GOMBÁS JUDIT* A humanisztikus lélektan lehetıségei az oktatásban és a gazdasági gondolkodásban The possibilities of humanistic psychology in education and economy 2008 is the year of Renaissance in Hungary. This is also an inspiring moment to survey the creed of humanistic psychology as well as to discuss how we can adjust these basic principles to important fields of life. Humanistic psychology focuses on the human being. When it emerged, it advocated the idea that the existence of the human being cannot be explained by the rigid framework offered by behaviorism or psychoanalysis: a person is more than a being at the mercy of unconscious forces, or more than an automaton programmed by sheer conditioning. The human being is drifted by an irresistible force through life, which pushes everyone to their self-fulfillment. This school has deeply affected the thinking of those who work with children. As parents or teachers, how can we help the personal development of our children in the optimal way? How can we solve our conflicts? What is a “child-oriented” school like? Most people are prone to think that the key of happiness is material success. Scientific experiments are carried out in order to uncover what kind of life awaits us if we believe that the acquisition and possession of material goods make one happy. This materialistic thinking also takes its price in form of psychic or even physical disorders. This paper intends to discuss these questions, following the ideas of Rogers, Maslow, Sommers, Kasser and contemporary Hungarian psychologists.
Az idei, 2008-as esztendı Magyarországon a „reneszánsz éve”. A gazdag programsorozattal nem csak MÁTYÁS király trónra kerülésének 550. évfordulóját ünnepeljük, hanem a reneszánsz eszméket is, melyeknek – ha szabad így fogalmaznunk – korunkban ismét reneszánszát, újjászületését éljük. Ez adta az ötletet, hogy ebben a tanulmányban röviden áttekintsem a humanisztikus pszichológia alapvetı gondolatait, és megvizsgáljam, ezek az elvek miként jelenhetnének meg hétköznapi életünkben. Mivel fıiskolánkon ezek a különösen hangsúlyos területek, munkámban elsısorban azt vizsgálom, hogy a humanisztikus gondolatok miként vannak – illetve nincsenek – jelen a nevelésben, oktatásban és a gazdasági gondolkodásban.
A humanisztikus lélektan elızményei Amikor pszichológusok beszélnek a humanisztikus lélektanról, a laikusok gyakran meglepıdnek, hogy ilyen „emberközpontú” szemlélet a lélektanon belül egyáltalán létezik. Hát nem minden pszichológiai gondolkodó, elméletalkotó emberközpontú? – kérdezik joggal. A lélektan tudománya megközelítıleg a XX. század elején jött létre, és a kezdetben neurológiai, pszichofizikai és pszichofiziológiai alapokon nyugvó ún. kísérleti lélektan mellett nagyon hamar megje-
* BGF Kereskedelmi, Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Fıiskolai Kar, Üzleti Szakoktató Intézeti Tanszék, fıiskolai adjunktus.
259
BUDAPESTI GAZDASÁGI FİISKOLA – MAGYAR TUDOMÁNY NAPJA, 2008 lentek a rendkívül nagyhatású pszichológiai iskolák: ezek közül elsısorban a pszichoanalízist és a behaviorizmust (viselkedéslélektant) emelném ki. A behavioristák – kissé cinikusan fogalmazva – végleg kiiktatták (volna) a lélektanból a „lelket”. Mélyen hittek abban, hogy az emberi viselkedés a legszigorúbb tudományos objektivitással vizsgálható, az emberek és állatok viselkedése jól leírható törvények szerint alakul, emiatt elıre jelezhetı és módosítható. A behaviourizmus megalapítója, WATSON az emberi viselkedést elemi egységekre, reakciókra kívánta osztani, és úgy hitte, minden reakciót valamilyen jól körülhatárolható inger idéz elı. A viselkedés alapegysége ily módon a reflex, ami nem más, mint egy inger, és az arra adott viselkedéses válasz. Nem kérdés, hogy PAVLOV jól ismert, kondicionálással kapcsolatos vizsgálatainak óriási hatása volt a behaviorista gondolkodásra. A viselkedés az életkorral egyre differenciáltabbá váló szokások rendszere, amelyek kondicionálással rögzülnek: évek során a jutalmak és büntetések következtében válnak automatikussá, emiatt legtöbb viselkedésünk nem is tudatosul bennünk, hogyan és miért csináljuk. Mielıtt ez a gondolat mosolyt csalna arcunkra, gondoljuk át, hogy ez az állítás igaz lehet a legegyszerőbb cselekvéseinkre. A legtöbben automatikusan nyúlunk a poharunk után, és töltünk bele vizet, ha szomjasak vagyunk, vagy azon sem töprengünk túl sokat, hogy felhúzzuk a cipınket, és bekötjük annak főzıjét, ha elmennénk valahová. A behaviorista lélektan hívei mélyen hittek a nevelés mindenhatóságában. Az újszülött elméje, mint tabula rasa, tetszés szerint alakítható, és a nevelés szükségszerően determinál késıbbi viselkedésmódokra. „Adjatok nekem egy tucat egészséges, ép gyermeket… s garantálom, hogy bármelyiket véletlenszerően kiválasztva olyan szakembert nevelek belıle, amilyet csak akarok – orvost, ügyvédet, mővészt, kereskedıt, fınököt s akár koldust vagy tolvajt is, függetlenül elıdei tehetségétıl, hajlamaitól, képességeitıl, foglalkozásától, s fajától.”1 – ígérte