HOPPÁL MIHÁLY
Sámánképek FOTÓ FOTÓ KIÁLLÍTÁS Budapest, 2005. május 31–július 31. 31. MTA Társadalomkutató Központ, Jakobinus terem
MTA Néprajzi Kutatóintézet Etnológiai Mûhelye
KÖSZÖNET a sámánoknak, akik az emberiség szellemi örökségének õrzõi szerte a világon, és különösen azoknak, akik megengedték, hogy róluk fényképet készíthessek
A SAMANIZMUSRÓL
S
amanizmusnak nevezzük klasszikus értelemben azoknak a hiedelmeknek az összességét, amely meghatározza Szibéria õslakóinak vallási világnézetét. A samanizmus különbözõ változatai megtalálhatók továbbá Észak- és DélÁzsiában, Közép-Ázsiában, Tibetben, a Távol-Keleten Mandzsúriában és Koreában is, azonkívül Észak- és Dél-Amerika indiánjainak körében. A samanizmus egy olyan összetett hiedelemrendszer, amelynek központi eleme a sámán alakja, aki jelképes közvetítõ szerepet játszik az emberek világa és a felsõbb hatal mak (hiedelemvilág istenei) között. Képességei között a legfontosabb, hogy gyógyítani tudott, õ volt a közösség, a törzs gyógyító erejû varázslója. Ez igen fontos társadalmi funkciónak számított, hiszen az egészség és a beteg állapot közötti közvetítés során a megbomlott egyensúly helyreállítása, az egyén munkaképességének visszaadása volt a cél. Ezenkívül feladatai közé tartozott különféle jóslások elvégzése (pl. vadászat elõtt), az áldozatok bemutatása (véres állatáldozatok, pl. a lóáldozat) – ezért tartották a paphoz hasonló vallási szertartásvezetõnek a régebbi néprajzi és vallástörténeti szakirodalomban. Egy másik fontos feladata, kötelessége a sámánoknak a régi énekek, a történeti és mitikus múlt ismerete, vagyis költõ-énekmondó is volt egy személyben. A mítoszok szövegeinek, a gyógyító énekek dallamának és szövegének tudása kiegészült a rítusok megszervezésének képességével, és gyakorlati levezetésével. Mindezeken kívül ismernie kellett azokat a tárgyakat, azoknak a tárgyi jelvényeknek az elõál -
3
lítási módját, amelyekkel egy igazi sámánnak rendelkeznie kellett – így például a dob, a dobverõ, sámánfejdísz (a vas korona a nganaszánoknál és burjátoknál) vagy a bot (szépen faragott jellegzetes lófejjel a mongolok körében). A sámánnak tehát ismernie kellett a különleges hiedelemrendszert (a sámán segítõ szellemeire és a panteon isteneire, a gyógynövényekre vonatkozóan), a „szent” szövegeket, amelyeket a gyógyításkor, vagy a jósláskor használt, a rituális mozdulatok és cselekvéssorok helyes rendjét és végül a tárgyakat és azoknak szimbolikus jelentõségét ebben az egész bonyolult jelenséghalmazban. Vagyis a sámán szerteágazó tudása révén kiemelkedett a többiek közül. Minden bizonnyal ezzel van összefüggésben az a tény is, hogy maga a szó: saman az egyes jelentésmagyarázatok szerint a mandzsu-tunguz šaman (a ša- ’tudni’ gyök alapján) eredetileg azt jelenti: „aki tud, tudó, tudós”. Hasonlóképpen a magyar táltost is gyakran nevezték tudós pásztornak, de ugyanezt jelenti a lapp noita is. Az eredeti tunguz saman szó orosz közvetítéssel terjedt el és honosodott meg a nemzetközi szóhasználatban. Akülönbözõ szibériai és középázsiai népek körében azonban sokféle helyi elnevezés élt, így a jakut ojun, a mongoloknál a bõ, büge, a török és tatár népek körében kam, baksi, szamojéd tadibe, lapp noita, finn tietäjä. Eurázsia különbözõ sámánjainak a sok eltérõ tulajdonság mellett van egy közös vonása, nevezetesen, hogy mind felhasználta az eksztázis technikáját arra, hogy a sámánszertartás alatt valamilyen megváltozott tudatállapotba kerüljenek. Erre a felfokozott, érzékenységgel átitatott pszichofizikai állapotra azért volt szükség, hogy a „szellemek”kel meg tudják teremteni a kapcsolatot. Az extázist egyes kutatók annyira fontosnak tartják a samanizmusban, hogy egyenesen azzal azonosítják. A jellemzõ jegyek közül pedig ez csak az egyik, hiszen más, nem samanisztikus kultuszban is gyakran találkozhatunk a transzállapottal.
4
A samanizmus a szellemekben való hitnek egy különleges formája. A samanizmusban ugyanis nagyon fontos szerepet tulajdonítanak az ún. segítõ szellemeknek, amelyekkel a sámánnak különleges kapcsolata alakult ki. Egyes elképzelések szerint magát a sámánt is a szellemek választják ki. A kiválasztásnak több módját ismerték, az egyik az álom útján történik, de aztán a jelölt hosszú, sokszor fájdalmas tanulási és beavatási folyamat után válik teljes értékû sámánná. A sámán megszenvedett tudása révén is kiemelkedett a közösségbõl. * A sámán-kozmogóniában a világegyetem hármas felosztású, amely felsõ, középsõ és alsó világra oszlik. Kitûnõen megfigyelhetõ ez a sámándobok ábrázolásain. A horizontális rendszer középpontjában áll a világfa, amely sok esetben a sámánlétra funkcióját tölti be. A felsõ világot a jó szellemek, míg az alsót a sötétség gonosz szellemei népesítik be. Ennek megfelelõen, ha nem is minden népnél, de megkülönböztettek fehér és fekete sámánokat. Az utóbbiak a gyógyítás helyett bajt okoznak, rontást hoznak, ezért aztán félnek tõlük, mert azt képzelik, hogy a rossz sámán a lelkeket képes megenni. A sámán-mitológia fontos részét képezik a szóbeli néphagyományok, amelyekben gyakorta megjelenik az utazás élménye. Fontos elem ezekben az elbeszélésekben a két ellenséges sámán harcáról szóló motívum, ez totemisztikus hagyaték lehet. Általában az a vélemény, hogy a samanizmus igen archaikus elemeket õrzött meg. Magának a samanizmusnak a kialakulását egyes kutatók több tízezer évre teszik, de a sziklarajzok helyes datálása rendkívül problematikus, maguknak a rajzoknak az értelmezése pedig annál is gyengébb alapozású. Az elsõ hiteles adatok Szibériából, a késõi bronzkorból valók. A sámánok kiválasztásáról szólva a kutatók általában egyetértenek abban, hogy annak többféle módja lehet a kü-
5
lönbözõ népeknél, de feltehetõen az eredeti a klasszikus elképzelés, az õsöktõl való öröklõdés lehetett. Az Ob menti voguloknál azt tartották, hogy az ember az istenektõl kapja ajándékba a sámánképességet. ABajkál-tó környékén élõ burjátok körében is a nemzetségeken belül öröklõdik a sá mánmesterség. Ennek elsõ jele, hogy a fiatal hirtelen megbetegszik, „sámánbetegséget” kap, epileptikus rohamai vannak. Ezt sokan úgy magyarázzák, hogy csak az lehet sámán, aki patologikus személyiségjegyekkel rendelkezik. Az újabb kutatások kimutatták ennek az elképzelésnek a tarthatat lanságát, mivel bebizonyosodott, a sámánok többsége egészséges tagja és erõs, vezetõ egyénisége a közösségnek, kiemelkedõ tudásáról nem is beszélve. A sámánbetegség enyhébb formája volt az, amikor a jelölt egy belsõ hang „hívá sá”-nak engedve vállalta a beavatással járó „tanulás” fára dalmait és szenvedéseit. A sámánszerep felvállalása elkerülhetetlen erkölcsi kötelességként nehezedett a jelöltekre. A sámán attribútumai között a ruha az egyik legfontosabb, ennek formája többek között attól függött, hogy milyen segítõ állata volt. Így például ismerünk szarvas-, medve- és madár-jelképeket hordozó sámánkosztümöt. A tunguzoknál a madár-típus lenne a leggyakoribb (vannak atipikus ruhák is a mandzsuknál), azért a madár gyakoribb, mert ezzel könnyebb a felsõ-világgal kommunikálni. A kezdõknek madár-kosztümük van, mert ez egyszerûbb és könnyebb (súlyánál fogva, mert szarvas-ruhával nem könynyû repülni). A sámán egyre több kelléket aggat magára ak kor, amikor az alsó világba száll alá. Amikor kész van a felszerelése, akkor átrakja a másik ruhára is! De egyszerre kétféle típusú ruhája is lehet a sámánnak. A két típus együttes jelenléte nem a fekete-fehér sámán ellentéte, hanem az egyik típust csak bizonyos rítusokhoz használták (pl. gyermekáldás kérése és a vadászat sikerének biztosítása érdekében), a másik típus pedig a betegségek gyógyításakor volt használatos (pl. a lélek visszanyerése). Akét típus nincs meg egyformán minden etnikumnál, például a madár a ja -
