GÖRGETEG.
— Székely mesejáték. —
SZOLGÁLÓ (a nyitott ajtóban vázákat törölget, körülötte is tele a föld leszedett virágcserepekkel. Énekli):
Likas a kalapom teteje, kiláccik a hajam belőlle. Eléggé sajnálom legén létemre, — (hogy !) likas a kalapom teteje . . . K Ő M I V E S (suhanc legény; meszes, maszatos, lenge rongyosban, biciklin jön az úton. Az énekre lassít, a leányra még jobban lassít. Amikor odaér, kalimpáló dőléssel földre száll. Birizgálva): Legén létire? ! SZOLGÁLÓ (azért is béfejezi a nótát s a végire még egyszer odateszi): «Legén létemre ! . . .» (Aztán leszólással): Magát hova k ü t t é k ? ? K Ő M I V E S : Akarhova. SZOLGÁLÓ : H á t menjen akarhova ! K Ő M I V E S (körülnéz, csiklandósan közeledik): Jó, hogy má' nekem is került v a l a k i . . . ! Mikor került ide? SZOLGÁLÓ : Nocsak kerüjjön el i n n é t ! Addig, amíg a jován v a n ! K Ő M I V E S : Mikor került ide? SZOLGÁLÓ : Tennapelőtt, m i b a j a vélle? ! K Ő M I V E S (megint körülnéz; látszik, hogy észrevett valakit közelíteni az úton. Bosszankodva): A fene ette vóna meg ezelőtt egy félórával ezt a nyesett embert i s ! (Csenget a biciklijén): Félre az ú t b ó l ! I t t jő a genérális ! (Egy elvánnyadt rongyos asszony egy «férfit» tol rozoga tolókocsin. A «férfin» elnyütt katona-zubbony van. A két karja és a két lába le van vágva, szemei helyén vak üreg. Az asszony az ajtó előtt megböki hátulról a «férfit», aki erre vontatott, síri hangon): Szegény nyesett ember vagyok . . . ! (Az asszony mereven nézi a kőmívest és a szolgálót, aztán tovább tolja a «férfit».) SZOLGÁLÓ (elszörnyedve): H á t e ki v ó t ? ? ! KŐMIVES : Ember. SZOLGÁLÓ : Ez magának ember v ó t ? ! K Ő M I V E S : Ember, ember ! H á t magának mi v ó t ? SZOLGÁLÓ (küzködve, majd szinte visítva): Cégér! ! (A párbeszéd itt fülledtté válik, innét kezdve egyre nő és dühösödik.) K Ő M I V E S : Hogy-hogy ceégér? SZOLGÁLÓ : Úgy, hogy cégér ! K Ő M I V E S : Micsoda cégér? Napkelet
2
18 SZOLGÁLÓ
: H á t cégér a kéregetéshez ! Mamós ! Maszkura ! Nem
ember ! ! : De én t u d o m , hogy ember ! : De én is tudom, hogy nem ember ! K Ő M I V E S : H á t nem hallotta, hogy még beszélt is? Azt mondta, h o g y : «szegény nyesett ember v a g y o k . . . » Nem hallotta? M a g a . . . maga . . . s ü k e t ! SZOLGÁLÓ : É n nem vagyok s ü k e t ! É n hallottam ! De azt nem ember m o n d t a ! H a n e m a maszkura ! A cégér ! ! K Ő M I V E S : Maga bódogtalan ! H á t aki beszélt, az magának nem ember? SZOLGÁLÓ : Nem h á t ! (A rádióra mutat): Ez a szerkezet is beszél s mégsem ember. T u d j a ! KŐMŰVES : Maga k ó t y a ! H á t akkor magának ki ember? SZOLGÁLÓ : Maga a kótya, t u d j a ! Mert nekem az az ember, akinek két keze v a n s akinek két lába v a n s akinek két látó szeme v a n ! K Ő M I V E S : Maga tiszta bolond ! SZOLGÁLÓ : Maga a tiszta bolond ! K Ő M I V E S : E m b e r vót s megvan ! SZOLGÁLÓ : Nincs meg, mert cégér v ó t ! KŐMIVES : Ember v ó t ! ! SZOLGÁLÓ : Cégér v ó t ! (Sírás előtti dühvel): Cégér v ó t ! (A vázát a földhöz vágja, toporzékolva a virágcserepeket is egymásután vagdossa a földhöz, a végén egyenesre feláll és átkozódva): Igy törjön ingömet össze az Isten, ha nem cégér v ó t ! K Ő M I V E S (éktelen haraggal a biciklit a földhöz veri és összetöri): Ingömöt is így törjenek össze az ördögök, ha nem ember v ó t ! SZOLGÁLÓ (sírva lerogy a küszöbre.) K Ő M I V E S : V á r j a meg, amíg jő valaki s megkötözi. . . (Elmegy.) P A P N É (felpakolva egy nagy kondér liszttel, zacskókban cukorral s kávéval; örvendezve rohan bé s még az ajtóban): Etelka, Etelka ! K a p t u n k lisztet s cukrot s k á — (megdöbbenve): H á t itt mi t ö r t é n t ? ! SZOLGÁLÓ (sír.) P A P N É : Etelka ! I t t mi t ö r t é n t ? ! SZOLGÁLÓ (szepegve): E r r e j ö t t egy mesterlegén s hezzaveretett véllem mindent a földhöz . . . P A P N É : Hozzáveretett? Egy mester-legény? ! KŐMIVES
SZOLGÁLÓ
SZOLGÁLÓ : A '
hát.