WATSON. Ez a kijelentés egyben tükrözi a behaviorizmus optimista társadalomfelfogását is: megfelelı környezetben és hozzáértéssel bármely ember tetszés és igény szerint alakítható. WATSON volt az elsı bestsellerré vált gyermeknevelési kézikönyv szerzıje is. „A csecsemık és gyermekek pszichés gondozása” címő mővének üzenete egyszerő és világos: a gyerekeket tudományos elvek mentén, nem érzelmi alapokon vagy a hagyományokat követve kell nevelni. A tudományos nevelésbe nem tartozik bele pl. a gyerekek „elkényeztetése” (azaz pl. a szülıi, nevelıi szeretet kimutatása, a gyerek ölelgetése, simogatása). A gyerekek ellátása (pl. etetés) a legszigorúbb rend szerint kell hogy történjen – akkor is, ha ezt a gyerek éppen nem szeretné. Ezt a rideg, szeretetlen, szigorú nevelési módot alkalmazta két fián is – közülük az egyik felnıtt korában öngyilkos lett, a másik fiú pedig azzal „árulta el” apját, hogy pszichoanalitikus lett belıle. A szerzı késıbb mindent visszavont, amit könyvében állított. A behaviorizmus mellett FREUD munkásságával megszületett a lélektani gondolkodás másik nagy iskolája, a pszichoanalízis. FREUD valószínőleg legnagyobb érdeme az volt, hogy a tudattalan fogalmát (újra) bevezette a pszichológiai gondolkodásba. Az újkori európai gondolkodás sajátossága az volt, hogy a lelki dolgokat automatikusan a tudatossal azonosította. FREUD híres hasonlatá1 J. B. Watson: Behaviorizmus, 1924, 104. o.
260
GOMBÁS J.: A HUMANISZTIKUS LÉLEKTAN LEHETİSÉGEI AZ OKTATÁSBAN... val rávilágított arra, hogy amit mi tudatosságnak nevezünk, az olyan, mint a „jéghegy csúcsa” – személyiségünk legnagyobb része, a jéghegy mélyben lévı része, ahonnét álmaink, vágyaink, akaratunk, ellenállhatatlan késztetéseink, impulzusaink (ösztöneink) származnak, a normál hétköznapi tapasztalás számára nem hozzáférhetı. Ez az ismeretlen, tudattalan tartomány, ahová traumatikus vagy fel nem vállalható emlékeink, vágyaink, tulajdonságaink elfojtással bekerülhetnek, mélységes mély lehet. Mivel a normál tudatunk számára ez a terület nem hozzáférhetı, a tudattalan tartalmak nem direkt módon befolyásolják életünket. Ennek ellenére ténylegesen a tudattalan irányítja viselkedésünket. A tudattalanból származó ösztönkésztetéseknek engedelmeskedünk, amikor döntéseket hozunk, amikor terveinket, vágyainkat megvalósítjuk, amikor célokat tőzünk ki, és tőzön-vízen átvisszük akaratunkat. A tudattalan és a tudattalan ösztönök világa jelenti személyiségünk motorját, innen ered minden energiánk és erınk. FREUD találó hasonlatát idézve a tudatos én csak a lovas, aki az ösztönöket megszemélyesítı vad lovakat megüli és irányítja – a vad ösztönöket, a lovakat ugyanis nem kipányvázni kell, hanem erıs kézzel („erıs énnel”) rávenni ıket, hogy nagy sebességgel a megfelelı cél irányába vigyék a kocsit. A pszichoanalízis óriási szellemi hozadékának még csak felületes bemutatása is meghaladná jelen dolgozat kereteit, ezért mindössze azzal zárom ezt a gondolatmenetet, hogy a pszichoanalízist már a kezdetekben is, de azóta is sokan támadták, mert valóban nem sok szabad akaratot engedélyezett az embernek. DARWIN után nehezen fogadta el a nyugati kultúra azt a tételt, amit a pszichoanalízis korai formája hirdetett, hogy az erkölcs és a jóság nem alapvetı, velünk született emberi tulajdonságunk. Sokkal inkább ennek ellenkezıjével – az aligalig rendszabályozható, a bármi áron történı azonnali kielégülésre, örömre törekvı animális ösztönökkel születünk. A tanítás szerint énünk sem más, mint egy „ravasz szolga”, aki a külvilág lehetıségeit figyelve folyamatosan résen van, hol nyílna mód az ösztöneink büntetlen kielégítésére. Az erkölcs, a lelkiismeret, ha egyáltalán kialakul, egy hosszú és fájdalmas, elfojtásokkal terhes folyamat végeredménye, kb. 6-7 éves korunkra. A pszichoanalízis korai formája hasonlóan determinisztikus elveket vallott, mint a behaviorizmus, de idıvel a pszichoanalízis emberképe sokat módosult, és mai formája már igencsak távol esik FREUD korai tanításaitól. Az eltelt évtizedekben a pszichoanalízis egyes újabb irányzatainak gondolkodásmódja több tekintetben elmozdult a humanisztikus irányba, de az analitikusok alapvetıen továbbra is az egyén története, tudattalan konfliktusai, elfojtásai mentén igyekeznek a problémákat megérteni, a beteggel megértetni, felfejteni és megoldani. Összefoglalva, a behaviorizmus és a pszichoanalízis kezdeti, radikális formái a XX. század elsı évtizedeiben alapvetıen meghatározták azt, hogyan gondolkodnak az emberek a társadalomról, nevelésrıl, az ember alakíthatóságáról. A lélek, a tudat, az emlékképek, az ember szabad akarata, az ember vonzódása a transzcendenshez mind olyan fogalmak voltak, melyekkel alig tudtak mit kezdeni, létezésüket emiatt vagy tagadták, vagy nem vettek róluk tudomást. Nem meglepı, ha a hatvanas években létrejött és megerısödött egy, a behaviorizmussal és a pszichoanalízissel is szakítani kívánó irányzat, amely többek közt különös hangsúlyt fektetett a fentebb felsorolt alapvetı emberi tapasztalatokra – a humanisztikus lélektan.
