Magyarország a „Quai d’Orsay szemével” (1944–1949) Fejérdy Gergely
A francia külpolitika főbb kérdései a második világháború után
F
ranciaország második világháború utáni külpolitikai lépéseinek vizsgálatakor elengedhetetlen rámutatni arra a tényre, hogy az 1940. május–júniusában elszenvede vereség az ország nagyhatalmi pozíciójának elvesztését jelentee.1 Ez a változás többek közö olyan következményekkel járt, hogy az 1944 nyarától fokozatosan függetlenné váló Franciaországnak rá kelle döbbennie, hogy korábbi nemzetközi súlya nagymértékben lecsökkent, és lényegében „középhatalommá” vált.2 Mindez azt jelentee, Jean-Claude Allain professzor szerint, hogy „részben képes védekezni a vele ellenséges erők nyomásával szemben, de ez a képesség valójában pontosan azt jelenti, hogy egyedül vagy egy külső szövetségi rendszer oltalma ala el tudja kerülni az egyoldalú függést (…), és ezen túl képes arra is, hogy külső segítség igénybevétele nélkül belső biztonságát biztosítsa.”3 A francia politikai elit nehezen fogadta el ezt a változást. Noha még a De Gaulle tábornok vezee ideiglenes kormány nemzetközi elismerése sem volt magától értetődő,4 a francia politikusok jelentős része továbbra is nagyhatalmi státusról álmodo. A világháború végén Franciaország legfőbb célja tehát az volt, hogy bármiféle esetleges későbbi német agressziót lehetetlenné tegyen, és így lényegében minden külpolitikai elképzelést az úgyneveze „német kérdésnek” rendeltek alá.5 Az ország európai és nemzetközi elismertségének helyreállítása is természetszerűen közvetlen kapcsolatban állt ezzel a központi problémával. Franciaország nagyhatalmi státusának visszaállítása garanciát jelente bármiféle ellenséggel szemben. Noha a „német kérdés” megoldására már 1943-ban több lehetőség kínálkozo,6 de elsősorban a De Gaulle tábornok nevével fémjelze biztonságpolitikai megfontolás érvényesült. Ez Németország hatalmi pozíciójának bármiféle újraélesztését messzemenően ellenezte, és az egyoldalú angolszász szövetség megszüntetése érdekében a Szovjetunióhoz való közeledést szorgalmazta. Első látványos külpolitikai lépésként tehát, 1944. december 10-én, De Gaulle és Sztálin megkötöe a szovjet–francia megállapodást. Ennek a szerződésnek a lényegét De 2007. tavasz
153
Fejérdy Gergely
Gaulle így foglalta össze: „A mi két országunk közvetlen szomszédja Németországnak, és ebből a tényből eredően maximálisan érdekelt az ellene való közös védelemben.”7 A visszaemlékezéseiben hozzátee azt is, hogy ez a paktum „Franciaország számára a nagyhatalmak együesébe való visszatérést is jelentee.”8 A Moszkvában aláírt szerződés azonban nem váltoa be a hozzá fűzö reményeket, mert hamar kiderült, hogy Sztálinnak nem állt érdekében egy erős Franciaország újbóli létrejöe, és Párizs a két legfontosabb nemzetközi konferenciára (Jalta, Potsdam) nem kapo meghívást. Brit nyomásra negyedik (megtűrt), megszálló hatalomként Franciaország is részt vehete ugyan a III. Birodalom megszállásában, és az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja közé emelték, de ezek a látszólagos sikerek nem teék lehetővé, hogy Párizs ismét visszanyerje korábbi nagyhatalmi rangját, de egyfajta sajátos státusba jutaa az országot: a kis országok és a középhatalmak védelmezőjének, illetve szószólójának szerepébe. A „német kérdés” megnyugtató megoldására és egyben Franciaország nemzetközi súlyának növelésére te erőfeszítések jelentősek voltak abból a szempontból is, hogy Párizs igyekeze visszaállítani a világháború elői hatalmi pozícióit a bomladozó közel-keleti és ázsiai gyarmatbirodalma területén is. Amikor a francia külpolitika Kelet-Közép-Európával és azon belül Magyarországgal kapcsolatos fontosabb lépéseit vizsgáljuk, mindenekelő szem elő kell tartanunk a fent vázolt nemzetközi összefüggésrendszert, amely meghatározta Párizs első keleteurópai lépéseit is. A második világháború végén De Gaulle tábornok és a Quai d’Orsay diplomatái egyetérteek abban, hogy a német kérdés megoldása szempontjából a térségre (ugyanúgy, mint 1918 után) szüksége van Franciaországnak, de a konkrét lépések területén sok ellentmondás és többféle koncepció mutatkozo meg.9 A kezdeti időben (elsősorban 1944 és 1945 közö) a III. Birodalom újraéledésétől való félelem vezee leginkább a kelet-közép-európai térségben te francia diplomáciai lépéseket. Mindazonáltal rövid idő ala világossá vált a párizsi külügyminisztérium és De Gaulle számára is, hogy Franciaország biztonsága és esetleges hatalmi státusának növelése szempontjából súlyosabb veszélyt jelent a Szovjetunió kelet-közép-európai térnyerése,10 nem véletlen tehát, hogy Párizs a lehető leghamarabb megpróbált hivatalos formában jelen lenni a térség összes országában, vagyis nem csupán azokban, amelyek hagyományos szövetségeseinek számítoak.
Magyarország geopolitikai helyzetének értékelése és a magyar–francia kapcsolatok változásai (1944–1946) Magyarország földrajzi adoságainál fogva egyike volt a háborúból utolsóként kikerülő országoknak. A szovjet hadsereg 1944. augusztus 25-én érte el az addig fegyveres harcoktól érintetlen Magyarország korabeli keleti határát.11 A Horthy Miklós kormány154
Külügyi Szemle
Magyarország a „Quai d’Orsay szemével” (1944–1949)
zó vezee magyar politikai vezetés az ország viszonylagos mozgásterét kihasználva megpróbált tárgyalásos úton a szövetséges hatalmakkal megegyezni, és szembefordulni a III. Birodalommal, annak reményében, hogy a Kárpát-medencét sikerül kivonnia a súlyos veszteségeket okozó katonai hadműveletekből. A tíz nappal a Francia Ideiglenes Kormány elismerése elő te sikertelen magyar kilépési kísérlet (1944. október 15.) azonban a kormányzó Gestapo által történő letartóztatásához és Budapest Németországgal szemben megmaradt viszonylagos függetlenségének elvesztéséhez vezete, és a második világháború végéig véres hadszíntérré tee Magyarországot. Ez a szélsőjobboldali politikai fordulat tovább bonyolítoa az 1940 óta egyre összeteebb francia–magyar kapcsolatokat. Miután Pétain marsallt 1944. augusztus végén a németek Sigmaringenbe internálták, a Vichy-kormány budapesti képviselője, Jules Brevié nem tudo visszatérni szabadságáról Magyarországra, és így a francia követségen az 1938-tól első titkárként szolgáló Christian Charmasse vee át az ügyek intézését. A külképviselet munkáját egyre erőteljesebben figyelték a német titkosszolgálatok. A háború előre haladtával a Francia Nemzeti Felszabadító Bizoságból (CFLN) 1944. július 2-án létrejö francia ideiglenes kormány felemás módon viszonyult Magyarországhoz, mivel mint Németország szövetségesét gyanúsnak tartoa, ugyanakkor remélte, hogy hosszú távon módjában lesz növelni a befolyását az országban, és így semlegesíteni a magyarországi németbarát erőket. A francia külpolitika Budapest ostromáig viszonylag jó információkkal rendelkeze a magyarországi helyzetről. Fontos hírforrást jelenteek a London segítségével megszerze angolszász katonai információk, illetve az egyes követségektől12 és a Magyarországról elmenekült személyektől begyűjtö hírek is.13 Nem voltak elhanyagolható jelentőségűek a budapesti francia katonai aasé titkára,14 Noël Clavel hadnagy által Bejrúton keresztül az Ideiglenes Kormányhoz eljuato rejtjeleze rádióüzenetek sem. Ez utóbbi kapcsolat azonban 1944 október közepén, a szovjet hadsereg előre nyomulásával technikailag már lehetetlenné vált,15 mindazonáltal 1944. október 10-én Párizsból még megérkeze Budapestre az a titkos rendelkezés, hogy amíg a németek által fogságban tarto (1942 decemberében posztjáról lemondo, az ellenállásban is részt vevő Robert Dampierre gróf) korábbi követ feladatkörét nem tudja ellátni, addig Paul Giraud, a Danubia Textil Rt. igazgatója és a „De Gaulle Bizoság” egyik alapítója legyen a francia érdekek magyarországi képviselője.16 Ez az intézkedés különösen azért volt jelentős, mert novemberre Budapest frontváros le, és a két ország közöi érintkezés lépésről lépésre lehetetlenné vált. A korábban hivatalba lévő követségi alkalmazoak illegalitásba vonultak, vagy a Gestapo tartóztaa le őket, és az ostrom alai harci cselekmények következtében a külképviselet épülete is használhatatlanná vált, mindez tovább nehezítee a francia diplomaták munkáját.17 Közben a francia diplomáciai körökben (a fent említe általános külpolitikai célokat szem elő tartva) egyre több elképzelés láto napvilágot a háború utáni Kelet-KözépEurópa, és azon belül is a Duna-medence jövőjével kapcsolatban. Már 1944. október 2007. tavasz
