célozzák), ellenforradalmi amelyek egy korábbi rendszer visszaállítását tűzik ki célul) ideológiákról. Ezen az úton sem jutottunk túlságosan messzire. Hiszen például ezen az alapon konzervatívnak nevezhetjük azokat a sztálinistákat, akik 1989-ben a létező szocialista struktúrát változatlanul akarták megőrizni. A köznyelvben így is nevezték őket, de ez még nem ok arra, hogy egy tudományos tipológia is ezt kövesse. Ugyancsak gond van az 1
ellenforradalmi ideológiatípussal is, hiszen e logika alapján reakciósnak kell minősítenünk például egy olyan demokratikus átalakulást, amely diktatórikus rendszert vált fel, s tér vissza egy azt megelőző demokratikus szisztémához. Ilyen logikai rendszer kidolgozására tett kísérletet a húszas években bécsi emigrációjában Szende Pál. Szende a marxi logikát követve, de annak lényegét alaposan megváltoztatva úgy vélte, hogy az ideológiáknak (nála eszméknek) döntő szerepük van a történelemben. „Történelmi szerepük abban áll, hogy mint lelki hatóerők, egyes embereket és tömegeket történelmi tettre, cselekedetre, abbahagyásra vagy passzív magatartásra késztetnek.” Ennek alapján két ideológiatípust határozott meg. Az elsőt forradalmireformátorinak nevezte, a másodikat konzerválónak (illetve ellenforradalminak akkor, ha forradalmi eszközöket használ), annak megfelelően, hogy aktív vagy pedig passzív magatartásra sarkallnak-e. Ehhez a két magatartásmódhoz – szerinte – két gondolati eljárás köthető: az elleplező (Verhüllunk) és a leleplező (Enthüllunk). A történelem pedig – mondja Szende – nem más, mint e két gondolkodási mód, e két erő harca. Kezdetben Szende – eléggé mechanikus módon – azonosította az elleplező ideológiát a fennálló védelmével, a leleplezőt pedig a fennálló támadásával. Azaz egy ideológiát csak egyetlen szerepben tudott elképzelni. Később éppen a kereszténység és a bolsevizmus példáján azt mutatta be, hogy egy eredetileg leleplező ideológia hatalomra jutva hogyan válik fokozatosan elleplezővé. Csak sajnálhatjuk, hogy Szende korai halála miatt ezeket a gondolatokat nem tudta mélyebben is kifejteni. Szabó Miklós a hetvenes években egyik tanulmányában bevezette a programideológiák és állapotideológiák kifejezéseket. Programideológiáknak nevezi azokat az elméleteket, amelyek „bizonyos politikai törekvéseket és érdekeket az adott társadalmipolitikai állapot gyökeres megváltoztatásának célkitűzésével igyekeznek igazolni”. A programideológiák a fennálló rendszer kritikájából indulnak ki, így polemikus jellegűek, s lehetnek jövőkép- vagy ellenségkép-meghatározottak. A jövőkép-meghatározott ideológiákra jó példa a harmadikutas ideológia, míg az ellenségkép-meghatározottra a fasizmus vagy a nacionalizmus. Állapotideológiáknak nevezi Szabó azokat az eszmerendszereket, amelyek „egy adott társadalmi-politikai szituáció intézményi rendszerét emelik ideológia rangra azzal, hogy oly módon írják le, magyarázzák, elemzik, hogy a leírás és magyarázat az illető állapot és intézményei igazolását, jogosultságát sugalmazza”. Ezek az ideológiák nem polemikus jellegűek, és kevésbé kifejtettek, konzisztensek, mint a programideológiák. Szabó a liberalizmust és a konzervativizmust sorolja ide. Az eddig felsorolt valamennyi logikai megközelítés tehát a fennálló rendszer elfogadására vagy elutasítása alapján állított fel ideológiatípusokat (Karl Mannheim az előbbieket nevei ideológiáknak, míg az utóbbiakat utópiának). Egyfajta átmenetet jelent a logikai és a történeti tipológiák között az ideológiák jobboldaliakra és baloldaliakra történő csoportosítása. Baloldali és jobboldali nézetrendszerekről beszélni a politikusok és politikai publicisták kedvenc játékszere. A kifejezés eredetileg az 1789-es francia nemzetgyűlés megosztottságára utal, ahol a baloldalon foglaltak helyet a radikális forradalmi képviselők, míg a jobb oldalon a mérsékeltek. A monarchia restaurációja után a baloldali jelentette az antiklerikális köztársaság- és forradalompártiságot, míg a jobboldali a klerikális, a „trón és oltár” egységében hívő forradalomellenességet. A 19. század második felétől alakult ki a baloldal- jobboldal megosztottság mai tradíciója. A politikai baloldal a népszuverenitásban és az emberi nem evolúciójában, valamint az emberi intézmények javíthatóságában, azaz a haladásban, progresszióban hitt. Eszményképe a polgári szabadság és egyenlőség elvének kiterjesztése, maximalizálása volt. Míg a baloldal inkább optimista, addig a jobboldal inkább pesszimista volt az emberi természetet illetően. A jobboldal a népszuverenitás helyett az emberi kiválóságban, valamint a tradíciókban hitt. Inkább volt egyenlőtlenség-, mintsem egyenlőségpárti. Szkeptikusan tekintett a baloldali racionalitáshitre, és erőteljesen
2
hangsúlyozta a nem racionális, elsősorban vallási meggyőződését. A 19. század végén a politikai baloldal- jobboldal dichotómia gazdasági értelmet is kapott, amennyiben a baloldal jelentette a szabadpiac-ellenességet, az állami intervenciót, valamint az alullevők, a munkások, parasztok, kitaszítottak érdekvédelmét. Míg a jobboldal eszmerendszeréhez az állami beavatkozás ellenzése, a gazdasági szabadság kiteljesítésének igénye tartozott, azaz a társadalom alullevőivel szemben a jómódúak, polgárok, az arisztokraták, hivatalnokok érdekvédelme. A 20. század húszas-harmincas éveitől ez a viszonylag egységes kép (politikai baloldal – gazdasági baloldal, illetve politikai jobboldal – gazdasági jobboldal) megbomlott, olyan politikai mozgalmak, pártok születtek, amelyek nem írhatók le a baloldal-jobboldal megosztottság mentén. Politikai baloldali nézetek társulhattak gazdasági jobboldali nézetekkel, és viszont, politikai jobboldali elképzelések gazdasági baloldali elképzelésekkel. A totalitárius rendszerek (szélsőjobb-szélsőbal) még inkább használhatatlanná tették a fogalmat, hiszen ezek a rendszerek nem egy tengely két szélső pontján helyezkednek el, hanem nagyon is egymás mellett. További problémát okoz a fogalomhasználatban, hogy a bal-jobb megosztottság olyan rendszerek leírására volt alkalmas, amelyek kétosztatú, úgynevezett bináris rendszerek. A sokpárti, sokszínű politikai rendszer és ideológiai megosztottság csak nagy nehézségekkel írható le egyetlen törésvonal mentén. A politikusok és politikai publicisták mindezek ellenére nálunk is folyamatosan használják a pártok leírására. Marad azonban egy fontos érv e fogalmak használata mellett: ha a politikai élet nem tud meglenni e fogalomhasználat nélkül, akkor az ezzel foglalkozó tudomány, a politológia vajon eltekinthet-e ettől? Még inkább problematikus e fogalmak használata az Elbától keletre, ahol egészen más ideológiai megosztottságok uralják a politikai és intellektuális életet. Itt – ahogyan erre a későbbiekben még utalni fogunk - különösen anakronisztikus, semmitmondó baloldalijobboldali megosztottságról beszélni. A harmadik lehetőség a történeti megközelítés. Michael Riff, a Modern politikai ideológiák szótárának szerkesztője több mint ötven történetileg kialakult ideológiák szótárának szerkesztője több mint ötven történetileg kialakult ideológiát sorol fel könyvében. Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy Riff számára minden politikai terminus, ami „izmusra” végződik, ideológia. Így bekerül a szótárba a pacifizmus, romanticizmus, radikalizmus, izolacionizmus stb., tehát sok olyan politikai kategória, amelyek több ideológiában is megtalálhatók, így nyilván nem lehet őket önálló politikai eszmerendszereknek tekinteni. Mi lehet a megoldás, ha bennünket sem a történeti tipológia parttalansága, sem a logikai tipológia szűkössége nem elégít ki. Az első esetben bár megőrződik a történeti sokszínűség, és a történeti kifejtés mindennél jobban megmutatja egy-egy ideológia színeváltozását, esetleges metamorfózisát, de képtelen rendszerezni ismereteinket. Míg a második esetben a logikai tipológiák, bár nagyon lényeges közös elemekre, mozzanatokra hívják fel a figyelmünket, de a történetileg kialakult ideológiákat csak szemléltető példaként használják, és nem képesek egy-egy ideológia esetleges változásait sem figyelembe venni. Amit javasolni szeretnénk, az a kétfajta megközelítés vegyítése. Kiindulópontunk logikai, nevezetesen az a feltevés, hogy a modern korban a nyugat-európai politika kulcskérdése a hatalom, közelebbről a hatalommegosztás mikéntje, következésképp az ideológiák is a hatalom tengelye mentén csoportosíthatók. Ezen logikai tengely mentén a következőképpen ábrázolhatók a nagy történeti ideológiák:
3
