Gazdaság - bűnözés - büntetőpolitika

GÖNCZÖL KATALIN

Gazdaság - bűnözés - büntetőpolitika „Az egyénnek nemcsak időről időre, hanem életének minden pillanatában tisztában kell lennie azzal, hogy tettei valamilyen célt szolgálnak... Ez azonban csak akkor lehetséges, ha közelről körülveszi egy egyszerűbb és kisebb kiterjedésű társadalmi közeg, amely könnyen elérhető célt nyújt tevékenysége számára."1 . A polgári társadalom kezdetei óta látványosan kibontakozó ipari fejlődés kísérőjelensége lett a többé-kevésbé folyamatosan növekvő bűnözés. Mintha maga az ember, aki a technika fejlesztése terén szinte minden csodára képes, képtelen lenne megbirkózni az általa teremtett új helyzettel. Egyre növekvő mértékben rosszul, helytelenül reagál a „haladásra". Nem tud, nem akar alkalmazkodni, vagy nem képes létrehozni az alkalmaz kodást megkönnyítő, hatékony intézményeket. A bűnözés a társadalom diagnózisának jó eszköze. Mérete, összetétele jelzi az adott közösség morális „egészségét", polgárainak fegyelmezettségét, alkalmazkodókészségét a társadalmi, gazdasági kihívásokhoz. De informál arról is, hogy a politikai, hatalmi intézményrendszer milyen mértékben képes céljait elfogadtatni polgáraival, hogy intézményesített eszközei megfelelőek-e az egyéni, a közösségi és a nagy társadalmi célok eléréséhez. A gazdasági körülmények ebben a bonyolult összefüggésrendszerben csak egy, de igen jelentős aspektust jelentenek. A modern társadalomtudományok, főleg a szociológia és a kriminológia már egy évszázada kísérletezik azzal, hogy feltárja a gazdasági tényezők és a bűnözés kapcsolatát. Mayer német szociológus 1835 és 1861 között végzett vizsgálatában még a gabonaárak változását hozta összefüggésbe a bűnözés emelkedésével. Megfigyelése szerint az árak emelkedése a lopások növekedéséhez, míg a csökkenése az alkoholos befolyásoltságban elkövetett konfliktusos, erőszakos bűncselekmények emelkedéséhez vezetett.2 Bonger holland társadalomtudós 1916-ban megjelent munkájában a tőkés gazdasági mechaniz mus működésében látta a bűnözést gerjesztő erőt: „Maga a gazdasági mechanizmus abszolút nyílt konfliktusaival teszi az embereket egyre egoistábbá és így bűnözésre hajlamossá. Mindenekelőtt a legalsóbb proletárrétegekben, a kizsákmányolás tárgyai ban szűnt meg az altruizmus a hatalom birtokosai iránt. A rossz élet- és munkakörülmé nyek, a munkanélküliség, az iskolázatlanság, a gyermekkorban elszenvedett brutalitás a közvetlen okai annak, hogy ebből a rétegből adódik a bűnelkövetők legnagyobb aránya."3 Marx és Engels is foglalkozott a bűnözés adta társadalmi diagnózis kérdései vel. Ok azonban a bűncselekmények nagyobb hányadát a kapitalista gazdaság szerves részének, kisebb hányadát a nyomor okozta szükségletek kielégítése normális eszközé nek tekintették. írásaikban a bűnözés úgy jelenik meg, mint az elszigetelt egyének harca a lehetetlen körülményekkel. Az 1848-1852-es európai bűnözési hullámot, a bűnös viselkedés addig soha nem látott mértékű növekedését a társadalmi szerkezetváltozással és a kizsákmányolás fokozódásával magyarázták.4 De Bonger volt az első, aki megálla pította, hogy a klasszikus értelemben vett bűncselekmények elkövetőinek többségét a proletariátus legalsóbb rétegei termelik újjá. Ezt a réteget Victor Hugo a „civilizáció vad embereinek" nevezte. Mayhew angol szociológus 1862-ben úgy látta, hogy a periférián élők szegénysége^ rossz neveltetése, iskolázatlansága hozza létre az eddig nem tapasztalt mértékű bűnözést.5

36

GÖNCZÖL KATALIN: GAZDASÁG - BŰNÖZÉS - BÜNTETŐPOLITIKA

A gazdasági körülmények és a bűnözés összefüggése ezekben a munkákban általá ban leegyszerűsödik a nyomor és kizsákmányolás szülte bűnelkövetés problémájára. Ebből adódóan az emelkedő bűnözés és más káros társadalmi jelenségek megelőzésére más-más ideológiai indíttatással, de egyetlen esélyt láttak: egy olyan igazságosabb társa dalom megteremtését, amely az egyenlőbb esélyek és elosztás elvére épül. Durkheim, aki az előbbi kutatóktól eltérően már túlnyomórészt a deviáns viselkedé sek társadalmi természetével foglalkozott, sokkal bonyolultabb összefüggést állapított meg e negatív jelenségek és a gazdasági folyamatok között. Szerinte egyedül a növekvő arányú szegénység nem oka a deviancia társadalmi méretekben történő emelkedésének. A szegénység ugyanis önmagában is fék. „Bármit tegyen is az ember - írja -, vágyaiban bizonyos mértékig számolnia kell a rendelkezésre álló eszközökkel: az, amije van, leg alábbis részben kiindulópontul szolgál ahhoz, hogy mit szeretne." Ha a szegénységhez a tehetetlenség is párosul, akkor ez az érzet a kényszer erejével hozzászoktatja az embert a mérséklethez.6 Durkheim szerint a gazdasági tényezők - más társadalmi eszközökkel együtt akkor növelik egy népesség devianciára való hajlamát, ha gyors változásokat idéznek elő egyének, csoportok vagy az egész társadalom életkörülményeiben. A hirtelen történő kedvezőtlen gazdasági változások - a nyomor növekedése, a szegények számának szapo rodása - ugyanúgy előidézik a deviancia, így a bűnözés emelkedését, mint az örvendetes gazdasági növekedés, ha az igen gyors folyamatok eredménye.7 Minden olyan hirtelen változás, amely megbontja a társadalmi rend konvencióját, erkölcsi zavart okoz és a deviancia növekedésével jár. A társadalom fejlődése - éppen az ipari fejlődés eredménye ként felgyorsult gazdasági folyamatok hatására - a hipercivilizáció felé tart. „A hipercivilizáció - írta Durkheim a XIX. század végén - létrehozza az anómiás és az egoista tendenciát, egyszersmind pedig azzal a következménnyel jár, hogy kifinomítja az embe rek idegrendszerét, mértéktelenül érzékennyé teszi; emiatt az emberek kevésbé lesznek képesek arra, hogy ragaszkodjanak valamihez, nehezebben viselik a fegyelmet, könnyeb ben uralkodik el rajtuk mind a heves felindulás, mind a szertelen depresszió."8 A felgyor sult fejlődés állandósítja a válságot a létfeltételek és az intézményesült eszközök, normák világában. „Ma nem azért több az öngyilkosság - írta -, mint régebben, mert fenntartá sunkhoz fájdalmasabb erőfeszítésekre van szükség vagy mert jogos szükségleteink kevés bé nyernek kielégülést, hanem azért, mert nem tudjuk, hol vannak a jogos szükségletek határai, és mert nem látjuk erőfeszítéseink értelmét."9 Durkheim az embert közösségi lényként fogta fel, és a felgyorsult ipari fejlődés okozta legnagyobb veszteségnek a kis- és középközösségek elpusztulását, visszafejlődését tartotta. „A vihart egyetlen kollektív erő élte túl, az állam. Ám éppen ez kényszerítette olyan funkciók vállalására, amelyekre alkalmatlan volt és amelyeket nem láthatott el hasznosan." így az elmagányosodott emberre egyetlen kollektív erő hat, az államé. „Az ember viszont nem követhet nálánál magasabb rendű célokat és nem hajolhat meg valamilyen szabály előtt, ha nem lát maga fölött semmit, amit a magáénak érezne. Felszabadítani, ellazítani az embert mindennemű társadalmi kötődés és nyomás alól annyi, mint kiszolgáltatni saját magának és demoralizálni."10 Durkheim társadalomdeviancia-képe olyan tudományos modellül szolgált, amelyre a XX. század további elemzéseinek egész sora támaszkodhatott. Merton a Durkheim által létrehozott rendszerben, a társadalom struktúráját követve vizsgálta a deviáns viselkedésre vonatkozó eltérő társadalmi esélyeket. így magyarázatot talált arra a kér désre is, hogy a deviancia és ezen belül a bűnelkövetés miért és milyen körülmények között jellemzőbb az alsóbb, a szegényebb rétegekre, mint az átlagos létfeltételek között élőkre. „A szegénység - írja - nem izolált változó. Csupán egyik alkotóeleme az egymás sal kölcsönösen összefüggő társadalmi és kulturális változók együttesének. Ha ebben az