: S az hogy? SZOLGÁLÓ : Az úgy, hogy egy asszon errefelé toszított egy cégért, akire az a mester-legén azt m o n d t a , hogy ember. P A P N É (reszketve): No, és? SZOLGÁLÓ : S mind azt erősítette, mint a bolond. P A P N É (felkacag, aztán egyszerre kitör): J a j , hogy az a fekete-fene nem t u d o t t tégedet m e g e n n i ! Mielőtt idehoztalak volna ! A mesterPAPNÉ
19 legényeddel e g y ü t t ! Aki mind azt erősítette ! Hogy az én cserepeimet, egy ilyen kicsiség m i a t t ! J a j , azt a . . . ! (Földhöz vágja a kávét s a cukrot, toporzékolva kiszórja mind a lisztet is s a kondért is odazúgatja a falhoz és sokmindent lever). PAP (temetésre készülőben, palásttal a vállán, ünnepélyesen bejön): H á t itt mi v a n ? ! (A papné ott sír a szolgáló mellett. Nem szól egyik sem.) PAP : Mi v a n i t t ? ! Mért sírtok i t t rakásra? H á t ez miféle háború, itt a földön? Ki bolondult i t t meg? P A P N É (szepegve): Ez a leány mind összetörte a vázáimat s a cserepeimet. . . Egy kicsiség m i a t t . . . PAP : H á t ezt a k á v é t s ezt a lisztet!? SZOLGÁLÓ : Azt a tiszteletes asszon, egy kicsiség m i a t t . P A P N É (a szolgálóra): Hallgass, mert kettőbe hasítlak ! PAP: (nyugalmat tartva): Mielőtt hasogatnál, t u d n i szeretném, hogy mi t ö r t é n t . P A P N É (feláll s úgy magyaráz): Képzeld, valami mester-legénnyel összekapott ez a leány s éppen akkor erre tolta azt a szerencsétlen csonka Ferencet a felesége s ezen összevesztek. PAP : Hogy vesztek össze? SZOLGÁLÓ (szintén feláll s úgy magyaráz): Úgy tiszteletes úr, kérőm, hogy az a mester-legén mind azt erősítette, hogy akit a kerekes széken toszítnak, az ember. PAP : H á t te mit mondtál? SZOLGÁLÓ : É n azt m o n d t a m , hogy az nem ember, hanem kéregetési cégér. P A P N É : No, hallj oda ! E m i a t t a kicsiség miatt, az én cserepeimet, az én drága v á z á i m a t ! . . . SZOLGÁLÓ : De bizonisten cégér vót, tiszteletes úr ! PAP (a feleségéhez): H á t te mért szórtad széjjel ezt a k á v é t s ezt a lisztet? P A P N É : É n a cserepek m i a t t . . . Hogy ezek olyan bolondok voltak» PAP (küzködik, majd kikelve): J a j , azt a fehérnépek mindenségit! Hogy ezt a sok drága . . . N o h á t ! Istenem ne legyen, ha mind bolondok nem v a t t o k ! B o l o n d o k ! B o l o n d o k ! (Lekapja a palástját, hasogatni kezdi össze, majd a földre veti és tapodja.) Igy hasogassanak össze engemet is s így t a p o d j a n a k össze, ha mind bolondok nem v a t t o k ! Bolondok ! Bolondok ! E G Y H Á Z F I (a temetésre készen, egy nagy énekes-könyvvel a kezében belép): Egeknek szent Ura ! (Fogja a fejét.) H á t itt mi t ö r t é n t ? ! (A pap, a papné, a szolgáló háromfelé veszékelnek. Nem szól egyik sem.) E G Y H Á Z F I (felfogott kézzel, bátortalanul közelít a pap felé): Tiszteletes úr, drága jó tiszteletes úr, itt mi t u d o t t történni? PAP : H á t nem lássa !? E G Y H Á Z F I : É n látom, de miért, ó, miért? PAP : Ó, azért, hogy csonka Ferenc ember-e, vagy cégér. 2*
