FORRAY R. KATALIN: ÉLETUTAK ISKOLAI PÁLYÁK INTERJÚK CIGÁNY, ROMA FIATALOKKAL

FORRAY R. KATALIN: ÉLETUTAK – ISKOLAI PÁLYÁK INTERJÚK CIGÁNY, ROMA FIATALOKKAL

Gypsy Studies – Cigány Tanulmányok

13.

Sorozatszerkesztı: Cserti Csapó Tibor

FORRAY R. KATALIN

ÉLETUTAK – ISKOLAI PÁLYÁK INTERJÚK CIGÁNY, ROMA FIATALOKKAL

Pécsi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar Romológia és Nevelésszociológia Tanszék

PÉCS, 2004

1

Készült az Oktatási Minisztérium által finanszírozott „A nemzetiségi, kisebbségi pedagógusképzés támogatása” (2003., 2004.) projekt keretében Kiadja a Pécsi Tudományegyetem Romológia és Nevelésszociológia Tanszéke • 7624 Pécs, Ifjúság útja 6. • Felelıs kiadó: Forray R. Katalin • Sorozatszerkesztı: Cserti Csapó Tibor • Szerkesztette: Forray R. Katalin • Technikai szerkesztı: Cserti Csapó Tibor • Borítóterv: Bogdán János • Készült a Kódex Nyomda Kft. nyomdájában. Pécs, Rigóder út 25. • Nyomdavezetı: Simon Béla • Megjelent 200 példányban •

963 642 018 1 • ISSN: 1586-6262

2

ISBN:

Tartalom

BEVEZETÉS ÉS ALKALMAZÁSI TANÁCSOK------------------------- 5 INTERJÚK ----------------------------------------------------------------------- 9 Annamária ------------------------------------------------------------------------- 9 József ------------------------------------------------------------------------------21 Pisti --------------------------------------------------------------------------------27 Károly------------------------------------------------------------------------------35 Ágnes ------------------------------------------------------------------------------48 Iván --------------------------------------------------------------------------------58 Krisztina --------------------------------------------------------------------------67 Reni --------------------------------------------------------------------------------77 István ------------------------------------------------------------------------------84 Tímea---------------------------------------------------------------------------- 102 Sándor --------------------------------------------------------------------------- 124 JAVASOLT SZEMPONTOK AZ INTERJÚK FELDOLGOZÁSÁHOZ ---------------------------------------------------- 167 CIGÁNY, ROMA DIÁKOK ÉLETÚTJAI------------------------------- 169 Cigány hallgatók a Pécsi Tudományegyetemen------------------------ 170 Cigány hallgatók a Miskolci Egyetemen--------------------------------- 173

3

4

Bevezetés és alkalmazási tanácsok A kötetben összesen 11 mélyinterjút, életút-interjút adunk közre. Többségük egy Oktatási Minisztérium által támogatott kutatás keretei között készült, pécsi és miskolci egyetemi hallgatók vették fel, kettıt pedig a PTE Pszichológiai Doktori Iskolájának hallgatói 2002-2003-ban. Mindegyik interjú magát cigánynak, romának valló fiatallal készült. A kötet célja, hogy különbözı cigány közösségekbıl az egyetemre – de legalább a felsıoktatás közelébe – vezetı utakat ismerjünk meg. Megismerjük a kibocsátó közösségeket, e közösségek és az egyes családok életkörülményeit, ambícióit, törekvéseit, amelyek megalapozták a fiatal továbbtanulását. Megismerjük azt a lokális és iskolai környezetet, amely támogatta vagy éppen nem is ritkán akadályozta egy-egy tehetséges fiatalember iskolai pályafutását. Az interjúkban széles kép bontakozik ki az egyes alcsoportokról: magyar cigány (zenész), roma (oláhcigány), beás fiatal beszél családjáról és önmagáról. A legnyomasztóbb szegénységbıl kiemelkedı éppúgy van interjúpartnereink között, mint konszolidált polgári családból érkezı fiatal. Vannak olyanok, akiknek csak egyik szülıjük tartozik a cigány közösségbe, de mégis cigánynak, romának tekintik önmagukat, s vannak olyanok is, akik fiatal felnıtt korukig identitásválsággal küzdenek. Egyesek természetes módon, mások dacosan, megint mások büszkén vállalják a cigány, roma közösséghez tartozásukat. A narratívák bemutatják a magyarországi cigány, roma közösség sokszínőségét – ennek felismerése, mély belátása talán a leghatékonyabb védelem a túláltalánosításon alapuló elıítéletesség ellen. Mi a közös e fiatalokban? Valamennyien tehetségesek, ambiciózusak – és életük valamelyik szakaszában meg kellett küzdeniük környezetük ellenséges, gyanakvó, lenézı attitődjeivel. Valamennyien gyıztek ebben a harcban – ki ilyen, ki olyan áron -, és valamennyien támogatásra is leltek környezetük, különösen iskolájuk tanáraiban, iskolatársaiban. Talán legszerencsésebbek közöttük azok, akik kisgyermekkoruktól a közösséghez való tartozás biztonságában nıttek fel, a legszerencsétlenebbek, akik fiatal felnıtt korukig kínlódtak a „ki vagyok én” identifikációs válságával, mert beolvadni akartak a környezı társadalomba, de az nem fogadta be ıket. S a két szélsı pont között többféle állapot, kompromisszum figyelhetı meg a „két kultúra” alapos ismerete, eszközkészletük alkalmazásában való jártasság, tudatos váltás, a kulturális különbségek eliminálására való törekvés, sıt bizonyos fokú cigányellenes elıítéletesség (öngyőlölet) is. 5

Bevezetés és alkalmazási tanácsok A legszerencsésebbek vállalják a kibocsátó közösséghez tartozást – és tenni is akarnak érte. Valószínőleg természetes ösztönzés ez, hiszen testvéreink nyomorának átélése már a tenni akarást is feltételezi. A narratíva természete szerint ebbıl nem föltétlenül következik a tett is, interjúpartnereink között alig van, aki a tanulmányai mellett közösségéért végzett munkáról számolna be. Ez a megjegyzés a kutatás módszertanához vezet. Az interjúkat tehát úgy kell értelmeznünk, mint narratívákat, amelyek önkéntelen, spontán, a helyzetbıl következı elemeket éppúgy tartalmaznak, mint „kemény adatokat”. Nem a „való életet” találjuk meg az interjúkban, hanem annak a partner által átszőrt, értelmezett és elıadott mását. Ezért az elemzı kellı távolsággal kell kezelje a mondottakat. Amikor például a narratívában emlékezetes sérelmekrıl, a bántásokról, a diszkriminációról van szó, akkor feltételezhetı, hogy nagyjából úgy történtek a dolgok, ahogy az emlékezı elıadja. Ám nem tudjuk meg, hogy milyen elızményei és összefüggései voltak (például az osztálytársak közötti összekacsintások, gúnyos megjegyzések, nem tudjuk, mi történt a tanáriban és így tovább), tehát nem a teljes valóságot ismerjük meg, hanem egy bizonyos szempontból annak egy bizonyos részét. Felvetıdhet a kérdés, hogyha nem „a teljes valóságot”, „a cigány”, „a roma” közösség egészét, még csak nem is a felsıoktatásban tanulók teljességét ismerhetjük meg egy reprezentatív mintán, akkor mégis mirıl szól a kötet. Ha el is tekintünk attól, hogy egyetlen szociológiai jellegő kutatás sem képes „a valóságot” teljes komplexitásában bemutatni, akkor is fennmarad az elıbbi kérdés. A választ az interjúk üzenetei hordozzák: az átélt sorsok, az interpretációk, az attitődök jellegzetes, talán tipikusnak is tekinthetı mintázatai. Ha nem is minden, de sok tényezı kibontható ezekbıl, és segíthet megismerni a közöst, az általánost. Formai szempontból három megoldást mutat be a kötet. Az interjúk többségét megszerkesztettük. A szerkesztés során két mőveletet hajtottunk végre: kihagytuk az interjúer kérdéseit, és kissé átstilizáltuk a szöveget. Az intejúerek feladata az volt, hogy szerkesztetlen formában adják át a szövegeket: ez minden hasonló kutatás alapja. Az itt közölt interjúkat azonban publikálni akartuk, amihez intejúpartnereink és interjúereink hozzájárulását kértük. Az esetenkénti suta, nyelvtanilag hibás megfogalmazások, a toldalékolt hümmögések, „hátok” – ezek az élıbeszédben nem feltőnıek – kinyomtatva zavarták az interjú résztvevıit annál is inkább, mivel egyesek közöttük esetleg felismerhetık maradtak. A szerkesztés stiláris beavatkozása gyakorlatilag a 6

Bevezetés és alkalmazási tanácsok töltelékszók nagy részének kitörlésére, a beszédhelyzetbıl adódó véletlen hibák kijavítására szorítkozott. Ezért minden interjúpartner megtartotta személyiségét, beszédmódja sajátosságait anélkül, hogy nevetségessé vagy szánalmassá vált volna. Két „szerkesztetlen” interjút adunk közre: az egyikben megtartottuk a fıbb kérdéseket, mintegy vezérfonalként, ám a közbevetett segítı kérdések itt is hiányoznak. A másik interjúban a Romológia Tanszék és a Pszichológia Intézet módszertani kiadványa1 alapján jártunk el az interjúer: egyes részleteknél elemzési reflexiókat is közölt. Ezt az elemzés módszertani segítségeként válogattuk jelen formában a kötetbe. Tartalmilag két interjú tér el a többitıl: két olyan fiatallal is készült interjú, akik még nem a felsıoktatásban tanulnak – valószínőleg egyelıre vagy soha nem jutnak el a vágyott célig. A velük készült interjúkkal azt kívántuk bemutatni, hol botlik el az ambiciózus, tehetséges fiatal. Mivel kötetünk legfıbb célja az, hogy a felsıoktatásban folyó oktatás-kutatás segítségére legyen, az interjúk csokra után néhány segítı kérdést fogalmazunk meg az interjúk feldolgozásának szempontjaihoz. Természetesen nem csupán az itt felsorolt szempontok mentén elemezhetık a narratívák, inkább ötletadóknak szántuk e kérdéseket. Végezetül rövid összegezést csatolunk arról, hogyan látta a kutatás vezetıje az interjúk két fı terepe, a pécsi és a miskolci körzet egyetemistái közötti különbségeket. Ezt az összegezést is egyfajta segítségnek szántuk az interjúk feldolgozásához: gondolatébresztınek, vitára serkentınek. Nem utolsó sorban arra is felhívjuk a figyelmet, milyen nehézségekkel és problémákkal küzd a kutató, amikor mások személyes szférájába próbál bepillantást nyerni. Az interjú-helyzet egyszerőnek látszik, ha arra gondolunk, valaki kérdez, és a másik válaszol. E rövid bevezetı célja nem az, hogy az életút-interjú, a mélyinterjú készítésének mőhelytitkaiba beavasson – a technikáról vaskos kötetek szólnak. Nem ilyen egyszerő azonban a helyzet, ha úgy vizsgáljuk: hogyan érjük el, hogy valaki egy ismeretlen embernek életérıl, sorsáról, féltett titkairól beszéljen. Hogyan keressük és szólítsuk meg az interjú partnerét, ha az 1

Pohárnok Melinda – Lénárd Kata – Orsós Anna: Élettörténet-elemzési tréning. módszertani kézikönyv A roma közösség kulturája és iskolai pszichológiája. (szerk.: László János – Forray R. Katalin) Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Pszichológia Intézete és Romológia Tanszéke, Pécs, 2002. címő tanulmánykötethez

7

Bevezetés és alkalmazási tanácsok stigmatizált kisebbség tagja. Ha cigány, roma embereket kérdezünk, akkor melyik etnikumhoz tartozzék a kérdezı? „Belülrıl” – mintegy cinkosként – a hatékonyabb a kommunikáció és szerezhetı több ismeret, vagy éppen „kívülrıl” érzékenyebb a kérdezı a sajátosságokra? Ezekre a kérdésekre nem tud egyértelmő választ adni a kötet, bár nyilván sokakat érdeklı szempontról van szó. Mondjuk azt talán, hogy az interjúer és partnere kapcsolatától függ, hiszen mindkettıre van példa, kötetünkben is. Köszönetet mondok az interjúk készítıinek és az ıszinte megnyilatkozást vállaló partnereknek. Külön köszönetet mondok Glonczi Ernınek (és a kapcsolatot tartó, szervezı Nagy Pálnak) munkájáért, a szakszerő és hiteles elemzésért, amely kutatásmódszertani szempontból is segítséget adott a munkánkhoz. Pécs, 2004-09-25

8

Interjúk Annamária 25 éves . 1976. szeptember 12-én születtem Miskolcon. Itt is lakunk édesanyámmal és az öcsémmel ebben a két szobás saját tulajdonú lakótelepi lakásban. Az öcsém tizennyolc éves, ı a K. Szakközépben tanul, most fog végezni. Ez állandó lakhely, kollégiumban soha sem laktam, mindig itthon, az öcsémmel és édesanyámmal. El se tudom képzelni, hogy kollégiumban éljek, távol itthonról. Épp ezért jelentkeztem ide a Miskolci Egyetemre, hogy ne kelljen idegen városba menni, teljesen egyedül, idegen emberek közé….ez elég ijesztı lenne nekem. Még soha sem voltam úgy huzamosabb ideig távol itthonról, el se tudom képzelni. Most a Miskolci Egyetem BTK ... szakjának másodéves hallgatója vagyok. A szüleim elváltak egymástól már nagyon rég, még nagyon kis gyerek voltam, aztán apukám rá nem sokára meg is halt. Azóta anyu egyedül nevel minket, nem is volt itt férfi, apun kívül soha, senki. Húúú, hogy mikor halt meg? Hát,…miután elváltak nem sokára, olyan 85 körül. Azt tudom, hogy akkor még kisiskolás voltam. İneki asztalos volt a szakmája, dolgozott is folyamatosan mindig, de aztán ahogy elváltak, azt tudom, hogy megbetegedett, le is százalékolták és aztán nem sokára meghalt. Az ı szülei mindketten cigányok voltak, Mezıcsátról származtak. Nekem csak szép emlékeim vannak róla, én szerettem, aztán hogy az anyuval nem tudtak kijönni egymással, hát én abból akkor semmit nem vettem észre, veszekedtek, vitatkoztak, mint máskor, aztán egyszer csak az apu már nem volt ott, elköltözött, mert elváltak.

9

Annamária

Anyu elıször elvégezte a Kereskedelmi-és Vendéglátóipari Szakmunkásképzıt, aztán még utána is tanult, végül is cukrász és eladói képesítése van. De aztán meg még munka mellett levelezın le is érettségizett. Ahol jelenleg dolgozik, egy étteremben a belvárosban, felszolgáló, pénztáros, mikor mi kell…de már tíz éve dolgozik ott. A fizetése magasabb a minimálbérnél, tehát 60-80 ezer forint, mert függ a forgalomtól, meg túlórától, meg mit tudom én még mitıl, amellett az árvaságit kapja meg a családi pótlékot…és kész. ennyi. Ez összesen olyan….száz körüli. Nem tudom, ezt csak ı tudná megmondani, mert a pénzügyeket mindig ı rendezi, és azt csak ı tudja, hogy mennyi jön be, meg mennyi a rezsi egy hónapban,…meg minden ilyesmivel ı foglalkozik. Volt olyan, hogy a szomszédok is azt mondták, hogy ık nem hiszik el, hogy egyedül, egy keresetbıl fenn tudja tartani ezt a lakást, meg így be van rendezve. Pedig hát ez így van, mert mibıl lenne másból fenntartva, meg berendezve? Csak egyedül anyunak a kétkezi munkája után. Abból, amit évek alatt összegyőjtött, amiért megdolgozott. Mert azok a szomszédok, akik ezt mondták, magyarok és isznak. Persze, hogy nem néz ki úgy a lakásuk, mint a miénk, meg közüzemi díj hátralékuk van, meg mit tudom én. Mi viszont hárman lakunk itt, de egyikünk sem dohányzik, egyikünk sem iszik, szerényen élünk, de azért ami szükséges, az megvan. İ is cigány, csak…neki az édesanyja cigány igazándiból, az édesapja zsidó. De ı is cigánynak tartja magát, meg úgy egyáltalán az egész család. Magyar cigányok vagyunk….tehát romungrók, a családban már csak a nagyanyám beszél cigányul, anyunak az anyja, de szerintem már ı is sokat felejthetett, mert nem beszél senkivel. A gyerekei már nem tudnak, sajnos anyu se. Hát ezt csak anyuéknak az elbeszélésébıl tudom, hogy amikor én megszülettem, akkor nagyon-nagyon rossz helyzetben éltek, a Zsolcai-kapuban laktak….vagy, hát laktunk, apunak a szüleinél, egy nagy kapualjban, ilyen közös udvarban. Aztán, úgy mesélték, hogy feltörtek egy mosókonyhát, az egész nem volt nagyobb, mint itt ez az elıtér, nem volt az égvilágon semmijük, és ott, abban az akkora kis helyiségben laktunk, még azután is, hogy az öcsém megszületett. Anyuék már akkor is dolgoztak, valamibıl csak megéltünk, de gyakran beszélt róla, hogy milyen nyomorultul éltünk ott. Aztán mikor már megszületett az öcsém is, volt beadva

10

Annamária nekik lakásigénylésük több év óta, és úgy kapták aztán ezt a lakást, amit azóta megvásároltunk. Nagyon nem szerettem óvodába járni, mert soha nem játszottak velem a többiek. Meg mindig sírtam, ha menni kellett, mert anyunak dolgozni kellett, és vitt reggel az óvodába, de én nem akartam menni. Így általában a nagyanyám nem is engedett. Azt mondta: Hagyjad már a gyereket, te asszony, ne kínozd, minek vinnéd abba az óvodába, majd vigyázok én rá, el lesz itthon velem. Meg arra emlékszem még, hogy egyszer elestem és betört az orrom, folyt belıle a vér, és én csak ott feküdtem, és nem segített senki. Az igazság, hogy ezekre a dolgokra már nem emlékszem…de azt tudom, hogy utáltam oda menni, és aztán már nem is nagyon jártam, mert a nagymamám vigyázott rám, meg a nagynéném. De nem volt ott egyetlen óvónı sem, akit úgy különösebben szerettem volna, de olyanra sem emlékszem, akit utáltam volna…de azt tudom, hogy a többi gyerek soha sem akart velem játszani, és én sokat sírtam. Már csak így utólag visszagondolva, gondolom azt, hogy az lehetett az oka, hogy cigány vagyok, de akkor, mint kisgyerekben ez még nem csapódott le bennem. Mert például ugye a Zsolcai kapuban laktunk, elméletileg kellett volna, hogy legyenek ott még cigánygyerekek, de én nem emlékszem arra, hogy akár egy is lett volna ott…nem tudom, lehet, hogy akkor még nem adták a cigányok a gyerekeket óvodába, csak anyu akart engem, hogy dolgozott és azt gondolta, ott jobb lesz nekem, mint ha otthon maradok a nagyanyámmal…vagy nem tudom, de mondom, ami úgy megmaradt bennem, abból úgy gondolom, hogy egyedül voltam cigánygyerek az óvodában. Aztán, amikor már iskolába kerültem, a Szeles utcaiba, akkor ott viszont nagyon sok cigány volt. Na, ott volt egy tanárnı, akire emlékszem, hogy ı nagyon szeretett engem, a Marika néni, vele azóta is szoktam találkozni – bár már elég rég láttam -- , na ı szerette a cigánygyerekeket. Úgy kifejezetten hozzá se kötıdtem én érzelmileg, csak azt tudom, hogy ı szeretett engem, mindig megsimogatta a hajam, megpuszilgatott, szóval nagyon kedves és aranyos volt, szeretett minket. Oda már jobban szerettem járni, mert ott a gyerekek is másak voltak, meg a tanárok is. Elfogadtak minket olyannak, amilyenek vagyunk: na jó, ezek itt cigánygyerekek és kész…mondom, erre se nagyon emlékszem, de arra igen, hogy ez a Marika néni szeretett minket.

11

Annamária Én még ebben az idıben sem tudtam ezt felfogni…vagy, hogy mondjam, nem szembesültem azzal, hogy én cigány vagyok, hanem majd csak amikor ideköltöztünk, és ide kezdtem járni a 33-as iskolába. Na az volt az, ahol nagyon sok sérelem ért, és kifejezetten csak azért, mert cigány vagyok. Az nagyon rossz volt. Hát elıször is, egyedül én voltam cigány az osztályban. Aztán kezdve onnan, hogy senkit nem ültettek mellém…egyszóval, valóban egyszerően kiközösítettek. Állandóan csúfoltak ezekkel a mondókákkal is, hogy: cigány, cigány, cik-cikcik….szóval, tényleg azt lehet mondani, hogy az egy pokol volt. Másodikos voltam, amikor ide átkerültem. Azt a tanárnımet sem szerettem, ı inkább utált engem, és ezt éreztette is velem. Mondom, nem ültetett mellém senkit, és sem ı, sem a gyerekek nem foglalkoztak velem, egyszerően kiközösítettek, és meg is mondták, hogy azért, mert cigány vagyok. A másik meg az, hogy állandóan váltogatták egymást a tanárok, és így nem is alakulhatott volna ki semmi érzelmi kötıdés köztem és valamelyik tanár között, mert mire egyet megkedveltem volna, már elment, és jött egy másik. Emlékszem egy konkrét esetre, amikor egy meseíró, vagy nem is tudom, hogy mi volt pontosan, valamilyen Katalin, annyira emlékszem…na, szóval vele volt egy beszélgetés, és elvittek minket a könyvtárba. És ı valami ilyesmit beszélt a cigányokról, meg a cigányok életérıl, és aztán megkérdezte tılünk, gyerekektıl – még ma sem értem, hogy egy intelligens nı hogy kérdezhetett ilyet a gyerekektıl, mikor ı is tudta, hogy milyen negatív élményeknek vannak kitéve a cigánygyerekek – szóval, azt kérdezte, van e köztünk cigány? Na, hát persze, senki sem nyújtotta fel a kezét, engem meg annyit bántottak már amiatt, hogy cigány vagyok, hogy én se nyújtottam fel a kezemet. Hogy emiatt én mennyit hallgattam, hónapokon keresztül, a tanártól is, meg a gyerekektıl is! Hogy bezzeg a kezedet nem nyújtottad fel akkor, amikor kellett volna, hogy te is cigány vagy. Egyszóval mondom, ettıl kezdve, hogy ebbe az iskolába jöttem, engem nagyon sok rossz élmény ért. Volt olyan idıszak, amikor lehajtott fejjel jártam, így, nem mertem felnézni, csak a földet néztem magam elıtt. Nagyon sok idınek kellett eltelni, amíg úgy bele tudtam törıdni, és el tudtam fogadni, hogy én cigány vagyok. Felsı tagozatban már valamivel jobb volt, mert az osztályfınöknımmel elég jó volt a viszonyom. İ történelmet tanított nekünk, és én a történelmet nagyon szerettem mindig. İ meg mindig dicsekedett velem a többi tanárnak, hogy tiszta ötös vagyok történelembıl. De ez tényleg így volt, hogy tanultam is, mert mindig 12

Annamária szorgalmas voltam, de volt olyan tanár, akinek az órájára hiába készültem, egyszerően nem foglalkozott velem, és ha feleltem nála, nekem akkor is a dupláját kellett nyújtani ugyanazért a jegyért, amit másnak. Ez az osztályfınöknım legalább azt elismerte, ha készültem és tudtam, és díjazta is. Volt még egy tanár, akit szerettem, a testnevelı tanár. İ is nagyon rendes volt, kedves és igazságos. Az osztálytársaimmal való kapcsolatom inkább már csak akkor kezdett megváltozni, amikor már kezdtem nıiesedni, és a fiuk is kezdtek más szemmel nézni rám. Már akkor ık is elég nagyok voltak ahhoz, hogy komolyabban is tudjanak gondolkodni, és hát akkor már nem csúfoltak, nem éreztették velem azt, hogy lenéznek, amiért én cigány vagyok. Persze az is lehet, hogy valami olyan is volt a dologban, hogy addigra már jobban hozzászoktak ahhoz, hogy cigányok is laknak itt az Avason. Mert amikor mi itt megkaptuk a lakást, akkor még nagyon kevés cigány lakott itt. Aztán egyre többen kaptak itt lakást, cseréltek, úgy hogy mire felsı tagozatos lettem, már nem én voltam egyedül cigány az iskolában, de az osztályban igen. A továbbtanulás az úgy volt, hogy tulajdonképpen anyu volt az, aki nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy én gimnáziumban tanuljak tovább. Én meg mindig nagyon tiszteletben tartottam anyunak az akaratát és azt mondtam, hogy jó, akkor gimnáziumba jelentkezek. Én magamtól nem mertem volna, mert egyszerően nem volt annyi önbizalmam, hogy én el tudtam volna képzelni azt, hogy én is gimnáziumba járjak, a magyar gyerekekkel. De anyu azt mondta nekem: gyerekem, hidd el, hogy fog az menni neked, te sem vagy butább, mint más. Na, de az meg aztán mindennél rosszabb volt….de tényleg. Ide vettek fel a 101-esbe, azelıtt szakmunkásképzı volt és akkor ,92-ben indult be az, hogy mellette gimnáziumi képzés is folyjék. Nem hogy az osztályban, de az egész gimnáziumban én voltam az egyetlen cigány. Utánam aztán jöttek páran, de azt hiszem én voltam az egyetlen, aki végigcsináltam. Eleve, szemet szúrt a tanároknak, hogy mit keresek én a gimnáziumban, mért nem a szakmunkásképzıbe járok. Aztán megpróbálkoztak azzal, hogy megutáltassák velem az egészet, de aztán ez nem sikerült nekik, mert addigra megtanultam megvédeni magamat és kinyitottam a számat is. Ha azt láttam, hogy igazságtalanok velem, vagy nekem van igazam és megpróbálnak elnyomni, vagy megalázni, akkor megmondtam nekik én is a véleményemet és ez persze, nem tetszett nekik.

13

Annamária Itt már a társaimmal nem volt semmi problémám, soha nem voltam az a nagy barátkozós természető, inkább ilyen visszahúzódó, csendes lány voltam, de jól megvoltunk egymás mellett. Voltak barátnıim egy páran, akikkel együtt szoktunk hazafelé jönni, beszélgetni, de olyan igazi barátnım nem volt ott sem. Viszont ellenségem sem, tehát olyan nyílt utálatot nem mutatott irántam senki. Inkább az volt az érzésem, hogy csak úgy egyszerően lenéznek. Azt gondolták, mert azért volt, aki visszamondta nekem, hogy én csak azért vagyok ott, mert engem úgymond, benyomtak…de az, hogy igen, hát én valóban a saját erımbıl, a saját fejem után, szorgalmam után vagyok ott, hát ezt csak kevesen gondolták, tényleg azok, akikkel úgy többet beszélgettem és jobban megismertek. A tanárokkal már más volt a helyzet. Az félelmetes volt, hogy mit mőveltek velem. Engem háromszor akartak kirúgni onnan, a negyediket úgy végeztem el, hogy két osztályban voltam. Áttettek egy másik osztályba, mert a tanár az teljesen ki akart csinálni. A német tanárom. Ez egy német származású német tanár volt, onnan jött, és ez valami iszonyatosan utált engem. De a legelsı perctıl kezdve. És ı volt az osztályfınököm is. Na, rögtön elsıben meg is buktatott németbıl, mert, hogy mért ne,-- pedig nem álltam németbıl bukásra – és, hogy nehogy már csak németbıl bukjak, ı nagyon nagy barátságban volt a matek tanárral, úgy hogy matekból is buktam. Szóval el volt tervezve náluk, hogy engem el kell onnan távolítani. Szegény anyu teljesen ki volt bukva hónapokig, mert ı tudta, meg látta, hogy tényleg tanulok és csinálom és foglalkozok az anyaggal, és ennek ellenére csak a ketteseket, egyeseket viszem haza. És akkor bement az iskolába és beszélt a tanárral, de azzal egyszerően ı sem tudott szót érteni, mert nem is volt hajlandó szóba állni vele és akkor bement az igazgatóhoz, de az se járt semmi eredménnyel. Amikor a német tanár meglátta, hogy bemegy az igazgatóhoz, letakarítónızte. Azt mondta: mit keres itt már megint az a takarítónı? Szóval nagyon utálatosak voltak, és szabályszerően összefogtak ellenem. Ott is egy tanár volt, ı is történelmet tanított, akivel jó volt a kapcsolatom. Amikor megtudta, hogy ki akarnak rúgni, odajött hozzám és megkérdezte, hogy mi van, mi ez az egész? Mi történt? És hát ınála is tiszta ötös voltam, és nagyon sajnált, de mondta, hogy bármennyire is fáj a szíve értem, de semmit sem tud tenni az érdekemben, mert ha egyszer ezek összefognak valaki ellen, azt kicsinálják. Szegény anyu már végképp nem tudta mit csináljon, annyira el volt keseredve, meg kétségbe volt esve, látta, hogy én is ott tartok, hogy ezt már nem sokáig bírom, úgy hogy bement a Déli-Hírlaphoz egy újságíróhoz, és elmondta neki az egész sztorit, hogy most akkor ilyen esetben mit lehet csinálni, és az újságíró egy az egyben 14

Annamária megmondta neki, hogy ne is haragudjon asszonyom, de én ezt nem írom meg. Aztán bement az önkormányzathoz, az oktatási osztályra, de ott is azt mondták, hogy hát ık sajnos ilyen esetben nem tudnak mit tenni, valahogy csinálja végig a kislány, legyen szorgalmas, satöbbi. Csak épp azt nem akarták felfogni, hogy a baj nem azzal van, hogy én nem vagyok szorgalmas. Abban az idıben még nem is tudtunk arról, hogy léteznek roma civilszervezetek, jogvédı szervezetek, nem is tudom, hirtelen, hogy léteztek-e már akkor ilyenek, hogy :Roma Polgárjogi Alapítvány, meg hasonlók. Mondom, nagyon keservesen csináltam végig, de akkor sem adtam fel, mert közben megtanultam küzdeni és megtanultam, hogy ne adjam fel. Tanultam kegyetlenül, mert nekem mindig kétszer annyit kellett felmutatni, mint másnak, és harcoltam. Nem hagytam magam. Én mindig úgy képzeltem el, hogy egyszer ügyvéd leszek, és lehet, hogy ez most furán, vagy hihetetlenül hangzik, de én a cigányok érdekeit szerettem volna képviselni, mert tudom azt, a saját bırömön tapasztaltam meg, hogy milyen az, amikor az ember ki van szolgáltatva, teljesen magára van hagyva, és senki sincs, aki egy jó szót szóljon az érdekében, vagy valami módon eljárjon. Csak hát, sajnos háromszor is jelentkeztem a jogra de oda meg nem vettek fel. Jó, lehet, hogy most azt fogod gondolni, hogy mindenért másban keresem a hibát, de hidd el, hogy azt gondolom, meg persze mások is mondták, hogy oda is az jut be, akinek áll valaki a háta mögött. Volt olyan, aki azt mondta: ja, hát mért gondoltad, hogy pont téged fognak felvenni a jogra? Mást se vesznek fel, akinek nincs protekciója. Így aztán már nem is jelentkeztem jogra, hanem az antropológiára, ahová fel is vettek és tetszik is. Ha jól belegondol az ember, akkor azt kell, hogy lássa, hogy az életben mindenhol ugyanúgy mennek a dolgok. Az óvodától a munkahelyekig. Persze, hogy az egyetem sem kivétel. Csak a módszerek finomodnak, de a lényeg ugyanaz. A cigány mindig cigány marad, a magyar meg mindig magyar. És ez a távolság mindig, mindenhol megmarad. Itt nem fogja a szemedbe mondani senki, hogy azért nem szeret, esetleg azért utál, mert te cigány vagy, de csinálj te bármit, tanulj bármilyen jól, bizonyíts akárhogy, azért az mindig ott lesz, hogy: jó, jó, ügyes vagy, okos vagy, de azért csak cigány vagy. Mert itt is mi van? Bemegyek az egyetemre, és mindenki úgy néz rám, mint valami ufóra. Mintha azt mondanák: Te Jóisten, mit keres itt ez a cigánylány? Na, biztos benyomták, hogy legyen egy cigány is. Amikor jöttünk anyuval felvételizni, egy nı, hallottam ahogy gúnyosan megjegyezte: na, a kisebbség is képviselteti magát. Aztán most nemrég is 15

Annamária volt egy olyan beszélgetésünk, hogy azt kérdezték, a cigányok mért kapnak ösztöndíjat, és ık mért nem? Erre aztán nem tudtam nekik mást mondani, mint azt, hogy oké, akkor cseréljünk, bújjál csak egy napra az én bırömbe, és majd akkor megérted. Én szívesen lemondanék az ösztöndíjról. Nem tudom, lehet hogy megpróbálom párhuzamos képzésben megcsinálni a jogot is, vagy másoddiplomaként, de akár így, akár úgy, az biztos, hogy a cigányokkal fogok foglalkozni: jogvédelem, érdekvédelem vagy valami ilyesmi. Mindenképp romológiával fogok foglalkozni, és a nyelvet is meg fogom tanulni, sıt nyelvvizsgát akarok tenni belıle. Nagyon fontosnak tartom a nyelvet, mert nyelv nélkül egyszerően nem létezik nép, és az ember csak úgy tudja megakadályozni azt, hogy teljesen elszakadjon a gyökereitıl, ha ápolja a hagyományokat és a nyelvet. Sıt én a gyerekeimnek is szeretném majd továbbadni, ha cigány lesz a férjem, ha magyar. Most egy magyar vılegényem van….sıt, ha visszagondolok, nekem még nem is volt cigány udvarlóm…és azt kell, hogy mondjam, ez mindig feszültségeket okozott a kapcsolatunkban. Pedig mindig vágytam arra, hogy egy olyan cigány szerelmem legyen, aki úgy igazán tud szeretni, olyannak amilyen vagyok. A vılegényemnek a családja vegyesen fogadott….elıször mind megdöbbentek, úgy néztek rám, mint valami kis szörnyetegre. Aztán az anyukájával úgy összejöttünk, miután látta, hogy a fia szeret, és komolyan gondolja, hogy kellek neki, utána megbékélt a helyzettel, de az apja az nem. İ utál és ezt nem is tagadja. Visszamondták nekem, hogy meg is mondta nyíltan, hogy azért, mert cigány vagyok, és nem akarja, hogy egy cigány bekerüljön a családjába. Pedig szerintem benne is lehet valami cigány vér, mert olyan sötét a bıre, mint nekem, és az apjáé is. Úgy, hogy lehet, hogy pont azért nem akar elfogadni, mert úgy gondolja, ı már kivetkızött a cigányságból….hát, ki tudja. A többi magyar barátommal meg rövid idın belül szakítottam, mert annyi megaláztatás ért, hogy azt mondtam, ez nekem nem éri meg. A baráti társaságában is mindig olyan feszült volt a légkör, ha velem jelent meg, olyan is volt, hogy úgy finoman beszóltak nekem, célozgattak a cigányokra, meg ilyenek, szóval ebbıl én nem kértem.

16

Annamária Én most már legjobban gyereket szeretnék, már 25 éves vagyok, mikor fogok szülni? Az nem érdekel annyira, hogy lesz-e férjem,….de gyereket azt nagyon szeretnék. Most így gondolom, de hát ez persze változhat. Persze, én is szeretnék férjet, gyerekeket, szép családot, de ahogy a dolgok most állnak, azt mondom, ha férjem nem is lesz, de gyerekeket mindenképp szeretnék.…Tényleg nagyon nehéz az ilyen cigány-magyar kapcsolat, a nagyanyám, meg a nagynéném mindig azt mondták, hogy ne kelljen nekem magyar fiú, mert az soha sem fog engem egyenrangúként kezelni, mindig ott lesz az, hogy te csak egy cigány vagy. Lehet, hogy igazuk volt, sıt egyre inkább úgy érzem, hogy így van. Azt szerették volna, hogy egy jóravaló egyszerő cigányfiú vegyen feleségül. Ez a barátom is egyszerő, egy szakmunkás, de sokszor érzem, hogy benne is ott van az, hogy én cigány vagyok. Én mondjuk, soha sem tartottam fontosnak azt, hogy valaki cigány, vagy magyar, csak azt, hogy rendes, normális ember legyen. Én sokáig nem is tudtam, hogy mi a különbség a cigány és a magyar között, mert én azt hittem, mindenki úgy él, úgy gondolkodik, úgy érez, mint mi. Legfeljebb a szokásaink is annyiban tértek el, hogy azért a nagyanyámék mindig kihangsúlyozták, hogy cigányhurka, cigánylagzi, de igazán én sokáig nem tudtam, hogy ezek miben is térnek el, vagy miben mások. Persze, volt olyan, hogy mondták nekem, hogy hát kislányom, mi cigányok vagyunk, de mondom, én soha sem tudtam, hogy ez mit jelent, nem tudtam, hogy emiatt az embert lenézik, vagy hogy ez bőn lenne mások szemében. Amikor itt az iskolában kiskoromban azok a rossz élmények értek, akkor sem tudtam még igazán felfogni azt, hogy akkor most mi is a bajuk velem? Szóval sok idı, meg sok tapasztalat kellett, amíg megértettem, hogy mi is a lényeg. Én azt mondom, teljesen mindegy, hogy például ha lesz egy gyerekem, hogy az kit fog szeretni, magyart, cigányt, zsidót, akárkit, én el fogom fogadni, és tiszteletben fogom tartani a döntését. Ha szereti, és igazán szeretik egymást, akkor az ilyen különbségek elsimulnak. Ezekre a dolgokra nagyon nehéz megoldást találni, de ha lehet rá megoldás, akkor az csak politikai szinten lehet. A legfontosabbak az alapvetı létfeltételeknek a megteremtése, munkahelyteremtés és a gyerekeknek iskola. Enélkül a két dolog nélkül nem lehet megoldás. Nem értem például, hogy a parlamentben mért nincsenek cigány emberek. Ezekkel a cigány önkormányzatokkal meg aztán nem oldottak meg semmit, mert ezek mintha lennének, mintha nem. Semmi gyakorlati hasznát nem érzik a cigányemberek, mert egyszerően nincs is rá lehetıségük, hogy képviseljék ıket. Meg se kérdezi ıket senki egy-egy fontos döntés elıtt, de ha még 17

Annamária meg is kérdeznék ıket, mit tudnak tenni? Munkahelyet nem tudnak adni az embereknek, segélyt megint nem, a kilakoltatások ellen megint nem tehetnek semmit,…..szóval ez csak ilyen névleges valami. Ha nekem lenne rá módom én nagyon szívesen bekapcsolódnék a cigány közéleti munkába, de hát kihez menjek, vagy mit csináljak? Pedig én nagyon szeretnék tenni valamit a cigányokért. De mondom, például én, vagy az én családom, semmit nem érez abból, hogy például Miskolcon létezik egy ilyen, hogy Cigány Kisebbségi Önkormányzat. Rendezvényeket nem szerveznek, ha szerveznek arról sem lehet tudni, minket nem hívnak meg, úgy hogy amirıl tudok a cigány közélettel, kultúrával kapcsolatban, azt biztos, hogy nem tılük tudom, hanem azért mert engem érdekel és én magam néztem utána. Nem olvasok cigány újságokat, mert nem jutnak el hozzám. Inkább a cigány írók, költık könyveit olvasom, amihez hozzájutok….Bari Károly, Osztojkán Béla, Lakatos Menyhért….ık viszont tetszenek, fıleg a Bari. De azt már tényleg nem tudom, mert az már egy másik kérdés, hogy vajon a cigány mővészet vagy a cigány irodalom önállóan is megállná e a helyét, a cigány jelzı nélkül. De úgy azok alapján, amit én ismerek, azt mondom, igen. Ha meg kellene határoznom magamat, akkor azt mondanám, hogy én magyarcigány vagyok. Romungro. Szerintem az már hatvanhatodik kérdés, hogy valaki azon belül, hogy cigány, milyen cigány, ahhoz képest, hogy cigány vagy magyar. Cigány-cigány közt már nem lehet olyan nagy az ellentét, legyenek azok beás-oláhcigány, vagy romungro-oláhcigány, mint egy magyar-cigány kapcsolatban. Glonczi Ernı

18

József 28 éves Kérem a nevem elhallgatását. 1973.06.21 -én születtem Szikszón. Jelenleg Miskolcon lakom a szüleimmel az Avasi lakótelepen. Testvérem nincs. Másfél szobás lakásban élünk, nem saját, önkormányzati. A szüleim nyugdíjasok, én a Miskolci Egyetemen tanulok, elsı éves joghallgató vagyok. A legeslegelsı élményem, amire emlékszem, kb. másfél, két éves koromból van. Hatalmas nagy pelyhekben hull az udvaron a hó, már 20-30 centis sima, egybefüggı takaró van az udvarunkon. Valahogy nyitva maradt az ajtó, és én kiszaladtam és hömpörögtem a hóban. Én ezt nagyon élveztem, hangosan nevettem, sikítoztam, és nagyon tetszett ez az egész. Határozottan emlékszem rá, hogy nagyon boldog voltam. Anyám nagyon értelmes nı volt, járt is két évig Sárospatakon a Tanítóképzıbe, Szikszón hospitált az Általános Iskolában, de aztán otthagyta, mert a szülei nem engedték, hogy továbbtanuljon. Kiment hozzájuk a tanár is, ahogy elmondták nekem, és próbálta meggyızni a nagyszüleimet, de ık nem engedték. Voltak kisebb testvérei, nagymama is beteges lett, és azt mondták, neki otthon van dolga a családban, gondoskodni róluk, mert nagymama beteg lett, és nem bírt csinálni semmit. Emellett még az is közrejátszott, hogy akkor ismerkedett meg apuval, és onnantól kezdve együtt éltek, ott laktak az anyu szüleinél. Apám a gyárban dolgozott, mint lakatos szakmunkás. Onnan is ment nyugdíjba. Vele soha sem volt valami jó a kapcsolatom, de fıleg a serdülıkor után romlott meg a kapcsolatunk annyira, hogy el is költöztem otthonról,….akkor jártam be a fél Európát autóstoppal. Ez az idıszak volt a legszebb eddigi életemben. Ez az idıszak, amikor kerestem magamat, az identitásomat, kerestem a helyemet a világban, az emberek között. Olyan felkavaró volt az egész…..forrongott, napról-napra formálódott a lelkem, a szellemem….nagy érzelmi viharokon estem át, és nagy volt bennem a tudásszomj. Voltam Németországban, Franciaországban, Olaszországban. Mindenhová stoppal mentem, egy hátizsák, hálózsák és kész. A franciákat nagyon szerettem…..és ott 21

József teljesült életem egyik legnagyobb álma, hogy a Sorbonne lépcsıjén Villont szavaljak franciául. És ez, akkor, ott valóra vált….nagyon boldog voltam. Sok kalandban volt részem. A négysorost már évekkel azelıtt megtanultam franciául, és amikor eljutottam oda, a Sorbonne lépcsıjén megálltam és elszavaltam. Mindenki bámult. Volt aki odanézett, mosolygott és tovább ment, de olyan is volt, aki megállt, és szóba akart velem elegyedni, ehhez viszont sajnos az én francia tudásom kevés volt. Egy másik alkalommal megvettem a boltban egy üveg Napóleon konyakot, és jócskán kortyoltam belıle. Aztán fogtam és úgy, ahogy voltam, hátizsákostól, mindenestıl beültem egy elıadóterembe. De ez nem volt elég, én közbe is szóltam, bekiabáltam, mit tudom én már miféle dolgokat. A vége az lett, hogy hívták a biztonsági embereket, és kivezettek az egyetem elé. A tudásvágyam már az óvodában jelentkezett. Az volt a legkedvesebb játékom, hogy könyveket tettem a hónom alá és azt játszottam, hogy én ügyvéd vagyok. Ezt a játékot még otthon is folytattam, hosszú éveken át. Abban az idıben az Adyhídnál laktunk egy közös bérházi udvarban, és lenn az udvaron a többi gyerek megvert, meghömpörgettek a pocsolyában, mind elázott, sáros lett a sok könyv, ami a hónom alatt volt. Emlékszem, én nagyon keservesen sírtam. Mentem fel, anyu nagyon megijedt, hogy mi bajom van, nézegetett, hogy nincs e rajtam seb vagy ilyesmi….lényeg az, hogy anyu aztán azon nevetett, hogy én nem amiatt sírok, mert megvertek, hanem a könyveim miatt, hogy sárosak lettek. Az oviban egy nagyon aranyos óvó néni volt, most visszagondolva, olyan 30-35 év körüli lehetett. Mindig ı játszott velem, nem a társaim. A társaimmal valahogy soha sem játszottam, nem is emlékszem közülük senkire. Összességében véve jó szar volt az óvoda. Nem szerettem oda járni, de mondom, ezt az egészet nagyon nagyban enyhítette, hogy az óvó nénit szerettem. İ még abban is partner volt, hogy ügyvédet játsszon velem. Az általános iskolát már a Szeles utcán kezdtem, ott elég sok cigánygyerek volt. Oda azt hiszem, csak két évig jártam, mert utána szanálták a lakásunkat és az Avason kaptunk bérházat. Itt a 38-as suliba jártam. Egy szóval mondjam? Túlélés. Ennyi. Utáltam iskolába járni, de muszáj volt. Egyszerően túl kellett élni. Barátaim nem voltak. A házból volt két barátom, de 22

József azokkal ma is tartom a kapcsolatot, találkozni is szoktunk. Úgy hogy ez ma is megvan, de a suliban nem volt barátom. Mondom, borzasztóan utáltam mindig iskolába járni és csak arra voltam beállítva, hogy jó, most még két órát végig kell itt ülni, aztán elmehetek haza. Ami úgy megmaradt bennem, az talán annyi, hogy egyszer volt az iskolánkban a Halász Judit. Aranyos volt, tetszettek a dalai, amiket énekelt, és minket is bevont, hogy aki ismeri a dalt, az énekelje vele együtt. Kaptam tıle egy nyalókát, amiért szépen énekeltem. Na körülbelül ennyi. Egyedül magyarból, meg énekbıl voltam ötös, de a többibıl sík egyes. Meg is akartak buktatni, de anyu elkezdett velem otthon tanulni és év végére kettesre mindenbıl felhozott. Szavalóversenyekre viszont rendszeresen küldtek, megyei elsı helyezést is nyertem. Az irodalmat azt valóban nagyon szerettem. Na, felsıben azért már kicsit más volt, de csak attól kezdve, hogy kicserélıdtek a tanárok. Az osztályfınököm egy férfi lett, egy festımővész, vele megtaláltam a közös hangot, nagyon jól kijöttünk egymással, tiszteltem is, és ha kért tılem valamit, lelkiismeret-furdalásom lett volna, ha nem teszem meg….például a szertárat mindig együtt rendeztük. Vagy olyat soha sem csináltam volna, hogy az ı órájára ne készüljek. Nagyon becsületes, ıszinte, korrekt pedagógus volt. Az új magyartanárnı viszont, nem tudom miért, de kifejezetten utált. De annyira, hogy a tettlegességig is elment, egyszer megvert, mert ….azt hiszem, elaludtam az óráján. Mondjuk, ez már önmagában is ıt minısítette. Amikor az osztályfınököm megtudta, kiverte vele a balhét. Kérdezte tıle, hogy mért nem kedvel engem, és hogy gondolta azt, hogy megver. Erre ı azt mondta neki, hogy ı meg azt nem érti, ı mit eszik rajtam, pedig akármit néz ki belılem, akkor is csak az a helyzet, hogy nem volt gyerekszobám. De igenis, hogy van gyerekszobája - mondta erre az osztályfınök - mert én ismerem a családot, jártam náluk többször is családlátogatáson. A gyerekkel tudni kell bánni. Ez a tanárnı mindig belém kötött és szabályszerően hátrányosan megkülönböztetett. Olyat is csinált például, hogy úgy volt, megyek szavalóversenyre. Aztán elıtte egy héttel változtatni akart a dolgon, hogy mégsem én megyek, hanem más, egy magyar gyerek. Végül is az osztályfınököm megint közbelépett, és végül mégis csak én mentem. Azt mondta nekem: Nézd fiam, jó, mondjuk, hogy elhiszem neked, hogy a magyar tanárnıd nem kedvel téged. De mit jelent ez? Csak annyit, hogy neked csak azért sem szabad feladnod, hanem 23

