Gattunsgeschichte

Gattunsgeschichte…

10.10.2007

1 Azonban, csak az övéhez [ti. Ányos Páléhoz] rokon lélek volna alkalmatos magát a nemzetiséggel jóltevő öszveérésbe hozhatni; s illy lélek a poesisnek akarmellyik pályáján is tudna ugyan a nemzet szívéhez útat találni: de még is minden kétségen túl legegyenesb ösvény a játékszíni költésben nyílhatna meg. A poesis minden nemei közt ez áll a közönséges életkörrel legegyenesb, s legkönnyebben érezhető öszvefüggésben. Az epos és lyra mind ketten életet hagynak szemeink előtt lebegni, de ezen élet a poétával együtt tűnik fel s bizonyos távolságban, bizonyos emelkedésben áll felettünk: a drámából ki kell a poétának tűnnie, mellettünk és körülöttünk ömledez a megnemesített élet, s csalatásunk a való színét kapván meg kikelni látszunk önmagunkból s észrevétlenűl a költő világába vegyülünk. Boldog költő, ki bennünket illy kellemes csalódásba rengethet által, s kinek világából hideg érdeklések, kellemetlen öszveütközés, vagy idegenbe tévedezés vissza nem taszítják képzetinket! Az ő műveiben alkotná öszve magát azon való költői tartomány, mellyben a magosított nemzetiség tulajdon házuáját fellelné; az ő műveiben ölelkeznék a hősi szép kor a jelenvalóval, emberiség érzelme a hazafisággal; mi pedig emlékezet és részvétel által vissza visszakapatván megőriztetnénk előre és messzebb távozás alatt eredeti színeinket lassanként elveszessük, s kebelünk többé felmelegedni ne tudhasson. De mikor fogna illy költő származhatni, s mikor fognának az illy költő előtt az igazságos nemzet karjai, s egy czélerányos nemzeti játészín megnyílni?! (Forrás: Kölcsey Ferenc: Nemzeti hagyományok. 1826) 2 A hős kort ösze ne zavard a mivészet korával. Más koré a hős, másé a mív; ezt a történetek is mutatják. […] Az én képzetem szerént csak egy bizonyos időszak van a nemzetek életében, mellyben a nemzet csapkodó ifjui tüze szűnedez, s forró vére lecsillapodván, nyugtalan ifjuság után, komolyabb férfi lét áll elé: melly buzgó mellel ugyan, de csendes lángú s nyílt szenvedélyeken túl, magasb örömmel éli annak szépeit. […] A tenger viharja csak akkor poétai s szép, midőn óvtan a veszély elől, bátorságos révpartól nézzük csatájit s hallgatjuk dörögtét. A görög mivészet egyik elválasztó (distinctivus) charaktere az objectivitás; egyike ismét a nyugalom: s ama nélkül Homér nem maradna a legnagyobb épikus, s e nélkül a Zeüs Olympios magas, felséges nem volna. De ezt arra ne magyarázzad, mintha a nyugalmat egyáltalányos és okvetetlen requisitumnak állítanám az épikusnál: én a genialitásnak s poétai igazságnak (Wahrheit) nagy tisztelője vagyok, s tudom hogy Achilleus brutalitása Homérnak elérhetetlen szépségei közzé tartozik. Phantásiában az épikus legyen hasonló ahhoz, ki bátran, félelmen kívül nézi a vihart; az éposz pedig hasonlítson egy festett képhez, de ollyanhoz mindazáltal, melly merész kéztől származik. Álláspontomról úgy látszik, hogy nemzetünknek most virít époszi lelkedesedésü kora, de természetesen csak a magasb lelkekben: mert a mivészet csak ezekben él. […] Minden nemzet történeteinek voltak egykorbéli éneklőji is, és Homér nem az első, ki a Görögöknél hősöket énekle: de ezen énekek csak határozatlan mozgásai a költői tehetségnek, s a poézisnak elégyakorlásai […] maga pedig a poézis még nem existált: mert a mi valamelly szükségnek kielégítésére szolgál, nem tartozik a szép mivek országába. Erre nálunk a beteg lelkű Tinódinak énekei szolgálnak például. A tizennyolczadik század utóbbi tizedjeiben a testőrségbeli íróink franczia ízlést hozának literatúránkba s noha nem csupán ennek kell tulajdonítanunk, hogy ekkori épikusaink az éposz valódi szellemétől távol estek, tagadni még sem lehet, hogy egyfelől gátolták vagy leglább erőtlenítették klasszikus miveltségű iróink törekedéseit, másfelől pedig a középkorbéli ízlést mintegy sanctionálták. Meglehet azonban, hogy ezen környülállásának kelletinél többet róvok-fel az époszra nézve, mert a valódi Génius áttöri kívül lelt gátait. […] Egy fő okát tehát, hogy a tizennyolczadik század vége felé nincs klasszikusunk az époszban, a geniek híjányában kell keresni. s valóban, felette ritka tünemények az antik, vagy a mint mások nevezik, a komoly époszi talentumok, s ritka nemzet mútat egynél több athlétát fel e nemben. […] De ismered azt az époszt, mellyet nemzetinek hívunk. Ez a poézisnak culminatiója. Ezt a költőt nemzete representánsának nézzük; tőle egy bizonyos popularitás kívántatik, melly persze ne hasonlítson Bereiéhez – hanem egy profétáéhoz; s ha nemzete, multát, jelenét, s jövendőjét a mívben mint egy tűndér-tükörben,azon valósággal nem találja mellyel önnön érezi, örökké késik a koszorú. Ebben 1