Az ábra pontosan jelzi a totalitárius ideológiák helyét, egymáshoz való közelségét, amit a baloldal- jobboldal dichotómia inkább csak elfed. Továbbá az is világossá válik, hogy az ideológiákat nem lehet mereven szétválasztani egymástól, politikusok, politikai pártok, mozgalmak nézetei leggyakrabban éppen az átmeneti területekre esnek. (Lásd például: szociálliberalizmus, liberálkonzervativizmus vagy libertarizmus.) Az általunk javasolt logikaitörténeti tipológia ezeket az ideáltípushoz képest vegyes, két ideológia határterületén elhelyezkedő eszmerendszereket is értelmezni tudja. További feltevésünk, hogy az ideológiák helyhez és időhöz kötöttek, így az elnevezések történetileg és politikai geográfiai szempontból rendkívül sokszínűek. De ezen változatosság ellenére (például a fasizmus esetén: nemzetiszocializmus, falangizmus, olasz fasizmus stb.) az ábrán jelölt hat alapideológia lefedi valamennyi nyugat-európai ideológiát. A továbbiakban ezeket az alapideológiákat fogjuk bemutatni, mégpedig úgy, mint ideológiai ideáltípusokat. Tehát nem ténylegesen, ideálisan létező vagy létezett ideológiákról beszélünk, hanem úgy, ahogy azt Weber értette: „Egy vagy néhány szempont fokozásával, az egyoldalúan kiemelt szempontokhoz illő, diffúz és különálló, itt nagyobb, ott kisebb mértékben jelen levő, helyenként meg sem található egyedi jelenségek sokaságának összevonásával, egységes gondolati képpé való átalakításával kapjuk meg. Ez a gondolati kép a maga fogalmi tisztaságában a valóságban empirikusan sehol sem fordul elő, utópia, s a történeti munka feladat minden egyes esetben megállapítani, milyen messze vagy milyen közel van a valóság ehhez az ideális képhez…” A weberi ideáltípus-fogalom azt is megengedi, hogy az általunk felvázoltak mellett vagy helyett másfajta „utópia” is konstruálható. Az egyes ideológiák ideáltípusának felvázolás során – már amennyire a terjedelmi korlátok engedik – időnként utalunk az alapideológiák történeti formáira is. Az eddigiekben hangsúlyozottan a modern nyugat-európai ideológiastruktúráról beszéltünk, de joggal tehető fel a kérdés, hogy ezek alapján értelmezhetőek-e a kelet-európai vagy a közép-európai ideológiai megosztottságok? Ezek az ideológiák – s ez vitathatatlan – jelen vannak ezekben a társadalmakban, a politikai és az ideológiai diskurzus fontos viszonyítási pontjai, bár minél inkább távolodunk az Elbától, annál kevésbé ezek az alapvető ideológiák. Ha nem ezek, akkor melyek? Amíg a nyugat-európai politika alapkérdése a
4
hatalommegosztás, következésképp az ideológiák is e tengely mentén szóródnak, addig a kelet-európai politika alapkérdési mások, a politikai, intellektuális és az ideológiai viták más problémák körül zajlanak. Az eltérő gazdasági, társadalmi és történelmi helyzet olyan kérdéseket állít a középpontba, amelyek Nyugat-Európában már megoldottak (vagy részben megoldottak), meghaladottak, vagy sohasem voltak jelen. A nemzeti lét vagy nem lét olyan kérdéseket vet fel, mint a nemzeti identitás problémája, ennek alapján a mi-ők oppozíció, tehát a „mi különböztet meg bennünket a szomszédos országoktól, miért vagyunk mi mások” kérdése. Ezekre a kérdésekre a nacionalizmusok különböző változatai adják meg a megfelelő választ. A másik alapvető kérdés ebben a régióban „a merre haladjunk, milyen utat válasszunk”, azaz a modernizáció problémája. Jól példázza ezt a jelenséget az orosz eszmetörténet, ahol nem a nyugat-európai ideológiai tagoltság a meghatározó (bár elszórtan szinte minden nyugat-európai ideológia megtalálható), hanem a szlavofil-nyugatos ellentét. Annak a kérdése tehát, hogy szolgálhat-e mintául a Nyugat ezen társadalmak számára, vagy pontosan ellenkezőleg, ezeknek a társadalmaknak a „sajátos orosz”, „sajátos román” stb. utat kell megtalálniuk. Ezért az ideológiák részletes bemutatásánál a populizmus különböző válfajai sem hagyhatók ki. A magyar ideológia- és eszmetörténet ebből a szempontból rendkívül izgalmas, ugyanis hazánkban mindkét ideológiastruktúra megtalálható. A pártok, politikai mozgalmak, intellektuális csoportok nyugat-európai megosztottságok mentén is definiálják önmagukat, de ha mélyebben elemezzük a politikai mozgásokat, akkor rögtön előtűnik a népies-urbánus ellentét, amely pontosan a lényegi kérdésről, tehát a modernizációról szól. Ez a magyarázata annak, hogy bár a mai magyar pártok nyugat-európai fogalmakat használnak (liberális, szociálliberális, konzervatív, szociáldemokrata stb.), de mi azért jól tudjuk, hogy a magyar politikai rendszer sem ebben, sem pedig a bal-jobb fogalomrendszerben nem értelmezhető és nem írható le. Pontosan ez a magyarázata annak a meglepő ténynek is, hogy a magyar politikai pártok majdnem mindegyike ideológiai szempontból vegyes párt, s elképzelhetetlen az, hogy a szabaddemokrata párti konzervatív egy pártba kerülhessen demokrata fórumos kollégájával. Bár mindketten konzervatívok, ugyanabban az ideológiában hisznek, mégis mintha más nyelvet beszélnének, nem ugyanazt értenék azonos fogalmak alatt. A magyar politika nagy kérdése, hogy ez a két ideológiai struktúra továbbra is egymás mellett él-e, vagy pedig elindul a tisztán nyugat-európai ideológiai tagoltság felé. A fogalmi és tipológiai megközelítés után térjünk át a nagy történeti ideológiák bemutatására. ANARCHIZMUS
Az anarchizmusról két értelmezés él a köztudatban. Az egyik szerint az anarchisták „tiszta szívű gyilkosok”, tehát az anarchista képében egy terrorista vagy egy politikai merénylő jelenik meg. A másik értelmezés szerint az anarchizmus egyenlő a rendetlenséggel, a felfordulással, a káosszal. Ez a két értelmezés nem áll messze a politikusoktól sem, akik gyakran óvják az anarchizmus következményeitől a békés választópolgárokat. Már elöljáróban megállapíthatjuk, hogy mindkét kép az anarchizmus ellenfeleitől származik, s hogy mindkettő egyoldalúan mutatja be az anarchizmus lényegét. Aligha tagadható, hogy az anarchizmus történetének egy viszonylag rövid szakaszában, tehát a múlt század utolsó évtizedeiben és a 20. század első éveiben éltek olyan anarchisták, akik céljaik elérése érdekében nem riadtak vissza az erőszak alkalmazásától, uralkodók, fontos politikusok meggyilkolásától sem – természetesen a tiszta eszme nevében. Ez azonban viszonylag rövid ideig tartott (bár a meggyilkoltakat ez aligha vigasztalja), s még az akkori anarchisták sem egyként helyeselték e véres módszert. A másik vádpont ellen az anarchisták úgy védekeznek,
5
hogy a káosz csak átmeneti, szükségszerű feltétele annak, hogy kialakuljon a spontán rend. A központi hatalom megszűnése tehát nem vezet törvényszerűen társadalmi felforduláshoz, ellenkezőleg, egy szabad, önirányító, kooperáción alapuló társadalom csak az állam megszűnésével jöhet létre. Az anarchizmus az an-arkhia görög szóösszetételből ered, amely hatalomnélküliséget jelent. Jászi Oszkár a következőképp határozta meg az anarchizmus lényegét: „Az a társadalomelmélet, amely az igazságosságra (azaz az egyenlőségre és reciprocitásra) törekszik a emberi viszonylatokban (bízva abban, hogy ez egyben a szabadság elérésének útja is), célját az állam teljes kiküszöbölésével véli elérhetőnek.” AZ ANARCHIZMUS DOGMATIKÁJA
Az anarchizmus központi gondolata az uralom- és hatalomellenesség, következésképpen az ezeket gyakorló elitek, csoportok autoritásának, tekintélyének megkérdőjelezése. A különböző autoritások (állami, egyházi, társadalmi, gazdasági) – érvelnek az anarchisták – szükségszerűen korlátozzák az egyént, és megakadályozzák annak spontán fejlődését. Az anarchisták úgy látják, hogy a történelemben eddig létezett valamennyi társadalom a kizsákmányolásra és a tekintélyre épül, így számukra sem a rendies, sem a polgári, sem pedig a kommunista társadalmi berendezkedés nem elfogadható. Az emberi társadalom célja egy igazságos társadalom elérése, ez pedig nem jelent mást, mint az egyén teljes felszabadítását a kötöttségek alól (ezek a kötöttségek: a hatalom, az egyházak, a magántulajdon és több anarchistánál a család). A kötöttségek nélkül élő szabad egyének – érvelnek tovább az anarchisták – az állam gyámkodása nélkül képesek megszervezni a termelést, valamint saját igazgatásukat. A hatalom s annak megtestesülése, az állam természeténél vagy a történelmi körülményeknél fogva elnyomó, gonosz, következésképpen megszüntetésre méltó. Az anarchisták szerint a hatalom birtokosainak és az állam funkcionáriusainak érdekei szükségképpen kerülnek szembe a társadalom egyszerű tagjaiéval, s a társadalom nélkülük is képes megszervezni önmagát. Nincs sokkal jobb véleményük az anarchistáknak a demokratikus választásokról sem. Úgy látják, hogy a képviseleti demokrácia nem több színjátéknál, s a választások egyetlen célja az uralkodó elit hatalmi legitimációja. Ezzel szemben ők a közvetlen demokrácia intézményeiben hisznek. Az anarchisták az állam másik két funkcióját is megkérdőjelezi, azaz a belső és külső védelmi funkciót. Úgy érvelnek, hogy egy egyenlő és szabad társadalomban az egyéneknek nem érdekük sem a társadalom felforgatása, sem a bűnözés, sem pedig az egymással folytatott háborúskodás. Az anarchizmus második fontos jellemvonása a hierarchia- és bürokráciaellenesség, legyen az politikai, egyházi, társadalmi, ipari vagy agrár-, sőt egyes anarchisták ezen az alapon bírálják a család intézményét is. Úgy látják, hogy ezen hierarchiák és bürokráciák nem természetes, hanem mesterséges képződmények, amelyek kizsákmányolják, elnyomják és korrumpálják az embereket. A társadalom ezzel szemben szabad, spontán és természetes képződmény. Az anarchizmus szerint a feladat a hierarchia, a társadalmi piramis lebontása, az alapvetően vertikális társadalom helyett egy horizontális létrehozása. Az emberek feletti uralom helyébe a dolgok igazgatásának kell kerülnie. Az anarchizmus eszménye tehát egy olyan közösségi társadalom, ahol az emberek spontán módon szerveződő termelői és területi közösségeket hoznak létre Ezek a területi közösségek önként csatlakoznak majd egymáshoz, s szabad föderációkat hoznak létre. A föderalizmus tehát az anarchizmus egyik lényeges eleme. Az anarchizmus harmadik jellemvonása az antropológiai optimizmus. Az a nézet tehát, amely szerint az ember alapvetően jó, csak a hatalmi intézmények rontják meg. Az ember – mondják az anarchisták – alapvetően kooperatív lény, tehát számára az együttműködés, nem pedig a társadalmi szembenállás, az osztályharc a természetes. A hatalmi
