Gangler Zoltán FILOZÓFIA

Gangler Zoltán

FILOZÓFIA

Gangler Zoltán

FILOZÓFIA

Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Kar Budapest, 2007

Szerzõ: Dr. Gangler Zoltán, 2007 Lektorálta: Dr. Kovács József

Ez a jegyzet a Pro Renovanda Cultura Hungariae „Tudomány az oktatásban” szakalapítvány támogatásával készült.

Felelõs kiadó Dr. Mészáros Judit, fõigazgató

5

Tartalom

Elsõ fejezet

Elõzetes kép a filozófiáról 9 1. Mi a filozófia? 9 A kérdõre vont élet 9 A mindennapi lét 11 A filozófia transzcendálja a mindennapokat 11 2. A filozófia két korlátja 13 3. Filozófia, vallás, tudomány, mûvészet 14 A filozófia és a vallás különbsége 15 A filozófia és a tudomány különbsége 23 4. A filozófia történetérõl 26 A megértésrõl 27 A filozófia egysége: „is-is” 27 A továbbadás 31 5. Az elsõ fejezet összefoglalása 34 6. További témák 36

Második fejezet

Hogyan mûködik a tudomány? 38 1. A tudás fogalma 38 2. Elméletek bizonyítása, indukcióval 40 Nincs elfogulatlan megfigyelés 42 A bizonyítás csak valószínû 43

6

3. Elméletek cáfolata, dedukcióval 45 Induktív megerõsítések 47 A cáfolat is csak valószínû 47 4. A két módszer együtt 48 Hit, amely kivonja magát a tudás kontrollja alól 49 5. A tudomány fejlõdése 52 6. Modelljeink és a valóság megfelelése 62 7. A második fejezet összefoglalása 66

Harmadik fejezet

A hozzánk vezetõ út 69 1. A „két felvonás” 69 2. A szétesett világ 71 3. Néhány cáfolat 73 A kozmikus szõttes 75 A szükségszerû és a véletlen összjátéka 79 4. Az újra megtalált egység 81 Etikai következmények 82 Intuitív összkép 83 5. Kozmogenezis 85 A statikus paradigma 86 Két kérdés 88 A tágulás felfedezése 89 Az õsrobbanás modellje 91 A csillagok sem örökké égnek… 95 A Naprendszerrõl 98

7 6. Biogenezis 99 Az élet fogalma 100 Az élet keletkezése 100 Idõrendi vázlat 103 „A fajok eredete” 104 Darwin után 107 7. Antropogenezis 113 Az ember fogalma 113 Evolúciós elõzmények 113 Az emberré válás színpada 120 8. A harmadik fejezet összefoglalása 123 9. A kozmikus naptár 127

Negyedik fejezet

Merre tart az emberiség? 129 1. „Az õrült majom” 129 2. A módszerrõl 132 3. Egy negatív minta 132 4. Az alapképlet 134 Túlnépesedés 136 A források kimerülése, pusztulása 139 Energia 140 Szennyezõ hulladékok 142 Víz, talaj, levegõ 142 A fajok kihalása 147 Pozitív és negatív visszacsatolás 149 5. Versenyfutás önmagunkkal 149 Az árgusfácán és a homo sapiens 150 A közlegelõk pusztulása 153 A túlélés esélye 154

8

6. Fenntartható a fejlõdés? 155 „A néma tavasz” 155 Kiútkeresés 156 „A helyzet reménytelen, de nem súlyos” 159 7. A negyedik fejezet összefoglalása 165

Ötödik fejezet

Merre tartasz Te? 167 1. Boldogságkeresés 167 2. A pénz fogságában 168 „Az érzelmek fagyhalála” 170 Kiútnak látszik, de nem az 175 3. A kiút 176 A szükségletek / célok hierarchiája 176 A személyiség fejlõdése 180 A két kritikus pont 182 4. Flow – az áramlás modellje 184 5. Értelemkeresés, értelemadás 190 Filozófiai alapok 191 Egzisztenciális frusztráció, egzisztenciális vákuum 192 A végsõ értelem síkja 194 A pillanat értelme – a boldogság kerülõ útja 195 A negatív triász 197 A logoterápia, mint módszer 201 Hitvallás 204 6. Az ötödik fejezet összefoglalása 205 Felhasznált és ajánlott irodalom 209

9 Elsõ fejezet

Elõzetes kép a filozófiáról n 1. Mi a filozófia? A kérdõre vont élet Ki vagy Te? – A keleti tanítás szerint ez a legfontosabb kérdés. Ha ezt nem tudod, akkor semmit se tudsz. Akkor úgy fogsz meghalni, hogy fogalmad sincs arról, miért voltál itt. Ezen az sem segít, ha hiszel a reinkarnációban, mert minden életedben ugyanezzel a kérdéssel fogsz találkozni. Ahogy nem segít az sem, ha a mennyországban hiszel, mert az örök életben is ezen fogsz majd töprengeni. Ezért jobb, ha már most szembenézel a kérdéssel: Ki vagy Te? Hogy kerültél ide? Hiszel a sorsban? Te akartál megszületni, vagy mások döntöttek úgy, hogy itt legyél? Tõled függ, hogy meddig maradsz? Szabad vagy? Hiszel abban, hogy a testedtõl független és halhatatlan lelked van? Milyen az a világ, amelyben most élsz: anyagi, szellemi, véges, végtelen, rendezett, kaotikus, jó, rossz? Miért van egyáltalán valami, s miért nincs inkább semmi? Megismerhetõ a világ? Hiszel az Istenekben? Miben látod az életed értelmét? Mi a szeretet? Mi lesz veled a halál után? Túléli az emberiség a harmadik évezredet? Ha bármelyik kérdésre válaszolsz, sõt, ha bármilyen (ezekhez hasonló) kérdést felteszel, már filozofálsz!1 – Úgy tûnik tehát, hogy a filozófia a leghétköznapibb dolog a világon. Nem kell hozzá más, csak használni az eszünket. Csak

1

Kedves Olvasó! A „Te” megszólításért szíves elnézését kérem. Ez a keleti bölcseletben megszokott formula az anyagban ritkán fordul elõ. Ahol igen, ott sem a tiszteletlenség, hanem a tisztelet, a személyes kapcsolat és a komolyság jele. Azt jelenti, hogy most különösen fontos dologról van szó, ezért nem egy általában vett emberhez szólok, „nem akárkihez fordulok, hanem Hozzád!”– Tehát „csak” együttgondolkodást és reflexiókat szeretnék kérni Öntõl! Észrevételeit a [email protected] címen várom, és elõre is köszönöm. – Ilyenkor szokás megadni a jegyzet egyéb céljait és „használati utasításait” is, de ezeket több ok miatt elhagyom. Leginkább azért, mert a hosszú bevezetõk indokolatlanul a tárgyalás elé vágnak.

10

ELÕZETES KÉP A FILOZÓFIÁRÓL

kérdezni kell, és válaszokat keresni. S mivel gondolkodni minden ember tud, ezért mindenki filozófus. ® Vagy mégsem? Lehet, hogy a gondolkodás mellett még valami másra is szükség van? Nézzük meg: az emberek tesznek fel manapság ilyen kérdéseket? Igen és nem. A gyerekek és az öregek igen, a felnõttek általában nem. Miért nem? Azért nem, mert a legtöbb felnõtt már elveszítette a csodálkozás képességét. A kisgyermekben ez még megvan, mert ahogy megszületik, egy furcsa, titkokkal teli világban találja magát. Ezért ösztönös, spontán filozófus: rácsodálkozik mindenre, szinte lenyûgözi a környezete. Ha például a babakocsiban fészkelõdve meglát egy kutyát, mivel beszélni még nem tud, lelkesen kiabálja, „vau-vau!” Ám a mama rendszerint nem érti a gyermek lelkesedését. „Igen-igen, ez egy vau-vau”, jegyzi meg közömbösen, majd hozzáteszi: „Próbálj meg nyugodtan ülni, mert még kiesel!” A mama azért reagál így, mert egy felnõtt számára egy kutya már nem élmény. Látott õ már eleget, megszokta õket. De a gyermek még nagyon sokszor képtelen lesz elmenni egy kutya mellett anélkül, hogy ne akarna kibújni a bõrébõl. Így van ez akkor is, ha más dolgokkal találkozik: a zsiráffal, a vízilóval, a csillagokkal, mindennel. Számára a világ még csupa titok, csupa misztikum.2 ® Aztán múlnak az évek, megtanul beszélni, és a csodálkozást egyre gyakrabban követi a „miért”? Miért van a zsiráfnak hosszú nyaka? Miért nem esnek le a csillagok, miért halunk meg? Miért, miért? Mindennek keresi az okát, mindenrõl meg akarja tudni, hogy ha van, miért van, s ezzel néha szinte az õrületbe kergetni jámbor szüleit, akik, hogy megõrizzék tekintélyüket, vagy ami ugyanaz, hogy leplezzék tudatlanságukat, egyszerûen gyerekesnek minõsítik az efféle kérdezõsködést. „Majd kinövi!” – mondják. Sajnos, a „sikeres” szocializáció eredményeként általában valóban kinövi. Mielõtt még elsajátíthatná a tudatos filozófiai gondolkodást, a felnõtté válás során számára is egyre megszokottabbá válik a világ. S ez igen nagy veszteség. Akarsz egy unalmas, meglepetések nélküli világban élni? Ha nem, akkor ne tartozz azok közé, akik már megszokták a világot! Például nem fantasztikus, hogy egy világûrben keringõ kis bolygón élünk – és nem esünk le róla? 2

Lásd: Jostein Gararder: Sofie világa. Magyar Könyvklub, 2001. – Müsztikosz (görög) = misztikus, titkos, titokzatos, talányos, kifürkészhetetlen.

Mi a filozófia?

11

A mindennapi lét A felnõtteket a filozófia már azért nem érdekli, mert nincs idejük ilyen kérdésekkel foglalkozni. Más dolguk van: meg kell oldaniuk a létük mindennapi problémáit. S mivel ennek során nem tehetnek mindent problémává, elfogadják az élet bizonyos adottságait, fennálló kereteit. Ezekre már nem kérdeznek rá. Persze kérdeznek õk is, hiszen az emberi kommunikáció nem más, mint kérdés-felelet játék. De a kérdések jellege felnõttkorban megváltozik. A filozofikus „Miért”-eket felváltja a praktikus „Hogyan”? Hogyan kell pénzt keresni, gyereket nevelni, karriert építeni, hogyan kell otthonosan berendezkedni a világban, hogyan kell az adott keretek között túlélni.

A filozófia transzcendálja a mindennapokat Az elõzõ szakasz azt sugallja, hogy felnõtt korban már kialszik a filozófia szükséglete. Ám ez tévedés: a szükséglet megvan, csak elfedi a józan robot. De ha „kizökken az idõ”, ha megszakad a mindennapok folytonossága, otthonossága, akkor újra feltörnek a régi kérdések! Néha egyszerûen a csend, a magány, a tétlenség, vagy egy naplemente, máskor a szerelem hívó szava ébreszti fel az embert a mindennapos szendergésébõl. Vagy olyan szituáció, amelyet Karl Jaspers, a svájci születésû pszichiáter és filozófus (1883–1969), határhelyzetnek3 nevez: valakinek az elvesztése, a halállal való szembesülés, a szenvedés átélése, vagy a bûn megtapasztalása ragad ki bennünket a hétköznapok megszokott világából. Aztán késõbb, nagyon idõs korban, ha valaki úgy érzi, hogy már semmit nem lehet újra kezdeni, már semmit nem lehet jóvátenni, még kínzóbb lehet az összegzés: csak ennyi volt? Vége? Mi volt az életem értelme? S mi lesz velem a halál után? – Tudni akarom! ® Hát igen. Választ keresünk az õsi kérdésekre, mielõtt még késõ lenne. De adhatunk-e választ a mindennapi tapasztalatok alapján? Az ember elõbb kételkedni kezd ebben, majd arra döbben rá, hogy hiába tud egyre többet a környezõ világról, az Egész lényege, értelme rejtve marad. Vagyis a mindennapi tudás,

3 Karl Jaspers: Bevezetés a filozófiába. – Európa, 1989.

12


a határhelyzetekkel szembesülve – tudatlanság. Ez a nem-tudás pedig olyan fájó hiány, amely másfajta tudás keresésére ösztönöz. Ezt a másfajta tudást a régi görögök bölcsességnek nevezték. Innen jön a filozófia szó szerinti meghatározása. A philia (szeretet) és a szophia (bölcsesség) szavak összetételébõl a filozófia: „a bölcsesség szeretete”. ® Tehát a filozófia a mindennapi gondolkodásból indul, de túl is lép azon: transzcendálja a mindennapokat.4 Kérdéseivel kiszakítja az embert megszokott kereteibõl, és az Egésszel, a világban elfoglalt helyével, az élete értelmével szembesíti. A „túllépés” azt jelenti, hogy a filozófia fontosabb, mint a mindennapi élet? Döntsük el, mi az, ami igazán fontos! A válasz attól függ, hogy kit kérdezel. Ha olyat, aki éhes, azt mondja majd, hogy az ennivaló. A fázó ember szerint: a meleg. Aki pedig magányosnak és elhagyatottnak érzi magát, úgy fog válaszolni, hogy az emberek szeretete. S ha, tegyük fel, mindez már megvan? Ha van lakásunk, élelmünk, értelmes munkánk, vannak barátaink stb. – nem hiányzik még valami? De igen. Tudni akarjuk, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, merre tartunk, és miért élünk. Nincs olyan ember, aki ösztönösen vagy tudatosan ne keresne választ ezekre a kérdésekre. A mindennapok világa és a filozófia világa tehát egyformán fontos. Mindkettõ nélkülözhetetlen, mert egymásból táplálkoznak. Igaz, különbözõ helyzetekben és életkorokban a súlyuk, intenzitásuk eltérõ, ezért feszültség is van közöttük. A viszonyukat jól jellemzi egy régi anekdota: egy görög rabszolgalány kinevette Thalesz-t, a nagy ókori gondolkodót, mert az, a csillagokat bámulva, beleesett egy meszesgödörbe. A mese kézenfekvõ tanulsága, hogy égre nézõ szemünkkel meg kell látnunk az orrunk elõtt lévõ szakadékokat is. – Tehát az önfeledt spekulációkba merülõ életidegen filozófia, semmire se jó. A filozófus, miként a költõ is, csak azért lép

4

Szótári jelentésében: transcendere (latin) = valamin túllépni. Transzcendens = egy adott határon túl lévõ, immanens = innen lévõ (benne rejlõ). Vallásos jelentése is van (lásd késõbb): transzcendens = tapasztalat „feletti”, természet „feletti” (Isten), immanens = a megtapasztalható jelenségek köre (természet, világ).

Mi a filozófia?

13

5

túl „e mai kocsmán, az értelemig és tovább!”, hogy azután visszajöjjön, és tudatosabban élje a hétköznapjait, segítve ebben másokat is. A történeti hûség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy Thalesz élete és tanítása éppen ezt példázza. A kis anekdota csak arra figyelmeztet, hogy néha még egy ilyen szintû gondolkodó is elvétheti „az elszakadás és a visszatérés” közötti helyes arányt, mértéket.

n 2. A filozófia két korlátja Nincs menekvés a filozófia elõl: életszükséglet. De látni kell azt is, hogy mire nem képes! Egyesek ugyanis túlzott elvárásokkal közelednek hozzá. Azt várják tõle, hogy megfejtve a világ minden titkát, minden emberi problémára teljes magyarázatot adjon. Ez naiv, képtelen várakozás, mert az eddigieken túl a filozófiának még két sajátossága, ha úgy tetszik, két önként vállalt (belátott) korlátja is van. ® Az elsõ, nagyon erõs korlát a szószerinti meghatározásból fakad. Nem követünk el nagy hibát, ha a hozzánk képest nagy tudású tanítókat néha, tiszteletbõl, „bölcseknek” nevezzük. De a filozófus nem bölcs! Inkább, Platon szerint, valahol félúton van a bölcs és az ostoba között. Miért? Mert nem annyira ostoba, hogy ne érezné a tudatlanságát, de nem is bölcs, hiszen nincs a végsõ válaszok birtokában, csak keresi azokat. Igaz, mindig voltak olyan gondolkodók, akiket tévútra vitt a filozofálás mámora, és nagy gonddal felépített rendszerük rabjaiként úgy vélték, hogy megtalálták a végsõ megoldást. Tekintsük ezt bocsánatos bûnnek, de ne higgyünk nekik! Ne higgyünk nekik, mert minden válasz újabb kérdéseket szül, így a folyamatnak soha nincs vége. Jegyezzük meg jól: a filozófiát a válaszok keresése élteti! S ha mûvelõje a hosszú úton elfáradva valahol egy véglegesnek hitt ponton megállna, ez a filozófia halálát jelentené. Ezért a filozófus igazi neve: „keresõ, utazó, folyton úton levõ.” (Latinul: „viador”.)

5

József Attila: Ars poetica.

14


A végsõ válasz hiánya azonban ne szegje kedvünket. Ellenkezõleg, ez adja a gondolkodás kimeríthetetlen játékterét. Megismétlem a régi kérdést: élhetõ lenne egy rejtélyek, meglepetések nélküli világ? – Ugye nem. Pedig ez várna ránk, ha minden titkot megismernénk. Ott csücsülnénk „a semmi ágán”, és meghalnánk az unalomtól! Ezt látta be Szókratész is, aki a legenda szerint ezt mondta: „Tudom, hogy nem tudok semmit.” Valójában ezt: „Nem vagyok bölcs, de bölcsebb vagyok azoknál, akik bölcsnek hiszik magukat, pedig nem azok”.6 (Ugye kitaláltad, kikrõl beszélt? – az ostobákról.) ® A második korlát gyengébb, de ahhoz elég erõs, hogy a filozófiát összekösse a tudománnyal. A racionalitásról van szó. Ez azért gyengébb korlát, mint az elsõ, mert a racionalitás nagyon sokértelmû fogalom. Itt azt jelenti, hogy válaszait a filozófia a gondolkodás eszközeivel, az ész fényében keresi. Csak olyan választ fogad el a valóságnak megfelelõnek (igaznak), ami emberi ésszel, értelemmel belátható: érvekkel igazolható, vagy legalábbis valószínûsíthetõ. ® Mint késõbb látni fogjuk, „csak” valószínûsíthetõ. – Ezért a filozófia legfontosabb feladata annak megfogalmazása, hogy miként lehet élni végsõ bizonyosság nélkül, mégis úgy, hogy a kételkedés ne bénítsa meg az életünket.

n 3. Filozófia, vallás, tudomány, mûvészet Megismerve a filozófia néhány sajátosságát, most határoljuk el a vallástól, a tudománytól és a mûvészetektõl. Mi bennük a közös, és miben különböznek? ® A közös az, hogy ezek az emberi kultúra legfontosabb összetevõi. Forrásuk a mindennapi élet, és nem is lennének hatékonyak, ha nem ide térnének vissza, szabályozva és gazdagítva az emberek hétköznapjait. Ezt mindegyik a maga módján, a maga sajátos eszközeivel teszi, mégis nagyon nehéz õket elkülöníteni, mert a határaik képlékenyek. Bizonyos történelmi korokban differenciálatlanul összefonódtak, máskor különváltak, és voltak olyan idõk is, amikor egymás ellen léptek fel.

6

Platon: Szókratész védõbeszéde. – Magyar Helikon, 1971. 13. oldal.

Filozófia, vallás, tudomány, mûvészet 1.

2.

3. 4. 5.

15

Az indiaiak például olyan mûveket hagytak ránk az ókorból, amelyek vallásos burokban megjelenõ filozófiai világmagyarázatok, s mint költemények, egyszersmind mûalkotások is. Akkoriban még nem volt mai értelemben vett tudomány. Ezzel szemben a görögöknél, a tudományos fejlõdés hajnalán, a filozófusok azzal az igénnyel léptek fel, hogy a tapasztalatok és a gondolkodás útján, vagyis a hitre való hivatkozás nélkül fogják fel a létet, és a lét értelmét (vagy értelmetlenségét). A középkorban megint szorosan összefonódott a vallás és a filozófia, de az újkori szaktudományok kifejlõdésével szétváltak, és feszültté vált közöttük a viszony. Ez mára már enyhült, de korántsem problémamentes. – Az pedig minden korban gyakran elõfordult, hogy a filozófusok nem szigorú értekezésekben, hanem mûvészi formában, drámákban, esszékben fejezték ki a gondolataikat.

® Ahogy a példák is mutatják, sokféleképpen lehet filozofálni. Ez a jegyzet, miként a filozófia korlátaira történt utalásokból már kiderülhetett, a korai görög tradíciót követi, tehát a filozófiát, a vallást és a tudományt ennek alapján fogjuk elkülöníteni. Legalább annyira, hogy, az átfedések ellenére is, összetéveszthetetlenül fel lehessen õket ismerni. Többre nincs is szükség. – A következõ két szakasz alapkérdése az lesz, hogy miért és mennyiben gondolkodik másképp egy filozófus, mint egy vallásos ember, vagy egy tudós? (A hivõ-tudósok helyzetére másutt térek ki.)7

A filozófia és a vallás különbsége A nyugati filozófia bölcsõje a régi görög poliszokban (városállamokban) ringott. – A görögök, csakúgy, mint a többi népek, évszázadokon át vallásos burokban élték meg a történelmüket. Mítoszaik8 a világ történéseit antropomorf istenek9 cselekvéseire vezették vissza. Ezek a mítoszok ma is a világirodalom gyöngyszemei. Költõi válaszok a mindennapokból feltörõ „miért?” -ekre, olyan idõkbõl, amikor még nem volt mai értelemben vett tudomány. 7 8 9

Majd a második fejezetben, olyan címszó alatt, hogy „hit, amely kivonja magát a tudás kontrollja alól”. Mítosz = az istenekrõl, az istenek és az emberek kapcsolatáról szóló történet A görög antrophomorphosz = ember alakú szóból. Antropomorfizmus = az a felfogás, amely az isteneket és a természeti erõket emberi tulajdonságokkal ruházza fel.

16


® A tudomány kezdetei azonban már kialakultak: a földmûvelés, kézmûvesség, hajózás és a más népekkel folytatott élénk kereskedelem nyomán ugyanis egyre több matematikai, geometriai, csillagászati, földrajzi stb., ismeret halmozódott fel, és ezek összességét, a mítoszoktól megkülönböztetve, filozófiának kezdték nevezni. Amikor például Thalész, Anaximandrosz, Anaximenész és a többi korai gondolkodó „filozófiával” foglalkozott, ebbe éppúgy beletartozott egy matematikai tétel felállítása, egy napfogyatkozás kiszámítása, földi és égi térképek készítése stb., mint a világ „õselvének” keresése. Annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy az a sokféle dolog: fû, fa, virág, kõ, állat és ember, amivel a mindennapokban találkozunk, vajon visszavezethetõ-e valami Egy-re, õsforrásra (arkhé–ra), melybõl minden keletkezik, s amelybe, változások sorozatán át majd minden visszatér? ® A korai görögöknél tehát a tudomány és a filozófia még ugyanazt jelentette. Ez az ismerethalmaz egy sajátos gondolkodásmód miatt szakadt el a vallástól. Az elszakadást, vagyis az ie. 6.-5. században végbement fordulatot, „a mítosztól a logosz felé” vezetõ útként szokták összefoglalni.10 E fordulat jelentõségét aligha lehet túlbecsülni, mert a történelemben most fordult elõ elõször, hogy az ember, a saját eszére hagyatkozva, a dolgok természetes okait kutatva, tehát az istenekre való hivatkozás nélkül akarta megérteni a világot, és benne önmagát. Ezért a filozófia megszületését nevezhetjük felébredésnek, vagy felvilágosodásnak is, abban az értelemben, ahogy ezt kifejezést Immanuel Kant (1724–1804) használta: „A felvilágosodás az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságából. A kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék.”11 ® Azóta mind a vallás, mind a filozófia tartalma sokat változott, de a mítosz és a logosz különbsége a mai napig megmaradt. A II. Vatikáni Zsinat (1962–65) Nostra aetate… kezdetû nyilatkozata például így foglalja össze a sokféle vallás közös vonásait:

10 Logosz (görög) = gondolat, értelem, érvelés, beszéd. 11 Idézi az SH Filozófia Atlasz, – Athenaeum, 1999. 11. oldal

Filozófia, vallás, tudomány, mûvészet

17

„A vallásoktól az emberek feleletet várnak létük megoldandó rejtélyeire, amelyek most is, mint régen, mélységesen nyugtalanítják az emberi szíveket. Mi az ember? Mi értelme és célja van az életünknek? Mi a jó és mi a bûn? Honnan van a szenvedés, és mi az értelme? Melyik az igazi boldogsághoz vezetõ út? Mi a halál? Miben áll a halál utáni élet és igazság-szolgáltatás? Végül pedig: mi a létünket körülölelõ, megnevezhetetlen Titok, amelybõl eredünk, és ahová megyünk?”12 ® Láthatóan a vallás is transzcendálja a mindennapokat, mert hasonló kérdéseket tesz fel, mint a filozófia. A különbségük abban rejlik, ahogy, és aminek alapján válaszolnak: a filozófiai gondolkodás nyitott és racionális, a vallás zárt és a hitre épül. – Nézzük, mit jelentenek ezek a szavak: 1.

A filozófiai gondolkodás lezáratlan, nyitott: csak keresi a „Titok” megfejtését, de nincsenek végleges válaszai. A vallásos gondolkodás viszont zárt. Egyik kiváló képviselõje például ezt mondta: „A kereszténység úgy mutatkozik be, mint végleges válasz az emberi kérdezésre, értelemkeresésre.”13 Végsõ soron a hinduizmus, buddhizmus, taoizmus, judaizmus, iszlám, stb. is ezt teszi, de a keresztény példát folytatom, mert a mi kultúránkban ez a domináns vallás. Aki ma hívõ kereszténynek vallja magát, az válaszként olyan mítoszt fogad el, amelynek a kezdõ és végpontja már rögzítve van. A történet kezdetén Isten a semmibõl megteremti a világot, s benne az embert. A történet végét, (a világ végét) pedig Krisztus második eljövetele jelzi. Ezt egy nagy ítélet követi, és vagy örök élet, vagy örök kárhozat vár ránk. Ami pedig a kezdet és a vég között van, az maga az emberi történelem, a bûnbeesett ember drámája. Ezek a tételek a kereszténység legfontosabb tanításai, az úgynevezett „üdvtörténeti séma” legfontosabb pontjai. A séma láthatóan kettõs (duális) szerkezetû, mert két egymástól elkülönült „valóságot” tartalmaz: az egyik a teremtõ Isten, a másik a teremtett világ. A kettõsség más szavakkal is kifejezhetõ: természet / természet „feletti”, tapasztalati / tapasztalat „feletti” stb.

12 Idézi Szabó Ferenc: Az emmauszi úton. (Hitünk megalapozása) – Róma (magánkiadás), 1987. 9. oldal. 13 Uo.

18


Erre a fogalmi keretre, s benne még számos dogmára (kötelezõ hittételre) a keresztény ember nem kérdez rá. Ezeket a tételeket a Biblia és az egyház tekintélye alapján elfogadja, és abszolút bizonyosságként éli meg. Kételkedni, kérdezni csak ezen a kettõs szerkezeten belül lehet. Ezért a vallás a mindennapi gondolkodással rokon. 2.

S mi a válaszok alapja? Itt a második különbség. A filozófus sem csak „észlény”, de gondolkodását az önmaga korlátait belátó ész vezérli. A vallásos válasz forrása viszont egy olyan ész felettinek minõsített hit, amely tudni véli azt is, amit nem tudhatunk. A vallásos ember tehát a hit erejével feltöri a Titkot. Feltöri, és (részben) megszünteti. De hogyan? Valójában mit jelent a hit? Pál apostol szerint „A hit a remélt dolgok bizonyossága, és a nem látott dolgokról való meggyõzõdés.” (Zsidókhoz, 11,1) Miben áll tehát a hit látszólagos ész „felettisége”? Abban, hogy amit a hívõ ember remél, azt bizonyosnak, valóságosnak veszi. Elfogulatlan keresés, kutatás, bizonyítás helyett egy érzelmi meggyõzõdésre (szubjektív evidenciára) építi a világ elgondolt rendjét: így kell lennie, tehát így van, mert így érzem igaznak. A filozófusnak ilyenkor Szókratész már idézett szavai jutnak az eszébe: „Én nem vagyok bölcs, de bölcsebb vagyok azoknál, akik bölcsnek hiszik magukat, de nem azok.” – De vigyázat! Ez most nem úgy folytatódik, hogy a hívõ ember „ostoba”! Épp’ az ellenkezõjére szeretnék rámutatni. Arra, hogy a hit melletti döntés is lehet ésszerû! Ennek megértéséhez induljunk ki abból, hogy a mindenkori tudás határán túli nagy Ismeretlent, sematikusan fogalmazva, kétféle módon élhetjük meg. Van, aki örömét leli benne, másokat viszont, ahogy a zsinati nyilatkozat is írja, „mélységesen nyugtalanít”, adott esetben meg is béníthat a végsõ válaszok hiánya. E kétféle életérzésbõl pedig kétféle világlátás, kétféle gondolkodásmód, kétféle magatartás következik. Kössük ezeket valós személyekhez, hangsúlyozottan csak azért, hogy már elsõ közelítésben is érzékelhetõ legyen a kettejük közötti alapvetõ különbség.

® Az elsõ magatartás képviselõje legyen mondjuk Einstein, aki, miközben fáradhatatlanul törekedett arra, hogy rátaláljon az Univerzumban rejlõ és ésszel is felfogható egységre, önfeledt gyermekként élvezte, hogy kimeríthetetlen „kozmikus játszótere” van, tehát soha nem kell tartania attól, hogy ez a „játszótér” majd valamikor elfogy, hogy a megismerés útja valaha is véget ér. A végsõ vála-


19

szokról elmélkedve ezért írhatta le, hogy „A leggyönyörûbb dolog, amit csak átél14 hetünk, az, ami titokzatos. Ez minden tudomány, mûvészet és filozófia forrása.” Ha a „titokzatos” szót a már ismert másik kifejezéssel helyettesítjük, ezt olvashatjuk: „A leggyönyörûbb dolog, amit csak átélhetünk, az, ami misztikus. Ez minden tudomány, mûvészet és filozófia forrása”, - mert nincs olyan végsõ válasz, ami érvényteleníthetné a babitsi kérdést: „Vagy vedd példának a piciny fûszálat. Miért nõ a fû, hogy majd leszárad? Miért szárad le, hogyha majd újra nõ?” (Babits Mihály: Esti kérdés.) A rendszeresen félreértett „misztika, misztikus” szavaknak tehát láthatóan semmi közük a hétköznapokban burjánzó színes, csodás történetekhez. Az se lenne indokolt, ha e szavak hallatán rögtön extázisba esnénk, és valami rendkívüli élményre gondolnánk. Ellenkezõleg: bár ez az érzés különbözõ helyzetekben változó intenzitással jelentkezik, egy nagyon egyszerû, mindennapi tapasztalatról van szó. Olyanról, amit bizonyára már mindenki átélt. Ha máskor nem, hát egy szép nyári éjszakán. (Ha netán valaki olyan szerencsétlen, hogy még akkor sem, ebben nem a csillagfény a hibás.) A misztikus érzés hallgatag csodája abban van, hogy miközben konkrét dolgokhoz kötõdik, – a csillagokhoz, egy emberi archoz, a fûszálakhoz, a fák kérgéhez, a vizek áramló mintáihoz, – s nem folytatom, mert ennek leírása a költõk dolga, állandó és magától értetõdõ természetességgel összekapcsol a minket körülvevõ valóság egészével. A filozófia száraz nyelvére lefordítva: misztikusnak lenni annyi, mint átélni, megsejteni, megérteni, s fõként, minden következményével együtt elfogadni, vállalni, hogy az ember véges szál a végtelen valóság szövetében, így az számára soha ki nem meríthetõ Titok.15 – Ez egyben annak elfogadását is jelenti, hogy emberlétünk törékeny, sérülékeny: végsõ garancia nélküli! ® De teljes súlyával vállalja-e ezt a magatartást a második típusú (vallásos) beállítódás képviselõje? Nem! E látszólag meglepõ állítás igazolására sok kitûnõ gondolkodó vallomását elemezhetnénk, de álljon itt egy olyan mondat,

14 Idézi John Gribbin: A természettudomány rövid története. – Gabo, 2005. 9. oldal. 15 A véges és végtelen viszonyát a következõ metafora világíthatja meg: minden cseppben benne van a tenger, és nincs tenger a vízcseppeken kívül.

20


amelyrõl az is leolvasható, hogy miért nem? Miguel Unamuno ezt írja az egyik, méltán világhírûvé vált könyvében: „Az a gondolat, hogy meg kell halnom, és az a Talány, ami a halál után vár rám, szüntelenül fáj a tudatomnak!”16 Tehát fáj Titok. Fáj, hogy nincs „végleges válasz”. – De fájó tudattal nem lehet leélni egy életet! Illetve lehet, csak nem érdemes. Ezért ezt az állapotot mindenképp meg kell szüntetni! Ám erre semmilyen észhasználat (sem a tudomány, sem a filozófia) bevallottan nem képes. Ezt a racionálisan leküzdhetetlen szorongást csak egyféleképpen lehet feloldani: hittel. A kereszténységben azzal a hittel, miszerint Jézus, „Isten fia”, „legyõzte a halált”, ezért, ha õt követjük, akkor a halálunk után majd mi is feltámadunk, és örökké fogunk élni. A keresztény magatartás specifikuma, legmélyebb gyökere tehát a korlátlan személyes túlélés (a halhatatlanság) vágya. Az Isten létezésébe vetett hit pedig e vágy teljesülésének reménye, bizonyossága, garanciája. Röviden: „A feltámadás a keresztény hit titka”.17 S mivel az ebben való hit a legkritikusabb, az ember számára legnyugtalanítóbb ponton töri fel a Titkot, az ebbõl kibomló és vallásos „misztikának” nevezett válasz valójában a misztikát is megszünteti.18

16 Miguel Unamuno: A tragikus életérzés. – Európa, 1989. 41. oldal. 17 Szabó Ferenc: Az emmauszi úton (Hitünk megalapozása). Id. mû, 196. oldal. – A kereszténységben minden e hit körül forog. Az életmód, a rítusok, a katedrálisok, a fogalmi csipke, történetek a világ és az ember teremtésérõl, mind-mind ebbõl bomlottak ki. S mivel e kultúrában az értékek is szükségképpen e hithez tapadnak, csakis ennek közvetítésével nyilvánulhatnak meg, ezért aztán úgy tûnik, mintha ezek mind-mind hozzá tartoznának, mintha sehol másutt nem lennének, csak ott, ahol ez a hit van. Mintha az istenhit nélkül élõ ember nem követhetné a szeretet és a méltányosság, az igazság és a szépség útját. E történelmi tévedés más nagyon sok értelmetlen szembenállás és sokféle tragédia okozója volt, ezért kell világosan látni, hogy csak a feltámadás hite, s annak számos következménye az, ami sajátosan keresztény, – az összes többi jó/rossz, már esetleges járulék, illetve közös emberi! (Lásd késõbb.) 18 Részben persze meg is õrzi, hiszen a hívõ csak remélheti, de soha nem tudja, hogy a vágyott garancia ténylegesen van-e, s ha van, akkor hogyan mûködik? Mit kell tennie ahhoz, hogy a „kegyelmében” részesülhessen? Az ember kérdez, de a világ hallgat: „Isten hallgatása,'Isten halála' a mai kor alapvetõ tapasztalata, amely alól még egy istenhívõ sem vonhatja ki magát.” – vallja Nyíri Tamás is, a halála elõtt írt utolsó könyvében: Mélylélektan és ateizmus (Sigmund Freud kultúraelmélete). – Herder, 1993. 22. oldal. A mindennapok nyelvén ezt úgy szokták mondani, hogy „Isten útjai kifürkészhetetlenek”. – Ugyanakkor a benne való hit mégiscsak képes betakarni a törékeny, fázó embert a „krisztusi palásttal”, s ez enyhíti a


21

® De hangsúlyozottan nem arról van szó, hogy ez a magatartás kevésbé értékes, mint a másik! Egyénenként ugyanis igen különbözõ, hogy kinek mennyi 19 bizonyosságra, biztonságra van szüksége. S ha valakinek kell az a biztonság / bizonyosság többlet, amit a feltámadás hite, és a köré szervezõdött tételek sora ad, ha csak így találja meg a lelki békéjét, ha ez adja az élete értelmét, ha ez az, ami önmaga és mások javára mobilizálja az erõit, akkor jól teszi, ha hisz! Akkor a feltámadás-hit melletti döntés, mindazzal együtt, ami e hitbõl szükségképpen következik, a mindennapi józan ész szempontjából, és egy átfogó, az ember egész személyiségét meghatározó (egzisztenciális) értelemben is, ésszerû! – Ebbõl is látszik, hogy a racionalitás valóban sokértelmû fogalom, nemcsak az a formális logikai jelentése van, amivel a tudomány dolgozik.20 ® Ez a volt a mindennapi vallásosság szintje. – Ezen az alapképleten (a mítosz és a logosz különbségén) az sem változtat, hogy a mindennapi vallásosság tartalmát kifejtõ és arra reflektáló teológia21 logikai eszközöket is felhasznál. A feladata kettõs: rendszereznie kell a hit tételeit, tehát meg kell mondania, hogy

világûr dermesztõ hidege és végsõ titka miatti „nyugtalanságot”. Márpedig, a vatikáni nyilatkozat szerint is, ez a vallások legfontosabb feladata. A vallásos ”misztika” tehát a tulajdonképpeni misztika legyengített, megszelídített változatának tekinthetõ. 19 A hinni tudás képessége – az egyik legértékesebb tulajdonságunk. A hit ugyanis képes feloldani a mindenkori tudás határán túli kérdõjeleket, így képes megajándékozni az embert a világban való biztosabb eligazodás élményével. Ebben van az ereje. S ez az erõ valóban ”hegyeket tud megmozgatni”, adott esetben életmentõ is lehet. Legalább három dologra azonban érdemes figyelemmel lenni: (1) Nagyon nem mindegy, hogy miben hiszünk. (2) Soha ne váljunk olyan fanatikus hívõvé, aki a saját hitét az egyetlen lehetséges „igaz”-ként akarja feltüntetni! (3) Arra a kérdésre pedig, hogy „van-e X?”, nemcsak úgy lehet válaszolni, hogy „hiszem, hogy van”, vagy „hiszem, hogy nincs”, hanem így is: „nem-tudom, hogy van-e”! Ez a válasz, ez a magatartás az adott kérdést meghagyja annak ami: meghagyja kérdésnek - anélkül, hogy valaha is lemondana a „Talány” faggatásáról. A végsõ kérdések vonatkozásában éppen ebben ragadható meg a misztikus és a vallásos magatartás alapvetõ különbsége. 20 A „logika” kifejezés a már ismert „logosz” szóból ered. A logika a helyes gondolkodás tudománya. Formális tudomány, mert csak a gondolkodás szerkezetét vizsgálja, vagyis elvonatkoztat attól, hogy a gondolatok igazak-e, megfelelnek-e a valóságnak. Alapkérdése: ha a kiinduló gondolatok (premisszák) igazak, akkor hogyan lehet ezekbõl a tapasztalatra való hivatkozás nélkül, csakis gondolkodás útján (következtetésekkel) új és igaz ismeretekhez (konklúziókhoz) jutni? A következtetések két legfontosabb típusa az indukció és a dedukció (lásd késõbb). Arisztotelész szerint a formális logika a filozófia (és a tudomány) organonja (munkaeszköze), amely megtanít a helyes érvelésre, és a problémák pontos elemzésére. 21 A görög theosz = isten és logosz szavakból. A teológia az Isten természetérõl és a világhoz való viszonyáról szóló tanítás.

22


mit, miért és kinek kell hinni, valamint meg kell védenie a hitet az esetleges támadásoktól. Az így létrejött konstrukciókat „vallásos filozófiának” is szokták nevezni. Itt azonban, az elõbbiekbõl következõen, csak részben jogos a „filozófia” szó használata. Tény, hogy a kereszténység nagy tanítói (Augustinus, Aquinoi Tamás, Teilhard de Chardin, Karl Rahner és mások) nagyon fontos és máig érvényes filozófiai gondolatokkal is gazdagították az emberi kultúrát. A döntõ különbség azonban megmarad, mert a gondolatmenetük kezdõ és végpontja a vallásos hit. A filozófiailag értékes meglátásaikat ezen belül fejtették ki. S ugyan milyen „végsõ választ” kereshetne még a filozófus, ha a keresett válasz a hitben már adott? Semmilyet. Ezt a végeredményt, a hitüket õszintén és következetesen vállaló gondolkodók ilyen és ehhez hasonló mondatokban fogalmazták meg: „A keresztény hit elfogadása vagy elutasítása megelõzi a filozófiát!”22 – Ami pedig az „istenérveket”, vagyis a „garancia” meglétének racionális bizonyítását illeti: „Egy spontán istenélménynek kell lennie a fogalmi rendszer mögött! Isten ’bizonyítása’ voltaképpen csak, ’explikáció’: a kibontása annak, ami benne van a megélt dinamizmusban.”23 Egyszerûbben fogalmazva: a vallásos filozófia sokféle változata nem lehet más, mint a mindennapokban már megtalált hit utólagos kifejtése, elméleti alakra hozása. Tehát nem filozófia, hanem, ahogy egy középkori szállóige ezt egészen pontosan megfogalmazta: „a teológia szolgáló leánya.” ® Sematikusan összegezve: a világ végsõ titkára ráhagyatkozni = misztikus magatartás, a hit erejével ezt részben megszüntetni = vallásos magatartás, a teológia (vallásos filozófia) pedig olyasfajta képzõdmény, amely, logikai eszközöket is felhasználva, elméleti szintre emeli a biblikus hit tartalmait.

22 Nyíri Tamás: Mélylélektan és ateizmus. Herder, 1993. 53. oldal. 23 Explicatio (latin) = magyarázat, kifejtés, értelmezés. - Szabó Ferenc: Az ember és világa. Róma, magánkiadás, 1974. 97. oldal.


23

A filozófia és a tudomány különbsége A filozófiát és a tudományt összeköti a racionalitás, és a közös eredet. Ahogy az elõzõ szakaszban már láttuk, a mítoszoktól elszakadó, és azokkal szembeforduló filozófia kezdetben nem más, mint a tudományosnak (racionálisnak) nevezhetõ ismeretek összessége. Késõbb azonban ez a bõvülõ ismerethalmaz differenciálódott. Egyre több szaktudomány levált a filozófiáról, és önálló lett. A 19. század második felében már nem volt olyan ismert valóságterület, amelyet ne egy-egy szaktudomány (fizika, kémia, biológia, pszichológia stb.) tanulmányozott volna. ® A filozófia tehát úgy járt, mint a mesebeli Lear király, aki felosztotta országát a leányai között? – Részben igen. Azért csak részben, mert az „ország” megmaradt a filozófia „felségterületének” is. Elõrebocsátva a végeredményt, ami a filozófiát a szaktudományoktól megkülönbözteti, az a holisztikus szemlélet24 és a benne rejlõ etikai mozzanat. 1.

Redukcionizmus és holizmus. – A holisztikus felfogás szerint az egész több, mint a részek összege. Például egy katedrális több, mint kövek halmaza, egy dallam több, mint hangok egymásutánja, egy macska több, mint a benne lezajló fizikai-kémiai folyamatok összege, a világ (a lét) több, mint a benne létezõ dolgok összessége. Ezt minden ember viszonylag könnyen belátja. Talán csak a „lét-létezõk” példa okozhat egy kis nehézséget, de a dolgok logikája itt is ugyanaz!

® Honnan jön a minõségi többlet? Onnan, hogy a kövek, hangok, fizikai-kémiai folyamatok és általában a világ dolgai (néha az ember, máskor a természet alkotásaként) egymással kölcsönhatásba lépve megszervezõdnek, és olyan bonyolult rendszereket hoznak létre, amelyek mint egészek, másképp mûködnek, mint az õket felépítõ részek. Ez a minõségileg másfajta mûködés új és váratlanul megjelenõ tulajdonságokban, új és csak az adott szintre jellemzõ törvényekben fejezõdik ki. Az atomokkal, molekulákkal szemben például a macska él, táplálkozik, szaporodik, és (a kutya után) „az ember legjobb barátja”.

24 Holosz (görög) = egész, teljes

24


® A szervezõdési folyamat visszafelé is lejátszható? Igen. Ha szétszedem (részeire bontom) a katedrálist, akkor újra köveket kapok. Így az a minõségi többlet, ami eddig a kövektõl megkülönböztette, eltûnt. A macskával ugyanez a helyzet. Ha azt keresném, hogy „mi nyávog a macskában?”, akkor (gondolatkísérletként!) hiába szedném szét szegény cicust, sohasem találnám meg. Ami eddig élõ volt, az most újra fizikai – kémiai összetevõire esne szét. A filozófia nyelvén ez azt jelenti, hogy egy fejlettebb (magasabb rendû) kölcsönhatási szintet teljesen soha nem lehet egy alacsonyabb szintre redukálni (visszavezetni). Például: egy organizmus mûködését soha nem lehet csak fizikai-kémiai fogalmakkal megmagyarázni, megérteni. – Részben persze lehet! Például a macskát mérlegre lehet tenni, meg lehet mérni a súlyát, hosszát stb. A teljes visszavezetés azonban éppen azt a minõségi különbséget szüntetné meg, ami a macskát azzá teszi, ami.( S ami megkülönbözteti minden mástól). ® A tudós általában mégsem holisztikus, hanem tudatosan vállalt redukcionista szemlélettel dolgozik! Miért? – Mert a világ bonyolult… S mert a tudomány olyan szaktudományokból áll, amelyek egyike sem képes a világ egészét kutatása tárgyává tenni. Minden tudós csak a valóság egy-egy szeletét, rész-területét vizsgálja, s még ezt a szeletet, ezt a kisebb egészet (!) is csak úgy tudja kutatni, ahogy azt a sajátos módszere megengedi, lehetõvé teszi. Például egy agykutató azt keresi, hogy bizonyos pszichés funkciók hol és hogyan lokalizálódnak az agyban: milyen idegi struktúrák felelõsek az érzelmekért, a memóriáért, a gondolkodásért stb. A pszichológiai folyamatokat tehát a biológia fogalmaival próbálja megérteni. S ami ezzel a redukcionista szemlélettel és az agykutatás mindenkori módszereivel nem vizsgálható, azt egyszerûen nem veszi figyelembe: attól elvonatkoztat. Vagyis a tudomány, belátva korlátait, éppen annak köszönheti bámulatos sikereit, hogy bizonyos kérdések vizsgálatáról lemond! ® A filozófus ezt nem teheti meg, mert célja az Egész megértése. A módszerét is maga írja elõ, ezért egyetlen kitüntetett módszerhez sincs kötve. A szemlélete pedig szükségképpen holisztikus. Tehát még ott is, ahol a filozófiai gondolkodás elõször egy jól meghatározott és körülhatárolt tárgyra (pl. az élõvilágra) irányul, a filozófus arra törekszik, hogy az egyes jelenségeket besorolja egy egyre nagyobb, egyre átfogóbb összefüggésbe. Miért? Hogy közös értelmet fedezzen fel bennük.


25

Ehhez nemcsak a szaktudományok eredményeit, hanem a többi tudatforma (a mindennapi élet, vallás, mûvészet stb.) tapasztalatait is felhasználja, s azokat egységes világképpé, világnézetté kapcsolja össze. – A világkép az ember mindenkori világának, szûkebb / tágabb környezetének felépítését és szerkezetét tükrözi. A világnézet annyiban annyival több, mint a világkép, hogy az abban foglalt ismeretek mindig az emberre (az ember és a világ viszonyára) vonatkoznak. Ennek szükséglete abból az igénybõl fakad, hogy rendet vigyünk a mindennapok sokszor kaotikus világába, tehát a szocializáció során „készen kapott” ismerethalmazból, erkölcsi mintákból, életvezetési stratégiákból valamiféle személyes, csak ránk szabott életfilozófiát alakítsunk ki magunknak. Olyat, amely megteremti belsõ világunk egységét, s mintegy vezérli, irányítja a cselekedeteinket. Elõírja, hogy hogyan éljünk. Hogy ez az életfilozófia aztán mennyire tudatos, s mi kell ahhoz, hogy meghaladja a mindennapiság szintjét, arról már volt szó. 2.

Van és Kell. – A világnézet / életfilozófia kifejezésekben már benne van a filozófiát a tudománytól megkülönböztetõ másik (erkölcsi) mozzanat is, de a jelentõsége miatt ezt ki kell emelni.

Hogy milyen a világ, ezt csak a tudomány (és a mindenkori világkép) mondhatja meg nekünk. A tudománynak az a feladata, hogy a lehetõ legtárgyilagosabban úgy írja le a valóságot, ahogy az „Van”, anélkül, hogy hozzá tenne bármit, ami tõle idegen. Tehát a nélkül, hogy tekintettel lenne a vágyainkra, a szükségleteinkre stb. – arra, hogy milyennek szeretnénk látni ezt a világot. Arra azonban a tudomány már nem ad választ, hogy az így leírt és a tudományos ismeretek alapján kifejlesztett technikákkal átalakított világ jó-e nekünk, „Kell”-e nekünk, s ha nem, akkor hogyan kell úgy megváltoztatni, hogy megfeleljen az emberi szükségleteknek? Erre csak a filozófia, pontosabban a filozófia egyik ága, az etika adhat választ. Például: a tudomány leírja, hogy hogyan mûködnek a termonukleáris folyamatok. De hogy szabad-e ezeket a folyamatokat (atombomba formájában) japán városok felett lejátszatni? – ez már filozófiai (etikai) kérdés. Vagy: a tudomány leírja, hogy hogyan lehet ivartalan szaporítással (testi sejtekbõl) a sejtet adó élõlénnyel genetikailag (részben) azonos másolatot (klónt) elõállítani. De hogy szabad-e embert klónozni? – ennek megvitatása és eldöntése már a filozófia (etika) feladata.

26


® A sorrend azonban nagyon fontos: a valóság megismerése szükségképpen az elsõ lépés. Elõször tudnom kell, hogy milyen a világ, mi az igazság, s csak utána határozhatom meg a viszonyomat hozzá. Én magam ugyanis nem diktálhatom, hogy mi legyen az igazság. ® Egy mondatban összegezve: a (korai) görög tradíció alapján tudományos világnézetként megragadható filozófiát két sajátosság különbözteti meg a tudománytól: a holisztikus szemlélet és a benne rejlõ etikai mozzanat. 25

n 4. A filozófia történetérõl Eddig a filozófia nélkülözhetetlensége mellett érveltem, de most nézzünk szembe egy olyan ellenvetéssel, melyet a filozófiatörténeti kollokviumra készülõ hallgatók néha így szoktak összefoglalni: „A filozófusok jókat tudnak kérdezni, de egyetlen maguk által feltett kérdésre se tudnak válaszolni. Pontosabban: válaszolnak, de ahány filozófus, annyiféleképpen. Így a filozófia több mint 2500 éves története egymással szinte érthetetlen nyelven vitatkozó álláspontok olyan kaotikus halmazára esik szét, mely álláspontok csak két dologban közösek: az igazságértékük nulla (eldönthetetlen), és szinte alig adnak támpontokat ahhoz, hogy az ember itt és most, a XXI. század elején, legalább fõ vonalaiban megértse önmagát, és azt a világot, amelyben él. - Érdemes ezek után filozófiával foglalkozni?” Természetesen igen. Az érvekhez csak annyit teszek hozzá, hogy ilyen logikus és jogos kételyeket („vádakat”) tartalmazó gondolatmenetet nem is lehetne megfogalmazni bizonyos filozófiatörténeti ismeretek és filozófusi képességek elsajátítása nélkül. Ezért nem véletlen, hogy az ilyen és ehhez hasonló felvetésekre általában csak a sikeres kollokvium után szokott sor kerülni. – Persze, ha belegondolok, ennek más oka is lehet. ® De komolyra fordítva a szót: e kis jegyzetnek az a célja, hogy segítsen eligazodni a mai világban. Hogy ezt a feladatát milyen szinten lesz képes teljesíteni,

25 Itt hangsúlyozottan a tudományról, mint ismerethalmazról van szó, és nem a tudós személyérõl!

A filozófia történetérõl

27

annak megítélése nem rám tartozik. A filozófia „érthetetlenségét”, az álláspontok sokféleségét és igazságértékét firtató gondolatokra azonban reflektálnom kell.

A megértésrõl A régi tanítók fogalmi hálóiban nekünk szóló üzenetek rejlenek. Az más kérdés, hogy ezek az üzenetek mindig az adott kultúra nyelvén szólnak, így a „lefordításuk”, megértésük nem mindig könnyû. Az is tény, hogy a filozófusok nem mindig írnak jól. Sõt, elõfordul az is, hogy valakinek nagyszerû gondolatai támadnak, de azokat olyan fájdalmasan olvashatatlan formában adja elõ, hogy ezzel a legelszántabb érdeklõdõt is elriasztja. – Ez van. ® Minden kultúra pszichés erõfeszítésbõl születik. Ha például nem tudok kottát olvasni, nem követelhetem, hogy a zeneszerzõ írjon inkább betûkkel vagy számokkal, csak azért, mert azokat ismerem. El kell döntenem, hogy vagy veszem a fáradságot és megtanulok kottát olvasni, vagy örökre lemondok arról, hogy mélyebben megértsem a zenét. – Itt is errõl van szó. Vigasztalásul csak azt mondhatom, hogy a filozófia alapszavait és gondolkodásmódját legalább olyan „könnyû” elsajátítani, mint például az élettan vagy az atomfizika szakmai zsargonját.

A filozófia egysége: „is-is” Ami a filozófiai álláspontok színes kavalkádját és igazságértékét illeti, ennek kapcsán, még szakmai körökben is, néhányan a filozófia „botrányáról” beszélnek. Úgy tûnik, jogosan, hiszen nincs olyan filozófiai kérdés, amelyben 2500 év alatt a filozófusok teljes konszenzusra (teljes egyetértésre) jutottak volna. ® De valóban „botrányról” van itt szó? A filozófusok közötti állandó vita és a felfogások sokfélesége nem a dolog természetébõl, vagyis nem abból fakad, hogy a filozófia mindig az Egészet akarja megragadni? – De igen. Ennek illusztrálására hadd mondjak el egy régi indiai tanmesét. Nemcsak azért, mert ez sokszor többet ér, mint a vég nélküli spekulatív magyarázatok, hanem fõként azért, mert ebbõl a „mesébõl” a szemünk láttára fog kiformálódni egy olyan alapvetõ módszer (logikai séma), ami segít elrendezni és megérteni a filozófiai álláspontok sokféleségét. – De nemcsak azt, hanem a jegyzet egész szemléletét áthatja majd, és végig ez fogja vezérelni a témák kifejtését.

28


Néha csak latensen (benne rejlõen) fog mûködni, máskor meg nyíltan (manifeszt módon), és ismételten hivatkozom is rá, csak azért, hogy jobban bevésõdjék. – Ilyen hosszú elõkészület után végre lássuk a mesét: ® A japuri maharadzsa összehívja a város vak koldusait. Elõvezetnek egy elefántot. A feladat az, hogy mindegyik koldus valahol tapogassa meg, és írja le, hogy milyen az elefánt? Aki a lábát tapogatja, az azt mondja, hogy az elefánt olyan, mint egy nagy oszlop. Nem, mondja a másik, aki a fülénél van: az elefánt egy lapulevélhez hasonlít. Nem, mondja az, aki az ormányával ismerkedik: az elefánt olyan, mint egy nagy tömlõ stb. Ahelyett, hogy további anatómiai részletekbe bocsátkoznánk, tegyünk fel négy kérdést: 1. Igazat mondtak a koldusok? – Igen és nem. 2. Tévedtek a koldusok? – Igen és nem. 3. Melyik mondott igazat? - Mindegyik és egyik sem. 4. Melyik tévedett? – Mindegyik és egyik sem. E látszólag meglepõ válaszok indoklása ugyanaz: mindenki igazat mondott, mert legalább az analógia (a hasonlóság) szintjén mindegyik koldus pontosan leírta az állat egy részét, tehát kifejezett egy rész-igazságot, és senki nem mondott igazat (ergo, mindenki tévedett), mert egyik sem tudta átfogni, leírni az Egészet. ® A keleti bölcselet szerint ilyen „vak koldusként” tapogatjuk a világot már néhány ezer éve. És a világ jóval nagyobb, mint egy elefánt. – Ezért meg kell szoknunk, hogy az „igen és nem” sémában gondolkodjunk. Ezt fejezi ki a Yin-Yang tanítás, amely a keleti filozófiák általános gondolkodási modellje.26 Eszerint a világot jelentõ kozmikus energia, a polaritás (az ellentmondás) elve alapján mûködik. A világ dolgai és az õket leképezõ gondolataink olyan pólu-

26 Forrása a kínai „Ji King” (a „Változások könyve”, ie. 5. sz.), mely szerint minden esemény keletkezése és változása e két õselv: a nõies, gyenge, sötét, passzív Yin, valamint a férfias, erõs, világos, aktív Yang összjátékával magyarázható. Nyugati megfelelõje a dialektika: eredetileg az érvelés-vitatkozás mûvészete, késõbb a teljes valóság (természet, társadalom, tudat) ellentmondásokon alapuló mozgásáról, változásáról és fejlõdésérõl szóló tanítás. Képviselõi, sokféle világnézeti tartalommal, Herakleitosz, Platon, Giordano Bruno, Hegel, Marx és mások.


29

sokból (ellentétekbõl) épülnek fel, mint a pozitív és negatív, mozgás és nyugalom, vonzás és taszítás, rész és egész, véges és végtelen, lét és létezõ, fény és árnyék, asszimiláció és disszimiláció, belégzés és kilégzés, élet és halál, szegénység és gazdagság, szeretet és gyûlölet, öröm és szenvedés, igaz és hamis, jó és rossz, szép és rút stb. Ezek az ellentétek nemcsak kizárják, de fel is tételezik (ki is egészítik) egymást, és egymásban mozognak. 1. Feltételezik egymást, mert egyik sem gondolható el a másik nélkül, és csak egymásra vonatkoztatva van értelmük. Például: nincs élet halál nélkül, nincs belégzés kilégzés nélkül, nincs igaz hamis nélkül, és fordítva. Tehát bármelyik pólus teljes megszûnése az egész szisztéma megszûnését jelentené. 2. Amikor egy konkrét dologról beszélünk, akkor többnyire csak az egyik, az adott vonatkozásban erõsebb (domináns) pólust szoktuk kiemelni. Egy adott helyzetet például vagy jónak, vagy rossznak, egy kijelentést vagy igaznak, vagy hamisnak szoktunk minõsíteni. 3. Ez, a mindennapi beszéd szintjén, de a tudományban és a filozófiában is, teljesen rendben van, ha…Nos, csak akkor van rendben, ha nem felejtjük el, hogy az ellentétek egymásban mozognak, ezért mindegyikben ott rejlik a másik is! Tehát a teljességet csakis együtt fejezik ki. Például minden dolog véges is és végtelen is, minden gondolatunk igaz is és hamis is egyszerre, bár nem azonos mértékben. ® Mennyiben segít ez a séma megérteni a filozófiai álláspontok kavalkádját? Induljunk ki abból, hogy az élet kihívásai és a megértés vágya arra késztetik az egymást követõ generációk gondolkodóit, hogy újra és újra felvessék a lét nagy kérdéseit. 1.

Mindegyik „vak koldust” (filozófust) a valóság egy meghatározott pontjára állítja a személyisége és az a történelmi kor, amelyben él. Amit tanít, az, erre a pontra vonatkoztatva, igaz, hiszen nem taníthat mást, csak azt, amit errõl a pontról, ebbõl a perspektívából lát, átél.

2.

Csak akkor téved, amikor a saját igazságát egyetlennek feltüntetve ki akarja zárni, minden mozzanatában meg akarja cáfolni egy másik filozófus gondolatait, nem látva be, hogy más pontokról nézve a világ nem csak olyan, amilyennek õ mondja, hanem más is.

30


® Eszerint a sokféle filozófiai álláspont mind egyenértékû? Az egyik ugyanannyit ér, mint a másik? – Korántsem: vannak igazabb és kevésbé igaz felfogások. De hogyan lehet szétválasztani a különbözõ perspektívákban megjelenõ igaz és hamis mozzanatokat? Teljesen sehogy, de bizonyos valószínûséggel igen, és a valószínûség, a modern logika szerint, a bizonyosság egyik foka. Néhány értékelési szempont alapján tehát megítélhetõ, eldönthetõ, hogy melyik álláspont áll közelebb az igazsághoz. – Az értékelés szempontjai ugyan maguk is képlékenyek, és nem általánosan elfogadottak, de nagyjából konszenzus van abban, hogy egy viszonylag magas igazságértékkel rendelkezõ filozófiai álláspont 1. 2. 3.

legyen formálisan rendezett, (a tételei között ne legyen logikai ellentmondás,)27 „érezzen rá” az adott kor világnézeti szükségleteire, és álljon összhangban a tudomány mindenkori eredményeivel, vagy legalább ne mondjon ellent azoknak.

® Ilyenformán viszont semmi alapja sincs annak, hogy a filozófia „botrányáról” beszéljünk! Ellenkezõleg: az a nagybetûs, teljes Igazság, ami az emberi megismerés elérhetetlen célpontja, nem az egyes felfogásokon kívül, hanem ezekben, tehát a sokféle megközelítés összességében, egységében rejlik. – De ezt a közös tudást csak egyféleképpen hozhatjuk felszínre: dialógusra (párbeszédre) vagyunk ítélve. Ez a történelmi párbeszéd maga a filozófia, mint folyamat, amely mindig ugyanarról az egyetlen igazságról szól. – S ami legalább ilyen fontos: éppen a teljes egyetértés hiánya, lehetetlensége garantálja a filozófia nyitottságát, megújulását, fejlõdését! Miért? Azért, mert a viták során állandóan új szempontok, új megközelítések merülnek fel, így a részben megcáfolt felfogások igaz elemei beépülnek a késõbbi gondolatmenetekbe. A szaporodó közös és igaz gondolatok tehát egyre teljesebben tárják fel az Egészet.

27 Ugyanarról, ugyanazt, ugyanabban a vonatkozásban állítani és tagadni is = logikai ellentmondás, logikai hiba. Ilyenkor vagy az állítás, vagy a tagadás hamis (Arisztotelész). Például: ha állítom, hogy „Minden élõlény asszimilál és disszimilál” (= ha állítom, hogy minden élõlény ellentmondásos természetû, vagyis rendelkezik ezzel a két ellentétes tulajdonsággal), akkor egy másik mondatban már nem tagadhatom ugyanezt. Pl., nem mondhatom, hogy „Van olyan élõlény, amely nem asszimilál és disszimilál”. A valóság ellentmondásait tehát logikai hiba nélkül kell kifejezni.


31

Tény, hogy ez a fejlõdés nem olyan látványos, mint a Holdra szállás vagy egy szívátültetés, de azért van. S hogy’ lehet ezt a felhalmozódó tudást az utódoknak továbbadni? Ez önmagában is filozófiai kérdés.

A továbbadás Nemcsak mûvelni lehet sokféleképpen a filozófiát, de a továbbadásáról (az „oktatásáról”) is megoszlanak a vélemények. Anélkül, hogy itt sokat elidõznénk, visszautalok egy régebbi mozzanatra: a csak az elmélet szintjén mozgó életidegen „bölcsesség” semmire se jó. Például egy olyan változat, amely a világban való eligazodás szükségleteitõl és/vagy a folyton változó tudományos tényanyagtól függetlenül ismertetné a filozófia alapkérdéseit, valamint a lételmélet, ismeretelmélet, logika, etika, esztétika stb. kategóriáit, – tökéletesen haszontalan lenne. A hazai felsõoktatásban ezért vált szinte kizárólagossá vált az a módszer, amely a filozófiát filozófiatörténetként adja elõ. Sorra veszik azokat a kérdéseket és válaszokat, melyeket az egyes korok nagy gondolkodói az élet különbözõ területeirõl megfogalmaztak. Egy ilyen (bár szelektált) információhalmaz befogadására azonban csak a filozófia szakos hallgatóknak van elég idejük. Számukra ez egy izgalmas és tanulságos szellemi kaland (lehet). A nem-filozófiára szakosodott hallgatóknak viszont minderre egy jóval rövidebb stúdium szolgál. Így a kevesebb, de még mindig túlságosan sok lexikális információ náluk gyakran „fulladásos halált” okoz. Ugyanis minden bemagolt, de át nem gondolt, meg nem értett „ismeret”, egy másik szép hasonlattal élve, olyan, mint egy vérrög az agyban: nemcsak felesleges, de káros is. Arról nem is szólva, hogy így épp’ a mai valóság megismerésére jut a legkevesebb idõ. S ezen a filozófiatörténeti csomópontok jó megválasztása, vagy a sokkal ritkább másik változat, a problémacentrikus megközelítés sem segít. Sõt: ez utóbbihoz még egy újabb „probléma” is társul: az anyag feldarabolása éppen a filozófia lényegét, az Egész varázslatát szüntetheti meg. ® Nem folytatom, mert bírálni mindig könnyebb, mint jó megoldást találni. Lehet, hogy ez a jegyzet majd valamennyi módszer fogyatékosságát egyesíti? A szándéka nem ez, de megtörténhet, mert a tévedések tudata ugyan szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy elkerüljük õket.

32


Szándéka szerint ez a jegyzet orientálni szeretne. Orientálódni, tájékozódni annyit tesz, mint keresni és megtalálni helyünket a világban. Az ehhez adandó segítséget a Platon elõtti görögök „lélekvezetésnek” hívták, és ebben látták a bölcsesség szeretetére való nevelés, oktatás célját. A tájékozódás igénye különösen akkor erõsödik fel, összemberi szinten és a személyes életünkben is, ha bizonytalanok vagyunk abban, hogy jó irányba megyünk-e? Talán egyetérthetünk abban, hogy a mai történelmi szituáció – ilyen. Az emberiség ugyanis történelmi válaszúthoz érkezett: vagy képesek leszünk minõségileg új viszonyt kialakítani a természettel és önmagunkkal (másokkal), vagy a homo sapiens (a saját ostobasága miatt) aligha kerülheti el a már kipusztult élõlények sorsát. Ez nem valamiféle apokaliptikus („világvége”) látomás akar lenni. Csak azt szeretné tudatosítani, hogy egy boldogabb, értelmesebb mindenkori jelen érdekében újra át kell gondolnunk az emberi lét alapkérdéseit: Honnan? Hová? Miért? ® Ilyen kérdésekkel foglalkozik az ezredforduló filozófiája? – Részben igen. A mai irányzatok már jórészt abból indulnak ki, hogy a régi nagy metafizikai rendszerek28 kora lejárt, és a világ, mint egész, csak egy misztikus háttértapasztalatban ragadható meg, élhetõ át.29 Ezen belül sokféle iskola, áramlat létezik, de ez a sokféleség végsõ soron két alapgondolat, két egymást kizáró program köré szervezõdik: tudományfilozófia és egzisztencializmus. 1.

Azok, akik a filozófia már jelzett „botrányáról” beszélnek, így érvelnek: míg a szaktudományok fejlõdése látványos, szinte robbanásszerû, addig a filozófia évezredek óta egyhelyben topog. Ennek az az oka, hogy a filozófia még mindig a régi „szentháromságon”, a honnan / hová / miért kérdéseken rágódik.

28 Méta ta phüszika (görög) = az, ami a fizika után következik. (Arisztotelész). – A metafizika a tapasztalati világ (a természet) nem megtapasztalható, csak elgondolható természet „feletti” végsõ okát keresi. – Az ilyen elgondoláshoz, szétválasztáshoz azonban tudni kellene, hogy „meddig tart” a természet, és hol kezdõdik a „feletti”? 29 Árnyaltabb megfogalmazásban a ”misztika” kifejezés annak átélését (megsejtését, megértését) jelenti, hogy „Minden Egy!”, mert, mint vízcseppek a tengerben, részei vagyunk egy olyan valóságnak, amelynek minden pontja túlmutat önmagán. Ezért a misztikus háttértapasztalat két mozzanata: a „Világban való részesség”, valamint a „Titok” élménye. – Lásd újra a filozófia és a vallás különbségét!


33

Ebbõl a zsákutcából csak egyetlen kiút van: a filozófia ne ezekre a világnézeti kérdésekre keressen választ, hiszen úgysem tudja megoldani õket, hanem váljék végre tudománnyá! Tárgya legyen maga a tudományos megismerés, vagyis az empirikusan (tapasztalatilag) cáfolható / bizonyítható tények világa. – Ez a tudományfilozófia álláspontja. 2.