6
kutoknál dominál, a szarvas pedig a Bajkálon túli területeken. A jakutoknál a betegséggyógyításhoz kell az égi, az al világi utazáshoz pedig a szarvas-ruha. A szarvas-típusban sok fémkelléket, míg a madár-típusban inkább kis harangokat és csengõket használnak. A madár-típus bojtokat és rojtokat alkalmaz, ami a szárnyakat jelképezi, de ennek a formája nem teljesen jellemzõ, a vas csontváz részei visszavezethetõk a feltételezhetõ szárnycsontokra, míg a szarvas-ruha tartalmaz egy sor bordát, ezek jelennek meg például a jakut sámán ruháján. Ebbõl következik, hogy a jakut ruha teljesen illusztrálja a szarvas-típust. (A madár-ruha kb. 8-10 kg-os lehet, míg a szarvas-féle ruha elérheti a 40 kg súlyt is.) A sámán legfontosabb tárgya és segítõje a dob, legalábbis Eurázsiában. A dobok alakja alapján elég pontosan meg lehetett állapítani a sámán nemzetségét, mert az eszközöknél szigorú volt a hagyományõrzés. A dobot a sámán „lovának” tartották, ami segítségére volt az utazásban, kétségtelen, hogy az extázis eléréséhez az ütemes dobszó nagyban hozzájárult. A sámándobok egy részén igen archaikus ábrázolások találhatók, amelyekrõl kiderült, hogy a sámán világkép ábrázolásai, s a fontosabb mitológiai témáknak mintegy képi rögzítései a szellemi orientációt szolgálták. Fontos szerep jutott a samanizmusban a víziók elõhívásának is, hiszen az extázis során éppen az elképzelt, vizionált utazás élményének a továbbadása a közönségnek adta meg az egész szeánsz hitelét, s erõsítette meg a sámán erejébe vetett hitet. Különösen érvényes volt ez a gyógyítás esetén. A samanizmust ez a funkcionális és társadalmi beágyazottság a mindennapi hiedelmek körébe utalja. Néhány példa arra, hogy a kutatás mindezidáig kevés figyelmet fordított a samanizmus köznapi aspektusaira – az olyan apró jelenségekre, amelyek a samanisztikus hiedelemkomplexum kísérõjelenségéhez sorolhatók. Ezek rendre megtalálhatók a leírásokban, mint például az alvás, ami a sámánextázis bevezetõ, pontosabban megelõzõ vagy pedig a bevégzõ aktusa,
7
vagy az ásítás, ami a segítõ szellemek a szájon át történõ befogadásának a gesztusa, az álom a tudomány nyerésének állapota, vagy a böjtölés mint a transzállapotra való elõkészülés egyik lehetõsége és igen elterjedt technikája a különféle kultúrákban. Mindezekre sok adat található nemcsak a szibériai, de a lapp, a mongol, a koreai, sõt a magyar samanizmussal foglalkozó leírásokban is. Említik a böjtöt az északamerikai indiánoknál is, a sámán a gyógyító szertartás elõtt kitisztította magát (hányással, meleg fürdõvel és hosszas koplalással), nemcsak fizikailag, de szellemileg is. Összefoglalva megállapítható, hogy nem csupán egy archaikus extázis-technika, nem pusztán a vallás fejlõdésének egy korai formája, nem egy pszichomentális komplexum, hanem a hiedelmek egy komplex rendszere, amely magában foglalja azokat a hiedelmeket, amelyek a sámán segítõ szellemeire vonatkoznak (a sámán mitológiai alakjaira), azt a tudást, amely a szent szövegeket tárolja (sámánénekek, himnuszok, legendák), azt a tudást, amely azokat a szabályokat tartalmazza, amely az extázis-technikához szükséges, s végül a tárgyak ismeretét, amelyek szükségesek és/vagy elégségesek a rítus (pl. gyógyítás, jóslás) elvégzéséhez. Mindezek mindig együtt jelennek meg, mert csak úgy önmagában sohasem használják az extázist vagy a dobot, hanem együtt azokkal a hiedelmekkel, amelyek összekapcsolják ezeket a kulturális elemeket. Mindezekbõl néhány mindig együtt jelenik meg, s természetesen a különbözõ kultúrákban mindig különbözõ elemcsoportok alkotják a samanisztikus hiedelemrendszert. A hiedelmek azok, amelyek alapján az adott közösség tagjai elhiszik, hogy a sámánok képesek különféle célok (gyógyítás, jóslás) érdekében kapcsolatot teremteni a szellemekkel, vagy utazást tenni a túlvilágra a transz állapotában valamilyen ritmikus kísérõ zene, dob vagy más zajkeltõ eszköz, vagy a hallucinációt okozó anyagok segítségével. Azért javasoljuk a samanizmus hiedelemrendszerként való meghatározását, mert ez a terminus neutrálisabb,
8
mintha vallási formának definiálnánk. A mai világban helyesebb talán hiedelmekrõl (attitûdökrõl, meggyõzõdésrõl), ideológiai gyakorlatról beszélni, mint vallásról. A samanizmus ilyen értelemben hiedelmek rendszere, ami magával hoz bizonyos társadalmi szerepkörök vagy a már említett gyógyító, és a költõ, a jósló, az áldozati szertartás vezetõje szerepének felvállalását. Ezek ma már nem a kultúra szakrális szférájában, hanem a szent és a világi határán, nem a vallás, hanem inkább a vallás és a köznapi hiedelmek határán helyezkednek el. Ez a legújabb kutatások egyik fontos tanítása, s talán ez ad magyarázatot arra is, hogy a samanizmus – mint a felsorolt példákból látható – alkalmazkodik napjaink mindennapi életéhez. Napjaink samanizmusa a legkülönfélébb formákban megújulva bukkan föl és egoista-materialista korunkban sikeresen fogalmaz meg egy nyíltan altruisztikus ideológiát, amely alternatív életmódokat, ingyenes öngyógyítást és különféle pozitív életprogramokat tartalmaz. Nagyon fontos tudatosítani a tényt, hogy a samanizmus élõ valóság a perui kisvárosban éppen úgy, mint az északi nganaszánok vagy a mongóliai sztyeppék pásztorai körében. Természetesen itt nem elsõsorban a „fehér ruhás, fehér lovon ülõ” arisztokrata papi-sámán alakjára kell gondolnunk, hanem egy nagyon is köznapi figurára, egy szegény emberre, aki más kenyérkeresõ munkája mellett a gyógyítással is foglalkozik. Bármennyire is furcsán hangzik, a kortársaink õk, akik ugyan úgy rádiót hallgatnak, hozzánk hasonlóan néha Coca-Colát isznak vagy konzervet esznek, és még a legtávolabbi õserdõk vagy tundrák vidékén is puskával vadásznak. Sokukról film készült, és sok-sok fénykép, nem is szólva a videofelvételekrõl és a tudományos tanulmányokról. Kivételezett kortársaink õk, jellegzetes alakjai korunknak. H. M.