6
intézmények teszik erőszakossá az embert, de ezen intézmények lerombolásával megszűnne maga az erőszak is. Mint minden ideológiának, az anarchizmusnak is véleményt kell nyilvánítania abban a kérdésben, hogy harmonikus vagy konfliktusos társadalmi modellt kíván-e megteremteni. A harmonikus modell abból indul ki, hogy az emberi társadalomnak nem szükségszerű velejárója a konfliktus. Pontosan ellenkezőleg, lehetséges, sőt kívánatos olyan társadalom létrehozása, amely kiküszöböli ezeket a konfliktusokat, az erőszakot, a háborúkat. Erre törekszik az anarchizmus is. A konfliktusos modell hívei pontosan ellenkezőleg okoskodnak. Úgy ítélik meg, a konfliktusok természetes velejárói az emberi társadalomnak, bennük nem valami „ördögtől” valót kell látni. Ha pedig a konfliktusok szükségszerűek, akkor nem célszerű kiiktatásukra törekedni, hanem azokat a módszereket, intézményeket kell megtalálni, amelyek alkalmasak a konfliktusok feloldására. Az anarchista történetszemlélet viszonylag könnyen jellemezhető: a múlt és a jelen a kizsákmányolás és az elnyomás kora, s abban is egyetértenek az anarchisták, hogy a változásnak spontánnak és alulról jövőnek kell lenni, hiszen a felülről jövő reformok értelmetlenek és haszontalanok, s csak a fennálló hatalom érdekeit szolgálják. Az átmenet módozatairól, formájáról azonban már éles viták voltak és vannak az anarchisták között. Az alapprobléma, hogy vajon a politikai intézmények átalakítása vagy pedig az ember belső átalakulása legyen-e az elsődleges, s hogy a változás egyetlen társadalmi forradalommal (Bakunyin), alulról jövő reformok sorozatával (Proudhon), egyéni lázadással (Stirner) vagy pedig morális átalakulással (Tolsztoj) menjen-e végbe? Abban hisznek az anarchisták, hogy a változás után az anyagi javak termelése és elosztása erőszak nélkül is megszervezhető, illetve biztosítható, s nem szükségszerű új, elnyomó állam létrehozása. Így létrejöhet az önkéntességen alapuló, funkcionálisan működő, emberi mértékkel mérhető, tehát alapvetően kis szervezetek kooperációja. Ebből következik, hogy az anarchizmus általában magántulajdon-, nagyipar- és iparicivilizáció-ellenes (bár az amerikai anarchizmus ebben a tekintetben eltér az európai példáktól). AZ ANARCHIZMUS PROBLÉMÁI
Az anarchizmus két történeti eseményt (spanyol polgárháború, orosz forradalom) kivéve mindig is az ideológiai csatározások perifériájára szorult. Jelentőségre jórészt csak a forradalmak kezdeti szakaszában tett szert, amikor a fennálló bírálatát és kritikáját adta. Az anarchizmus erőssége tehát a negáció, a kritika, a mindenkori hatalmi intézményrendszer kereteinek a feszegetése. A hatalmi praktikák, a korrupció, a politika mint színjáték legkíméletlenebb kritikusai mindig is az anarchisták, azt mondhatnánk – némi túlzással -, hogy ez történelmi szerepük. Ha ezen a negáción, tagadáson túl kell lépni, nos akkor ez az ideológia már eléggé sérülékeny. Az anarchizmus nagy paradoxona, hogy a politikára irányul, de célja a politikának mint olyannak a megszüntetése. A politikai mozgalmak általában bejárják az ideológiai-szervezeti-hatalmi állapot hármas lépcsőjét. Az anarchizmus csak az elsőre képes, ezért az anarchista csoportosulások mindig rendkívül képlékenyek, különböző frakciók laza együttesét alkotják. Ez egyfajta cselekvésképtelenséget idéz elő, hiszen ha nem jön a spontán forradalom, akkor felvetődik a „mi a teendő?” kérdése. Az anarchizmus antropológiai optimizmusa is rejteget egy paradoxont: ha igaz az a feltevés, hogy az ember alapvetően jó, akkor hogy lehet az, hogy az eddig ismert társadalmakban az erőszak, a gonoszság, az elnyomás is szerepet játszott, s mint ahogy tudjuk, nem is jelentéktelent. Mitől lenne ez másképpen a jövőben? Ugyancsak problematikus az az anarchista nézet, mely szerint egyszeri forradalmi aktussal megteremthető az erőszak és kényszer nélküli társadalom, holott jól tudjuk, hogy a forradalom, az erőszak alkalmazása nem feltétlenül vezet a szabadság birodalmába. További kérdés, hogy az anarchizmus közvetlen demokratikus, önigazgató
7
modellje, valamint gazdaságképe (kis hatékonyságú, preindusztriális, magántulajdon nélküli stb.) és a nemzeti identitás problémájának megkérdőjelezése hogyan oldaná meg a mai magas fokon szervezett termelési és társadalmi szerkezetek létező problémáit? Ezek a dilemmák kétségkívül léteznek, bár az anarchisták erre adott válasza is támadhatatlan. Azt mondják, hogy az anarchista elmélet legtöbb eleme sem történetileg, sem pedig logikailag nem cáfolható, hiszen az a tény, hogy eddig nem történt meg a nagy átalakulás, semmit sem bizonyít, s ők továbbra is hisznek abban, hogy ez majd egyszer bekövetkezik.
LIBERALIZMUS
A liberalizmust rendkívüli nehéz egyértelműen definiálni. A meghatározási nehézségeket legalább két tényező okozza. Először is az, hogy a liberalizmus nagy metamorfózison ment keresztül, tehát a klasszikus és a 20. századi liberális gondolkodók, ideológusok lényegi kérdésekben eltérő álláspontot vallottak, vallanak. Példaként elég, ha a szabad piac társadalomszervező szerepének eltérő megítélést említjük, azaz míg az előbbiek hittek a piac automatikus önszabályozó szerepében, utóbbiak valamilyen állami korrekciós mechanizmust szükségesnek látnak. Másodszor, az elméleti konszenzus hiánya mellett nem feledkezhetünk meg arról a fontos körülményről sem, hogy az ideológiák nemcsak elméleti kérdéseket igyekeznek megoldani, hanem a napi politikához, tehát időhöz és térhez kötöttek. A liberalizmust több mint két évszázados története során más-más politikai kihívások érték: más volt ez a kihívás a vallási, és más a világi korszakban, más a katolikus országokban, és más a protestánsokban, más, amikor a liberalizmus fő ellenfele a konzervativizmus volt, és más, amikor a szocializmus, más a nyolcvanas évek Magyarországán, és más a századforduló Oroszországában. Ez a tény többeket arra indított, hogy feltegyék a kérdést: ezek után lehet-e egyáltalán „a” liberalizmusról beszélni. Az alábbiakban amellett fogunk érvelni, hogy – ezen nyilvánvaló eltérések mellett – a liberalizmusnak van gondolati kontinuitása. Megkíséreljük cáfolni azokat a vádakat is, amelyekkel a liberalizmust ellenfelei illetik: hogy a liberalizmus a korlátlan szabadság és manchesterizmus ideológiája, a liberalizmus erkölcsi relativizmusa a társadalom szétbomlásához vezet, a liberalizmus előkészíti a talajt a radikális ideológiák számra stb. Mások úgy érvelnek, hogy a liberalizmus betöltötte történelmi szerepét, az alkotmányosság, és az emberi jogok tisztelete és a piacgazdaság elvei megvalósultak, néhány marginális politikai csoporton kívül senki sem kérdőjelezi meg őket, a liberalizmus alapeszméi tehát beépültek más eszmerendszerekbe is ( a konzervatívok ezt konzerválják, a szocialisták pedig túl akarnak lépni ezeken), így megszűnt a liberalizmus létalapja. Megannyi megválaszolatlan kérdéssel, problémával találkozunk a magyar liberalizmussal kapcsolatban is. Vannak értékelések, amelyek úgy ábrázolják a magyar liberalizmust, mint a folyamatos hanyatlás, haldoklás, „egy elhalás” történetét. Más értékelés szerint a magyar liberalizmus – bár többször súlyos vereséget szenvedett – mégiscsak egy diadal történeteként írható le, melynek végpontja 1989 volt. A ’89-es fordulat idején ugyanis alig akadt párt, mozgalom, szellemi csoportosulás, amelyik ne tartotta volna fontosnak, hogy magát liberálisként definiálja. A liberalizmushoz illesztett jelzők: „nemzeti liberalizmus”, „radikális liberalizmus” stb. azonban azt is jelzik, hogy Magyarországon nem egyértelmű sem a liberalizmus fogalmának használata, sem pedig annak értékelése. Talán ezért is érdemes megismerkedni a liberalizmus főbb elveivel.