A filozófiának semmi köze a tudományhoz! A tárgya éppen az, ami a tudományok látókörébõl szükségképpen kiesik: a hiteles (értelmes) emberi létezés. Vagyis a világba vetett ember magánya, szorongása, értelemkeresése, a világ abszurd vagy éppen isteni volta. – Ez az egzisztencialista felfogás lényege

® Tehát vagy-vagy: vagy tudomány, vagy világnézet. De valóban választanunk kell? Kétlem. Gyakoroljuk egy kicsit az „is-is” sémában való gondolkodást! 1.

Az világos, hogy csak az a gondolkodás méltó a filozófiai jelzõre, amely választ talál a „ki vagyok én?” és „mi az életem értelme?” típusú kérdésekre. Ennyiben tehát minden filozófia szükségképpen egzisztencialista.

2.

Az értelmes élet esélye azonban jórészt attól függ, hogy valaki képes-e tárgyilagosan átlátni viszonyait: a kozmoszban elfoglalt helyét, a hozzánk vezetõ utat, valamint a jövõ alternatíváit. Az emberiség szintjén, és a saját életében is. – Ez a holisztikus látás pedig már nem nélkülözheti az egzisztencialisták által kizárt tudomány, sõt: egy tudományos világkép segítségét.

3.

A kifejtendõ program tehát a józan ész szava: amit az akadémikus filozófia szétválaszt, az valójában összetartozik, és feltételezi egymást. Csak így gondolható el az emberi faj túlélése, a magánéletünkben pedig a belsõ és külsõ világ harmóniája – S itt, legalább az utalások szintjén, nem lehet figyelmen kívül hagyni a provinciális (szûklátókörû, elfogult) nyugati felfogás által kizárt keleti gondolatokat sem.

® Ez a pillanatnyi kitekintés a mai filozófiai áramlatokra újra csak azt igazolja, hogy ha nem akarunk eltévedni az álláspontok dzsungelében, akkor (egy rövid stúdium keretében) a filozófia története helyett inkább az Ember történetét kell elmesélni: a mi közös és folytatásra érdemes történetünket, az õsrobbanástól a jelenig, és tovább.

34


Közben szeretnék megvilágítani néhány filozófiai alapfogalmat is, de nem külön, a tudományos tényanyagtól elszakítva, hanem abból felszínre hozva. Mert ahogy a XX. század egyik legkiemelkedõbb gondolkodója is mondta: „A filozófiát „nem emeletként húzzák rá a tudományokra, nem ragasztják hozzájuk. A filozófia maguknak a tudományoknak a lényegébe van zárva, ezáltal érvényes a tétel: egy puszta tudomány csak oly mértékben tudományos, s nem pusztán technikai hozzáértés, amilyen mértékben egyúttal filozófiai is.”30 Megfordítva, bármely vélekedés csak annyiban filozófiai, s nem pusztán szubjektív meggyõzõdés, amennyiben összhangban van a mindenkori tudomány által feltárt tényekkel. ® Mielõtt azonban „beleélnénk magunkat” egy ilyen nagyszabású program lehetõségébe, érdemes megszívlelni egy kiváló atomfizikus figyelmeztetését, aki már 1944-ben ezt írta: „…a szerteágazó tudományterületek mind szélességükben, mind mélységükben olyan növekedést mutatnak, hogy csak most kezdünk megbízható anyagot gyûjteni ahhoz, hogy eddigi tudásunkat egységes egésszé formáljuk. Másrészt viszont egyetlen elme számára szinte lehetetlenné vált, hogy egy szûk speciális szakterületnél többet tökéletesen megismerjen.” A tudós zárótétele fokozott figyelemre méltó: „E dilemmából csak egy kiút lehetséges: néhányan közülünk megkísérlik a tények és elméletek szintézisét, és ezzel kiteszik magukat annak a veszélynek, hogy esetleg nevetségessé válnak.” 31 – Ez van. Sõt, 1944 óta „drámaian ez van”, mert a mindenkori szintézisre váró információhalmaz exponenciálisan (mértani haladvány szerint) növekszik. Így ez a „kísérlet” alig lehet több, mint egy történeti vázlat, amely jelez néhány továbbgondolásra érdemes pontot. Elõtte azonban összefoglalom az eddigieket.

n 5. Az elsõ fejezet összefoglalása ® A filozófia szó szerint „a bölcsesség szeretetét” jelenti. Tartalma koronként 30 Martin Heidegger: Nietzsche, I. kötet. Pfullingen, 1971, 372. oldal. – Az idézet forrása: Turay Alfréd, Nyíri Tamás, Bolberitz Pál: A filozófia. – Szent István Társulat, 1981, 16. oldal. 31 E. Schrödinger: Was ist Leben? – idézi: Tom Steiner: Információ és az Univerzum belsõ szerkezete. Springer, 1993. 12. o.

Az elsõ fejezet összefoglalása

35

és személyenként változik, ezért egyértelmûen nem definiálható. Jelzésszerû meghatározása: állandó kísérlet arra, hogy az ember megértse önmagát, és azt a világot, amelyben él. ® A filozófia transzcendálja a mindennapokat. Ott kezdõdik, ahol a megszakad mindennapi lét magától értetõdõsége: a csodálkozás és a határhelyzetek az embert a valóság egészével és az élete értelmével szembesítik. Az ember elõbb kételkedni kezd abban, hogy köznapi tudásával választ adhat az így felmerülõ kérdésekre, majd rádöbben tudatlanságára, amely másfajta tudás keresésére ösztönzi. ® A filozófiai gondolkodás nyitott és racionális: a végsõ válaszok hiánya jellemzi, és csak olyan választ fogad el igaznak, amely emberi ésszel, értelemmel belátható (igazolható, érvekkel valószínûsíthetõ.) Azt kell megfogalmaznia, hogy miként élhetünk végsõ bizonyosság nélkül, mégis úgy, hogy a kételkedés ne bénítsa meg az életünket. ® A filozófia, a vallás, a mûvészet és a tudomány, az emberi kultúra legfontosabb összetevõi. A filozófia létrejöttét a mítosztól a logosz felé fordulás jelzi. A filozófia és a vallás kérdései hasonlóak, de más válaszokat adnak. A vallásos gondolkodás zárt, és a végleges válasz igényével lép fel. Az „üdvtörténeti séma” fix pontjaira racionálisan azért nem lehet rákérdezni, mert a vallásos válasz alapja az „ész felettinek” minõsített hit: amit a hívõ remél, azt bizonyosnak, valóságosnak veszi. Ez látszólag irracionális, valójában, mivel a hit csökkenti az egzisztenciális szorongást, egy ilyen döntés is lehet ésszerû. ® „A leggyönyörûbb, amit csak átélhetünk, az, ami misztikus. Ez minden tudomány, mûvészet és filozófia forrása.” A misztikus háttértapasztalat két mozzanata: a „Minden Egy!”- ben való részesség és a Titok élménye. A vallásos misztika ennek egy „megszelídített” változata. ® A teológia feladata a hittételek rendszerezése, és a hit védelme. Racionális eszközöket is felhasznál, ezért esetenként „vallásos filozófia” benyomását kelti. Ám a kezdõ- és végpontja bevallottan a hit, ezért nem lehet más, mint a mindennapi vallásosság más kifejezési formája. A vallás és a filozófia (a vallás és a tudomány) eltérései a hit és a tudás (a mítosz és a logosz) problémájaként foglalhatók össze. ® A filozófiát és a tudományt összeköti a racionalitás és a közös eredet. A szaktudományok tudatosan vállalt redukcionista szemlélettel a világ rész-te-

36


rületeit kutatják, eredményeiket a filozófia holisztikus szemlélete (más emberi tapasztalatokkal együtt) az Egészre irányuló világképpé / világnézetté egyesíti. A tudománynak az a feladata, hogy úgy írja le a világot, ahogy az van, tekintet nélkül arra, hogy milyennek szeretnénk látni ezt a világot. De hogy az így leírt világ jó-e nekünk, kell-e, s ha nem, akkor hogyan kell úgy megváltoztatni, hogy megfeleljen az emberi szükségleteknek?– az már filozófiai (etikai) kérdés. Tehát a filozófiát a tudománytól elhatároló két sajátosság: a holisztikus szemlélet és az etikai mozzanat. ® A Yin-Yang tanítás alapja, a nyugati dialektikus szemlélethez hasonlóan, a polaritás (az ellentmondás) elve: a világ dolgai és az õket leképezõ gondolataink olyan pólusokból (ellentétekbõl) épülnek fel, amelyek nemcsak kizárják, hanem fel is tételezik egymást, és egymásban mozognak. Ha csak az adott vonatkozásban domináns pólust emeljük ki, akkor a „vagy-vagy” sémában gondolkodunk, de az egész modellje az „is-is”. ® A filozófiai álláspontokban rejlõ igaz és hamis mozzanatok néhány értékelési szempont (logikai rendezettség, világnézeti „érzékenység” és a tudománnyal való összhang) alapján bizonyos valószínûséggel szétválaszthatók, tehát egy-egy felfogás igazságértéke megítélhetõ. De „csak az Egész igaz”, ezért a filozófia története: a gondolkodó emberek befejezhetetlen párbeszéde errõl az Egy igazságról. ® A mai irányzatok (a metafizikával szemben) már jórészt abból indulnak ki, hogy a világ, mint egész, csak egy misztikus háttértapasztalatban közelíthetõ meg, élhetõ át. Ezen belül a tudományfilozófia azt követeli, hogy a filozófia mondjon le a hagyományos világnézeti kérdéseirõl és váljék végre tudománnyá, az egzisztencializmus pedig azt, hogy a filozófia legyen tudomány nélküli világnézet. – Valójában a kettõ egységére van szükség, és arra, hogy a mai kor függvényében újragondoljuk az emberi lét alapkérdéseit: Honnan? Hová? Miért?

n 6. További témák ® A 2. fejezet tudományfilozófiai kérdéseket tárgyal. Van-e olyan tudományos módszer, amely bizonyítottan igaz állításokhoz, vagyis tudáshoz vezet, s ha van, akkor hogyan megy végbe a tudás felhalmozódása, a tudomány fejlõdése? Mi az oka annak, a modelljeink végsõ soron pontosan képezik le a valóságot?

További témák

37

® A 3. fejezet a hozzánk vezetõ utat írja le, az õsrobbanástól az emberré válásig. Hol az ember helye az Univerzumban? Hogyan szüli a fizikai világ önszervezõdése a bioszférát, a bioszféra pedig a tudat és az értelem világát? ® A 4. fejezet alapkérdése: „Merre tart az emberiség?” A korlátlan növekedés illúziójával szemben mi a tényleges helyzet? Melyek a megoldásra váró legfontosabb globális problémák, és melyek a fenntartható fejlõdés ökológiai, gazdasági, szociológiai és filozófiai feltételei? ® Végül az 5. fejezet a „Merre tartasz Te?” címet viseli. Hogyan adhatunk értelmet a mindennapoknak? Hogyan lehet megküzdeni a Jaspers-féle határhelyzetekkel? Hogyan formálható az életünk egységes, értelmes egésszé?

38

2. fejezet

Hogyan mûködik a tudomány? n 1. A tudás fogalma A tudományról már eddig is elég sokat megtudtunk. Például azt, hogy racionális, általában redukcionista szemlélettel dolgozik, és valamiféle tudást állít elõ. De mit jelent a „tudás”szó? – A „tudás” a nyugati filozófiában (Platon óta) olyan állítás, amely bizonyítottan igaz. ® Ez meghatározás (definíció) akar lenni, de nem érdemes bemagolni. Azt kell megérteni, hogy mit jelentenek a benne szereplõ alapszavak: igazság, állítás, bizonyítás. Ha ez megvan, akkor ugyanezt a gondolatot már sokféleképpen meg lehet fogalmazni. A cél mindig csak annyi, hogy azt a dolgot (itt: a „tudást”), amit a meghatározás meg akar világítani, mással ne lehessen összetéveszteni. ® Egy állítás (hit, sejtés, vélemény, meggyõzõdés, felfogás, álláspont stb.) igaz, ha megfelel a valóságnak, vagyis úgy írja le a világ dolgait, ahogy azok ténylegesen vannak. ® Szûkebb értelemben a bizonyítás annak kimutatását jelenti, hogy a szóban forgó állítás igaz. Tágabb értelemben a cáfolat is bizonyítás, benne azt mutatjuk ki, hogy az állítás hamis. Hogy mikor melyikrõl van szó, azt az adott helyzet általában egyértelmûen jelzi, de ha nem, akkor használjuk ezt a két szót: verifikálni = (szûkebb értelemben véve) bizonyítani / igazolni, és falszifikálni = cáfolni.32 ® Amit még meg kell jegyezni, az a következõ: nem a bizonyítás tesz egy állítást igazzá! Tehát nem maga az eljárás hozza létre az állítás és a valóság megfelelését! Az eljárás csak kimutatja az igazságot. Mások számára is beláthatóvá teszi, hogy a „megfelelés” ténylegesen fennáll, nemcsak mondjuk, nemcsak állítjuk.

32 A következõ latin szavakból: verus = igaz és facere = valamivé tesz, illetve falsificatio = csalás, megtévesztés, cáfolhatóság. Tehát verifikáció = igazolás, bizonyítás és falszifikálás = cáfolat.

A tudás fogalma

39

Miért hangsúlyozom, hogy „mások számára is”? Azért, mert bizonyításra nem magunk miatt van szükség. Normális esetben mi általában meg vagyunk gyõzõdve arról, hogy amiben hiszünk, amit állítunk, az igaz. Sõt: akkor sincs szükség bizonyításra, ha olyan emberrel találkozunk, aki velünk egy véleményen van. Ilyenkor kölcsönösen örülünk egymásnak. Bizonyítani akkor kell, ha olyan partnert akarunk meggyõzni vélt igazunkról, akinek ugyanarról a dologról, ugyanabban a vonatkozásban más a véleménye. Ilyenkor már kevés a szubjektív bizonyosság. Hiába hajtogatjuk, hogy mi mit hiszünk, õ mást hisz, és kész. Ha nem tudjuk egymást meggyõzni, akkor a dolog úgy marad. Ezt a nem éppen örömteli állapotot a köznyelv úgy becézi, hogy „süketek beszélgetése”. – Innen tehát tovább kell lépni. De hogyan? ® Valakinek a meggyõzésére csak akkor van esélyünk, ha arra a jogos kérdésre: „Ezt minek alapján mondod?”, logikusan összekapcsolt érvekkel (következtetésekkel), vagyis egy racionális gondolatmenettel tudunk válaszolni. A sokértelmû „racionalitás” szót tehát (a tudományban) a formális logika definiálja. Az a gondolatmenet racionális, ami mindig ugyanarra az eredményre vezet, akárki gondolja is végig. Feltéve, hogy az illetõ érzelmileg nem elfogult és/vagy nem értelmi fogyatékos. – Ezt csak azért írom, hogy lássuk, a legvilágosabb dologban is ott rejlik egy csipetnyi homály. ® De van-e olyan módszer, ami bizonyítottan igaz állításokhoz vezet, vagyis képes egymástól elválasztani a tudást és a nem-tudást, a tudományt és az áltudományt? S ha van ilyen módszer, akkor hogyan megy végbe a tudás felhalmozódása, a tudomány fejlõdése? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel foglalkozik a tudományfilozófia. Az elsõ kérdésre a filozófusok többsége „igennel” felel. Ezen belül azonban, ahogy azt lassan kezdjük már megszokni, sokféle felfogás létezik, és az alapirányokat tekintve ismét két egymást kizáró álláspontba ütközünk. Az egyik az elméletek bizonyítását (verifikálását), a másik azok cáfolatát (falszifikálását) tartja az egyedül üdvözítõ módszernek. – Lehet, hogy megint nem tudunk majd közöttük választani?

40

HOGYAN MÛKÖDIK A TUDOMÁNY?

n 2. Elméletek bizonyítása, indukcióval 33

Ez a felfogás az 1920-as években megalakult „Bécsi Kör” neopozitivista álláspontját tükrözi. Mivel a laikus közvélemény, sõt nagyon sok gyakorló tudós is így látja a tudomány mûködését, ezt a felfogást a „tudományos módszer egyszerû képének” is szokták nevezni. A megértéséhez csak azokat a kérdéseket kell jól átgondolni, amelyeket a tudós a munkája során feltesz. Például: kezdjünk el egy kanna vizet melegíteni, és figyeljük meg, hogy mi történik. – Miért ez történt? Mivel magyarázható? Mire lehet visszavezetni? Ha megismételem, ugyanezt az eredményt kapom? Mindig? Tehát a magyarázat általánosítható? = Minden esetre igaz? ® A kérdésekre válaszolva elõttünk áll a tudomány mûködésének egyszerû képe: 1.

2.

3.

4.

A tudós a világ valamely aspektusának részletes megfigyelésébõl indul ki, majd a kapott tapasztalati adatokat rögzíti. Tehát leírja azt, ami van. A megfigyelés és az adatok objektív, vagyis elfogulatlan, elõítélet-mentes, a lehetõ legtárgyilagosabb kell, hogy legyen.34 Miután sok adatot összegyûjtött, felállít egy elméletet. Ez kezdetben nem több, mint hipotézis, egy feltevés arra vonatkozóan, hogy miért történt az, amit megfigyelt, s elõre jelzi azt is, hogy a jövõben mi fog történni. Ha az elõrejelzés beválik, ez megerõsíti az elméletet. Ha nem, ha a várt és a tényleges eredmény nem esik egybe, akkor a tudós úgy próbálja módosítani az elméletét, hogy az eltérésekre is magyarázatot adjon. Bizonyos számú megerõsítés után a tudós általánosít = induktív következtetést hajt végre, vagyis megállapítja, hogy az elmélete minden más (itt nem vizsgált, de a mostanival azonos körülmények között lejátszódó) esetre is érvényes, tehát természeti törvényt fejez ki.

33 Pozitív (latin) = igenlõ, tényleges. - A pozitivizmus már a 19. század elején azt tanította, hogy a tények, és tapasztalati adatok világán nem lehet túllépni, ezért minden metafizika: értelmetlen. Az irányzat megalapítója Auguste Compte. A „neo” („új”) szócska azt jelzi, hogy a bécsi egyetemen egy évszázaddal késõbb megszervezõdött tudósok és filozófusok (Schlick, Neurath, Carnap és mások) ezt a gondolatot viszik tovább. 34 A kísérlet a megfigyelés olyan sajátos esete, ahol a megfigyelés körülményeit (részben) mi magunk állítjuk elõ.

Elméletek bizonyítása, indukcióval

41

® Példánkra visszatérve: a tudós normál körülmények között 100 fokra melegíti a vizet és megfigyeli, hogy az forrni kezd, majd elpárolog. Ezután megfigyeli a víz viselkedését különbözõ hõmérsékleti és légköri nyomásviszonyok között, s ennek alapján felállít egy elméletet a víz forráspontja, a hõmérséklete és a légköri nyomás összefüggésérõl. Az elmélet, ha jó, nemcsak megmagyarázza az eddig történteket, hanem elõre jelzi is a víz várható viselkedését, minden olyan esetben, ahol a körülmények az itt leírtakkal azonosak. Ha az elõrejelzések beválnak, akkor az általánosítást természeti törvényként fogadják el. (Valóban természeti törvény, hogy a víz normál hõmérsékleten és normál nyomás-viszonyok között l00 Celsius fokon forr.) – A tudós tehát olyan elméletet produkált, amely igaz és verifikált. Bárki beláthatja, és bárki megerõsítheti, aki veszi azt a fáradságot, hogy a kísérleteket újfent elvégzi, tehát a vizsgálatokat megismételi. ® Az elmélet másik neve: modell. – Gyerekkorunkban mindannyian játszottunk már fizikai modellekkel: kisvasúttal, ólomkatonákkal, versenyautókkal, babákkal stb. Ezek majdnem ugyanúgy mûködnek, mint az „igaziak”, de mégsem. Így van ez a gondolatokból megalkotott modellekkel (elméletekkel) is: soha nem szabad õket összetéveszteni a valósággal! Minden elmélet, még a legtökéletesebb is, csak nagyon leegyszerûsített kép a természetben lezajló folyamatokról. A haszna mégis óriási. Azzal, hogy leképezi az éppen modellált tárgy alapvetõ vonásait, lehetõvé teszi a róla való gondolkodást, és azt, hogy a várható viselkedését elõre jelezzük. S ez a modell vezérli majd a leképezett tárgyhoz (eseményhez, folyamathoz stb.) való viszonyunkat, magatartásunkat is! Az effajta jóslás (tudományos elõrejelzés) persze nem olyan „halálbiztos”, mint a tenyérbõl, csirkebélbõl, koponyából vagy a csillagok állásából levezetett „jövõlátás” Minél messzebbre akarunk elõre látni, és minél bonyolultabb (komplexebb) az a tárgy, amit leképezünk, a róla alkotott kép (bevallottan) annál homályosabb, annál törékenyebb. Összegezve: a tudományos módszer egyszerû képe szerint a megismerés elfogulatlan, tárgyilagos megfigyelésekkel kezdõdik, onnan egy elmélet (modell) felé halad, vagyis olyan induktív általánosításokhoz (törvényekhez) vezet, amelyek képesek a bekövetkezõ eseményeket elõre jelezni.

42


® Valóban így mûködik a tudomány? Csak részben. A leírt folyamatnak ugyanis legalább két gyenge pontja van: 1. nincs elfogulatlan megfigyelés, és 2. az indukció eredménye, vagyis az elmélet bizonyítottsága, csak valószínû.

Nincs elfogulatlan megfigyelés Gondoljunk át néhány példát! – Egy bírósági tárgyaláson a szemtanúk vallomásai gyakran cáfolják egymást. – Ami számomra csak színes vonalak kuszasága, abban egy telefonszerelõ kapcsolási rajzot lát. – Ha egy tudomány elõtti kultúrából érkezõ ember megpillant egy elektronmikroszkópot, az neki legfeljebb csak érdekes, míg egy fizikus vagy biológus azonnal tudja, hogy mire lehet használni. – Egy mechanikával foglalkozó fizikus számára egy buborékkamra fényképe alig mond valamit, míg ugyanerrõl a képrõl egy atomfizikus szubnukleáris események történetét olvassa le stb. A példákat még lehetne szaporítani, de talán ennyi is elég annak belátásához, hogy, szemben a tudományos módszer egyszerû képével, nincs elfogulatlan megfigyelés. – Miért nincs? 1.

Elõször is azért nincs, mert valamit látni nemcsak azt jelenti, hogy egy kép megjelenik a recehártyán. Hogy mit lát valaki, az nemcsak attól függ, hogy mit néz, hanem (esetenként döntõ módon) attól is, hogy a korábbi látásélményei, tapasztalatai, fogalmai, elõzetes hitei, várakozásai stb., – tehát egész ismeretháttere, mentális beállítódása õt minek a befogadására készítette fel.

2.

A tökéletesen semleges megfigyelések iránti vágy már csak azért is hiábavaló, mert gondolatainkat mindig egy adott nyelven kell megfogalmaznunk, és a nyelv szavai már eleve át vannak itatva a legkülönbözõbb elméletekkel. Például, mi kell ahhoz, hogy megértsünk egy ilyen hétköznapi mondatot: „Hozzáért a csupasz villanyvezetékhez és áramütést kapott.”? Látszólag majdnem semmi. Ezt még szeretett kutyánk is „megérti”: ha egyszer véletlenül a mancsát egy ilyen csupasz dróthoz érinti. Feltehetõen nem fogja többet. Ez persze csak rossz vicc volt, hiszen nem a fizikai tényrõl, hanem az azt leképezõ mondatról van szó. Ennek megértéséhez viszont már minimum azt kell tudni, hogy van elektromosság, s az veszélyes is lehet. A mondat mélyebb megértéséhez pedig egy csomó fizikai, fiziológiai és egyéb elmélet különbözõ szintû elõzetes ismerete szükséges.

Elméletek bizonyítása, indukcióval

43

3.

A tudós nemcsak úgy vaktában figyelget. Mindig kiválasztja, hogy egy adott dolog éppen melyik vonatkozására összpontosít, s már ez a szelekció is tartalmaz elmélettel terhelt döntéseket. (Lásd késõbb a „paradigma” fogalmát.)

4.

A „nincs elfogulatlan megfigyelés” tételben tehát az is benne van, hogy a megfigyelésekkel szemben mindig az elmélet az elsõdleges! A lehetõ legtágabban értelmezett elméleteink adják ugyanis azt az elõzetes ismerethátteret, amely minden eddigi tudásunkat magában foglalja. Megfigyelések csak ebbõl a forrásból indulhatnak ki, és ide is térnek vissza.

A bizonyítás csak valószínû Az egyszerû képpel szemben felhozható másik ellenvetés az, hogy dedukció helyett az indukcióra épít. Az indukció és a dedukció a következtetés két eltérõ típusa. – Vegyünk mindegyikre példát: ® Ha a „Minden tücsök ciripel” és a „Néhány állat tücsök” premisszákból arra következtetek, hogy „Néhány állat ciripel”, akkor deduktív következtetést hajtottam végre. Az történt, hogy az állatokról és az állatok osztályába tartozó tücskökrõl szerzett általános ismereteimet néhány (legalább egy) konkrét esetre vonatkoztattam. S ha ezek az elõzetes ismeretek (premisszák) igazak, akkor a konklúzióm logikai szükségszerûséggel, tehát teljes bizonyossággal igaz. Sematikusan fogalmazva: ami „mindenre” igaz, az „néhányra” is igaz. ® Fordítva azonban nem így áll a dolog. Ami „néhányra” igaz, az még nem biztos, hogy „mindenre” igaz! Ha például néhány (akármilyen sok) fehér hattyút megfigyelek, és induktív módon arra következtetek, hogy „Minden hattyú fehér”, akkor vállalnom kell a tévedés kockázatát. Néhány ismert eset alapján ugyanis még nem általánosíthatok, nem terjeszthetem ki tudásomat a még ismeretlen esetekre. Pontosabban: általánosíthatok, de az eredmény csak valószínû: lehet igaz, de lehet hamis is. Miért? Mert hiába figyeltem meg mondjuk kétmillió fehér hattyút, a következõ mindig lehet fekete. S ha az lesz, akkor az indukciómat már ez az egyetlen ellentmondó eset is cáfolja!35 A szóban forgó általánosítás például valóban hamis: azzá teszi az a tény, hogy Ausztráliában vannak fekete hattyúk is. 35 Világos, hogy itt nem a Yin -Yang (is-is) modell megdöntésérõl, hanem logikai ellentmondásról van szó! –, a következõk szerint: fekete = „nem fehér”. És a „nem- fehér” akármilyen szín lehet, fekete, hupikék, pöttyös stb., – egyetlen szín, a „fehér” kivételével. Lásd újra a 27. lábjegyzetet!

44


® Az indukció végsõ soron abban a hitben gyökerezik, miszerint „a jövõ olyan lesz, amilyen a múlt volt = ha néhány eset ilyen volt, akkor minden eset ilyen lesz”. Lehet persze azt mondani, hogy ez gyermeteg elképzelés, hiszen minden dolog változik, ezért a jövõ csak részben lesz olyan, mint a múlt volt. Mégis, néha tudatosan, többnyire azonban öntudatlanul, szinte állandóan ilyen séma szerint gondolkodunk. – Miért? Azért, mert az általánosításaink legalább részben kiszámíthatóvá teszik a világot. S mire mennénk ilyen egyszerûsítések nélkül? Nem hihetnénk abban, hogy az a kávé, ami tegnap még jólesett, ma sem okoz mérgezést. Nem bízhatnánk abban, hogy hûséges kutyánk holnap sem tép majd szét bennünket, hiszen tegnap sem tette meg. (A barátunk, barátnõnk hûségét most nem is említem.) Nem vehetnénk biztosra, hogy a következõ lépésnél sem nyílik meg a lábunk alatt a föld, nem hihetnénk abban, hogy holnap is felkel a Nap stb. – tehát káoszba fulladna az életünk, ha semmi alapunk nem lenne azt hinni, hogy az indukció viszonylag pontos elõrejelzésekkel szolgál a jövõre nézve. Ezért az indukcióban való hitet az emberiség sok évezredes tapasztalata tudássá érlelte. Mindennapi ismereteink zöme ma is úgy születik, hogy sok-sok, de sohasem az összes létezõ eset alapján általánosításokat hajtunk végre. ® Részben a tudomány is ezen az alapon mûködik. Ennek illusztrálására talán már egy példa is elég. Olyan, ami szintén általánosítható. Ha, mondjuk egy tudós, meg akarja ismerni a cápák életét, szokásait stb. –, akkor nem úszkálhat minden egyes példány után külön-külön a tengerekben, hanem begyûjt és tanulmányoz néhányat, majd kijelenti, hogy minden cápa ilyen. ® Bár az indukció a megismerés egyik nélkülözhetetlen eszköze, tudatosítanunk kell a korlátait is. Soha nem feledkezhetünk meg a benne rejlõ bizonytalanságról: arról, hogy csak valószínû eredményt ad. Különben úgy járhatunk, mint az a csirke, „aki” minden reggel azzal ébredt, hogy – mivel az elõzõ nap megetették – aznap is kap enni. Egy ideig az indukció fényesen bevált. Ám egy napon jött az ellentmondó eset a gazda személyében, aki megfõzte ebédre. ® Ezt felejtik el azok a „csirke-agyúak” is, akik az embereket a bõrszínük, a származásuk, az etnikai hovatartozásuk, a szexuális szokásaik, a politikai nézeteik, a vallásuk vagy épp’ a vallástalanságuk stb. szerint különbözõ osztályokba sorolják, majd az adott osztály néhány képviselõjérõl szerzett felületes benyomásaik alapján (vagy a nélkül!) a többi, számukra teljesen ismeretlen emberrõl is magabiztos véleményt mondanak, többnyire negatív bélyeget sütve rájuk.

45 Ezek a „bélyegek” hamis általánosítások, társadalmi elõítéletek. Primitív eseti minõsítéseket éppúgy tartalmaznak, mint rafinált „nemzetvédõ ideológiákat” és átlátszó fajelméleteket. Terjedelmük az emberi butasággal arányos, de olyan vélt vagy valódi érdekek is motiválják õket, amelyek nem engedik tudatosulni az ellentmondó eseteket. – Ezért az emberek közötti kapcsolatokban az indukció alkalmazása igen nagy körültekintést és felelõsségvállalást követel. Persze nemcsak ott, de ott fokozottan. ® Térjünk vissza békésebb vizekre, témánk centrális gondolatára. E rövid szakasz summája az, hogy indukcióval egyetlen elméletet, természeti törvényt stb.-t sem tudunk minden kétséget kizáróan bizonyítani. – Ez van, mit lehet tenni?

n 3. Elméletek cáfolata, dedukcióval Az indukció bizonytalanságaitól (legalábbis a módszerrel összefüggésben) úgy is meg lehet szabadulni, ha tagadjuk, hogy az indukció lenne a tudományos módszer alapja. A tíz éve elhunyt kiváló tudományfilozófus, Karl Raimund Popper (1902–1997) pontosan ezt teszi. Szerinte a tudomány elõrehaladása szempontjából tökéletesen közömbös, hogy a tudós hogyan talált rá az elméletére! Indukcióval? Bizonytalan következtetésekkel? Vagy csak úgy beléjük botlott? Támadt egy ötlete, sejtése? – stb. Mindegy, ez magánügy. Ami viszont nem mindegy, sõt, alapvetõ kérdés, hogy az így megtalált elmélet kiállja-e a szigorú ellenõrzés, tesztelés, cáfolat próbáját? ® Tudjuk, hogy a cáfolathoz már egyetlen ellentmondó példa is elég. Az ellenõrzés (tesztelés) tehát egyszerû: tekintsünk minden elméletet egy jó ötletnek, intuíciónak, hipotézisnek, találgatásnak, sejtésnek stb., aztán szembesítsük a tapasztalatokkal. Mivel az elmélet azt állítja magáról, hogy (az érvényességi körén belül) minden esetre igaz, mutassunk fel legalább egy olyan példát, ami cáfolhatja.36 – S ha van ilyen, akkor az elmélet hamis. Ily módon a tudomány, sejtéseken és cáfolatokon keresztül halad elõre. Egyetlen elmélet sem abszolúte igaz, minden elméletet tesztelni kell. Ennek során 36 A módszer azért deduktív, mert itt a „mindenbõl ”következtetünk a „néhányra” = az általános ismeretekbõl haladunk a konkrét egyesek felé. (Lásd újra az elõzõ szakaszt!)

46


minden cáfolható elmélet vagy hamisnak bizonyul, vagy ellenáll a cáfolására irányuló kísérleteknek, de mindkét esetben a tudomány haladását szolgálja. Miért? Mert ha hamis, akkor használhatatlan, el kell vetni, s ez új, használhatóbb változat kidolgozására sarkallja a tudóst. Ha pedig ellenáll, és nehéz cáfolni, akkor meggyõzõ elméletnek kell elfogadnunk. Olyannak, amely magasra helyezi a mércét a megdöntésére pályázó rivális elméletekkel szemben. ® S mi van az olyan tudományosnak mondott elméletekkel, amelyek ellenõrizhetetlenek (logikailag falszifikálhatatlanok), mert még kigondolni sem lehet olyan tapasztalati megfigyelést, ami cáfolhatná õket? – Nos, ezekrõl vita van. Egy sokat vitatott példa a pszichoanalízis. Popper néhány követõje azt mondja, hogy a pszichoanalízis számos állítása tudománytalan, mert „az analitikusnak mindig igaza van”. – Miért? Tegyük fel, az analitikus azt mondja, hogy a páciens pszichés problémája egy gyermekkori szexuális traumára vezethetõ vissza. Ha ezt a páciens elismeri, akkor az analitikusnak igaza van. Ha tagadja, akkor is, mert a tagadást az analitikus úgy fogja értelmezni, hogy a beteg egy számára kínos, feldolgozhatatlan emléket elfojt. Az analitikus állítása tehát (a pszichoanalízis fogalmi keretein belül) cáfolhatatlan: nem gyarapítja a világról szerzett ismereteinket, nem tudományos hipotézis, csupán áltudományos feltételezés. ® Persze abból, hogy egy elmélet ebben az értelemben nem tudományos, még nem következik, hogy semmi értéke sincs! A klasszikus freudi pszichoanalízis és annak modern változatai a mai pszichológia, pszichiátria nélkülözhetetlen elemei. – Sõt, Popper maga úgy véli, hogy a pszichoanalízis számos állítása ellenõrizhetõvé válhat, csak ezek az állítások a jelenlegi homályos (nem pontosan megfogalmazott) formájukban még nem tudományos hipotézisek. ® Eltekintve az ilyen természetû vitáktól, amelyek elkerülhetetlenek (és pozitívak!), úgy tûnik, hogy ez a módszer pompásan egybevág a tudomány tényleges menetével. A tudósok kipróbálnak egy hipotézist, megnézik, hogy tudják-e cáfolni, s ha igen, felcserélik egy jobbal, amelyet aztán ugyanennek az eljárásnak vetnek alá. A félretett elméletek (a tévedések) is hozzájárulnak a világról szerzett ismereteink gyarapodásához, szemben az áltudományos (logikailag falszifikálhatatlan) elméletekkel, amelyek a tudós számára majdnem teljesen haszontalanok. – Így a tudomány, mintegy „próba- szerencse” vállalkozásként, számtalan tévedésen át, de halad elõre.

Elméletek cáfolata, dedukcióval

47

® Ez lenne hát a tökéletes módszer? – Sajnos nem. Legalább két gyenge pontja van: 1. nem veszi figyelembe az induktív megerõsítések szerepét, és 2. nem látja be, hogy egy elméletet teljesen és véglegesen nemcsak bizonyítani, de cáfolni se lehet. – Vegyük sorra a két ellenvetést.

Induktív megerõsítések A falszifikációs módszer nem veszi figyelembe azt a szerepet, amelyet a hipotézisek megerõsítése, tehát a sikeres elõrejelzés játszik a tudományban. Az a hipotézis például, hogy a víz forráspontja a légköri nyomás függvényében konstans módon változik, lehetõvé teszi, hogy különbözõ nyomásértékekre elõre jelezzem a víz forráspontját. Ennek alapján pl. a hegymászókat figyelmeztethetem, hogy bizonyos magasság fölött már nem tudnak zamatos teát fõzni, mert a vizük l00 foknál alacsonyabb hõmérsékleten forr majd fel, így a tea-levelekbõl nem oldódik ki kellõen az aroma. Ekkora „pech”-tõl persze még nem fog összedõlni sem a Himalája, sem a falszifikációs elmélet, mert az indukció logikai sémáján ez nem változtat: „egy fekete hattyú még mindig erõsebb, mint kétmillió fehér”. – De ha a bizonytalanságot nem is sikerült teljesen megszüntetni, azt azért el kell ismerni, hogy az ilyen és számtalan más hasonló sikeres elõrejelzés valószínûbbé teszi a hipotézisemet, tehát megnöveli az indukció igazságértékét (a bizonyosság fokát). – Ez a következmény pedig igenis fontos.

A cáfolat is csak valószínû A falszifikációs elmélet alaptézise szerint egyetlen elméletet sem lehet teljesen verifikálni. Ebben igaza van. De azt is mondja, hogy cáfolni viszont lehet, teljesen és véglegesen. – Valóban? Amikor olyan egyszerû általánosításokat veszünk, hogy „Minden hattyú fehér”, akkor ez teljesen hihetõnek tûnik. De ha csak egy kicsit is bonyolultabb elmélettel próbálkozunk, például (ha még nem untuk meg) azzal, hogy „a víz 100 fokon forr”, ami azért mégiscsak egyszerûbb, mint a kvantummechanika, akkor már bajban vagyunk. – Miért?

48


Azért, mert már egy ilyen egyszerû mondatban is további premisszák (elõzmények), elméleti feltevések végtelen sora rejlik. Például hallgatólagosan feltételeztük, hogy az a víz, amellyel dolgozunk, ténylegesen tiszta volt, hogy a mérõmûszerünk pontos volt, hogy az emelkedõ hõmérséklet mérõmûszerekre gyakorolt hatása egy tûréshatáron belül volt, hogy az adatokat hibátlanul olvastuk le, hogy az adatokat kifogástalanul jegyzõkönyveztük, hogy az egyéb körülmények, környezeti hatások stb., stb. ® Mármost a falszifikációs elmélet azt állítja, hogy ha találunk egyetlen ellenpéldát, akkor az éppen tesztelt elmélet hamis. – De, tegyük fel, van olyan kísérletünk, amely (megerõsítés helyett) azt az eredményt adja, hogy „a víz 50 fokon forr”. Ezzel az elméletünk, vagyis az a természeti törvény, hogy „a víz normál hõmérsékleten és normál nyomás-viszonyok között 100 Celsius fokon forr” teljesen és véglegesen cáfolva van? Korántsem, hiszen az elõbb felsorolt elméleti mozzanatok (premisszák) közül bármelyik lehet hamis! Most éppen melyik? Nem tudjuk. Ezt a bizonytalanságot csak újabb és újabb falszifikációs eljárásokkal lehetne csökkenteni, anélkül, hogy teljesen meg tudnánk szüntetni. Egy hipotézist, elméletet, természeti törvényt stb. tehát soha nem lehet teljesen verifikálni (bizonyítani), ahogy minden kétséget kizáróan nem lehet falszifikálni (cáfolni) sem. – Bár cáfolni mindig könnyebb.

n 4. A két módszer együtt Eddig csak azért tárgyaltam az elméleteket és a logikai sémákat külön-külön, egymás után, hogy lássuk, miben különbözik az egyik a másiktól. Ám az élõ, eleven gondolkodásban, a tudományban csakúgy, mint a mindennapi életben ezek csakis együtt funkcionálnak! – Ezért alapvetõen elhibázott minden olyan felfogás, amely vagy az indukciót, vagy a dedukciót, vagy a bizonyítást vagy a cáfolatot tartja egyedül üdvözítõ módszernek. 1.

A valóságban a dolgok, események, folyamatok összefüggenek, és kölcsönösen meghatározzák (determinálják) egymást. – Minden egyes dolognak számtalan általános (más dolgokkal közös) vonása is van, mely vonások õt a többiekhez kapcsolják. A dedukció feladata az, hogy rámutasson ezen

A két módszer együtt

49

általános vonások meglétére az egyes konkrét dolgokban. Az indukcióé pedig az, hogy megtalálja a különbözõ egyesek másokkal való közös vonásait, létük általános feltételeit. 2.

Ide jutunk akkor is, ha a logikai érték (igazságérték) felõl közelítünk. – Tudjuk, hogy ami néhányra igaz, az még nem biztos, hogy mindenre igaz, így az eredmény csak valószínû. Ezért az indukcióval szemben általában a dedukció szerepét szokták eltúlozni, mondván, hogy az biztos ismereteket ad, hiszen ami mindenre igaz, az néhányra is igaz. Valóban, ez alól egyetlen kivétel sincs. Pusztán arról az apróságról szoktak megfeledkezni, hogy akkor és csak akkor igaz, ha a dedukció premisszái igazak! S vajon mivel állítjuk elõ a dedukció általános premisszáját, a „minden…” kezdetû kiinduló tételt? Indukcióval. – Ez van, nincs más. Vagyis, ha az indukció bizonytalan, márpedig az, akkor ez a bizonytalanság szükségképpen átháramlik a dedukcióra is, ezért egyik sem biztosabb, mint a másik.

3.

Az elméletek, módszerek tehát nemcsak kizárják, hanem fel is tételezik, ki is egészítik egymást, és egymásban mozognak. Kölcsönösen megalapozzák egymást: az egyik eredménye a másik kiindulópontjává válik – és fordítva.

Hit, amely kivonja magát a tudás kontrollja alól Vegyünk egy olyan mindennapi bölcsességet, melyrõl az elõbbi, esetleg bonyolultnak látszó tételek kristálytisztán leolvashatók. Azt szokták mondani, hogy „Akit egyszer egy kutya megharapott, az minden kutyától fél”. – Lehetséges. De közben biztosan nem gondol arra, hogy logikai mûveleteket is végez. Általánosít (indukció): minden kutya ilyen, mindegyiktõl félni kell. Egy újabb példánnyal találkozva konkretizál (dedukció): ez is harapós. S ebben a mondatban további általánosítások, megerõsítések és konkretizálások rejlenek. ® Sõt: az átélt trauma intenzitásától függõen már az elsõ (és egyetlen) eset is olyan önfenntartó állapotot hozhat létre, amelyben a kialakult szubjektív meggyõzõdést (hitet) az ellentmondó példák sorozata sem képes megingatni. Tehát a hit falszifikálhatatlanná válhat, racionális eszközökkel nem befolyásolható. – Miért nem?

50


Azért nem, mert ezt az állapotot nem kognitív (nem a tárgyilagos megismerésbõl fakadó, racionális, elméleti), hanem emotív (pszichés, érzelmi, akarati) erõk tartják életben. Mert ha valami számunkra fontos, ha valami pszichés okok miatt feladhatatlan, akkor a gondolkodásunk rendkívül találékony! Akkor mindig képesek vagyunk arra, hogy néhány tetszõleges pótpremissza közbeiktatásával az ellentmondó példákat is úgy interpretáljuk, hogy azok (logikusan) a kezdeti hitet erõsítsék! Ezért aztán hiába szalad felénk farkcsóválva egy valóban kedves, húszcentis „vadállat”, a félelmünk megingathatatlan. Iktassunk be egy pótpremisszát: „Ez is harap, csak nem rögtön támad!” –, és a konklúzió máris az, amit az eset elõtt is hittünk: minden kutya harapós, mindegyikõl félni kell. ® Az eredmény (itt) a gondolkodás és a valóság összhangjának tartós megbomlása. – De most nem a lehetséges pszichiátriai következményekre gondolok. Pusztán arra a közhelyre szeretném felhívni a figyelmet, amit a csak logikai sémákkal dolgozó tudományfilozófusok néha elfelejtenek: „A tudós is ember”.37 Tehát nem csak racionális lény: amikor kutat, bizonyít, cáfol stb. – akkor nemcsak az esze, hanem az egész személyisége mûködik. Ráadásul társas lény: tudományos közösségekben dolgozó „zoon politikon” (társadalomban élõ állat), ahogy azt 2300 évvel ezelõtt Arisztotelész olyan szépen megfogalmazta. 37 Esetenként hívõ (vallásos) ember. S mivel a mindig korlátozott tudomány az „istenkérdést” úgysem tudja megválaszolni, õ is, mint az emberek többsége, általában a „duplex veritas” (kettõs igazság) talaján áll. Eszerint más dolog a tudomány, és más dolog a hit, ami egy egisztenciális döntés eredménye. A tudománynak az a dolga, hogy úgy írja le a természetet, ahogy az van, a hit pedig a természet „feletti”-vel tart kapcsolatot, mert a hívõ ember végsõ célja a halhatatlanság (az üdvösség, a megváltás) elérése. Így, mivel a hit és a tudás különbözõ szinteken mozog, a kettõ nem ütközik egymással. Ennek azonban az a feltétele, hogy mindkettõ lássa be a saját korlátait. Például, a vallás ne a tudomány helyett mesélje el, hogy milyen a világ (= a biblikus történeteket ne szó szerint vegyük), a tudomány pedig tartsa tiszteletben az istenhitet. A vallás és a tudomány tehát összeegyezethetõ, feltéve, hogy egyik fél sem követ el „határsértést”. A protestantizmusban ez a hit és tudás alapsémája. Történeti okok miatt a katolicizmus (hivatalosan) mást vall, de valójában szintén efelé hajlik. II. János-Pál pápa például, egyszer ezt mondta: „A Szentlélek nem azt akarta tudomásunkra hozni, hogy hogyan forog az ég, hanem azt, hogy hogyan juthatunk az égbe!” Ezt a mondatot a már idézett Szabó Ferenc jezsuita tudós így kommentálta: „A Biblia nem ad tudományos magyarázatot a világról, hanem megjelöli az üdvösségünk útját”. – Szabó Ferenc: Hitvédelmi füzetek /23. Róma, 1997. 8. oldal. – A pápa mondata, meg a kommentár is, elhangzott a Vatikáni Rádióban, 1997. 08. 31-én.

A két módszer együtt

51

® A tudományfilozófia eddig vázolt elméletei azonban figyelmen kívül hagyják ezeket a tényeket, és nem foglalkoznak a tudományos megismerés pszichológiai, szociológiai és történeti vonatkozásaival. Valójában a „Bécsi kör” filozófusai, valamint Popper és követõi abba a bocsánatos bûnbe estek, amirõl már írtam, s ami olyan gyakran elõfordul a gondolkodás történetében: a tökéletes tudást, a tökéletes tudomány „kék madarát” hajszolták. Olyan módszert kerestek, és véltek megtalálni, amely teljesen és véglegesen el tudja választani az igazat a hamistól, a tudományt az áltudománytól. Olyan módszert tehát, amely kötelezõ minta lehet a jelen, a múlt és a jövõ, vagyis minden idõk tudósai számára. ® Talán sikerült megmutatni, hogy ilyen módszer nincs. – A tudomány tényleges történetével összevetve ez még nyilvánvalóbb. Csak egy példa: Kopernikusz hipotézisét, miszerint a galaxisunk központja nem a Föld, hanem a Nap, s körülötte forog a Föld is, nemcsak a mindennapi tapasztalat cáfolta (és cáfolja

S ha ez a fogalmi keret megvan, akkor ezen belül a tudós ember vallásos hite már pontosan ugyanúgy mûködik, mint minden más olyan hit, amely nem pusztán egy elvethetõ tudományos hipotézis (feltevés), hanem pszichés okok miatt feladhatatlan meggyõzõdés. Minden ilyen hit, a vázolt séma szerint, kivonja magát a ráció, a tudás kontrollja alól. Gondoljunk például arra, hogy hogyan mûködik egy kérõ ima: ha Isten teljesíti a kérést, akkor a hit megerõsödik. Ez logikus. S ha nem teljesíti? Akkor még inkább, és ez is logikus! Miért? Mert hitre leginkább válsághelyzetekben van szükség! Ezért a hívõ nem azt mondja, hogy „ha nem hallgatott meg, akkor nincs Isten, vagy ha van, akkor nem jó!”, hanem valami ilyesmit: „Isten útjai kifürkészhetetlenek. Lehet, hogy azért nem hallgatott meg, mert nem voltam rá méltó, nem hittem eléggé! Tehát még inkább hinnem kell, mert legközelebb csak így van esélyem!” Vagyis pótpremisszák beiktatásával a szabályozási kör nem pusztán önfenntartóvá válik, hanem a neki ellentmondó tényeket úgy interpretálja, hogy a hit még erõsebb lesz! Teilhard de Chardin, (ejtsd: Tejar dö Sarden,) aki szintén jezsuita tudós volt, s akinek a gondolataival késõbb még találkozni fogunk, ezt sokkal szebben így mondta: „A kétellyel szemben állítsunk még nagyobb hitet!” Ismétlem: nem csak a vallásos hit mûködik így, hanem minden olyan hit, amely tényekkel nem cáfolható. Tehát nem olyan, mint egy „lazán” elvethetõ hipotézis, hanem érzelmi okok miatt feladhatatlan, szubjektív evidencia. És jegyezzük meg jól: bármilyen hit ilyenné válhat! Például: hit az emberben, hit a világban, hit önmagunkban, hit a sátánban, hit a Lochness -i szörnyben, hit az ufókban, hit abban, hogy nincs Isten, hit abban, hogy a Föld lapos korong, hit a rasszizmusban, hit abban, hogy itt a világvége, hit abban, hogy akit szerettünk, az nem halt meg, csak nincs hír felõle stb., stb. – Ezek között vannak olyan hitek is, amelyek nélkül nincs értelmes élet. Hogy kinek mi számít ilyennek? – tessék választani!

52


ma is!), hanem a korabeli tudomány majd’ minden megfigyelése. A „sejtés-cáfolat” módszer szerint tehát az elméletet fel kellett volna adni. De Kopernikusz, Kepler, Galilei, Newton és a tudománytörténet többi óriása nem adta fel! Nekik lett igazuk, bár a fizika több évszázados fejlõdése kellett ahhoz, hogy az elméletet össze lehessen vetni a megfigyelésekkel. ® Ezek után mit mondhatnék még a verifikációs és falszifikációs elméletrõl? – Az ilyen „kudarcokhoz” kétféle viszonyunk lehet: 1.

Lehet azt mondani, hogy ha nincs (nem érhetõ el) a teljes Igazság, akkor semmilyen igazság sincs. Témánkra lefordítva: ha a gyakorló tudósok nem a tudományfilozófusok modelljei szerint gondolkodnak, akkor a tudományfilozófia körülbelül annyira fontos egy fizikusnak, biológusnak stb., mint az ornitológia a madaraknak. – Ez azonban, ha már állattani példáknál tartunk, a „ló másik oldala”, a lusták utolsó menedéke. Ha minden olyan szellemi teljesítményt kidobnánk az ablakon, ami „csak” részben igaz, akkor mehetnénk vissza a fára, vagy a barlangokba.

2.

Mi a helyes hozzáállás? Három dolgot szeretnék javasolni. Elõször is meg kell nézni, hogy mit tanulhatunk az éppen bírált elmélettõl, s azt be kell építeni a gondolkodásunkba. Másodszor: tudatosítani kell az adott modell érvényességi körét (a korlátait). Végül: mindent meg kell tenni, hogy túllépjünk ezeken a korlátokon. Az elsõ két feladatot úgy-ahogy már elvégeztük, most jöjjön a következõ.

n 5. A tudomány fejlõdése Az 1960-as évekig az elõbb vázolt két elmélet uralta a tudományfilozófiát. Aztán jött egy kitûnõ filozófus, Thomas S. Kuhn, aki ezen elméletek idealizált módszereit szembesítette a tudomány tényleges történetével.38 E szembesítés egyik eredményérõl már volt szó: a tudósok gondolkodása egy kicsit komplikáltabb, mint a tudományfilozófusok által elõírt módszertani sémák. – A másik eredmény legalább ilyen fontos. Kuhn fellépéséig nagyon népszerû volt egy olyan felfogás, amit, hogy jól érthetõ legyen, nevezzünk egyszerûen „téglaelmélet”-nek. 38 Thomas S. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete. – Gondolat, 1984.

A tudomány fejlõdése

53

Eszerint a tudomány úgy halad elõre, mint egy házépítés: egyik téglát rakják a másikra, és épül a fal. Tehát csak az ismeretek bõvülésérõl, csak mennyiségi felhalmozódásáról van szó, anélkül, hogy egy kritikus ponton valami minõségileg új jönne létre. Olyan lenne ez, mintha állandóan csak melegíteném a vizet, de az sohasem forrna fel. ® Ezzel szemben Kuhn azt mondja, hogy a tudomány normális, – ismereteket felhalmozó – folyamatát idõnként minõségi változások („forradalmak”) szakítják meg, s ilyenkor átalakul a tudomány egész szemlélete. A fejlõdés logikáját felvázolva (részben) az õ gondolatmenetét követem. Ez így néz ki: 1. 2. 3. 4. 5.

Egy szaktudomány születése = egy paradigma létrejötte. A tudomány normális, ismereteket felhalmozó, „rejtvényfejtõ” szakasza. Felfedezések (anomáliák),39 válság, kiútkeresés. Új paradigma (minõségi változás = tudományos forradalom). Magasabb szinten újra beindul a tudomány normális, ismereteket felhalmozó, rejtvényfejtõ szakasza. – Tekintsük át röviden ezeket a fázisokat:

® Kuhn elméletének alapszava a „paradigma”. – De mit jelent ez a szó? Egyik kritikusa összeszámolta, hogy a szerzõ 21-féle meghatározást ad, de õ, mármint a kritikus, még mindig nem érti, hogy mi a szó pontos jelentése. Hát így vagyunk ezekkel a definíciókkal. (Meg a kritikusokkal.) – Közelítsünk másfelõl. Ha azt mondom, hogy „geocentrikus világkép”, aztán „heliocentrikus világkép”, végül azt, hogy „az univerzumnak nincs középpontja”, ezért bármelyikünk joggal azt gondolhatja, hogy õ a világ közepe, – akkor ez három különbözõ modell. Különbözõ történelmi korokból származnak, és olyan tudósokhoz köthetõk, mint Ptolemaiosz, Kopernikusz és Einstein. S ha valaki újraolvassa ezeket a címkéket, akkor talán definíció nélkül is érzi, hogy ez a három modell három minõségileg különbözõ világlátást fejez ki. Vagyis három különbözõ paradigmáról van szó. ® Még közelebb jutunk, ha azt kérdezzük, hogy mi van a paradigma elõtt? – Káosz: Vaktában folyó keresgélés és iskolák harca. A vizsgált jelenség magyarázatára mindenkinek van egy jó ötlete, anélkül, hogy ezek között dönteni lehetne. Például, már az ókori görögök szerették volna tudni, hogy mi a fény? – Voltak, akik azt mondták, hogy a fény az anyagi testekbõl kiáramló részecs-

39

Anomália = rendellenesség, a szabálytól való eltérés.

54


kék alkotta valami. Mások szerint a fény a külsõ dolgok és a szem közötti közeg módosulása. Megint mások úgy vélték, hogy a közeg és a szembõl áradó sugárzás kölcsönhatása stb. Majd’ kétezer év vita-sorozata kellett ahhoz, hogy a XVII.-XVIII. században a tudósok végre megegyezzenek, és elfogadják Newton javaslatát. Eszerint a fény anyagi részecskékbõl áll, mert bizonyíthatóan nyomást gyakorol az útjába kerülõ testekre. Ezzel megszületett a fénytan, mint tudomány (optika), s ettõl kezdve már ez a gondolat vezérelte a további kutatást.40 ® A paradigma tehát egy közös szemlélet, világlátás, meggyõzõdésrendszer, átfogó modell, fogalmi keret, minta, stb. Akkor jön létre, amikor az alapkérdésekben a szakértõk között megszûnik a vita. Elfogadnak bizonyos módszereket és alaptételeket, vagyis megegyeznek abban, hogy az adott területen mit kell tudománynak tekinteni, és mostantól fogva ez a konszenzus irányítja a közös kutatást. – A paradigma az érettség jele, mert sok tapasztalatnak kell felhalmozódnia ahhoz, hogy kialakulhasson egy ilyen közmegegyezés.41 ® Hogy mit kell tudománynak tekinteni, azt kézikönyvekben (tankönyvekben) rögzítik. Ezek mindig az adott kor tudását foglalják össze. A maga idején ilyen volt Arisztotelész Fizikája, Ptolemaiosz Almagesztje, Newton Princípiája, és Optikája, Lavosier Kémiája, Franklin Elektromossága, Lyell Geológiája, Einstein Relativitáselmélete stb. Manapság ilyenek az SH Atlasz népszerû összefoglaló munkái, a Filozófia, Fizika, Biológia, Csillagászat, Ökológia stb. kötetei, – kiegészítve természetesen az egyetemek, fõiskolák tankönyveivel, jegyzeteivel és szakirodalmával. Mire jók ezek az összefoglalások? – A mindenkori tudósképzés alapjai. Például: hogyan képeznek ki manapság egy fizikust az ELTE-n? Sorra veszik és magya-

40 Nem sokáig, mert a XIX. sz. elején ezt felváltotta a Young-Fresnel féle hullámelmélet. A mai fizikai tankönyvek pedig Planck, Einstein és mások nyomán azt tanítják, hogy a fény olyan foton, ami (a megfigyelésétõl függõen) hol részecske, hol hullám formájában jelenik meg. 41 Hogy a megismerés egyes területei mikor váltak paradigmatikussá, errõl (más vonatkozásban) már volt szó. Kb. akkor, amikor a filozófia „gyermekeiként" megszülettek, és önálló életre keltek. A matematika, logika stb. már az ókorban, de például a pszichológia csak a XIX. század végén. Sõt, néhányan még ezt is vitatják, mondván, hogy mivel a pszichológusok még az alapkérdésekben sem tudnak megegyezni, ennek a területnek még ma sincs paradigmája. – Ez erõs túlzás, de tény, hogy minél komplexebb az a dolog, amit a tudósok kutatnak, annál késõbb lehet elvágni a „köldökzsinórt".


55

rázzák a régi nagyok (Arisztotelész, Galilei, Kepler stb.) munkáit? Nem, így sosem jutnának a történet végére. Helyette azt vésik az agyakba, hogy hogyan kell látnia a világot egy fizikusnak ma, itt és most, a harmadik évezred elején. Közben persze mindenütt, ahol erre szükség van, tisztelettel utalnak a nagy elõdök teljesítményeire is. Sõt, esetleg tudománytörténetet is oktatnak, például speciális kollégium formájában. De a lényeg nem ez. Az elõadásokkal, gyakorlatokkal, tankönyvekkel egy mai gondolkodásmódot, egy mai szemléletet adnak át = egy mai paradigmát. Így volt ez régen is. – Így tanulják meg a tudósjelöltek a szakma szabályait, módszereit, azt, hogy egyáltalán mit lehet (mit kell!) tudományos problémának tekinteni, ezeket hogyan kell megoldani stb. Így válnak alkalmassá arra, hogy kutatók legyenek, vagyis egy közösség tagjaiként ott folytassák majd a tudomány történetét, ahol azt a mindenkori tankönyvek abbahagyták. ® Mivel a közösségben olyan társakra lelnek, akiket ugyanezen paradigma szerint képeztek ki, annak alapjaira már nem kérdeznek rá – Miért nem? Döntõen azért nem, mert így „programozták” õket, tehát eszükbe sem jut. A tudomány normális menete, vagyis az a tevékenység, ami a legtöbb tudós életét kitölti, ugyanis arra a feltevésre épül, hogy a tudományos közösség tudja, hogy milyen a világ! S hogy milyen a világ, azt mindig az éppen elfogadott paradigma mondja meg. – Aki ebben kételkedik, pl. régi elméletekben hisz, vagy olyan új ötletekkel áll elõ, amelyek nem egyeztethetõk össze az elfogadott játékszabályokkal, azt elõbb-utóbb kigolyózzák, az elszigetelõdik, azt szakmán kívülinek tekintik. Lehet azt mondani, hogy ez „korlátoltság”. Bizonyos értelemben valóban az, de meg kell érteni, hogy ez a korlátoltság a tudományos haladás egyik döntõ feltétele! Miért? Mert ha nem ezt tennék, akkor visszaállna a paradigma elõtti káosz! ® A továbblépés, a közös vállalkozás sikere így jórészt két dologtól függ: a tudósok hisznek-e abban, hogy a megegyezés jó döntés volt, mert az elfogadott eljárásokkal valóban megoldhatók az adott terület problémái, és betartják-e azokat a szabályokat, módszereket, amelyekben a paradigma megalkotói megegyeztek, s amelyeket a fiatal kutatók (még az egyetemi éveik alatt) jól begyakoroltak. Ha igen, akkor a tudomány rendkívül hatékonyan mûködni kezd. – A mûködés lényege (az elõbbi két pontról is leolvasható módon) rejtvényfejtésként írható le.

56


Mert mi kell egy izgalmas keresztrejtvény vagy egy kétlépéses matt (sakkfeladvány) megoldásához? Két dolog: a rejtvénynek legyen megoldása, és legyenek olyan szabályok, amelyek (véges számú lépésben) a megoldáshoz elvezetnek. ® Itt mindkét feltétel adott: 1.

A tudósok csak olyan problémákkal hajlandók foglalkozni, amelyekrõl feltételezik, hogy „itt és most” van megoldásuk. Ami nem ilyen, azt egyszerûen figyelmen kívül hagyják, és tudományon kívülinek minõsítik.42

2.

Azok a szabályok, módszerek, eszközök stb. pedig, amelyek a megoldáshoz elvezetnek, a paradigmából (részben) már következnek.

® Így könnyû! – sóhajthat fel egy laikus. Valóban? Feltehetõen csak az beszél így, aki még soha nem oldott meg egy igazán nehéz keresztrejtvényt, sakkfeladványt, vagy még soha nem kínlódott az algebrai példatár gyöngyszemeivel. Az ezekkel való megküzdéshez ugyanis nagyon sok minden kell. Mindenek elõtt: hit. Hit abban, hogy „a problémának igenis van megoldása, s én ezt meg fogom találni! Sikerülnie kell!” Csak abból lesz jó kutató, aki képes ennek az állapotnak a feszültségét tartósan elviselni. Sõt: nemcsak elviselni, de élvezni is. Aztán kell hozzá egy csomó olyan tulajdonság, képesség, melyeket a pszichológia „a problémamegoldás lélektana” címen szokott összefoglalni. Például: szakmai felkészültség, elszántság, türelem, kitartás, képzelõerõ (kreativitás), intuíció,43 a rész-eredmények megbecsülése, a társakkal való intenzív együttmûködés, a folytonos kételkedés abban, hogy jó úton járunk-e stb. Röviden: a személyiség minden erejének mobilizálására szükség van, és arra is, hogy képesek legyünk ezeket az erõket viszonylag hosszú idõn át csakis az adott feladatra fókuszálni. S ha mindez megvan, akkor még mindig elõfordulhat, hogy hamis volt az a feltételezés, miszerint a probléma megoldható! Az igazán súlyos gondok, mint

42 Ilyen például a parapszichológia mai státusa. – A mindennapi társalgásban sok meddõ vitát megspórolhatnánk, ha a „tudománytalan” jelzõ helyett a kicsit nehézkesebb, de pontosabb „tudományon kívüli” (= a jelenlegi paradigmán kívüli) kifejezést használnánk! 43 Intuíció = ösztönös megérzés, a már meglévõ ismeretek spontán egybeszervezõdése, a lényeg hirtelen meglátása, a megoldás váratlan, élményszerû felvillanása. A megismerés olyan sajátos módja, amely nem mond ellent a szakma szabályainak, de azokból formálisan nem is vezethetõ le. Olyan, elsõsorban a jobb agyi féltekéhez köthetõ tevékenység, amely kiegészíti a


57

például a rák gyógyítása, vagy a világbéke megteremtése, azért nem rejtvények, mert lehetséges, hogy nincs megoldásuk. Ha így lenne, még ebbõl sem következne, hogy ne kellene állandóan dolgozni a megoldásukon, hiszen fontos rész-sikerek,” rejtvényfejtéssel”, mindig elérhetõk! ® A paradigma szigorú szabályai (korlátai) tehát arra kényszerítik a tudósokat, hogy a természet egy bizonyos részét olyan részletesen és olyan mélyen tárják fel, ami másképp lehetetlen lenne. Így a normál tudomány (a szaktudományok összességeként) valóban hihetetlen mennyiségû ismeretet képes felhalmozni. Problémák tömegét oldja meg, miközben a paradigma, mint ” mûszer”, egyre érzékenyebb, egyre hatékonyabb a tudósok kezében. Csak egyvalamire nem képes a normál tudomány. Arra, hogy valami igazán újat fedezzen fel. Illetve, képes. De ha ez megtörténik, akkor válságba kerül. ® Ez elsõ hallásra hihetetlennek tûnik. Miért kerülne „válságba” a tudomány attól, hogy felfedeznek egy jobb gyógyszert, egy hatásosabb mûtéti eljárást vagy mûszaki megoldást stb? Hiszen naponta hallunk ilyenekrõl, s ennek minden „normál” ember örül. Ez igaz, de ezek nem „igazi újdonságok”. – Hogy megértsük ezt a nagyon fontos pontot, vissza kell emlékezni az indukció kapcsán megismert két fogalomra: megerõsítés és ellentmondó eset! Az egyik bizonyítja, a másik cáfolja a szóban forgó elméletet. Ez elõbbi példák paradigmán belüli, elvárt, többé-kevésbé elõre látható történések voltak. Olyanok, amelyek megerõsítik azt a hitünket, hogy minden remekül mûködik, csak így tovább! – Az „igazi újdonság” viszont olyan anomália (rendellenesség) amelynek valójában „nem szabadna léteznie”, mert ellentmond a megszokott világképnek. Tehát cáfolja modelljeinket, és azt jelzi, hogy a természet nem úgy viselkedik, amint az a paradigma alapján elvárható volna!

lassú, tapogatózó, lépésrõl-lépésre haladó racionális gondolkodást. Ez utóbbi elsõsorban a bal agyi félteke munkája. – Az alkotó gondolkodáshoz nyilvánvalóan mindkettõ kell, de a funkciójuk különbözõ. A racionális gondolkodás inkább utólagos, helyesbítõ, s mindig az intuíció az, ami elsõként ér célba. Ez még a legracionálisabb tudomány, a logika esetében is igaz. – Az ismeretháttér meglétét pedig azért kell hangsúlyozni, mert ha én pl. soha nem foglalkoztam a halak nemi életével, akkor fix, hogy ezen a területen soha nem lesz „intuícióm.”