155
Fejérdy Gergely
24-én egy minisztériumközi bizoság vizsgálta a háború vége után a térséggel folytatandó gazdasági kapcsolatok lehetőségeit.18 A Németországtól keletre megvalósítandó francia érdekérvényesítés és a határok kérdését illetően a korábbi kisantant-politika teljes felülbírálására és az új realitások figyelembevételére figyelmeztete a Németország-szakértőnek számító Maurice Dejean diplomata, az 1945. január 6-án írt részletes elemzésében:19 „Mielő meghatároznánk Franciaország Duna-völgyi politikáját, jobban figyelembe kell vennünk, mint a múltban, a nagyhatalmak elgondolásait. Mindazonáltal komoly lehetőség adódik Franciaország számára a közép-európai térségben azzal, hogy egyetlen olyan nagyhatalom, amely 1940-től közvetlenül részesült a kontinens sorsában. Maguk az i élő felszabadíto népek is egyfajta objektív megértést várnak tőle. Anglia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió viszont értékes társra találhat benne, ami a dunai népekkel való kapcsolataikat illeti. Franciaország közvetítő lehet különböző konfliktusokban…” Ez a francia külügyminiszternek címze elemzés Magyarországgal kapcsolatban a következőket foglalja magában: „Moszkva kifejezeen ellenséges előítéleteket táplál Magyarországgal szemben. Különösen azért, mert ez a kb. 12 millió magyar valószínűleg nagyobb ellenállást fog tanúsítani az orosz befolyással szemben, mint a szomszédos nemzetek (…) Meg kell nyerni Magyarországot, erre a lehetőség most a lehető legalacsonyabb áron kínálkozik (…) és egy újjáformált Közép-Európába kell beilleszteni a magyarokat. Ez a fajta politika Franciaország érdekeivel tökéletesen egyezik, mert ha Magyarország jogos kérései továbbra sem teljesülnek állandó zavargás és veszély forrásává lesz…” A tanulmány végül a következő sorokkal zárul: „…Alapvető érdeke (értsd: Franciaországnak) Közép-Európa stabilitása, és ez a legfőbb cél, amelynek alá kell rendelnie minden egyes Duna-menti országgal kapcsolatos magatartását.” Jóllehet Budapest ostroma, a Magyarországon zajló háborús cselekmények és maga a francia külügyek területén észlelhető működési nehézségek,20 késlelteék az érdemi és konkrét lépéseket, a korabeli dokumentumokból mégis világosan látszik, hogy a párizsi ideiglenes kormány különösen ragaszkodo a kétoldalú kapcsolatok lehető leggyorsabb rendezéséhez. A cél elérését nagyban segítee, hogy Franciaország Kelet-Közép-Európában és Magyarországon egyaránt, a két háború közti külpolitikájának kudarca ellenére is, jelentős informális tekintéllyel és befolyással rendelkeze.21 A kelet-európai értelmiségiek, az európai kultúra és a nyugati civilizáció fellegváraként tartoák számon az országot, és nagy hagyományú demokratikus intézményeivel, a történelem során a szabadságért folytato küzdelmeivel példaként állt a térség országai (elsősorban a értelmiségi és a politikai elit egy része) elő.22 Mindazonáltal a Quai d’Orsay tudatában volt annak, hogy Budapestre a szó szoros értelmében Moszkván keresztül vezet az út, és 1945. március 17-én Dejean (akkor a politikai osztály vezetője, 1954–1965 közö Franciaország nagykövete Moszkvában) értesítee Georges Catroux tábornokot, Franciaország moszkvai követét, hogy Párizsban a magyarországi francia érdekképviselet vezetőjeként Paul Giraud-t ismeri el mindad156
Külügyi Szemle
Magyarország a „Quai d’Orsay szemével” (1944–1949)
dig, amíg a központnak nincs módjában hivatásos diplomatát küldenie az országba.23 Erre a megerősítésre többek közö azért is nagy szükség volt, mert a háború okozta zűrzavart kihasználva (minden hivatalos jóváhagyás nélkül) egy 1943-ban Magyarországra menekült francia főhadnagy, Léon Wahl önhatalmúlag a budai Várban található Edelsheim-palotába költözö, és o a berendezkedve mint honfitársai érdekképviselője próbált bármiféle felhatalmazás nélkül tevékenykedni. Az ügyre hamar fény derült és a korábbi cselekedetei mia egyébként is gyanús katonatiszt kénytelen volt felhagyni tevékenységével.24 Közben a magyar fővárost megszállva tartó szovjet csapatok parancsnoka átmenetileg engedélyezte a Giraud-féle érdekképviselet működését, noha a szovjet hivatalos válasz várato magára. A Szövetséges Ellenőrző Bizoság (SZEB) Budapestre költözése után azonban a szervezet szovjet elnöke, Vorosilov marsall, feltárta a „kártyáit”, és 1945. április 17-én személyesen tiltoa meg Giraud-nak tevékenysége folytatását. A Párizs és Budapest közöi kapcsolatfelvételi nehézségeket kihasználva Moszkva megpróbálta elodázni a francia diplomáciai jelenlétet Magyarországon (és természetesen az egész régióban), ezért a francia–magyar kétoldalú kapcsolatok engedélyezése vonatkozásában az időhúzás taktikáját választoa. A De Gaulle vezee ideiglenes kormány hiába hivatkozo arra a tényre, hogy a két ország közö soha nem állt be hadiállapot, szovjet részről ezt érvként használták fel a Quai d’Orsay terve ellen egy magyarországi katonai misszió felállítására. Párizs ugyanakkor nem adta fel a diplomáciai manővereit, mivel a külpolitikai stratégiai céljainak megvalósítása eleve érdekelté tee a budapesti képviselet megnyitásában, és ezt a szándékot erősítee, hogy nem volt elhanyagolható a háború következtében különösen megszaporodó francia érdekvédelmi (konzuli) feladatok kérdése sem. A Magyarországra menekült korábbi hadifoglyok,25 illetve a hazájukba visszatérni szándékozó civilek hazaszállítása,26 a francia tulajdont ért háborús károk, a kolónia élelmezési gondjai, egyéb kulturális és gazdasági problémák megoldatlansága mind arra sarkallta Párizst, hogy rábírja Moszkvát, engedélyezze egy hivatalosan elismert képviselet megnyitását a magyar fővárosban.27 Hosszú hónapok, táviratok tömkelege és De Gaulle tábornok személyes megbízólevele után végül 1945. november 1-jén Giraud-t hivatalosan, minden fenntartás nélkül elismerte a SZEB. Ekkorra azonban már a Quai d’Orsay a novemberi 4-i magyarországi nemzetgyűlési választások után lehetővé váló diplomáciai kapcsolatok végleges rendezését tűzte ki célul. Párizs Robert Faure-t, a belgrádi követség korábbi másodtitkárát bízta meg az előkészítési feladatokkal. Moszkva továbbra sem támogaa azonban, hogy Franciaország budapesti jelenlétével megerősítse kelet-közép-európai állásait, így újabb két hónapnak kelle eltelnie, mire 1946. január 16-án végre beutazási engedélyt kapo a francia hivatásos diplomata. Tíz nappal később január 28-án Párizs elismerte a magyar kormányt, és ezzel helyreállt a két ország közö diplomáciai kapcsolat.28 2007. tavasz
157
Fejérdy Gergely