8
A LIBERALIZMUS DOGMATIKÁJA
A liberalizmus talán leginkább azzal jellemezhető, ahogyan a politikáról és a kormányzatról vélekedik. A liberálisok szerint a politika szükséges, de mesterséges képződmény, tehát megegyezésen, konvenciókon nyugszik, azaz racionálisan megszervezhető, s ha úgy adódik bármikor módosítható, reformálható. A racionálisan megszervezett politika világi célokat követ, a liberalizmus volt tehát az első ideológia, amely szekularizálta a politikát. Ezek a világi célok: a szabadság védelme (a mesterséges politikával szemben a szabadság természetes), valamint a társadalmi béke és a prosperitás megőrzése. A liberalizmus szerint a politikának nincs ezen túlmutató, természetfölötti célja. Ezért a kormányzat hatóköre csak korlátozott lehet, tehát ezen célok biztosításán túl a politikának nincs mit keresnie az egyének életében. Így nem feladat a gazdaság irányítása, a szabad egyének befolyásolása, a kultúra irányítása stb. Ebből következik a liberalizmus másik lényeges jellemvonása: az individualizmus és a szabadság értékének tisztelete. Az individualizmus nem jelent mást, mint annak az elvnek a hirdetését, hogy az egyén elsődleges bármely kollektivitással szemben (osztály, nemzet stb.). Ezeknek a kollektivitásoknak, intézményeknek az érdekei – érvelnek a liberálisok – nem magasabb rendűek, nem előzhetik meg az egyének érdekeit. Az individualizmus másrészt azt jelenti, hogy a magánszféra sérthetetlen, és a civil társadalom intézményeinek működésébe az államnak nincs vagy csak korlátozottan van beleszólása. (Természetesen arról a liberálisok között is vita van, hogy hol van ez a határ.) A társadalmi közjó nem más, mint fikció, az emberek azért hoznak létre intézményeket, hogy ezek az egyének érdekeit hatékonyan szolgálják. A liberalizmust jellemzi továbbá az ember szabadságába és alapvető jogaiba (gondolat-, gyülekezés-, sajtószabadság stb.) vetett hit. A liberalizmus szerint ezek az elvek megelőznek minden más elvet, ezek elsődlegessége megkérdőjelezhetetlen, tehát az emberi szabadság és az emberi jogok sérthetetlenek, elidegeníthetetlenek és általánosak. A szabadság elsődlegességet élvez a tekintéllyel szemben. A harmadik jellemvonás is a liberalizmus politikafelfogásából következik. A liberalizmus abból indul ki, hogy a hatalom amely szükségszerű képződmény, korlátozásra szorul. Ez a koncepció jelenti egyrészt a hatalmi ágak (törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom) közötti hatalommegosztást, másrészt a politika szférájának elkülönítését a társadalmi szférától, amelybe az előbbinek beleszólása nem lehet, viszont a társadalom folyamatosan ellenőrizheti a politika szféráját. Jelenti továbbá egy olyan rendszer kialakítását, amelyben a politika szereplői (politikai pártok, ellenzék és kormány, parlamenti és parlamenten kívüli pártok, politikai lobbyk stb.) egymást is ellenőrzik. A liberális demokrácia politikai intézményei és technikái tulajdonképpen ennek a hatalommegosztási modellnek a megvalósítására hivatottak. A liberalizmus további jellemvonásai az univerzalizmus, tehát az emberi faj morális egységének hirdetése. A jogok és kötelességek – mondják a liberálisok – univerzálisak, ehhez képest csak másodlagos jelentése lehet a különböző történelmi és kulturális képződményeknek. A liberalizmus elfogadja a racionalitás elvét. A liberálisok úgy gondolják, hogy az ember alapvetően racionális lény, hisznek az emberi fejlődésben, a reformban, a gradualizmusban, tehát az ellenőrzött változásban és javulásban, minden emberi intézmény javíthatóságában. Végül, de nem utolsósorban a liberális dogmatikához tartozik a tolerancia elve, amely szerint az emberi társadalom pluralitása természetes, s türelmesnek kell lennünk a más vallásúak, a más véleményűek és a más hitűek iránt. A most felsorolt közös örökség mellett vannak azonban különbségek is a liberalizmus egyes típusai között, tehát a klasszikus liberalizmus (amely szerint egyenlő polgári jogok, de nem egyenlő politikai jogok illetik meg az embereket, a választójog tulajdonhoz vagy műveltséghez kötött, a gazdaságnak a laissez faire elve szerint kell működni, a piacnak
9
szabadnak, mindenféle intervenciótól mentesnek kell lennie), a demokratikus liberalizmus (amely a demokrácia és szabadság problémájának összeegyeztetésére jött létre, tehát az általános és titkos választójog megadásával beemelte a tömegeket a politikába), a szociálliberalizmus (amely szerint a cél a jóléti állam és a gazdasági biztonság megteremtése, ennek érdekében társadalmi és gazdasági reformok szükségesek, mindenekelőtt az állami intervenció), valamint a neoliberalizmus (amely elsősorban a szocializmus és a totalitarizmusok ellenhatásaként jelentkezett azzal az igénnyel, hogy vissza kell térni a szabad piac korábbi elvéhez) között. A LIBERALIZMUS PROBLÉMÁI
A liberalizmussal szemben az egyik legfontosabb kritikát úgy lehetne megfogalmazni, hogy a liberalizmus a múlt ideológiája, hiszen alapvető elvei megvalósultak, s felszívódtak más ideológiákba. A konzervativizmus elfogadva a liberális alapelveket liberális konzervativizmussá, a szocializmus pedig, lemondva utópikus elképzelésiről, s belátva, hogy a polgári társadalom meghaladhatatlan, szociálliberalizmussá vagy más néven szociáldemokráciává alakult át. A liberalizmus kritikusai rámutatnak továbbá arra, hogy az egyenlő jogok mögött egyenlőtlen gazdasági, kulturális és társadalmi lehetőségek állnak, hiszen a liberalizmus „szent tehene”, a magántulajdon sérthetetlenségének elve a vagyon felhalmozásához és átörökítéséhez vezet. Emiatt nem lehet esélyegyenlőségről beszélni. David Spitz rendkívül szellemesen fogalmazta meg, hogy a liberalizmus alapvető elvei – a tolerancia, a kompromisszum és az alapvető bizonytalanság – egyike sem kellemes az embereknek. Több oldalról érte kritika a liberalizmus racionalitáselvét is, azt állítva, hogy a társadalom valódi összetartó erejét jelentő tradíciók és a racionális nehezen értelmezhető érzelmek (mint például a nemzeti érzés) nem helyettesíthetők racionális tervezéssel. KONZERVATIVIZMUS
A konzervativizmus a mindennapi szóhasználatban a fennálló, a status quo (bármi legyen is az) megőrzését jelenti. Ez a köznapi szóhasználat jól ismert a magyar nyelvben is, hiszen emlékezhetünk még azokra az időkre, amikor a keményvonalas sztalinistákat nevezték konzervatívnak (nézeteik mindennek voltak nevezhetők, csak konzervatívnak nem). A bevezetőben említettük, hogy az ideológiák szűkebb értelme (mint politikai eszmerendszerek) mellett lehetséges egy tágabb értelmezés is, nevezetesen mint önálló tudatforma, társadalmi attitűdök, minták és viselkedésformák együttese. Arra is utaltunk, hogy az ideológiakutatás legkidolgozatlanabb részéről van szó. Talán a konzervativizmus az az ideológia, ahol ezt a kettősséget leginkább megfigyelhetjük. Ahogyan Hearnshaw megfogalmazta a konzervatív attitűd lényegét: „Ha nem feltétlenül szükséges változtatni, akkor nem kell változtatni. „Lord Cecil ezt természetes konzervativizmusnak nevezte. Mi jellemző erre a természetes konzervativizmusra: 1. használni és élvezni azt, amit elérhető; 2. előnyben részesíteni az ismerőst az ismeretlennel, a kipróbáltat az újjal szemben; 3. jobban kedvelni a lehetségest, a rutint, a tényeket a tervnél, a projektumnál. A következőkben a konzervatív ideológiáról mint politikai eszmerendszerről lesz szó. A konzervativizmus ideológiája a francia forradalom után alakult ki, s egy kis túlzással Edmund Burke Töprengések a francia forradalomról (1790) című művét nevezhetjük a konzervativizmus „bibliájának”.
10
A KONZERVATIVIZMUS DOGMATIKÁJA
A konzervativizmus legfontosabb jellemvonása a tradicionalizmus, ami a meglévő szokások és intézmények (vallási, politikai, kulturális) tiszteletét jelenti. A tradíció, amely a liberálisok szerint a progresszió gátja, a konzervatívok szerint a történelem és az előző nemzedékek bölcsességének az eredménye, s nem véletlen az, hogy éppen a meglévő intézmények alakultak ki. Ezek az intézmények a hosszú idő alatt formálódnak, s az így kialakult szokások, tapasztalatok, előítéletek jobban irányítják a társadalmat, mint az ész, a logika és az absztrakciók. A konzervatívok ezért elutasítják a forradalmi változásokat, az uniformizmust és az egalitarizmust, valamint szemben állnak más ideológiák utilitarizmusával, haszonelvűségével. A konzervatívok az organicizmus, a szervesség elvét vallják. Ezen elv szerint a társadalom komplex rendszer, amelyet nem lehet gyökerestől felfordítani, csak a társadalom természetes változása elfogatható. Egy konzervatív ideológiából nem hiányozhat a politikai szkepticizmus és az antropológiai pesszimizmus sem. Az előbbi elv szerint a politikai bölcsesség nem az elméleti spekulációkban, hanem a történetileg felhalmozott tudásban van. A politikai szkepticizmusból következik, hogy a konzervativizmus felismeri a politika korlátait, a politikára mint szükséges rosszra tekint. Az antropológiai pesszimizmus pedig nem jelent mást, mint annak az elvnek a hirdetését, hogy az ember tökéletlen lény, imperfekció, hiszen az embertől elválaszthatatlan a gyűlölet, az erőszak, az önzés, a kapzsiság stb. A gonosz ugyanúgy az emberi természet része, mint a jó, s ezen tulajdonságai nem a tökéletlen politikai intézmények következményei. A konzervatív dogmatika része az egyenlőtlenség tana. A konzervatívok úgy látják, hogy az emberek alapvetően egyenlőtlenek (természetesen a jogi egyenlőség a konzervativizmusban sem kérdőjeleződik meg), egyenlőtlenek fizikai és szellemi képességekben, lehetőségekben. A társadalmi rétegek és csoportok közötti egyenlőtlenség törvényszerű, nem küszöbölhető ki az emberi társadalomból, illetve azok a kísérletek, amelyek ki akarják iktatni, szükségszerűen jutnak el az erőszakhoz, erőszakkal egyenlősítve a társadalom sokszínű valóságát. Ennek az alapállásnak fontos politikai következménye van, nevezetesen a társadalmi hierarchia, a vezető réget, az úgynevezett uralkodó elit szükségszerűségének a tana. A konzervativizmus sajátos paradoxona, hogy miközben maga is ideológia, érvkészletéhez hozzátartozik az ideológiaellenesség. A konzervatív gondolkodók, mint Michael Oakeshott vagy Roger Scruton úgy látják, hogy a politika egy speciális és korlátozott tevékenység, amelynek nem az a célja, hogy általánosan terveket és szabályokat dolgozzon ki, még kevésbé, hogy az embereket jobbá tegye, hanem „olyan eszköz, amely lehetővé teszi az ember saját maga választotta tevékenységének folytatását”, s elősegíti a béke és a rend fenntartását. A konzervativizmusnak történetileg két típusa alakult ki: az angolszász, amelyhez hozzátartozik a „régi” alkotmány megőrzése és a szabadságjogok védelme. Ez a konzervativizmus evolutív, tehát nem zárkózik el bizonyos politikai és társadalmi reformoktól sem. A konzervativizmus másik típusát talán kontinentálisnak nevezhetnénk, amely alapvetően ellenforradalmi, s kiáll a tradicionális autoritás, az ancien regime, a trón és az oltár egységének védelme mellett. A KONZERVATIVIZMUS PROBLÉMÁI