9
1. Sarigar tuvai sámán dobjával transzba viszi magát (1996)
10
2. Az elsõ mandzsu sámán, akivel találkoztam (1992)
3. Guang Borong mandzsu sámán hívja a szellemeit (1995)
11
4. Lindza Beldi, a legidõsebb nanaj sámánasszony 1993-ban egy szellemhívó szertartás közben. Fején a rituális nyírfaháncs-koszorú
5. Nanaj asszony, amint a helyi szellemeket hívja dobjával (1992)
12
6. Nanaj asszony dobbal és a csörgõs övvel táncol (1993)
13
7. Dél-koreai sámánszertartás disznóáldozattal 1991-ben
8. Hong Il-szun dél-koreai sámánasszony a szellemeknek táncol (1991)
14
9. Hong Il-szun koreai mudang szertartás közben (1991)
15
10. Dél-koreai sámánnõ a szentélyben lévõ oltár elõtt (2001)
11. Hak Csak-bong, egy híres koreai sámánasszony (mudang) segítõinek képe elõtt
16
12. Koreai mudang szertartástánca (2001)
13. Folklórfesztivál Szöulban – sámánkoronás szereplõ
17
14. Tuvai sámán tisztító szertartást tart egy családnak 1996-ban
18
15. Dugurszüren tuvai sámán a szent forrásnál lévõ áldozati fáknál hívja a szellemeket (1996)
16. Afanaszij Fjodorov, az egyik legismertebb jakut/szaha sámán (2000)
19
17. Bárányáldozat a Bajkál-tó partján 1996-ban
18. Mongol sámán transzban énekel, kezében az ongon-ja (2000)
20
19. Belsõ-mongóliai öreg sámán és nõi segítõje szellemhívó éneket énekelnek (2001)
20. Horcsin törzsbeli sámán megállapítja a betegség okát Belsõ-Mongóliában (2001)
21
21. Handzsun sámán dobolásra tanítja a fiatalokat (2001)
22. Mandzsu sámán bemutatja a dobolást és a táncot (2001)
22
23. Mandzsuriában a leghíresebb handzsun sámán bemutatja transztáncmozdulatait (2000)
24. Handzsun sámán bemutatja, hogy miként szúrta át arcán a tût (2001)
23
25. Epileptikus fiatal leány a daur sámánasszonynál (2003)
26. Beteg leány transzban a lófejû sámánbottal (2003)
24
27. Fiatal beteg leány transzban gyógyul (2003)
28. Daur sámánasszony beteget gyógyít (2003)
25
29. Bargu mongol sámánasszony a lófejû bottal (2003) szertartás közben
26
30. Evenki sámánasszony transzban (2003)
27
31. Mandzsu sámán (2004)
32. Mandzsu sámán végigfut a parázsszõnyegen (2004)
28
33. Evenki sámán új dobjával (2002)
29
34. Kirgiz baksi korbáccsal hajtja a betegeket körbe a jurtában 2004 nyarán
35. Kirgiz sámánasszony transzban (2004)
30
36. Kirgiz sámán (baksi) a jurta tetején a szellemekkel készül találkozni (2004)
31
37. Korják népi táncegyüttes két tagja bemutatja a sámándobolást egy folklórfesztiválon (1998)
32
38. Korják táncegyüttes tagja bemutatja a sámántáncot (1998)
33
LEGEND TO THE PICTURES
1. A Tuva shaman, Sharigar, in a light trance (1996) 2. An old Manchu shaman whom I met first (1992) 3. Guang Borong, Manchu shaman calls the spirits (1995) 4. Lindza Beldi, then the oldest Nanai shamaness in 1993, during a ritual calling the spirits of her house 5. A Nanai woman, who helps the shamanic ritual (1992) 6. Nanai women entertain the spirits by using shamanic belt and a drum (1993) 7. The sacrifice of a pig is frequently used in shamanic rituals led by a shamaness in South Korea (1991) 8. Hong Il-sun, a South Korean mudang dances for the spirits (1991) 9. Hong Il-sun, a South Korean shamaness during her sèance (1991) 10. A young South Korean shamaness stands and sings before the altar in her shrine (2001) 11. Chak Hak-bong, a very famous Korean shamaness (mudang) stands before her altar with the pictures of her spiritual helpers (1994) 12. AKorean (mudang) woman-shaman’s ritual dance (2001) 13. Performing a shamanic ritual in folklore festival in Seoul (South Korea) in 1994 14. ATuva shaman performs a ritual purification for a family (1996) 15. Dugursüren calls the local spirits at a sacred spring (arzhan) under the holy sacrificial trees in Tuva (1996) 16. Afanasii Fiodorov, one of the most famous Sakha shaman (2000) 17. Lamb-sacrifice on the shore of the Lake Baikal (1996) 18. A young Mongolian shaman (böö) singing in trance, his ongon in his hand (2000) 19. An old Khorchin shaman of Inner Mongolia (China) and his female helper sing an invocation/invitation to her spirits (2001) 20. A Khorchin shaman who can cure the sick, made diagnosis in Inner Mongolia in 2001 21. A Hanzhjun shaman teaches the younger generation how to drum and dance (2001) 22. A Manchu shaman demonstrated the technique of drumming and dancing (2001) 23. In Manchuria the most famous Handzhun shaman demonstrated the trance-dance movements (2000)
35
24. An old Hanzhjun shaman demonstrated how he pulled a needle through his cheeks during the trance (2001) 25. A young patient visiting a Daur shamaness in North-East China (2003) 26. A young Daur girl is in trance with the shamanic horse-headed staffs in her hands to help her to come out of the altered state of consciousness (2003) 27. A young girl in healing sèance (2003) 28. A Daur shaman-woman (yagdan) heals a sick person (2003) 29. A Bargu Mongolian shaman-woman in trance with a horse-headed staff (2003) 30. An Evenki shamaness in trance (2003) 31. Manchu shaman (2004) 32. Firewalking of by Manchu shaman (2004) 33. Evenki shaman with his new drum (2002) 34. A Kirghiz baksi walking around with his patients in a healing ritual in 2004 35. A Kirghiz shamaness is in trance (2004) 36. A Kirghiz shaman is prepared to meet his spirit helpers outside the tent (2004) 37. Demonstration of shamanic drumming style at a folklore festival (1998) 38. A Koryak woman demonstrated shamanic dance movements on the stage (1998)
36
RÉGI LEÍRÁSOK SÁMÁNOKRÓL