20 : Cégér, bizonisten cégér ! (a szolgálóhoz): Te vagy a cégér ! Cserepes cégér ! PAP (a felesége felé, a szolgáló felé): I t t süjjedjek el, ha bolondok nem v a t t o k ! (Nők pityeregni kezdenek. A pap dühödten kering, ropogtatja a talpa alatt a cserepeket.) E G Y H Á Z F I (bambán néz, fogja a fejét.): Mingyárt, mingyárt, mingyárt megbolondulok ! . . . (Szintén kerengeni kezd; egyszerre összeütközik a pappal s azt megragadja, mint egy mentő szalmaszálat): Mi t ö r t é n t ? H a m a r ! Mingyárt megbolondulok ! Mi t ö r t é n t ? PAP (fintorgó arccal, lassan): Mester-legény . . . szolgáló . . . e g y ü t t . . . Akkor csonka Ferencet erre tolja a felesége. Az egyik azt állítja a csonkáról, hogy e m b e r ; a másik azt, hogy cégér. SZOLGÁLÓ : É n m o n d t a m , hogy cégér ! PAP (mintha rá akarna ugrani a szolgálóra): Sssííjj ! (Az egyházfihoz): Ezen összeverekednek . . . a cserép . . . a váza . . . E G Y H Á Z F I (kétségbeesve): Ceégér ?! SZOLGÁLÓ PAPNÉ
SZOLGÁLÓ : A '
hát!
PAP (rátámadva az egyházfira): E G Y H Á Z F I : Ceégér? PAP : Cégér, cégér ! EGYHÁZFI : H á t
a
H á t nem é r t i ! ?
mi?
PAP : Maszkura, jel a kéregetéshez. (Megtalálja a szót): B á b ! E G Y H Á Z F I : H h j a j j ! S emiatt a kicsiség m i a t t ? PAP (kering megint.) E G Y H Á Z F I : S ezt a drága sok cserepet s virágot emiatt a kicsiség m i a t t ? PAP : E m i a t t a kicsiség m i a t t . E G Y H Á Z F I : S a lisztet is e m i a t t ? PAP : E m i a t t . E G Y H Á Z F I : S a palástot is e m i a t t ? PAP (kiáltva): Emiatt! E G Y H Á Z F I : M o s t . . . m o s t . . . megbolondulok . . . (Tépni kezdi össze a nagy énekes-könyvet. Dobálja széjjel a lapokat, tapodja a földhöz.) Igy tépjenek össze, így t i p o d j a n a k össze, ha ebben a házban mindenki nem bolond ! E b b e n a házban ! Mindenki! Nem bolond ! K U R Á T O R (ládával a hóna alatt bejön, egy kicsit meghökken, de aztán tréfásan szemléli a dolgot): H á t i t t mi az ánti v a n !? SZOLGÁLÓ (megörvendve, bizalommal kapaszkodik belé a kurátorba): Bácsi, tegyen igazságot, tegyen igazságot! K U R Á T O R (megindul az egyházfi felé, aki még mindig kergül és szaggat. Mentiben mellékesen a szolgálóhoz): Teszek, csak v á r j . (Az egyházfihoz, akit megfog): Hó komám, hó ! E G Y H Á Z F I (kapálódzik, a papék felé bök s a szolgáló felé bök): Ezeknek hógasson ! Mert ezek mind bolondok ! SZOLGÁLÓ (a kurátorhoz, előbb is, később is többször): Mondja, hogy cégér !