Abból, amit a bevezetőben elmondtunk az ideológiák szükségességéről és funkcióiról, következik, hogy az ideológia-e a konzervativizmus kérdésére csakis igennel válaszolhatunk. Bár igaz az az állítás, hogy a konzervativizmus nem dolgoz ki terveket a jövőre nézve (a konzervativizmus csak van – mondaná egy konzervatív), s hogy nézetei valóban a legkevésbé 11
ideologikusak, de az sem vitatható, hogy nemcsak a forradalmi vagy radikális reformtervek ideologikusak, hanem a változástól való tartózkodás és a „kis lépések” elmélete is az. Az egyenlőtlenség elve, a hierarchia, a társadalmi elit igenlése könnyen válhat önigazolássá, tehát a birtokon belül lévők gyakran úgy érzik, hogy ottlétük törvényszerű, s hogy az elitből kiesettek csak tehetségtelenségüknek, csekélyebb képességüknek köszönhetik kiszorulásukat. További problémát vet fel, hogy vajon azokban a társadalmakban, ahol megszakadt a kontinuitás (például az orosz megszállás miatt), vagy sohasem voltak olyan tradíciók, amelyekre modern társadalmat lehetne építeni, ott vajon lehet-e konzervativizmust létrehozni. Egy konzervatív számára nyilván képtelenségnek tűnik még a gondolata is, hogy konzervativizmust, tradíciókat mesterségesen hozzunk létre. Válasz lehet erre a problémára, amit Tamás Gáspár Miklós ajánl, nevezetesen hogy a kelet-és közép-európai konzervatívok számára a nyugati konzervativizmus megőrizte mindazt az értéket, amit megőrizni érdemes. De ahogy ezekben a társadalmakban látjuk, e modern nyugat-európai konzervativizmus nem nagyon akar megszületni, konzervativizmus címén régi, elavult elvek és gyakorlatok leporolása folyik. SZOCIALIZMUS
Nincs kevesebb félreértés a szocializmussal kapcsolatban sem. A szocializmust sokan (helytelenül) azonosítják a marxista szocializmussal. A marxista szocializmus csak egy volt a sok szocialista irányzat közül, amelyek számtalan kérdésben egymással is szemben álltak, elég ha itt csak az utópikus szocializmus, a guildszocializmus, a fabianizmus és a szociáldemokrácia közötti különbségekre utalunk. A zavart tovább fokozta, hogy a megvalósult kommunizmus Oroszországban – születése pillanatában – kudarcot vallott, hiszen azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy az elveknek sehogyan sem felel meg a létező valóság, azaz a kommunista hatalomátvétellel párhuzamosan nem alakult ki a kommunista társadalom. Ez volt az a pillanat, amikor a teoretikusok és ideológusok jobbnak látták, ha beiktatnak a „kapitalizmus és a kommunizmus közé” egy átmeneti korszakot is, ezt nevezték szocializmusnak, létező szocializmusnak (kihasználva ezzel a fogalom pozitív értéktartalmát), holott az nem volt más, mint a létező kommunizmus. Ez a folyamat rendkívüli mértékben diszkreditálta a szocializmuselképzeléseket nemcsak Keleten, de Nyugaton is. A szocializmus születésekor egyfajta válasz volt a nyugat-európai iparosodási folyamatra, amely kétségkívül olyan társadalmi problémákat szült, mint például a tömeges elszegényedés, a gyermekmunka, az egyes társadalmi csoportok közötti különbségek hihetetlen mértékű növekedése stb. A szocializmus tehát egyértelműen a magántulajdon, az individualizmus és a liberalizmus teremtette társadalommodell, azaz a polgári társadalom ellenében jött létre. Elképzelése szerint a magántulajdont fel kell váltsa a társadalmi tulajdon, az individualizmust a kollektivizmus, a versenyt a kooperáció, és a polgári társadalmat a szocialista társadalom. Abban természetesen viták voltak az egyes szocialista irányzatok között, hogy milyen legyen ez az új szocialista társadalom. A szocializmus ehhez az eredeti elképzeléshez képest valóságos harakirit követett el magán, hiszen története nem más, mint a folyamatos és fokozatos pálfordulások története (ez természetesen nem értékítélet, hanem ténymegállapítás), hiszen a polgári társadalom tagadásából (s ennyiben a szocializmus gyökereiben azonos a kommunizmussal és az anarchizmussal) annak teljes elfogadása, a magántulajdon és a kapitalizmus gyökeresen elutasításából ezek részleges elfogadása, az individualizmus és liberalizmus kemény kritikájából ezek részleges beépítése, a munkásosztály ideológiájából néppárti ideológia, internacionalizmusból a nemzeti kérdés fontosságának felismerése, az antiparlamentarizmusból a parlamentáris rendszer elfogadása lett. Mindezeket figyelembe
12
véve rendkívüli nehézségekkel kell szembenéznünk, ha a szocialista dogmatikát akarjuk összefoglalni. A SZOCIALIZMUS DOGMATIKÁJA
A szocializmus szerint az emberi cselekvés csak a társadalmi, közösségi viszonyrendszerben értelmezhető, s ez a társadalmi viszonyrendszer fontosabb, mint az individuum. A szocialista ideológia nem kérdőjelezi meg az individuum szerepét, de úgy látja, hogy a társadalmi érdek fontosabb, mint az egyéni. Ez annyit jelent, hogy a szocializmus a kapitalista önzés helyett az együttműködést, a verseny helyett a kooperációt helyezi előtérbe. A szocialisták úgy érvelnek, hogy a termelés társadalmi, következésképpen az eredményt nem sajátíthatja ki senki. Az eredmény a társadalmat illeti, s ezt a társadalmi újraelosztás (redisztribúció) által vagy más metódussal vissza kell juttatni a társadalomhoz. A szocializmus legfontosabb problémája a munka és tulajdon. A szocialisták úgy látják, hogy a tulajdon igazságtalanul van elosztva, a munka pedig alulértékelt. Kezdetben úgy vélték, hogy a magántulajdon minden baj eredője, és helyettesítéséről folytak éles viták (állami, közösségi, munkaszervezetek, termelői és fogyasztói kollektívák általi tulajdonlás stb.). A mai szocializmus már megelégszik a magántulajdon társadalmi kontrolljával, amelyet az adózás és az örökösödési illeték intézményén keresztül gyakorol. A szocializmus további jellegzetessége az egyenlőség elvének a középpontba állítása. A kezdeti korszak szocialistáiban még egy egalitariánus társadalom megteremtésének az igénye munkált. Ennek az egyenlőségelvnek a megalapozása lehetett természetjogi, etikai, teológiai („valamennyien Isten gyermekei vagyunk”), történeti („az emberek valamikor mind egyenlőek voltak”) stb. A szocialisták – látva az alapvetően egyenlőtlen berendezkedést – túl akartak lépni a jogi egyenlőségen, a liberális demokráciát tovább szerették volna fejleszteni szocialista demokráciává (azaz gazdasági egyenlőséggé), de ezek a kísérletek mint kudarcot vallottak. Látva ezeket a kudarcokat a szocialisták ma már egyre inkább az egyenlő lehetőségekről, esélyegyenlőségről, nagyobb egyenlőségről stb. értekeznek. A SZOCIALIZMUS PROBLÉMÁI
A szocializmus nagy paradoxona, hogy egyrészt eredeti elképzeléseiből valóban kő kövön nem maradt (Steven Lukes a mi maradt kérdésére azt a választ adta, hogy az egyenlőtlenségek fokozatos kiigazítása), másrészt a szocializmus az egyik legsikeresebb ideológia – legalábbis az európai kontinensen -, hiszen az európai országok többségében a liberális konzervativizmus és a szintén liberális szocializmus, azaz a szociáldemokrácia váltogatják egymást, s az ideológia, szellemi értelmiségi csoportok is e tengely mentén megosztottak. A másik kérdés a szocializmussal kapcsolatban az egyenlőség problémája, tehát hogy túl lehet-e lépni a jogi egyenlőségen, lehet-e és kell-e a formális egyenlőség megteremtése után a szubsztanciális egyenlőségre törekedni. A szubsztanciális egyenlőségre törekvők eddig mindig kudarcot vallottak, hiszen ez szükségszerűen együtt járt a szabadságelkobzással. Valamennyi szocialista mozgalom meg kívánta szüntetni az egyenlőtlenséget okozó intézményeket, fel akarta számolni a privilégiumokat, de ezek a kísérletek – legalábbis eddig – mindig csak elitcserét eredményeztek. További problémát okoz, hogy a szocialista ideológia hű akart maradni eredeti célkitűzéséhez, tehát minden kizsákmányolás és jogfosztás elleni fellépéshez (ez a folyamat Nyugat-Európában ahhoz vezetett, hogy a szocialisták egyre kisebb és marginálisabb csoportok érdekképviseletét vállalták fel), de ez az elv szembekerült a demokrácia választási logikájával, azzal tudniillik, hogy a demokráciában mégiscsak a többség dönt, s a marginális csoportok melletti kiállás rontotta a szocialisták választási esélyeit. 13
KOMMUNIZMUS
A 20. század a zsarnokság régi formái (tirannisz, despotizmus, különböző diktatúrák) után két új, mindezeknél félelmetesebb rendszert produkált, a kommunizmust és a fasizmust. Ezeket az ideológiákat összefoglalóan totalitarizmusoknak szokás nevezni. A totalitarizmus elméleteit sok kritika érte, többen meg is kérdőjelezték, hogy van-e egyáltalán értelme ilyen egymástól eltérő jelenségeket közös névvel illetni. Az ellenérvek a következők voltak: az elmélet a hidegháború terméke, amelynek célja a kommunizmus diszkreditálása, a fogalom túlságosan tág, tehát semmitmondó, történetileg kialakult formái nem vethetők össze stb. Valóban a két jelenség között jelentős különbségek vannak, de ez nem kérdőjelezheti meg – véleményünk szerint – a két ideológia lényegi azonosságát. A totalitarizmus tehát új jelenség, a tízes-húszas évek során formálódott ki az ideológia, és a harmincas évekre szilárdultak meg a különböző totalitárius rendszerek. A totalitárius rendszerek kialakulását elősegítették új gazdasági és politikai jelenségek is (gazdasági koncentráció, addig ismeretlen méretű monopóliumok megjelenése, tömegtársadalom kialakulása, modern tömegpártok, valamint a média és a manipuláció új formáinak a megjelenése stb.). Hannah Arendt szerint ezeket a rendszereket a totális terror megléte jellemzi. Friedrich és Brzezinski egyik munkájukban a totális ideológiát, az egypártrendszert, a titkosrendőrség hegemóniáját és a kormányzat monopóliumát a gazdasági, kulturális és információs struktúrák felett említik, mint a totalitarizmus jellemző jegyeit. Eckstein és Apter szerint totalitárius az a rendszer, amely „megszünteti a határokat az állam és a különböző társadalmi csoportok, az állam és az egyén között”, azaz megszünteti a gazdaság, a civil társadalom és a magánszféra teljes vagy relatív autonómiáját. Az ideológiában mitikus elemek jelennek meg, mint amilyen az új embertípus kialakulása, a vezér kultusza (a vezér mint az általános akarat megtestesítője) stb. A kommunizmus ma általánosan elfogadott pejoratív fogalom, de nem volt ez mindig így. Az ideológia születésekor a szó inkább pozitívan csengett, hiszen eredeti célkitűzései (a tulajdon legyen a közösség kezében, a vagyon és a javak legyenek egyenlően elosztva) alapján szebb jövőt jósolhattunk volna ennek az ideológiának. A reményteljes kezdet után (a Vasárnapi Kör egyik tagja szerint a kommunizmusban még a kövek is üdvözülni fognak) ott látjuk a reálisan létező kommunizmus rémtetteit, a Gulag poklát, szétdúlt sorsokat, megkínzott és meggyötört emberek millióit. A KOMMUNIZMUS DOGMATIKÁJA