József harcolni kell. Meg kell mutatnod, be kell bizonyítanod neki is és magadnak is, hogy ı az aki téved. Mert te igenis tehetséges, értelmes és jóérzéső ember vagy, semmivel sem rosszabb, mint más. Persze arra gondolt, hogy cigány vagyok, és a bıröm is sötét, de ezt így soha sem mondta ki. Mert ha eljátszod a sértıdöttet, belázadsz és tiszteletlenül beszélsz vagy viselkedsz vele, azzal csak ıt erısíted meg abban, hogy: na, ugye! én megmondtam, hogy ez ilyen. Ezek a beszélgetések, mert gyakran mondta el így nekem a véleményét a dolgokról, nagyon megragadtak bennem és mély nyomot hagytak. Ezeken a szavain mindig elgondolkodtam, és azt gondoltam: igaza van. Ezek inkább csak olyan odahajolások, kiszólások voltak, soha sem éreztem úgy, hogy ezek erıltetettek, vagy kioktatók lennének, inkább csak olyan spontán emberi beszédek voltak. Nem tudom, ezt ı valahogy nagyon jól tudta csinálni. Soha sem mondta például, hogy most figyelj ide, mert fontosat akarok mondani vagy ilyesmi, mégis ezek a halk, majdnem mellesleg elejtett szavak voltak azok, amikre a legjobban odafigyeltem. Na, aztán végül is elhoztam a megyei elsı helyezést, egy Nemes Nagy Ágnes verssel. Szerettem volna gimnáziumba menni, az osztályfınökkel meg is beszéltük, már hetedikben, hogy ha fel tudom hozni magamat egy négyes átlagra, akkor ı is nyugodt lelkiismerettel ajánlja nekem. Ki is jött apuékhoz megbeszélni velük is ezt a továbbtanulási dolgot, de apu nagyon rosszul állt a dologhoz. Azt mondta neki, minek tömködi a fejemet felesleges hülyeségekkel? Semmi szükségem a gimnáziumra, én csak egy egyszerő cigányfiú vagyok, nem leszek én se orvos se ügyvéd. Autószerelı leszek és kész. Abból legalább meg tudok élni, és el fogom tudni tartani a családomat. Anyu másképp látta, ı nagyon örült volna a dolognak, de hiába, az utolsó szó mindig apámé volt, és a dolgok úgy történtek, ahogy ı akarta. Végül is autószerelı vagyok, mert elvégeztem a szakmunkásképzıt, de soha sem dolgoztam a szakmámban. Nem szeretem. Én mindig többre vágytam. A 101-esben végeztem, errıl nem tudok mondani semmit. Se jót, se rosszat. Túlélés. Amikor végeztem, apám persze, jóindulatúan, már intézett is nekem egy autószerelı mőhelyben állást…..amivel én inkább nem éltem. Na, ebbıl voltak közöttünk a gondok. Hogy mért nem, meg hogy gondolom én akkor az életet, meg ami ilyenkor lenni szokott. Olyat is mondott, hogy akkor pedig ı engem nem tart 24

József el, ha nem dolgozom. Jó, OK, akkor ennyiben maradunk - mondtam neki - és akkor vettem a nyakamba Európát. Furcsa, vegyes érzések kavarogtak bennem. Egyszerre éreztem magam teljesen szabadnak és teljesen elveszettnek, ettıl boldog is voltam, de szorongtam is, szóval ez egy nagyon érdekes és fontos korszak volt az életemben. Rengeteget tanultam ez alatt az idı alatt. Az életem tele van hirtelen és meghatározó fordulatokkal. Az általános iskolában például hosszú ideig a gyenge gyerekek közé tartoztam. Nem azért, mert gyenge vagy gyáva voltam, hanem egyszerően nem szerettem verekedni, ma sem szeretek. Ha megütöttek, egyszerően eltőrtem, nem verekedtem, tehát magamat nem védtem meg. Aztán egyszer csak az történt, hogy egy másik cigány fiú, aki tılem is állandóan elszedte a kajámat, belekötött abba a lányba, akibe szerelmes voltam. Amikor láttam, hogy lökdösi a lányt, odamentem és megvertem. Attól kezdve senki nem mert nekem egy rossz szót se szólni. Az a fiú számított a legerısebbnek az osztályban, ı volt a legagresszívebb és a legutálatosabb is. Magamat nem védtem meg tıle, de azt, akit szerettem, bármi áron is. És milyen érdekes az élet: azt a lányt a suli óta soha, sehol sem láttam, és most a múlt héten az egyetemen találkoztunk. A büfében dolgozik. Én nem is ismertem meg, ı viszont igen. Kiszólt nekem a pulton: Szia! Hogy vagy? Én csak néztem rá. Azt mondja: Ugye nem ismersz meg? Tudod ki vagyok? És akkor mondja a nevét. Nagyon fura volt látni, beszélni vele. Bennem élt róla egy kép, de a kislányról, nem egy felnıtt nırıl. Ha már itt tartunk, egy nagy szerelmem volt még, aki sajnos egy autóbalesetben meghalt. Össze akartunk házasodni, nagyon szerettük egymást, és mindenben egyetértettünk. Rendszeresen járt fel hozzánk, magyar lány volt, de nagyon tudott alkalmazkodni a családhoz. Olyan vakarót sütött, hogy egy cigányasszony se süt különbet. Tudta, hogy imádom a paprikás krumplit meg a paradicsomos káposztát vakaróval. Ha eszembe jut, még ma is felkavar. Sose volt gond, hogy cigány vagyok, nem, hogy szeretett, egyenesen imádott. De én is ıt. A szülei véleménye meg nem érdekelte. Rajtam azonnal látja mindenki itt Magyarországon, hogy cigány vagyok. Nem is maradok én itt, azt hiszem, valahol Nyugat-Európában fogok kikötni….csak azt tudnám, hova kellene menni, melyik az a hely, ami mégis csak Európában van, de nem néznek egybıl cigánynak. Mert mit tudom én, biztos vannak helyek máshol, ahol elvegyülnék a többi ember között, arabok közt, vagy mit tudom én….de hát, 25

József most menjek Indiába? Nem rossz, ha valaki a gyökereit keresi, meg a múltat, de én inkább a jövıt szeretném megtalálni. Cigány ember vagyok. Ha egy szóval kellene meghatározni önmagamat, akkor csak ennyi. Ez van, kész. Én egy szabadelvő hülye vagyok. Egyáltalán nem érdekelnek a konvenciók, a társadalmi elvárások, csak egy dolog érdekel: az élet értelme, meg a jog. Mindig szerettem az irodalmat, valamit mindig szerettem volna én is alkotni….most például írok két drámát. A szellemi táplálék nekem a legfontosabb. Nem a divat miatt csinálom a jogot. Egyáltalán nem. Engem a divat nem érdekel. Azért csinálom, mert nekem gyerekkori álmom, hogy ügyvéd legyek. És ha végzek, az is leszek. Tudom, hogy az leszek, gyerekkorom óta tudom. A szegények ügyvéde szeretnék lenni. Ha mindenképpen valamiféle ars poetikát kellene kitalálnom, vagy az eddigi tapasztalataimat valamiféle konklúzióba kéne összefoglalni, akkor meg valami olyasmi jönne ki belıle, hogy érzelmek nélkül nem érdemes élni, viszont minél inkább képes azokat palástolni az ember, annál jobban érvényesül. Én ezt nagyon megtanultam az eddigi élményeimbıl. Az egyetemrıl is azt tudom mondani: túlélés. Van két ember, akit nagyon sokra tartok, és nagyon tisztelek: a tanszékvezetım és a Loss Sanyi. Na, ık tényleg úgy képviselik ezt az egész pályát, ahogy egyszer majd én szeretném képviselni. Lehet, hogy tanítani fogok, ha nem sikerül elérnem, hogy ügyvéd legyek, akkor tanítani fogok. A szegények tanára leszek. Villont nagyon szeretem, ı olyan szabadelvő hülye volt, mint én. İt sem érdekelték a konvencionális elvárások, mint ahogy engem sem…..hát, az nagy volt, amikor elszavaltam a Sorbonne lépcsıjén a négysorost….. Nincs barátom az egyetemen. De nem is hiányzik. Nem vágyom rá. Barátnım sincs…de nem gond, majd alakul valahogy a dolog. Most egyelıre ez van. Nincs munkám se, nem dolgozom, még ösztöndíjat se kaptam….ez most elég tré helyzet, de majd kialakul….de hát nem maradok én Magyarországon, nem látok semmi jövıt….na szia. Glonczi Ernı 26

Pisti 29 éves 29 éves vagyok, nıtlen, a családommal élek Miskolcon, jelenleg a Miskolci Egyetem nappali tagozatos hallgatója vagyok, most leszek végzıs. Pedagógiát tanulok, a második diplomámat fogom megszerezni. Fıiskolai végzettségem van, a nyíregyházi tanárképzıben végeztem, történelem szakon. Soha sem tanítottam iskolában, egyelıre egy mővelıdési házban dolgozom, de csak részmunkaidıben és megbízásos alapon, ha valamilyen nagyobb programot kell megszervezni és sok a munka. Kifejezett kérésem, hogy anonim maradjak, és semmi olyan ne szerepeljen a leírásban, ami alapján be lehetne azonosítani. Miskolcon születtem, egy testvérem van, egy nıvérem. Apám korán meghalt, én 13 éves voltam akkor, a nıvérem 16. İ cigány volt, de anyám magyar. Nagyon rendes ember volt, dolgozott a gyárban, soha nem követett el semmiféle bőncselekményt, semmi ilyen probléma nem volt vele. Mindenkivel tisztelettudó volt, anyámmal sem veszekedett soha, úgy, mint mások, sıt, még nem is ivott. Csak úgy, mint mindenki más, ünnepek alkalmával, vagy hogyha vendégek jöttek hozzánk. Olyankor ı is megitta, ami jólesett neki, de ha netán berúgott, akkor sem volt kötekedı, sem garázda, nem volt agresszív ember. Minket nagyon szeretett, azt mondta mindig anyámnak meg nekünk, hogy mi vagyunk az élete, ha mi nem lennénk neki, semmit sem érne az élete. İ Zemplén megyébıl származott, egy kis faluból. Ott szinte mindenki a rokona, testvére volt, de aztán amikor már ı önállóan tudott dönteni a saját életérıl, elhatározta, hogy nem marad abban a nyomorban, a cigánytelepen, és bejött Miskolcra munkát keresni, a gyárba fel is vették, elıbb segédmunkásnak, de késıbb betanított munkás lett. Itt lakott albérletben egészen addig, amíg anyámat meg nem ismerte. İk úgy ismerkedtek meg, hogy anyu is ott dolgozott, mint esztergályos, egy üzemben vele, és valahogy összejöttek. Aztán össze is házasodtak. Egyikıjük sem volt már akkor fiatal, de apámnak sem volt elıtte felesége, meg anyunak sem volt férje. Ahogy elmesélték, elég sokáig csak együtt jártak, aztán úgy gondolták, szeretik egymást, jól kijönnek egymással, akkor mért ne házasodjanak össze? Anyu itt lakott akkor is Miskolcon, illetve az egyik Miskolc melletti kis faluban, ami viszont azóta már Miskolchoz tartozik, mert összeépült vele. De olyan, mint egy kis falu, most is ott lakunk. Régebben csak parasztemberek laktak ott, földet 27

Pisti mőveltek, állatokat tenyésztettek, ahogy azt kell, mindenki ismert mindenkit, mindenki tudott mindenkirıl mindent. De mostanra már nagyon sok városi ember vett ott ingatlant, úgy hogy én már például azt sem tudom, hogy a második szomszédot hogy hívják. Ott laktak nagyapáék is, anyunak a szülei. Anyu egyetlen gyerekük volt, testvére nem volt, így ott laktak együtt, és miután a szülei meghaltak, mindent anyu örökölt. Nem is gondoltak arra, hogy eladják, bár talán apám szerette volna, ha közelebb laknánk a gyárhoz, de anyu nem akart megválni semmitıl, ami a szüleié volt. Mi is jól éreztük ott magunkat, de hát mi is ott nıttünk fel gyerekkorunktól fogva, ugyanúgy, mint ahogy anyu. Ja, igen, tudom, meg olvastam is róla valahol, hogy a cigányok nem szívesen laknak olyan lakásban, ahol valaki meghalt, de nálunk ilyen nem volt soha szokásban….meg, az a teljes igazság, hogy mi nem is olyan nevelést kaptunk, mint a cigánygyerekek, mert nem köztük nıttünk fel. Apám, ı már nem olyan volt mint a többiek, sem a szokásaiban, sem a beszédében, sem a viselkedésében. A szüleivel, testvéreivel nagyon ritkán tartotta a kapcsolatot, én például életemben kétszer láttam a nagyapámat és a nagyanyámat. Ha ünnep jött és írtak apunak, hogy szeretettel várják haza az ünnepekre, olyankor ha egyáltalán kiment hozzájuk, akkor egyedül ment, minket nem vitt magával, anyu meg szintén otthon maradt velünk….Ezt csak azért mondom, hogy én gyerekkoromban, úgy a neveltetésem során soha nem tapasztaltam semmi olyat, amire azt lehetne mondani, hogy ez cigány hagyomány része, vagy cigány szokás. Ha erre akar kimenni az interjú, vagy ha erre vagy kíváncsi, akkor nagyon rossz helyen keresgélsz, mert ebben én nem tudok neked segíteni. Akkor másokat kell megkérdezned. 4 éves lehettem, amikor apám kivitt magával a szüleihez, de én csak annyira emlékszem, hogy nagyon sírtam, anyu után kiabáltam, így apunak haza kellett hoznia. Kis viskóra emlékszem, meg a nagy sárra mindenhol. Régi cigánytelepi vályogház volt, össze-vissza, csak úgy elszórtan álltak a kis viskók. Meg ami még erısen megmaradt bennem, az a büdösség. Persze, ezt csak most mondom már így, hogy büdösség akkor nem tudtam, hogy mi az, csak azt tudtam, hogy valami borzalmasan rossz szag, amikor beléptünk a házukba és megcsapott…..olyan áporodott, aztán meg olyan félig dohos, félig meg penészes…hát egyértelmően az egészségtelen, rosszul szellıztetett, átázott….és koszos házakra jellemzı szag volt. Mondom, ez azóta is megmaradt bennem. Aztán apámnak az anyja felkapott az ölébe és össze-vissza csókolgatott, és nagy volt a hangzavar is. Abban a kis helyiségben, voltak vagy tizenöten, és mindenki kiabált, persze csak örültek 28

Pisti apámnak és köszöntötték, ölelgették, veregették a vállát. De én soha azelıtt nem láttam ilyet és nagyon megijedtem, azt hittem, hogy bántani akarják apámat és engem. Na, szóval ez elég kellemetlen élmény, errıl úgy a családon kívül, anyun meg a nıvéremen kívül még nem is beszéltem senkinek. Ezt követıen apám már soha többé nem vitt magával. Második alkalommal pedig akkor találkoztunk, amikor egyszer valami miatt Miskolcra kellett jönniük és felkerestek minket. Úgy emlékszem, ebbıl volt egy kis bonyodalom, mert nem tudtak sem írni sem olvasni és mindenkitıl végigkérdezték, hogy hol lakunk, úgy hogy az egész utca tudta, hogy hozzánk jöttek. Ez elég kellemetlen volt apámnak is, anyámnak is, meg nekünk is, mert a falusi nép már csak olyan, amilyen és utána sokáig az volt a beszédtéma, hogy láttátok, hogy milyenek a szülei a Pistának? Valamit addig is sejthettek apámról, mármint, hogy cigány, mert elég sötét volt a bıre, amit én örököltem is tıle, de ezután aztán már mindenki elıtt nyilvánvaló volt. A nagyapáék temetésén nem voltak ott, egyiken sem. Kellemetlen lett volna, így apám inkább nem tudatta velük a halálesetet, hanem csak késıbb mondta meg nekik, amikor legközelebb hazautazott. Anyu mindig is nagyon határozott asszony volt, ma is az, bár ma már betegeskedik. Esztergályosként dolgozott az LKM-ben, a Lenin Kohászati Mővekben egészen addig, amíg mi meg nem születtünk. Utána GYES-en volt velünk 6 évig, aztán meg már csak otthon volt, háztartást vezetett, állatokat nevelt, kertben dolgozott, stb. Apámat is nagyon szerette, és minket is, jó anya volt. De, mondom, emellett nagyon erıs egyéniség is volt. Erre valahol szükség is volt, mert például amikor apám megbetegedett, TBC-ben halt meg, akkor végig ı ápolta. A végén már olyan gyenge volt apám, hogy ágytálazni kellett. És végig anyám volt mellette….Apu még a kezét is csókolta, sírt, úgy imádkozott, hogy az nem baj, hogy ı meghal, a fontos csak az, hogy anyu éljen és neveljen fel minket egészségben, becsületben. A nıvérem is otthon lakik most velünk a két gyerekével együtt, amióta elvált a férjétıl. Nem jöttek ki egymással. A férje túl agresszív volt. Ivott és verte is. Semmiben nem kérte ki a véleményét, neki mindig csak kuss volt, annyi volt a dolga, hogy mosson, fızzön, takarítson, meg a gyerekeket nevelje. Még a kosztpénzt is ı kezelte, amit persze rendszerint el is ivott, aztán meg éheztek, meg mentek kölcsönkérni ettıl is, attól is. .A nıvérem anyura hasonlít, ı fehér bırő. A férje magyar volt. İ varrónı szakmával rendelkezik, otthon dolgozik, ha van 29

Pisti megrendelése. A két gyerek még kicsi, a kisebbik két és fél éves. Ezért nem tud egyelıre állandó munkát vállalni. A lakásunk régi típusú parasztház, persze felújítva, úgy.90-100 négyzetméter alapterülető lehet az egész. Van benne két nagy szoba, konyha, spájz, az egyik szobában anyu lakik, a másikban a nıvérem a két gyerekkel. Én az udvaron, szemben lakom a nyárikonyhában. Nekem pont megfelel, elég tágas, kényelmes. Hátul kert, disznóól, tyúkólak. Istálló nincs, mert nagyállatot nem tartunk. Anyu már nyugdíjas, havi 42 ezer forintot kap, a nıvérem GYES-en van még a kicsivel, ı összesen azt hiszem olyan 24-25 ezer forintot kaphat havonta, én meg ösztöndíjakat, egyrészt az egyetemtıl a rendes ösztöndíjat, meg kapok az etnikai alapítványoktól is…,de hát az nem minısül jövedelemnek. Ha úgy mindent egybevetek, akkor olyan 100.000-re jön ki. És erre öten vagyunk, vagyis, fejenként 20 ezer. Óvodába nem jártam, rögtön általános iskolába mentem. Oda jártam, helyben, anyu ismerte a tanárnımet, mert barátnık voltak, és az elsı nap amikor elkísért az iskolába, emlékszem a párbeszédükre. Nagyon kedves volt hozzám, leguggolt elém, rám mosolygott, megsimogatta a fejem. Na, meghoztad ezt a nagyfiút? - kérdezte anyutól. Hát bizony, ilyen szép nagy fiúnak már köztünk van a helye az iskolában. Na gyere csak, ide ülsz majd elıre, hogy mindig lássuk egymást. Azzal megfogta a kezemet és elıre vitt az elsı padba. Anyutól elköszöntem, mondta, hogy nem sokára jön értem és akkor mehetünk haza, addig is figyeljek a tanító nénire, hogy mirıl beszélgetünk, és fogadjak neki szót, mert amit ı mond nekem, az olyan, mintha anyu mondaná. Ennyi volt. Nagyon könnyen hozzászoktam az iskolához. Mindig szerettem iskolába járni, ezzel soha nem volt gondom. Sem a gimiben, sem a fısulin. Soha sem volt amiatt negatív tapasztalatom, hogy cigány vagyok. Soha. Már csak azért sem lehetett, mert én nem vagyok teljesen cigány. Azért, mert apám az volt, az még nem jelenti azt, hogy akkor én is cigány vagyok. Mert anyám meg például magyar. Akkor most ilyenkor mi van? Egy tanár azt mondta, csak azért ad hármast, mert nekem, mint leendı cigány értelmiséginek kétszer annyit kell a tarsolyomban tartanom, mint egy másiknak. És ez már a fısulin volt. De ezzel ı nem azt akarta mondani, hogy azért ad csak hármast, mert utál engem, mert cigány vagyok, vagy mert úgy nézek ki, mint egy 30

Pisti cigány, hanem csak azért, mert többet akart belılem kihozni. Az egy nagyon becsületes, korrekt tanár volt, tudom, hisz elıtte beszélgettünk mi egymással. Azt kérdezte, hogy cigány vagyok-e? Én erre azt mondtam neki, hogy :is. Erre ı megkérdezte: mi az, hogy is? És akkor én elmeséltem neki. A végén azt mondta: foglalkozz sokkal többet a pszichológiával, ha kell, akár a történelem rovására is. Nahát a történet ennyirıl szólt. Ismétlem, teljesen jogosan, hisz ı tanította a pszichológiát. Azt akarta, hogy jobb legyek a tárgyából. Hát, végül is megkülönböztetett, de…Fogalmam sincs, mi másra akart volna inspirálni azon kívül, hogy tanuljam meg jobban a pszichológiát? Szerintem nem muszáj minden mögött olyasmit látni, ami nincs is mögötte. Az ilyesmi nekem már túl zavaros. Pszichológiából szigorlatoztam, amikor a tanár azt mondta. Azért ad csak hármast, mert egy leendı cigány értelmiséginek kétszer többnek kell legyen a tarsolyában, mint másnak. Ergo, többet kellett volna tanulnom. Ennyi. Különben is ez már nagyon régen volt, és amúgy sem szívesen beszélek errıl a témáról. Igen, úgy mondta: leendı cigány értelmiségi. Nem vagyok az. És már akkor sem gondoltam, hogy az leszek. Ezt azért nem mondtam meg neki, mert kerülni szoktam az effajta konfliktusokat, fıleg a tanárommal, akinél épp szigorlatozom. Lehet, hogy ı azt várta tılem, de hát akkor sorry, csalódnia kellene. Mert hogy én ma sem érzem úgy, hogy nekem cigány értelmiséggé kellene lennem, vagy hogy nekem a cigányok problémáival kellene foglalkoznom Kisebb gondom is nagyobb annál. Nem azért tanultam hosszú évekig, hogy a végén a cigányokkal nyőglıdjek! Nekem ez nem egy perspektíva, nem egy életcél. És nagyon sajnálom, ha valakinek ez nem tetszik, és azt is, aki bele akar kényszeríteni ebbe a skatulyába, mert azt hiszi, többre úgy sem telik tılem. Igenis telik! Persze, hogy dühös lettem b’…meg, hát ne hülyülj már velem, belemegyek – én állat – ebbe a szar interjúba, és a végén el kezdesz itt velem szırözni meg sz’…kodni…. OK, jó, lehet, hogy te azt gondolod, hogy építeni akarta a személyiségemet, mert azt látta, hogy identitászavarral küszködök, és rendezzem a viszonyomat a saját cigányságommal, de én meg ezt nem így gondolom. Én azt gondolom, ha már itt tartunk, hogy én nem vagyok egy büdös cigány, még akkor sem, ha esetleg úgy nézek ki, hanem csak apám volt az. Ennyi. Úgyhogy nekem nincs identitászavarom, én magyar vagyok, úgy is élek, úgy is viselkedek, úgy is szocializáltak, olyan kulturális közegben nıttem fel. Genetikailag 50%-ban cigány vagyok, de kulturálisan 100%-ban magyar. Hát ez a mérleg, és ennyi! Ha meg arra vagy kíváncsi, hogy mért fogadom el a cigány alapítványoktól az ösztöndíjat, akkor arra meg az a válaszom, hogy azért az 50%-ért. Nem kárpótol érte, de a semminél 31

Pisti többet jelent. Ezzel szemben ismerek tiszta magyarokat, akik kapják, és nem is egy helyrıl. Egyszerően odaírják, hogy cigányok és kész. Akkor azokkal mi van? Mindenki úgy él, ahogy tud. Én így tudok. Nem lopok, mert ahhoz nem értek, nem rabolok bankot, nem sikkasztok, mert nem vagyok tőzközelben, én tanulok. Ebbıl élek. Akartam dolgozni. Két évig munka nélkül voltam, mert ha egy rendes iskolába bementem, azzal kezdték, hogy még nincs beíratás. Aztán ha mondtam, hogy de hát én dolgozni szeretnék itt, körberöhögtek a fıiskolai végzettségemmel együtt, és jóindulatúan megkérdezték, hogy mért nem próbálkozok az 5-ös, vagy a 40-es iskolában. (Megjegyzés: mindkettı csaknem teljes egészében cigány tanulókkal feltöltött iskola, a város két legnagyobb cigánykolóniája, a Szondi-telep és a Békeszálló mellett.) Nahát ez van. Inkább jelentkeztem az egyetemre, mert tudtam, akkor legalább 5 év biztosabb egzisztencia, mintha munkanélküli vagyok. Én mindig elképedek, amikor azt hallom valakitıl, hogy ı büszke arra, hogy cigány. Mitıl lehet arra valaki büszke? Attól, hogy szutykos, koszos, büdös, és ötig nem tud elszámolni? Vagy mire? Én például mitıl tudnék büszke lenni arra, hogy apám cigány volt? Attól, hogy amikor hetedikben jött egy új srác az osztályunkba, és a tanárnı azt mondta, üljön le mellém, azt mondta, hogy ı nem ül e mellé a cigány mellé? Vagy arra, hogy már apám is letagadta az ismerısök elıtt egészen addig, amíg meg nem jelentek a szülei, hogy aztán a hátunk mögött az egész falu lecigányozzon minket? Vagy arra, hogy a gimnáziumban azt mondták egymásnak: kérdezd meg a csokit, ı a stréber, ı biztosan tudja? Vagy arra, hogy a fıiskolán amikor koliban voltam, a szobatársaim úgy panaszkodtak a többieknek, hogy attól a cigánygyerektıl felfordul a gyomruk, olyan büdös, hiába zuhanyozik? Vagy, hogy a lányok, akik tetszenek, egyszerően kigúnyolnak? Na, ezek közül melyikre kellene büszkének lennem? Na, hagyjuk is abba szerintem az egészet. (Megjegyzés: itt elsírta magát) Miskolcon a Kossuth Gimnáziumban érettségiztem. Nem tudok semmi olyan emlékezetesrıl, vagy érdekesrıl beszélni, ami akkor történt volna ott velem. Egyszerően csak bejártam, tanultam, hazamentem, és másnap reggel újra ott voltam. Nem voltak igazi barátaim. Csak ilyen felszínes diákkapcsolat volt köztünk. Hogy van ez, hogy van az, hogy kell megoldani egy feladatot, meg ilyesmi. Nem jártam velük bulizni, sörözni, diszkózni sem. Eljött az idı, hogy leérettségiztem, és elköszöntem a gimitıl. Nem sajnáltam, nem volt túl sok minden, ami hozzákötött

32

Pisti volna. A. tanárokkal is csak afféle felszínes tanár-diák kapcsolatban voltam, nem volt senki köztük, akivel szorosabb érzelmi kötıdés alakult volna ki. A fıiskola már valamivel lazább volt, Nyíregyházát jóformán jobban megismertem, mint Miskolcot. Ha tehettem, tanítás után inkább a városban sétáltam, beültem egy moziba vagy presszóba, ismerkedtem az emberekkel, beszélgettem velük. De olyan is volt, hogy csak ültem egy presszó teraszán, és bámultam az embereket, milyenek, hogy néznek ki, hogy mozognak… A lányoknál sose volt nagy sikerem. Nem tudom, de az az érzésem, mintha az emberek, fıleg a lányok valahogy idegenül néznének rám, mint valami eszkimóra. Valahogy azt érzem, hogy mintha nem tudnák, mit kezdjenek velem…mit mondjanak nekem, mit gondoljanak rólam. Szóval talán csak arról van szó, hogy nem tudnak beskatulyázni, mert nem férek be egyik skatulyájukba sem. Persze volt már komoly szerelmem is, de nem lett belıle házasság. Ebben volt olyan is, ami reménytelenül egyoldalú volt, a lány csak játszadozott velem, élvezte, hogy rajongásig szeretem, elhalmozom, lesem a kívánságait. A legkomolyabb egy olyan lány volt, már a fısuli után, akivel egy évig együtt is laktunk….aztán végül ı szakított velem. Nem tudom miért, soha sem indokolta meg. Talán egyszerően csak rám unt. Valahol meg is értem ıt. Én is utálom magamat egy csomó dologért. Nem vagyok igazán partnernek való típus. Hát még férjnek! Mindegyik lány magyar volt. Cigány lánnyal soha sem volt közeli kapcsolatom. De cigány barátom sem volt, csak úgy járulékosan, hogy például a barátomnak a barátja volt cigány és így közös ismerıs volt. Szóval ilyen szinten. Ha esetleg megismerkednék egy olyan cigánylánnyal, aki iránt szerelmet tudnék érezni….de hát ennek a valószínősége nagyon csekély, elhanyagolható. Szóval egyszerően nem is ismerek ilyet, de ha jönne is ilyen, biztos, hogy idegenkednék tıle. Mert nem ismerem a szokásait, nem tudom, most éppen mire gondol, mit érez. Azt hiszem, önkéntelenül is megsérteném vagy megbántanám még akkor is, ha szeretném…akaratlanul. Ez az egyik oldala. A másik oldal meg, hogy amennyire én tudom, vagy inkább ahogy elképzelem, a cigánylányok sokkal rámenısebbek, gátlástalanabbak….szóval mindegy, ezeket a dolgokat tényleg nem tudom, errıl így nem is érdemes beszélni. Lényeg az, hogy ilyen még nem volt, nincs róla semmi tapasztalatom.

33

Pisti Én egyáltalán nem vagyok magammal elégedett, sıt…vannak olyan helyzetek, meg vannak olyan periódusok, amikor kifejezetten győlölöm magam. Belenézek a tükörbe és esküszöm, nem tehetek mást, szembeköpöm magamat. Jó, persze, hogy vannak jó tulajdonságaim is, bár nem tudom mennyire jó ha valaki okos, már tanulás terén, ha az életben nem tudja mire használni. Mire jó, hogyha valaki érzelemgazdag, ha nincs, akit szerethessen…Az én koromban már minden normális férfinak családja van, felesége, gyerekei, akikrıl gondoskodik, eltartja ıket, van munkája, van tekintélye….ezzel szemben én, mit tudok felmutatni? Nincs feleségem, nincsenek gyerekeim, de még egy saját lakásom, állásom sincs…egyszerően semmim nincs. Nincsenek magammal nagy terveim. Már nincsenek. Ha végzek az egyetemen, akkor is csak ugyanúgy kell munkát keresnem, csak azzal a különbséggel, hogy akkor már a fıiskolai diploma mellett lesz egy egyetemi is. És ki nem szarja le? Kit fog az érdekelni? Az se érdekelt senkit, hogy a fısuliról már van egy fecnim, akkor mért érdekelné ıket a másik? Nem tudom, majd kiderül. Még a színjátszás az, amit a leginkább magaménak érzek. A mővházban vezetek egy színjátszó csoportot fiataloknak, 12-16 éveseknek. Azt tényleg nagyon szívesen csinálom. Teljesen ki tud kapcsolni. Annak idején voltak színészi, filmrendezıi ambícióim, de azok nem jöttek össze. Viszont a színjátszásból nagyon sok mindent ki lehet hozni….a színpadon bármi megvalósítható. Glonczi Ernı

34

Károly 22 éves Figyelj, én most rögtön elırebocsátom, hogy ha ezt nevesíteni kell, vagy olyan dolgokra kell választ adni, ami alapján be tudnak azonosítani, akkor most a legelején tekintsük is tárgytalannak az egészet. Nem azért, de egyszerően irtózok attól, hogy engem nyilvántartsanak…jó, te azt mondod, hogy csak erre, meg arra fogják használni és anonim, de …tudod, az ördög nem alszik. A nyilvántartásokkal nagyon óvatosnak kell lenni, ha olyanok nem lettek volna, a zsidókat, meg a cigányokat sem lett volna olyan egyszerő begyőjteni annak idején. Szóval, bizalmatlan vagyok az ilyenekkel szemben, de ha már megígértem, akkor kezdjük el. Például most, hogy van ez a Roma Kárpótlási program, hogy akik 1945. május 9. elıtt születtek, azok kaphatnak valami kárpótlást Svájcból. Na, hát nekem, például a nagyanyám, a nagynéném, nagybátyám is beleesne, de egyszerően féltek kitölteni azt a papírt. Az lett volna az elsı lépés, hogy be kellett volna ikszelni, hogy cigányok. Aztán meg minden személyi adat. Hát, inkább nem kell a kárpótlás. Ki tudja hová kerülne az a lap, ki mire használná fel. Nem? Hát te tudhatod azt? Ugye, hogy nem. Postára adod, aztán ki tudja hová kerül. 1979-ben születtem Kazincbarcikán. Magyarcigány családból származom, bár anyámnak az anyja oláhcigány, Rézmővesnek hívják. Az apja Ruszó volt, ı is félig oláhcigány, félig magyarcigány volt. Apám teljesen magyarcigány, vagy, ahogy mondják: romungró. Edelényben lakunk, apám ott is született, anyám Szendrıbıl származik. Négyen vagyunk testvérek, van egy bátyám, meg két húgom. Én jelenleg itt tanulok a Miskolci Egyetemen, a Bölcsészettudományi Kar Filozófia Tanszékén, most fejeztem be az elsı évfolyamot…és, ha még szabad hozzátennem, 5,00.átlageredménnyel. Persze, hogy büszke vagyok rá. Miért, szerinted ez olyan természetes dolog? Mármint eleve az, hogy egy falusi kis cigánygyerek, akihez soha senki nem főzött semmilyen nagyobb reményt, mert csupán egy volt a sok közül, most egyetemen tanul filozófiát, és mindegy, hogy milyen áldozatok árán, mindegy, hogy milyen anyagi és energia-ráfordítással, de mégis csak jelessel végzi el az elsı évfolyamot? Mert szerintem ez egyáltalán nem mondható természetesnek.

35

Károly Huuu, hogy jutottam el eddig? Hát az hosszú történet. Tényleg akarod, hogy elmeséljem? Mennyi idıd és szalagod van? No, hát a legelsı emlékem, amire vissza tudok emlékezni, az olyan 3 éves koromból való. Akkor még a Nanáéknál laktunk, egy kis cigánytelepi vályogházban. Igaz, hogy vályog is volt, kicsi is volt, viszont nagyon tiszta volt. Még mindig emlékszem rá, a teteje cserepes volt, mert, hogy voltak ott olyanok is, amik nádfedelesek voltak, meg olyanok is, amiken csak ilyen pléhek voltak cserép helyett. Hát, mindenki úgy lakott, ahogy tudott, szegény cigányok voltak, némelyik család kenyérbıl sem evett eleget. Mondom, a Nanának a háza meg cserepes volt, kívül-belül hófehérre volt meszelve, azt minden évben kimeszelte, húsvét elıtt. Belül földes volt, tudod, ilyen egyszerő döngölt föld volt, és azt is minden évben azt hiszem kétszer felmázolta, vagy feleresztgette? Már nem emlékszem pontosan, hogy mondta. Ezt agyaggal, homokkal, meg lószarral csinálta. Amikor csinálta, akkor úgy frissen büdös volt, de egy nap alatt kiszáradt és akkor már olyan jó friss földszaga volt. A ház elején, a fal aljában tıcik volt, azon szoktak üldögélni. Na és maga az emlék. Ott ülök a tıciken, egyedül, nem tudom, anyám meg apám hol volt, de biztos bent voltak a házban. Egyszer csak látom, hogy jön hazafelé a Nana a faluból. Felugrottam és szaladtam elé. Elestem közben vagy kétszer, ı meg kiabált, hogy ne szaladjak, mert elesek. Mikor odaért, felkapott az ölébe, összecsókolgatott, és a szatyorjából egy csomó süteményt elém tett a tıciken. Egy újságpapírba volt az egész becsomagolva, most, hogy visszaemlékszem, olyan sütemények voltak, amilyeneket a lakodalmakra szoktak sütni. Biztosan kapta valamelyik magyartól, ahol lagzi volt. Kiküldte a bátyámat is, hogy egyen ı is, aztán onnantól kezdve jóformán ı ette meg az egészet. Én sírtam, hogy nekem nem is hagy belıle enni, erre kijött a Nana, és mindkettınkre ráförmedt, hogy meg kell egyezni, mert testvérek vagyunk. A bátyámra ráripakodott, hogy azonnal adjon a gyereknek, mert az még kicsi, jobban kell neki, nekem meg halkan azt súgta oda, hogy nem szabad sajnálni a bátyámtól, hadd egyen ı is. İ mindig így tett rendet köztünk. Mikor a bátyám nem hallotta, nekem azt mondta: Ne ellenkezz a bátyáddal, mert ı a nagyobb, ı fog megvédeni, ha bántani akarnak. Mikor meg én nem hallottam, a bátyámnak mindig azt mondta: Ne parancsolgass a gyereknek, mert az még kicsi, hadd csinálja azt, amit akar. Emlékszem, egyszer, már mikor nagyobbak voltunk, a bátyámnak magyar barátai voltak, és ha mentek valahová, engem soha sem akartak magukkal vinni. Persze én sírtam, és panaszkodtam, hogy engem sose visznek magukkal. Egy alkalommal, mikor utánuk szöktem, az egyik magyar gyerek megütött, hogy menjek vissza, haza. A bátyám nem szólt rá egy szót se, és ez nekem nagyon rosszul esett. Földhöz 36

Károly vágtam magam, vergıdtem, sírtam, de ık elszaladtak, otthagytak. Mikor hazamentem, a Nana rögtön kérdezte, ki bántott. Elmondtam neki. Aztán amikor a bátyám este hazajött, a Nana úgy tett, mintha nem tudna semmit, mert a bátyám már óvatosan jött be az ajtón, nézett rá, hogy veszekedni fog-e vele, vagy nem, az ajtó közelébe maradt, hogy ha kell, ki tudjon szaladni. Azt mondja neki a Nana: Hát hol vagy eddig fiacskám, mán mióta dugdosom neked ezt a csokit, gyere, ne. És kotorászott a köténye alatt, mintha a csokit keresné. Amikor odament, elkapta, lerántotta az ölébe, és elverte a hátát meg a seggét, de csak úgy, ahogy szokta, sose ütött volna ránk nagyot, csak tette magát, hogy ı most nagyon megver minket. Inkább az fájt jobban, amiket kiabált közben, ahogy összeszidott minket. Így kiabált a bátyámmal is: Te büdös ilyen, meg olyan, hát nem szégyelled magad, nem csorog ki a szemed, hogy a kis testvéredet hagytad bántani a parasztoknak? Hogy a parasztoknak a húsát edd le kínodba! Hát neked többek a parasztok, mint a saját testvéred!? Na mától nem mész velük sehová. Nagyapámat nem ismertem, mert ı már meghalt, amikor én megszülettem. İ bádogos munkával foglalkozott, edényeket foltozott, meg hasonlókat. Apám Miskolcra járt be a gyárba dolgozni, lakatos szakmunkás volt, de a 90-es években ıt is elküldték, azóta nem talál munkát, nem veszik fel sehová. Csak alkalmi munkát tud vállalni, meg feketén dolgozik építkezéseken, ha kell ember. Elég rosszul tőri a dolgot, mert elég megalázó ez neki. Mégis csak van szakmája, a gyárban is elismerték, hogy jól végzi a munkáját, most meg kénytelen koldulni a munkát, annyi, hogy nem könyörögni kell neki a vállalkozónak, hogy vegye már fel arra három hétre, vagy egy hónapra, amíg tart a munka. Persze, hogy nem fog követelızni, hogy ıt jelentse le, fizessen utána SZTK-t, meg hasonló. Örül, hogy dolgozhat, mert máshoz nem ért. Anyám soha sem dolgozott, épp elég volt neki a háztartást vezetni, meg négy gyereket felnevelni. Minket mindig arra neveltek, hogy nem baj, ha az ember szegény, az nem szégyen, a lényeg az, hogy becsületesen éljen. Azt szokták mondani: Minek az arany meg a kincs, ha az embernek nincs nyugalma, nem tud nyugodtan kelni, feküdni? És a dologban az az érdekes, hogy ık valóban így is éltek. Amijük volt, azt becsületesen szerezték, és be is érték annyival, amennyijük volt. Nem lehetett ıket irigyelni semmiért, de ık sem nagyon irigyelték mástól a többet. Amikor a többiek külföldre mentek, és ruhákat hoztak eladni, akkor persze ık is elmentek, de ez annyira mindennapi dolog volt, hogy eszébe sem jutott senkinek, hogy ez nem tisztességes. Hiszen azt az árut nem lopták, ık is úgy vették meg, hogy apámnak az egész havi fizetését belefektették, azt se csapták be, akinek 37

Károly eladták, mert annak meg szüksége volt rá, és még mindig olcsóbban kapta, meg mint a boltban. Aztán boldogultak annyira, hogy amikor volt ez a cs-lakás építési program, akkor ık is el tudtak költözni egy saját lakásba, amit aztán szerényen, de praktikusan berendeztek. Hát mi már gyakorlatilag ott nıttek fel. Azóta tulajdonképpen a helyzetük nemhogy jobb lenne, hanem egyre rosszabb és sajnos egyre kilátástalanabb is. a ház állaga, amit utoljára kb.10 éve tudtak tatarozni, felújítani, egyre romlik, a bútor is úgy ugyanaz, ami ezelıtt 10 évvel volt, és nincs is rá semmi kilátás, hogy a közeljövıben más lesz. A bátyám 26 éves, már nıs, három gyereke van, két fiú meg egy kislány, nagyon aranyosak, értelmesek. Az anyjukra ütöttek, ı állandóan olvas, ismeretterjesztı filmeket néz a TV-ben, a Bibliát tanulmányozza…mert ı hivı, ilyen Jehova tanúja. Jól kiegészítik egymást a bátyámmal, mert ı meg van ugyan keresztelkedve, római katolikus vallásúak vagyunk, elsıáldozó is volt, de valójában nem gyakorolja a keresztény vallást. Hisz Istenben és a felül nem is érdekli a dolog. A házasságuk elején a felesége mindig abban reménykedett, hogy majd ı is megtér, és Jehova tanúja lesz, de aztán feladta a dolgot.A bátyám ilyen szempontból reménytelen eset. İ egy realista ember. Nem szeret az ilyen elvont dolgokkal bíbelıdni. Helyette inkább az érdekli, hogy itt és most mi van, és ebbıl hogy lehet a legtöbbet kihozni. Amúgy ügyes és életrevaló. Sokkal inkább, mint én. Sok mindenhez ért. Rádiót, TV-t, villanyt szerel, bár a szakmunkásképzıt nem végezte el, a harmadik évben otthagyta, mert megismerkedett a feleségével, és nem járt be az iskolába, így kirúgták. Viszont nagyon jó szervezı, erıs, munkabíró, és sok barátja, ismerıse van. Neki gyakorlatilag mindig van munkája, mert egy vállalkozónál brigádvezetı. İ szervezi be a munkásokat, ı felügyeli a munkát, úgyhogy a vállalkozónak szüksége van rá. Saját lakása van, amit szocpolra építtetett. Azt lehet mondani, hogy az átlagtól jobban élnek. Mert van munkája, és ez nagyon nagy szerencse mifelénk. A két húgom közül az egyik 20 éves, ı már férjnél van, egy kislánya van. A férje egy helyi cigánysrác, nyolc általánossal, szakma nélkül, perspektívák nélkül. A húgom dolgozik a kórházban, nıvér, gyakorlatilag ı tartja el a férjét meg a gyereket no, de hát a szerelem… szeretik egymást és az anyagi dolgokkal nem foglalkoznak, ebbıl soha nincs köztük veszekedés. Inkább a féltékenységbıl támadnak köztük gondok, mert a sógor szerint minden nıvérnek kötelezı lefeküdni az orvosokkal. Mindegy, ez az ık kettıjük dolga, én nem szoktam beleszólni.

