Gyümölcskertészet hagyományosan Bevezetés Ha átutazunk a magyar településeken, még ma is sokfelé láthatunk foghíjas gyümölcsfasorokat, öreg fákat a düledező házú portákon, vagy éppen szőlőhegyeket, ahol egy-egy gyümölcsfa magaslik ki a terjeszkedő bozótosból. Ezek a fák hozzátartoznak az adott táj képéhez, kultúrájához, biológiai gazdagságához. Az egykori paraszti gazdaságokban mindig volt egy kis terület, ahová árnyat és finom gyümölcsöt adó fákat ültettek. Így gyümölcsfák nőttek a házak körül, a gazdasági épületek mellett, vagy éppen a kert végében, de a legtöbb gyümölcsfát még ma is a „hegyen” lévő „szőlő”-ben lehet megtalálni. Voltak „közös fák” a temető- és templomkertekben, kutak és utak szélén, és úgynevezett „hagyásfák” a szántókon, réteken, melyekről mindenki szedhetett gyümölcsöt. Ezeknek a régi gyümölcstermő helyeknek közös tulajdonsága, hogy különböző korú és változatos faj- és fajta-összetételű, kevésbé szabályos rendbe telepített, nem intenzíven művelt gyümölcsfák alkotják valamennyit. A hagyományos gyümölcstermesztés jelentősége Biológiai sokféleség „ A világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani” (Babits) Régészeti leletek sora igazolja, hogy a vadon termő gyümölcsök gyűjtése és fogyasztása már a kőkortól gyakorlat volt. A vad gyümölcsöket idővel kertekbe szelídítették és hasznos tulajdonságaikat felerősítették.
A Kárpát-medence változatos klimatikus, domborzati és talajtani adottságai eleve sok gyümölcstermő faj megtelepedését tették lehetővé (vadalma, vadkörte, vadcseresznye, csepleszmeggy, kökény, mogyoró, som, bodza, szamóca, borbolya, stb.), így nem véletlen, hogy ezt a területet már Plinius is „Gyümölcstermő Pannóniának” nevezte. A meglévő természetes fajok a népvándorlások, hadjáratok, cserék eredményeként újabb fajokkal és színes fajtaválasztékkal bővültek, s a betelepített „jövevények”, alkalmazkodva a környezethez, számos változatban éledtek újjá és gazdagították a gyümölcsválasztékot. Egy-egy térségre jellemzően kialakultak tájfajták (Szomolyai cseresznye, Gömöri nyakas szilva, Milotai dió, Sóvári alma) is, melyek az adott vidék biztosította feltételekhez adaptálódtak és ellenálló képességük, beltartalmi értékeik révén kiemelkedtek a többi fajta közül. Létrejöttükben nagy szerepet játszott a „népi szelekció”, melynek során mindig a legjobb ízű, legszebb színű, legtetszetősebb gyümölcsöt termő fákat szaporították tovább. Ilyen módon a történelmi és tájfajták által képviselt géntartalék a hagyományos termesztés által folyamatosan gazdagodott és egyben gazdag biológiai örökségünk részét is képezi. A hagyományos gyümölcsösök nem csak a gyümölcsfajok és fajták szempontjából hordozói a biológiai sokféleségnek, hanem élőviláguk is nagyon gazdag. Egy öreg gyümölcsös akár több mint 5000 alacsonyabb és magasabb rendű élőlény (gomba, növény, állat) számára jelenthet élőhelyet. Otthonra lelnek itt a nektárgyűjtő rovarok, a fa,- lomb- és gyümölcsevő fajok csakúgy, mint az ezeket fogyasztó madarak és kisemlősök. Az öreg fák kikorhadt gesztjében lévő üregekbe, lyukakba befészkelhetnek a madarak, denevérek és áttelelőhelyre találnak a rovarok, de a faanyag lebontásában szerepet játszó élőlények is szép számmal lehetnek jelen. Olyan, mára megritkult fajok is előfordulhatnak
ilyen helyen, mint a nagy-, az erdei- és a mogyoróspele. A félelmet keltő lódarázs is szívesen építi gyümölcsfák odvába a fészkét, hiszen rovarok, legfőképpen méhek lárváival eteti saját lárváit, a kifejlett példányok pedig a fák és gyümölcsök nedvével táplálkoznak. A kaszált aljú gyümölcsösökben a változatos lágyszárú növényzet sok védett fajt rejteget (lenek, orchideák, kökörcsinek, tavaszi hérics, stb.). A különböző színű és formájú virágok pedig különösen vonzzák a megporzó rovarfajokon kívül a nappali lepkéket is. A cserjésedő, kökény, galagonya, vadrózsa által felvert szegélyek is értékesek, hiszen pl. a tövisszúró gébicsnek, vagy éppen a mezei poszátának adnak otthont.
Élettani hatások „Minden nap egy alma – az orvost távol tartja!” (szólás) A gyümölcsök alapvető tápanyagokat, savakat, rostanyagokat, vitaminokat és ásványi anyagokat tartalmaznak. A szerves savak elősegítik az anyagcsere-folyamatokat, kiváló íz- és üdítő hatásúak. Az ásványi anyagok (makro és mikroelemek) az alapvető anyagcserefolyamatokon kívül jelentős szerepet játszanak a hormonális szabályozásban is. A vitaminok a szervezet ellenálló képességét befolyásolják. A rostanyagok az emésztésben játszanak fontos szerepet. Manapság, amikor mindenféle táplálék-kiegészítő (tabletta, kapszula, kivonat) segítségével igyekszünk pótolni az esszenciális anyagokat, sokszor elfeledkezünk arról, hogy egy-egy alma, vagy más honos gyümölcs elfogyasztásával is megtehetnénk ugyanezt, ráadásul a gyümölcsben lévő hatóanyagok természetesek, míg a tablettákban lévőket mesterségesen, többnyire kémiai úton állítják elő, s nem képesek teljes mértékben pótolni a természetes eredetű anyagokat. Kulturális hagyományok „Ej, udvaromon van egy nagy almafa tetejibe három piros alma s az az alma teli van féreggel ej, az én rózsám tökéletlenséggel” (népdal) A gyümölcstermesztéssel kapcsolatosan sajátos tudás és tapasztalat őrződött meg. A „jó” fák kiválasztása, a nevelésük során elvégzett tevékenységek sora, a szaporítási módok kitapasztalása és alkalmazása, a tárolás és feldolgozás lehetőségeinek mérlegelése – mindmind olyan tudás, mely fokozatosan épült és a mai termesztési elveket is megalapozta. A gyümölcsösök ápolásához kapcsolódó tevékenységek egymásutánisága a mezőgazdasági munkák egyik fontos szervező elvévé vált, s az idényjellegű feladatok fordulópontokat is jelentettek a rendszeres elfoglaltságok között. A tavaszi metszés, a szüret, a gyümölcsök eltárolása, vagy éppen feldolgozása meghatározta a munkarendet, de sajátos szokásrendet is kialakított a népi kultúrában. Hagyományrendszerünkben a gyümölcsök nem csupán ennivalót jelentettek, hanem több esetben az élet jelképei voltak, vagy éppen „titkos” utalásokkal, szimbolikus jelentéssel is bírtak. A hétköznapokban is alkalmazták pl. az almát jelképként: az ablakba kitett három piros alma biztatás volt az udvarlónak, a félbevágott alma viszont az udvarlás elutasítását jelentette.