A kommunizmus kiindulópontja a polgári társadalom kíméletlen kritikája. Marx szerint, akit joggal nevezhetünk az ideológia szülőatyjának, a polgári társadalom szükségszerűen hozza létre az elidegenedés különböző formáit. A kommunizmus végső célja pedig nem más, mint egy olyan közösségi társadalom megteremtése, ahol megszűnik az elidegenedés, s létrejön egy kizsákmányolás és osztály nélküli társadalom. A kommunizmus szerint azonban egy igazságos és egyenlő társadalom megteremtéséhez kevés csak a jogi egyenlőségre törekedni (ez nem több mint „jogi fikció” – mondták a kommunisták). Túl kell tehát lépni a jogi egyenlőségen és a javak igazságos, egyenlő elosztására kell törekedni. A megvalósult kommunista társadalmak természetesen azonnal szembekerültek a szűkösséggel (ennek a közgazdasági kategóriának az érvényességét korábban megkérdőjelezték), s mivel termelési oldalon nem volt lehetőség a termelés fokozására, az egész gazdaságot, a termelést, az elosztást és a fogyasztást kellett újraszervezniük. Ez a folyamat törvényszerűen két következménnyel járt: szabadságelkobzással és az egyenlőtlenségek új típusának a megjelenésével (vannak, akik elosztanak, s vannak, akiknek elosztanak), így szükségszerűen alakult ki egy új osztály, az élcsapat, a pártelit, a pártfunkcionáriusok osztálya. A régi egyenlőtlenségek felszámolása (a piac, a magántulajdon kiiktatása) így nem egy igazságos és 14
egyenlő társadalomhoz vezetett el, hanem az igazságtalanságok és egyenlőtlenségek új formáit hozta létre. A centralizált gazdaság, a tervgazdaság kiépítése szabadságkorlátozáshoz vezetett, ahol az erőszak, a terror nem szükséges rosszként (mint ahogy azt a teoretikusok, ideológusok gondolták), hanem pontosan fordítva, a rendszer nélkülözhetetlen elemeként jelent meg. A gazdaság és társadalom központi vezérlése pedig a produktivitás csökkenéséhez és irracionális termeléshez vetett. Ebből a logikából fakad a kommunizmus valamennyi fő jellemvonása, tehát a hatalomkoncentráció, a szabadságkorlátozás, az erőszak alkalmazása és a nómenklatúra létrejötte. A KOMMUNIZMUS PROBLÉMÁI
Marx azt jósolta, hogy a kommunizmusnak szükségszerűen meg kell valósulnia, mivel azonban ez nem következett be, logikusan vetődött fel egy másik lehetőség is, amit Lukács György már 1919-ben zseniálisan megírt. A bolsevizmus mint erkölcsi probléma című cikkében. „Lehet-e a jót rossz eszközökkel, a szabadságot az elnyomatás útján elérni; létrejöhet-e egy új világrend, ha létrehozásának eszközei csak technikailag különböznek a régi rend joggal utált és megvetett eszközeitől? … A bolsevizmus azon a metafizikai feltevésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik, hogy lehetséges, mint Razumihin mondja a Raszkolnyikovban, az igazságig keresztülhazudni magunkat.” A történelem ebben az esetben is azt bizonyította, hogy ez nem lehetséges. A kísérlet több millió ember életébe került. Jászi Oszkár a húszas évek legelején a kommunizmus egy másik etikai problémájára hívta fel a figyelmet. Jászi „jezsuita kettős morálról” beszél, arról, hogy lehetetlenség a csoporton belül szeretetet, kooperációt, megértést hirdetni, a csoporton kívül levőkre, „az osztályellenségekre” pedig pontosan az ellenkezőjét alkalmazni. Jászi megjósolta, hogy ez utóbbi előbb-utóbb el fogja érni a belső kört is, s valóban másfél évtized múlva a moszkvai perek alatt pontosan ez történt. Marx abból a feltevésből indult ki, hogy a tőke koncentrálódik az egyik oldalon, míg a másikon a munkásosztály számbelileg állandóan növekszik, és fokozatosan elszegényedik. A történelem azonban rácáfolt ezekre az elgondolásokra, sem az egyik, sem pedig a másik nem következett be. További problémát okoz annak belátása, hogy a munkásosztály hatalomgyakorlása (eltekintve most attól a problémától, hogy a kommunizmusban valóban a munkásosztály kerül-e hatalomra) miért szolgálná az egész társadalom érdekét? Ugyancsak csődöt mondott a kommunizmus internacionalizmusa, a nacionalitás, a nemzeti elv erősebbnek bizonyult az azonos helyzetű csoportok osztálykötődésénél. FASIZMUS
A fasizmus kifejezés az olasz politikai nyelvben keletkezett. A szó egy ókori hatalmi jelvényből (latin fasces, a vesszőnyaláb közé foglalt bárd) származik, amely Rómában az egységet és az autoritást szimbolizálta. Mussolini politikai mozgalma – felújítva az ókori hagyományt – a húszas évektől kezdve ezt a hatalmi jelvényt használta. Ugyancsak Mussolinitől származik a fasizmus első meghatározása is: „a fasiszták nem republikánusok, nem szocialisták, nem demokraták, és nem konzervatívok vagy nacionalisták. A fasizmus a tagadásoknak és az igenléseknek egy új szintézisét jelenti.” A definíció találó: a fasizmus valóban új, 20. századi jelenség, melynek eredeti célkitűzése egy új politikai kultúra, egy új civilizáció megteremtése volt (ha ugyan nem blaszfémia a kultúra szó használata erre az új barbárságra). Ez a megfogalmazás mindenesetre pontosabb, mint az, amelyet Magyarországon hosszú évtizedekig sulykoltak: „A fasizmus a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrája.” Ez azonban nem jelenti azt, hogy a fasizmus minden eleme új lenne, hiszen filozófiai előzményei a 19. századig mennek vissza, legfőképp a felvilágosodás, az individuális szabadság és az 15
egyenlőség tradíciójának tagadására vezethetők vissza. (Charles Maurras antiparlamentarizmusára, Maurice Barres vér és talaj elképzelésére, Sorel antiracionalizmusára és antimaterializmusára, valamint a tömegmítoszok, a tömeglélektan, az aktivizmus és a heroizmus iránti növekvő érdeklődésre utalhatunk.) Nem feledkezhetünk meg azokról a társadalmi, gazdasági tényezőkről sem, amelyek hozzájárultak a fasizmus létrejöttéhez: a tömegek belépéséről a politikába, a világháború pusztító hatásairól, az azt követő béke igazságtalanságairól és a gazdasági világválságról. A fasizmus sokszínű jelenség: a német nácizmus, az olasz fasizmus, a spanyol falangizmus és napjaink neofasizmusa sok ponton eltér egymástól. Ezen országok eltérő tradíciói, különböző társadalmi és gazdasági helyzete, az uralkodó vezérek eltérő személyisége stb. mind-mind módosítanak a kialakított képen. Ennek ellenére vannak olyan közös jellemvonásai a fasizmusnak, amelyeket felvázolva közelebb kerülhetünk e jelenség megértéséhez. A FASIZMUS DOGMATIKÁJA
A fasizmus ideológiájának középpontjában a kulturálisan vagy biológiailag meghatározott faj áll. A faj az élet és a történelem regulátora, s abszolút elsődlegességet élvez az egyénnel szemben. Az emberiségnek mint egységes fajnak a tagadása fontos fasiszta tétel, s ebből következik a rasszizmus, azaz a fajok hierarchiájának az elve. A fasizmus az emberiséget uralkodó és szolgafajokra, vagy – mint Hitler teszi – kultúraalapító, kultúrahordozó és kultúraromboló fajokra osztja. A hierarchia csúcsán foglal helyet – legalábbis a fasiszta ideológusok szerint – az árja faj, amely „az emberiség Prometheusa, az ő lángoló homlokából pattant ki a lángész isteni szikrája, ő szítja állandóan a megismerés tüzét, hogy fénnyel árassza el a néma titkok éjszakáját, és az embert a föld többi élőlényének urává tegye”. (Hitler: Mein Kampf.) A fasizmus második jellemvonása az antiliberalizmus, az antiparlamentarizmus és a demokráciaellenesség. Az eddig megismert ideológiák közül a fasizmus utasítja el leginkább a jogi és politikai egyenlőséget, ehelyett a szélsőséges elitizmust és a társadalom merev hierarchizáltságát hirdeti (Führer-elv, kiválasztottak, faji különbségek stb.). A fasizmusban a felvilágosodás „szabadság, egyenlőség, testvériség” elvét a „hinni, engedelmeskedni és harcolni” hármassága váltja fel. Ebből következően a hatalom megragadása, fenntartása és állandó terjeszkedése válik kulcskérdéssé. A fasizmus ugyancsak szembehelyezkedik a felvilágosodás másik nagy hozadékával, a racionalizmussal. A fasizmus ideológiájában számtalan irracionális elem, mítosz található (vezérkultusz, azaz a vezér autoritásának megkérdőjelezhetetlensége, katonai fegyelem és engedelmesség, történeti mítoszok, szimbólumok használata, tömegfelvonulások stb.). A fasizmus pesszimista emberképéből („A tömeg hasonló a nőhöz, kinek lelkivilágán nem annyira az elvont értelem, mint inkább a meghatározhatatlan érzelmekre alapított, őt kiegészítő erő iránti vágyódás uralkodik, és aki maga is inkább az erős előtt hajlik meg, semmint a gyengét uralja"”- írja Hitler ugyanott) következik, hogy a tömeg gyámkodásra szorul, a társadalmat újra kell formázni és funkcionálisan berendezni. Ezt a feladatot a hivatásos párszervezők és propagandisták hajtják végre, az esetleges konfliktusok kiegyenlítését pedig a vezér végzi. Gazdasági téren ez az ideológia az ellenőrzött gazdaságot (azaz az állam szerepének növelését), valamint a korporativizmust vallja. Ez azonban nem képzelhető el állami erőszak nélkül. Így a fasizmus kulcsszavai az erőszak, a rend utáni vágy, az állandó ellenségkeresés, valamint a tömegek folyamatos mozgósítása. Mindennek pedig nem lehetett más a következménye, mint ami ténylegesen lett: az ellenzék totális megsemmisítése, faji uralom és a háború (a külső és a belső egyaránt) állandósítása.