38

Károly A másik húgom 18 éves lesz, most fog érettségizni, nagyon jó tanuló, négyesnél nincs rosszabb jegye. Ha minden igaz, valamelyik fıiskolába fog jelentkezni, magyar-történelem szakos tanár szeretne lenni. A másik húgom sokkal szebb és csinosabb, ez nem olyan nıies, a fiúkkal is zárkózott, nem olyan barátságos és közvetlen. Viszont sokkal értelmesebb. Ha kérdezik tıle: Mikor megyünk már lagziba? Azt szokta válaszolni: Oda ti tíz év múlva is el tudtok jönni, de akkor én már nem tudok diplomát szerezni. Én csak ilyenkor vagyok otthon, amúgy itt lakom Miskolcon a nagynénémnél az Avason. Sokkal egyszerőbb így, még buszbérlet se kell, 4 perc gyalog az egyetem. Mondtam neki én is meg anyám is, hogy mondja meg, mennyit adjak neki havonta, de azt mondta, csak nem gondoljuk, hogy a saját testvérének a gyerekétıl pénzt fog elfogadni? Úgy hogy ha látom, hogy nincs pénze, vagy cigije, kávéja, és nekem épp van pénzem, akkor lemegyek a boltba, bevásárolok neki és leteszem. Azt elfogadja, de a pénzt nem. Anyám is hoz be neki, amit tud: ha disznót vágnak, egy kis húst, tojást, ilyeneket. Másfél szobásban laknak, az ı gyerekei már mind külön laknak, én a félszobában lakom. Az bıven elég nekem. Apámék hárman laknak otthon: apám, anyám és a kisebbik húgom. Maga a lakás két szobás, olyan kockalakás, mint amilyeneket most is építenek a szocpolból. Azt hiszem 68 vagy 70 négyzetméter alapterülető, egy kis konyhakert tartozik még hozzá és kész. Van egy disznóól, most két malacot nevelnek, karácsonyra lehet az egyiket levágni, a másikat meg meghagyni fialni Egy pár darab csirke is van anyámnak, nem tudom mennyi, azon kívül semmilyen állatot nem tartanak, mert például a tehén vagy a ló már nagyon drága és rengetegbe kerül a tartásuk, az állatorvos meg ilyesmi. Autó? Viccelsz? Az én szüleim szegény emberek. Apámnak van egy rossz biciklije és kész. Ennyi. Nem jártam óvodába sem én, sem a testvéreim. Anyám otthon volt velünk. Ha nekem lesz gyerekem, biztos, hogy fog óvodába járni, mert….hát gondolom, legalábbis remélem, hogy az anyjuk, a jövendıbeli feleségem, aki még sehol sincs látókörön belül, valahol dolgozni fog, és pénzt keres addig, amíg én filozofálgatok Komolyra fordítva a szót, kell a gyerekeknek a közösség, és ehhez hozzászokni talán legkönnyebben az óvodában lehet. De természetesen olyan óvodában, ahol normális arányban vannak cigány és nem cigány gyerekek is. Az ilyen gyerekek késıbb talán könnyebben fognak alkalmazkodni egy adott közösség normáihoz, na és nem utolsósorban ott már részt vesznek az iskolai elıkészítı programokban, ami nagy segítség abban, hogy ne maradjanak le a többi gyerek mögött. Ha pedig ez igaz, akkor feleslegessé válna egy csomó, amúgy is csupán formális iskolai 39

Károly felzárkóztató programnak nevezett pénzrabló marhaság, aminek a cigánygyerekek látják a legkevesebb hasznát. Én belülrıl ismerem ezt a bulit, két évig tanítottam cigány gyerekeket egy iskolában….. Az általános iskolát nagyon utáltam. Hát kevés dolgot utáltam annál jobban. Alig vártam, hogy végre valahára elvégezzem azt a rohadt nyolcadikat. Az elsı nap, amikor anyám elvitt és otthagyott, azzal telt el, hogy egész nap sírtam. Már a tanító szólt hozzám szépen, csúnyán, semmi nem használt, épp azon volt, hogy valakivel hazaküld, amikor visszajött anyám, megnézni, hogy bírom a győrıdést. Hát látta, hogy sehogy. Persze rögtön haza is vitt. Otthon összeült a családi tanács, hogy mi legyen, nem akarok iskolába járni. Mert én kijelentettem, hogy már pedig bizony én oda többet a lábamat be nem teszem. Na, nagy vita volt, mindenki elmondta, hogy szerinte mit és hogyan kell tenni. Apám rögtön nekitámadt anyámnak, hogy mért hozott haza, miért kényeztet el, mi lesz így belılem, és hogy leszek katona és hasonló bölcsességek. Anyám nem szólt egy szót se, megvárta amíg elmondja a magáét. Aztán a Nanám is elıadta az ı verzióját, hogy mi a fenének erıltetnek engem az iskolába, otthon is meg tudnak tanítani írni-olvasni, akkor mire való az, hogy egész napra bezárjanak a magyarok közé, mint valami börtönbe. Úgy se lesz belılem miniszter, akárhogy tanulnék, akkor is csak egy buta cigány lennék mások szemében. De hát anyámék már uraknak tartják magukat, azt hiszik, kifordíthatják a bırüket. Más lenne minden, ha élne a szegény ura, mert az írástudatlan volt, mégis urasan eltartotta a nagy családját, mert ahhoz értett, amihez kellett. Már engem is vitt volna magával dolgozni, mostanra már érteném a bádogos munkát. Na, persze, az lett a vége, hogy összevesztek, mert mindenkinek más volt az igaza. Apám elmaradott vén cigányasszonynak nevezte az anyját, azt mondta neki, azért nem tudta többre vinni, mert mindig így álltak hozzá is, ha a magyarember nem teszi be a gyárba, és nem végzi el munka mellett a szakmát, mai napig koldulhatna. Erre persze a Nana vérig sértıdött, de nem a fiának vágott vissza, hanem a menye ellen fordult. Nem szembe mondta nekik, hanem hozzám beszélt, mintha én mindent értenék – de most, hogy visszagondolok, az a legfurább, hogy most jövök rá, én valójában tényleg értettem. No, hallod ezt te jó gyerek, nyaljam ki a faszodat? Hogy miket mond nekem apád? Amióta ez a pállott szájú kis menyecske megbódította az agyát, nem ismer se Istent se embert. Én maradi vagyok. Megállj csak, nehogy még te is elmaradjál, mert még nem tudhatod mi jön rád, meg a cigányokra! Te azt hiszed, hogy most jobb, mint valamikor volt? Azért, mert belerepültek a Holdba? Meg azért, mert fent vannak az égben a szputnyikok? Neked mi hasznod van abból? Nézd csak, hajnalba bemész a gyárba, csak a késı délután vet haza, kidolgoztatják 40

Károly még a beledet is azért a kis pénzért. Apád meg valamikor elment reggel, hazahozta a munkát, délután visszavitte, és egy heti élelmet kapott érte. Akkor az olyan rossz volt? És nem parancsolt neki senki, a kutyának nem mutatott utat, a maga ura volt! Lényeg az, hogy másnap reggel anyám bevitt az iskolába, beszélt a tanítóval, egy nagy puffadt, veres képő férfi volt, mindig dılt belıle a borszag, ahogy beszélt. Anyám szépen kérte, hogy figyeljen már rám, hogy szokjak meg az iskolában, de ı durván válaszolt neki, hogy mit képzel ı, abban az iskolában nemcsak én vagyok az egyetlen gyerek. Vagy megszokok, vagy megszökök. Nem szerettem azt a tanítót, de ı se engem. Voltunk az osztályban hatan cigányok, minket mind az utolsó padokba ültetett. De ha valami zaj volt, akkor is rögtön ránk szólt, ha nem mi zajongtunk. Az elsı osztály volt a legnehezebb, aztán már könnyebb volt, mert mi, cigányok összetartottunk, mivel a magyarok nem foglalkoztak velünk. Mondjuk az igazsághoz hozzátartozik, hogy rendetlenek is voltunk, mert unatkoztunk. Minket mindenki hanyagolt, hát valamivel muszáj volt elütni nekünk is az idıt. Így összességében, ha visszagondolok, tényleg azt kell mondjam, hogy úgy éltem meg az egészet, mintha börtön lett volna. Nyolc év letöltendı szabadságvesztés, valahogy ki kell bírni és kész! Mi cigánygyerekek, majdnem mind rokonok voltunk valamilyen ágról. Unokatestvérek, másod-unokatestvérek, tehát mi jól ismertük egymást, az iskolán kívül is folyton együtt voltunk. Hát abba még belegondolni is rossz, hogy mi lett volna, ha egyedül vagyok az osztályban cigány. Így kibírható volt. A parasztgyerekek között nem volt egyetlen barátom sem az alsó tagozatban. Késıbb, a felsı tagozatban már igen. Bélával, osztálytársam volt, meglehetısen jó baráti kapcsolatba kerültünk, annyira, hogy még a szülei is behívtak a lakásba. Ez abban az idıben ott nagy kitüntetésnek számított. Annak is szánták, mert a fiukat megvédtem az iskolában egy nagyobb gyerektıl. De aztán komolyan megfenyegette a gyerek, hogy majd úgy is elkapja az utcán, így jobbnak láttam, ha elkísérem suli után hazáig --nem kellett nagyot kerülni-- pár napon át. Közben jókat beszélgettünk, volt egy közös hobbink is, a horgászat. Én gyakran lementem a Bódvára, de nekem csak amolyan magam gyártotta felszerelésem volt, egy aránylag egyenes faágból bot, pár méter damil, a végén egy horoggal. Ólom helyett megtette egy kisebb kavics, úszónak meg egy parafa dugó, a közepén átszúrva egy tépett libatoll. Ilyesmikrıl beszélgettünk, hogy ki milyen halat fogott utoljára, hol vannak beetetett helyek, stb. Aztán a harmadik nap az apja kint volt a kertben. Köszöntem neki, és ı visszaköszönt, megkérdezte, hogy vagyok és hogy nem akarok-e kicsit bemenni, megnézni a 41

Károly horgászfelszerelését, mert hallotta, hogy én is szeretek horgászni. Persze, én hirtelen annyira meglepıdtem, hogy szóhoz se tudtam jutni, csak integettem, hogy nem. Dik Isten, gondoltam magamban, mi van ezzel a parasztemberrel, mit akar ez éntılem? De aztán a Béla is mondta, hogy nyugodtan menjek be egy kicsit, hát bementem. Most, hogy így eszembe jutott,….talán akkor tudatosult bennem elıször, hogy mennyire más egy magyar család belülrıl, mint egy cigány.…Nézegettem a bambuszbotot, amilyet addig csak távolról láttam, a kocsit az udvaron --igaz, hogy csak Trabant volt, de abban az idıben az is nagy szám volt --a két biciklit ami a fal mellé volt állítva, a kertet, ami tele volt mindenféle zöldséggel, az elkerített baromfiudvart, külön a disznóólat, a tehénistállót, ahogy a dolgok struktúrája megmutatkozott. A rendszer. A rendszeresség….A különbözı terek funkciója, rendeltetésszerő használata. Azt hiszem, ez az egész kicsit lenyőgözött, de ettıl a szakadéktól csak még jobban megrémültem, és iszonyatosan idegenül éreztem ott magam. Annyira elbizonytalanodtam, hogy teljesen kiestem a szerepembıl, és ügyetlenül csetlettem-botlottam ott. Nekünk is volt horgászbot, volt bicikli, és volt kert is, de ez most itt, ebben a közegben mérhetetlenül másnak tőnt. Ez A Kert és A Bicikli volt. De az egymással való érintkezésük is más volt. Másképp mozogtak például. A Bélához egészen másképp, más hangsúllyal, más módon szólt az apja, mint énhozzám az én apám. De Béla is másképpen beszélt vele. Amikor hallottam, hogy magázza az apját,….nahát azt hiszem az volt az a pont, ahol azt mondtam: na köszi, nekem most már mennem kell. Hazafelé teljesen összezavarodtak a gondolataim. De azt hiszem innentıl kezdve szerettem volna jobban, közelebbrıl megismerni a magyar embereket. Késıbb még elmentünk párszor együtt horgászni, jól megvoltunk.…valahogy szót értettünk egymással, aztán már csak az iskolában találkoztunk. Hát én például nem tudtam meghívni ıt magunkhoz….mert hát mi érdekeset tudtam volna neki mutatni én? De azért ırá szívesen gondolok vissza. Volt más haverom is, de azoknak eszükbe sem jutott volna behívni magukhoz. Felsı tagozatban már sokkal könnyebb volt, valahogy spontán megtanultam védekezni a csalódások és a megaláztatások ellen. De legbiztosabb módszer tényleg az elkülönülés volt, minimálisra csökkenteni az érintkezési felületet, így a sérülések is ritkábbak voltak. A tanárnınk egy ilyen kis túlbuzgó mütyürke volt, mindenbe bele akarta ütni az orrát, mindenbe bele akart szólni, el akart menni minden családhoz, mert hogy ı záros határidın belül meg akarta váltani a világot. Persze mindjárt a legesendıbbekkel akarta kezdeni, természetesen a cigányokkal. Egyszer 42

Károly kiment a családokhoz, és mindenkit kioktatott mindenrıl: mit kell enni, hogy kell mosakodni, hogy kell fogamzást gátolni…..a cigányasszonyok elsı alkalommal voltak annyira bölcsek, hogy csak bólogattak, és nem álltak le vitatkozni vele, csak egymásra tekintettek, hogy nem kell szólni neki, mert a gyerekeket ı tanítja. Megígértek neki mindent, hogy persze, majd müzlit esznek nokedli helyett, és naponta lubickolnak a lavórban, és persze, hogy felíratják és beszedik a tablettákat. De amikor egy hét múlva ismét megjelent és számon is kérte ıket, már nem bírták tovább, elıször szépen mondták neki: Ide tessék már figyelni drága tanárnénike! Azért, hogy magának se ura nincsen, se gyereke, és csak magáról kell gondoskodni, beéri ilyen magokkal, meg egy pohár aludttejjel, ezt mi megértjük, de mi nem így vagyunk. Nekünk 6-8 fıs családokról kell gondoskodni, hát azoknak hogy adjunk magokat? Ha van annyi pénz, hogy tudunk venni egy kiló csirke-farhátat, hát azzal mit lehet csinálni, az csak csont, azzal nem lakik jól egy család, csak úgy ,ha az ember megfızi nekik jó zaftosan, meg kiszaggat hozzá egy nagy fazék nokedlit. Csak így lehet jóllakatni ıket, nem magokkal. Hát az uram le is törné a kezemet, ha magokat adnék elébe, akár egy madár elé. Aztán amikor tovább erısködött, de még a szexet is elıhozta, kinevették és otthagyták, azt mondták, nem neki való ez a hely, menjen csak vissza Pestre, ahonnan jött, és egye tovább a magokat, meg szedegesse be a tablettáit. Én jól kijöttem vele. Lehet, hogy ez furán hangzik, de én megsajnáltam. Persze ezt nem éreztettem vele, csak mindig kellı tisztelettel beszéltem vele. Láttam, hogy alapjában jóhiszemő, ı tényleg jót akart, csak éppen fogalma sem volt a módszerekrıl. Amiben tudtam, segítettem neki…elég elveszettnek érezhette ott magát. Aztán egész jól belerázódott. Nekem például már nem parancsokat osztogatott, hanem könyvet adott….észrevette, hogy jól fogalmazok, felolvasta az osztálynak a dolgozatomat, kicsit ciki volt, de azért valahol jól is esett. Eddig soha sem történt semmi ilyesmi velem. Tudta, hogy a magyart és a történelmet szeretem és jó vagyok belıle. Azt mondta, ha még a matekot és a fizikát is fel tudom hozni, minden esélyem megvan, hogy gimnáziumba menjek és leérettségizzek. Akkor ez valami elérhetetlen álom volt számomra, de ı bátorított. Azt mondta, ha másnak sikerülhet, nekem mért ne sikerülne? És én hittem neki. Egyszóval neki tényleg sokat köszönhetek. Talán a legfontosabbat, hogy ne becsüljem alá magamat. Miskolcon érettségiztem, négy évig mindennap Edelénybıl jártam be az iskolába. Ez már más világ volt. Persze én is rengeteget változtam, idısebb is lettem, érettebb is lettem, a lányokkal kapcsolatban is szereztem néhány pozitív élményt,….meg hát a környezet is egész más volt….mondhatnám: kinyílt elıttem a világ. Azt természetesen itt is egyfolytában éreztették velem, hogy azért nehogy 43

Károly már elszaladjon alattad a ló, mert te csak egy cigány vagy és örülj, hogy egyáltalán itt lehetsz, de akkorra már nem igazán érdekelt a dolog, nem tudott úgy megsebezni, mint korábban. Ha nem volt muszáj, akkor nem vettem fel a kesztyőt, úgy tettem, mintha nem venném a lapot, vagy egyszerően elkezdtem másról beszélni, de ha valaki direktbe nekem jött, akkor egyszerően azt mondtam: Mi van csávókám, köhögd ki, mi az ami nem tetszik rajtam, aztán megbeszélhetjük. Ebbıl általában nem volt komolyabb konfliktus, de volt egy-két alkalom, amikor össze kellett ütni velük. Több haverom volt, cigányok, magyarok, vegyesen. Ezekkel ma is tartom a kapcsolatot, legalább is egy részükkel. Már azzal a kevéssel, aki még itt van Miskolcon. Nagy részük Pesten, Szegeden, Debrecenben él vagy tanul. De olyan tízen, tizenketten számon tartjuk egymást. Katona nem voltam. Hát mert mért lettem volna, ki a francnak hiányzik az a sok szívatás? Mazochistáknak való. Ha nem muszáj, nem kell. Ha muszáj, kibírható. Hát nekem nem volt muszáj, így azt kihagytam. Helyette inkább két évig dolgoztam egy iskolában, általános iskolás cigánygyerekeket tanítottam, mint óraadó tanár. Kellett a pénz, az a kevés is jól jött. Az egyetemre kétszer nem jutottam be, harmadjára sikerült, hát, gondoltam egy kis praxis, tapasztalat se árthat. Jó volt, én szerettem csinálni, a gyerekek is elfogadtak, a kollégák is,….szükségük volt a munkámra. Hallgattak rám a gyerekek, és szerették az óráimat. Nem én voltam az ügyeletes mumus, sıt én soha sem tiltottam nekik semmit. Közösen szerveztük meg az órákat, a foglalkozásokat, bevontam ıket minden tevékenységbe. Elvittem ıket a könyvtárba, megmutattam nekik, hogy kell megkeresni, megtalálni, kikölcsönözni egy könyvet….olyan is volt, hogy nyőgösek voltak, mert nagyon fülledt, meleg volt a teremben, és akkor kimentünk az erdıbe gombát, gyógynövényeket, rovarokat győjteni….szóval ilyesmi. Szerettem csinálni, és nem esett nehezemre, tehát nem rabolt tılem annyi energiát, mint egyes tanároktól, mert nem akartam tılük semmi extrát, nem akartam belılük most és rögtön kifacsarni azt, ami lehet, hogy csak évek múlva fog megérni bennük. Aztán felvettek az egyetemre, és most itt vagyok. A gimiben is a magyar meg a történelem feküdt legjobban, no és a társadalomismeret. Az egy teljesen új tantárgy volt számomra, és egy olyan aranyos, kis filigrán csaj tanította, akkor végzett, mi voltunk az elsı osztálya, úgy hogy megszerettem,. mármint a társadalomismeretet. Annyira, hogy többször beszélgettünk a tanárnıvel, és harmadikban elhatároztam, hogy filozófiát akarok tanulni. Addig azt hittem, magyar-történelem szakos tanár leszek, de aztán azt 44

Károly gondoltam, hogy a társadalomtudománynak sokkal több köze van a realitáshoz és hatékonyabb. Mert egy társadalmi problémát meg lehet ragadni a mővészet és a szubjektum felıl is, lásd például Osztojkán Bélától az Átyin Jóskának nincs aki megfizessen regényt. Nekem eszemben sincs kétségbe vonni a mővészeti ábrázolás létjogosultságát, de te például hány embert ismersz, aki elolvasta? .Na, hát errıl ennyit. És még aki el is olvasta, és netán még tovább is gondolta, mire jut a végén? És mit használhat összes cigány népességnek, vagy személy szerint neked, vagy nekem? Viszont, ha egzakt, objektív módon, valóban tudományos igénnyel meg tudsz ragadni egy társadalmi problémát - maradjunk akkor már a cigánykérdésnél és alternatívákat is ki tudsz dolgozni…..aztán valami csoda folytán még meg is valósíthatóak, akkor még a sok „ha” ellenére is hatékonyabb és nagyobb horderejő változásokat képes elıidézni. No, hát így vetıdtem a filozófia területére. Itt az egyetemen is minden ugyanaz, csak nagyban. És sokkal finomabban, vagyis veszélyesebben. Itt már a világon senkit nem hat meg, ha elsírod magad, viszont mosolyogva a nyakadba akasztják a hurkot, ha nem látsz át rajtuk. Itt már nem fogják a szemedbe mondani, hogy büdös cigány, viszont gondolják. És még sok mindent gondolnak. Például azt, hogy nézd már ezt a cigányt! Mit keres ez itt? Muszáj énnekem egy levegıt szívni ezzel? Csak azért, mert ennek így kinyílt a csipája? Vagy azt, hogy: Ja, hát persze, itt van, mert a zsidók pénzelik, vagy mert összelopta a szüleivel együtt azt, amibıl most tanulhat….és még sok ilyesmivel van tele az emberek feje itt ugyanúgy, mint máshol. Csakhogy ez engem már egy csöppet se zavar. Aki ilyet gondol, az le van szarva. Nem pazarolok rá energiát. Konkrét példákat nagyon nehéz lenne mondani,….na jó, hát most neked magyarázzam? Aki az életét ilyen tréningben élte le, azonnal átlát az álarcokon. Látja a hamis mosolyt, hallja a szavak kicsengését,….egyszóval pontosan érti azt, amit elhallgatnak, hogy a te verssoraidat idézzem. Viszont azt is el kell mondanom, hogy sehol máshol nem találkoztam még a környezetemben ennyi tényleg jóindulatú, igazságkeresı, idealista emberrel sem. Elég sok barátot szereztem itt az elmúlt egy évben. Fiúkat, lányokat, vegyesen. És itt most a lányokra is tényleg a barát az érvényes. Velük egyszerően jó együtt lenni, jó velük beszélgetni az élet dolgairól, mindenfélérıl….egyszóval egyszerően jó társaság. Emiatt szeretek legjobban ide járni. Így direktben nagyon ritkán jött elı a cigányságom, tényleg egyszer vagy kétszer, akkor sem nagyobb társaságban, hanem egyszer az egyik lány kérdezte meg, amikor ketten voltunk, egy másik alkalommal meg hárman voltunk. Nem szoktam dicsekedni a dologgal, mert elég baj az nekem, de ezek az emberek tényleg minden hátsó szándék nélkül, egyszerően csak kíváncsiak voltak, és rákérdeztek. Én meg ugyanolyan ıszintén válaszoltam is 45

Károly nekik. Igaz, hogy röviden, de mondtam nekik, hogy igen, cigány származású vagyok. Mondták, hogy kicsit szokatlan ez nekik, mert az a lány például elmondta, hogy ı még két méteres távon belül nem látott cigányt. Én meg mondtam neki, hogy nem is tudja, mirıl maradt le, de akkor most engem nézzen meg alaposan. Nevettünk egyet a dolgon aztán többet nem beszéltünk róla. Ezt nem éreztem sértınek, mert tudom, hogy milyen közegbıl jött, és el is hiszem neki amit mondott. Az a helyzet, hogy a jövıt illetıen még csak halvány elképzelésem sincs. Nem tudom mit fogok kezdeni, ha megkapom a diplomát. Remélhetıleg addigra történik valami változás. Persze jó irányban. De ha most, mondjuk itt lenne a kezemben a filozófusi diploma és el kellene dönteni, hogy na merre és hová tovább…..esküszöm fogalmam se lenne a dologról! Nem tudom, még csak ezt sem merném kijelenteni, hogy a cigányüggyel szeretnék foglalkozni, mert annyira nem tudom, hogy mit is szeretnék. De nincs kizárva, érdekel a dolog. Feltéve, hogy nem akarnak bevonni a politikába…..mert annyira még nem szennyezıdtem be. Nekem nagyon rossz véleményem van úgy általában a magyar politizálásról, azon belül meg a cigány politizálás,…..hát az valami szégyenletes…..katasztrofális! Miért? Hát csak szét kell nézni: korrupció, etikátlanság, gátlástalan önzı hazudozás…..mondjam még? Hát ezt már nem nagyon lehet fokozni. És nem mentség az, hogy :mert a magyar politikusok is….Ez úgy amolyan bárgyú mentegetızés, mintha egy magyar gyilkos azt mondaná: mert az európaiak is….Hát ez marhaság! Na de ebbe ne menjünk bele, mert tenni úgy sem tudunk ellene semmit. Legalábbis egyelıre. Mindenesetre én úgy távolról figyelemmel kisérem a cigánypolitikát, a cigány vezetık tevékenységét, és… hát szóval, kiábrándító. Amit még tiszta szívvel tudok élvezni, az a folklór, a népzene, a tánc, a képzımővészetük, például Szentandrássy képei, meg a szépirodalom. Ezeket azért figyelemmel kisérem. Amíg élt a Phralipe, azt rendszeresen olvastam, mostanában, csak ha a kezembe akad a Világunk, azt elolvasom, de leginkább az Interneten szoktam megnézni az Amaro Dromot, meg a roma honlapokat. Lányok? Hát ık vannak, de ha olyan komolyabbra gondoltál, amilyenre a mi korunkban mi, cigány fiuk gondolni szoktunk, hát olyan nincs. Nehéz ügy ez, ha már az ember belebonyolódik ilyesmikbe, mint tanulás, meg hosszú távú tervek… ha nem tanulok, már rég hazavittem volna valakit, és mára be lennék családosodva. Persze akkor maximum szakmunkás lennék, de biztos, hogy boldog férj és családapa. Így viszont, egyelıre még csak ez van, hát nem tudom, ez majd kiderül, hogy mi éri meg jobban, vagy mi teszi boldogabbá az embert… nem tudom, ez 46

Károly még tök homály. Szívem szerint persze egy szép és okos cigánylányt vennék feleségül. Nekem fontos, hogy okos is legyen. Lehessen vele beszélgetni is, és ne csak arról, hogy mit fızzön ma. De erre elég kicsi az esély, mert nem ismerek olyan cigánylányt, aki például ide járna az egyetemre, vagy valamelyik fıiskolába… tehát, akinek mondjuk adott idın belül lesz egy diplomája. A magyar lányokkal meg úgy vagyok, hogy én… hát akárhogy is nézzük, de valahogy nem szeretek alul lenni. Már pedig az a gyanúm, hogy egy ilyen kapcsolatban én mindig CSAK a cigány maradnék, akinek örülnie kell, hogy a magyar lány LEERESZKEDETT hozzá. Nahát az ilyesmi nekem nem megy! Én egyenrangú kapcsolatot szeretnék. persze, lehet, hogy csak én vagyok túl bizalmatlan, de olyan magyar lánnyal még tényleg nem akadtam össze, akivel úgy el tudnám képzelni az életemet. Elıbb-utóbb kibukna az etnikai ellentét a kapcsolatunkban. Ha köztünk nem is, de a szülei állandó nyomást jelentenének. Aztán ha az sem, akkor a gyereknevelésrıl biztos, hogy más lenne a véleményünk. Szóval, ez még a jövı titka. Én mindenképpen a cigányok közé sorolnám magam, ha tetszik, ha nem, attól a tény az még tény. Azon belül pedig a magyarcigányokhoz, hisz én már nem tudok cigányul, bár nagyon szívesen megtanulnék, a szokásokat, hagyományokat se nagyon ismerem, még kevésbé követem, bár tisztelem. Inkább a dolgokhoz, emberekhez, magához az élethez való spontán hozzáállásom az, ami valahogy sajátosan cigány. Persze ezt gyönyörően le lehet fedni az intellektussal, álarcokkal, de én pontosan tudom magamról, hogy mikor vagyok cigány, és ezt más cigány ember is azonnal fogja. A cigány probléma megoldását én is, csakúgy, mint sokan mások, a tanulásban látom, és legalább olyan fontos emellett a munkahelyteremtés, mert csak egy stabil családi háttér képes biztosítani a bázist a tanuláshoz. És persze, az óvodánál kellene kezdeni a dolgot. Én, például ha nem kapnék ösztöndíjat, többek között a Sorostól, most pedig még az Igazságügyi Minisztériumtól is, szép álmok így, vagy úgy, de bizony nem tudnék tanulni. Kénytelen lennék dolgozni, hogy eltartsam magamat. Glonczi Ernı

47

Ágnes 23 éves Huszonhárom éves vagyok, Sajószentpéteren születtem. Anyám miskolci, apám sajószentpéteri. Gyerekkoromban az ı szüleinél laktunk. Három testvérem van, egy fiú, két lány. Jelenleg a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Intézetében tanulok, ötödik évfolyamon, magyar szakon. Most is Sajószentpéteren lakunk, benn a magyarok között, elég jó körülmények között….már mint az ottani viszonyokhoz képest elég jó körülmények között. Kertes házban lakunk, ilyen kockalakás, szintes, beépíthetı tetıtérrel. Minden testvérem otthon lakik, elférünk. Nem tudom pontosan, hogy hány négyzetméter az egész, de nagy kert is van hozzá. Háromszobás, de egy nagyon nagy konyha, nappali is van, és anyuék ott alszanak, van egy nagy sarokülı, ami beforditható ágynak, úgyhogy ık ott alszanak. Egy szoba az öcsémé, egy a két húgomé, egy meg az enyém volt, de most az egyik húgom beköltözött, mert én itt lakom albérletben Miskolcon, csak hetente vagy kéthetente megyek haza. Az öcsém két évvel fiatalabb tılem, a két húgom meg elég késın jöttek utánunk, az egyik hat, a másik meg nyolc évvel fiatalabb…..ja….én 1978-ban születtem, az öcsém 80-as, az egyik húgom 84-es, a másik meg 86-os. Istenem, mennyit kellett vigyázni rájuk…..hát, jóformán én neveltem fel ıket! De szeretnek is. Ha hazamegyek, nem tudom ıket lerázni magamról. Nekem panaszkodnak anyura, hogy szóljak már neki, mert nem akarja nekik megvenni ezt meg azt. Na aztán a vége mindig az, hogy belepótolok nekik, hogy vegyék meg. Tudod, hogy van ez. Kazincbarcikára járnak középiskolába, az Egészségügyi Szakközépiskolába. Látják, hogy a többiek milyen márkás cuccokban virítanak, mobiltelefon, minden, nekik meg most nem megy olyan jól, sok mindent nem engedhetnek meg maguknak, amit szeretnének….meg amit azelıtt esetleg megengedhettek volna maguknak. Apám vállalkozó. Az elején nagyon jól ment neki a bolt, de tavalyelıtt volt egy nagyon súlyos infarktusa, és azóta már nem úgy dolgozik. Megbízásokat se nagyon kap, olyan is van, hogy fél évig nincs semmi munka. Ilyen szocpolos házakat építettek, bontottak,….nem tudom pontosan, de ilyen dolgokat vállaltak fel, nagyrészt építkezéseket. De most már befulladt neki, hogy 48

Ágnes beteg. Nem bír éjjel-nappal menni, szervezni, felügyelni a dolgokat, harcolni, hogy ı kapja meg a megbízást, satöbbi….most is már vagy hat hónapja nincs semmi munkája. Anyu miskolci, a szülei már itt laktak, de a nagyszülei sajóbábonyiak voltak. Hát most, hogy apu így van, például ı tartja el a családot. İ azt csinálja ami éppen adódik. Kereskedıcsalád, a testvérei is mind zöldségesek, kisiparosok,….szóval nekik engedélyük van, de anyunak nincs. İ csak megy faluzni az asszonyokkal. Megveszik olcsóbban az árut: ruhanemőt, edényt, mikor mit, és viszik kiesı, távolabbi falukba eladni. Ott meg örülnek nekik, általában már várják ıket, mert ugyanazokba a falukba járnak vissza, és már jól ismerik ıket. Mindig felírják, hogy kinek mire van szüksége, például gumicsizmára, bakancsra, téli meleg dzsekire, melegítıre, munkásruhára, és akkor ık megveszik vagy Miskolcon vagy Nyíregyházán vagy Pesten, és elviszik neki. Persze anyám is, apám is oláhcigány, hát anyámnak a családját te is ismered, nem? Anyám mindent megért, de beszélni már nem beszél cigányul, csak a szülei. Apáméknál ugyanez a helyzet. Úgy hogy minket nem tudtak megtanítani. De én most tanulok cigányul. Pesten szerveznek tanfolyamokat, amirıl tudok, a Choliék, de hát oda nagyon problémás lenne feljárni, így egyelıre csak magánúton tanulok, szótárból, meg a Mami még él, nála szoktam lemenni. İ tud, de amit felolvasok neki a szótárból, sok szóra azt mondja, hogy ı még azt soha az életben nem hallotta, pedig tényleg rengeteget járt a Papuval lóvásárokra, az ország minden tájára. Ezek a szavak valószínőleg nyelvújítási szándékkal születtek, egyszer majd valószínőleg el fognak terjedni, de egyelıre én maradok a Maminál, mert ı autentikus. Meggazdagodni a kereskedésbıl nem lehet, de annyit tud keresni, ami elég, hogy eltartson minket. Amíg apu dolgozott a BVK-ban (Borsodi Vegyi Kombinátban) addig is ı tartott el minket. Oké, mondjuk apu is jól keresett, mert mit tudom én, milyen csoportvezetı volt, szakmunkás volt, amúgy elvégezte a vegyipari technikumot….de a konyhára mindig anyu kereste meg a pénzt. Amit apu keresett, az másra volt félretéve. Szerencsére soha nem ivott….na jó, mit tudom én, ha családi összejövetel volt vagy ünnep, akkor igen, de amúgy nem. Na, szóval apu dolgozott, anyu faluzott, én meg vigyáztam a gyerekekre, mármint a két kishúgomra. Azért mondom, hogy jóformán én neveltem ıket. 49

Ágnes

Én mindent megcsináltam már hat évesen. Anyu odatette nekem a kisszéket az asztal elé, elém kötötte a kis kötényt,….elıtte szappannal jól megmosta a kezem….és tésztát gyúrtam. İ csak ott állt, fızött, nézte, hogy csinálom és mondta, hogy mit, hogy kell. Úgy hogy én már gyereknek is kész gazdasszony voltam. Mostam, fıztem, takarítottam, mindent a világon, amit csak kellett. Mire gyöttek haza, mán kész étellel vártam ıket. Igen. De nem, hogy pepecseltem vóna vele félnapokat, hanem sitty-sutty, oszt mán kész. Mai napig a parasztok halnak el rajta az albérletbe is, ha nekiállok fızni, egy félóra múlva mán akármilyen étel kész a kezem alatt. Azok meg ott pepecselnek félnapokat a konyhába, hogy nem lehet tılük bemenni semmit csinálni. Azt mondják nekem, adjam már meg a receptet.-Dikh, mondom magamba, hát honnan vegyek én nektek receptet.--Mondom nekik, jaj ,a költözésnél minden receptem elkallódott!—Kanyu! Na, hát most mondjam nekik, hogy a tályog se fız receptbıl? Amit láttam, amit tanultam, meg amit magamtól kigondolok. Mert ık meg mindent receptbıl csinálnak, oszt még se ér egy fillért se az ételük— Hát például, most nemrég, mán annyira megehettem vóna egy kis jó túrós galuskát, de ahogy mi szoktuk csinálni! Na, mert hát tudod, én itt a menzán nem eszek, a McDonaldsban, ahol dolgozom, ott meg mi van! Én azt nem is eszem, csak ha már végképp nincs más és épp bent vagyok. Úgy, hogy fogtam magam, lementem a piacra, a csarnokban a parasztasszonytól vettem egy fél kiló jó házi túrót, három deci tejfelt, meg házi vajat, tojást. Nahát, ne tudd meg, mennyibe került, de hát kit érdekelt, mikor mán a nyálam csorgott el érte! Ja, persze, meg még házi szalonnát is vettem. No, hazamegyek, azt mondja a lakótársam: Kérsz? Nagyon finom milánói makarónit csináltam, még van egy fél adag.—De hát azt is hogy csinálják? Kifıznek egy csomag tésztát, ráöntik azt az üveges szószt, és jól van. De se egy kis darálthúst, vagy császárszalonnát, a világon semmit nem tesznek alá. Nahát kinek kell az?—Nem kérek, Évike – mondom – mert én is fızni fogok. Na, elıkészítettem mindent, elıször kifıztem a nokedli tésztát, egy lábasba félretettem. Kisütöttem a szalonnát, a tepertıt kiszedtem, azt már rádobtam a tészta tetejére. Abba a szalonnazsírba beledobtam a vajat, meg a tejfelt és együtt kipirítottam az egészet. Mikor már a vaj is kipirult benne, és felgyött a habja, hát annak olyan szaga van, hogy veri le az embert( Na ezt ráloccsintottam a tésztára, rá a túrót, sót, megkavartam, kész a túrós galuska. Majd, mikor kijön az Éva, azt mondja: Mit fızöl, mert olyan jó illata van. Mondom: Hát szedek neked, egyél. Kiszedek neki egy nagy tányérral, hát mind megette, azt mondja, adjam mán meg a receptet. Nahát én meg így elmondtam neki, hogy mit, hogy csináltam, meg miket vettem bele, az majd elájult. Azt mondja: Jaj, hát akkor mennyi ennek a költsége, meg hány adag? İ azt a milánóit 400 forintból hozta ki. Na, látod, - mondom neki – ez meg 1400.De ha jót akarsz enni, akkor nem kell 50

Ágnes sajnálni a hozzávalót. Mert ha sajnálod, akkor sose lesz jó, amit fızöl……Dikh, miket beszélek ennek a cigányembernek! Nahát csak arra mondtam el ezt, hogy nálam sose volt gond a házimunka, meg a fızés. Jaj, ne nevettess mán te fiú, hogy ha lesz egy uram ki fog dagadni mellettem! Hát egyen! Egy embernek enni kell, mert akkor minek az élete, ha még az ételt is sajnálja magától? Kinek milyen az evése, úgy áll az élethez is! Áh lett vóna férfi, de nem jött össze. Most már meg nem is érdekel. Ha eddig nem mentem férjhez, akkor most már hova rohanjak? Majd eljön az is. Ha meg nem, hát az se baj. Jó nekem így magam. Egyáltalán nem hiányzik senki! Független vagyok, azt csinálok, amit akarok, senki se mondja meg, mikor mit csináljak, hova menjek, mikor jöjjek. Több kérım is volt, még otthon. Az egyik cigányember ott, egy nagy hatalmas tanyája van, vagy kétszáz lóval, még gyereknek kinézett a fiának. A kisebbiknek. El is jöttek a fiúval, hogy megkérjenek, hogy hadd járjon hozzám a fiú. Apám azt mondja, hát ne engem kérdezzetek More! Hát ott van a lyány ıt kérdezzétek! Én meg elszaladtam! Nem tetszett az a fiú. Utána még sokszor járt arra, be is jött, mintha apámhoz jönne valamiért, megvárt az úton is, hogy beszéljen velem, de aztán megmondtam neki, hogy nekem nem kell, nézzen más lyány után. Utána kerülték is egymást apám meg az ı apja sokáig, mert úgy tett a többi cigánynak, hogy „Mit tart az a lyányáról, hogy az én fiam nem elég jó nekik? Hát nincs az én fiam olyan embernek, mint az ı lyánya asszonynak? Vagy az különb picsából pottyant ki?” Most meg nem olyan régen egy parasztfiú akart minden áron elvenni, de én megvertem. Hát ide figyelj, elıször, amikor megismerkedtünk, ı is ott dolgozik a Mekiben, olyan aranyos volt, tényleg, meg rendes. Nahát együtt dolgoztunk, ha volt idınk szívesen beszélgettünk, de munka után is elmentünk sétálni, moziba, ide-oda. Mindig ı fizetett, sose hagyta, hogy én fizessek, pedig akartam. Mondtam neki, hogy ne csinálja ezt velem, hát nem vagyok én koldus, nem várok én az övére, fizessünk akkor mindent felesbe. Nem. Na, jól van. Majd egy idı után elkezdett hepciáskodni, dirigálni akart nekem, meg parancsolgatni. Hé!- mondom neki - hát te mit képzelsz, hogy kinek fogol te parancsolgatni, vagy kinek érzed te magadat? Hát az uram vagy, vagy mi a gyász eszi a nyakadat? Te nekem nem dirigálhatsz, ahhoz szülessél még meg ötször. Na és e kezdte ott verni a nyálát, hogy márpedig én így, és márpedig ı úgy, és hogy nem errıl szólt a kapcsolatunk, meg ı mennyi mindent fektetett belém. Na erre kaptam fel a vizet, fogtam, úgy pofon vágtam, 51

Ágnes hogy majd össze esett. Na mondom neki, akkor most ez volt a pont a kapcsolatunk végén, amit te kapcsolatnak nevezel. Mert, hogy szerintem meg egy kapcsolat egész másképp fest. Hát azért ha lehet, akkor csak cigány legyen. Oláhcigány. De az a lényeg, hogy szeressem, és ı is szeressen engem….na, látod, ez az én naiv felfogásom: azt mondom elıször, hogy én szeressem. Ja. Nekem tényleg az a fontosabb. Ha kompromisszumot akartam volna kötni, és megelégedtem volna azzal, hogy ha engem szeretnek, csak azért, hogy férjhez menjek, akkor az már rég sikerült volna. De én tényleg a nagy, az igazi szerelemre várok. Nem adom alább! Sajószentpéteren jártam óvodába, az öcsémmel együtt. Én jól éreztem ott magam. Szerettem oviba járni. Emlékszem, volt egy kis szemüveges barátom, a Robi, tudod, ilyen hajlékony drótszárú szemüvege volt, de nagyon aranyos volt. Mindig együtt játszottunk a homokozóban, várat építettünk, vonatot csináltunk, mindig azt játszottuk, hogy utazunk valahová vonattal, míg el nem érünk a várhoz. Én persze királykisasszony voltam, ı meg herceg. De olyat is játszottunk, amit otthon szoktunk, hogy én faluzok, és el akarok neki adni valamit. Neki alkudni kellett, de nem tudta, hogy hogy kell, én tanítottam meg neki. Mikor jöttek érte, már tudták, hogy a homokozóhoz kell jönni, mert ott van velem. Az óvónı is nagyon aranyos volt. Egy barna, hosszú hajú kis vékony fiatal lány volt, Mónika néninek hívták. Szerette a gyerekeket. Én nem szerettem aludni. Olvasta nekünk a mesét, én meg állandóan felültem, gesztikuláltam arra, amit olvasott, arcokat vágtam…ha például a gonosz boszorkányról olvasott, akkor vicsorogtam, forgattam a szememet, vagy tettem magamat félni, de aludni azt nem akartam. Volt olyan, hogy mikor már a többiek elaludtak, kivitt magával a konyhába, nem erıszakolta rám, hogy mindenképp aludjak. Mert, tudod, ha otthon mesélt nekünk valaki, akkor azt nagyon élveztük, bele lehetett szólni, belekiabálni, el lehetett játszani….például mikor a Mami mesélt,…a Hófehérkének egy cigányosított változatát, mi mindig kértük, hogy mutassa meg, hogy milyen csúnya volt a boszorkány. Akkor ı összeboglyozta a haját, kidüllesztette a szemét, vicsorított, úgy ijesztett minket, mi meg tettettük, hogy nagyon félünk. Azt is eljátszottuk, hogy Hófehérke hogy táncolt a törpékkel. Mi voltunk a törpék, ı meg Hófehérke. Egy fehér függönyt tett a fejére, hogy az a menyasszonyi ruhája. Szóval abban, hogy valaki mesél, nekem meg feküdni kell mint egy darab fának, én semmi érdekeset nem találtam. De azért szerettem az ovit.

52

Ágnes Az általános iskolában sem tapasztaltam soha hátrányos megkülönböztetést. De ha netán lett volna ilyen, ott volt az öcsém, ı elintézte volna a dolgot. Mikor már felsısök voltunk, és beszélgettem fiúkkal, ı meglátta, csak elment mellettünk, elég volt egy pillantás, már tudta, hogy mi van. Hogy nyugodtan menjen tovább, nincs semmi gond, vagy álljon meg, és maradjon ott. Ott is egy végtelenül rendes tanárnım volt, magyar szakos volt, de ı volt az osztályfınököm is. Nagyon szerettem, ha találkozunk mai napig is megpuszil, megállunk beszélgetni. Sokszor eljött hozzánk családlátogatásra, mindig mondta anyuéknak, hogy ne hagyjanak elkallódni, mert nekem tovább kell tanulnom. Azt mondta, nem vagyok egy zseni, de nagyon szorgalmas, jólelkő, segítıkész gyerek vagyok. Ha osztályozni lehetne azokat az emberi jó tulajdonságokat, amit ma még nem lehet, ıszinteség, önzetlen jóindulat satöbbi…akkor én kitőnı lennék. Valamiképpen tényleg sorsszerő is volt ez a találkozás, mert azelıtt is az irodalom volt a kedvencem, de hogy ıvele ilyen jó volt a kapcsolatom, el is dılt, hogy ezzel szeretnék majd foglalkozni. Szavalóversenyekre vitt. Nagyon jó érzékkel kiválasztotta, hogy mi az, ami nekem testre szabott. Nagyrészt népies epikai mővekkel indított, például Aranytól a Tetemrehívással hoztam el egy elsı helyezést a megyeirıl. Arany balladáit nagyon szerettem és szeretem ma is. Egyszerően élnek a történetei, élnek a figurái, mint a cigány balladák és mesék figurái. Az embert azonnal magával ragadja, egyszerően beszívja az embert a sztori. Na, szóval én nagyon sokat köszönhetek ennek a tanárnınek, ízig-vérig pedagógus volt, és mindig a saját fejével gondolkodott, a saját szemével látott, nem volt tele a feje elıítéletekkel. Mondom, hozzánk úgy járt, mintha családtag lett volna, anyuék is nagyon szerették, úgy el tudtak mindenrıl beszélgetni, mint egy cigányasszonnyal. Csak egy példa. Egyszer megfáztam, beteg voltam. Mondom anyámnak, hogy én ma nem megyek iskolába. Azt mondja erre: mért, olyan beteg vagy? Mondom, nem vagyok olyan beteg, de nem is érzem jól magam. Na, azt mondja, ha nem vagy olyan beteg, akkor menj be, keresd meg a Katika nénit az óra elıtt, és ha ı is úgy látja, hogy hazaenged, akkor gyere haza lefeküdni. De akkor viszont ágyban maradsz egész nap. Bementem, Katika néni megmérte a lázamat, nem volt hıemelkedésem, benyúlt a szekrénybe, adott nekem egy csomag vitamint, feloldott egy Calcium pezsgıtablettát, megitatta velem, és azt mondta, várjuk meg az elsı óra végét, ha utána sem érzem jobban magam, akkor menjek haza, és ha lázam lenne, azonnal menjek az orvoshoz. Persze, hogy nem mentem haza, már csak azért sem, mert a kedvessége, az, hogy törıdött velem, és látszott, hogy ez tényleg belülrıl jött, többet jelentett minden gyógyszernél.

