Jeles napok _____________
113
GÓLYABÁLI KÉPESLAPOK…
114
OKTÓBER 23
1956 – 2008
Könnycseppek a szemek sarkában, meghökkent némaság, a semmiből zúduló tapsvihar. Létezik-e ennél nagyobb elismerés a színház világában? 2008. október 22-én a 10. B osztály szervezésében került sor az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére rendezett ünnepségre. Az osztály – eltérve a többnyire megszokott ünnepségektől - egy színdarab keretein belül emlékezett meg a magyarság számára igen fontos eseményekről. Egy színpad, néhány jelmez, néhány kellék… A színház ennél sokkal több. Mintegy ötven évet utazva az időben az osztály magával ragadta a kisdiákoktól kezdve az „nagy” móriczosokon keresztül a tanári kart is, felelevenítve, életre keltve ’56 történéseit, tragikus eseményeit. Az előadást hosszas készülődés előzte meg. Az elmaradt irodalom és nyelvtan órákat pótolta a néhol parázs veszekedésekbe, néhol hatalmas nevetésekbe torkolló próbák sora. A darab osztályfőnökünk, Ferge Anna munkáját dicséri. Elképzelését sikerült formába önteni, méghozzá oly módon, hogy egy család életén, hétköznapjain keresztül szemléltette az akkori élet nehézségeit, a megszállás okozta könyörtelen bánásmódot és az emigráció fájdalmas pillanatait. A család szerepei hamar gazdára találtak. Megkezdődött a lázas szövegtanulás és a színészi készségek fejlesztése. A dráma új fogalmat nyert az osztály körében. Drámai pillanatokká váltak a veszekedések, a viták a díszlet elhelyezéséről, a jelmezek megtervezéséről, sőt beszerzéséről. Jó érzés volt, ahogy sok tanárunk örömmel hozta a korabeli tárgyakat, ruhadarabokat, melyekhez személyes emlékeik is fűződtek. A fiúk szinte beleszerettek az 50-es évek fekete bőrkabátjaiba, a lányok lelkesen öltötték magukra a retro ruhákat… Lassan kezdett teljes formát ölteni az előadás, és az egyre izgatottabb tömeg az aulába gyűlve próbálta kitalálni, miért
115
rohangálnak gépfegyveres őrültek a lépcsőkön fel s alá, miféle megkapó, régi slágerek szólnak, s vajon mire kellhet egy vasalódeszka. Eljött a nagy nap. Az aulát vöröslő arany színbe borította az őszi levelek sokasága (melyek begyűjtése külön történet, számtalan vicces emlék kötődik hozzá), az érkező nézőket az őszi erdő avarillata fogadta. Majd a meglepett nézők elhelyezkedtek, s csend ült az aulára, mikor Ákos 1956 című számára beballagtak a színtérre a matrózblúzos, öltönyös diákok egy-egy gyertyával a kezükben. A bevezető, szokványos ünnepségeket idéző mondatok után váratlanul felcsendült az Ahogy lesz, úgy lesz című sláger, s életre keltek 1956 hétköznapjai. Az ünneplő ruhás diákok átváltoztak anyává, apává, gyerekekké, forradalmi tömeggé… A lenyűgöző színdarab megérintette az iskola diákságát, legnagyobb hatást azonban a tanárokra gyakorolt. A szemük sarkában megjelenő könnycseppek és az abban tükröződő hála, amiért felidéztük saját életük és szüleik életének egy periódusát, a legnagyobb elismerés, amit diák csak kaphat. Sosem felejtjük el meghatott gratulációikat! Egy ellenőrzőbe írt dicséret sem érhet fel ezzel. Az igazgatónő személyesen fejezte ki köszönetét, amiért az osztály olyat alkotott, amit még hónapokig emlegetett a diákság, és híre az iskola falain túlra is eljutott. A gyertyák kialudtak, a jelmezek magányosan lógtak a