58


® Néhány ellentmondó esetet még lehet tévedésnek minõsíteni, meg lehet próbálni a jelenlegi modelljeinkkel megmagyarázni, vagy egyszerûen félre lehet tenni. – De ha ilyen esetek tömegesen fordulnak elõ, akkor valami nagy baj van a paradigmánkkal! Például: 1885 júniusában, Röntgen német fizikus, félbeszakította a katódsugarakkal végzett normál kísérletsorozatát, mert észrevette, hogy ha kisülés történt, akkor az árnyékolt készülékkel szembeni bárium-platina ernyõn „valami” mindig felvillant. A probléma rejtvénynek indult: a katód felõl érkezik, de nem katódsugár, árnyékot vet, de mágnessel nem téríthetõ el. – Mi az? Röntgen hét kimerítõ héten át dolgozott, el sem hagyta a laboratóriumát, de nem talált megoldást. Csak ezután publikálta felfedezését. Azt írta, hogy olyan ismeretlen természeti erõrõl (sugárzásról) van szó, ami némileg hasonlít a fényhez. A röntgensugarak felfedezése önmagában még nem rendítette meg világlátásunkat. Néhányan megdöbbenéssel fogadták, de a legtöbben nem törõdtek vele, félretették. – Csakhogy jöttek az atom szerkezetét jelzõ újabb megrázkódtatások: az elektron (1895), a radioaktivitás (1896), majd a kvantum felfedezése (1900). ® Ezeket, így együtt, már nem lehetett félretenni. Ezek együttes nyomására összeomlott az a világkép, amit még Leukipposz és Demokritosz dolgozott ki az ie. 5.- 4. században. E régi bölcselõk tanítása szerint minden dolog = atomok kombinációja. Tehát minden dolog, a kövektõl a fûszálakon át az emberig, olyan végsõ, oszthatatlan (a-tomosz), szerkezet nélküli testecskékbõl épül fel, melyek az anyagukat tekintve teljesen azonosak, s csak az alakjuk, helyzetük és elrendezésük szerint különböznek egymástól. Ezt a modellt a késõbbi korok is elfogadták. Bármennyit változott is azóta a tudomány, kb. 2400 évig ez a paradigma adta a nyugati gondolkodás szilárd fogalmi keretét. – S ez omlott most össze. ® Mivel ezzel szinte egy idõben, hasonló logika alapján, a newtoni mechanika is megkérdõjelezõdött, – a fizika, eddigi történetének legsúlyosabb válságát élte át a századfordulón. Egy kitûnõ tudós, W. Pauli, aki késõbb jelentõs szerepet játszott a válság leküzdésében, akkor még így kesergett: „ A fizika pillanatnyilag szörnyen zavaros. Nekem mindenesetre túl nehéz. Bár lettem volna filmkomikus vagy ehhez hasonló, és soha ne is hallottam volna fiziká-


59

44

ról!” Einstein rövidebben, de annál plasztikusabban foglalta össze a lényeget: „Mintha kihúzták volna a talajt a lábam alól. Nem volt szilárd alap, nem 45 volt mire építeni!” ® Ebbõl a „káoszból” született az a XX. századi természettudományos világkép, amely radikálisan átalakította felfogásunkat az ember és a világ viszonyáról. – De hangsúlyozni kell, hogy a cáfolat soha nem teljes: az új paradigma megõrizte Démokritosz alapgondolatát. A tudósok ma is azt vallják, hogy a természetben minden dolog, a kövektõl a fûszálakon át az emberig, olyan „atomokból” épül fel, amelyek „az anyagukat tekintve teljesen azonosak, csak az alakjuk, helyzetük és elrendezésük szerint különböznek egymástól.” Ám a jelzett (és további) új felfedezések nyomán az alapgondolat minõségileg megváltozott, és számos új tétellel gazdagodott. Például: az „atom” már nem oszthatatlan, hanem igen komplikált belsõ szerkezete van, az „anyaga” nem más, mint energia, ami megszervezõdik, élettelen, élõ, tudatos kölcsönhatási szinteket alkot stb. – De ez majd a következõ fejezet tárgya lesz. Itt még válaszra vár egy kérdés: ® Hogyan tér át a tudományos közösség az új látásmódra, vagyis hogyan válik az új paradigma a következõ normál szakasz kiindulópontjává, fogalmi keretévé? – Nehezen. Annál nehezebben, minél mélyebb volt az a válság, amelybõl megszületett, minél nagyobb volt az a trauma, amit a tudósoknak el kellett szenvedniük. A T. Olvasó azzal tesztelheti az eddigi szövegek megértését, hogy (továbbolvasás nélkül) válaszol egy kérdésre: általában kik hozzák a régit megdöntõ új felfedezéseket, és kik azt az új látást, amivel már ezek a felfedezések is megérthetõk? – Fiatalok, idõsek, szakmabeliek, szakmán-kívüliek? 1.

Az 1880-as években Európa számos laboratóriumában folytak rutinszerû katódkísérletek. De Röntgen szeme kellett ahhoz, hogy észrevegye, valami egészen szokatlan dolog történt. Ez általánosítható: csak az észlelheti a várt és a tényleges közötti sokszor nagyon kicsi eltérést, akinek a kezében már roppant érzékeny a mûszer (a paradigma). A régi felfogást megdöntõ felfedezéseket ezért általában a szakma „nagy öregjei” hozzák.

44 Idézi Kuhn: 118. oldal. 45 Uo.

60


2.

Ezzel szemben az új paradigma megalkotása azok kiváltsága, akiknek a feje még nincs, vagy már nincs tele a régi gondolkodás mintáival, a szakma bevett szabályaival, módszereivel stb. – ezért képesek új módon látni. Vagyis többnyire fiatalokról, szakmán kívüliekrõl, vagy olyan, egészen más problémákon töprengõ kutatókról van szó, akik képesek a tudásukat transzferálni (áthozni erre a területre).46

3.

Tehát ugyanaz a dolog, ami a felfedezéseknél még komoly elõny, az új paradigmára való áttérésnél már súlyos hátrány: akibe egészen mélyen bevésõdött régi szemlélet,47 az csak nagyon nehezen tudja befogadni az újat.

® Ezért a tudósok sokat emlegetett és általában meg nem értett konzervativizmusa nem pusztán a tudósok személyiségjegyeivel, hanem sokkal inkább a tudomány belsõ természetével, objektív mûködésével magyarázható. Amíg egy paradigma mûködik, addig szigorúan ragaszkodni kell hozzá. Válság idején sem lehet feladni, mert aki anélkül hagyja el, hogy lenne másik, az magát a tudományt tagadja meg. Most pedig, amikor már fel lehetne adni, csak kevesen képesek ezt megtenni. S ennek, a „bevésõdés” mellett egy másik oka is van. Ha megegyeztek egy paradigmában, akkor az alapkérdésekrõl már nem folyik vita. Az éppen aktuális problémákról, azok megoldási lehetõségeirõl annál inkább. Szinte állandóan. Ezek a viták, a formális logika játékszabályai szerint, folyamatosan megoldhatók. Ideális esetben azt az álláspontot fogadják el, amelyik (az adott látásmódon belül) közelebb áll az igazsághoz. De ha egy régi és egy új látásmód képviselõje vitázik, akkor csak logikai eszközökkel nem lehet eldönteni, hogy kinek van igaza! – Miért nem? Mert az egymást váltó paradigmák szinte összehasonlíthatatlanok: mások a premisszák, más az egész fogalmi háló, más alapszavakat használnak vagy ugyanazon szavak alatt mást értenek, mások az ellenõrzési eljárások, az igazság kritériumai stb., stb. Röviden: szinte más nyelven beszélnek. Egy kis túlzással olyan ez, mintha egy liberális francia egy arabul beszélõ muszlimmal akarna szót érteni, mondjuk a házastársi hûség dolgában.

46 Einstein például, a berni Szabadalmi Hivatal III. osztályú tisztviselõjeként, egy év alatt (1905-ben) 5 olyan dolgozatot publikált, amelyek közül 4, alapjaiban rengette meg a tudományos világot. - Az egyik a speciális relativitáselmélet volt. 47 Imprinting.


61

Az pedig már csak az új paradigma mûködése közben, tehát csak annak elfogadása után, a normál szakaszban igazolódhat, hogy az új látásmód nemcsak a régi, de az új problémákat is hatékonyabban oldja meg! Így aztán, a logika mellett, fontossá válnak a meggyõzés más eszközei is. A „kétnyelvû szótárakat” megpróbálják közös nyelvre fordítani, a kritikus pontokat lokalizálják, és együtt kontrollálják, esetleg a két paradigma egy ideig még egymás mellett mûködik, stb. – Ez gyorsíthatja a folyamatot, de még így is gyakori, hogy a „régiek” (és a „mindig mindent jobban tudó” közvélemény) heves és szívós ellenállása miatt az újra való áttérés hosszú évtizedeket késik. Például Kopernikusz halála után közel egy évszázadig még alig volt híve a heliocentrikus világképnek, Newton eredményeit a Princípia megjelenése után csak több mint fél évszázaddal fogadták el, Einstein pedig soha nem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a kvantummechanika statisztikai (valószínûségi) törvényekkel váltotta a régi világkép szigorú determinizmusát. ® A „végsõ megoldás” feltehetõen az, amit „Tudományos önéletrajzában” a kvantummechanika (egyik) atyja, Planck, kicsit szomorúan így foglalt össze „Valamely tudományos igazság nem úgy szokott gyõzelemre jutni, hogy az ellenfelek meggyõzetnek, hanem inkább úgy, hogy az ellenfelek lassanként kihalnak, és a felnövekvõ nemzedék már eleve hozzászokik az igazsághoz.”?48 Hogyan? Úgy, hogy az új paradigmát tankönyvekben rögzítik, egyetemeken, fõiskolákon oktatják, tehát egy magasabb szinten kezdõdik minden elölrõl. ® E szakasz egyik fontos tanulsága, hogy a tudomány korántsem vegytiszta racionalitás. Mûvelõi meghatározott történelmi-társadalmi körülmények között élõ és tudományos közösségekben dolgozó hús-vér emberek. Kudarcaikat és sikereiket tehát csakis ebben a kontextusban (ebben az összefüggésben) lehet megérteni és értékelni.

48 Idézi Kuhn: 108. oldal

62


n 6. Modelljeink és a valóság megfelelése Sehol nincs elõírva, hogy a világról tudományosan kell gondolkodni. Másképp is lehet, hiszen a tudomány csak egy a sokféle kulturális képzõdmény közül. A mindennapi gondolkodásnak és a mûvészetnek, a vallásnak és a költészetnek, a babonának és a spiritizmusnak, a mágiának és az asztrológiának, az ufó-hitnek és világvége-víziónak stb., stb. szintén megvan a maga észjárása, a maga logosza. Ezek mind annak a történelmi ismeretháttérnek (kulturális tradíciónak) a részei, amelybõl a tudomány is származik. Csak azért születtek meg, és maradhattak fenn a mai napig, mert valamilyen emberi szükségletet elégítenek ki. – Azt is láttuk, hogy nincs merev határ a tudás és a nem-tudás, a tudomány és az áltudomány között, mert egyetlen hipotézist, egyetlen elméletet stb.-t sem lehet teljesen és véglegesen se verifikálni, se falszifikálni. ® Ha így van, akkor válaszra vár két kérdés. A fejezet elején ezeket már feltettem, de most már pontosabban meg lehet õket fogalmazni, és a válasz is viszonylag egyszerû és rövid lesz. 1. A világ megismerése szempontjából mivel indokolható a tudomány kitüntetett szerepe? 2. Mi az a végsõ „valami”, ami garantálja, hogy a modelljeink többé-kevésbé pontosan képezik le a valóságot? ® Az elsõ kérdésre a válasz két részbõl áll. Elõször is, „ész nélkül” nem lehet élni, a racionalitás bizonyos foka az élet minden területén kötelezõ. De a tudományban a racionalitás követelményei sokkal szigorúbban érvényesülnek. És csak a tudománynak van egy olyan belsõ önkorrekciós mechanizmusa, amely a tapasztalatok és a hiedelmek tömegébõl a vázolt módon képes kiszûrni és felhalmozni az Igazság apró gyöngyszemeit. Nem teljesen, és nem véglegesen, de az emberileg megvalósítható legteljesebb, legmegbízhatóbb módon. Mindenkori eredménye éppen ezért nevezhetõ tudásnak.49

49 Itt feltétlenül szükséges néhány megjegyzés: 1. A tudomány szûrõjén sok érték kihullik. Márpedig az önmagunkkal és a világgal való harmóniához nemcsak igazságra, hanem szépségre, szeretetre, és egy sor másfajta értékre is szükségünk van. – Ezeket, döntõ módon, a kultúra más területei „állítják elõ”.

Modelljeink és a valóság megfelelése

63

Másodszor: a tudomány nemcsak a világ megértésének, hanem a természet befolyásolásának, megváltoztatásának is a legfõbb eszköze. A tudás útja körfolyamat: a mindennapi tapasztalatból indul, aztán bonyolult elméleteket gyárt, melyekbõl a laikus egy kukkot sem ért. Végül azonban ismét mindenki számára érthetõ és használható tárgyakkal, anyagi javakkal áll elõ – és ez az (egyik) értelme. Például: az elektromosság egykor csak a beavatottak titkos játéka volt, ma pedig gombnyomásra mos, fût, fõz, vasal, világít, számol és zenél mindenki otthonában. A Holdra szállni? – errõl csak a költõk és a szerelmesek álmodhattak szép májusi éjszakákon, ma pedig, fotelbõl nézhetjük a TV elõtt. Tehát nemcsak a „táguló világot” köszönhetjük a tudománynak, hanem civilizációnk viszonylagos kényelmét és biztonságát is. Olyan eredményeket produkált, amelyekhez képest a boszorkányság vagy a varázslás csak keveset tud felmutatni. S persze, a tudománynak köszönhetjük az atombombát és a lehetséges ökológiai összeomlást is, mondják a bírálók. Ez azonban csak részben igaz. A tudomány – eszköz: jóra és rosszra egyaránt felhasználható! Olyan, mint a balta, amivel lehet fát vágni, de a szomszéd fejét is lehet vele inzultálni. Globális problémáink (az emberi ostobaságon túl) jórészt épp’ arra vezethetõk vissza,

2. Azért csak „döntõ módon”, és nem teljesen, mert a tudomány ezekhez is hozzájárul. S itt nemcsak a külvilág megértésérõl és befolyásolásáról van szó, hanem a belsõ világunkról is! Például a külvilágra koncentráló nyugati módszer és a belsõ világunkat megcélzó keleti meditáció sémája azonos. Miért? Mert mindkettõ tapasztalati megfigyelésekre, kísérletekre, megismételhetõségre és önkorrekcióra épül, ezért mindkettõ tudást állít elõ. Emeljük ki ebbõl a legvitatottabb mozzanatot, a megismételhetõséget. A keleti séma így néz ki: Ilyen és ilyen körülmények között (úgy, mint én), tedd ezt és ezt (lehetõleg azt, amit én), figyeld meg, hogy mi történik, és számolj be róla, hogy az eredmény mások számára is megvitatható, és megismételhetõ (ellenõrizhetõ) legyen! 3. A tudományos gondolkodás már csak azért is elismerésre méltó, mert képes volt a saját eszközeivel belátni a mindenkori korlátait. A matematikus Kurt Gödel ugyanis már 1931-ben levezette, hogy minden elméletben van legalább egy olyan tétel, amelyrõl nem lehet eldönteni, hogy igaz-e vagy hamis. Mit lehet tenni? Ki lehet bõvíteni a modellt: fel lehet venni egy olyan axiómát (bizonyítatlan feltevést), amelynek alapján a vitatott tétel már eldönthetõ. A gond csak az, hogy akkor lesz legalább egy másik tétel, aminek az igazsága megint eldönthetetlen, és így tovább. Tehát az emberi megismerés mindig korlátozott, de kis lépésekben mindig tovább lehet menni: korlát, túllépés magasabb szintû korlát, túllépés stb. Természetesen a hívõ tudós sem gondolkodhat másként, ezért látja be, hogy a vallásos hit, amely mindig az Egészet, s különösen annak „legnyugtalanítóbb pontját” szeretné „megvilágítani”, sohasem lehet „igaz”. Egyébként is: ha tudnánk, hogy „X van, és a jósága garantálja a feltámadást”, meg egy sereg másféle vágyunk kielégítését, akkor nem kellene hinni benne. Egy ilyesféle „tudás” tehát megszüntetné a vallást!

64


hogy még mindig alig értjük, hogyan is mûködik a természet. Tehát a problémáink megoldásához nem kevesebbet, hanem többet kellene tudnunk! ® A második kérdés valójában az ismeretelmélet alapkérdése. – A minket körülvevõ világban, amelynek részei vagyunk, amelyben élünk, cselekszünk és gondolkodunk, bizonyos rendet, hierarchiát , szabályszerûségeket, ok-okozati kapcsolatokat, törvényeket ismerünk fel. Ez a képesség velünk születik, és kell, hogy legyen valami megfelelés a megismerõ apparátusunk (az érzékeink, a gondolataink, a modelljeink) és a való világ között, különben egy napig sem maradhatnánk életben. – De miért van ez a megfelelés, hogyan lehetséges? Mi garantálja, hogy ez a megfelelés, amely létünk feltétele, fennálljon? A görögöktõl a mai napig sok filozófus próbálta megoldani ezt a rejtélyt. Elméletek tucatjai születtek, a leghíresebb közülük Kant megoldása. Felfogásának még ma is sok híve van. Szerinte a külvilág csak a megismerés nyersanyagát szolgáltatja. Ez valamiféle érzéki massza, zavaros sokféleség, amely aztán a tudat már eleve meglévõ,” a priori” (= minden tapasztalás elõtti) struktúrája szerint rendezõdik el. Tehát nem a megismerés igazodik a külsõ tárgyakhoz, hanem a tárgyak a megismeréshez. Nem a külvilágban vannak szabályszerûségek, törvények stb., hanem a tudatban. ® De honnan van a tudat struktúrája? Csak úgy van. Velünk születik – mondja Kant. A szüleinktõl örököljük. – És azok, kitõl? Meddig lehet az eredet-kutatásban visszafelé menni? Nem lenne logikusabb azt feltételezni, hogy – mivel a természet elõbb létezett, mint az ember, és egy „kicsit” hatalmasabb is, mint mi vagyunk –, magában a természetben van rend, hierarchia stb., és a tudat struktúrája a természethez való alkalmazkodásunk eredményeként alakult olyanná, amilyen? Nem ez a sokat keresett „megfelelés” és túlélés végsõ garanciája? Bár Kant a filozófia történetének egyik legzseniálisabb gondolkodója volt, ilyen kérdéseket nem tett fel. – Miért nem? Mert Darwin elõtt élt. Márpedig ezt a rejtélyt (néhány más, a kutatásnak évszázadokig szintén ellenálló problémával együtt) nem lehet megoldani az evolúció elismerése nélkül. ® Ebben a vonatkozásban (is) úttörõ jelentõségû Konrad Lorenz osztrák etológus 1941-ben megjelent írása. Lorenz arra mutatott rá, hogy gondolkodásunk elõzetes adottságai (Kant a priorija) az evolúcióból származnak. Tehát az élet, – tanulás. Az evolúció, – ismeretszerzõ folyamat. Tudatunk struktúrája teljesen

Modelljeink és a valóság megfelelése

65

ugyanazon okból illik a külvilághoz, ami miatt a ló patája a sztyeppék talajához, vagy a hal uszonya a vízhez.50 S mi ez az ok? A sikeres alkalmazkodás: a megismerõ apparátusunk (agyunk, neuronhálónk) azért olyan amilyen, mert az évmilliók szelekciós nyomása alatt nem engedhetett meg magának létezést veszélyeztetõ tévedéseket. Tehát pusztán az a tény, hogy élünk, itt vagyunk, azt igazolja, hogy a modelljeink lényegében összhangban vannak a leképezett környezettel.51 ® Arra a kérdésre pedig, hogy önmagunk eredetét kutatva meddig kell az idõben visszafelé menni? – a válasz az, hogy minimum az állati létig. Ritkán szoktunk belegondolni, de tény, hogy bizonyos elemi logikai gondolkodásmód már az állatvilágban is lépten-nyomon megtalálható. Természetesen nem tudatos következtetési formaként, hanem magatartási modellként. Például: „Ha a mancsomat odaérintem a kályhához, akkor fájni fog, tehát nem érintem a mancsomat a kályhához.” – Vagy: „Ha azt akarom, hogy a gazdám levigyen sétálni, akkor odamegyek, a lábához dörgölõzöm, és mélyen a szemébe nézek.”52 ® Közvetlen elõzményünk tehát az állati lét. – De ha teljes elõzmény-sort fel akarjuk vázolni, akkor a jelenlegi (fizikai) paradigmánk határáig, az õsrobbanásig kell visszamennünk. Ez azonban már a következõ fejezet tárgya.

50 Etológia = az állatok viselkedését kutató tudomány. – Lorenz írásának címe: „Kant tanítása az a prioriról, a jelenkori biológia fényében.” SH Filozófia Atlasz, Athenaeum, 1999. 189. oldal 51 Az evolúciós ismeretelmélet (és pszichológia), a mai filozófia egyik gyorsan fejlõdõ területe. A filozófusok, mint pl. Popper, itt együtt kutatnak a természet- és társadalomtudósokkal. Példaként a biológus Rupert Riedl és a pszichológus Jean Piaget munkáit említem. Piaget, a saját gyermekeinek megfigyelésébõl kiindulva egész életét annak kutatásának szentelte, hogy hogyan alakulnak ki fokozatosan a tér, az idõ, a gyorsaság és a szám képzetei a felnövekvõ emberben. – A kibernetika pedig az önszabályozás modelljeivel teszi érthetõbbé azokat a bonyolult kölcsönhatásokat, amelyek az evolúció külsõ és belsõ tényezõi között fennállnak. 52 Ha a mondatokat betûkkel szimbolizáljuk, megkapjuk a modus ponens = a feltételes-kategorikus szillogizmus sémáját: (ha A, akkor B) és A, tehát B. Tagadó változata a modus tollens: (ha A, akkor B), de nem B, tehát nem A.

66


n 7. A második fejezet összefoglalása ® A tudás olyan állítás (elmélet), amely bizonyítottan igaz (megfelel a valóságnak). Bizonyítani (szûkebb értelemben) = verifikálni, cáfolni = falszifikálni. Valakinek a meggyõzéséhez általában racionális érvelés kell, sokszor az is kevés. A racionalitás sokértelmû fogalom, de a tudományban csak az a gondolatmenet racionális, ami mindig ugyanarra az eredményre vezet, akárki gondolja is végig. ® Milyen módszerrel lehet tudást elõállítani? A „Bécsi kör” szerint a megismerés elfogulatlan megfigyelésekkel kezdõdik, onnan az elmélet felé halad, amely nemcsak azt írja le, ami most van, hanem, induktív általánosítások alapján, (részben) a jövõben bekövetkezõ eseményeket is képes elõre jelezni. Az elmélet másik neve: modell. ® Ez az egyszerû kép azonban nem számol két ténnyel. (1) Legalább három dolog (az elõzetes ismeretháttér, a beállítódás és a nyelvi közeg) miatt nincs elfogulatlan megfigyelés, tehát mindig az elmélet az elsõdleges. (2) Az indukciót már egyetlen (logikailag) ellentmondó eset is cáfolja, ezért egyetlen elméletet sem lehet teljesen bizonyítani. ® Mégis, az indukció, amely arra a hitre épül, hogy „a jövõ olyan lesz, mint a múlt volt = ha néhány eset ilyen volt, akkor minden eset ilyen lesz”, nélkülözhetetlen a mindennapokban, és a tudományban is. De alkalmazása, különösen az emberi kapcsolatokban, igen nagy körültekintést és felelõsségvállalást követel. ® Popper szerint közömbös, hogy a tudós hogyan talált rá az elméletére. A kérdés az, hogy az elmélet kiállja-e a tesztelés, a cáfolat próbáját? A helyes módszer tehát nem a verifikáció (indukció), hanem a falszifikáció (dedukció), ami a „sejtés-cáfolat” logikáját követi. Vesznek egy sejtést (elméletet), és ellentmondó példával megpróbálják cáfolni. Ha ellenáll, akkor jó elmélet, ha cáfolták, tévedés, de ez is elõreviszi a tudományt, szemben az áltudományos (logikailag falszfikálhatatlan) állításokkal, amelyekhez nem lehet elgondolni olyan tapasztalati tényt, ami cáfolhatná õket. ® De Popper sem számol két dologgal: (1) Az induktív megerõsítések (a sikeres elõrejelzések) növelik az általánosítások bizonyosságát. (2) Igaz ugyan, hogy már egyetlen ellentmondó eset is cáfol, de soha nem tudjuk biztosan, hogy egy elmélet elõfeltevései közül melyik hamis. – Ezért egy elméletet teljesen és véglegesen se bizonyítani, se cáfolni nem lehet. (Bár cáfolni könnyebb.)

A második fejezet összefoglalása

67

® A verifikációs és falszifikációs elméletek két közös hibája: 1.

Nem veszik figyelembe, hogy a módszerek megismerési funkciója és logikai értéke ugyan különbözõ, de nemcsak kizárják, hanem fel is tételezik egymást, és egymásban mozognak. A dedukció az egyes konkrét dolgokban rejlõ általános (más dolgokkal közös) vonásokra mutat rá, az indukció pedig a különbözõ egyesek általános vonásait keresi. A dedukció látszólag mindig igaz eredményt ad, de a kiinduló (általános) premisszáját csak a bizonytalan indukcióval lehet megalapozni, ezért egyik módszer sem biztosabb a másiknál.

2.

Nem számolnak a tudományos megismerés pszichológiai, szociológiai és történeti vonatkozásaival sem. Például azzal, hogy egy meggyõzõdés nemcsak kognitív (elméleti, racionális), hanem emotív (érzelmi, pszichés) okok miatt is falszifikálhatatlanná válhat, így elõállhat a hit önfenntartó, (csak) racionális eszközökkel befolyásolhatatlan állapota. – Minden hit ilyenné válhat, de klasszikus példája a vallásos hit. A vallás és a tudomány (a „duplex veritas” alapján) elméletileg összeegyeztethetõ, de azt a feltételt, miszerint egyik fél sem követhet el „határsértést”, elég nehéz betartani.

® A „tégla-elmélet” csak az ismeretek mennyiségi felhalmozódását ismeri. Kuhn szerint a felhalmozódás egy kritikus ponton minõségi változásba (paradigma-váltásba) csap át. Ilyenkor megváltozik a tudomány egész szemlélete: azon módszerek és alaptételek rendszere, amely irányítja a közös kutatást. A folyamat fázisai: a paradigma elfogadása (= alapkérdésekben megszûnik a vita), a paradigma rögzítése és a „rejtvényfejtésként” mûködõ normál szakasz beindulása, a paradigmának ellentmondó felfedezések (anomáliák) okozta válság, és annak megoldódása: az új paradigma elfogadása, ami egy magasabb szinten beinduló új ciklus kezdete. ® Megjegyzendõ egyéb tanulságok. – A tudomány konzervativizmusa a hatékony mûködés feltétele. A felfedezéseket általában a szakma „nagy öregjei”, az új szemléletet a fiatalok, a szakmán-kívüliek és a tudásukat „transzferálók” hozzák. Az új paradigma nemcsak megszünteti a régit, de meg is õrzi bizonyos értékeit. Végül: a régi szemlélet bevésõdése, az egymást váltó világlátások (részbeni) összehasonlíthatatlansága és egyéb történelmi-társadalmi körülmények miatt, az újra való áttérés sokszor késik. ® A tudomány sem vegytiszta racionalitás, de más észjárásokkal szemben csak neki van egy olyan önkorrekciós mechanizmusa, amely nem teljesen és véglegesen, de az emberileg megvalósítható legteljesebb és legmegbízhatóbb módon

68


tudást képes elõállítani. Ilyen tudás nem csak a külvilágról szerezhetõ! A belsõ világunk megismerése legalább ilyen fontos. (Példa: meditáció). A tudomány a változtatás eszköze is. Csak eszköz: jóra és rosszra egyaránt felhasználható, de a rossz sem orvosolható nélküle. ® Kant szerint a megismerés feltétele, hogy minden tapasztalás elõtt (a priori) a tudatban már meglegyenek azok a velünk született struktúrák, amelyek a külvilágból beérkezõ érzéki nyersanyagot elrendezik. Lorenz és mások viszont arra mutatnak rá, hogy ezek a struktúrák az evolúcióból származnak. Az evolúció – tanulás, ismeretszerzõ folyamat. Modelljeink és a valóság tehát azért felelnek meg többé-kevésbé egymásnak, mert az ember, (csakúgy, mint a velünk élõ többi élõlény,) eddig sikeresen alkalmazkodott a nálunk felfoghatatlanul hatalmasabb természet (a környezet) változásaihoz. Ma is ez a túlélésünk alapvetõ feltétele, garanciája. ® Gondolkodásunk közvetlen elõzményei az állatvilágban találhatók. Önmagunk jobb megértéséhez azonban a jelenlegi paradigmánk határáig, az õsrobbanásig kell visszamennünk.

69 Harmadik fejezet

A hozzánk vezetõ út n 1. A „két felvonás” Már van egy képünk arról, hogy hogyan mûködik a tudomány. De milyen a tudomány által leírt világ? Honnan jöttünk? S egyáltalán: hol a helyünk az Univerzumban?53 – Bár e kérdésekre az ember különbözõ korokban más és más válaszokat adott, látni fogjuk, hogy ezek a válaszok végsõ soron két szakaszra osztják az eddigi történelmet. ® Az a világ, amelybe az ember mondjuk százezer esztendõvel ezelõtt beleszületett, végtelenül egyszerû volt, és egyszerûek voltak a problémái is. A legfõbb kérdés az volt, hogy hogyan lehet napról-napra életben maradni, élelmet, védelmet és szexuális társat találni. Ebben, a gondolkodás mellett, az embert olyan érzékszervek segítették, amelyek képessé tették arra, hogy a medve és a farkas, a fa és a kõszikla, tehát a környezet valamennyi lényeges eleme között különbséget tegyen. Életkörülményei annak arányában javultak, ahogy eszközöket állított elõ, és megtanulta használni azokat. Felfedezte a tüzet, a tût, a kereket, az íjat, a fémeket, a cserépégetést stb. Ezek jelzik a primitív létbõl felfelé vezetõ út állomásait. Ezek a felfedezések még az ember mindennapi tapasztalatán alapultak. ® Csak az értelem nagyszerû nekilendülése idején, például az ókori Egyiptomban és a görög-római világban kezdtek itt-ott próbálkozni azzal, hogy megértsék a természetet. Erõfeszítéseiket az „ókor tudománya”-ként összegezhetjük. Erre a tudományra az ész mindenek fölött való erejébe vetett hit volt a jellemzõ.

53 Universum (latin) = mindenség, világmindenség, világegyetem. Szinonimái: valóság, világ, természet. A késõbbiekben majd fontossá válik a filozófiai és a csillagászati univerzum megkülönböztetése. Filozófiai univerzum = lét, a létezõk totalitása (összessége), vagyis mindaz, ami van. Csillagászati univerzum = a filozófiai univerzum azon (mindig véges) része, amely a mindenkori szaktudományok, elsõsorban a kozmológia tárgya.

70

A HOZZÁNK VEZETÕ ÚT

Arisztotelész például, akinek a tanítása évszázadokra meghatározta a nyugati gondolkodást, azt hirdette, hogy a nagy kõ gyorsabban esik, mint a kicsi. Ebben nem az a figyelemre méltó, hogy téves, hanem az, hogy Arisztotelész sohasem gondolt arra, hogy az állítását ellenõrizze. Korának szelleme egyszerûen lehetetlenné tette, hogy felemeljen két követ, és megnézze, hogy melyik zuhan gyorsabban. ® Ezt a kísérletet csak Galileo Galilei végezte el a XVI. században, ezért innen számítjuk a tulajdonképpeni (mai értelemben vett, kísérleti tapasztalatokon alapuló) tudomány kezdetét. Ez a kételkedõ fiatalember fogott két követ, egy kicsit és egy nagyot, azokat felvitte a pisai ferde torony tetejére, és megkérte a barátait: figyeljék meg, hogy a két egyszerre ledobott kõ közül melyik ér elõször földet.54 De nemcsak az értelme tökéletességében kételkedett, hanem az érzékszerveiben is. Ezért távcsövet készített, amellyel felfedezte a Jupiter holdjait, melyeket elõtte ember még sohasem látott. Ezzel bebizonyította, hogy korántsem kering minden a Föld körül, ahogy azt Arisztotelész és Ptolemaiosz tanította. – Az emberi értelemnek ezt az újjászületését „reneszánsz” néven szoktuk összefoglalni. Galilei mellett Kopernikusz, Kepler, Leeuwenhoek, Pasteur és sokan mások építették fel azt a klasszikus tudományt, amelynek alapja a newtoni mechanika lett. Az újkorban ugyanis úgy tûnt, hogy a mechanika nemcsak az élettelen mozgások tudománya, hanem sikeresen magyarázza az élet és az emberi társadalom jelenségeit is. Ezért az elmélet, mechanikus világképként / világnézetként, több mint 300 éven át, egészen a XX. századig uralta a nyugati gondolkodást. ® A XIX-XX. század fordulóján azonban olyan paradigmaváltás kezdõdött, melynek hatására ez a szemlélet összeomlott, és gyökeresen átalakult. Olyan horderejû felismerésekrõl van szó, amelyek jelentõségükben csak a tûz vagy a kerék feltalálásához mérhetõk, ezért igazat kell adnunk Nobel díjas tudósunk-

54 Egyszerre érnek földet. Pontosabban: egy kalapács nyilván gyorsabban esik, mint egy madártoll, de ennek egyedüli oka az, hogy a levegõ ellenállása lelassítja a tollat. A levegõ ellenállásától eltekintve, minden test ugyanakkora gyorsulással esik a Föld középpontja felé. (g = 9.8m/sec2) - Néhány tudománytörténész szerint a pisai toronnyal kapcsolatos történet csak legenda, de az elõbbi összefüggés érvényességét Galilei lejtõkkel végzett kísérletekkel is igazolta.

71 nak, Szent-Györgyi Albertnek, aki szerint a XX. század valamiképp a történelem második kezdetének tekinthetõ. „Az emberiség történelme immár két felvonásra oszlik, s ezt a két szakaszt a századfordulón a modern tudomány megjelenése választja el egymástól. 1. Az elsõ periódusban az ember abban a világban élt, amelyben faja megszületett, és amelyhez az érzékszervei alkalmazkodtak. 2. A másodikban átlépett egy új, kozmikus világba… Történelme folyamán még soha nem kellett átélnie ilyen hirtelen változást.” 55 Az „elsõ felvonás” tudománya szétrombolta azt az intuitív, de egységes világképet, amely az ókori (keleti és görög) gondolkodóknál még megvolt. A „második” eredményei viszont újra egységben láttatnak mindent, s ez át kell, hogy alakítsa a filozófiai felfogásunkat is. ® Anélkül, hogy elmerülnénk a természettudomány rejtelmeiben, elõbb a klasszikus tudomány csúcsát, a newtoni (mechanikus) világkép néhány tételét jelzem, majd ezek modern cáfolatát, ebbõl pedig olyan intuitív összkép bomlik majd ki, amelyrõl már leolvasható a hozzánk vezetõ út.

n 2. A szétesett világ A klasszikus (newtoni) paradigma szerkezete duális. Benne a világ két, egymástól független és egymással szembenálló tartományra esik szét: az emberre és a természetre. ® A természet statikus: a nagybani szerkezete mindig olyan volt, és mindig olyan lesz, amilyennek ma látjuk. Színpadát az abszolút tér és az abszolút idõ 56 adja, a szereplõi pedig az oszthatatlan atomok, amelyekbõl minden felépül. 55 Szent-Györgyi Albert: Az õrült majom. – Magvetõ, 1970. 16. oldal. 56 Hasonlatként: vegyünk egy poharat, tele vízzel, vagy bármilyen más anyaggal. Legyen a pohár a newtoni tér-idõ: ha kiöntöm belõle a vizet (eltávolítok belõle minden anyagot), az üres pohár megmarad! A pohár tehát abszolút = független a benne mozgó anyagtól. – Mint minden hasonlat, ez is sántít, mert Newton- nál a „pohár” két összetevõje, tér és idõ is független egymástól. Szerinte a háromdimenziós tér soha nem változik, örök nyugalomban van.

72


® Ebben a világban nincsenek véletlenek. Ez a világ olyan, mint egy hatalmas Gépezet, amit örök mechanikai törvények mûködtetnek, ezért minden mozzanata szükségszerû, abszolút módon (egyértelmûen) determinált. Ebbõl következik, hogy a mindenkori állapota abszolút módon elõre látható. Laplace, korának híres matematikusa szerint, ha ismerjük a jelent, ebbõl kiszámítható a múlt és a jövõ minden eseménye.57 ® De hol az ember helye egy ilyen a világban? Az ember is gép? – A nagy Gépezet része? Ha igen, akkor az õ viselkedése is pontosan elõre látható, kiszámítható, hiszen soha nem tehet mást, csak azt, amit „a Sors, vagyis a Mechanika nagy könyve” számára elõír! – De ha nem tehet mást, akkor nincs szabadsága. Ha meg az nincs, akkor erkölcse se lehet, hiszen soha nem felelõs a tetteiért! ® Ebbõl a borzasztó csapdából az ember csak úgy szabadulhatott, hogy önmagát is felosztotta: testre és lélekre (testre és gondolkodásra). Testét a mechanika törvényei által uralt természethez sorolta, önmagát pedig, kizárólag a gondolkodásával azonosítva, – abszolút szabadnak képzelte el. Ezt fejezte ki Descartes (1569–1650) híres tétele: „Cogito, ergo sum – Gondolkodom, tehát vagyok.” Ezzel (gondolatban) visszanyerte ugyan a szabadságát és erkölcsi tartását, de rettenetes árat fizetett érte: kiszakította magát a természetbõl, és olyan, önmagában is meghasonlott lénnyé vált, aki csak gondolkodik, tehát csak ”jobb híján” lakik érzõ, akaró testben. Ez a meghasonlott lény, miközben „kívülrõl” szemlélte a világot, s benne a saját testét is, mint valami elõkelõ idegen: „szellemi felsõbbrendûségének” tudatában hódítani is akart. Elhitette magával, hogy „küldetése” szerint uralkodnia kell „a lelketlen világ” felett, és el is hitte magáról, hogy le tudja gyõzni, le tudja igázni a vele szemben álló természetet.

A világ története, az események egymást követése, vagyis a dolgok változása, egy külön dimenzióval, az „idõ”-vel írható le. Ám az idõnek semmiféle kapcsolata sincs sem a térrel, sem a benne lezajló eseményekkel: mindentõl függetlenül egyenletesen folyik a múltból a jelenen át a jövõbe. 57 Ugyanez, kicsit komplikáltabban így hangzik: ha lenne egy olyan hatalmas Értelem, amely egy adott pillanatban ismerné a természetben ható összes erõt, és a világot alkotó összes dolog helyét, az mindent látna és értene. A múltat éppúgy, mint a jövendõt. – Ezt a „hatalmas értelmet” az utókor „Laplace-i démon”-nak nevezte.

73 ® Itt a gyökere a nyugati civilizációt létrehozó ipari forradalomnak, de a mai, összeomlással fenyegetõ globális problémáinknak is. Ezzel a sémával ugyanis nem az a gond, hogy több mint 300 évig vezérelte a Nyugat gondolkodását. Ez a történelmi fejlõdés „normális” menetébõl következett, e nélkül nincs nyugati civilizáció és kultúra. Az óriási gond az, hogy a „fogyasztói társadalom” embere ma sem vállal közösséget a természettel! Ma is abból kiszakadva, ma is azzal szembenállónak érzi magát! Tehát ma is ebben a modellben gondolkodik, annak ellenére, hogy ez a világkép mára már elavult, mert a modern tudomány, az elmúlt száz esztendõ alatt, szinte minden tételét megcáfolta! – Ezek közül az alábbiakban csak azokat emelem ki, amelyek a filozófiai tanulságok levonásához feltétlenül szükségesek

n 3. Néhány cáfolat ® Világunk nem statikus, hanem dinamikus folyamat, amelynek meghatározott története van. Ennek igazolását azonban itt és most, hagyjuk függõben. ® Nincs abszolút tér, ahogy abszolút idõ sincs. A speciális relativitáselmélet (1905) szerint, a nyugalomban lévõ rendszerrel összehasonlítva, a mozgó rendszer tér és idõkoordinátái megváltoznak. A mozgás irányában a tér (a hosszúság) megrövidül, az idõ pedig lelassul (a mozgó órák „késnek”, lassabban járnak).58 Tehát a tér és az idõ relatív: ellentétes irányban, de ugyanolyan mértékben változnak, vagyis egymástól függve négydimenziós téridõt alkotnak. Ez a modell azért „speciális” , mert csak az állandó sebességgel mozgó testekkel foglalkozik. Az általános relativitáselmélet (1913) már a változó sebességû (gyorsuló mozgást végzõ) testekre is érvényes. Eszerint a téridõ szerkezetét a benne mozgó anyag eloszlása alakítja ki, de hogy az anyag miként mo-

58 Ezért két olyan esemény, amelyet egy nyugvó megfigyelõ egyidejûnek észlel, egy mozgó megfigyelõ számára nem egyidejû. Például, egy vasúti töltés két pontján villanjon fel két fényjelzés. A felvillanásokat két ember észleli. Az egyik a töltésen áll, a másik a vonaton utazik. A töltésen álló a jelzéseket egyidejûnek látja. Az utas azonban korábbinak érzékeli azt a felvillanást, amelyikkel szemben halad. A megfigyelések különbségeit mérések is igazolják, így az eredmények, feltételezve, hogy a fény sebessége minden megfigyelõ számára állandó, csak a fenti tételekkel magyarázhatók.

74


zogjon, azt a téridõ szabja meg. Ebben az elméletben tehát a természet néhány alapvetõ vonása (a tér, az idõ, az anyag, a tömeg és a mozgás) már egységes egészként jelenik meg.59 Sõt: amit „anyagnak” szoktunk nevezni, az valójában nem más, mint „sûrített energia”. Az energiának tömege van, és a tömeg energiát testesít meg. Ezek (rész2 ben) egymásba alakíthatók. Sematizálva: E = mc , ahol E = energia, m = az adott dolog tömege, és c = fénysebesség (háromszáz-ezer kilométer, másodpercenként). Tehát még az olyan kicsi dolgokban, is, mint mondjuk egy homokszem, igen nagy energia rejlik! 1 kg homokban például a becslések szerint annyi, ami csaknem kétszerese az Egyesült Államok egy heti összes villamosenergia-termelésének. – Sajnos, homokból még nem tudunk kivonni energiát. De korlá-

59 Einstein abból a felismerésbõl indult ki, hogy a gyorsulás és a gravitáció ugyanazt jelenti. Ezt „kicsiben” már egy liftben is érzékelhetjük, de gondoljunk például egy rakéta indulására. Ahhoz, hogy a rakéta gyorsulva elkezdjen felfelé mozogni, le kell gyõznie a Föld gravitációs erejét. Az utasok csak azt érzik, hogy a súlyuk a többszörösére nõtt, ezért az ülésekbe préselõdnek. De a rakétán belül nem gondolható el olyan fizikai kísérlet, aminek alapján eldönthetnék, hogy a Föld gravitációs ereje nõtt-e meg hirtelen, (ahhoz a normálishoz képest, amit a Földön járva tapasztaltak), vagy a rakéta gyorsult-e fel a Földhöz képest. A „gravitáció = gyorsulás” formulát felhasználva már könnyebb lesz megérteni a fenti tételeket. De ehhez még egy „trükk” is kell. – Mivel a négydimenziós téridõ a józan ész számára felfoghatatlan, képzeljük el a téridõt úgy, mint egy (kétdimenziós) gumiasztal rugalmas felületét: (1) Ha a benne mozgó anyagok tömege (kölcsönös gravitációs vonzása) elhanyagolható, akkor a téridõ szerkezete síkhoz közelít, vagyis olyan, mint az üres gumiasztal megfeszített felülete. A nagytömegû csillagászati objektumok, például a Nap gravitációs ereje azonban eltorzítja, meggörbíti ezt a szerkezetet, mégpedig annál erõsebben, minél nagyobb tömeg van jelen. Olyan ez, mintha a gumiasztalra súlyos vasgolyókat tennénk, amitõl a felületen bemélyedések alakulnak ki. (2) Sík téridõben a testek olyan egyenes pályákon mozognak, mint pl. a gumiasztal sík felületén elgurított üveggolyó. Görbült szerkezetben azonban üveggolyónk kénytelen a bemélyedéseket követni, tehát görbült pályán mozog. (3) A görbült pályán mozgó testnek idõben változó sebessége (gyorsulása) van. De „a gyorsulás = gravitáció!”, ezért az a két egymást kizáró kijelentés, miszerint vagy „a gravitáció görbíti el a téridõt” vagy „a téridõ görbültsége okozza a gravitációt”, valójában újra csak az „is-is” modellben oldódik fel: a két tétel kiegészíti és feltételezi egymást, csak együtt igazak. Röviden: az anyag megszabja a téridõnek, hogy miként görbüljön, a téridõ pedig megszabja az anyagnak, hogy miként mozogjon. (4) Visszatérve a „pohár” hasonlatra: a víz (az anyag) kiöntésével az üres pohár (a téridõ) is eltûnne –, és megfordítva, az anyag (a víz), csak térben és idõben (pohárban) létezhet. – Bármelyik mozzanat megszüntetése az egész szisztéma megszüntetését jelentené.

Néhány cáfolat

75

tozott mennyiségû nukleáris energiát már képesek vagyunk elõállítani. Ez történik pl. az atomreaktorban és az atombombában ® Már a relativitáselméletbõl is az következik, hogy a newtoni világ „színpadát és szereplõit” (a téridõt és az atomokat) csak egy alapvetõ egységen belül lehet megkülönböztetni. De ennek a radikálisan újnak tetszõ (valójában õsrégi) gondolatnak az igazságát valójában az igen kicsi dolgok, a parányok kutatása tette nyilvánvalóvá. A fizikusok ugyanis addig osztották az oszthatatlannak vélt atomot, amíg rá nem döbbentek arra, hogy mikroszinten a világ felbonthatatlan „kozmikus szõttest” alkot. ® E „szõttes” mozgását pedig már nemcsak a szükségszerûség, hanem a szükségszerû és a véletlen összjátéka vezérli! Tehát nincs abszolút determináltság! – A véletlen szerepének elismerésébõl persze az is következik, hogy abszolút elõreláthatóság sincs, tehát sohasem fürkészhetjük ki teljesen a jövõt. Ám ha valakit elszomorítana az a sajnálatos tény, hogy sosem lesz belõle „Laplace-i démon”, az most már ne csak arra gondoljon, hogy milyen szörnyen unalmas lenne az élet egy meglepetések (véletlenek) nélküli világban, hanem arra is, hogy épp’ a véletlen garantálja az ember erkölcsi státusát! Csak olyan lény lehet ugyanis szabad akarattal bíró és a tetteiért felelõs lény, aki nincs teljesen alávetve a szükségszerûség hatalmának! Röviden: a véletlen alapozza meg mindazt, amit a klasszikus modell kizárt. Mindazt, amit ahhoz csak „hozzágondolni” lehetett.60 ® E filozófiai tételek hitelessége érdekében két pontot világosabbá szeretnék tenni. Az egyik a „kozmikus szõttes” fogalma, a másik pedig a korlátozott determinizmusból adódó korlátozott elõreláthatóság kérdése.

A kozmikus szõttes Mindennapi életünkben a mikrovilággal, közvetlenül, soha nem találkozunk. Röntgensugárzás, elektron, radioaktivitás, kvantum stb. – ezek egyike sem olyan, és nem is lehet olyan, ami érzékszerveinkkel érzékelhetõ. Ha õseink elektronokat láttak volna medvék helyett, biztosan felfalták volna õket. Ha ma ato-

60 Ezért kérem, hogy a mindennapokban se használjuk azt a divatossá vált, de hamis kijelentést, miszerint „nincsenek véletlenek"!

76


mokat vagy kvantumokat érzékelnénk autók helyett, elgázolnának. Létünk feltétele tehát, hogy a mindennapokban a mikrovilág „tapasztalat-feletti”, vagyis láthatatlan maradjon. Abból azonban, hogy ezeket a parányokat nem látjuk, sajnálatos módon az következik, hogy nem tudatosul bennünk a világ egysége. Látásunkban a természet, éppúgy, mint a klasszikus tudomány szemében, egymástól elkülönült személyekre, tárgyakra, eseményekre esik szét. – Ez egy praktikus absztrakció. Talán nem is kell indokolni, hogy miért hasznos: nélküle káoszba fulladna az életünk, nem tudnánk eligazodni a mindennapokban. „Az Egész részekre osztása” más szempontból is jogos. A keleti és a korai görög filozófusok „Minden Egy!” tételét ugyanis nem úgy kell érteni, hogy tagadjuk a dolgok relatív önállóságát, egyediségét! Hiszen még két falevél sem egyforma. Az emberrõl nem is szólva: minden ember egyszeri és megismételhetetlen csoda = személy. Õrült eszme lenne, ha ezt a fantasztikusan gazdag sokféleséget valamiféle egynemû masszának tekintenénk. A régi tanítók se így gondolták. Pusztán arra akartak figyelmeztetni, hogy ha valaki csak a testek, színek, formák végtelen változatosságára, csak ezek kavalkádjára, tehát csak a színjátékra figyel, az megfeledkezik egy mélyebb igazságról: a szereplõk egységérõl. Arról, hogy a dolgokat azért nem lehet elszigetelni a környezetüktõl, mert minden mindennel összefügg, és kölcsönhatásban van minden mással. Ezért az Univerzumot (az egyedi sajátosságok megõrzése mellett) valójában úgy kell látnunk, mint összefüggések és egymásra hatások végtelen hálóját, amelyben a relatíve különálló dolgok e háló véges csomópontjai: kölcsönhatások metszéspontjai, tér-idõbeli sûrûsödései. – S természetesen e kozmikus háló egyik sajátos csomópontja maga az ember is. A mindennapi életben a kölcsönhatások gyengék: egyáltalán nem, vagy csak alig észrevehetõk.61 Ezért az elõbbi világfelfogás a józan ész számára minimum furcsa, szokatlan. A nyugati kultúrában évezredekig el is intézték azzal, hogy 61 A 4 alapvetõ kölcsönhatás (erõ) közül a Newton által leírt gravitáció a legáltalánosabb. Ez vonzó, tömörítõ és szervezõ erõ: miatta esik le az alma a fáról, a gravitáció tart bennünket a Föld felszínén, a gravitáció keringeti a Földet a Nap körül, a Napot pedig galaxisunk (a Tejútrendszer) középpontja körül, ez húzza össze a kozmikus gázfelhõket, s alakít ki belõlük csillagokat, galaxisokat. – A másik három erõ a mikrovilágban mûködik. Az erõs köl-

Néhány cáfolat

77

(jobb esetben) ez alig lehet több, mint egy költõi kép, vagy „misztikus látomás” . Mégis, miért lenne fontos, hogy így lássuk a világot? Két ok miatt. Mindenek elõtt azért, mert ez van, a világ ilyen. Másodszor azért, mert egy ilyen látás messzemenõ etikai következményekkel jár. ® Ez van. – A fizikusok addig osztották az oszthatatlannak vélt atomot, amíg rá nem döbbentek arra, hogy mikroszinten a világ felbonthatatlan egységet alkot. Erre persze nem azonnal jöttek rá. Az 1930-as években még azt remélték, hogy a nemrég felfedezett elektronok, protonok és neutronok az anyag végsõ építõkövei, elpusztíthatatlan egységei, vagyis tulajdonképpen ezek a Démokritosz –i értelemben vett atomok. Ugyanakkor, a relativitáselmélet hatására, már ezeket se lehetett úgy felfogni, mint apró, statikus tárgyakat. Mivel a tömeg nem más, mint az energia egyik megjelenési formája, tudták, hogy ezek a „téglácskák” valójában energia-folyamok olyan sûrûsödései (kvantumjai), amelyek számunkra, mint tömeggel rendelkezõ részecskék jelennek meg. De hogy valóban „végsõ” valamik-e vagy sem? – azt csak egy módon lehetett eldönteni: megpróbálták õket még kisebb darabokra széttördelni. Hogyan? Részecske-gyorsítókban, ahol közel fénysebességgel száguldozó protonokat ütköztettek protonokkal és neutronokkal. Az ütközések hatására a részecskék valóban darabokra hullottak, tehát sikerült új részecskéket létrehozni, de ez két meglepetéssel is szolgált: 1.

A széthullott darabkák nem kisebbek, hanem nagyobbak lettek, mint az eredeti részecskék (!) Miért? Mert a gyorsításhoz (az ütköztetéshez) felhasznált energia maga is tömeggé alakult, és hozzáadódott az eredeti részecskék tömegéhez.

2.

A töredékek szinte azonnal (általában kevesebb, mint l milliomod másodperc alatt) visszaalakultak protonokká, neutronokká és elektronokká. Ez utóbbiak tehát végsõ és nem-végsõ építõkövek: elpusztíthatók és elpusztíthatatlanok egyszerre. csönhatás az atom magját tartja össze, a gyenge kölcsönhatás az atommagban lévõ protonok és neutronok radioaktív bomlásáért felelõs, végül az elektromágneses erõ miatt keringenek az elektronok az atom magja körül, miatta állnak össze az atomok molekulákká, ennek az erõnek az egyik megnyilvánulása a fény és a rádióhullámok, s ez szövi át információval az univerzumot.

78


Ezért arra a kérdésre, hogy végtelenül osztható-e az anyag? – a modern fizika úgy válaszol, hogy igen és nem. Igen, mert ha nagy energia bevetésével ütköztetjük a szubatomi részecskéket, akkor újra és újra továbboszthatjuk õket. És nem, mert sohasem kapunk legkisebb részeket. A folyamatban jelenlévõ energiából ugyanis állandóan új részecskék keletkeznek. Talán nem is kell külön jelezni, hogy ez az újabb „igen és nem”, ugyanaz a Yin-Yang modell, csak most más formában jelentkezik. ® Egy másik kérdésre, hogy voltaképp’ mibõl állnak a dolgok, milyen összetevõik vannak? – egy bizonyos szintig még gond nélkül válaszolhatunk. Egy sókristály például só- molekulákból áll, a molekulák kétféle atomból, az atomok elektronokból és atommagból, az atommag pedig protonokból és neutronokból áll. Eddig rendben. E szint alatt azonban már értelmetlen azt kérdezni, hogy az elektronok, protonok és neutronok „mibõl állnak?”. A kérdésnek csak akkor lenne értelme, ha lenne még „valami”, ami ezektõl egyértelmûen elkülöníthetõ és azonosítható. De ilyen nincs, mert e szint alatt már nem tudjuk elkülöníteni azokat a részecskéket, amelyekbõl a dolgok felépülnek, azoktól az energiafolyamatoktól, amelyek, mint kölcsönhatások, ezeket összetartják. Ezért amit sókristálynak mondunk, az mindezek szövedéke.62 Mivel a sókristály példája általánosítható, joggal mondta Heisenberg, hogy minden dolog „ugyanannak az õsanyagnak a megnyilvánulása”. Niels Bohr ugyanezt az „Egy”-et apeiron-nak nevezte, a 2600 évvel ezelõtt élt Anaximandrosz õsanyagával való hasonlatossága miatt.63 ® Döbbenetes, hogy XX. század legkiválóbb fizikusai, a legkorszerûbb tudományos ismeretek birtokában és más kultúra nyelvén, de lényegében ugyanazt mondják, mint a keleti és a korai görög misztika tanítói: a világmindenség – vég-

62 A múlt század 70-es éveiben elkezdett kutatások manapság ott tartanak, hogy az elektron valóban szerkezet nélküli részecske, a protonok és neutronok azonban nem, mert ezek még kisebb részecskékbõl, ún. kvarkokból épülnek fel. A gond csak az, hogy bár a kvarkok (elektronmikroszkóppal) észlelhetõk, nem lehet õket a protonokból és neutronokból „kiszedni” = lehetetlen õket a kölcsönhatások hálójától elkülöníteni. 63 E kijelentéseket Simonyi Károly idézi, A fizika kultúrtörténete címû könyvében. – Gondolat, 1986. 495. oldal. Az „apeiron" jelentése: végtelen, határtalan és meghatározatlan õselv (arkhé), minden dolog õsforrása. A világ dolgai, mint ellentétek, ebbõl keletkeznek, és ebbe térnek vissza.

Néhány cáfolat

79

telen energiamezõ. A világ dolgai, önmagunkat is beleértve, mint ellentétek, ebbõl keletkeznek, és ebbe térnek vissza. – S hogy mi az energia? Ez is csak egy szó: mindarra, ami történik. – De mi az, ami ezt az Egészet irányítja?

A szükségszerû és a véletlen összjátéka Szemben a klasszikus tudomány állításával, miszerint minden dolog létrejötte és további sorsa szükségszerû, egyértelmûen meghatározott, világunkat át-meg átszövik a véletlenek. A régi és az új felfogás különbségének illusztrálására vegyünk egy egyszerû példát: ® Ha tudom, hogy egy autó most hol van, és milyen sebességgel (milyen irányban) mozog, akkor a sebesség = út / idõ képlet alapján meg tudom mondani, hogy t idõ múlva hol lesz. Az autó „sorsa” tehát szükségszerû, mert a jelenlegi állapotából csak egyféle jövõ következhet. Ez a jövõ egyértelmûen elõre látható (megjósolható), és a folyamat lefutása független attól, hogy (például radarral) megfigyelem-e vagy sem.„Laplace démona” valójában ezt a mindennapi tapasztalatot általánosítja. – A mikrovilág azonban másképp mûködik! ® Laplace úgy kezdi, hogy „ha ismernénk valamennyi részecske jelenlegi állapotát”. – De nem ismerjük! Nemhogy valamennyi, de egyetlen részecske állapotát sem ismerjük, és egészen pontosan nem is fogjuk megismerni soha! – Miért nem? Azért nem, mert a mindenkori állapot, s ezzel a jövõ meghatározásához ugyanazt kellene tudnunk, mint az autó esetében. Tehát nemcsak azt, hogy egy részecske (például egy elektron) most hol van, hanem azt is, hogy milyen sebességgel mozog. A két tényezõt azonban lehetetlen egyszerre megmérni! Ezt fejezi ki a Heisenberg által felismert határozatlansági reláció: ha pontosan mérjük egy elektron helyét, akkor pontatlan lesz a sebesség mérése, és fordítva. 1. 2.

3.

A pontosan mért mozzanat szükségszerû: csak egy megvalósulása van. A pontatlanul mérhetõ – határozatlanságot, bizonytalanságot fejez ki. Ez a mozzanat véletlen: a benne rejlõ többféle lehetõség közül bármelyik megvalósulhat. A kettõ együtt pedig azt jelenti, hogy az elektron mozgása a szükségszerû és a véletlen olyan összjátékára épül, amit csak korlátozottan láthatunk elõre, vagyis a mozgás mindenkori eredménye (az elektron mindenkori állapota) csak bizonyos valószínûséggel jósolható meg.

80


Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem azért van, mert a mûszereink pontatlanok! A folyamatban rejlõ véletlenszerûséget semmiképp’ se tudjuk megszüntetni. Bármilyen jó mûszerrel se jutnánk más eredményre. Tehát nem remélhetjük, hogy ez valaha is megváltozik. Ez van, a világ ilyen, az elektron így mûködik, a mozgása egyszerre szükségszerû és véletlen. ® Ez természetesen nemcsak az elektronra, hanem a mikrovilág valamennyi szereplõjére igaz. S mivel az Univerzumban minden dolog (önmagunkat is beleértve) ilyen parányokból épül fel, a séma a létezõk általános modelljének tekinthetõ.64 És mire emlékeztet? – A modell megalkotója, Niels Bohr, Nobel-díjas tudós, úgy fogalmazott, hogy az elektron kettõs természetû: a méréstõl függõen hol részecske, hol hullám formájában jelenik meg.65 Mivel ezek kiegészítik és korlátozzák egymást, együttesüket a szakirodalom „komplementaritás elv” –ben szokta összefoglalni. De „nem lehet véletlen”, hogy 1947-ben, amikor Bohrt Dániában lovaggá ütötték, olyan címert választott, amelynek közepén a Yin-Yang elvet kifejezõ Thai-csi szimbólum volt66 látható, felette a latin „Contraria sunt complementa” felirattal! 64 Mint minden modell, ez is korlátozott. Tudatosan eltekint attól, hogy a szervezettség különbözõ (élettelen, élõ és tudatos) szintjein ezek az általános vonások kimeríthetetlenül sokféle egyedi sajátosságban nyilvánulnak meg. Például a mindennapi világban, az élettelen dolgok szintjén, a mikrovilág apró véletlenszerûségei, a nagy számok törvénye alapján, kiátlagolódnak. Ezért tûnik úgy, mintha egy autó mozgása csak szükségszerû lenne. De minél komplexebb egy dolog (élõlény, ember) a véletlenszerûség annál jobban a felszínre tör! Az ”okság” elve, vagyis az az induktív feltételezés, miszerint minden dolognak megvan a maga oka, változatlanul érvényes! Csak rájöttünk, hogy az ”ok”-nak, amit a klasszikus szemlélet ”a szükségszerû okkal” azonosított, ugyanolyan komplikált szerkezete van, mint a valaha oszthatatlannak hitt atomnak! Sematikusan fogalmazva: a két pólus (a szükségszerû és a véletlen mozzanat) együttese maga az ok! A világ ”végsõ oka” pedig nem más, mint az okok sokfélesége = az egyetemes kölcsönhatások hálója, maga a kozmikus szõttes. Innen már nincs ”hova” továbblépni, mert ebben minden benne van. Ez a ”szõttes” tehát már önmaga oka (causa sui). 65 Ha az elektron helyét mérem, akkor részecskeként mutatkozik: pontosan tudom, hogy hol van, de bizonytalan, hogy milyen sebességgel mozog. Ha a sebességét mérem, akkor a térben korlátlanul elterülõ hullámként jelenik meg. De ez nem olyan ”valóságos” hullám, mint a víz- vagy hanghullámok! A hullám sebessége (intenzitása) itt azt jelzi, hogy a részecske milyen valószínûséggel található az atommag körüli tér különbözõ pontjain. 66 Nehéz elgondolni a ”thai csi” nyugati megfelelõjét: tánc, fizikai gyakorlat, lassú mozgású összecsapás (harcmûvészet) stb.: mindegyik és egyik sem. Szexuális aktusként olyan ”virágos

81 ® Még valamit. Figyeljünk fel a többször elõforduló mérés szóra! – Mivel az elektron a mérés függvényében jelentkezik vagy hullámként, vagy részecskeként, soha nem fogjuk megtudni, hogy milyen lenne a világ „önmagában”, ember nélkül. Ez még gondolatnak is abszurd, hiszen az ember maga is része annak a világnak, amit meg akar ismerni, adott esetben meg akar mérni. Ezért minden megismerés egyszerre objektív és szubjektív: csak úgy ismerhetjük meg a világot, ahogy az számunkra (az ember és a világ kölcsönhatásában) megjelenik.

n 4. Az újra megtalált egység Vajon mi lehet az oka annak, hogy csak a tudománytörténet eleje és „vége”, vagyis csak a korai misztikusok, és a mai tudósok látása vág egybe, közöttük pedig van egy olyan 2500 esztendõs szakasz, amikor a Nyugat lényegében duális szerkezetben gondolkodott? Erre egy nagyon rövid, de nagyon fontos filozófiatörténeti vázlattal szeretnék felelni. ® Az elsõ filozófusok látása még monista és misztikus volt.67 A lét neve a hinduknál Brahman, buddhistáknál Dharmakája (Õsvaló), a taoizmusban Tao (az Út, a Természet rendje), a görögöknél Phüzisz (a Természet). De ahogy a rózsa is bármely nyelven ugyanúgy illatos, ez a sok név is mindig és mindenütt ugyanazt jelölte. Azt az egyetlen „Egy”-et, azt a kimondhatatlan, megnevezhetetlen, teljesen soha meg nem ismerhetõ, csak átélhetõ „Egész” valóságot, amelyben élünk és mozgunk, amelybe tehát az ember is bele van szõve. Vagyis az elsõ filozófusok még úgy fogták fel a sokféle dolgot, a sokféle létezõt, a köveket, a növényeket, az állatokat és az embereket, mint az egyetlen lét különbözõ megjelenési formáit. ® A keleti bölcselõk ma is így gondolkodnak. A nyugati fejlõdés azonban más útra tért. A megszületõ tudománynak ugyanis tagadnia kellett ezt a monista, misztikus látást. Miért? Mert ezzel az „Egésszel” semmit se tudott kezdeni! Ah-

ütközet", amelyben egyik fél sem akarja legyõzni a másikat: feltételezik és kiegészítik egymást. A thai csi példázza a taoizmus legfinomabb alapelvét, amit „wu wei" -ként (nem-cselekvésként) ismernek = erõszakoltság nélkül cselekedni, összhangban mozogni az áramlatokkal, a magunk és a mások természetével, a Tao-val. 67 monosz (görög) = egyetlen.

82


hoz, hogy ezt az egységet feltárja, lépésrõl – lépésre megismerje, szét kellett szednie, részekre kellett bontania. A tudomány tehát abból az intellektuális erõfeszítésbõl született, hogy válasszon szét mindent, ami összetartozik: idõt és teret, anyagot és mozgást, tömeget és energiát, embert és világot, testet és lelket stb.-, mert csak így tudta õket megvizsgálni, külön-külön. Ez az önmagában véve teljesen racionális és szükséges eljárás azonban a filozófiára nézve súlyos következményekkel járt. Ahogy a szaktudományok kezdték felparcellázni és egymástól „független” részekre osztani a világot, kezdett eltûnni az Egész varázslata, kezdett szétesni az addig egységes (holisztikus) látás. Ezzel magyarázható az a sokféle „abszolút”, amivel a klasszikus paradigmában találkoztunk! A fizikai és szellemi, az anyagi és tudati (a testi és lelki) világ szétválasztása már az ie. VI. században megkezdõdött, Descartes-nál érte el csúcspontját, és a Nyugat részben még ma is így gondolkodik. ® A természettudományokban történt paradigmaváltás azonban újra egységben láttatja azt, ami a valóságban összetartozik: idõt és teret, anyagot és mozgást, tömeget és energiát, testet és lelket, embert és természetet. – A filozófusokat ez egyre inkább arra kényszeríti, hogy adják fel duális szemléletüket, s most már nemcsak ösztönösen, az intuitív „megérzésükre” hagyatkozva, hanem magasabb szinten, az ész és intuíció közös erejére támaszkodva, térjenek vissza az õsi monista, misztikus látáshoz. - Persze ez az „együttes erõ” csak azoknál mûködik, akiknél, önfeledt spekulációk helyett, még számít valamit, hogy mi az, ami van.

Etikai következmények Ne feledkezzünk meg egy függõben maradt régi kérdésrõl sem. Melyek a régi / új paradigma etikai következményei? Itt csak kettõre utalok: 1.

Ha nemcsak megértjük, de mélyen át is éljük, hogy a világ valóban ilyen, akkor a másik emberben magunkat is látjuk. Ez soha nem érhetõ el teljesen, de ha kicsit is közelítünk hozzá, máris jobb lesz a világ.

2.

A másik következmény ugyanaz, csak most más szavakkal mondom:

Az újra megtalált egység

83

a környezetünk pusztítása önmagunk pusztítása, miként fordítva is. Tehát nem rongálhatjuk a világot (a természetet, a másik embert) anélkül, hogy ezzel magunkat ne rongálnánk. És megfordítva, önmagunk pusztítása egyben a világnak, s benne a többi embernek is kárt okoz, mert a belsõ és a külsõ világ végsõ soron ugyanaz: mi és a környezetünk, egy mindent magában foglaló kozmikus mezõ (folyamat) részei vagyunk. Így azután nincs más választásunk, mint teljesen együttmûködni ezzel a folyamattal. - Persze csak akkor, ha életben akarunk maradni.

Intuitív összkép Az ember két végtelen keresztútján áll. Mindennapi világunk kétfelé is nyitott: a végtelen kicsi és a végtelen nagy felé. 1. 2. 3.

A parányok birodalmát a mikrofizika kutatja. A csillagászati tartományokkal a kozmológia foglalkozik. A dolgok azonban nemcsak kicsik és nagyok, hanem egyszerûek és összetettek, bonyolultak és kevésbé bonyolultak is. Ahhoz tehát, hogy kijelöljük az ember helyét, az elõbbi két végtelen mellé fel kell vennünk egy harmadikat is: a megszervezõdés, az egyre komplexebbé válás végtelenét, amely mintegy összefogja, egyesíti az elõbbi kettõt. Ez az evolúcióelmélet (fejlõdéselmélet) tárgya.

Az evolúció darwini eszméje a XIX. században még csak biológiai elmélet volt, de mára már szinte minden tudományterületet meghódított, így a harmadik évezred legátfogóbb paradigmájává vált. A mai modellek már úgy állítják elénk a természetet, mint egymásra épülõ és egymásból kifejlõdõ kölcsönhatási szintek rendszerét, amelynek dinamikus hátterét az egymást átszövõ tér és idõ adja. A mai tudomány számára tehát minden „genezis” (születés, eredetkutatás). A teljesség igénye nélkül felsorolok néhány területet: 1.

A kozmogenezis 68 azt kutatja, hogy hogyan fejlõdött ki a ma látható világ az õsrobbanásból, vagy csak azon át, a jelenlegi állapotáig, s várhatóan mi lesz a jövõbeni sorsa.

68 Kozmológia (a görög kozmosz = rend és logosz = tanítás szavakból) = a rendezett egészként megtapasztalt csillagászati univerzum eredetével és nagybani szerkezetével foglalkozó tudomány.

84


2.

A geogenezis tárgya bolygónk fizikai környezetének 4, 6 milliárd éve tartó evolúciója.

3.

A biogenezis az élet titkát akarja megfejteni, az õsóceán molekuláris „levesében” végbement fogantatástól a ma ismert fantasztikus sokféleségig.

4.

Az antropogenezis a fõemlõsök (emberszabású majmok) evolúcióját követi nyomon, a közös õstõl az emberré válásig.

5.

A noogenezis69 az emberi agyat kutatja, állati eredetétõl a mai ember tudatának, értelmének megjelenéséig.