261
BUDAPESTI GAZDASÁGI FİISKOLA – MAGYAR TUDOMÁNY NAPJA, 2008
A humanisztikus lélektan alapvetı elgondolásai A humanisztikus, vagy emberközpontú pszichológia azt vallja, hogy senkirıl sem mondható el, hogy eleve rossz, tehetetlen vagy érdemtelen lenne. Követıi úgy vélik, hogy a világon minden ember képes a lelki értelemben vett növekedésre és fejlıdésre. A humanisztikusok humán potenciálnak nevezik azt az ellenállhatatlan erıt, ami minden emberben megvan, és arra késztetik az egyéneket, hogy a bennük rejlı lehetıségeket, saját egyéni céljaikat megvalósítsák, képességeiket kibontakoztassák. B. SOMMERS találóan az egyénben rejlı lehetıségeket, a megvalósításra váró humán potenciált a csírázó maghoz hasonlítja. Ez a mag már születésekor minden emberben jelen van, és akárcsak az igazi mag, az elsı pillanattól kezdve magában hordozza a késıbbi, kifejlett növény lehetıségét. A magból kibújó kis növény nem tehet mást, mint hogy gyökeret ereszt a talajba, és a fény vonzását követve felfelé tör. Ha eközben akadályba ütközik, mert pl. szikla zárja el a felfelé vezetı utat, akkor a fejlıdı növény szétrepeszti vagy kikerüli az akadályt, mert nem tehet mást – muszáj felfelé törnie, ha élni akar. Szerencsétlen esetben természetesen az is elıfordulhat, hogy az akadály elháríthatatlan, ilyenkor a fejlıdés megáll, a növény beteg, torz formát ölt. SOMMERS analógiáját folytatva, aki almafa-maggal születik, az semmi módon nem tud pl. tölgyfaként fejlıdni és élni. Az is baj, ha a kis „almafa” körül mindenki „tölgyfa”, és megpróbálnak vele úgy bánni, mintha ı is tölgy lenne, vagy ha elvárják tıle, hogy tagadja meg almafa természetét és tölgyfaként éljen. A képet egyszerően átültethetjük az ember fejlıdési folyamatára is: mindanynyian a bennünk rejlı lehetıségek megvalósítására törekszünk, nem tehetünk mást. Ha ebben mégis meggátolnak minket a körülmények vagy a körülöttünk élık, valamilyen testi vagy lelki betegség formájában szenvedést élünk át, akár tartósan is, akár végzetesen. CARL ROGERS a „teljességgel mőködı ember”, MASLOW az „önmegvalósító személy” kifejezést alkalmazta azokra a személyekre, akik fejlıdése többé kevésbé zavartalan volt, akik korábban nem kényszerültek olyan helyzetekbe, hogy személyiségük egy-egy részét elrejtsék, megtagadják vagy szégyelljék önmaguk és a külvilág elıtt. Mindezt azért tehetik, mert korábban nem kaptak olyan visszajelzéseket környezetükbıl – szüleiktıl, tanáraiktól, társaiktól, amelyek arra utalnának, hogy valami baj lenne velük. Az alábbiakban felsorolom a teljességgel mőködı, vagy önmegvalósító személyek néhány fontos jellemzıjét – MASLOW-t idézve: • Hatékonyan, pontosan észlelik a valóságot. A torzításokat azonnal észreveszik, emiatt pl. nem fogadják el az olcsó racionalizálást, a „jó” magyarázatot az esetleg fájdalmasabb, de valódi magyarázatok helyett. Könnyedén rátapintanak a problémák, helyzetek lényegére, és képesek azokat koncentrálva megoldani. • Önmaguk és mások elfogadására képesek. TERENTIUS szavaival élve vallják, hogy „Ember vagyok, semmi emberi nem idegen tılem.” Elıítéletektıl mentesek, nyitottak, elfogadóak másokkal szemben. A humanisztikus lélektan a „szeretet” alatt is ilyesmit ért: az szereti „jól” a másikat, aki feltétel nélkül elfogadja a másik embert olyannak, amilyen. Ha a másik nekem nem tetszı módon
262
GOMBÁS J.: A HUMANISZTIKUS LÉLEKTAN LEHETİSÉGEI AZ OKTATÁSBAN...