fogasokon, a korhű kellékek visszakerültek jogos tulajdonosaikhoz. Mikor már azt hittük, hogy több izgalom nem érheti az osztályt, nagy meglepetés történt. Egy ’56-ból származó bilincset az osztály egyik tanulója csuklójára kapcsolt. Amikor Sugár Vera ráeszmélt, hogy a bilincshez nincs kulcs, kétségbeesetten a fiúkhoz fordult segítségért. A kulisszák mögött zajló szabadulási kísérletet bizony ’56 foglyai is megirigyelhették volna! A fűrész erősebbnek bizonyult, és a rab a csuklóját is megtarthatta. Ma ez már csak egy kedves történet, amire az osztály szívesen gondol vissza, úgy, mint arra az előadásra, amivel beírtuk nevünket az iskola történelmébe. Balázs Adrián Dávid 10. B
116
Szalagavató
2008
Kedves tanárok, diákok, rokonok és barátok, tisztelt Igazgatóasszony! Hát így állunk. Négy, öt, hat éve ülünk, és hallgatjuk bölcs tanáraink bölcselkedő bölcsességét, és most mégis itt állunk várva, hogy ma este nagy dolgok történjenek, és fontos dolgok legyenek kimondva. Talán egy nagy ember szava, esetleg egy példamutató idézet, ami pátosszal tölti be a levegőt – vagy csak egy jó kép, amin látszani fog szép arcunk és szép ruhánk. Várunk, hogy megnyíljon az ég vagy a föld, vagy mindkettő, és nyeljen el minket, hogy ne kelljen a holnappal törődni. Hibás volna ilyenekre várnunk. Ez az este felháborítóan rövid lesz, elröppen, mint egy… tanóra. Úgyhogy jegyzeteljetek okosan, sebesen és pontosan, vagy csak dőljünk hátra, és szippantsunk nagyot az ünnepi levegőből, és legeltessük szemünk a széplányokon és -fiúkon, meg a közös táncaikon, mint ahogy a tanórán az ablakon kibámulva a ködös budai hegyeken. Ne várjunk ma nagy szavakra, hiszen ez, ahogy itt vagyunk, egymásra nézünk, és látjuk, mivé lettünk, és főként azt, hogy hogyan – ez, azt hiszem, a legnagyobb dolog, amit ez a néhány ember, aki most remegve várja az est további részét, adni és kapni tud. De ma este ne gondoljunk a gonddal. Inkább vigadjunk, hadd jajduljon bele ez a föld, ez az ég a táncba, remegjen a kőtábla, melyen az áll, hogy 2009 végzős évfolyama bizony mi vagyunk. Asbóth Kinga 13. D
117
Amikor a b
Ábuk életre kelnek…
Bankrablás móriczos módra…
118
Kedves
Csirkefogók
Egészség-
és
Delem
honvé
119
Sokáig gondolkodtam azon, vajon mit is tudnék írni a szalagavatómról, így lassan már egy év távlatából, az egyetemi előadók hatalmas és néha még idegen világából. Azonban a temérdek mennyiségű fotó, videó végigfutása után egyre több kedves emlékfoszlány tért vissza arról a bizonyos időszakról. Időszak, hiszen ez a november végi egyetlen este határozta meg a végzős évfolyam őszi hónapjait… Néhányunk már a nyári szünet utolsó napjaiban útra kelt a tökéletes keringőruha felkutatása érdekében. Fáradtságot nem ismerve jártuk a körút szalonjait, még a kánikula sem szegte kedvünket. Életünk legnagyobb problémájává vált a megfelelő cipő, fodrász, sminkes megtalálása. A szalagavató már szeptember végén központi téma lett, mely jótékonyan feledtette velünk a májusban ránk váró megmérettetések árnyképeit. A keringőpartner „lefoglalása”, az osztálytánc kitalálása és megszervezése minden gondolatunkat lefoglalta. A viccesebbnél viccesebb és a megvalósíthatatlanabbnál megvalósíthatatlanabb ötletek közt felbukkantak szuperhősök, rajzfilmfigurák, balettáncosok, illetve