Remények, vágyak és kétségek fogságában 1946. január végén, a vesztes közép-európai államok közül utolsóként, végül Budapesten is megvethee a lábát az újjászerveződő francia diplomácia. A Quai d’Orsay KeletKözép-Európával foglalkozó diplomatáinak Magyarország esetében is szembesülniük kelle azzal a ténnyel, hogy a térségben folytato kezdeményezéseik csak a Szovjetunió jóváhagyásával válhatnak valóra, ugyanakkor Magyarország vonatkozásában felfigyeltek a Moszkva részéről tapasztalható „különleges” bánásmódra is. Egyfajta aggodalom töltöe el a párizsi külügyminisztérium számos tisztviselőjét amia, hogy beigazolódni látszoak azok a félelmek, amelyek még háború befejezésekor is azt állítoák, hogy Sztálin kelet-közép-európai uralmának kiteljesítése érdekében többek közö a pánszlávizmus eszméjére fog támaszkodni.29 A francia külügyminisztérium helyzetértékelése szerint Magyarországot leszámítva30 a térség államai viszonylag könnyedén megnyerhetők voltak ezzel a propagandával, mivel így Moszkva kevésbé szigorú ellenőrzéssel, de nagyobb hatékonysággal és gyorsasággal saját befolyása alá tudja vonni a katonailag már meghódíto országokat, létrehozva egyfajta szláv tömböt, amely lehetővé tee európai hatalmi pozícióinak további növelését.31 A magyarok esetében azonban sem a szláv, sem az ortodox „kártyát” nem lehete kijátszani, következésképpen minden eszközt igénybe kelle venni annak érdekében, hogy ez a Németországhoz húzó rebellis nép betörjön.32 Nem volt véletlen tehát, hogy Moszkva megpróbálta meggátolni vagy legalább késleltetni a nyugati kultúra képviselőinek budapesti jelenlétét, mert nem állt módjában megfelelő ellenpropagandával ellensúlyozni ezt a hatást, ráadásul Franciaország különleges aggodalomra ado okot, mert a kelet-európai értelmiségi körökben igen nagy volt a presztízse.33 Noha a Quai d’Orsay megpróbált egyfajta semlegességi politikát folytatni,34 és az időközben lemondo De Gaulle tábornok által kijelölt irányt tartani, a francia diplomáciai számára egyre nyilvánvalóbbá vált,35 (és ezt Magyarország esete is jól mutatta), hogy a Szovjetunió egyáltalán nem tart igényt a franciák által maguknak elképzelt kelet–nyugati közvetítő szerepre, és az általa megszállt régió ügyeibe nem tűr beleszólást, sőt egyenesen Franciaország biztonságát fenyegeti.36 Erről tanúskodo többek közö a potsdami konferencia záróközleménye is, amely Párizst (az Olaszországról folytato tárgyalások kivételével) az összes vesztes állammal folytato béketárgyalásból kirekesztee,37 így a nagyhatalmak döntése alapján a békeszerződések előkészítésében Franciaország kizárólag Olaszország esetében lehete jelen.38 A francia diplomácia felháborodo ezen a határozaton,39 és amennyire csak módjában állt, megpróbálta javaslatait elsősorban a határviták, etnikai kérdések kapcsán tudatni. A párizsi külpolitikai vezetés fontosnak tartoa a szabad „véleménynyilvánítást”, mert úgy gondolta, hogy csak abban az esetben születhetnek megfelelő döntések, ha az érinte felek ütköztetni tudják nézeteiket.40 158
Külügyi Szemle
Magyarország a „Quai d’Orsay szemével” (1944–1949)
Ennek az elképzelésnek köszönhetően a Quai d’Orsay és több francia befolyásos közéleti személyiség41 is megpróbált Magyarország irányában szimpátiát ébreszteni, de valódi eredményeket egyikük sem tudo elérni, ezért hiába remélték a vezető magyar politikusok, hogy a francia diplomácia körökben nagy megbecsülésnek örvendő Auer Pálon, Magyarország párizsi követén és más befolyásos magyar személyeken keresztül Franciaországot megnyerve nyomást lehet gyakorolni a tárgyalásokra. 1946. június 8-án a magyar miniszterelnök vezee budapesti kormány delegációnak Georges Bidault, francia külügyminiszter kifejtee: „A békerendezés tekintetében igen pesszimista… A francia külpolitika fő célja, hogy Európában minél előbb békét és normális állapotokat teremtsenek még akkor is, ha ezek a békeszerződések nem is lennének kielégítők. A maga részéről azonkívül még egy szempontot képvisel, azt ti., hogy minél kevesebb ember maradjon idegen uralom ala… Sajnos ez az álláspont eddig nem hozo sikert.”42 Kijelenthető tehát, hogy a párizsi kormánykörök egyfajta szimpátiát mutataak Magyarország irányában, különösen a béketárgyalások ügyében, mert a közép-európai térség gyors stabilizálása és az első világháború utáni rendezés tragikus következményeinek elkerülése Franciaország alapvető érdeke volt. A francia külpolitika azonban egyre reálisabban mérte fel diplomácia lehetőségeit, és a térség többi országához hasonlóan Budapest esetében is elsősorban a kétoldalú gazdasági és kulturális kapcsolatok fellendítésére helyezte a hangsúlyt, és nem az általa megváltoztathatatlannak ítélt békeszerződések módosítását erőltee. Ennek a politikának az ismeretében az új követ, Henry Gauquié43 megbízólevelének átadásakor (1946. június 19.), a következő kijelentéssel zárta köszöntőjét: „Azon fogok fáradozni, hogy megszilárdítsam azokat a kapcsolatokat, amelyek már léteznek országaink közö, különös tekinteel a kultúra és a gazdaság területén.”44 A Budapesten megnyíló francia külképviselet a háború elő is létező érdekeltségi körébe tartozó intézményekre, vállalkozásokra és személyekre támaszkodva valóban megpróbált rövid idő ala a nemzetközi súlyának megfelelő módon jelen lenni Magyarországon. A párizsi külügyminisztérium keretei közö 1945 nyarán megalakult kulturális kapcsolatokért felelős igazgatóság anyagi nehézségei ellenére a francia nyelv és kultúra legkülönbözőbb formában történő terjesztését különösen fontosnak tartoa abban a térségben, ahol az újonnan érkező orosz, a megerősödő angolszász és sok esetben még a hagyományos német befolyás dominált. Magyarországon az egyetemi lektorátusok, az Alliance Française újjászervezésével, a Gödöllői Premontrei Gimnázium, illetve a Notre Dame de Sion leánynevelő intézet újjáépítésének támogatásával, a nyelvoktatás beindításával és a meglévő szellemi kapcsolatok helyreállításával megpróbált versenybe szállni a nagyhatalmakkal. A legnehezebb feladatnak a filmek terjesztése és a rádiózás bizonyult, bár a francia rádió magyar nyelvű adásait már 1944. decemberben beindítoák, mert ezen a területen a Szovjetunió és az angolszász államok óriási előnyben voltak.45 2007. tavasz
159
Fejérdy Gergely
A Franciaországgal történő kulturális kapcsolatok megerősítését magyar részről is messzemenően támogaák, és már 1945 novemberében felvetődö egy államközi egyezmény megkötésének a terve. Gauquié követ 1946 nyarán felterjesztee a budapesti kormány elképzelését azzal a kommentárral, hogy a „jelenlegi magyarországi viszonyok kiegyensúlyozatlanok, így egyelőre csak átmeneti megoldásokat lehet adni a felmerülő kérdésekre”.46 A Quai d’Orsay 1946. novemberében Raymond Warnier-t küldte Magyarországra a kulturális ügyek tanulmányozására, ő azonban nem csupán az egyezmény megkötését, hanem egy Francia Intézet mihamarabbi felállítását is szorgalmazta. Ezt a kezdeményezést a párizsi kormány illetékesei és a francia akadémia körök egyaránt jóváhagyták, és a magyar fél nyitoságát mutatja, hogy Budapesten támogaák a terv megvalósítását, és egy belvárosi lakást is felajánloak az intézménynek. A mindkét oldalon megnyilvánuló rugalmasságnak és a kialakuló érdekazonosságnak köszönhetően egy évvel az után, hogy a magyar fővárosban megnyílt a francia diplomácia képviselet, Párizs kulturális téren már meghatározó befolyást tudo elérni Magyarországon. Franciaország hatalmi pozíciójának megerősítése érdekében fontos volt a kétoldalú gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok kérdése is. Giraud követ már 1945 decemberében felvee a budapesti Kereskedelmi Minisztériummal a kapcsolatot, és figyelmeztee a Quai d’Orsay-t, hogy a gazdasági kapcsolatok területén számos európai állam megelőzi Franciaországot. Erre a felvetésre a párizsi kormány visszafogoan reagált, és az 1946 januárjában kineveze kereskedelmi aasé első jelentése is inkább a gazdasági kapcsolatok felvételének elodázását szorgalmazta.47 Jacques Diemer rámutato arra is, hogy a romokban heverő Magyarországon uralkodó és a megszállók által is gerjeszte káosz nem kedveze a kereskedelmi