•
•
•
•
viselkedik, akkor az embert látom, aki eredendıen és mindenestıl jó, csak körülményei, élethelyzete miatt esetleg nem tud máshogy cselekedni. Esetleg a múltban érték ıt olyan sérülések, bántások, amik miatt nem képes a „teljességgel mőködésre”, emiatt lehetnek a viselkedésmódjai, reakciói is zavartak. Nem félnek önmagukat megmutatni, emiatt magas fokú bátorság, spontaneitás, kreativitás, játékosság jellemzı rájuk. Pozitívan szemlélik magukat, így kedvezı, de ezzel együtt reális az énképük. A teljességgel mőködı, önmegvalósító emberek önbizalmát valószínőleg nem érték súlyos csapások gyermek- és iskoláskorukban, így megmaradhatott az élethez szükséges bátorság, alapvetı bizalom, ami mindezen értékes tulajdonságok alapjának tekinthetı. Az életre mint egy izgalmas kalandra tekintenek. „Az Univerzum polgárai”: széles látókörőek, kultúrától, nemzettıl függetlennek érzik magukat. Könnyedén felülemelkednek bosszantó és kicsinyes napi politikai és társadalmi ügyeken, tekintetük a térben és idıben nagyobb horderejő eseményekre irányul. Súlyos felelısséget éreznek a kisebb és a nagyobb közösségek, végsı soron az egész emberiség sorsáért, jövıjéért. Mint majd látni fogjuk, cselekedeteikben kevésbé irányítják ıket anyagias célok (mint pl. gazdagság, hírnév, vonzó külsı, elismerés), mint a közösségekért érzett mély felelısség. Mélyen kötıdnek, a kapcsolataik fontosak, ezeket tudatosan ápolják. A fentebb felsorolt anyagias célok helyett az emberi kapcsolatok fenntartása, javítása, kialakítása a legfontosabb számukra. Rendkívül igényesek a közösségeken belüli kapcsolatok színvonalára, nem csak a legszőkebb családjukban, hanem a tágabb és még tágabb környezetükben is. Vannak „transzcendens önmegvalósítók” is, akik az anyagias gondolkodás szintjét meghaladva, a közösségek építése mellett legalább ugyanilyen fontosságot tulajdonítanak a személyes lelki fejlıdésüknek is, amelynek útját a spiritualitás felé fordulva járják. Gyakran vallásos, hívı emberek, bár nem feltétlenül az intézményesült egyház berkein belül találkozunk velük, mivel a merev dogmáktól idegenkednek. SOMMERS és a transzperszonális pszichológia (a humanisztikus lélektan egyik ága) a tudalatti és tudatos énünk mellett számon tartanak egy ún. transzperszonális ént is, aminek a hívása felfelé irányítja a növekedésünket (akárcsak a fény a magból csírázó növényt). JUNG és követıi vallják, hogy ez a hívás egész életünket végigkíséri, de különösen felerısödik életünk második felében, amikor az emberek szükségszerően inkább befelé fordulnak, önmagukba kezdenek el figyelni.
A humanisztikus szemléletmód az oktatásban, nevelésben A humanisztikus lélektan elgondolásait a továbbiakban az iskola és a nevelés, majd az anyagias gondolkodás szempontjából vizsgáljuk. Az eddig elmondottakból talán kiderül, hogy különösen a gyerekek sérülékenyek: senki, még egy felnıtt sem viseli jól, ha a környezete kritikával, elutasítással reagál az illetınek egy olyan megnyilvánulására, amit az adott személy nagyon természetesnek, spontánnak, mélyen a lelkébıl fakadónak érez. Nagyon egyszerő, ám szemléletes példát alkalmazva, ha egy kisgyerek elutasítással, féltékenységgel
263
BUDAPESTI GAZDASÁGI FİISKOLA – MAGYAR TUDOMÁNY NAPJA, 2008 reagál újszülött kistestvérére, ez az érzés számára pontosan ugyanolyan természetes, mintha éhes lenne. Számára a kérés, hogy vigyék vissza a kisöcsit a kórházba, ugyanolyan természetes és jogos igénynek tőnik, mint hogy éhes és enni kér. Ha a környezete elborzad a gyerek kérésén („vigyék vissza az öcsit”), és megbüntetik, megalázzák, megszégyenítik emiatt, a gyerek megtanulja, hogy van az ı személyiségében valami szégyenletes, amit el kell rejteni, ami nem felvállalható. Megtanulja személyiségének egy részét megtagadni, romlik az önbecsülése, önbizalma, amire késıbb égetıen nagy szüksége lenne. Természetesen nem kell hagyni, hogy a példabeli kisgyerek bántsa a kistestvért, de úgy jó megakadályozni az agresszióját, hogy a szülık eközben valahogy azt is kommunikálják a gyereknek, hogy „jogos a haragod, értjük, mitıl félsz – ezzel együtt nem bánthatod a kicsit, mert mostantól ı is közénk tartozik”. A fenti példa szinte didaktikusan egyszerő, azonban gondoljuk át, hány és hány helyzeten mennek át gyerekeink születésüktıl a