10.10.2007

keressd a nemzeti-hősköltők ritkaságának okát. Angliának illyen van – de más formában. […] a Magyar most nemzeti életének egy nevezetes szakaszát éli, mellyben önmagáról eszmélkedvén, ezt az elmulttal egybevetvén, az emberi szellem örök változhatlan törvényei szerént, a multat a jelennel öszvekapcsolja, az objectivitásnak subjectivitást ad – s hasonlóan a tükörhöz, melly a magába felvett tárgyat ismét vissza ragyogtatja, a subjectivitásnak objectivitást kölcsönöz. Ezen két szerencsés környűlállás [ti. a másik a magyar prozódia fejlettsége] öszvetalálkozásában kelhetének-fel Horvát Endre, Vörösmarty. (Toldy Ferenc: Aesthetikai levelek Vörösmarty Mihály épikus munkájiról. 1827) 3 Minden tökély előleges tanulmányt és gyakorlást teszen fel. Ha ezt a kézimesterségekre nézve is szükségesnek tartjuk, mennél inkább megkívánhatjuk a literatúra pályáján, hol a legnagyobb tehetségek munkálkodnak. Kezdődő literatúrában azonfelül, e szükség még sürgetőbb, mivel itt a könyvkészítés nehéz művészete is alacsonyabb pontján áll a fejlődésnek […] Az előttünk levő, Kis János superintendens és akadémiai rendes tag által, a tudós társaság felszólítása következésében lefordított munka általában csupán a nyelvbeli előadás szabályaival foglalkozik, különösen pedig a retorikával, s a költészet különböző nemei elméletével (teória); alkalmazott részében pedig az ékesszólás és költészet történetét adja, a legnagyobb szónokok és költészek remekeit józan kritikával világosítván fel. Hogy ily nemű munkára zsenge litartúránkban igen nagy szükség vagyon, a mondottakból kitetszik. […] S most, az elismert becsű munka további dicsérgetése helyett, álljon néhány ötlet, mely a munka ölvasása közben ébredett fel bírálóban. […] A hőskölteményt [Blair] a költészet legfelségesebb nemének tartja; s mi ezt a legújabb időben elhanyagoljuk, noha benne gyönyörű haladásokat tevénk; helyette, boldog boldogtalan, drámai koszorúk után kapkod, bár az eredmények szerint még eddig kevés sikerrel. Mi ennek oka? A hősköltemény, mondják, nem korszerű többé, ellenben a dráma az. Igen, tetőpontját elért literatúrában, teljesen kiművelt nemzeteknél, mint az olasz, angol, francia s német, mesét és regéket, igaz, csak gyermekeknek szoktunk elbeszélni, a férfinak ellenben igaz történet, vagy legalább a valóság alapjaira támaszkodó költemény kell, tehát inkább dráma, mint eposz. De ugyan férfikorban állunk-e már? Hány éves, kérem, literatúránk folytonos haladása? Bátorkodom tehát mondani, hogy nálunk a dráma némileg még idő előtti s egyedül a líra és eposz igazán korszerű, a regény az kezd lenni, s a dráma ideje még következni fog. Lírával és eposszal kezdi fejlődését minden költészet; az angolok és franciák dramatizálhatnak: ott a jeles író, literatúrai munkásságánál fogva is már elég jutalmat és megkülönböztetést nyer arra, hogy világba s a társaság felsőbb köreibe pillanthasson; nálok a literatúrai nyelv is belenyomult már az életbe, ha nem a tróntól a pórkunyhóig is, legalább a polgár házáig, mi drámai tökélyre szintoly szükséges mint az ember- és világi viszonyok ismerete, mert a dialóg alapja, akármint idealizáljuk azt, mindig csak a közönséges beszélgetés marad, melynek társalkodási formáit a drámaírónak szeme elől elvesztenie nem szabad. Ezen kellékeket pedig egytől egyig még nem bírjuk. Valljuk meg tehát: hogy a dráma ideje teljesen még be nem állott, s helytelenség azoktól, kik arra hivattak, líránkat s gyönyörű hangzású hexameterünket elhanyagolni, s műveletlenül hagyni egy vidéket, mely a mag teljes kivirágoztatására már elkészült, s annak helyébe olyanon fáradozni, hol törekvéseink hasonló előmenetellel nem sikerülhetnek. (Forrás: Szontagh Gusztáv: Blair Hugo retorikai és esztétikai leckéi. 1839) 4 „Nálunk a dráma némileg még idő előtti, s egyedül a líra és eposz igazán korszerű” mond a mi tisztelt társunk a 309. szeleten; s a bár hibás tant észrevétel nélkül lehetne hagyni, ha gyakorlati irányával, s ha hívőket találna az író közönségben, szépliteratúránk egyik életkérdését nem veszélyeztetné. Szontagh különösen az eposz korszerűségét műveltségi fejletlenségünkre s literatúránk fiatalságára alapítja: s már itt az első tévedés. Az eposznak, mely mellesleg legyen érintve, az elbeszélő költésnek csak egyik neme; lényeges eleme a nép hitére épített csodálatos: míg ez iránt valamely népben a szükséges fogékonyság negvagyon, addig az eposz e nép kebelében múlhatlan visszhangot találand; 2