53

Ágnes Négyes átlaggal végeztem az általánost, ı szólt az érdekemben a gimnáziumban, hogy vegyenek fel. El tudom képzelni, hogy e nélkül nem kerültem volna be. Itt végeztem a Földesben. Az osztályban egyedül én voltam cigány, de az egész gimnáziumban is jó ha voltunk öten. Na, én tényleg itt találkoztam elıször az elıítélettel. Mármint hogy csakis és kizárólag azért utálnak, mert cigány vagyok. Az osztályfınökömmel, ez is nı volt, elıször utáltuk egymást, késıbb aztán ez átment ilyen, na jó, ez van, ezt kell szerelni, muszáj elviselni egymást címő viszonyba. Az elsı órákon már kiszúrt magának és kóstolgatott. Rám nézett, jó alaposan megnézett, aztán a többiekhez fordulva azt mondta: Na, még mondja valaki, hogy nincs az iskolánkban jelen az etnikai sokszínőség. Én úgy elpirultam, biztos, hogy tiszta vörös lett a fejem, mert éreztem…..engem soha azelıtt nem bántottak meg ilyen alattomos, cinikus módon. Ettıl meg olyan dühös lettem, ettıl a tehetetlenségtıl, ahogy a többiek cinkosan, nevetve összekacsintottak felettem, hogy végignéztem én is a többieken, láttam, hogy hátul ülnek egy csomóban ilyen bomber dzsekis szkinhed típusú fiúk, és egybıl kész volt nálam a válasz. Hát, hiába, nem azért, de sose bírtak velem. Igen? - mondom magamban - az úri ribancok ilyen stílusban szokták szidni az ember anyját? Na várjál csak!) Mondom neki: Arra tetszett gondolni, hogy a tanárnı zsidó? Na, erre megfagyott a levegı az osztályban, erre már senki nem mert nevetni. İ viszont olyan lett, mint a paprika. Megköszörülte a torkát, és csak annyit mondott: Úgy látom, egyeseknek már nagyon ki van nyílva a csipája! Majd gondom lesz rá. Na oszt mit tehetsz? – gondoltam, én maradok, ha beledöglesz is! Viszont a matek tanárnım, az megint egy csoda volt! Hála a Jóistennek, de valahogy mindig gondoskodott róla, hogy a dolgaimat egy kicsit kiegyensúlyozza. Az osztályfınökkel szemben ott volt ı. Egy középkorú, meglehetısen határozott, kemény, már-már férfias alkat volt. Legalább is ezt az álarcot forgalmazta az iskolában. Különben meg egy nagyon érzékeny, szép lelkő ember volt, sokat eltőrı feleség és nagyon jó anya. Amikor késıbb közelebb kerültünk egymáshoz lelkileg, gyakran kért tanácsot tılem, hogy mit csináljon az urával, mert üti. Nagyon hosszú ideig tanult ı is az egyetemen, Pesten végzett, és egyszerően nem fért be neki egy komoly kapcsolat, mert dolgozott is szegény, körülbelül olyan cipıben járhatott, mint most én. Úgy, hogy mikor hazajött Miskolcra, összejött ezzel a férfival, aki egy autószerelı volt, egyszerő szakmunkás egy vállalati garázsban, és hozzá is ment. Egy fiuk született. Na és mikor mi beszélgettünk, addigra már úgy elfajult a kapcsolatuk, mondom, hogy már ütötte is. A fiát meg nem érdekelte semmi, csak a pénz, ha kellett, el is lopta az anyjától. Úgy, hogy nekem beszélte el ezeket, én meg valóban el is mondtam neki, ami a szívemen feküdt, ıszintén. İ meg olyan 54

Ágnes szívesen, figyelmesen hallgatta, hogy mit válaszolok, még most is elıttem van! Nagyon szerettem ezt a tanárnıt, mert olyan szerencsétlen volt, és olyan naiv volt az élet területén. Szakmailag kiváló volt, például nekem egész életemben csak ı tudta úgy elmagyarázni a matematikát, hogy megértsem. De a magánéletben nagyon jóhiszemő volt. Talán ezért is szerettem és tiszteltem annyira. Mert olyan kevés ember mer ma már naiv lenni! És még kevesebben merik ezt beismerni. Akkor kedveltem meg, amikor …..azt hiszem már jóval a félév után voltunk, és kihívott a táblához egy feladatot megoldani. Ahogy mentem ki, valaki hátulról bekiabált, hogy ”húzzál gipsy!” Én meg, ez olyan váratlanul ért, hogy megbotlottam, és majdnem hasra estem, ı fogott meg. Én nem szóltam egy szót se, ı viszont nagyon dühös lett a srácra. Megfogta a vállamat, maga mellé állított, és azt mondta a gyereknek: Mit képzelsz te magadról? Miért gondolod, hogy te különb vagy ennél a lánynál, és neked jogod van elítélni, csak azért, mert ı gipsy? És ha te élnél például Szlovákiában és azt mondanák neked: „húzzál maddzzsar!” Az neked hogy esne? Meg ne halljak még egyszer ilyet valakinek a szájából…..Hát, valami ilyesmi, és ettıl kezdve én nagyon tiszteltem és készültem is minden órájára. Nem is tudom, mi lett volna velem, ha a Jóisten nem hoz össze ilyen emberekkel is, akik visszaadják az emberekbe vetett hitemet…..de biztos, hogy idáig nem jutottam volna soha. Mert az élı emberi kapcsolatot szerintem semmi sem képes pótolni. Errıl én tényleg meg vagyok gyızıdve. A saját tapasztalatomból tudom. Itt az egyetemen már más a helyzet. Nem vagyok már gyerek, ha kell megvédem magamat. Meg kellett tanulnom. De itt nem találkoztam nyílt, szemtıl-szembeni ellenszenvvel. Már mint a cigányságom miatt. A hátam mögött persze itt is megy a susmus, de hát azt meg leszarom. Nem dicsekedtem vele soha, hogy cigány vagyok, de soha nem is tagadtam le. Ha a dolognak nincs jelentısége akkor minek mondjam, ha meg jelentısége van, akkor olyan mindegy, hogy mit mondok, nem? Úgy, hogy akár az igazat is megmondhatom, mindig az a legegyszerőbb. Azért dolgozom, mert nem akarom már anyuékat terhelni anyagilag, épp elég gondjuk van szegényeknek…..meg én szeretek a saját lábamon állni, ez az igazság. Örülök, hogy el tudom magamat tartani, ki tudom fizetni az albérletemet, nem kell a kollégiumban laknom, mert azt nem bírnám. Na, az már tényleg sok lenne. Hát amilyen viszonyok ott vannak! Na neeem. Az nem a magamfajtának való. Fenét! Én se vagyok szent, de én úgy nevelıdtem……meg hát gondolom más oláhcigány lány is, hogy vannak olyan erkölcsi szabályok, amik egyszerően belevésıdnek az ember személyiségébe, és….hát az ember nem bújhat ki a 55

Ágnes bırébıl. Na jó. Szégyen, nem szégyen, mán hogy neked kell kibeszélni ilyet, de ott isznak, másznak egymásra egy szobában ki tudja hányan….na neee. Hát nekem ki is csorogna a szemem, én úgyis kimennék, oszt ott hagynám ıket! Hát tudod, hogy nálunk nem szokás a társaságban mások elıtt bizalmaskodni egymással. Ilyen helyzetben én olyan zavarban vagyok, hogy azt se tudom, hova nézzek, amazok meg még annál jobban csinálják. Hát jó, én is voltam már szerelmes, de akármennyire is szerelmes voltam, de a szemem a helyén volt .Anélkül is lehet meghitten beszélgetni, hogy másokat zavarba hozna az ember. Én legalább is így vagyok vele, és azt mondom, jól is van ez így. Én nem szeretnék más erkölcsi normákat felvenni. Meg vagyok elégedve a sajátommal. Jaa! Ennek csupán az az oka, hogy épp veled beszélek és ugrálok a tudatszintek….bocs! nem is tudatszintek, inkább az érzelmi szintek között. De mindkettı a sajátom. Ha intellektuális dolgokról beszélünk, vagy éppen ha egy magyar emberrel beszélek, akkor ezt a normális hangszínt, hangsúlyt, kifejezésmódot használom, amit most. Mert az ilyen élethelyzethez ez kötıdik. De ha egy olyan cigányemberrel beszélek, aki velem azonos vagy közel azonos kulturális közegbıl való, és olyan téma merül fel, ami érzelmi érintettséggel, intenzív emocionális töltéssel bír, akkor átváltok arra a kifejezésmódra, stílusra, ami az érzelmi alaphelyzetekhez kötıdik, ami a szocializáció során rögzült bennem. Mert az emocionális élethelyzetek meg ezt hívják elı, mivel ez kötıdik hozzájuk. Na mosmáá elég tudományos vótam?? De tényleg valami ilyesmi lehet a dologban. És nem azért, mert nem tudok helyesen beszélni……persze, lehet, hogy egy magyar azt mondaná, ha hallaná: Na, a cigány most kimutatta a foga fehérét! De ugyanez a magyaroknál is megfigyelhetı, például ha valaki olyan vidékrıl kerül fel városba, ahol gyerekkorában tájszólással tanult meg beszélni. Nem tudom, biztosan láttad a Sztracsatellát. Na például abban is a doktornı a végén, mikor otthonról telefonál, egyszer csak átvált tájszólásra. Ha például engem gyerekkoromban cigányul tanítottak volna, akkor ilyenkor biztosan cigányra váltanék át. Diglosszia? Nem, ezt a fogalmat nem hallottam még és Réger Zitáról sem. Viszont érthetetlen számomra, hogy akkor az egyetemeken, fıleg a nyelvi tanszékeken, ahol én például még úgynevezett szociolingvisztikáról is szoktam hallgatni, miért nem találkozom ilyen nevekkel, ilyen fogalmakkal. Na jó. Ennyit a felsıoktatásról. Azt hiszem, valamilyen pedagógiai területen fogok dolgozni, de egyelıre még fogalmam sincs róla, hogy pontosan hol és mit. Viszont mindenképpen szeretnék a cigányok közelében maradni, segítségükre lenni…..már persze csak 56

Ágnes képességeimhez és lehetıségeimhez mérten. Nem érdekel a cigánypolitika. Teljesen kiábrándultam. Nem arról szól a dolog, amirıl kellene szólnia. De olyan általam igen tisztelt cigány származású írókban, költıkben, közéleti személyiségekben is mélységesen csalódtam, mint például Osztojkán Béla, akit valóban nagyon tehetséges írónak és költınek tartok, és annak tartanám akkor is, ha történetesen nem cigány lenne. Épp ezért omlott össze bennem a róla alkotott kép, amikor eladta magát a -szeretik így nevezni magukat - legitim politikának. Szóval, rossz felé haladunk, az az érzésem. De hogy mit kellene tenni, vagy mi lenne a megoldás, errıl nekem fogalmam sincs. De ez nem is az én dolgom. Én nem vagyok politikus. Azt sem tudom, velem mi lesz egy év múlva, akkor honnan tudnám, hogy mi lesz a cigányokkal? Egy ekkora tömeggel. Ami ráadásul teljesen heterogén, szervezetlen, érdekviszonyok érvényesülnek benne…..hadd ne folytassam! Persze, odafigyelnék én a kisebbségi híradásokra, infókra, de mondom egyszerően kiábrándultam a dologból. Még a kulturális kiadványokra figyelek leginkább oda. Bari folklórgyőjteménye az valóban hatalmas munka, és gyönyörő, korrekt, azon kívül amit még Choli szerkesztget antológiákat, egyebeket, elég igénytelenül, mert annyi támogató mellett már igényesebb kiadványokat is csinálhatnának, de látszik, hogy határidıs dolgok és az utolsó pillanatban lettek összecsapva. Szentandrássy képei csodálatosak, de úgy látszik, nem tud megújulni…..hát így egy szuszra ennyi. Ha nagyon töröm a fejem…..hát mindenképp valami átfogó, jól koordinált és még jobban ellenırzött kormányzati programcsomag kellene, amit mindenütt végre is hajtanak, ellenırzötten, mérhetıen…….de ha tovább töröm, akkor azt kell mondjam, ez csak egy szintje a problémamegoldásnak. Én szívem szerint azt mondom, hogy az embereken múlik minden. Az emberek képesek arra, hogy a silányból is valami nemesebbet hozzanak ki, és arra is, hogy a nemeset elsorvasszák, elvadítsák, silányabbá tegyék. Az emberek fejében kell helyre rakni a dolgokat. Tehát a humánerıforrásokat kellene kiaknázni, fejleszteni. Na, nézd meg ez a fiú mire vesz rá, hogy ilyeneket mondjak…..mert ugye, azt te is tudod, hogy ezek csak holmi közhelyek, amiket el lehet puffogtatni, de én az ilyet utálom. El tudom mondani, tudom, hogy mit kell, hogyan kell, de azt is tudom, hogy ezek csak üres szavak. Hát kit akarunk becsapni? Na. Egy szóval, ha engem kérdezel és ıszintén felelek: halvány lila gızöm sincs az egészrıl. Amit ezen felül tudnék mondani, na az lenne a blabla….Mindenesetre én ahol tudok segítek, ahol meg nem, ott azt mondom: hopp, na itt vannak a te határaid. Glonczi Ernı

57

Iván 25 éves A nevemet nem mondom be, és nem is adom a beleegyezésemet ahhoz, hogy bárhol, bármikor az nyilvánosan elhangozzon vagy leírják. Persze, ebben már az is benne van, hogy nem használhatják fel semmi másra. Na,….én megmondom neked a frankót, azért jött össze ilyen nehezen ez a beszélgetés….hányadik alkalommal is beszéltük meg? Harmadik vagy negyedik? Na, oké, azok a dolgok akkor tényleg közbejöttek, de megmondom az igazat, ellenérzésem is van az ilyesmivel kapcsolatban. Mi az, hogy most én velem interjút készítesz? Miért? Miért nem készítel azzal a sok ezer magyarral, arabbal, erdélyivel, akik még rajtam kívül az egyetemre járnak? Mert, hogy ezt akár úgy is felfoghatom, hogy engem ezzel diszkriminálsz, az etnikai hovatartozásom szerint választottál ki. Nem, azért nem egészen hülyeség, amit mondok, mert azt megértem, hogy információt kell győjteni a cigánygyerekek életútjáról, meg, hogy mi motiválta ıket a továbbtanulásra, de az ilyen interjúkban egy csomó olyan személyes dolog, vagy esetleg konkrét eset vagy leírás szerepelhet, amik lehetıvé teszik a beazonosítást, és ezzel együtt azt is, hogy visszaéljenek valahol valakik a szerzett információval….. Jelenleg a Miskolci Egyetem második évfolyamos jogi hallgatója vagyok. Miskolcon lakom a szüleimmel.1976-ban születtem, a szüleim magyarcigányok….vagy, másképp romungrók. Apám zenész családból származik, a családja Alsóvadászon élt. Most már idıs, de még a legutóbbi idıkben is muzsikált, a Hági Étteremben volt prímás. Nagyon jó zenész volt, tényleg hívták nagyon sokfelé, a Balatonon is sokat voltak lenn idényben, mert ismerték az ottani vendéglátósok meg az ottani zenészek is, és amikor arról volt szó, hogy na most akkor indul a szezon, és kellene egy jó zenekar, érdeklıdtek az ottani zenészektıl, akik már több idényben is visszajártak oda, hogy ismernek-e egy jó zenekart, aki lemenne, rögtön ajánlották apámékat. İk meg persze, hogy nem engedték el a jó lehetıséget, úgy hogy vagy tíz éven át szinte tavasztól ıszig mindig lenn voltak, csak késı ısszel jöttek haza. Én akkor olyan nyolc-tízéves lehettem, abban az idıben szinte alig találkoztam vele, csak télen, minket jóformán teljesen anyánk nevelt fel. Ha otthon volt, akkor meg rosszabb volt nekünk, mint amikor lenn volt a Balatonon. İ állandóan éjjel járt muzsikálni, egész éjjel oda volt, kora reggel vagy hajnalban jött haza. Na, olyankor anyámnak ugyanúgy várni kellett, fel kellett kelni 58

Iván neki, és az ételt elé tenni. Mindig késı este fızött, hogy mi már alig bírtuk kivárni, hogy kész legyen, elıbb adott anyu nekünk enni, mi lefeküdtünk, aztán ı is evett….ı mindig azt ette, amit mi meghagytunk, vagy esetleg tett hozzá magának még, de a javát apunak tette be a sütıbe….tudod, olyan régi sparheltünk volt, úgy mondtuk mi, hogy masina. Mert akkor még Diósgyırben laktunk ilyen közös udvaros házban, csak félkomfortos volt, a vécé kinn volt az udvar végében, az közös volt, és odabenn volt egy fali csap. Ennyi. De szénnel, fával kellett tüzelni ebben a hagyományos masinában. Na, annak a sütıjébe tette be apunak a kajáját, hogy hajnalban, ha hazajön, még meleg legyen. Pontosan emiatt, hogy ı hajnalban jött haza, egész délelıtt aludt, nekünk meg csendben kellett lennünk. Nem tudtunk se játszani, se beszélgetni, semmit a világon, mert anyánk rögtön ránk szólt, hogy csendben legyetek, mert apátok alszik, tudjátok, hogy este megy muzsikálni! Mi meg húztuk a szánkat, meg duzzogtunk, hogy hát, tudjuk, ı mindég muzsikál, oszt nekünk mindég csendbe kell lenni, sose jácchassunk semmit. Egyszer a húgom nagyon mérges lett, ahogy anyu rászólt, és akkor kifakadt. Kiabált anyuval, azt mondta neki: Óh, mi a lyukamat alszik állandóan az urad?! Az mindég alszik? Na, nekem ha lesz egy uram, nekem az biztos, hogy muzsikus ember nem kell! Minek kelljen? Ennek, hogy éccaka sosincs, nappal meg csak alszik? Na, nekem nem kell! Akármi legyen, csak ne muzsikus! Apánk meg hallotta bent, ahogy feküdt. Kiszólt. Azt mondta: gyere csak be, te kislyány! Jaj, - mondom neki- na most lesz neked! Mentem utána hallgatózni az ajtónál, hogy mit mond neki, vagy bántja e vagy nem. Hát nem bántotta aztán….sose bántott minket. Azt mondja neki: Héj, gyerekem, hát te nem muzsikus családbul vagy? Hát akkor te kihez akarnál menni, valami oláhcigányhoz vagy valami dögöshöz? Mink evvel keressük a kenyerünket, mert ehhez ércsünk. Nem tudom, hogy állna a szád, ha nem mennék muzsikálni, oszt anyádtul kérnél enni, ı meg azt mondaná, hogy nincs, gyerekem, mer apád nem ment muzsikálni. Na, aztán a húgom tényleg be is tartotta a szavát, mert nem muzsikushoz ment férjhez. Apám akkor hagyta abba a muzsikálást, amikor a rendszerváltás után átalakultak a vendéglátók, és akkor már egyszerően nem volt rá szükség. Utána még el-elhívták egy-két helyre alkalmanként, de aztán az is elmaradt. Most már elég idıs, 61éves, beteges is, most már ha hívnák, se tudna menni sehová. Már elég régóta itt lakunk az Avason, mert a diósgyıri házunkat annak idején szanálták, és ahelyett kaptuk ezt a bérlakást. Ez egy plusz két feles, azt hiszem 60 59

Iván négyzetméteres az egész. Ez összkomfortos. Négyen lakunk benne: apu meg anyu a nagy szobában laknak, az öcsém az egyik fél szobában, én meg a másikban. Anyuék nyugdíja összesen kb.55 ezer, az öcsém dolgozik a vasútnál, kalauz, ı keres havi 60-at, abból általában 20 ezret szokott odaadni anyunak a kajapénzbe, én meg most sajnos nem dolgozok sehol, csak az ösztöndíj van, meg ha valamilyen pályázaton nyerek, például a Sorostól szoktam kapni ezt a tanulmányi ösztöndíjat. Így, ha összeszámoljuk, olyan 120 ezer körül jön be havonta négyünknek. Ebbıl egyáltalán nem lehet nagy lábon élni, csak arra jut, ami a legszükségesebb. Nekem meg fıleg, mert én adok haza legkevesebbet, sıt azt lehet mondani, hogy semmit sem, mert tılem el se veszi anyám, azt mondja: tedd csak el, ha kell venned egy könyvet, vagy valamit fizetni kell az egyetemen, legyen nálad pénz. Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legidısebb, én 25 éves vagyok, a húgom 24, az öcsém 23. A húgom férjnél van, ık is itt laknak Miskolcon, a Bábonyibércen. A férje elég rendes csávó, én elég jól kijövök vele. Oláhcigány, más a természete, mint nekünk. Más a gondolkodása is, másképp áll hozzá a dolgokhoz. Amikor megismerkedtek a húgommal, annyi tényleg megvolt benne, és ez becsületére kell, hogy váljon, hogy soha nem akarta kihasználni a húgomat. Amikor már találkoztak kétszer, háromszor, nem volt köztük még semmi, de tetszettek egymásnak, úgy volt, hogy együtt fognak járni. Akkor az volt neki az elsı, hogy azt mondta a húgomnak: Na, akkor vigyél fel, hadd beszéljek a családoddal, meg az apáddal. A húgom ettıl megijedt, mert nálunk nem szokás ez. Azt mondja neki: Hát minek vigyelek fel, mit akarsz te a apámmal beszélni? Azt mondja erre: Hát, csak azt szeretném megkérni tıle, hogy járhassak hozzád, mert nálunk meg ez a szokás, hogy nem szoktuk titokban meg sunyiban tönkretenni a lányokat, utána meg szevasz, hanem ha valaki tetszik, komoly szándékunk van vele, akkor beszélünk az apjával, hogy járhassunk hozzá. Így aztán fel is jöttek, onnantól kezdve együtt jártak. Kábé egy év múlva esküdtek meg, nagy felhajtást csinált a családja, több százezer forintot költöttek a lakodalomra, ott tartották a fiú szüleinél, mert ık kertes házban laknak, szintes lakásban, nagy területtel. Az már a legelején kikötése volta fiúnak, hogy ı hozzánk nem költözik, ahogy ı mondta, abba a kis lyukba. Ezt már csak a húgom mondta el nekünk, mert amúgy ı soha nem mondana sértıt apura vagy anyura, nagyon tisztelettudóan beszél velük. De a húgom elmondta, hogy például azt mondta, ahányszor nálunk evett, mindig éhesebben ment el, mint ahogy megérkezett, mert anyám beteg, meg diétás ételeket fız. İ otthon például soha sem ette meg a krumplistésztát, meg a

60

Iván fehérbab-levest, mert szerinte az a legcsóróbb étel, de ha nálunk az volt, és megkínálta anyám, evett belıle. İk kereskedık. Lovakkal is kereskednek, meg járnak teherkocsikkal fémeket vásárolnak fel, aztán eladják, meg diófákat, ilyesmiket, annyira pontosan nem tudom, de jól élnek, nem nélkülöznek. Már két gyerekük van, egy fiú, meg egy lány, az egyik azt hiszem jövıre megy suliba, a másik meg most másodikos. Elég gyakran feljönnek meglátogatni anyuékat, olyankor beszélgetnek, a sógor fel szokott hozni egy üveg bort apunak, a húgom meg anyuval kimegy a konyhába, mert ı meg ennivalót hoz. Szereti a férjét, azt mondja szeret köztük lakni, nincs semmi problémája. Jól bánnak vele, de az elején nekünk kicsit furcsa volt……már ahogy öltözködött is, mert úgy öltözött, mint a sógornıi, meg ahogy az oláhcigányoknál szokás. Emlékszem, egyszer az elején, mikor fent voltak nálunk, és elmentek, anyu egész este sírt, hogy jaj, Istenem, oláhcigányt csináltak a lyányomból! Hát, szerintem mi vagyunk a legjobb fajta cigányok, már ne is haragudj meg ezért! Mert a muzsikus cigány a világon mindenhol el van ismerve, akárhová mész, zenész cigányok mindenhol vannak, és mindenhol megbecsülik ıket. Mert kulturáltak, tudnak viselkedni, nemcsak a családban, nemcsak az asztal mellett, de bármilyen nem cigány társaságban is. Hogy mondjam? Mi már civilizáltabbak…..vagy asszimiláltabbak vagyunk. Én már …..most ne vedd nagyképőségnek, mert tudom, hogy ha valaki rám néz, akkor rögtön látja, hogy cigány vagyok, mert látszik rajtam, de a családomban egyedül én vagyok ilyen fekete, meg apám, már a nıvérem meg az öcsém nem. Na szóval, én már nem is nagyon érzem magam cigánynak. Mások azt mondják rólam, de én nem érzem magam annak. Jó, azt tudom, hogy cigányok vagyunk, mert annak születtünk, de ezen felül én nem tudom, hogy mi lenne az, ami megkülönböztet minket a magyaroktól. Ugyanúgy élünk, ugyanúgy dolgozunk, tanulunk, mint ık, úgy hogy én nem látok semmi különbséget. Azt mindig hallottam gyerekkoromban is, hogy mi cigányok vagyunk, meg azt is, hogy mi vagyunk a legjobb fajta cigányok, mert zenészek vagyunk. Olyat is mondtak, hogy mi úri cigányok vagyunk, de én sose éreztem úgy, hogy ettıl én más lennék mint a magyarok.

61

Iván Az öcsém 23 éves, a Barossban végzett, a közlekedési és postaforgalmiban. Kalauz….vagy már vonatvezetı? Nem is tudom. Kicsit szélhámos ı is, de hát! Neki is volt felesége, meg van egy gyereke is, de a gyerek az anyjánál van, mert nem élnek együtt. Összejöttek, valamelyik diszkóban és …..hát na! Megtörtént. Terhes lett, de már nem lehetett el se vetetni. Járt oda a barátnıjével együtt, terhesen, mindig csengetett fel neki, lement, mert nem akart balhét, aztán mikor meglett a gyerek, egy nagyon aranyos kislány különben, összeálltak. Ott lakott a lány szüleinél azt hiszem három vagy négy hónapig, utána összevesztek, hazaköltözött. Le szokott menni megnézni a gyereket olyankor, amikor fizetést kap. Ad a gyereknek pénzt, de olyan sokat nem tud adni, mert anyunak is oda kell adni valamennyit….habár, gyakran van olyan is, hogy odaadja, és mit tudom én, egy hét múlva, mikor már elbulizta, ami megmaradt, akkor anyutól szépen visszaszedi, amit odaadott. Anyám nem zenész családból származik, ı egyszerően csak magyarcigány. A szülei Alsózsolcán laktak, már mindketten meghaltak. Igazándiból nem tudom, hogy pontosan mivel foglalkoztak, de a faluban ami jött, azt csinálták. Alkalmi munkákat, napszámba mentek kapálni, meg ilyesmi. Azt tudom, hogy ık nagyon szegények voltak. Anyu az iskolában is csak az elsı négy osztályt végezte. Volt egy idıszak, amikor dolgozott, amikor már mi nagyobbak voltunk. A MIK-nél lépcsıházakat takarított. Amikor apu hazajött hajnalban, evett, lefeküdt, ı meg akkor indult takarítani. Aztán ott a lépcsıházakban egy pár lakóval olyan jó kapcsolatba került, hogy elhívták a lakásukba is takarítani, adtak neki pénzt, ruhákat, élelmet. Sokszor annyi ruhát hozott haza, hogy alig bírta el. Volt abban minden! Akkor válogattunk, kinek mi kell, kire mi jó. Legtöbbször olyan ruhát hozott, ami nem tetszett, nem akartam hordani. Olyankor mindig azt mondta: jógyerek, hát hogy gondolod, hogy az nem jó? Hát a nagy úriasszony adta! Amit az úriasszony adott, az csak jó lehetett. Egyikünk sem járt óvodába, mert anyu addig otthon volt velünk, amíg iskolába nem kellett mennünk. Én a harmadik osztályig még Diósgyırben jártam iskolába. Nem volt semmi különös, amire emlékeznék. Vegyes osztályok voltak, elég sok cigány lakott abban az idıben ott, az osztály fele cigány volt. Ott volt mellettünk a Zeneiskola is, apám velem is megfogatta a vonót, be is íratott mindegyikünket, engem meg az öcsémet hegedőre, a húgomat meg gordonkára, de nem bírtuk a győrıdést. Eleve, egész délelıtt a rendes iskolába kellett járnunk, a Zeneiskolába délután kellett volna menni, volt olyan is, hogy délután öt vagy hat 62

Iván órakor. Na hát arra kinek volt már energiája?! A másik meg, én a magam részérıl a kottaolvasást nagyon nehezen tanultam meg, sıt még most se merem azt mondani, hogy megtanultam, de hallás után most is el tudok játszani egy-két dolgot. A gitárhoz sokkal nagyobb kedvem lett volna, az öcsémnek meg a dobhoz. Késıbb a nagybátyámtól kaptam névnapomra egy ilyen egyszerő akusztikus gitárt, azon több mindent tudok játszani. Ha néha összejövünk, én gitározok, az öcsém dobol, a húgom énekel. Én egyszerően nem emlékszem már azokra az évekre, se az osztálytársaimra, se a tanáraimra, olyan tök homály az egész. Már a 7.-8.körüliekre jobban. Ez már az avasi suliban volt, itt is voltak cigány osztálytársaim, de nem tartottuk ezt különösebben számon. Legfeljebb annyi volt a különbség, hogy mi tényleg fél szavakból is értettük egymást, de szavak nem is kellettek, elég volt egy tekintet, egy mozdulat, és már tudtuk, hogy mit akar mondani a másik. De itt a magyar gyerekek is nagyon huncutak voltak, némelyik tényleg rafináltabb volt, mint a cigányok. Még jobban átkozódtak, meg cigányosabban beszéltek, mint mi, mert mi elıttük azért próbáltuk visszafogni magunkat. A tanárok úgy álltak hozzánk, hogy jó, oké, vége az órának és kész….szóval nem nagyon érdekelte ıket az egész, el voltak fásulva. A nyolcadik után felvettek Perecesre villanyszerelınek, de egy fél év után otthagytam az egészet. Nem tetszett, egyszerően nem érdekelt. Nekem eszembe se jutott volna, hogy oda jelentkezzek, az osztályfınöknım javasolta, hogy azt írjam be, mert oda biztos felvesznek. Igen, tényleg felvettek, de minek? Az az igazság, hogy akkor nekem még fogalmam sem volt róla, hogy mit szeretnék, vagy mit akarok tanulni. Leginkább semmit sem akartam tanulni, mert annyira elegem volt már az iskolából! Nagyon untam. Az egy börtön volt, komolyan, még egy évet már biztos nem bírtam volna ott ki. A kötöttség miatt. A sok kötelezı ez meg az miatt. Amiatt, hogy percrıl percre megmondják, hogy most épp mit KELL csinálnod. A sok tiltás. A sok utasítás. Aztán nem jártam iskolába. Egy ideig minden reggel elmentem, mintha iskolába indulnék, de eszemben sem volt bemenni. Inkább elmentünk egy páran ide-oda csavarogni. Amikor kiderült, azt mondta apám, jó, ha nem tanulok, akkor dolgozzak. Volt a vendéglıben ismerıse, és felvétetett hatórás munkába a konyhára, kisegítınek. Na ott aztán mindent kellett csinálni, mindenki a fınököm volt, tedd oda - hozd el, szóval elég tré volt. Két évet mégis kibírtam, mert muszáj volt, tényleg beláttam én is, hogy anyámékra nem támaszkodhatok, hogy teljesen ık tartsanak el.

63

Iván Beiratkoztam esti tagozatra a gimnáziumba, úgy érettségiztem le. Akkor azért már különbséget tudtam tenni a dolgok között, kezdtem keményebben tanulni, mert már érdekelt is, és meg is lett az eredménye: ötössel érettségiztem, jelentkeztem a jogra és másodszorra felvettek. Most másodéves vagyok. Hát, nagyjából ennyi a történet. A gimnáziumban nem is alakulhatott volna ki szorosabb kötıdés a tanárokkal, hisz egy héten csak két nap találkoztunk. Emiatt az osztálytársakkal sem volt nagy barátság. Mindenki végigülte azt a két napot, figyelt, mert negyedéves beszámolók voltak, készülni kellett, a szünetekben egy cigi közben eldumálgattunk, aztán meg mindenki ment a saját dolgára. Nem éreztem semmilyen megkülönböztetést se a tanárok részérıl, se a társak részérıl. Nem voltam egyedül, volt még három cigánylány az osztályban, meg rajtam kívül még egy fiú. Itt az egyetemen nem mondom, hogy kedvelnek, de azt se, hogy nem. De nem azért, mert én cigány vagyok, ık meg nem, hanem azért, mert máshonnan jöttek. Hát azt ugye mondanom sem kellene, hogy rendszerint a papa vagy a mama is jogász vagy orvos, de mindenképp diplomás, értelmiségi. Elıre jól kiépített úton járnak, a fenekük alatt kocsi, mobiltelefon, márkás cuccok, meg egy rakás lóvé a zsebben. Nahát csak ennyi a különbség köztünk. És hát az olyan járulékos hátrányokról már nem is beszélve, hogy nem tanultam informatikát, csak guvadt a szemem elsıben, amikor az elsı dolgozatot e-mailben vagy floppin kérték leadni….ez egyedül nekem okozott gondot. Mint ahogy az is, hogy megvegyek egy új könyvet a könyvesboltban mondjuk 6 000 Ft-ért. Sokszor még annyi pénzem sincs, hogy egy kétoldalas jegyzetet lefénymásoljak. Valahogy vonzóvá kéne tenni a tanulást a cigány gyerekek számára. Mert ebben az oktatási rendszerben egy életre megutáltatják velük az iskolát is meg a tanulást is. Csak így lehetne elırelépni. De ehhez csak a pedagógusok kevesek. Egy jól összehangolt, egymásra épülı vagy egymást kiegészítı roma program kellene, ami nemcsak az oktatásra, de a családok szociális, mentális helyzetére is kiterjedne. Én majd, ha egyszer végzek, azt hiszem a polgári jogok védelmével szeretnék foglalkozni. Arra ugyanis azt hiszem, nagyon nagy szükség van, a létezı civilszervezeteket magyarok tartják fenn, magyarok támogatják, magyarokat alkalmaznak, szóval mintha pont a cigányok maradnának ki az egészbıl, akiknek a nagy hányada valamilyen módon érintett. Mert nagyon sok cigányt ér jogsérelem, mégis, pont a cigányok közt vannak a legkevesebben, akik kompetens módon részt tudnának venni az ez ellen folytatott küzdelemben. 64

Iván

Persze én figyelemmel kisérem a kisebbségi politikát, a kisebbségi önkormányzatok tevékenységét, de leginkább a Roma Polgárjogi Alapítvány és más jogvédı szervezetek munkája érdekel. Ezekre nagyon nagy szükség van ahhoz, hogy a cigány emberek is úgy érezzék, jogállamban élnek. Ma még tényleg egy csomó diszkriminációt, burkolt vagy nyílt jogsértést el kell, hogy viseljen egy cigány ember, mert ezek annyira általánosak, hogy nap mint nap találkozik velük. Naponta meg ugye épesző ember nem tesz feljelentéseket. Ráadásul ha akarna, se tudna, mert vagy fel sem veszik a rendırségen az ilyen feljelentéseket a cigány emberektıl, egyszerően elküldik ıket, vagy ha meg fel is vennék, nincs bizonyíték arra, hogy itt jogsértés történt. Elég, ha csak az álláshirdetésekre gondolsz. Ha meg is felelsz a feltételeknek, mire odaérsz és meglátnak, addigra biztos, hogy már nem lesz aktuális. Ha viszont utánad egy félórával egy láthatóan magyar ember megy be ugyanarra az állásra jelentkezni, ıt biztosan fel fogják venni. Hát szóval lehetne még ragozni a dolgot, de errıl ennyit. Persze, hogy cigány vagyok. Ez ellen nem tehetek semmit. Ez olyan, hogy negyvenhármas lábam van. Ha tetszik, ha nem, ez van. Nem vághatok le belıle, de nem is toldhatok hozzá. A cigányság kultúrája nagyon szép, meghitt, ıszinte, már szinte naiv. De azok számára, akik nem ismerik, vagy nem abban nıttek fel, érthetetlen és bizalmatlanságot kelt, pont azért, mert nem látja át az egészet, csak egy-egy kis darabot. Én például muzsikus cigány vagyok. Nálunk kevesebb ilyen kultúrspecifikus dolog létezik, például nem beszéljük a cigány nyelvet, tehát még nekem is szokatlannak tőnnek például egy oláhcigány családnak a szokásai. Mondjuk azóta már nem annyira, amióta a húgom köztük él. De nekem mégis csak könnyebb megérteni, elhelyezni az egészben, mint például egy magyarnak. Mert a cigány az csak cigány, akármilyen is, és én azt mondom, hogy sokkal több bennük a közös, mint az eltérés…..Na, várjál, mondok erre egy példát: Egyszer feljött a húgom, és ott volt nálunk épp az egyik magyar szomszéd is. A húgom mondja, hogy a férje családjából az egyik 14 éves lányt most adják férjhez egy fiúhoz. Erre a szomszéd persze rögtön fújgatott, és felháborodott, hogy micsoda erkölcstelen dolog egy ilyen kis gyereklányt férjhez adni. Én nem szóltam egy szót se, de pontosan tudtam, hogy a húgom mit fog neki válaszolni. Azt mondta: ez éppen hogy az erkölcse védelmében történik így, mert ha netán késıbb nem szőzen menne férjhez, az nagyon nagy szégyen lenne az egész családnak. Szóval egy cigánynak valahogy az egészet könnyebb átlátni.

65

Iván Jó, én azt mondom, hogy persze, hogy én vagyok a legjobb cigány. De ezt persze, hogy nem gondolom olyan véresen komolyan, emiatt senkivel nem fogok például összeveszni. De ezzel szerintem minden cigány így van, az oláhcigány is, meg mindegyik. De nem ez a meghatározó, hanem inkább az azonosság.

Én például nagyon szívesen megtanulnék cigányul. De azt is tudom, hogy a te lányod például csellista. Na ez az, amirıl beszélek. De a dolog még ennél is bonyolultabb, ha belevesszük azt is, hogy emellett még a magyar társadalmi élet normáit is ismerni kell és el kell sajátítani. Úgy hogy ez nem fog egyik napról a másikra menni, de meg kell próbálni. Glonczi Ernı

66

Krisztina 20 éves A nevemet nem adom a dologhoz, ugye?…ezzel a kikötéssel egyeztem bele a beszélgetésbe, hogy nem azonosítanak és anonim maradok. 1980.november 15 -én születtem Miskolcon. Lakcímet ha lehet, nem mondanék, kétszobás lakásban élünk, lakótelepi panel lakásban hatan: anyu, apu, a nıvérem, a nıvérem kisfia, anyunak a húga és én. Én év közben Sárospatakon vagyok kollégiumban, de most a vizsgaidıszakban itthon készülök a vizsgákra. A nıvérem Budapesten dolgozik. Itthon nagyrészt csak apu, anyu, a nıvérem kisfia és anyunak a húga lakik. Anyu rokkantnyugdíjas, ı a nyugdíjat kapja és az árvasági segélyt utánam, apu nyugdíjas, anyu húga is nyugdíjas. Egy hónapban kábé 70-80 ezer forint a család összjövedelme, amibıl meg kell élni. Nem tudom pontosan, lehet, hogy valamivel több, mert a pénzügyeket anyu kezeli. Anyu iskolai végzettsége nyolc általános, plusz szakmai tanulmányok, a volt Lenin Kohászati Mővekben dolgozott kb. 25 évig, amíg meg nem rokkant, raktáros volt. Aztán megbetegedett, súlyos bronchitise van, gerincferdülése, gerincsérve, meg még egy csomó egészségi problémái vannak. Körülbelül 5-6 évvel ezelıtt leszázalékolták. İ egy kis Szendrı melletti faluban nıtt fel, oláhcigány családban, de magyarok között laktak, az édesapja bányász volt. A cigány hagyományokat már nem nagyon tartották, viszont rengeteget dolgoztak. Nagyon szép, nagy házuk volt, ahogy a busz ment be a faluba, a legelsı házban laktak, aki nem ismerte ıket, eszébe sem jutott, hogy ott cigányok lakhatnak. Gyönyörően rendben tartották az udvart, a házat, kívül is és belül is. Az édesanyja nem dolgozott….mármint, hivatalos munkahelye nem volt sohasem, viszont annál többet dolgozott otthon, a háztartásban. Öt gyereket nevelt fel, mosott, fızött, takarított. Nagyon vallásos volt, vasárnaponként templomba járt az egész család. Mindkét szülı analfabéta volt, de abban az idıben ez nem volt ritka magyarok között sem. Ettıl függetlenül nem voltak buták, mindent tudtak, amit tudniuk kellett ahhoz, hogy tisztességes emberek legyenek. Aztán anyu bejárt dolgozni a gyárba, minden nap vonatozott oda-vissza, megismerkedett apuval, az édesapámmal, aki beás cigány volt, kımőves mester, 67

Krisztina abban az idıben gyakran dolgozott külföldön is, mármint környezı szocialista országokban, fıleg Csehszlovákiában, és egy év udvarlás után összeházasodtak. Beköltöztek Miskolcra, mindketten dolgoztak, aztán jöttünk mi, a nıvérem és én, anyu GYES-en volt velünk, apu külföldön dolgozott….és valahogy megromlott a kapcsolatuk. Én még nagyon kis gyerek voltam, de rossz emlékeim vannak ezzel az idıszakkal kapcsolatban, nem is szívesen emlékszem rá…sokat veszekedtek, tettlegesség is volt a dologban….aztán elváltak, apu elköltözött tılünk. Na, innentıl kezdve aztán már nyugalmasabb volt az életünk, anyu egyedül nevelt fel minket, sokkal késıbb jött Pista bácsi, anyu jelenlegi férje. Ja, igen, visszatérve: aztán apu megbetegedett, és szívinfarktusban meghalt a válás után öt évre. İ sötét bırő volt, sajnos külsıre én rá hasonlítok, így nekem is elég barna a bıröm. Nem, nem szerettem aput, mert nem is alakult ki köztünk olyan meghitt apa-lánya viszony…talán mert láttam, hogy anyuval rosszul bánik, és féltem is tıle. Késıbb meg, ha meg is látogatott minket, mindig veszekedéssel végzıdött a dolog, úgy, hogy ha megjelent, már elıre féltem, hogy na, most mi lesz itt megint. Csak anyu volt az a biztos pont mindig, aki itt volt, akire lehetett számítani…apu nem ilyen volt. Rossz természete volt, erıszakos, eléggé durva ember volt. Anyu mindig azon volt, hogy kiemelkedjen abból a helyzetbıl, amibe beleszületett. Magyarok között dolgozott mindig, magyarok között lakunk, és mindig megpróbált beilleszkedni a magyar környezetbe: nem iszik, nem hangoskodik, nem beszél csúnyán,….szóval, semmiben sem vagyunk másak, mint a magyarok. Apu, mármint anyunak a férje, nagyon rendes, kedves ember. Jóval idısebb anyunál, de megértik egymást, én még soha sem láttam olyat, hogy kezet emelt volna anyura…de szerintem nem is volt ilyen. İ magyar, egy Miskolc melletti kis településen van saját háza, nagy kerttel, külön szılıvel, hétvégi házzal. Neki ez az elsı házassága, soha sem volt nıs, gyereke sincs, de minket úgy tekint, mintha a sajátjai lennénk. Mi is nagyon szeretjük és tiszteljük ıt. Neki is nyolc általánosa van, gépkocsivezetıként dolgozott mindig, egészen addig, amíg rendes nyugdíjba nem ment. A nıvérem most Pesten dolgozik, egy étteremben felszolgáló. İ kicsit más, mint én, más a természete. Érdekes, hogy ı külsıre anyuékra hasonlít, fehér bırő, a természetében viszont nagyon sok van apuéból. İ sokkal lazábban veszi a 68

Krisztina dolgokat, másképp látja a világot is. Elég korán ismerkedett meg egy fiúval, aminek az eredménye a kisfia. Aztán házasság nem lett belıle. Elég rossz társaságban forgott, emiatt anyuval és velem is eléggé megromlott a kapcsolata. Szerinte mi megjátsszuk magunkat, és nem tud velünk kijönni. Igy jobbnak látta, ha a kisfia itt marad anyuval, ı meg felmegy Pestre dolgozni, mert itt Miskolcon bárhová ment, nem vették fel. Szakmát most szerzett, mielıtt felment. Nyolc általánosa van, és a Munkaügyi Központ szervezett egy vendéglátós tanfolyamot munkanélkülieknek, azt végezte el. Hogy szeretem-e? Hát….nem is tudom, hogy erre mit mondjak. Tılem teljesen idegen az, ahogy ı viselkedik, ahogy beszél, ahogy él. Nem is szívesen beszélek errıl. Anyunak a húga gyerekkorától beteg, a szívével van baj, enyhe fokú értelmi fogyatékos és epilepsziás is. Járt általános iskolába, de azt hiszem, a hatodik osztályban felmentették. Írni-olvasni megtanult, és beszélgetni is lehet vele, így kívülrıl semmi jele nincs annak, hogy beteg lenne. Azt hiszem anyu a kijelölt gyámja. A nıvérem kisfia általános iskolába jár, negyedikes. Anyut nagyon szereti, ıt hívja anyunak, a nıvéremet meg a keresztnevén szólítja. Én most a Miskolci Egyetem Comenius Tanítóképzı Fıiskolai Karán tanulok, ha minden igaz, most leszek harmadikos. Gyerekkoromból nincs sok emlékem, nem nagyon emlékszem, hogy mik történtek akkor. Óvodás koromra alig emlékszem, talán azért, mert én mindig visszahúzódó gyerek voltam és nem nagyon barátkoztak velem a többiek. Itt jártam óvodába az Avason. Egy óvónıre emlékszem, ı elég kedves volt, megértı és mindig megfogta a kezemet, és odavitt a többi gyerek közé, amikor félrehúzódtam, mert nagyon félénk, csendes gyerek voltam. Arra is emlékszem, hogy sokszor ölbe vett, megsimogatott. Nagyon fontosnak tartom, hogy az óvodában legyen testi, fizikai kontaktus is az óvónı és a kisgyerek között. Ez a cigánygyerekeknek talán még sokkal fontosabb, mint a magyaroknak. Nem mondhatnám, hogy nagyon szerettem óvodába járni, de muszáj volt, mert anyu dolgozott és nem volt senki itt, aki vigyázott volna ránk. Akkor még csak hárman laktunk együtt. Az általános iskolára már jobban emlékszem. Nahát tulajdonképpen a legelsı igazán negatív élményeim, amikor személy szerint engem bántottak, azok itt értek, 69

Krisztina az általános iskolában. Nem tudom….most, hogy tanulunk neveléselméletet meg egyéb pedagógiai tárgyakat,…hát el fogok gondolkodni rajta, hogy nekem milyen részem volt ebben a dologban, hogy én is hozzájárultam-e valamivel ahhoz, hogy bántsanak, vagy nem. Mert annyit már tudok, úgy a tanulmányaimból, hogy nemcsak a gyerekeken múlik a dolog, hanem nagyon nagy része van ebben a pedagógus hozzáállásának is. Mert a tanárom például csak azt látta, hogy én csendes vagyok, meg nem szólok, visszahúzódok a többiektıl, de arra már nem volt kíváncsi, hogy miért. Pedig nap mint nap megsértettek, megaláztak, bántottak. És soha nem kérdezte meg, hogy van-e valami problémám, vagy hogy mért húzódok el a többi gyerektıl. De nem is érintett meg soha, soha nem dicsért, nem mondta azt, hogy jól van, ügyes voltál, vagy valami hasonló….nem emlékszem, hogy valaha is lett volna ilyen. Az egész a harmadik osztályban kezdıdött és egész nyolcadikig elkísért. Egészen addig, hogy emiatt rendkívüli szülıi értekezletet hívtak össze, sıt a nyolcadik osztályban már magántanuló voltam, itthon kellett készülnöm a vizsgákra…és egy csomó dolog, amire még ma sem szívesen emlékszem. Nem tudnám megmondani, hogy mért pont ekkor alakult ki az a helyzet, de talán azért, mert akkor kaptunk új osztályfınököt. Akkor volt az osztályok összevonása is, és megváltozott az osztály egész összetétele. Olyan nagyobb fiuk is kerültek oda, akiknek nagy volt a szája és szerettek belekötni mindenkibe, akibe csak lehetett….de most, hogy így jobban belegondolok, volt egy egészen konkrét dolog is. Harmadikban én már nem voltam napközis és a napköziben az egyik napközis tanár nézegette a naplót és olvasta a nevemet….most nem mondom ki…..olvasta anyám lánykori nevét ….amit szintén nem mondok ki, azóta különben megváltoztatta a lánykori nevét is….és akkor azt mondta: cigány. Aztán amikor aznap mentem délután az iskolába, mert akkor még olyan rendszer volt, hogy délután is jártunk, és akkor mindenki azzal állt nekem, hogy én cigány vagyok és látszott rajtuk, hogy ık ezért utálnak engem és lenéznek. Én nem tudtam erre mit mondani, csak elkezdtem sírni. Egy jó barátnım volt, ı próbált vigasztalni, de nagyon el voltam keseredve, egy világ omlott össze bennem. Aztán már mindennapos lett, hogy nyíltan csúfoltak, lecigányoztak, ha hozzáértem valamihez fújgattak, és akkor azt nem fogták meg utánam, mert azt mondták: fúj! ezt megfogta az a cigány. Egyszer például.le volt esve egy gyereknek a tolltartója és én ott mentem el, felvettem és letettem a padjára. Erre ı így, két újjal megfogta és eldobta, mert fúj! azt már megfogta a cigány, és neki már inkább nem is kell a tolltartó.

70

Krisztina Más cigány gyerekek is voltak az osztályban, de azok megvédték magukat. Én meg nem tudtam megvédeni magamat, csak csendben sírtam és nyeltem a sérelmeket. Tényleg, ezen még soha sem gondolkodtam, hogy a többi cigány gyerek mért nem védett meg engem….Nem tudom. De nem védtek meg, azt tudom. Igazából a cigányok között sem volt barátom….A többiek gyakran mondták, hogy én lenézem ıket. Szerintem hagyjuk ezt, nem szívesen beszélek ezekrıl. Nem is volt olyan tanár az általánosban, akire akár csak felnéztem volna, nem hogy akit szerettem volna. Igazából azt hiszem utáltak engem, így én se kedveltem ıket túlzottan. Anyu nagyon sokszor bement a tanárokhoz, osztályfınökhöz, igazgatóhoz miattam. Ezért hivattak össze rendkívüli szülıi értekezletet, ahol elmondták, hogy mi történik az osztályban. A szülık persze kikérték maguknak, hogy az ık gyerekük ilyen, vagy olyan. A végén abban állapodtak meg, hogy nehogy már 30 gyerek alkalmazkodjon egyhez, hanem akkor az az egy menjen másik iskolába. Anyu viszont ebbe nem ment bele, és amikor behivatták, rábeszélték arra, hogy írjon alá egy olyan papírt, hogy az ı egészségügyi állapota miatt kell otthon maradnom, így a nyolcadik második félévében magántanuló leszek. Na hát így történt nagyjából ez a dolog, hogy aztán itthon készültem a vizsgákra. Ráadásul ezt az egészet utána úgy tüntették fel, hogy ezt én akartam így, mert lusta vagyok, és nem akarok tanulni, és elhenyéltem otthon a félévet. Mindenbıl sokkal rosszabb jegyet is adtak, mint amit érdemeltem volna. A földrajz tanár például, amikor vizsgáztam nála, azzal kezdte, hogy: na, sikerült kibuliznod, hogy otthon henyéld el a félévet, miközben a többi rendes gyerek minden nap iskolába járt? És a végén adott egy kettest. Egyszóval, tényleg még mindig hatással van rám az is, ha visszagondolok, vagy ha beszélnem kell róla, hagyjuk ezt. (Sírva fakad) Az általános után a Korányi Sándor Egészségügyi Szakközépiskolába vettek fel. Azt második helyen jelöltem meg, elsı helyre a Katolikus Gimnáziumot írtuk be, de oda nem vettek fel. Persze mai fejemmel már meg se jelölném, mert hát tudvalévıen Miskolc egyik legjobb, ha nem a legjobb gimnáziuma, és oda csak jeles tanulókat vesznek fel, vagy olyanokat, akiknek vannak ismerıseik. Na, hát nálam egyik sem volt adott. De nem volt rossz az egészségügyi se, nagyon kedves élményeim főzıdnek hozzá. A középiskolában már nem voltak olyan problémáim mint az általánosban, valahogy megtört az átok.