GÖNCZÖL KATALIN: GAZDASÁG - BŰNÖZÉS - BÜNTETOPOLITIKA

37

összefüggésben nézzük, akkor nagyon különböző állapotokat fejezhet ki. A szegénység mint olyan, és a lehetőségeknek ebből keletkező korlátoltsága nem elegendő magyarázat a feltűnően magas bűnözési arányszám kialakulására... Az antiszociális viselkedés csak akkor válik normális következménnyé, amikor a szegénység és a vele összefüggő hátrá nyok a társadalom összes tagjai által elfogadott kulturális értékekért folyó versenyben együtt járnak azzal, hogy a kultúra a pénzfelhalmozást tekinti a siker szimbólumának.''''11 A fenti megállapítás Merton szerint a korabeli amerikai társadalomra a legjellem zőbb. Itt a meghirdetett egyenlőségben a sikerszimbólumot a pénzfelhalmozás, az anyagi jólét jelentette. „Az amerikai ideológia szerint ezek a célok átlépik a réteghatárokat, ezek a határok nem korlátozzák a célok elérését, ugyanakkor a tényleges társadalmi szerkezet ben vannak rétegkülönbségek a közös siker-szimbólumok elérhetőségében." Az eleve hátrányos helyzetből történő indulás - alacsonyabb iskolai végzettség, rosszabb anyagi viszonyok, nyelvi nehézségek - szorongást, neurózist, antiszociális viselkedést idéznek elő.12 A meghirdetett egyenlőség mellett létrejött eltérő esélyek rendjében kialakultak a rétegenként eltérő értékek, normák, viselkedési minták és életmódok. A társadalom perifériáján élők körében bizonyos tradíciók átértékelődésével, az új körülményekhez való alkalmazkodás állandó erőpróbájaként létrejöttek a szubkultúrák.13 Ezekben a tartós sikertelenség kompenzálásaként rögzülhetnek és szinte automatikusan átörökítődhetnek a deviáns viselkedési minták. 14 Az erőszak, az erőszakos vielkedés amerikai szubkultúráját empirikus vizsgálatok kal is tetten érte Wolfgang és Ferracuti. Szerintük maga a szegénység is kultúrává válhat. „A több generáción át sikertelen, a periférián élő rétegek körében a társadalommal szembeni elvárás is eltér az átlagostól vagy a társadalomban uralkodótól. Az állandóan irritált, frusztrált szülők gyakran válnak gondatlanná, nemtörődömmé és agresszívvá. A gyerekek öröklik a társadalomhoz való negatív viszony értékeit, köztük az erőszak kultuszát. A közvetlen környezet eltűri és el is várja az erőszakos reakciót. így az egyéni fejlődés során az értékrend részévé válik."15 Mertonnak, továbbá a szubkultúra-elmélet képviselőinek kutatásai nyomán az 1940-es évektől kezdve már nemcsak az abszolút értelemben vett szegénység, hanem a relatív depriváció bűnözésre ösztönző hatására is sokan rámutattak. A relatív depriváció a társadalmi átlagtól való lemaradást jelent a szükségletek és az egyéni aspirációk kielégítésében, a társadalmi státusban, valamint a kulturális, művelődési lehetőségek ben.16 Számos empirikus kutatásban tettek kísérletet arra, hogy a relatív deprivációt bizonyító tények és a bűnelkövetés között megtalálják az összefüggést. A bűnelkövetők körében végzett vizsgálatok valóban azt igazolták, hogy közöttük társadalmi jelenlétük höz képest többen vannak a szakképzetlen, alacsony iskolai végzettségű személyek, akiknek szükségletkielégítési lehetősége elmarad az átlagtól, társadalmi státusa a perifé riához közeli.17 A legutóbbi kutatások már azt is jelezték, hogy a fiatalon bűnelkövetővé váló személyek körében a munkanélküliek aránya messze meghaladja a társadalmi átlagot.18 Ezek a tudományos eredmények az 1960-as évek végén váltak általánosan ismertté. A közvélemény az elkövetőt és a sértettet egyaránt áldozatnak tekintette. A deviáns viselkedési formák, különösen a bűnözés bővített újratermelődését a felgyor sult technikai, társadalmi fejlődés kísérőjelenségeként, általában az „előrehaladás", a „fejlődés" szükségképpen megfizetendő áraként könyvelték el. Ebben az értékítéletben azonban már megjelent az ún. jóléti állam politikai lehetőségeiből, intézményeiből való kiábrándulás is. Az 1970-es évek elején, a gazdasági válságban, a társadalom egészét irányító érték rendszer megváltozása során ismét napirendre került a gazdasági viszonyok és a bűnözés kapcsolata. A legátfogóbb - nemzetközi összehasonlítást is tartalmazó - vizsgálatot az

38

CÖNCZÖL KATALIN: GAZDASÁG - BŰNÖZÉS - BÜNTETŐPOUTIKA

Európa Tanács keretei között folytatták le, ennek eredményeit 1985-ben tették közzé.19 A bűnözési mutatókat a nemzeti jövedelem nagyságával, a munkanélküliek arányával és az ipari termelés bruttó értékével vetették össze a Német Szövetségi Köztársaságban, Angliában és Walesben, valamint Franciaországban.20 Az eddig szokásos vizsgálati módszerekkel ellentétben nem a bűnelkövetők társadalmi helyzetének mutatóiból indul tak ki, hanem az érintett országok gazdaságát leginkább jellemző fenti tényezők változá sának hatását próbálták kimutatni a bűnözés alakulására. Az elemzés az 1963-1981 közötti periódust fogta át. Ebben az időszakban a 100 000 vétőképes lakosra jutó bűnelkövetők száma a Német Szövetségi Köztársaságban 2920-ról 6600-ra, Franciaor szágban 1350-ről 5370-re, Angliában és Walesben 2250-ről 5660-ra növekedett. A bűnö zés folyamatos emelkedése mellett a gazdasági fejlődés egyik országban sem volt egyenle tes. A nemzeti jövedelem 1950 és 1960 között különböző mértékben ugyan, de mindhá rom országban nőtt, ettől kezdve a növekedés üteme csökkent, és az 1970-es évek második felében stagnáló értéket mutatott. A munkanélküliség a második világháború után viszonylag magas volt, helyenként elérte a 10%-ot is, majd a kedvező fejlődés hatására erősen csökkent. Az 1960-as évek elején NSZK-ban például már nem érte el az 1%-os szintet sem. 1975-től újra emelkedett, és 1980-ban megközelítette a korábbi magas értékeket. Ez a változékonyság jellemzi a nemzeti ipari termelés értékének alakulását is. A kutatók felfedezték, hogy a bűnözés számszerű alakulásával a gazdaság ciklikus fejlődése nem mutat közvetlen összefüggést. A bűnözés változásában a gazdasági körül mények javulásának vagy romlásának késleltetett reakciója sem érhető tetten. Azt a hipotézist sem igazolta tehát a kutatás, hogy a gazdasági körülmények hatása nem az aktuális bűnözésben, hanem egy későbbi időszak statisztikai adatsorában jelenik meg. A bűnözés ténylegesen ugyanis mindhárom országban folyamatosan nőtt. Ez a növeke dés viszont úgy ment végbe, hogy a 100 000 lakosra jutó bűnelkövetők aránya szempont jából nagyon különböző helyzetből induló országok a vizsgált időszak végére, 198l-re, közel azonos helyzetbe jutottak. Ez közelebbről azt jelenti, hogy 18 év alatt Franciaor szágban 400, az NSZK-ban 230, Angliában és Walesben 250%-kal nőtt a bűnözés, hogy 198l-re nagyjából egyenlő szintet érjen el. 21 Mindebből arra következtettek a kutatók, hogy a ciklikusan működő gazdaságot nem lehet felelőssé tenni a növekvő bűnözésért, de még a szélesedő munkanélküliség sem gyorsítja fel a bűnözés növekedését. A kutatók ugyanakkor felfedezték, hogy a gazdasági folyamatok erősen befolyásolják a büntetőpolitika, ezen belül a büntetőszankciók alkal mazását. A végrehajtandó szabadságvesztések száma például olyan mértékben növek szik, ahogyan a munkaerőpiac felvevőképessége csökken. Ez a folyamat Jankovic szerint független a felderített bűncselekmények számának alakulásától. A kiszabott büntetések válsághelyzetben azért szigorúbbak, mert ilyenkor a lakosság, a közvélemény és a hatalom intézményeinek toleranciája minden rendbontás iránt csökken. Erős a reakció még a kisebb jelentőségű bűncselekmények elkövetőjével szemben is. Bizonyos mértékig a rend felforgatóit, a bajok okozóit a bűnelkövetőkben látják, és a keményebb büntetés től várják az elrettentést. Ez a szinte automatikus reakció természetszerűen növeli a kiszabott büntetések között a végrehajtandó szabadságvesztések arányát. A szigorúbb büntetés másrészt közvetlenül a gazdasági kényszer eredménye. Az ún. alternatív szabadságelvonással nem járó - büntetések többsége valamilyen módon mindig munka kényszerrel kombinált büntetőszankció. A próbára bocsátás, a felfüggesztett szabadság vesztés tartama alatt az elítéltnek folytatni kell meglévő munkaviszonyát, vagy ha ilyen nem volt, akkor a pártfogó felügyelő segítségével munkaviszonyt kell teremtenie. Mun kanélküliség idején azonban ez a követelmény nehezen vagy alig érvényesíthető.22 A keményebb büntetőpolitikát kívánó társadalmi igény az előbbiek mellett abban is kifejeződik, hogy szélesítik a büntetőszankciókkal üldözendő magatartások körét.