diplomáig, amikor is azzal szembesülnek, hogy valamit, ami elválaszthatatlanul a személyiségük részének éreznek, meg kell tagadniuk a környezetük kedvéért! A mi kultúránkban különösen hajlamosak vagyunk abból kiindulni, hogy nekünk kívülrıl milyen elvárásaink vannak a gyerekekkel szemben: nap mint nap ehhez mérjük a gyerekek fejlıdését és teljesítményét. Ha egy gyerek nem éri el a külsı normát, akkor úgy tekintünk rá, mint kinek valami „üzemzavar” támadt a fejében, és szaladunk orvoshoz, pedagógushoz, nevelési tanácsadóhoz, pszichológushoz. Nem kell feltétlenül iskolás élményeket keresni, hogy példákat találjunk az „üzemzavar-szemléletre”. KÍGYÓS ÉVA tanulmányát alapul éve tanulmányából idéznék néhányat: • A családok „gyermeknevelési versenye” immár jóval a születés elıtt elkezdıdik. Mikor és mennyit kell mozognia a babának? Mennyi folsavat, vitamint kell szedni? Mikor és milyen vizsgálatokat kell elvégeztetni? Milyen tárgyak, berendezések kellenek az újszülöttnek? Hogyan és mikor kell megszületnie? Vegyük észre, hogy ezek, és a gyermekvárás körül felmerülı számtalan egyéb kérdés legtöbbje nem szól a születendı gyermekrıl. Egy részük elıvigyázatosságból, orvosilag természetesen indokolt, de ezek a kérdések, és a kérdések megfogalmazásának módja azt sugallja, hogy a terhesség és szülés (nem pedig a „várandósság” és „születés”) elsısorban orvosi kérdés, esetleg még az anya kényelme is szempont, de természetesen ott vannak egész iparágak, akik százezer forintokat húznak ki a szülık zsebébıl, mert „sok mindenre” szüksége van egy újszülöttnek. Az adatok, beszerzések, vizsgálatok sőrőjében mintha elfeledkeznénk az igazán fontos kérdésekrıl: pl. arról, hogy új ember, új anya, új apa, új család születik, és ez gyökeresen át fogja alakítani minden érintett életét. • Miután megszületik a kisbaba, a szülık növekedési grafikonokat kezdenek böngészni, mekkora az átlagos gyarapodás, mekkora a még normális tartomány, és ezen belül hol helyezkedik el az ı gyerekük. Mikor kell megfordulnia, mikor kell másznia, mikor kell járnia, mikor kell beszélnie? A gyorsan fejlıdı gyerekek szülei büszkék, a lassan fejlıdı gyerekek szülei mentegetıznek. Mi, felnıttek, tudjuk, milyennek kell lennie egy gyereknek, és ha nem ilyen (nem alszik, nem eszik, nem mászik…), addig nem nyugszunk, míg az üzemzavart ki nem javítjuk: míg rá nem jövünk annak okára, majd gyorsan fejleszteni kezdjük a
264
GOMBÁS J.: A HUMANISZTIKUS LÉLEKTAN LEHETİSÉGEI AZ OKTATÁSBAN... gyermeket. A könyvesboltok és játékboltok tele vannak kis csecsemıknek szánt fejlesztı könyvekkel és játékokkal, a szülık ismét csak tízezer forintokat fizetnek azért, hogy járni alig tudó gyermekük pl. angoltanfolyamra járhasson. Nem szeretnénk, ha lemaradna a többitıl, azt szeretnénk, ha gyorsan fejlıdne. Közben hol a gyerek? Hogy neki mire lenne igénye? Ez ismét nem elsırendő szempont. • Ugorjunk egy nagyot, és nézzük a kisiskolásokat! Közismert tény, hogy a 6-7 éves gyerekek körében hirtelen megugrik az „érthetetlen” fej- és hasfájásos (szomatizáló) gyerekek száma, illetve szeptemberben a családok jelentıs része évrıl évre kisebb (nem feltétlenül anyagi) krízisen megy keresztül. Az iskolák és az elsıs tanítók gyakran azzal csábítgatják a szülıket, hogy gyermekük decemberre olvasni, februárra írni fog. VEKERDY szerint a 6-7 éves fiúk mindössze 7,2%-a képes a háromujjas ceruzafogásra – kézfejük anatómiai éretlensége ezt egyszerően nem teszi lehetıvé – mégis kényszerítik ıket a szép, füzetbe történı írásra. A gyerekek 70-80%-a elsıs korában még kissé bizonytalan a viszonyszók használatában (pl. elıtt, mögött, kisebb, nagyobb, több, helyette stb.) – az iskola mégis elvárja ezek helyes használatát, és akár a teljes szülıi kollektívát felszólítják, hogy ezeket (is) tessék otthon gyakorolni a gyerekkel. Az, hogy milyen a gyerek valójában, hogy egyáltalán mit tudhat 6-7 évesen, ismét nem szempont, csak az elvárások, amelyeknek bármi áron meg kell felelni. Akár olyan áron is ki kell taposni a teljesítményt, hogy miután a gyerek és a szülı is eltöltöttek 8-10 órát iskolában, napköziben, munkahelyen, villamoson, este még külön tanuljanak, gyakoroljanak, és áldozzák fel a család nagyon kevés közös idejét arra, hogy a gyereket „fejlesszék”. Ha nem kellene decemberben