6.

A pszichogenezis tárgya a tudat rejtelmes világa, az állati pszichikumtól a manapság újra szinte határtalannak feltételezett emberi képességekig.

7.

A kultúrgenezis az állati társulásokból eredõ szociális evolúciót követi nyomon, az elõemberek közösségein át a mai társadalmakig.

Látható, hogy a tudományok most formálódó világképében már nincs áthidalhatatlan szakadék a minõségileg különbözõ élettelen, élõ és tudatos kölcsönhatási szintek között: a fizikai világ önszervezõdése szüli a bioszférát, a bioszféra pedig a tudat és az értelem világát. Az emberben mindhárom tartomány jelen van, ezért az ember nemcsak metaforikusan, hanem a szó szoros értelmében véve kozmikus lény. Csillagok életrekelt pora vagyunk: tudattal átszõtt testünk a földi élet gyümölcse, de olyan atomok alkotják, amelyek évmilliárdok során a csillagok kohóiban gyártódtak le. Az atomos szerkezetû anyag azonban nem a valóság végsõ forrása – helyére az energia lép. Az energiában fürdõ univerzum alapelemei pedig már nem az elkülönült részecskék, hanem a folytonos mezõk. Ezért csak egyetlen valóság van, amely sokféle formában jelenik meg: a sokféleség egysége. Benne minden mindennel összefügg, az ember pedig e kozmikus szõttes egyik sajátos csomópontja. Társadalmi lény, individuumként (egyénként) pedig olyan egyszeri és megismételhetetlen személy, akiben az univerzum önmagára ismer. – S ha földi problémáit képes lesz megoldani, akkor nyitva áll elõtte a világegyetem.

69 Nousz (görög) = értelem, szellem

85 ® Röviden így összegezhetõ a napjainkban formálódó tudományos világkép. – Mint minden világkép, ez is töredékes, pontatlan, és tele van fehér foltokkal. Ezek a további kutatás játékterét jelzik. A kép igazságtartalma azonban így is messze felülmúlja a múlt bármelyik mítoszát, mert nem vágyakból szõtt légvárakat épít (felülrõl – lefelé), hanem szilárd bázisra, tudósok ezreinek összehangolt munkájára, és a jelzett önkorrekciós mechanizmusokra épül. Alulról – felfelé, mint minden katedrális. Tudom, az igazság önmagában nem mindig képes magával ragadni az embert. De megkockáztatom: bár az új világkép nincs tekintettel emberi vágyakra, mégis hatalma, szuggesztív ereje is van. Persze csak akkor, ha mélyen megértjük, és át is éljük azokat az etikai következményeket, amelyek e tételekbõl fakadnak. Ha így lesz, akkor egész világlátásunk megváltozik. Soha többé nem fogunk már a régi módon tekinteni önmagunkra, a többiekre és a természetre (a kozmoszra), – vagyis arra a tágabb valóságra, amely nem puszta háttér immár, hanem létezésünk eleven forrása, szülõje. E forrás, – végtelen energiatenger. Ebbõl formálódott ki a ma látható világ, mai tudásunk szerint egy 13-15 milliárd éves evolúciós folyamat eredményeként. – Történetünk kezdete, a tudomány számára, a kozmogenezis.

n 5. Kozmogenezis Dinamikus univerzumban élünk, amelynek meghatározott története van. – Méreteit tekintve a Föld elhanyagolható porszem csupán a Kozmosz végtelen tengerében: egy átlagos bolygó, amely egy átlagos csillag, a Nap körül kering. A Nap csak egy a galaxisunkban (a Tejútrendszerben) található több mint százmilliárd csillag közül. A Tejútrendszer pedig ismét csak egyike a látható világ több százmilliárd galaxisának. S ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy a legtávolabbi galaxisok (csillaghalmazok) a fénysebességet megközelítõ sebességgel távolodnak tõlünk, akkor ez a szédületes kép igazán próbára teszi a képzelõerõnket. Ezzel együtt: az így kibomló „táguló és fejlõdõ világ” gondolata, a sok népszerûsítõ könyv, rádió- és TV-adás eredményeként, mára már annyira belénk ivódott, hogy szinte közhelynek számít. Jól van ez így, csak közben ne felejtsük el, hogy ez az elképzelés mindössze 70-80 éves!

86


Sõt: csak néhány évtizede születtek meg azok a modellek, amelyek az evolúció XIX. századi darwini eszméjét összekapcsolták a XX. században felhalmozódott csillagászati, geológiai, biológiai, pszichológiai és más szaktudományos ismeretekkel, s így a földi fejlõdést már úgy mutatják be, mint a kozmikus evolúció egyik sajátos esetét. – Mielõtt a mai képet vázolnám, vessünk egy pillantást az elõzményekre is.

A statikus paradigma Az emberek évezredekig úgy gondolták, hogy statikus (változatlan) Kozmoszban élünk. A „statikus” jelzõt persze nem úgy kell érteni, mintha tagadták volna a világban lezajló változásokat. A jelzõ értelme az, hogy miközben a földi világban minden változik, a fejünk felett mindig ugyanazok a csillagok égnek, tehát a Kozmosz egésze, nagybani szerkezete és csillagászati eloszlása változatlan: mindig olyan volt, és mindig olyan lesz, amilyennek ma látjuk. Ezen belül sokféle elképzelés született, de a történet két alapmodellre, a geo-, illetve a heliocentrikus felfogásra egyszerûsíthetõ: ® A geocentrikus felfogás Arisztotelésztõl származik. Az i.e. IV. században élt filozófus azt tanította, hogy a világegyetem középpontja a mozdulatlan Föld, a többi égitest pedig (tökéletes körpályákon) körülötte kering. Elméletét az idõszámítás utáni I. században élt Ptolemaiosz fejlesztette tovább. Eszerint a mindenség középpontjában álló Földet nyolc szféra veszi körül. Ezeken mozog a Nap, a Hold, és az akkor ismert öt bolygó (a Merkúr, a Vénusz, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz) –, a legkülsõ szféra pedig az egymáshoz képest mozdulatlannak látszó, de az égbolttal együtt forgó „állócsillagok” birodalma. Hogy ezeken túl van-e még valami, azt senki sem firtatta, mert ez az elképzelés tökéletesen kielégítette az akkori szükségleteket. Viszonylag pontosan elõre jelezte a látható égitestek várható mozgását, így megbízható módon irányította az emberek mindennapi tevékenységét. Ezt a modellt vette át a keresztény egyház is. A séma ugyanis teljes összhangban állt azzal a biblikus világképpel, miszerint az ember a „teremtés koronája”, a Föld a világmindenség transzcendensen óvott központja, az állócsillagok szférája fölött pedig bõségesen elfért a jutalmazó és büntetõ tartomány, vagyis a mennyország, és a pokol is.

Kozmogenezis

87

Kopernikusz azonban megzavarta ezt az idillt (1514). Szerinte nem a Föld a világmindenség középpontja, hanem a Nap (Héliosz), és körülötte keringenek a bolygók. Elgondolása, legalábbis szándéka szerint, nem volt egyházellenes. Miért is lett volna, hiszen õ maga is pap (lengyel kanonok) volt. Õ pusztán egyszerûsíteni akarta az idõközben sokat javítgatott és túlságosan bonyolulttá vált Ptolemaiosz-i modellt, és úgy találta, hogy ha a Napot teszi meg középpontnak, akkor a rendszer pontosabb elõrejelzéseket ad. A szándéka azonban nem változtat azon a tényen, hogy ezzel megszûnt a Föld kitüntetett helyzete, és kezdetét vette az a feszültségekkel, esetenként súlyos konfliktusokkal (inkvizícióval, eretnek-égetésekkel, kiátkozással és üldöztetéssel) terhelt szembenállás, amely a biblikus világképet védelmezõ teológia és az elfogulatlan tudomány között néha még ma is fennáll. Kopernikusz, maga is félve attól, hogy eretneknek bélyegzik, csak titokban, névtelenül köröztette írásait. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy modellje csak évszázadok múlva, Galilei, Kepler és Newton munkássága eredményeként vált elfogadottá. A Jupiter holdjainak felfedezése ugyanis (Galilei, 1609) a több mint ezer évig fennálló arisztotelészi-ptolemaioszi-biblikus világkép látványos bukását jelentette, hiszen ami eddig csak hipotézis volt, az most tapasztalati ténnyé vált: bebizonyosodott, hogy nem minden égitest kering a Föld körül! S miután Kepler három törvénye (1619) az eddigieknél is pontosabban írta le a Naprendszer szerkezetét, már csak egy kérdés maradt: az ellipszispályákon keringõ bolygók „miért nem esnek le”, milyen erõk tartják mozgásban az égitesteket? Erre Newton már ismert gravitációs törvénye, valamint a földi és az égi mechanikát összekapcsoló matematikai apparátus válaszolt. (1687). – Ezzel vált teljessé a heliocentrikus rendszer.70

70 Pontosabban: csak a tudományban vált „teljessé”. A mindennapi tudatban és a teológiában még korántsem. Az Egyház ugyanis évszázadokon át körömszakadtáig védelmezte a biblikus világképet (a geocentrikus kozmológiát). A klasszikus példa Galilei, akit még 1633-ban is inkvizíció elé állítottak, és elítéltek. Sõt: 359 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az Egyház belássa tévedését, és 1992-ben hivatalosan is rehabilitálja a tudóst. II. János-Pál akkor mondott szavai viszont lehetõséget adnának arra, hogy, a duplex veritas szellemében, végre feloldjuk a vallás és a tudomány szembenállását: „A Galilei korabeli teológusok nagy többsége nem vette észre, hogy határozott különbség van a Szentírás, és annak értelmezése között: ez pedig oda vezetett, hogy a hit tanítását illetéktelenül transzponálták egy tudomá-

88


® A továbblépést az jelentette, hogy az 1750-es években kiderült: az „állócsillagok” korántsem állnak, hanem mozognak, és olyan csillaghalmazt (galaxist) alkotnak, amelybe a Nap is beletartozik, sõt: az egész Naprendszer e Tejútrendszernek nevezett csillagtársulásnak csupán elhanyagolhatóan kicsiny része. Ebbõl természetszerûen adódott az a feltevés, hogy a Tejútrendszeren túl még más galaxisok is vannak, tehát az Univerzum, ahogy a görögök mindig is gondolták, valóban végtelen (kimeríthetetlen). Késõbb már a csillagászok többsége is ezen a véleményen volt, de tapasztalati tényként csak az 1920-as években sikerült kimutatni, hogy valóban nem a miénk az egyetlen galaxis. A klasszikus szemlélet tehát maga is változott, a horizontunk egyre tágult, lépésrõl-lépésre fejlõdött, de mindvégig megõrizte azt az alapgondolatát, miszerint a világ nagybani szerkezete mindig olyan volt és mindig olyan lesz, amilyennek ma látjuk. Ez a meggyõzõdés legalább két ok miatt megingathatatlannak tûnt: 1. egyrészt a világ tényleg ilyennek mutatkozott, 2. másrészt az embereket vigasztalhatta az a tudat, hogy noha õk maguk majd megöregszenek és meghalnak, „legalább” a csillagok halhatatlanok, és örökké égnek.

Két kérdés Tudjuk, hogy egy paradigmát addig nem adnak fel, amíg nincs helyette másik. Még akkor sem, ha szaporodnak a paradigmának ellentmondó jelzések, akár újabb felfedezések, akár olyan kérdések formájában, amelyekre az adott szemléleten belül nincs jó válasz. – Itt is errõl van szó: a világ statikus felfogása számos nagyszerû tudományos eredményt produkált, de képtelen volt megválaszolni két nagyon egyszerûnek látszó kérdést: 1.

Miért nem omlik össze a világegyetem? Ha a nagybani szerkezetét kialakító egyetlen erõ a gravitáció, a gravitáció pedig mindig vonzást jelent, akkor a csillagok és bolygók miért nem esnek össze egyetlen kupacba? – Szakszerûbben szólva, miért nincs gravitációs kollapszus? nyos kutatáshoz tartozó ténykérdésre!” – Szabó Ferenc: Hitvédelmi füzetek /23. - Id. mû, 8. oldal. - A gond csak az, hogy a pápai figyelmeztetés ellenére az „illetéktelen” határátlépés újra és újra megtörténik. Lásd késõbb az evolúció körüli vitákat!

Kozmogenezis 2.

89

Miért van sötét éjjel? Csak látszólag jó válasz az, hogy a nappalok és éjszakák váltakozása annak következménye, hogy – mivel a Föld (a keringése közben) a saját tengelye körül is forog –, a Nap hol az egyik, hol a másik féltekét világítja meg. Olbers német filozófus ugyanis már a XIX. században felvetette, hogy ha a csillagok nagyjából egyenletesen oszlanak el a végtelen világegyetemben, akkor bárhová nézünk is, pillantásunknak egy csillag felszínére kell esnie. Tehát igaz ugyan, hogy éjszaka nem látjuk a Napot, de látnunk kellene a többi, a Naphoz hasonló fényességû csillagot! Ezért joggal várhatnánk, hogy az égbolt éjszaka ugyanolyan fényesen ragyogjon, mint nappal. – Éjszaka mégis sötét van. Miért?

A problémák megoldására sok javaslat született, de egyik sem volt kielégítõ, mert a helyes válaszok csak egy dinamikus modellben adhatók meg: 1.

Azért nincs gravitációs összeomlás, mert a látható világ tágul, vagyis van olyan erõ is, ami a tömegvonzást leküzdve távolítja egymástól az égitesteket.

2.

Az Olbers-paradoxon feloldása pedig az, hogy a csillagok sem örökké égnek, a távolodó csillagok fénye pedig gyengül, vagy még el sem ért hozzánk. Ezért ezek összeadódó fénye sem elégséges ahhoz, hogy az égbolt éjszaka is nappali fényben ragyogjon. – Vegyük sorra ezeket a felismeréseket.

A tágulás felfedezése Már a relativitáselmélet megjósolta, hogy az univerzum nem lehet statikus. Ahhoz, hogy fennmaradjon, vagy tágulnia, vagy összehúzódnia kell, – de csak 1929-ben igazolta Edwin Hubble, amerikai csillagász, hogy ez tényleg így van, s hogy jelenleg táguló szakaszban élünk. Ez volt a XX. század egyik legfontosabb tudományos felfedezése. Hogy a lényegét megértsük, csak az un. „vörös-eltolódás” jelenségét kell megértenünk. Mindennapi tapasztalat, hogy egy közeledõ autó hangját egyre magasabbnak, élesebbnek halljuk (a hullámhossza rövidül, a frekvenciája nõ), ha meg elhalad mellettünk és távolodik, akkor a hangja egyre mélyül (a hullámhossza nõ, a frekvenciája csökken).71 Ezt a jelenséget a hangtanban Doppler-effektusnak hívják. 71 A rendõrség például a Doppler-jelenség segítségével méri meg az autók sebességét: meghatározzák a róluk visszaverõdõ rádióhullámok frekvenciáját.

90


Mivel a fény is hullám, a hanghullámokhoz hasonlóan viselkedik, a fény színe pedig a hullámhossztól függ. Tehát: ha egy csillag közeledik felénk, akkor az útja (az általa kibocsátott fény hullámhossza) rövidül, ezért egyre kékebbnek, ha meg távolodik, akkor egyre vörösebbnek látjuk. Vagyis a közeledõ csillag színképe a kék, a távolodóé pedig a vörös felé tolódik el. Hubble osztályozni akarta az akkor megfigyelhetõ galaxisokat, a színképük alapján. Mivel akkoriban még úgy gondolták, hogy a Tejútrendszeren túli galaxisok véletlenszerû összevisszaságban mozognak körülöttünk, arra számított, hogy kb. ugyanannyi kék-eltolódásos spektrumot talál, mint vöröset. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor kiderült, hogy csaknem mindegyik galaxis színképe vöröseltolódást mutat! Tehát csaknem mindegyik galaxis távolodik tõlünk! Sõt: minél messzebb vannak tõlünk, annál gyorsabban távolodnak! – Ezzel Hubble lényegében felfedezte, hogy táguló világban élünk. ® De mit jelent pontosan a tágulás? Az Annie Hall címû filmben, Woody Allen így panaszkodik a pszichológusának: „Ez biztosan azt jelenti, hogy Brooklyn is tágul, Ön is tágul, és mi mindannyian tágulunk!” – Ez borzasztó! Mi lesz így velünk?” Szerencsére Woody tévedett. Mi nem tágulunk. Brooklyn sem. A Föld sem, de még a Naprendszer, a Tejútrendszer, vagy a galaxisok ezreibõl álló társulások sem. Az ezeket az anyagtömegeket összetartó kémiai kötések és gravitációs erõk ugyanis erõsebbek a tágulásnál.72 Tehát nem a dolgok mérete változik, nem maguk a dolgok (a galaxisok) tágulnak, hanem az egymástól való távolságuk növekszik, vagyis a tér tágul. ® S honnan indult a tágulás? Nos, erre megint csak amolyan „Yin-Yang választ” lehet adni: mindenhonnan és sehonnan. Úgy tûnik, mintha tõlünk távolodna mindegyik galaxis. Ha így lenne, akkor megint kihúzhatnánk magunkat, mondván, hogy ugye mégiscsak a Föld az univerzum középpontja. – Ez azonban tévedés: a tágulás az univerzum minden pontjából ugyanolyannak látszik: ha egy másik galaxison élnénk, pontosan ugyanezt látnánk.

72 Sõt: vannak olyan tartományok is, ahol a vonzás legyõzi a tágulást. Legközelebbi galaxis-szomszédunk, az Androméda -köd például közeledik felénk, mert az Androméda-köd és a Tejútrendszer között fellépõ gravitációs vonzás erõsebb, mint a látható világegyetem tágulásának hatása.

Kozmogenezis

91

Hogy ezt ne csak megértsük, hanem el is tudjuk képzelni, megint a négydimenziós téridõt kellene elképzelnünk. Mivel ez lehetetlen, a tudósok ismét egy hasonlattal próbálják felfoghatóvá tenni ezt a felfoghatatlan folyamatot: fújjunk fel egy pöttyös léggömböt, ahol a léggömb felszíne a táguló teret, a pöttyök (a pontok) pedig az egyes galaxisokat jelzik. Vegyük észre, hogy minden pont távolodik az összes többi ponttól, méghozzá annál gyorsabban, minél messzebb vannak egymástól a pontok! S ahogy a felfúvódó „lufi” felszínén nincs kitüntetett pont, ugyanúgy a táguló világnak sincsen középpontja. Az einsteini univerzumban tehát minden pont egyenértékû, ezért állíthatja joggal bárki, hogy õ a világ közepe. A világ jelenleg tágul. Ez tapasztalati tény. De következtetni lehet-e ebbõl a történetére? Arra, hogy miért, mikor és hogyan kezdõdött a tágulás, meddig tart stb. –, vagyis milyen volt a világ múltja, és milyen lesz a jövõje? Ezek a mai kozmológia legizgalmasabb, de jórészt még válaszra váró kérdései.

Az õsrobbanás modellje A tágulás felfedezése azt jelentette, hogy fel kell adni a világ otthonos, átlátható, klasszikus szemléletét: az univerzum nem volt mindig olyan és nem is lesz mindig olyan, mint amilyennek ma látjuk. – Miért nem? Azért nem, mert ha x idõ óta tágul, akkor régebben sokkal kisebb kellett, hogy legyen. Gondolatban visszafelé pergetve az idõt, becslések szerint 13-15 milliárd évvel ezelõtt volt egy olyan állapot, amikor a ma megtapasztalható univerzum minden anyaga rendkívül kicsi térfogatba zsúfolódott össze. Aztán ez a nagyon kicsi, nagyon sûrû, nagyon forró valami felrobbant, és azóta tágul. Ez az õsrobbanás (Big Bang = Nagy Bumm) modellje. – Eszerint: 1. 2. 3.

a tágulás múltbéli oka az õsrobbanás, majd évmilliárdokig tartó fejlõdési folyamat eredményeként alakult a világ olyanná, amilyennek ma látjuk, a jövõje pedig két erõ játékától függ. Mivel a robbanás energiája távolítja egymástól a galaxisokat (= tágulás), a gravitáció pedig egymás felé vonzza õket (= fékezi a tágulást), a kérdés az, hogy melyik hatás erõsebb?

92


A válaszhoz gondoljuk meg, mi történik akkor, ha feldobunk egy követ? Attól függõen, hogy a kõhajítás ereje nagyobb-e, kisebb-e földi gravitációnál, vagy épp’ egyenlõ vele, sorrendben három lehetõség adódik: a kõ kiszökik a világûrbe, visszaesik, vagy „mesterséges holdként” Föld körüli pályán kering tovább. Kozmikus méretekben ugyanez a törvény mûködik, ezért a három lehetõség a következõ: világunk lehet nyitott (a tágulása nem áll meg), lehet zárt (egy idõ után újra összehúzódik, egészen az összeomlásig), de lehet állandó is: maximális méretére tágulva majd finoman egyensúlyozni kezd a tágulás és összehúzódás határán. A zárt modell egyik lehetséges változata az oszcilláló (pulzáló, lüktetõ) univerzum képe. Eszerint az újra összehúzódó és összeomló világegyetem a saját hamvaiból egy õsrobbanáshoz hasonló folyamatban fõnixmadárként mindannyiszor újjászületik, miközben minden kiterjedés és összehúzódás evolúciós története a többitõl különbözõ. A probléma csak az, hogy ma még sem az õsrobbanás energiáját, sem a gravitáció (az univerzum anyagsûrûségétõl függõ) erejét nem ismerjük pontosan. Így azután választani sem tudunk a lehetséges jövõképek között. A jelenlegi adatok ugyan egyre gyorsuló tágulásra utalnak, tehát a nyílt változatot valószínûsítik, de ez ma még nem több, mint egy megerõsítésre váró feltételezés. ® De „legalább” az alapgondolat (a Nagy Bumm) igazolható? Hogyan dönthetjük el, hogy igaz-e? Például úgy, hogy a modell alapján megjósolunk bizonyos eseményeket, azután megnézzük, hogy az elõre jelzett események bekövetkeznek–e, igazolja-e õket a tapasztalat. Így jártak el a csillagászok is, és a megfigyelések igazolták az õsrobbanás hipotézisét. A bizonyítékok közül csak a legfontosabbra utalok. A modell megalkotói már az 1940-es években megjósolták, hogy a robbanásszerû kezdet kezdetén uralkodó rendkívül forró sugárzásnak (az univerzum szakadatlan tágulása miatt) jelentõsen le kellett hûlnie. Azt is kiszámították, hogy mára, 13-15 milliárd év elteltével, e sugárzás hõmérséklete alig lehet több, mint néhány Kelvin fok.73

73 A hõmérsékletet a fizika a molekulák mozgási energiájával definiálja. Mínusz 273 Celsius fokon minden mozgás megszûnik, ezért ennél alacsonyabb hõmérséklet nem létezhet. Ez az abszolút nullapont a termodinamikai egyensúly állapota, a Kelvin-féle skála kiindulópontja. Tehát 0 Kelvin fok = mínusz 273 Celsius fok.

Kozmogenezis

93

S valóban: 1965-ben a rádiócsillagászok azonosították ezt a kozmikus háttérsugárzásnak nevezett jelenséget. Olyan sugárzást észleltek, amely nem egy irányból, tehát nem egy konkrét objektumból érkezik hozzánk, hanem minden irányból jön, majdnem teljesen egyformán, a tér egészét betölti, és nagyon hideg: a hõmérséklete kevesebb, mint három fokkal van az abszolút nulla felett (2,7 Kelvin = mínusz 270,3 Celsius fok). Tehát paradox módon épp’ a világûr dermesztõ hidege igazolja, hogy régebben a világunk több millió fokkal forróbb volt, mint ma. – S ha valaki képes megbarátkozni azzal az elképzelhetetlen gondolattal is, hogy minden, amit ma látunk, valamikor olyan sûrû állapotban volt, hogy egy tûhegynyi térfogatban elfért,74 annak figyelmébe ajánlom a Nagy Bumm (számunkra legfontosabb) következményét, az evolúciót (a fejlõdést). ® Elõtte azonban nem árt egy kis figyelmeztetés: a kozmológia – szaktudomány! S mint minden szaktudomány, a számunkra hozzáférhetõ világot, a látható világegyetemet kutatja. Tehát nem a végtelen, minden létezõt magában foglaló Világegyetemet modellezi, hanem csak a kozmikus környezetünket. Azt a csillagászati univerzumot, amely a végtelen világnak csupán mindig véges része! (Lásd újra a 53. lábjegyzetet!)75 Tehát nem a világ, mint egész robbant fel, hanem csak egy része. Egy olyan tartománya, amelyre még nem érvényesek a fizikánk törvényei, hiszen ebbõl fejlõdött ki az a ma látható világ, amely a mindenkori tudomány tárgya. Az õsrobbanás utáni „elsõ pillanat” így valóban kezdet. De nem „a” világ kezdete. Csak számunkra kezdet: a kozmikus idõszámításunk kezdete: ez a legkorábbi ese74 Néhány megjegyzés talán mégis segít elgondolni az elgondolhatatlant: (1) Nevéhez méltóan a világûr szinte teljesen üres: az energia-sûrûsége felfoghatatlanul nagy, de szinte mérhetetlenül kevés látható, vagyis atomos szerkezetû anyagot tartalmaz. Ha valamennyi csillagot és galaxist egyenletes sûrûségû masszává kennénk szét, akkor annak minden köbméterében mindössze egyetlen atom árválkodna. (2) Ráadásul ez az egyetlen atom is szinte teljesen üres: ha térfogatát egy székesegyháznak vesszük, akkor az atom magja abban csak egy porszem. (3) S most sûrítsük össze az így kapott majdnem semmit: ez már elvezethet a tûhegynyi mérethez! 75 Csak azt a tartományt vizsgálhatjuk, ahonnan (az univerzum tágulásának kezdete óta eltelt idõ alatt) hozzánk érkezhetett a fény. E tartomány sugarát úgy kapjuk meg, hogy a korát megszorozzuk a fény sebességével. A belátható világegyetemet tehát olyan 13-15 milliárd fényév sugarú gömbként képzelhetjük el, melynek a középpontjában vagyunk. Ez a sugár az idõ múlásával folytonosan növekszik, de mindig véges marad.

94

A HOZZÁNK VEZETÕ ÚT 76

mény, amelyrõl tudomásunk van. – Ezért, hacsak másként nincs jelezve, minden további megállapítás már ez utánra, tehát a csillagászati univerzumra vonatkozik. 76 Ezért a ”mi volt a kezdet (az õsrobbanás) elõtt?” kérdés egyszerre értelmes és értelmetlen. (1) A kozmológus számára értelmetlen, mert az ”elõtt” szó idõt feltételez. Márpedig Einstein óta tudjuk, hogy nincs abszolút, mindentõl független, önmagában vett (newtoni) idõ. Amit ”idõnek” tapasztalunk, az mindig valamilyen fizikai változás üteme, ritmusa. Például a nappalok és éjszakák egymást-követése, az óra mutatóinak elmozdulása, egy csap csepegése stb., a lényeg az, hogy az idõ számunkra csak úgy gondolható el, mint fizikai események egymásutánja. De ha igaz az õsrobbanás hipotézise, akkor ilyen eseményekrõl csak a Nagy Bumm után beszélhetünk! Ezért aztán hol volt, hol nem volt, események nélkül még idõ sem volt! Mivel az általunk megtapasztalható téridõben mozgó anyag a Nagy Bumm utáni folyamatban keletkezett, az ”elõtte” fogalma egy tudós számára használhatatlan. (2) A filozófus számára azonban nem. Persze õ se tudja kitalálni, hogy mi volt a Nagy Bumm ”elõtt”, hiszen semmivel sem okosabb, mint a tudós. De abból, hogy nem a ”semmi” robbant fel, hanem egy nagyon kicsi, nagyon sûrû és nagyon forró valami, õ, túllépve a szaktudomány határán, az okság elve alapján arra következtet, hogy ennek a már létezõ ”valaminek” is kell, hogy legyen elõzménye. Olyan elõzménye, amelynek a törvényeit és téridõbeli viszonyait ma még nem ismerjük. Egyszerûbben: az õsrobbanás - a jelenlegi tudásunk határa. De olyan határ, amelynek minden pontja túlmutat önmagán. S nehogy azt higgyük, hogy egy transzcendens X (Isten) felvételével megszabadulhatunk ezektõl a ”nyugtalanító kérdésektõl”! -, hiszen még a gyerekek is meg szokták kérdezni: ”Isten teremtette a világot. Rendben. De ki teremtette Istent? Egy másik Isten? Azt megint egy másik? - és így tovább?” A válasz erre az szokott lenni, hogy nem, mert ez az X már önmagától való. Nem teremtette senki, mindig is volt, van és lesz = önmaga oka (causa sui). Ezt állítólag azért kell feltételeznünk, mert ”másképp a világot nem tudjuk megmagyarázni”. Miért? Így tudjuk? Ugyanúgy nem, hiszen az X felvételével ugyanazt a problémát (a kozmikus szõttes végsõ titkát) csak áttoltuk egy ”következõ szintre”. Felvettünk egy olyan hipotézist, amely látszólag mindent megmagyaráz, valójában önmaga is magyarázatra szorul. De miért kellene a megmagyarázandó rejtélyek számát feleslegesen szaporítani? Olyan lenne ez, mintha egy egyismeretlenes egyenletet úgy akarnánk megoldani, hogy felveszünk még egy ismeretlent! Elméletileg ez nyilván abszurd, valójában maga a vita az, ami értelmetlen. A szóban forgó ”X”-et ugyanis nem azért ”kell” felvenni, mintha ez bármit is jobban megmagyarázna, hanem mindenek elõtt azért, mert Õ ”az örök élet” garanciája. Vagyis a feltételezése nem hipotézis, hanem pszichés okok miatt feladhatatlan hit. Lásd újra a 37. lábjegyzetet! (3) Ez volt a tudós és a filozófus válasza. – De mi van akkor, ha a tudós is filozofál? Nos, akkor pl. multiverzum – modellt alkot. Ez a napjainkban egyre divatosabbá váló elmélet végtelen sok lehetséges világról beszél, s egyben választ kínál az õsrobbanás okára (elõzményére) is. Elképzeléséhez elég egy hullámzó, tajtékzó tengert magunk elõtt látnunk: ez a világûr. Tudjuk, hogy a világûr szinte alig tartalmaz atomos szerkezetû anyagot, tehát az anyagsûrûségét tekintve sokkal tökéletesebb vákuum, mint amit földi laboratóriumokban

Kozmogenezis

95

A csillagok sem örökké égnek… A szétrobbanó energiából szervezõdõ kozmosz kezdetben nem volt más, mint sugárzások tüzes pokla. De szakadatlanul tágult, közben egyre hûlt, s ahogy telt az idõ, a káoszból egyre inkább rend lett: egyre összetettebb, komplexebb, egyre többre és többféleképpen reagáló, vagyis egyre fejlettebb szerkezetek alakultak ki. Ezek meghatározott „dátummal” rendelkeznek: elhelyezve õket az idõ tengelyén, a fejlettebbek – késõbbiek. Persze korántsem valami egyenletesen zajló és egyenes vonalú „tökéletesedésrõl” van szó, hanem a keletkezés és elmúlás forgatagában örvénylõ elágazások és visszaesések, tehát fejlõdési ciklusok kusza szövevényén át megvalósuló tendenciáról. Van, amikor emberi léptékkel mérve is igen rövid alatt jelennek meg bizonyos magasabb rendû szervezõdések, máskor ezekre millió, milliárd évekig várni kell. ® A ma ismert forgatókönyv szerint már az õsrobbanás utáni elsõ percekben megszervezõdtek az elemi részecskék és a legkönnyebb elemek (a hidrogén és

valaha is elõállítottak. De ez a vákuum mégsem egy nagydarab semmi! Ellenkezõleg: benne nyüzsög a mikrovilág valamennyi láthatatlan szereplõje. Olyan energiatenger, amelyben részecskék és anti-részecskék, elektromágneses és egyéb mezõk örvénylenek, születnek és halnak el, miközben az energiái - a kvantummechanikai bizonytalanságok miatt - a nulla alapérték körül ingadoznak (fluktuálnak). Az ”átlagos nulla” azonban ne tévesszen meg senkit: David Bhom szerint a világûr (a vákuum) általunk megbecsülhetõ részében 10 a negyvenediken-szer több energia rejlik, mint a megfigyelhetõ összes csillagban és galaxisban együttvéve! Ezért a véletlenszerû energia-ingadozások eredményeként olyan hullámzások, örvénylések, vákuum-buborékok jöhetnek létre, amelyek, bármilyen ”kicsik” is, számunkra felfoghatatlan erõt, felfoghatatlan energiasûrûséget képviselnek. S most jön a modell alapgondolata: amit Nagy Bumm-nak nevezünk, az valójában nem más, mint egy- egy ilyen vákuum-buborék szétrobbanása. Vagyis a világûrbõl, a végsõ forrásnak tekinthetõ energiatengerbõl, vákuum-buborékok formájában kis világegyetem-csírák pattannak elõ, és indulnak növekedésnek. Az egyes buborékokból kifejlõdõ lehetséges világok végesek, és relatíve önálló történetük van: õsrobbanással kezdõdnek, és a vázolt három változat egyike szerint érnek véget. míg maga a Világegyetem (a végtelen energiatenger = Anaximandrosz apeiron-ja) statisztikusan állandó állapotú, de folytonosan teremtõ, kreatív. Lehetséges, hogy a mi világunk is egy ilyen szétpattanó (”szappan”, bocsánat) vákuum-buborék? Lehetséges, de nyilván esély sincs arra, hogy a modell tesztelhetõ legyen. A tapasztalati ellenõrzés ugyanis a már jelzett korlátba ütközik: a kvantummechanika által leírt vákuumfluktuáció a már létezõ világ jelensége! S vajon magyarázhatók-e a már létezõ ”buborék” törvényeivel a megszületése ”elõtti” állapotok? – Lásd újra az (1) és a (2) pontot!

96


hélium) atommagjai, de csak egymillió év további lehûlés után kapcsolódtak ezek össze szilárd atomokká. – Ezzel véget ért a sugárzás uralta korszak, és világunk átlépett az (atomos szerkezetû) anyag-korszakba, amelyben ma is élünk. Összetételét tekintve az anyag akkoriban még igen szegényes volt. Gázfelhõk formájában létezett, és nem állt másból, mint hidrogénbõl, meg egy kis héliumból. De bármilyen hihetetlennek tûnik is, mindaz, amit ma látunk, magunkat is beleértve, ebbõl a héliummal szennyezett hidrogéngázból fejlõdött ki! Hogyan? – A csillagok közvetítésével. Az õsrobbanás után kb. 100 millió évvel kialakult csillagok – kozmikus kohók. Olyan laboratóriumok, amelyek az õsi hidrogénbõl képesek legyártani a Mengyelejev féle periódusos rendszer valamennyi elemét!77 Ezekbõl pedig olyan csodálatos dolgok szervezõdtek, mint az élet, és a gondolkodó agy. Még ma is születnek csillagok, és az elem-gyártás technológiája ma is ugyanaz, mint régen. A gázfelhõk viszonylag egyenletesen töltik ki a teret, de véletlenszerû csomósodások is adódnak. Egy csillag akkor születik, ha egy viszonylag sûrûbb felhõ a gravitáció hatására kezd még összébb húzódni, egyre kisebb, sûrûbb és forróbb lesz, majd egy kritikus küszöb átlépésével (5 millió K fok hõmérsékleten) beindul egy termonukleáris folyamat. A felhõ legforróbb helyén, a középpontjában, a hidrogén égni kezd, héliummá alakul, miközben a felszabaduló energia egy része fény formájában kisugárzódik. A folyamatról leolvasható sémát érdemes megjegyezni, mert a csillag a késõbbiek során is e szerint mûködik. Két poláris erõ (a vonzás és taszítás) játékáról van szó: a gravitáció állandóan össze akarja húzni, a nukleáris tûz ellennyomása pedig ki akarja vetni magából az anyagot, miközben a tûzben különbözõ elemek képzõdnek. Amíg van éghetõ anyag, addig a csillag egyensúlyban van. De ha elfogy, akkor a tûz kialszik, és megint a gravitáció lesz az úr: a csillag újra összehúzódik, felmelegszik, és beindul a következõ nukleáris fázis: a megszületett anyagból új, összetettebb (nehezebb = magasabb rendszámú) elemek képzõdnek, és így tovább. A séma minden csillagnál azonos, de a csillag tényleges sorsa (az élete, valamint a legyártott elemek mennyisége és minõsége) a csillag tömegétõl függ. – A halála is.

77 Az elemek száma 92. – Kémiai tulajdonságaikat a protonok száma határozza meg.

Kozmogenezis

97

Tömegétõl függõen, és néhány milliárd év lepergése után ugyanis a csillag 3 lehetséges állapotba jut: fehér törpe, neutroncsillag vagy fekete lyuk lesz belõle.

1.

A csillagok túlnyomó többsége kisebb, mint másfél Nap-tömeg. Ezek a kisméretû csillagok, azon túl, hogy a fényüket szétszórják, lényegében csak (hidrogénbõl) héliumot termelnek. Ha a középpontjukban elfogy a hidrogén, akkor a csillag összehúzódik, emiatt újra felmelegszik, és égni kezd a hélium. Közben a külsõ rétegek is begyulladnak, a külsõ héjakon megmaradt hidrogén is égni kezd, ezért a csillag kitágul, és vörös óriássá válik. Ha minden tüzelõ elfogyott, akkor a kiégett, haldokló csillag újra összehúzó78 dik, lassan kihûl, és szürke, jellegtelen égitestként létezik tovább. Ez a fehér törpe. Föld-méretû, de nagyon sûrû: l kávéskanálnyi anyaga kb. 1 ezer tonna.

2.

Sokkal izgalmasabb a másfél és tíz Nap-tömeg méret közé esõ csillagok sorsa. De csak a csillagok kb. 10 %-a ilyen. Õk az igazi alkotók: lényegében õk teremtik meg a sokszínû világot. Ilyen nagy tömegnél ugyanis a fehér törpe már nem stabil: a gravitációs összehúzódás folytatódik, a csillag egyre kisebb, sûrûbb és forróbb lesz, és ilyen hõmérsékleten (100 millió K fok felett) már létrejöhet a szén, az oxigén és néhány nehezebb elem, egészen a vasig. A vas kialakulása után a csillag összeroppan, ezt újabb felmelegedés követi, s utána már nagyon gyorsan legyártódik a periódusos rendszer összes többi eleme.

A végkifejlet fantasztikus: egy felfoghatatlanul hatalmas robbanásban a csillag kérge leválik a csillagról, és szétszóródik a világûrben. Ez a jelenség az univerzum egyik leglátványosabb eseménye. A neve: szupernóva.79 A robbanás utáni maradvány összeomlik. A gravitáció olyan erõs, hogy szinte az atommagokba préseli az elektronokat. Az eredmény: rendkívül kicsi, sûrû és gyorsan forgó neutroncsillag (pulzár). Az átmérõje mindössze 20-30 km, de 1 kávéskanálnyi anyaga kb. tízmilliárd tonna. Mivel a megszült elemek szétszórásával a haldokló csillag megtermékenyíti a világûrt, a „kozmikus leves” feldúsul, és egyre összetettebbé válik: már nemcsak hidrogénbõl és héliumból áll, hanem a legkülönbözõbb elemek olyan kaval78 Magába zárva a hélium-égés eredményeit, a szén, az oxigén, a nitrogén és a szilícium-atomok magjait. 79 Eddig három szupernóvát jegyzett fel a történelem. Évszámok: 1054, 1572 és 1604.

98


kádja, amelybõl majd újabb, második generációs csillagok születnek. – Ez a folyamat az élet egyik feltétele.(A Naprendszer kapcsán erre még visszatérek.) 3.

Elõtte azonban lássuk a harmadik lehetõséget is: ha a csillag tíz Nap-tömegnél is nagyobb, akkor egyszerûen nincs olyan erõ, ami a gravitációs összeomlást megállíthatná: a csillag egyre kisebb, sûrûbb és forróbb lesz, végül eltûnik a szemünk elõl. Amit „látunk”, az egy fekete lyuk. – Pontosabban: nem látunk semmit. Miért nem? Azért nem, mert az összeomlott csillag gravitációs tere olyan erõs, hogy, mint a mesebeli kis gömböc, a vonzáskörében mindent magába szippant, és semmi, még az információt hordozó fénysugár se tud kiszökni belõle.

De honnan tudjuk, hogy egyáltalán léteznek ilyen különös objektumok, ha egyszer épp’ az a megkülönböztetõ jegyük, hogy láthatatlanok? Nos, következtetünk a létezésükre. Ha pl. egy látható csillag anyaga fogy, (s körülötte gamma-sugárzás észlelhetõ), akkor feltételezhetjük, hogy olyan kettõs-csillagról van szó, ahol egy láthatatlan partner”eszegeti” a látható társát.

A Naprendszerrõl Naprendszerünk kb. 5 milliárd évvel ezelõtt keletkezett. A rendszert alkotó gáz és porfelhõ egy közeli szupernóva-robbanás lökéshullámával ütközve sûrûsödni kezdett, és beindult a felhõ összehúzódása. Középen kialakult a Nap, a mai bolygók pályája menti por- és gázfelhõkbõl pedig felépültek a bolygók. A történet már ismerõs, ezért ha a Nap nem a mi csillagunk lenne, akkor nem lenne más, csak egy banális égitest. – Ugyanakkor megvan benne a Mengyelejev táblázat valamennyi eleme! Nemcsak a könnyû szén és oxigén, hanem olyan nehéz elemek is, mint pl. a vas, az ólom vagy az urán. De hát hogy lehetnek ezek ott a csillagban, amikor a Nap csak egyetlen szintézisre képes: arra, hogy hidrogénbõl héliumot állítson elõ? A figyelmes Olvasó már tudja a választ, de érdemes megismételni: ezek az elemek, melyek a testünket is felépítik, máshol keletkeztek, még a Nap születése elõtt! Tehát annak a 8 -10 milliárd éves színjátéknak a szerzõi és szereplõi, amely a csillagunk születését megelõzte. Számunkra, akik az eredetünket kutatjuk, ez egyszerre tragikus és felemelõ, szomorúságos és csodálatos, kinek-kinek a személyisége, a vérmérséklete sze-

99 rint. Mert nem tudjuk, hogy honnan jöttünk, nem tudjuk, hogy hol keletkeztek a testünket, a bolygónkat, a Napunkat felépítõ atomok, elemek. Miképpen nem tudjuk, hogy honnan származnak azok a búzaszemek (melyik vidékrõl? melyik mezõrõl? melyik kalászról?), amelyekbõl lisztet õröltek a kenyerünkhöz, ugyanúgy nem ismerjük azt a megszámlálhatatlanul sok csillagot sem, amelyeknek szerepük volt az atomjaink kialakulásában. Mert nem egy bizonyos csillagból, szupernóvából, vagy vörös óriásból jöttünk, hanem mindenfelõl: sok milliárd különbözõ eredetû felhõbõl, sok milliárd szerteszét robbanó csillagból. – Csak két dolog biztos ebben a bizonytalan eredetben: mindenestül bele vagyunk szõve a Kozmoszba, és a testünket felépítõ valamennyi atom idõsebb, mint a Nap. ® Nap sorsa az, hogy majd valamikor fehér törpévé váljon. De mielõtt a végzete beteljesedne, vörös óriásként még egyszer fellobban, a sugara túlnyúlik a Merkúr és a Vénusz pályáján, sõt az is lehet, hogy elnyeli a Földet. S ha ez nem is következne be, a földi hõmérséklet akkor is kb. 2000 K fok körüli lesz, ez pedig mindent kiszárít, kiéget, tehát az élet lehetetlenné válik – Pánikra azonban semmi ok: még van minimum 5 milliárd évünk. S mielõtt menekülési terveken törnék a fejüket, kérem, vegyék figyelembe azt is, hogy az általam vázolt történetben még csak ezután fogunk megszületni.

n 6. Biogenezis Nyomon követtük a csillagászati univerzum kifejlõdését, az õsrobbanástól a hidrogénfelhõkön át a bolygóktól körülvett csillagok, köztük a Nap kialakulásáig. A számunkra legkedvesebb bolygó, a Föld, sokféle elembõl épül fel. Anyagának legnagyobb része nehézfém, fõleg vas, külsõ rétegében kõzetek és ásványok vannak, a felületén pedig sok a víz. Mindezt egy gázburok fedi: az atmoszféra, a légkör. – Történetünk most következõ szakasza a bioszféráról szól. A bioszféra a földkéregnek és a légkörnek az a kb. 20 km vastagságú tartománya, amelyben az élõvilág evolúciója zajlik. Az élet keletkezésétõl az emberré válásig tartó folyamat filozófiailag legfontosabb kérdései a következõk:

100


1. Hogyan definiálható az élet fogalma? 2. Bizonyítható-e, hogy az élet az élettelen anyagból keletkezett? 3. Hogyan és miért ment (megy) végbe az élõvilág evolúciója? – Nézzük õket sorjában.

Az élet fogalma Ennél a kérdésnél nem idõzünk sokat, mert, mint tudjuk, a definíciók csak rövidítések. Arra valók, hogy a definiált dolgot mással ne lehessen összetéveszteni, ezért ne várjunk egyetlen és végleges megoldást. Annál is kevésbé, mert a tudósok maguk is vitáznak arról, hogy melyek az élet legjellemzõbb tulajdonságai.80 Induljunk ki abból, hogy az élet az anyag sajátos létezési módja. Olyan nyílt rendszer, amely a környezetével állandó anyagcserét folytatva önszabályozásra és szaporodásra képes (önreplikatív = képes arra, hogy lemásolja magát), – mindezek eredményeként pedig képes arra, hogy távol maradjon a termodinamikai egyensúlytól.81

Az élet keletkezése Mindmáig rejtély, de vannak jó tippjeink. Arra a kérdésre, hogy „létrejöhet-e élõ anyag az élettelenbõl?”, kétfeleképpen lehet felelni: igen és nem. A XX. szá-

80 Vannak, akik a mûködés (a funkció) oldaláról közelítik meg a kérdést, és olyan tulajdonságok együttesét igyekeznek modellezni, mint pl. az anyagcsere, a növekedés, a szaporodás, az öröklõdés, a társulás, az onto- és filogenezis (egyed- és törzsfejlõdés), stb. E megközelítésnek az a hátránya, hogy az összetevõk (a struktúra) problémájától általában eltekintenek. A strukturális életdefiníciók viszont a mûködést (a funkciót, az életjelenségeket) teszik zárójelbe. Például, a molekuláris koncepció képviselõi az élet lényegét a nukleinsavak vagy a fehérjék felépítésében keresik, a biológusok többsége a sejtet tekinti olyan minimál rendszernek, amely az élet hordozója, stb. – Egy olyan meghatározás tûnik a legjobbnak, amelyben a funkció és a struktúra elválaszthatatlan, és ezek kölcsönösen korlátozzák (definiálják) egymást. 81 Ha a fenti meghatározásban a „távol maradjon” kifejezést az „távolodjon” szóval helyettesítjük, akkor kezünkben van az evolúció, vagyis „a fejlõdõ élet” meghatározása is! Errõl késõbb lesz szó, de bizonyos összefüggéseket már itt szeretnék jelezni. – A termodinamikai egyensúly fogalmával a 70. lábjegyzetben már találkoztunk. Ez a maximális rendezetlenség állapo-

Biogenezis

101

zad közepéig nagyjából egyforma erõvel lehetett érvelni mindkét válasz mellett, mert tapasztalati adatok hiányában mindkét válasz spekulatív volt. ® A „nem” mellett általában így érveltek: mivel élet van, de olyan tulajdonságokat mutat, amelyek az élettelen anyagból teljesen hiányoznak, a köztük lévõ szakadékot csak egy ismeretlen „életerõ” vagy egy isteni, teremtõ gondviselés feltételezésével lehet áthidalni. ® Az „igen” válasz is jórészt hitbõl fakadt, – mindaddig, amíg a XX. században robbanásszerû fejlõdésnek nem indultak a szaktudományok, mindenek elõtt a molekuláris biológia, az információelmélet és a kibernetika (rendszerelmélet). A döntõ áttörést az élettelen és az élõ anyag között közvetítõ abiotikus (kémiai) evolúció alaposabb megismerése hozta. Ennek egyik fontos lépése Stanley Miller „életszintetizálási” kísérlete volt. (Kaliforniai Egyetem, 1953.) Villámláshoz hasonló, magasfeszültségû kisüléseket idézett elõ, egy vízbõl-ammóniából- és hidrogénbõl álló légnemû keverékben.

ta. Mivel a fizika a „rendetlenséget” az „entrópia” fogalmával méri (fejezi ki), úgy is fogalmazhatunk, hogy ez a maximális entrópia = a teljes káosz állapota. – A termodinamika II. fõ tétele kimondja, hogy egy zárt rendszer entrópiája (rendezetlensége) folytonosan növekszik. Mivel az 1930-as években magát a világot, mint egészet is zárt rendszernek tekintették, ebbõl sokan azt a pesszimista következtetést vonták le, hogy elkerülhetetlen a világ un. „hõhalála”. Eszerint a galaxisok, élõlények és más rendezett dolgok elõbb-utóbb felbomlanak, és kaotikus, véletlenszerû mozgást végzõ hõsugárzássá alakulnak át, amely addig hûl, amíg teljesen kisimulva, kiegyenlítõdve, mínusz 273 C fokon el nem éri a teljesen kaotikus állapotot, vagyis a termodinamikai egyensúlyt. Ezzel minden mozgás, változás lehetõsége egyszer s mindenkorra megszûnik, és a Világegyetem az „örök halál” állapotába kerül. „Szerencsére” az érvelésnek két gyenge pontja van: (1) Mivel az entrópia állandó növekedése csak zárt rendszerre igaz, az elkerülhetetlen végzet (a „hõhalál”) igazolásához elõbb azt kellene bebizonyítani, hogy a csillagászati univerzum, sõt, az egész Világegyetem is zárt rendszer. Ennek kimutatása viszont elég reménytelen vállalkozásnak tûnik. (2) Van egy másik, az entrópia irányával ellentétes kozmikus tendencia is! Ez maga az élet! Az élõlény ugyanis úgy mûködik, hogy a környezetébõl (relatíve) rendezetlen energiát vesz fel, és azt rendezettebbé alakítja. Tehát negatív entrópiát termel, káoszból rendet alkot. Pontosabban: önmagát rendezettebbé, komplexebbé teszi. Az más kérdés, hogy közben, a bomlástermékeit leadva, növeli a környezete rendezetlenségét (entrópiáját) Például, a klorofill tartalmú növények a környezetükbõl szervetlen anyagokat (széndioxidot, vizet, ásványi sókat stb.) vesznek fel, ezekbõl, napfény segítségével, szerves anyagokat (szénhidrátokat, zsírokat, fehérjéket) állítanak elõ, miközben, egyéb bomlástermékek mellett, oxigént bocsátanak ki. Ez a folyamat a fotoszintézis.

102


Miért éppen ilyen keveréket használt? Azért, mert egy Oparin nevû orosz biokémikus nem sokkal korábban feltételezte, hogy a Föld õsi légköre hasonló összetételû (oxigén nélküli) volt, tehát az óceánokban nagyjából ilyen körülmények között alakulhatott ki az élet elsõ nyomait tartalmazó „õsleves”,82 és Miller ezeket a kezdeti feltételeket akarta szimulálni (utánozni). Életet ugyan nem sikerült létrehoznia, de pl. aminosavakat, igen. Ezek, mint tudjuk, a fehérjék építõkövei. – Azóta ezerszám végeztek ilyen és ehhez hasonló kísérleteket: szervetlen anyagokból különbözõ szerves vegyületeket állították elõ, többek között nukleinsavakat is. Az aminosavak mellett ezek az élõ szervezetek szaporodásának további nélkülözhetetlen komponensei. A kísérletek megerõsítették azt a feltételezést, miszerint az õslégkör körülményei között szükségszerûen bekövetkezett e szerves anyagok abiotikus szintézise. Az összetevõk szelekciója révén egyes fehérjék már enzimaktivitással rendelkeztek, a nukleinsavak pedig lassan és pontatlanul, de képesek voltak replikációra, tehát önmaguk lemásolására, szaporodásra.83

Ez pedig egyértelmûen az „igen” választ bizonyítja! Miért? Azért, mert ha az élõ anyagra jellemzõ szelekció és replikáció már az élet elõtti molekulák szintjén is kimutatható, akkor, bár az élet rejtélyét a tudomány még korántsem oldotta

Az élet tehát állandó küzdelem a káosz ellen. Ezt a mindennapi életben is tapasztalhatjuk, miközben rendet akarunk rakni pl. az íróasztalunkon. Melyik az erõsebb tendencia? – Kozmikus méretekben nyilván eldönthetetlen a fel- és leépülési folyamatok vitája, mert az élõ (pláne a tudatos) rendszerek jövõbeni hatása csak részben számítható ki. Mindez azonban nem gátolja a tudósokat abban, hogy a kozmikus fejlõdés olyan modelljeit alkossák meg, amelyek már figyelembe veszik ezt a nem-fizikai mozzanatot is, sõt, az életre „szavaznak”. Például Paul Davies, korunk egyik kiváló fizikusa, ezt írja az 1987-ben megjelent The Cosmic Bleuprint c. könyvében: „Az entrópia-irány mellett egy másik idõirány is létezik, amely ugyancsak alapvetõ jelentõségû, és a természetébõl fakadóan nem kevésbé rejtett”. A kettõ „egyenlege” pedig az, hogy „a rendezettség és a komplexitás állandó növekedése következtében – a Világegyetem az anyag és energia egyre magasabb fejlettségû, egyre kifinomultabb állapotai felé halad.” – Az idézet forrása: Tom Steiner: Információ és az univerzum belsõ szerkezete. – Springer, 1993. 153. oldal. Ezzel egyetérthetünk, feltéve, ha tudatosítjuk, hogy modellrõl van szó, és „a Világegyetem” kifejezés csak a csillagászati univerzumot jelöli. 82 Csak a kb. 3,5 milliárd évvel ezelõtt beinduló fotoszintézis vezetett az igen lassú oxigén-felhalmozódáshoz (az oxidáló légkörhöz). 83 SH Atlasz (Biológia) - Springer Hungarica, 1992. 517. oldal.

Biogenezis

103

meg, annyit mindenképp’ állíthatunk, hogy nincs „áthidalhatatlan szakadék” az élettelen és az élõ anyag között. Erõsebb megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy az élõben az ismert kémiai elemeken kívül semmi sincs: ami az élettelen anyagot élõvé teszi, az a komponensek megszervezõdése, az anyag komplexebbé válása. – S a filozófia számára végsõ soron csak ez a zárótétel fontos. Szent-Györgyi Albert (egy hívõ tudós!) ugyanezt egy csodaszép hasonlattal fejezi ki. Valahol ezt írja: „Az élet az anyag szerkezetének a következménye. Olyan, mint a mosolygás. Nem tarthatom az egyik kezembe a mosolyt, a másikban az ajkakat, mert a mosoly nem más, mint az ajkak játéka.”

Idõrendi vázlat Az élet további fejlõdésére itt egy igen elnagyolt idõrendi vázlat: ® A Föld 4,6 milliárd évvel ezelõtt keletkezett. Mintegy 4 milliárd éve jöttek létre az óceánok és a szárazföldek, majd szinte azonnal, 3,8 milliárd éve, megjelentek az elsõ egysejtû élõlények, a baktériumok. ® Ezután az evolúció lelassult: kb. 700 millió éve keletkeztek az elsõ puhatestû többsejtûek. A megszületésük mintegy 3 milliárd évet vett igénybe! ® 5-600 millió évvel ezelõtt viszont robbanásszerû fejlõdés kezdõdött: kialakultak az elsõ szilárd vázas többsejtûek, a fotoszintézis eredményeként a légkörben felhalmozódott az oxigén, az oxigénbõl keletkezõ ózonréteg kiszûrte a napfény (élõlényekre halálos) ultraibolya sugarait, s ezzel megnyílt az út a szárazföld meghódítása elõtt. ® Az elsõ szárazföldi élõlények növények (mohák és harasztok) voltak, de rövidesen a rovarok is megjelentek. A kétéltû gerincesektõl származó hüllõk többszáz-millió évig uralták a Földet, de 65 millió évvel ezelõtt a nagy részük kipusztult (pl. a dinoszauruszok), így fejlõdésnek indulhattak a madarak és az emlõsök. Ezzel párhuzamosan a növényvilágban uralkodóvá váltak a virágos növények.

104


® 5 millió évvel ezelõtt megjelent a gorilla, a csimpánz és az ember közös õse, majd a fejlõdés az elõemberek kialakulásához vezetett, és 140 ezer éve megjelent a Homo sapiens. És az evolúció, egyre gyorsuló tempóban, zajlik tovább… ® De hogyan alakult ki ez a sokszínûség? S mi köti össze az élet szálait? Vajon igaz-e, hogy a ma élõ szervezetek, önmagunkat is beleértve, egyetlen õstõl, az õsleves mikro-organizmusaitól származnak?84

„A fajok eredete” A modern biológia kezdete 1859-re tehetõ, amikor megjelent Charles Darwin „A fajok eredete” címû mûve. – Darwin elõtt az életrõl és a kozmoszról vallott nyugati felfogás Arisztotelész gondolatait követte. Eszerint a létezõk egyetlen megszakítatlan láncolatot, „kozmikus létrát” alkotnak, tetején az emberrel, aki a legközelebb áll Istenhez. A világban örök rend van. Nincs benne se keletkezés, se kihalás. Annyi faj van, amennyit az Isten egyszer s mindenkorra, tehát változatlan formában megteremtett. ® Darwin szétrombolta ezt az idillt. A jelentõsége két pontban foglalható össze: 1. 2.

Mozgásba hozta a statikus létrát, megmutatva, hogy a fajok nem változatlanok, hanem születnek és pusztulnak: egymásból származnak. Nem pusztán „felfedezte az evolúciót”, ezt sokan megtették már õ elõtte is, hanem leírt egy olyan mechanizmust, amely az evolúciót egyszerre hihetõvé és érthetõvé tette. Vagyis az evolúció metaforáját logikailag koherens, bizonyos mértékben tesztelhetõ, sõt predikciókra (elõrejelzésekre) alkalmas tudományos modellé alakította.

Azok az alapszavak, amelyeket Darwinnál feltétlenül meg kell jegyezni, a következõk: természetes kiválogatódás = véletlen változatok és szelektív kipusztulás, valamint koevolúció és földrajzi elkülönülés (izoláció). ® Darwin szerint az evolúció alapvetõ oka, legfontosabb (bár nem egyetlen!) hajtóereje a természetes kiválasztódás (a szelekció). A természetes szelekció egy 84 Az „egyetlen õs” szokásos kifejezése mindig sokaságot jelent, hiszen az élõlények soha nem egyenként, vagy „párosával”, hanem mindig tömegesen (populáció-szerûen) jelennek meg.

Biogenezis

105

nagyon egyszerû mechanizmussal képes elérni, hogy minden elõzetes szándék, cél és terv (vagyis teleológia nélkül).85 igen bonyolult és a természeti környezethez jól alkalmazkodó élõlények jöjjenek létre. – Hogyan? Nos, amit pl. a kutyatenyésztõk elvégeznek, (kiválogatva az állatok közül az általuk kívánatosnak tartott tulajdonságúakat, hogy új pedigrét hozzanak létre), azt a természet is meg tudja csinálni: az adott környezet is elõnyben részesít bizonyos tulajdonságokat. A különbség „csak” annyi, hogy, amint azt már jeleztem, de nem árt unalomig ismételni, az ember mesterséges szelekciót végez (a folyamatot elõzetesen, céltudatosan megtervezi) a természetben pedig mindez elõzetes cél nélkül, pusztán bizonyos oksági sorok következményeként megy végbe. Ahogy például az alma sem tudatosan és célszerûen, hanem a gravitáció következményeként esik a fejünkre. ® A természetes szelekciónak két lépése van: a véletlen változatok kialakulása és a szelektív kipusztulás (túlélés): 1.

A véletlen változatok kialakulásának az felel meg, amikor például egy nyúl szül tíz kölyköt, amelyek igen különbözõ tulajdonságokkal rendelkeznek: az egyik gyorsan fut, de nem lát olyan élesen, a másiknak jó szaglása van stb.

2.

A szelektív kipusztulás ennél kicsit brutálisabb. A kölykök környezete ugyanis nem túl barátságos: kutyák, rókák és emberek, tehát különféle ragadozók próbálják elkapni szegény nyuszikat. Jó, ha tíz közül kettõ megéri az ivarérett kort, a másik nyolc elpusztul. Ki lesz a túlélõ? Nyilván az a kettõ, amelyik gyorsabban fut, élesebben lát stb., amelyik sikeresebben alkalmazkodik (adaptálódik) a környezetéhez. – Az is világos, hogy csak a túlélõk fognak szaporodni. Õk azok, akik újabb nyuszikat nemzenek, és utódaiknak átadják azokat a sikeres tulajdonságaikat, amelyeknek a túlélésüket köszönhették. Így a következõ generáció már nagyobb eséllyel vesz részt a létért való küzdelemben, a korlátozott erõfor-

85 A görög telosz = cél és logosz = tan szavakból. A teleologikus folyamat abban különbözik az egyszerû oksági (kauzális) folyamatoktól, hogy itt az oksági sorokat (egy meghatározott cél elérése érdekében) tudatos emberi cselekvés vezérli (indítja be). – Arisztotelész példája: a házépítés.

106


rásokért folytatott harcban. Néhány generáció múlva pedig igen gyors és jól látó nyúlpopulációnk lesz. A faj tehát változik, s ez világosan megérthetõ pusztán a véletlen változatok és a szelektív kipusztulás alapján. ® Egészítsük ki ezt az egyszerû modellt a koevolúció és a földrajzi elkülönülés fogalmaival: 3.

Eddig úgy tekintettük, mintha az organizmus – esetünkben a nyúl – egy fix és változatlan környezethez alkalmazkodna, holott a környezet is folytonosan változik, hiszen a nyúl környezete is evolúciós folyamatok által formált fizikai feltételekbõl és élõlényekbõl áll! Példaként csak egy tényezõt emeljünk ki ebbõl a rendszerbõl: az a róka, amelyik nem tud nyulat fogni, elõbb-utóbb éhen hal. Tehát a rókák között is zajlik a természetes szelekció. Következésképpen az egyre gyorsabb nyulak mellett a kiválasztódás egyre gyorsabb, ügyesebb stb. rókákat hoz létre. A két folyamat egymást gerjeszti. Ezt a jelenséget koevolúciónak szokták nevezni: az egyik állat alkalmazkodik a másik állathoz, a másik pedig az egyikhez. Olyan ez, mint a fegyverek és a páncélok egymást feltételezõ változása. Ha kitalálnak egy olyan fegyvert, amely a jelenlegi páncélokat átüti, akkor elõbb-utóbb megjelenik egy olyan páncél, ami ezt kivédi, majd jön egy hatékonyabb fegyver stb. A különbség megint „csak” az, hogy amíg az egyre jobb fegyvereket és páncélokat elõállító oksági sorokat tudatos emberi cselekvés indítja el, addig a nyúl és a róka pusztán a természetes szelekció nem tudatos mechanizmusainak eredményeképpen változik meg, minden elõzetes terv és cél nélkül. Ha a koevolúció jelenségét nemcsak ennél a két fajnál vesszük észre, hanem valamennyi fajra kiterjesztjük, akkor máris kezd kialakulni egy intuitív képünk arról, hogy a bioszféra milyen érzékeny kölcsönhatások rendszere. – S ha ebbe a rendszerbe az ember a nélkül avatkozik be, hogy tudatosan felmérné beavatkozásának következményeit, ezzel olyan visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el, amelyek, láncreakciószerûen terjedve, akár az egész szisztéma összeomlását is okozhatják. – De errõl majd késõbb.

4.

Az új fajok létrejöttének megértéséhez már csak egyetlen tényezõt kell számításba vennünk. Ez a földrajzi elkülönülés (izoláció). Tegyük fel, hogy egy bizonyos növény- vagy állatfaj egyedei elterjednek egy hegyvonulat két oldalán fekvõ lejtõkön, vagy egymáshoz közeli szigeteken stb. Mi lesz ennek a következménye?

Biogenezis

107

Az eltérõ környezethez alkalmazkodva eltérõen fejlõdnek, és néhány generáció után a testi felépítésük, viselkedésük stb. annyira megváltozik, hogy már akkor sem ismernék fel egymást potenciális szexuális partnerként, ha véletlenül találkoznának. Így az eredetileg egyetlen fajból két vagy több önálló faj jön létre. – A faj definíciója ugyanis az, hogy az egyedei csak egymással szaporodnak. Lehetséges, hogy a közös õs változatlan formában fejlõdik tovább, miközben a belõle származó fajok némelyike, nem tudván alkalmazkodni a változó körülményekhez, kipusztul. De fordítva is elképzelhetõ: a közös õs pusztul ki, miközben a leszármazottai „vígan” tovább szaporodnak, esetleg maguk is közös õssé válva újabb és újabb elágazásokat hoznak lére. Sokféle kombináció lehetséges, csak egy dolog biztos: az idõben hátrafelé menve a leszármazási vonalak az õsleves mikroorganizmusai felé mutatnak. ® Természetesen Darwin még nem ismerhette az „õsleves” fogalmát, de azt sokoldalúan bizonyította, hogy (1) a különbözõ állat és növényfajok korábban élt közös õsöktõl származnak, (2) a köztük lévõ különbségek az egymás utáni generációkban bekövetkezett változások felhalmozódásaként alakulnak ki, és (3) az evolúció alapvetõ oka, hajtóereje a cél és szándék nélküli természetes szelekció: a véletlen változatok szelektív kipusztulása / túlélése.

Darwin után A darwini modellt a XX. századi biológia tovább finomította, újabb bizonyítékok tömegével támasztotta alá, miközben az evolúció gondolata, más tudományterületeket is meghódítva, a mai tudomány legátfogóbb paradigmájává vált. Az a két legfontosabb felismerés, amellyel a modern biológia pontosabbá tette a darwini modellt, az öröklõdéshez és az evolúció / fejlõdés fogalmához köthetõ. – Röviden: 1.

A természetes szelekció mindig replikációval indul: két nyúlból tíz lesz például. De ha tíz ugyanolyan kisnyúl születne, akkor leállna az evolúció, mert nem alakulhatna ki az a sokféle változat, amelybõl aztán válogatni lehet. A replikáció azonban soha nem az eredeti organizmus egy az egyben történõ lemásolása, mindig van eltérés az eredetitõl. Miért? S fõként, hogyan történik mindez? A sikeres túlélõ hogyan adja át utódainak azokat a tulajdonságokat, amelyeknek köszönhetõen túlélt?

108


Már Darwin felismerte, hogy ez a modell legkritikusabb pontja, de a genetika és a molekuláris biológia elõtti korban élt, ezért még nem adhatott helyes válaszokat. Az öröklési utasítást hordozó DNS kettõs spiráljának feltárása és a genetikai kód megfejtése óta azonban a tudomány már viszonylag pontosan leírja az itt mûködõ mechanizmusokat. 2.

Darwin nem azt mondja, hogy a túlélõ mindig fejlettebb! –, hanem csak azt, hogy a túlélõ az adott környezethez jobban alkalmazkodott, ezért sikeresebben szaporodik, vagyis a következõ generációban relatíve több utóda lesz, mint a társainak. S ez így is van, mert egy atomháborút például a csótány vígan túlélne, miközben az ember kipusztulna. Az egyes élõlények (egyedek) változásának sokféleségébõl tehát Darwin még csak azt a következtetést vonja le, számára az evolúció még csak azt jelenti, hogy a fajok változnak, és egymásból származnak. – De még nem teszi fel azt a kérdést, hogy e változásoknak és leszármazási soroknak, vagyis az evolúciónak, mint összfolyamatnak, van-e valamiféle iránya?

® A mai adatok alapján már erre kérdésre is egyértelmû igennel felelhetünk. Pontosabban: lehetséges, hogy a világ bizonyos tartományai hanyatlanak, de a mi bolygónkon, a Nap segítségével, az entrópia állandóan és gyorsuló tempóban csökken. Mindegy, hogy a DNS-t, a vele rokon genetikai rendszereket, az agyat vagy a szervezetek kifejlõdését kutatjuk-e, a séma mindig ugyanaz. Az egyszerû rendszerek egyre összetettebbé, egyre komplexebbé (rendezettebbé) válnak, tehát mind a rendszeren belül, mind a környezethez való viszonyukban egyre távolabb kerülnek a termodinamikai egyensúlytól = egyre többre és többféleképpen reagálnak. Ezért a mai szóhasználatban, az evolúció és a fejlõdés fogalma ugyanazt jelenti. Ám soha ne feledjük, hogy a fejlõdés csak tendencia! – sokféle egyedi és faji változás (visszaesés, elágazás, kipusztulás stb.) eredõje, summája. ® Az így felfogott evolúció tényét ma már bizonyítékok tömege támasztja alá. Hely hiányában csak néhány mozzanatra utalok, de talán ez a rövid felsorolás is elég lesz ahhoz, hogy az esetleges kételkedõket meggyõzze, vagy legalább elgondolkodtassa. 1.