21 (egyházfihoz): K o m á m , magának eddig szép esze v ó t ! : Mingyárt megbolondulok ! SZOLGÁLÓ : Úgy-e, hogy cégér? K U R Á T O R (szolgálóhoz): Ne karicsájj ! H a n e m mondd meg, hogy ide mi az isten-nyila csapott bé, ebbe a házba? ! SZOLGÁLÓ : Olyan isten-nyila, hogy egy asszon egy maszkurát toszított erre, egy olyan kéregetési cégért, i t t az úton. K U R Á T O R : H á t osztán? SZOLGÁLÓ : H á t osztán v ó t i t t egy mester-legén, aki véllem akart beszélgetni, s aki mind azt erősítette, hogy nem cégért toszítnak, hanem embert. K U R Á T O R : H á t osztán? SZOLGÁLÓ : H á t osztán ezen esszevesztünk, s én a virágcserepeket s ő a biciklit esszetörtük. K U R Á T O R : E m i a t t a kicsiség m i a t t ? SZOLGÁLÓ : E nem kicsiség ! Mert cégér v ó t ! K U R Á T O R : H á t a liszt? (Mindenki a papnéra mutat.) K U R Á T O R : Mért? SZOLGÁLÓ : Ő es azétt. K U R Á T O R : H á t a palást? (Mindenki a papra mutat.) K U R Á T O R : Mért? SZOLGÁLÓ : Ő es azétt. K U R Á T O R : H á t ez a derága énekes-könyv? (Mindenki az egyházfira mutat.) K U R Á T O R : Mért? SZOLGÁLÓ : Ő es azétt. K U R Á T O R (a ládát istenes a földhöz vágja): Igy üssön belém a ménkő, ha mind bolondok nem v a t t o k ! Mind, a h á n y a n v a t t o k ! SZOLGÁLÓ : Mondtam, hogy cégér v ó t ! Mondtam s mondom ! K U R Á T O R (a ládából kidőlt irományokat kezdi széjjelszórni): Tiszteletes úr ! I t t v a d n a k az irományok ! Nem t u d o m á n y kell a világnak ! H a n e m cégér ! SZOLGÁLÓ : A' v ó t ! Cégér v ó t ! (Amíg a kurátor «dolgozik», mindenki a maga rontásához megy és azt folytatja, mind jobban és nagyobb dühvel.) P R E S B I T É R I U M (nyolc gazda jön bé. Az első): E ' m á igen ! K U R Á T O R (nekiszökik a presbitériumnak): Neki a m u n k á n a k ! Ki mit ér ! (Az első a presbitériumból): H á ' m é r t ? K U R Á T O R : Ne kérdezd, hanem vágjad ! SZOLGÁLÓ (vígan, a tragédián felül): Az embernek két lába v a n ! (Az első ember béáll a rombolásba.) SZOLGÁLÓ : Az embernek két keze van ! (A második ember is béáll.) KURÁTOR
EGYHÁZFI
22 : Az embernek két szeme van. harmadik is béáll.) SZOLGÁLÓ : Csak az ilyen ember, a másik nem ember ! PAP : Vágja az egész presbitérium ! (Az emberek sorba mind béállnak.) SZOLGÁLÓ
(A
KURÁTOR : K i , hol
éri!
: Változzék békává, ki háborút csinál ! E G Y H Á Z F I : J a j , mingyárt megbolondulok ! SZOLGÁLÓ : Ki a szép emberből rusnya cégért csinál! P A P N É : Ki az én házamból egy romhalmazt csinál! PAP (meggyujtja a papírosakat): Ki az én házamból tűznek lakodalmat csinál! (Egyre erősödő zongora-muzsika, mintha a rádióból szólna. Bartók: «Töltik a nagyerdő útját».) SZOLGÁLÓ (énekeli, miközben zúzzák a házat és égetik). Töltik a nagyerdő útját, viszik a székely katonát. (Künn trombita. Katonák masirozása hallik.) Viszik-viszik szegényeket, szegény székely legényeket. Úgy elviszik arr'a a helyre, hol az út is vérrel festve. Kit a golyó, kit a lándzsa, kit éles kard összevágta. Tamási Áron. SZOLGÁLÓ
ÁLOM A BOLDOGSÁGRÓL EGY IDEGEN
VÁROSBAN.
Amint elandalodva járok végig ez ódon városon, lelkemen őszi, bús felhőként egy furcsa érzés átoson:
Be jó lett volna néked itten, lelkem, te Csönd szerelmese: itt úgy pergett volna az élet, mint édes-bús gyerekmese.
Talán itt kellett volna élnen e halk, szép kisváros ölén, Ege a vágyott boldogságnak tán itt borult volna fölém.
Tengermély csöndben éltem volna, nem mart volna a Zaj, a Láz, s csöndben hulltam volna halálba, mint megérett aranykalász . . .
Egyik alacsony, régi házban laktam volna — ó egyedül! hallgatva ábrándos nótákat, melyeket a Csönd hegedül.
— De jaj, a zord Sors úgy akarja: mennem kell pokol-utamon, s tépett szivembe nem suhan be sosem az áldott nyugalom ...
Szörnyű Bábel gyilkos zajába röpít már vissza, Sors, szeled. . . S te csöndes kisváros, elengedsz? — Jaj, hát megyek, Isten veled!. . . (Esztergom.)
Aradi-Szabó
István.