és pénzügyi kérdések gyors rendezésének. A helyzetet nagyban megnehezítee ugyanakkor a francia vagyont ért háborús károk kérdése. A legnagyobb gondot a Szovjetunió által kisajátíto volt francia érdekeltségek ügye okozta.48 Moszkva ugyanis minden olyan vállalatot, amely a háború során német tulajdonba került vagy német kereskedelmi érdekeket szolgált, akár valóságosan, akár nem, a potsdami konferencia határozatainak értelmében lefoglalt. A Magyar Általános Hitelbank, a Danubia textilgyár stb. ügyében sikerrel járt el a francia megbízo, de a tárgyalások nem minden esetben értek el eredményt. Reményre ado okot azonban, hogy a magyar kormány hajlandónak mutatkozo a fegyverszüneti egyezmény 12. és 13. paragrafusának értelmében a francia magán és vállalati vagyont ért veszteségeket kifizetni,49 és 1946 őszén kereskedelmi és gazdasági szerződést aláírni Franciaországgal. A látszólagos jó viszony és ígéretes kezde mögö azonban számos probléma bújt meg. A francia kormány többek közö nehezményezte, hogy Budapest, a szövetségesekkel kötö fegyverszüneti egyezmény fent említe paragrafusait csak Párizs nyomására hajlandó Franciaországra is alkalmazni, vagyis a magyar fővárosban található 160
Külügyi Szemle
Magyarország a „Quai d’Orsay szemével” (1944–1949)
lerombolt követségi épület ügyében nem sikerült érdemi előrelépést elérni. A háború óriási pusztítása és a megszálló szovjet hadsereg jelenléte mia különösen nehéz gazdasági helyzetben lévő budapesti kormány a SZEB utasítására kénytelen volt teljesíteni a francia követelést. A régi követség újjáépítési munkálatai előzetes becslések szerint olyan nagy összegeket emészteek volna fel azonban, hogy Magyarország (átmeneti jelleggel) inkább más épületeket ajánlo fel Franciaországnak. A több hónapig tartó egyezkedések nyomán a francia kormány döntése szerint 1946 nyarára a követségi irodák a Lendvai utcába költöztek, míg a követi rezidencia a Csaba utcába került.50 Noha az intézkedés ideiglenes jelegét mind két fél hangsúlyozta, ez a helyzet mind a mai napig nem változo. A második világháború után Párizsnak nemcsak az épületügy okozo nehézségeket Magyarországgal kapcsolatban, hanem a francia hadifogolytáborokba került magyar katonák kérdése is. A súlyos gazdasági és élelmezési gondokkal küszködő Franciaország ugyanis képtelen volt megfelelő körülményeket biztosítani annak a több százezer különböző nemzetiségű hadifogolynak, akik 1945 nyarától kerültek a fennhatósága alá. A francia kormány elsősorban a háborús károk felszámolására és a munkaerőhiány enyhítésére szánta ezt a csaknem egymillió hadifoglyot.51 A Szálasi-kormány Németországgal kötö megállapodása értelmében52 számos magyar katonai alakulat került a III. Birodalom területére, és így a háború végén több tízezren találták magukat a hírhedt francia táborokban. A Quai d’Orsay már 1945 szeptemberében felhívta az illetékes francia hadügyminisztériumi szervek figyelmét arra, hogy a két ország közö nem állt be hadiállapot, és a magyarok felszabadítása és hazaszállítása javasolt,53 de ez irányú lépések csak vontatoan, és számos visszaélés kíséretében valósultak meg. 1947 tavaszán különösen kellemetlenül érintee a párizsi külügyminisztériumot a magyar követség bejelentése, miszerint a genfi egyezmény ellenére kiskorú magyar hadifoglyok kerültek az idegenlégióba, sőt a vietnami frontra is, de a francia kormány megpróbálta elhallgatni az ügyet, és csak évekkel később volt hajlandó néhány személy esetében elismerni a törvénytelenségeket, mivel magának a magyar kormányfőnek a fia is az érinteek közö volt.54 A reményteljes kezdet folytatását azonban nemcsak a fent említe nehézségek, hanem az egyre feszültebbé váló nemzetközi kapcsolatok és az abból következő belpolitikai változások is akadályozták. Párizst aggodalommal töltöe el a Szovjetuniónak a németkérdéssel kapcsolatos mesterkedései és az a tény, hogy Moszkva nem volt hajlandó a francia elképzeléseket tolerálni. Franciaország kénytelen volt egyre inkább felismerni (és elismerni), hogy az önként vállalt semlegességi politika nem szolgálja az érdekeit, és a saját biztonsága érdekében kénytelen elköteleződni. Az 1947. március 4-én aláírt dunkerque-i egyezmény volt az első lépés ezen az úton. A Truman-doktrína néhány nappal későbbi bejelentése még világosabbá tee 2007. tavasz
161
Fejérdy Gergely
a kommunizmus valóságos veszélyét. Noha az 1948-as prágai puccsig a Szovjetunió céljait és külpolitikai törekvéseit a francia politikusok és diplomaták nem értelmezték egyformán,55 de a kelet-közép-európai országokban tapasztalható változások egyre nyilvánvalóbban mutaak rá, hogy Franciaország a nagyhatalmak közö kialakuló konfliktusban válaszút elé került.
Francia–magyar kapcsolatok a szűkülő mozgástér és a szaporodó nézeteltérések csapdájában 1946-ban még abban reménykede a francia külpolitika, hogy a kelet-közép-európai térség nemzetközi helyzete a békeszerződések megkötésével stabilizálódik, és így zavartalanná válik a kétoldalú kapcsolatok elmélyítése, és tervezhető Franciaország térségbeli pozíciójának a megerősödése. Mindazonáltal a Quai d’Orsay-nek nem voltak illúziói. A párizsi külügyminisztériumot nem érte teljesen váratlanul a budapesti francia követ 1947. január 11-i jelentése, amely az úgyneveze Magyar Közösség összeesküvési per körülményeit elemzi. Gauquié beszámolója rámutato arra a tényre, hogy a magyar kommunisták, akik a fegyveres testületek teljes ellenőrzésére törekszenek, a békeszerződés életbe lépése (vagyis a megszálló szovjet hadsereg eltávozása elő)56 megpróbálják likvidálni a nekik kellemetlen ellenzéket, és a hatalom teljes megszerzése érdekében nem válogatnak az eszközökben.57 Kovács Béla képviselőnek, a legnagyobb budapesti kormánypárt főtitkárának a szovjetek által történő váratlan letartóztatása, és az egyre mélyülő belpolitikai válság aggodalommal töltöe el a francia illetékeseket. Hasonlóan nyugtalanító jelként értékelték Párizsban, hogy a békeszerződés budapesti ratifikálása elő Moszkva „erőteljes cselekvésbe kezde, hogy a magyar gazdaságot törvényesen és véglegesen önmagához láncolja”.58 Magyarországon a francia megítélés szempontjából fontos fordulópont azonban az 1947-es év nyara le. Nagy Ferenc miniszterelnök kényszerű lemondása, az ezt követő disszidálási hullám, illetve annak külpolitikai következményei, valamint a Marshallterv elutasítása és nem utolsósorban a parlamenti választási csalások végérvényesen véget veteek a kétoldalú kapcsolatok zavartalan fejlődését célul kitűző francia politikai illúzióknak. A Quai d’Orsay döntéshozóinak nem volt kérdéses, hogy az események mögö a Szovjetunió áll. A francia követ a történésekkel kapcsolatban írt elemzésében kiemelte azonban: annak ellenére, hogy Moszkva ezekkel a lépésekkel akarta biztosítani végleges befolyását, a térségben igencsak veszélyes cselekedetre szánta el magát. Gauquié követ szerint ugyanis „annak ellenére, hogy a magyarok keleties passzivitása szélsőséges, ez a magatartás nem szabad hogy elterelje a figyelmet a szívünkben hordo valódi hangulatukról és 162
Külügyi Szemle
Magyarország a „Quai d’Orsay szemével” (1944–1949)