Fosszilis leletek. – A paleontológusok több ezer valaha élt élõlény megkövesedett maradványait (fosszíliáit) tárták fel. Ezek tanúsága szerint számos kihalt élõlény egészen más volt, mint mai utódaik. A változások a szerveze-

Biogenezis

109

tek egymásra következését is mutatják: minél fejlettebb egy élõlény, annál késõbb jelent meg a Föld történetében. (Lásd újra az evolúciós vázlatot!) – Vannak még „hiányzó láncszemek”, de az evolúció tényét már egyetlen hiánytalan fejlõdési sor is valószínûsíti. Ilyen pedig több is van: például a mai ló egy 50 millió évvel ezelõtt élt kutya nagyságú õslóból fejlõdött ki. 2.

Anatómiai hasonlóságok. – A ma élõ állatok közül a teknõs, a ló, a madár, a denevér, valamint az ember végtagjai szerkezetileg igen hasonlóak. Ez azt bizonyítja, hogy ezek az élõlények mind közös õstõl származnak, és a hasonlóság mértékébõl az egyes fajok evolúciós rokonsági foka is meghatározható.

3.

Embrionális fejlõdés. – Már a XIX. század óta ismert Haeckel törvénye, miszerint a fajok egyedeinek embrionális fejlõdése (az ontogenezis) rövidítve és megközelítõen megismétli a fajok fejlõdését (a filogenezist). A késõbbi vizsgálatok azt is kimutatták, hogy két faj egyedeinek fejlõdése annál hosszabb ideig hasonlít egymáshoz, minél közelebbi rokonságban állnak egymással. Például: az emberi embrióknak, akárcsak az összes gerinces állatnak, a fejlõdés korai szakaszában még kopoltyúik vannak, bizonyítva egy kopoltyúkkal rendelkezõ közös õs létezését. Sõt: testünkben a belsõ fül apró csontocskáinak formájában még ma is hordozzuk a kopoltyúk maradványait! Az ember vakbele (féregnyúlványa) csökevényes formája annak a szervnek, amely más emlõsökben (kifejlett formában) a cellulóz megemésztésére szolgál stb.86

86 Itt, és másutt is, nagyon fontos észrevenni, hogy ha ezek a szervek egymástól teljesen függetlenül jöttek volna létre, pl. Isten egyszeri teremtõ aktusának eredményeként, akkor jóval tökéletesebb konstrukciók is lehetnének. Valaminek a tudatos megtervezése és elõállítása ugyanis másképp történik, mint a természetes szelekció. Egy mérnök például kétféleképpen tökéletesíthet egy gépet. Vagy úgy, hogy itt- ott egy kicsit javít rajta, ahogy ez az évente megjelenõ új autómodelleknél szokásos, vagy úgy, hogy „eldobja a régit”, és egy teljesen új konstrukció tervezésébe fog. A természet azonban csak a javítgatás módszerével dolgozhat. Nem indulhat újra 0-ról, mert csak a korábbi fejlõdést tudja továbbvinni. Az egymástól távoli fajok használaton kívüli, ma már felesleges, sõt nem egyszer káros csökevényes szervei ezért feltétlenül közös õsre utalnak! S nyilván sem a folytonos javítgatás, sem az ennek ellenére megmaradó csökevények, hibák nem egyeztethetõk össze sem az egyszeri teremtés feltételezett aktusával, sem a manapság divatossá vált „intelligens Tervezõ” elképzelésével! Ezért tisztelt vallásos Olvasóimnak szíves figyelmébe ajánlom Pierre Teilhard de Chardin megoldását. (1881–1955) Alapvetõ forrás: Teilhard de Chardin: Az Emberi Jelenség.

110

4.


A molekuláris biológia adatai. – A genetikai információt hordozó DNS 4 bázisa,valamint a fehérjéket felépítõ 20 féle aminosav minden élõlényben azonos. Az a genetikai kód, amely meghatározza, hogy a DNS bázisok-sorrendjében tárolt információ hogyan fordítódjék le a fehérjék aminosav-sorrendjére, szintén egységes az egész élõvilágban. S ami perdöntõ: minél közelebb áll egymáshoz két faj, annál hasonlóbb a fehérjéik aminosavszekvenciája (sorrendje). A hasonlóságok / különbségek könnyen számszerûsíthetõk, így meghatározható, hogy a fajok mikor váltak el a közös õsüktõl stb.-, tehát pusztán a DNS és a fehérjék vizsgálata alapján rekonstruálható az evolúció egész története! És ez a történet nagyjában és egészében megegyezik a fosszilis leletek és az anatómiai hasonlóságok alapján rekonstruált fejlõdéstörténettel. – Gondolat Kiadó, 1973. Teilhard rendkívüli intellektussal és emberséggel megáldott jezsuita tudós volt, aki nem „vasárnapi hívõként” szerette Istent, és nem mindennapi tudósként szolgálta az embert. Paleontológus volt, mindenütt az ember eredetét kereste. Egyik vezetõje volt pl. annak az expedíciónak, amely 1928-ban felfedezte a pekingi elõember csontjait. Tehát épp' a saját tudományos kutatásai gyõzték meg arról, hogy az evolúció tudományos eszméje, és a Biblia szó szerinti felfogása, valamint az arra épülõ „egyszeri teremtés” dogmája kizárja egymást. Az ember ugyanis nem lehet egyszerre Isten egyszeri aktusának teremtménye és a természet fejlõdéstörténetének a terméke. Ez logikai hiba. Ezért vagy-vagy! Vagy a tudásról vagy a hitrõl le kell mondani! Teilhard csak hosszú évek kínlódása, töprengése után volt képes feloldani ezt az egész életét megbénító konfliktust. Hogyan? Úgy, hogy hittétellé tette az evolúciót! – Próbáljuk meg elgondolni a születés pillanatát. Van olyan eset, amikor az evolúció és a teremtés mégsem zárja ki egymást? Egyetlen ilyen eset van: ha a kettõ azonos, tehát evolúció = teremtés, teremtés = evolúció! Eddig rendben. De miért használnánk két szót ugyanannak a dolognak a megjelölésére? – Mit jelent az evolúció? Mozgást, egyesülést, komplexebbé válást. Ez az! Már csak egy szó hiányzik: Valaki felé (Isten felé) és Valaki által. Krisztus által, aki úgy teremt, hogy egyesülésre, fejlõdésre készteti a világ dolgait! (Dieu fait se faire les choses.) Ezzel megszületett az új teológiai modell: Isten nem egyszeri aktusként, hanem állandóan, és evolutív módon teremt, vagyis az Evolúció = a térben és idõben megmutatkozó Teremtés. Tehát az a látható áramlás, amit a tudomány leír, csak a számunkra való megjelenése egy olyan „mögöttes”, láthatatlan isteni aktusnak, amelyben hiszünk. Ez vallásos dualizmus, s egyben a „duplex veritas” logikailag tökéletes formája. S ha az ”isten” szó helyére, Anaximandrosz, Heisenberg Niels Bohr, Einstein és mások nyomán „a végtelen energiatengert = a kozmikus szõttest” teszem? Akkor meg misztikus monizmus! Ez persze már a saját megjegyzésem, és nem Teilhard - é. Teilhard, a hívõk számára, példaértékûen megoldotta a hit és tudás konfliktusát. Ám ennek igen kemény ára volt! – s erre már nemigen szoktak gondolni azok, akik a megoldást csak abban a sokszor hangoztatott mondatban látják, miszerint „Isten gondolkodásra képes anyagot teremtett, – Ennyi.” Nem „ennyi”, mert a hívõ tudósnak nemcsak a klasszikus teremtés-dogmát kellett feladnia, hanem egy csomó hozzákapcsolt biblikus tételt is! Miért? Mert ha az ember ily módon mégiscsak a „látható” fejlõdéstörténet terméke, akkor nem jelenhetett meg „kettesével”, hanem csak tömegesen, miként a többi faj!

Biogenezis

111

5.

Megfigyelések és kísérletek. – Rendkívül naivak azok az elképzelések, amelyek abból indulnak ki, hogy az evolúciós események a „messzi régmúltban” játszódtak le, ezért ma már nem megfigyelhetõk, kísérletileg nem tanulmányozhatók. Ne felejtsük el, hogy az evolúció „nem állt le”, ma is zajlik! A növénytermesztõk és állattenyésztõk körében a mesterséges szelekció elismerése mindig is közhelynek számított, akkor is, ha nem így nevezték. Darwin maga is domesztikációs (háziasítási) kísérletekre alapozta elméletét. Azóta sok ezer evolúciós kísérletet végeztek baktériumokkal, vírusokkal, rágcsálókkal. Kísérleti bizonyítéknak tekinthetõk a gyom és rovarirtó- szerek használata során kialakult rezisztens fajok esetei is stb. Ezek a kísérletek apró részletekbe menõen igazolják a feltételezett evolúciós mechanizmusok meglétét.

6.

Az sem igaz, hogy az evolúciós elmélet nem változik, nem fejlõdik maga is. Láttuk, hogy Darwin még csak a leszármazási sorok átalakulását tekintette evolúciónak, számára az evolúció alanyai a fajok. A tudósok ma már a bioszféra egészének fejlõdésérõl, vagyis a fizikai környezet és az élõlények (a gének, a sejtek, az organizmusok és a fajok), tehát az ökoszisztémák egymást átszövõ, egymásba ágyazódó evolúciójáról beszélnek, és modelljeikben a földi fejlõdést már mint a kozmikus evolúció egyik sajátos esetét tárgyalják.

A gond az, hogy ha a klasszikus konstrukcióból egy lapot kihúzok, akkor omlik az egész kártyavár. Mert ha nincs „elsõ emberpár”, akkor az Ádám-Éva mítosz csak parabola, a bûnbeesés csak legenda, ha pedig az emberiség nem bûnös, akkor felesleges Krisztus és az egyház „bûnt-feloldó”, vagyis Isten és az ember között közvetítõ, megváltó szerepe is! Igaz, Teilhard csak a híres „lábjegyzeteiben” fogalmazott majdnem ilyen egyértelmûen, de ez sem kerülhette el a cenzorok figyelmét. Ezért az egyház 25 évre Kínába számûzte, az oktatástól eltiltotta, a filozófiai írásai csak a halála után jelenhettek meg stb. – Érthetõ. Megtalálta a hit és a tudás, a vallás és tudomány összeegyeztetésének logikailag tökéletes formáját, de ez a megoldás szinte felrobbantotta a két évezred alatt kicsiszolódott dogmatikus kereteket! Képzeljük csak el, mi lenne, ha manapság, minden kis falusi templomban, a hagyományos tanítás helyett a tisztelendõ úr ilyeneket mondana: „az Ádám-Éva mítosz csak parabola, a bûnbeesés legenda stb.”? – Milliók hitének megváltozásához nem elég néhány évtized! A szükségszerû változást azonban jelzi, hogy pl. 1966. október 22-én, a pápai Tudományos Akadémia plenáris üléséhez intézett pápai üzenet már így szólt: „A Humani generis enciklika az 'evolucionizmus' tanítását komolyan veendõ hipotézisnek tekintette. Ma, több mint félévszázad után, új ismeretek késztetnek arra, hogy az evolúciós elméletben többet lássunk, mint puszta hipotézist.” Az üzenet egyik hangsúlyos mondata pedig akár Teilhard – tól vett idézet is lehetne: „A tapasztalati tudományok egyre nagyobb pontossággal mérik és írják le az élet különbözõ megnyilvánulásait, és helyezik el az Idõ tengelyén.” (Forrás: A Jel címû katolikus folyóirat, 1997, januári szám.)– Teilhard tehát már a XXI. század teológusa.

112

7.


Végül hadd hívjam fel a figyelmet egy olyan általános módszertani szempontra, ami segíthet eligazodni az evolúció körüli vitákban. Hiába szaporodik ugyanis a bizonyítékok tömege, sokan ma is tagadják az evolúció létezését. Ennek legfõbb oka nem pusztán az ismerethiány, hanem az, hogy nem választják el magát a tényt, a tényt megmagyarázni kívánó elmélettõl! Hogy evolúció van, ez alig vitatható tapasztalati tény. Hogy miért van, mi az oka, hogyan mûködik, kitapintható-e valamiféle iránya stb., tehát „egészen pontosan” mit jelent az a szó, hogy „evolúció”? – az kérdés. Kérdések özönét veti fel, melyekre az elmélet megpróbál választ adni. Hogy a mindenkori válasz helyes-e, azt természetesen nemcsak szabad, de folyamatosan meg is kell vitatni. Ha tehát valaki azt kérdezné, hogy vannak-e még „lyukak” az evolúciós modellben = vannak-e olyan jelenségek, amiket még nem tudunk teljesen megmagyarázni? – nos, nagyon sok ilyen jelenség van: rengeteg.87 Az igazi kérdés azonban az, hogy van-e más, a tények legalább ilyen széles körét felölelõ és koherensebb magyarázat, tehát van-e jobb elmélet? Abban az értelemben jobb, ahogy ezt a második fejezetben már megtárgyaltuk! – Nincs.

® A kozmosszal kezdtük, s miután röviden áttekintettük a hozzánk vezetõ út két legfontosabb állomását, az atomos szerkezetû anyag és az élet kialakulását, most már maradjunk a Földön, és lássuk harmadik csomópontot is: az emberi 87 Például, sokan felvetik, hogy „ilyen rövid idõ” alatt hogyan alakulhattak ki olyan rendkívül komplex biológiai struktúrák, mint a szem, vagy az állati agy, a magunkéról nem is beszélve? – Nos, az „idõ”, mint tudjuk, viszonylagos. Tehát mihez képest „rövid” az elsõ többsejtûek óta eltelt óta napjainkig eltelt idõ? (700 millió év) Ahhoz az úthoz képest, ami az elsõ baktériumoktól a többsejtûekhez vezetett (3 milliárd év). – De 700 millió év is szinte felfoghatatlanul hosszú idõ! S amikor végre kialakultak a bonyolultabb organizmusok, akkor robbanásszerû fejlõdésnek indult az élet. – Úgy tûnik tehát, hogy az ilyen élõlények megszületéséhez sokkal több idõ kell, mint a mikrobák létrejöttéhez, mert a megszületésükhöz sokkal több egymástól részben független és kis valószínûséggel bíró esemény együttes fennállására van szükség. Utána viszont a bonyolultabb élõlények már egyre gyorsabban „cserélõdnek”. Tehát fajként is rövidebb életûek, mint az egyszerûbb organizmusok, mert sokkal érzékenyebben reagálnak a környezeti változásokra, mint például a baktériumok. (Lásd: tömeges kihalások.) Ezért az evolúció gyorsul, és egyre valószínûtlenebb, egyre rövidebb életû, de egyre komplexebb és egyre nagyobb szabadságfokkal rendelkezõ fajok, kialakulásához vezet. – Ez persze csak egy lehetséges válasz parányi töredéke. Az meg pláne nem törvényszerû, hogy a biológiai szinten már túllépett homo sapiens is „lecserélõdjön”! (Bár, mint késõbb látni fogjuk, ha továbbra is így mennek a dolgok, nagy esélye van rá.)

113 csoportok, és az ember alkotta tárgyak, eszmék evolúcióját, vagyis önmagunk megszületését.

n 7. Antropogenezis Érdemes ugyanazt a logikai sémát követni, mint a biogenezisnél. A filozófiailag legfontosabb három kérdés: (1) Definiálható-e az ember fogalma? (2) Bizonyítható-e az ember állati eredete? (3) Hogyan és miért ment végbe az emberré válás?

Az ember fogalma A lehetséges definíciókat itt is lazán fogjuk kezelni. Induljunk ki egy olyan meghatározásból, amit majd újabb és újabb információk tesznek teljesebbé. Az ember az anyag létezési módja, a természet sajátos része: társadalmi lény, egyénként pedig, személy. De mi az a szociális (társadalmi) többlet, ami az embert a biológiai szervezõdés, vagyis a hozzá legközelebb álló emberszabású fõemlõsök (az orángután, a gorilla és a csimpánz) fölé emeli? – Az okok sokféleségébõl emeljünk ki négy mozzanatot: társas kapcsolatok, eszközhasználat, nyelv és tudat. Ezek rendszerré szervezõdése adja a minõségi többletet.

Evolúciós elõzmények Bizonyítható-e egyáltalán az ember állati eredete? Annak a kérdésnek a mintájára, hogy „keletkezhet -e élet az élettelen anyagból?”- , erre is kétféleképpen lehet felelni: igen és nem. 1.

A „nem” válasz hívei itt is úgy érvelnek, hogy mivel az emberre jellemzõ elõbb vázolt tulajdonságok az állatból teljesen hiányoznak, az állat és az ember közötti szakadékot csak egy ismeretlen „életerõ” vagy egy isteni teremtõ aktus feltételezésével lehet áthidalni.

114

2.


Ezzel szemben az „igen” választ már azok az biológiai érvek is igazolják, amelyeket az elõzõ szakaszban az evolúció bizonyítására felsoroltam: az anatómiai hasonlóságok, az embrionális fejlõdés és a molekuláris biológia adatai. Ezek egyértelmûen az állati eredet mellett szólnak. Csak egyetlen újabb adat: az ember, a csimpánz és a gorilla trió genetikai anyaga csaknem teljesen azonos: az ember-gorilla különbség mindössze 1%, az ember és a csimpánz közötti eltérés pedig 1%-nál is kisebb. Következésképpen, mi, emberek, ugyanabból a közös õsbõl fejlõdtünk ki, mint emberszabású rokonaink.

A biológiai érveken túl ma már szinte közhelynek számít, hogy mindazok a tulajdonságok, amelyekrõl évszázadokig azt hitték, hogy kizárólag az emberre jellemzõek, evolúciós elõzményként már az állatvilágban is megtalálhatók. Sõt, bármilyen meglepõ, legközelebbi rokonaink, a csimpánzok, sokkal több közös tulajdonságot mutatnak velünk, mint más majmokkal, például az orángutánokkal, a páviánokkal vagy a gibbonokkal! Utalásszerûen felsorolok néhányat a „több tonnányi” szakirodalmi adat közül, különös tekintettel a legkritikusabbnak tartott pontra, a tudat kifejlõdésére. 1.

Társas kapcsolatok. – Minden állat társas lény, annak függvényében, ahogy a szaporodás, a zsákmányszerzés és a védelem (tehát a túlélés) érdekében más állatokra van utalva. Vannak alkalmi, véletlenszerû csoportok (kétéltûek), és valódi, állandó közösségek (halak, madarak, emlõsök). Az utóbbiakon belül vannak anonim és individualizált csoportok. Az anonim csoport tagjai személy szerint nem ismerik egymást (tõkehalak, seregélyek). A csoportok lehetnek nyitottak: egy fajtárs bármikor csatlakozhat (halak, madarak), de lehetnek zártak is, ahol az idegent könyörtelenül megtámadják (vándorpatkányok). – A fejlettebb, individualizált közösségek tagjai már személyesen is ismerik egymást, és közöttük igen bonyolult szociális kapcsolatok, pl. hatalmi rangsorok alakulnak ki (házityúkok, kutyák, farkasok, majmok stb.)

2.

Kommunikáció. – Az egyazon fajhoz tartozó egyedek számára létkérdés, hogy felismerjék egymást, és egymással fajspecifikus (más fajok számára érthetetlen) üzeneteket váltsanak. Az üzenetek formája sokféle lehet. Például kémiai jelzések (szaganyagok), optikai jelek (színek és formák), póznyelvek (testtartások és mozdulatok), tapintási rendszerek (közvetlen érintések), hangjelek stb. A rovarok például 1-5, a madarak 5-10, a csimpánzok 35-40 féle hangjel kibocsátására képesek.

Antropogenezis

115

3.

Eszközhasználat. – Sokáig csak az embernek tulajdonított képesség volt. De kiderült, hogy például a vidra köveket használ a kagylók feltöréséhez, az egyiptomi keselyû is kõvel töri fel a strucctojásokat, a galapagoszi pintyek tüskével szedik ki a férgeket a fából, a majmok pedig több mint 10 féle eszközhasználati módot ismernek.

4.

A tudat. – A tudatnak nincs általánosan elfogadott definíciója. Általában az ember önmagáról alkotott képét, valamint a külvilág eseményeinek belsõ reprezentációját, valamilyen formában való megjelenését, leképezõdését, modelljét tekintjük tudatnak. Olyan mozzanatok tartoznak ide, mint az érzelmi és akarati aktusok, gondolatok, illetve ezek rendszerré szervezõdött együttese.

Ha ezeket a mozzanatokat teljesen kifejlett, csak az emberre jellemzõ formájukban nézzük, akkor ez eleve kizárja, hogy felderítsük a tudat evolúciós elõzményeit! De ha a semleges „belsõ állapot” fogalmából indulunk ki, akkor máris kezünkben van Ariadné fonala, amelyet a kezdetektõl követve eljuthatunk a tudat megszületéséig (geneziséig). – Hogyan? Csak azt kell észrevenni, hogy a külsõ és a belsõ világ szétválása nem az emberrel kezdõdik, hanem az univerzum minden szervezõdési szintjén megvan. A dolgok ugyanis összefüggenek egymással, hatnak egymásra, a kölcsönhatások nyomai megõrzõdnek, és ezekbõl a „memória-nyomokból” alakul ki az a belsõ világ, amely az anyagi komplexitás függvényében más és más sajátosságokat mutat: 4. 1. Fizikai – kémiai szinten úgy jelentkezik, mint reakciókészség, 4. 2 biológiai szinten ingerlékenység, 4. 3. kifejlett formájában, társadalmi szinten, pedig emberi tudat. Az anyagi komplexitás növekedése és a tudat evolúciója tehát ugyanannak a folyamatnak a két oldala!88 Vagyis akár a külsõ, akár a belsõ fonalat követjük, a folyamat elméletileg megragadható kezdete (önmagunk eredete) nem pusztán az állati lét, hanem a csillagászati univerzum születése, az õsrobbanás. – Vegyük sorra az abból kifejlõdõ különbözõ kölcsönhatási szinteket:

88 Minden létezõ olyan kétfókuszú ellipszissel szimbolizálható, ahol F1 = a külsõ anyagi komplexitás, F2 = a belsõ állapotként felfogott tudat fókusza. Az F2 tehát az F1 következménye (funkciója), de rögtön vissza is hat rá, és ez a visszahatás az evolúció során egyre erõsödik. – Az élet elõtti zónában (az atomok és molekulák szintjén) az F2 még csak reakciókészség-

116


4.1. Már az élettelen dolog is úgy mûködik, hogy külsõ hatásra a belsõ állapota megváltozik, a hatás nyomai megõrzõdnek, és a dolog a maga sajátos természetének megfelelõen hat vissza a külvilágra. Kamionnal ütközve például egészen más nyomokat õriz meg, és másképp reagál a levegõ, a víz vagy a Suzuki. (A „mi autónk”.) 4.2. Az élettelen anyagból kifejlõdõ élet szintjén is ez van. Az élõlény kezdetben még közvetlen válaszokat ad a külvilág ingereire. Az ingerek és válaszok közé azonban olyan (egyre komplexebb) idegi struktúrák ékelõdnek, amelyekbõl létrejön az állati idegrendszer. Hogy az állati idegrendszer már képes olyan belsõ állapotot elõállítani, amely sokféle érzelmi és akarati aktust tartalmaz, az közhely. De vajon kimutathatók-e benne olyan tudatosnak tekinthetõ tevékenységek, mint a döntés, szándék, emlékezés, tanulás, probléma-megoldás és fogalmi gondolkodás? – Az idegrendszer, vagyis az anyagi szervezõdés fejlettsége függvényében: igen. Például a támadás vagy menekülés közötti választásra, tehát döntésre, már az egyik legegyszerûbb gerinces, a béka agya is képes. Szándékot azonban még nem tulajdoníthatunk neki. A szándék olyan döntés, amely egy jövõbeni eseményre vonatkozik. Ennek feltétele (a biológiai) memória kialakulása. Költõkamrájának elkészítésekor például a kaparódarázs már képes észleleteit a múltbéli tapasztalataival összevetni, néhány lehetséges jövõbeni választ „elgondolni”, és ennek alapján dönteni. A memória (az emlékezés) kifejlõdése azért kulcsfontosságú, mert adott esetben helyettesítheti a közvetlen észlelést, és irányítja az állat magatartását. Fejlettebb szinten, például madarak esetében, kimutatták, hogy ha az állat többször egymás után sikerrel vadászott egy bizonyos fajra, akkor a többieket figyelmen kívül hagyja, és csak azt keresi. A magyarázat az, hogy a siker rögzül, és az állat agyában kialakul egy olyan „keresõkép”, amelyhez, mint referenciához, a környezete aktuális képét viszonyítja, s ez nagyban megnöveli a zsákmányszerzés hatékonyságát.

ként jelentkezik, az ember elõtti élõlények világában már az ingerlékenységbõl kifejlõdõ én-tudatként is felvillan, az emberrel kezdõdõen pedig egyéni és csoport-tudatként mûködik.

Antropogenezis

117

Az egyre komplexebbé váló belsõ kép (modell) egyre összetettebb viszonyítást (elõrelátást, mérlegelést, döntést) tesz lehetõvé. Ennek bizonyítékai a patkányok labirintusban való mozgását irányító „kognitív térképek”, a különbözõ szintû tanulási és probléma-megoldási folyamatok során kifejlõdõ állati „hipotézisek” (választási stratégiák), és ezek szelekciója, amelyben már a fogalmi gondolkodás elemei is megjelennek. A pszichológusok évtizedek óta vitatkoznak arról, hogy a belsõ kép analóg típusú-e (hasonlít-e külsõ megfelelõjére), vagy inkább absztrakt funkcionális jellegû? Valószínû, hogy más vitákhoz hasonlóan a kérdés itt sem vagy-vagy módon oldódik majd meg, hiszen az embernél is kimutatható analóg, és az állatoknál is bizonyítható az absztrakt reprezentáció. A legabsztraktabb típusú belsõ modellel a majmoknál találkozunk. Megfelelõ kísérletekben például a csimpánzok képesek kialakítani és értelemszerûen használni a „középsõ” fogalmát. Sõt: egy Sára nevû csimpánz, aki számos nyelvtanulási kísérlet alanya is volt, képes volt bizonyos tárgyaknak, és a tárgyak jeleinek a tulajdonságait (a tárgynak, vagy a tárgy jelének távollétében is!) hibátlanul felsorolni, képes volt az „A úgy hasonlít A’- re, ahogy B hasonlít B’- re” formulát a megfelelõ jel kiválasztásával kiegészíteni (ez pedig már analógiás következtetés!) stb. Lehetne még folytatni az állati tudat olyan komplexnek tekinthetõ bizonyítékaival, mint az utánzás (majmolás), a fajtársak tanítása, a hazudozás (szándékos megtévesztés) stb.-, de térjünk át a legkritikusabbnak tartott pontra, az éntudatra. Az éntudat megjelenése elméletileg igen egyszerûen magyarázható. Arról van szó, hogy az állat kognitív térképén (belsõ modelljében) õ maga is megjelenik. De hogy ez valóban megtörtént-e? – azt hosszú ideig azért nem lehetett eldönteni, mert nem volt olyan kísérleti technika, amelynek segítségével a kérdést tudományos analízisnek lehetett volna alávetni. Csak a múlt század utolsó évtizedeiben jelentek meg a csimpánz éntudatát egyértelmûen bizonyító közlemények. – Befogott csimpánzok és bundermajmok ketrecébe naponta, rövid idõre tükröket helyeztek, és figyelték az állatok magatartását.

118


®

Kezdetben mindegyik majom úgy kommunikált a tükörképével, mintha az a fajtársa lenne, tehát a szokásos üdvözlés vagy a fenyegetés jeleit alkalmazta. Ezen a bunderek több hét után sem változtattak.

®

A csimpánzok azonban, már néhány nap elteltével, felhagytak ezzel a magatartással, és fokozatosan olyan mozdulatokra tértek át, amelyek a saját testükre irányultak, tehát csavargatták a fülüket, nyújtogatták a nyelvüket stb.

®

Az éntudat döntõ bizonyítékát úgy szerezték, hogy (a tükörnézésben már gyakorlott) állatot elaltatták, az alvó állat homlokára egy piros foltot festettek (külön kísérlettel ellenõrizték, hogy a festék a bõrt nem ingerli-e), majd a felébredt állatnak megint tükröt adtak a kezébe. Amikor belenézett, azonnal a folthoz kapott, és megpróbálta azt eltávolítani. A csimpánznak tehát van éntudata. Lehetséges, hogy a bundermajomnak is van? Valószínû, hogy van, csak primitívebb, ezért nehezebben hozzáférhetõ a tudományos megfigyelés számára. Nehéz ugyanis elképzelni, hogy egy olyan élõlénynél, akinek naponta több száz önmagára és harminc-negyven személy szerint felismert fajtársára vonatkozó magatartás- és döntésegyenletet kell megoldania, valamiféle énközpontú referencia (vonatkoztatási rendszer) ne alakult volna ki. A hozzánk legközelebb álló állatok tehát már igen fejlett modellezõ aggyal rendelkeznek, társas lények, kommunikálnak, eszközöket használnak, szeretnek és szenvednek, örülnek és vágyakoznak, sõt: gondolkodnak, ítélnek és döntenek is. – E soktényezõs folyamat minden mozzanata kölcsönhatásban van egymással, ezért közülük egyetlen mozzanatot sem lehet kiragadni, és az emberré válás „egyetlen okaként” megnevezni. Az állati éntudat felvillanása például különösen fontos lépés volt. Ezzel ugyanis olyan rendszer jött létre, amely önmagából kiinduló változások révén képes saját magát megváltoztatni. De a csimpánz és a hozzá hasonló fejlettségû emberszabásúak fejlõdése azt bizonyítja, hogy önmagában még ez a pozitív visszacsatolás (feed-back) sem volt képes új evolúciós szintet elindítani.

4.3. A további evolúció kétirányú lehetett: ®

Az egyik az egyedi agy méretének és komplexitásának drasztikus növekedése. Ez be is következett, hiszen az emberi agy tömege több mint három-

Antropogenezis

119

szorosa az emberszabásúakénak, a komplexitása pedig sokszorosan felül89 múlja azokét. ®

A másik irány, s ez az, ami végsõ soron az emberré váláshoz vezetett, a modellezõ agyak párhuzamos összekapcsolása, ami a kommunikáció új formájával, a nyelv segítségével valósult meg. A két irány itt is feltételezi egymást. Mégis miért a nyelv kialakulása tekinthetõ a döntõ lépésnek? Azért, mert akármilyen fejlett is az élõlények agya, és az agyak által megszerezhetõ tapasztalatok összessége (például homályos éntudata!) külön-külön, a kommunikáció állati formáival ennek csak egy töredéke adható át. Tehát az adott állat halálával a megszerzett információk túlnyomó többsége elvész. A faj számára nem õrzõdik meg, a generációk egymást követõ sorában nem halmozódhat fel. – Ezért van az, hogy az állati létben rejlõ emberi mozzanatok külön-külön és együttesen is korlátozottak, a lényegüket tekintve örökletesek, genetikailag kódoltak, s csak igen kis mértékben tanultak. A nyelv viszont, mint az összes többi tényezõ valamiféle katalizátora, azért képes minõségileg új evolúciós szintet beindítani, mert összekapcsolja a modellezõ agyakat. Ezzel létrejön egy olyan „szupermodell”, amely már nemcsak egyetlen egyed tapasztalatait tartalmazza, hanem közös termék. Az egymással állandó és folyamatos érintkezésben lévõ egyedek csoportjának terméke. A mindenkori utódok készen kapják, s persze maguk is továbbfejleszt(het)ik a közös eredményt, így az a generációk hosszú sorának felhalmozódó tapasztalatait hordozza. A „készen kapják” kifejezés arra utal, hogy az egyén számára a „szupermodell” már olyasvalamiként jelenik meg, amelybe õ beleszületik. Tehát egy már meglévõ és megismerendõ valóságot képvisel. (Objektív és szubjektív egyszerre).

89 A legfrissebb hír: a marylandi Howard Hughes Orvostudományi Intézet és a kaliforniai egyetem tudósai az ember és a csimpánz genomjának összehasonlításakor rátaláltak egy HAR1F nevû génre, és szerintük ez a gén felelõs azért, hogy az agy fejlõdni kezdett: sokkal nagyobb lett, és sokkal több funkcióra képes, mint a többi emlõsé. – http: //index. hu/tech/tudomány/agygen. 2006. 08. 19.

120

®


Ezzel a fizikai-biológiai lét bázisán létrejött egy olyan sajátos külsõ / belsõ állapot, amelyet (a filozófia szavaival) társadalmi létként szoktunk összefoglalni. Ez már nemcsak belsõ tudati jelenségeket tartalmaz, hanem (a mindenkori kultúrába ágyazottan) olyan civilizációs eszközöket is, mint a mindenkori technika, technológia, intézmények stb.

Az emberré válás színpada Hogy konkrétan milyen lehetett az a környezet, amely az emberré válás színpadául szolgált? – arra vonatkozóan legalább kétféle elmélet létezik. 1.

A legrégibb és legkedveltebb, a szavanna-teória. Eszerint kb. 5 millió évvel ezelõtt, az emberszabásúaktól való elválásunkkal egyidõben, éghajlati változások történtek. Az erdõk megritkultak, távoli õseink a szavannára kényszerültek, ezt követte a két lábra állás, ami lehetõséget adott arra, hogy a mellsõ végtagok kézzé alakuljanak, így az addigi esetleges eszközhasználat rendszeressé, sõt eszköz-készítéssé vált stb.

A történet logikus, akár még igaz is lehet, de számos kérdést nyitva hagy. Például: miért kellett a kellemes és biztonságos esõerdõket elhagyni, amikor „unokaöcsénk”, a csimpánz, azóta is nagyon jól megvan ott? Valóban megritkultak az erdõk? Hogyan és miért alakult ki a két lábra állás, a kéz, – és fõként, mi történt addig, amíg ezek kialakultak? Vagyis hogyan lehetetett ezek nélkül a szavannán akár csak egy napig is életben maradni, olyan ragadozók társaságában, mint, hogy csak egyet említsek, az óriás termetû páviánok, amelyek (ma is) elõszeretettel vadásznak kisebb majomfélékre? 2.

Az 1960-as, 80-as években született vízimajom-elmélet abból indul ki, hogy az ember számos anatómiai jellege erõsen különbözik a vele rokon fõemlõsökétõl, viszont sokban hasonlít az olyan tengeri emlõsökéhez, amelyek egy elõzetes szárazföldi életmód után alkalmazkodtak a teljes (vagy részleges) vízi életmódhoz.

A történet itt is úgy indul, hogy õseink kiszorultak az erdõkbõl, de utána egy-kétmillió évig nem a szavannán, hanem egy tengerrel körülvett szigeten éltek, ahol a túlélés egyetlen lehetõsége az volt, hogy áttértek a tengeri emlõs-életmódra. Ennek köszönhetjük például a csupaszságunkat, a két lábon járást, azt, hogy sós könnyeket sírunk, hogy erõsen szigetelõ zsírpárnáink vannak, hogy az emberi magzatnak kb. három hónapig merülési reflexe van (ha or-

Antropogenezis

121

ra a víz alá kerül, automatikusan nem vesz levegõt), stb. – Aztán újabb környezeti változások miatt a sziget ismét egyesült a szárazfölddel, és megnyílt a lehetõség a visszatérésre, de a végbement változások miatt már nem az erdõkbe tértünk vissza, hanem a folyók és tavak partjára, meg a szavannára. Ez a történet sem „tuti”, de legalább konkrét anatómiai tényekre hivatkozik. A tudósok azonban konzervatív népek, már „megszokták” a szavanna-teóriát, ezért a többségük erre szavaz. A probléma az, hogy a vitatott 7 és 5 millió év közötti kritikus periódusról nincsenek fosszíliák, ezért ma még egyik elmélet sem több mint hipotézis, amit nem szabad összekeverni a valósággal.90 ® Mint tudjuk, evolúciós elméletét Darwin, „A fajok eredeté”-ben, kiterjesztette az emberre is. (1859) „Az ember származása” címû mûvében pedig az akkori összehasonlító embriológia és anatómia adataira támaszkodva azt állította, hogy az ember eredetét követve a nyomok Afrikába vezetnek. (1871) – A mai paleontológia, antropológia, etológia és genetika adatai mindkét megállapítását igazolják, mert a különbözõ viták ellenére, nagyjából konszenzus van a következõkben. Az ember és a csimpánz közös õse, a csimpánzra nagyon hasonlító emberszabású majomként, mintegy 5 millió évvel ezelõtt Afrikában élt. A humanoidák (emberfélék) legrégebbi fossziliája 4,4 millió éves, Etiópiában találták. A Homo (ember)- nemzetség mintegy két, két és fél millió évvel ezelõtt jelent meg, és több különálló fajból állt. Ezek több hullámban elvándoroltak Afrikából, és az egész Földön elterjedtek. A közülük ismert Homo habilis, Homo Erectus stb., azonban kihalt. Kihalt a Homo Sapiens- szel nagyjából egy idõben, de Európában és Ázsiában élt Neandervölgyi faj is. Így a Homo-nemzetség egyetlen túlélõ tagjává a mi fajunk, a Homo Sapiens vált, amely, a legmodernebb molekuláris bizonyítékok szerint, 140 ezer évvel ezelõtt Kelet-Afrikában lépett színre, és innen terjedt el az egész bolygón.

Az eszközhasználat az egész 5 millió éves periódusra jellemzõ, de jól értékelhetõ leletek csak az utóbbi két millió évrõl vannak. A megmunkálás bizonyos jellegzetességeibõl a nyelv kialakulására is szoktak következtetni, de errõl óri-

90 A részleteket illetõen lásd Csányi Vilmos kitûnõ könyvét: Az emberi természet – Vince, Budapest, 1999.

122


ási viták folynak. A becslések, attól függõen, hogy ki mit tekint már „emberi” nyelvnek, az 500 és 50 ezer év közötti intervallumban mozognak. A kultikus eszközök és temetési szertartások elsõ nyomai 40-50 ezer évesek, az elsõ fejlett kultúrák / civilizációk (Egyiptom, Mezopotámia, India, Kréta, Kína) pedig az idõszámítás elõtti III.-II. évezredben jelentek meg. ® Végül, itt érdemes röviden visszatérni arra a kritikus pontra, amit Teilhard de Chardin felfogása kapcsán már érintettünk. Ádám és Éva történetérõl van szó. Széles körben elterjedt ugyanis egy olyan tévhit, miszerint ez a történet korántsem mítosz, mert épp’ a modern genetika igazolta, hogy az „elsõ emberpár” valóban létezett. – Ez azonban tévedés! A tényleges helyzet a következõ: Az anyai öröklés vonalát a mitokondriális DNS továbbadása jelzi. Ez a vonal azonban megszakad, ha egy nõnek nincs gyereke, vagy ha csak fiúgyermekei születnek, mert a hímivarsejtek ilyen DNS-t nem tartalmaznak, tehát fiúk ilyet nem tudnak továbbadni. Ezek a veszteségek generációról generációra halmozódnak mindaddig, amíg csak egyetlenegy marad az eredeti öröklõdési vonalakból. Ebbõl értelemszerûen következik, hogy ha a ma élõ emberek eredetét kutatjuk, vagyis az idõben hátrafelé menve kezdjük el követni az anyai öröklés vonalát, akkor elõbb-utóbb szükségképpen olyan emberelõdhöz jutunk, akitõl minden ma élõ ember mitokondriális DNS -e származik. Ezt a „hölgyet” a tudósok „mitokondriális Évának” keresztelték el. De ez nem azt jelenti, hogy fajunk születésekor õ volt az egyetlen nõ a világon! A szóban forgó „Éva” csak egyike volt fajunk akkor élõ sok ezer egyedének, és számunkra csak azért kitüntetett lény, mert õ az egyetlen, akinek a mitokondriális DNS-e a mai napig fennmaradt! Az apai öröklési vonalat az Y-kromoszóma továbbadása jelenti. Az idõben hátrafelé menve, az elõbbi logika alapján itt is visszajutunk egy olyan elõdhöz, akitõl minden ma élõ ember Y-kromoszómája származik. – De mert az Y-kromoszóma az öröklõdés során még kevésbé változik, mint a mitokondriális DNS, az így azonosítható „Ádám” korábban élt, mint „Éva”! Tehát „Éva” csak a kb. 200 ezer évvel ezelõtt Afrikában élt nõk, „Ádám” pedig a 100-200 ezer év között szintén Afrikában élt férfiak egyike volt. A teljes mitokondriális genom alapján pedig megbecsülhetõ a Homo Sapiens születési

123 dátuma is. Eszerint 140 ezer évvel ezelõtt léptünk színre, populáció-szerûen (sokaságként), akárcsak a többi faj.

Teilhard zsenialitását, valamint tudományos elkötelezettségét és intellektuális becsületességét jelzi, hogy õ már az 1920-as években is ezt az álláspontot képvisel91 te. (Modern genetikai ismeretek nélkül!) Õ ugyanis minden olyan dogmát, ami ütközött a tudományos meggyõzõdésével, képes volt feladni. Kivéve azt az egyetlenegyet, amely már nem hipotézis volt, hanem az életét vezérlõ hit. Hit abban, hogy az emberiség fejlõdése vissza92 fordíthatatlan, és személyes halhatatlansághoz vezet.

n 8. A harmadik fejezet összefoglalása ® A XX. század tudománya klasszikus és modern felvonásra osztja a történelmet. A klasszikus tudomány csúcsa a mechanikus világkép, amely duális szerkezetû. Benne a világ két, egymással szembeálló tartományra esik szét: ember – természet. A statikus természet „az abszolút tér, az abszolút idõ és az oszthatatlan atomok” fogalmaival írható le, valamint azzal, hogy nincsenek benne véletlenek: a világot, mint egy óriási Gépezetet, örök mechanikai törvények mûködtetik. Tehát minden abszolút determinált és kiszámítható. (Laplace) ® Mivel egy ilyen világban az embernek nincs „helye”, szabad akaratát és felelõsségét csak úgy lehetetett elgondolni (Descartes), hogy maga az ember is két 91 „Egy állati forma, ezt jól tudjuk a paleontológiából, soha nem jelenik meg egyedül, hanem rokon variációk sokaságából, mintegy tapogatózva ölt bennük testet. Így van ez az Embernél is. A Tudomány számára tehát 'az elsõ ember' máris 'tömeg', s ez nem is lehet másként: az ifjúsága millió és millió évbõl áll.” – írja, miközben óvatosan ugyan, de egyértelmûen rögzíti a vallás és a tudomány közötti konfliktus okát is: „Egyrészt, teológiai okokból (a Bûnbeesés és a Megváltás Szent Pál-i elmélete miatt) az Egyház ragaszkodik Ádám és Éva történelmi valóságához. Másrészt, valószínûségi és összehasonlító okokból a magára hagyott tudomány sohasem gondolna arra, (és ez a legkevesebb, amit mondani lehet), hogy olyan keskeny alapot tulajdonítson az emberi nem roppant épületének, mint e két egyén.” Teilhard: Az Emberi Jelenség. – Id. mû, 231. Oldal. 92 „A személyes halhatatlanság – ez az a pont, amelyhez még akkor is sziklaszilárdan ragaszkodom, ha talán el is veszíteném bizalmamat minden kinyilatkoztatott vallásban”. Comment je crois (Hogyan hiszek – 1934). Megjelent a tanulmányait összefoglaló kötetben: Út az Ómega felé. – Szent István Társulat, 1988. 451. oldal.

124


részre van osztva: teste a természethez tartozik, ezért teljesen determinált, a lelke (a gondolkodása) viszont természet „feletti”, ezért abszolút szabad. Ez az önmagában is meghasonlott lény abban látta történelmi küldetését, hogy beteljesítse a biblikus parancsot, és uralkodjék a „lelketlen világ” felett. – Itt a gyökere a modern Nyugatot létrehozó ipari forradalomnak, de a mai globális problémáinknak is. ® A XX. századi tudomány e klasszikus tételeket sorra megcáfolta. – A természet nem statikus, hanem dinamikus folyamat: nem volt mindig ilyen, és nem lesz mindig ilyen, amilyennek ma látjuk. – Nincs abszolút tér és abszolút idõ: az anyag megszabja, hogy a téridõnek milyen szerkezete legyen, a téridõ pedig megszabja az anyagnak, hogy hogyan mozogjon. (Einstein) – Nincsenek oszthatatlan atomok. Amit relatíve elkülönült dolgoknak, eseményeknek, embereknek látunk, azok végtelenbe futó kölcsönhatások véges sûrûsödései, csomópontjai. – E kozmikus szõttes mozgását a szükségszerû és a véletlen összjátéka irányítja. (Heisenberg, határozatlansági reláció) – Mivel testestül / lelkestül bele vagyunk szõve a kozmoszba, tehát a belsõ és a külsõ világ végsõ soron ugyanaz, nem pusztíthatjuk a természetet és a másik embert anélkül, hogy magunkat is ne pusztítanánk, és fordítva. ® A keleti és a korai görög filozófia intuitíve, már évezredekkel ezelõtt ezt a monista misztikát vallotta. A Kelet ma is. A megszületõ nyugati tudomány azonban ezzel az „Egész”-szel semmit se tudott kezdeni. Ahhoz, hogy megismerje, elõbb szét kellett szednie, részekre kellett osztania, hogy külön-külön vizsgálhassa azokat. Így alakult ki az a sokféle „abszolút”, (mindentõl független) amivel találkoztunk, ebbõl jött létre a 2500 évig fennálló duális szerkezet. ® A mai tudomány már olyan szintre jutott, hogy újra egységben láttatja azt, ami a valóságban összetartozik. Ezért egyre több filozófus arra kényszerül, hogy az ész és az intuíció együttes bázisán, magasabb szinten térjen vissza az õsi, holisztikus szemlélethez. ® Az ember a végtelen kicsi és a végtelen nagy keresztútján áll, e kettõt pedig egy harmadik, az egyre komplexebbé válás végtelene, az evolúció fogja egybe. (Mikrofizika, kozmológia, fejlõdéselmélet.) – A természet három egymásra épülõ és egymásból kifejlõdõ kölcsönhatási szint rendszere. A végtelen energiatenger önszervezõdése szüli az atomos szerkezetû anyagot, az anyag az életet, az élet pedig a tudat és az értelem világát. – Az emberben mindhárom jelen van. Az ember: csillagok életrekelt pora, a kozmikus szõttes egyik sajátos csomópontja. Társadalmi lényként olyan egyszeri és megismételhetetlen személy,

A harmadik fejezet összefoglalása

125

akiben az univerzum önmagára ismer. S ha földi problémáit megoldja, nyitva áll elõtte a világegyetem. ® A statikus (geocentrikus / biblikus és heliocentrikus) paradigma legalább két kérdésre nem talált választ: miért nem omlik össze a világegyetem, és miért van sötét éjjel? (Olbers.) A Hubble-féle színképelemzésbõl kibomló dinamikus modell szerint a világ azért nem omlik össze, mert a gravitációt fékezi az õsrobbanás ereje, és azért van sötét, mert a csillagok sem örökké élnek, a távolodó csillagok fénye pedig gyengül, így ezek összeadódó ereje sem elégséges ahhoz, hogy az égbolt éjszaka is nappali fényben ragyogjon. ® A táguló világ múltbéli oka az õsrobbanás, aztán egy 13-15 milliárd éves fejlõdés során alakult olyanná, amilyennek ma látjuk, a jövõje pedig attól függ, hogy melyik erõ nagyobb: az õsrobbanás ereje vagy a gravitáció? A három lehetséges változat közül ma még nem tudunk dönteni. ® Az õsrobbanás a mai tudásunk határa, de olyan határ, amelynek minden pontja túlmutat önmagán. A véges környezetünket modellezõ kozmológia és fejlõdéselmélet szerint a hozzánk vezetõ út forgatókönyve a következõ: szétrobbanó energia atomos szerkezetû anyag héliummal szennyezett hidrogéngáz csillagok a Föld nevû bolygó élet (növény, állat) és homo sapiens. ® A csillagok – kozmikus kohók. Gázfelhõk véletlenszerû csomósodásából születnek, és sorsuk a tömegüktõl függ. A másfél Nap-tömegnél kisebbek csak csillagfényt és hidrogénbõl héliumot termelnek fehér törpék. A másfél és tíz Nap-tömeg közé esõk teremtik a sokszínû világot, mert a fehér törpékbõl legyártódik a periódusos rendszer összes többi eleme szupernóvák, neutroncsillagok. A tíz Nap-tömegnél nagyobbak végállapota pedig fekete lyuk, amely elõbb-utóbb újra szétsugárzódik és visszakerül a kozmikus folyamatokba. A haldokló csillagok megtermékenyítik a „kozmikus levest”, ebbõl olyan második generációs csillagok születnek, mint például a Nap, ezért nem lehet az eredetünket egyetlen csillaghoz kötni: mindenhonnan jöttünk, mindenestül bele vagyunk szõve a kozmoszba. ® Az organizmus olyan önszabályozó és szaporodó (önmagát lemásolni tudó) nyílt rendszer, amely, miközben fejlõdik, egyre távolodik a termodinamikai egyensúlytól. Tehát „káoszból rendet” alkot: entrópiát vesz fel, ezt napfény segítségével rendezettebb energiává (negatív entrópiává) alakítja, miközben bomlástermékei növelik a környezete rendezetlenségét.

126


® Darwin alapszavai: természetes kiválogatódás = a véletlenszerû változatok szelektív és cél- nélküli kipusztulása (túlélése), valamint koevolúció és földrajzi elkülönülés (izoláció). ® Darwin utáni elmélet 1. 2.

3. 4.

feltárta a legkritikusabb pontot, az öröklõdés mechanizmusát (DNS kettõs spirál és genetikai kód), felismerte, hogy az evolúció nemcsak a fajok változását és egymásból való származását, hanem a fizikai környezet és az élõlények (a gének, a sejtek, az organizmusok és a fajok), tehát a bioszféra egészének tendenciaszerû fejlõdését jelenti, a fejlõdés gondolatát kiterjesztette a kozmoszra is, ezzel az evolúciós modell a XXI. századi tudomány legátfogóbb paradigmájává vált.

® Az embert a társas kapcsolatok, az eszközhasználat, a tudat és a nyelv rendszerré szervezõdött együttese emelte az emberszabású fõemlõsök, tehát az orángután, a gorilla és a csimpánz fölé. E tulajdonságok mindegyike, evolúciós elõzményként, már az állatvilágban is megtalálható. ® A külsõ és a belsõ világ szétválása nem az emberrel kezdõdik, hanem az univerzum minden pontján megvan. Tehát az anyagi komplexitás növekedése és a tudat evolúciója ugyanannak a folyamatnak a két oldala. Az egymással összefüggésben lévõ dolgok kölcsönhatásának nyomai ugyanis megõrzõdnek, és ezekbõl a „memória- nyomokból” alakul ki az a belsõ világ, amely az anyagi komplexitás függvényében úgy jelenik meg, mint 1. reakciókészség (fizika, kémia) 2. ingerlékenység (biológia), végül 3. egyéni és csoporttudat (társadalomtudomány). ® A csimpánznak, s feltehetõen a többi fõemlõsnek is, már van éntudata: belsõ kognitív térképén már õ maga is megjelenik. De a társadalmi lét (a kultúra és civilizáció) megszületéséhez még két dolog kellett: az egyéni agyak drasztikus növekedése, és az, hogy ezeket a modellezõ agyakat a kommunikáció minõségileg új formája, a nyelv összekapcsolja. (Az egyes élõlény halálával ugyanis csak így nem vész el az élete során felhalmozott tudás.) ® A szavanna-teória és a vizimajom-elmélet között ma még nem tudunk választani, de abban konszenzus van, hogy az ember és a csimpánz közös õse

127 mintegy 5 millió évvel ezelõtt Afrikában élt. A két, két és félmillió évvel ezelõtt megjelenõ Homo-nemzetség több különálló fajból állt, s ennek egyetlen túlélõ tagja a Homo Sapiens lett: 140 ezer évvel ezelõtt, Kelet- Afrikában léptünk színre. ® Tévhit, miszerint a genetika igazolta volna az „az elsõ emberpár” mítoszát. Mert igaz ugyan, hogy minden ma élõ ember „a mitokondriális Évától és az Y-kromoszómás Ádámtól” származik, de „Éva” csak a kb. 200 ezer évvel ezelõtt élt nõk, „Ádám” pedig csak a 100-200 ezer évvel ezelõtt élt férfiak egyike volt. ® Teilhard, hívõ paleontológusként, már akkor ezt az álláspontot képviselte, amikor (az 1920-as években) még nem volt modern genetika. Õ ugyanis minden olyan dogmát képes volt feladni, amely ütközött a tudományos meggyõzõdésével. Kivéve egyet, de ez már nem hipotézis volt, hanem feladhatatlan hit. Hit abban, hogy az emberiség fejlõdése visszafordíthatatlan, és személyes halhatatlansághoz vezet. ® Utunkat mindvégig a tudomány és misztika egysége irányította. E két pólus, a mûködése közben, minden erõvel igyekszik kizárni egymást: a misztikának nincs szüksége tudományra, és a tudománynak sincs szüksége misztikára. De az embernek mindkettõre szüksége van, és a jövõnk végsõ soron attól függ, hogy tudatosítjuk-e a kettõ összjátékát.

n 9. A kozmikus naptár Az a kozmikus idõskála, amelyben jelenleg mozgunk, már önmagában is szerénységre és alázatra tanít. Mert ha az õsrobbanástól eltelt idõt mondjuk 15 milliárd évre tesszük, és egyetlen naptári évbe sûrítve gondoljuk el, akkor rá kell döbbennünk, hogy ® ® ® ®

a Föld csak szeptember elején állt össze csillagközi anyagból, hogy a dinoszauruszok csak karácsonyeste bukkantak fel, hogy csak december 28. óta vannak virágok, hogy az emberi nem fiai és leányai csak szilvesztereste 10.30 –kor születtek, hogy ® az egész írott történelem csak december 31-ének utolsó tíz másodperce, s hogy

128


® a középkor alkonyától a jelenig eltelt idõ alig több, mint egyetlen másod93 perc! Kozmikus léptékkel mérve tehát az ember csak most született csecsemõ. Ebbõl fakad minden esendõségünk, gyarlóságunk. Ez az oka annak is, hogy az elméleteink még igen törékenyek. – Néhány tízezer év múlva, ha még lesznek a Földön emberek, feltehetõen úgy állnak majd a modelljeink elõtt, mint mi, most, a barlangrajzok elõtt. Tisztelettel és csodálattal adóznak majd az õsök emlékének. Ez azonban nem homályosíthatja el a mai kutatások szépségét és értelmét, hiszen az, hogy „lesznek-e még akkor emberek?” – nyilván attól függ, hogy egy 140 ezer éves elõtörténet után, itt és most, a „második felvonásban”, az idõszámítás utáni harmadik évezred elején, milyen jövõt épít magának az emberré vált fõemlõs.

93 Carl Sagan: Az Éden sárkányai (Tûnõdések az emberi intelligencia evolúciójáról), Európa, 1990. 26-27. o.

129 Negyedik fejezet

Merre tart az emberiség? n 1. „Az õrült majom”

94

A harmadik évezred fordulóján megszaporodtak az emberiség jövõjére vonatkozó jóslatok. Ha a vallásos (messianisztikus, apokaliptikus) világvége-várásokat, meg a kártyából, kávézaccból és ehhez hasonlókból eredõ jövendöléseket most zárójelbe tesszük, akkor egy evidens tényre figyelhetünk fel. Az elõrejelzések mindegyike arra hivatkozik, hogy világunkat egyre gyorsuló tempóban alakítja át a XX. században robbanásszerûen beindult tudományos és technikai fejlõdés. A kiindulópont tehát azonos, de a belõle levont következtetések általában kizárják egymást. 1. 2.

Az optimista változatok szerint a tudományos / technikai forradalomból a korlátlan gazdasági növekedés és anyagi bõség ígérete következik, a pesszimista vélemények szerint ez a folyamat szükségképpen az emberi faj pusztulásához vezet.

® Nem csatlakozom egyik szélsõséghez sem. Igaz, az elõzõ fejezetben, az intuitív összkép felvázolásakor, magam is megkockáztattam egy optimista kijelentést: az ember kozmikus lény, s ha földi problémáit képes megoldani, akkor nyitva áll elõtte a világegyetem. De éppen ezzel a „ha” szócskával van a gond. Jelenleg ugyanis úgy tûnik, hogy a homo sapiens (a saját ostobasága miatt) képtelen a földi problémáit megoldani, tehát vesztésre áll a túlélésért folytatott küzdelemben. – Ezért a legmélyebben átélem és osztom a fajunk sorsáért felelõsséget vállalók aggodalmát. Szent-Györgyi Albert például, már 1970-ben ezt írta: „Nem lehet kétséges, hogy az emberi történelem legkritikusabb szakaszát éljük. A végsõ kérdés nyilván az, hogy az emberiség képes lesz-e túlélni a ma élõ emberek mesterkedéseit,

94 Szent Györgyi Albert: Az õrült majom, Id. mû.

130

MERRE TART AZ EMBERISÉG?

akik – úgy látszik – gyakran inkább õrült majomként, mint épeszû emberként cselekszenek. Miért viselkedik úgy az ember, mint egy õrült? – A történelme során most elõször lenne képes valóban élvezni az életet, elõször nem kellene rettegnie a hidegtõl, éhségtõl és betegségektõl. Most elõször tudná kielégíteni összes alapvetõ igényét. De történelme folyamán ugyancsak most elõször képes arra is, hogy egyetlen csapással elpusztítsa önmagát, vagy arra, hogy szennyezõdéssel és túlnépesedéssel lakhatatlanná tegye ezt a szûkülõ, kedves földtekét. Úgy vélhetnõk, hogy bármely bolond képes bölcsen választani a jólét és a pusztulás két lehetõsége között: ebben az esetben tulajdonképpen a kellemes és a fájdalmas között kell dönteni. De úgy látszik, mintha az ember az utóbbit választotta volna, és a svábbogarak birodalmát kívánná megteremteni. A svábbogarak ugyanis nem érzékenyek a nagy energiájú sugárzásra, és bõségre találnak majd abban a világban, amelyet megfosztottak az emberi élet fenntartásához szükséges erõforrásoktól.”95 ® Ezek a gondolatok ma, közel negyven évvel a tanulmány megírása után, még idõszerûbbek, mint annak idején. Ezért a tudós problémafelvetését egészítsük ki néhány olyan témával, amelyrõl az utca embere is lépten-nyomon hall, de nemigen törõdik vele. Nem törõdik vele, mert a figyelmeztetéseket csak akkor hallja meg, ha ezek fájdalmas igazságát már a saját bõrén is érzi, vagyis csak akkor, ha majd a saját sorsa lesz a tét. Ez a süket beállítódás figyelmen kívül hagyja azt az egyszerû tényt, hogy globalizálódó (egységesülõ) világban élünk, amelyben minden mindennel összefügg. Tehát nem pusztán emberiességi okokból kell hogy szolidárisak legyünk az éhség, a cunami, a járványok, a háborúk, a radioaktív felhõk stb. sújtotta szenvedõkkel, bár ez önmagában is elégséges alap kellene, hogy legyen, – hanem azért is, mert a globális problémák nem ismernek országhatárokat: közvetlenül vagy közvetve mindannyiunk létét fenyegetik. Csak példaként sorolok fel néhányat: 1.

Az a gazdasági növekedés, amely az elmúlt két évszázadban a fejlõdés legfontosabb, legígéretesebb mozgatója volt, ma világszerte egyre súlyosbodó munkanélküliséget, fokozódó társadalmi egyenlõtlenségeket és elké-

95

Uo.: 8-9. oldal

„Az õrült majom”

131

pesztõ környezetrombolást okoz, emellett bevándorlók újabb és újabb hullámait indítja el a vidékrõl a városokba, illetve a szegény országokból a gazdagabbak felé. Ezek a tényezõk mind gyakrabban gerjesztenek helyi háborúkat, vallási, etnikai és faji konfliktusokat. 2.

A modern orvostudomány, a nyugati civilizáció egyik legnagyobb büszkesége, nem tud mit kezdeni az AIDS járvánnyal, és az olyan, ismét felbukkanó betegségekkel, mint a bubópestis Indiában, az ebola Afrikában, vagy a minden gyógyszernek ellenálló tüdõbaj Amerikában. Ráadásul a bevált gyógymódok új, az antibiotikumoknak egyre jobban ellenálló mikroorganizmusokat hoznak létre, a szennyezett környezet egyre több nehezen azonosítható új betegséget gerjeszt, az idegõrlõ hajsza pedig pszichoszomatikus kórképekhez, az életkedv elvesztéséhez és érzelmi / szellemi kiüresedéshez, leépüléshez vezet. – Ez utóbbi mindenek elõtt az un. „fogyasztói társadalmak” embereit, tehát a jómódban élõ, gazdagabb országok lakosságát sújtja.

3.

Az információs technológia kibernetikai tere, miközben a világ minden részét összekapcsolja, és számtalan nagyszerû lehetõséget rejt magában, egyben új eszközül is szolgál a bûnözés, az információs hadviselés és számos más embertelen szellemi áramlat számára. A szervezett bûnözés ma már világméretû vállalkozássá nõtte ki magát, és a maffiák tevékenysége az információval való visszaéléstõl a fegyver és kábítószer csempészetig, valamint a szervkereskedelemig, igen széles skálán mozog. A terrorizmus a hagyományos robbantások helyett (mellett) egyre inkább számítógépvírusok, valamint vegyi, biológiai és nukleáris fegyverek segítségével zsarol, szövetségre lépve a politikával és a szervezett bûnözéssel.

® Talán ez a rövid és korántsem teljes felsorolás is bizonyítja, hogy egyre kaotikusabb, egyre sebezhetõbb világban élünk. – De ez még csak a felszín. Természetesen nem tudunk e burjánzó sokféleség valamennyi mozzanatával foglalkozni. A kérdés az, hogy a válságtünetek visszavezethetõk-e néhány alapvetõ folyamatra, és mit lehet (mit kell) tennünk ezek megállításáért, vagyis azért, hogy az emberiség elkerülje a már kipusztult élõlények sorsát?

132


n 2. A módszerrõl Mindenek elõtt azt kell látni, hogy hogyan mûködnek a sorsunkat / fajunkat leginkább fenyegetõ folyamatok. – A természetben, és a szervezetünkben is, számtalan szabályozási kör található. Gondoljunk például a hormonok (a belsõ elválasztású mirigyek) mûködésére. Ezek vérbe ürített váladéka pontosan körülhatárolható hatást gyakorol a szervezet egészére, az anyagcserére, a növekedésre, a magatartásra és más egyéb életmûködésekre. ® Két vagy több hormon hatása ellentétes is lehet, de semmit sem veszünk észre bonyolult összjátékukból mindaddig, amíg ezek eredõje (eredménye) a szervezet egyensúlya. De ha a hatások / ellenhatások harmóniáját valami tartósan megzavarja, akkor az egyensúly felborul, vagyis a szervezet beteg lesz. Tudjuk például, hogy a szükségesnél több pajzsmirigy hormon Basedow- kórt, a szükségesnél kevesebb pedig myxödemát okoz. A példa általánosítható, ezért egy komplex rendszer (folyamat) vizsgálatánál mindig két kérdést kell feltennünk. 1. 2. 3.

Mi (lenne) a rendszer dinamikus egyensúlyi állapota? Mi az oka az egyensúly megbomlásának? Tehát a felismert zavar mely tényezõk túlzott vagy éppen gyenge mûködésére vezethetõ vissza? Ha ezt tudjuk, akkor a megoldás (elméletileg) már adott: az okot megszüntetve helyreállíthatjuk a rendszer egészséges állapotát.

® Diagnózist felállítani persze mindig könnyebb, mint megfogalmazni, pláne megvalósítani néhány terápiás javaslatot. – Ez van. Ez a jegyzet sem fogja megoldani az emberiség globális problémáit. De vigasztaljon bennünket két gondolat: minden veszély sokat veszít rémisztõ voltából, ha az okait megismerjük, és a megismerés a cselekvés elsõ lépése.

n 3. Egy negatív minta Krisztus után 400-ban, tehát kb. 1600 évvel ezelõtt polinéz törzsek szálltak partra a Húsvét-szigeten. A sziget területe alig 160 km2, és a világ egyik legelszigeteltebb földdarabja: a Csendes óceánban fekszik, jó 3 ezer km-re Dél-Ameri-

Egy negatív minta

133

ka partjaitól, és kb. 2 ezer km-re a legközelebbi lakott helytõl (a Pitcairn – szigetektõl.) ® Akkoriban még paradicsomi állapotok uralkodtak itt: nem voltak nagyragadozók, de volt számtalan más állat és növényfaj, szubtrópusi õserdõ, termékeny föld, és a tengerben rengeteg hal. A lakosság létszáma ütemesen nõtt, már a 20 ezret is elérte, de mindenkit el tudtak látni, mert fejlett gazdasági / politikai rendszert és kultúrát hoztak létre. Ennek emlékét ma is õrzik a sziget partján álló szobrok, amelyek feltehetõen kultikus célokat szolgáltak. A szobrok monumentálisak, a készítõik megpróbálták állandóan felülmúlni egymást, méretben, szépségben, virtuozitásban. Házépítéshez, fûtéshez, kenukészítéshez, valamint a kõfej-szobrok kötelekkel és görgõkkel való szállításához a kimeríthetetlennek látszó õserdõk fáit használták. ® Az egyre sokasodó szigetlakók évszázadokig bõségben és békében éltek. – Ám egyetlen mozzanat miatt felborult az ember és a természet egyensúlya: gyorsabban vágták ki a fákat, mint ahogy az erdõ meg tudott volna újulni. Ezután az események már viszonylag gyorsan követték egymást. Mivel nem volt elég fa a kenuk készítéséhez, visszaesett a halászat, és az emberek kezdték leöldösni a szigetet benépesítõ madarakat és kisállatokat – velük egészítették ki az étrendjüket. Közben azonban az erdõk pusztulását követte a talajerózió. Emiatt a mezõgazdasági termelés is csökkent, így egyre kevesebb élelemhez jutottak. Ez a folyamat, az 1995-ben feltárt bizonyítékok szerint,96 súlyos zavargásokhoz vezetett: megindult a harc a csökkenõ javakért. Az uralkodó osztályt megdöntötték, az egymással háborúzó klánok megszentségtelenítették és szétverték egymás szobrait, a káosz egyre nõtt. – Amikor 1722. húsvét vasárnapján az európaiak partra szálltak, már csak pusztaságot találtak az egykori trópusi paradicsom helyén: a kultúra összeomlott, a megmaradt alig kétezer fõs lakosság éhezett, az erõszak és a kannibalizmus mindennapossá vált. ® De vajon a szigetlakók miért nem ismerték fel idõben a pusztulás jeleit? S ha felismerték, miért nem változtattak az életmódjukon? Miért nem állították le,

96 Takács– Sánta A.: A Húsvét-sziget története. Egy öngyilkos civilizációról – Liget Alapítvány, 1999.

134


vagy legalább miért nem lassították a rengeteg emberi energiát felemésztõ és az erdõk kiirtásához vezetõ szobrok faragását, felállítását? A válasz egy nagyon fontos összefüggésbõl következik: más a geológiai, és más az emberi lépték. Bár geológiai (földtörténeti) léptékben mérve a negatív következmények tovagyûrûzése és az összeomlás villámgyors volt, az emberek számára e változások csak fokozatosan, néhány generáció idõtávjában bontakoztak ki. Ez pedig elaltatta az éberségüket: a végzetes irányra való szinte észrevétlen átbillenés számukra a biztonság hamis illúzióját adta. Ezért válhatott a folyamat visszafordíthatatlanná, kezelhetetlenné. Egyszerûbben szólva: a polinézek vagy nem ismerték, vagy nem vették komolyan a szegény béka történetét. Egy keleti tanmese szerint, ha a béka véletlenül forró vizes fazékba esik, abból villámgyorsan kiugrik. De ha hideg vizes fazékba tesszük, és a vizet szép lassan melegítjük, abban békésen „elvan”, majd elõbb-utóbb megfõ. ® Hasonló epizódokkal tele van a történelem: Közép-Amerikában maya templomok tucatjai állnak elhagyatva, Peruban számtalan inka emlékmû hever romjaiban, Walesben ott vannak a kelta kõhalmok, Irakban a sumer zikkuratok – néma tanúi egykor virágzó kultúráknak. Ezek vagy külsõ támadás miatt, vagy azért tûntek el, mert a valóság megcáfolta a „kimeríthetetlen természet” mítoszát: miután a rablógazdálkodás elpusztította a környezetet, tovább vándoroltak a megmaradt népek. ® De ha ez már másutt is nagyon sokszor megesett, akkor miért épp’ a Húsvét-sziget története az intõ példa? Azért, mert innen nem volt hova menni! – E röpke 1300 évig fennálló kultúra sorsa tehát (a maga elszigeteltségével és életlehetõségeivel) szinte laboratóriumi mintát ad arra, mi történhet a világûrben hasonlóképpen elszigetelt Földdel, amelyrõl ma még szintén nem ugorhatunk át kedvünk szerint egy szomszédos szigetre, egy másik bolygóra.

n 4. Az alapképlet Eltekintve az olyan, bármikor lehetséges kozmikus katasztrófáktól, mint pl. egy kisbolygó becsapódása, napjainkban az ember legveszélyesebb ellenfele – sa-

Az alapképlet

135

ját maga. Mindenek elõtt két (külön-külön is rendkívül összetett) folyamat kölcsönhatását kell látnunk. Egy egyszerû matematikai összefüggésrõl van szó: 1. 2. 3.