10.10.2007

ellenben hol e gyermekkor isteneit a tudomány derüje elűzé, hol kifejlettség az érzések pólyáiból, változtatott vallás, megmásult körülmények ama jámbor hitet megtagadják a költőtől, hol az élet a tömeget egyes elemeire osztja fel, s így a költő nem érintkezik többé közvetlenül a néppel, melynek egykor tanítója, papja, vezére, királya volt: ott műve nem az élete többé, hanem a literatúráé, nem a népé, hanem a tanult olvasóé; ott az eposz nem korszerű többé, habár művészi érdemeinél fogva minden kornak tulajdona. Akkor voltak az eposzi rapszódiák korszerűek, midőn a lelkesedett dalnok, lant vagy hárfa húrai közé kapván, a lelkesedett sokaság, fiatal és vén, király és szolga egyformán mohó fület, egyformán nyílt keblet hozott az ének hallására; midőn király és szolga itt tanulta elődei tetteit, itt szívta be vallását: itt tanult halni, mint amazok, s élni, mint istenei kívánták. Ily dalnokok voltak Mózes és Homér, Ossian s a Nibelungen éneklői; ily hallgatók a hellének és kelták; ez volt az eposzi kor, akkor volt az eposz korszerű. Egészen más, és lényegesen különböző a mi világunk, a keresztény világ népeinek helyzete. Ezekkel a költő nem az élő hang zengése, hanem papiros és sajtó hosszú, néma útján közlekedik: az ő éneke tudós munka, nem hagyomány cifrázatlan továbbadása, nem érzések percnyi s mintegy öntudatlan kitörései; itt nem bárd és hallgatói közt élő – hanem művész s olvasója közt néma, lelki társalkodás foly. Az élet tettekre hívja meg a polgárt, s ez fáradtan, a literatúra szellemi magányba vonul, a betűkkel rakott fehér lapon keresvén lelki enyhületet: ott megfordítva, az ének az élet egyik vezére s örök társa; anélkül nem volt lakoma és harc, szerelem és vallás: ez volt az eposzi kor! Mióta az ész kifejlett mindenhatósága lefútta a képzelet szárnyairól a tündérvirágport; mióta a tömegek egyedekké oszlottak fel, s a házak pitvaraiból a belső termekbe vonult az élet, úgyhogy most minden egyed elkülönzött kis egészet képez a nagy társaságban; mióta nagy népéletet ezer egyes házi élet halmozata válta fel: mióta a költő csak egy helyt van élő, közvetlen közlekedésben hallgatóival; a színházban tudniillik, azóta az eposz korát, hol tömegek a szerepvivők, a dráma kora követé, melyben az egyedek tesznek és határoznak. Tehát néphit és vallás a társaság formái, sőt az élet iránya szentelék fel az eposzt népköltéssé: nekünk, az már csak egy szép szobor, egy magas Jupiter Olympius, kiben