azokról a reakciókról, amit ez egy napon kiválthat. Az oroszok zűrzavarba döntöék ugyan az országot, megváltoztaák a társadalmi és politikai rendszerét, de nem tudtak Magyarországon valójában gyökeret verni… (…) befolyásuk erőszakon és félelmen nyugszik…”59 A francia külpolitika irányítói egyre nagyobb gyanakvással nézték a Szovjetunió kelet-közép-európai mesterkedéseit, miközben kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy a párizsi diplomáciai mozgástere Magyarország tekintetében radikálisan leszűkült. A két ország viszonyában bekövetkező változást jól mutatja az új magyar követ, Károlyi Mihály franciaországi fogadtatása körül kialakuló konfliktus. 1947. június 6-án ugyanis (öt nappal a magyar miniszterelnök eltávolítása után) a párizsi követség éléről lemondo és emigrációba vonult Auer Pál. Mint számos diplomatatársa, ő is a lemondásával tiltakozo a budapesti belpolitikai visszaélések és a szovjet (kommunista) befolyás ellen. Az újonnan megalakuló magyarországi kormány azonban a lehető leggyorsabban óhajtoa rendezni a párizsi külképviselet helyzetét, és a kommunista párt javaslatára az előre kiszemelt gróf Károlyi Mihálynak kért „agrementet” Franciaországban. A Quai d’Orsay egy hónapon át nem ado választ a budapesti kérésre. A „vörös gró ént” is emlegete volt köztársasági elnök csak 1947. augusztus 27-én adhaa át a megbízólevelét Párizsban, mert a francia kormány, a magyar kommunista párt vezetőjének és miniszterelnök-helyeesnek, Rákosi Mátyásnak a prágai sajtóban te nyilatkozatát elfogadhatatlan támadásként értékelte. Noha a csehszlovák fővárosban te kijelentést, amely Franciaország Amerika mellei elkötelezeségét kritizálta,60 emelte ki a Quai d’Orsay (mint fő okot a késlekedésre), valójában azonban a Nagy Ferenc lemondását követő egyre szélsőségesebb irányba tolódó budapesti politikát kifogásolták a francia fővárosban. Georges Bidault külügyminiszter csak októberben fogadta Károlyi Mihályt, ahol egyértelműen a magyar követ tudtára adta a párizsi kormány véleményét a budapesti eseményekkel kapcsolatban. Bidault kiemelte, hogy „senki sem hiszi, hogy Magyarországon összeesküvés volt, és csalódásának ado kifejezést a fele, hogy olyan intelligenciájú emberek, mint a magyar baloldal vezetői, egy ilyen dolgot rendeztek”,61 de biztosítoa a magyar követet, hogy Magyarország ENSZ-be való felvételét Franciaország továbbra is támogatja. A francia külpolitika ugyanis többek közö ezzel is erősíteni óhajtoa nemzetközi befolyását, és a mélyülő kelet–nyugati konfliktusban mint közvetítő próbált meg fellépni. 1947 őszén megalakult azonban a Kominform, amely végérvényesen rádöbbentette a Quai d’Orsay-t a hidegháború valóságára. A moszkvai francia követ jelentése rámutato arra a tényre, hogy „a Kreml fenyegetve érzi magát az Egyesült Államok hatalma mia, és ezért fel akarja hívni a figyelmet arra, hogy az ő ereje a nemzetközi kommunizmusban van.”62 A párizsi kormány kénytelen volt az országon belül szembesülni az újfajta fenyegetéssel,63 és emia a külpolitika terén előtérbe kerültek Franciaország biztonságának és elköteleződésének kérdései. Párizs a decemberi londoni konferencián 2007. tavasz
163
Fejérdy Gergely
a „németkérdés” kapcsán, a háború után először, élesen szembekerült Moszkvával. A szovjet–francia viszony megromlása és a nemzetközi helyzet változásai nem maradtak következmény nélkül Franciaország Közép-Európa-politikájára sem. Magyarország vonatkozásában a Quai d’Orsay 1947-ben továbbra is a kulturális és gazdasági kapcsolatok erősítését szorgalmazta. A kedvezőtlen politikai események ellenére júniusban megnyitoa kapuit a budapesti Francia Intézet. Alig egy hónappal később Gauquié követ tiszteletére fogadást rendeze Ortutay Gyula vallás és művelődésügyi miniszter, aki kifejtee, hogy Magyarország minden más országot megelőzve Franciaországgal óhajtana elsőként kulturális megállapodást kötni.64 A magyar nyelv és irodalom Sorbonne-on történő oktatásáról is megkezdődtek az egyeztetések. Ezek az optimizmusra okot adó események azonban nem téveszteék meg a francia illetékeseket, és amint Gauquié követ jelentése is mutatja, tudatában voltak annak, hogy Magyarországon a „légkör különös módon elnehezede. A kommunista befolyás egyre inkább érzékelhető az élet minden területén”.65 A Franciaországgal kötendő kulturális egyezmény kérdését 1948 januárjában Magyarország már mint zsarolási eszközt használta fel Párizzsal szemben. Károlyi Mihály követ ugyanis elődjének, Auer Pálnak francia kormány által történő kitüntetését többek közö a terveze szerződés aláírásának megtagadásával akarta megakadályozni. Mindazonáltal a Quai d’Orsay döntéshozóinak akkor még úgy tűnt, hogy Budapest bizonytalankodó magatartása a kulturális egyezménnyel kapcsolatban elsősorban Moszkva és Párizs megromlo viszonyára vezethető vissza.66 Az 1948 februári prágai puccs és a szovjet–magyar barátsági szerződés aláírása után viszont már teljesen egyértelművé vált, hogy a magyar kormány a terveze szerződésnek egyre kisebb jelentőséget tulajdonít. Ez utóbbi megállapítást támasztoa alá az a tény is, hogy az 1848-as forradalom és szabadságharc százéves emlékére szerveze budapesti ünnepségekről kizárták a francia követséget. Noha a kulturális megállapodás aláírása egyre irreálisabbá vált, a francia kormány ezen a területen a kitűzö céljait, vagyis kiállítások és konferenciasorozatok szervezését, a nyelvoktatási tevékenység kiterjesztését, illetve az ösztöndíjak kiosztását továbbra is folytaa, ezekkel próbálva megőrizni a háború után kivívo befolyását Magyarországon. A francia–magyar gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok területén szintén tükröződtek a 1947–48 telén kialakuló nemzetközi változások. Noha a francia követ 1948 őszén írt jelentésében kifejtee, hogy Magyarország általánosságban korrekt viszonyra törekszik Franciaországgal, és a háborús károk rendezésével kapcsolatos kérdésekben a franciáknak különösen kedvező megoldásokat részesít előnyben,67 de semmi ok sem volt a teljes megelégedésre. A gazdasági kapcsolatok területén 1948 márciusában elindíto államosítások okozta nehézségek sem kedveztek a kívánt francia befolyás megőrzésének.68 Az évente megkötö kereskedelmi egyezmények keretszámai is inkább egyfajta stagnálásra engednek következtetni. 164
Külügyi Szemle
Magyarország a „Quai d’Orsay szemével” (1944–1949)
Franciaország szerepe a hagyományos nemzetközi súlyához viszonyítva is gyenge volt Magyarországon, és ennek a helyzetnek a megváltoztatására te politikai-diplomáciai lépések 1948-ra teljesen ellehetetlenültek. Párizsnak tudomásul kelle vennie, hogy minden kezdeményezés, amellyel politikai/kulturális és gazdasági súlyát növelni tudná a térségben, Moszkva mesterkedései következtében eleve meghiúsul. A francia külpolitika különösen nehezményezte (nem elsősorban Magyarország vonatkozásában), hogy az 1948 augusztusában összeülő Duna-bizoság konferenciáján a Szovjetunió puccsszerűen, a gazdasági és stratégiai szempontból is jelentős egyik legnagyobb európai folyót saját hegemóniájának a megerősítésére használja.69 1948-ban, a párizsi diplomácia vezetőinek már teljesen egyértelmű volt, hogy Moszkva tartósan be akar rendezkedni Közép-Európában, és ehhez megpróbál minden zavaró körülményt felszámolni. Sztálin törekede minden olyan eszköz megsemmisítésére, amely bármilyen formában is gátolhaa volna a Szovjetunió egyeduralmi terveit, ezért kíméletlen háborút indíto többek közö a befolyása alá tartozó országok önállósági törekvéseit támogató személyek és szervezetek ellen. Magyarországon a kommunizmus végső győzelmére legveszélyesebb intézmények az egyházak, azon belül is a katolikus egyház volt. A budapesti francia külképviselet hamar felismerte ezt a tényt, és rendszeresen jelentésekben informálta a Quai d’Orsay-t ebben a témakörben. Gauquié követ világosan láa, hogy a kommunista hatalomátvétel szempontjából az út ennek a jól szerveze, erős ellenállásnak a teljes letörésén keresztül vezet.70 A magyar bíboros, Mindszenty József letartóztatása nem volt tehát váratlan Párizsnak, és ez a lépés újabb mérföldkő volt a francia–magyar viszony megromlásában, amely 1949-ben, a Rajk-perrel, amelynek kapcsán már francia állampolgárok kiutasítására is sor került, végleg évekre mélypontra juto.