Miközben az emberiség lélekszáma, s vele a kielégítésre váró szükségletek halmaza robbanásszerûen nõ, bolygónk erõforrásai végesek, és gyorsuló ütemben kimerülnek, szennyezõdnek, pusztulnak. Végsõ soron mindkét folyamat hátterében egy meghatározott paradigma, vagyis a gátlástalan versengésre, és a termelés / fogyasztás öngerjesztõ spiráljára épülõ nyugati civilizációs modell mûködése áll.

Ha ezek a tendenciák tovább folytatódnak, akkor csak idõ kérdése, hogy az elsõ két görbe mikor metszi egymást. Azon a ponton a szükségletek már meghaladják a Föld teherbírását és megújulási képességét. S ez a kritikus pont már érezhetõ közelségben van. A felsorolt többi tünet jórészt ezek következménye. Például: bár a fegyverkezési hajsza és a háborúk szintén nem vezethetõk vissza egyetlen okra, az emberi konfliktusok erõszakos megoldásának domináns oka a történelemben mindig is az volt, s várhatóan egyre inkább az lesz, hogy a felek ily módon is küzdenek a korlátozott erõforrások megszerzéséért, felosztásáért: a termõföldért, az olajért, a földgázért, a vízért stb. ® Az alapképlet summája tehát az, hogy ahogyan most élünk, gondolkodunk, termelünk és fogyasztunk, az hosszú távon nem folytatható. Egy humorérzékkel megáldott vitapartnerünk persze idézhetné Keynes amerikai közgazdász szavait. Egy üzleti ügy kapcsán állítólag ezt mondta: „… hosszú távon nem folytatható? Hosszú távon mindegy – hosszú távon valamennyien halottak leszünk.” Így igaz. De a vizsgált kontextusban ez rossz vicc. – Miért? Nos, az talán remélhetõ, hogy a mi életünkben még nem fognak kimerülni az erõforrások. Így akár folytathatnánk is ezt az õrült majomhoz illõ „flúgos futamot.” De az már egyáltalán nem mindegy, hogy a gyermekeinknek, unokáinknak élhetõ bolygót hagyunk-e örökül, vagy a „svábbogarak birodalmát!” Ezért nem élhetünk úgy, mintha mi lennénk az utolsó generáció a Földön. ® A vázolt folyamatok összefüggenek, és kölcsönösen gerjesztik egymást. Mégis, amennyire lehet, válasszuk szét õket. Elõbb a két jobban érzékelhetõ veszélyt (a túlnépesedést és a források kimerülését) tárgyalom, majd azt a

136


problémát, amely a bajok gyökere. S ez: az emberiség önmagával folytatott versenyfutása.

Túlnépesedés Egy népesség akkor van egyensúlyban, ha egy (statisztikailag) átlagos nõ két gyermeknek ad életet: egyet a maga, egyet a gyermekek apja utódaként. Pontosabban, mivel minden tizedik kapcsolat meddõ, 2 helyett a kívánatos termékenységi mutatószám: 2,1. Ha a születések száma (a halálozási mutatót is figyelembe véve) tartósan nem e körül mozog, akkor az egyensúly megbomlik, és két különbözõ természetû problémát kell kezelni. Az egyik a népesség vészes fogyása, a másik: a túlzott növekedése. Azt gondolhatnánk, hogy a népesség fogyása ott a legnagyobb, ahol nincs elég forrás az utódok felneveléséhez, míg a jómódban élõk számára inkább a növekedés okoz gondot. – A tényleges helyzet azonban éppen fordított: a gazdag országokban, és bármilyen meglepõ, hazánk is idetartozik, a termékenységi mutató sokhelyütt már 1,5 alá esett: az Európai Unió átlaga 1,47, hazánké 1,34. Ezzel szemben az un. fejlõdõ világban, a szegény országokban, nem ritka a 4-5-ös, vagy még ennél is nagyobb mutatószám. ® A gazdag országok népességfogyása azzal jár, hogy a lakosság elöregszik, s ez egyre súlyosabb terhet rak a munkaképes korú nemzedék vállára. Önmaga ellátásán és a gyermekei felnevelésén túl ennek a nemzedéknek egyre több idõs ember tisztességes megélhetésérõl is gondoskodni kell. A folyamat egy idõ után visszafordíthatatlanná válhat. Az idõsebb generáció viselkedése, (mármint az, hogy õk sem vállaltak annyi gyereket, amennyi a népesség reprodukálásához elég lett volna,) ugyanis akarva-akaratlanul mintát ad arra, hogy a fiatalok hogyan élhetnének még kényelmesebben. Úgy, hogy õk még kevesebb gyereket vállalnak. Persze mindenkinek alapvetõ joga, hogy ebben a kérdésben szabadon döntsön, és a nemleges döntésnek (egyénileg) számos védhetõ oka lehet. Az eredményt itt sem lehet egyetlen tényezõre visszavezetni: a népesedési viszonyok vizsgálata igen komplex feladat, vele egy külön tudomány (a demográfia) foglalkozik. De tömegméretekben vizsgálódva lehetetlen nem észrevenni, hogy a vészes fogyás domináns oka az úgynevezett „fogyasztói társadalmak” értékrendje. – Miért?

Az alapképlet

137

Errõl még bõven lesz szó, itt csak annyit szeretnék jelezni, hogy egy olyan világban, ahol az átlagember felett a „dolgozz egyre többet, hogy egyre többet fogyaszthass!” elv uralkodik, kiegészülve azzal a jó tanáccsal, hogy „a szabad idõdben pedig bámuld az idegeidet borzoló és újabb fogyasztásra ösztönzõ képcsatornákat!”,97 elõbb-utóbb elapad az életkedv. Vagy ha nem apad el, akkor azonnali szükséglet-kielégítésre motivál, és közömbössé tesz a jövõ iránt. Az ilyen világ polgára csak a mának él, és nem gondol utódokra. ® A magas születésszám és a szegénység együtt járásának szintén sokféle tradicionális, kulturális, vallási stb. oka lehet. A döntõ ok azonban gazdasági. Az, hogy a létfenntartásért küzdõ családokban a gyermek is munkaerõnek számít, tehát a gyermekek is részt vesznek a túléléshez nélkülözhetetlen erõforrások megszerzésében.98 Ez a folyamat szintén öngerjesztõ. ® A két probléma együttes kezelésének kézenfekvõ módja a migráció: a szegények tömeges el –, illetve bevándorlása olyan helyekre (városokba, gazdagabb országokba), ahol jobbak az életkilátások. Az ENSZ Menekültügyi Bizottsága szerint ma minden tizenhetedik ember menekült. A hazátlan, munkátlan és hajléktalan emberek számát 500-700 millióra becsülik.99 A migráció azonban, több ok miatt sem jelenthet megoldást. Ma már minden harmadik ember városban él, 2025-re pedig a becslések szerint az emberiség kétharmada lesz városlakó. Addigra legalább 30 olyan megapolisz lesz, amelynek a lakossága meghaladja majd a 8 milliót - feltehetõen valamennyire még élhetõ belsõ maggal, de a peremén „bádogvárosokkal” és nyomornegyedekkel.

97 98

99

Végh László: Fenntartható fejlõdés – jegyzet. Debreceni Egyetem, 2004. Afrika, Latin Amerika, Közép Ázsia és az indiai szubkontinens sok területén például az asszonyok és gyerekek napi átlagban négy-hat órát töltenek tûzifa keresésével, és ugyanannyit vízhúzással és vízhordással. Ezek az adatok, és a továbbiak is, csak tájékoztató jellegûek. Nem lehetnek abszolút pontosak, már csak azért sem, mert folyton változnak. De a tendenciákat pontosan jelzik! Hogy a sûrû hivatkozások és lábjegyzetek ne tördeljék szét a szöveget, felsorolom az ebben a fejezetben szereplõ további adatok (külön nem jelzett) forrásait: László Ervin: Harmadik évezred. Veszélyek és esélyek. A Budapest Klub elsõ jelentése. – Új Paradigma, 1998. Endreffy Zoltán: „hogy mûvelje és õrizze...” – Liget Mûhely Alapítvány, 1999. A Mindentudás Egyetemének elõadásai: Láng István: Környezetvédelem, fenntartható fejlõdés. 2002. november 11. és Meskó Attila: A földi élet fenntarthatóságának kérdései – 2004. szeptember 20. http://www. mindentudas. hu/mesko/20040917mesko. Html Náray-Szabó Gábor: Fenntartható a fejlõdés? – Akadémia, 2006.

138


A már ma is végzetesen túlterhelt városok képtelenek lesznek megbirkózni ekkora embertömeggel. A gazdag országokba való bevándorlás eltûrése, adott esetben serkentése pedig további súlyos gondok forrása lehet, ha egy idõ után kiderül, hogy a bevándorlók és a befogadók kultúrája (életmódja) összeférhetetlen. – A migráció tehát, ahelyett, hogy megoldaná, csak szétteríti, illetve néhány kitüntetett helyre koncentrálja a népesedési problémát, számos új gondot is okozva ezzel. ® A megoldatlanság még nyilvánvalóbb lesz, ha a csökkenések és növekedések summáját (eredõjét) nézzük. – A civilizációk hajnalán, kb. 10 ezer évvel ezelõtt, az emberiség becsült lélekszáma 10 millió volt. Az elsõ duplázódáshoz, tehát ahhoz, hogy ebbõl 20 millió legyen, 2500 évre volt szükség. A XX. században azonban robbanásszerû változás történt: a népesség duplázódása (mértani haladvány szerinti növekedése) ma már kevesebb, mint 50 év alatt megy végbe! Jelenleg 6,4 milliárdan vagyunk, de a matekban gyengébbek kedvéért számoljunk csak 6 milliárddal, és állandó növekedési ütemmel. Gondoljuk végig ezt a sort: ha a jelenlegi tendencia folytatódik, akkor 50 év múlva 12, 100 év múlva 24, 150 év múlva 48, 200 év múlva pedig 96 milliárd ember él majd a Földön. Tovább nem érdemes számolni, mert a bolygó eltartó képessége nyilvánvalóan véges. Mivel globális méretekben a népességrobbanás alapvetõ oka, s egyben következménye is a világméretû szegénység, a folyamat megfékezéséhez ezt az okot kellene megszüntetni, vagyis a társadalmi egyenlõtlenségeket kellene mérsékelni. Jelenleg ugyanis a világ népességének szerencsésebb 20%-a birtokolja az erõforrások 80%-át. A szegények és gazdagok közötti „olló” azonban nemhogy szûkülne, inkább gyorsuló tempóban szélesedik. A fogyasztás trendjeit vizsgálva azt látjuk, hogy a világ leggazdagabb és legszegényebb 20-20 %-át kitevõ rétegei között 1960-ban még „csak” harmincszoros, 1990-ben már hatvanszoros volt a különbség, míg 2025-re várhatóan 100 szoros, 2050- re pedig 200 szoros lesz. – Ezért a népességrobbanás megállíthatatlannak tûnik. ® A létszámnövekedés pedig már önmagában is a kultúra leépülésével fenyeget, mert számos állatkísérlet bizonyítja, hogy az összezártság fokozza az agresszivitást. Sõt: azok a népesedési katasztrófák, amelyeket például a patkányoknál, vagy a sáskáknál megfigyelhetünk, szintén a túlszaporodásra vezethetõk

Az alapképlet

139

vissza: a túlzsúfoltság sérülékennyé teszi az idegrendszert, gátolja a nemi hormonok mûködését, és a populáció összeomlik, vagy legalábbis a létszáma drasztikusan lecsökken, mielõtt még a táplálékhiány ezt kikényszeríthette volna. Mi, emberek, itt még nem tartunk, de hasonlítsuk össze például a nagyvárosokban, illetve a ritkán lakott vidékeken (kisebb falvakban, tanyákon) élõ emberek vendégszeretetét. Ahol hónapszám nem látni idegent, ott a hívatlan utazót ma is szívélyesen fogadják. „Krisztus van közöttünk”- mondták a régi öregek. A nagyvárosokban azonban embertársaink színes forgataga arcnélküli, személytelen tömeggé olvad össze, s ez igencsak megterheli szeretet-képességünket. A kapcsolatok túlkínálata ellen szelektív módon védekezünk: csak néhány embert ajándékozunk meg szeretetünkkel, a többiektõl (jobb esetben) érzelmi távolságot tartunk, máskor meg már a puszta létükre is ingerülten reagálunk. A nagyvárosokban tapasztalható általános barátságtalanság tehát arányos az ott összezsúfolódott tömegek mennyiségével. – Már ma is gyakoriak az olyan fényes nappal elkövetett erõszakos cselekmények, amelyeknél egyetlen járókelõ sem lép közbe. S minél inkább elõre halad a vázolt folyamat, annál jobban terjed a részvétlenség, annál megszokottabbá válik a közöny. ® Az érzelmi / szellemi leépülésen túl, amelyre még visszatérek, a népességrobbanás további következménye az anyagi szükségletek exponenciális növekedése, hiszen az egyre több embernek egyre több energia, élelem, lakás, ivóvíz stb. kell, a luxusfogyasztásról most nem is beszélve. A szükségletek növekedése tehát elvileg korlátlan, a kielégítésükre szolgáló természeti erõforrások pedig szükségképpen korlátozottak, végesek.

A források kimerülése, pusztulása Manapság már alig múlik nap, hogy ne kapnánk híreket klímaváltozásról, ökológiai katasztrófákról, mérgezett ivóvizekrõl, halpusztulásról, erdõhalálról, a sivatagok terjedésérõl, állat- és növényfajok pusztulásáról. Ezt a sokféleséget nem tudjuk mind áttekinteni, de nincs is rá szükség. A részletekkel számos szakkönyv foglalkozik. Itt csak néhány tendencia jelzésérõl és a helyzet globális értékelésérõl lesz szó. Mi kell az emberi élet fenntartásához? Ha csak a természeti feltételekre gondolunk, akkor mindenek elõtt jó minõségû energia, nyersanyag, víz, talaj, levegõ, s

140


persze egy sokszínû növény és állatvilág (biodiverzitás). – Vegyük sorra ezek állapotát.

Energia

100

A földi élethez szükséges energiát a Nap szolgáltatja. Õseink a föld mûvelésével, teraszok kialakításával, késõbb öntözéssel, növények és állatok nemesítésével és más fajok kiirtásával elérték, hogy azonos nagyságú terület sokkal több embert legyen képes eltartani, mint a gyûjtögetés és a vadászat. A napsugár volt a forrása a szélmalmokat és vízimalmokat hajtó szél- és vízi energiának is. További forrást adott az erdõirtás. A fák (az erdõk) több száz év napenergiáját tárolják, ehhez irtással gyorsan hozzá lehet jutni, de csak egyszer. Így, bár a napenergia szinte kimeríthetetlen, az évezredekig fennálló hagyományos társadalmak elé áthághatatlan korlátot állított a felhasználás módja, az ember szolgálatába állítható „föld feletti” energia véges nagysága. ® Ezt a korlátot törte át a kb. 200 éve kezdõdött ipari forradalom. A mezõgazdasági és az ipari társadalmak között az a döntõ különbség, hogy a mezõgazdasági társadalmak közvetlenül, az ipariak pedig közvetve (is), tehát fosszilis formában, a föld mélyében rejlõ szén, kõolaj és földgáz formájában is hasznosítják a napenergiát. Ez többlet-energiát jelent, ami robbanásszerû változást hozott. A XIX. századi Angliát például, a gyarmatai mellett, a szénbányászat tette naggyá: innen indult útjára az ipari forradalom. A XX. századot pedig a szénhidrogének (a kõolaj és földgáz) gyors térhódítása jellemzi, ez lett az alapja a mai gazdag államok egyre gyorsuló fejlõdésének. ® A kérdés csak az, hogy ezzel eltûntek-e az emberiség elõl a természet adta korlátok? Nyilvánvalóan nem. A fosszilis energiahordozók ugyanis szintén a napsugarak és a fotoszintézis termékei. Olyan „földalatti õserdõkrõl” van szó, melyeket a geológiai folyamatok kedvezõ összjátéka szénné, olajjá és gázzá alakított. Ma is képzõdnek ilyen anyagok, de a kitermelésükhöz az kell, hogy

100 A nyersanyagforrásokra (urán, vas, kobalt, nikkel stb.) külön nem térek ki, ezekre – értelemszerûen – ugyanez vonatkozik.

Az alapképlet

141

legyen elég erdõ, és legyen elég türelmünk kivárni azt a néhány millió évet, amíg ebbõl kialakul egy-egy szén vagy szénhidrogén-telep! De egyik feltétel sem adott. Miközben vadul irtjuk az õserdõket,101 azokat a készleteket, amelyek az erdõk maradványaiból a föld mélyében 1 millió év alatt képzõdnek, az ember 1 év alatt feléli. Ezért a szenet, kõolajat és földgázt, valamint ezek származékait, gyakorlatilag nem megújuló, vagyis csak egyszer használható erõforrásoknak kell tekinteni. Persze vannak megújuló forrásaink is. Sorrendben: tûzifa, hulladék, biomassza, vízi erõmûvek, geotermikus energia, nap- és szélenergia. Ezek felhasználási aránya azonban ma még jelentéktelen. Végül ott vannak az energiaszükséglet kb. 6-7 %-át fedezõ atomerõmûvek. Velük az a gond, hogy akár mûszaki hiba, akár terrorcselekmények folytán bármikor bekövetkezhet egy nukleáris baleset, és megoldatlan a negyedmillió év alatt lebomló radioaktív hulladékok tárolása, valamint az elavult reaktorok üzemen kívül helyezésének kérdése is. ® Összegezve: jelenlegi világunkat lényegében a fosszilis tüzelõanyagok mûködtetik. Ezek adják a felhasznált energia kb. 80 %-át. A jó minõségû források azonban rohamosan fogynak, a gyengébb minõségûek kitermelése pedig egy idõ után már nem éri meg, mert a növekvõ ráfordítások meghaladnák a remélt hasznot. Hogy pontosan mikor merülnek ki a készletek? – Nem tudjuk. Nincs is értelme találgatni, mert egyes szakértõk ilyen, mások olyan számokat mondanak. A tendencia megértéséhez mindössze annyit kell tudnunk, hogy a készletek végesek, és rohamosan fogynak. Egy becsült adatot azért jelzek, mert ebben nagyjából konszenzus van: ha a világon minden ember annyit fogyasztana, mint egy USA átlagpolgár, akkor a földgáztartalékok csak 4, az olajtartalékok pedig csak 6 évre lennének elegendõek, és a kõszén sem tartana 80 évnél tovább. Persze lehet azt mondani, hogy „szerencsére” ma még nem fogyaszt mindenki ennyit. Ez igaz. De a világon ma kb. 5 milliárd olyan ember van, akik mind szeretnének olyan „boldogan és gondtalanul” élni, ahogy – szerintük – a gazdag amerikai, európai és japán embertársaik élnek.

101 A Föld erdõterülete minden évben kb. 100 ezer négyzetkilométerrel csökken .(Az éves csökkenés tehát nagyobb, mint Magyarország területe!)

142


Ehhez pedig egyre több energia kell, miközben a gazdagok fogyasztása természetesen tovább növekszik. Például: mivel elterjedt a légkondicionálás, a fejlett országokban a nyári áramfogyasztás lényegében azonos a téli, fûtésre használt energiafogyasztással. A világunkat jellemzõ tendencia tehát: csökkenõ források, növekvõ energiaéhség.

Szennyezõ hulladékok A fosszilis tüzelõanyagokkal nemcsak az a gond, hogy vészesen fogynak, hanem az is, hogy a felhasználásuk során töméntelen hulladék keletkezik. Ezek olyan szennyezõ anyagok, melyeket a jelenlegi eljárásokkal csak részben lehet megtisztítani vagy megsemmisíteni – így folytonosan halmozódnak, és egyre jobban pusztítják a bolygó életfenntartó rendszereit. Ezért a példák olvasása során majd két mozzanatra érdemes figyelni. Az egyik: az élethez szükséges rendszerek fogyása, a másik: a még meglévõk szennyezõdése. Végsõ soron mindkettõ ugyanabba az irányba mutat.

Víz, talaj, levegõ Ezek mind megújulni képes erõforrások, de sokkal gyorsabban éljük fel õket, mint ahogy újra tudnának termelõdni. ® Elsõ hallásra fantazmagóriának tûnhet, hogy egyszer majd kifogyhatunk a vízbõl. Végtére is megtanultuk kisiskolás korunkban, hogy a bolygó felszínének négyötöd részét víz borítja. – Ez igaz. De ez jórészt sósvíz. Az emberi fogyasztásra alkalmas és még elfogadható költségekkel kitermelhetõ édesvíz a Föld vízkészletének mindössze 7 ezreléke. Pontosabban: 7 ezrelék volt, az 1950-es évekig. Addig még ez a jelentéktelen mennyiség is bõven fedezte a szükségleteket. Ám azóta a vízfelhasználás kétszer olyan gyors ütemben nõtt, mint a népesség! Ezért a WHO és az UNESCO szakértõi azt jósolják, hogy az egyes helyeken már ma is súlyos gondokat okozó vízhiány 2030 körül kb. 3-4 milliárd embernek teremt majd szinte elviselhetetlen helyzetet. A másik gond a víz szennyezettsége. A vízhiány ugyanis a gyakorlatban azt jelenti, hogy Észak-Afrika, a Közel-Kelet, India és Közép-Ázsia nagy kiterjedésû lakott területein egyáltalán nincs vízellátás: az „ivóvizet” itt olyan tavakból

Az alapképlet

143

és folyókból nyerik, amelyekben egyszersmind mosnak és mosdanak is, sõt, olykor ezek töltik be a WC szerepét is. Így az élet forrása, a benne szaporodó kórokozók révén egyre több embertársunk halálát okozza. Évente 4 milliárd a hasmenéses esetek száma, ebbe 2-3 millióan halnak meg, fõleg gyerekek, terjednek a bélférgek, gyakoriak a súlyos szembetegségek, újra támad a kolera, stb. A szegény országokban már ma is a víz fertõzöttsége a betegségek, járványok és halálozások legfõbb oka. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy „ez legyen az õ gondjuk”! A víz ugyanis (a fertõzött víz is!) behálózza az egész bolygót. Igaz, a körforgása során, természetes módon tisztul, nálunk nagyobb a higiénia, meg ott vannak a költséges víztisztító berendezések is – így „mifelénk” az elõbbi tömeges hatásokra még nem kell számítani. De a szennyezõdés bõséges utánpótlást kap a modern technológiáktól. A mezõgazdaságból például mûtrágyák (kálium, nitrogén, foszfor), valamint gyomirtó szerek, az atomerõmûvekbõl radioaktív hulladékok, az iparból és a háztartásokból rákkeltõ nehézfémek (kadmium, króm, nikkel, azbeszt), a közlekedésbõl és a vegyiparból mérgezõ anyagok ezrei kerülnek a környezetbe, a vízbe, a talajba és a levegõbe, majd innen a növények, az állatok és az emberek szervezetébe. Ezért úgy járhatunk, mint a tápcsészében élõ gombatörzs. Ez sem feltétlenül a miatt pusztul el, mert elfogy a tápanyag. A gombák elhalnak, még mielõtt éhen vesznének, mert a saját anyagcseretermékeik megmérgezik õket. ® Bajban van bolygónk talaja is. A növények ebbõl veszik fel azokat a szervetlen tápanyagokat, amelyekbõl aztán szerves anyagokat készítenek. Termõföld nélkül tehát nincs növényzet, növények nélkül pedig nincs élelem az állatok és az emberek számára. A termõtalaj azonban szintén nem állandó adottság, hanem a Föld ökoszisztémájának többi eleméhez hasonlóan folytonosan keletkezik és pusztul. A probléma itt is ugyanaz: sokkal több pusztul, mint amennyi keletkezik. Ijesztõ tempóban terjednek a sivatagok és a mocsarak, sok termõföld az urbanizáció (az iparosítás, útépítés stb.) áldozata lesz, a még meglévõk tápanyagtartalma pedig a rablógazdálkodás és a szennyezés miatt rohamosan csökken (erózió).

144


E folyamatok summájaként évente kb. 75 milliárd tonna termõföld vész el. – Hogy a pusztulás nagyságáról és ütemérõl valami fogalmunk legyen, gondoljunk arra, hogy egy 30 cm vastag termõtalaj spontán (természetes) keletkezéséhez 8-12 ezer évre van szükség. ® Elsõ olvasatban képtelenségnek tûnhet az is, hogy tönkretehetjük a bolygó légkörét. Végtére is egy több mint 15 kilométer vastagságú levegõrétegrõl van szó, amely egyenletesen oszlik el a sarkoktól a trópusi egyenlítõig. Ám a levegõvel ugyanaz a helyzet, mint a vízzel és a talajjal: elsõsorban nem a mennyisége, hanem a minõsége fontos. S ha továbbra is így mennek a dolgok, akkor egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy megvalósítsuk az elõbbi képtelenséget. Egyfelõl ugyanis csökkentjük a légkör oxigén- és ózontartalmát, másfelõl növeljük a széndioxid (és más, üvegházhatást okozó gázok) mennyiségét. – Vegyük sorra õket. 1.

A civilizációk hajnalán a légkör tömegének mintegy 38%-át még az oxigén adta. A jelenlegi világátlag 19-21, de a nagyvárosokban (szmogos napokon) már csak 13% körüli. Tudjuk, hogy 8% alatt az ember elpusztul, mert a sejtek, a szervek, s az egész immunrendszer hatékony mûködéséhez megfelelõ oxigénellátásra van szükség. S azt is tudjuk, hogy már a jelenlegi szint is megnöveli a rákos és más degeneratív betegségek gyakoriságát.102

2.

Ha az oxigénbõl alakuló ózon teljes tömegét összenyomnánk és szétkennénk, mindössze 3 mm vastag réteget kapnánk. Kis mennyisége ellenére ez a réteg létfontosságú, mert képes megszûrni (elnyelni) a Nap – élõlényekre halálos – ultraibolya sugarait. Ahogy arról már volt szó, ennek védelme alatt merészkedtek ki (kb. 600 millió évvel ezelõtt) az élõlények a tengerekbõl, tehát az ózonpajzs kialakulása tette lehetõvé a szárazföld meghódítását. Nélküle a Föld szilárd kérge ma sem lenne más, mint halott kõ és homoksivatag. Az 1970-es években azonban az ózon-tartalom csökkenni kezdett, és 20 év elteltével a koncentrációja már alig érte el az eredeti érték felét. A legnagyobb „lyuk” az Antarktisz felett van, de más szélességi körökön is észlelték a réteg bomlását.

102 Mivel az oxigén 70-80 %-át a tengeri planktonok, a maradékát pedig a szárazföldi (fotoszintetizáló) növények termelik, csökkenésének oka a vizek szennyezése és a gátlástalan erdõirtás.

Az alapképlet

145

Szerencsére, mielõtt még a folyamat visszafordíthatatlanná vált volna – felismerték, hogy a bomlásért azok a freon-gázok felelõsek, melyeket akkoriban a hûtõszekrényekben, habosított mûanyagok gyártásánál és különbözõ kozmetikai szerek hajtógázaként használtak. Ezért az 1987-ben megkötött Montreáli Egyezmény betiltotta az alkalmazásukat. A történet legalább két tanulsággal szolgál. Az egyik az, hogy a homo sapiens néha azért képes észlelni és elhárítani a létét fenyegetõ veszélyt. (Hogy ez – a többi globális problémára gondolva – jelenleg miért tekinthetõ üdítõ kivételnek, arról még bõven lesz szó.) A másik tanulság pedig újra csak egy figyelmeztetés: még akkor is, ha az aláíró államok mindegyike betartja az Egyezményt, és nem gyárt ózont károsító anyagokat, minimum 100 évre lesz szükség ahhoz, hogy a pajzs regenerálódjék, vagyis a természet helyreállítsa az eredeti egyensúlyt. Addig viszont továbbra is nõni fog a bõrrákos megbetegedések száma. Ezért nem tanácsos napozni délelõtt 10 és délután 4 óra között még Magyarországon sem. 3.

Végül lássuk a széndioxid szerepét. Normális esetben ez a gáz a légkör alig 0,4 %-át képviseli. Ennyi jó hogy van belõle, mert a Földrõl visszavert napsugarak egy részét nem engedi elszökni, így (más összetevõkkel együtt) biztosítja, hogy elviselhetõ legyen a Föld klímája. Ilyen természetes üvegházhatás nélkül bolygónk hõmérséklete mintegy 33 C fokkal lenne alacsonyabb. De tudjuk, hogy a jóból is megárt a sok. A fosszilis tüzelõanyagok gyorsuló elégetése miatt manapság több mint ötször annyi CO2 -vel terheljük meg a légkört, mint 50 évvel ezelõtt. Ez pedig, más gázokkal (fõleg a metánnal) együtt már felborítja az egyensúlyt, mert fokozza az üvegházhatást. A szakértõk már a múlt század végén jelezték, hogy ez a hatás 2030-ig 2-3 C fokkal (más számítások szerint 4-5 fokkal) meg fogja emelni a Föld átlaghõmérsékletét, úgy, hogy a hõmérséklet az Egyenlítõtõl (+ 1) a sarkok felé haladva növekszik (+14 C fok).103

Az elõrejelzések helyességét azóta nemcsak meteorológiai mérések bizonyítják, de a sarki jégsapkák megolvadása és a gleccserek visszahúzódása is. Az északi sarkon a jég már mintegy 40 % -kal vékonyabb, mint 30 évvel ezelõtt, a teljes eltûnését pedig az Amerikai Óceánkutató Intézet nemrég közzétett jelentése

103 Ökológia – SH Atlasz. – Springer Hungarica, 1995. 259. oldal.

146


2100-ra prognosztizálja. – A további jégolvadás és a melegebb víz nagyobb térfogata miatt a tengerek szintje több méterrel is megemelkedhet, és víz alá kerülhetnek olyan mélyebben fekvõ területek, mint például Florida, Hollandia, Észak-Németország, Banglades stb. A veszélyt részben felismerve az 1997-es Kiotói Egyezményben néhány ország vállalta, hogy korlátozni fogja az üvegházhatású gázok kibocsátását. Ehhez azonban a fejlõdõ országok nem csatlakoztak. A fejlettek közül néhányan (pl. Ausztrália) szintén nem, mások pedig csatlakoztak ugyan, de késõbb kiléptek belõle (pl. az USA). – Miért? Azért, mert a korlátozás a gazdasági növekedést is visszafogná. Ez pedig ellentmond annak a mai (torz) szemléletnek, amely a fejlõdést egyszerûen a növekedéssel azonosítja, és a megtermelt anyagi javak fogyasztásával méri.104 Mivel az aláírók maguk is csak igen szerény korlátozást vállaltak, s még ennek teljesítése is vontatottan halad, a globális felmelegedés visszafordíthatatlannak tûnik, sõt: gyorsul. ® Növeli a gondokat, hogy miközben a Föld, mint egész melegszik, egyes részein ez lehûlést vált ki. E két hatás együtt megnöveli az extrém napok, vagyis a rendkívüli idõjárási jelenségek számát és intenzitását. Tornádók, hurrikánok és cunamik pusztítanak eleddig nem veszélyeztetett területeken, és szélsõségesen hideg / meleg idõszakok váltják egymást az egykor kiegyensúlyozott klímájú térségekben. Kiszámíthatatlan módon változnak a csapadékviszonyok is. Idõnként túlságosan sok, máskor meg nagyon kevés az esõ. Ez váratlan áradásokat, földcsuszamlásokat, illetve tartós szárazságot, pusztító aszályt és szaporodó erdõtüzeket okoz.105 Mivel a mezõgazdaság jelenlegi formái a felmelegedés elõtti korszak idõjárási feltételeihez alkalmazkodtak, a drasztikus klímaváltozás emberek százmillióit fogja majd még soványabb étrendre, és újabb milliókkal nõhet az éhezõk száma, mert az idõjárás egyszerûen lehetetlenné teszi a korábbi mûvelést.

104 A fejlõdõ országok tartózkodása – a társadalmi igazságosság nevében – jelenleg aligha kifogásolható. A probléma csak az, hogy két-három évtizeden belül a fejlõdõ világ összes kibocsátása utoléri majd a mai fejlettekét! – Mintakövetés. 105 A magyar vonatkozásokat – már májusban dühöng a kánikula, váratlan viharok, áradások és aszályok pusztítanak stb. – mindenki a saját bõrén is érzi. Csak egy hihetetlennek tûnõ, de sajnos igaz, friss hírt említek: 2007. márciusában az ENSZ a világ 10 leginkább veszélyeztetett, kiszáradással fenyegetett folyója közé sorolta a Dunát.

Az alapképlet

147

® Az egészben az a legnyugtalanítóbb, hogy még csak a folyamat elején vagyunk. A Föld klímája ugyanis nagyon nagy, s ebbõl adódóan tehetetlen rendszer. Tehetetlensége miatt a tendenciaszerû változások csak elnyújtva, hoszszabb idõtávban bontakoznak ki. (Itt is a Húsvét-sziget kapcsán már megismert összefüggésrõl, a geológiai és az emberi lépték különbségérõl van szó.) Konkrétan: ha most azonnal abbahagynánk minden CO2 kibocsátást és környezetszennyezést, aminek az esélye 0, becslések szerint bolygónk átlaghõmérséklete még akkor is, legalább 30-40 évig, további 2 C fokkal emelkedne. Létünk fizikai feltételeinek állapotát tehát így foglalhatjuk össze: növekvõ energia- és nyersanyagéhség, csökkenõ források, a víz, a talaj és a levegõ minõségének gyorsuló romlása, valamint globális felmelegedés és lokális lehûlések. – És a következmény?

A fajok kihalása Ha az élet fizikai feltételei megváltoznak, akkor az élõlények csak két dolgot tehetnek: alkalmazkodnak, vagy elpusztulnak. Pontosabban: az adott környezethez legjobban alkalmazkodó fajok túlélnek, mások kihalnak. A földi élet kezdete óta valaha élt fajok 80-90 %-a már kihalt, miközben számos új faj keletkezett. Ez a folytonos változás, keletkezés és elmúlás maga az evolúció.106 ® Néha azonban olyan gyorsan és drasztikusan változnak a feltételek, hogy egyszerre nagyon sok élõlény képtelen alkalmazkodni, így az evolúció folytonosságát idõnként tömeges kihalások szakítják meg. Eddig 5 ilyen földtörténeti eseményrõl tudunk. A legnagyobb 250 millió évvel ezelõtt volt: az akkor élt fajok 85-90 %-a kihalt. A legutolsó pedig 65 millió évvel ezelõtt történt. Ekkor pusztultak ki a dinoszauruszok is, megnyitva az utat az emlõsök elterjedése és az emberi faj színre lépése elõtt.107 ® Az ember zajtalanul érkezett. – Az õsi gyûjtögetõ és vadászó kultúrák még alig voltak nagyobb hatással a környezetre, mint egy-egy állatfaj. Még a föld106 A domináns mozzanat mindig a fizikai környezet. Az adott élõlény környezetéhez természetesen a többi élõlény is hozzátartozik, tehát az élõlények egymás keletkezését és túlélésük valószínûségét is befolyásolják. Az élõvilág egésze pedig maga is folytonosan átformálja a fizikai feltételeit. 107 Feltehetõen a Föld összeütközött egy kisbolygóval (meteorittal) De nem maga a becsapódás ütötte agyon a "dinókat", hanem az utóhatás végzett velük. Olyasféle utóhatás, amit a

148


mûvelésre és állattenyésztésre áttért emberiség is képes volt beilleszkedni a bioszférába anélkül, hogy megzavarta volna annak globális egyensúlyát. Eddigi történetének több mint 99.9 % -ában tehát az ember a természet sajátos részeként, azzal összhangban élt. A 200 éve bekövetkezett ismert változások azonban felborították az egyensúlyt. Bár az emberi faj még manapság is csupán az állati biomassza mintegy 0,44 százalékát képviseli, a természeti folyamatokba való beavatkozási képessége ennél több nagyságrenddel nagyobb! Ennek következményei pedig szükségképpen kihatnak a vele együtt élõ növényekre, állatokra is. Még alig ismerjük a természetet. Még azt sem tudjuk pontosan, hogy hány fajjal élünk együtt (kb. 8-10 millióval). Azt pláne nem tudjuk, hogy mi lenne ezek természetes kihalási üteme. Becslések szerint manapság már óránként tûnik el 15-20 állat és növényfaj. Közben feltehetõen új fajok is keletkeznek, de az egyenleg nyilvánvalóan nem tekinthetõ „természetesnek”: a biológiai sokféleség riasztó sebességgel csökken. Tehát a legjobb úton haladunk afelé, hogy megvalósítsuk a földtörténet hatodik nagy kihalási eseményét. Az elsõ öthöz képest csak annyi a különbség, hogy a fajok gyors eltûnéséért most elõször nem a természet, hanem mindenek elõtt az emberi tevékenység a felelõs. A kipusztulás alapvetõ oka ugyanis bizonyos fajok módszeres kiirtása, valamint a fizikai feltételek általános rombolása, s ezzel a növényi, állati élõhelyek szennyezése, felszámolása. ® Ilyen körülmények között a homo sapiens túlélheti-e a harmadik évezredet? Korai lenne még az esélyeket latolgatni. Elõbb, egy pillanatra visszatérve a módszer kapcsán már említett szabályozási körökhöz, mérjük fel jobban az eddig mondottak súlyát.

tudósok egy lehetséges atomháború utánra is jósolnak: és „nukleáris tél”-nek neveznek. A becsapódás hirtelen felszabaduló energiája erdõtüzeket okoz, és óriási törmelék-, porés koromfelhõ burkolja majd be a Földet. Mivel ezen a rétegen a napfény se tud áttörni, hónapokig, esetleg évekig sötét lesz, a hõmérséklet fagypont alá süllyed, és leáll a fotoszintézis, tehát megszûnik a bioszféra tápanyag utánpótlása.

149

Pozitív és negatív visszacsatolás A pozitív visszacsatolás olyan rendszerek sajátja, amelyben az összetevõk egymás hatását erõsítik: „a” erõsíti „b”-t, „b” „c”-t, és így tovább, míg legvégül „z” is erõsítõ hatást gyakorol „a”- ra. Ilyen szabályozási körben már egyetlen tényezõ felfokozott aktivitása (túlmûködése) is az összhatás korlátlan felerõsödéséhez, az ellenkezõje pedig az egész rendszer leállásához vezet. A folyamat mindkét esetben fékezhetetlenné válik, egészen az összeomlásig. Az ilyen labilis egyensúlyú rendszerek úgy tehetõk stabillá, hogy a körbe beépítünk egy olyan összetevõt, amely annyival gyengébben hat a láncban utána következõre, amennyivel erõsebben hat rá az elõtte álló. Így a negatív feedback (bizonyos határokon belül) képes fékezni, korlátozni a túlmûködést / csökkent aktivitást, vagyis kiegyenlítõ funkciót tölt be. ® A növény és állatfajok, valamint a saját szabályozási köreiket kialakító egyes élõlények (ideértve az egészséges emberi szervezetet is) negatív visszacsatolás alapján mûködnek. Pozitív visszacsatolások a természetben csak igen ritkán fordulnak elõ. Csak az olyan hirtelen keletkezõ és gyorsan elmúló eseményeknél figyelhetõk meg, mint a lavinaomlás, a szavannatûz, vagy a már említett gyorsan szaporodó rágcsálók „tündöklése és bukása”. ® Az emberi faj mûködését melyik típusba soroljuk? Nos, az eddig vázolt tendenciákat az teszi életveszélyessé, hogy nem csupán átmeneti egyensúly-zavarra utalnak, hanem a mûködésük pozitív visszacsatolásra emlékeztet: a zárt térben folyton szaporodó emberiség egyre gyorsuló tempóban szennyezi és éli fel a környezetét. Vajon képes lesz-e megfékezni ezt a folyamatot? – mert ettõl függ a túlélése. Talán igen. De ehhez meg kell fékeznie azt a „flúgos futamot” is, amely a következõ szakasz tárgya, amely a bajok gyökere, amely tehát jórészt az összes többiért is felelõs.

n 5. Versenyfutás önmagunkkal A címet Konrad Lorenz-tõl kölcsönöztem. A kifejezés láthatóan nem a fajok közötti túlélési versenyre, hanem a pozitív visszacsatolás azon sajátos esetére

150


utal, amikor „ugyanazon faj egyedei egymással kelnek versenyre.” az emberek közötti gátlástalan versengésrõl lesz szó.

108

Magyarán,

Miért hangsúlyozom a „gátlástalan” jelzõt? Azért, mert az a szokásos kérdés, hogy „jó-e az emberek közötti verseny?”, pontosan annyira értelmes, mintha azt kérdeznénk, hogy „jó-e a pajzsmirigy?” Az ilyen rosszul feltett kérdésekre a válasz mindig ugyanaz: jó és rossz. A verseny természetesen jó, ha éppen annyi van belõle, amennyi szükséges és elégséges. És rossz, ha – az együttmûködés rovására – lavinaszerûen eluralkodik. Ez katasztrófához vezet, mert „a fajon belüli okok által provokált belsõ szelekció olyan változásokat okoz az egyed örökítõ anyagában, amelyek a fennmaradási esélyét nemcsak hogy nem növelik, hanem kifejezetten csökkentik”109 Ezért a verseny szabályozása nemcsak az emberi fejlõdés feltétele, hanem az evolúció egyik alapmechanizmusa.

Az árgusfácán és a homo sapiens Az elõbbi, talán bonyolultnak tûnõ összefüggéseket világítsuk meg egy egyszerû példával. Ebbõl az is ki fog derülni, hogy miért mûködik másképp egy-egy állatfaj, mint a mai emberiség. Elõre bocsátva a végeredményt: az állatnál van olyan külsõ korlát, amely fékezi az egyedek közötti versenyt, vagyis stabilizálja a pozitív visszacsatolással fenyegetõ folyamatot. – A kérdés az, hogy az embernél van-e? A fajon belüli versengés szabályozását kiválóan illusztrálja az árgusfácán szárnytollainak esete. Ezt a pompás „võlegényi díszt” dürgéskor a hím legyezõformán szétteríti, és ezzel imponál a nõsténynek. Sok más fajhoz hasonlóan, a párválasztás itt is kizárólag a nõstényen múlik. A képlet egyszerû: a versengõ kérõk közül a nõstény azt a hímet választja, amelyiknek legnagyobb a „legyezõje”. Ez a hím örökíti tovább a génjeit. Az egyre nagyobb szárnytoll tehát evolúciós elõnyt jelent. De ha így van, akkor a belsõ kiválasztódás eredményeként néhány generáció során miért nem nõ meg akkorára, mint ad absurdum a Gellért-hegy? Azért

108 Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bûne. – Ikva, 1994. 38. oldal. 109 Uo. 40. oldal

Versenyfutás önmagunkkal

151

nem, mert ugyanaz a tulajdonság, ami az egyik vonatkozásban elõny, az, egy másik vonatkozásban, evolúciós hátrány is: minél nagyobb a szárnytoll, a fácán annál inkább elnehezül. Annál kevésbé tud felrepülni, így végül a földi ragadozók prédája lesz. Tehát a fácánnál, miként más állatoknál is, van külsõ korlát: a környezet hatásai megakadályozzák, hogy az egyedek versengése (a belsõ szelekció) a fajt a kipusztulás irányába vezesse. ® Az ember azonban csúcsragadozó: a táplálkozási lánc élén áll. Néha ugyan maga is áldozatul esik a többi ragadozónak, de a faj egészét ma már nem fenyegetik más fajok. Ráadásul azt is megtanulta, hogy hogyan legyen úrrá bizonyos természeti erõkön. A saját mûködésérõl viszont még nagyon keveset tud. Ezért aztán azt hiszi, hogy számára nincs korlát. Pedig van: vagy önmaga szab korlátot magának, vagy itt is a valóság (nem egy másik faj, hanem maga a természet) fogja ezt megtenni. – Igaz, az emberi korlátok nem egyszer s mindenkorra adottak. Az állati léttel szemben az emberi tevékenységnek az a specifikuma, hogy mindig képes túllépni a történetileg adott (készen talált) korlátain. De, és ez a lényeg, mindenkori korlátait az ember csakis azzal a felmérhetetlenül nagyobb valósággal összhangban haladhatja meg, amelynek õ maga is része! Tehát a bolygó egészét (és kozmikus környezetét) az ember soha nem fogja „legyõzni”: csak addig maradhat életben, amíg tiszteli és betartja törvényeit. Néhány szakértõ például azt jósolja, hogy 150-200 év múlva az emberiség lélekszáma 10 milliárd fõ körül stabilizálódni fog. Lehetséges ez? Igen. – De nagyon nem mindegy, hogy hogyan! Éhínségek, háborúk, járványok és természeti katasztrófák következményeként-e, vagy azért, mert a homo sapiens méltó lesz a nevére, és képes lesz megfékezni a túlmûködéseit. ® Jelenleg azonban nem efelé tartunk. Ellenkezõleg: abban a magántulajdonon (egyéni érdekeken) alapuló nyugati típusú civilizációs modellben, amelyben az emberek túlnyomó többsége ma él, vagy élni szeretne, gyerekkorunk óta arra szocializálnak bennünket, hogy a versengés legõrültebb formáiban is a „haladást” lássuk. Hogy ténylegesen mi a jó és mi a hasznos az ember számára, az ebben az „én vagyok a legjobb!” címû flúgos futamban mára már teljesen feledésbe merült. Embertársaink többsége ma már csak azt tekinti értéknek, ami alkalmas arra, hogy e kíméletlen konkurenciaharcban a többiek fölé emelje.

152


® Ha valóban az értékek versenye folyna, ha például valakiben azt becsülnénk, hogy szép verseket ír, a másikban azt, hogy kiváló festõ, vagy jól sakkozik, vagy remek asztalokat gyárt, vagy élelemmel, hajlékkal segíti az éppen rászorulót, vagy „csupán” az élet örömét sugárzó személyiségét osztja meg másokkal stb., – akkor rádöbbennénk, hogy valamiben mindenki „legjobb”! Valamiért mindenkit érdemes szeretni! Akkor ez a sokféleség kölcsönösen korlátozná, és jó irányban erõsítené egymást. De a mai hajsza lényegében egy pont körül forog: az a „legjobb”, aki a legmagasabbra tornászta fel magát a pénz, és a vele megvásárolható ismertség, presztízs, hatalom és anyagi jólét szamárlétráján. ® És ami jó az egyénnek, az jó a közösségnek is: ha mindenki csak a saját hasznát lesi ,akkor ezen magatartások összességét szinte egy „láthatatlan kéz” tereli majd a közjó irányába – szögezte le Adam Smith, a kapitalista szabad verseny szellemi „atyja”, még a XVIII. század végén.110 Igaz ez? Korántsem. Sõt: életveszélyes tévedés! Miért? 1.

Egyrészt azért, mert a pénzért, (legyünk tudatosan naivak és az egyszerûség kedvéért tételezzük fel, hogy mindenki tisztességesen jut hozzá,) – dolgozni kell. S az egyre több pénzért – egyre többet kell dolgozni. Hogy a lelkekben, a magánélet szintjén milyen károkat okoz ez az idegõrlõ hajsza, arra majd az utolsó fejezetben térek ki.111 Itt és most elégedjünk meg Lorenz és kedvenc tanítója (Oskar Heinroth) sommás ítéletével: „az Argus fácán szárnyai után a modern ember munkatempója a belsõ szelekció legostobább produktuma”.112

2.

Másrészt az emberiséget sem a „közjó” irányába tereli ez a „láthatatlan kéz”. Ezt a matematika egyik ága, a játékelmélet, meggyõzõen bizonyítja. Az egyéni haszonlesés lavinaszerû eluralkodását és következményeit „a közlegelõk pusztulása” címû tanmesében szokták összegezni.

110 Adam Smith: Vizsgálódás a nemzetek jólétének természetérõl és okairól – Budapest, 1940. 111 A termelés/fogyasztás gyorsuló spiráljába gabalyodott ember egyre reménytelenebbül keresi élete értelmét. 112 Uo. 40. oldal.

Versenyfutás önmagunkkal

A közlegelõk pusztulása

153

113

Tegyük fel, hogy egy faluban van 100 gazda, mindegyiknek van 1 tehene, így összesen 100 állatot hajtanak ki a közös legelõre. Ha maximum ennyi tehén legel, akkor a legelõ még meg tud újulni, és a dolog szépen mûködik. Ám az egyik gazda, hogy növelje hasznát, még egy tehenet hajt ki legelni. Jó ötletnek tûnik, mert a haszna most már két tehén tartásából származik. Igaz, a többiek kicsit rosszabbul járnak, hiszen amit eddig százfelé osztottak, azt most százegy felé kell elosztani. az egy tehénre jutó táplálék így kevesebb. De a csökkenés olyan kicsi, hogy alig lehet észrevenni. A ragyogó ötlet azonban egy másik gazda fejében is megfogan, és követi az elsõ példáját. Késõbb, ugyanezen motiváció alapján, esetleg kiegészülve azzal a meggondolással, miszerint „nehogy már ütõdöttebb legyek, mint a szomszéd!”, egyre többen ezt teszik. A két tehenet kihajtó gazdák számának növekedésével azonban a többi „élhetetlen” már érezhetõen rosszabbul jár, mert a tehenüknek egyre kevesebb táplálék jut, a jószág egyre soványabb, egyre kevesebb tejet ad. Hogy elkerüljék a még nagyobb veszteségeket, számukra, az elõbbi okok mellett, már megélhetési kényszer is, hogy kövessék a többiek példáját. Ez pedig, egyre csökkenõ hozamok mellett, újabb tehén-inváziót gerjeszt. A játék addig tart, addig hajtanak ki egyre több és több tehenet a legelõre, amíg az bírja az egyre erõsebb legeltetést. Egy szép nap azonban felmondja a gazdákkal kötött együttmûködési szerzõdést, és a gyep eltûnik. Így a gazdák valamennyien tönkremennek. Ez tehát nem egy zérusösszegû játszma, ahol az egyik nyer, a másik veszít, hanem az emberi játszmák különleges esete. Olyan játszma, ahol a külön-külön racionálisnak tûnõ, de csak a saját hasznot maximalizálni akaró magatartások eredménye tökéletesen irracionális: mindenki veszít!114

113 A modell elsõ megfogalmazója a matematikus W. Forster Lloyd (1833). Az õ elemzését használta fel Garett Hardin biológus, aki cikket írt az amerikai Science folyóiratban. (1968). Címe: The Tragedy of the Commons (A közös dolgok tragédiája). Hankiss Elemér szociológus a Társadalmi csapdák-ról megjelent könyvében, a konkrét példa nyomán, a „commons” szót „közlegelõk”-re fordította (1979), így a hazai szakirodalomban ez a kifejezés terjedt el. 114 Ez újabb példa arra, hogy a „racionalitás” egy nagyon cseles, sokértelmû fogalom.

154


® Persze, ha ez a legelõ korlátlan lett volna, akkor az én mesém is tovább tartott volna. – De nem az. Ahogy az energia, a nyersanyagok, a víz, a talaj és a levegõ sem az. Ezek mind korlátlannak tûntek, évezredeken át, de nem azok. Vegyük hát észre, hogy a „közös legelõ” alatt itt és most a bioszférát értjük! Csak egyetlen Földünk van, mindnyájunk otthona. Ezt a közös otthont jelenleg pontosan az elõbbi modell szerint (önzõ egyéni érdekeink szerint) fogyasztjuk, szennyezzük, pusztítjuk. Ha ezt nem látjuk be, és nem teszünk ellene semmit, akkor valamennyien szükségképpen úgy fogunk majd járni, mint a falu gazdái. S ez nem valami „prófétai jövendölés, vagy világvége-várás”, hanem egyszerû matematika.

A túlélés esélye Van-e kiút? Elméletileg van. Van olyan pozitív végösszegû játszma, amelyben mindenki nyer. Az elõbbi modellrõl ugyanis nemcsak a katasztrofális végkifejlet lehetõsége, hanem az elkerülés módja is leolvasható: „ha maximum 100 tehén legel, akkor a legelõ még meg tud újulni, és a dolog szépen mûködik”! Ilyenkor a legelõ adottságainak kihasználása (a javainak fogyasztása) és az eltartó képessége egyensúlyban van. ® Az egyensúly fenntartásához azonban a gazdáknak be kell látniuk, hogy a legelõ mindenkori terhelhetõségének van egy felsõ határa, õk maguk pedig, együttmûködésre vannak ítélve, ezért szabályozniuk kell az egymás közötti versenyt: az egyéni érdek csak a közös érdeknek alárendelten mûködhet. Például: a falu közössége hoz egy határozatot, amely kimondja, hogy a település jövõje érdekében az adott területen száz tehénnél többet tilos legeltetni. A szabály megsértõit megbüntetik, akiknek nem jut legelõ, azokat más módon kárpótolják, a felnövekvõ generációt pedig ezen ésszerû normák betartására nevelik, oktatják. Kisebb közösségekben viszonylag könnyen megvalósítható egy ilyen közös bölcsességen alapuló gazdasági, jogi és erkölcsi szabályozás. ® De megvalósítható ez globális szinten, 6,4 milliárd gazda között is? Elméletileg igen, analóg módon, ugyanígy. Hogy ténylegesen megvalósítható-e? – nem tudjuk. Pedig ennek a kérdésnek a megválaszolásától függ az emberiség jövõje. Egyelõre azt nézzük meg, hogy eddig milyen jó irányú lépések történtek.

155

n 6. Fenntartható a fejlõdés?

115

„A néma tavasz” 45 éve, 1962-ben jelent meg egy amerikai újságírónõ, Rachel Carson „Néma tavasz” címû könyve, amely a természeti körforgásba bekerülõ emberi hulladékok, és mérgezõ anyagok katasztrofális biológiai következményeire hívta fel a figyelmet. Nem tudományos értekezés volt, de nagyon színesen és megrázóan közölt egy lehetséges forgatókönyvet, egy „mesét a jövõrõl: Aztán egyszer csak valami különös rontás támadt a vidékre, és többé már semmi nem volt ugyanolyan, mint azelõtt. Gonosz átok telepedett a tájra: megmagyarázhatatlan betegség vitte el a csirkéket, s a birkák és tehenek is megbetegedtek és elpusztultak. A halál árnyéka borult mindenre. A farmerek arról beszéltek, hogy a családokban is sokféle nyavalya ütötte fel a fejét, s a városi doktorok egyre értetlenebbül álltak az embereket megtámadó újfajta betegségek elõtt. Történt néhány hirtelen és értehetetlen haláleset is, és nemcsak a felnõttek, hanem a gyerekek között, akik játék közben hirtelen rosszul lettek, és néhány óra múlva meghaltak. És az a különös csend. Például a madarak – hol vannak? Sokat beszélgettek róluk, zavartan és tanácstalanul. A kertek hátsó végében felállított madáretetõk elhagyottan álltak, s az a néhány madár, melyet itt-ott még látni lehetett, minden ízében reszketett, kínosan vonszolta magát – haldoklott. Hajnalonta, amikor máskor vörösbegy, gerle, szajkó, ökörszem és ezer más madár köszöntötte a napot, most néma csönd ülte meg az erdõt, a földeket és a mocsarakat. A farmokon hiába kotlottak a tyúkok: a tojásokból nem kelt ki csirke. A farmerek panaszkodtak, hogy nem tudnak disznót hizlalni: alig pár malac születik, s néhány napnál nem élnek tovább. Az almafák virágba borultak, de a szirmok között nem sürögtek a méhek, s a megporzatlan virágokból nem termett gyümölcs. Az utakat szegélyezõ, valaha szépséges növényzet aszott és barna volt, mintha meg115 A „fenntartható fejlõdés" fogalma a múlt század 70-es éveiben keletkezett. Sokféle meghatározása lehetséges, ezek közös vonásai így összegezhetõk: a fejlõdés akkor fenntartható, ha az emberiség a kozmosz sajátos részeként betartja a természet törvényeit, és anélkül elégíti ki a jelen generációk szükségleteit, hogy felélné a jövõt. (Hogy veszélyeztetné a jövõ generációk hasonló szükségleteinek kielégítését.)

156


égett volna – és csend volt itt is, élettelen csend. A halott patakokat sem látogatták már a horgászok: elpusztultak a halak is mind. Az ereszek alatt, a csatornákban és a tetõzsindelyek közötti résekben még látszott egy kevéske abból a fehéres- szemcsés anyagból, ami pár hete mint furcsa hó hullott le az égbõl a házakra, a földekre és a vizekbe. Nem gonosz varázslat történt, nem valamiféle ellenséges hadtest némította el a vidéket. Az emberek mindezt maguknak köszönhették. – Ez a falu a valóságban nem létezik. Igen könnyen juthat azonban hasonló sorsra ezer meg ezer falu és város Amerikában, vagy bárhol a világban. Nem ismerek olyan helyet, ahol egyszerre történt volna meg mindez a szörnyûség, amit leírtam. De mind megtörtént már valahol, és sok valódi, létezõ közösség szenved a leírt csapások közül akár többtõl is. A sötét árny szinte észrevétlenül lépett közénk, és ez a fenti, elképzelt tragédia könnyen válhat kegyetlen valósággá, amivel mindnyájan szembesülünk.” 116

Kiútkeresés A „Néma tavasz” hangvétele akkoriban (a múlt század 60-as éveiben) még teljesen szokatlan volt. A könyv azonban gyorsan bestsellerré vált, és felrázta a közös problémákra érzékenyebb emberek lelkiismeretét. Elindította a zöld mozgalmakat, és a fenntartható fejlõdéssel foglalkozó nemzetközi kutatásokat, konferenciákat. ® 1970. április 22-én, mintegy 20 millió ember részvételével, az Egyesült Államokban megtartották az elsõ „Föld napja” rendezvény-sorozatot. A kezdeményezés késõbb átterjedt a többi kontinensre is, így ma már világszerte, Magyarországon is, különbözõ társadalmi programok keretében, minden évben ezen a napon értékelik a természetvédelemmel kapcsolatos globális és helyi problémákat. ® 1972-ben a Római Klub közzétette elsõ jelentését, „ A növekedés határai” címmel.117 Ez végleg leszámolt a korlátlan források illúziójával. Az 1900-1970

116 Rachel Carson: Néma tavasz. - Katalizátor, 1994. 27-28. oldal 117 Az 1968-ban alakult Római Klub ma is mûködik, mint a globálisan gondolkodó értelmiség

Fenntartható a fejlõdés?

157

közötti tendenciákat 2100-ig extrapolálva azt jósolta, hogy 2050 körül globális környezeti katasztrófa várható. Ezt a pesszimista jövõképet a világ vezetõ gazdasági és politikai hatalmai megdöbbenéssel fogadták, s többnyire gorombán elutasították. A bírálatokra a Klub újabb és újabb jelentésekben válaszolt.118 A modellek módszertanilag finomodtak, egyre komplexebbé váltak, de nem lettek optimistábbak. Viszont szaporodtak a katasztrófa megelõzésére tett ajánlások. Ezek, a természetvédelemre vonatkozó tézisekkel együtt ma is érvényesek, és három kritikus pontban foglalhatók össze: 1. 2. 3.

stabilizálni kell az emberiség lélekszámát, ésszerûen korlátozni kell a gazdasági növekedést (csökkenteni kell a luxusfogyasztást), és fel kell számolni a világszegénységet (csökkenteni kell a társadalmi egyenlõtlenségeket).

® Az ajánlások megvitatására az ENSZ számos nemzetközi konferenciát szervezett. A fontosabbak színhelye Stockholm, Montreál, Kioto, Rio de Janeiro és Johannesburg volt.119 1972. június 5. Stockholm. Itt két említésre méltó esemény történt. Az egyik, hogy azóta minden év június 5. – Környezetvédelmi Világnap. A másik, hogy egyezményt fogadtak el a biológiai sokféleség megõrzésérõl. Az egyezmény a teljes élõvilág védelmét szorgalmazza, és (az aláírók számára) jogilag kötelezõ.120 vitafóruma, szigorúan zártkörû tagsággal. Maximum 100 fõ lehet a tagja. Ezek többsége tudós. – Sok hasonló szervezet mûködik manapság a világban. Ezek közül a legjelentõsebb, s ez nem „nemzeti elfogultság”, hanem tény, az 1993-ban László Ervin vezetésével megalakult Budapest Klub, amelyhez bárki csatlakozhat! Csak néhány név a tiszteletbeli tagok közül: Csingíz Ajtmatov, Maurice Béjart, a XIV. Dalai Láma, Milos Forman, Göncz Árpád, Mihail Gorbacsov, Václav Hável, Jancsó Miklós és még sokan mások. Elérhetõsége: http://www. clubbofbudapest. hu 118 Az elsõ jelentés bírálatát részben megalapozta, hogy módszertanilag valóban vitatható volt: lineáris trendekkel dolgozott, és számos (ellensúlyként felfogható) tényezõt nem vett figyelembe. Például az energia és nyersanyag-takarékos, valamint környezetbarát új technológiák bevezetését, új fosszilis források feltárását, a megújuló energiahordozókra való áttérés lehetõségét stb. 119 Ezek közül kettõrõl már volt szó: Montreál (1987) – egyezmény az ózonréteg védelmérõl, és Kioto (1997 – egyezmény a klímaváltozásról, fõként az üvegházhatás korlátozásáról. 120 Az „Erdõk védelmérõl” szóló dokumentum szintén nemzetközi egyezménynek indult, de csak ”irányelv” lett belõle, jogilag nem kötelezõ.

158


1992. Rio de Janeiro. Itt került be elõször a dokumentumokba a fenntartható fejlõdés fogalma – azzal összefüggésben, hogy a legfejlettebb (OECD) országok többsége vállalta, mindenkori bruttó nemzeti össztermékének 0,7 %-át fejlesztési segélyekre fordítja. A segélyek célja: környezetkímélõ technológiák bevezetése a fejlõdõ országokban. A felajánlást sokan „áttörésként” üdvözölték, mondván, hogy sikerült a világot egy új fejlõdési pályára helyezni.121 – De ez csak illúzió volt. 2002. Johannesburg. Megállapították, hogy a Föld környezeti állapota tovább romlott, a szegény és gazdag országok közötti különbség tovább nõtt, és a Rióban vállalt segélyezési kötelezettségének mindössze 5 ország tett eleget. Elfogadtak viszont egy újabb 32 pontos „Nyilatkozatot”, és egy 132 pontból álló „Végrehajtási tervet”. Ez utóbbiból két mozzanatot emelek ki: 2015-ig a felére kell csökkenteni azok számát, akik ma még nem jutnak egészséges ivóvízhez, illetve azok számát, akiknek a napi jövedelme nem éri el az 1 USA dollárt. ® Minden jó irányba tett lépésnek örülni kell. De ha a konferenciák több tonnára rúgó papírhalmazát összevetjük a Római Klub ajánlásaival, s különösen a bioszféra (elõzetesen már dokumentált) tényleges állapotával, vagyis megnézzük, hogy a nemzetközi egyezményekbõl és programokból ténylegesen mi valósult meg? –, akkor az eddigi „kiútkeresés” összegzõ értékelését már mindenki maga is elvégezheti. Elõttem pusztán a melegedõ vízben békésen lubickoló béka képe villan fel. Ezt igazolják a legfrissebb hírek is, kommentár nélkül. 2007. júniusának elsõ napjaiban, a legfejlettebb (G) 8- ak csúcstalálkozóján, két dologban állapodtak meg. Elõször is: 2013-ig újabb dollár milliárdokat ígértek a világ éhezõinek, miközben rögzítették, hogy még a két évvel korábban vállalt segélyek sem teljesültek. Másodszor: 2050-ig „igyekeznek” a felére csökkenteni a jelenlegi CO2- kibocsátást, és a programba „megpróbálják bevonni” a fejlõdõket is.

121 A tervezett „áttörés” értékeléséhez tudni kell, hogy az OECD országok lakossága jelenleg a Föld népességének 18%-a, de a megtermelt energia felét fogyasztja, és a világ bruttó össztermékének (GDP-jének) mintegy 80%-át termeli! – Ebbõl a 80-ból ajánlottak fel a szegény országoknak évi 0, 7%-ot.


„A helyzet reménytelen, de nem súlyos”

159

122

Igaza van a „Néma tavasz” írójának. „Nem gonosz varázslat” történt, nem egy földöntúli X hozta ránk a „romlást”. Ami történt és történik, azt csak magunknak köszönhetjük. A gazdag országok felelõssége persze nagyobb. De egy országot kiemelni, – részrehajlás lenne. Ezért, ha most a USA példáját hozom, csak úgy utalok rá, mint tipikus példára. A jelenlegi elnöke úgy véli, hogy a világnépesség 5 %-át kitevõ USA állampolgároknak joguk van a CO2 – kibocsátásból rájuk esõ 5 % helyett a mostani 30 %-ot tartani, sõt, akár még növelni is. ® De miként lehetséges, hogy a világ legfejlettebb országában, ahol a legmagasabb szintû tudományos kutatás folyik, az elnök nem vesz tudomást a veszélyrõl?123 Errõl önmagában is köteteket lehetne írni: ismerethiány, csõlátás, az államférfiúi bölcsesség hiánya, gazdasági, politikai, katonai érdek és még sok más tényezõ játszhat benne szerepet. Emeljünk ki két alapvetõ okot. Már mindkettõre történt utalás: 1.

Az utóbbi 2-300 évben a nyugati civilizációból kiveszett az az érzés, hogy egyek vagyunk a természettel, és ugyanúgy kiveszett a más népek iránti empátia, szolidaritás is.

2.

Világunk jelenleg a gazdasági növekedés/anyagi fogyasztás bûvöletében él, ezért életünkön lavinaszerûen eluralkodott a piaci szemlélet.

Ennek a szemléletnek, miként a „piac-gazdaság” szó összetétele is mutatja, csak a gazdaságban lenne helye. Ott, ha tisztességes, és mindannyiunk jólétét szolgálja, feltétlenül. De a tudományban, oktatásban, mûvészetben, sportban, és a társadalom egyéb nem-gazdasági területein már semmi keresnivalója sincs – pontosabban, mivel a gazdasági kényszer az életünk egészét átszövi, az ilyen területeken szükségképpen alárendelt szerepe kellene, hogy legyen.

122 Utalás Paul Watzlawick ilyen címû könyvére – Helikon, 1989. Ebben a kiváló szociálpszichológus és pszichiáter sajátos stílusban elemzi lelki „gubancaink” törvényeit, remélve, hogy a humor és az irónia (talán) majd ráébreszt bennünket, miként tehetjük harmonikusabbá az életünket. 123 Igaz ugyan, hogy a már említett G8-as csúcstalálkozón Bush fontosnak nevezte a kiotói egyezmény végrehajtását, sõt megígérte, hogy „a következõ klímavédelmi megállapodásban az USA már vezetõ szerepet játszik”, de könnyen ígérhette, mert akkorra már rég nem õ lesz az elnök.