tanult művészi érzékünk mindaddig magas éleményt találand, míg a szépnek hódolni fogunk, de a szentség belőle – elröppent. Az eposz tehát örökké egy magas neme maradand a költészetnek, melynek éldeletében a nemzet műveltei mindenkor magasodni, melytől nemesedni, lelkesülni fognak; de az életre, a tömegekre csak a színköltő fog hatni, kinek szavait ezrek hallják egyszerre, s kinek szózata egyszerre ezer kebelben hangzik vissza: akár műveltek legyenek ezek, akár nem. Ellenben a lírai költés, mely a költői kebel szükséges nyilatkozásaiból áll elő, nem a világnak szól, hanem a dalnoknak magának, mint a fülmile önkéntlen éneke: de a fülmile éneke az egész világnak, vadnak és műveltnek szólt és fog szólni örökké; s a lírai költés sohasem korszerű vagy korszerűtlen, hanem az az alapköltészet, mely nélkül minden egyéb költészet lehetetlen, s mely maga nincs lényegében divatnak alávetve. Óhajtható tehát, bár a művészet pályáján ki-ki lelke vonzalmát kövesse, s ne higgye, hogy mert az eposz nem korszerű többé, e pályán nem nyílik hatásra mező, s nem virítanak koszorúk. Ha nem hat is az epikus ma már a tömegre, hat az egyedekre, e hatás átmegy általok a tömegre, s a cél, ha közvetve is csak, s habár hosszabb úton, el leszen érve. Mert amely erő felébredt, az erők e világában nem hal ki többé. – De azok is, kiket ösztön és vonzalom a drámai mezőre édesget, ne kedvetlenedjenek el, ha egy jártas műbíró a drámát nálunk még idő előttinek mondja. Nem tudom, drámai literatúránk lassú haladása hitette-e el vele, hogy „annak ideje nálunk még csak következni fog”: de én meg vagyok a felebbiek után győződve, hogy ha mind e napig egyetlen egy drámánk nem volna; mégis azon perctől, mióta színházunk van, s mert van, s mert a színház az az egy mező, hol a költő élőszóval szólhat a sokasághoz, az az egy, hol a költő az élettel, a társaság egészével közvetetlen érzéki közlekedésben lehet: ez a költésnem a kizárólag korszerű, s min ilyen mindazoknak, kik bár általános költő hivatást éreznek, teljes méltánylását kívánhatja. (Forrás: Toldy Ferenc: Eposzi és drámai kor. Drámai literatúránk jelen állapotjáról Szontagh Gusztáv ellen, 1839) 5 Barátom nézete eltér az enyémtől, főleg az eposz és dráma kora drámai literatúránk jelen állapotát illető állításaimra nézve. – Ha a különbséget alapjában vizsgálom, úgy tetszik, mintha mindketten a „kor” szóval különböző fogalmat egyesítenénk: szerinte tudniillik akkor virul valamely költészet 3