71

Krisztina Nem tudom, minek volt köszönhetı a dolog, de talán én is másképp álltam a dolgokhoz, meg a környezetem is. Lényeg az, hogy oda szerettem járni, és az egészségügy is nagyon tetszett. Én mindig szerettem az elesett, bajba jutott embereken segíteni…..még csak nem is azért, hogy megköszönjék, hanem….nem tudom, de engem nagyon sok megaláztatás ért, és nagyon sokszor voltam kiszolgáltatott helyzetben, úgy hogy tudom, milyen érzés. Ezért, ha lehetıségem van arra, hogy segítsek a bajba jutottakon, akkor azt szívesen teszem. Végül is tényleg nem mentem az egészségügybe dolgozni, mert anyuval úgy döntöttünk, hogy jó, jó, szép szakma, de azért ha felvesznek egy fıiskolára, vagy egy egyetemre, akkor továbbtanulok, mert tanulni mindig is szerettem, szorgalmas voltam, és azért egy diplomával az ember több mindent tud kezdeni, mint egy nıvéri oklevéllel. Nem mondtam meg, hogy cigány vagyok a középiskolában sem, meg itt sem, de ez nem is volt sohasem téma. Az osztályfınököm nagyon kedves volt, hozzá főzıdnek is pozitív emlékeim, tehát ı errıl sohasem beszélt velem, és ilyenrıl sohasem beszéltünk az osztálytársaimmal sem. Volt egy barátnım, egy kis parasztlányka, egy kis falusi, akivel összebarátkoztunk, és mindig együtt voltunk. Mindenhová együtt mentünk, egy padba ültünk, és mindketten megpróbáltunk úgy teljesíteni mint a másik. Például ha neki egy tantárgyból jobb jegye volt mint nekem, akkor én már igyekeztem ráhajtani arra a tárgyra, hogy kijavítsam, és én még jobb legyek belıle, vagy még több pontot kapjak,….de ugyanúgy ı is így volt velem. Nem valami véres versengés volt ez, de úgy gondolom, hogy elég nagy húzóerıt jelentett ez akkor nekem. Voltak ebben is olyan dolgok, hogy ha én kaptam jobb jegyet, akkor ı majdnem, hogy megsértıdött, ha vettem egy új ruhát, mindenki megdicsérte, de ı nem,….szóval ilyenek is voltak, de összességében véve azt hiszem ı volt a legjobb barátnım. A fıiskolán az elsı két-három hónap az olyan átmenet volt, én a koliban felsıévesek közé kerültem, és meg se mertem szólalni. Még a folyosóra is alig mertem kimenni. A többiek aztán elfogadták, hogy: ja, ı az a csendes miskolci kislány, és kész. Késıbb aztán már én is feloldódtam. Sikerült felzárkóznom hozzájuk, és egész jól érzem magam ott. Egy nagyon jó barátnım van,…ettıl a barátságtól én az elején nagyon féltem, mondtam is neki most nemrég, hogy amikor én elıször megláttam ott a fıiskolán….szóval, hogy ı egy magas, csinos, szıke, én meg alacsony, barna, molett,…de aztán tényleg nagyon jó barátság alakult ki köztünk. Nagyon jó érzés 72

Krisztina például amikor a többiek azt mondják, hogy hogy lehet az, hogy ti olyan jó barátnık vagytok, mi pedig már itt vagyunk két éve, és nem találtunk barátnıt. Szóval tényleg nagyon jó érzés, hogy van egy olyan valaki, akivel bármikor bármilyen problémámat, magánéletbelit, iskolait, bármit meg tudok beszélni, mindenféle fenntartás nélkül, és ezzel ı is így van. Szerintem nem tudja, hogy cigány vagyok, errıl soha sem beszéltünk….de szerintem nem tudja, mert van egy másik cigánylány is, akinek tipikuan olyan cigányos a stílusa, a modora, a beszéde, és hát attól teljesen rosszul vannak néha, mert hiába szólnak rá, hogy: figyelj már! az nem oszt, nem is szoroz, hanem olyan, mintha meg se hallaná, mondja tovább. Szóval így beszél ott a fıiskolán…és mondják is, hogy :jaj, nem szeretek vele beszélgetni, mert olyan mocskos cigány szája van. Én sem foglalkozok vele különösebbképpen, csak szia, szia és kész. Mirıl tudnék vele beszélgetni? Nem hiszem, hogy sok értelme lenne, ha én kezdenék el vele beszélgetni, hogy: te, figyelj már, nem ártana szebben beszélni, vagy valami hasonló. Az lehet, hogy a természetes odaszületésem folytán cigány anyám is, apám is az volt, de én nem…mit tudom én, hogy is mondjam ezt,….szóval én nem tekintem magam cigánynak. Én nem vállalom fel a cigányságot, mert most hogy lennék én olyan, mint azok, akik itt lenn kukáznak, meg kiabálnak, meg amikor a gyereknek a labdája kiesik az ablakon, mire leérek érte, már egy rossz, büdös, kukás cigány 100 forintért akarja nekem visszaadni? Nem. Én nem érzem úgy, hogy olyan lennék, mint ık De én nem is tapasztaltam soha az életemben annak az elınyét, vagy szépségét, hogy én cigánynak születtem, mindig csak a hátrányát éreztem, mindig csak a problémákat szülte. Nem szégyellném a cigányságot, ha azok a cigányok, akiket ismerek, meg úgy, akiket látok az utcán másképp viselkednének, ahogy viselkednek és nem olyan lenne a magatartásuk, hozzáállásuk,….szóval, maga a személyiségük, ha másabb lenne, hogy elfogadhatóbb lenne….el tudnám fogadni ıket, akkor lehet, hogy azt mondanám: igen, cigány vagyok. De így, hogy ….egyszerően lenézem ıket, hát így azt mondom, hogy nem akarok odatartozni. Lehet, hogy látszik rajtam, de én mégsem az vagyok. Szóval az életmódjuk, meg a viselkedésük….hát alkoholisták, bőnözık, nem dolgoznak, nem tanulnak, inkább kukáznak, kiabálnak, veszekednek, verekednek, hazudnak, brutálisak. Én ….most mondjam azt, hogy utálom ıket? Szóval egyáltalán nem tudom, meg nem is akarom vállalni azt, hogy 73

Krisztina én az vagyok. Biztos, hogy nekik is megvan a maguk kultúrájuk, de engem ez nem nagyon érdekel. Én cigányul sem tudok, nem is akarok, anyu sem tud, csak az ı szülei tudtak,…se dalolni, se táncolni nem tudok, szóval…engem ez nem érdekel. Nem szoktam nézni a cigánymősort a TV-ben sem, és cigány lapokat sem olvasok…egyáltalán nem ismerem a cigány mővészeket sem. Ez a dolog engem nem érdekel. Egyszóval, hova sorolnám be magam? Azt mondanám, hogy magyar vagyok. Eddig még soha sem vettem igénybe semmilyen etnikai ösztöndíjat, mert attól féltem, hogy az iskolában megtudják, hogy cigány vagyok…és akkor az egész nem ér annyit. Akkor inkább nem kell. De most már fogok kérni, hogy aztán kapok, vagy nem, azt nem tudom. Ha más megkapja, akkor én mért ne kaphatnám. Arra gondoltam, hogy ha én egy olyan osztályközösséget tudok létrehozni, ha majd egyszer tanítani fogok, ahol nem lesz olyan megkülönböztetés, hogy na ez magyar, ez meg cigány, akkor már nagyon sokat tudok segíteni. Mert én tudom, hogy milyen szörnyő az, ha egy gyereket csak azért molesztálnak, aláznak meg, bántanak, sértegetnek, mert ı cigány. Tiszta cigányosztályt nem vállalnék, és cigány iskolában sem tanítanék, de olyan osztályban igen, ahol vegyesen vannak cigányok is és magyarok is. Azt hiszem, hogy az a felállás az ideális, nem tartom jó mőszernek az elkülönítést. Igen, vegyesen legyenek, mert az életben is együtt élnek lakótelepeken, együtt dolgoznak a munkahelyeken, úgy hogy az iskolában kell elérni azt, hogy ne nézzék le egymást, hanem legyen számukra természetes, hogy vannak cigányok, magyarok és még mások is, de mindannyiuknak ez a hazájuk és ide tartoznak mind…és, hogy ne bántsanak azért senkit, mert neki barna a bıre, mert attól ı még éppen olyan ember, mint az, akinek fehér a bıre…és, inkább közeledjenek hozzá kedvesen és megértıen. Tavaly szigorlatoztam pszichológiából, és kellett írni egy dolgozatot, és az én dolgozatomnak az volt a címe, hogy „Konfliktus és viselkedészavar az iskolában”, és ezen belül én kiemeltem a cigánygyerekek konfliktusait. Igaz, hogy a dolgozat a tanárnınél maradt….de én úgy érzem, hogy ez nagyon jól sikerült, mert ebben én leírtam egy csomó megoldási lehetıséget, így például azt, hogy soha ne legyen a pedagógusnak elıítélete a cigány gyerekekkel kapcsolatban, hanem inkább igyekezzen egyenrangúvá tenni a többi gyerekkel. A másik, hogy a szülıket be kellene vonni az oktatásba, és nem kellene lenézni ıket, mert például amikor tılem harmadik osztályban, az általánosban azt kérdezte a tanár, hogy anyukád tud-e olvasni, hát akkor én azt hittem, hogy ott halok meg, mert ez nagyon fájt nekem, hogy ilyeneknek nézett minket. Szóval valamiféle közös együttmőködést képzelek 74

Krisztina én el a szülı és a pedagógus között, például olyan közös programokat szervezni, mint farsang, vagy anyák napja, és akkor bízzanak meg egy cigány anyukát, hogy vegye meg a virágokat, vagy ha olyan cigány szülık vannak, akik nem szégyellik, hogy cigányok, akkor azok ha tudnak táncolni, zenélni, adjanak egy kis mősort….meg, hát ilyesmikre gondolok. Járok hitoktatóira is, és a hitoktató atyával nagyon jó viszonyban vagyok, sokat szoktunk beszélgetni. Mindig azt mondja, hogy én milyen rendes, szorgalmas lány vagyok. Szeretek oda járni, mert…nem csak azért, mert hiszek az Istenben, hanem azért is, mert jó a közösség. Például az egy csodálatos érzés, amikor körbeállunk és megfogjuk egymás kezét, és például. amikor elmondtam, hogy anyukám otthon nagyon beteg, akkor mindenki azért imádkozott, hogy az én anyukám gyógyuljon meg. Szóval egy igazi, meghitt kis közösség, és ezért nagyon szívesen járok oda. Hogy látok-e lehetıséget abban, hogy a vallási közösségek segítsék a cigányság integrációját? Hát….valóban lehetne jobb a cigány pasztorizáció, és az egyházak is fordíthatnának több energiát a cigány missziós munkára,….de …én tényleg nem akarom megszólni a papokat, de amikor például azt látom, hogy a templom elıtt áll a cigányasszony és kér valamit, és a pap kimegy és elzavarja,….hát nem tudom. Ha nem is kifejezetten vallási közösség, de bármilyen emberi közösség, ha képes lenne befogadni a cigányokat, akkor azok is megtennének szerintem mindent, hogy ahhoz a közösséghez tartozhassanak, és ez adna nekik egyfajta tartást, ez húzóerı lehetne abban, hogy felzárkózzanak, hogy elfogadják a közösség normáit, és ık is úgy viselkedjenek, olyan magatartást tanúsítsanak, hogy méltóak legyenek rá. De én nem tudom….nem gondolom azt, hogy ennek pont az egyháznak kellene lenni. A filozófia is nagyon megtetszett, annyira, hogy most be is adtam a jelentkezésemet, hogy párhuzamos képzésben megcsinálnám azt is. Az nagyon jó lenne, ha felvennének, mert azt nagyon szívesen tanulnám. Hogy aztán mit tudnék vele kezdeni késıbb, azt már nem tudom, de engem az már nem nagyon érdekel, most úgy érzem, hogy nekem filozófiát kell tanulnom és kész. Nincsenek még konkrét terveim a jövıvel kapcsolatban, majd eldıl, hogy milyen tanulmányokat tudok befejezni, azzal mit tudok kezdeni,….meg egyáltalán, ezt csak akkor látja majd az ember. Szeretnék családot alapítani majd, ha megismerkedek egy olyan fiúval, akivel el tudom képzelni az életemet….eddig még nem jött ilyen, de amúgy is korai lenne, mert csak azután akarok férjhez menni, hogy a tanulást befejeztem. Szerintem magyar lesz a férjem, mert azt nem tudom el képzelni, hogy cigány fiúba bele tudnék szeretni,…hát azok miatt a dolgok, meg magatartás miatt, 75

Krisztina amirıl már beszéltem. Azt például nem tudom elképzelni, hogy engem egy férfi sarokba állítson, hazajöjjön részegen, és akkor számon kérje rajtam, hogy én kiszolgáljam, mert ha nem, akkor még meg is ver, velem ezt egy férfi sem fogja eljátszani. Szóval normális házasságot szeretnék, egy vagy két gyereket, munkát, lakást,….egyszóval rendezett életet. Az eddigi kapcsolataim csak baráti kapcsolatok voltak, de olyan közelebbi, nagy szerelem még nem volt….persze leszámítva az olyan fellángolásokat, hogy ha nekem nagyon tetszett valaki, akkor már lehet, hogy úgy éreztem, hogy jaj, de szerelmes vagyok, holott azt az illetıt én egyáltalán nem érdekeltem. Akit viszont én érdekeltem volna, az meg engem nem érdekelt. Azért mondom, hogy olyan igazi, szerelmi kapcsolat még nem volt az életemben. Még valami, amit fontosnak érzek? Talán egy üzenet, egyrészt a cigányoknak, másrészt a magyaroknak. A cigányoknak azt mondanám, hogy én hajlandó lennék felvállalni a cigányságomat akkor, ha ık is beilleszkednének, és másképpen viselkednének, nem lennének olyan brutálisak, nem hazudnának, hanem normálisan élnének. Tartsák meg a hagyományaikat, a saját kultúrájukat, de emellett illeszkedjenek be a társadalomba is. A magyaroknak pedig azt mondanám, hogy ne legyenek elıítéleteik, és ne nézzenek le senkit azért, mert annak esetleg barnább a bıre, mert attól az még lehet ugyanolyan jó és normális ember, mint ık. És, hogy a cigány ember is ugyanolyan ember mint a többi, és nekik is meg van a saját kultúrájuk, és a magyarok ezt fogadják el, hogy ık bizonyos szempontból mások. Glonczi Ernı

76

Reni 19 éves 1982. december 28-án születtem. Nagykozárban lakunk, ez Pécstıl egy olyan 5 kmre lévı kis falu. Családi házban. Anyukámmal, apukámmal, két testvéremmel, meg a legnagyobb tesóm barátnıjével lakunk. Meg a kutyával, meg a macskával. Van négy szobánk, egy konyhánk, egy elıszobánk, és egy fürdıszobánk és egy WC. Anyukám Pécs-Bányai Kht-nél varrónı, siklóernyıket varrnak, és 1962-ben született. Apukám bányász volt és rokkantnyugdíjas úgy 8 éve, de alkalmi munkákat néha vállal, például fuvaroz, ami jön. Van egy Zsukunk, ezzel fuvaroz. Egy nagymamamám van, ı az anyukám anyukája és Kölkeden lakik, ami Mohácstól 5 km-re van. Azt hiszem 8 általánosa van, de ebben nem vagyok biztos. Anyukának van 8 általánosa, meg végzett iparit, francia-nıi szabó ez a hivatalos végzettsége, de varrónı. Az apukámnak pedig bányaipari technikuma van. A legnagyobb tesóm a Pollákon kezdte, mint tervezı, aztán kicsit odébb siklott, és kımőves lett, és most téglagyárban dolgozik Monyoródon, ahol ilyen mindenes, téglát vernek, főtenek, meg ha kell, akkor ıriz, kutyával, meg minden. A másik tesóm is idısebb nálam. Az idısebbik 2 és fél évvel, a kisebbik nagyobb tesóm, a Robi 11 hónappal idısebb nálam, ı pedig még tanul Pesten a rendészeti szakközépiskolában, és rendır lesz, ha nagy lesz, Pesten van, és csak ritkán jár haza, csak kábé kéthetente. Én minden nap hazamegyek. Jelenleg a Romológián tanulok, elsı féléves voltam most, és a Pécsi Tudományegyetem Állam és Jogtudományi Kar jogi asszisztensképzésén, ami egy kétéves képzés, mert hogy nem sikerült a jog így elsıre, és ez így összejött. Elıtte a Nagy Lajos Gimnáziumba jártam, ami szintén itt van Pécsen. Ez egy ciszterci iskola. Kertvárosban laktunk és én kertvárosba jártam óvodába, meg isibe. Pécsen laktunk, én itt születtem, és itt is laktam. Hát ez úgy történt, hogy elkezdtünk építkezni, úgy 12 éve Nagykozárban, és akkor lassan, évek alatt így építkeztünk, s akkor kitalálta az apukám, hogy ez milyen jó, hogy költözzünk ki, és akkor kiköltöztünk, ennek már 8 éve, nem 7 éve. Azt hiszem általános iskola nyolcadikban költöztünk el. Az iskolát is itt végeztem még el. Jézusom, ilyen lakótelepi emlékeim vannak csak, ilyen csillagszórózás, meg kigyulladt a park, meg ilyenek, ekkor nagyon kicsi lehettem, olyan 3-4 éves, újév,

77

Reni vagy karácsony volt, és kidobáltak az ablakon csillagszórókat, és akkor kigyulladt a bokor. De így nem nagyon emlékszem a gyerekkora. A panelben három szobánk volt. Egy nappali, egy szülıi háló és egy miénk, de hát nem volt ilyen nálunk, hogy akkor mindenki külön szobában. Amikor kicsik voltunk, akkor mindig reggelre egy ágyban voltunk, és itt fıleg én voltam az, mert én voltam a legkisebb és félıs voltam, és soha nem mertem egyedül aludni. Aha, és akkor jött utána mindenki, én kezdtem elıször vándorolni, és vittem a kis takaróm, volt egy ilyen kicsi takaróm, amit úgy hívtak, hogy katyi, amit nem lehetett kiszedni a kezembıl, és akkor vittem és menetem éjszaka a szülıkhöz. Hát két bátyám van, hát nem tudom, nem tudom, milyen a testvéri kapcsolat, mert így nem tudom megmondani. De most, hogy egyre nagyobbak vagyunk, egyre jobb. Csak kis korban nagyon sokat verekedtünk, hát ilyen poénkodva, hát ilyen poén kedvéért, hogy megütjük a hugit, és hő, sír, és ez mekkora poén, és tényleg így ezzel játszottak, mikor rájöttem, hogy sírni kell, mert akkor elıbb szabadulok, akkor sírni kezdtem, és akkor már az nem volt olyan jó, de inkább a két nagyobb tesóm volt, aki állandóan veszekedett. Most meg már teljesen jó, például nem árulunk el a szülıknek ilyen jó dolgokat, és ettıl rosszul vannak. Anyukám az teljesen magyar, én szerintem ı ilyen törzsgyökér magyar (nevet) Az apukám az beás cigány. És most az jön, hogy én minek vallom magam ez a következı kérdés? Szerintem magyar. Inkább. Hát amikor én kicsi voltam, akkor…, hát mindig van egy ilyen kérdés, hogy mikor tudatosult bennem az, hogy én cigány vagyok, nem tudom, abszolút nem tudom, szóval nem tudom életkorhoz kötni, viszont .... általános iskolában, azt hiszem, hetedikben megkeresett a Varga Aranka, meg a Kecel Zoli, akik akkor az Amritát vezették, és hát megkérdezték, hogy van ez az egyesület, és sok okos ember cigány gyerek tartozik ide, és hogy nincs e kedvem részt venni klubokon, meg táborozáson, hát nem tudom, meg engem abszolút nem érdekelt. Én soha nem hallgattam cigány zenét, az apukám soha nem beszélt hozzánk cigányul, csak ilyen alap, egy két szót, hogy víz meg kenyér, ennyit, de semmi többet nem beszélt az apukám cigányul, és akkor jött ez az Amrita és a tesóm elkezdett járni klubokra, és engem akkor sem érdekelt, és mindig kaptam a levelet, hogy most már szeretnénk nagyon megismerni, és most már tényleg szeretnénk megismerni, jó lenne, ha odadugnám a képemet, és akkor eljöttem 96-ban, azt hiszem, 96-ban elmentem egy táborba, és akkor ez nem tetszett, és hazajöttem. Nem tetszett, de ez azért lehet, mert elıtte én még soha nem voltam így a szülıktıl távol, ilyen hosszú ideig, hogy 10 nap! És akkor hazamentem, és utána, ez volt ilyen augusztus, és decemberben megint volt egy ilyen három napos ilyen tanulós hétvége, és akkor ott voltam és kezdtem ismerkedni a többiekkel. És azt hiszem onnan indult a szerelmem az Amritával. 78

Reni Kezdetben azért nem tetszett, mert senkit nem ismertem, most meg úgy vettem magamat észre, hogy könnyebben tudok alkalmazkodni, és könnyebben be tudok illeszkedni, ilyen csoportokba és társaságokba, és elıtte meg nem. A táborban voltam 13 éves talán, és így nem ment tényleg nem ment. Sokan voltunk egy szobában, nem ismertem senkit, idegenkedtem attól, hogy most nekem cigányul kell tanulnom, mert ez így furcsa volt, meg éjjel-nappal cigány zenét kellett hallgatni, nem tetszett, most meg így imádom, de akkor így elıször furcsa volt, hogy ilyenbe belecsöppentem. Anyukám soha nem ellenezte, a nagymamám volt aki ellenezte a dolgokat. Aki nem szerette az apukámat, nem ment el az esküvıre, nem nézte meg az elsı unokáját, de most már ı is szereti az apukámat, meg a kis cigányokat (nevet). Abszolút megváltozott. Azt hiszem, inkább az apukám miatt. Mert most ı a kedvenc vıje. Anyukámék négyen vannak testvérek, négy lány. Apukám testvéreivel nem nagyon tartjuk a kapcsolatot. Piskón laknak, és elég szegények, és ilyen bonyolult: van féltestvére, meg a franc tudja hányan, talán hárman, vagy négyen. A nagyszülıket apukám részérıl nem ismertem, anyukám egyszer találkozott az apukám anyukájával, de utána már meg is halt ı nagyon hamar. Apukáját, meg azt hiszem nem is ismerte az apukám, csak így tudta, hogy ki, de elváltak a szülei. De állítólag az apukám nagymamájára hasonlítok, csak nem pipázok. İ pipázott (nevet). Hát ez úgy történt, hogy az anyukám is kikerült a családból, meg az apukám is, és Komlón tanultak azt hiszem, és akkor ott, ott történt a csoda. Szerintem neveltek, ahogy tudtak, a legjobb belátásuk szerint. Én soha nem mentem haza úgy az iskolából, hogy ezt meg azt mondták, soha. És ez lehet, hogy ezért nem jött elı a cigány téma. És a tanároktól sem éreztem ezt soha. Szerintem a tanárok tudták, hát ha azt mondom, hogy Orsós, akkor errıl mindenki tudja, csak nem éreztették, és ezért nem éreztem ezt soha. Úgyhogy nem volt ebbıl problémám soha. A lakótelepen nem volt cigány. Hát végül is a bányászok közt elég sok cigány volt, velük így összejártunk, de nem, fiúgyerekük volt, és velük én nem jártam össze, és az iskolában sem voltak cigány gyerekeke. Általános iskolában jeles voltam. Végig kitőnı. Minden tárgyat szerettem, szerintem én egy kis stréber voltam. Nem tanultam, de szerettem általánosba járni, és az volt szerintem, hogy jó tanáraink voltak. Tényleg jók. A magyar tanár jól tanított, de maga a személyisége volt olyan, nemcsak tanár volt, aki leadta az anyagot, volt még neki egy ilyen pótanya szerepe is. Így külön vitt minket mindenhová.

79

Reni Mindenképpen gimibe akartam menni, mindenképpen egy erıs gimibe. Én döntöttem el, az anyukámék nem szóltak bele ilyenbe, nem is akartak. Mondjuk, néztük együtt persze a tájékoztatót. Én mondtam nekik, hogy mit szeretnék, de azt mondták, hogy ez az én döntésem. Én voltam, aki eldöntötte, hogy a Nagy Lajos lesz. Voltam nyílt napon a Leöweyben, meg a Janusban, a Lajosban nem voltam szerintem, aztán a Janus az nem tetszett valamiért, nem tudom, hogy miért nem, és a Leöweyt, azt hiszem, nem is jelöltem meg. Nem, mert úgy volt, hogy jártam elıkészítıre, és februárra van a felvételi, és már novemberre kiderült, hogy felvettek, és tehát így már nem jelöltem meg. Úgy volt, hogy volt elıkészítı és volt egy dolgozat, és ha jól sikerült, akkor felvettek, és ez sikerült. Bejárós lettem. És tökre tetszett, mármint a suli. Mert volt egy olyan, hogy mindenki azt mondta, hogy a Nagy Lajos az apácaképzı, meg ilyen, papnevelde, és nem lehet rövid szoknya, meg nem lehet hajfesték, meg ilyesmi, de abszolút nem ilyen, szóval elég laza volt ez a négy év, sıt túlságosan is. Az igaz, hogy volt hittanóránk, meg misére kellett menni havonta egyszer, de ez így egyáltalán nem volt megterhelı, és jó, és ott már nem voltam kitőnı tanuló, de ott sem voltam rossz, átlag 4,3-4,4. Magyar, töri volt a legjobb. A fizika szörnyő volt szerintem. Nem is volt hármasnál jobb eredményem a négy év alatt, de talán egy félév, akkor volt négyesem, és akkor büszke voltam magamra! Én már régóta tudtam, hogy jogra akarok menni, már általános iskolában tudtam, hogyha én nagy leszek, akkor jogász leszek. Most így félév jogi asszisztensi tanulmányaim után nem vagyok benne biztos (kuncogás), hogy ezt annyira akarom, de azért még akarom, mert látom mit szenvednek, akik a nagy jogra járnak és tanulnak, de hát meg kell próbálni, legfeljebb szenvedek egy kicsit, és ha nem tetszik, akkor otthagyom. És közben van a romológia. Hát a romológiát mindenképpen szerettem volna felvenni, akármi is történik, mert hogy itt vagyunk az Amritában, és cigány dalokat éneklünk, de hát nagyon keveset tudunk, de azért eddig is tanultunk mindig táborokban, meg klubon, szóval mindig volt valami új információ, de azért mélyebben és tudományosan nem tanultunk soha a cigányságról, és ez baromira érdekelt, szóval tényleg érdekelt, meg hogy olyan tanárok voltak, meg olyan diákok, akik tényleg nagyon közel álltak hozzám. És akkor azt mondtam, hogy én ezt nagyon szeretném. Szóval más volt oda bemenni órára, hogy ketten, vagy hárman, esetleg négyen voltunk. És sokkal családiasabb volt az egész, mint amikor ott ültem a jogon és olyan hatvan diákkal, akik közül nem tudnék két új nevet mondani, akiket ismerek, de talán kettıt igen, de többet nem. És mondjuk költségtérítéses lettem a romológián, de lehet, hogy ez megváltozik. 80

Reni Úúú, rengeteg helyre pályáztam, és mindenki azt mondta, hogy hő majd az elsısöknek milyen rossz lesz, mert hogy az elsısöket majd nem támogatják, és szerintem ez most egy borzasztó jó év volt, rengeteg helyre lehetett pályázni és rengeteg ösztöndíjat lehetett megnyerni. Pályáztam az OSI- hoz, amit elnyertem, 1000 dollárt, valószínő azért, mert a romológián költségtérítéses vagyok. Akkor a MACIKA volt még, a 60 ezres, és más nem volt. Most nem tudom, ha sikerül felkészülni, akkor megpróbálom a jogot még egyszer, habár most úgy van, hogyha elvégzem a jogi asszisztensit, van két év, és jó az átlagom, akkor nem kell felvételiznem, rögtön átvesznek, évet nem kapok értük, de a vizsgákat átszámítják teljes mértékig. A romológiát szeretném, mellé fel kell venni valamit, ez bonyolult lesz, nem tudom, hogy lesz, de majd kialakul. Az általánosban nem voltak cigány barátaim, és most csak azok vannak szerintem, tényleg. Az elsı egy egyetemista volt, a Nagy Ludmilla volt, aztán egy Melinda, egyik tábor idején nagyon jóban voltunk, aztán jött az Edina, aminek most már .... 97 óta. Az a poén, hogy nem emlékszem rá táborban, abszolút nem, és a tábor utolsó napján kaptam tıle egy képeslapot. Akkor úgy volt, hogy júniusban volt egy tábor és a következı táborig leveleztünk, a két tábor között, mert augusztusban lett volna egy Amritás tábor. Én most itt ülök és írom neked a levelet, de egyébként mosogatok, szóval ilyen, abszolút hülyeségeket irogattunk egymásnak, és akkor kezdte volna ı az elsıt a Lıweyben én meg a Nagy Lajosban. Nekem nem voltak meg a kötelezı olvasmányok, hogy mit kell olvasni, és akkor ı elküldte nekem, hogy mit kell olvasni, milyen könyvet. Az augusztusi tábort már úgy kezdtük, hogy egy szobában. És akkor onnantól kezdve nem tudom meddig, ezt úgy lekopogom (lekopogja). És ez olyan nagyon-nagyon nagy barátság, hát így mindenben együtt. Szerintem számít, hogy ı cigány, egy kicsit. Hát azért más, hisz én minden nap az Amritában, az úgy más, hogy ı is ugyanebben van benne, tehát együtt írjuk a pályázatokat, együtt veszünk részt konferenciákon, mindenhol együtt és szerintem ez fontos. Néha úgy érzem, az hogy elég, hogy ha mindenki a saját kis problémáival gyötör, akkor néha azt érzem, hogy elég, de hát egyébként nem, még bírom, még nem érzem, hogy sok, de lehet, hogy egyszer azt érzem, hogy elég, és akkor ebbıl szeretnék kimenni és csak így tanulni és semmi mást. De most ez még nincs. 96-tól kerültem ide, akkor még csak résztvevı megfigyelı, tudod (mosoly), aztán 97-tıl elkezdtük a Csodalámpát írni, és akkor onnan volt a beindulás.

81

Reni Én mondtam nekik, hogy jól gondolják meg, hogy kit választanak elnöknek, voltak jelöltek, de mindenki olyan volt, aki messze lakott, meg hát az fontos, hogy pécsi legyen szerintem, aki tudja koordinálni a dolgokat. És tényleg az utóbbi idıben nem volt olyan, hogy ne lettünk volna itt, és ne lettünk volna hetente legalább egy konferencián. Akkor úgy gondolták, hogy most már a nagyoknak elég, csinálják a saját dolgaikat, de hát persze nem hagytak el minket, csinálják a saját kis dolgaikat, és itt vannak ugyanúgy, csakhogy papíron már nem ık az elnökök és titkárok, de azért segítenek. Hát ez egy nagy felelısség szerintem, de nem rossz 19 évesen, de lehet, hogy azt gondolják sokan, hogy 19 évesen, nem kellett volna a nyakunkra dobni mindent és ekkora valamit, de énszerintem, azért ezt lehet bírni. Az apukámnak egy hatalmas törés volt, hogy nem vettek fel a jogra, sıt a mai napig is mondogatja, hogy hát ez semmi, hogy amit én produkáltam, és szerintem addig nem fog megnyugodni, míg nem lesz a kezembe egy jogi diploma. Anyukám, azt mondta, hogy nem kell mindenkinek jogásznak lenni, majd legközelebb sikerül. Az apukám az a családban, aki mondja mindegyikünknek, hogy tanulni- tanulnitanulni. Csak akkor érünk el valamit az életben, ha tanulunk. A legnagyobb tesóm ugye kımőves, volt családi vita, hogy abbahagyta a Polláckot, de nem tudom, vele nem úgy történt, mint velem. Mert ı soha nem volt az a nagyon- nagyon jó tanuló, apuci legnagyobb fia, és azért annyira nem mondták neki annyira, hogy tanuljon, a középsınél már jobban lehetett érezni, hogy tanulni/tanulni/tanulni. Velem meg a abszolút a legjobban, a fokozatok megvannak. Ha valaki szerelmes, a nemzetiség abszolút nem számít, és én nem is tudom, hogy van ez, szerintem ez a legutolsó szempont. Itt nem a hovatartozás számít, sem a mostani barátaimnál nem számít, igaz, hogy most cigány barátaim vannak javarészt, de ez inkább a körülményekbıl fakad, hisz velük vagyok nap mint nap. De egyáltalán nem ez a fontos, hogy ki cigány és ki nem az. Szerintem nem volt problémám, hogy cigány vagyok. Biztos volt ilyen nagyon kicsi, de az nem olyan volt, hogy a további életemre kihatott volna. Több pozitív volt, ezek az ösztöndíjak, például a táborok, negatívra nem is tudnék példát mondani. Gyerekem három lesz legalább és falun szeretnék élni egy város közelében, de ha nem cigány férjem lesz, akkor is szeretném, ha a gyerekeim megismernék a cigány kultúrát. Elhatároztam, hogy meg fogok tanulni cigányul, beásul elıször. Apukám örül neki, és amióta ezzel többet foglalkozom, azóta beszél is hozzám. Aztán ha beásul megtanultam, akkor a másik nyelvet is szeretném. Szóval szeretném, ha a gyerekeim is tudnának.

82

Reni Szerintem nagyon fontos, hogy ismerjék a kultúrát a nyelvet, ha nem is beszélik, de tudják hogy mi ez, és szerintem nem fogom elvárni tılük, hogy na, ezt hülyeségnek tartom, hogy letagadják, hogy az anyukájuk cigány. El fogom várni tılük, hogy igenis merjék felvállalni. Én nem tudnám azt mondani, hogy én magyar vagyok, hisz az anyukám magyar. A családban egyáltalán nem foglalkozunk vele, viszont a nagytesóm, a legnagyobb, ı már kevésbé van benne ebben a cigány dologban. İ nagyon sokszor szembesült azzal, mert ha cigány vagy, akkor kevésbé kapsz munkát, nem tárgyalnak veled. Volt egy kutyás idıszaka, amikor kutyát tenyésztett, és el kellett adni, akkor mindig így mutatkozott be, hogy Zsolt vagyok, és akkor mondta a magáét, és csak a végén mondta, hogy Orsós Zsolt, neki volt egy ilyen. És ı az, aki, ha beteszek egy cigány zenét, akkor ne tegyek be cigányzenét, az anyukám az szereti, pedig ı aztán nem cigány, a másik tesóm elviseli, ı részt vesz táborokon, klubokon, szereti a többieket. És rendır lesz, cigány rendır lesz, Orsós lesz, és majd megtanulják, hogy hogy kell felismerni az utcán a cigányokat. Énszerintem, ha nem lett volna ez az Amrita, akkor a mai napig nem foglalkoztam volna ilyen dologgal. Biztos vagyok benne. A Varga Aranka keresett meg, aztán meg a többiek, a nagyok. Hát az akkori egyetemisták az Orsós Imi, a Ludmilla, a Kalányos Feri, akik már akkor diplomáztak, és ık ilyen példaképek, és ez szerintem sokat számít. És most bízom is benne, hogy mi valamilyen példaképei tudunk lenni a kicsiknek, de nem tudom mennyire. Szóval remélem, hogy ez most is így érvényesül, hogy sikerül nekünk elérni ezt. Ez fontos, szerintem fontos, nagyon fontos, elérni azt, hogy egy diák, aki egy icipici kis faluban az isten háta mögött lakik, és tényleg ı az egyetlen aki gimibe jár, vagy nem is jár, csak általános iskolás, és esze ágába sincs, hogy gimibe menjen, és ne szakmunkásképzıbe, és bekerül egy ilyen társaságba, és be is kerültek most nagyon sokan, és látja a többieket, igen neki is sikerült, és nekem akkor miért ne, és ez így ösztönzıleg hat rájuk szerintem. Nem foglalkoztam még nem cigány gyerekekkel. Hát más, más hagyományokat hordoz, de egyébként gyerek, gyerek, problémákkal teli. Nem hiszem hogy problémásabb egyik a másiknál, csak más családokból jöttek, ennyi, de hát mindenki más családból jön szerintem. Bíró Boglárka

83

István 22 éves 1980 január 23-án Komlón születtem. Most a Szociálpolitika Tanszéken, szociális munkás szakon elsı éves vagyok a pécsi egyetemen. Szászváron lakom, de most kollégista vagyok, a Jakabhegyi Kollégiumban. Otthon családi házban lakunk, két szobásban. Per pillanat a tesóm, bátyám és anyám, tehát hárman lakunk. A bátyám 26 éves, már végzett, ıneki szakmája van. Esztergályos szakmája van. Anyám három osztályt, még csak három osztályt végzett. Jelenleg munkanélküli. A betonüzemben dolgozott, mint betanított munkás. 90 valahányban, talán 92 környékén hagyta abba, mert megszőnt a gyár. A szüleim elváltak. Az apámnak 8 osztálya van, 44 éves. Anyám is 44. Apám itt lakik Pécsen, de ritkán találkozunk. 87-ben váltak el, én hétéves voltam akkor. A tesóm azóta már megházasodott, végül ıneki gyereke is van, egy hatéves kislánya, ık Dunaegyházán laknak, de munka végett volt ott most Szászváron, tehát ott dolgozott egy ideig. Ha a társadalmat három részre tagolom, szegény, közép, és gazdag, akkor a szegény rétegnek talán egy átlagos szegény részébe tartozunk. Hát ha van ilyen terminológia. Azért mondom, hogy átlagos szegény, mert hogy anyám most a szociális segélyen van, és nagyon, de nagyon minimális az önkormányzati támogatás, aztán a gyermekvédelmi és az ösztöndíj. Tehát azért mondom, hogy átlagos szegény, mert az ösztöndíj meg viszonylag nagy, de ami a szüleimé, vagyis anyámé, az eszméletlen kicsi. A MACIKA-tól kapok ösztöndíjat, a Magyarországi Cigányokért Közalapítványtól. Az egyetemtıl is kapok. Most kaptam 30 valamennyit, úgy, hogy kéthavit egybe. De viszont ebben nem volt benne, amit kapok a MACIKA-tól. Az összesen 120 , egy évre. Most ebbıl a 27 ezer forintból élek, ebbıl fizetem a kollégiumot. De például karácsonykor én vásároltam be kétszer is otthon. Meg hát ugye persze a disznót, a fél disznót én vettem. Van kertünk és csibéket, nyulakat. tartunk. Amikor otthon vagyok, akkor én szoktam segíteni az anyámnak. Anyukám szorgos, dolgos asszony volt, és a mai napig is egy nagyon elfogadott asszony Szászváron. 84

István Mikor gyerek voltam, Szászváron laktunk egy érdekes helyen. Megszülettem Komlón, és a kórházból kerültem oda Szászvárra. Zárda nevő helység ez, Szászváron belül. Elég szép rész, körülbelül ahhoz tudnám hasonlítani, mint Józsefváros egyik része. Ilyen típusú terület. Azért annyira nem. De szóval, hogy értsük, mirıl van szó, hát ez egy udvar. Tehát itt van az udvar, és két oldalt van ház. Egy közös udvarral rendelkezı ház, amelyik emeletes, kétszintes. És ez régen, hajdanán egy zárda volt. Tehát zárda, szó szerint zárda volt. És abból elnyomás alatt el is mentek az apácák. És volt régen egy Csöpögı nevő helység. Ez az erdıben volt, cigánytelep. És annak idején jött egy olyan törvény, hogy meg kell szüntetni a cigánytelepeket, akkor ebben a helységben a cigányok nagy részét oda tették. Tehát ahonnan kimentek az apácák, oda tették be a cigányokat. Ez körülbelül a 60-as években volt. A nagyszüleim végig ott éltek a telepen. Aztán még anyukám is ott született. Apukám is talán ebben a közösségben élt. A nagyszüleimet alig ismertem. İket már nem a zárdába költöztették, mert azért nem olyan nagy az az épület, hanem ıket egy másik kis házikóba. Amiben mi laktunk, az egy nagyobb szoba volt, tehát egy nagyobb lakás. Itt szoba volt, konyha és még volt hozzá egy spájz. Víz az nem volt, közös kút, viszonylag modern. A szociális dolog lényege, hogy közös volt a szennyvíz is, ami ott volt a kút mellett, érezni lehetett a szagát. Ez kicsit tényleg érdekes, mert azért meghatározta a dolgokat, hogy ott legfıképp cigányok laktak abban a zárdában. Bár akkor még volt egy olyan része, ahol még virágok is voltak. Mert emlékszem, hogy anyukám még a lehetetlent is megpróbálta, sıt nekünk még kertünk is volt. Tehát nemcsak rossz volt. Hogy ott a szennyvíz, meg kiabálás, meg nem tudom micsoda, hanem voltak jó élmények is, például a virágok, és meg hát az is volt, hogy ott több gyerek volt. Közösségi élmények is voltak, például indiánosdi, meg az elsı karate-rúgások, meg a foci. Azért úgy barna gyerekek között elég jó volt. De azért lehetett érezni, hogy nem a legkedvesebb helye Szászvárnak ez a Zárda. Azt még a mai napig is lehet érezni. Ezt a szagot is. Meg hát azt az ellenszenvet, ami ott van. Mert azt a kultúrát nem lehetett ... érdekes ezt megfogalmazni. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a többségi társadalom nem kedveli ezt a helyet. Az óvodában, mikor az ember várta a szüleit meg- megjegyezgették ... pontosan nem tudnám megmondani, hogy ki, hogy a gyerekek-e, vagy az óvónık. Tehát, hogy a zárdában olyan …Éreztem, hogy nem egy kimondottan családi házban lakunk. 85

István Nincsen külön udvarunk, ahol teszem azt csak én játszanék, vagy valami ilyesmi. Hanem, hogy a mellettünk levı szomszéd ... Az érdekes volt például, hogy az magyar volt, magyarok voltak. Eszméletlenül sok állatokat tartottak a házukban, és eszméletlen büdös volt. Már az is, nemcsak a kút, hanem ez a mellettünk levı család is büdös volt. És az is ilyen megbélyegzése volt a Zárdának, hogy volt az a család. Meg kutyák, meg macskák, harci jeleneteket lehetett hallani. Mondjuk itt van a Zárda és itt van az óvoda, és közben azért házak vannak, családi házak vannak. Nem messze volt az óvoda, és odáig magyar családok laktak. Hát azért lehetett látni, hogy azért nem ugyanaz, mint a Zárda. És mondjuk csak egy kutya van ott az udvarban, és nem száz például, és nincs akkora szemétdomb. Bennem volt olyan érzés, hogy nekem el kell onnan menni, vagy hogy menjünk el onnan. Tehát az jó volt, hogy közösség volt, meg soha nem unatkoztunk, meg diófára mászni, meg stb., meg ilyesmiket. Olyan elsıs vagy másodikos lehettem, amikor már költöztünk is el onnan. Hát ez, hogy cigány, vagy nem cigány nem volt probléma. Az óvodában például. abban a csoportban azt hiszem én voltam egyedül. Talán egy lány volt a Zárdából, de az sem az én csoportomban. A gyerekek annyira azért nem éreztették velem, hogy én zárdai vagyok. Szerintem én inkább az óvónıktıl érezhettem így. Az államszocializmus idején az más volt. Most igazából meg nem tudnám mondani, de valami ilyesmi volt, hogy aki a Zárdában lakik - gondolom a mai napig is az van -, hát az más emberi faj. Nekem mindig is sok barátom volt, és sok kedves pajtásom annak idején. Ha elhívott magukhoz játszani, valami olyan érzésem volt, hogy hát azért viselkednem kell, egyrészt mert máshol volt. Ehhez a nevelés is hozzá tartozik. És meg hát azért, hogy náluk az udvarban nem akkora rendetlenség van, már az is kicsit benyomást ad. Hogy milyen benyomást? Nem tudom, hogy jó vagy rossz, ilyesmi, hogy máshogy kell viselkednem. Mai tudásomat kihasználva azt tudom mondani, hogy azok az érzések szóval nagyon sok olyan érzés volt, hogy a cigány valami pejoratív. Én nagyon sokáig nem is akartam elfogadni, hogy én roma vagyok. Például a Zárdában azért nagyon sok gyötrelem is volt. A kiabálások, meg hát a bőnözés is elég sok volt, az alkoholizmus, bár nálunk a családban azért az nem volt, de máshol volt, ahol romák voltak, és én ehhez nem akartam hozzácsatlakozni. Tehát hogyha ı roma, és így viselkedik, akkor én ne legyek roma.