GÖNCZÖL KATALIN: GAZDASÁG - BŰNÖZÉS - BÜNTETOPOUTIKA

I

39

Olyan cselekményekkel szemben is büntetőbírósági eljárást rendelnek el, amelyeket korábban rendőrbíróságok vagy szabálysértési hatóságok bíráltak el. Ezek a reformakci ók egyébként jó szolgálatot tesznek a politikai hatalomnak, mert elterelik a közvélemény figyelmét a gazdasági és társadalmi bizonytalanságról. El kell ismerni - mondotta az Európa Tanácsban tartott beszédében Badinter francia igazságügyi miniszter 1982-ben -, hogy a munkaerőpiac telítődése miatt a gazda sági válság növeli azoknak a számát, akik teljesen, részben vagy krónikusan munkanél küliek, akik nem kapnak szakképzettségüknek megfelelő munkát, így a helyzetük bi zonytalan. Ezek többsége első ízben munkába állni szándékozó fiatal. A gazdasági recesszió nemcsak a felfelé történő mobilitás további reményétől fosztja meg őket, hanem az eredeti, származásuknak megfelelő társadalmi helyzetük megalapozását is megnehezí ti. A társadalom perifériájára szorulnak, és szimbólumaivá válnak egy olyan rendszer nek, amelyből kizáródtak. Reményvesztettségük gyakran vezet a legkülönbözőbb bűn cselekmények elkövetéséhez. Velük szemben a büntető igazságszolgáltatás jobb híján csak a szabadságvesztés büntetését tartja célravezetőnek.23 Ez az a réteg, amelyből a munkanélküliség és a bűnözés utánpótlása egyaránt képződik. Tömeges társadalmi megjelenésük a büntetőpolitikában gyors és radikális változást eredményez. Társadalmi szinten azonban sem a vétőképes lakosság 2-5%-át kitevő bűnözés, sem a munkaképes korú lakosság 3-10%-át érintő munkanélküliség nem olyan statisztikai nagyságrend, amely alkalmas lenne arra, hogy kifejezze a két jelenség korrelációját. A munkanélküliség gyors növekedése ugyanis az érintett rétegekben növel heti a veszélyeztetettséget, a bűnelkövetésre való társadalmi hajlamot anélkül, hogy az egész bűnözés látványosan növekedne.24 E tényezőnek ellentétes hatása is lehet. Gazda sági válsághelyzetben ugyanis az egész társadalomban felerősödnek olyan erők - szolida ritás, kisközösségi kohézió stb. -, amelyek éppen a bűnözés csökkenése irányába hatnak. De csökkenhet a bűnüldöző hatóság felderítő tevékenysége is olyan kisebb súlyú vagy intellektuális bűncselekményekkel kapcsolatban, amelyekről éppen a gazdasági receszszió, az új körülmények és értékítélet módosulása tereli el a figyelmet. Az adatok tanúsága szerint a felderített bűncselekmények aránya továbbra is növekvő ugyan, de a növekedés üteme nem feltűnő, viszont a bűnözés összetétele - legalábbis az elkövetők szociális adottsága szempontjából - jelentős átalakulást mutat. Ez utóbbi megállapítást támasztják alá többek között a Gahey 1986-ban megjelent cikkében közölt adatok, amelyek szerint az 1970-es évek gazdasági válsága következtében az amerikai bűnelköve tők körében robbanásszerűen nőtt az első és második generációs bevándorló színes bőrű, nyelvi nehézségekkel küszködő, szakképzetlen személyek aránya, és ugrásszerű növeke dést mutatott általában a színes bőrű és az előbbihez hasonló szociális adottságú városla kók bűnözési aktivitása. Ami pedig a munkanélküliséget illeti, az 1980-as évek elején a letartóztatást megelőző két éven belül állandó munkaviszonya volt a feketék 51%-ának, a dél-amerikai bevándorlók 60%-ának, a nem színes városlakók 67%-ának.25 A kutatók egy része a büntetés - és ennek -uralkodó formája, a börtönbüntetés történeti fejlődésének vizsgálata során jutott arra a következtetésre, hogy a társadalom mindenkori adottságai, köztük a gazdasági tényezők közvetlenül nem a bűnözést, hanem az annak szankcionálására intézményesült rendszert befolyásolják. Ignatieff és Foucault nagy jelentőségű filozófiai, büntetéstörténeti munkáikban angol, illetve francia történel mi példákon keresztül bizonyítják, hogy a tőkés rend szabályai, értékei az intézmények egész rendszerében reprodukálódnak. Az értékátörökítés színtere a család, az egyház, az iskola, a szociálpolitika stb., de az uralkodó, sajátosan kapitalista értékek alól nem mentesek a kórházak, az elmegyógyintézetek, szeretetotthonok és a börtönök sem.26 „A börtön csak a kontroll-rendszer egyik formája - írja Ignatieff-, amelynek az a célja, hogy alakítsa a válságban növekvő ipari proletariátust és kezelje a társadalomban