Összegzés Franciaország a második világháború végétől, noha világviszonylatban elvesztee nagyhatalmi pozícióját, legalább az európai kontinensen megpróbálta továbbra is megőrizni és lehetőség szerint bővíteni a korábbi befolyását. Ez a külpolitikai stratégia hidegháború egyre nyilvánvalóbb feszültségei közö nem hozta meg azonban a remélt eredményeket. A francia diplomácia 1949-re kénytelen volt elismerni, hogy Franciaország biztonságát egyedül nem képes garantálni. A „németkérdés” megnyugtató megoldásának késlekedése, a közép- és kelet-európai térség egyre szembetűnőbb szovjet gyarmatosítása paradigmaváltásra késztee a párizsi külpolitikát, különös tekinteel a kontinens vonatkozásában. Jelen tanulmányban a Quai d’Orsay második világháború utáni diplomácia lépéseinek lépésről lépésre történő módosulásának folyamatát próbáltuk Magyarország 2007. tavasz
165
Fejérdy Gergely
példáján bemutatni. E kétoldalú viszonyrendszernek az elsősorban a francia külügyi dokumentumokra támaszkodó elemzése nem csupán az általunk vizsgált két állam kapcsolatainak történetét engedi jobban megismerni, hanem átfogóbb nemzetközi öszszefüggésekre is ráirányítja a figyelmet. A második világháború végén Párizsnak a legnagyobb külpolitikai feladatot saját biztonságának megteremtése, tehát a „németkérdés” megnyugtató megoldása, illetve középhatalmi státusának elfogadása és megerősítése jelentee. E hármas cél elérése érdekében francia diplomácia többek közö fontosnak tartoa európai pozícióinak megerősítését, és így nem csupán a hagyományos szövetségesekkel próbálta mihamarabb rendezni viszonyát, hanem Németország volt szövetségeseivel is. A Quai d’Orsay-nek rá kelle döbbennie azonban, hogy Moszkva a saját érdekei szempontjából nem tartoa előnyösnek az általa megszállt országokban az intenzív francia jelenlétet. Az orosz fél Budapest esetében különösen hátráltaa a kétoldalú kapcsolatok újrafelvételét. A béketárgyalásokon a Szovjetunió semmilyen párizsi javaslatot nem fogado el, és Franciaország részvételét is korlátozta, annak ellenére, hogy a versailles-i szerződés hibáiból okuló francia diplomácia az ajánlásaival a közép-európai konfliktusok valódi megoldására törekede. A Quai d’Orsay megpróbálta a hagyományosan német érdekszférába sorolt Magyarországon növelni a befolyását és egyfajta semleges közvetítő hatalomként jelen lenni Budapesten. Párizs a hangsúlyt a kulturális és gazdasági kapcsolatok megerősítésére helyezte, de az élesedő kelet–nyugati szembenállás egyre kisebb mozgásteret biztosíto a francia diplomáciának, és az ígéretes tervek megvalósítására csak mérsékelt formában vagy egyáltalán nem kerülhete sor. Mindazonáltal érdekes megfigyelni – Magyarország geopolitikai súlyának eltúlozása nélkül –, hogy a francia diplomácia igenis felfigyelt e közép-európai kis állam különleges adoságaira. Legjelentősebb tényezőnek a nyelvi különállást és kelet–nyugati kulturális határon való elhelyezkedését, illetve Duna menti fekvést tartoa. A francia diplomáciai kénytelen volt azonban sok esetben aggódva figyelni, hogy ezeket az adoságokat Moszkva hogyan aknázza ki saját érdekei szerint. Míg Párizs megítélése alapján a második világháború után Magyarország egyfajta a Szovjetunió- és kommunistaellenes hídfőállás volt a pánszlávizmus eszméjétől átitato kelet-közép-európai térségben, addig 1948-ra pontosan a sztálini erőszakos mesterkedések eredményeként, és a környező országokkal szembeni védeség érdekében, Budapest le az egyik legmegbízhatóbb csatlós állam fővárosa.71 Ezt, illetve a francia–magyar viszony előnytelen változásait kifejezően tükrözi az a tény, hogy 1949-ben, a Quai d’Orsay újjászervezésénél Magyarország a korábbi középeurópai alosztály hatásköréből, ahová Svájccal, Ausztriával és Németországgal együ tartozo, átkerült a kelet-európai alosztályhoz.72 Ez a racionális alapokon meghozo, de szimbolikusan is értékelhető adminisztratív döntés hosszú évekre meghatározta Budapest helyét a párizsi külpolitikában… 166
Külügyi Szemle
Magyarország a „Quai d’Orsay szemével” (1944–1949)
Jegyzetek 1 Georges-Henri Soutou: „Le deuil de la puissance (1914–1958)”. In: Dominique Villepin de et al.: Histoire de la diplomatie française. 794–795. o. 2 Antoine Fleury: „Les petits Etats dans la politique européenne aux XIXe et XXe siècles”. In: Les petits Etats et la construction européenne, Actes de la VIIe Chaire Graverbel d’études européennes 2001–2002 (szerk. Demoulin–Duchenne). 16–17. o. 3 Jean-Claude Allain (szerk.): La Moyenne Puissance au XXe siècle: recherche d’une définition. Acte du colloque organisé au Mans du 9 au 11 mars 1987, 14. o. 4 Fédéric Bozo: La politique étrangère de la France depuis 1945. 6. o. 5 Vö. Fejérdy Gergely–Garadnai Zoltán: „Franciaország Európa-politikája, a francia–német együműködés történeti gyökerei (1945–1963)”. Külügyi Szemle, Vol. 3. No. 1–2. (2004). 208–211. o. 6 Histoire de la diplomatie française… 804–805. o. 7 Pierre-Jean Rémy: Trésor et secrets du Quai d’Orsay. Paris: JC Laès, 2001. 861. o. Charles De Gaulle anyjának írt levele. 8 Charles de Gaulle: Mémoires de Guerre.Vol. III. Paris: Plon, 1989. 676. o. 9 Antoine Marès tanulmányában ezeket az elképzeléseket konkrét példákkal is alátámasztja. Antoine Marès: „La France Libre et l’Europe centrale et orientale (1940–1944)”. In: Revue des Études slaves. Institut d’Études slaves, Tome 54e. Fascicule 3. Paris, 1982, 332–335. o. 10 Henri Froment-Meurice emlékirataiban ennek a felismerésnek különösen is fontos szereplőiként említ két diplomatát: Jean Laloy-t és Jean-Marie Soutou-t. Vö. Henri Froment-Meurice: Vu du Quai. Mémoires 1945–1983. Paris: Fayard, 1998. 69., 146. o. 11 Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. Budapest: Corvina, 1998. 11. o. 12 Így például fontos hírforrás volt az ankarai francia követség. Lásd Ministère des Affaires Etrangères Archives Diplomatiques (Francia Külügyminisztérium Levéltára, továbbiakban: MAE AD), ZEurope, Hongrie, Vol. 15. 13 Centre Historique de Archives Nationale de France (Francia Nemzeti Levéltár, továbbiakban: CHAN), 457 AP 77. „Situation en Hongrie” J. E. Paris. 14 Noël Clavier hírszerző tiszt volt, és speciális rádióadón keresztül 1942-től kapcsolatban állt a Bejrútban működő BCRA-val (Bureau Central de Renseignement et d’Action) – De Gaulle tábornok hírszerző irodájának közel-keleti fiókjával, amely egyúal a balkáni és a közép-európai információk gyűjtésével is foglalkozo. Vö. Bajomi Lázár Endre: Ego Sum gallicus captivus. Magyarországra menekült francia hadifoglyok emlékezései. Budapest: Európa, 1980. 313. o., illetve a szerző P. Moortgat-val készíte interjúja alapján (Aix-en-Provence, 2007. március). 15 MAE AD, Z-Europe, Hongrie Vol. 1. 104. sz. távirat, Bejrút, 1944. szeptember 2. 16 Megjegyzendő, hogy eredetileg a budapesti egyetem francia lektora, a gödöllői premontrei gimnázium tanára és a külképviselet munkatársa, Pierre Moortgat került szóba mint elnök, de végül őt a „De Gaulle Bizoság” főtitkárává nevezték ki. (A szerző P. Moortgat-val készíte interjúja alapján, Aix-en-Provence, 2007. március). 17 Az ostrom ala a Budapest, Fő utca 17. sz. ala található francia követségi épület bombatalálat és egy robbanás következtében kiége és használhatatlanná vált. Centre des Archives diplomatique de Nantes (Nantes-i Diplomáciai Levéltár, továbbiakban: CADN), Budapest, Vol. 52. 66. sz. jelentés Budapest, 1945. március 30. Vö. továbbá Bajomi Lázár: i. m. 289., 291. o. Miután a német követelést kézbesítő magyar külügyminisztériumi felszólításra a francia követség tisztviselői nem voltak hajlandóak esküt tenni a Sigmaringenben raboskodó Pétain-kormányra, a diplomáciai képviselet minden jellegű immunitása megszűnt. Így többek közö Charmasse ügyvivőt internálták, az épület őrzésével megbízo Sylvestre Nugues-Bourchat-t pedig a Gestapo letartóztaa. Vö. Fejérdy Gergely: „La Question de la représentation des intérêts français en Hongrie à la fin et après la Seconde guerre mondiale”. Revue d’histoire diplomatique, No. 2. (2005). 171–173. o. 18 MAE AD, Z-Europe, Généralités. Vol. 28. Folio 39.