„A sámánok mindig Mengü, vagy más gazdag udvara elõtt tartózkodnak; a szegényeknek nincsenek sámánjaik, csak azoknak, akik Dzsingisz nemzetségbõl származnak. És amikor szekerezniök kell, a sámánok mennek elöl, miként Izrael fiai elõtt a felhõoszlop, õk vizsgálják meg a táborozásra kiszemelt helyet, elsõnek állítják földre a maguk jurtáit, s azután követi példájukat az egész udvar. Mikor pedig ün nepnap van vagy a hó elseje, elõhozzák az említett képmásokat, és jurtájukban köröskörül sorban felállítják õket. Ak kor jönnek a mongolok, belépnek a jurtába, meghajolnak a képmások elõtt és imádják õket. Ebbe a jurtába senki idegennek nem szabad belépnie. Egy alkalommal ugyanis be akartam menni és igen durván leszidtak érte… Mengü kán ünnepséget rendezett és az a szokása, hogy gyülekezetet tart ilyen napokon, melyeket sámánjai ünnep nek mondanak, vagy olykor a nesztoriánus papok szentnek nyilvánítanak. Ezeken a napokon elõször a keresztény papok jönnek felszerelésükkel, imádkoznak érte, és megáld ják; távoztukkal a mohamedán papok jönnek és ugyanígy cselekszenek, azután a (buddhista) bálványimádó papok jönnek s õk is hasonlóképpen tesznek… (1) Sámánjaik tehát, mint a kán beismerte, az õ papjaik és amit azok parancsolnak, késlekedés nélkül megteszik. Az õ szolgálatukat írom most le felségednek úgy, ahogy azt Willelmus mestertõl, valamint más szavahihetõ emberektõl sikerült megtudnom. Sámánjaik sokan vannak, és mindig egy fõsámán van az élükön, aki jurtáját mindig Mengü kán legnagyobb jurtájával szemben állítja fel egy kõhajításnyi tá-
37
volságban. Mint már mondottam, a bálványaikat hordozó taligák az õ õrizetére vannak bízva. A többiek az udvar mögött helyezkednek el a számukra kijelölt helyeken, és a világ különbözõ tájairól jönnek hozzájuk olyanok, akik biza lommal viseltetnek az õ mesterkedéseik iránt. (2) Egyesek közülük értenek valamelyest a csillagászathoz, fõképp maga a fõsámán és elõre meghirdetik a nap és hold fogyatkozását, mikor ennek bekövetkezésére várnak, az egész nép ellátja magát élelemmel, hogy ne kelljen házuk ajtaján kilépniük. Ha aztán beáll a napfogyatkozás, megszólaltatják a dobokat és a sípokat, nagy lármát, kiabálást csapnak. Mikor pedig véget ér, akkor ivással és lakmározással töltik idejüket és nagy örömet ülnek. A sámánok jelölik ki minden vállalkozás megtételéhez a kedvezõ vagy baljós napokat; ezért sohasem gyûjtenek sereget és nem kezdenek háborúba az õ javaslatuk nélkül. Magyarországra is réges-régen visszatértek volna, de a sámánok nem engedik. (3) Õk visznek át tüzek között mindent, amit az udvarba küldenek és ezért megkapják belõle a kijáró részüket. Õk tisztítják meg tüzek között való áthurcolással az elhunyt hagyatékát. Mikor ugyanis valaki meghal, minden hozzátartozó dolgot külön választanak és nem elegyítik össze a szállá son levõ egyéb holmikkal, míg a tûz által meg nem tisztul. (4) Május havának kilencedik napján összegyûjtik a ménes valamennyi fehér lovát, és megszentelik. A keresztény papok is mindannyian kötelesek oda kivonulni füstölõikkel. Ekkor új kumiszt öntenek a földre, és ezen a napon nagy ünnepséget csapnak, mert ekkor ünneplik az új kumisz elsõ ivását… (5) A sámánokat hívják, amikor fiúgyermek születik, hogy sorsát megjövendöljék. Kihívják õket akkor is, ha vala ki megbetegszik, õk elmondják varázsénekeiket, és megálla pítják, vajon természetes betegségbe esett-e az illetõ vagy megrontották… (10) A sámánok varázsénekeikkel az idõjárást is megzavarják és amikor a természet rendje szerint akkora hideg
38
van, hogy nem tudnak semmit ellene tenni, akkor egyeseket kiszemelnek a táborokban, s azokat okolják, hogy általuk jön a hideg; az ilyeneket minden habozás nélkül kivégzik… (12) Egyes sámánok szellemeket is idéznek; éj idején öszszehívják jurtájukba azokat, akik a szellemtõl választ várnak; a ház közepére fõtt húst tesznek. Az a kán, aki a szellemet megidézi, elkezdi mondani az õ varázsénekeit, majd a kezében tartott dobot erõsen a földhöz vágja. Végül elkezd õrjöngeni, és megkötözteti magát. Ekkor a sötétben elõjön a szellem, megeteti vele a húst és feleleteket ad neki.” (ex: Julianus barát és a napkelet felfedezése. Szerk.: Györffy György. Magyar ritkaságok. Budapest, 1986.) Egy német utazó találkozásai tunguz sámánokkal a XVIII. században: „Elutazásom elõtt még alkalmam volt egy tunguz sámán varázslatait megnéznem. Kérésünkre elsõ este hozzánk jött s mikor megkértük, mutassa be mûvészetét, arra kért ben nünket, hogy várjuk meg az éjjelt, amibe mi szívesen beleegyeztünk. Éjjel 10 órakor egy versztnyi messzire vitt min ket, azután leültetett. Õ maga pucérra levetkõzött, majd felvette sámán kabátját, mely bõrbõl volt s mindenféle vas szerszámokkal volt teleaggatva. Mindegyik vállán egy cak kos vasszarv volt sokak ijedelmére. Nem volt dobja, ezt azzal indokolta, hogy az ördög nem parancsolta meg neki, hogy használja azt. Az ördög ellenben – ahogy õk mondják – csak akkor parancsolja azt meg, amikor elhatározza, hogy a sámánnal közelebbi kapcsolatba lép. És pedig a legfelsõbb ördögnek kell azt megparancsolni. Azt mondják, hogy nagyon sok ördög van, mindegyik sámánnak megvan a sajátja, s akinek a legtöbbje van az a legbiztosabban tudja mûvészetét gyakorolni, de a testében lévõ kis ördögök egész serege nem ér annyit, mint amennyi a legfelsõbb ördög kisujjában van. Ez volt a bevezetés, amellyel a mi varázslónk boszorkánykodását megkezdte. Az általunk képzett körön
39