40

CÖNCZÖL KATALIN: GAZDASÁG - BŰNÖZÉS - BÜNTETŐPOLITIKA

létrejött diszfunkcionális jelenségeket az új piaci rendszer fejlődésében. A börtönrefor mokat nem tisztán elvi motivációk irányítják, ezek végső célja mindig a mindenkori társadalmi érdekeknek megfelelő fegyelem és a társadalmi rend megteremtése. Ugyanak kor a reformisták mozgalmai nem egyszerűen az osztályérdeket fejezték ki, vallási és emberbaráti impulzusok is vezérelték őket. Többé-kevésbé azonban a büntetőjog, még inkább a büntetési rendszer az uralkodó osztály kontroli-eszközeként működik."27 Melossi az amerikai gazdasági fejlődés tükrében az 1880-as évek első felétől vizsgálta a börtönnépesség alakulását. „A recesszió idején - írta -, amikor a munkanélküliség nagy, szinte automatikusan növekszik a börtönben lévő népesség, romlanak a börtönbeli létfeltételek. A prosperitás idején a börtön képes kényelmes létet, sőt még szakképzettsé get is biztosítani."28 A kriminológia „neomarxista" irányzata e kérdés tárgyalásánál abból indul ki, hogy a nyilvántartott bűnözők többsége abból az „ipari tartalékseregből" adódik, amelynek Marx szerint igen jelentős szerepe van a kapitalizmus fennmaradásában. Ez a periférián élő passzív sereg puszta létével csökkenti a többiek mozgalmi aktivitását a prosperitás vagy a gazdasági stagnálás időszakában. A válságban szintén puszta létével korlátozza a társadalmi követelések kifejezését, szabályozza, piachoz igazítja a munkaerőt. Eszközt jelent az elnyomáshoz, a munkások feletti uralomhoz.29 Ennek, a kapitalizmus léte szempontjából nélkülözhetetlen tömegnek a féken tartá sára - a „neomarxizmus" szerint - kétféle eszközrendszert intézményesített az uralkodó hatalom: a börtönöket és a szociálpolitikát. A klasszikus kapitalizmus időszakában a börtön a legáltalánosabban elterjedt büntetési forma volt, összetett társadalmi funkciók kal. A benne kifejeződő intézményesült fenyegetés elősegítette a kapitalista munkamorál elterjedését. A börtönbeli létfeltételek mindig egy fokkal rosszabbak voltak, mint a legrosszabb helyzetben lévő munkások életviszonyai. A börtön ugyanakkor nagy töme gek befogadására alkalmas intézmény volt, amely kizárta a felesleges népesség egy részét a munkaerőpiacról. A klasszikus kapitalizmus szociálpolitikája is az ún. „felesleges" lakosság „megrendszabályozásaként" intézményesült. Funkcióját azonban a hatékony munkaerőpiac szükséglete teremtette meg; bizonyos jóléti beruházások nélkülözhetetle nek voltak ahhoz, hogy a versenyből pillanatnyilag kiszorultak egészséges, munkára alkalmas tartaléksereget jelentsenek. A kifejlett kapitalizmusban minden sokkal bonyo lultabb lett. A monopolizálódás következtében átalakult a termelés, a gazdálkodás és a piac szerkezete, stabilizálódtak az árak, alku tárgya lehetett a munkabér, hosszabb távra lehetett tervezni, elkerülhetőnek tűnt a válság, megerősödött a középosztály érdekeit biztosító szakszervezeti mozgalom. Mindezek következtében megváltozott a munkaerő felesleg társadalmi funkciója. A monopóliumok uralta gazdasági rendszerben a „tarta léksereg" már nem játszott szerepet a társadalmi követelések korlátozásában, féken tartásában és abban sem, hogy rajta keresztül diktáljon munkaerkölcsöt a termeltető. Ez a tömeg viszont fogyasztóként töltött be komoly szerepet, mivel a „jóléti társadalom ban" felhalmozott javakat társadalmilag szabályozott módon vette igénybe. Ez a gazda ság számára ugyanolyan fontos volt, mint korábban a munkaerő-tartalék. A keynesi elképzelések alkalmazása az 1960-as évek végéig konszenzusra kényszerítette a gazdaságés a társadalompolitikát, és elkerülhetővé tette a gazdasági válságokat. Ebben a rendszer ben a börtön már nem tölthette be megfélemlítő, munkaerő-kínálatot szabályozó szere pét, s így akár pszichológiai kezelő intézménnyé, gyógyítóhellyé változhatott volna, ha a kapitalista gazdaság fejlődése nem torpant volna meg az 1973-at követő években. Ettől kezdve a börtön által szimbolizált büntetőpolitika kendőzetlenül újra betölthette klasszi kus értelemben vett társadalmi funkcióját.30 A „neomarxista" irányzat más szerzői szerint a politikai feszültség és a büntetések szigora között van okozati összefüggés. Lenke például kifejti, hogy a büntetések nem a

/


41

bűncselekmények nagyságrendjére vagy társadalomra veszélyességére való reakciót feje zik ki egy-egy országban, hanem azt, hogy mekkora a politikai feszültség. Miriél diktatórikusabb az államberendezkedés, minél alacsonyabb az alsóbb osztályok politikai befo lyása, minél gyakoribbak például a sztrájkok, annál represszívebb a büntetőpolitika. A kemény, megfélemlítésen alapuló büntetések alkalmazásával szerinte kifejezésre jut az a politikai stratégia is, amely helyt ad a középosztályok félelmének és gyanakvásának, az alacsonyabb osztályok minden aktivitásával szemben. Csak a gyenge, nem igazán magabiztos, valódi tömegbázissal nem rendelkező hatalom engedheti meg magának, hogy azonos szankciókkal reagáljon a rá nézve veszélyes politikai aktivitásra és a klasszikus értelemben vett veszélyes bűnös viselkedésre.31 A gazdasági viszonyok és a bűnözés, illetve a büntetőpolitika kapcsolatát kutatóeddig bemutatott - szociológiai, kriminológiai irányzatok által kínált „megoldások" a fennálló politikai, hatalmi viszonyok radikális megszüntetésétől a társadalom- és szociál politika reformszerű megváltoztatásán át a büntetőpolitika tudatos átalakításáig terjed nek. A marxista tanokra támaszkodó iskolák a fennálló polgári társadalom hatalmi logikáján belül nem láttak lehetőséget az alapvető konfliktusok feloldására.32 A többi, kevésbé radikális tudományos irányzatból a mindenkori politikai hatalom bizonyos elemeket a hivatalos ideológia rangjára emelt. Durkheim tudományos tételei ebből a szempontból kettős pályát futottak be. Fontos szemléleti, módszertani kiindulásul szol gáltak a devianciát kutató következő generációknak, anélkül azonban, hogy követői a társadalom kritikáját is magukévá tették volna. így azok hosszabb ideig nem jelentek meg a hivatalos ideológiában sem. Csak az 1960-as évek végén ismerték el Durkheim társadalomkritikai tételeinek igazságát és használták fel a meghirdetett társadalompoliti kában. Durkheim - amint az már közismert - a bűnözést a társadalom állandó kísérőjelen ségének tartotta, számára a bűnözés ugrásszerű emelkedése vagy csökkenése jelentett „válsághelyzetet". Az ún. hipercivilizációval kapcsolatos - korábban idézett - tételei azonban azt jelzik, hogy már az 1800-as évek második felében felismerni vélte az állandósuló vagy legalábbis tartóssá váló társadalmi értékzavart. Talán az utóbbi kész tette arra, hogy stratégiai elképzeléseket fogalmazzon meg a társadalmi bajok kezelésére. Ezek megvalósításában a legnagyobb szerepet a természetes kisközösségeknek szánta. „Az egyénnek jobban kell éreznie - írta -, hogy hozzátartozik ahhoz a kollektív lényhez, amely megelőzte őt időben, amely túléli őt és amely minden irányban túlterjed rajta." Ez az érzés, kötelék csak a kisközösségek láncolatában kapcsolódhat a legnagyobb közösséghez. A kisközösségek lennének hivatva annak az erkölcsi hatalomnak a megte remtésére, amely ki tudja fejteni az egyének sokaságára azt a hatást, amelyre az állam nem képes. Vitatkozva azokkal, akik már ebben a korban eltúlozták az iskolai nevelés társadalmi szerepét és attól várták az értékválság enyhítését, a következőket írta: „A nevelés csupán a társadalom képmása és tükre. A társadalmat reprodukálja kicsiben, s nem ő hozza létre a társadalmat. Ha egészségtelen az az erkölcsi közeg, amelyben a tanítók élnek, semmiképpen nem vonhatják ki magukat a hatása alól: hogyan irányíthat nák neveltjeiket másfelé, mint amerre ők is mozognak?"33 Merton követői, a jóléti állam ideológusai a rétegenként eltérő kultúra és így a devianciára ösztönző szubkultúra társadalmi reprodukciójának ellensúlyozására helyez ték a hangsúlyt. Ebben vélték egyébként megtalálni az egyenlőbb esélyek megteremtésé nek lehetőségét is. Mivel az uralkodótól eltérő értékek újratermelődésének színterét a természetes kisközösségekben - család, szomszédság, kortárscsoport - látták, az ezek által kifejtett hatás gyengítésére a hivatalosan intézményesített fórumokat kívánták felhasználni. A jóléti állam politikájában is megjelenő koncepció alapján növelték a természetes közösségekkel szemben az iskola és az egyéb, a szocializációban szerepet