10.10.2007

nemének kora, midőn az az életbe hat, az ének szárnyain vagy élőszóval terjed, általában mikor az életé és nem pusztán a literatúráé. Ily értelemben véve neki tagadhatatlanul igaza van; az eposz az őskorban – kivált a görögök közt népszerűbb volt, mélyebben hatott a nemzet életébe, ezen kort tehát per eminentiam a hőskölternény időszakának nevezhetjük, s részemről teljesen megegyezek mindazzal, amit barátom e korról éppen oly szépen, mint jól mond. Én egészen eltérek az élettől és népköltéstől, s egyedül a literatúrát tartván szem előtt, meg akarám határozni: mikor virul a nemzetek literatúrájában e költeménynem kora? Szerintem ez akkor derül fel, midőn virulása feltételei betöltvék, s az hatalmasan fejlődik tökélye pontja felé. Barátom így okoskodik: az eposz nincs többé az életben, hanem csak a literatúrában, tehát kora elmúlt; ellenben a drámáé előttünk áll, mert színházunk van, mely által a költő a nemzetére élőszóval hathat. Én ellenben így: tagadhatatlan lett-dolog, hogy drámai műveszetünk, minden tevőleges serkentés s a színház felállása ellenére, a líra és eposz tökélyére mindeddig fel nem emelkedett, mi kétségtelenné teszi, miképp a líra és eposz kivirulásának feltételei már beteljesedtek a drámáé pedig még nem, vagy más szavakkal: líránk és eposzunk kora felderült, a drámáé még ezentúl jövend. Ezt tisztelt olvasóink, úgy hiszem, igazán barátságos fejtegetésnek tartandják, mert kézzelfoghatólag meg van mutatva, hogy mindkettőnknek igazunk van, csakhogy ezen, egyedül a fogalmak különbözése szerint egymástól külsőleg eltérő nézetnek egy össze nem egyeztethető nézet szolgál alapul: barátom a költészet korait csak az emberiség egészében látja, én ellenben a külön nemzetek életében is. Megmagyarázom bővebben. Minden lelki tehetségeink nem fejlenek ki egyszerre, hanem legelébb az érzékiség, utóbb az érzemény és képzelődés, utoljára az értelem és ész. Ha a nemzetet magában fejlő egésznek tekintjük, élete tüneményeinek szintezen fejlési folyamot kell mutatniok, sőt az emberiségnek is, mint egésznek, mivel nemzet és emberiség egyes emberekből áll össze, s az egészről mindig ugyanazt lehet állítanunk, mit minden részeiről együttvéve. Létezik tehát az emberiség históriájában gyermek-, ifjú-, s férjikor, s filozófiai történetírók ezeket az ős-, közép- és újkorban hiszik valósulva; de ily korok léteznek nemzetekre nézve is; s mint egyesben, s az emberiség egészében, úgy a nemzeti életben is, elébb fejlődik ki az érzékiség, utóbb az érzemény és képzelődés, utoljára az ész. Ha tehát valamely költészet neme