filmes visszajátszások is. Lassan már mindenki menekülőre fogta, ha meghallotta Palkovits tanárnő „Na, akkor mi legyen…?” kezdetű kérdését. Hosszas tipródás után az érettségi tételek elrablásának történetét helyeztük táncunk középpontjába. A keringő- és osztálytáncpróbák beindulása után csak úgy repült az idő. Szabad perceink nagy részét az iskolában töltöttük, ám egy év távlatából már nem is tűnik olyan borzalmasnak a vasárnapi táncpróbák és dupla töri órák (!) emléke. Észre sem vettük, és már el is érkezett az a bizonyos novemberi nap… A délelőtti főpróba után mindannyian siettünk szépítkezni, készülődni. Az izgatott hangulat az egész rokonságra, a baráti társaságra is átragadt. A fodrásznál ülve lejátszottuk magunkban az esetleges hibázási lehetőségeket a bevonulás, a szalagtűzés, az osztálytánc és a keringő során. Azonban nem rontottunk el semmit sem, amit meg mégis, azt jótékonyan elfeledtette az est többi momentuma. Bevonultunk. Együtt voltunk. Osztály voltunk. Szalagot és búcsúszavakat kaptunk. Táncoltunk. Sírtunk és nevettünk. Ez az este örökké emlékezetünkbe vésődött. Nem is próbálom részletesen leírni a történteket, nem is tudnám. Meghagyom mindenkinek, hogy saját maga élhesse át ezt az estét. Az idei szerencsés végzősöknek pedig azt üzenem, hogy bármikor lecserélném a zh-imat és beadandóimat egy újabb szalagavatóra! Ottlik Anna 12. B
Eitler Tímea 12. D
120
„JÚNIUS VOLT, S UJJONGTUNK…”
A ballagásra is sor kerül valaha? Amikor hetedikesként bekerültem a suliba, nem gondoltam volna, hogy eljön majd az utolsó „hivatalos tanítási nap”… Kényelmes időpontban az épületen kívül gyülekeztünk. Sikerült ezt a folyamatot addig húznunk, míg a vendégek, szülők, tanárok és az egész iskola csak arra várt, hogy felmenjünk A Terembe, és meghallgassuk az utolsó osztályfőnöki órát. Mondanom sem kell, hogy hosszú volt az út, nemcsak azért, mert a negyediken „lak(t)unk”, hanem mert a szülők és ismerősök áradatától alig lehetett mozdulni! Fenn megtaláltuk a pompásan felöltöztetett termünket, Rupp tanárnő jókívánságait és Szabó Pap tanárnő szélforgóit, melyekben rejtett üzenetek lapultak. Ezután kezdetét vette az utolsó (?!) óra… csak hogy nem a mi termünkben, hanem a töri előadóban. Palkovits tanárnő jóvoltából (és az interaktív tábla segítségével) újra átélhettük a közösen eltöltött osztálykirándulásokat és karbantaró táborokat, sőt bemutatott bennünket „ifjúkori” önmagunknak is! (A kívül várakozó tömeg nem érthette, mi volt az a fergeteges nevetés…) Mindezek után nem maradt más hátra: körbejártuk az épületet pincétől a padlásig, megküzdöttünk a kezünkbe tornyozott virághalommal és a mindenhova beakadó léggömbjeinkkel. 2009. április 30-án osztályommal (és évfolyamtársakkal), ha jól tudom: először és utoljára, visszavonhatatlanul elballagtunk. Aznap furcsa érzés volt hazamenni… Eitler Tímea 12. B
121
„Ne csüggedj, hisz ifjú vagy, S minden elérhető, Ha van benned bátorság, Remény és szeretni erő…” J. W. Goethe)
„Csak egyszer vagyunk fiatalok, utána más mentséget kell találnunk.” (Bob Dylan)
„Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép komoly fiadat!” (József Attila)
„Nagyon szép kis társaság volt, Egyik léhább, mint a másik. Átgondolok minden órát A keserű búcsúzásig.” (Ady Endre)
122