42

GÖNCZÖL KATALIN: GAZDASÁG -BŰNÖZÉS - BÜNTETŐPOLITIKA

játszó intézmények társadalmi jelentőségét. Finomították, differenciálták a szociálpoliti ka eszközeit. A mindvégig szűkösen mért pénzbeni támogatás mellett a társadalmi beilleszkedést segítő szakemberek hálózata is segítette a rászorulókat. A deviáns viselke dések társadalmi kezelésében nagy reményeket fűztek az intézetekhez, közöttük a zárt intézetekhez. Hittek abban, hogy a természetes környezetéből kiragadott, intézeti körül mények közé helyezett személyek megfelelő szakmai segítséggel képesek lesznek elsajátí tani az ott közvetített uralkodó értékeket. Hittek abban, hogy az intézetek lakóinak személyisége olyan mértékben alakítható át, hogy elbocsátásuk, szabadulásuk után kisebb segítséggel „ellenállóvá" válnak a szűkebb környezet sugallta „csábításokkal" szemben. E hitet táplálta az emberi magatartással foglalkozó tudományokból áradó optimizmus: a deviáns személyek kezelhetőségének, nevelhetőségének illúziója. A börtö nökben „fehérköpenyes" teamek - pszichológus, pedagógus, pszichiáter, social worker szakemberek - vették át a szakmai irányítást. A büntető jogalkotás is alkalmazkodott az új körülményekhez annyiban, hogy szélesebb körben alkalmazhatóvá tette a „kezelés hez" szükséges kereteket biztosító határozatlan vagy relatíve határozatlan tartamú sza badságvesztés-büntetést, általánosan elismerte és széles körben érvényesítette a reszocializációt szolgáló pártfogó felügyelet, az utógondozás intézményét.34 Ez a társadalompolitika részeként is megjelenő ideológia egy prosperáló gazdasági környezetben nagyon közelinek ígérte az alapvető társadalmi ellentétek, egyenlőtlensé gek megszűnését. Az 1960-as évek végétől kezdve azonban nyilvánvalóvá vált e politika válsága. A gazdasági fellendülés először ütemében lassult, majd bekövetkezett a receszszió. Az egyes rétegek életszínvonala a látványos emelkedés után csökkent, a társadalmi különbségek ugyanakkor tovább nőttek. A társadalom perifériáján élők közül csak keveseknek adatott meg az ígért felemelkedés. Nőtt viszont az állandó szociális támoga tásban részesülők aránya. A gazdasági válság nyomán ismét a háború utáni színvonalra szökött fel a munkanélküliek aránya. Az „iskolabusz"-rendszerrel fémjelzett neveléspoli tika ott is csődöt mondott, ahol őszintén törekedtek a hátrányos helyzetű iskolák megszüntetésére. A kedvezőtlen szociális, műveltségi helyzetből induló, első generációs városlakó családok jelentős része szétzilálódott. Egyes értékelések szerint ehhez nagy mértékben hozzájárult az anyagi és személyi függőséget jelentő szociálpolitikai támoga tás, amely - az alapját képező szabályozás módja miatt - csökkentette a szülők önállósá gát és felelősségét. Újratermelődtek és terjeszkedtek a nagyvárosok slumos körzetei. Folyamatosan és soha nem látott mértékben növekedett a bűnözés, ezen belül különösen a fiatalkorú bűnözés. Jelentős szervezett erővé vált az alvilág. A társadalomban az előbbiek miatt és az időközben egyre elmélyülő gazdasági válság következtében erőtelje sen növekedett a faji előítélet.35 A kivezető utat gazdasági téren számos országban a piaci mechanizmusok érvénye sítésében, a társadalom irányítása terén pedig a decentralizálásban, a gyámkodás meg szüntetésében vélték felfedezni. Ha az állam visszavonul a magánszférából - vallották-, akkor ott felélednek azok az egészséges, organikus mechanizmusok, amelyek automati kusan növelik az egyéni felelősséget és feltámasztják a korábban felmorzsolt kisközössé geket. Továbbra is elismerték azt, hogy a létfeltételek rétegenként eltérő életmódot, kultúrát, normákat hoznak létre, lemondani látszottak azonban az értékek és az elvárá sok uniformizálásáról. A társadalmi beilleszkedés, beolvasztás támogatása helyett meg hirdették a toleranciát. A szociálpolitika tartalmilag alakult át. A csökkentett, de még megmaradt anyagi eszközöket egyre inkább alanyi jogon kezdték felosztani. Eleve így szabályozták újra például a munkanélküli-segélyhez való jogosultságot. A korábban az egyénre koncentráló és nagy intézeti háttérrel működő szociálpolitikát felváltották a családra orientált eszközök. Arra törekedtek, hogy a bajbajutott családokat aktivizálják problémáik megoldására. Abból az elvből indultak ki, hogy a segítők nem helyettük,

GÖNCZÖL KATALIN: GAZDASÁG - BŰNÖZÉS - BÜNTETOPOLITIKA

43

hanem velük együtt tesznek kísérletet bizonyos jogaik érvényesítésére, kötelezettségeik teljesítésére. Családi hatáskörbe került az új generáció szocializációja, a legidősebbek gondozása, a betegápolás stb. Mindezek a változások azonban olyan gazdasági körülmé nyek között - részben azok hatására - jöttek létre, amikor hiányoztak megvalósításuk feltételei. A recesszió, a munkanélküliség ugyanis mindenekelőtt azokat a rétegeket sújtja, amelyek már képtelenek felvállalni a rájuk kiosztott új szerepeket. Pusztán attól nem lesz nagyobb valakinek a felelőssége, közösségi összetartozási érzése, mert újabban ezt várják el tőle, éppen akkor, amikor sorsa egyre reménytelenebbé válik. „A lumpenproletárok már majdnem mindent elveszítettek" - írja Nils Christie. „Nem fenyegethetők, hogy elveszítik munkájukat, mert az már megtörtént. Nem fenyegethetők, hogy gyengülnek családi kapcsolataik, mert az már megtörtént. Azzal sem fenyegethetők, hogy hozzátar tozóik szenvedik meg bűneiket, hiszen a jóléti állam minimális szinten már törődik velük. Azt, aki a társadalom perifériáján, a legminimálisabb létfeltételek között akar élni, nehéz bármivel is fenyegetni, biztatni."36 A társadalmi közeg a meghirdetett toleranciának sem kedvez. A középrétegeket sújtó gazdasági bajok, a közbiztonság folyamatos romlása nem növeli az átlagtól eltérő módon élők és viselkedők iránti türelmet. Ellenkezőleg, az átlagpolgár már nem a periférián élők fokozatos és egyenlő jogokon alapuló integrálását követeli, hanem a kényszert, a megtorlást, a megfélemlítést. Ez utóbbi körülménynek köszönhető a bünte tőpolitika legutóbbi neoklasszikus reformja is. A reform értelmében a büntetőpolitiká nak nyíltan szakítania kell minden korábbi reszocializációs illúzióval. Ez pedig csak a klasszikus, tettarányos felelősségi rendszer visszaállításával oldható meg, amelyben nincs vagy alig van helye a személyi társadalomra veszélyesség, a javíthatóság mérlegelésének, amely tehát szigorúan a társadalomra veszélyes tettre, az abban megnyilvánuló bűnös ségre koncentrál. Eszerint vissza kell állítani a törvény előtti egyenlőséget, függetlenül a létező társadalmi különbségektől és attól, hogy a felfedezett bűnözés utánpótlását túlnyomó többségben továbbra is a periférián élők produkálják. A büntetőpolitika feladatkörét világossá és egyértelművé kell tenni, onnan száműzendő a szociálpolitikai funkciók többsége. A büntetés valódi célja a bűncselekménnyel megsértett társadalmi igazság helyreállítása. Ennek érvényesítése során bízni lehet abban, hogy feléled a büntetés generális preventív hatása. A potenciális bűnöző ebben az új rendszerben pontosan ki tudja számítani, hogy tettéért milyen büntetésre számíthat. A büntetés ugyanakkor kimondottan és nyilvánvalóan hátrányt, megérdemelt szenvedést jelent, amitől félni kell. Mindehhez már csak egy stabil értékrend alapján felállított skála szükséges a bűncselekmények társadalomra veszélyességének rangsoráról, amely mellé a büntetések súlyossága szerint kialakított rangsor illesztendő. A büntetéskiszabást akár a számítógépre is bízhatják.37 Ez a büntetőjogi rendszer, mint láttuk, prioritási listát teremt a társadalom értékrendjéről. Azok szenvedjenek a legtöbbet, akik a lista szerinti legsúlyosabb tettet követték el. Ez első látásra igazságosnak tűnik. Elgondolkodtató azonban, hogy kialakítható-e a mai értékválságos helyzetben egy, a felelősséget kizárólag egyetlen magatartás alapján meghatározó skála, amely mellé automatikusan illeszthető a büntetés - teszi fel a kérdést Nils Christie.38 (Egyébként már Európában is dolgoznak egy ilyen rendszer létrehozásán Svédországban, amely a kisebb súlyú és a közlekedési bűncselekmények elbírálását szolgálná.)39 Az új büntetőpolitikai irányzat meghirdette a harcot a szabadságvesztések kiszabása ellen. A jóléti társadalom börtöneiben már nem folyt rendszeres, nagyüzemi termelés, ennek ugyanis már a klasszikus kapitalizmusban megszűnt a gazdasági feltétele. Helyette a kezelés, a nevelés, a gyógyítás, a terápiás jellegű munkáltatás töltötte be a reszocializáció szerepét. A börtönök lakóinak száma a bűnözés folyamatos növekedésével emelke-