korát meg akarjuk határozni, ítéletem szerint szükség nemcsak a világhistória, hanem különösen a nemzeti élet fejlődésének korszakára is pillantanunk. Vessünk egy általános tekintetet a világhistóriára; mely különbség mutatkozik általában az ős- és az újkori műveltség közt, s mely eszközök által hozatott létre? Az újkori műveltség nemcsak belterjedségére nagyobb, hanem kivált külterjedségi tekintetben igen különböző. A régi kor nem ismeré a sajtót, azért műveltsége állomási (stationär) bélyegéből ki nem vergődhetett, midőn a keresztény világi egész világrészekre szétáradott. Ezen okból továbbá amaz inkább élőszó által terjedett, s nemcsak a költészet, hanem a tudomány is […]; s ezt a görög és rmai nemzet nyilvánosabb élete elősegíté, midőn az újabb, keresztény világi, hozzá hasonlítva, inkább házi. Műveltségünk mostani fokán a népköltészet a literatúraitól, ha úgy szabad mondanom, élesen el van választva, mi az ősi korban annyira még nem létezhetett. […] Az eposzra nézve a két kor közt különösen a régi görög és keresztény vallás okoz nagy különbséget. […] Tehát a hősköltemény kora vajon örökké elmúlt-e ? annál inkább, mivel – mint barátom megjegyzi – korunkban „a tudomány derűje a gyermekkor isteneit elűzé” s a nemzetekben azon „hit” többé nem létezik, mire az epikusnak a csodálatost – költeménye ezen lényeges kiegészítő részét alapítania kell? Korántsem. A vallás eszméi az emberiseg közt örökkévalók; csakhogy mindenkoron – minden más képzeletek a kor és művelődési fok bélyegét viselik s azok szerint módosulnak. Hitet tehát az epikus nemzetében mindig találand, csakhogy nem mindig egy s ugyanazt, költészetre pedig szintúgy belső szükséget és ösztönt érzend; mert ezen költészet neme az egyedül való, mely képzeleteink egészét adja elő, a szemlélhetőt, mint a pusztán képzelhetőt összesen, egységbe foglalva, mely tekintetben ellenvetés nélkül a költészet legmagasabb neme. […] Sőt ha igaz, hogy az emberiség korai magokat nemcsak az egyedekbem s az emberiség egészében, hanem a nemzetek életében s ismétlik, mi ítéletem szerint tagadhatatlan; minden fiatal nép fejlődésében is kell végre oly kornak felderülni, melyben a eposz létesülésének feltételei beteljesednek s az főleg korszerű. A világ az őskor óta, az igaz, haladott, mi részint egészen más körülmények közt: a nemzet értelmessége, még műveletlen népeknél is, a sokkal magasabb fokon álló világliteratúra birtokába juthat, s a művelt nemzetekkel karöltve haladhat; napjainkban a műveszi költészet határozottabban eltért a népköltéstől: de mindamellett a literatúrában 4