86

István A szüleim furcsállták a dolgot. Hogy azért ez nem jó dolog, például az anyanyelv. Mert hát az anyanyelvet tisztelni kell. És hát valamikor, emlékszem, ezt még a mai napig is emlegetik, anyám énekelt cigányul, és az nekem nem tetszett. Ne énekeljen nekem! Akkor ez volt bennem, hogy miért különbözünk azoktól, meg ilyesmi. Nem hiszem, hogy annyira zavart volna, magamat soha nem utáltam azért, hogy roma vagyok. A szüleim a cigánytelepen laktak és a cigánytelep eleve egy kultúra. És ott csak cigányul beszéltek, megvolt még az az ısközösségi dolog, hogy az idıs ember ül az asztalfın, hogyha volt asztal egyáltalán. Tiszteletadás, a kultúrát megırizni, meg ilyesmi. Velem nem beszéltek cigányul a szüleim, a mai napig sem. Mikor én már tudtam beszélni, akkor emlékszem, hogy igen, azt mondták, hogy beszélj magyarul, mert nem értem. És hát ez egy idı után lekopott, és már nem is mondták. Már ilyen tíz éves korom elıtt szinte csak magyarul beszéltem. Arról van szó, hogy én akartam csak magyarul beszélni. Csak magyarul akartam beszélni. Biztos volt olyan, hogy cigányul beszéltek hozzám. Úgy hogy én megértettem, azt amit mondanak, az biztos. A bátyámmal érdekes dolog volt. Mert amikor ı beiratkozott az óvodába, ı csak cigányul beszélt. És cigányul is kért a vizet például. Lehet, hogy talán egyfajta krízise lehetett a bátyámnak, hogy nem tudott magyarul beszélni a többi magyar gyerekkel, és úgy gondolták az én szüleim, hogy akkor énvelem másképp legyen. Velem a bátyám magyarul beszélt. A nagyszüleim szerettek volna cigányul beszélni, de amikor én tudtam beszélni, akkor csak magyarul beszéltek ık is. Kiskoromtól, mondjuk 40%-ban barátkoztam inkább romával és inkább 60%-ban magyarral. Nem tudom miért. Valahogy nem láttam azt, hogy ı is úgy gondolkozik, mint ahogy én, mármint a roma. Mert nem tudott viselkedni, teszem azt. Biztos nevelés kérdése is az egész, hogy a szabályokat be kell tartani. Iskolába rendszeresen jártam, de szerintem annyi minden gyerekkel elıfordulhat, hogy nem megy be az iskolába, és inkább hazamegy, vagy ilyesmi, és azok hát nem ilyenek voltak, és akkor inkább a többséggel barátkoztam. Nagyon sokszor azért rám mondták annak idején, hogy én nem is vagyok roma., mert, hogy ami ott norma volt, azt én nem úgy vettem föl. Mondjuk volt valami családi ünnepség, és akkor annak idején én már gitároztam, nem mentem szívesen ebbe az ünnepségbe, nem szerettem, mert mindenkit végig kellett puszilni, szóval ilyen dolgok. Meg inkább akkor úgy visszahúzódtam. Nem szerettem azt, hogy hajnalig ottan zenélnek és énekelnek, tehát ilyen dolgokra gondolok. Ez már nem a Zárda volt, hanem ahová elköltöztünk. Az egy rendes családi ház volt. Az egyik mellettünk levı családi házban sem így viselkedtek, meg a 87

István másik mellettünk lévı családi házban sem. Hát azért rendesen lehetett hallani a zajt, és az emberek általában aludni akarnak, nem pedig felébredni arra, hogy a másik házban hogyan kiabálnak, veszekednek. Tehát ez így pörgött le az agyamban. Az nem olyan értéket képviselt szerintem, amit én már másodikos, vagy harmadikos koromban elgondoltam. Szóval nem volt jó. Lehet, hogy már akkor is azt gondoltam, hogy igen tiszteletben kell tartani azt, hogy cigányság, meg kultúra, de ne így. Ez a roma társadalom olyan, hogy azt aki kicsit másképp gondolkodik, vagy másképp viselkedik, mint a többi, az ki kell, hogy nézzék. Kinézik és stigmatizálják, hogy ez más, meg nem olyan, és hogy mit képzel ez magáról. És akkor azzal küzdeni kell. Tehát két ember létezik itt akkor. Az aki fel meri vállalni ezt a küzdést, és eljut teszem azt az egyetemig, vagy nem tudja felvállalni ezt a küzdést, és akkor marad ott ahol a többi. Ez egyfajta filozófia és elég kemény. Ehhez már egyfajta továbbgondolás kell, egy ilyen érettség, már mint ahhoz, hogy aki ezt fel meri vállalni, vállalja is fel, hogy onnan ki kell törni. Tehát nem lehet megmaradni abban, ahol vagyunk. A cigányságnak ki kell valahogy törni a helyzetébıl, és csak úgy lehet, ha változtatunk. Nem az asszimilációról beszélek. De másképp kell viselkedni, és fel kell vállalni bizonyos dolgokat. Ahhoz, hogy egyáltalán meg tudjon rendesen élni, és nemcsak máról holnapra, kell bizonyos tudás, tehát tanulás. Ez az egyik. A másik pedig az, mikor rá kell jönni, és hál’istennek most már ez kezd kialakulni, hogy az a kultúra, amit mi képviselünk, az jó és szép, és ráadásul még a törvény is írja, hogy a nemzetiség és az etnikai kisebbség államalkotó tényezı. Tehát még fontos is az, hogy vagyunk. És a kultúra a tanulással együtt nagyon fontos kitörési pont a cigányság részérıl. Tehát, hogy a tanulással munkához lehet jutni. Olyan munkához, ami nemcsak a máról-holnapra való megélhetést biztosítja, hanem egyfajta távlatot, tervet, tehát hosszabb távra nyújt teret, perspektívát. Már elég fiatalon kialakult ez bennem, és hála istennek, volt egy bátyám. Igazándiból azért nem voltunk olyan testvéri viszonyban. De mondjuk ı tanult, jó tanuló is volt, legalább az általános iskola elsı felében, úgy 5- 6.-ig, és ezt mondták nekem a szüleim. Hívták a gyereket, a tesóját, a bátyját, hogy kapott könyvet, tehát osztályelsı volt. Ezt most értem meg, ahogy így beszélek róla, talán ez lehetett az igazi indítóoka, hogy egy példa volt elıttem. És én is próbáltam ehhez alkalmazkodni. Igaz, hogy az elején nem jött össze, de azért már a végén kijött, és én azért jóval megelıztem ıt. Szerettem volna, és szeretném, ha ıneki is sikerült

88

István volna. Most már 26 éves, elvileg doktor lehetne, de nem az. İ is elkezdte a gimnáziumot annak idején, de abbahagyta. A Raffael név megvolt az iskolában. A tanárok mondták, bezzeg a Lacika… Az iskola elsı részében nem ment úgy, de utána igen. Hát azért a kettes, hármas szintje megvolt. Bezzeg ı a négyes-ötös!. A szüleim segíteni próbáltak. Le kellett ülni, mert kötelezı volt leülni. Már akkor is az volt a fejemben, mint most, hogy kell egy bizonyos érettség ahhoz, hogy valaki le tudjon ülni a fenekére. Azt tudtam, és láttam, hogy akik ötös tanulók, azok milyen nyugodtan le tudnak ülni és tanulnak. Én még akkor olyan játékos voltam. Tehát jobban szerettem a sportot akkor, focit, meg karatéztam. Az osztálytársak, úgy harminc-valamennyien voltunk, meg a másik osztályban is kb. ennyien voltak. Hát ezért ez eléggé nagy létszám, és nagyon sok mindenkivel barátkoztam. Egy- kettı akivel úgy nem, de hogy miért, azt nem tudnám megmondani. Akkor volt még ez a kisdobos, igaz, hogy nem sokáig volt, két évig, de azért az jó volt, mert voltak a délutáni programok, meg ilyenek. Az akkori kornak és a talán mostani oktatásnak is a hibája, hogy nem tanítják a gyerekeket a másság kezelésére. És akkor inkább nem beszélünk róla, tehát nincs. Én meg ebbe a hibába belecsúsztam szépen, hogy hát én is teljesen ugyanolyan vagyok, mint a többi. Éreztem, szerintem, hogy azért mégsem így van. Aztán elköltöztünk, ha nem is a központba, de jóval beljebb. Most is ott lakunk. A szüleim elváltak, és akkor apu eljött Pécsre, mi meg oda. Örültem, nagyon örültem, hogy elköltöztünk. Végül is elég nagy Szászvár, de azért annyira nem, hogy ne menjek a Zárdához. Nem sőrőn mentem a Zárdába, de azért volt foci meg ilyesmi. Az volt a jó a házban, hogy külön szoba van, ha az ember ki tud menni az udvarra, és egyedül van. Nem muszáj mindig ott zsibongani, meg a kutyák, meg hasonlók. Meg tisztaság is van, mert ott egy hatalmas nagy szemétdomb volt, amit nagy nehezen elszállítottak, és azt hiszem, már megint összegyőlt. Tehát itt nemcsak szemét van az udvaron, hanem tényleg rendes virág van, amit lehet kapálni. Nem én kapáltam, de lehet kapálni is. Tehát az egyik oldalon volt egy hatalmas nagy szemét, mármint a Zárdában, a másik oldalon meg egy kert. Érdekes kontraszt. Aztán kertész is a szakmám. A virág - ha zárdaival beszélsz -, akkor ez elıbb-utóbb kijön. Igen, hát a kontraszt. Lehet így is, meg úgy is élni.

89

István Humán beállítottságú voltam mindig is, a matekot nem szerettem, abszolút nem, viszont az irodalmat, vagyis az olvasást, azt szerettem és az éneket. Az egyik tanár ott lakott a mi utcánkban. Volt ilyen pofára menı stílusa neki. Emlékszem arra, hogy elsı év végén a jegyeket nem a naplóba írta be, hanem mondta, hogy aki öt piros pontot kapott, az írjon magának egy ötöst. Volt egy feladatsor, tíz feladat volt, amit meg kellett oldani, és ha egy nem sikerült, az egyes. Aki ötös, az írta be magának az adott pont mellé a számot is, én is akartam írni, hogy négyes, mert egy feladatot nem oldottam meg, és ott állt mellettem az a tanítónı, és azt mondta, hogy ne írjam oda, mert nekem az nem négyes, hanem egyes. Na szóval ez az, ami igazándiból, olyan nagyon rosszul esett. Öreg bige volt már, aztán azóta alkoholista. Na mindegy. Két tanárnı volt legalább három évig, úgy hogy azért jó élmények is voltak persze. Mesélés, történetek mesélése. Osztálykirándulásokon mindenhol voltam, tehát ahol a többiek is. A bátyámnak jobban ment a tanulás, lehet, hogy ilyen belsı harc volt bennem, hogy neki jobban megy, és hiába küzdök, nekem akkor sem megy jobban, tehát akkor inkább nem tanulok. Ez igazándiból akkor változott meg, amikor én már nem általános iskolás voltam. Valahogy én mindig azt éreztem, hogy egyszerően nem lehetett kitörni. Lehet, hogy ez nem így van, de úgy láttam, hogyha valaki egyszer kettes vagy hármas volt, akkor nem lehetett onnan kitörni. Tehát, ha hármas, hiába hajtotta széjjel az agyát, akkor is hármas. Nagyon sokan ezt mondták az osztálytársak is. Nézd meg ez a lány alig szólal meg és ötöst kap, mi meg szenvedünk órákat, és mégis csak hármast, vagy kettest kapunk. Ez nem attól függött, hogy ki cigány. Nekem nem volt más osztálytársam, én voltam az egyedüli cigány. A többi roma év-vesztes volt, meg alattam járt. A roma identitás nem alakulhatott annyira ki, mert az óvodában is, az iskolában is nem beszéltek róla. Tehát nem volt az, amit én el tudnék képzelni, hogy mondjuk egy osztályfınöki órán beszéljük meg, mi az, hogy roma, mi az hogy magyar, mi az, hogy sváb. Tehát ilyen nem volt, érted? Az általános iskolában egyetlen egyszer nem jött elı, hogy cigány vagyok. Ha megkérdeznéd, azt mondták volna, hogy én nem roma vagyok. Vidám voltam, sokat énekeltem, tévéztem, olyan kirívó nem voltam. Nem voltam egy különleges gyerek, a tömegben voltam. Fölsıben volt egy napközis tanárom, aki annak idején a „Csöpögın”, a cigánytelepen is volt. 90

István Volt még egy másik cigánytelep, Szászváron a bányatelep, ahol még tanított is. Bár az nem az én rokonságom volt, ott a bányatelepen. İ teljesen másképp beszélt a cigányságról, meg ı beszélt is a cigányságról. És szépen, úgy, ahogy kell. Sokszor beszélgettünk a napköziben, mindenki elıtt. Elmondta, hogyan vitte el a roma gyerekeket fodrászhoz, vagy borbélyhoz, és hogy miért kellett ıket elvinni. És volt ott a romák között, aki nagyon normális volt, nagyon szeretett dolgozni, megtett mindent a gyerekének. Tehát a pozitív dolgokat is ugyanúgy elmondta. És lehetett látni, hogy úgy is fel lehet vállalni a cigányságot, hogy a pozitív dolgokat hozza ki valakibıl. Nekem pozitív volt ez a dolog, mert hogy szép lassan jöttem rá, hogy igen, ez a történelem. Ezt nem lehet letagadni, és az ember akármit csinál, a múltját nem lehet elfelejteni. Ezért is vagyok az asszimiláció ellen. Akármit csinál az ember, a múltját nem tagadhatja le. És ha valaki letagadja a múltját - ez szépen így fejlıdött ki bennem -, az valami hazug ember, valami áruló. Aki letagadja a múltját, még az anyját is képes lenne letagadni, az ilyen ember, és erre én soha nem lennék képes. Ezt az indította bennem, hogy elkezdte mondani ez a tanár. Engem nem tanított, de ı tanított délelıtt is történelem és ének tárgyat. Sokszor beszéltünk. Nemcsak errıl természetesen, de sokszor. Annyira nem éreztem, hogy nagyon a kedvence lennék. De érezte, hogy nyitottabb vagyok a világra, és azért is tudok ennyit beszélni vele. Nekem eszméletlen élmény volt. İ az, aki bölcs is, amellett, hogy mesél. Aki nemcsak úgy mondja, tehát valamit mond bele abba a szövegbe, de ı ezt átérezte. Hogy neki ilyen érzése volt, és azt is gondolja, amit mond. Tehát egy bölcsesség is jött ki abból, nemcsak egyfajta sima natúr szöveg. Nemcsak velem volt így, nemcsak az én csoportommal volt így, hanem másokkal is, ı már ezt sokadszor csinálta. És neki is volt egy gyereke, neki is nagyon sok bánata volt az életében. Kiforrott tanár volt ı. Ez a bölcsesség. Kertész lettem, szóval szakmunkásba mentem, ezek szerint nem tanulhattam olyan jól. Mezıgazdasági suli ez, Lengyelen, Bonyhád alatt. A kollégium hatalmas nagy kastély, nekem olyan ódon volt. Végül is nem volt messze, 30 km volt a távolság, és akkor bejárós lettem. Szakma után két év az érettségi, s azt is ott végeztem. Szóval ez a Lengyel, ez egy hatalmas nagy park. Egy arborétum az egész, plusz még kertész is voltam, és eszméletlen, hogyan összejött. Egy terembe bemenni két óránál tovább nekem elég, mindenképpen ki kell mennem a levegıre. Ez annyira megfogott! Meg ott volt a legtisztább a levegı. Annyira megfogott, és annyira

91

István benne van szinte már a sejtjeimben a levegı utáni vágy, hogy ki kell menni! Bár Pécs, az kicsit ellentétes ezzel. Tetszett, mert nekünk volt már kertünk, meg hát lehet, hogy ez a virág-téma is bejátszott. És szerettem ott kint lenni a természetben, meg magát a természetet is nagyom szerettem. Valahogy így jött, hogy kertészkedtem. Benne van a borászat is. Azzal is nagyon szeretek foglalkozni még most is. Kitőnı tanuló voltam. Ott volt az a kitörési pont, hogy én sejtettem, vagy nem is sejtettem, de éreztem, hogy az otthoni iskola stigmatizáló. Nem azért mert roma vagyok, hanem hogyha ott valaki kettes vagy hármas, annál jobb nem lehet. Kikerültem abból a körbıl, és bekerültem egy másikba, bár ott is az eleje kicsit defektesen ment, de volt egy érzésem, hogy, na, most akkor mutassam meg magamnak, hogy tényleg igazam van-e vagy nem. És hát bejött. És tényleg kitőnı lettem. Kitőnıen végeztem. Le tudtam ülni érdekes módon, meg hát érdekelt is, amit tanulok. Miért váltócsaposan kell metszeni azt a dolgot, vagy miért kell lengıszálvesszıt hagyni stb. Meg benne van a zöldségtenyésztés, gyümölcstermesztés, ezt imádom. A tanáraimnak tetszett, hogy jó tanuló vagyok. Volt egy-két gyerek még, aki jó tanuló volt. Az országos versenyre is bekerültem volna, csak mégsem történt ez meg. A harmadik év félév végén volt egy kis vizsga. Volt még két vagy három fı, akire különösen figyeltek, akik közül lesz majd a szelektálás, és elviszik a versenyre. És egy része, ugyancsak a szılészetnél, egy minimális, de nagyon minimális lecsúszás. Hát Istenem ilyen volt, hogy meg volt adva szılészetnél, hogy milyen vegyszert kell alkalmazni. És én azt mondtam, hogy globális, tehát majdnem mindenre jó, de a tanárnak nem tetszett, mert egy speciális vegyszertípust kellett volna, hogy mondjak, ami nem jutott akkor eszembe. A többiek ezt tudták, és én lemaradtam errıl a versenyrıl. Nagyon zavart, úristen! úristen!, de hát aztán kitőnıre végeztem. Pláne nem zavart azután, hogy akit elküldtek az nem nyert. Tizennégy éves kor után a szerelem az, ami dominál, természetesen az az elsı. Nem az elsı, hanem a hosszabb távú szerelem, az a kétéves, hároméves kapcsolat volt, ami fontos volt. A barátnım nem volt roma lány. Futó kalandom volt roma, de hosszú távú nem. Nem tudom miért, ez így jött. Az osztálytársaim között sem volt roma lány. Bár az iskolában már volt, a kertészetiben már volt kettı. Egyik fiú, a másik lány, de a lány az kimaradt, mert ıt is elkapta a láz.

92

István Arról volt szó, hogy az osztálytársaim között 11-en, vagy 12-en voltak fiúk, a többiek lányok. És nagyon sok lány úgy hagyta ott az iskolát, hogy terhes lett. Az a lány nem lett terhes, hanem egy barátjával szakított, az oda járt, abba az iskolába, és hát ott nem akart vele találkozni. De utána, amikor otthagyta azt az iskolát, nemsokára szült egy gyereket. No mindegy. Volt egy másik roma az osztályban, csak úgy kente-vágta dolgokat. Fontos volt, hogy roma. Elismertségi érzésem volt, hogy én is lehetek olyan. Bebizonyítani a világnak, hogy mi romák is képesek vagyunk ... Egyszer volt roma lánnyal kapcsolatom, nem is olyan régen. Tavaly volt. De olyan rövid ideig voltunk együtt hála istennek, hogy nem alakult ki olyan mély érzés egymás iránt. Úgy volt, hogy kulcsos házban voltunk Szászváron, és odajöttek ık is, az egyik ismerısömnek az osztálytársai, és elkezdtünk beszélgetni hosszúhetényi a csaj - és hát én akkor még bejárós voltam. Mindig Hosszúhetényen keresztül jártam Pécs és Szászvár között, és úgy volt, hogy járunk. És hát menjek be hozzá, mert azért durva lenne, hogy állandóan találkozok az apjával és anyjával, és én ismerem is ıket, meg hát járunk. És akkor elmentem hozzá, és eszméletlen volt. Szimpatikus voltam nekik, úgy vettem észre. Kaja, minden volt, ami kell, többfogásos. Utána a barátnım felhívott telefonon, és mondta, hogy szarul van, nem érzi jól magát. Kérdem, hogy miért, és akkor azt mondja, hogy nem tetszik nekik, hogy roma vagyok. Már, hogy a szüleinek nem tetszik, hogy én roma vagyok, azért mert az ı rokonságukban volt egy lány, aki roma emberhez ment férjhez, és hogy mennyire megbánta. Tehát ilyen téma volt. De ez engem azért nem rázott meg, mert nem alakult ki hála istennek egy ilyen mély érzelem a lány iránt még akkor, mert még csak három, vagy négy napja ismertem. Na mindegy nem akarnám kibeszélni ıket. Rosszul esett persze, természetesen. Már hogy az a tény, hogy nem járhat egy romával az a lány. De nem láttam, olyan határozott csajnak, tehát engem ezért nem zavart. Azt gondolom, ha nagyon bele lennék esve, tehát nagyon komoly lenne, akkor én feltétlenül feltételezném a lányról, hogy van annyira tenyeres-talpas, hogy ı tudna valamit mondani, tehát nem érdekli a szüleinek ez a fajta véleménye. Mert én nem tudnék így kapcsolatot teremteni, hogy például nem ismerném a szüleit, vagy ilyenfajta véleményeket ne kérdeznék tıle, mármint a lánytól, hogy „Na és a szüleid, akkor mit gondolnak erre és erre.” Szóval ilyen nem lenne. De én ismertem már akkor is magam, hogy 15 éves koromban is tudok viselkedni, be tudom tartani a szabályokat. Tehát éreztem azt, hogy én roma vagyok, de 93

István ugyanúgy viselkedtem, mint a többi. Hogyha engem az a szülı nem tud úgy nézni, nem ismer meg, de egybıl ilyet mondana, akkor az a szülı nálam nem nyert, hogy így mondjam. Van olyan érzés bennem, hogy most nekem roma kell. Roma lány legyen és okos. Olyan, aki kapcsolódik a hagyományokhoz, és nem tagadja magáról, hogy ı roma. Nekem nincsenek olyan kikötésem, hogy beás vagy kolompár. Az a roma, aki tartja a hagyományait, tehát ha beás, akkor tartsa a beás hagyományt, és tartsa tiszteletben az enyémet. Az okos nem jelenti annyira durván, hogy csak érettségizett lánnyal járnék. De hogyha csak nyolc osztálya van, szerintem akkor is tudnék vele járni, hogyha az igényeimnek megfelel. Az az igényem, hogy tudjon beszélni rendesen, ne legyen igénytelen, hogy így mondjam, bár a cigány lányok között nem sok van igénytelen. Szeretném, ha a gyerekeim megtanulnának cigányul. Majd én is megtanulok, és akkor otthon majd mi tanítjuk meg, az anyuka is, meg majd én. Mivel én jó tanuló voltam és bennem volt ez a lendület, ez a tanulási vágy, minél magasabbra, és ahhoz kellett az érettségi. Akinek van érettségije, annak sokkal nagyobb távlatai lehetnek. Hát akkor megszereztem az érettségit is, az is egy másik osztály, másik közösség, bár annyira nem, mert voltak régi osztálytársaim ott. Viszonylag otthonosan mozogtam, már öt éve voltam ott. Az az osztály egy rendkívül vidám, 18-19 éves csapat volt, az az életvidám nıhajhászás, tudnak focizni, az órán feldobnak egy poént, amikor lelassul a tanárnak a szövege, és akkor röhögünk egyet. Én is ilyen vidám voltam, hármas-négyes tanuló. A vidámságon volt a hangsúly, nem a tanuláson, de ez nagyon jó volt. Nagyon unalmas órák is voltak persze, de amikor az ember földob egy ilyen poént, akkor kicsit más világba kerül az óra és hál’ istennek a tanárok is vették a lapot. 3,7-re érettségiztem, a biológiát választottam. Az érettségi elıtt mentem felvételi elıkészítıre a szekszárdi fıiskolára szocmunkás szakra. Idıközben már az én roma identitásom kialakult, már zenéltem több hangszeren, táncoltam, közben most már nyolc éve táncolok a német tánccsoportban. Otthon táncolok, Szászváron. Úgy kialakult az emberben a roma identitás. Akkor sem tudtam, de most már fıleg nem tudnám letagadni azt, hogy roma vagyok. Már tisztában voltam teljesen azzal, hogy a cigányságnak igencsak vannak jó oldalai. Szóval ezzel az ésszel már bennem volt, hogy szeretném még inkább meglátni azt a dolgot, hogy miért is van ez, miért 94

István került oda a cigány társadalom, ahol van, és hogy mik azok a kitörési pontok, amikkel ezen változtatni lehet. És a szociális munka ilyen témával foglalkozik. Az a napközis tanár volt a kezdet. A szakmunkásban, meg az egész iskolában több volt a roma, tehát láttam ott a gyerekeket, mindig is olyan kicsit felnıttes voltam én már. Tehát gondolkodtam a világról: miért így van, miért úgy van, hogyan lehetne változtatni rajta, mit kéne csinálni, és az volt bennem, hogy akkor jó, én elkezdem, és akkor ık folytatják. Ez nem volt annyira lépcsızetes, hogy így gondolkodtam, hanem a szakmunkásban én már tudtam, hogy nekem kell egy érettségi, meg egyetem. Ez biztos, hogy így van, mert emlékszem, hogy egyszer írtunk egy önéletrajzot, és abban én már írtam, hogy legalább egy fıiskolai diplomát szeretnék. Hát azért voltak ilyen dolgok voltak a TV-ben, vagy újságban, apró dolgok, hogy roma és Dr. mit tudom én a neve. Ezt nemcsak én vettem észre, hanem anyukám is, pedig ı roma. Tehát ı volt a hajtóerı, felhívta még külön a figyelmemet, hogy ezt hallotta, ezt látta, szóval ez benne volt a levegıben otthon is. A szekszárdi fıiskolán elkövettem azt a hibát, hogy lemaradtam két ponttal. Elvégeztem ezért a gyermek- és ifjúságvédelmi intézı szakot Pécsen. Ez egyéves volt. És rendkívül fontos volt, attól függetlenül, hogy fizetıs volt. Fizetıs ez az iskola, de nagyon sokat tanultam. Egyrészt azért, mert olyan tanárok tanítottak, akik nagyon tapasztaltak, tehát akik a szakmai részét a gyermekvédelmi részét, nagyon tapasztaltan, rendkívül sokoldalúan mutatták be. Ilyenekre gondolok, mint a Murányi Kati néni és a Kovács Zsuzsa. A Kati néni a Gyermekvédelmi Szakszolgálatnak az igazgatója, A Kovács Zsuzsa pedig a Gyámhatóság igazgatója. Eszméletlenül nagy tudásuk van, és szeretetük, hogy nemcsak azért dolgoznak ebben a szakmában, hogy fizetést kapjanak, hanem mert nekik ez a hivatásuk. Szakmailag mint példakép szociális területen máig is ez a két tanár, Murányi Katalin és Kovács Zsuzsa, akik hivatásnak tekintik a munkájukat. A hivatástudatuk nagyon megfogott, mert úgy volt, hogy én biztos szocmunkás szakra fogok menni tovább. Itt a romaügy, ami igazán bejött, mert ugye a gyermekvédelmi rendszerben sok a roma gyerek. És hogyan kell foglalkozni velük, mi az, hogy gyermekvédelmi törvény, milyen jó oldala van ennek a törvénynek, hogyan kellene kihasználni. A második szakmám gyermekvédelmi és ifjúságvédelmi intézı. És akkor újra vizsga és felvételi. Három helyre adtam be a jelentkezési lapot. Az egyiket a PTEre, tehát ide, szociális munkás szakra, a másodikat a szekszárdi fıiskolára, szintén szocmunkára, a harmadikat pedig az orvosira. Biológia szakon végeztem, ebbıl 95

István érettségiztem. Kentem-vágtam a biológiát, nagyon tetszett, és megpróbáltam, tehát igazándiból nagyon sokat tanultam rá. Tehát az lenne logikus, hogy az elsı helyre az orvosit, utána a szocmunkást írtam volna be. Kihívásnak tartottam ezt az orvosi felvételit. Nagyon sokat készültem rá otthon. Annyira nem különbözik a kettı, mert a segítség mint olyan mind a kettıben benne van. De eszméletlen nagy erı kell ahhoz, hogy valaki felvételt nyerjen az orvosira. És szerintem mindenki az elsı helyre írta be egy- két kivétellel. Sikerült az orvosi felvételi is. Elvileg átiratkozhatok az orvosira év végén, de nem fogok. Egyrészt azért, mert csiszre ponthatárral vettek fel, és én már beszéltem orvosisokkal, hogy valami olyan eszméletlen idıkapacitás kell a tanulásra, hogy az nagyon sok. És én még nagyon sok mindent csinálok, nekem nem lenne arra idım. Tehát csak az lenne, hogy tanulás, tanulás, tanulás és semmi más. Tehát az orvosin ez megy. Ez is benne volt, tudtam ezt. És ezért is a harmadik helyre jelöltem meg az orvosit. A zene az egyik, amit csinálok. 14 éves koromban volt egy harmonikám. És én azt a kezembe vettem, és magamtól megtanultam harmonikázni. Nem tudom miért kellett, benne van a véremben a zene, biztos. A bátyám is zenél, gitározik. A papám viszont tısgyökeres tamburás volt. Tehát egy zenész család, végül is lehet azt mondani. A papám hamar meghalt, négyéves lehettem. Ez azért benne maradt a családban, tehát, hogy a papa tamburázott, és mindenképpen gondoltam, hogy a zenét is tovább kéne vinni. Tehát én gondoltam magamtól, hogy ez a hagyomány bennünk van. Harmonikán kezdtem, aztán megtanultam gitározni, gitár után jött a tambura, mikor már bejártam táncolni, sváb táncokat. Zenekar is kellett a tánccsoportba, akkor a tánccsoportból kiváltunk hárman, és jött még két fiúzenész, így lett a zenekar, amibıl aztán báli zenekar is lett. Aztán ahogy bekerültem az egyetemre, sajnos az egyiket abba kellett hagynom, mert nincs idı. És akkor maradt a tánccsoport. Ez olyan tánccsoport Szászváron, ami mindig van. Tehát hetente van egy próba, és utána meg fellépések mindenfelé, külföld, meg ilyenek. És nem mindenki jut ki Ausztriába, az Alpokba. Szóval az olyan gyönyörő hely, hogy az eszméletlen, és azt nem mindenki látja. Nem igazán tudnám megfizetni azt az utat, és hát a tánccsoport meg alkalmas arra, hogy világot is lásson az ember. Ez is benne van. Roma nincs más rajtam kívül ott. Jól táncolok és a viselkedésem nem kirívó. És a másik része meg az, hogy tanulok és egyszerően példának vesznek engem. Jó az, 96

István hogy lehet valakire támaszkodni és a véleményét kikérni például felvételinél. Felsıoktatásban nincs senki, egyáltalán nem. Érettségije sincsen senkinek rajtam kívül a romák között. Mostanában ritkábban járok Szászváron, és a legfontosabb, hogy az ottani kisebbségi szervezetnek vagyok a vezetıje, és ilyen szempontból is találkozom a régiekkel. 17-18 éves koromban alakult egy cigány kisebbségi szervezet Szászváron. Annak idején úgy volt, hogy kisebbségi munkairányzatok alakulnak, és sajnos lemaradtunk róla, Szászváron pár év múlva, 1998-ban alakult ez a szervezet, a Lungo Drom Szászvári Szakszervezete. Úgy alakítottuk meg, ahogy az egyesületi törvény elıírta, hogy hogyan kell ezt létrehozni. Én mindenképpen hajtottam, hogy ez legyen, mert egyszerően kell. Szászváron ez olyan példaértékő, hogy eszméletlen, tehát most van elıször egy ilyen kimondottan kisebbségi szervezet, ami a cigánysággal foglalkozik. Az ember 17-18 évesen már látja, hogy nem úgy mőködnek a dolgok, ahogy kellene. Vannak olyan területek, ahol egy roma nem tudja úgy képviselni az érdekeit, ahogy kell. Mindenhol lehet látni ezt. Otthon is, Szászváron is láttam, hallottam az embereket, rokonokat. És a szervezet a keresztapámmal alakult igazándiból. Neki azért érettségije nincs, általános iskolát végzett, még valamilyen szakmát. Az alelnöke vagyok, mert hát ugye lenn vagyok Pécsen, nem én vagyok otthon. Egyébként mindent, ami konkrétan a szervezeti ügyekkel kapcsolatos, azt általában én csinálok. Az elnök a munkával foglalkozik, tehát párbeszéd az önkormányzattal. Például volt tavaly az az eset, hogy a gátat ki kellett tisztítani, akkor ez az elnöknek feladata, vezetni kell a munka részét. Én például az ifjúsági részével foglalkozom fıleg. Pályázatírások, a nyári iskola, ezt is én vezetem, a különbözı kapcsolatteremtés is az én dolgom. Tehát kapcsolatfelvétel szervezetekkel, emberekkel. Mi az igazándiból fontos? Az, hogy a gyerekeknek tudtunk így segíteni, tanulmányi pályázatokban, ösztöndíjban. Rá kellett döbbennem arra, hogy változtatni kell, de nem vagyok még egészen felnıtt. Mégis el kell indulni valakinek, hogy utána kövessék, legyen követıje. Nagyon nehéz, nagyon- nagyon nehéz. Már azt mondtam az elején, hogy a romaság kinézi, aki ilyen dolgokat tesz. Mindig el kell mennem buliba, én meg nem 97

István nagyon mentem el. Elmentem persze, de nem mindig, és inkább gondoltam, hogy otthon maradok, nem megyek el játszani, most nem tudok elmenni ide-oda. De ilyen szempontból az a durva, hogy azt mondják, hogy nohát ilyen vagy. Ezzel küzdeni kell, meg kell küzdeni, aki ezt nem tudja vállalni, nem egy erıs ember, akkor ott marad ahol van, és nem tudja elérni a céljait. A családom örül, hát most már örül, anyukám végül is egyfolytában velem volt, ilyen szempontból apám is mindig támogatott. Más kérdés, hogy mit jelent a támogatás. És most már az egész família büszke arra, hogy van egy rokona, aki egyetemista. Most nem olyan nagyon régen derült ki, hogy végül is a Gyuszi is rokonom, úgyhogy van még valaki. . Nem elszakadás ez, nem az asszimilációnak és az integrációnak a keveréke, szóval ez nem elszakadás, mert én továbbra is vallom azt, hogy roma vagyok, és a roma identitást vállalom fel. De úgy hogy a többségi társadalomnak az értékét is fölvállalom. Most már a többiek is kezdenek eljutni arra, hogy kell, kellenek ilyen emberek, mint én vagyok, és kezdenek gondolkodni. Ez a ösztöndíj dolog is, hogy megkapja a pénzt a gyerek, és ez eszméletlen, hogy nem kell a gyereknek lemaradni egy-egy osztálykirándulásról. És ez ösztönzi, hogy tanuljon tovább még többet, egyrészt hogy tanuljon, és hogy kapjon pénzt is. Mert most már eljutottunk arra, hogy a közösség már felfigyel arra, hogy mi is ez a dolog, és jónak látja Egyrészt fontosnak tartom a roma ügyet, de nemcsak azzal szeretnék foglalkozni. Mert én a pszichológiával is foglalkozom és a droggal is, szeretném ezt valahogy összehozni, de nem kifejezetten csak a drogos, roma drogosokkal, hanem hogy a családgondozás is, legyen benne, stb. Tehát szeretnék univerzális szociális munkás lenni. Nem szeretnék tehát csak a cigánysággal foglalkozni. Mivel 21 éves vagyok, elég sok mindent csináltam az életemben, politikai úton is szeretnék valamit természetesen, de párthoz nem szeretnék csatlakozni. Tehát úgy párthoz, hogy FIDESZ, meg ilyesmi, ilyen szempontból nem fogok szerintem politikával foglalkozni. Roma politikus szeretnék lenni inkább. Ezen a területen pedig teljesen a romaságot felvállalni. Tehát mint politikus, nem mint szociális munkás. De lehet, hogy a kettı nem választható széjjel annyira egymástól. De politikailag a roma ügyet szeretném felvállalni 98

István

Alapvetıen én elhibázottnak tartok minden olyan kutatást, ami úgy próbálja megközelíteni a cigányságot, mint valami Magyarországon élı, ámde mégis külön fajtát. Ilyen gátat fon maga körül a cigányság, ezen a gáton belül valami nagyítóval néznek befelé a kutatók. Na most én azon a véleményen vagyok, hogy így nem szabad ezt csinálni, hanem bele kell tenni mindenféle kutatásba azt a roma virtust, amitıl az roma lesz. Hiányolom ezt Ezt úgy értem, legalábbis a lovári, kolompár cigányságban az érzelmen alapuló dolgok sokkal másabbak, az tehát például, hogy a férfiak is puszit adnak egymásnak találkozáskor. Érzelmi alapon vannak dolgok, azok annyira megfognak egy kultúrát, ezt nem lehet széjjelszakítani. Amikor olvasunk egy kutatást, akkor ezt nem lehet érezni benne. Tudom, hogy objektíven kell nézni minden kutatást, és hogy ettıl lesz egzakt, meg satöbbi, viszont egy kicsit el kell gondolkozni azon, hogy meg akarjuk- e érteni, hogy miért van az, ami van, vagy tényleg csak nagyítóval nézzük meg, és nem megyünk bele közelebbrıl. Nem tudom, hogy érted-e, mit akarok mondani? A roma virtust úgy lehet belevinni a kutatásba, hogy kérdezed az érzelmeket, és meg kell próbálni a társadalmat rávezetni arra, hogy az ahogy ık gondolkodnak, az nem rossz. Érted? Tehát az, amit ık csinálnak, az nem rossz alapjában, és el kell fogadtatni a cigányságot a társadalommal. De ez csak úgy lehet, hogy ha teljesen megismeri, nemcsak ilyen nagyítós dolgokkal. Úgy jutottunk ide, hogy mint roma politikus, azt vállalnám fel, az lenne a cél, hogy elfogadtassuk a magyar társadalommal a romaságot, a romaság ügyét és közös ügyként kezeljük. Vannak azonban bizonyos ügyek, mint például a szociális ügy, amit külön kell kezelni, ezt nem lehet nem külön kezelni. Mert ugye a romaságra megy el, azt mondják, a legtöbb pénz, a különbözı segélyek és a többi. De ez a fajta társadalmi elfogadottság azt jelenti, hogy nem lehet azt mondani, hogy én nem foglalkozom a romákkal. Hogy engem nem érdekel, hogy ık miért kapnak segélyt. Szóval ez a fajta logika, amit egy kicsit meg kellene mozgatni, és elfogadtatni a társadalommal a roma ügyet. Ez egy kicsit nagyon zavaros, amit mondani akarok. Érezze a magyar társadalom, hogy a cigányság az övé, nemzetalkotó szerepe van a cigányságnak! Így lehet rendesen majd az integrációhoz közelíteni. Nem az asszimilációhoz, hanem az integrációhoz. Hát egy olyan társadalom, mint az utópia nem létezik, viszont olyan társadalom létezhet, ahol minden kisebbség úgy tudja megırizni a hagyományát, ahogy az meg 99

István van írva valahol. A magyarság is úgy marad magyar, hogy közben tisztelik a másik nemzetet, oda-vissza, és megvan mindenkinek az esélye ahhoz, hogy tovább tudjon tanulni. Most nagyon-nagyon szőkös az a réteg, aki tovább tud tanulni. Nem mindenkiben van meg az az ambíció, ami bennem van. Ebbe bele kell születni, vagy egy génszálat kell örökölni, és ez akkor majd kijön. De ezt pontosan nem tudnám megmondani. Segítenek azok az apró megnyilvánulások, például ez a dolog, ahogy a magyartanár beszél, hogy ez volt régen és volt, akinek nem volt meg a nyolc általánosa, és mégis kiváló ember volt, stb. Szóval apró dolgok, hogy van olyan roma, akinek diplomája van, tehát ezek az apró dolgok így összejönnek. Nem mindenki gondolkozott el ezen, nem volt benne, hogy elgondolkozzon ezen. Ez nem biztos, hogy az ı hibája. A szervezetünkben csinálunk egy nyári iskolát, és ennek egy része, hogy megnézzék azokat az embereket, akik eljutottak valahova, hogyan jutottak el oda, és attól függetlenül, hogy szegény sorban voltak, mégis meg tudták csinálni azt. Tehát így lehet, és saját magunkat kell megismernünk, önismeretre, önfejlesztésre gondolok a nyári iskola keretein belül. Hát igen az önismeret, megismerni saját magunkat, minél több oldalról, és amelyik oldalunk a legjobb, vagy úgy érezzük, hogy az jó, azt fejleszteni kell. Tehát a Pollackon van egy lány, aki rendkívül okos, kitőnı tanuló szinte, nyilván, hogy ınála a tanulás dominál, hogy majd továbbtanul, de valaki nagyon jól focizik, vagy valaki énekel, zenél, meg ilyen dolgok vannak, akkor azt kell fejleszteni. Meg kell ismerni saját magunkat, hogy mi az a dolog, amit jól tudok, lehet többet is csinálni, lehet valaki többen is jó egyszerre. De valamit mutasson fel, saját magának elıször, hogy ı is tud valamit. És hogy mivel tud valamit, saját magának, a családjának és az egész társadalomnak is tesz valamit. Valami jót. A másik, amit nem mondtam még, az az irigység. Elıbb-utóbb egyfajta irigység is kialakul sok emberben, mert látja, hogy valaki nagyon sok helyre jár, hogy tanul, továbbtanul, sok mindent lát, amit a másik nem. Egyfajta irigység is kialakul. Úgy irigy, ahogy tanultam ezt pszichológiából, rejtett irigység. Például történik velem valami, jó dolgok, kapok egy jó bizonyítványt, és ı akkor nem gratulál. Vagy csak simán rám néz, nem jön oda. És azért benn van az emberben, hogy nem kell nekem a te gratulációd, tehát azért, ha már ismerjük egymást, akkor na....Ezt tényleg nem tudom kezelni. Szóval nem az, hogy nem tudom kezelni, hanem nem tőröm, és aki irigy és nem akar lemondani róla, azzal én nem akarok foglalkozni. Hát egyszerően nem tudok vele beszélni. Vagy nagyon minimálist. 100

István

A cigány hagyományokat szeretném ırizni. Egyrészt a nyelvet, amit tanulok most, mert fontosnak tartom és szeretem. Már több mint fél éve tanulom, és ez a nyelv és az a történeti háttér, nemcsak az, hogy INDIA, meg ez, meg az, hanem mondjuk azok, amik a dédszülık idejében történtek, és attól fölfelé, hogy viselkedtek annak idején ott a telepen. Mik voltak a szokások akkor, hogyan alakultak ki akkor ezek az emocionális dolgok. A kultúra, a zene. Olvasok e cigány folyóiratokat, és hát beszélgetek sok emberrel. Alakulnak a vélemények. Nem igazán látom én jónak, hogy a politikában a cigányságon belül is vannak széttagoltságok. Bár az a társadalmi összefogás az úgyse fog megtörténni, de viszont ez az ellenségeskedés, a hatalomvágy az irigység! Nekem van egy olyan mondatom, hogy a cigányság egyik legnagyobb hibája az, hogy van a beás, van a lovári, meg van a romungró, ami úgy önmagában nem baj, jó hogy így van, csakhogy ellentétek vannak. Az emberben benne van alapvetıen az, hogy irigy, és hogy roma is és még irigy is, ha ezt a kettıt összeadjuk, akkor ez így már nagyon csúnya dolog. És hát ezen is kellene változtatni. Nem azt gondolom, hogy egy nyelve legyen mind a háromnak ... több nyelve legyen, hanem azt, hogy megpróbálni úgy vinni a saját ügyeinket, hogy ne legyen ellentét. Csak politikailag ne érezzük azt, hogy ez beás, ez meg lovári. Mert hogy ilyen is van sajnos. Szászváron abszolút nem jellemzı ez a dolog, egyrészt mert Baranyában vagyunk, és itt többségben beások vannak. És Szászváron azoknak is én vagyok a vezetıje. Tehát ilyen szempontból sem volt semmilyen gond. Ez már itt Pécsen más, más a dolog. Szóval erre oda kellene figyelni. Otthon, Szászváron elindult ma már egy ilyen gondolat, hogy nekik is kellene változtatni, szülıkben is elindult ez, hogy nekünk is így kellene. Ez kirajzolódik az ösztöndíjaknál, és jönnek, hogy segítsek megírni a pályázatot. Bíró Boglárka

101

Tímea 21 éves. -

Mesélj a gyerekkorodról, egész pici korodtól kezdve! Hát ez úgy kezdıdött, hogy mi hárman vagyunk édestestvérek, a húgom Hajni, és ı harmadéves gimnazista jelenleg, volt egy nıvérem, aki sajnos meghalt három éve május tizenhatodikán ırá nagyon – nagyon büszke voltam, mert ı is fıiskolára járt, május tizenhatodikán halt meg és június tizenkettedikén kapott volna diplomát - szerencsétlenem. Tehát mi így hárman, így tök jól elvoltunk, viszont tíz évvel ezelıttig, tíz éve lett még egy testvérem. İ Gábor, de ı nem édestestvérem, hanem édesanyám legkisebb testvérének a gyereke. İt mi neveljük, mert az anyukája ilyen fekete bárány, mert megszült három gyereket, azt beadta ıket az intézetbe. Tehát ez egy ilyen tipikus dolog szerintem, ı nevel egy béna kisfiút tíz éve, de az ı gyerekeivel nem is foglalkozik. S akkor úgy van, hogy a három gyerek közül a legkisebbet neveljük mi, a középsıt neveli édesanyám másik testvére, a legidısebbet pedig a nagymamám, mert hogy nincsenek állami gondozásban a gyerekek. Így szét vannak szórva. Hát úgy volt ez az egész dolog, hogy a szüleim elkezdtek építkezni D.-fokon 1990-ben, felépült a szép kis családi házunk úgy, ahogy ez meg van írva a nagykönyvben, szeptember másodikán költöztünk be a lakásba, és októberben anyukámék elváltak. Hát külön költöztünk apukám is, meg mi is. Mi eljöttünk be Pécsre nagybátyámékhoz, utána K-be, mert ık meg ott építkeztek, aztán ott laktunk náluk két évig. Aztán hála nıvéremnek meg nekem, kibékültek a szüleink, és akkor vissza mentünk Fokra. És azóta ott tengetjük életünket. Az általános iskolát ott jártam, meg k-ban. Az általános iskola után az egészségügyi középiskolába szerettem volna menni, csak olyan hülye osztályfınököm volt, aki azt mondta, hogy én nem vagyok képes arra se, hogy leérettségizzek nem ám, hogy egy egészségügyi szakközépiskolát elvégezzek, pedig én kezdettıl fogva oda szerettem volna menni. Most az átlagom négy egész kettı volt, s így be akartak dugni egy kettı plusz kettes szakmunkásképzıbe. Én mondtam, hogy én ezt nem igazán, de más választásom nem volt, mert az elsı helyre Mohácsot jelöltem be, határrendészeti szakközépiskolát, de oda azért nem vettek fel, mert- mert van egy olyan problémám, hogy van amikor túl sőrő a vérem, van amikor túl híg, van amikor nagyon magas a vérnyomásom, van amikor nagyon alacsony és ugye az egészségügyi vizsgán kibuktam, második hely volt az egészségügyi szakközépiskola, oda se vettek fel, a harmadik helyre meg valamit be kellett írni. Azt elmentünk Szigetvárra, s meglátta az igazgatóhelyettes a bizimet, 102

Tímea

-

-

aszonta, hogy négyegész kettıvel nem szakmunkásképzıbe kell menni, hanem szakközépbe. S akkor hát elkezdtem a szakközépiskolát, oda jártam négy évig. Két éven keresztül az 509es számú Török Bálint Szakmunkásképzı és Szakközépiskola Diáktanács elnöke lettem, két év után pedig összevonták a gimnáziummal az iskolát, itt is diákelnök lettem, leérettségiztem. Utána Pestre mentem tanulni, azt mondtam akkor, bárhova, csak minél messzebb otthonról, nem tudom, ez így jött. Aztán az elsı hétvégén már nagyon megbántam, tehát az olyan nagyon-nagyon rossz volt ott. Elkezdtem a külker fıiskolát, tök jól ment elsı évben is, második évben is, idén pedig már nem bírtam folytatni, mert heten lettünk száznegyven emberbıl, s hét embernek egy egész szakot nem indítanak, mert második évtıl kell orientálódni valami felé, és akkor csak levelezı tagozaton szerepelhet ez. Aztán a levelezı tagozat meg azért nem, mert százkilencvenötezer egy félév, az úgy nem megy, mert van egy nıvérem, meg egy húgom, meg egy öcsém. Az úgy necces, hogy édesapám keres negyvenkétezer forintot, nálunk a mővelıdési házban dolgozik, mint rendszergazda, az anyukám rokkantnyugdíjas, huszonakárhányezer forintot keres, és akkor nem igazán lehet kétszázezret kiadni szerintem, és akkor ezek ilyen gondok szerintem. És szóval elmentem Pestre tanulni minden, megszőntették, de jövıre majd fog indulni, ezért elkezdtem spórolgatni, mert azért szeretném azért azt befejezni, meg ezt a fıiskolát is, mert érdekel mind a kettı. Aztán jelenleg most védınınek tanulok. Milyen voltál kisgyerekként, milyen emlékeid vannak gyerekkorodról? Rossz, nagyon –nagyon rossz gyerek voltam, azt mondta édesanyám, mint egy égetı tőz, tehát rosszabb voltam, kitettem öt fiú, sıt azt mondta mikor már meg akartam születni, már akkor is bolond voltam, mert akkor se ott bújtam ki, ahol kellett volna. Az oldalán szerettem volna, aztán császármetszéssel születtem meg. Hát úgy kiskoromra úgy a jó dolgokra tudok csak visszaemlékezni, nagyon sok jó dolog történt velem, amikor kisebb voltam, akkor a szüleim is nagyon sok mindent megtehettek anyagilag meg mindenhogyan. . Mi történt veled az általános iskolában? D-on jártam iskolában, apukám ott volt főtı. Inkább negatív dolgok, hát nálunk az általános iskola az teljesen kapitalizmusban él, mert az úgy zajlik, hogy sógor, koma jó barát, ennek- annak az ismerıse, ez az meg azt tud valaki. Itt korruptak az emberek, csak az volt jó tanuló, aki gazdag volt, csak az volt jó tanuló, akinek az anyukája vagy a téeszben volt valami fejes, vagy az apukája, meg az igazgatónéninek-bácsinak fia, lánya. Hát szóval sok szemétség történt ott, ha azt nézzük az anyukám is oda járt suliba, az apukám is oda járt suliba ık is meséltek nagyon sok negatív dolgot. Van ott két tanár, aki abszolut faji 103