Gazdasági jelentőség „Az egészséges és ízlésesen csomagolt gyümölcsnek a mai viszonyok között is magas az ára.” (Rudinai Molnár István, 1935) A hagyományos gyümölcstermesztés az 1920-as évekig bírt nagy jelentőséggel, de az időközben fejlődő nagyüzemi termesztés, az új, divatosabb fajták és az új technológiák bevezetése révén a hagyományos gyümölcsösök gazdasági súlya erőteljesen csökkent. A trianoni szerződést követően megszűnt a határon kívül rekedt bánya- és iparvárosokba irányuló gyümölcsszállítás, így pl. a Gömör-Torna vidékén megtermett gyümölcs értékesítése is gondot jelentett, s a gazdák, nem találván más, közeli és megközelíthető piacokat, inkább felhagytak a gyümölcstermesztéssel. A nagyüzemi termesztésben alkalmazott gépesített technológia egyszerűsíteni és könnyíteni tudta a gyümölcsösben végzett munkákat, az intenzív növényvédelem pedig nagyobb termésbiztonságot jelentett, ennek következtében a feldolgozóipar és a kereskedelem ellátása folyamatossá és biztonságossá vált, de a piacra jutó termékek így „egységesültek”, a fajtakör beszűkült, megfakult a korábbi gazdag választék. Napjainkra azonban újabb vásárlói igények Egy hagyományos gyümölcsös, vagy körvonalazódnak, hiszen egyre többen elégedetlenek gyümölcstermő-táj gazdasági a tömegáru minőségével, vágynak a „régi, jó ízekre”, jelentőségét azonban manapság már nemcsak a friss és feldolgozott a hagyományos és egészséges termékekre. gyümölcs mennyisége jellemezheti, hanem a gyümölcsfákkal beültetett táj turisztikai vonzereje és a kapcsolódó „vidéki nosztalgia” is teremthet bevételt.
A hagyományos gyümölcsösök haszonvételével kapcsolatosan mindenképpen meg kell említeni, hogy a kaszált aljú gyümölcsösökben megtermett széna egykor komoly gazdasági értéket jelentett az állattartó gazdák számára. Gyümölcstermesztés a statisztika tükrében
A hagyományos gyümölcstermő területek kiterjedése a XX. század során jelentősen csökkent. Ez nem csak statisztikai csökkenést jelent, hanem a felhagyások következtében egyre kisebb és kisebb területen művelik a régi gyümölcsösöket.
1895 1913 1935 1962 1966 2010
Alsószuha Gy Sz 38 40 40 48 48 19 17
Gömörszőlős Gy Sz 38 26 37 37 40 8 13 8 16 4
Hét Gy 15 14 14 37 23 -
Imola Sz -
Gy 15 14 14 14 14 2
Kánó Sz 3 4 3
Gy 32 33 32 50 50 22
Sz 9 20 20 15
Kelemér
Putnok
Ragály
Gy 41 41 49 76 55 7
Gy 148 143 158 293 411 66
Gy 63 64 65 75 75 24
Sz 46 4 4 12 12 10
Sz 378 102 115 127 121 99
Sz 53 40 40 47 46 18
Serényfalva Gy Sz 47 22 37 19 49 24 40 24 8 28
A Dél-Gömöri falvak gyümölcsös és szőlő területeinek kiterjedése (potenciális hagyományos gyümölcstermő helyek) a földhivatali nyilvántartások idősoros adatai alapján kataszteri holdban (Forrás: Mg-i statisztikai adatgyűjtemény, 1972; Aktuális Földhivatali nyilvántartás)
Ugyan aktuális településsoros adatok nem állnak rendelkezésünkre arról, hogy jelenleg mennyi gyümölcsfa található a bel- és kültelkeken, de az alábbi táblázat jól szemlélteti egy Tornai település –Szögliget- gyümölcsfaállományának változását és pontos képet rajzol a hagyományos gyümölcsösök fajösszetételéről.
1895 1935 1959 881 2 619 429 399 528 1 510 Nincs adat 21 389 Nincs adat 6 Nincs adat 488 427 2 071 48 24 500 6 123 1 947 20 195 11 16 147 264 2 989 5 0 3 445 611 3 861 0 1 0 73 31 8 737 6 261 34 194 Szögliget számbavett gyümölcsfái (Forrás: Jekkelfalusi, 1897; Magyarország állatállománya, gazdasági gépfelszerelése és gyümölcsfaállománya az 1935. évben; Az 1959. évi gyümölcsfaösszeírás községi adatai) Alma Körte Birs Naspolya Cseresznye Meggy Szilva Kajszibarack Őszibarack Mandula Dió Gesztenye Eper összesen
A Monarchia korának statisztikája a ma is érzékelhető arányokat tükrözi: kiugróan magas a szilvafák száma, s mellettük az alma-, körte-, dió- és cseresznyefák száma jelentős, a többi gyümölcsféle (meggy, kajszi, stb.) alárendelt szerepet játszik. Szembetűnő az eperfák jelenléte, melyek mára azonban gyakorlatilag eltűntek a község területéről és határából! Az 1930-as évekre a gyümölcsfaállomány csökkent, majd a második világháborút követően, az 1950-es évekre látszólagos emelkedés tapasztalható: a statisztikák szerint nagyságrenddel lett több gyümölcsfa a Bódva-völgy ezen vidékén. A statisztikákban mutatkozó jelentős mérvű növekedésnek azonban elsősorban az adatgyűjtés korábbiaktól eltérő módszertana az oka. 1959-ben minden, szórványban lévő fát is megszámláltak, s teljeskörű statisztikai adatfelvételezés történt, míg a korábbi összeírások jórészt egyéni bevalláson alapultak, s épp ezért a valóságosnál alacsonyabb adatokat mutatnak. Az 1950-es évek után bekövetkezett elvándorlás, melynek során a fiatal generáció jórészt elköltözött a településről, további hanyatláshoz vezetett a gyümölcstermesztés terén. Tovább csökkent a művelt gyümölcsösök száma, s napjainkra a gondozott parcellák zömmel a Szőlőhegyek faluhoz közelebbi részére illetve a falusi beltelkek gyümölcsös kertjeire korlátozódnak. Gyümölcsfajok és környezeti igények „Kedvező éghajlatunk ellenére igen sok magyar pénz vándorol külföldre olyan gyümölcsért, amely nálunk is megteremne” (Rudinai Molnár István, 1938) A gyümölcsfajok, attól függően, honnan származnak, különböző természeti körülményeket igényelnek. A magyarországi éghajlati, és talajtani adottságokból következően 6 gyümölcstermő táj alakult ki, melyekben más-más gyümölcsök termesztése ajánlott: Észak-Dunántúli körzet: Fejér, Komárom, Veszprém, Pest, Győr-Sopron (cseresznye, őszibarack, bogyósok, mandula) Nyugat-Dunántúli körzet: Vas, Zala (alma, körte, gesztenye, dió)