10.10.2007

– tehát a világ haladásában – részt nem vevő alsó osztályok nem élnek-e szellemök állapotjára nézve némileg az őskorban? Vallási meggyőződéseik nem éppen úgy pusztán tekintetre alapulnak-e, mint azokéi? hitök egész a babonáig nem hasonlólag pusztán az érzeményé-e? s költészetre nézve is nem szintazon viszony mutatkozik-e? nem él-e köztök, énekben, nem terjed-e élőszóval mint az ősvilágban, a líra, a rege, sőt az eposz is? mert mi egyéb a népköltés? Népdalainktól hangzanak Kárpátunk aljai, a keleti mesélőket minden magyar katonai őrhelyen hallhatni, minden éjjel, s hevesebb képzeletű – a görögökhöz hasonló – népeknél, a hősköltemény is szintúgy él még a köznép szájában. Andalúzia völgyei a Cidróli románcokat zengik vissza, S Tasso stanzáit a velencei sajkásoktól, Nápolyban a molói szavalóktól hallhatni. Teljes egyenlőség s ugyanazonság nincs ugyan sehol, mit azonban állítni lehet, az, hogy a világgal igazán csak a nemzetek értelmessége halad, a pórnép pedig, durvaságának majd szintazon fokán vesztegel, míg a tetőpontját elért literatúra szélesre terjedve, a tömeget is át nem hatja. Ez oly igaz, hogy általában tespedő népek még ma is szintazon szokásokat és erkölcsöket mutatják, melyeket az előkorban, mint ezt az utazók például az arabokról állítják, kik mind e napig még mindig úgyszólván Ábrahám idejében élnek. Ha tehát igaz, hogy a hősköltemény a világ némileg változott körülményei mellett is, a költészet köréből általában ki nem küszöbölhető, s minden fiatal nemzetnél mindazon időkorok ismétlik magokat, miket az egyedekben és az emberiség egészében tapasztalunk: a nemzetek fejlődő életében is kell lenni időszaknak, hol ez előkelőleg virul s korszerű, éspedig függetlenül a népköltészettől, ha körét az újabb világ műveltségi állapota szerint, pusztán a literatúrára szorítjuk is. S ezt valóban a literatúra históriája is bizonyítja. Minden nemzeteknél elébb fejlődik ki a költészet, mint a tudomány, mert elébb fejlődik érzemény és képzelődés, mint az ész; s a költészet nemei közt elébb a líra s eposz, mint a dráma: mert amazok inkább szellemünk alsóbb tehetségeink szüleményei, ez pedig – minden oldaló ember- és világismeretet tevén fel – a felsőbbeké is; s így az eposz, líra és rege igazi korszaka népek fiatal kora, a drámáé ellenben azon időpont, midőn a nemzet szelleme férfikorába indulni, a költészet a tudománnyal egyesülni kezd: mely fokon aztán a literatúra mindkét ága egymást támogatva, együtt halad, s tetőpontjokon teljes virágzásban mutatkoznak, mint ezt szomszédink literatúrája bizonyítja, kiknél Goethe és Schiller kora egszersmind Herder és Kant kora is volt. (Forrás: Szontagh Gsztáv: Eposzi és drámai kor. Drámai literatúránk jelen állapotjól, D. Schedel Ferencnek igazolásul. 1839) 6 A tárgy, mely felett nekem Szontagh Gusztávval vitám foly, több mint tisztán elméleti és csak tudományos tétel: én legalább, ha barátom nézetei elfogadtatást találnak, íróknál s közönségben egyformán, bal következéstől tartok: s azért legyen szabad még egyszer, s utolszor, szólanom, s múltkor mondottaimat az ellenvetésekre való tekintettel felvilágosítnom. Az én nemes barátom mindenekelőtt a kor fogalma körül nem egyez velem. Ő, úgymond, nem az életet, nem a népköltést: ő a literátúrát tekinti, s ebben akkor virul valamely műalak kora, midőn virulással feltételei betöltvék, s az hatalmasan fejlődik tökélye pontja felé. E magyarázatot én sehogysem helyeselhetem. A tökély belső feltétel, mely nem mindig üt össze azon külső feltételekkel, mik valaminek divatát, korát határozzák. Van igenis különbség az élet és literatúra között, de bármely tökéletes legyen ez, csak úgy mondhatni, hogy kora feltűnt, ha amaz – az élet – befogadja; vagyis: […] mindenek fölött először bel- és külsőleg szükségesnek kell lennie, azaz a kortársi, erkölcsi és szellemi állapotja kifolyásának, s visszahatólag ismét oly eszköznek, mely ugyanezen állapotnak legjobban, legsajátabban felel meg, tehát a kor feladását legalkalmasban oldja fel; és másodszor, iránta minél általánosb, minél élénkebb fogékonyságnak kell feltaláltani a nemzetnél, mely többnyire együtt jár ugyan az elsővel, de nem mindenkor: mert lehet, például egy bizonyos eszme korszerű magában, azaz a kor szükségeinek megfelelő, anélkül, hogy korát megjöttnek mondhatnók, ha tudniillik nem talál füleket, melyek bevegyék, lelkeket, melyek faktummá tegyék; […] mint M. Posa mondja Schillernél: Das Jahrhundert Ist meinem Ideal nicht reif. Ich lebe Ein Burger derer, welche kommen werden. – nem, mintha az ő eszménye, belsőleg nem lenne eszménye minden koroknak, de mert az adott kor ez eszményre nem volt megérve, mert nála ama múlhatlan külső feltétel, a fogékonyság, hiányzott. Akkor 5