2007. tavasz
167
Fejérdy Gergely
19 Documents Diplomatiques Français (továbbiakban DDF) 1945. I. No. 8. Paris: Imprimerie Nationale, 1998. 20 A Quai d’Orsay véglegesen 1945 áprilisára került Párizsba. Az 1945. július 19-i rendeleel teljesen átszervezve készen állt a francia külügyminisztérium feladatainak maradéktalan ellátására. Vö. Marie-Christine Kessler: La Politique étrangère de la France, acteur et processus. Paris: Presses de Sciences Po., 1999. 96–97. o. 21 Erre Pierre Cot 1944 augusztusában készíte részletes jelentésében felhívja a figyelmet. CHAN, 457 AP, 83. Pierre Cot feljegyzése, 116. o. 22 Thomas Schreiber: Les actions de la France à l’Est ou les absences de Marianne. Paris: L’Harmaan, 2000. 24–25. o. 23 Fejérdy: i. m. 174–175. o. 24 CADN, Budapest, Vol. 52. Budapest, 1945. március 9. Colonel Halier feljegyzése Giraud-nak. 25 Müller Viktória: „Robert de Dampierre. Un acteur des relations franco-hongroises (août 1940décembre 1942)”. Relations internationales, No. 107. (2001). 375–383. o. A menekült francia hadifoglyok magyarországi befogadásáról részletesen lásd Boros Zsuzsa: „Les prisonniers de guerre français évadés d’Allemagne en Hongrie pendant la Seconde Guerre mondiale”. Nouvelles Études Hongroises, 1974. 177−188. o.; valamint Müller Viktória: „L’action d’André Hallier en Hongrie en faveur des évadés français. Souvenirs d’un aaché militaire (1942–1945)”. Specimina Nova, Pécs, 2000. 26 Megjegyzendő, hogy a repatriálás ügyében viszonylag készségesnek mutatkoztak a Szovjetunió részéről. Noha a komoly ellenőrzéseket senki nem kerülhee el, és aki gyanús volt, mint például a kémkedéssel vádolt Charmasse korábbi ügyvivő vagy a német nevű elzászi származású francia katonák, csak hosszú várakozás után Románián keresztül, majd pedig a bécsi katonai misszió felállítása után Ausztrián keresztül térheek vissza hazájukba. Vö. MAE AD., Z-Europe, Hongrie Vol. 1. A Szovjetunió azonban különösen rossznéven vee, ha az ő tudta nélkül távozo valaki az országból. A De Gaulle Bizoság főtitkára, Pierre Moortgat esetében, aki bolgár és amerikai segítséggel 1945 májusában visszatért Párizsba, szovjet hatóságok különlegesen felháborodtak, és aól sem riadtak vissza, hogy Franciaországban ügynökkel figyeltessék. (A szerző P. Moortgat-val készíte interjúja alapján, Aix-en-Provence, 2007. március) 27 Fejérdy: i. m. 176–178. o. 28 Részletesebben lásd uo. 178–180. o. 29 A szófiai pánszláv kongresszusról szóló beszámolók, illetve az 1945 júliusában készült részletes elemzés A Szovjetunió és a szláv világ címmel egyértelműen erre a tényre hívják fel a figyelmet. MAE AD, Z-Europe, Généralités, Vol. 29. Folios 1–50. o. 30 1945. júliusi elemzés megjegyzi, hogy „noha Románia etnikai értelemben nem szláv, mégis ortodox és így valamelyest elszlávosíto. Már a XIX. századi pánszlávizmussal foglalkozó tanulmányok a pánszláv régió részének tekintik, így nem marad csak Magyarország…” MAE AD, Z- Europe, Généralités, Vol. 29. Folio 13. 31 Uo. Folio 99. No. 612. Eu, de conseiller politique, Baden-Baden, 1945. október 11. 32 A katonai jelentések ezt támasztják alá, például 1946. május 22., Service Historique de l’Armée de Terre., (Franciaországi szárazföldi erők hadügyi levéltára, továbbiakban: SHAT), 10 T 354. o. 33 A háború ala 1941-ben létrejö Teleki Pál Intézet volt az egyik fontos szellemi műhely, amely különösen ismert volt franciabarátságáról. 1943-tól i jelent meg a Revue d’Histoire Comparée. Vö. Georges Denier: Francia–Magyar kulturális kapcsolatok. A Francia Intézet Magyarországon, 1947–1989. Budapest: Magvető–L’Harmaan, 1990. 39. o. A francia kulturális jelenlétnek lelkes támogatói voltak többek közö Bassola Zoltán, ő Közoktatási Minisztériumban 1946-ban államtitkárként dolgozo vagy Keresztury Dezső, az Eötvös Kollégium igazgatója, kultuszminiszter. Vö. Macher Anikó: „La diplomatie culturelle entre la France et la Hongrie de 1945 à 1949, vue de Hongrie” In: Mélanges de l’école française de Rome, Italie et Méditerranée (MEFRIM), Tome 114/1. 2002. 255. o. 34 Histoire de la diplomatie française… 821–822. o. 35 A francia diplomaták megosztoak voltak a Szovjetunió problémakörét illetően, de 1946-ra általában mindegyikük egyetérte abban, hogy felül kell bírálni Franciaország moszkvai politikáját.
168
Külügyi Szemle
Magyarország a „Quai d’Orsay szemével” (1944–1949)
36 37 38 39
40 41 42 43
44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56
Etienne Santiard: „Les diplomates français en 1946 le problème soviétique au coeur de la dechirure”. Revue d’histoire diplomatique, No. 2. 1996. 141–156. Georges Soutou: La guerre de Cinquente Ans, les relations Est-Ouest 1943–1990. Paris: Fayard, 2001. 156. o. Vö. Mathieu Allard: „La France face à la soviétisation de l’Europe de l’Est: le cas tchécoslovaque (1944–1948)”, In: Relation internationales et stratégie de la guerre froide à la guerre contre le terrorisme (szerk. Frédéric Bozo). CRHIA, No. 31. Rennes: Presse Universitaire de Rennes, 2005. 13–19. o. Fülöp Mihály: A befejezetlen béke. A Külügyminiszterek Tanácsa és a magyar békeszerződés (1947). Héorony, Budapest, 1994., 208. o. Fülöp Mihály: „Késői bűnbánat Trianonért, Nagy-Britannia és Franciaország szerepe a magyar békeszerződés kidolgozásában 1945–46”. Külpolitika, Vol. 3. No. 3. (1997). 56. o. 1945. augusztus 8-án a párizsi külügyminisztérium köriratban (Circulaire) értesítee külképviseleteit. Ebben a körlevélben leszögezi, hogy Franciaországot nem köti semmilyen olyan egyezmény, amit nem írt alá. Elsőként kiemeli, hogy ez különösen vonatkozik a vesztes európai országokkal kapcsolatos ügyekre. A külügyminiszter, Bidault, a körlevél végén ehhez még azt is hozzáteszi, hogy ez az irat bizalmas információ ugyan, de szeretné, ha a diplomaták megfelelő módon tudomására hoznák azon országok felelőseinek, ahol szolgálatot teljesítenek. DDF, 1945 II. Párizs: Imprimerie Nationale, 2000. No. 93., Jean-Baptiste Duroselle: Histoire diplomatique de 1919 à nos jours. Paris: Dalloz, 1990. 438. o. CADN, Budapest, No. 33. Georges Bidault megnyitó beszéde. 1946. július 29. 5. o. Ernest Pezet, a szenátus elnökhelyeese is közvetíteni próbált mások melle, lásd: MAE AD, ZEurope, Hongrie, Vol. 8. Folio 82., illetve Leon Blum vö. Politikatörténeti Intézet (továbbiakban PIL) 283/12/60. 128. Magyar Országos Levéltár (MOL), XIX-J–1-k, Franciaország, 4.d., 4/aa/247/mk–1946. Henry Gauquié 1894. március 27 születe, bölcsészeudományi diplomát szerze. 1920-tól a francia külügyminisztérium közép-európai osztályán dolgozo. 1925-től szolgált Varsóban, Münchenben, Belgrádban és Berlinben is. A második világháború kirobbanása Varsóban érte. 1940-től a központban szolgált, majd 1942–43 közö tanácsos volt Stockholmban, de lemondo. 1943–44 a londoni külügyi bizoság vezetőségi tagja, majd a Párizsi Ideiglenes Kormány londoni tanácsosa. 1946–1950 közö budapesti követ. 1950–52 közö dzsakartai követ, majd a központban szolgált nyugdíjazásáig, 1956. januárig. ADC. 1955–58. Paris, 1958. MOL, XIX-J–1-k- Franciaország, 3. d., 4/a/30.635/3–1946. MAE AD, Relations Culturelles, Enseignement. Vol. 64. 15. sz. távirat. Budapest, 1947. január 14. Uo. 283. sz. távirat. 1946. szeptember 3. MAD AD, Z-Europe, Hongrie. Vol. 27. Budapest, 1945. január 15. Folios, 58–59. o. CADN, Budapest, No. 57. 750. sz. jelentés, 1946. december 29. Az 1945. január 20-án Moszkvában aláírt megállapodás 12 és 13 pontja szerint ugyanis Magyarország köteles volt megtéríteni háború okozta károkat és veszteségeket minden szövetséges államnak. Magyar történeti szöveggyűjtemény 1914–1999. (szerk. Romsics Ignác). Budapest: Osiris, 2000. I. köt. 381. o. Az üggyel kapcsolatban vö.: MOL XIX-J–1-k, Franciaország, 3. d., 4/a/22.578/2–1946., MOL, XIX-J–1k, Franciaország, 2. d., 30369/3–1948., illetve CADN, Budapest, Vol. 19. No. 108. 1946. október 18. Lásd James Bacque nagy botrányt kavaró könyvét. James Bacque: Other Losses, An Investigation into the mass deaths of german prisoners at the hands of the french and americans aer World War II. New York: Lile Brown and Company, 1998. 125., 162. o. Vincellér Béla: Szálasi hat hónapja, 1944. október–1945. május. Budapest: Volos Kiadó, 1996. 223–225. o. MAE AD Z-Europe, Hongrie, Vol. 12. Folios 24–25. o. MOL, XIX-J–1-k, Francia Admin, 10. doboz, 7/a/180.637/1948. Georges-Henri Soutou: „La perception de la menace sovétique par les décideurs de l’Europe occidentale: le cas de la France”. In: L’Europe de l’Est et de l’Ouest dans la Guerre froide, 1948–1953. (Saki Dockrill et al. szerk.), Paris: Presse de l’Université de Paris Sorbonne, 2002. 22–23. o. Az 1945. február 10-én aláírt békeszerződés nem szüntee meg a szovjet katonai jelenlétet Magyarországon, de a Gauquié által írt jelentés még erről nem tudhato egy hónappal korábban.