Dél-Dunántúli körzet: Baranya, Somogy, Tolna (őszibarack, mogyoró) Duna-Tisza közet: Bács-Kiskun, Csongrád, Pest m. K-i része (meggy, kajszi, szilva) Tiszántúli körzet: Békés, Szolnok, Csongrád K-i része, Hajdú-Bihar déli része, Heves (cseresznye, meggy) Nyírségi körzet: Szabolcs-Szatmár, Borsod-Abaúj-Zemplén, Hajdú-Bihar (Debrecentől É-ra) (alma, meggy, szilva, köszméte, bogyósok, héjasok) A hagyományos gyümölcsösök egykori telepítői tisztában voltak lehetőségeikkel, hiszen a párás, középkötött, közepes vagy mély rétegű talajú területekre almát és körtét ültettek, míg a meszes talajú, melegebb és kissé szárazabb feltételekkel inkább a cseresznyének, meggynek kedveztek. Nyirkos meszes vagy öntéstalajokra szívesen ültettek szilvát. Így kerültek az almakörte- és szilvafák a hegylábi szőlőhegyi parcellák völgyi részére, míg a napos oldalba vagy a tetőre ültették a dió, a cseresznye, meggy és barackfákat. S azt is tudták, hogy a dió igazán nagy fává csak mély rétegű, meleg, humuszos talajban és nem fagyveszélyes helyen fejlődik. Magról kelt őszibarackok gyakran nőttek a meleg domboldalak, a „mál”-ok, „mány”-ok szőlősorai között. Ezek a fák rövid életűek voltak ugyan, de mindig volt fejlődő magonc és termő fa is, s így nem fogytak ki eleink ebből a finom gyümölcsből. A kiszáradó, homokos talajokon inkább nyári fajtákat, míg az erdőklíma jellemezte vidékeken inkább a téli alma- és körtefajtákat termesztették. A szélnek kitett helyekre az alma szélálló fajtáit, illetve cseresznyét, meggyet, diót, szilvát ültettek. A hűvösebb Gömörben nem, vagy csak alig ültettek mandulafákat, míg az abaúji szőlőskertekben szép számban nőttek azok maguktól is. Faj és fajtaválaszték A középkori okiratok elég sok gyümölcsfajtánk nevét is megőrizték, ám ezek elég kezdetleges elnevezések voltak: többnyire a gyümölcs látható, érezhető tulajdonságai alapján különböztették meg a változatokat ( Sár körte – sárga körte; Telelő körte – téli körte; Veres körte – vérbélű körte, stb.).”Veres vagy piros almán abban az időben nyilván a simonffy pirosat értették, amelyet kék almának, cigány almának is neveznek, továbbá a Kenézi pirosat, mely szintén ősi fajta.” (Rapaics, 1943) 1635-ben említik először a Báling almát, mely a mai Török Bálint, s a Bonaburuttya nevű alma már 1643-ban szerepelt a leírásokban, de hasonló elnevezéssel még ma is ismerik Bódvaszilason (Bónabrukk). Régi fajtaneveink megőrzése nagyban köszönhető Lippay Jánosnak, aki 1667-ben megírta a Posoni Kert című munkáját, mely a hazai kertészeti szakirodalom első jelentős alkotása volt. Érdekes, hogy a fajtanevek alapján a 16. és a 18. században az alma lehetett a legjelentősebb gyümölcs, míg a 17. és a 19. században ezt a szerepet a körte vette át. A két legfontosabb gyümölcsön kívül természetesen fokozatosan bővült a szilva, cseresznye, meggy, s az őszibarack fajtagazdagsága is. A 18. századig a fajtaválaszték főként a Kárpát-medencén belüli változatokat jelentette, ám a 19. századtól a főként Nyugat-Európából behozott új nemesítések lassan kiszorították a „hungarica” fajtákat.
Ôszibarack Meggy 1800-as évek
Cseresznye
1700-as évek 1600-as évek
Szilva
1500-as évek Körte Alma 0
20
40
60
80
100
120
140
A gyümölcsök fajtadiverzitásának változása (Forrás: Gyulai Ferenc, 1999)
A 20. századi nagyüzemi termelés és a hagyományos gyümölcstermő helyek felszámolásafelhagyása erőteljesen szűkítették a történelmi magyar fajták fennmaradási esélyeit, pedig a hagyományos gyümölcsösök hihetetlen gazdag fajtaválasztékra támaszkodtak. Az Újfehértói Kutatóintézetben található almatermésűek génbankjában magyarországi gyűjtésből közel 700 alma-, 500 körte-, 60 birs- és 30 naspolyafajtát őriznek, s ez még nem is a teljes magyarországi fajtakincs! A fajták között vannak friss fogyasztásra való (pl. Klár alma, Árpával érő körte, Szomolyai cseresznye), vagy hosszan eltarthatóak (pl. Húsvéti rozmaring és Batul alma), esetleg csak gyümölcslének, vagy bornak (pl. Magyar kormos renet), vagy ecetnek jó fajták, mások aszalványnak (pl. Nyári aszaló szilva, Gellért vajkörte, Muskotály körte), vagy lekvárnak (pl. Besztercei szilva, Penyigei szilva), befőttnek (pl. Pándi meggy, Germersdorfi cseresznye, Vilmos körte) valók. Az új, nemesített, faiskolákból beszerezhető fajták térhódításával pedig a régi fajták tovább veszítettek jelentőségükből. A gazdasági gyümölcsösökben fontos szempont, hogy ne legyen sok fajta az ültetvényben, hiszen nehéz megoldani az egyéni kezelésüket, de a hagyományos gyümölcsösökben éppen a változatos faj és fajtaösszetétel volt a jellemző, ami biztosította, hogy kora nyártól késő tavaszig mindig volt friss gyümölcs a portán. A változatosság ezekben a kertekben egyben a biztonságosabb terméshozást is szolgálta: a gyümölcsfák jelentős része idegen megporzású, ezért olyan fajtákat telepítettek, melyek egymást jól termékenyítik (pl. a Klár alma jól porozza a Boskopi szépet és a Grvensteinit, viszont a Téli aranyparmen jó porzója a Klárnak és a Cox narancsnak, az Aranyparment pedig a Jonatán termékenyíti.). A Gömör-Tornai térséget járva még ma is sok régi változattal találkozhatunk, különösen alma-, körte- és szilvafajtákban gazdag ez a táj, de néhány változata a cseresznyének, meggynek és diónak is terem e vidéken. A gyümölcsösökben előfordul a birs, kajszi, házi berkenye (uszkurusz, vagy uckuruc) is. A felsoroltakon túl a művelt gyümölcsösökben a vadon termő gyümölcsök közül rendszeresen ültették a mogyorót. A rendkívül széles fajtakörről az elmúlt évek kutatásai és terepbejárásai, valamint a helyi lakosoktól gyűjtött adatok alapján, elsősorban G. TÓTH–GEISZLER (2001) leírásait