mindenkinek olvasnia, hanem beleférne, hogy egyesek csak fél év múlva jutnak el odáig, és ezért nem bélyegzik meg ıt sem a tanárok, sem a társak, egészségesebb lehetne az iskola. Manapság ez sajnos nem fér bele: aki lemarad, menthetetlenül hátra kerül, elıbb utóbb szó szerint a terem hátuljában húzzák meg magukat az utolsó padokban. Elrobog mellettük elıször csak a bető- és olvasástanulás, majd egyéb (amúgy jórészt felejtésre ítélt) információkról is lemaradnak. A lemaradók elıször csak kétségbeesnek, majd frusztráltak lesznek, végül agresszíven lépnek fel minden ellen, ami iskola. Lemaradnak, kihullanak, „leselejtezıdnek”. Hogy az önértékelésük mindeközben hová csúszik, illetve milyen területeken próbálnak kompenzálni, arról mindannyiunknak lehetnek tapasztalatai, akik láttak már szakképzı iskolai osztályt. Ezek után a felnıtt társadalom értetlenül áll a PISA-felmérés eredményei elıtt, értetlenül állunk a jelenség elıtt, hogy kamaszodó osztályokban a pedagógusok esetenként nem képesek tanítani, akkora az ellenállás és az agresszió szintje. Hogyan juthattunk ide? Miért fogadjuk el pedagógusként és szülıként, hogy gyerekeinket megemészthetetlenül nagy, jórészt felejtésre ítélt tudásanyaggal árasszák el az iskolák? Miért állunk be mi is a versenybe? Véleményem szerint oly mértékben itatódott át a gondolkodásunk a fogyasztói társadalom által belénk sulykolt „értékekkel”, hogy azoktól képtelenek vagyunk megszabadulni. A tulajdon, a teljesítmény, a szédítı sebesség bővkörében élünk, amelyekre idejében szeretnénk felkészíteni a gyerekeket, mert szeretnénk, ha egyszer ık is sikeresek lennének, azaz magas presztízső, jól keresı állásokat töltenének be.
265
BUDAPESTI GAZDASÁGI FİISKOLA – MAGYAR TUDOMÁNY NAPJA, 2008 Emellett magára hagyjuk a fiatalabb nemzedéket, hiszen a fogyasztói életforma fenntartása rengeteg munkával, idegeskedéssel jár – közhely, hogy mindemellett idınk sincsen a gyerekekre. Majd látni fogjuk, hogy ezek az anyagias célok nem sok kapcsolatban állnak azzal az élménnyel, amelyre mindannyian igazán vágyunk, hogy tartalmas emberi életet éljünk, tartalmas kapcsolatokkal és értelmes célokkal. Miben lehetnének mások az iskolák? Nem szeretnék hosszasan elmélyedni a humanisztikus pedagógia jellemzésében, de röviden idéznék MARIA MONTESSORITÓL: „…a felnıtt számára a gyermek üres edénynek tőnik, amit neki kell megtöltenie tartalommal. A felnıtt a gyermek megteremtıjének érzi magát… és mindent, ami a gyermekben eltér az ı jellemétıl, olyan hibának tekint, amit sürgısen ki kell javítani. Eközben a felnıtt saját magáról azt hiszi, hogy így szolgálja a gyereket szeretetével és áldozatkészségével – valójában azonban ily módon a gyermek személyiségét oltja ki.” Ez az idézet burkoltan azt javasolja, amit a többségében alternatív pedagógiai programmal mőködı, ún. „gyerekközpontú” iskolák is vallanak: az oktatás folyamatában nem a külsı teljesítmény-elvárásokból kellene kiindulni, hanem abból, amilyen a gyerek valójában. Mit tud, milyen képességei, erısségei, gyengeségei vannak – ténylegesen ezekre alapozva kellene megtervezni az oktatást, és nem fordítva. Érdemes megfigyelni, hogy a humanisztikus, ún. „gyerekközpontú” iskolák nagy tiszteletben tartják a diákjaikat: ameddig csak lehet, elkerülik a gyerekek külsı, tanári értékelését, de semmiképpen sem egy személytelenül odavetett osztályzattal oldják meg a kérdést. Tisztában vannak vele, hogy a gyerekek az iskolai teljesítményükön túl több olyan értékes tulajdonsággal is rendelkeznek, amelyek legalább annyira fontosak (ha nem fontosabbak) az életben, mint a teljesítmény. Így például nagyon vigyáznak a gyerekek önbecsülésére, önbizalmára, ırzik a kreativitásukat, bátorságukat, nagyra értékelik az emberi értékeiket (pl. segítıkészség, empátia, érzelmi intelligencia stb.). Kiemelném, hogy nem veszik el a gyerekektıl a jogot, hogy saját életük eseményei felett kontrollt gyakoroljanak. Hisznek abban, hogy a velünk született természetes kíváncsiság fenntartása mindennél fontosabb, és ez a motiváció csak úgy marad meg, ha a gyerek javarészt maga szabályozhatja, mikor, mibıl, mennyit tud befogadni. Az iskola legfontosabb feladata, hogy igazán vonzó lehetıségeket teremtsen a természetes kíváncsiság kielégítésére. Mivel a hagyományos 45 perces