160


® A gond az, hogy a piaci versenyszellem már ezeket a szférákat is meghódította, nemegyszer uralja. S amíg ez van, addig a nem-gazdasági alrendszerek nem lehetnek hatékony ellensúlyok, nem lehetnek erõs negatív visszacsatolási pontok. Addig csak késleltetni tudjuk a katasztrófát – anélkül, hogy a vázolt tendenciákat képesek lennénk megfékezni, visszafordítani, tehát az emberiséget valóban fenntartható fejlõdési pályára állítani. ® Vegyük példának a tudományt. Mûködésérõl az elõzõ fejezetekben pozitív, modellszerû képet rajzoltam. Ezt most is fenntartom, de látni kell, hogy önmagában a tudomány sem „csodafegyver”. Miért nem? 1.

Már volt arról szó, hogy a tudomány tárgyilagos szûrõjén sok érték is áthullik, és a külsõ világhoz képest önmagunk belsõ folyamatairól, motivációiról még nagyon keveset tudunk.

2.

Eddig a tudomány olyan lineáris rendszereket kutatott, amelyek mûködése és végállapota nagy valószínûséggel megjósolható. A komplex nem-lineáris rendszerek viszont nagyon érzékenyek a kezdeti feltételekre, és hosszabb távú mûködésükben alapvetõen kiszámíthatatlanok. Velük csak néhány évtizede ismerkedik a káoszfizika, amely, a nevével ellentétben nem a káoszt, hanem az abból kibontakozó rend feltételeit kutatja. Jó példa erre a „pillangóhatás”: az a légmozgás, amit egy pillangó okoz, esetleg döntõen befolyásolhatja, hogy milyen lesz az idõjárás, mondjuk egy félév múlva. Ezért a meteorológiai elõrejelzések két hétnél továbbra már kevéssé megbízhatók. A bioszféra egészét tekintve az elõrejelzések beválása még inkább korlátozott, mert ez olyan rendkívül bonyolult nem-lineáris rendszer, amelynek az idõjárás (klímaváltozás) csupán igen vékony szelete. Vagyis, miközben az ember egyre jobban beavatkozik a természeti folyamatokba, és egyre inkább átveszi saját evolúciójának irányítását, az elõre látó képessége (a feladat nagyságához képest) minimális. Így fordulhat elõ, hogy az ember, mint „a gyufával játszó gyermek”, gyakran éppen a tudomány segédletével, olyan folyamatokat is elindít, amelyek következményeit ma még nem látja át, s mire átláthatná, már lehet, hogy irreverzibilisek.

3.

A tudomány szédítõ sebességgel differenciálódik, újabb és újabb szakterületekké osztódik. Ez legalább két következménnyel jár. Egyfelõl kitermel egy rendkívül furcsa embertípust. Olyan csõlátó szaktudóst, aki remekül ismeri a világ egy apró zugát, de egyre lazább kapcsolatban áll a tudomány


161

többi részével, és egyre kevésbé érdekelt a Kozmosz, s benne az ember átfo124 gó értelmezésében. Ezért a megállapításai csak igen szûk körben érvényesek, és – más összefüggéseket is látva – sokféleképpen interpretálhatók. Másfelõl igen ritka az olyan kivételes képességû szintetizáló tudós, aki a rész-szakértõk anyagaiban biztonsággal eligazodik. Még ennél is ritkább, hogy meri vállalni annak kockázatát, hogy a felismert tendenciák alapján egyértelmû és határozott cselekvési ajánlásokat fogalmazzon meg a döntéshozók számára. Ha megteszi, szinte biztos lehet benne, hogy valamely részterületen érdekeket sért. S ha ez van, akkor számíthat rá, hogy sokan még a tudományos hitelességét is kétségbe vonják, mondván, hogy „minek szól bele, nem is ért hozzá!”, lévén õ maga nem specialista. Ezek után kinek higgyen az adott kérdésben járatlan döntéshozó? 4.

Az üzleti szellem és a verseny „mániája” a tudományos életbe is behatolt. Ennek egyik következménye, hogy a kutatók egyre több felesleges publikációt hajtanak ki a tudomány közlegelõjére. Miért? Mert „a kutatókat is megkísérti az anyagi elõnyök maximális kihasználásának vágya, a dicsõség, – és a hatalomvágy.” – írja Blasszauer Béla.125 Mielõtt elítélnénk õket, gondoljuk meg, hogy „e kísértés alól nehezen vonhatja ki magát az, akit a publikációinak számával mérnek, akit csak akkor fogadnak el és tekintenek igazán embernek, ha bizonyos formális elvárásoknak, mennyiségi mutatóknak (’impact faktorok’-nak és idézettségi indexeknek) eleget tesz.”126 A „vagy-vagy” alternatívát J. Knight, a lousianai Állami Egyetem pszichiátriaprofesszora már jó 25 évvel ezelõtt felvázolta: „Publikálni vagy megsemmisülni! Az embernek ahhoz, hogy támogatást kapjon és elõléptessék a munkahelyén, publikálnia kell. S egyre inkább a publikáció, semmint a fel127 fedezés válik a laboratóriumok céljává.” Azóta, az egyre kíméletlenebbé váló versenyben, ez a tendencia felgyorsult. A következõ idézet a hazai egészségügyi viszonyokról szól, de általánosítható: „Sajnos, közismert, hogy ma, a tudományos munkák, közlemények nem kis része, jóformán egyetlen célt szolgál. Azt, hogy minél több

124 Erre a jelenségre a múlt század 20-as éveiben már Ortega Y Gasset is felfigyelt. Lásd: „A tömegek lázadása” címû könyvét. – Pont Kiadó, Budapest, 1995. 125 Blasszauer Béla: Orvosi etika – Medicina, 1995. 145. o. 126 Uo. 127 Uo.

162


orvos minél többet publikáljon. Így óhatatlan, hogy a megjelenõ munkák egy része nem valódi problémákkal foglalkozik, és a tudományos munkából levont következtetések a betegellátás szempontjából semmiféle haszonnal nem járnak.”128 Ez más területekre is igaz. – Sõt: mivel a támogatások zömét az ipar, a kereskedelem és a mezõgazdaság, vagyis a gazdaság szereplõi adják, tehát megrendelik a kutatásokat, s a tudományos eredmények a fizetõképes keresletnek megfelelõen születnek, a publikációk egy része nemcsak hogy nem hoz közösségi hasznot, hanem az összeomlás felé vezetõ utat egyengeti. Sok „tudományos” kutatóintézet visszataszító célja például az, hogy a reklámok által már kellõképpen elbutított fogyasztókat újabb és újabb teljesen felesleges további vásárlásokra ösztönözze. – De errõl majd késõbb, térjünk vissza a kiindulóponthoz, az elnök dilemmájához. ® Azok az üzleti körök, amelyek iszonyú sok profitot veszítenének azzal, ha a világgazdasági rendszer valóban átrendezõdne (ha csökkenne a szegény-gazdag szakadék, ha ésszerûen korlátoznák a gazdasági növekedést / luxusfogyasztást, a fosszilis tüzelõanyagok felhasználását stb.) – olyan kutatásokat támogatnak, amelyek az átrendezõdés ellen hatnak. Például, tagadják, vagy bagatellizálják az üvegházhatást, sõt, az esetleges pozitív aspektusait hangsúlyozzák.129 Ez „tudományosan” is megalapozhatja a szükséges intézkedések halogatását, miközben az USA elnöke, ahogy más nemzetek elnökei is, egyre gyakrabban nyilvánítják katasztrófa sújtotta területnek országuk egyes részeit. 5.

Mivel az egyetemeken az oktatás és a kutatás átszövi egymást, a felnövekvõ tudós-jelöltek a mestereiktõl eltanult szemléleti és magatartásbeli mintákat viszik tovább. Azok a hallgatók pedig, akik nem az oktatói / kutatói pályát választják, egyre dominánsabb módon gyakorlati (piaci) szükségleteket kiszolgáló szakképzésben részesülnek. Közben gyakran elfelejtõdik

128 Uo. 146. oldal. 129 Gyakran hangoztatják például, hogy a földtörténet során eddig is váltogatták egymást a jégkorszakok és a felmelegedések, ezért amit most tapasztalunk, az „nem az ember mûve.” Ez részben igaz: modelljeinkkel valóban nem tudjuk pontosan szétválasztani, hogy a drámai változások mennyiben írhatók a természet –, és mennyiben az ember számlájára, de ez nem lehet érv a semmittevés mellett! – Egyébként az ezredfordulóig még a klímaváltozás tényét is tagadták. Manapság ezt mindenki a saját bõrén is érzi, ezért kénytelenek elismerni, sõt, lassan már csakis errõl van szó! Miért problematikus ez? Azért, mert a többi globális probléma így „jótékony homályban” marad!


163

egy õsrégi igazság: ahhoz, hogy valaki jó szakember legyen, mindenek elõtt emberré, integrált tudással is rendelkezõ értelmes emberré kell válnia. S annak függvényében, ahogy errõl megfeledkezünk, a tudásalapú társadalomról szõtt álmunk pontosan annyit ér, mint az „áttöréssel” kecsegtetõ Rio-i kísérlet. – Illúzió. ® Még sorolhatnám a problémákat, de tartsunk mértéket. Van számos követendõ példa is. Világunkban, piaci fertõzöttsége ellenére, még ma is a tudományos gondolkodás képviseli a legerõsebb negatív visszacsatolási pontot. Hogy ez (a vallásos130 mûvészi- politikai és mindennapi józan gondolkodással együtt) képes lesz-e megfordítani a rossz irányba tartó folyamatokat, az persze kérdés. ® Végsõ soron az kellene, hogy az angolul 3 „S”-sel jellemezhetõ mai embert egy „láthatatlan kéz” az önzetlenség, az elõrelátás és a bölcsesség irányába terelje.131 Kétségtelen, hogy ezek közül az önzetlenné válás, pontosabban: az önzés korlátozása a legnehezebb feladat. Sokan eleve reménytelennek látják, mondván, hogy az ember „mindig is” önzõ volt, és az is marad. - Igaz ez? Csak részben. Bizonyos fokú önzés az egyéni túlélés garanciája, s ennyiben az egyik adottságunk. De csak néhányszáz éve tapasztalható, hogy ez a tulajdonság tömegméretekben eluralkodni látszik a másik adottságunk, az együttmûködésre, az önzetlenségre való képességünk felett. Annak, aki „nem lát ki” a saját rövid élete mögül, ez a néhányszáz év örökkévalóságnak tûnhet, és hatalmába kerítheti a „mindig így volt, mindig így lesz” érzése. Valójában ez az idõ igen rövid szakasz az emberiség eddigi 140 ezer éves történetében! ® Csányi Vilmos például meggyõzõen bizonyítja, hogy az állatvilágból való kifejlõdésünk során, de a késõbbi tradicionális társadalmakban is evolúciós elõnynek számított az önzetlenség: azok a csoportok válogatódtak ki, és élték túl 130 A gond az, hogy nagyon sok keresztény, muszlim vagy zsidó megelégszik azzal, hogy részt vesz a rítusokon, és betart néhány szabályt: nem káromkodik, nem eszik húst, fátylat hord, – s miközben hangoztatja, hogy minden más út helytelen, kétely nélkül elhisz mindent, amit a papok neki mondanak. A szertartások / elõírások túlzott tisztelete, valamint a vallások egymással való versengése közben azonban elfelejtõdik a tanítás lényege: a szeretet, és a kozmosz tisztelete. Elfelejtõdik az õsi hivatás is. Az a feladat, ami a vallás latin nevében – religio – is benne foglaltatik: szétválasztás helyett össze kellene kötni a különbözõ hitû embereket! 131 Vida Gábor fogalmazott így egy angol nyelvû kurzuson: „A baj az, hogy az ember, a Linné féle homo sapiens minõsítéssel szemben, inkább Selfish = önzõ, Short sighted = rövidlátó és Stupid = ostoba.” – Vida Gábor: Helyünk a bioszférában. – TypotEX, 2001. 112. oldal.

164


a történelem viharait, amelyek tagjai képesek voltak egymással a lehetõ leghatékonyabb módon együttmûködni, képesek voltak az egyéni önzést a közösségi érdek alá rendelni. – Igen tanulságos, s egyben elszomorító, hogy a nyugati kultúrában hogyan vezetett ez a folyamat a napjainkban egyre inkább terjedõ magányos „single” (egyedül álló, egyedül élõ) állapothoz.132 Az evolúció törvényei ma is érvényesek: az emberiség fenntartható fejlõdéséhez ma is nélkülözhetetlen (lenne) az önzetlen együttmûködés dominanciája. Ezzel szemben tény, hogy a mai közfelfogás szerint azok vannak elõnyben, akik önzõ módon viselkednek, és ennek tovagyûrûzõ hatása korlátozza az elõre látó képességünket, és a bölcsességünket is.133 ® Ez a tendencia azonban korántsem végzetszerû! Végtére is az ember nemcsak egy biológiai faj, tehát képes lehet a mostani értékrendjét egy másfajta emberideál felé elmozdítani. Hogy mi késztetheti erre? Ismétlések helyett újra csak „a Húsvét-szigeti kultúra”, „a melegedõ béka” és „a közlegelõk pusztulása” címû analógiák tanulságaira utalok. Ha más nem, hát a szaporodó lokális katasztrófák miatt majd egyre több ember fog rádöbbenni arra, hogy ezekben a tanmesékben évezredes bölcsességek rejlenek. Ha így lesz, akkor az emberiség fejlõdése, egy 100-200 éves átmeneti szakasz után, újra fenntartható pályára állítható. – Vagy nem. A Föld forog tovább, velünk, vagy nélkülünk. A jövõ mindkét irányban nyitott, s jól van ez így. Ha elõre látnánk, és nem teremtenénk a jövõt, mi értelme lenne az életünknek? Semmi. ® Van még egy dolog, amirõl el szoktunk feledkezni: ahogy tenger sincs „külön”, a vízcseppeken kívül, vagyis a tenger nem más, mint a vízcseppek rendszere, úgy a jelenlegi emberiség sem más, mint 6,4 milliárd személy bonyolult, szövevényes kapcsolata. Ez a felismerés megszabadíthat bennünket attól a bénító érzéstõl, hogy képtelenek vagyunk befolyásolni a globális folyamatokat. Tehát nem kell arra várni, hogy az „emberiség” irányt váltson. Aki szebb jövõt akar, kövesse a keleti ajánlást: „Hogyan változtasd meg a világot? Változtasd meg önmagad! És a világ máris egy kicsit olyanná vált, amilyennek kívántad.”

132 Csányi Vilmos: Az emberi természet – Id. mû. 54-139. Oldal. 133 „A butaság ugyanis addidtív, míg a bölcsesség sajnos nem az”, jegyezte meg találóan Szent-Györgyi Albert. Id. mû: „Az õrült majom”, 23. oldal.

165

n 7. A negyedik fejezet összefoglalása ® Világunkat gyorsuló tempóban alakítja át a XX. században beindult tudományos és technikai fejlõdés: globalizálódik, és egyre sebezhetõbb. ® Egy komplex rendszer zavarainak vizsgálatánál mindig két kérdést kell feltenni: (1) Mi lenne a rendszer egyensúlyi állapota? (2) Mi az oka az egyensúly tartós megbomlásának, tehát az észlelt zavar mely tényezõk túlzott vagy gyenge mûködésére vezethetõ vissza? Ha képesek vagyunk az okot megszüntetni, akkor az egyensúly helyreállítható. Ha nem, akkor már egyetlen tényezõ is pozitív visszacsatolású kört gerjeszthet. Ez vagy a rendszer leállásához, vagy az összhatás korlátlan felerõsödéséhez, de mindenképp összeomláshoz vezet. ® A negatív visszacsatolás azt jelenti, hogy a rendszerben van legalább egy olyan összetevõ, amely képes korlátozni a túlmûködést vagy csökkent aktivitást, tehát kiegyenlítõ, stabilizáló funkciót tölt be. Így mûködnek a növény- és állatfajok, valamint az egészséges emberi szervezet is. Pozitív visszacsatolás a természetben igen ritka. Csak az olyan hirtelen keletkezõ és gyorsan elmúló eseményeknél figyelhetõ meg, mint a lavinaomlás, a szavannatûz, vagy a gyorsan szaporodó rágcsálók „tündöklése és bukása.” ® Az emberi történelem viszont számos ilyen példát felmutathat. A klasszikus minta a Húsvét-sziget kultúrájának összeomlása. A gátlástalan erdõirtás azért indíthatott be kezelhetetlenné váló folyamatokat, mert bár geológiai léptékben mérve az összeomlás villámgyors volt, az emberek számára ez csak fokozatosan bontakozott ki, így a biztonság hamis illúziója elaltatta az éberségüket. ® Ugyanez globális méretekben is megtörténhet, ha két tendencia valamikor metszi egymást: (1) az emberiség lélekszáma, s vele a szükségletek halmaza robbanásszerûen nõ, miközben (2) bolygónk erõforrásai végesek, és gyorsuló ütemben csökkennek, szennyezõdnek, pusztulnak. Mindkét folyamat hátterében a gátlástalan versengésre, és a termelés / fogyasztás öngerjesztõ spiráljára épülõ nyugati civilizációs modell mûködése áll. ® Ha a termékenységi mutató tartósan nem 2,1 körül mozog, akkor a demográfiai egyensúly megbomlik, és vagy a vészes fogyást, vagy a túlzott növekedést kezelni kell. A migráció nem lehet megoldás, mert a Földrõl nincs hova menni. A migráció csak szétteríti, és néhány helyre koncentrálja a problémát, ahelyett, hogy megoldaná. Mivel a népességrobbanás alapvetõ oka az erkölcsi

166


szempontból is szégyenletes világszegénység, és a szegény-gazdag „olló” nem csökken, hanem gyorsulva nõ, a probléma, jelenleg, kezelhetetlennek tûnik. ® Létünk fizikai feltételeit így összegezhetjük: növekvõ nyersanyag- és energiaéhség, csökkenõ források, a víz, a talaj és a levegõ minõségének gyorsuló romlása, valamint globális felmelegedés, és lokális lehûlések. Következménye: a fajok kihalása. ® A fajon belüli szelekció elméleti modellje „A közlegelõk pusztulása”, lehetséges végkifejlete pedig „A néma tavasz”. Az emberiség fenntartható fejlõdésének legfontosabb feltételei: (1) be kell látni, hogy a bioszféra terhelhetõségének van egy felsõ határa, (2) ezért az együttmûködés rovására eluralkodó gátlástalan versengést ésszerûen korlátozni kell, továbbá (3) elkerülhetetlen a társadalmi egyenlõtlenségek csökkentése és (4) az emberiség lélekszámának stabilizálása. ® De nem efelé tartunk: a piaci versenyszellem már olyan nem-gazdasági szférákat is meghódított, ahol csak alárendelt szerepet szabadna játszania: tudomány, mûvészet, vallás, sport stb. Ezek az alrendszerek így egyre kevésbé lehetnek hatékony ellensúlyok. – Piaci fertõzöttsége és egyéb belsõ problémái ellenére, még ma is a tudományos gondolkodás a legerõsebb negatív visszacsatolási pont, de kérdés, hogy – a kultúra egyéb formáival együtt – képes lesz-e megfékezni, és jó irányba terelni a vázolt folyamatokat. ® A szaporodó lokális katasztrófák majd egyre több embert gyõznek meg arról, hogy ahogyan most élünk, termelünk és fogyasztunk, az hosszú távon nem folytatható. Az emberiség értékrendje tehát meg fog változni. – Vagy nem. A Föld forog tovább, velünk, vagy nélkülünk. De nem kell arra várni, hogy az „emberiség” irányt váltson: „változtasd meg önmagad, s a világ máris kicsit olyanná vált, amilyennek kívántad!”

167 Ötödik fejezet

Merre tartasz Te? n 1. Boldogságkeresés A 2300 évvel ezelõtt élt Arisztotelész szavai ma is érvényesek: az emberek minden másnál jobban vágynak a boldogságra. Míg a boldogságot önmagáért keressük, az összes többi célunk – legyen az szépség, egészség, gazdagság, hírnév vagy hatalom – csak azért fontos, mert feltételezzük, hogy majd boldoggá tesz ben134 nünket. Sok feltételezett cél van, ezért tûnhet úgy, hogy bármelyik egy személyes életfilozófia alapjává válhat, és elérése közelebb vihet az áhított „végsõ” állapothoz. De ha figyelmen kívül hagyjuk az életutak apró, felületes különbségeit, máris rájövünk, hogy manapság csak két út közül választhatunk. Az egyik a gátlástalan anyagi fogyasztás útja. A másik: az élet értelmének újragondolása. Hogy ki melyiket választja? – az két dologtól függ: mire motiválja az a kultúra, amelyben él, és a személyiségfejlõdés melyik szintjén áll, vagyis „meddig nõtt fel”. ® Láttuk, hogy a mai (nyugati) paradigma az elsõ utat preferálja, s ezt a következõképpen alapozza meg: feltételezi, hogy az élettel kapcsolatos elégedettség a birtokolt anyagi javak bõségétõl függ, ezért a boldogságkeresés kézenfekvõ útja a korlátlan gazdasági növekedés, a termelés / fogyasztás emelkedõ spirálja. A pénz ennek csupán a jelképe, szimbóluma, de innen jön a következtetés, hogy akinek több pénze van, az boldogabb. Az elõzõ fejezet azonban megmutatta: lehetetlen, hogy egy véges rendszer (a Föld) bármelyik alrendszere (a gazdaság) korlátlanul növekedjék! Az egyre intenzívebben kizsákmányolt természet elõbb-utóbb „megbünteti” az embert, s hogy ezt megelõzzük, paradigmaváltásra van szükség.

134

Arisztotelész: Nikhomakoszi Etika. – Magyar Helikon, 1971.

168

MERRE TARTASZ TE?

® De a piac által kedvelt személyt (a bugyuta reklámok által kezelt konzum-idiótát) az effajta érvelés aligha gyõzheti meg, mert ha véletlenül eszébe jutnak is ilyen témák, feltehetõen így gondolkodik: kit érdekel az emberiség? Az én életem rövid, és a tudósok vagy tévednek, vagy nem. Ha tévednek, és nem lesz katasztrófa, akkor feleslegesen mondtam le az élet értelmérõl. Ha meg igazuk van, és a pusztulásba rohanunk, akkor legalább az utolsó pillanatig élvezzük ki a világot. Nincs olyan racionális érvelés, ami cáfolhatná ezt a „Titanic – érzést”. Csak annyit tehetek, hogy az emberi bölcsességre hivatkozva más utat ajánlok. Hogy ezt az ajánlatot a mindenkori partner elfogadja-e? – az már az õ szabad és felelõs döntése. Ezt tudatosítva, szeretnék rámutatni a következõkre: 1.

2.

Nemcsak lehetetlen, de nem is kívánatos a fogyasztás korlátlan bõvülése, mert a pénz, és a vele megvásárolható élvezetek hajszolása a személyes életben is zsákutca. A tényleges emberi szükségleteket felmérve van kiút ebbõl a zsákutcából, tehát mindenki számára adott egy boldogabb (értelmesebb) élet lehetõsége.135

n 2. A pénz fogságában A pénz fogságában vergõdõ ember sorsát remekül illusztrálja Mídász király mítosza. – A király alkut kötött az istenekkel, akik, megunva hosszas könyörgését, teljesítették azt a kívánságát, hogy minden, amihez csak hozzáér, változzék arannyá. Mídász annak reményében kötötte ezt a pompás üzletet, hogy így majd a világ leggazdagabb, tehát legboldogabb embere lesz. Ám hamarosan megbánta a dolgot, mert (mielõtt még lenyelhette volna,) az étel és a bor is arannyá változott a szájában. Így aztán a szegény király csúfos halált halt, aranykupák és aranytányérok között. Évszázadok mélyérõl is idehallatszik a mese üzenete: a pénz önmagában nem boldogít! - De hányan tudják manapság, hogy a pénznek önmagában nincs értéke? Kevesen, mert a többiek az eszközt felcserélik a céllal. Elfelejtik, hogy a

135 Mint mindig, természetesen most is csak modellekkel dolgozunk, és ezekbõl konkrét egyéni életutak nem vezethetõk le.

A pénz fogságában

169

pénz csak eszköz: az emberek közötti árucsere eszköze. Tehát a célja, értéke, hasznossága, az a tulajdonsága, hogy képes boldoggá vagy boldogtalanná tenni bennünket, végsõ soron két dologtól függ: mit adunk érte cserébe, s ha megszereztük, mire költjük? ® Van, aki a lelkét is odaadná érte (Mídász). Az emberek többsége itt még nem tart, de egyre nyomasztóbbnak érzi, hogy az egyre több pénzért egyre többet kell dolgoznia. Néha ugyan benne is felvillan a már ismert gondolat, ha nem is ebben formában: „Az Argus fácán szárnyai után a modern emberiség munkatempója a belsõ szelekció legostobább produktuma.”, de ezt az igazságot gyorsan elfojtja. Képtelen vele szembenézni, mert továbbra is ûzi-hajtja egy ennél is erõsebb „valami”. Ez a valami nemcsak a mohóság, a birtoklásvágy és a rangkórság, hanem mindenek elõtt a félelem. A félelem attól, hogy lemarad a versenyben, s akkor majd kiközösítik. A félelem attól, hogy elveszítheti azt is, amit eddig megszerzett. De nemcsak az anyagi javait, hanem a társadalmi státusát, a kapcsolatait, a mások általi elismertségét, s ezzel a saját önbecsülését is. Ezért aztán azt hiszi, hogy még nem, vagy már nem, de lehetetlen leállni! Paradox módon éppen ez táplálja a legborzasztóbb félelmét. A félelmét attól, hogy soha nem fog tudni kitörni ebbõl az õrült futamból. Ezt az állandó szorongást gyakran épp azok szemében látni, akik, „lépést tartva a haladással”, a legmesszebbre jutottak a pénz (a hatalom, a siker, a presztízs stb.) által szimbolizált versenyben, s akiket különösen korán visz el az infarktus, és más pszichoszomatikus betegségek. ® Addig viszont „élvezik az életet”. – Mert mire is költik az emberek az így megszerzett pénzüket? Józanésszel azt hihetnénk, hogy valaki akár gazdag, akár szegény, az élet alapvetõ szükségleteit elégíti ki, s a különbség csak annyi, hogy a gazdagabbak ezt magasabb szinten teszik, például (arányosan) többet költenek oktatásra, tudományra, mûvészetekre stb.136 Ezzel szemben álljon itt egy meglehetõsen groteszk összehasonlítás, még 1998-ból. Azóta az adatok nyilván megváltoztak, tehát a gyorsulva növekvõ szakadékot nem mutatják, viszont a fogyasztás irányait egyértelmûen jelzik:137 136 A szükségletek hierarchiáját lásd késõbb. 137 UNDP (1998) Human Development Report, Consumptation for Human Development. http: // hdr. undp. org / reports / global / 1998 / en / default. cfm.

170

MERRE TARTASZ TE?

A fejlõdõ világ kiadásai (milliárd USD)

A gazdag országok kiadásai (milliárd USD)

alapvetõ oktatásra 6

kozmetikai szerekre 8

egészséges ivóvízre 9

jégkrémre 11

egészségügyi ellátásra 13

állateledelre 17 a túltápláltság okozta egészségügyi

az éhezés felszámolására 40

problémák kezelésére 40

Mit lehet hozzáfûzni ehhez a tragikomikus táblázathoz? – Csak ennyit: 1.

2.

3.

Ha igaz, (márpedig igaz,) hogy az emberré válás egyik döntõ mozzanata az önreflexió volt, vagyis az a pillanat, amikor a csimpánz a világgal való kíváncsi ismerkedése során önmagát is felfedezte, ha igaz, (márpedig igaz,) hogy önmegfigyelésre, a belsõ világunk gondozására és az emberi kapcsolatok ápolására manapság az anyagi javak utáni hajsza miatt egyre kevesebb idõ jut, akkor ezzel a mai ember azt kockáztatja, hogy érzelmileg és szellemileg is leépül, bármekkora legyen is a bankbetétje.

„Az érzelmek fagyhalála”

138

Érzelmi életünk alapmûködése az öröm és fájdalom olyan hullámzása, amely, sematizálva, egy változó sinus-görbével írható le. Eredete az õsi evolúciós múltba nyúlik vissza. – Minden olyan élõlénynél, amely pavlovi reflexekre képes, a reflex két ellentétes hatású ingerrel váltható ki: a rászoktató inger a kívánt magatartást erõsíti, a leszoktató pedig gyengíti, gátolja. A magasabb rendû állat, s maga az ember is, a megerõsítést örömként (jutalomként), a gátlást pedig fájdalomként (büntetésként) éli meg. Miért dolgozik az evolúció két hatással? Feltehetõen azért, mert a tanulás hatékonysága megduplázódik, ha a szervezet nemcsak a sikert vagy a kudarcot ér-

138 Lorenz: „A civilizált emberiség nyolc halálos bûne” – Id. mû, V. fejezet, 47–63. o. A címben jelzett állapot elsõdlegesen az örömre való képesség elvesztését jelenti, annak összes következményével együtt.


171

zékeli, hanem mindkettõbõl értelmes következtetéseket vonhat le. Tehát mérlegelheti a várható nyereséget és a fizetendõ árat, majd olyan optimális döntést hozhat, amely garantálja a változó környezethez való legjobb alkalmazkodást. ® Például, ha a csábító zsákmányból (élelembõl, szexuális partnerbõl stb.) túlkínálat van, akkor, hogy megszerezze, az élõlény csak igen csekély erõfeszítésre hajlandó, és a legenyhébb leszoktató, elkedvetlenítõ inger is elég ahhoz, hogy elmúljon az étvágya. Megfordítva: tartós hiány idején, pláne vészhelyzetben, rendkívüli kockázatokat is vállal, és egy jövõbeni jutalom reményében számos jelenlegi büntetést (szenvedést, megpróbáltatást) is elvisel. ® Távoli õseink szinte állandóan vészhelyzetben voltak. Sokat éheztek, ki voltak szolgáltatva a betegségeknek, az idõjárás szeszélyeinek és a nagyragadozók támadásainak. Mivel akkoriban még a puszta életben maradás is rendkívüli erõfeszítéseket követelt, kerültek minden felesleges fájdalmat, kockázatot és energia-leadást. Nekik még nem kellett extrém sportokat ûzniük ahhoz, hogy megtapasztalhassák a létezés (a túlélés) örömét. Ha a sok éhezés után végre elejtettek egy-egy nagyvadat, akkor mértéktelenül sokat ettek, lustálkodtak, játszottak, ismerkedtek a környezõ világgal – feltöltõdtek, és felkészültek a sokkal gyakoribb ínséges napokra. Tehát akkoriban még nagyon is helyes volt, hogy magatartásukat a „keresd az örömöt és kerüld a fájdalmat!”- elv vezérelte, mert ez volt a túlélés parancsa. ® Csakhogy: miközben belül, a génjeinkben, még ma is ez a program mûködik, a környezet radikálisan megváltozott! Ráadásul „örömök” alatt a fogyasztói társadalom embere döntõen a megvásárolható dolgok élvezetét érti. Ezért az õsember stratégiája, a jelen viszonyok között, kiszabadulva az értelmes önkontroll alól, szükségképpen elpuhuláshoz és a kultúra hanyatlásához vezet. A probléma persze nem új keletû, hanem olyan régi, mint maga a civilizáció.139 Ezért intették a régi korok nagy filozófusai és a világvallások tanítói mindig mértékletességre az embert, mondván, hogy „Könnyebb a tevének átjutni a tû fokán, mint a gazdagnak feljutni a mennyországba.” (Máté, 19.24.) Az újdonság „csak” annyi, hogy a nyugati típusú civilizációs modell minta-adó jellege miatt mára ez már globális problémává vált.

139 Lásd: Oswald Spengler: A Nyugat alkonya – Európa, 1994.

172

MERRE TARTASZ TE?

® De miért is nem jó az embernek, ha túlságosan eredményes az örömök hajszolása és a szenvedések, bosszúságok, kellemetlenségek – egyszóval a frusztrációk elkerülése terén? Elõre bocsátva a végeredményt, arról van szó, hogy a törzsfejlõdés során kicsiszolódott öröm / bosszúság háztartás egyensúlya tartósan felborul, s ez érzelmi / szellemi kiüresedéshez vezet. A veszélyek listája hosszú, tetszés szerint bõvíthetõ, de a jegyzet terjedelme véges, ezért csak néhány vonatkozást említek. 1.

Nem is vesszük észre, hogy mennyire függünk a technikától / technológiától, különösen a gyógyszeripartól, és általában véve a „modern kényelemtõl”. Ami néhány évtizede, pláne néhány évszázada még luxusnak számított, azt mára már megszoktuk, az ma már magától értetõdõnek tûnik. Ahogy Lorenz is írja, „a legszerényebb igényû háztartási alkalmazott is felháborodottan tiltakozna, ha olyan fûtéssel, világítással, fekvõhellyel – és mosdási lehetõségekkel ellátott szobát kínálnának neki, amilyen Goethe titkos udvari tanácsos vagy Anna Amelie weimari hercegnõ számára még tökéletesen megfelelt volna.”140 A megszokás (habituáció) odavezet, hogy ugyanannak az élménynek az ismételt eléréséhez a dózist növelni kell. Ez vagy gyorsuló utazás a „semmibe”, miként azt az egyre keményebb drogot használók szomorú sorsa is bizonyítja, vagy, ha a folyamat megszakad, elvonási tünetek lépnek fel: fájdalom, szenvedés, fásult tompultság, tehát az örömre való képesség gyengülése, adott esetben teljes elvesztése. Ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy a kiégett, fásult emberek egyre erõsebb és egyre rafináltabban kombinált ingerhelyzeteket hajhásznak. Felfokozott újdonságvágy (neofília) jellemzi csaknem minden kapcsolatukat: ugyanúgy unnak rá a szeretteikre, barátaikra vagy akár a hazájukra, mint bizonyos használat után az összes többi „cuccra”, a cipõjükre, az öltönyükre vagy az autójukra. Ezt kihasználva, számos utazási iroda például olyan lazán csábít új barátok megszerzésére, ahogy jó néhány amerikai, költözködéskor, meglepõen könnyen szabadul meg régi háztartásának tárgyaitól, és vesz új dolgokat. (Szerény ellenpéldaként említem, hogy amikor az elsõ és egyetlen autó-

140 Lorenz, id. mû, 54. o.


173

mat, egy 13 éves „kis-Polskit” eladtam, ahhoz hasonló érzések kavarogtak bennem, mintha egy régi barátomtól búcsúztam volna el.) 2.

Az élvezetek hajszolása azonban szinte veszélytelen – annak pusztító hatásához képest, amelyet az okoz, hogy a mai ember szinte mindent megtesz azért, hogy az élettel szükségképpen együtt járó kellemetlenségeket, bosszúságokat, szenvedéseket elkerülje. Ezért már alig képes keményen küzdeni olyan célokért, amelyek az örömöket csak késõbb hozzák meg. Innen ered a vágyak azonnali kielégítésének igénye (instant gratification). De ami egy gyereknél természetes, az egy felnõttnél? – minimum furán néz ki. Persze többrõl van szó annál, mint hogy „ki minek néz ki”. A jelzett magatartás sokféle kudarcért okolható. Például eladósodásba és/vagy rabszolgasorba hajtja a gátlástalan fogyasztót, mert részletfizetésre történõ vásárlásokra ösztönzi. Továbbá, eltünteti a szexualitás ösztönösen / kulturálisan felhalmozott kincseit, az udvarlás, a párválasztás és a többi elõjáték történelmileg kialakult rituáléit, ez pedig evolúciós visszalépést jelent. Az össznépi sporttá vált „azonnali nászt” ugyanis igen nagy tévedés lenne „állatinak” nevezni. Ha az állatok beszélni tudnának, hevesen tiltakoznának – és jogosan, mert a magasabb rendû élõlényeknél ez csak kivételesen fordul elõ.

3.

Az azonnali kielégülés utáni hajsza legnagyobb veszélye azonban az, hogy lehetetlenné teszi az örömszerzés kontrasztképzésen alapuló formáit! A kontrasztképzés alapja egy bizonyos reakciótehetetlenség. Az erõs negatív vagy pozitív inger elõször felborítja az öröm / szenvedés egyensúlyát, de ha megszûnik, a rendszer nem tér vissza rögtön a semleges állapotba, hanem átcsap az ellenkezõjébe. Például a kellemetlen inger (fájdalom, megpróbáltatás, szenvedés) megszûnését, az ember jelentõs örömként éli át. Ez a fiziológiai alapja az õsi bölcsességnek: „Keserves hetek, boldog ünnepek!” (Goethe). Ezt mindenki tapasztalhatta már, például vizsgaidõszakban. És legbelül mindannyian tudjuk, hogy valójában nem a külsõ értékelés számít. Az igazi siker mindig az, ha önmagunkhoz képest a maximumot hozzuk ki magunkból.

174

MERRE TARTASZ TE? 141

® Ezért van különbség öröm és gyönyör között. A gyönyör, kellemes meglepetés: egy felvillanó mosoly, egy orgonaillat stb. Váratlanul kapjuk, és nem kell érte tenni semmit. Az élet ajándéka. Erre is szükség van. De ha valaki izzadtan, fáradtan, sajgó, elgyötört izmokkal egy nehezen megmászható hegy csúcsára ér, annak tudatában, hogy a visszaút során még nagyobb akadályokkal / veszélyekkel kell majd megküzdenie, az nem gyönyört fog érezni, hanem leírhatatlan örömet. Tehát gyönyört kaphatunk a nélkül is, hogy fizikai / pszichés energiát táplálnánk abba a rendszerbe, amelynek részei vagyunk. De örömhöz csak úgy juthatunk, ha bátran vállaljuk a megpróbáltatásokat is. ® Ezzel szemben a magukat boldogtalanságra ítélõ emberek, csakúgy, mint az elpuhultság miatt letûnt civilizációk, nagy kalandja mindig annak kutatásából állt, hogy hogyan lehetne csak a sinus-görbe pozitív, „vonal feletti” tartományát birtokolni. A fényt árnyék nélkül, a jót rossz nélkül, az örömet fájdalom nélkül, az életet halál nélkül? – Sehogy. Lehetetlen, mert a lent és fent, a hullámok csúcsa és mélysége átszövi, feltételezi egymást. Az élvezetek hajszolásával és a kellemetlenségek elõli állandó meneküléssel tehát az élet jelentõs részétõl megfosztjuk magunkat. Ez a magatartás a tündöklõ létbõl egyhangú szürkeséget, halálos unalmat teremt. A nagyszabású hullámok lüktetése elcsitul, a hegyei / völgyei már csak fodrozódnak, a görbe egyre laposabb lesz, majd az egyenes vonalnál a „készülék fütyül”, és beáll „az érzelmi fagyhalál”. Ez nem olyan látványos, mint a szív- vagy agyhalál (az EKG – és EEG hullámok megszûnése), de életveszélyes, és manapság már népbetegségként pusztítja a nyugati kultúrát. A mozgólépcsõn például egyre több „zombi” jön felfelé, és lehet, hogy néha meg rólunk mondják ugyanezt. Ez persze bombasztikus túlzás, az viszont tény, hogy a pszichológusok, és pszichiáterek várószobája tele van olyan páciensekkel, akiknek látszólag mindenük megvan: remek állás, drága lakás, autó, feleség, gyerek – mégis boldogtalanok, mert üresnek, céltalannak, értelmetlennek tartják az életet. Összegezve:

141 Freudnál még nincs, de a mai pszichológia már fontosnak tartja ezt a megkülönböztetést. – Lásd késõbb.


175

folyik a pénz, az anyagi javak és élvezetek utáni hajsza› ezért egyre többet kell dolgozni egyre kevesebb idõ jut önmegfigyelésre és az emberi kapcsolatok ápolására ez kiüresedéshez, céltalansághoz, boldogtalansághoz vezet a reklámok arról biztosítanak, hogy a termékeik megvásárlásával visszaszerezhetõ az elvesztett boldogság, és a fogyasztó nem látja be, hogy ez hazugság. A belátás hiányából következik a pénz, az anyagi javak és élvezetek utáni hajsza és így tovább… ® A körforgást csak akkor lehet megszakítani, ha megértjük a mûködését. Ekkor meglátjuk a lehetséges kiutat is.142

Kiútnak látszik, de nem az Hogyan gyógyítható az „érzelmi fagyhalál”? – Nehezen. Tudjuk, hogy határhelyzetben csaknem mindenkiben feltámad a pislákoló életösztön. Ezért kísérletezhetünk például azzal, hogy, szélsõségesen veszélyes (vagy szélsõségesen undort keltõ) helyzeteket konstruálva, a pácienseket mesterséges akadályok elé állítjuk. A cél: ezek leküzdése – a túlélés. Így mûködnek a célt már a nevükben is hordozó és drága pénzért megvásárolható „túlélõ túrák”, az extrém sportok, vagy „A rettegés foka” címen ismert média-játékok. A határhelyzetek a segítségnyújtás ösztönét is elõhozhatják. Tengerpartokon például, fuldoklók kimentésére, elõszeretettel alkalmaznak kiégett, már mindenbõl kiábrándult, de úszni még tudó aranyifjakat. ® De nem rémiszthetünk mindenkit halálra, és nem rendezhetünk annyi vízbefúlást, hajótörést, vonatszerencsétlenséget és lavinaomlást, hogy minden rászoruló élvezhesse a segítségnyújtás és / vagy a megmenekülés örömét! A gond tehát az, hogy a tényleges és mindenki számára követhetõ kiútnak legalább két feltétele van. A „terápiás akadálynak” természetesnek kell lennie, és a túlélés önmagában nem elég! Ha például az a célom, hogy az ágyamban fekve túléljem a mai napot, ez feltehetõen sikerülni fog, de a boldogsághoz kevés.143 142 Minden ilyen pozitív visszacsatolású kör õsmintája a „buddhista kerék”, amelyrõl szintén csak akkor lehet „leszállni”, ha az egymásból következõ események elsõdleges okát, a tudatlanságot (avidja, ejtsd: „ávidzsa”) megszüntetjük. Persze a belátástól még hosszú út vezet a tényleges életmód-váltásig, de a leghosszabb út is az elsõ lépéssel kezdõdik. 143 Természetadta akadályokkal (globális problémákkal) persze bõven el van látva bölcs fajunk, és le is kell küzdenie õket, ha nem akar elpusztulni. De azt is tudjuk, hogy szédületes

176

MERRE TARTASZ TE?

n 3. A kiút A továbblépéshez használjunk fel néhány pszichológiai elméletet. Minden ilyen elméletben ugyanis egy filozófiai kiindulópont rejlik: egy felfogás az emberrõl, az ember és a világ viszonyáról. És megfordítva: egyetlen filozófia se lehet hiteles, ha nincs összhangban a pszichológia, mint szaktudomány, mindenkori eredményeivel. Elõször megnézzük, hogy egyáltalán milyen célokból választhatunk, és ezek közül melyek azok, amelyek elérése (megközelítése) valóban szükséges. (Maslow) Aztán a kapott eredményeket elmélyítjük, összegezzük, s ez majd jelzi az ajánlott megoldást. (Fromm, Csíkszentmihályi, Frankl).

A szükségletek / célok hierarchiája Valójában mire is van szüksége az embernek? Milyen célok mozgatják? – Induljunk ki Maslow modelljébõl:144

Önmegvalósítás Tudás: önmagunk és a világ megértése Elismertség, önbecsülés Szeretet, valahova tartozás Biztonság Fizikai / fiziológiai túlélés

szakadék van a „emberiség” érdeke és a mai ember rosszul felfogott önérdeke (önzése) között. Ezért az egyén csak az értelmes célok követése során tapasztalhatja meg, hogy a két érdek (végsõ soron) egybevág. 144 Abraham Maslow: „Motivation and personality”. Harper and Row, London, New York, 1954.

A kiút

177

Maslow alulról felfelé építkezõ piramisa szerint hat alapszükséglet (hat elérendõ célcsoport) motiválja az embert, és a személyiség mûködését ezek együttese, illetve egymáshoz viszonyított ereje határozza meg. ® Ezek két ok miatt is alapszükségletek. Elõször is azért, mert nem helyettesíthetõk sem egymással, sem bármi mással (pl. pénzzel, hatalommal stb.) és általánosak, minden emberre érvényesek, mert „mindenki egyforma”. De abban az értelemben specifikusak, hogy „mindenki másképp egyforma”, ezért a kielégítésük konkrét eszközei mindig egy adott kultúrában élõ személytõl függenek. Pl. az éhség alapszükséglet, de a rizs vagy a borjúpaprikás iránti igény már nem az, mert az éhség bármelyikükkel csillapítható. Vagy annak igényét, hogy az embert elismerjék, és õ maga is becsülhesse magát, az egyik kultúrában jó sámánként, a másikban jó atomfizikusként elégítik ki stb. Másodszor: alapszükségletek azért is, mert valamilyen módon ki kell elégíteni õket, ennek hiánya ugyanis betegséget okoz. Fizikai-fiziológiai szinten ez közhely. Mindenki tudja, hogy a tartós éhezés vagy a test kihûlése halálhoz vezet. Azt viszont, hogy a tartós bizonytalanság, a szeretethiány, vagy az elismertség hiánya stb. szintén patogén (megbetegítõ) tényezõ, minden szomorú tapasztalat ellenére már sokkal kevesebben látják be. ® Pedig a modellrõl leolvasható, hogy „nem csak kenyérrel él az ember” (Mózes V.8.3.) Sõt, az is leolvasható, hogy az ember boldogsága, jólléte (well-being) végsõ soron attól függ, hogy milyen magasra jutott az egymásra épülõ szükségletek kielégítésében. Tehát aki a fizikai-fiziológiai igények (étel, ital, ruha, lakás, autó stb.) rabja, az még csak a legalsó szinten botorkál. ® Itt azonban van egy (látszólagos) csapda! Maslow ugyanis azt mondja, hogy magasabb szintre csak akkor léphetünk, ha az alacsonyabb szükségleti szint már telítõdött, kielégült! – De mikor elég a ma emberének a felhalmozott anyagi javakból? A fogyasztói ideológia és a reklámok szerint soha: a határ a csillagos ég. Ráadásul, a közhiedelem szerint, az élettel való elégedettségünk mindig relatív, mert mindig azt lessük, hogy hogyan élnek mások. – Ez részben igaz is. Van, aki például már attól boldogtalan, hogy a „100 leggazdagabb” top-listán csak a 98. Ahhoz tehát, hogy a fizikai –fiziológiai szint telítõdjön, és az emberek figyelme a magasabb rendû szükségletek felé fordulhasson, azt a „képtelenséget” kellene megvalósítani, hogy mindenki jobban éljen, mint a szomszédja!

178

MERRE TARTASZ TE?

Azonos értékrend mellett, tehát eleve azt feltételezve, hogy mindenki csak az anyagiakra „hajt” ez nyilván abszurd lenne. De különbözõ értékektõl vezérelve az elõbbi „képtelenség” igenis megvalósítható! Mert nem igaz, hogy mindenki csak másokhoz viszonyítva és csakis anyagiakban méri a saját életminõségét! Ne feledjük, hogy mindenki másképp egyforma! A kolostorok lakóit például abszolúte nem izgatja „az 1 fõre esõ GDP”, feltéve, hogy az igen szerény fizikai-fiziológiai alapszükségleteik ki vannak elégítve. Õk egyszerûen mást tartanak fontosnak, tehát más vonatkozásban élnek jobban, mint a „top-listás szomszéd”, vagy mások. ® S nem kell szerzetesnek menni ahhoz, hogy újra belássuk, az anyagi helyzet csak igen laza korrelációban áll a boldogsággal. Például: hiába vagyok gazdag, ha pisztolyt kell hordanom, és testõrökkel kell körülvennem magam – örökös rettegés az életem. (Biztonsági szükséglet). Hiába van sok pénzem, ha azt tapasztalom, és legbelül magam is tudom, hogy csak irigyelnek, ámde nem szeretnek, nem ismernek el stb. (Itt az összes többi kielégítetlen igény felsorolható.) ® A piramis látszólagos merevsége tehát a valóságban feloldódik, mert egyszerre mindig több szükséglet merül fel, ezek áthatják egymást, és mindig a személyes döntésünktõl függ, hogy éppen mikor melyik kielégítése válik dominánssá. Ha például egy úszni nem tudó ember mély vízbe esik, akkor az önmegvalósítása abból fog állni, hogy minél tovább kapjon levegõt, és minél késõbb merüljön el. Vagy egy villamos alól kimentett baleseti sérült aktuálisan szintén nem azzal lesz elfoglalva, hogy hogyan teljesíthetné ki a benne rejlõ különbözõ képességeket, hanem azzal, hogy az állapota hogyan váljék mielõbb stabillá. Az más kérdés, hogy a fizikai-fiziológiai ellátása során, feltétlenül szüksége van arra is, hogy biztonságban legyen és szeressék. A teljes felépüléséhez pedig az kell, hogy megküzdjön a mindenkori állapotával, és – az esetleges maradandó fogyatékossága ellenére is! – méltósággal fogadja el azt, amin már nem tud változtatni. Ezzel, anélkül, hogy erre külön „törekedne”, ki fogja vívni mások elismerését, s ami ennél is fontosabb, magasabb szinten visszaszerzi a saját önbecsülését is. ® Ha a szükségletek együtthatása már tudatosult, akkor nem követünk el nagy hibát, ha ezt a sokféleséget két pólusra egyszerûsítjük. Képzeljünk el egy kétkarú mérleget, amelynek egyik serpenyõjébe az anyagi (fizikai-fiziológiai) igények kerülnek, a másik, sokkal súlyosabb serpenyõjébe pedig az összes többi, nem-anyagi (pszichológiai-spirituális) szükséglet.

A kiút

179

A mérleg haszna abban áll, hogy képes a gondolkodásunkat egy meghatározott cél felé terelni. A cél a teljesebb élet, a megvalósítás eszköze pedig a legalsó igényszint ésszerû korlátozása, – hogy megnyílhasson az út a spirituális igények, az eddig soha nem tapasztalt új élmények felé. S annak függvényében, ahogy ezeket valóban megtapasztaljuk, az elsõ szint korlátozása már korántsem „fájdalmas lemondás”, sõt! ® Ezért rendkívül problematikus az a megrögzött szokásunk, miszerint az országokat pusztán az anyagi javak bõsége alapján osztjuk „fejlettekre és fejlõdõkre” - magyarán: fejlettekre és fejletlenekre.145 Egy adott életminõség megítéléséhez ugyanis valamennyi szükségletet figyelembe kell venni! Két ország közül tehát az a fejlettebb, ahol sokszínûbb, teljesebb az élet. Ezért az olyan országokban, ahol nem a tömeges éhhalál és hajléktalanság leküzdése az elsõdleges feladat, ott a gazdasági növekedés utáni olthatatlan vágy valódi céltévesztés! Miért? Azért, mert, ahogy errõl már többször volt szó, a növekedés nem azonos a fejlõdéssel: a rákos sejt is növekszik. S mert a korlátlan növekedés illúziója a legalsó szinten való tömeges leragadáshoz, vagy az arra való visszaeséshez vezet. ® A legalsó szint ésszerû korlátozása még evidensebbé válik, ha „felfedezünk” egy olyan szükségletet is, amely a modellrõl közvetlenül nem olvasható le, de mindenkiben ott van, létezik! Ez szintén genetikusan kódolt, s még abból az õsi múltból származik, amikor az ember még harmóniában élt a természettel. Világos, hogy az egészséges természeti környezet utáni vágyról van szó. Ez látszólag csak fizikai-fiziológiai szükségletekhez köthetõ (tiszta levegõ, iható víz, erdõk, sokszínû állatvilág stb.), valójában az egész életünket áthatja, hiszen a belsõ és a külsõ világ, az etikai és az esztétikai érzék összefügg. Nem lehetünk boldogok egy szemétdomb tetején: a lelki épségünk fenntartásához nemcsak emberkéz alkotta kultúrára, hanem a természeti szépségek megõrzésére / élvezetére is szükség van. Így ez az igény nem pusztán 7.-ként, hanem az összes többi igényt magában foglaló alapszükségletként definiálható. Maslow, érthetõen, ezt még nem vette számításba, mert 1954-ben, amikor a modellt megalkotta, a természet (és benne önmagunk) pusztítása még közel sem volt olyan tragikus, mint manapság.

145 Eléggé el nem ítélhetõ módon a jegyzet is ezt a megrögzött szokást követi. De ha tudjuk, hogy ez durva leegyszerûsítés, akkor már nem hiba.

180

MERRE TARTASZ TE?

A személyiség fejlõdése Azt mondtuk, hogy mûködése során a modell látszólagos merevsége feloldódik. Ez így is van. De Maslow mégsem csak úgy találomra rakta egymásra a szinteket! A személyiség fejlõdése során (a születéstõl az érett felnõttkorig) ezek az igények ugyanis valóban a vázolt sorrendben jelennek meg: 1.

A születés utáni legkorábbi idõkben a magatartást még fizikai-fiziológiai szükségletek vezérlik, s ezek késõbb is bármikor dominánssá válhatnak, ha az elemi kielégítettségük veszélybe kerül.

2.

A gyermek csak akkor érzi magát biztonságban, ha rendezett, és bizonyos mértékig elõre látható körülmények között él. A legfontosabb számára az emberi kapcsolatok kiszámíthatósága, amely érzelmileg a világba vetett bizalomhoz, morálisan pedig felelõsségérzethez, és bizonyos értékek iránti elkötelezettséghez vezet.

3.

Nem véletlen az sem, hogy a szeretet és a valahova (családba és más közösségekbe) való tartozás vágya csak a harmadik szintre került. Az „igazi” szeretet ugyanis önzetlen: a szeretõ ember úgy ad, hogy nemcsak nem kér, de nem is vár cserébe semmit. De erre a gyermek (és a pszichés fejlõdésében elakadt felnõtt!) még képtelen. Ha ad, hát úgy ad, hogy viszonzást vár. Elsõdlegesen még azt akarja, hogy õt szeressék. Tehát nem szeretni akar, hanem szeretve lenni. Ez az éretlen, valójában önzõ, „követelõ szeretet” még csak igen halovány elõzménye (mondhatni ellentéte) a tulajdonképpeni (érett) szeretetnek.146

4.

Ha már megtapasztaltuk, hogy szerethetõk vagyunk, tartozunk valakikhez és elfogadnak bennünket, szükségünk van arra is, hogy értékeljenek bennünket. Értékességünk tudata két forrásból táplálkozik: kell a környezet elismerése, de kell az is, hogy az erõfeszítéseink eredményeként önmagunk elõtt is bizonyítva lássuk, átéljük, hogy tehetségesek, okosak, ügyesek, és mások számára hasznosak vagyunk. De ezen a szinten még fontosabb, hogy mit mondanak rólunk mások.

146 A kibontakozás stádiumairól és feltételeirõl lásd Erich Fromm: „A szeretet mûvészete” címû könyvét. – Háttér Kiadó, 1993.

A kiút

181

5-6. Csakis akkor hagyatkozhatunk szinte kizárólag a belsõ mércénkre, és mondhatunk le olyan „kellékekrõl”, mint a nyilvános elismerés, hírnév, presztízs stb., ha életünket a világ és önmagunk megértésének vágya, valamint az önmegvalósítás, mint létszükséglet vezérli. ® Ám az effajta önmegvalósítás már valóban a szeretet jegyében történik. – Ezt a kritikus pontot a „fogyasztói létmód” embere azért nem érti meg, mert az önzést azonosítja az önszeretettel, holott ez alapvetõ tévedés. Önmagunkat szeretni – ez egyáltalán nem zárja ki, hogy másokat is szeressünk, sõt, az önszeretet a szeretni tudás feltétele! Ezt mondja ki a biblikus parancs is: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat!” (Máté. 12,31.) Tehát: ha magamat útálom, akkor a másikat is útálom. Csak akkor szerethetem a másikat, ha magamat is szeretem. És fordítva: csak akkor szerethetem magamat, ha a másikat (és benne az egész világot) is szeretem. ® Az önzés és az önszeretet viszont valóban kizárja egymást: egymás ellentétei. – Az önzõ emberrel tehát nem az a baj, hogy „túlságosan szereti magát”, hanem az, hogy önmagát sem szereti! S mivel önmagát sem, ezért, „természetesen”, másokat sem. Így önmaga és a mások iránti közönye, érzéketlensége miatt üresen, boldogtalanul magára marad. – De benne is mûködnek az alapszükségletek, ezért mohón és erõszakosan akarja megszerezni, kicsikarni az élettõl azokat az örömöket, amelyekhez az utat éppen õ maga torlaszolta el! Ezért tûnik úgy, mintha „túlságosan szeretné magát”. Ezért hajszolja az élvezeteket, ezért kapar mindent magának, ezért csodálkozik rá a másikra, aki „csak” létezik, alig birtokol valamit, mégis boldogabb, mint õ. Pedig a magyarázat egyszerû: ez a két embertípus valójában a szükségleti piramis különbözõ dimenzióiban mozog Az önzõ ember vízszintesen, a legalsó szinthez tapadva, míg a szeretni tudó függõlegesen, a teljesség felé törekedve. ® Az úgynevezett „megtérések” is azért szoktak meglepõek lenni a környezet számára, mert az illetõ, esetleg teljesen váratlanul, egyik napról a másikra, egy teljesen más dimenzióban kezd el mozogni. Az eddigi életút válsága mellett ezt bármilyen határhelyzet kiválthatja, de minden ilyen „pálfordulás” alapja egy kristálytiszta belátás: ami az életben igazán fontos, az nem vásárolható meg – szeretet, szerelem, barátság, alkotás, szépség stb. ® Persze, senki se lehet tökéletes: „hiába” tanultunk meg szeretni, minden mozdulatunkban ott rejlik az önzés is. De nem is kell, hogy tökéletesek (befeje-

182

MERRE TARTASZ TE?

zettek) legyünk, ha nem akarunk úgy járni, mint az az ember, aki felmászott egy létra tetejére, aztán bámul a semmibe, mert már nincs mit tenni: elfogyott az út.147 Az ilyen képtelen túlzások helyett, játékos szigorúsággal, naponta kell csiszolnunk magunkon valamit, hogy javítsunk a szeretet és önzés mindenkori arányán. Ez az arány határozza meg az életünk irányát, – és ez az, ami számít! ® A teljesség felé tartó ember autonóm (független). Még önmagától is képes „elszakadni”, képes arra, hogy kívülrõl is lássa magát. Ezért tárgyilagos, megértõ. S innen jön a humora is, ami mindenek elõtt önirónia. Kevésbé igényli a külsõ elismerést, a státust, a felé irányuló érzelmeket, ezért ritkábban szorong. Függetlensége azonban nem közöny! –, hiszen éppen az autonómiája birtokában tud elfogulatlanul, mélyen szeretni, és felelõsséggel vállalni / ápolni tiszta kapcsolatokat. Ezért boldogabb, mint „sokan mások”.

A két kritikus pont Az elõbbi vázlatból következik, hogy a személyiség fejlõdésének két igazán kritikus pontja, két kritikus szintje van: az elsõ az „én”-hez kötõdik, a második „én”-en túli. 147 Abban viszont igazuk van a régi mestereknek, hogy minden csalódásnak az a végsõ oka, hogy nem tudunk (tökéletesen) szeretni! 1. Ez hihetetlennek tûnik, de gondoljuk át újra. Szeretni = önzetlenül adni. Önzetlenül = nemcsak nem kérsz, de nem is vársz cserébe semmit. Tehát két eset van. Az elsõ: adsz, és nem kapsz cserébe semmit. Remek. Errõl szól a sémánk, nem? Csalódás = 0. A második: adsz, és „kellemes meglepetés” ér, mert ha valóban önzetlenül adtál, ez nagy valószínûséggel a másikat is adakozóvá teszi! Tehát beindulhat egy egymást gerjesztõ, örömteli áramlás. A séma tehát mûködik! (Csak elõször ne egy sorozatgyilkoson próbáld ki.) 2. De ki az, aki valóban így tud szeretni? Közülünk, senki. Elõbb-utóbb mindenki agyában, a többmilliárd neuronból álló háló valamelyik csücskében megszólal egy kis hang: „Ez nem normális dolog! Mindig csak én adjak? Viszonzás nincs?”– Bizony, van, amikor nincs, sõt. És máris itt a csalódás. Szerelmesek, barátok, családtagok között, mindenütt, ahol emberek vannak. 3. Csalódás másokban? Látszólag igen. Valójában mindig önmagunkban csalódunk. Ez annak öntudatlan szomorúsága, hogy nem tudunk tökéletesen szeretni. – De nem is kell: elég, ha jó irányba tartunk. 4. Viszont a képzeletünk ezért ruházza fel a szeretni tudás tökéletes képességével az olyan történelmi személyeket, mint pl. Buddha és Jézus. Õk az eszmények. Mi pedig, mint a csacsi a répa után, megyünk utánuk, anélkül, hogy valaha is elérhetnénk õket.

A kiút

183

1.

Felnõtté válása során a gyermeknek meg kell szereznie az identitását (az önmagával való azonosságát). Ehhez meg kell tanulnia, hogy önmagát „én”-ként, a környezetétõl elkülönült, autonóm létezõként, egyszeri és megismételhetetlen személyként kezelje.

2.

De ahhoz, hogy valóban „emberré” váljon, meg kell haladnia énjét, és önmagán túlmutató célokat kell keresnie. Ezért akarja megérteni a világot, amelyben él (az élet értelmét keresi), ezért akarja az energiáit mások szolgálatába is állítani.

3.

Mivel a két szint itt is feltételezi egymást, integrálni kell õket. De ahhoz, hogy integrálni lehessen, elõbb ki kell õket fejleszteni! – és a sorrend nem cserélhetõ fel, mert csak egy erõs, kifejlett „én” (ego) bázisán élhetjük át azt a dimenziót is, amelyben az „én” már egyre kevésbé számít.148

® Ezzel a programmal a jegyzet elsõ lapjain már találkoztunk: a „bölcsesség szeretete” (az értelem keresése) azt jelenti, hogy az ember túllép a mindennapi életen. De csak azért lép túl, hogy azután visszajöjjön, és magasabb szinten, tudatosabban élje a mindennapjait, segítve ebben másokat is. – A továbbiakban már nemcsak gondolatban fogunk túllépni, hanem konkrét ajánlásokról is szó lesz, arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet ezt a programot megvalósítani. ® Csíkszentmihályi Mihály, a magyar származású kitûnõ tudós, aki évtizedekig a Chicagói Egyetem pszichológiai tanszékének vezetõ professzora volt, arra hívja fel a figyelmet, hogy életminõségünk megjavításához a tudatunk feletti kontrollt kell erõsíteni – és elméletében a boldogság-teremtés néhány alapszabályát is lefekteti. Modellje látszólag még csak az elsõ szinthez tapad, valójában benne rejlik a második is. Ezt felismerve már nincs mit „integrálni”, csak össze kell foglalni, és meg kell valósítani az elmondottakat.

148 „Én”- hez kötõdik = személyes (perszonális), „Énen túli” = transz-perszonális. Ez utóbbi a misztikus szint, de e szavak jelentésében láthatóan nincs semmi titokzatos. Világosak, közérthetõek, és nem valami egzotikus, szokatlan állapotot jelölnek. Ellenkezõleg: a misztikus érzés (a teljesség érzése) az ember „normális” alapállapota, – akkor is, ha valaki tudatosan ezt még nem tapasztalta meg, vagy nem annak nevezi.

184

MERRE TARTASZ TE?

n 4. Flow – az áramlás modellje

149

Csíkszentmihályi, és a munkatársai, egy nagyon egyszerû tapasztalati módszert találtak ki arra, hogy megértsék, mi teszi boldoggá az embereket. Kísérleti alanyaik egy hétig olyan elektronikus jelzõkészüléket viseltek magukon, amely naponta legalább 6-8 alkalommal megszólalt, s ilyenkor le kellett jegyezni, hogy az adott személy éppen mire gondol, mit tesz, és hogy érzi magát. Kb. 20 év alatt, több mint százezer ilyen „élménynapló” gyûlt össze. Az alanyok kezdetben amerikai városlakók voltak – munkások, sebészek, tanárok, irodai dolgozók, háziasszonyok, diákok, fiatal anyák, nyugdíjasok stb.-, de voltak közöttük koreai, japán, thaiföldi, ausztrál és különbözõ európai kultúrákból származó emberek, sõt egy navahó rezervátum lakói is. Aztán kiterjesztették a felmérést afgán pásztorokra, afrikai földmûvesekre és a világ minden táján másokra is, de az eredmény, nemtõl, életkortól, a modernizáltság / kulturáltság fokától és a társadalmi statustól függetlenül mindig ugyanaz volt. ® „Tökéletes” élményt akkor élünk át, ha a tudatban rend van. Tehát akkor, ha az érzések, gondolatok, akarati aktusok, vagyis a pszichikus energia különbözõ formái között nincs konfliktus: azok rendezetten áramlanak, és kölcsönösen erõsítik, gerjesztik egymást. Ez a rendezetten áramló tudatállapot – a flow (ejtsd: fló). A flow következménye egy boldog, örömteli, „öncélú” állapot. Olyan tevékenység, amely minden külsõ elismerés nélkül, önmagában hordja a jutalmát. Például olyan munka, amit az ember akkor is szívesen végezne, ha neki kellene érte fizetni. Ellentéte a káosz, a rendetlenség, a pszichés entrópia állapota, amikor az ember fejében kavargó célok, gondolatok stb. gyengítik, kizárják, kioltják egymást. Például felkel valaki vasárnap délelõtt, és nem tudja eldönteni, hogy mivel üsse agyon az idõt: bekapcsolja a zenegépet, felhívja a barátját / barátnõjét, megetesse a macskát stb. – vagy visszafeküdjön aludni? Ez maga a boldogtalanság. ® Azzal, hogy a szerzõ a „rend és rendetlenség” fogalmaival operál, az emberi tudatot a Kozmosz lüktetésébe kapcsolja. Pontosabban: rögzíti, hogy az em149 Csíkszentmihályi Mihály: Flow – Az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája. – Akadémia, 1997.

Flow – az áramlás modellje

185

ber bele van szõve egy kozmikus áramlásba, hiszen a „káoszból rendet”- alkotás képessége nem csak a pszichés energiához köthetõ. Emlékezzünk vissza: minden élet ezen az elven mûködik! Az organizmus rendezetlen energiát (entrópiát) vesz fel, ezt rendezett energiává (negatív entrópiává) alakítja, és ebbõl egyre komplexebb struktúrák épülnek fel, az egysejtûtõl az emberig. Ez a folytonos eltávolodás a termodinamikai egyensúlytól, maga az evolúció. ® A rendezett, „tökéletes” élményt már Maslow is leírta, de õ olyan „csúcsélménynek” nevezte, ami többnyire váratlanul, spontán módon következik be. Csíkszentmihályi viszont, ezt az állapotot, egyszerû szabályok szerint, tudatosan is elõállíthatónak tartja.150 A flow elõállításának szabályai három szóban összegezhetõk: cél, belefeledkezés és pozitív visszacsatolás. ® Tehát kell egy kristálytiszta cél, egy megoldásra váró feladat, amely, mint a mágnes, egy irányba vonzza, rendezi a tudat tartalmát. Aztán kell az adott tevékenységbe való belefeledkezés, valamiféle önfeledt állapot, s végül szükségünk van állandó visszacsatolásra is, hogy mindig pontosan tudjuk, jó irányba megyünk-e. Mivel ez a három feltétel a modell lényegi magvát adja, nézzük meg õket közelebbrõl: 1.

Cél. – Bármilyen cél jó, feltéve, hogy képesek vagyunk lelkesedni és dolgozni érte. Ha sorra vesszük a mindennapi élet különbözõ területeit, például a mozgás, a sport, a zene, az ízlelés, a megismerés, a társas kapcsolatok stb. különbözõ formáit, bármelyikrõl megtapasztalhatjuk, hogy megfelelõ fizikai és pszichés energia betáplálásával a tevékenység örömet okoz. Két dologra azonban érdemes figyelni: Fontos, hogy a feladataink (lehetõségeink, elvárásaink, ideáljaink) szintje éppen optimális mértékben haladja meg a képességeink szintjét. Magyarán, a még éppen teljesíthetõ kihívásnak való megfelelés okozza a legnagyobb örömet, a legnagyobb sikerélményt. Ha az adott feladat ennél nehezebb, akkor szorongunk, ha könnyebb, akkor unatkozunk. – Bár az unalmat álta-

150 Az egyes gondolkodók (Buddha, Pláton, Jézus, Seneca, Szent Ágoston és mások) fogalmi hálója általában különbözõ, de éppen azokat az idõtlen tanításokat kell „kimazsoláznunk", amelyek végsõ soron mindig ugyanazok (vagy majdnem ugyanazok), csak más szavakkal, más kultúra nyelvén fejezték ki õket. – Többek között ezért sem szabad szolgai módon ragaszkodni a definíciókhoz. – A két szerzõ közötti látszólagos ellentét itt is rögtön feloldódik, ha észrevesszük, hogy az egyik (Maslow) a „gyönyörrõl", a másik (Csíkszentmihályi) pedig az „örömrõl" beszél.