felhasználva – itt most csak a régebbi, de ma is termesztésben levő alma-, körte- és szilvafajtákra fordítva a figyelmet – a következőkben adunk rövid ízelítőt. Almák Sóvári alma – A karsztvidék legfontosabb, leggyakoribb almafajtája, Eredete bizonytalan, de vélhetően az erdélyi Sóvidékről (Sóvárról) terjedt el a Kárpát-medencében. Fája egészséges, viszonylag gyorsan növő. Termése közepes méretű, bordázott, világos sárga alapon sűrűnpirosan csíkozott. Héja vastag, viaszos, húsa fehér, kellemesen savanykás. A külterületi gyümölcsösökben és a községek telekvégi gyümölcsöskertjeiben egyaránt megtalálható. Az erdők közé ékelődött egykori kaszálók szórvány-gyümölcsöseinek szinte kizárólagos fajtája. Nyári fontos alma – Biztos származása nem ismert, a szakirodalom leginkább hazai, vagy francia fajtaként említi. Gyümölcse kifejezetten nagy, augusztusban érő, gyengén savas illatú, éréskor fehéres-sárga színű. Eltarthatósága gyenge, viszont kiváló rétes- és főzőalma. Nyári csíkos fűszeres – Közepes gyümölcsű, sárgás alapon kárminpiros, felszakadozó csíkokkal tarkított héjú fajta. Kellemesen savanykás-fűszeres ízű és fűszeres illatú. Augusztusban érik, friss fogyasztásra kiváló gyümölcs. Batul – Valószínűleg a Maros folyó mentén keletkezett fajta. Közepes méretű gyümölcse szabályosan lapított gömb alakú, színe éretten zöldessárga-szalmasárga. Zamatos, roppanó húsú, bőlevű, étkezési célra elsőrendű gyümölcs. „Tehenalma” – Hivatalos fajtanevét nem sikerült felderíteni, a kifejezetten nagy méretű, éréskor sárgás színű gyümölcsöt hozó fajta öreg példánya még néhány szőlőhegyen megtalálható. Asztraháni piros – Többszáz éve ismert orosz fajta, valahonnan a Volga vidékéről. Középnagy méretű gyümölcse hamvas-liláspiros. Íze üdítő, illata kellemes. Simonffy piros – Régi magyar fajta, nevét az egykor Debrecenben élt Simonffy családról kapta. Gyümölcse közepes-kicsi, lapított gömb alakú, zöldessárga alapon sötétbordón színezett, gyengén édes-savas, sajátos zamattal. Későn, október-novemberben érő, eltűnőben levő fajta. Törökbálint – Német eredetű, hazánkban régóta termesztett fajta, fája terebélyes koronájú, rendkívül erős növésű. Gyümölcse kifejezetten nagy, lapított gömb alakú, kemény, roppanó, kellemesen borízű, bőlevű. Friss fogyasztásra kiválóan alkalmas, értékes gyümölcs, többfelé terem ma is. Téli aranyparmen – Angliából származó, hazánkban a 19. század közepétől ismert fajta. Késő ősszel, november-december tájékán érik. Középnagy, kissé hosszúkás gyömölcse éréskor is kemény, de bőlevű, kellemesen savas-fűszeres ízű. A régi fajták közül a téli aranyparmen gyümölcse az egyik legkiválóbb, legzamatosabb ízű! Húsvéti rozmaring – Ősi hazai fajta, mely valahol a Nagyalföld térségében keletkezhetett. Gyümölcse közepes-nagy méretű, kúpos vagy hosszúkás-tojásdad alakú, színe zöldes, éretten a napos oldalon gyengén pirosas árnyalatú. Húsa fehéres, savanykás-édes, kellemesen fűszeres ízű. Héja erősen zsíros-viaszos tapintású. Későn, november tájékán érő fajta, s késő tavaszig (akár Húsvétig) is eltartható. Jonathán – Közismert, Amerikából származó fajta, de ízletes gyümölcse sokfelé megtalálható a vidéken. Körték Arabitka – Nem bizonyítottan, de valószínűleg magyar eredetű fajtakör, több típussal. Rendszeresen és bőven terem, gyümölcse kicsi, kerekded, éréskor aranysárgás-barnás. Júliusban termő, bőlevű, könnyen szottyosodó, kellemesen édeskés ízű fajta. Régóta
termesztett, a piacokon ma is lehet kapni. Papkörte – Francia eredetű fajta, mely hazánkban az 1800-as évek első felében kezdett elterjedni, előbb még Kossuth-körte néven. Gyümölcse nagy méretű, hosszúkás-hasas körte alakú, héja éretten zöldessárgás, a gyümölcsön hosszanti irányban végigfutó rozsdásbarna sávval. Késő ősszel, október-novemberben terem, igazi téli körte. Húsa éretten is viszonylag kemény, a magház körül kövecses-szemcsés. Vilmoskörte – Angliából származó, igen elterjedt körtefajta. Augusztus közepétől szeptember közepéig érő gyümölcse középnagy, szabályos körte alakú, elkeskenyedő nyakkal. Húsa bőlevű, olvadó, csak gyengén kövecses, kellemes zamatú. Szilvák Besztercei szilva – Több helyen betrenci néven ismert fajta, pontosabban fajtakör. A leggyakoribb, legelterjedtebb szilvafajták tartoznak ide, melyek a községek belterületén és a külterületi gyümölcsösökben egyaránt tömegesek. Maga a besztercei szilva hazai eredetű, a Kárpát-medence északi térségéből terjedt el mindenhol Közép- és Dél-Európában. Gyümölcse közepes méretű, oldalról kevésbé vagy erősebben lapított, hamvaskék. Húsa rendkívül zamatos, éretten aranysárga, magvaváló, így aszalásra kiválóan alkalmas. Rendszeresen és bőven terem. A fajtakörből az „alaptípus” mellett előfordul a szintén hamvaskék gyümölcsű korai és muskotályos besztercei szilva, valamint a sivákló is. Fehér besztercei –Az egész országban ismert, régi fajta. Magvaváló fehér (éretten hamvassárga) szilva, mérete és alakja a kék besztercei fajtákhoz hasonló. Korán termőre fordul és általában bőven terem. Bódi szilva – Az Északi-középhegység más részein (pl. Heves, Nógrád) Boldogasszony szilvaként ismert fajta, de bógyi szilva néven is emlegetik. Viszonylag gyakori. Korán virágzik, s általában jól terem. Gyümölcse közepes, magvaváló, húsa a besztercei szilvákénál valamelyest puhább, éretten zöldessárga. Duránci vagy Durkó szilva– Gyümölcse közepes-nagy, hamvaskék, későn érő, igen édes. Húsa nem magvaváló, így a múltban elsősorban lekvár- és pálinkafőzésre hasznosították. Kifejezetten gyakori fajta. Kökényszilva –Hamvaskék, apró gyümölcsű szilvafajta. Nem túl gyakori, de helyenként, pl. garádokban jellegzetes. Veres szilva – Ismeretlen eredetű, de hazánkban elterjedt fajta, illetve fajtakör. Augusztus végén terem, gyümölcse rendszerint nagy, kissé megnyúlt, éretten liláspiros, gyengén hamvas. Íze édeskésen savas, gyenge zamattal. A szőlőhegyeken és a belterületi kertekben is sok helyütt megtalálható fajta, gyümölcsét elsősorban pálinkafőzésre használják, de finom lekvár is készíthető belőle. Althann-ringló – Csehországi eredetű fajta, Althann gróf kertésze szelektálta és kezdte termeszteni. Gyümölcse nagy, lédús, hamvas kékes-liláspiros héjú. Zamatos, kiváló asztali gyümölcs, de lekvár- és pálinkafőzéshez is felhasználható. Inkább a belterületi gyümölcsösökben bújik meg. Zöld ringló – Gyümölcse az Althann-ringlóénál valamelyest kisebb, gömbölyded, éretten zöldessárga, szintén bőlevű. Ritka, értékes fajta. Gyümölcstermesztés hagyományosan Már az előzőekben is jeleztük, hogy a különböző gyümölcsfajoknak különböző környezeti igénye van. Ennek megfelelően először mérlegelni kell, milyen éghajlatú, milyen kitettségű, milyen meredekségű a gyümölcstermesztésre kiszemelt terület. Ugyancsak fontos az is, hogy a talaj vastag vagy vékony rétegű, hogy sok, vagy kevés benne a mész, mélyen, vagy éppen magasan áll a talajvíz, hiszen ezek mind-mind befolyásolják a telepíthető fák fajait és fajtáit.