órák, amelyeket fegyelmezetten végig kell ülni egy 30-35 fıs osztályban, és közben figyelni az elıadást, a legtöbb gyereknek elviselhetetlenül monoton (unalmas), más eszközökre van szükség – bármire, amivel a gyerek kielégítheti kíváncsiságát. Mint már említettem, a fogyasztói társadalmak iskoláiban a gyerekeket elsısorban az általuk birtokolt tudás mennyisége és minısége alapján értékelik. Nagyon leegyszerősítve, az ilyen iskola jó fogyasztói gyerekeket igyekszik nevelni. A gyerekek maguk is a megszerzett tudásuktól függıen értékesebb vagy értéktelenebb minısítést kapnak, miközben ez a tudás alig-alig segíti ıket hozzá, hogy teljes, elégedett életet éljenek. Ahhoz talán jó ez a tudás, hogy a sikeres diákok egzisztenciálisan, anyagi szempontból szilárdan megvessék a lábukat ebben a fogyasztói világban – bár bizonyára ezen is lehetne vitatkozni. Gondoljunk csak például a nık helyzetére, akik az iskolarendszer igazi bajnokai
266
GOMBÁS J.: A HUMANISZTIKUS LÉLEKTAN LEHETİSÉGEI AZ OKTATÁSBAN... az óvodától a doktori fokozat megszerzéséig, mégis tömegesen tőnnek el a „süllyesztıben” 25-35 éves koruk táján, amikor is a gyermekvállalás komolyan kettétöri legtöbbjük karrierjét! Végül tekintsük át a humanisztikus pszichológia lehetıségeit és helyzetét az anyagelvő fogyasztói társadalomban!
„Az anyagiasság súlyos ára” Dolgozatom utolsó fejezetének megírásához TIM KASSER könyvét vettem alapul, a fejezet címe is az ı munkáját idézi. Régi igazság, és nagy közhely, hogy „a pénz nem boldogít”. Ezidáig azonban nem sok tudományos kutatást végeztek az állítás ellenırzésére. Az alábbiakban röviden bemutatom KASSER az anyagias gondolkodás és a személyes jóllét kapcsolatát vizsgáló kutatásait. Az anyagias gondolkodás KASSER vizsgálataiban azt jelentette, hogy az illetık pénzügyi sikerekre, gazdagságra vágynak, emellett szeretnék, ha másokban elınyös kép (imázs) alakul ki róluk, valamint hírnévre vágynak. Az anyagiasság más vizsgálatokban kiegészült olyan tulajdonságokkal, mint birtoklásvágy, irigység, kicsinyesség, a nagyvonalúság hiánya. Ezek azok a tulajdonságok, amelyeket a fogyasztói kultúra a legmagasabbra értékel, és a média is ezt közvetíti az emberek tömegeinek. A különbözı összetételő csoportokban (tizenévesek, egyetemisták, szegény sorsú és gazdag felnıttek), különbözı módszerekkel (kérdıíves vizsgálatokkal, interjúkkal) mind alátámasztották azt a megállapítást, hogy akiket erısen anyagelvő gondolkodás jellemez, azok sem fizikailag-testileg, sem pszichésen nincsenek olyan jól, mint akik az anyagelvő célok helyett inkább a személyes növekedést, lelki fejlıdést, a közösségi célokért való munkálkodást, egyszóval az önmegvalósítást tartották elsırendő értéknek. Az anyagias emberek összességében kevésbé voltak elégedettek az életükkel, gyakrabban számoltak be depressziós érzésekrıl. Többet voltak betegek, gyakrabban panaszkodtak hátfájásra, különbözı izomfájdalmakra, torokfájásra. Nagyobb valószínőséggel használtak drogokat, alkoholt, dohányoztak ill. „szívtak füvet”. A meggazdagodásra nagyon vágyó fiatalok körében nagyobb valószínőséggel fordul elı jóformán minden pszichiátriai betegség és viselkedéses zavar, mint akik erre kevésbé vágytak, és értékrendjükben az önmegvalósító célok álltak az elsı helyeken. Vajon milyen tényezık alakítanak ki egy emberben anyagelvő gondolkodást? KASSER vizsgálatai alapján több tényezı is elısegíti az anyagiasság kialakulását: akik jobban ki vannak téve a fogyasztói társadalom üzeneteinek, azaz pl. többet néznek tévét, vagy ha már a szüleik is anyagias gondolkodásúak voltak, veszélyeztetettebbek. Nagyon fontosnak tőnik az a megállapítás, hogy azok az emberek is anyagias gondolkodást követnek, akiknek jelenlegi megélhetése van veszélyben. Ha egy társadalomban az emberek alapvetı szükségleteit, létfenntartását fenyegeti veszély, vagy valaha a múltban rendszeresen nem elégültek ki biztonságosan ezek az alapvetı szükségleteik, az anyagias célok felé fordulnak, noha a jelenben már nem nélkülöznek. Így például KASSER vizsgálataiban az idısebb emberek, akik megéltek egy gazdasági világválságot és legalább egy világháborút, vagy szegények lakta, szociálisan hátrányos vidéken nıttek fel, akkor is anyagiasabb gondolkodást követtek, ha a jelenben minden igényük kielégül.