belül a tûz hosszában szaladgált ide-oda és a ruháján lévõ vas csellengõkkel pokoli zenét csinált. Végre, mielõtt munkáját megkezdte volna, arra bátorított minket, hogy szilárdan higgyük azt, amit õ kérdéseinkre felel majd, s eközben biztosított minket, hogy ördögei még sohasem csalták meg õt… Végre ugrálni és kiabálni kezdett és hamarosan egy kórust hallottunk, amely vele együtt énekelt. Ugyanis hitsorsosai közül néhányat magával hozott, akik észrevétlenül körünkbe surrantak és vele együtt énekeltek, hogy az ördögök annál jobban hallhassák. Végre sok szemfényvesztés és izza dás után azt akarta nekünk bebeszélni, hogy az ördögök itt voltak és azt kérdezte tõlünk, hogy mit szeretnénk megtudni. Erre mi egy kigondolt kérdést tettünk fel, mire fel õ megkezdte bûvészkedését és a másik kettõ segédkezett hozzá. Végül újból megerõsödött az a véleményünk, hogy mindez csak csalás és azt kívántuk magunkban, hogy bár õt és társait magunkkal vihetnénk az urguriai ezüstbányába és ott örökös munkára kárhoztathatnánk õket… A sámánnõ egy öreg boszorkányhoz hasonlított és inkább egy mongol sámánnak tarthattuk volna, mint tunguznak, mert elõadása szerint Mongóliában egy jó sámán volt. Õ nem viselt szarvakat, ezt a férfiakra hagyta. Kabátja rézlapocskákkal volt teleaggatva, az ún. tükrök, amelyeknek egyik oldala sima, a másik oldala pedig kínai írásjelekkel volt ékesítve. Hátul még néhány szalag és egy elrozsdásodott kínai vaslakat lógott le. Neki varázsdobja is volt, amely a férfi varázslóknál hiányzott. A dob egy darab bõrbõl állt, amely egy karikára volt kifeszítve. A dobverõ egy kissé görbített fadarab volt, amelynek egyik vége mókusbundával volt beborítva… Két nyilat is hozott, amelyekrõl azt állította, hogy a három varázsló közül az egyik a tunguzok jelenlétében azokat testén keresztül szokta húzni és nekünk azt terjesztette elõ, hogy ezt a mûvészi számot is megtekinthetnénk. Mi nagy nehezen erõt vettünk magunkon, hogy eme butaságokat ismét megnézzük, miután már többször láttuk azokat. Mi kíséretünk egyik tagjáról azt állítottuk, aki
40
egyébként teljesen egészséges volt, hogy idõrõl idõre elájul s amikor ájulásából magához tér, semmilyen betegséget nem lehet megállapítani. A varázsló-szellemek azt kérték, hogy az illetõ személyt ültessük le körünkben, ami meg is történt. Erre fel mindhárman tombolni kezdtek, mintha meg bolondultak volna, kiabáltak és ugráltak, mintha egymás haját akarnák tépni. Az asszony még dobolt is és ha hin nénk nekik, úgy egy egész sereg ördög volt akkor ott. Ez az elõjáték csak azért volt, hogy a varázslók és a varázslónõk lássák kinek az ördöge a legerõsebb. A választás egy 70 éves varázslóra esett, aki egy tenyeres-talpas fickó volt, s aki varázslása alatt állandóan egy botot tartott a kezében, amelyre mint egy paraszt idõnként rátámaszkodott. Már régen tartják õt eme vidék legnagyobb varázslójának és mesterségét már 50 éve ûzi. Õ az, aki majd a nyilakat testén keresztülhúzza. Azt állította, hogy amikor erejének teljében volt kb. 120 ördöggel rendelkezett, akik mindenkor parancsainak teljesítést várták volna, de mostanában már kevés ördö ge van, mert magas kora miatt becézgetésüket már nem bírja. Eme elõjáték után a beteg személlyel kezdtek foglalkozni, akirõl meg kell mondanunk, milyen betegségben szen ved és lehet-e rajta segíteni. Az öreg varázsló kezdte meg, ugrált és kiabált, úgy amint az az átkozott szokás magával hozta, a beteg személy felé közeledett, egyik kezét a másik után feléje nyújtotta és kijelentette, hogy a betege a földsáv felõl jön s a beteget néhány fûvel meg lehet gyógyítani. A sámánnõ következett szemfényvesztésével, aki ugrálás és kiabálás elvégzése után a jobb kezét a bal ellenébe a beteg felé nyújtotta. Végre a beteg bal kezét pulzusa táján megfogta, majd a tenyerét nézte meg a betegnek, mint azt a jövendõ mondók tenni szokták. Az õ megállapítása már rosszabb volt, mert szerinte semmilyen betegséget nem lát. Egy másik sámánnõ a szertartásban változást mutatott fel, mert a szokásos szemfényvesztések után a beteg mindkét kezét többször megfogta, miközben a kópé nem tudott egy mo solyt visszafojtani, amibõl kivehetõ volt, tudatában van an -
41
nak, hogy csaló. A sámánnõ válaszát elég okosnak tarthatta, mert hasonló megállapítást tett. Idõközben elég késõ lett, így a többi varázslót megkíméltük a további haszonmunkától. Mi már csak azt szerettük volna látni, hogy az öreg varázsló miképpen szúrja a nyilakat testén keresztül. De csodák-csodájára az öreg a tunguzok nagy tömege elõtt kijelentette, hogy õ a tunguzokat eddig becsapta, mert a nyilakat sohasem szúrta a testén, hanem csak a kabátján keresztül és õ nem tehet arról, hogy hitsorsosai ilyen buták és együgyûek voltak és ilyen bolondságokban hittek. Amikor ezt a mutatványt csinálom – mondta õ – a bõrkabátom egyik oldalán beszúrom a nyilat, testemet amennyire csak tudtam összehúzom, majd a nyilat testem elõtt elhúzom, végül pe dig a kabát túlsó felén kihúzom a nyilat…” (ex: Gmelin, J. G.: Reise durch Sibirien von dem Jahr 1733 bis 1744. Göttingen, 1751–52. II. kötet. 44–46. old.) Egy jakut sámánszertartás leírása: „…Müller prof. úrnak egy jakut sámán, akit jakut nyelven „ojun”-nak hívnak, bemutatta szemfényvesztéseit, amelyen én is jelen voltam. Jármûvünk közelében a folyó partján nyírfakéregbõl egy nyári jurtát állítottak fel, amely elé tüzet raktak és a sötétség beálltával megkezdõdött a komédia. A sámán alacsony, szikár, de erõs fickó volt, hosszú fekete hajjal és csúnya ábrázattal. A jurtában, amely a színjátszáshoz készült, levetkõzött és felvette sámánkabátját, a rajta lógó vas súlyok tömegével a legjobb sámánkabáttal is vetekedett, de más különbség nem volt rajta. A nadrágot nem vette le, ellenben harisnyáját, amely nem ért tovább a sarkánál, mással cserélte fel, amely mindenféle haszontalan dologgal volt kihímezve. Ehhez hasonló harisnyát sámánok viselnek, de csak akkor, ha szertartásaikat végzik. Mihelyt kész volt az öltözködéssel, a jurta közepén arccal délnyugat felé leült kezében a szokásos dobbal. Erre fel dobolni, kiabálni, ugatni kezdett egy negyed órán keresztül, közben olyan fintort vágott és tagjait úgy csavargatta, hogy egy fé-
42