Minden fának feltétlenül meg kell adni azt a helyet, melyet a fejlődése során igényel: fontos, hogy a koronák a teljes kifejlődés után se érjenek össze. Ha túl sűrű a telepítés, az árnyékolás és a gátolt levegőáramlás gyengíti a fákat, viszont előnyös a különböző kórokozóknak és kártevőknek. A túl nagy koronát nevelő, magas törzsű gyümölcsfákat (dió, cseresznye) ezért is inkább az udvarba ültették, mint a gyümölcsöskertbe. Általános elv volt, hogy az almát, epret, meggyet 8, a körtét 7, a kajszit és a mandulát 6, a szilvát 5, a birset, naspolyát, somot, mogyorót 4, az őszibarackot 3 méternél közelebbre nem ültették egymáshoz. A helykihasználás speciális módja volt, hogy kerítések, házak mellett alakfákat neveltek, azonban ez a termesztési mód kevésbé a paraszti, inkább a kisnemesi, vagy éppen főúri gazdaságokban vált divattá. A szaporítóanyag Egy hagyományos gyümölcsös kertben általában nem voltak egykorúak a gyümölcsfák. (Az almák és körték egyébként is hosszabb kort éltek meg, mint a szilvák, vagy a barackok.) Az idő közben megüresedett fahelyekre újakat ültettek. Új csemete kerülhetett a kertbe, ha azt oltóembertől vásárolták, vagy később faiskolából szerezték be, de lehetett akár a kiöregedett egyed meghagyott gyökérsarja, vagy éppen a A szilvák általában jó sarjképzők, szomszédságból származó fiatal csemete is. A pótlás ezért a régi fajtákat ma is egyszerűbb lehetőséget adott a gyümölcsös új fajtákkal való gyökérsarjakról szaporítanunk, mint bővítésére is. oltanunk. Figyelni kell azonban arra, A kiöregedett, kipusztult szilvafák helyére azonban hogy a szaporítani kívánt fajta nehogy legtöbbször mégis a gyümölcsösben felverődött fiatal, oltvány legyen, mert ebben az esetben sarjról nőtt fácskákat (ún. sarancokat) használták. nem az ízletes fajtát, hanem annak visszük tovább (pl. Alma és körte esetében alig találunk gyökérnemes alanyát mirabolán), ha a gyökérsarjakat fajtákat (pl. Batul, Sóvári), sokkal elterjedtebb volt, hogy a változatokat erősebb (pl. vadalma, vadkörte), használjuk. vagy éppen gyengébb növésű alanyra (birs) oltották, s így állították elő a fajtaazonos csemetéket. Ebben az Fenntartással kell élnünk a számunkra ízletes gyümölcs magjából kikelt esetben azonban a gyökerekből kinőtt sarjak csak növénykék fajtaazonosságát illetően, alanynak voltak jók, általuk nem voltak örökíthetőek hiszen legtöbb gyümölcsünk idegen a nemes gyümölcs tulajdonságai. megporzást igényel, így a A diót, házi berkenyét, cseresznyét, meggyet gyakran gyümölcsben fejlődött magban a magról kelt fácskákkal ültették. Néha oltották is őket, szülő egyedek (porzó és termő fajták) de inkább igyekeztek a nagyobb gyümölcsű, tulajdonságai keverednek, így a magból nevelt fa gyümölcse nem egészséges fák alatt nőtt magoncokat továbbvinni. A birset a szilvákhoz hasonlóan tősarjakról nevelték. feltétlenül lesz azonos a magot hozó A bogyósgyümölcsű bokrokat (ribiszke, szeder, gyümölccsel. málna) hajtásdarabjaik meggyökereztetésével, tőosztással, vagy szaporán növő sarjaikkal szaporították. Telepítésre a 2-3 éves suhángokat (még koronát nem fejlesztett) használták leginkább, hiszen így a gazda a maga elhatározása szerint alakíthatta ki a kívánt törzsmagasságot és koronaformát. Fontos volt, hogy a kiásott sarjak, vagy az oltványcsemeték elegendő gyökérzettel rendelkezzenek – ujjnyi vastag oldalgyökereik és dús hajszálgyökereik egyaránt legyenek-. Ugyancsak fontos szempont volt, hogy a szemmel láthatóan egészséges csemeték kerüljenek telepítésre, a beteg, sérült egyedek ültetését régen is kerülték. Az ültetés akkor a legeredményesebb, ha a kiszedéstől a telepítésig a legrövidebb idő telik el,
mert így a gyökérzet kiszáradásának az esélye is kisebb. Ültetés A csemeték gyorsan meg tudnak erősödni, ha Az ültetés után metszetlen fák gyökereik jó termőföldbe kerülnek. Épp ezért az gyakran korábban teremnek ugyan, de ültetőgödrök készítésekor a gödörből kikerülő földet a vékony, nyúlánk és a korai termés két kupacba hányták: az egyik kupacba a felső, jobb miatt leívelő vesszőkből gyenge termőréteget, míg a másik kupacba a világosabb, korona fejlődik, s a fa gyorsan nyers altalajt. Ültetéskor a felső föld került a gödör elöregszik. aljára, a gyökerekhez, míg a gyengébb altalajjal a A metszett koronájú fácska viszont gödör felső részét kellett kitölteni. Ha a telepítés éppen a metszés hatására erőteljes fejlődésnek indul. helyén a talaj kiélt volt, 5-8 lapát érett komposzttal, A magastörzsű gyümölcsfák kielégítő vagy istállótrágyával dúsították úgy, hogy a trágya ne ápolás mellett akár 50-100 évet is érintkezzen közvetlen a gyökerekkel. Egy-egy megélnek. Az ilyen fáknál az első csemetének a telepítés előtt akár egy hónappal is években nem a gyümölcstermésre kell érdemes 70-80 cm mély és 100 cm széles gödröt ásni, koncentrálni, hanem a korona még akkor is, ha annak gyökere nem hosszabb, mint megfelelő kialakítására. 40 cm. Az ültetésig nyitva hagyott gödör talaja érettebb, élettel telibb lesz, így a telepítésre is alkalmasabb. Az ültetésre legkedvezőbb a lombhullást követő, de még nem fagyos őszi idő. Ez élettanilag is kedvező, hiszen az ősszel földbe került csemete gyökerei fejlődésnek indulnak, s tavasszal a kis fák kihajtásához elegendő mennyiségű vizet és tápanyagot tudnak felszívni. De a munkaszervezés miatt is kedvezőbb az őszi faültetés, hiszen a gazdák ősszel már jobban ráértek. Ha az ültetés mégis a tavaszra tolódott, azt csak a föld fagyának kiengedése, annak felszikkadása és a nappali fagyok elmúlása után kezdhették meg. Ültetés előtt a gyökerek sérült részeit levágták, mégpedig úgy, hogy a legkisebb legyen a metszési felület. Sokszor a nem sérült gyökérágakon is friss metszlapot vágtak a gyorsabb regeneráció érdekében, de a hajszálgyökereket nem bántották. A gyökereket gyakran mártották talajpépbe, hogy ne száradjanak ki az ültetésig. Ültetéskor a mély gödörbe elsőként a termőföldet húzták, majd a csemete gyökerét csak annyira mélyesztették a talajba, hogy az ne kerüljön mélyebbre, mint az eredeti termőhelyén volt! Ha oltványt ültettek, ügyeltek arra, hogy az oltás ne kerüljön a föld alá! Az ültetés mélységének beállításánál számításba vették azt is, hogy a frissen betemetett gödör talaja ülepszik, tömörödik (akár 5-10 cm-t is), hogy a beültetett csemete a kívántnál mélyebbre ne kerülhessen. Ültetés után 1-2 kanna vízzel beöntözték a csemetéket, majd a maradék földet a fa körül felkupacolták, hogy a kiszáradás ellen jobban védjék a töveket. Mulcsozni ősszel nem célszerű, mert a téli hidegben a pockok megbújnak a mulcsban, és a fiatal fák gyökereit is megrágcsálják, de a tavaszi ültetés már jól védhető a kiszáradás ellen a szalma, vagy éppen apríték-borítással. Ráadásul a fedőanyag lassú komposztálódása révén gazdagodik a gyümölcsfák talaja is. Ha az ültetés ősszel történt, a csemeték hajtásait nem vágták meg, a metszést tavaszra halasztották. A tavaszi telepítéskor az ültetéssel egy időben el lehetett végezni a metszést is. A diót és a gesztenyefát általában nem metszették, míg a hideg, kötött, sivár talajba ültetett alma és körtecsemeték metszésével is vártak egy évet. A gyengébb csemetéket karó mellé ültették, s a kötözéshez fűzvesszőt, iszalagot, vagy kenderből készült spárgát használtak. A nyúlrágás ellen náddal, tövises, vagy éppen sima gallyakkal vették körbe a fiatal törzset.