186

MERRE TARTASZ TE?

lában könnyebb elviselni, mint a szorongást, mindkettõ káros, ezért tegyünk meg mindent, hogy eltûnjenek az életünkbõl. Fontos az is, hogy felszabadítsuk magunkat a belénk programozott célok zsarnoksága alól. Tehát az öröklött és a mások által elvárt céljaink mellett / helyett saját céljaink is legyenek! A saját célok megléte vagy hiánya ugyanis az egyik alapvetõ indikátora (jelzõje) annak, hogy „meddig nõttünk fel”. Amíg egy reklám hatására még nem gyõzünk „epekedni” a vágyott dolog után, amíg állandóan az jár a fejünkben, hogy mit gondolnak rólunk mások, amíg egy fõnök (vagy tanár) zord tekintete, vagy a villamoson véletlenül ránk lépõ 44-es talp, a zuhogó esõ stb. elronthatja az egész napunkat –, amíg legalább részben nem tudunk felszabadulni a belsõ biológiai és a külsõ társadalmi kontroll alól, addig valójában nem mi irányítjuk a tudatunkat, nem mi éljük az életünket! Márpedig a „flow” legfontosabb üzenete éppen az, hogy az élet minõsége az önkontrolltól, a tudat feletti uralomtól függ. Egy olyasfajta érzéstõl, miszerint a „saját életemben én vagyok a fõnök, én alakítom a sorsomat!” – Tehát a saját célok követése tesz bennünket egyszeri és megismételhetetlen személlyé. Ilyenkor éljük át leginkább a szabadság és felelõsség kettõsségét: a saját cél ugyanis stabil és rugalmas. Stabil, hiszen mi magunk választottuk (elkötelezettség, elszántság), és mégis rugalmas, hiszen képesek vagyunk rajta változtatni, s ha már nem aktuális, akár el is hagyni.

2.

Mit jelent a „belefeledkezés”? – koncentrálást, elkötelezettséget, odaadást. Ha végre eldöntöttük, hogy mit akarunk, akkor „hajrá, mindent bele!” Az adott pillanatban semmi sem lehet fontosabb, mint az, amit éppen teszünk: akár mosogatásról van szó, akár arról, hogy körülhajózzuk a Földet. Ilyenkor másként múlik az idõ. Hogy az órához mérten gyorsabban-e vagy lassabban? – erre nincs általános szabály. Mást mond errõl egy sakkozó, egy hegymászó, egy balettáncos stb.–, de tény, hogy az idõ alóli felszabadulás az öröm egyik legfontosabb forrása. A mindennapi nyelv tehát pontosan fogalmaz, amikor a boldogság „ön-feledt” pillanatairól beszél: akkor élünk át áramlást, ha megfeledkezünk magunkról, és belefeledkezünk valami másba: egy emberbe, akit szeretünk, egy dologba, amit megalkotunk, egy természeti- vagy emberi szépbe, amit átélünk. Ilyenkor kitágulnak a tudat határai, szinte feloldódunk az adott


187

tevékenységben, és igazi transzcendencia-élményben van részünk. (Az ön151 meghaladás, a fejlõdés, tehát az önmagunkon való túllépés értelmében.) 3.

Végül alapvetõen fontos a visszacsatolás, vagyis az, hogy a siker (vagy kudarc) mérhetõ, számunkra érzékelhetõ legyen. Van, amikor a visszacsatolás rögtön megtörténik. Pl. egy hegymászónak nagyon egyszerû célja van: fel kell másznia a falon, anélkül, hogy lezuhanna. Tehát minden pillanatban tudja, hogy jó úton jár, egyszerûen abból, hogy még él. Egy teniszezõ is azonnali visszacsatolást észlel, mert tudja, hogy visszaütötte-e a labdát vagy sem stb. Más területeken, például a gyógyításban, mondjuk a pszichoterápiában, a visszacsatolás jelei nem ilyen azonnaliak és egyértelmûek, de a beteg testtartása, arckifejezése, a tétovasága vagy határozottsága stb. alapján azért érzékelhetõ az eredmény.– A lényeg az, hogy pozitív visszacsatolás nélkül nincs tartós sikerélmény, hiszen a cél és a belefeledkezés mellett végsõ soron ez az, ami gerjeszti az áramlást.

® Eddig 1 „tökéletes élmény” modelljérõl volt szó. Ilyenben, felteszem, már mindenkinek volt része. De ilyen pillanatokat tudatosan létrehozni, azokat egységes áramlattá integrálni, s ezzel az élet egészének értelmet adni -, nos, ez már nem mindenkinek szokott sikerülni. Ehhez ugyanis legalább két dolog kell: állandó játékos küzdelem a káosz ellen, és egy átfogó életcél /célok rendszere (= életterv), ami megszabja a gondolataink és tetteink mindenkori irányát Ez, sematikusan, ismét két irányba mutat. Az egyik a via activa, a másik a via contemplativa, vagyis a kifelé forduló cselekvõ és a befelé forduló szemlélõdõ életforma. A nyugati kultúra, mint tudjuk, az elsõt, a keleti a másodikat preferálja. – De az értelmes, boldog élethez mindkettõ kell, hiszen gondolkodás nélkül a cselekvés vak, és cselekvés nélkül, a gondolkodás életképtelen! ® Ahhoz azonban, hogy mindig megtaláljuk az éppen aktuális és személyiségünkre szabott kombinációt, menet közben gyakran meg kell állnunk, és fel kell tennünk néhány nagyon egyszerû kérdést: „Tényleg ezt akarom? Miért? 151 Az „én”- rõl való megfeledkezés, feloldódás, „én”-elvesztés azonban itt minõségileg mást jelent, mint tömegben, pl. egy tüntetésen vagy focimeccsen. Ott az önkontroll gyenge, az egyént elsodorja a tömeg hangulata, ereje. Itt az önkontroll erõs, az „én” aktív és éber! Valójában nem is az „én”, hanem „az én- rõl való tudás”, a saját ügyes-bajos dolgainkról való gondolkodás szûnik meg, felejtõdik el ilyenkor.

188

MERRE TARTASZ TE?

Meddig? Késõbb is élvezni fogom, amit most teszek? Megéri az ár, amit majd fizetnem kell érte – nekem, s másoknak is? Mit kezdek majd magammal, ha ezt elértem? – stb.” Ám ezekre a kérdésekre csak az tud hitelesen válaszolni, aki jól ismeri magát: aki már megszerezte, s még nem veszítette el a kapcsolatot önmagával. Ezért a boldogságteremtés titka, a személyiségfejlõdés elsõ és utolsó, legfontosabb parancsa ma is az, amit a delphoi jósda (és Szókratész) mondott: „Gnóthi szeauton – Ismerd meg önmagad!” Ismerd meg magad, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod Te vagy. Nem külsõ erõk uralkodnak feletted, az istenek tebenned vannak, s amit most teszel, az alakítja, formálja majd a jövõdet. Fogadd el magadat, és el tudod fogadni a sorsodat is. Változtass magadon, és változni fog a sorsod is. ® A gond csak az, hogy a mai hajszában ilyen kérdésekkel „bíbelõdni” luxusnak számít. Ezért él bennünk még ma is nosztalgia a „boldog vadember” után. – De valóban boldogabb volt, mint mi? Minden megpróbáltatás ellenére, illetve részben azért, talán igen. A „kevésbé fejlett” kultúrákban, az úgynevezett primitív népeknél (és a gyerekeknél) ugyanis jobbak az áramlat megteremtésének esélyei. Miért? Mert ha a biológiai szükségletek kielégültek, akkor a tudatban általában rend van. Azért van rend, mert nincs, ami megzavarja: a vágyak egyszerûek, a célok és visszacsatolások világosak, a választható lehetõségek száma majdnem 0, így közöttük nincsenek konfliktusok, nincsenek egymással feleselõ alternatívák. A fejlõdéssel azonban szükségképpen megnõ a választható lehetõségek száma, és a tudatban megjelennek az egymással ütközõ, egymást kioltó vagy legalábbis egymást gyengítõ célok, vagyis létrejön a pszichikai entrópia állapota. A mai modern embernek már ebbõl a káoszból kell folyamatosan rendet, rendezett áramlást létrehoznia. ® Hogy ez esetenként milyen nehéz, arra talán az a legjobb példa, hogy az emberek többsége, még akkor is, ha néha (vagy gyakran) elégedetlen a munkájával, jobban élvezi a munkaidõt, mint a szabadidõt. – Miért? Mert a munka strukturált: adottak a játékszabályok, a szabadidõ pedig valóban „szabad”, strukturálatlan, tehát nekünk kell kitalálni a célokat.


189

Sematikusan fogalmazva: az a legkönnyebb = legboldogabb állapot, amikor egy külsõ célra irányuló tevékenység rendezi a tudatban az „infókat”, és az a legnehezebb = legboldogtalanabb helyzet, amikor az elme magára marad, és nem tudja, hogy mit akar. Vagyis képtelen arra, hogy külsõ segítség nélkül önmagából állítson elõ célokat. – Ilyenkor aztán unatkozik, szorong, vagy „jobb esetben” elfogadja a szórakoztatóipar ajánlásait: TV, meccs, bulvársajtó, fõzz okosan stb. – tehát kemény pénzeket fizet másoknak azért, hogy neki programot csináljanak.152 ® Mi hát a megoldás? Sírjuk vissza „a régi, boldog idõket?” – Korántsem. Hiába is tennénk, mert ha már egyszer „kiûzettünk a paradicsomból”, ha már elvágták a köldökzsinórt, akkor oda már nincs visszaút! Nincs más választásunk, mint teljesen megszületni! – Ezért nosztalgia helyett mondjuk azt, hogy jól van ez így. Mert igaz, hogy az egyszerûbb tudat kevesebb problémával jár, de a komplexebb mégiscsak emberhez méltóbb, és elõnyösebb is: nemcsak a szenvedései, de az örömei is nagyobbak, intenzívebbek. ® Csíkszentmihályi modellje, és sok más, hozzá hasonlóan gondolkodó szerzõ munkája, persze nem elõzmény nélküli, hanem egy õsi tanítás mai nyelven való újrafogalmazása. Az áramlatélmény leírása ugyanis már a keleti taoizmusban megjelenik: ha valaki a Tao útját járja, tehát a Természettel és a saját természetével összhangban cselekszik, „jün”-t él át. (Jün = lebegés, áramlás, flow). Számos huszadik századi mestert is fel lehetne sorolni.153 Hogy összefoglalásként legtöbbször mégis Viktor E. Frankl (1905-1997) tanítására hivatkozom 152 Hogy félreértés ne essék, ide kell egy személyes, de fontos megjegyzés: semmi bajom a TV-vel, a fõzõcskével, az extrém sportokkal, a lakodalmas rockkal, a bohém éjszakákkal stb. Néha, lazításként, magam is élvezem õket, mert ezekre is szükség van. Nem kell mindig „mûvelõdni”, és az „élet értelmét” keresni. A kérdés csak az, hogy ezek uralják-e az életünket vagy valami ”más”. Errõl mindig az adott személyre szabott mérték dönt – vagyis én(Te). 153 A modern pszichológiát, az 1900-as években történt megszületése óta egészen a 60-as évekig, a klasszikus orvosi szemlélet vezette: „segítsünk a betegnek normális átlagemberré válni!” = freudi pszichoanalízis, behaviorizmus, kognitív pszichológia. Azóta három paradigmaváltás történt: 1. „Tegyük a normális embert felszabadultabbá, teljesebbé!” = perszonális (humanisztikus) szemlélet, Maslow, Rogers, Fromm. 2. „Segítsük az önmegvalósítás végsõ szakaszát, a spirituális önmagunkra találást! = transz-perszonális szemlélet, Grof, Vaughan, Vargiu 3. „Nem elég személyen túlra növekedni, a személyes (ego) részt is állandóan gondozni kell, mert ha nem foglalkozunk az ego leragadt, problémás részeinek feldolgozásával, akkor elakad a spirituális fejlõdés, és hiteltelen, boldogtalan emberek maradunk!” = integrált szemlélet, Wilber.

190

MERRE TARTASZ TE?

majd, azt elsõsorban nem az motiválja, hogy Freud és Adler után õ alapította meg a harmadik nagy bécsi pszichoterápiás irányt, az egzisztencia-analízist és a logoterápiát.154 A hivatkozás döntõ oka a tanítás és a személyes élet összhangjának elismerése, fõhajtás a hitelesség elõtt. Frankl ugyanis nemcsak kiváló orvos (neurológus, pszichiáter) és filozófus volt, hanem négy náci koncentrációs tábor (Thereisenstadt, Auschwitz, Dachau, Türkheim) olyan túlélõje is, akinek már 1946-ban volt ereje megírni a „ … mégis mondj Igent az Életre!” címû könyvét. Ez a könyv, válaszként a nemrég átélt borzalmakra, az értelem és a szeretet üzenete, a huszadik század egyik legragyogóbb emberi dokumentuma.155

n 5. Értelemkeresés, értelemadás Frankl tanítása három alaptételben összegezhetõ: 1. az életnek mindig, minden körülmények között van értelme, 2. mindenkiben megvan az értelem vágya, az értelem akarása, és 3. mindegyikünknek szabadságában is áll, hogy megtalálja élete értelmét. ® „Mindig, minden körülmények között”? – Ez alig hihetõ. Volt-e az életnek értelme például a koncentrációs táborban? Segített-e a túlélésben az értelem akarása? Szabadok voltak- e a foglyok? Frankl, és jó néhány fogolytársa, az életével bizonyította, hogy a válasz (mindhárom kérdésre): igen. 1.

Bár a táborban maga a szenvedés értelmetlen volt, a szenvedéssel való megküzdés – nem. Frankl számára ez nemcsak azt jelentette, hogy „fejben újraírta” készülõ könyvének elrabolt kéziratát, de a gyakorlatban is megvalósította a logoterápia alapeszméjét: segített a társainak.

2.

Az értelem akarása itt élet / halál kérdése volt. Akik kétségbeestek, és feladták, elõbb haltak meg, mint azok, akik értelmét látták a túlélésnek.

154 Egzisztencia-analízis = az emberi létezés megértése, logosz = értelem, logoterápia = azoknak a gyógyítása, kik üresnek, értelmetlennek látják az életüket. 155 Viktor E. Frankl: „Mégis mondj Igent az Életre!” (Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort). – Pszichoteam Mentálhigiénés Központ, Budapest, 1988.

Értelemkeresés, értelemadás

191

Olyasfajta értelmet, mint újra találkozni egy baráttal, befejezni egy munkát, vagy egyszerûen csak újra élvezni egy virág illatát. 3.

Megvolt az a belsõ szabadság is, amit a szögesdrótok se tudtak lerombolni. Maga a helyzet megváltoztathatatlan volt, de a helyzethez való emberi viszony (az attitûd) nem! Mindenki számára elérhetõ volt a kérdés: „mit tehetek én magam ilyen szörnyûséges körülmények között?” S e kérdés fényében már láthatóvá váltak az értelemhez vezetõ utak.

Filozófiai alapok Frankl olyan egységes egésznek látja az embert, akit három egymásba szövõdõ dimenzió épít fel: fizikai, lelki és szellemi (fizikai, pszichológiai és spirituális). A lelki egészség megõrzése érdekében mindhárom mozzanatra figyelni kell, de a logoterápia az eddig jórészt elhanyagolt szellemi (spirituális) dimenzióra koncentrál. Olyan tulajdonságaink tartoznak ide, mint az értelem-akarásunk, a célra irányultságunk, a kreativitásunk, a képzelõerõnk, az intuíciónk, a hitünk, víziónk arra vonatkozóan, hogy kik vagyunk, és mivé lehetünk, az a képességünk, hogy a pszichofizikain túlmenõen szeressünk, és az a képességünk, hogy a külsõ (morális) diktátumokat is felülbírálva, a lelkiismeretünkre hallgassunk. A spiritualitás tartalmazza továbbá azt a már jelzett képességünket, hogy elszakadjunk magunktól, mintegy kívülrõl is lássuk magunkat (tárgyilagosság, humorérzék), valamint tartalmazza az ön-transzcendálás képességét is, azt, hogy olyan emberekért küzdjünk, akiket szeretünk, vagy olyan dolgokért, amelyekben hiszünk. ® Világnézeti meggyõzõdésétõl függetlenül mindenkiben megvan ez az egészség-tartalék, a dolgunk „csak” annyi, hogy ezt felszínre hozzuk. Így az a felszólítás, amivel a flow kapcsán már találkoztunk, de amit a modern pszichológiában Freud fogalmazott meg elõször, itt is érvényes: „Tegyük tudatossá a tudattalant!”

A két iskola különbségei azonban legalább ennyire fontosak: 1.

Frankl szerint a múlt helyett inkább a jövõre, a túlzott befelé fordulás (önelemzés) helyett pedig azokra a külsõ célokra kell koncentrálni, amelye-

192

MERRE TARTASZ TE?

ket, ahhoz, hogy az életünk értelemmel telítõdjön, meg kell találnunk, meg kell valósítanunk. 2.

A freudi terápia célja a múltbéli sérelmek miatt felhalmozódott (és elfojtott) feszültségek felszínre hozatala és lecsapolása, valamiféle feszültségmentes (homeosztatikus) egyensúly elérése. Frankl azonban tudja, hogy csak a neurotikus agy kerüli mániákusan a feszültséget: az értelmes élet, az új célok keresése nemegyszer olyan konfliktusokkal, válságokkal jár, amiket vállalni kell! Plasztikus hasonlata szerint: „ha egy építész meg akar erõsíteni egy megrepedt ívet, akkor nem csökkenti, hanem megnöveli a rárakott súlyt!”156 A konfliktusok leküzdésével járó feszültség így egyre magasabbra hajtja az embert. Az (egyébként fontos) egyensúly tehát a fiziológiai alapállapottól egyre távolabb, egyre magasabb szinten valósul meg, s éppen ez jelenti a fejlõdést, az önmagunkon való túllépést.

3.

Végül, s talán ez a legfontosabb, amíg Freud két õserõ (a szexualitás és az agresszió) játékszerének, lényegében szublimációra képes állatnak tekinti az embert, addig Frankl szerint az ember meg van áldva a „szellem dacoló erejével”, tehát nemet is tud mondani! Vagyis szabad, önteremtõ, és a tetteiért felelõs lény. Ez az alaptétel, bizonyos korlátozásokkal, még a pszichotikus betegekre is igaz.

Egzisztenciális frusztráció, egzisztenciális vákuum Az ember tehát olyan lény, aki az élete értelmét keresi. – Az értelmes élet iránti vágy azonban frusztrálódhat, az egyéni életcél(ok) megtalálása akadályokba ütközhet. S ha nincs olyan külsõ cél, ami egy irányba rendezhetné a tudat tartalmát, az élet kiüresedik: már nincs miért reggel felkelni. Vagy még felkel az ember, sõt, egy szûken vett szociológiai és orvosi értelemben úgy tûnik, hogy „a páciens rendben”, csak éppen örömre nem képes – boldogtalan. Az „egzisztenciális vákuum” kifejezés tehát ugyanazt az állapotot jelöli, mint a flow ellentéte, a pszichés entrópia.

156 Frankl: Logoterápia dióhéjban. – „…mégis mondj Igent” – Id. mû, 121. oldal.


193

E ragályszerûen terjedõ életérzés okát Frankl lényegében ugyanabban látja, mint Csíkszentmihályi: az élet felgyorsult, egyre több lehetõség közül kell választanunk, de az ösztöneink már jórészt elkorcsosultak, a hagyományos értékek széthullóban vannak, így a „hogyan éljünk?” megválaszolásához egyre kevesebb külsõ segítséget kapunk. Tehát az állattal ellentétben az embernek már nem mondják meg az ösztönei, hogy mit kell tennie, a tradíció is egyre kevésbé mondja meg, hogy mit tehet, önmagától pedig az ember már nem igazán tudja, hogy voltaképpen mit akar.157 ® 1983-ban, a III. Logoterápiai Világkongresszuson elhangzott ünnepi elõadásában Frankl szociológiai adatokkal is bizonyította, hogy ez az életérzés elsõsorban azokat a fiatalokat sújtja, akik a saját nemzedéküket „no future generation”- nak szokták nevezni. S hogy mivel szokták betölteni az így keletkezett vákuumot? Frankl nem magasröptû elméletekre hivatkozott, hanem egy amerikai taxisofõr szavait idézte: „Elpusztítják magukat, meggyilkolják egymást, kábítószeren élnek” – majd hozzátette: „Három szó is elég lett volna: depresszió-agresszió- kábítószerfüggés”.158 Ugyanebben az elõadásban három további tipikus példára is felhívta a figyelmet: a vasárnapi, a munkanélküli, és a nyugdíjas neurózisra. Mindhárom oka a feleslegesség, a mélységes céltalanság érzete, amely fõként unalomban (az érdeklõdés hiányában) és közönyben (a kezdeményezés hiányában) fejezõdik ki. ® Újra elõjön a régi kérdés: hogyan lehet az „ürességet” gyógyítani? Elõbb azt lássuk be, hogy hogyan nem. Senki se találhat ki egy másik ember helyett célokat. Ez képtelenség lenne. Látszólag „durván”, valójában csak egyértelmûen fogalmazva: ha én mondom meg Neked, hogy milyen céljaid legyenek, akkor Te minek vagy, miért élsz? – akkor én élek helyetted! Ugyanakkor mindig lehet találni olyan új szempontot, ami más megvilágításba helyezi a dolgokat, amire a másik ember még nem gondolt. Azt tehát megtehet157 Frankl: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben. – Kötet Kiadó, 1996. 16. oldal. 158 Az elõadás címe: „Érvek a tragikus optimizmus mellett" – magyarul olvasható a „...mégis mondj Igent" címû kötetben. – Id. mû, 105.- 135. oldal. A hivatkozott szociológiai adatok egyébként azt mutatták, hogy a vizsgált alkoholisták 90, a kábítószert élvezõknek pedig a 100%-a panaszkodott arról, hogy céltalan az élete. Ezek 1980-ban történt felmérések, de kétlem, hogy azóta ez az arány megváltozott volna.

194

MERRE TARTASZ TE?

jük, adott esetben meg is kell tennünk, hogy felébresztjük a másik ember rejtett értelemvágyát, és, megmutatva a válaszkeresés irányait, hozzásegítjük ahhoz, hogy a saját életére szabott válaszokat õ maga találja meg. ® Ezt a sémát követve, szeretném jelezni, hogy az értelemnek két síkja van. Az elsõ, a végsõ értelem síkja. A második, a pillanat értelme: mindig az, amit Te adsz neki.

A végsõ értelem síkja Ez akkor tudatosul, ha felismerem (átélem), hogy része vagyok valami nálam nagyobbnak. Része vagyok egy olyan Egésznek, ami végsõ soron nem káosz, hanem Kozmosz, amiben tehát minden káosz, szenvedés és igazságtalanság ellenére, rend van. Hogy ennek Te is része vagy, az legalább két dolgot jelent: 1. 2.

Ahhoz, hogy a világ Egész legyen, szüksége van Rád! Szabadon eldöntheted, hogy együttmûködsz-e ezzel a renddel, vagy a káoszt, a szenvedést növeled, de tudomásul kell venned, hogy a Kozmosz olyan (az emberi létezést is meghatározó) törvényekben mutatkozik meg, amelyeket önpusztítás, vagy a személyiséged veszélyeztetése nélkül nem hagyhatsz figyelmen kívül. Hogy azután ezt az Egészet (Kozmoszt) Istennek, létnek, természetnek, evolúciónak, vagy minek nevezed? – az, ebben a vonatkozásban, közömbös.

® Ha valaki a vallásos hit talaján áll, akkor nyilvánvaló, hogy ezt az Egészet „Istennek” fogja nevezni. Rendben. Ez a õ döntése. De ne feledjük, Frankl azt tanította, hogy világnézeti meggyõzõdésétõl függetlenül mindenkinek szabadságában áll, hogy megtalálja az élete értelmét! – S ez így igaz. Frankl, aki egyébként mélyen hívõ ember volt, azért fogalmazott így, mert tudta, hogy azt a terapeutát, aki túlmegy a végsõ értelem hipotézisén (hitén), elõbb-utóbb zavarba hozzák a nem-vallásos páciensei Ahogy õt magát is zavarba hozta a hatéves kislánya, aki egyszer megkérdezte: „Papa, miért beszélsz Jóistenrõl?” Azt felelte: „Néhány hete kanyaród volt, és a Jóisten teljesen ki-

159 Frankl: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben. – Kötet, 1996. 146. oldal.


195

gyógyított belõle.” De a kislány visszavágott: „Kérlek papa, ne feledd, hogy elõ159 ször is õ küldte rám a kanyarót!” ® Évezredek értelmes, és gyakran értelmetlen „agytornája” után talán közelebb juthatunk a „hívõ-nem-hívõ” vita megoldásához, ha átgondoljuk azt a tételt, amit Frankl 1946-ban publikált elõször. Eszerint „Isten – az önmagunkkal folytatott legintimebb beszélgetéseink partnereként definiálható. Így az ateista és az istenhívõ közötti különbség csak annyi, hogy az ateista szerint ez a partner saját maga, az istenhívõ pedig olyasvalakinek tekinti a partnert, aki nem azonos vele.”160 ® De csak e két magatartás között választhatunk? Szerintem nem. Azért nem, mert a teizmus (istenhit) és az ateizmus (az abban való hit, hogy nincs Isten) egymás tükörképei. Az pedig, aki hû akar maradni a szókratészi tradícióhoz, (és leginkább önmagához), úgy jár el a legbölcsebben, ha se nem teista, se nem ateista, hanem az „istenkérdést” meghagyja annak, ami: meghagyja kérdésnek. Illetve, ha Frankl tétele szellemében mégis válaszol, akkor azt mondja, hogy „az önmagával folytatott legintimebb beszélgetéseinek partnere” olyan Ismeretlen Ismerõs, aki azonos és nem-azonos vele. Ide kívánkozik Erich Fromm szintén isten nélküli, humanisztikus vallásossága is. Õ egy más oldalról világítja meg a lényeget. Aki a szeretet törvénye szerint él, (mert ebben minden benne van), az vallásos, aki pedig nem, az valójában bálványimádó, akárminek nevezi is magát.161 – Ez a felismerés már az értelem második síkjához vezet bennünket.

A pillanat értelme – a boldogság kerülõ útja Minden pillanat szinte felkínálja magát, hogy értelmet adjunk neki. Hogyan? A boldogság-teremtés sémája szerint. Azokban az önfeledt (ön-felejtett) pillanatokban vagyunk igazán boldogok, amikor megfeledkezünk magunkról, és belefeledkezünk valami másba. Amikor már nem fontos a saját túlélésünk. Amikor valakit önmagáért szeretünk, valamit megalkotunk, valami természeti vagy emberi szépet átélünk, amikor a szenvedést önlegyõzéssé, vagy másokért hozott áldozattá formáljuk.

160 Uo. 278. oldal. 161 Erich Fromm: Pszichoanalízis és vallás. – Akadémia, 1995.

196

MERRE TARTASZ TE?

Ez nagyon „hasonlít” a boldogságkereséshez. Van egyáltalán különbség a kettõ között? – Van, méghozzá lényegi: Az értelemkeresés, értelemadás = kerülõ út. A „kékmadár” ugyanis nem manipulálható: minél inkább erõszakkal akarjuk megszerezni, annál messzebb repül tõlünk. Ezért soha nem a „boldogságra” kell törekedni, hanem annak feltételeit kell létrehozni. Ez pedig nem más, mint önmagunk meghaladása, ami után a boldogság már spontán módon, mintegy melléktermékként megjelenik!162 Így, leírva, ez komplikáltnak tûnhet, pedig olyan egyszerû, hogy egy homokvárat építõ gyerekrõl is leolvasható: elõször kell az önátadás, önfelejtés, belefeledkezés, mint alap, s ennek szinte a természettörvény erejével megjelenõ következménye az értelem felvillanása, az öröm.(Ok-okozat). ® Az önmeghaladás három iránya a szeretet, az alkotás (átélés) és az élet árnyoldalaival való megküzdés. Mivel ezek a pozitív és negatív mozzanatok az emberi lét egészét lefedik, Frankl joggal mondja, hogy az életnek mindig és minden körülmények között van értelme. Pontosabban: adható neki értelem.

162 Ezzel átértékelõdik a „siker” fogalma is! 1. A közfelfogás úgy tartja, hogy az ember csak akkor boldog, ha sikeres, és csak akkor sikeres, ha elérte a célját. S ha nem érte el? Akkor sikertelen, boldogtalan. – Ám ez durva leegyszerûsítés! Gondoljunk például Hemingway egyik hõsére. „Az öreg halász” nem érte el célját, hiszen kemény küzdelem után kifogott ugyan a tengerbõl egy óriási nagy halat, de csak a csontvázát tudta hazavinni, mert útközben a húst lerágták a cápák. Ez siker volt, vagy kudarc? Végsõ soron siker! Miért? 2. Mert bizonyos dolgok tõlünk függenek, mások pedig nem. Vagy ahogy Epiktétosz mondta, „Bizonyos dolgok hatalmunkban vannak, más dolgok nincsenek.” – Bölcsesség kell ahhoz, hogy ezeket megkülönböztessük, de ha megtörtént, akkor arra vonatkozóan, ami nincs hatalmunkban, ”Mindig legyen kéznél ez a mondás: „Semmi közöm hozzá'!” - Forrás: Epiktétos kézkönyvecskéje, vagyis a stoikus bölcs breviáriuma. – Kerényi Károly, Szeged, 1942. 21-23. oldal. 3. Azt kell belátni, hogy a sikert, mint minden mást ezen a világon, a szükségszerû és a véletlen összjátéka „hozza össze”, s ezek közül csak az egyik, csak a szükségszerû fáradozás az, ami a hatalmunkban van. A véletlen mozzanat már nem tõlünk függ, tehát a megvalósulása nem erõszakolható ki! – Például, ha tudom, hogy mindent megtettem azért, hogy „egy elgurított golyó célba érjen”, akkor ez már önmagában siker! S ha célba is ért? – az csak a „ráadás”, újabb öröm. S mi van, ha nem ért célba, mert útközben feltámadt a szél, megpattant egy kavicson stb. – tehát bármilyen véletlenszerû esemény eltérítette a céltól? Ennek nem örülök, de nem is szomorkodom sokat, mert „Semmi közöm hozzá!” – ez már nem tõlem függ. – Csak ilyen beállítódás mellett lesz erõnk ahhoz, hogy a látszólagos „kudarcok” után mindig újra kezdjük!


197

A negatív triász 163

A szeretet és az alkotás olyan evidens cél, ami alig igényel több magyarázatot. De mit kezdjünk a szenvedéssel, a bûnnel és a halállal? Mit tehetünk akkor, amikor látszólag már nincs mit tenni, mert az adott helyzetet nem lehet megváltoztatni? Nos, akkor szabadságunkban áll, hogy a helyzethez való hozzáállásunkat (az attitûdünket) változtassuk meg. A Jaspers-féle határszituációkat tehát úgy küzdhetjük le, hogy felnõttebbé, érettebbé válunk, önmagunk fölé emelkedünk, és a látszólagos kudarcot, egyéni tragédiát teljesítménnyé formáljuk. – Néhány példa Frankl praxisából: 1.

Frankl, aki 25 évig vezetett egy neurológiai osztályt Bécsben, sokszor megfigyelte, hogy milyen méltósággal viselték és uralták sorsukat egyes krónikus betegek, vagy azok a fiúk és lányok, akik nem sokkal a balesetük elõtt még a Yamahájukkal száguldoztak, vagy az elõzõ szombaton még diszkóztak, buliztak. Egy búvárbaleset miatt megbénult fiú például ezt mondta: „Eltörtem a nyakam, de ez se tudott megtörni. Ellenkezõleg: az életem tele van értelemmel. Olvasok, írok, Tv-t nézek, s mindenek elõtt pszichológiát tanulok az egyetemen. Tudom, hogy szenvedés nélkül lehetetlen lett volna ekkorát fejlõdnöm. S biztos vagyok abban is, hogy a hátrányos helyzetem sokkal megértõbb pszichológiai tanácsadóvá tesz.”164 Azt jelentené ez, hogy az életcél megtalálásához feltétlenül szenvednünk kell? Nem, ez durva félreértés lenne. Elõször mindent meg kell tennünk, hogy megkeressük és megszüntessük a szenvedés okát, akár biológiai, pszichológiai, akár társadalmi eredetû is az. És csakis akkor, ha az okot – legalábbis átmenetileg – lehetetlen kiiktatni, tehát valóban nincs mit tenni, csakis akkor merülhet fel a szenvedéshez való viszony megváltoztatásának értelme.

163 Legfeljebb annyit, hogy soha nem a látványosság teszi a teljesítményeket „alkotássá”. Tehát nem csak mûalkotásokról, és tudományos vagy sporteredményekrõl van szó. Ha valaki felnevel egy gyermeket, hivatást gyakorol, egy családot ellát, egy házat rendben tart, beteget gondoz stb; tehát önmagához képest igen jó minõségben megoldja az élet éppen adódó feladatait, az már alkotás! Sõt: az a „regény”, amit valaki így megélt, nagyobb teljesítmény, mint bármely Nobel-díjas mû, amit valaki valaha is megírt. 164 Frankl: Logoterápia dióhéjban. „és mégis mondj igent...” Id. mû, 122. oldal.

198

MERRE TARTASZ TE?

Az elõbbi példa az önlegyõzésrõl szólt, a most következõ pedig arról, hogy a szenvedésnek értelmet adhat a másokért hozott áldozat is. Frankl -ot egyszer egy idõs körzeti orvos kereste fel. Súlyos depresszió gyötörte, mert nem tudta kiheverni imádott felesége elvesztését, aki két évvel azelõtt halt meg. A terapeuta nem mondott semmit, csak kérdezett: „Mi történt volna, doktor úr, ha Ön halt volna meg elõbb, és a feleségének kellett volna túlélnie Önt”? „Ó”, mondta, „az nagyon szörnyû lett volna!” Frank válasza: „Látja, doktor úr, ezt a szenvedést megtakarította neki, és Ön volt az, aki megtakarította neki ezt a szenvedést! – természetesen azon az áron, hogy most Önnek kell túlélnie és meggyászolnia õt.” Az idõs orvos egy szót sem szólt, kezet fogott, és nyugodt léptekkel elhagyta a rendelõt. Mert a szenvedés valamilyen módon megszûnik szenvedésnek lenni abban a pillanatban, amint értelmét látjuk. Például az áldozat értelmét.165 2.

A triász második tagját, a bûnt, soha nem lehet teljesen megmagyarázni, soha nem lehet csak öröklött és szerzett (szociális) okokra visszavezetni, mert mindig benne van a szabadságnak és a felelõsségnek egy olyan mozzanata is, ami soha nem hárítható át másra (a génekre, a gyerekkorra, a körülményekre). Ezt tudva, Frankl például ezt mondta a San Quentin - i fegyház gázkamrára váró gyilkosainak: „Éppen olyan emberek vagytok, mint én: szabadok és felelõsek. Vettétek magatoknak azt a szabadságot, hogy esztelenséget, bûnt kövessetek el. Nem akarjátok elismerni a felelõsségeteket is, nem akartok túlnõni a bûnötökön? Ismeritek a Szabadság-szobrot. Hazátok keleti partján áll. Mi lenne, ha itt, a nyugati parton, egy Felelõsség-szobrot emelnétek?”166 Bár ezt a szobrot máig sem állították fel, az elítéltek megértették az üzenetet.

3.

A triász harmadik tagja, a halál, legyõzhetetlennek tûnik, de meg kell, és meg is lehet küzdeni vele. Különben nem lenne érdemes filozofálni, hiszen már Szókratész is mondta, hogy „Filozofálni annyi, mint halni tanulni”.167 S tegyük rögtön hozzá: élni pedig annyi, mint meghalni tudni, –

165 Frankl: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben. Id. mû, 131. Oldal. 166 Frankl: Érvek a tragikus optimizmus mellett. Id. mû, 73. oldal. 167 Platon: Szókratész védõbeszéde – Id. mû, 79. oldal.


199

mert ha tudjuk, hogy meg fogunk halni, az felfokozza az élet szenvedélyes szeretetét. Mégis, hány ember mondja, hogy az életének azért nincs értelme, mert úgyis a halálé lesz az utolsó szó, mert a mulandóság úgyis minden értéket lerombol, mindent megsemmisít! – Kultúránkban egyre többen gondolkodnak így. Ez azonban, legalább három ok miatt, alapvetõ tévedés. ® Elõször is: mi történne akkor, ha halhatatlanok lennénk? A végtelenbe tolhatnánk ki minden cselekvést. Sohasem kényszerülnénk arra, hogy éppen Most tegyünk meg valamit, hisz’ éppúgy megtehetnénk holnap, vagy holnapután, vagy akár évezredek múlva is. Ez maga lenne a káosz, a boldogtalanság. Ezért kell a figyelmeztetés: az életet véges idõ alatt kell értelmessé formálni! ® Másodszor: ahogy már jeleztem, a mulandóság tudata felfokozza az élet örömét. Arra döbbent rá, hogy minden, ami történik, az egyszeri és megismételhetetlen. Ez, mint egy felfüggesztési pont, adja a pillanatok súlyát, értékét, mert pontosan ugyanígy, soha nem lesz még egyszer. – Soha nem lesz, de Most van! Most kell tehát átélnünk, olyan intenzíven, amennyire csak lehetséges.168 ® Végül, nem igaz, hogy a halállal minden semmivé lesz! Nem igaz, hogy övé az utolsó szó! A „minden elmúlik” szomorúsága reális, de sokkal valóságosabb, hogy minden megõrzõdik, hisz’ csak a pillanatokban rejlõ lehetõségek mulandók! Azok, ugyanúgy, valóban nem jönnek már vissza. – De a „lehetõség” még majdnem semmi, csak a lét és nemlét határán imbolygó valami. Minden pillanatban mi magunk döntjük el, akkor is, ha ez a döntés nem tudatos, hogy a sokféle lehetõség közül mikor melyiket ítéljük halálra, és melyiket valósítjuk meg. Azt mindenkori egyet pedig, amit választottunk, már kimenekítettük a mulandóság hatalma alól! Azon már nem fog a halál, az már megtörtént, a múlt részévé vált, az egyszer s mindenkorra megõrzõdik!169 Ezért, ahogy egy filmet is az utolsó kockája tesz késszé, ahogy egy festményt is az utolsó ecsetvonás fejez be, az ember is csak az élete végpontján lesz teljes: csakis akkor kerül bele visszavonhatatlanul a világba, immáron örökre. – S itt a 168 Ne gondoljunk semmi rendkívülire, csak a mindennapok apró csodáira. Ülök a Duna-parton, nézem a vizet, és arra gondolok, hogy ez a vén folyó már akkor is itt volt, amikor még nem voltam, és akkor is itt lesz, amikor már nem leszek. De Most együtt vagyunk! 169 Frankl: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben – Id. mû, 249. oldal.

200

MERRE TARTASZ TE?

válasz arra a kérdésre is, hogy „ki vagy Te?” Az vagy, akivé, léted utolsó pillanatát is ideértve, a tetteiddel formáltad magad. ® Tehát újra csak az attitûd dönt az élet értelmérõl. Van, aki „csak a mulandóság tarlóit látja, és nem veszi észre a teli csûröket.”170 Ezért keríti hatalmába az „elhull a virág, eliramlik az élet” szorongása. Csak azt számolgatja, hogy naponta lehull egy lap a falinaptáráról, így az minden nap elmúltával egyre vékonyabb lesz. De másképp is lehet! – s én ezt az utat ajánlom. Mert van, aki gondosan lefûzi a földre hulló lapokat, és örömmel veszi számba mindazt, ami történt: az alkotásokat, a megélt szerelmeket, a méltósággal viselt szenvedéseket. Mindenbõl tanult valamit. S ez a felhalmozott tapasztalat adja az élete értelmét.– Ezért nem irigyli idõsként sem a fiatalokat. Miért is tenné? Õk még csak várakoznak a jövõ lehetõségeire, mögötte viszont már egy megvalósult múlt áll, és ez az, ami számít.171 170 Frankl: Érvek a tragikus optimizmus mellett. – Id. mû, 127. oldal. 171 Sokan összevetették már a nyugati „feltámadás” és a keleti „reinkarnáció” hitét, röviden én is megteszem. Mivel itt változatok kusza szövevényével van dolgunk, egyszerûsítsük le ezt a sokféleséget két tiszta magatartásra (két modellre): a nyugati ember a túlélésért aggódik, a keleti pedig a túléléstõl szorong. Magyarán, a keleti ember attól fél, hogy nem tud meghalni, a nyugati meg attól, hogy meg fog halni. Ezért a keleti ember abban hisz, hogy, kiszakadhat majd az újjászületések forgatagából, és eléri majd a „Nirvánát”, ahol a vágyak ellobbannak, s õ végre elpihenhet, a nyugati meg abban, hogy elnyeri majd az „örök életet”, és nem fog meghalni soha. (Olyan ez, mintha az egyik az ébrenléttõl, a másik az elalvástól félne.) – Soha nem akartam gyengíteni más emberek hitét, de nem lehetne kevesebb szorongással élni? Ha a saját felfogásomat egyszerre kellene megindokolnom egy keleti és egy nyugati hit szerint élõ barátom elõtt, valami ilyesmit mondanék: Feltéve, hogy életedet a bizonyosságra akarod építeni, mi az, amit bizonyosan tudsz? Majdnem semmit, de ez éppen elég: (1) Halandó vagy: ez az életed véges, egyszeri és megismételhetetlen. (2) De halhatatlan is vagy: valamilyen formában megõriz a világ, ha akarnál, se tudnál kiesni belõle, mert nincs „hova”. – S ha képes vagy ezeket együtt látni és intenzíven átélni, akkor máris megtaláltad azt a biztonságos otthont, amit mindig is kerestél. Mert a halál nem megsemmisülés, csak átváltozás: mássá levés. Nem a „Semmivel” találkozol majd, hanem a Titokkal: azzal a meghitt „Ismeretlen Ismerõssel”, amiben / akiben eddig is mozogtál. Életedet tehát nem pont zárja majd le, hanem egy kettõspont, és egy kérdõjel. Mire vonatkozik a kérdõjel? Mi az, amit nem-tudsz? Azt, hogy milyen formában maradsz meg. – Ez nyugtalanít? Ha igen, enyhítheted a szorongást valamelyik hittel, elõtte azonban gondolj át néhány kérdést: (1) Fontos az, amit nem-tudsz? Miért fontos? A mostani életed értelme nem függhet attól, hogy mi lesz a mostani után! (2) Tõled függ, hogy mi lesz? Annyiban igen, amennyiben a világ része vagy, de alapvetõen nyilván – nem. Ezért ne „dönts” arról, amit még kérdésként se tudsz pontosan megfogalmazni, ráadásul a válasz nem Tõled függ! (3) De talán van egy kibúvó: „Kérjetek, és adatik néktek…” (Máté, 7.7.)


201

A logoterápia, mint módszer Olyan embereken, akik még nem betegek, „csak” elhibázottnak látják az eddigi életüket, segíthet Frankl „feltétlen parancsa” (kategorikus imperatívusza): „Élj úgy, mintha már másodszor élnél, és elsõre mindent a lehetõ legrosszabbul csináltál volna….” Magyarán: adj magadnak még egy esélyt! ® Az értelemvágy tartós elvesztése, frusztrálódása vagy elfojtása azonban szükségképpen betegséget okoz, és ugyanolyan tüneteket produkál, mint a klasszikus neurózisok. Ilyen esetekre alkotta meg Frankl a „noogen neurózisok” fogalmát, ellentétben a hagyományos pszichoterápiával kezelhetõ pszichogen neurózisokkal. (Mint tudjuk, a nous jelentése: értelem, szellem). Az ilyen kezelés szakértelmet kíván, de a gyógyító séma megismerése mindenki számára hasznos lehet, hiszen bármelyikünk lehet idõnként „gödörben” Persze, a legjobb technika ilyenkor az, hogy meg kell várni, amíg a rossz érzés magától elmúlik. De ha mégsem múlik el, akkor a sémát magunkon is alkalmazhatjuk. – A logoterapeuta négy lépésben segít megtalálni a régi / új célokat.

Ám a kérésekkel csínján kell bánni, mert még megvalósulnak. Ha a végtelen a tét, véges emberként hogyan is tudnál választani a megmaradás két formája között? Mit szeretnél inkább: nyugati mintára „feltámadni”, vagy a keleti „Nirvánába” jutni (= örökké ébren lenni, vagy örökre elaludni)? A következõket szeretném javasolni: (1) Fogadd el azt, ami Van, a feloldhatatlan nem-tudással együtt. Miért? Mert „bizonyos dolgok hatalmunkban vannak, mások viszont nincsenek.” Meg azért is, mert minél többet töprengsz azon, hogy mi lesz majd „utána”, annál kevésbé vagy itt! Ebben a világban legyél jelen, ha nem akarsz úgy járni, mint azok, akik nem élnek, csak élni készülõdnek! A reinkarnált életekre vagy az örök életre készülõdve ugyanis kisiklik a kezed közül az a valóság is, ami minden kétséget kizáróan a Tiéd, amit már megkaptál, amit itt és most átélhetnél. (2) Élj úgy, mintha ez lenne az egyetlen életed: játékos szigorúsággal mindig csiszolj magadon egy kicsit, és tedd jobbá ezt a világot. Mit veszíthetsz? Semmit. Ha van feltámadás, így leszel kedves Isten elõtt. Ha van reinkarnáció, így leszel kedves önmagad elõtt. Ha meg egyik sincs, akkor sem éltél hiába! Tehát minden álmod, hited megmaradhat akkor is, ha nem abban látod az életed értelmét, hogy ragaszkodj egyik vagy másik változathoz. – Mit nyerhetsz egy ilyen filozófiával? Mindent. Belsõ békét, és felfokozott életörömet. S ha követed a léted ritmusát, ha elfelejted magad a pillanatokban, naponta átélheted az elmúlást és az újjászületést. Nincs mihez ragaszkodni: ami nem fontos, az úgyis lehullik Rólad, ami igen, az megmarad. Tiszteletben tartva mások hitét, számomra mindebbõl az következik, hogy ha eljön az ittléttõl való búcsú ideje, akkor egyszerûen rábízom magam a világra. Olyan védtelenül, és olyan kíváncsian, miként tettem ezt akkor is, amikor belõle kiformálódtam.

202

MERRE TARTASZ TE?

1.

Elõször is abban segít, hogy képesek legyünk távolságot kialakítani önmagunk és a tüneteink között. Segít belátni, hogy nem vagyunk azonosak azokkal az állapotokkal (a reménytelenséggel, a szorongással stb), amiket le akarunk küzdeni, s amiket le is tudunk küzdeni, mert meg vagyunk áldva „a szellem dacoló erejével.”

2.

Másodszor: abban segít, hogy képesek legyünk megváltoztatni az élettel kapcsolatos beállítódásunkat. Meg kell tanulnunk, hogy ne vádoljuk se a szüleinket, se a gyerekkorunkat, se a társadalmat, de ne gyötörjük magunkat önváddal sem. Mostantól kezdve, egyszerûen vállaljunk felelõsséget az életünkért.

3.

Ha ezen a kritikus ponton sikerült áttörést elérni, ha sikerül megszabadulnunk attól a tulajdonképpen nevetséges önvédelmi csalástól, hogy „tehetetlen áldozat vagyok!’, akkor a test már reagálni fog a szellem befolyására: a tünetek szükségképpen enyhülnek, esetleg meg is szûnnek.

4.

Ekkor jöhet a negyedik lépés, az itt és most elérhetõ optimális értelem megtalálása. Hogyan? Nincs olyan patent-módszer, ami biztos sikerre vezetne. A lényeg az improvizáció: minden technika jó, amely a partnert (önmagunkat) nem manipulálható gépként vagy idomítható állatként, hanem személyként kezeli.

Egy technikát azért érdemes kiemelni. Ez, a szókratészi dialógus. – Dialógus önmagunkkal, pontosabban, „beszélgetéseinknek azzal a legintimebb partnerével, aki azonos és nem-azonos velünk” Magyarán, egy belsõ hangra kell odafigyelnünk. A lelkünk „csücskében” ugyanis mindannyian tudjuk, hogy kik vagyunk, mivé válhatunk, és milyen úton válhatunk olyanná, amilyenné szeretnénk. A belsõ hang tehát bábaként mûködik, támogatja a „szülési folyamatot”, segít tudatosítani azokat a célokat, amelyek bennünk rejlenek.172 ® A döntõ mozzanat annak belátása, hogy a célok sokfélék! – Mert minden kétségbeesésnek végsõ soron az az oka, hogy ezek közül csak egyet (vagy csak néhányat) látunk, és ezt (ezeket) abszolutizáljuk. Egy régi kínai közmondás szerint például minden férfinak kell egy fát ültetnie, egy könyvet írnia és egy fiút nemzenie. – Vagy ahhoz, hogy egy nõ élete értelmes legyen, csak két lehe-

172 A módszer azért „szókratészi", mert a filozófus édesanyja szülésznõ volt. Õ babákat, Szókratész pedig gondolatokat segített világra jönni.


203

tõséget szoktak megemlíteni: feleségnek lenni és anyává válni. „Nem lehet kétséges” – mondja Frankl, – hogy „itt két értékrõl van szó. Akkor van baj, ha ez a két relatív érték nem tartja meg relativitását, hanem fetisizálódik”. Tehát akkor, ha egy nõ úgy tesz, mintha feleségnek lenni vagy anyává válni nem egy lenne a sok érték-lehetõség közül, hanem az egyetlen. Minden ilyen fetisizálás megbosszulja magát. Mert „miféle élet lenne az” – kérdezi Frankl – „amelynek az értéke azon áll vagy bukik, hogy valaki köt-e házasságot, lesznek-e gyermekei, ültet-e fát és ír-e könyveket? Milyen szegényes lenne az élet, ha csak ennyibõl állna, és nem lennének más - értelemmel megtölthetõ – lehetõségek?” 173 ® Ezen az általános logoterápiás eljáráson túl, Frankl két olyan speciális módszert is kifejlesztett, amelyek roppant egyszerûek, mégis meglepõen hatékonyan gyógyítanak olyan súlyos helyzeteket is, mint például a fóbiák, vagy a kényszerneurózisok. A mindennapi életben történõ alkalmazásuk pedig egyenesen áldás. Megszakítják ugyanis azokat a pozitív visszacsatolású (öngerjesztõ) köröket, amelyekben „elakad a tû a lemezen”, vagyis az ember folyton önmagát ismétli, mert nem tud kitörni a múlt sémáiból. A két módszer neve: paradox intenció és dereflexió.174 1.

A paradox intenció alapja az a megfigyelés, miszerint a megelõlegezõ szorongás pontosan azt idézi elõ, amitõl a páciens tart. Például, ha valaki attól fél, hogy sok ember elõtt elpirul, vagy egy vizsgán dadogni kezd, annak valóban nagy esélye van arra, hogy a dolog bekövetkezzék. Az utasítás ilyenkor úgy szól, hogy „Csináld szándékosan azt, amitõl félsz!” Próbálj meg szándékosan elpirulni, dadogni! – nem fog sikerülni. A paradox intenció (többek között) a humorérzékünkre alapoz. Arra, hogy képesek vagyunk magunkat kívülrõl is látni. – Érdemes gyakorolni!

2.

Másfelõl, a túlzott önmegfigyelés vagy a görcsös, erõszakos akarás (hiper-szándék), lehetetlenné teszi azt, amit az ember el akar érni. Ez különösen a szexuális kudarcoknál figyelhetõ meg. Minél inkább bizonyítani akarja potenciáját egy férfi, vagy az orgazmusra való képességét egy nõ, annál kevésbé sikerül neki. Ilyenkor segít a dereflexió, vagyis a figyelem el-

173 Frankl: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben. – Id. mû, 106. oldal. – Egyébként is: egy önmagában értelmetlen életet miért kellene továbbadni, s ha továbbadjuk, attól miért válna értelmessé? 174 Uo. 121–133. oldal.

204

MERRE TARTASZ TE?

terelése: „Csináld lazábban! Ne magadra figyelj, hanem a partneredre!” – és sikerülni fog. (Ezt is érdemes gyakorolni.) Ilyenkor az alól a nyomás alól szabadulunk fel, hogy itt és most valamilyen teljesítményt „kell” produkálnunk. 3.

Végsõ soron mindkét módszer épp’ az ellenkezõjét javasolja annak, amit eddig mûveltünk, és ez a negatív feedback az, ami megszakítja az eddigi (pozitív visszacsatoláson alapuló) folyamatot.

Hitvallás Ezt a szakaszt Viktor Frankl gondolataival kezdtem, és egy összehasonlítással szeretném befejezni. Freud egyszer ezt mondta: „Ki kellene próbálni, hogy a legkülönbözõbb embereket egyöntetûen éhezésnek tegyék ki. A táplálékszükséglet növekedésével el fog tûnni valamennyi egyéni különbség, helyükre a kielégítetlen ösztön egységes megnyilvánulásai lépnek.” (Összes Mûvek, V. kötet, 209. oldal.) ® Frankl válasza: „Hála Istennek, Freud megmenekült attól, hogy belülrõl megismerjen egy koncentrációs tábort, vagy egy hadifogolytábort. Az általa kezelt emberek a korabeli plüss-huzatú, Makart-stílusú díványon feküdtek, nem pedig Auschwitz és Sztálingrád szennyében. Ott ugyanis ’ nem tûntek el a különbségek’, hanem felerõsödtek. Az emberek ott mássá váltak, levetették álarcukat, ott kiderült, hogy ki gazember és ki szent.” Mert az ember végsõ soron önrendelkezõ lény. Amivé válik – az adottsága és környezete korlátain belül – azt önmagából alakítja ki. Tehát „nem képzelhetõ el olyan helyzet, amelyben az ember teljesen meg lenne fosztva a szabadságától. A szabadság egy töredéke megmarad a neurotikus, sõt a pszichotikus esetekben is. Valójában a páciens személyiségének legbensõbb magját soha még csak nem is érinti a pszichózis. Egy gyógyíthatatlan pszichotikus elveszítheti a hasznosságát, de emberi méltóságát mégis megtarthatja. Ez az én pszichiátriai hitvallásom. E nélkül nem hinném, hogy érdemes lenne pszichiáternek lenni.”175

175 Frankl: Érvek a tragikus optimizmus mellett. – Id. mû, 133–135. oldal.

205 Ahogy embernek sem. Különösen olyan embernek nem, aki, mint Tisztelt Olvasóim többsége, mások gyógyítását választotta hivatásának. – Ezért aztán soha nem az számít, hogy mit várhatunk még az élettõl, hanem pusztán az, hogy 176 mit vár még tõlünk az élet! Az „élet” itt az a másik ember, aki Tõled vár egy mosolyt, egy érintést, tanácsot, akármit, ami számára fontos, s amit Te és csakis Te tudsz neki megadni. Ez mindnyájunkra érvényes, mert az embernek végül is nincs más dolga, mint megérteni, élvezni és jobbá tenni a világot. Ez a legértelmesebb cselekvés.

n 6. Az ötödik fejezet összefoglalása ® Arisztotelész szerint a boldogságot önmagáért keressük, az összes többi célunk pedig csak azért fontos, mert feltételezzük, hogy majd boldoggá tesz bennünket. A mai nyugati paradigma feltételezi, hogy az élettel való megelégedettségünk a birtokolt anyagi javak bõségétõl függ, ezért a boldogságkeresés kézenfekvõ útja a korlátlan gazdasági növekedés, a termelés / fogyasztás emelkedõ spirálja. ® Ez azonban, az emberiség szintjén, és a magánéletünkben is, zsákutca. Globális méretekben azért, mert lehetetlen, hogy egy véges rendszer (a Föld) egyik alrendszere (a gazdaság) korlátlanul növekedjék. A magánéletünkben pedig az alábbi ördögi kör miatt: folyik a pénz, az anyagi javak és élvezetek utáni hajsza ezért egyre többet kell dolgozni egyre kevesebb idõ jut önmegfigyelésre és az emberi kapcsolatok ápolására ez kiüresedéshez, céltalansághoz, boldogtalansághoz vezet a reklámok arról biztosítanak, hogy a termékeik megvásárlásával visszaszerezhetõ az elvesztett boldogság, és a fogyasztó nem látja be, hogy ez hazugság. A belátás hiányából következik a pénz, az anyagi javak és élvezetek utáni hajsza és így tovább… ® A körforgást csak akkor lehet megszakítani, ha megértjük a mûködését. Ekkor meglátjuk a lehetséges kiutat is. Amíg az önzõ ember a Maslow-féle hiarerchia legalsó szintjéhez, az anyagi szükségletekhez tapad, addig a szeretni

176 Frankl: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben. – Id. mû, 173. oldal.

206

MERRE TARTASZ TE?

tudó ember ezt a szintet ésszerûen korlátozza, tehát döntõen a világ, s benne önmaga megértésének vágya, valamint az önmegvalósítás szükséglete vezérli. – Hetedik, és mindent átható alapszükségletként a modellbe fel kell vennünk az egészséges emberi környezet utáni vágyat is. ® Bár az önmegvalósítás nem áll meg az „én” (az ego) szintjén, csak egy erõs, kifejlett ego birtokában léphetünk egy olyan transz-perszonális (misztikus) szintre, ahol az „én” már egyre kevésbé számít. ® Csíkszentmihályi modellje látszólag csak az „én” szintjét fejti ki, valójában benne van az „én” meghaladása is. „Tökéletes” élményt akkor élünk át, ha a tudatban rend van. A flow jelzi, hogy bekapcsolódtunk a kozmikus áramlásba (az evolúcióba), hiszen az egysejtûtõl az emberig minden organizmus úgy mûködik, hogy káoszból rendet, entrópiából negatív entrópiát alkot. ® Egy élmény „elõállításához” három dolog kell: (1). egy önmagunkon túlmutató, de még éppen teljesíthetõ, magunk választotta cél (feladat), ami egy irányba rendezi a tudat tartalmát, (2) az adott tevékenységbe való belefeledkezés és (3) állandó visszacsatolás, az irány állandó megtapasztalása. Ilyen pillanatok létrehozásának és integrálásának esélyei a „primitív” kultúrákban ugyan jobbak, de visszaút nincs, modern viszonyok között is meg kell, és meg is lehet teremteni a flow feltételeit. ® Az ember olyan lény, aki az élet értelmét keresi.(Frankl). De a célok közötti választásban az ösztönök és a tradíciók már alig segítenek, önmagától pedig a mai ember egyre kevésbé tudja, hogy mit akar. A következmény: egzisztenciális vákuum (a flow ellentéte). A céltalanság, depresszió, agresszió és kábítószerfüggés különösen a fiatalokat veszélyezteti. ® Ahhoz kell hozzásegíteni a gyógyulni vágyó embert, hogy újra felfedezze az értelem két síkját. A végsõ értelem síkja akkor tudatosul, ha átéljük, hogy részei vagyunk egy olyan Egésznek, ami nem káosz, hanem Kozmosz, s amelynek ahhoz, hogy Egész legyen, szüksége van ránk. Szabadon eldönthetjük, hogy a káoszt vagy a rendet növeljük-e, de önpusztítás nélkül a világ törvényeit nem hagyhatjuk figyelmen kívül. ® Frankl szerint egy ateista számára az önmagával folytatott legintimebb beszélgetéseinek partnere saját maga, egy istenhívõ számára pedig olyasvalaki, aki nem azonos vele. Javaslatom: tekintsük ezt az Ismeretlen Ismerõst önmagunkkal azonosnak és nem-azonosnak. – Fromm isten nélküli, humanisztikus vallá-

Az ötödik fejezet összefoglalása

207

sossága más oldalról világítja meg a lényeget: aki a szeretet törvénye szerint él, az vallásos, aki pedig nem, az bálványimádó, bárminek nevezi is magát. ® Az értelem másik síkja a pillanat értelme: mindig az, ami Te adsz neki. De ez csak kerülõ út lehet: közvetlenül soha nem a boldogságra kell törekedni, hanem annak feltételét kell létrehozni. Tehát mindenkori önmagunkat kell meghaladni, mert az öröm, az értelem, csak ennek következményeként villanhat fel. ® Az élet boldog, önfeledt pillanatai mindig azok, amikor megfeledkezünk magunkról és belefeledkezünk valami másba. Egy emberbe, akit önmagáért szeretünk, egy dologba, amit megalkotunk, egy természeti- vagy emberi szépbe, amit átélünk. ® S amikor már tényleg nincs mit tenni, mert az adott helyzet megváltoztathatatlan, akkor a helyzethez való viszonyunkat változtatjuk meg. A Jaspers-féle határszituációkkal (a szenvedéssel, a bûnnel és a halállal) tehát úgy küzdhetünk meg, hogy felnõttebbé, érettebbé válunk, és a látszólagos kudarcot teljesítménnyé, önlegyõzéssé vagy másokért hozott áldozattá formáljuk. ® Az embernek végül is nincs más dolga, mint megérteni, élvezni és jobbá tenni a világot. Ez a legértelmesebb cselekvés. – De ez csak egy ajánlat. Egy ajánlott út. S nem fogalmaztam volna ilyen gondtalanul, ha bárkinek is követnie kellene ezt az utat. Ilyen „kell” kimondása képtelenség lenne, hiszen a legügyesebb érveléssel sem vehetõ rá senki arra, amit õ maga nem akar. ® A döntéshez azonban érdemes figyelembe venni egy apró mozzanatot. A karma, a keleti filozófiák egyik alapszava. Európai „ferdítésben” így hangzik: Szabad vagy. Azt teszel, amit akarsz. De vannak következmények. Nem „majd”, hanem itt és most. Ebben az életben.

209

Felhasznált és ajánlott irodalom 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27. 28.

Allegre, C.: Bevezetés a természettörténetbe. - Európa, 1994. Arisztotelész: Nikhomakoszi Etika. – Magyar Helikon, 1971. Bánki M. Csaba: Az agy évtizedében. Biográf, 1994. Blasszauer Béla: Orvosi Etika. – Medicina, 1995. Camus, A.: Szüsziphosz mítosza. – Magvetõ, 1980. Capra, P.: A fizika taója. A modern fizika és a keleti miszticizmus közötti párhuzam feltárása – Tercium, 1983. Carriere, J-C.–Delumeau, J.–Umberto, E.–Gould, S. J.: Beszélgetések az idõk végezetérõl – Európa, l999. Carson, R.: Néma tavasz. – Katalizátor, 1994. Csányi Vilmos: Az emberi természet. – Vince, 1999. Csányi Vilmos: Evolúciós rendszerek, Az evolúció általános elmélete.– Gondolat, 1988. Csíkszentmihályi Mihály: Flow – Az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája. – Akadémia, 1997. Denett, C. D.: Darwin veszélyes ideája. – TypotEX, 1998. Endreffy Zoltán: „hogy mûvelje és õrizze…” – Liget Alapítvány, 1999. Frankl, V. E.: „… mégis mondj Igent az Életre! – (Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort.) – Pszichoteam Mentálhigiénés Központ, 1988. Frankl. V. E.: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben. – Kötet, 1996. Fromm, E.: A szeretet mûvészete. – Háttér, 1993. Fromm, E.: Az önmagáért való ember. – Napvilág, 1998. Fromm, E.: Birtokolni vagy létezni? – Akadémia, 1994. Fromm, E.: Pszichoanalízis és vallás. – Akadémia, 1995. Fromm, E.: Menekülés a szabadság elõl. – Akadémia, 1993. Fromm. E. – Suzuki T. D.: Zen-buddhizmus és pszichoanalízis – Helikon, 1960. Gangler Zoltán: Tudomány és misztika határán - Teilhard de Chardin istenérve. – Semmelweis Egyetem, EFK, Tudós – Tanár sorozat, 2001. Gribbin, J.: A természettudomány rövid története. – Gabo, 2005. Grof, S.–Ervin, L.–Russel, P.: A tudat forradalma. – Új Paradigma, 1999. Hankiss Elemér: Félelmek és szimbólumok. – Osiris, 2006. Hawking, S.: Az idõ rövid története. – Maecenas, 1989. http: //index. hu/tech/tudomány/agygen. 2006. 08. 19. http://www.mindentudas.hu/mesko/20040917mesko.html

210

Felhasznált és ajánlott irodalom

29. Jaspers, K.: Bevezetés a filozófiába. – Európa, 1989. 30. Kolakowski, L.: Metafizikai horror. – Osiris-Századvég, 1994. 31. Korán Imre: Világmodellek. – A Római Klub jelentéseitõl az ENSZ kezdeményezéséig. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1980. 32. Langle, A.: Értelmesen élni. – Göncöl, 1987. 33. Kuhn, S.T.: A tudományos forradalmak szerkezete. – Gondolat, 1984. 34. László Ervin: Kozmikus kapcsolatok. – A harmadik évezred világképe. – Magyar Könyvklub, 1996. 35. László Ervin: Harmadik évezred. – Veszélyek és esélyek. A Budapest Klub elsõ jelentése. – Új Paradigma, 1998. 36. Lesch, H.- Müller, J.: A nagy bumm második felvonása Athenaeum, 2000. 37. Lorenz, K.: Embervoltunk hanyatlása. – Cartaphilus, 2002. 38. Lorenz, K.: A civilizált emberiség nyolc halálos bûne. – Ikva, 1994. 39. Maslow. A.: Motivation and personality. Harper and Row, London, New York, 1954. 40. Mello, A.: A szeretet útja. – Korda, 2004. 41. Mérõ László: Mindenki másképp egyforma. – A játékelmélet és a racionalitás pszichológiája. – Tercium, 1996. 42. Náray-Szabó Gábor: Fenntartható a fejlõdés? – Akadémia, 2006. 43. Nyíri Tamás: Mélylélektan és ateizmus (Sigmund Freud kultúraelmélete). – Herder, 1983. 44. Platon: Szókratész védõbeszéde, – Magyar Helikon, 1971. 45. Popper Péter: Belsõ utakon.– Relaxa, 1991. 46. Sagan, C.: Az Éden sárkányai (Tûnõdések az emberi intelligencia evolúciójáról.) – Európa, 1999. 47. SH Atlasz – Filozófia. – Spinger, 1999. 48. SH Atlasz. – Csillagászat. – Springer, 1990. 49. SH Atlasz: Ökológia. – Athenaeum, 1995. 50. Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete, 3. kiadás. – Gondolat, 1986. 51. Sing, S.: A nagy Bumm. – Park, 2004. 52. Spengler, O.: A Nyugat alkonya. – Európa, 1994. 53. Steiner, T.: Információ és az Univerzum belsõ szerkezete. – Springer, 1993. 54. Szabó Ferenc: Az ember és világa. – Róma (magánkiadás), 1974. 55. Szabó Ferenc: Az emmauszi úton. (Hitünk megalapozása) – Róma (magánkiadás), 1987. 56. Szabó Ferenc: Hitvédelmi füzetek /23. – Róma (magánkiadás), 1997. 57. Székely László: Az emberarcú kozmosz– Áron, 1997. 58. Szent Györgyi Albert: Az õrült majom, Magvetõ, 1989. 59. Takács-Sánta András: A Húsvét sziget története. Egy öngyilkos civilizációról. – Liget Alapítvány, 1999.

Felhasznált és ajánlott irodalom

211

60. Takács-Sánta András: Éghajlatváltozás a világban és Magyarországon.Alinea – Védegylet, 2005. 61. Teilhard, C.: Az Emberi Jelenség. – Gondolat, 1973. 62. Tolle, E.: A Most hatalma . – Agykontroll, 2007. 63. Tolle, E.: Megszólal a csend. – Agykontroll, 2003. 64. UNDP (1998) Human Development Report, Consumptation for Human Development. http: // hdr. undp. org / reports / global / 1998 / en / default. Cfm 65. Végh László: Fenntartható fejlõdés – jegyzet.. Debreceni Egyetem, 2004. 66. Végh László: Egy új természetképrõl – jegyzet. Debreceni Egyetem, 2005. 67. Vida Gábor (szerk.): Evolúció. – I–V. kötet. – Natura, 1981–1985. 68. Vida Gábor: Helyünk a bioszférában – TypotEX, 2001. 69. Watts, A.: TAO, az áramlás útja. – Orient Press, 1990. 70. Watzlawick, P.: A helyzet reménytelen, de nem súlyos. – Helikon, 1989. 71. Weinberg, S.: Az elsõ három perc. – Gondolat, 1982.

Gangler Zoltán FILOZÓFIA

Recommend Documents