lénkebb ember megborzongott volna. Nem voltak karénekesei, az egész komédiát egyedül végezte és mindezt ülve. Eddig csak az ördögök idézését végezte. Ezután hirtelen felugrott és elég hosszú ideig üvöltött, miközben dobolt egy helyen állva. Hosszú fekete haja az élénk fejmozdulatok folytán össze-vissza lógott s úgy nézett ezáltal ki, mint egy fúria és úgy száguldott a jurtában ide-oda, hogy mindent kikergetett onnan. Mindenesetre, ha nem tudtam volna, hogy a gyakorlás és a rendkívüli testi erõ az embert olyan állapotba hozhatja, hogy mindezt kibírja, amit ez a fickó itt mozdulatokban véghezvitt. Egyszer ugyan, amikor igen nagy lármát csapott, úgy látszott, mintha elájult volna, de néhány jakut elõkelõség jelen volt, akik aztán megfogták, hogy el ne essen, mert véleményük szerint az egész népre nagy szeren csétlenséget hozna, ha a sámán a varázslat alatt elájulna. Egy másik egy acéldarabot tartott a sámán feje felett és egy kést élesített ide-oda az acélon addig, amíg a sámán újra beszélni nem kezdett, aki szemfényvesztéseit folytatta. Ehhez hasonló változatosságot többször iktatott be és látszólag in kább szokásos közbeiktatás volt és nem az ördögi kínnal vagy a test elfáradásával lehetett megmagyarázni. Sokszor egészen mereven állt és a magasba a levegõbe bámult, aho va többször nyúlt, mintha a levegõben úszó finom szálakat akarná összegyûjteni. A nézõtérnek minden pillanatban más színezetet adott és ezt olyan hallhatatlan készséggel, hogy csodálkozni lehetett.” (ex: Gmelin 1751–52. II. kötet. 351.) Egy magyar utazó beszámolója a nanaj sámán révületérõl 1907-bõl: „A sámán a falusbíró háza elõtti hevenyészett vászonsátor elõtt várt. Végtelen ravasz arcú, alattomos benyomást keltõ ember volt. Tréfára vette az egész dolgot, s nevetve beszélt a kíváncsiságunkról, majd felvette ruháját, lábára színes kígyókkal és teknõsbékákkal telerajzolt halbõr csizmákat hú zott, vászonkabátja is hasonló festéssel volt díszítve, fejére
43
prémsapkát tett, melyrõl fél méternél hosszabb, 10-12 prémszalag lógott le, melyek közé pár csengettyû s apró kínai bronztükör volt akasztva, homlokrészén pedig vasból készült kétágú ágas-bogas ördögszarv volt. Jobbjában hosszú botot tartott, mely kígyóbõrrel volt bevonva s rézfogantyúja valamely kínai szentet ábrázolhatott. Derekára bõrövet kötött, errõl arasz hosszú kúp alakú vascsörgõk csüngtek le. Másik kezébe egy lapos dobot vett, amelyen szintén volt néhány csörgõ és vaskarika… …Alig dalolt azonban pár percig, eltûnt arcáról a rókanevetés, elkomolyodott, a dobot erõsebben kezdette verni, hangja erõsödött, kiáltóvá lett s a meggyújtott tûz körül ke ringve, ugráló táncba kezdett. Az alatt a sátorba két felöltözött, méternél nagyobb, emberalakot hoztak. Felállították egy gyékényre, melyre egy tálban halat s egy üvegben pálinkát helyeztek el. A sámán egyszerre a sátorba lépett, botjával meglökdöste a két emberalakot s leguggolt a földre. A két alak, egy pár nappal azelõtt házukban benn égett tunguz párt ábrázolt. Ezeknek a lelkét kellett, hogy átsegítse a sá mán a másvilágra. Hosszasan dobolt, énekelt s az étellel és itallal többször megkente a két fa alak száját. Közben sötét lett, csak a tûzfény terjesztett misztikus félhomályt s vetette vörös fényét a sátorban dolgozó sámánra, aki lassankint az üvöltésig fokozta énekét s szakadásig verte a dobot. Arca eltorzult, ajka tajtékot turt, minden tagja rángatózott, végre – mintha szíven lõtték volna – összeroppant s csak nehéz hörgõ hangja s levegõben kapkodó keze árulta el, hogy él. Nehéz és hosszú küzdelme volt a másvilág határát õrzõ szellemekkel, mondta, mikor egy jó negyed óra múlva magához tért. De azért sikerült a lelkeket átsegíteni.” (ex: Baráthosi-Balogh Benedek: Bolyongások a mandzsu népek között. Budapest, 1927. 114–116. old.)
44
A sámándob „felélesztése” az altaji törököknél (1927–1935 között): „Csorton dobját két napig csinálták, a harmadik napon rávitték a rajzokat piros és fehér színnel. A rajzok rávitele elõtt Csorton samankodott a pajri-val (négyszögletes szövetdarab) az egyik sámán õsnek, és tõle megtudta, hogy milyen rajzokat kell rávinni a dobra. A rajzokat Mukulus vitte rá a dob bõrének külsõ oldalára. Ráfestett három vadon élõ állatot hátrahajló szarvakkal, napot, holdat, szivárványt, csillagokat, nyírfát. Amikor a dob készen van, sorjában ütöttek rá, mindenki samankodott vele, aki akart. Csort sámán mondotta nekem, hogy dobjára ráütött minden jelenlévõ férfi; sõt néhány nõ is. Csorton mondotta, hogy amíg a dob nincsen felelevenítve, addig hozzáérhetnek és üthetnek arra asszonyok is. Ezzel kapcsolatban Csorton azt tartotta a legfontosabbnak, hogy az ütõk ne legyenek kevesebben kilenc embernél. Ezután Csorton sámán közlése szerint megtörtént a dob felélesztése, azaz az iramszarvas felélesztése, amelynek bõrével bevonták a dobot. A sámán magához vette a dobot és elkezdett vele samankodni. Elõször a tûz felé fordult. Azután a sámán az iramszarvasnak samankodott, amelynek bõrével bevonták a dobot. A sámán részleteket mesélt annak az iramszarvasnak az életébõl és ennek az iramszarvasnak a lelkét a dob fogantyújának a lelkével együtt védett helyre vezette. Az iramszarvas és a dob fogantyújának a lelkét Csorton az Altajba vezette el, Altaj-Khantól pedig három hosszú behajlított szarvú állat-purit kapott, amelynek ábrázolásait Mukulus rárajzolta a dobra. A sámán azután a dob fogantyújának, a dob gazdájának samankodott, és megvendégelte azt fõtt hússal, amit nyírfakéregre tálalt (täpsi), helyezett. Azután a Szjujl Kan szellem közvetítõhöz fordult, aki tolmácsként „szolgált a sámán Ülgennel és Erlikkal való beszélgetésénél.” (ex: Potapov, L. P.: A sámándob felélesztésének szertartása az Altaj török nyelvû törzseinél. Trudi insztituta etnografii 1947. I. kötet: 159–182. old.)