Metszés A fiatal fácskák nevelése során fontos volt, hogy az elültetett suhángokat ujjnyi vastag részig visszavágták. Ha a csemetének az elképzelt törzsmagasságban már vannak oldalágai, a középső, függőlegesen növő hajtásrészt 10-12 rügyre, az oldalhajtásokat pedig erősségüktől függően 6-8 rügyre vágták vissza (a törzsmagasság, vagyis az első elágazódás legalább 1,21,5 méteren volt) úgy, hogy a meghagyott legutolsó rügy kifelé nézzen. Majd a még 2-3 évig folytatott alakítás eredményeként szellős, termőrészekben bővelkedő, szabályos koronát kaptak. Ha a kis fa koronája csak 1-2 oldalvesszőből állt, akkor ezeket az oldalvesszőket 2-3 rügyre, míg a vezérvesszőt 3-4 rügyre vágták vissza, hogy a törzsből újabb oldalvesszők kihajtását serkentsék. Különösen ügyeltek arra, hogy villás elágazások ne maradjanak, mert később, a gyümölcs terhe alatt a villásan növő ágak kettéhasíthatják a fát. A cseresznyefák nyesetlenül is szép, szabályos koronát képeznek, alakításukra épp ezért nem fordítottak sok energiát. Az őszibarackfákat azonban annál gyakrabban metszették. A szabadon álló csemetéknél 50-60 cm-es, míg pl. a szőlőkben köztesként növő egyedeknél 80100 cm-es törzsmagasságot tartottak. A megfelelő számú oldalvessző (4-6) kifejlődése után a vezérhajtást eltávolították, így biztosítva a korona minél teljesebb benapozását. Az oldalágakat és az azokon fejlődött vesszőket minden tavaszon 6-10-14 rügyre vágták. A termőalapok felső vesszeit 8-10, míg az alsókat 2 rügyre nyesték vissza (ezt nevezték váltómetszésnek). A köszméte és a ribiszkék 4-5 éves farészeit vágták ki, hogy a bokrok erőteljes tősarjakat képezzenek, melyek be tudnak rakódni termőrügyekkel. Valamennyi gyümölcsfajnál figyeltek arra, hogy a törzs tiszta és sima maradjon, a belőle kitörő hajtásokat rendszeresen eltávolították. Vigyáztak, hogy a meghagyott rügy felett ne maradjon hosszú csonk, illetve ne legyen nagyon hosszú a vágási seb. A sebzéseket oltóviasszal kezelték, hogy a metszlapok minél gyorsabban behegedjenek, s a sebzésen keresztül ne fertőződjék meg a fa. (A nyitva hagyott sebek hamar kiszáradnak, nehezen hegednek, s ez előbb-utóbb a fa belső korhadását okozhatja.) A termőkort elért fák metszése inkább csak a koronák elsűrűsödését okozó ágak kivágását, a korona ritkítását jelenti. Ennél a munkánál az egymást keresztező, egymáshoz közel, vagy egymással párhuzamosan álló, vagy befelé növő gallyakat vágták ki, tőből. Természetesen a száraz és beteg ágakat, gallyakat is eltávolították. A munkához leginkább fűrészt használtak, mely nyomán roncsolt felületű seb keletkezett. A seb széleit éles késsel simára vágták, s az egész felületet oltóviasszal kenték le. Vastagabb ágak levágása mindig több menetben történik: 1.Alulról be kell fűrészelni az ágat a keresztmetszet egyharmadáig, 2:ezután a bevágás fölött az ágat felülről lefelé kell fűrészelni, 3:majd a megmaradt csonkot már hasadásmentesen lehet az elágazásnál levágni.
A nyesésnek több oka lehet. Segítségével alakítjuk ki a fa koronáját, ritkítjuk a besűrűsödött ágrendszert, tartjuk fenn a kiegyensúlyozott termőállapotot, távolítjuk el a beteg és elhalt ágrészeket, ifjítjuk meg az elöregedett termőrészeket. A nyesést felülről lefelé, és a belső ágaktól kifelé haladva végezzük. A visszanyesett vesszők oldalágak maradó, legfelsőbb rügyei mindig kifelé, a koronától elfelé álljanak, s hajtórügyeknek kell lenniük. A vadalanyon álló fákat minél kevesebbet metsszük (az erős növekedés miatt erőteljes lehet a vízhajtások fejlődése, melyek a koronát teljesen besűríthetik). Csak akkor érdemes ehhez a beavatkozáshoz folyamodni, ha a koronaágak ritkítása válik szükségessé. Az őszibarackfák kivételével a gyümölcsfákat gömb vagy gúlaalakban nevelték, s ezt a formát igyekeztek megtartani a metszés során is. Legkorábban a ribiszke, köszméte, málna nyesendő, majd a cseresznye és a meggyfa, majd a szilva, körte, alma. A barackokat legjobb pirosbimbós állapotban metszeni.
A magára hagyott fa koronája besűrűsödik, az ilyen fa fejlődőképessége gyengül, a termése egyre kevesebb és egyre rosszabb minőségű, majd idővel a korona felkopaszodik, s csak a nap által ért ágvégeken tartja meg a gyümölcsöt – ez az a kép, mellyel ma sok régi gyümölcsösben találkozhatunk. A folyamatok visszafordítása hosszadalmas és fáradságos munkát igényel, de nem kell lemondanunk ezekről az elöregedett fákról sem, ha kellőképpen a szívünkhöz nőttek. Az elvénült korona sok fattyúhajtást nevel – maga a természet figyelmeztet arra, hogy a korona erősebb metszést, ifjítást kíván. A megfelelő metszés segítségével folyamatosan megújíthatjuk a gyümölcsfákat, meghosszabbíthatjuk az élettartamukat, és javíthatjuk a gyümölcs minőségét. Ugyanakkor a gyakori és erőteljes beavatkozások az öreg fák biztos halálát is okozhatják. Ritkító metszés A fák teljes kifejlődése után, ha a korona teljesen A sebelzáró anyagoknál fontosabb, bezáródott, ritkítani kellett az ágrendszert, hogy a hogy éles, tiszta vágásnyomot hagyó gyümölcsök elegendő fényt kaphassanak. A száraz, szerszámokkal dolgozzunk, az sérült ágak kivágása után a keresztező ágakat, és a ezekkel okozott sebek gyorsabban korona belseje felé, illetve a koronában erősen felfelé gyógyulnak. növő vezér-konkurens ágakat mindenképpen kiemelték. A meredeken felfelé törő koronájú fákon a kifelé hajló ágakat, míg a széteső koronájú fán a felfelé törő ágakat hagyták meg. Ezt a metszést inkább ősszel vagy fagymentes téli napokon végezték a fertőzésveszély elkerülése érdekében, illetve mert ekkor látható tisztán a korona szerkezete. (Kivételt képez a cseresznye, melyet inkább a szürettel egy időben, vagy utána ritkították.) A keletkezett sebeket oltóviasszal kenték le. Ifjító metszés Egészségügyi szempontból éppen a legöregebb, a Az idős fák ifjító metszését, ha azt legértékesebb fák a legveszélyeztetettebbek, jó szükségesnek véljük, ne ősszel, egészségben tartásuk a legfontosabb feladatok egyike. hanem tavasszal, vagy nyáron Az ifjítás azonban csak akkor lesz eredményes, ha a végezzük, hogy a nagy sebek fa gyökérzete és törzse ép, ha van még új hajtások kellőképpen be tudjanak gyógyulni. (A sebkezelésről se feledkezzünk képzéséhez életereje. Az ifjítás során részben a ritkító meg!) metszés elveit követjük, részben kiegészítjük azt az elöregedett vázkarok visszavágásával. A visszavágás mértékét meghatározza, hogy mennyi gally és vessző van az ágak alapjain, vagy annak közelében. Az erősen fölkopaszodott koronában az ágakat akár harmadukig is visszavághatjuk, hogy erőteljes hajtásképzésre ösztönözzük. Ha az ágak alsó harmadában elszórtan találunk fiatalabb gallyakat, akkor felével, ha nagyobb számban, akkor viszont elegendő csak harmadával megkurtítani azokat. Fontos, hogy a megkurtított ágakat ne „csipdessük” tovább, hanem az azon megmaradt gallyakat és vesszőket hagyjuk érintetlenül. Az ifjítás nem egyszeri beavatkozás, hanem több éves tevékenység. Talajművelés, tápanyagpótlás, öntözés A fiatal fák ápolása során fontos volt, hogy elegendő nedvesség álljon rendelkezésükre, ezért a tavasz és nyár folyamán meg kellett öntözni azokat. A talaj felszínének porhanyításával, kapálásával elősegítették a talaj nedvességének megőrzését és a talaj felső rétegének levegőztetését is. Ősszel viszont hantosra ásták a korona alatti talajt. Ezeket a tevékenységeket még ott is elvégezték, ahol egyébként kaszált aljú, tehát gyepes gyümölcsös volt, hiszen a fiatal fák minél gyorsabb megerősödését szolgálták ezek a beavatkozások.