267
BUDAPESTI GAZDASÁGI FİISKOLA – MAGYAR TUDOMÁNY NAPJA, 2008 A kérdést alaposabban megvizsgálva kiderült, hogy nem csak önmagában a múltban elszenvedett anyagi nélkülözés vezethet a késıbbiekben anyagias gondolkodáshoz, hanem inkább az, ha egy gyermek nem kap elég szeretetteli odafordulást a szüleitıl, nem elég meleg a családi légkör. Ilyenkor a gyerek meghatározó korai alapélménye a bizalmatlanság, bizonytalanság és boldogtalanság. Erre a kínzó hiányra, mint egy csillapíthatatlan éhségre kínálnak felületes megoldást a fogyasztói táradalom üres ígéretei: biztonságot és szeretetet, intimitás-élményt ígérnek fogyasztás révén. A fogyasztás, vásárlás csak átmenetileg enyhíti, de enyhíti a szorongó ember félelmeit, bizonytalanság-érzését. Hasonló a helyzet az önbecsülésükben, önbizalmukban sérült emberek esetében. Az ember, aki önmagát nem eléggé becsüli, szintén hajlamosabb a fogyasztói társadalom által felkínált, ígéreteik szerint az imázst javító termékek beszerzésére. Ezen a ponton utalnék az elızı gondolatmenetre, ahol kifejtettem, hogy gyakorlatilag nem lehet az iskolát úgy elvégezni, hogy az önértékelésünk kisebb-nagyobb mértékben ne károsodjon. Az anyagelvő szemlélet miatt hajlamosak vagyunk egymást is tárgyként kezelni, és egymás értékét is az aktuális divattrendek alapján megítélni. A vonzó külsı, pénzügyi sikerek, magas presztízső állás, vonzó külsıségek (autó, ruházkodás, lakás stb.) emelik valakinek az értékét, míg ha ezekkel nem rendelkezik, nem számíthat bebocsátásra a „jobb” körökbe. Azonban ezeknek a magas státuszú embereknek a kapcsolatai meglehetısen törékenyek – éppen amiatt, hogy a partner is státusszimbólum, akinek az értéke gyorsan változhat. Rövid, felületes, kölcsönös anyagias érdekeken nyugvó kapcsolatokban nehéz, ha nem lehetetlen megtalálni azt az intimitást, amire minden embernek szüksége lenne a testi-lelki jóllétéhez. Ilyenkor hısünknek, aki ezen a szinten már általában a céges világ ünnepelt sztárja, gyakran a pszichológus marad az egyetlen ıszinte emberi kapcsolata – honoráriumért. Hová vezet mindez? Ha tekintetünket az egyén szintjérıl a tágabb horizontra irányítjuk, megijedünk. Az emberiség egy ırült mókuskerékben pörög, amelybıl kiszállni alig-alig lehet, és amiben annak ellenére nem vagyunk igazán boldogok, hogy a történelemben korábban soha nem éltek ilyen sokan ilyen jó színvonalon a Földön. A féktelen fogyasztás szemetet termel, felzabálja az energiakészleteket, ezzel klímaváltozást idézünk elı, ami a földi ökoszisztémák gyökeres átalakulásához és fajok millióinak kipusztulásához vezet. A következmények beláthatatlanok és félelmetesek. Sok feladatot kell megoldani a globális problémák rendezése érdekében, melyek közt alapvetı lenne a Föld lakosságának tudati átállítódása egy kevésbé anyagias gondolkodás felé. Reményt adhat az a felismerés, hogy ha az emberek megtapasztalják, hogy kiszámíthatóan, stabilan, folyamatosan kielégülnek alapvetı szükségleteik, ha önbecsülésük ép marad felnıttkorukban is, maguktól fordulnak el az anyagias céloktól és keresnek olyan értékeket, amelyeket a humanisztikus lélektan nagyjai is ujjongva ünnepeltek, és ajánlották az emberiségnek, mint örömforrást.
268
GOMBÁS J.: A HUMANISZTIKUS LÉLEKTAN LEHETİSÉGEI AZ OKTATÁSBAN...
Felhasznált irodalom Kasser, Tim: Az anyagiasság súlyos ára. Ursus Libris Kiadó, Budapest, 2005. Kígyós Éva: Gondolkodj a szíveddel! In: Palcsó Mária (szerk.): Mesterkurzus. Saxum Kiadó, Budapest, 2007: 174-188. Maslow, Abraham: A lét pszichológiája felé. Ursus Libris Kiadó, Budapest, 2003. Pléh Csaba: A lélektan története. Osiris Kiadó, Budapest, 2000. Sommers, Barbara, Gordon-Brown, Ian: A gyógyító utazás. Ursus Libris Kiadó, Budapest, 2007. Vekerdy Tamás: Felnıttek és gyerekek. Saxum Kiadó, Budapest, 2006.
269