Tímea

-

dolgokban nagyon érintett, pedig ık is kisebbségbe számítanak, az egyik horvát a másik ugyanúgy félvér, horvát is, és van benne cigány vér is, és mégis ı ítélkezett nagyon sok ember felett, és olyan durva dolgokat csinált, amit szerintem egy pedagógusnak nem szabadott volna. Így társai elıtt úgy leégette szerencsétlent kislányt meg kisfiút, mint a fene, mert éppenséggel nem úgy voltak felöltözve, mint ahogy kellett volna azért, mert ezek annyira szegények voltak ezek a gyerekek, csak hát nem tudták, hogy ünnepély van, mert betegek voltak egész héten, nem voltak suliban és nem értesítette senki sem ıket, hogy ünnepély lesz. Akkor nagyon lehordta ıket, és hazaküldte ıket, hogy menjenek átöltözni és ne szégyengessék az iskolát, és ez a tanár negyvenkét éve tanár itt, sehol máshol nem dolgozott. Az általános iskolával úgy vagyok, hogy tök örülök, hogy onnan elszabadultam, teljes mértékig. A középiskola nagyon jó volt. Az elsı félév az nagyon gáz volt, tehát a beilleszkedés meg minden, és utána egy szuper csapat kovácsolódott össze, meg kollégista is voltam, heten voltunk egy szobában, mint a gonoszok, de mi így heten úgy kitartottunk négy éven át egymás mellett, mint a fene, tényleg jóban rosszban. Egy kasszán, egy kaján voltunk, minden tök közös volt, nagyon jó volt, akkora nagy megértés volt egymás között, amit szerintem sehol nem fogok tudni már megcsinálni, mint ott. Minden hónapban leültünk ott megbeszélni a hónap elsı vasárnapján megbeszéltük, hogy kinek mi a baja a másikkal, sértıdés nélkül. Annyira szuperul mőködött a dolog ott négy évig, hogy hihetetlen. Aztán azt mondtam, nekem többet ilyen osztályom nem lesz. Aztán elkerültem Pestre, ott meg albérletbe mentünk, mert nem kaptam kollégiumot, azt írták a papíron, hogy nem indokolt a kollégiumi ellátás, nem lakok eléggé messze, aki húsz kilométerre lakott Pesttıl az kapott, na de hát mindegy, lényegtelen, de nem bántam meg, hogy albérletbe mentünk. Egy kétszobás albérletbe úgy indultunk, hogy ketten. Hú de hát akkor az úgy sok, rezsi minden, akkor legyünk négyen, akkor a négybıl lettünk, nyolcan és a nyolcból tizenegyen. Volt olyan pesti osztálytársunk, aki pesti volt, és mégis hozzánk költözött albérletbe. És mi ott tizenegyen éltünk, és annyira jó volt, hogy az valami hihetetlen, tehát így faltól falig ágyak voltak, olyan bulikat, olyan jó dolgokat csináltunk együtt, az hihetetlen. De tanultunk is úgy, hogy az jó volt. Itt is van egy-két ember a suliban, aki oszlopos tagja lehet az osztálynak, nem tudom, de ehhez még idı kell szerintem. Meg úgy már év vége felé már lehet tudni, hogy kik azok az emberek, akikre számíthat az ember, és azok akikre nem, de ez majd év végére fog úgy isten igazából kialakulni. Volt-e valamilyen problémád a származásod miatt a továbbtanulásod kapcsán? Velem konkrétan nem volt, és ez szerintem azért van, mert én sose tagadtam a származásom, sehol se, se középiskolában, se a szüleimet nem tagadtam, se 104

Tímea

-

semmit, és én megmondtam, hogy addig ne mondjon semmit, amíg az én szüleim becsülettel dolgoznak. Mindegyik felkel, elmegy, robotol mint egy hülye, hazajön és a megfelelı körülmények között megpróbálnak nekünk a legtöbbet megadni. Házat építettek nekünk, egyik sem csal lop vagy valami, addig nekem nincs mit szégyellnem rajtuk. A másik dolog, volt egyszer majdnem egy incidens, hogy megkérdezte tılem az egyik tanárbácsi, hogy mit fogok majd ahhoz szólni, ha cigányként így - hülye cigányként - lesz egy üzletem éppenséggel egy norvégiai céggel, és akkor ott megjegyzik majd nekem ezeket a dolgokat. De sajnos sok rokonom és ismerısöm van a cigány vezetık között is, és megvillogtattam az én lapjaimat, és azóta a tanár bácsi messzirıl köszön. Egyszer volt egy ilyen egy barátnımmel, azaz nagyon durva volt, százhetvenen voltunk a nagy elıadóba, és tett egy olyan megjegyzést a tanár úr, hogy „hülye cigány csitri, mit akar ı itt”. Volt egyszer egy ilyen sztori, de ott a magyarok voltak kisebbségben éppen, mert volt görög török, német, horvát, szerb, csomó fajta-féle, és akkor itt már nagyon fölhördült az osztály, és ez a morál már nekem nagyon tetszett, mindenki felállt és majdnem meglincselték a tanárt, de szegény lányt én azóta nem láttam, ezután a beszólása után csupán csak azért mert megkérdezett valamit, mert nem értette és akkor mondta: „mit akar ez a hülye cigány csitri?”, hozzátette, hogy „maradt volna otthon inkább gyerekeket szülni” valami ilyesmi, így nagyon necces volt. Tehát nekem úgy konkrétan nekem, hogy hálát adjak a jó istennek nem volt ilyen, hogy diszkrimináció vagy valami, de ıszinte leszek, én nagyon várom ezt a pillanatot, hogy valahol diszkrimináljanak, mert nem tudom, hogy hogyan reagáljak, vagy mit tennék. Hallottam, hogy felvételiztél a színmővészetire, mi történt ott? Nagyon szeretek verset mondani, hobbim a versolvasás és mondhatom azt, hogy tényleg van egy kis szabadidım, elıveszem a verseket, és kedvencem Radnóti, és elıveszem és elmerülök a verseiben, vagy Arany, Petıfi, Vörösmarty szeretem ıket, Babitsot is, és nagyon sok versmondó versenyen nyertem, és lett tizenegy országos elsı helyezésem, és megismerkedtem a színészekkel. Hozzá tartozik, hogy volt kedvesem is színész. Versmondásról versmondásra jártunk és volt Pesten Rokonnépek Fesztiválja és ott megismerkedtem egy nagyon kedves idıs bácsival, ı mesélte a Benedek Elek meséit a tv-ben, a Bánffy Gyuri bácsi, és ı mondta, nagyon szeretné, és egy költı van elveszve bennem, mert a versenyen az volt megadva, hogy két verset kell, tehát egy szabadon választott magyar költıtıl legyen egy vers, meg volt egy finn-ugor ballada. Természetesen Arany Ágnes asszonyával elindultam, meg a finn-ugor balladával, azt mire odaértünk, kiderült, hogy három darab vers kell, nem a kettı, és nem lehet szabadon választott, hanem két finn-ugor 105

Tímea ballada és egy magyar. Ha még egy magyar lehet, akkor bármi. Volt még a tarsolyomba vagy tíz vers, tehát bármi van, rendbe van. Kikölcsönöztünk egy könyvet, de az volt a baj, hogy ezek a finn-ugor balladák iszonyú hosszúak, rettentı hosszúak tehát nyolc-tíz oldalnyi, megtanultam az elsı két versszakot, és utána elkezdtem költeni. Na aztán elmondtam a szabadon választottat tovább jutottam, elmondtam a balladát tovább jutottam, na akkor elolvastam lehetetlen egy óra alatt negyven akárhány versszakot megtanulni, legalábbis én nem vagyok rá képes, és tudtam, hogy mirıl szól a vers, és elkezdtem költeni. És akkor rám nézett a Bánffy György onnan a pulpitusról, és nézett, akkor annyit mondott, hogy jó köszönjük szépen, és elég volt, és izé, és utána lementünk a büfébe, mindenki kapott egy bónt, és akkor odajött hozzánk: Te Tímea! - tudta a nevemet - Tímea hát ezt a verset én is ismertem, de a második versszak után igencsak regévé változott át!, Szóval beégtem egy picit, de azt mondta nagyon tetszett neki, hogy ki mertem állni ott több száz ember elıtt, és úgy mondtam, hogy azt sem tudom mirıl beszélek, és menjek, aztán többen is mondták, hogy menjek, mert dráma fakultációs voltam, meg Julika néniék is meg egy csomó ember mondta, hogy menjek. Elmentem, ugye nem kellett az elsı két rostára mennem a Bánffy György ajánlása miatt, mentem a harmadik rostán. Tök jó feladatot kaptam, az volt a feladatom, hogy tök csöndbe, semmit nem használva tizenegy fajta képpen próbáljam meg eljátszani a szomorúfőzfát. Hát kilencszer meg tudtam oldani, tizenegyszer nem, de hát sikerült, és jó volt és minden, de tudtam azt, hogy hiába államilag finanszírozott képzés mégis iszonyat mennyiségő pénzbe kerül a nyelvtan tanár, a tájszólásom miatt sokszor a horvát miatt is sokszor furcsa szavakat mondok magyarul, hogy én is csodálkozom rajta. Aztán így tök jó volt, de aztán meg lett beszélve, hogy a költségek felét összeadja a cigány önkormányzat, a másik felét a horvát kisebbségi önkormányzat, az anyagiakról sem volt szó, hanem akkor a Kern András tett fel egy kérdést. Van-e zsidó a családban, és én akkor azt kérdeztem, hogy nem tudom, hogy erre most mit kellene válaszolnom. Mi a pozitív, ha van, vagy hogy nincs, és akkor azt mondta, komolyan kérdezem. Mondtam, hogy nincs, azt mondja akkor az komoly probléma, színész a családban? , az sincs, tehát így komolyan abbamaradt. Bánom is meg, nem is, de igen is meg nem is, én úgy gondolom, véletlenek nincsenek, mindennek megvan az oka, mindennek megvan az ok okozati tényezıje, biztos a jó isten akarta, hogy ne menjek, és ne a külker fıiskolán maradjak, hanem ez is legyen. Az egy dolog, hogy én nagyon szeretem a gyerekeket, meg van tizennégy keresztgyerekem, de így utolsó elıtti nap fölkeltem, mielıtt be kellett adni a jelentkezési lapokat, én védını leszek.

106

Tímea

-

-

Kereskedelem után egészségügy, az gázos, de hát így tetszik, vannak itt is jó tanárok, van akit nem komázok. Hogyan jelenik meg nálatok a kisebbségekhez való tartozás? Vannak-e szokások, amit tartotok? Az anyukám a cigány kisebbség elnöke, az apukám meg a horvát kisebbségnél. Mi szokásokat nem tartunk, csak egyetlen egy dolgot, azt is csak a mama miatt, a virrasztást, ha meghal valaki a családban. Ott összegyőlik ezer ember, és ott beszélgetnek a halottról, meg énekelnek, meg imádkoznak, meg ilyesmi. De mást mi nem. A horvát szokásból az anyunak annyit kellett megtanulnia, hogy karácsonyra „mászlicát” kell neki csinálni, olyan mint a kalács, mint a beigli, csak kicsivel másabb és kelt tésztából van. De nincs otthon olyan szokás, amit úgy tartanánk, de buliba szívesen elmegyek, vagyis bálba, mert jobban szeretek bálba járni, mint akármilyen diszkóba menni, meg ott azért mindenkit ismerek, és ugye helyben van a bál, tehát bálokba nagyon szeretek járni, az anyuék nem, talán évente kétszer mennek el, lehet hogy ık nem szeretnek bálba járni. De lehet, hogy csak fáradtak, vagy nincs kedvük elmenni, vagy nem tudom. Márpedig megoldható lenne. Az Öcsi is mondja- Menjetek el a bálba! , de ık nem mennek. De én egyszer voltam eredeti, autentikus cigánybálon a Kalyi Jag játszott, Sátoraljaújhelyen, az buli volt, az úgy odavágott. A szüleimmel voltam, az nagyon szuper volt. Az tényleg az eredeti volt, csak kanalak, gitár, meg ilyenek szóltak, az nagyon szuper volt. Szeretem ezeket a bulikat, csak nagyon ritkán vannak, nagyon eldugott helyeken, nagyon nincsen közprédára téve, ezt is csak véletlenül tudtuk meg, meg hát ugye nagyon drága a belépı, itt is huszonkétezer volt egy jegy. A Kalyi Jagot nagyon szeretem, van ötven egyetemistája akiket támogat, nagyon híresek, bejárták már a világot satöbbi, pénz van egy csomó, és támogatják a rászoruló egyetemistákat, fıiskolásokat ez pozitív, nagyon tetszik. Érzed-e magadban a kettıséget, cigány – horvát keveredést. Van sok pozitívuma és van sok nehézség is benne. A viselkedési dolgokkal van a probléma elsısorban, tehát hogy mondjam, mikor elmegyek buliba, akkor tök pörgıs, akkor anyu vére az úgy belerak tíz lapáttal, akkor az úgy nagyon jó. Ha elmegyünk egy horvát bálba, akkor az apu vére, tehát akkor is ilyen kis pörgıs, de érzem én ezt a kettısséget. Apu anyukájáék nem igazán fogadták be az anyukámat szerintem, meg hát most ott volt nálunk nagymamám, hogy az anyu beteg volt, és én mindig azt veszem észre, hogy nem igazán komázzák az anyukámat, jobban mondva az egész családját. Nem mutatják ki, nem is mondják persze, nyájaskodóak, de azért ez rosszul esik. Tudom, hogy nem illik ilyet mondani, meg nem szabad ilyet mondani de az anyukámért bármire is 107

Tímea

-

képes lennék, nem az hogy az apukámért nem, de az olyan az apu és kész. Szeretem, de szeretem az apukámat, de inkább tisztelem, de az anyukámért ölni tudnék. Tehát ez így van, és ha lejönne a Jó Isten és azt mondaná, hogy meg kellene halnom az anyukámért, akkor én bármikor, gondolkodás nélkül, teljes mértékig. És olyan rosszul esik, mikor látom, hogy úgy nyájaskodnak vele, és az anyu olyan naiv, de olyan naiv, hogy az valami hihetetlen, és ezt nem veszi észre. Más dologban nem, de az úgy jó, hogy horvátul folyékonyan beszélek, a beás cigány nyelvet, pedig megértem. Beszélni nem tudok, de megérteni megértem. De ez tök szuper. Így ez a kettısség ez így egybe tök jó. Amikor éppenséggel szociológián, vagy akárhol írunk órán, és mikor éppenséggel szóba kerül a téma, a nagy bizonyos téma, a darázsfészek, amibe belenyúlni nem mindig jó, akkor tök jó, mert tudok példákat mondani a saját életembıl pozitívat negatívat. Hátrányom még nem származott belıle, csak elınyöm. Otthon anyukáddal nem szoktatok beásul beszélgetni? Velünk nem , de szüleivel igen – csak nagymamám él, nagypapám nem anyu felıl, meg hát a testvérei között is. Az érdekes, hogy az apukám is tud beszélni beásul, az anyukám is tud beszélni horvátul, és ık ketten szoktak beszélni, és az öcsém az nem tud se cigányul, se horvátul, csak a hugom. Aztán ha van olyan dolog, vagy olyan dolgot akar mondani, amit ne tudjon meg az öcsém, akkor vagy horvátul, vagy cigányul mondja mind a kettı. Az nagyon jó, és az apu testvérei is tudnak cigányul. Apuék tizenheten vannak testvérek, de ebbıl csak öt édestestvér, négyen tartják szorosan a kapcsolatot, a többi az hol apáról, hol anyáról származnak. Tehát ık horvátként azt az életet élték, amit az anyuéknak kellett volna, pedig az anyuék is öten vannak testvérek. Most már csak négyen, mert nagybátyám meghalt. Aztán így az öt testvérbıl négynek cigány felesége van, az ötödiknek meg valami arab nıje van. Tök keveredés az egész. Aztán azért furcsállom még az elızıhöz visszatérve, hogy aztán mikor az apuék mennek el a mamáékhoz, akkor a mama tök normális. Az anyu anyukájáék, cigány részrıl, ı nem tesz különbséget közöttük. Bár nagyon ellenezték a kapcsolatukat anyuval, már régen, huszonnyolc éve házasok anyukámék, huszonnyolc éve jöttek össze. Anyunak ı volt az elsı és utolsó pasija életében. Nagyon ellenezték az anyu szülei, mert hogy az úgysem lesz jó, mi lesz abból, ha egy horvát egy cigánnyal összeáll, és mért nem marad a suszter a kaptafánál, szóval voltak ilyen dolgok, hogy miért nem cigány emberhez megy férjhez, meg ilyenek. Aztán leszámítva azt a két év mosolyszünetet hál Istennek mi jól élünk. Építettek anyuék egy négyszobás családi házat, tetıteres, van autónk, van kutyám öt darab rottweiler, négy kaukázusi. Sajnos a cigány átlag nagyon-nagyon szegény, de mi azért egy 108

Tímea kicsivel jobban élünk, nem úgy élünk jobban, tehát hogy a középréteg felé, nem. A cigányokhoz képest jobban élünk. Tehát a faluban van kilenc család és a kilenc család közül, mi élünk a legjobban, de ezt nem izébıl mondom, de így van. Egyik sem építkezett, egyiknek sincsen normális családja, valamelyik alkesz a kettı közül vagy a nı, vagy a pasi, csak gyártják a gyerekeket mindenáron, és csak családi pótlékból élnek, vagy ebbıl, abból élnek és hát ez nagyon negatív. De van egy-kettı, aki megpróbál kiszakadni így a többi közül ott a faluban a kilenc családból, de van amelyikkel tök jól ki lehet jönni. De az anyukám kijön az összessel, mert az a feladata, hogy segítse ıket ugye. Van még egy tanár, akik hasonlóbbak mint mi, ık a szomszédaink ott is a Melinda btk-s, pszichológiát tanul, az öccse pedig most fog érettségizni, mert a húgommal eggyel idısebb. Ott is megpróbálják azt a szülık, hogy mindent megadni a gyereknek, és menjen tanulni és tanuljon. Az a baj, hogy nagyon kevés cigány család gondolkodik így, és ez nagyon negatív. Nem látnak semmi jót az életben, én sem nagyon. Hogy mondjam, nem ragaszkodnak a dolgokhoz, nem próbálnak valamit tenni, a maguk kis szürke mivoltjából élnek, ahogy élnek, nem foglalkoznak semmivel, lesz ami lesz majd holnap másképp lesz, vagy holnap is lesz egy nap, vagy nem foglalkozunk vele. Szóval ezek rossz dolgok szerintem és olyan bántó, hogy nem akarnak kitörni, pedig sokkal jobban tudnának. Szerintem a mai cigányság itt ma Magyarországon, ha valakinek azt a szót mondod, hogy cigány csak a negatív dolgok jutnak eszébe. Vagy a nagyon negatív, vagy a pozitív, de inkább csak negatív, inkább így mondom. De ha pozitív dolgot mondom, akkor mindenkinek csak a Száztagú Cigányzenekar jut az eszébe, hogy jól élnek. De magába a köztudatba a cigányság úgy véste be magát, hogy lop-csal, meg mi. De én nem mondom, hogy nem, mert hogy ez is hozzá tartozik, de az az egy oka, hogy általánosítanak az emberek, mikor véleményt alkotnak. Ha ez itt elgépezte a fizetését, na a hülye cigányok elgépezték a fizetésüket. Tök általánosítanak, ez nagyon-nagyon rossz. Errıl szerintem meg csak a média tehet, mert mindig csak olyan dolgokat mutatnak be tévébe, rádióba, újságba, ami negatív. Pozitív dolgokat nem mutatnak be. Volt Roma Parlament is, nagyon jó dolog volt, hogy négyszázkilencvenhét tudom, hogy ez nem nagy szám, de négyszázkilencvenhét egyetemista roma fiatal jött egyszerre össze. Most az országba elvileg vagyunk vagy ötezren elvileg, mondjuk nem tudom, hogy hol, de négyszázkilencvenheten összejöttünk és egy akkora nagy banzájt csaptunk, és annyira jó volt. Volt aki orvosnak tanult, harmadéves, negyedéves, volt aki jogásznak tanul ezek tök jó dolgok. Azért vannak velem egyidıs fiatalok, akik megpróbálnak kitörni, és ez falun abszolut nincs meg, hogy visszatérjek a szüleimhez. Se munkalehetıség, 109

Tímea

-

-

se semmi és akkor mibe látják a világot? Összeszednek valami pasit, szülnek, jönnek a gyerekek, jön a nagy családi pótlék, aztán eldöglıdünk, mert mást úgyse tudnak csinálni. S ezen a mentalitáson, ezen a gondolkodásmódon kellene szerintem változtatni elsısorban. Ott a falutokban mennyire tartjátok a régi hagyományokat, tudjátok azt honnan jöttek ıseitek? Semennyire, abszolut semennyire. Talán az anyukám, például ı szokott punyát sütni, az kenyér végül is, csak házilag csinálják meg, ez az egyetlen dolog, és a virrasztás amit megtartunk. De mifelénk nem, a szó szoros értelmében nem. De hat faluval odébb van Gilvánfa, ott 98%-os a cigány lakta rész ott jobban, de én szeretnék belekostólni ezekbe, otthon rengeteg könyvünk van errıl, mert érdekel minket a családban, de nem. semmi, mert ez gond mert az értékeinket meg kellene tartanunk. Én tök úgy vagyok vele, ha megkérdezik milyen származású vagyok, én elıbb mondom, hogy cigány utána azt, hogy horvát. A húgom meg pont fordítva, ı azt mondja, hogy horvát s azután, hogy cigány. Nem tudom, de picit szégyelli, de nem tudom, nem nıtt még fel hozzá úgy isten igazából. Végül is az anyucinak a kicsi lánya, meg az apucinak a kicsi lánya, merıben még annyi pofont nem kapott az élettıl, mint én, és ı otthon a szárnyuk alatt húsz kilométerre tılük. Arra képes a húgom, hogy hazajön háromnegyed négykor, kajázik egyet és hat órakor visszamegy Szigetvárra a kollégiumba. Tök elmennék valahova ahol csak cigány hagyományokat mutatna be és megnézném, mert más az, ha látja valaki a könyvben, meg ha megnézném, ha azt csinálja is. Érdekes dolgok. Ha nem probléma elmondanád mi történt a nıvéreddel, hiszen ez nagyon nagy tragédia egy család életében. Iszonyatos nagy tragédia volt a családban. Az én nıvérem védınınek tanult, negyedéves védınıként halt meg. İ Kaposváron tanult, autóbalesetben haltak meg, ı is és a vılegénye is. Azért jöttek csak haza, semmi másért csak úgy elmondják, hogy tesóm terhes és hát négy órakor még beszéltünk vele. Nálunk ez úgy zajlik, mikor még így kollégiumba vagyunk meg mindenfele, akkor az anyu úgy elıtte este felhív bennünket, vagy délután kinek mit fızzön, ha hazajön és ha mind a hárman, vagy négyen hazajövünk, másfajtát fız. Péntek, szombat, vasárnap mindig az van amit mi szeretnénk. És négy órakor még beszélt vele és háromnegyed ötkor, jött a km, a körzeti megbízottunk, és közölte, hogy gáz van, és ugye mi ezt nem hittük el, beültünk az autóba, én vezettem, apukám mellettem, 160-nal repesztettem. Akkor odamentünk, na akkor az anyukám nagyon rosszul lett. Kispolskival jöttek haza, és egy kamionnak ütköztek. A nıvérem az szörnyethalt, ott a helyszínen, a vılegénye 110

Tímea meg tizenkét órával rá halt meg. A nıvéremet elvitte a hullaszállító, ja és nekem kellett azonosítani ugye, mert én voltam az egyetlen nagykorú, az anyukám rosszul lett, elvitte a mentı, az apukám is rosszul lett, ıt is elvitte a mentı, hát valakinek azonosítani kell a hullát. Nagyon össze volt roncsolódva, és csak a karjáról ismertem meg, mert jellegzetes tetoválása volt a nıvéremnek, és tudtam, hogy ı az. És akkor még nem is voltam ki, vagyis kivoltam, de nem teljesen. Úgy elvoltam és ennyi, és bementem a korházba Attila után, ı a nıvérem vılegénye, aki életem nagy szerelmének a bátyja volt. Tehát ugyanazt éltük át mi ketten, tudtuk mi a pálya. Mégis azon imádkoztam ott az intenzív osztály elıtt, hogy ne maradjon életben, mert akkor isten se mossa le róla, hogy ı volt a hibás, pedig nem ı volt a hibás, hanem a kamionsofır. De sajnos mind a ketten meghaltak, persze jobb lett volna, ha mind a ketten életben maradnak. Akkor teltek-múltak a napok, amíg nem érkeztek meg a nagynénémék a temetést lebonyolítani, addig meg minden a nyakamba szakadt. Elıtte való hétvégén nagyon összevesztem a tesómmal, nagyon-nagyon, mert elvitte a vókmenemet, anélkül hogy szólt volna, és visszarakta elem nélkül, én meg hallgatni szerettem volna. Aztán veszekedtünk egy sort, kettıt, hármat, és mondtam neki, hogy úgy utállak. Ment vissza vasárnap Kaposvárra és azt mondtam neki, hogy úgy utállak, annyira utállak és ha van isten, többet nem jössz haza. Többet nem jött haza, mai napig lelkiismeret furdalásom van, nagyon erıs volt, nagyon fölidegesített. Aztán soha többet nem jött haza. Pedig úgy lett volna, hogy megkapja a diplomát, és egybe lett volna a lakodalom, diplomaosztó meg minden. Szők családi körben lett volna a lagzi, hétszáznegyvenen lettünk volna. Mi felölünk háromszázötven-négyszáz ember, az Attiláéktól is ugyanennyi. Nagy a rokonság, már minden le volt foglalva, az apukám már levágott tizenöt disznót, és már minden megvolt. Rohadt volna le az egész, nem lett volna probléma csak a nıvérem egészbe jöjjön haza. Itt nem az a gáz, hogy mennyit beleöltek az anyuék, csak hát nagyon rossz dolog volt. Az anyukám az meg van törve, mint akit egész életében apukám verte volna, vagy nem tudom. Anyukám negyvenhat éves, de valaki ránéz az azt mondaná hatvan, hatvanöt éves, annyira megtört az arca az valami hihetetlen. És itt lesz a karácsony, és ismételten nagy cirkusz lesz, amióta meghalt a nıvérem, azóta utálom a karácsonyt. Tehát jó a karácsony, szeretem a narancsba döfködött szegfőszeg illatát, szeretem a halk zenét, imádok karácsonyfát díszíteni, de ennyi. Innentıl kezdve győlölöm a karácsonyt, mert minden áldott karácsony nıvérem halála óta, avval telik hogy nagy veszekedés este, szenteste, mert az anyukám minden áldott évben megterít a nıvéremnek. Minden áldott évben, és akkor van a nagy sírás-rívás, ritkán van együtt a család, ahányan vagyunk annyi felé járunk, és csak vasárnap 111

Tímea szoktunk együtt ebédelni, és akkor apu imádkozik, nem minden nap csak vasárnap, de akkor apu elkezd imádkozni, ez ugye nagyon rossz, amikor elkezd imádkozni, akkor anyu kifakad, és sírva fakad karácsonyi vacsoránál. Amikor megjövünk a templomból, akkor az anyu sírva fakad, akkor a tesóm is, akkor az apu is, akkor az apu lerántja a nıvérem tányérját, amit anyu kirakott, összetöri, cirkusz, az egyik jobbra, a másik balra, a harmadik erre, és mindig kihől a halászlé. Akkor visszakerül a hőtıbe, senki nem eszik semmit karácsony szenteste. Mikor elsı nap amikor jönnek, senki nem szól senkihez, mindenki bevonul a saját kis szobájába és ott elvan. Onnantól kezdve tök rossz. Úgy elsı este szoktak jönni a mamámék, meg mittudom én, akkor az úgy már jó, de Szenteste nálunk így telik most már három éve. És minden áldott évben én terítek, direkt nem terítek a nıvéremnek, azért mert tudom, hogy az anyu milyen és nem tudja elengedni a tesómat. Nem tudom, minden nap kijár hozzá a temetıbe, amióta meghalt, és kikerült ugye, de nem volt ott a temetésen, annyira rosszul lett és annyira kész volt szegénykém. Nem hoztuk ki se az anyut, se az aput. Gáz volt, ott volt az összes osztálytársa, és megkapta a diplomáját és bele lett téve a koporsóba mellé, és dupla temetés volt ráadásul. Tök értelmetlen halál volt. S azóta az anyukám minden áldott nap visz friss virágot neki, tényleg, és ezt nem tudja megemészteni se az anyu, se az apu. Én ezt tudom, de ez nagyon rossz. És most itt a karácsony megint, mentünk vasárnap is a Tescóba, költöztem be a kollégiumba és vásároltunk mittudom én szalvéta, levesporok, meg minden ilyen hülyeséget, ami kell egy kollégiumba. Mindenbıl duplát vesz, de nem tőnt fel neki sem, tényleg én nem tudom, de mindenbıl duplát vesz. Miért veszel duplát mindenbıl, a tesómnak van minden a kollégiumba könyörgöm. Ja, tényleg – és úristen tényleg, és akkor visszapakolt. Úristen a tesóm! Anyu azt akarod, hogy karácsonyra ne menjek haza? Már csak egy hét van vissza! – és nem kell nekem ennyi. Ma este megint jönnek, megyünk vásárolni, valami Gálamősor lesz itt a Rácz Aladár Közösségi Házban, s jönnek be az apuval, a falubusz jön tılünk, valamit már szerveztek megint, aztán megbeszéltük, hogy elmegyünk elıtte Tescoba. Öt óra körül jönnek a kollégiumba, s akkor elmegyünk Tescoba, Metróba és megvesszük mi anyuval a karácsonyi ajándékokat. S voltunk otthon a hétvégén, s mindenkinek le lett zsírozva, hogy kinek mit veszünk, már mi így ketten az anyuval, mi mindig ketten megyünk a húgom meg apukámmal, tehát ık ketten meg mi ketten. Az öcsém az hol velünk van, hol az apuékkal. De inkább úgy szoktuk, hogy inkább az apuékkal legyen, mert ha karácsonyi ajándékot vásárolunk, akkor spicli és beköpi a többieknek, mit vettünk. S mentünk be a Tescoba és nekem olyan forgószék kell, mert nekem az nagyonnagyon szeretném a számítógép asztalomhoz, mert nincsen, csak egy 112

Tímea

-

nyomorult székem van, ráülök recseg-ropog. Bementünk a Tescoba, és akkor kettıt akart venni anyu, hát mondom: Minek kettıt anyu? Ja, tényleg. Sokszor úgy csinált mintha nem is esne le, de tudom azt, hogy ezt ıneki. Meg az apunak inget vettünk, meg kabátot veszünk, és a húgomnak kabátot, és akkor mindig mondja, de a Marika – mert Marikának hívták a nıvéremet- de a Marikának mit veszünk?- és akkor ránézek, és mindig mondom neki, rózsát. Akkor tök könnybe lábad a szeme, de nem sír, nem sír szegénykém. Kilépünk az ajtón akkor potyognak a könnyei. Karácsony délután akkor kimegy az egész család a temetıbe, mindenki visz egy szál virágot a tesómnak. Ez nagyon gáz dolog, ezt nem kívánom senkinek. Biztosra veszem, hogy nincs annál rosszabb dolog, mint ha valaki saját gyerekét elveszti. Nem kívánom senkinek. S emiatt szerintem nem járnak az anyuék sehova, könyörögni kell nekik, hogy menjenek valahova. Most ismételten itt van a karácsony és nagyon hamar eltelt ez az év, már december van, ugye. Megint nagyon rossz, és megint tudom mi fog ránk várni. Megint jól fog indulni és megint rosszba fulladni. És minden áldott évben megígéri, hogy nem fog ilyet csinálni, de ha arra kerül a sor akkor mégsem. Nagyon rossz dolgok. Virrasztáson sem volt ott anyukád? Nem, anyu egyszer volt az anyu és az apu virrasztáson. Hat napot volt a tesóm föld fölött, mikor meghalt, tehát hat napra rá halála után temették el. Hat napon át ment e virrasztás, akkor éjjel- nappal. Mert ilyenkor hazaadják a halottat egy éjszakára legalább, és akkor ott vannak a nénik, imádkoznak, de nem adták haza a tesómat. Ott voltak ilyen vén nénik, aztán imádkoztak le – föl, rossz dolog volt nagyon. Egyszer volt az anyu a virrasztáson. Egyszer volt az apu is, nem volt többször. İk amikor megtudták az anyu utána másfél hónapig bent feküdt Mohácson a pszichiátrián, az apu meg Szigetváron a pszichiátrián másfél hónapig. A nıvérem mielıtt megszületett volna öt éven keresztül próbálkoztak babával és nem jött össze. Az Istennek nem jött össze és az ötödik évben elıpottyant a nıvérem, én rá négy évre és a húgom véletlenül jött. İrá már azt mondták az orvosok, hogy már nem fog megszületni, mert lehetetlen, hogy az anyu terhes legyen, aztán mégis, hálistennek. Az anyut is elítélték, mert majdnem huszonkét éves volt, mikor szülte a nıvéremet, hát ı náluk már ilyen idısen legalább három gyereknek kéne lennie. Na azt, hogy az anyu, abban az idıben nem volt szerintem semmi, elmenni valaki szakmát tanulni, fıleg cigányként. És ı elment, Kaposváron fonónınek tanult. Amire nagyon-nagyon büszke vagyok, hogy együtt érettségiztem saját anyukámmal. Ez így tök pozitív volt , ezt el kell, hogy mondjam, mert ez olyan jó volt. Mondtam, hogy két példányba kérem, hogy másoljanak és „Kinek 113

Tímea

-

viszed?”- Hát az anyukámnak!” Nagyon jó volt. és akkor kérdeztem, hogy Tudtad? , Tudtad?- és az nagyon jó volt. Azt mondta nagyon szeretne elkezdeni fıiskolára járni, talán szociológiára, de nem mer belevágni. Mert nulla az önbizalma, mert mit fognak szólni, ı negyvenhat évesen iskolába fog járni és izé. És akkor én mindig mondom neki, van az ismerısöm, a Gyuri, akinek van hat gyereke és negyvenkét évesen beült az iskolapadba. Nagyon becsülöm és tisztelem mert beül az iskolapadba. Most elvileg úgy van, hogy beadja az anyukám a jelentkezési lapját, úgy hogy meglátjuk. Én nagyon szeretném. Az apu is gyızködi. Az apunak érettségije van, meg technikuma. Az anyu Sellyére járt iskolába hetente három és fél napot jártak és mellette dolgozott. Könyvel mellett. Hogy lett végül is könyvelı anyukádból? Fonónıként nem tudott elhelyezkedni, aztán elvégzett egy sulit, utána még egyet, meg még egyet, egészen addig, míg nem ütközött abba a problémába, hogy már szükséges lenne az érettségi. Nem is tudott volna fonónıként érvényesülni, mert a szemei tönkrementek. Nagyon erıs szemüvege van, amikor olvas, napközbe nem hordja, de mikor olvas akkor tök vastag szemüvege van szegénynek. Munkaügyin keresztül elkezdte ezeket a sulikat, akkor kell az érettségi, akkor elvégezte az érettségit. Egyéves OKJ-s képzésre kellett neki mennie, és akkor végül is mérlegképes könyvelı az anyukám. Csak nem nagyon szereti csinálni. Egy idıben nagyon-nagyon szerette, mindene volt, de bizonyos idı óta nem rajong. Meg arra felénk, meg az anyunak nincs olyan ismeretségi köre, nem neki, mert mai napig van nyolc-tíz vállalkozás, akinek ı csinálja a könyvelését, de hogy mondjam, de nincs az az isten igazából olyan, na most nekifeszülök és csinálom. Ez a törzsgárda. De mellette ı nyugdíjas, mert e derekával vannak gondok szegénynek, operálták kétszer, most másfél hónapja ki kellett pakolni, teljes mértékig. Tüdıtágulása van szegénynek, úgyhogy altatni se tudták, csak gerincbe érzéstelenítették, és úgy volt neki a mőtétje, lelkemnek. Most már azért jól van, nagyon – nagyon örülök, sokáig éljen, mert nem tudom elképzelni nélküle az életemet. Tudom, hogy ez gyerekesen hangzik, de én arra kérem a Jó Istent, hogy úgy haljunk meg, hogy ha tudom, hogy az anyukám meg fog halni a közeljövıben, akkor egy perccel elıtte haljak én, utána egy perccel meg ı. Mert én nem vagyok még elég érett arra, hogy én ezt fel tudnám dolgozni, én tuti, hogy akkor elkezdenék piálni, vagy a sulit otthagynám, hiába az apukám vasökle, meg a vasszigor, de tényleg nem érdekelne. Egy dolog érdekelne, az öcsém. A húgom is már tizennyolc éves lesz, illetve a tizenhetet töltötte be októberbe,, de a húgomat se kellene féltenem, egyedül az öcsémet sajnálnám az egészbe. De tuti, hogy elzüllenék, vagy rossz társaságba belekeverednék. Én ismerem magamat, mert 114

Tímea

-

már volt rá példa a rossz társaságra, nem arra, hogy elzüllöttem. Ha nincs az anyukám, akkor én tuti, hogy nem vagyok fıiskolás, nem lennék már három éve fıiskolás. Nem lennék kitőnı tanuló, nem vagyok kitőnı tanuló, de erıs közepesnek érzem magam. Mert, mert minden áldott héten rágja a fülem, és rágja a húgomnak is, és rágta a nıvéremnek is. Mit mond az anyukád? Hát mindig azt mondja, hogy ne jussunk olyan sorsra, mint ık jutottak, mindig. A mindennapi megélhetésért úgy kell megszenvedni, azért arrafelé nincsen ám munkalehetıség, semmi, de semmi. Az, hogy az anyu negyedévente csinál öt könyvelést. Annyi pénzt kap az öt könyvelésért, ha lebontjuk havi összegekre, nincsen ötvenezer forint, mintha minimálbérért dolgozna. Ennyi. Meg az apu minimálbéres fizetését, ugye mi is a kilencvenes években kezdtünk el építkezni, akkor épültek föl anyuék, akkor volt kölcsönük. Még mindig van kölcsönük. Akkoriban assz’em, egyszer hatvanezer forintot vettek föl, na abból még van vissza vagy húszezer. Aztán még utána volt még, gázosabb volt hat- hétszázezer forintnyi, abból is van vissza, most már nem sok, de az már le fog járni lassan, pár hónapokon belül. Tizenhárom év után azért ez durva szerintem, azért ez így sok. Nem tudom, hogy lehet még mindig húszezer forint tartozásuk. Na mindegy! Mindig azt mondja, hogy nézzek körül, meg hogy nem mindenkinek adatik az meg, ami nekünk megadatik. Nézzem meg, hogy nálunk sokkal szarabban is – mi se élünk valami fényesen, de nálunk sokkal rosszabban is élnek, tanuljunk. Legyen belılünk valami, tudjunk családot alapítani, tudjunk nekik mindent megadni, mert mindig azt mondja az anyu, hogy annál szörnyőbb dolog nincsen, és én, hiába mondja ı ezt nekem, én ezt nem tudom úgy átélni, mint ı. Én higgyem el nincs annál rosszabb mikor egy anyának azt kell mondani a gyerekének, most nincs. Tudja, hogy szüksége van rá, most kellene neki, de egyszerően nem tudja azt megtenni, és a saját gyerekének nemet kell mondani. Biztos nem egy kellemes érzés, de én még nem tudom. Mindig azt mondja, hogy ez legyen elıttem. Ezért tanuljak, hogy legyen egy szakmám, tudjak benne dolgozni, el tudjam tartani a családomat, de ne csak én, hanem közösen a jövendıbeli életem értelmével, de ne legyek senkinek a kapcarongya, hanem a magam ura legyek. Mindig ezt mondja, és a tesómnak is azt mondja. Mindig azt mondja, hogy utána hozzáteszi, hogy ne foglalkozzunk mi ı velük, hogy nekik mennyi pénzük van, vagy mennyi pénzük nincsen, mert ezen nem múlik, mert ha kell ık fıtt krumplit esznek hétrıl –hétre. Nem ı miattuk nem fogunk mi tanulni, ha az életben nem akarunk tanulni, mert ık megadnak mindent. Jó nem mindent, de megpróbálnak megadni mindent, nem rajtuk múlik, csak rajtunk múlik ez az egész. 115

Tímea -

A párkapcsolatodban ezt az elképzelést hogy látod megvalósulni, vannak –e elvárások a szüleid részérıl? Vannak. Tehát az én kedvesemet azt tiltották tılem másfél évig, mert azt mondták, hogy nagyon nagy a korkülönbség közöttünk. Na most a különbség az két év és két hónap közöttünk. Most az anyukám és az apukám között kereken egy év van, tehát az anyukám is szeptember másodikai és apukám is szeptember másodikai. Kereken egy év van közöttük. Úgy elvárás, na most cigány legyen, vagy horvát ilyen úgy nincs. De úgy nagyon megnézik, hogy ki az. Ki jöhet be, meg mittudom én, és inkább az apu, nem az anyu. Az anyu az olyan tök jó, úgy el tudok vele beszélgetni, mint egy barátnı, sıt ı a legjobb barátnım. Stikában dohányzunk mind a ketten, apu elıtt nem lehet. Ez úgy zajlik, hogy apu is stikában dohányzik, meg az anyu is, de így egymás elıl. Jó az anyu annyi cigit szív el, ahány kávét iszik, ha kettıt akkor kettıt, ha egyet se, akkor egyet se. Tök jó, mert akkor kimegyünk a kazánházba így anyuval, így kisomfordálunk. Gyorsan megissza a kis kávéját, elszívjuk a cigit, gyorsan bemegyünk, mintha nem történt volna semmi. Akkor ugyanez megtörténik apukámmal is, ez tök jó. Meg úgy tök kiegészítik egymást. Hiába vagyok huszonegy éves, de el kell kéretıznöm, ha menni szeretnék valahova. Megállok ott az ebédlı közepén, és mondom, na anyu elmehetek buliba?, kéretızz apádtól!. Apu elmehetek buliba? – Kéretızz anyádtól!, na jól van, akkor megyek buliba. Nem iszok, nem alkoholizálok, csak cigizek, de azt csak stikába. Cigim az általában mindig van, ha megyünk buliba barátnıkkel vagy barátokkal. Akkor az anyu kirak az asztalra hat-hétszáz forintot, nálunk Fokon se belépı meg semmi, meg hát barátnım a kocsmáros, inni nem iszom, most kólára ötszáz forint bıven elég. Megkérdeztem a húgomat, vele is ugyanezt csinálják. Bejön a szobámba anyu, ad még háromszáz forintot, tedd el de apád ezt meg ne tudja. Nem anyu semmi gond! És akkor mindig az apu jön utánunk, ı zárja be a bejárati ajtót, hogy a kutyák be ne jöjjenek, és akkor ı is ad két- háromszáz forintot. Tedd el, de anyád meg ne tudja! Így lesz apu!- és akkor jó. A párkapcsolatomról – másfél évig nagyon tiltották tılem a Bélát, jó hát gázos is volt a helyzet, én voltam tizenöt-tizenhat, amikor én összejöttem vele, de ı már közelebb volt a tizennyolchoz, mint a tizenhéthez, idıs ı énhozzám, meg mit tudom én. Miért a Béla, miért horvát, apukámnak nem tetszett, de még ha az anyukámnak nem tetszik, de az apukámnak nem tetszett, és én ezen nagyon csodálkozom. Na mindegy. Másfél év után kénytelenek voltak beletörıdni, én azt mondtam, hogy ıt nagyon szeretem, ı az én életemben a nagy ı. Az apukám meg azt mondta, úgyis össze fogunk veszni. Mondjuk összevesztünk csak három év hat hónapra. Tehát nem mindegy. Aztán a végén már tök megszerették. A húgommal is most tök ezt játsszák el, 116

Tímea van egy barátja most már két éve, és vele is ugyanezt csinálják. De a nıvéremmel meg nem csinálták ezt. A nıvérem hazament bejelentette, hogy neki van egy pasija. Elkerült Kaposvárra, mert még érettségi elıtt összejött az Attilával, és hat év után akartak összeházasodni a baba miatt, és amúgy is nagyon szerették egymást. Rossz volt rájuk nézni, tényleg ıszintén látszott rajtuk, hogy tök szertik egymást. Turbékoltak feszt, na mindegy. Az Attila az nem, az elsı pillanattól kezdve, apu levitte a pincébe, meg izé, kimentek a kertbe. S a Bélámmal, aki mellesleg az Attila öccse, azt meg tök utálta. De húgom pasiját is utálja api, nem szereti, ha ott van nálunk. Mert bejön hozzánk tíz órakor, hogy most már le lehet feküdni, és akkor mindenki tudja, hogy ez mit jelent, akkor el kell menni. Pedig az apukám nálamnál magasabb, vékonyka, kis giliszta szinte, de aztán olyan hangja van neki, hogy azt valaki azt kívülrıl meghallja, az hinné hogy száznyolcvan kilós ember beszél ott most benn, akkor mindenki hazamegy. Meg hát ilyesmi nincs nálunk, fıleg ha apu otthon van, egy pasi ott aludjon nálunk. Jézus Úristen! Ebbıl családi botrány lenne, s akkor mikor Béla ott aludt, csak úgy aludt ott, vagy amikor már elaludtak és hajnalba elment haza, vagy pedig mikor nem voltak otthon. Vagy az anyu, mert az anyu egy picit engedékenyebb nem nagyon, csak egy picit. Elvárásaik nincsenek, csak egyetlen egy dolog van az apunál, hogy azt mondta, hogy becsületes legyen és dolgos. Nem érdekli, hogy ki, mi cigány, horvát, szerb, sánta, béna, vak, ıtet nem érdekli, nekem legyen jó, csak hát tudjon dolgozni. Az anyu meg azt mondja, hogy ne idiótát keressek magamnak, és mindig hozzáteszi, hogy ne cigány pasit. De ı azt mondta, hogyha az én szerelmem cigány lesz, ı neki áldás békesség, ı neki semmi nyoma nincs abban, isten áldjon meg bennünket, de inkább ne. Azt mondta, majd ha nagy leszek, megértem, de még nem értettem meg. Sokszor szokott ilyen humbugokba beszélni, inkább anyu, mint apu. Sokszor mindig rákérdezek, na majd ha nagy leszel megérted. Sokszor idegesít, de addig- addig amíg egy – két dolgot elkezd ködösíteni, akkor még mindig nem értem. De úgy elvárása nincsen, csak becsületes legyen és tudjon dolgozni. De szerintem ez korrekt tılük, s nekem jó legyen természetesen. A szüleid szétválásáról milyen emlékeid vannak? Nehezen éltük meg, én voltam kilenc, a nıvérem tizennégy éves, nehezen, nehezen éltük meg, de összeboronáltuk ıket. Egy hetet itt vagyok, egy hetet te vagy ott, egy hetet ı van ott, mi M-ben, apu Fokon maradt, és akkor jártunk így hétvégente egymáshoz, szóval nem volt jó. Aztán addig- addig főztük az anyu fejét, meg az apu fejét is, így rágtuk az apu fülét is, amíg meg nem nyíltak, és nem beszélték meg, és míg nem kibékültek. Az apukám miatt vesztek össze, 117