10.10.2007

virágzik tehát valaminek kora, midőn az nemcsak szükséges, hanem hatását a fogékonyság faktummá érleli, életbe viszi által, s így már: Nálunk az eposz nem korszerű többé! mert habár „virágzása föltételei betöltvék”, habár egyesek belső hivatása, kedve, munkái által „hatalmasan fejlődött is tökélye pontja felé”; de miután a hősi kor elmúlt, ki a fizikai erő és bátorságba helyhezé az emberiség eszményét (mely mégis fő tárgya az epopoeiának) hiányzik a belső szükség; miután békés fejlődés napjait éljük, melyeknek feladása nem hatalomterjesztés vagy a nemzeti létezésnek fizikai védelme kifelé, hanem belterjes kifejtése a szellemi erőknek s ezáltal a mindennemű jólétnek: hiányzik a külső szükség; miután az élet s társi szerkezet változott formói következésében az eposz a néppiacról az olvasó szobába, a népajakról a könyvsajtóba ment által; s miután végre a vallási eszméket egészen más csatornán vesszük, s a régiek epopoeiáját a Biblia uralkodása váltotta fel: azóta elenyészett az az általános fogékonyság, mely e költésnem életét, divatát, korát – mik szinonímok – fenntarthatta. Sőt, búcsút vett az élettől, akármely legyen a nemzet kifejlési állapotja – mire az én barátom itt annyi súlyt helyhez –‚ s habár a miveltség alsóbb fokán álljon is valamely nép, hol még az érzékiség, képzelem és érzet uralkodik: sőt involute ezt az én barátom maga is vallja, állítván, hogy a görög néphit a képzelemben a keresztény az eszmében nyilatkozik, s így az eposz a görög vagy hason kor költészete, vagy legalább mindenesetre inkább az, mint a keresztényé. Mert‚ mi tulajdonképp az eposz? Az eposz a gyermekkorát élő nemzet históriája és valláskönyve: históriája azon kornak, melynek históriája még nincs: midőn az istenek leszállván a földre, az emberek közt járdaltak, ezeket oktaták, vezeték, égi lakjaikba szolgául és vendégül fogadák, velök enyelegtek, velök harcoltak: s e kor eposzai Confuc és Hesiod némely könyveik, az Iliász és Odüsszeia, Fingal és Temore stb. E még félmesés kort a maga eposzaival fölváltja a történeti kor, a históriával: de az eposz […] legmagasb neme a költészetnek, mely az emberi képzeletek […] egész világát átöleli, s mint ilyen el nem enyészhetik: átmenekszik tehát az életből keletkező literatúrába, míg az elhagyott mezőt új alakok foglalják el s beköszönt lassanként – a drámai kor. Így a görögöknél, így mindenütt, hol a nemzet teljes, életműves kifejlését külső viszontagságok nem zavarák vagy akaszták meg – és így főleg a változott társi viszonyoknál fogva. A keresztény világ népeinél a középkorban, tehát társi életök gyermekkorában, a régi eposz helyett a regényes tűnt fel, lírai elemekkel, s lírai formákban. Ily romanzák köre már a spanyol Cid […] mik egykor közajkakon is forogtak. De az életben ezek melett egy hatalmas vágytárs lépe fel: a színpad, hová a költés, mint országútra tört ki szűk könyvcelláiból, s a színészek ajkairól a nagy egészhez szó, mint az egykori bardusok és scaldok – S a szinészek ajkairM a nagy egészhez szól, mint az egykori bardusok scaldok […] Zalán, bár kétszer megjelenve nyolc év alatt, soha a nemzet tömegére oly erővel nem hata s nem hatand mint a Szózat testté vált igéi, mint Árpád a színen, s mint fogna egy Hunyadi, egy Zrínyi, szerencsével színre hozva. […] Ha tehát az epopoeia hatása nem oly sebes, élénk, nem oly terjedelmes is, mint egy más nemé, mely korszerűbb: de van literatúrába, nyelvbe, a nemzet értelmességében – és így közvetlenül s idővel a nagy egészre is – lassúbb ugyan, de huzamosb és tartósb, de mély és gyökeresen nemesítő hatása. Nem tartom tehát soha időn kívülinek egy nemzeti hősköltemény írását, noha nem ismerhetem el, hogy mert két kitűnő eposzi képességünk van, az eposz azért most korszerű lenne, s korszerűbb, mint a múlt vagy jövő századokban. […] Nemzetünk méltósága, büszkeségünk s a literatúra teljessége kívánják tehát, hogy dicsőségünk ez estveli csillagát a költészet is körülárassza fényével; melyen túl az eposz be fogja tölteni hivatását. (Forrás: Toldy Ferenc: Végszó az eposzi s drámai korról és drámai literatúránkról. 1839)

6

Gattunsgeschichte

Recommend Documents