Ugyancsak a csemeték jó kondícióban tartását A 2-3 évenkénti tápanyagpótlás ma is segítette a trágyázás (csak teljesen érett jó módszernek számít, de az is sokat istállótrágyával hatékony). segít, ha a helyszínen készített Az öntözés az idősebb fák termékenységét és a komposzttal dúsítjuk a fák alatti azonban gyümölcsük megtartását is elősegítette. A talajt. Nem szabad vízpótláshoz a korona csurgója (koronavetület) túlzásokba esni, mert a túlzott következtében mentén 1-2 ásónyom mély árkot ástak és ebbe tápanyagbevitel fellazulhatnak a növényi szövetek, öntötték a vizet, majd az elszikkadás után a száraz fogékonyabbá válhatnak a földet visszahúzták. Kicsit kevesebb földmozgatással betegségekre és romolhat a járt, ha vasrúddal ugyancsak a csurgó mentén gyümölcsök eltarthatósága is. A lyukakat ütöttek, s ezekbe a lyukakba öntötték a vizet, túlzott trágyázás miatt a fák majd ezeket is visszatemették száraz földdel. Az természeti környezete is megváltozik, idősebb fák öntözésére azonban inkább csak a a változatos fajösszetétel beltelkeken volt némi esély, hisz a elszegényedik, elgyomosodik. szórványgyümölcsösöknek csak ritkán volt kútjuk. A termő fák trágyázása a termés minőségét és mennyiségét is befolyásolta. A 2-3 évenként történő trágyázás általános gyakorlat volt. Ekkor négyzetméterenként 5-10 kg szerves anyaggal számoltak, mely egyaránt lehetett érett istállótrágya, komposzt, de fekáltrágya is. A trágyázást hasonlóan az öntözéshez, a csurgó mentén ásott árokban végezték. E tevékenység ideje ősszel volt. A hagyományos gazdálkodásban a műtrágyáknak gyakorlatilag semmilyen szerep nem jutott. Sarancolás Mind a fiatal, mind az idősebb fák tövénél megjelenhettek sarjak, melyek eltávolítása a fák termőerejének megőrzését is szolgálta. A sarjakat nem csupán a föld felszíne fölött nyesték le, hanem egészen az eredésükig kibontották, majd ott leszakították, s nem levágták azokat. Favédelem A különböző fajú és korú fákból álló gyümölcsösben a változatosság nagyobb termésbiztonságot is jelentett. A kártevők és kórokozók csak ritkán támadták valamennyi fajtát, minden évben volt veszteség, de termésre is lehetett számítani, mégha célzottan nem is védekeztek a kártevők, vagy kórokozók ellen. A háború előtt a gyümölcsfák tulajdonosait törvény kötelezte, hogy március elejéig szedjék le és égessék el a fán lévő hernyófészkeket, fán maradt beteg leveleket és a múmiává aszalódott gyümölcsöket. Voltak persze gondosabb gazdák is, akik a tél végéig kéregkaparóval megtisztították a fák törzsét a rátelepült moháktól, zuzmóktól, felrepedező kéregdaraboktól, s ezzel jelentősen gyérítették a pajzstetvek, molyok állományát is. Helyenként még ma is láthatunk fehérre meszelt törzsű gyümölcsfákat. A törzsek meszelése részben a kórokozók és kártevők
Számtalan természeti segítőnk lehet a védelmi munkában, ha engedjük azokat tevékenykedni. A lebegőlegyek, fátyolkák és katicabogarak lárvái pusztítják a levéltetveket (ezek nem csak szívogatásukkal gyengítik a fákat, hanem a vírusfertőzést átvihetik egyik fáról a másikra is). A darazsakat mint gyümölcsdézsmálókat emlegetjük, pedig szinte mindent esznek, de legjobban a különböző rovarokat kedvelik. Az imádkozó sáska nemcsak a saját hímjét, hanem más rovarfajokat, köztük a kártevőket is elfogyasztja. Sok hernyót pusztíthatnak el egyes lombszöcskék is. A védelemben jelentős szerepet oszthatunk a madarakra. Megtelepedésüket fészkelő-helyek, oduk kihelyezésével is segíthetjük. A különböző típusú odukról a www.mme.hu honlapon bővebb információ is található. A denevérek jó szolgálatot tehetnek a farontó lepkék gyérítésében. (Speciális denevéroduk az ő számunkra is készíthetők.)