44


dett. Nőtt továbbá a határozatlan és általában a hosszabb tartamú szabadságvesztés széles körű alkalmazásával is. Az elítéltek eltartása, féken tartása egyre több nehézséggel járt. A túlzsúfoltság okozta gondok szaporodásával a zárt intézetekben egyre kevesebb szó esett a személyiségátformáló tevékenységről, hiszen az a legjobb szándék és a magas szintű szakmai tudás ellenére is hatástalannak bizonyult, többek között leginkább ott, ahol a szabadulás utáni negatív környezeti körülmények nem változtak. Be kellett látni azt is, hogy a kényszer keretei között történő nevelés, gyógyítás, kezelés csak esetlegesen hozhat jó és tartós eredményeket. A legfőbb érv azonban az volt, hogy a magasan képzett szakemberek foglalkoztatása az egyébként is egyre nagyobb költséggel működő fegyinté zetekben már pénzügyi okokból is tarthatatlan. („Nem etethetjük tovább a lovakat ahhoz, hogy a verebek jóllakjanak" - írta már 1967-ben Moynihan, az amerikai elnök tanácsadója.)40 Azt azonban senki sem vitatta, hogy a neoklasszikus büntetési elvek érvényesítése során sem nélkülözhető a börtön mint büntetési forma. Hiszen ez a legsú lyosabb bűncselekmények elkövetőitől legalább a büntetés tartamára fizikailag védi a társadalmat, emellett jól arányosítható a bűntett társadalomra veszélyességéhez is. Lété vel félelmet kelt a társadalom potenciális bűnelkövetőiben, így betölti a generális prevenció szerepét. Az intézetek belső rendjéről azonban megállapították, hogy az az új elvárásokhoz igazítandó. A rezsim lényege: a katonás fegyelem, a szigorú napirend, az iskolai rendszerű oktatás, a szakmai képzés és a korlátozott lehetőségek közötti munkál tatás. Az új ideológia szerint a büntetés utáni időszak egyre kevésbé tartozik a büntető politika hatáskörébe. A bűnhődés és a társadalmi integráció az 1980-as években már nehezen összebékíthető célkitűzés. A szabadulás után az esetek többségében egyébként is minden erőfeszítés reménytelen. A munkanélküliségből fakadó problémákkal legke vésbé a szakképzetlen, hátrányos helyzetű, büntetett előéletű, éppen börtönből szabadu ló réteg képes megküzdeni. E problémák megoldását a korábbi védekezési helyzetből újabban támadásba lendült büntetőpolitika elhárította magától. A szabadságvesztések aránya - az említett okok miatt - a kiszabott büntetések között csökkent, és az egy-egy elítéltre jutó büntetési tartam is rövidebb lett. Az egyre veszélyesebb bűncselekmények számszerű növekedése, „bővített újratermelése" azt eredményezte, hogy az eredeti jogpo litikai szándékok ellenére a börtönnépesség nagysága a legtöbb országban változatlan maradt, néhány országban viszont folyamatosan emelkedett.41 A szabadságvesztés-büntetés helyett alkalmazott főbüntetési formák közül elsősor ban a pénzbüntetésnek szántak szerepet. E célkitűzés azonban azoknál a rétegeknél, amelyeknél a munkanélküli-segély a megélhetés fő forrása volt, meghiúsult. A pénzbün tetés behajthatatlan maradt és szinte automatikusan szabadságelvonássá, elzárássá vál tozott. A többi büntetési forma - köztük a nálunk éppen most bevezetésre került, a közérdekű munkához hasonlító community service - a bűnözésben legaktívabb rétegek számára szintén hatástalan eszköznek bizonyult. Az egész héten munkanélküli-segélyből élők számára anakronisztikus volt a „szabad napokon", a köz javára végzett ingyenes munka. A fiatalkorú bűnelkövetők számára kialakított új büntetési, intézkedési formák többsége a szabad élet körülményei között munkaterápiás foglalkoztatást, iskolai okta tást, szakmai jártasságot adó képzést, hasznos szabadidő-kitöltést jelentett. Miután azonban nagyon kevés esély volt arra, hogy a büntetés alatt vagy után a fiatalok rendszeres jövedelmet biztosító munkához jussanak, e büntetések hatékonysága, vissza tartó vagy nevelő ereje csekély maradt. Külön szociológiai tanulmány tárgyát képezhetné a törvényhozásban, az ítélkezés ben, a büntetés-végrehajtásban és az utógondozásban részt vevő intézmények és felelős személyek értékrendjének, hivatali viselkedésének, a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodóképességének a tanulmányozása. Annyi azonban elmélyültebb elemzés


45

nélkül is megállapítható, hogy a közel kétszáz éves büntető igazságszolgáltatás és a jogtudomány hagyományos értékrendjében képzett bírói kar konzervatív közegnek bizonyult az új tudományos feladványokból merítő politikai követelményekkel szemben. Emiatt a kodifikált jogrendszerrel rendelkező országokban - a szélsőséges irányzatok megjelenése ellenére - az elmúlt negyven évben viszonylag stabil ítélkezési gyakorlat alakult ki. A gazdasági recesszió legválságosabb periódusában sem történt drámai fordulat a büntetőszankciók alkalmazásában. A pánikszerű kampányok megvalósításá tól az érintett országokat általában megvédte az alkotmány, az alkotmányosan intézmé nyesített hatalommegosztás, ezen belül a jogalkotás és a jogalkalmazás rendje, még akkor is, ha gazdasági okok miatt a hatalom stabilitása átmenetileg kérdésessé vált. A bíróságok munkájuk során mindig egy-egy bűncselekménnyel, illetve azok elkövetői vel kerülnek szembe, és nem az egész bűnözés okozta társadalmi gondok megoldása a feladatuk. Eseti döntésekben a jog értékvilágában sokkal egyszerűbbnek tűnik összebékí teni a generális és a speciális prevenció szempontjait, mint általános filozófiai vagy politikai síkon. A reszocializációs és szociálpolitikai szempontok csak nagyon áttételesen jelennek meg a büntetőjog tartományában, és ott sem az ítéletekben, hanem azok végrehajtásában és az azt követő utógondozásban. Az elmúlt években azonban - amint az a korábbi fejtegetésekből kiderült - bizonyos mértékig még onnan is száműzték őket. Ez önmagában még nem okozott volna jelentős gondot, hiszen a büntetőpolitika a maga sajátos és tradicionálisan kifejlődött eszközeivel nem vállalhatja át az olyan általános társadalmi problémák megoldását, mint a munkanélküliség, a relatív depriváció, az iskola és a család intézményének funkciózavara. Helyesebb, ha ezeket elhárítja magától, és működése során klasszikus territóriumát és garanciális rendszerét őrizve vigyáz arra, hogy eszközével ne élhessenek vissza, ne használják például válságkezelésre. "A büntető szankció - állapította meg Badinter francia igazságügyi miniszter - nem megfelelő eszköz arra a deviáns viselkedésre, amelyet a társadalmi válsághelyzet eredményezett és amely nek tanúsítója maga is tehetetlenségre ítélt, hatalom nélküli áldozat." A miniszter felhív ta a figyelmet arra, hogy a gazdasági recesszió és a növekvő munkanélküliség körülmé nyei között fokozott gondot kell fordítani és újra kell értékelni a közveszélyes munkake rülés, a koldulás, a csavargás törvényi szabályozását és az ezzel kapcsolatos ítélkezési gyakorlatot.42 Nem elég azonban kivonni a büntetőhatalom eszközeit a szociális válság teremtette territóriumról, hanem arra kell törekedni, hogy a bűnözésben is megjelenő társadalmi, gazdasági és szociális problémák a büntetőpolitika keretein kívül nyerjenek intézményes megoldást. Erre a célra jöttek létre például néhány nyugati országban a lakással, családdal nem rendelkező, börtönből szabaduló személyek számára az átmeneti otthonok. Hosszabb távon számoltak ugyanis azzal, hogy a szabadságvesztés után sokak számára a munka hellyel együtt a szállás is a megoldatlan problémák közé tartozik. A csavargás, a teljes létbizonytalanság, a rövid időn belül elkövetett újabb bűncselekmény megelőzése érdeké ben működtetik a helyi közigazgatási szervek ezeket a kis létszámot befogadó otthono kat, ahol a lakókat szociális munkások, a felnőtt pedagógia szakemberei segítik át a legnehezebb, kezdeti időszakon. Segítségükkel nemegyszer még alkalmi vagy tartósabb munkaviszony létesítésére is sor kerülhet. Hasonlóan az előbbihez, közvetlenül a bűnözés újratermelésének csökkentését szolgálja a büntetés alatt álló, különösen a szabadságvesz tést töltő személyek családjának támogatása, családgondozása. Ez az intézmény is a helyi közigazgatás keretében működik. Eszközei közé nemcsak a szociális segélyek folyósítása tartozik, hanem a szülők pedagógiai ismereteinek bővítése, a kiskorúak iskoláztatása, szabadidős programok szervezése, a családot megillető jogok érvényesítésében támoga tás nyújtása, tanácsadás stb. 43