2007. tavasz
169
Fejérdy Gergely
57 58 59 60
61 62 63 64 65 66 67 68 69 70 71 72
MAE AD Z-Europe, Hongrie, Vol. 16. 7. sz. jelentés, Budapest, 1947. január 11. MAE AD Z-Europe, Hongrie, Vol. 25. 1947. május 24-i katonai jelentés. MAE AD Z-Europe, Hongrie, Vol. 16. 233. sz. jelentés, Budapest, 1947. június 7. MOL, XIX-J–1-j, francia TÜK, 2. d., 1/c /316/pol.res. 1947. Az eredeti nehezményeze kijelentést szó szerint a budapesti francia követ feljegyzésben a következő: „Si dans certains pays, en France, par exemple, l’appareil de l’Etat est vendu ou disposé à se laisser acheter, il n’en sera pas de même chez nous.” MOL, XIX-J–1-k, Franciaország, 4. d., 4/aa/sz.n. 1947. MOL, XIX-J–1-k, Franciaország, 11. d., 11/j/1170/pol–1948. 5. vagy MOL, XIX-J–1-k, Francia Admin, 1. d., 1/b/4304/pol–1947. MAE AD, Z-Europe Généralités Vol. 32. 2715–2720. sz. távirat, Moszkva, 1947. október 29. A Francia Kommunista Párt a Kominform rendelkezése szerint „felvee a harcot”. 1947 év végén óriási sztrájkhullám söpört végig Franciaországon. Vö.: Stéphane Courtois–Marc Lazar: Histoire du Parti communiste français. Paris: PUF, 1995. 268–270. o. Macher Anikó: i. m. 255. o. MAE AD, Z-Europe Hongrie, Vol. 17. 483. sz. jelentés, 1947. december 20. Folio 131. MAE AD, Z-Europe Hongrie, Vol. 24. 19–20. sz. távirat, 1948. január 11. Folio 156. MAE AD, Z-Europe, Hongrie, Vol. 24. 576. sz. jelentés, 1948. október 1. Folio. 201. CADN Budapest Vol. 57. ML/D/FD/37, Budapest, 1949. január 17. MAE AD Z-Europe Généralités, Vol. 123. 1412. sz. feljegyzés Belgrád, 1949. november 25. MAE AD Z-Europe, Hongrie, Vol. 18., illetve MAE AD Z-Europe, Hongrie, Vol. 51. Parizs, 1949. március 29. Folio 1. MAE AD, Z-Europe, Hongrie, Vol. 11. 36. 564. sz. távirat, Budapest, 1948. október 4. vagy a DDF 1945. I. No. 8. Jean Baillou (szerk.): Les Affaires étrangères et le corps diplomatique français 1870–1980. II. Párizs: Editions du CNRS, 1984. 683–684. o.
Felhasznált irodalom Allain, Jean-Claude (szerk.): La Moyenne Puissance au XXe siècle: recherche d’une définition, Acte du colloque organisé au Mans du 9 au 11 mars 1987, Paris: IHCC, 1989. Bacque, James: Other Losses, An Investigation into the mass deaths of german prisoners at the hands of the french and americans aer World War II., New York: Lile Brown and Company, 1998. Baillou, Jean (szerk.): Les Affaires étrangères et le corps diplomatique français 1870–1980, II Vol. Paris: Editions du CNRS, 1984. Bajomi-Lázár Endre: Ego Sum gallicus captivus, Magyarországra menekült francia hadifoglyok emlékezései, Budapest: Európa, 1980. Boros Zsuzsa: „Les prisonniers de guerre français évadés d’Allemagne en Hongrie pendant la Seconde Guerre mondiale”. In: Nouvelles Études Hongroises. 1974. 177−188. o. Bozo, Fédéric: La politique étrangère de la France depuis 1945. Paris: la Découverte, 1997. Bozo, Frédéric (szerk.): Relation internationales et stratégie de la guerre froide à la guerre contre le terrorisme, CRHIA, No. 31., Rennes: Presse Universitaire de Rennes, 2005. Courtois, Stéphane–Lazar, Marc: Histoire du Parti communiste français, Paris: PUF, 1995. Demoulin, Michel–Duchenne, Geneviève (szerk.): Les petits Etats et la construction européenne, Actes de la VIIe Chaire Graverbel d’études européennes 2001–2002. Bruxelles: P.I.E Peter-Lang, 2002. Denier, Georges: Francia–Magyar kulturális kapcsolatok. A Francia Intézet Magyarországon, 1947–1989. Budapest: Magvető–L’Harmaan, 1990. Dockrill, Saki et al. (szerk.): L’Europe de l’Est et de l’Ouest dans la Guerre froide, 1948–1953, Paris: Presse de l’Université de Paris Sorbonne, 2002.
170
Külügyi Szemle
Magyarország a „Quai d’Orsay szemével” (1944–1949)
Documents Diplomatiques Français (DDF) 1945/I–II. Paris: Imprimerie Nationale, 1998, 2000. Duroselle, Jean-Baptiste: Histoire diplomatique de 1919 à nos jours. Paris: Dalloz, 1990. Fejérdy Gergely–Garadnai Zoltán: „Franciaország Európa-politikája, a francia–német együműködés történeti gyökerei (1945–1963)”. Külügyi Szemle, Vol. 3. No. 1–2. (2004). 208–211. o. Fejérdy Gergely: „La Question de la représentation des intérêts français en Hongrie à la fin et après la Seconde guerre mondiale”. Revue d’histoire diplomatique, No. 2. (2005). 170–171. o. Froment-Meurice, Henri: Vu du Quai. Mémoires 1945–1983. Paris: Fayard, 1998. Fülöp Mihály: A befejezetlen béke. A Külügyminiszterek Tanácsa és a magyar békeszerződés (1947). Budapest: Héorony, 1994. Fülöp Mihály: „Késői bűnbánat Trianonért, Nagy-Britannia és Franciaország szerepe a magyar békeszerződés kidolgozásában 1945–46”. Külpolitika, Vol. 3. No. 3. (1997). 51–74. o. Gaulle, Charles de: Mémoires de Guerre. Vol. III. Paris: Plon, 1989. 676. o. Kessler, Marie-Christine: La Politique étrangère de la France, acteur et processus. Paris: Presses de Sciences Po. 1999. Macher Anikó: „La diplomatie culturelle entre la France et la Hongrie de 1945 à 1949, vue de Hongrie”. In: Mélanges de l’école française de Rome, Italie et Méditerranée (MEFRIM). Tome 114/1. 2002. 251–262. o. Marès, Antoine: „La France Libre et l’Europe centrale et orientale (1940–1944)”. In: Revue des Études slaves. Paris: Institut d’Études slaves. Tome 54e. Fascicule 3. 1982. 332–335. o. Müller Viktória: „Robert de Dampierre. Un acteur des relations franco-hongroises (août 1940–décembre 1942)”. Relations internationales, No. 107. (2001). 375–383. o. Müller Viktória: „L’action d’André Hallier en Hongrie en faveur des évadés français. Souvenirs d’un aaché militaire (1942–1945)”. Specimina Nova, Pécs, 2000. Rémy, Pierre-Jean: Trésor et secrets du Quai d’Orsay. Paris: JC Laès, 2001. Romsics Ignác (szerk.): Magyar történeti szöveggyűjtemény 1914–1999. Budapest: Osiris, 2000. I. köt. Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés. Budapest: Osiris, 2006. Santiard, Etienne: „Les diplomates français en 1946 le problème soviétique au coeur de la dechirure”. Revue d’histoire diplomatique, No. 2. 1996. 141–156. o. Schreiber, Thomas: Les actions de la France à l’Est ou les absences de Marianne. Paris: L’Harmaan, 2000. Soutou, Georges: La guerre de Cinquente Ans, les relations Est-Ouest 1943–1990. Paris: Fayard, 2001. Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. Budapest: Corvina, 1998. Villepin, Dominique de et al.: Histoire de la diplomatie française. Paris: Perrin, 2005. Vincellér Béla: Szálasi hat hónapja, 1944. október–1945. május. Budapest: Volos, 1996.
2007. tavasz
171