45
Teleut sámán könyörgése a tûz-anya szelleméhez (1930-as évek): „Harmincfejû tûz anya, Negyvenfejû leány anya! Ki a nyerset megfõzöd, A fagyottat felolvasztod! Vidámító zöld láng, Kinek zöld selyembõl van ruhád, Vidámító vörös láng, Kinek vörös lángból van a ruhája! Ki a kõbõl való tûzhelyet magára vette, Hamuból tolkan-t terített maga alá, Ki a láng peremét játszani készteti, Ki a hamu szélét fellazította, Harmincfejû tûz anya, Hajlított nádtól való fülü, Negyvenfejû leány anya, Ferdénvágott nád fülü, Három tûzhely gazdája-tûzháromláb kán, Gyöngyvesszõ szarvú kán, Leszakadván a fõtt (ételre-italra) hulló, kán, Kiterülvén, a földre csöpögtetõ, kán! Mindent tudó Ojmok, te tiszta! Elõttem menõ férfit utitársul Ó, ha te adnál! Engem vezetõ vezetõt Ó, hogyha te állítanál! A fehér mar fehér Tajlyk-jához, A csõdörcsikósörényû kan-kyökyl-hez, Mindeddig én nem jártam Ezeddig én nem indultam! (ex: Dyrenkova, N. P.: Matyerialü po samansztvu u teleutov. Szbornyik Muzeja Antropologii i Etnografii X:148. Moszkva– Leningrád, 1949.)
46
„A sámán sebesen pörögni kezdett, valamennyi jelenlévõ kiabált. A sámán elment a nyolcadik jajyk mellett. A sámán azt mondta: A te alsó oldalad, a Ket Kajrakan folyó. A te felsõ oldalad, én anyám Sangys Kajrakan! A te folyóvized – édes fõzet, A te halad, fehér èabak, ízére zsíros, Aranykavicsú Tom’ anyám! Ezüstkavicsú szeretett Tom’! A te fehér halaid ízre zsírosak. A te folyóvized – édes fõzet, A te kék halad – ízre zsíros, A te hullámzó vizeid – édes fõzet, Én Sanys Kajrakan anyám, Karomat emelem – meghintésem vedd! Hónaljamat kitárom – részedet fogadd! A te sörényformájú fejedre, A te húrformájú hátadra, Jobb szemeddel pillants rám Jobb kezeddel áldást adj! A sámán leült és még egy szellemet hívott magához. Azután felkelt és forogni kezdett, majd a sámán inni kért…” (ex: Dyrenkova, N. P.: Matyerialü po samansztvu u teleutov. Szbornyik Muzeja Antropologii i Etnografii X: 107–190. Moszkva–Leningrád, 1949.) Az evenki sámánsátor leírása: „A turu nevû sámánfa minden sámánkodás elmaradhatatlan kelléke volt, függetlenül attól, hogy a sámánkodás kö zönséges sátorban vagy a különlegesen felszerelt sámánsátorban, a sevencedekben folyt-e le. A turu egyébként fiatal, magas vörösfenyõ, amit a sámánsátor közepére állítottak, úgy, hogy hegyét kivezették a füstnyíláson, vagy pedig a sátor tetejébe állították és csúcsával befödték a füstnyílást. A fa egyrészt a sátor õrzõ szellemének a szerepét töltötte be, másrészt pedig falépcsõül szolgált a sámán számára, amikor
47
a felsõ világba utazott. A sámán-ténykedések szüneteiben a sámán segítõszellemei ennek a fának az ágain „pihentek”, ott gyûjtötték erejüket. A sámán elképzelése szerint ez a turu nevû vörösfenyõ a sámán-világfát jelképezte… A totemisztikus elképzeléseknek a sámán-szertartás ily módon történõ átváltozását az alábbi kifejezések összehasonlí tása igazolja: sevekciem nemes szarvas, seven-ševen sá mán-szellem, ševencevke sámánság, ševenki-seveki bál vány, a felsõ világ gazda-szelleme, felsõvilági istenség. Ha korábbi munkájuk alapján szem elõtt tartjuk a jávorszarvas, a nemes szarvas kultuszáról és a sámán-szellemek õsalapjáról mondottakat, akkor szemléltetõ példaként áll elõttünk az az õsi elképzelés, amely szerint a totemisztikus szelle mek sámán-szellemekkel, a felsõvilág gazda-szellemévé, valamint felsõvilági istenséggé alakulnak át… Ehhez még azt kell hozzátennünk, hogy az evenkik elképzelése szerint az elsõ sámánok a késõbbi sámánok õsei nõk – mitikus öregasszonyok – voltak, akik a halottak világába vezetõ utakat õrizték; hogy a sámán-paláston és a sámán-dobon lévõ rajzokat – amelyek a sámán-szellemek világmindenségérõl al kotott nézetével és a sámán attribútumok felélesztésével kapcsolatosak – rendszerint asszonyok készítették…” (ex: Anyiszimov, A. F.: Az evenki sámánsátorról. Szovjet Néprajztudomány 1953. 131. old.) A szamojéd sámánok beavatási álmáról (gyûjtés az 1930-as évekbõl): „Himlõben megbetegedve három napig eszméletlenül, szinte holtan feküdt olyan mértékben, hogy a harmadik napon el akarták temetni. Ez alatt az idõ alatt hallotta a Betegség Hangját (vagyis a himlõét), azt mondta neki: A Vizek Urától a samanizálás ajándékát fogod kapni. Sámán neved Huttari (Úszó) lesz. Azután a betegség megzavarta a tenger vizét. Kijött és egy hegyre hágott fel. Találkozott is egy meztelen asszonnyal és szopni kezdte az emlõjét. Az asszony, aki valószínûleg a Víz Anya volt, így szólt hozzá: »Gyermekem
48
vagy; ezért hagyom, hogy emlõmet szopd. Számos nehézséggel találod szemben magad és nagyon fáradt leszel.« A Vizek Anyja férje azután adott melléje két segítõt, egy hölgymenyétet és egy egeret, hogy vezessék a pokolba. Egy magas helyre érkezve, segítõi hét tépett tetejû sátrat mutattak neki. Behatolt az elsõbe és itt a Pokol lakóival és a nagy Betegség (a himlõ) embereivel találkozott. Ezek kitépték a szívét és fazékba dobták. A többi sátorban megismerkedett az Õrültség Urával és minden idegbetegség urával, valamint a rossz sámánokkal. Ilyen módon megtanulta az emberi nemet gyötrõ különbözõ betegségeket. A jelölt, még mindig megelõzve segítõitõl, megérkezett ezután a sámánnõk országába, akik megerõsítették torkát és hangját. Azután a Kilenc Tengerek partjaira vitetett. Ezek egyikének közepén sziget volt és a sziget közepén egy fiatal nyárfa magasodott egészen az égig. Ez a Föld Urának Fája volt. Mellette volt kilenc fû, a Föld minden növényének õsei. A fát a Tengerek vették körül és ezek mindegyikében egyfajta madár úszott kicsinyeivel: többfajta kacsa, hattyú, egy karvaly. A jelölt meglátogatta mindezeket a tengereket; egyesek sósak voltak, mások annyira melegek, hogy még partjához sem közeledhetett. Miután megtette ezt a körutat, a jelölt felemelte fejét és a Fa csúcsán többféle nemzet embereit látta meg: tavgi szamojédeket, oroszokat, dolganokat, jakutokat és tunguzokat. Hangot hallott: „Elhatároztatott, hogy a fa ágaiból lesz dobod (dobverõd). A tenger madaraival együtt kezdett repkedni: ’Ágam mindjárt leesik, egy ágam: fogjad és csinál belõle dobot, mely egész életed ben szolgálatodra lesz.’ Ennek az ágnak három elágazódása volt és a Fa Ura úgy rendelkezett, hogy három dobot készítsen magának, melyeket három aszszonnyal kell õrizni és a dobok mindegyikét sajátságos szertartásokra használja fel: egyiket a szülõasszonyok samanizálására, a másodikat a betegek gyógyítására, az utolsót a hóban eltévedt emberek feltalálására…
49
Azután a jelölt egy nagy pusztaságba érkezett és nagy tá volságban egy hegyet vett észre. Háromnapi járóföld után megközelítette, egy nyíláson át behatolt és találkozott egy meztelen emberrel, aki egy fújtatóval dolgozott. A tûzön egy olyan nagy üst volt, mint a föld fele. Az ember észrevette õt és egy hatalmas harapófogóval megragadta. „Halálfia vagyok!” – volt még ideje meggondolni a jelöltnek. Az ember levágta a fejét, kis darabokra vágta a testét és az egészet egy üstbe helyezte. Így fõzte a testét három éven át. Három üllõje volt és a meztelen ember fejét a harmadikon – ez szolgált a legjobb sámánok kovácsolására – kalapálta. Aztán a fejet az ott lévõ három fazék egyikébe hajította, abba, amelyiknek a leghidegebb volt a vize. Ekkor megtanította arra, hogyha valakihez gyógyítani hívják és a víz nagyon meleg, hasztalan samanizálni, mert az ember elveszett; ha a víz langyos, a beteg meg fog gyógyulni; a hideg víz egészséges emberre jellemzõ. A kovács azután ismét kihalászta csontjait, melyek egy folyóban úsztak, összeillesztette õket és hússal borította be. Megszámolta õket és felvilágosította, hogy hárommal több van: tehát három sámánöltözetrõl kell gondoskodnia. Kala pálta a fejét és megmutatta, hogyan olvashatja el a levelet anélkül, hogy látná (ami benne van). Kicserélte szemeit, amikor samanizál, ezért nem testi, hanem misztikus sze meivel lát. Átfúrta füleit, így tette képessé, hogy megértse a növények beszédét. Azután a jelölt egy hegy csúcsán találta magát, végül övéi mellett a jurtában ébredt fel. Most képes úgy énekelni és samanizálni, hogy sohasem fárad el.” (ex: Popov, A. A.: Tavgijcü: matyerialü po etnografii avamszkih i vegyejevszkih tavgijcev. Moszkva–Leningrád, 1936. 84. old.) Részlet Diószegi Vilmos szibériai gyûjtésébõl (1957): „A jelölt a betegségben elveszti eszméletét. Ezalatt õ odajá rul nemzetsége sámánõséhez. Amikor elébe ér, megkeresik fölösszámú csontját. Egész testét apró darabokra metélik,
50
elkülönítik a szívet és a tüdõt, majd világosságnál megvizsgálnak minden egyes darabot. Õ közben látja, amint egész testét, minden belsõrészét felmérik, keresik a fölösszámú csontot… Az én bátyám sámán volt. A tizennyolcadik évében lett azzá. Sámánságát megelõzõen súlyosan megbetegedett. Akkor álmokat látott; álmában megjelentek a szellemek, azok bírták rá, hogy legyen sámánná. Egy éven át betegeskedett, nagyon leromlott, mert a szellemek kínozták. Sehová se járt, még vadászni sem ment el, csak otthon feküdt. Végre beleegyezett, hogy jó sámán lesz, ettõl aztán megkönnyebbedett… Én is belebetegedtem, amikor sámán ná lettem. Elõbb a fejem kezdett fájni, azután a kezeim. Holdtölte után még most is hasogatja a fejem. Három évig betegeskedtem. Eközben szellemek jártak hozzám. Amikor aludtam, a nyelvem énekelt. Úgy énekelt, ahogy a sámán. Én azonban semmit sem tudtam errõl. Amikor felébredtem, anyám, apám meg a nõtestvérem beszélte: »Te éneket mondtál, sámánéneket.« Néhány nap múlva megkönnyebbedtem. De három-négy hónap után megint elõvett a baj. Fájt megint örökkön a fejem, mikor meg aludtam, a nyelvem újból sámánénekeket mondott. Ez három éven keresztül így ismétlõdött, három-négy hónaponként. Az ember csak szenved, szenved. Amikor pihenne vagy aludna, a nyelve mindig énekel. Az énekeket az ember nem tudja ám, mert ezeket a szellem fújja. A szellemek azonban nem egyformán énekelnek. Az egyik szépen, a másik csúnyán. Legjobban a nagy énekel. Huszonhét éves voltam, amikor a szellemet hallottam énekelni. Hozzám a kicsi, a kis szellem jött. Berepült a szájamba, akkor sámánénekeket kezdtem mondani: végre nem volt erõm tovább szenvedni, engedtem a szellem kívánságának, beleegyeztem, hogy sámán leszek. Egészen megváltoztam, amikor azzá lettem. Mert a sámán egészen más emberré válik attól fogva.” (ex: Diószegi Vilmos: Sámánok nyomában Szibéria földjén. Budapest, 1960. 108–109. old.)
A kiállítást és a katalógus kiadását a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatta
ISBN 963 508 476 5 © Hoppál Mihály Kiadja: az MTA Néprajzi Kutatóintézet és az MTA Társadalomkutató Központ Felelõs kiadó: az MTA Társadalomkutató Központ igazgatója A borítót Hoppál Mihály fotójának felhasználásával Gábor Péter készítette Nyomdai elõkészítés: AbiPrint Bt. Nyomás, kötés: Folpress Nyomda Felelõs vezetõ: Várlaki Imre