46


Az elmondottakat összefoglalva megállapítható, hogy a tudományos-műszaki fejlődés felgyorsítja az egyenlőtlenséget eredményező folyamatokat. Egyre nagyobb szaktudást tesz szükségessé a társadalmi munkamegosztásba való belépéshez, egyre kevesebb emberi közreműködést igényel a társadalmi javak előállításához. A gazdasági fejlődés a második világháború után továbbra sem volt egyenletes, sok tekintetben ciklikusság érvényesült benne. Úgy tűnik, a nyugati társadalmakban ettől függetlenül is nőtt a relatív depriváció, és így azoknak a köre is bővült, akik - nem tudván lépést tartani a nagyobb követelmé nyekkel - a társadalom perifériájára kerültek vagy nem voltak képesek elmozdulni onnan. E réteg úgy termelte újra a bűnözést, hogy az - a gazdaság egyenetlen fejlődésétől függetlenül - folyamatosan növekedett. A hazai kutatások az 1970-es évektől kezdve tettek eredményes kísérletet a társadal mi-gazdasági fejlődés és a bűnözés összefüggéseinek vizsgálatára. Ezek is azt bizonyítot ták, hogy a tudományos-műszaki fejlődés és a gazdasági változások csak közvetetten hatnak a bűnözés alakulására.44 Más, empirikus vizsgálatok eredményei szerint Magyar országon a bűnözés reprodukciójába - a társadalmi jelenlétükhöz képest - jelentősebb szerepet játszanak a hátrányos, különösen a halmozottan hátrányos helyzetű rétegek.45 Minden bizonnyal tehát olyan negatív hatású társadalmi folyamatokról van szó, amelye ket sem a fejlett tőkésországokban, sem nálunk nem sikerült mederben tartani. Az elmúlt negyven év tapasztalataiból arra lehet következtetni, hogy az egyenetlen ség nemcsak a gazdasági, hanem a társadalompolitikai és a büntetőpolitikai megnyilvá nulásokra is jellemző. Kedvezőbb gazdasági körülmények között - bízva az emberrel foglalkozó tudományok és egyes szociálpolitikai eszközök hatásában - a büntetőpoliti kát is az egyenlőbb esélyek megteremtése érdekében akarták felhasználni. Recesszió idején ugyanakkor megindultak azok a társadalmi, hatalmi mechanizmusok, amelyek a punitatív, megtorló jelleget helyezték előtérbe, az igazságosság és a klasszikus értelemben vett garanciák egyidejű hangoztatásával. Ez a folyamat azonban a polgári demokráciák tudatos társadalomirányítási politikája miatt nem volt mechanikus. A büntető igazság szolgáltatásból ugyan száműzték az intézményidegen pszichológiai, szociálpolitikai mód szereket, de a bűnismétlés megelőzése érdekében a helyi közigazgatásban egyes alapvető nek tekinthető feladatokat mégis vállaltak. Ez a megoldás többek között abból az egyszerű felismerésből fakadt, hogy minden erőszak, így az intézményesített erőszak is, újabb erőszakot szül. Ha az államhatalom a bűnözésben megnyilvánuló támadást csak a megtorlás erejével töri le, akkor pusztító erőt gerjeszt. E politika korántsem képes a társadalom perifériájára került réteg problémáinak átfogó megoldására, a negatív folya matok megállítására - még kevésbé azok visszafordítására -, de működtet, még ha alacsony szinten is, bizonyos rendet. Az elmúlt tíz évben nálunk is jelentősen nőtt a bűnözés; 61%-kal növekedett a 10 ezer lakosra jutó bűncselekmények száma.46 A gazdasági nehézségek, a válságtünetek körülményei között megnövekedett bűnözés már ma is komoly társadalmi feszültséget okoz és a jövőben még inkább okozhat. Az anyagi források szűkös volta és a leszűkítetten értelmezett gazdaságossági szemlélet megnehezíti (ha éppen nem teszi lehetetlenné), hogy a kormányzat a bűnözést olyan társadalmi problémaként kezelje, amelynek meg előzésére szociálpolitikai, családpolitikai, köznevelési és közművelődési megoldásokat kell intézményesíteni. E megoldások hiányában szinte kizárólagos eszközként működnek a klasszikus értelemben vett büntetőpolitikai reakciók, a tettarányos felelősségen alapuló szankciók, amelyek a bűnözés további növekedésével egyre keményebb, szigorúbb bün tetéseket hozhatnak magukkal. A történeti tanulságok és a fejlett tőkésországok gyakor lata azonban igazolja, hogy a büntetőjog eszközrendszere önmagában alkalmatlan a bűnözésben újratermelődő társadalmi problémák és az egy-egy bűncselekményben kifeje zésre jutó egyéni konfliktusok, krízishelyzetek megoldására.


47

Az új körülményekhez a büntetőpolitikának is alkalmazkodnia kell. A tudatos társadalomirányítás eszközeként úgy kell működnie, hogy ne válhasson a félelem, a pánik szerű önvédelem államilag szentesített eszközévé. Vigyáznia kell, hogy ne a komplex társadalompolitika helyett, hanem annak részeként működtessék, és csak olyan esetek ben, amelyekben ténylegesen van kompetenciája. E veszély elkerülése érdekében felül kell vizsgálni a társadalmi, gazdasági változások által leginkább érintett életviszonyok körét és azok büntetőjogi szabályozását, különös tekintettel a közveszélyes munkakerülésre. Újra kell gondolni a büntetőjogi szankciók hatását, érvényesülési lehetőségét, alkalmaz hatóságát. Meggyőződésem szerint elkerülhetetlen a pártfogó felügyelet és az utógondo zás újraszabályozása, hatáskörének és illetékességének a gazdálkodás változóban lévő rendjéhez történő igazítása. Végül, új szemléletre lenne szükség a fiatalkorúak büntető felelősségre vonásában is, nagyobb teret engedve a toleranciának és az ésszerű differenci álásnak.

JEGYZETEK

1 E. Durkheim: Az öngyilkosság. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1967. 380. 1. 2 G. Mayer: 1877-ben megjelent munkáját idézi az Economic Crises and Crime című Európa Tanács kiadvány. European Committee on Crime Prob lems. Strasbourg, 1985. 8. 1. 3 W. A. Bonger: Criminality in Economic Conditons. London, 1916. 4 F. Engels: A munkásosztály helyzete Angliában. Marx és Engels Válogatott Művei. I. kötet. Kos suth Könyvkiadó, Budapest, 1975. 49-50. 1.; K. Marx: Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája. Marx és Engels Válogatott Müvei. I. kötet. I. m. 479-480.1.; F. Engels: Eugen During úr tudomány forradalmasítása. Marx és Engels válogatott mű vei. III. kötet. I. m. 258-259. 1. 5 M. Mayhew: London Labour and London Poor. London, 1862. IV. évf. 15. 1. 6 E. Durkheim: Az öngyilkosság. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1967. 259. 1. 7 E. Durkheim: I. m. 250-251. 1. 8 E. Durkheim: I. m. 328. 1. 9 E. Durkheim: I. m. 391. 1. 10 E.. Durkheim: I. m. 392-394. 1. 11 R. K. Merton: Társadalmi struktúra és anómia. Kriminálszociológiai szöveggyűjtemény. (Szerk.: Szabó András) Tankönyvkiadó, Budapest, 1975. 223-224. 1. 12 Merton: I. m. 221-223. 1. 13 „A viszonylag stabilizált társadalmi stuktúrában minden osztály kialakítja a saját, általánosan elfo gadott intézményeinek együttesét, amelyek azután az ún. osztály-szubkultúrát alkotják. Ez a szubkul túra magában foglalja többek között az életről és a társadalmi viszonyokról, a »helyes« és »helytelen« viselkedésről kialakított speciális elképzelése ket, az emberek közötti viszonyokat szabályozó speciális normákat, speciális életstílust, a kulturális szükségletek nagyságát és irányát, a szabad idő eltöltésének módját, valamint annak manifesztálá-