elleni védekezést szolgálta, de inkább a téli fagyok okozta károk (fagylecek) enyhítésében volt számottevő hatása: a fehér bevonat megakadályozza azt, hogy téli verőfényes nappalokon a törzs szövetei felmelegedjenek. A felmelegedést követő lehűlés és az összehúzódás/kitágulás hatására ugyanis a sejtfalak elroncsolódnak és fagykár keletkezik. Ennél a módszernél azonban feltétlenül ügyelni kell arra, hogy a meszelés vékony legyen, mert a vastag, cserepes mészréteg alatt a kártevők kitűnő búvóhelyet találnak. A fagy okozta repedések először még jelentéktelenül kicsik. A laza sebhegesztő szövetek azonban rendszerint a következő évben is károsodnak, így a seb évről évre nagyobb lesz. A felszínre kerülő faszövetekben szúbogarak és taplógombák telepszenek meg, amelyek elroncsolják, tönkreteszik a törzset. Ezért a törzs fagyvédelme nagyon fontos feladat lenne ma is. A beltelkek gyümölcsöseiben a beengedett baromfiak is közreműködtek a kártékony rovarok, hernyók és bábok gyérítésében. A törzsekre erősített enyves papírcsíkok és a hernyófogó övek segítettek a kártevők gyérítésében. Az enyvgyűrű egy tenyérnyi széles, ragasztóanyaggal bekent papírcsík volt, melyet mellmagasságban kötöttek a fa törzsére, a hernyófogó pedig hullámpapírból készült öv, amelynek a hullámaiban az almamoly hernyói jó helyet találtak a bábozódásra. Ezeket az öveket egészen szeptember közepéig cserélgették, a leszedetteket pedig elégették. Becsben tartották a madarakat, de a levéltetű-pusztító katicákat is. A vegyszeres védekezés a hagyományos gyümölcsösökben nem volt gyakorlat. A területek többes hasznosítása (kaszálás, legeltetés, stb.), a különböző fajták érzékenysége, ellenállóképessége, a vegyszerek (mérgek) nehéz beszerezhetősége, vagy azok bonyolult elkészítése és a kijuttatáshoz szükséges eszközök hiánya egyaránt gátolták a kémiai szerek alkalmazását. Kaszálás A gyümölcsösök meghatározó évközi munkája volt A felhagyott területek gyepes aljú az évi egyszeri vagy kétszeri kaszálás. a kaszálások A gyümölcsösökben kaszált széna növényfajokban gyümölcsöseiben elmaradása miatt a növényi meglehetősen gazdag, azt mindig szívesen szárazanyag vastagon boríthatja a fogyasztották az állatok, s így a gyümölcsfák alatti, felszínt. Ezt a tavaszi tűzkár szőlők végében elhelyezkedő gyepeknek jelentős megelőzése miatt érdemes gazdasági értéke is volt. Néha többet ért az onnan összegyűjteni és a fáktól távolabb származó széna, mint a termett gyümölcs. összerakni, hogy idővel Az üdébb, völgyalji gyümölcsösökben – ahol jól nőtt komposztálódjon. A vegetációs a „sarnyú” (sarjadék fű) is – kétszeri kaszálásra nyílt időben pedig, hasonló helyzet érdekében legalább lehetőség: május-júniusban és nyár végén, elkerülése egyszer, de akár kétszer is érdemes a gyümölcsérés előtt. A szárazabb, sekélyebb talajú területet lekaszálni. A kaszálékot a dombháti és domboldali gyümölcsösöket csak fák alatti talaj takarására, egyszer kaszálták. mulcsozására lehet használni. A A kaszálás egyrészt a gazdák állatai számára kaszálás a védett növények biztosította a szénát (a gyümölcs mellett a magszórása után történjen, de ha az gyümölcsösök másik fontos terméke a széna volt), időbeni ütemezés így nem másrészt folyamatosan biztosította a felverődő megoldható, akkor a védett fajok aljnövényzet, a cserjék, a nem kívánatos sarancok környezetét hagyjuk ki a vágásból, visszaszorítását, s nagymértékben könnyítette a földre sőt egyáltalán nem baj, ha hullott gyümölcs (szilva, alma, dió, stb.) területünkön mozaikosan vannak összegyűjtését is. A gazdák a gyümölcsösök vágott és vágatlan foltok is. kaszálását azokban az években is elvégezték, amikor a kedvezőtlen időjárás miatt esetleg nem termett gyümölcs.
Átoltás A gazdák a sarancok, illetve magoncok oltása mellett úgy is gazdagították kertjeiket, hogy a már ottlévő idősebb fákra oltottak más fajtát is, időben így jóval megelőzték a ma divatos ún. kombifákat. Átoltották a fákat, ha az nem jó termést adott, ha terméketlen volt, vagy éppen siettetni szerették volna annak termőre fordulását. Átoltáskor a meglévő gyümölcsfa ágát rövidre visszanyesték és ebbe a csonkba oltották az újabb fajta oltóvesszőjét. Az átoltást már a fagymentes napokon (akár február végén) elvégezték, s a csonk vastagságától függően akár 2-3 oltóvesszőt is beraktak az ágvégbe. Az oltásmódok közül leggyakrabban a héj alá-, az ék- vagy hasítékoltást, ritkábban az alvószemzést alkalmazták. Az átoltásokat leginkább az alma-, körte-, szilva-, cseresznye- és meggyfáknál végezték. Az oltásra nem mindenki vállalkozott, rendszerint „oltóembert” kértek meg a beavatkozás elvégzésére. Szüret és tárolás A gyümölcsszedés idejét meghatározza a gyümölcs érése. Fontos jelei az érésnek, hogy a gyümölcs magja barnára színeződik és a kocsánya könnyen elválik a fától. Az őszi és téli fajtáknak a tárolás során rövidebb-hosszabb utóérési időszakra is szükségük van, hogy kialakuljanak a fajtára jellemző íz- és zamatanyagok. A gyümölcsösök szüretelése, betakarítása rázással vagy szedéssel történt. A fáról való rázást főként a szilváknál és a cefrének gyűjtött egyéb gyümölcsöknél alkalmazták, az érzékenyebb alma- és körteféléket – ha friss fogyasztásra, vagy aszaláshoz gyűjtötték – inkább kézzel, színelve szedték, s kosárba vagy ládákba rakták. Igyekeztek a gyümölcsöt száraz időben és a nap hűvösebb szakában szüretelni, hogy jobban tárolható legyen. A gyümölcsök kézi szedéséhez ághúzó horog és kosár kellett elsősorban, de mivel a vadalanyba oltott fák tekintélyes méretűek voltak, s a kaszálás miatt viszonylag magasan alakították ki a koronájukat, a termés begyűjtésekor sokszor létrát is kellett használni. Előfordult továbbá az almaszedő használata is. (Egy 30 év körüli almafa akár 300-600 kg termést is hozott.) A gyümölcsszedéshez többféle kosarat is használtak, de a Felvidéken a leggyakoribb a háncsból készült kávás hátikosár volt. Ennek egyik változata a félvékás kosár, amit körte és almaszedésnél használtak. Legnagyobb a vékás kosár volt, amit a karsztvidéken lóháti kosárnak is neveztek. Ebbe körülbelül 30 liter gyümölcs fért. A hullott gyümölcsöt hordókba, kádakba gyűjtötték. A leszedett, egészséges, téli fajtájú almákat és körtéket egyenletes hőmérsékletű, frissen meszelt pincékben, kamrákban, a zöldségektől és burgonyától elkülönített térben tárolták. A nemesebb fajtákat állványokra tolható cserényeken egy rétegben terítették szét, s a tárolás során többször is átnézték, kiválogatva a romló példányokat. A kevésbé érzékeny fajtákat ládában, kosarakban is tartották, de gyakorlat volt pl. az alma vermelése is: a szabadföldbe ásott és szalmával vastagon kibélelt, fagymentes vermeket készítettek, ebbe halmozták leginkább a Batul és Sóvári fajtákat, majd ugyancsak szalmával vastagon betakarták azt. Ha nem volt megfelelő pince, vagy verem, a padlásra terített szalmán tárolták a téli gyümölcsöt, s a fagyok ellen ugyancsak szalmával fedték azt. A diót szeptember végén, vagy októberben verték, attól függően, hogy repedt a burka, majd szellős helyen (folyosón, vagy padláson) kiszárították, s zsákokban tárolták. A dióverés annak ellenére is gyakori volt, hogy ezzel a tevékenységgel a fa rügyei, gallyai is jelentősen sérültek. A naspolyánál megvárták az első deret, csak ezután szedték le a termést.
Irodalomjegyzék BABITS M. (1924) Örökkék ég a felhők mögött, Nyugat, Budapest, 1924/7 G. TÓTH M. – GEISZLER J. (2001): Gyümölcsfajta-kutatás az Aggteleki Nemzeti park területén I. – Kutatási jelentés, ANPI, Jósvafő GYULAI F. (1999) Az agrobiodiverzitás változás a Kárpát-medencében, Fenntartható Fejlődés Bizottság, Budapest HORN J. (1941) Mesterfogások a gyümölcsösben, Növényvédelem és kertészet, Budapest HUDÁK K. (2001): A XX. Század szőlő- és gyümölcskultúrájának történeti vizsgálata az Aggteleki Nemzeti Park területén. – Kutatási jelentés, ANPI, Jósvafő
HUDÁK K.-SZMORAD F. (2005) A gyümölcstermesztés múltja és jelene Jósvafőn, RAPAICS R. (1943) Termesztett növényeink eredete, Kincsestár 89, Budapest