16
A FASIZMUS PROBLÉMÁI
A fasizmus problémája mindenekelőtt erkölcsi természetű. Teljességgel elfogadhatatlan az a nézet, amely embercsoportokat alacsonyabb rendűeknek tart, másokat szolgaságra ítél, vagy egyenesen a megsemmisítésükre törekszik. Ezekhez a nézetekhez csak az európai kultúra alapértékeinek totális tagadása révén lehet eljutni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy – szemben az eddig tárgyalt ideológiák többségével – a fasizmus ezen elképzelése túl van a racionális diskurzus körén. Ugyanez vonatkozik az erőszakkultuszra is. A társadalom állandó készültségben tartása, újabb és újabb kampányokba történő belehajszolása törvényszerűen vezetett a fasizmus bukásához. Más a helyzet azokkal az érvekkel, amelyeket a fasizmus a parlamentarizmus és a demokrácia ellen vonultat fel a többség kegyeinek a keresése, a kontraszelekció stb.). Ezeket az érveket nem lehet figyelmen kívül hagyni, azaz politikai diskurzus vagy vita tárgyai lehetnek. Ugyancsak máig megválaszolatlan (és sokáig elhallgatott) kérdés a fasizmus és a szociális felemelkedés összefüggései. Kétségtelen tény, hogy a fasizmus sokak számára valóban felemelkedést jelentett (infrastrukturális beruházások, munkahelyteremtés, katonai előmenetel stb.), a kivételezett csoportoknak pedig különös előnyöket. A probléma persze az, hogy mindezért milyen árat kellett fizetni? NACIONALIZMUS
Sokáig úgy tűnt, hogy a nacionalizmus a múlt, a 19. század ideológiája, amely a 20. században feloldódott más ideológiákban, s nem játszik többé lényeges szerepet. Századunk nyolcvanas évei, az „etnikai reneszánsznak” nevezett folyamat, valamint az erőszakkal létrehozott orosz birodalom széthullása alaposan megcáfolta ezeket a közkeletű nézeteket. Kiderült, hogy nagyon is élő, potens ideológiáról van szó. A nacionalizmus a nemzetek kialakulásának, a nemzetté válás folyamatának ideológiája. Pontosan ezért az egyik legtöbbet vitatott politikai eszmerendszer, még az is vitatott, vajon pozitív vagy negatív értéktartalmat hordoz-e. Az új nemzetek kialakulása, az etnikai, kisebbségi problémák megoldatlansága Kelet-Európában, az áruk, emberek, eszmék szabad áramlását hirdető, valamint közös európai intézmények létrehozását kitűző politikai elképzelések és gyakorlat Nyugat-Európában új életet leheltek a holtnak vélt ideológiába. A nacionalizmus a nemzet és állam azonosságából indul ki, s azt hirdeti, hogy a nemzetet a teljes szuverenitás joga megilleti. Ernest Gellner a következőképpen határozta meg a nacionalizmust: „a nacionalizmus mindenekelőtt egy politikai elv, amely szerint a nemzeti és a politikai közösségnek egybe kell esnie… A nacionalista érzés ezen elv megsértéséből vagy kielégítetlenségéből táplálkozik. A nacionalista mozgalmakat ez az érzés táplálja.” A nacionalizmusnak az a kiindulópontja, hogy mindenkinek van nemzetisége (és csak egy van!), a politikai közösség, az állam pedig ezen az alapon szerveződik. A kényszerítés, az erőszak joga csak az így szervezett államot illeti meg, tehát mind a legitim erőszak alkalmazásának, mind pedig az állam legitimitásának ez az alapja. Másik oldalról megfogalmazva ugyanezt a problémát, az állampolgárok csak az ezen az alapon szervezett államnak tartoznak lojalitással. Ez az oka annak, hogy a nacionalizmus vonzódik a centralizáláshoz és az egyneműsítéshez (lásd például az oktatás megszervezését), és ezért nem tud mit kezdeni az etnikai kisebbségekkel, a kulturális sokszínűséggel, a kettős identitás problémájával. A NACIONALIZMUS DOGMATIKÁJA
A nacionalizmus legfontosabb jellemvonása a nemzeti identitás elsődlegességének elve, tehát az a nézet, hogy a nemzethez tartozás érzése megelőz minden más szűkebb és tágabb csoporthoz (például osztály, párt, vallási, individuális stb.) való tartozást, kötődést. A nemzetet a területi integritás, a közös nyelv, kultúra és szokások, a közös mítoszok és
17
történelem, valamint mindezek tudata jellemzi. (Arról a problémáról, hogy vajon idetartozik-e az azonos etnikum, a későbbiekben szólunk.) A nacionalizmus szerint tehát az embereknek egy nemzetük van, amely elsődleges az identitás és a lojalitás szempontjából. A nemzethez való tartozáshoz kötelességek társulnak, amelyek alapján megkövetelhető az állampolgároktól, hogy a nemzeti érdeknek vessék alá egyéb érdekeiket. A nemzeti érdek tehát elsődleges. A nacionalizmus második jellemvonása – mint arról az előbbiekben Gellnerre hivatkozva szóltunk – a nemzet és az állam egysége. Az állam alapja a nemzet, és viszont: a nemzeteknek államot kell alakítaniuk – mondja a nacionalista doktrína. A nacionalizmus mindig önmeghatározás és elhatárolódás másoktól, tehát a mi jellemez bennünket és a miben különbözünk másoktól kérdései is hozzátartoznak a nacionalista dogmatikához. A nacionalizmusok virágzásának idején se szeri, se száma a nemzeti karakterológiai meghatározásoknak. A magyar „úri”, „nagylelkű” nemzet, de – hogy néhány közkeletű negatív tulajdonságot is felsoroljunk – „szalmaláng-lelkű”, „összeférhetetlen” is (négy magyar minimum négy pártot alkot) stb. Ki ne tudna ilyen és ehhez hasonló nemzetkarakterológiai jegyeket felsorolni? A nacionalizmusok többsége abból indul ki, hogy mi különbek vagyunk másoknál, bár ez nem törvényszerű, a puhább nacionalizmusok megelégszenek azzal, hogy mi mások vagyunk. Minden nemzetnek megvan a referencianemzete, tehát az a nemzet, amelyhez méri, amellyel összehasonlítja magát (román- magyar, szlovák-magyar, újabban szlovák-cseh, lengyel-ukrán stb.). A NACIONALIZMUS PROBLÉMÁI
Hogy mi a nacionalizmus, azt már tudjuk, de hogy hogyan viszonyuljuk hozzá, az továbbra is kérdéses. Aligha vitatható, hogy a nemzeteket megilleti az államalkotás joga, s hogy a nacionalizmus a nemzetté válás folyamatának nélkülözhetetlen eleme, továbbá az sem lehet kérdéses, hogy a nacionalizmus pozitív szerepet játszott a totalitárius kommunizmus összeomlásában. De ha a nacionalizmusnak a másik oldalát nézzük, tehát a mások lenézését, a kisebbségekkel szembeni toleranciahiányt s azt az erőszaktól sem visszariadó türelmetlenséget, amely legtöbbször – így napjainkban is – háborúkhoz vezet, akkor már nem ilyen pozitív a nacionalizmus egyenlege. További problémát okoz annak meghatározása, hogy mi a különbség a nacionalizmus, a sovinizmus és a patriotizmus között? A sovinizmus is a mi-ők ellentétből indul ki, csakhogy ebben az esetben az egyenlőtlenség, a nemzeti felsőbbrendűség dominál, összekapcsolódva a másik nemzet lekicsinylésével, esetenként megsemmisítésének szándékával. A patriotizmus a tiszta, sallangok nélküli hazaszeretet, amelyből hiányzik a mások megsértésének igénye. A patriotizmus nem más, mint a föld, a nemzeti múlt, a nemzeti intézmények, a nyelv és a szokások tisztelete és szeretete. Ahogy Ramuz megfogalmazta: „Patrióta vagyok, mert szeretem hazámat a szó földrajzi értelmében, szeretek egy földet, egy bizonyos éghajlatot, egy bizonyos eget, szeretem szükségképpen. Szeretem ezt a földet, mert innen származom, és ezt a darab eget, mert mindig ez vett körül…” A nacionalizmus, a sovinizmus és a patriotizmus között nincsenek éles, tudományos pontossággal meghúzható határok. Ezzel magyarázható, hogy leginkább írók, költők megfogalmazásait érdemes idézni. Például Illyés Gyulát, aki szerint patrióta az, aki jogot véd, nacionalista az, aki jogot sért. Vagy Milan Kunderát, aki egyik tanulmányában ezt írja: „A nacionalizmus dinamikus, terjeszkedő, robbantó. A patriotizmus statikus, a földhöz húz, és oda köt, amely a pátriánk. Hogy a patrióta szereti a hazáját, ez magától értetődik, emberi és természetes.” Vagy Szabó Zoltánt, aki Szerelmes földrajz című könyvét ennek a témának szentelte. További problémát okoz, hogy a nacionalizmusnak két fontosabb típusa alakult ki, a kulturális és az etnikai nacionalizmus. Míg az előbbi a közös kultúrát tekinti egy nemzet
18
alapjának (következésképpen befogadó, hiszen egy kultúra elsajátítható, így azt keresi, ami összeköt), addig a második kiindulási pontja az etnikumhoz való tartozás (következésképpen szűkítő, hiszen az etnikumhoz való tartozás születés kérdése). A nacionalizmus szemben áll a klasszikus marxizmus internacionalizmusával („a proletárnak nincs hazája”), a perszonalizmussal (amely az egyéni kapcsolatok elsődlegességét vallja), valamint a kozmopolitizmussal. A nacionalizmus legfontosabb problémája mégis az, hogy csak kivételes történeti pillanatokban működő ideológia, nevezetesen akkor, ha nemzeti egységre van szükség, de rendkívül sérülékeny „békeidőben”, hiszen gazdaság- és társadalomképe rendkívül hiányos. Abban a pillanatban tehát, amikor ezek megoldására kerül sor, az addig egységes nacionalista pártok, mozgalmak darabjaikra esnek szét. Viszont a nacionalizmus – s ez mutatja életképességét – rendkívül könnyen kapcsolódik más ideológiákhoz (talán az anarchizmust kivéve). POPULIZMUS