14

15 16 17

18

19

sát a külső megfigyelők előtt, hogy úgy élnek, »ahogyan kell«, megbecsülést érdemlően, fogalmakat a gyermekek nevelésének módjáról és a családban való jogaikról. Tartalmazza ezen belül az adott osztályra jellemző aspirációk nagyságát és irá nyát." Z. Bauman: Általános szociológia. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1967. 458. 1. Lásd bővebben például E. H. Sutherland: Princip les of Criminology. 3rd ed. Philadelphia, Lippincot, 1939. В. W. Miller: Lower Class Culture as a Gene rating Milieu of Gang Deliquency. Journal of Soci al Issues, 14,1958. 5-19.1.; A. K. Cohen: Delinquent Boys. New York, Free Press of Gelncoe, 1955.; T. Sellin: Culture Conflict and Crime. New York. Social Science Research Council, 1938. M. E. Wolfgang-F. Ferracuti: The Subculture of Violence: Towards an Integrated Theory in Crimi nology. London, Tavistock, 1967. 9-11. 1. S. Cotgrave: The Science of Society. London, Allen and Unwin, 1967. 279. 1. Lásd bővebben például С. Burt: The Young Delin quent, University of London Press, London, 1925.; L. McDonald, Social Class and Delinquency. Faber and Faber, London, 1969. Hurwitz és Christiansen 1981-ben közzétett tanul mányukban például azt jelezték, hogy 126 rövid tartamú szabadságvesztésre ítélt elkövető közül 66% volt szakképzetlen, 15%-nak volt ugyan szak képzettsége, de a letartóztatása előtt még segéd munkás volt. A vizsgálati alanyok 42%-a volt mun kanélküli és a megkérdezettek csak 29%-a számol hatott be arról, hogy hosszabb idő óta nem volt problémája azzal, hogy munkát találjon. S. Hur witz and К. O. Cristiansen: Criminology. London, George Allen and Unwin, 1981. 129-130. 1. Lásd még: M. Mc. Gahey: Economic Conditions, Neighborhood Organization and Urban Crime. University of Chicago, 1986. 231-270. 1. Economic Crisis and Crime. Council of Europe. I. m.

48

CONCZOL KATALIN: GAZDASÁG - BŰNÖZÉS - BÜNTETŐPOLITIKA

20 Már a vizsgálat kezdetén nyilvánvalóvá váltak az összehasonlítás és a kutatás módszertani nehézsé gei: - a bűnözés mindig csak a felfedezett bűnözést tartalmazza, a felderített bűnözés pedig nagymér tékben a bűnüldöző és igazságszolgáltató szervek munkájának „hatékonyságát" tükrözi; - a bűnözés jogi definíció eredményeként összeálló társadalmi jelenség, amely nemzetközi összehasonlítást éppen az eltérő törvényi meghatározás miatt nehezen en ged; - hasonló problémákat jelentenek a közgazda sági kategóriák. 21 Economic Crisis and Crime. I. m. 67. 1. 22 J. Jankovic: Labour Market and Imprisonment. Crime and Social Justice. London, 8. évf. 17-31.1. 23 R. Badinter: Economic Crisis and Crime. Council of Europe, Strasbourg, 1982. 4-5. 1. 24 R. Badinter: I. m. 6. 1. 25 M. Mc. Gahey: I. m. 240. 1. 26 M. Ignatieff: A Just of Measure of Pain, New York, 1978.; M. Foucault: Discipline and Punish. New York, 1979. 27 M. Ignatieff: I. m. 214-215. 1. 28 D. Melossi: The Penal Question in Capital. Crime and Social Justice. London, 1976. Spring-Summer, 26-33. 1. 29 K. Marx: Tőke. I. Marx és Engels Válogatott Mű vei, I. m. 318-319. 1. К. Marx: Bérmunka és Tőke. I. m. 248-249. 1. 30 M. Colvin: Controlling the Surplus Population: The Latent Functions of Imprisonment and Welfa re in the Late U.S. Capitalism. The Political Econo my of Crime. Readings for Critical Criminology. Ed. by Maclean, B. D. Prentice-Hall, Canada, Inc. 1986. 154-170.1. Lásd még R. P. Weiss: Humanita rian Labour Exploitation, or Social Control? Social History, 1987. 12. évf. 3. sz. 331. 1. 31 L. Lenke: Criminal Policy and Repression in Capi talist Societies: The Scandinavian Case. The Politi cal Economy and Crime. Readings for a Critical Criminology. I. m. 73-86. 1. 32 Itt kell megjegyezni, hogy a neomarxista vagy ma gát radikálisnak nevező kriminológiai iskolák egy része számára a létező szocializmus csak meghirde tett ideológiájában marxista, egyébként lényegileg ugyanolyan osztályelnyomáson alapuló rendszer, mint a történelemben eddig létrejött bármelyik osztálydikatatúra. Más részük nem foglalkozott a szo cialista országok viszonyainak tanulmányozásával, megelégedett saját országa belső társadalmi viszo nyainak kritikai elemzésével. 33 E. Durkheim: Az öngyilkosság. 378., 379., 394. 1. 34 Lásd: Gönczöl Katalin: Bűnözés és társadalompo litika. Akadémiai Könyvkiadó, Bp. 1987. IV. fej.

•

35 A diagnózist lásd bővebben kifejtve: A. Arendt: Crisis of Republic. New York, 1972.; D. P. Moynihan: The Education of the Urban Poor. Alumni Bulletin of the Harward Graduate School of Edu cation. Fall, 1967.; D. P. Moynihan: The Deeping Schism, Schism in Black America. Public Interest, 1972. Spring. 36 N. Christie: Limits to Pain. Martin Robertson, Ox ford, 1982. 61. 1. 37 A. Von Hirsch: Doing Justice. The Choice of Pu nishments. New York, 1976. 35-89, 97-118. 1. 38 N. Christie: I. m. 35. 1. 39 N. Jareborg: Disparity in Sentencing - Some Gene ral Observations, Council of Europe, 1987. (Kéz irat) 40 D. E. Moynihan: The Crises in Welfare. I. m. 41 Prison Information Bulletin. Council of Europe. 1986. december 8. sz. 22-23. 1. 42 R. Badinter: I. m. 7-8. 1. Hasonló megfontolást ajánlott a megváltozott hazai viszonyokra figye lemmel Nyíri Sándor, a legfőbb ügyész helyettese már 1987-ben: „Ügyelnünk kell arra is - írta hogy a munkakerülő életmódot folytató réteget a büntető jogalkalmazás folyamatában mindig meg különböztessük azoktól a személyektől, akik csu pán átmeneti elhelyezkedési nehézségekkel küzde nek és az ebből adódó konfliktushelyzetet próbál ják a törvény megsértésével megoldani. Éppen ezért véleményem szerint az sem zárható ki, hogy újra tüzetes elemzés alá kell majd vennünk a munkake rülő életmód fogalmát, illetőleg azt, hogy mikor kell a munkavállalásra nem törekvő embereket közveszélyesnek tekinteni." Nyíri Sándor: Új szem léletmóddal a bűnözés új jelenségeiről. Belügyi Szemle, 1987. 9. sz. 60-61. 1. 43 Imprisonment and the Criminal Justice System in Sweden. Stockholm, 1980. 5-11. 1. Lásd: Gönczöl Katalin: Bűnözés és társadalompolitika. 135. 1. 44 Lásd például: Gödöny József: A társadalmi-gazda sági fejlődés és a bűnözés. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 1976.; Szabó András: A bűntett és büntetése. Gondolat, Bp. 1979. 197-285. 1.; to vábbá Diczig István: A magyarországi bűnözés várható alakulása az ezredfordulóig, különös te kintettel a személyek javait károsító bűncselekmé nyekre. Kriminológiai Közlemények, 14. Magyar Kriminológiai Társaság, Bp. 1987. 4-30. 1. 45 Lásd többek között Gönczöl Katalin: A bűnözés és társadalompolitika. I. m. 7-44. 1. 46 Tájékoztató a bűnözésről - 1987. BM Adatfeldol gozó és Tájékoztatási Csoportfőnökség és a Leg főbb Ügyészség Titkársága. 9. 1.

Gazdaság - bűnözés - büntetőpolitika

Recommend Documents