Az eddig tárgyalt ideológiákat sem volt könnyű definiálni és jellemezni, de ezek a problémák eltörpülnek azok mellett, amelyek a populizmussal kapcsolatosak. Az eddig bemutatott ideológiák tanulmányozása során ideologikus szövegeket és értelmezéseket bőséggel találunk. Amíg néhány ideológia estén – szocializmus, liberalizmus, kommunizmus – az irodalom könyvtárnyi, addig a populizmus irodalma rendkívül szegényes. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy néhány történeti leíráson és két elméleti munkán (Margaret Canovan könyve a populizmusról, valamint a Ionescu és Gellner szerkesztette tanulmánykötet) kívül szinte semmi sem olvasható. Ennél fontosabb azonban az értelmezés problémája. A kérdés úgy fogalmazható meg, hogy vajon van-e lehet-e azonosság a kelet- és közép-európai populizmusok, az orosz narodnyikok és a különböző típusú észak-és dél-amerikai populizmusok között? Isaiah Berlin rendkívül szellemesen „Hamupipőke-komlexusról” beszél a populizmussal kapcsolatban, tehát arról, hogy a király – ebben az esetben a kutató – nem talál megfelelő méretű lábat, amely a definíció gyémántcipőjébe illenék. További problémát okoz, hogy a populizmus ideológia, azaz politikai eszmerendszer, amely elsősorban a modernizációval küszködő országokat jellemzi, de egyben mentalitás is, amely mindenütt, ahol politikai élet zajlik, fellelhető. A populista mentalitásra jellemző a népiség (amely legtöbbször nem jelent mást, mint a népre való örökös hivatkozást) és a népközeliség (amely leginkább a szónoklatokban, nyelvi fordulatokban, népi bölcsességek idézésében, valamint a politikai viszonyulásban, idegen szóval politikai attitűdben fogható meg). Ennek alapján néhányan azt is megkérdőjelezik, hogy a populizmus egyáltalán ideológiának tekinthető-e, hiszen ezek az attitűdök, ez a mentalitás bármely politikai pártban megtalálható. Roger Scruton szerint a populista a politikai problémák megoldásának módját az emberek akaratára, vágyaira való hivatkozásban látja, s úgy véli, hogy az emberek ösztönei és reakciói megfelelő útmutatót jelentenek az államférfi számára, mindenesetre megfelelőbben, mint az elméleti konstrukció. Margaraet Canovan az eddigi definíciós kísérleteket csoportosította, s a következő hét megközelítést találta: 1. A populizmus a szocializmus egyik típusa, amely az elmaradott paraszti országokban jelentkezik, s szembekerül a modernizáció problémáival. 2. A rurális kisemberek ideológiája, akiket veszélyeztet az ipari és a finánctőke. 3. A populizmus rurális mozgalom, amely veszélyeztetve érzi a tradicionális értékeket a változó világban.
19
4. A populizmus az a hit, amely szerint a többségi vélemény nem juthat felszínre egy elitista minoritás aknamunkája miatt. 5. Az a mozgalom vagy ideológia, amely szerint az erény (virtue) a többséget alkotó egyszerű emberekben rejlik, valamint az ő kollektív tradícióikban. 6. A populizmus az az ideológia, amely szerint az emberek akarata feljebbvaló minden más értéknél. 7. Az a politikai mozgalom, amelyet a városi munkásosztály és a parasztság tömegei támogatnak, de nem ezen társadalmi csoportok autonóm szervezeti hatalmának megnyilvánulásai. A populizmus a mai nyugat-európai országokban nem játszik lényeges szerepet, és az amerikai kontinensen is jelentősen visszaszorult. Nem így Magyarországon és a környező országokban. Az 1989-es „refolúció” (ahogy Timothy Garton Ash – a reform és a revolúció szavakból alkotott szóösszetétellel – nevezte az eseményeket) után a magyar népi mozgalom örököseként tovább élő szellemi mozgalom a kormánypárt egyik meghatározó csoportját alkotta, így a mozgalom politikai jelentőségre tett szert. Ennek a csoportnak különösen a kultur- és értelmiségpolitikában van meghatározó szerepe, így tehát rendkívül fontos, hogy megismerkedjünk a populista ideológiával. A POPULIZMUS DOGMATIKÁJA
A populista ideológia kulcsproblémája a modernizáció és a polgárosodás. A populizmus azokban az országokban erős szellemi és politikai mozgalom, ahol az egymást követő ipari forradalmak nagy megrázkódtatást okoztak, vagy ahol éppen modernizáció előtt állnak. A társadalom és az ideológiát termelő értelmiség egy része számára a modernizáció által létrejött társadalommodell nem elfogadható, mivel az átalakulás társadalmi költségei túlságosan magasaknak tűnnek. A populizmus tehát egyaránt jelentkezhet a fejlett, az elmaradott vagy a fejlődő társadalmakban. A populizmus rendszerint az urbánus-rurális ellentét formáját ölti, s fontos eleme a modernizáció által megsemmisítésre ítélt tradicionális értékek és életmód védelme. A nemzetközi tőke (lásd: rabló tőke, harácsoló tőke, zsidótőke stb.) elleni fellépés is fontos elemei a populizmus érvrendszerének. A populizmus másik fontos jellemvonása az úgynevezett harmadikutasság. A harmadikutasság nem jelent mást ebben az esetben, mindegyik oldalról a modernizáció kapitalista módjának, az ipari civilizációnak az elutasítását, másrészt a modernizáció szocialista modelljének megkérdőjelezését. A populizmus hivatkozási alapja a nép, az alsó néprétegek, a kisember, a paraszt, a munkás, szemben a nagy hatalmú (gyakran idegen) tőkével, a politikával és a manipuláló médiával. A populizmus mint a gazdaságban, mind pedig a politikában – szemben az elit vezényelte társadalommal – a participáció (részvétel) mellett foglal állást. Antikapitalizmusát, piacellenességét is ez magyarázza. Nem kedveli, ha a gazdaságot az ipari, kereskedelmi és pénztőke irányítja, s ha a termelő és a fogyasztó közé beépül a közvetítő kereskedelem („lánckereskedelem”). A parlamentáris rendszernél sokkal jobban kedveli a direkt demokrácia formáit (referendum, népi kezdeményezés, népgyűlés stb.). A POPULIZMUS PROBLÉMÁI
A populizmus ereje abban rejlik, hogy figyelmeztet az ipari civilizáció kétségkívül létező negatív hatásaira. Továbbá arra a veszélyre, amely azokban az országokban keletkezik, ahol túlságosan is nagy szakadék tátong az elit és a széles néprétegek között. A közvetlen demokrácia különböző formáinak számonkérése ellen sem lehet kifogásunk. Mégis a 20
populizmus legfontosabb problémája, hogy ez az ideológia inkább negáció, tagadása a létező kapitalizmusnak és szocializmusnak, s nem igen tudható, hogy hogyan is működik egy populista társadalom és gazdaság? Nem kapunk arra az alapvető kérdésre választ, hogy a tömegtársadalmakban – amelyeknek a léte bármily sajnálatos, mégiscsak tény -, hogyan lenne lehetséges a közvetett demokrácia intézményeinek, valamint a tömegtermelés különböző formáinak a kiküszöbölése. Nagyon gyakran a népre, az általános akaratra való hivatkozás nem más, mint az illető politikus csele, hiszen sohasem a nép, hanem ő mondja, meg, hogy mi a nép általános akarata. Összehasonlítva a populizmust a liberalizmussal, a konzervativizmussal és a szocializmussal, annyi mindenképpen mondható, hogy ezekhez képest a populizmus töredékes ideológia, hiszen nincs átfogó gazdaság-, társadalom- és politikaképe.
Forrás: Gyurgyák János: „Politikai ideológiák”, in: uő.: Mi a politika? Bevezetés a politika világába, Osiris, Budapest, 1996., 262-321. o. Új szavak:
Állami intervenció: az állam beavatkozása (lehet erőszakos is) Antropológia: embertan Blaszfémia: istenkáromlás, szentségtörés Dichotómia: kettősség, kettős felosztás Diszkreditál: vkinek a hitelét rontja, a bizalmat vki iránt aláássa, vmit lejárat Egalitarizmus: egyenlősdi Falangizmus: A spanyol Falange párt (30-as évek) fasiszta jellegű nézeteire utal. Föderáció: szövetség, szövetkezés Korporativizmus: A korporativizmus – (korporáció – lat. – egyesület, testület szóból) azoknak a szakmai szervezeteknek, szövetségeknek, ún. korporációknak a rendszere, amelyek a különböző társadalmi rétegeket foglalkozási ágak, hivatások és szakmák szerint egyesítik. Manchesterizmus: a gazdasági liberalizmus irányzata, amely az államnak a gazdasági életbe való bármely beleszólását elutasítja Negáció: tagadás Nómenklatúra: itt a párt és államapparátus vezető tisztségviselői (egyébként lehet vmilyen tudományban, szakterületen használt szakkifejezések összessége is) Rurális: mezei, falusi Szekularizál: egyházi javakat világi célokra kisajátít, lefoglal; világivá tesz Szubsztanciális: lényeges, alapvető
21