Tímea mert megcsalta az anyukámat és a szomszédasszonnyal. Ez a legdurvább, mert ı az anyukám legjobb barátnıje, mai napig. Jó akkor volt közöttük a mosolyszünet, nem foglalkoztak úgy egymással, de nem úgy, hogy kígyótbékát kiabáltak egymásra, csak hát, hogy mondjam, én se tudnék szépeket beszélni, hogyha az én férjemmel, arról a nırıl, akivel megcsal a férjem. De most tök jó megvannak. A szomszédasszony ma is ott van, anyukám jóba van vele, mondjuk együtt járnak a boltba, temetıbe, meg mit tudom én, ık elvannak. De ennyi, tehát így megmaradt, de tizenegynéhány éve ennek, s véletlen kiruccanása volt állítólag apámnak. Hát nem tudom. Az apu azért, na hogy mondjam, azért benne van az a horvát vér, nagyonnagyon horvát vér, az a csajozós, az az arrogáns, az a mindenre elszánt, az a hú! Hallottam sok szép történetet az apu fiatal életérıl, mennyit csajozott, meg mit tudom én. Aztán az anyukámat vette el mégiscsak, szóval volt néhány jó sztori. Aztán apukám végzettsége szerint autószerelı, s az anyu meg fonónıként tanult, s a suliban már ık összejöttek, s azóta azt a két évet leszámítva együtt vannak. De ez tök jó, huszonnyolc év egy pasi mellett, nagyon sok. Nekem ebben a távlatban rengetegnek tőnik. Ha visszatérünk a cigányságra szerintem ez se jellemzı a cigányokra, hogy na most életük végéig egy pasi mellett él. Ha nem is egy pasi mellett, de félrelépnek a cigány nık többsége – tisztelet a kivételnek - félrelép, a többsége onnan is hoz egy gyereket, újból kibékülnek, újból összevesznek, azt újból kibékülnek. Az a vándorlós élet úgy bennük van, szerintem. De az anyu ott tök kitőnik a többiek közül, ott, talán egynek van ott szakmunkásképzıje, de az anyu sose veri erre a nyálát, hogy neki mije van, de nem mutatja tehát ı arra büszke, hogy ı a lányával együtt érettségizett, de ez olyan jó dolog szerintem. Tök jó volt, mert kint állt, - mikor magyarból írtuk – apám is kinn állt, Bélám is kinn állt, nıvérem is kinn állt, meg a tesóm is kint állt, és az egész család várt bennünket. Na, hogy sikerült?- végül is ennek örülök, pozitív szerintem. Vannak- e elvárásaid magaddal szemben? Hát szeretnék egy férjet magamnak, védını szeretnék lenni, szeretnék dolgozni, egy gyereket szeretnék, maximum kettıt, de inkább egyet, úgy huszonnyolc és harmincéves korom között szeretném szülni, ez a terv. Addigra szeretném kiépíteni a karrierem, szeretnék egy önálló, saját lakásunk legyen majd kedvesemmel. Addigra lenne egzisztenciánk, így abba nem mennék bele, tegyük fel terhes lennék, és akkor otthagynám az iskolát, bár el nem vetetném, mert az az elveimmel teljes mértékig ütközne. De reméljük erre nem is kerül sor. Én így vagyok, és a szüleim sem engednék, hogy elvetessem a babát, vagy valami, annyira meg szeretem ıket, hogy hülyének meg nem tudnám nézni ıket. A mai világban egy nap és megvan, de én egy gyereket 118

Tímea szeretnék meg egy férjet, egy házat meg egy autót. De szerintem minden velem egyidıs lánynak ez a terve, vágya jobb esetbe. Így ennyi... Legelsı cél, hogy elvégezzem a sulit. Egy diplomám legyen már mindenképpen a kezembe, tehát az asztalnak már legyen egy sarka, minél több sarka van annál stabilabb. Szeretnék még tanulni. Vannak vágyaim és terveim is, de majd meglátjuk, mit dob a jövı, mit dob a gép. Mindenképpen védınıi diploma után valami diplomát még szeretnék, vagy befejezem a külkert, vagy elkezdenék valami mást. Majd meglátjuk még mit hoz a jövı, de tanulni mindenképpen szeretnék. A nıvérem példaképem volt, mindig is jó tanuló volt a fıiskolán is, olyan ösztöndíjai voltak, hogy az hihetetlen. Többet keresett a nıvérem az iskolában, mint akármelyik szülım, már úgy külön-külön. Tök okos volt, tök szerette a gyerekeket ı is mint én, aztán így ennyi. Szeretnéd-e a szüleid útját járni és a kisebbségi képviseletben részt venni? A horvátba semmiképp, ez úgy teljes mértékig kiesik a tervem közül, mert úgy érzem ık nincsenek ráutalva, a horvátok általában pénzesek, van mit a tejbe aprítani szépen szólva. Itt elsısorban szerintem nem azokat az embereket kellene kiemelni a sárból, akik abszolút nincsenek ráutalva. Jó, ott is van persze, de nem annyi, mint a cigányság részérıl. A cigányságot azt szeretném támogatni, testemmel lelkemmel és elsısorban olyan embereknek szeretnék segíteni, akiken látom, hogy akarnak és tudnak és szeretnének és tanulnak, és megpróbálnak kiragadni abból az iszonyatos életbıl, amiben élnek. Azoknak az embereknek bármivel, bármikor, én úgy érzem a cigányság segítésére minél több embernek kellene, minél több embernek kellene arra megnyílni arra, hogy segíteni ıket, vagy legalább tolerálni ıket, vagy elfogadni ıket, mert – minket, inkább így a helyes, elfogadni minket, mert tudjuk azt, hogy jóval le vagyunk maradva a többiektıl, úgy százötven évnyivel, a mai társadalomtól. Nagyon sok hiányosságunk van, rengeteg ööö, nagyon sok rossz tulajdonságunk van, de azért a cigányok szeretni nagyon tudnak, ha akarnak, ha valaki ebbe a közösségbe istenigazából belekóstol, az tudja, hogy milyen érzés az, ha valakit tényleg szeretnek, és milyen, amikor nagyon utálnak, bár attól mentsen meg mindenkit a jó isten, de alapjáratba véve én nagyon szeretnék és fıleg a cigány gyerekeken. Tehát elıttem egy gyerek az egy kincs, onnantól kezdve nem érdekel semmi, hogyha tudom, hogy egy gyereknek jót tehetek, vagy azon a gyereken tudok segíteni. És elsısorban a cigánygyerekeken szeretnék, nagyonnagyon. Lehet, hogy a pedagógiai pálya sincs kizárva az életembıl, mert nekünk muszáj, hogy segítsenek, muszáj. Itt benne van az is, valaki akarja-e, hogy segítsenek neki, de épp ezért a gyerekek, gyerekek számomra a legelsıdlegesebb dolgok. Ezért jó is, hogy védınıként azért dolgozik az ember egy körzetben, látja ki azok a rászorulók. Cigány gyerekek, független attól, vagy 119

Tímea horvát gyerekek, vagy bármilyen gyerek, elıttem egy gyerek lehet akármilyen fajtájú, színő, akármicsoda gyerek, és ha az hátrányos helyzető, azon segíteni kell. De ha egy hierarchikus rendet rajzolnánk, nekem a legtetején elıször a cigánygyerekek vannak. Tehát nem diszkriminációból mondom, hogy most ott van egy magyar gyerek, meg egy cigány gyerek mind a kettı hátrányos helyzető és megkérdeznék kinek segítenék elıször, erre a diplomatikus válasz az lenne, hogy egyszerre mindkettın, de nem, ıszintén megmondom elıször a cigánygyereken, utána a magyar gyereken. Mer amíg a cigány gyereknek nem segítenek, amíg a cigány gyereknek háromszor több gondja és problémája van vele egyidıs magyar gyereknek, ık jobban rá vannak utalva. Jó van egypár ösztöndíj, amit megnyerhetnek cigányok, cigány tanulók, akik tényleg tanulni akarnak, tehát ez így pozitív, de alapjáratba véve szerintem sokkal több gondjuk és problémájuk van, mint bár akárkinek, magyar társainknak. Amíg ık nem tudják, az amikor egy családot fenntartani, egy háztartást elvezetni, jó van olyan magyar osztálytársam, aki tudja ezt, megérti, de nagyon sok nem. Meg mi az, hogy megszenvedni valamiért, mi az, hogy minden egyes rohadt forintért, ami belekerül a család kasszájába, kıkeményen megdolgozik és becsületesen megdolgozni, jó ez is igaz ugyanúgy a magyar társadalomra, mondom én, szeretném ezt az árkot, - van egy ismerısöm, aki azt mondja, hogy azt az árkot sosem lehet betemetni, ami a két nép között, két népcsoport között van, de mindig lehet belevinni egy talicska homokot, ez elıbb vagy utóbb evvel a talicska homokkal majd meg fog telni az árok. Bár én erre úgy sem látok, legalábbis a mai irány szerint esélyt, de én úgy vagyok ezekkel a dolgokkal, hogy így is sokkal rosszabb helyzetben van egy cigánygyerek, mint egy magyar gyerek minden szempontból. Akár a tanulás szempontjából, akár az anyagiak szempontjából, mert az egy dolog, hogy valaki kap ösztöndíjat, de addig eltelik négy-öt hónap, addig iskolába jár, addig kell enni, kell ruha, cipı satöbbi, satöbbi. Jó ugyanez megvan a magyaroknál is, tehát én ezt mondom, mindig hozzáteszem, de egy cigánynál sokkal több. Mint Önöknél is, le tud ülni a gyereke mellé és tudja mennyi, hány méter. De nagyon sok olyan cigány van akinek négy- öt- hat általánosa van, és akkor onnan hogy tud kitörni az a szerencsétlen gyerek, mikor mit lát a családjától, nincs ki patronálja, nincs ki segítse és ez a legszörnyőbb dolog, mert hiába akar azaz ember, mert hiába akar az a lány, ha egyszer nincsen megfelelı támasza, és ha egy megfelelı támaszt nézünk az szerintem elsı sorban a szülıknek kell, hogy legyenek. A szülıknek kell patronálni a gyereket, a szülıknek kell bíztatni a gyereket, mivel az a gyerek nem akart a világra jönni, azért a gyerekért felelısséget kell vállalni. Nagyon sok családban nincs meg, és hiába akar kitörni a többi közül, nincs támogatása, nincs támogatása az gáz. 120

Tímea Az anyukám se azért ment el érettségizni szerintem, mert hogy neki akkora nagy kedve volt ahhoz, hogy most újból beüljön az iskolapadba, s újból elkezdje a tanulást. Nagyon sok barátnıje van neki, és igazán az volt rossz érzése anyukámnak, hogy nem tudott segíteni nekünk. Valahol az anyu ezt szégyellte, hogy a saját gyerekének nem tud segíteni és ı megpróbált tenni érte valamit. De nagyon sok családban nem foglalkoznak ilyennel, és sajnos nagyon sok olyan ismerıs van, nagyon sok olyan van, hogy ott van a diák lány, az apuka alkesz, vagy elgépezi a pénzét az anyuka meg kurválkodik, vagy akármit csinál, hiába tudja az a lány ötösre az anyagot nem tud hogyan elindulni és ez a legszörnyőbb, nincs aki patronálja. Mert, ha én kapok egy hármast, akkor az anyukám azt mondja ejnye-bejnye, amíg a Gabi barátnım hazamegy, ı vele abszolút nem foglalkoznak, az apjának az a lényeg, hogy a családi pótlék menjen haza és azt eltudja gépezni az anyja meg kurválkodik, meg azt csinál amit csinál. És ha nincsenek a szüleim, akkor a Gabi mai napig ott van, valami alkoholista pasi elveszi, szül neki gyereket, aztán ennyi. İ el akart menni tanulni, és ı azt mondta tanulni fog, csak nincs ki patronálja, és itt nemcsak az anyagi dolgokról van szó. Arról van elsıdlegesen, de inkább az erkölcsi és a támogatási dolgokról van szó. Nincs kivel leülni, megbeszélni a gondjait, ez nálunk, mikor hazamegyek pénteken este, fürdı akármi, kajázunk, kaja után kimegyünk a kazánházba, elszívunk egy cigit, iszunk egy kávét és kifaggat az egész hétrıl- mit csináltál?, mi történt?, mi van veled?, pedig minden nap beszélünk telefonon, ha csak egy percet, vagy két percet, vagy ı hív, vagy én hívom, de akkor is beszélünk. De náluk nincs olyan, hogy leülnek az asztalhoz, és akkor beszélgetnek, mint a barátnık. És ez nagyon sokat jelent nekem. És ott nincs meg azaz erı meg, mikor a húgom bukásra áll kémiából, nagy cirkusz otthon, iszonyatosan nagy cirkusz volt, akkor apámnál elszakadt a cérna, akkor mindig a pasikra fogja a dolgokat, mert pasizni van eszed, tanulni nem, és akkor külön tanár, különóra meg mit tudom én, de ott mondta az anyu is meg az apu is. Gabival foglalkoztak a szülei, most kettest vagy hármast visz haza?azt se tudták milyen iskolába jár, de hogy hova jár, mit csinál- szociológiát tanul és a szüleim segítettek neki, beiskolázni, pedig nekünk sincsen sok, de amink van azt megosztják a szegénységünkbıl, ami van azt tök megosztották a Gabival is. Nem ezerötszázat kaptunk egy hétre, hanem ezret, de jutott a Gabinak is. Gabi nekem középiskolába volt osztálytársam. Négy egész héttizedes átlaga volt, és nem tudott továbbtanulni, akkor nem volt egy cigány szervezet sem, nem volt egy nagy fejes sem, aki támogatta volna, mert ha még a családi pótlékot magának is kéri és a gyermekvédelmi támogatást, azt amit kapott, az akkor is csak kilencezer forint volt, és nem lehet kijönni diákként kilencezer forintból egy hónapig. 121

Tímea Nem volt, ki támogatta szegénykét, és akkor az anyu innen is összeszedett lovét neki, onnan is, ezt is amazt is csinált, ráült a telefonra, félnapokat telefonált, de akkor is elintézte, meg lehet nézni a Gabi indexét, négyesnél rosszabb neki nincs jegye. Most már van neki OSI-tól ösztöndíj, MACIKÁ-tól ösztöndíj, csomó helyrıl van, jobban él, mint a szüleim. De volt egy nyomóerı, a szüleim, és ezért vagyok rájuk nagyon büszke - nem akartam pedig elmondani, de elmondom, hogy ennek ellenére mást is megpróbálnak kiszakítani. Nem vagyunk gazdagok, nekünk sincsen, nekünk is vannak olyan dolgok, hogy most melyik számlát fizessük ki, meg satöbbi. De ez nemcsak nálunk van így, de büszke vagyok rájuk, hogy addig nyomták a Gabit, addig kerestek, kutattak, amíg nem lett egy szponzor szerencsétlen lánynak, és nem kezdte el az iskolát. És most úgy jár, mint egy bárónı, olyan aranyos, mint az állat, a legjobb barátnım, mellesleg cigánylány és nagyon büszke vagyok rá. És mikor bejöttek a szülei Pécsre az egyetemre, ez a tipikus ez a rózsás szoknyás cigány, az anyja is és az apja is, ez a rosszabb fajta, megfogta kezét a tanulmányi felelısének, hogy ez az ı anyukája. Az anyukája egy értelmes mondatot nem bírt összeszedni, pedig büszke volt rá, hogy ı az anyukája. Buták a szülei, pedig azok, mert nem hogy ık támogatnák, hanem húzzák vissza, pedig jól élne, de ı ad a szüleinek is a pénzébıl, mert spórolgat, spórolgat és vesz egy cipıt. De a magyaroknál is ugyanez van valahol, de ott van egy erı, van egyfajta motiváció, nagyon sokat jelent. Valaminek motiválni kell, ki motiváljon ha nem a saját édesanyám és édesapám, ezek nagyon rossz dolgok szerintem. Nagyon sok embernek kellene így foglalkozni velük, mert milliós nagyságrendben van belılük Magyarországon, és ez gond, ezt orvosolni kellene, megpróbálni segíteni rajtuk, amennyire csak lehet, már aki hagyja, persze aki nem, az vessen magára, de aki isten igazából el akar szakadni abból a rossz körbıl, annak legyen esélye, mert amúgy se egyenlı eséllyel indulnak, a rajtnál egyenlı eséllyel indulnak az emberek csak a célba nem egyenlı eséllyel futnak be, és ez sajnos így van. Bárhol nézzük lehet egy ábécébe, egy központi nyilvános wc-be, vagy egy egyetemet mind a kettı ott megáll, de elıször ı megy be, aztán ı megy be. Akarva- akaratlanul, de elsıbbséget kapnak a magyarok, utána a cigányok, nem hordani akarom egyik népcsoportot se, csak iszonyú az őr a két népcsoport között, pedig nem szabadna szerintem. Nagyon sok cigány barátom van, horvát barátom van, félvér barátnım van, ismerısök a családnak is.

122

Tímea Nálunk az tök jó, hogy eljár hozzánk a polgármester is, leül és eszik nálunk, és sokféle ember eljár hozzánk, és tök jó érzés, hogy a szüleimnek van nevük a faluban és azon vannak, hogy akinek tudnak segítenek. Ha rászúrnak, mindig a jószívőségükre szúrnak rá. Az anyu is szegény beteg volt, a méhében volt egy daganat, és mit csinált, összeszedte az összes vele egykorú cigányasszonyt, fogta a falubuszt és behozta ıket méhnyakrák szőrésre, pedig kutya nem mondta neki. Senki nem akart eljönni, addig beszélt a lelkükre, beleültek a buszba elhozták ıket, haza is vitték ıket, és megvizsgálták ıket. Pedig senki nem mondta neki, és borzasztóan büszke vagyok rá, Vagy ha gyereknapot szervez a cigánygyerekeknek, de mindenféle ember volt, de CK a rendezı, de azt meg lehet magázni, szóval hihetetlen. Jön a karácsony, minden cigánynak csomagot csinálnak. Olyan becsületes az anyu, és én ezt nagyon tisztelem benne. Köszönöm a beszélgetést. Tigyi Zoltánné

123

Sándor

Sándor 19 éves Az interjú 2003. november 5-én, Nyíregyházán, a Bencs Az interjút László Szakiskolában készült az iskola igazgatónıjének megjegyzései engedélyével, az iskolában tanuló 18 éves fiatalemberrel. Lejegyzésre úgy került, ahogyan elhangzott - szerkesztetlen rögzítés. (ahol a szöveg a felvételen nem volt érthetı, ott ezt jeleztük) A felvétel az iskola igazgatójának kérésére annak irodájában került felvételre. Indoklásként az hangzott el, hogy az interjú alanya igazán e helyütt érzi elfogadottságát, így nyitottabban fog válaszolni a feltett kérdésekre. Az iskola technikusa készítette elı a felvétel technikai körülményeit. A beszélgetés mintegy másfél-két rán át tartott.

-

-

Mondd el életed történetét: S. Sándornak hívnak, 1986. szeptember 22-én születtem Debrecenben, hétfıi napon, 11 órakor. Van egy ikertestvérem, Klárinak hívják. Amikor megszülettem, akkor Debrecenben laktunk kb. 2 éves koromig, 2 éves korom után, 2 és fél éves lehettem, elköltöztünk Nyírmihálydiba. Hát ott nagyon jó körülmények között laktam, de ugyanúgy Debrecenben is jó utcában laktam egy nagyon nagy házban. Nagyon nagy lehetetett, láttam egy-két fényképet. Hát Nyírmihálydiban megtanultam a barátkozást, sok barátom él ott, oda jártam óvodába elsınek. Hány éves voltál, amikor óvodába mentél? Hú, én azt nem tudom. Hát általában hány évesek, amikor óvodába mennek? Három éves korban szoktak elméletileg, 3-6 éves korig járnak. Hány évig voltál óvodás? 124

készítı

Bár jó körülményeket mutat be Sándor, már e bevezetıbıl kitetszik, hogy az állandóság nem jellemezte a családot a lakóhelyet illetıen.

Fontos! Sanyi már óvodába is járhatott. Vélhetıen ez a tény nagyban segítette szocializációját.

Sándor -

-

-

-

HatHány éven át, arra nem emlékszel? Arra nem emlékszem. Mikor is, ’92-ben vagy ’93-ban, ezt most pontosabban nem tudom, visszaköltöztünk Debrecenbe. Hát egy ilyen nagy házban a J. u. 47. szám alatt laktunk. Ott egy ilyen nem cigánytelep, de a cigánytelep széle. Hát úgy határozható meg. Ott is jó volt, ott még óvodába jártam, de utána ott kezdtem az elsı osztályt a N. S. Általános Iskolában, hát ott már kezdtem úgy ráérezni a dolgokra. Tánciskolás nagy gyerek lettem. Másodikat is ott jártam. Fontos dolog volt az életedben, hogy iskolás lettél? Persze, alig vártam. Arra emlékszek, mikor a hatoson átléptem. Az óvodába, persze, véletlenül feldöntöttem (nevetés). Fordítva léptem át rajta, nem elıre, hanem hátulra és ott nem volt ilyen kitámasztása. Hopsz, egy ilyen nagytestő gyerek voltam, kis aranyos kis pufi pofa. Ez volt egy ceremónia az óvodában, hogy eljátszották azt, hogy aki 6 éves már az átlép ezen? Ez volt az óvodából a „ballagás”. ’96-ba költöztünk Tiszaeszlárra. Na hát ott harmadikos voltam, 9 évesen kezdtem az iskolát. Az elsı nagyon szokatlan volt, mert hogy Debrecenbe megszoktam az olyan iskolákat, hogy iskolákat?, ahová jártam, hogy nem kinti wc volt, hanem bementem, volt kézszárító, ez-az, szóval fullos volt a debreceni. De itt meg egy lepukkadt, egy fú nagyon csúnya iskola volt eleinte. Hatodikba felépítették. Hatodikba volt az elsı verekedés, ilyenek, apró hülyeségek. Nyolcadikba, hát úgy ahogy nagy fiúnak éreztem magamat, hogy én vagyok a király, akkor lett volna az, hogy megint megpróbálom a pécsi iskolát, csak hát, 125

Sanyi számára fontos volt az, hogy nem a cigánytelepen laktak – miközben a szülei számára az is fontos lehetett, hogy valóságos kapcsolatuk maradjon a cigánysággal oly módon, hogy a cigánytelep mellett kerestek lakóházat maguknak.

A debreceni és a tiszaeszlári intézmény közötti különbséget hatalmasnak érzékelte Sanyi: valóságos visszalépésként élte meg a falu iskolájába kerülést.

Sándor

-

-

-

csak belegondoltam abba, akkor már tudtam, hogy lehet ……… mit tudom én hány kilométer az nagyon messze van. Hát, olyan hány éves lehettem, olyan 15, mikor ballagtam. Hajdúböszörménybe vettek fel suliba, jelentkeztem …….., meg Debrecenbe a 108-as azt hiszem, igen a 108-asba jelentkeztem, az meg még rosszabb, mint az ács, ááááááá az nagyon. Állítólag mondják ezek a, hát akik más suliba járnak, a haverom, jujj de csúcs, csak ık nem tudják végül is, a 108-as az tényleg rossz. Ott mit lehetett volna tanulnod? Festı. És végül hova kerültél? Hajdúböszörménybe a S suliba. Közgazdasági, gépszerelı. Csak hát onnan úgy kerültem oda, hogy volt egy kis balhé, de az nem a fı ok volt. Elmondhatom végül is a fı okát, hogy ilyen szerelmi szálak főzıdtek az egyik tanárom iránt. Fiatal 23 éves csinos, nagyon csinos hölgy. Egyszer egy ilyen beszélgetés volt, rájött, hogy csak-csak érzek iránta valamit, vagy mit tudom én, egy ilyen beszélgetés volt külön és elcsattant egy csók. Belegondoltam, hogy mit csináltam, ı is mondta, hogy felejtsük el nagyon gyorsan. Én meg nem tudtam elfelejteni, inkább eljöttem. Szerintem jól választottam. Mehettem volna bármerre, de idejöttem, ide jár a legjobb barátom is. Ez a tanárnı ez milyen lány volt, magyar. Igen, magyar lány volt. Végül is ha megengedte, hogy megcsókolom, akkor biztos tetszettem neki, nem tudom. Akkor te hány éves voltál? Ú, 15. İ 23. Hú pedofilia (nevet). Nem lehetett olyan, elsı naptól tegeztem, melyik osztályba jársz, nem tudtam még, hogy tanár. 126

Pécsre szeretett volna továbbtanulni menni - nem derült ki igazán a sikertelenség oka. Annyi biztos, hogy az interjú végéig kitartott amellett, hogy neki Pécsett van a helye a Gandhi Gimnáziumban. Önmagában a választás megfogalmazása azt sugallja, hogy a család (szülei) alapvetıen támogatták továbbtanulási elképzeléseiben.

A 15 éves fiú már szinte felnıtt – annak tekinti önmagát, és annak tekinti ıt fiatal tanárnıje is. Az eset az asszimilációs törekvések megjelenési formájaként is értelmezhetı.

Sándor

-

-

-

Idekerültem, kilencedikes voltam december 1 és 10 között, valahogy így, idekerültem, hát bevágódtam az elsı nap, haveroknak bemutatta a legjobb barátom az ı haveri társaságát, barátnıjét, stb. Elsı két hétben nagyon nem tetszett az iskola. Kötekedtek állandóan, új gyerek mi van így meg úgy. Volt egy kis incidens, de azt elintéztem. Mi volt az? Á, jött oda egy-két ilyen nagymenı cigány, hogy ……. Gyerek van cigid? Hát mondtam én nem cigizek. Van pénzed? Hát van. Akkor ide mindet. Hát mondtam neki csúnyán, hogy így anyád, úgy anyád és akkor jött oda verekedni, hogy mi van hülye gyerekem, megkapta a nagy botot, azt bumm. Fejéhez hozzávágtam, azóta egyik sem mer, nem azt mondom, hogy nem mernek, de nem úgy viszonyulnak hozzám, hogy kis ……gyerek. Ezt mondjuk az iskola, amúgy minden iskola olyan mint egy „börtön”, mert egybe vagyunk zárva, és aki a legmenıbb az iskolába az a fı urak nem mernek senki se szólni, meg ilyen, a börtönökbe is így van, ahogy látom a filmekbe, hu aki a legmenıbb az király, meg ilyenek, minden iskolában így van szinte. Hát mit lehetne még elmondani? Mesélj a családodról. Hát erre gondoltam én is. Van apukám, anyukám, van egy ikertestvérem, 5 perccel idısebb vagyok, mint ı (nevet), van egy bátyám, meg 3 nıvérem, és így össz-vissz hatan vagyunk velem együtt. Apukám az 54 éves most. Megélt ember, megélte az ’56-os forradalmat, 8 éves volt vagy hány, nem tudom valahogy így. Anyukám az meg kicsit beteg sajnos. Nem kicsit, nagyon. Ilyen ideg alapi. Nem tudod pontosan? 127

Sanyi itt már a nyíregyházi iskolába való érkezésére utal. A megküzdés: be kellett tagozódjon az új közösségbe - ezt sikeresen hajtotta végre, jelesül úgy, hogy alapvetı iskolai normát - azt a normát, amelyet az iskolába járó fiatalok alakítottak ki - nem sértett. Nyilván, e küzdelmek nem kerülnek az iskola tanárainak látóterébe. Sanyi példája a kisközösség strukturálódási folyamatára vonatkozik

Sanyi szerencsés, amennyiben teljes családban él. Már nem a régi sokgyermekes cigány családot látjuk: a vállalt gyermekek száma ugyan az átlagosnál magasabb, de a családi életstratégia fontos

Sándor -

-

-

-

-

Nem, valamilyen ilyen baja van, nem tudom, hogy kell kifejezni. Hát ez az egyik ok, amikor rájöttem, hogy ez egy olyan és láttam amikor, hát nem tudom tetszik ismerni a ……………. idegnyugtató gyógyszer, na neki azt kellett szedni, és amikor azt beszedte, hú rendesen úgy nézett ki, mint aki nagyon berúgott. Csúszott-mászott, félrebeszélt, stb. Na hát, ez egy olyan 2-3 hónapig ment, nem akartam én se iskolába menni, elcsavarogtam, elzüllöttem egy ideig. Ez mikor volt? Ez, tavaly, év eleje. Akkor került gyógykezelés alá édesanyád? Nem, mert volt már egy idegösszeroppanása, nagy, de akkor nagy K.O. volt. Csak onnan elhozattuk, mert láttam, hogy mozog a feje, vágják össze, hát nem odavaló volt. Nagyon rossz körülmények között lett volna? Persze, el is hozattuk egy másikba. Mikor elvittük, másnap már hoztuk haza, hát ott nem maradhat. És akkor otthon volt tulajdonképpen? Otthon volt és mi „kezeltük” végeredményben. De a …………….. orvos kellett, hogy felírja. Igen, de hát. És akkor mi lett a folytatás? Hát az lett a folytatás, hogy megmagyaráztam neki, hogy ne szedd a gyógyszert, de ı csak szedte, csak szedte, megfogtam az összes gyógyszert, bedobtam a tőzbe. Azóta nem, nincs semmi baj, csak néha kiborul. De hát ezt meg is lehet érteni. És mi az oka? A család. Mert? Ú, van egy bátyám. Az ’99-be rossz helyen, 128

jellemzıje a munkavállalásban kifejezıdı aktivitás.. Az apa tisztelete egyértelmő - Sanyi felnéz apjára. Édesanyja a "tipikus" megoldáshoz jutott a betegség, mint elfogadható életforma a sok tekintetben kiúttalan sorsból: a betegség ténye, a beteg-lét még a többségi társadalomban is elfogadott állapot.

A család mint társadalmi alapegység feltétlen tisztelete még azt is jelenti (amennyiben helyzete, szocializáltsága, anyagi lehetıségei engedik), hogy szembeszálljon a társadalom ellátórendszere anomáliáival: kezükbe vették a döntést, s másutt, majd másképpen gyógyíttatták az anyát.

Sándor

-

-

-

-

rossz idıben volt, és bekerült a kvóterba és a börtönbe. Hát ez az egyik családi szégyenfolt sajnos. Mit csinált? Állítólag leütött egy postást (nevet). Hosszú haja volt. Ha csak akkoriba kopasz volt, de ... És aki leütötte a postást, annak itt így volt egy nagyon hosszú sáv. Hát ilyen, ilyen, ami most ……………… az embert, és 2-3 nap múlva besorozza. Na a bátyámnak meg nem volt, mégis ráfogták. Elítélték elsıre, másfél évre. Nem tudom, hogy kaphatott másfél évet, nem tudom. De hát mi volt a vád? Ki akarta rabolni? Ki is rabolták, persze, ki is rabolták, hát olyan 300.000,-Ft-ot vettek el, meg ilyen izéket, meg többen is voltak. Hát aztán, hogy a bátyámat se kell félteni, hát azért csak valahogy hülyeségben benne van, biztos benne is van, csak akkor 100%, hogy nem volt benne. Hát nem azért most, hogy védjem, de tudom, hogy nem volt. Hát utána meg volt egy olyan balhé, hogy ahogy kijött másfél év után, rá két napra visszavitték. Miért? Valami parfümlopás, meg ilyen izék. Ami még akkoriban történt másfél évvel ezelıtt. Na azt a nyakába varrták, kerestek-kutattak, akkor ilyen Nike felsı, alsó, hát ilyen Nike melegítık több száz dobozzal. Egy dobozban van tíz darab. Hát ez olyan millió környéki izé. Azt is a nyakába varrták, meg úgy négy társának állítólag. Akkor pénzbehajtás, maffiáskodás, ilyen nagyon maffiózó izéket rá, hát hogy ı követte el. Hát bevarrták még plusz négyre. Négy évet kapott? Még pluszba. És amit mondtál azt a nike-s dolgot, azt valahol megtalálták ezeket? 129

A "fekete bárány" - aki a család szégyenévé lett: Sanyi több alkalommal is minısíti bátyját, de egyetlen alkalommal sem tudja elfogadni életvitelét, cselekedeteit.

Bár ismeri bátyja viselt dolgait, a hatalom döntéseit nem tudja maradéktalanul elfogadni: " mégis ráfogták”

Sándor -

-

-

-

-

Persze, raktáron. A Nike bolt mellett volt egy raktár. Nem tudom, hogy került oda, ott találták. Kivették a dobozokból, de úgy, hogy ilyen fadobozos izékbe rakták be, mintha krumpli vagy valami ilyesmi. Azt berakták oda. ……………. hogy ehhez köze volt a bátyádnak? Hát nem tudom, hogy köze lehetett-e. Lehet, nem tudom. Nem is érdekel végül is. Most jött ki nyáron. És mi van vele? Hát nem tudom, csak az, hogy a családi körülmény egy kicsit megváltozott. Mert? Hát feleségével veszekedik, a sógornımmel. Csak egyet bánok, tudja nekem az egyik haveromnak van egy bátyja Zsolti, és én minden nap lent voltam náluk, beszélgettünk, hülyültünk, én meg így látom, hogy hú, hát neki bátyja van, elverekedgetnek, meg elmennek hülyülni, meg ilyenek. Nekem is van bátyám, csak hát most nincs itt éppen, hát most itt van, meg ott van, emitt van, amott van. Ezt irigyeltem végül is. Tehát rosszul esett? Persze. Neki van bátyja, neked meg még sincs? Igen, van is, meg, meg azért haragszok nagyon a bátyámra, hogy én minden nyarat, meg minden hétvégét nyolcadiktól ott töltöttem lenn Debrecenbe. Most is sőrőbben járok Debrecenbe. Látom a lányát, én látom a lányát felnıni. Hát ilyen kicsi volt, most magasabb, mint én, kifejlıdött nı lett belıle. És akkor ı amikor kijött, nem ismerte meg szerintem a lányát. Másik lány is, hú, nagy állat egy nı lett belıle. Ezért nagyon haragszok rá, meg tudnám ölni (nevet). Hát azért nem. Ezzel most azt akarod mondani, hogy nem 130

A család fontosságának hangsúlyozása, a személyes fájdalom megjelenése, amit afelett érez, hogy bátyja nem teljesítette azt a szerepét, amit a családban be kellett volna töltenie: többek között azt, hogy a kisebbik fiú számára pártfogó-játszótárs, modell legyen.

Mélyebben elítéli bátyját a családjával szembeni mulasztása, mint

Sándor

-

-

-

-

foglalkozott a saját családjával? Foglalkozott volna, csak a sógornım nem vitte be ıket. Ne lássák, hogy az ı apjuk ilyen körülmények között van. Végeredményben igaza is van. Nem tudom, de nem is érdekes ez. Édesanyád meg édesapád mivel foglalkoznak? Nyugdíjasok. Mind a kettı? Igen. És hogyan lettek azok? Ezek szerint rokkantnyugdíj ez? Igen. Anyukám meg apukám is. És apu miért lett? Hát apu, tüdıtágulása van. És igazándiból mit csinál, dolgozik valamit? Nem. Semmit? Otthoni munkát. De mintha azt mondtad volna, hogy sokat dolgozott édesapád? Igen. És mit csinált, amíg dolgozott? Hegesztı a szakmája, na meg így régebben, mikor még jó volt a kocsink, fuvarozott. Sokat, rengeteget. Tehát így kereskedett, ezzel-azzal? Piacon, kijárt Románba, anyukám kijárt Törökországba minden két hétbe, hoztak be mindent. Ilyen hifiket hozott be két évvel ezelıtt, három. Ilyen apró dolgokat csinált, hogy elment Budapestre dolgozni, ahogy az elıbb is tetszett említeni. Gondolom kapta azt, nem tudom miket szoktak kapni azok az emberek, akik ilyen munkanélküli, vagy mi, na azt kapta. Sanyi, a kicsi gyerekkorodról tudnál valamit mondani, ami szerinted fontos volt a te életedben? Milyen történetek vannak, amire te 131

köztörvényes bőne miatt. Sanyi ekképpen hordozza az identitás egyik alapértékét, a család feltétlen tiszteletét, a családban nevelkedı gyermek szeretetét. Egyfelıl tipikus menekülési útvonal: a rendszerváltást követıen jelentısen beszőkülı lehetıségek között jellemzı döntés, válasz a két szülıé: amelyben megjelenik a rendszeres, biztos jövedelem igénye, a család fenntartásának ily módon való biztosítása. Másfelıl a cigányság általánosan rossz egészségi állapotát is jelzi a gyakori rokkant-nyugdíj.

Sanyi édesapja a lehetıségeit jól kihasználva egy olyan szakmát szerzett meg, amely társadalmi felemelkedését szolgálta. Persze olyan ez a szakma, amely nehéz és egészségkárosító, s amelyet éppen ezért a többségi társadalom tagjai jellemzıen kevésbé preferáltak.

Sándor

-

-

emlékszel? Hát, kicsi gyerekkorom. Hát Nyírmihálydi, aranyéletem volt. Akkor apukám, százezrek akkoriba, forgott a pénz. Hát külön piacon, eladott 40-50 db ilyen hifit, akkoriba adta 4045 ezrekért. 300 W-os erısítık, stb. ilyenek. Hát ilyen mőszaki cikkeket. Cipıt, ruhát, biciklit, hát ilyen termoszokat, hú rengeteget, ilyen magnókat, ilyeneket árult. Hú akkor nagyon, akkor az kell, megvette, akkor az kell meg is vette. Csak mivel hogy ikertestvérek vagyunk, mindig mindenbıl kettıt kellett venni. Hát az arany életem volt Nyírmihálydiban. Volt egy nagyon nagy házunk, öt szoba, konyha, két fürdıszoba, meg pince, akkor pince beépítve, rendesen ilyen kis edzıterem volt a bátyámé, akkor hát igaz Ladánk volt, de full-extrás bırüléses Ladánk volt, akkor nagyon-nagyon jó volt. Elmondtad, hogy többször költöztetek. A költözéseknek mi volt az oka, az te tudod? Család. Mire gondolsz? Hát most így elmagyarázom önnek, hogy mikor Debrecenbe mikor még nagyon kicsi lehettem úgy 2-3 éves maximum, akkor odaköltözött a nıvérem Jutka a férjével. Nahát a férjérıl azt tudni kell, hogy nagyon mocsok ember. …………… Zsoltnak hívják, egy utálatos egy ember, részegeses, meg ilyenek. Régebben szerettem, mert akkor még nem volt ilyen, de hát ránk vertek egy-két olyan adósságot, hogy 5-600 ezer forintos adósságokat. Elıször elment inni a mi cehünkre, lent a házunk, a ... utcába, Debrecenbe, házunk alatt volt egy ilyen kocsma. Ott elivott naponta 10-15 ezreket, mi meg nem is tudtunk róla. Egyszer csak jön felfele az izé, ezt apukám mesélte, a tulajdonos 132

A hagyományos cigány mesterségek újraéledéseként a mőszaki tárgyakkal való kereskedés az apa sikeres döntése volt, ami az anyagi helyzetük megalapozását illette.

Az anyagi javak fontossága általában - de különösen a "Lada" birtoklása: amely jelképes szabadságot adott a családnak - menni, menni, ha arra sor kerül…

A család hátránya: az egyén azzal is kénytelen a vállalni a közösséget, aki súlyos személyes károkat okoz neki.

Sándor a kocsmának. Hát Sanyikám ez és ez van, mert apukámat úgy hívják, hogy Sándor. Úgy néz a fater, akkor fizessünk, jól van. Meg ilyenek, hogy ment az utcán, véletlenül állítólag megkarcolt úgy egy kocsit, hogy betört a szélvédıje. Megkarcolta hülyeségbıl, biztos be volt rúgva, vagy valami ilyesmi. Na hát a kocsinak, apukám mesélte, hogy akkoriba egy 0 kilométeres Mercedeszt magyarázott nekem, drága volt már akkor. Hát nıvérem meg olyanokat csinált, hogy megszületett az elsı lánya, az tılem egy két évvel fiatalabb, megszületett az elsı lánya, hát akkor ık nem dolgoztak, senki se, se a sógor, se nıvérem, hát akkor most a kislánynak ez, kislánynak azt, amazt, amazt, amazt, kisruha ez, kisruha az, meg mit tudom, mikor a kórházba mindennap be kellett menni a Jutkához, mert úgy hívják a nıvéremet, be kellett menni hozzá, hogy mi kell Jutka? Hát ez és ez kell. Azt meguntuk, ık elköltöztek Kékre, a sógorom oda való, Kéken született meg lakik is meg mit tudom én, de elköltöztek Kékre, mi meg fogtuk magunkat és elsınek mi költöztünk el, de ık meg elköltöztek az unokatestvéremék, azt hiszem, nem Zsoltinak a sógoromnak az unokatestvére ott lakott Debrecenbe, elköltöztek hozzájuk. Mi elköltöztünk Nyírmihálydiba. Rá másfél év se lehetett, nem tudom, nem emlékszek rá, kicsi lehettem, odaköltöztek hozzánk. Ugyanúgy, hú hát akkor indult be nagyon az üzlet, hú hát mit mondjak. Kihasználták az olyan dolgokat, elloptak több ilyen karton ilyen magnókat, Feri lopta elfele. Akkor, hát anyukám Törökbıl jött kifele nyakláncokat, ilyen vastag arany nyakláncokat, nagyon ment akkoriban. Győrők, stb., hát ı meg lopkodta elfele. Mit tehet az ember, költözzünk el onnan is. İk ott 133

A problémamegoldás sajátos módja: új településre menni, ott új életet kezdeni. Kevéssé "röghöz-kötöttek" e tekintetben a cigány családok, mint mások. Ám érdemes arra is figyelni, hogy nem a nukleáris család költözik – hátrahagyva a közösség többi tagját -, hanem valamennyien, szinte hömpölygés-szerően. Egyik költözés sem végleges.

Sándor

-

maradtak egy másik ilyen albérletben, mi elköltöztünk Debrecenbe. Két hónapra odaköltöztek hozzánk. Debrecenbe meg olyan házunk volt, hogy nem tudom tetszik e még emlékezni, mondjuk nekünk is még most olyan házunk van, hogy ezek a hosszú parasztházak, hogy ez az egyik része, itt kinyitod a konyha van, ez a másik része, itt nyílik két szoba, konyha, a legfelsı az egyszintes, ott két szoba, konyha, fürdıszoba plusz egy kisszoba van, gyerekszoba. Na, hát ık középre költöztek, mert az elsıt azt kiadtuk albérletbe, a középsı az meg ilyen hát mikor a bátyám hazajött, be volt varrva, haverokkal ott buliztak mindig, ık odaköltöztek. Albérletet nem fizették, de már volt két gyerekük, nem három. A legkisebbik az már ott született Nyírmihálydiba ha jól tudom. De hát ugyanúgy csinálták, mint Nyírmihálydiba, de akkor még hát volt egy ilyen milyen kocsink lehetett akkor, talán akkor is, nem akkor valamilyen Fiat valamilyen volt. Kis Fiat. Sógorom elkötötte, összetörte és a bátyámra fogta. A bátyám meg nem tudom akkor hogy csinálhatta, kint volt Németbe. Mit keresett Németországban? Bátyám? Akkor a társaival járták az országot. Győjtötte a pénzt mindig magának, de akkor már meg volt a kisgyerek, és mikor kiment Németországba, hát ilyen import, hát behoztak ilyen kocsikat, BMW, többször hoztak ilyen Mercédeszeket, azt ott állt mindig az udvaron, ú vagy 6-7 kocsi mindig ott volt. Gondolja el Németországba magyar pénzre átszámolva, 600 ezer forintért lehetett venni egy 5 éves kocsit. Magyarországon egy 5 éves kocsit 600 ezerért? Itt meg eladta több milliókért. Debrecenbe ránk szálltak, utána az 134

Gyakori életstratégia: kereskedni - régen a lókupecnek társadalmi rangja volt, hiszen értett a lovakhoz – mostanság érteni az autókhoz: szinte semmi sem változott talán, csak a kereskedés tárgyának jellemzıi…

Sándor elsı lakónkhoz elköltözött, ránk szállt az összes bandája, már a sógoromnak. Hú, jött a testvére vagy 4-5 gyerekkel, de abba a két szoba, konyhába. Utána meg a lenti házat is befogták, azok se fizettek albérletet. Jött a másik, hát három testvére, mind a három odaköltözött, az egyiknek hat gyereke volt, másiknak négy, harmadiknak meg három ilyen csecsemıkorú gyereke volt. Úristen mit levágtak azok. Erre tisztán emlékszek, juj de utáltam ıket. Na hát költözzünk el. Elköltöztünk, azok visszamentek Kékre, a bátyám már akkor vett egy házat, a nıvérem az meg azt hiszem ık is visszamentek Kékre, ha jól tudom. Hát ezek engem nagyon zavartak kiskoromban, ezek nagyon, nem szerettem. Ez lett volna jó kiskoromban, hogy én zavartalanul csak a család, és hogy mi menjünk el egyszer-kétszer kocsival, hogy sziasztok mi van, csá, ennyi. Hát elköltöztünk Tiszaeszlárra. Hú akkor nagyon jó volt az életünk ott elsınek, mert eladtuk a házat 4 millióért, Tiszaeszláron vettünk egy házat 500 ezerért, a többi meg megmaradt. Vettünk egy kocsit 400 ezerért, többiér meg hú, rengeteg bútor, új bútorokat, régieket így letakartuk, meg normálisan megcsináltuk, ………… alá raktuk, hú meg beraktunk a Postára több százezret, hogy kamatozzon, meg izék. Jött a nıvérem, hát Sanyi bácsi, mert a nıvérem Jutka az nem az édesapám édeslánya. Tetszik érteni? És akkor, hát Sanyi bácsi kellene ennyi és ennyi. Mire? Hát házat kell venni, mert kidobtak így-úgy a házunkból. Odaköltöztek hozzánk és akkor a mi házunkba laktak, az egyik szobát elvették. Velünk szembe volt egy ház, 100 ezerért adták el. Nahát megvették. Most gondolja el, olyan hogy nálunk ettek, mert a nıvérem nem akart sohase fızni, ezen 135

A „kétféle lét” szükségszerően konfliktusba kerül egymással: a megoldás ebben az esetben is az, hogy "továbbállt" a család…

A kitörés ellen ható tényezı a család másként gondolkodó része.

.

Sándor

-

mindig volt veszekedés, na akkor az nagyon zavart engem. Akkor, ha pénz kellett, nálunk jöttek, ha ez kellett nálunk jöttek, mikor bicikli kellett nálunk jöttek Tehát ott vagyunk szemben, ahogy az elıbb is elmondtam, hogy minden ami egy háztartásba megtalálható, az mindig hozzánk jöttek, hogy hú ez kéne, az kéne, amaz kéne. Ez is zavart engem eléggé. De hát a lányok iskoláskorúak lettek, itt jártak iskolába, csak ııı, ahogy az apját ismertem, mármint a lányoknak az apját, mármint a sógoromat a Zsoltit, azokat úgy tanította, hogy már megfelelı tanítással, mármint hogy nem az, hogy nem foglalkozott velük, mert azért foglalkozott, mert elment ı is Pestre dolgozni, hozta haza a pénzt, csak a lányai látta, hogy veszekednek, meg ilyenek, az nem dukált neki. De hát volt egy olyan dolog, hogy többször a lányaiért kellett, hogy verekedjek, meg ki kellett értük állni, hogy ha nem állok ki, akkor most rossz gyerek vagyok, hogy nem álltál ki a lányom elıtt, meg ilyenek. Közben meg semmi baj nem volt az illetıkkel, meg ilyenek. De hát most hál’ Istennek, le is kopogom (kopog) visszaköltöztek másfél évvel ezelıtt Kékre. Csak hát történt egy kis, nem tudom, hogy fogalmazzam, rossz dolog, mert ez tényleg rossz dolog. Történt, hát az ikertestvérem Klári, hát elmentünk egyszerkétszer meglátogatni ıket csak úgy hülyeségbıl. Megismert ott egy srácot. Na hát, szerelmesek lettek, együtt jártak, stb. hát tetszik érteni, hogy megy ez. És akkor a testvérem mondta, hogy hát ú, meg fog szökni, hogy ha mi nem engedjük, hogy hát az apukámnak mondta, hogy ha nem engedjük a sráccal lakjon. Apukám nem engedte egyáltalán. De inkább izélt, hogy hát lányom, hát lányom. Jártak egy olyan két hétig, és 136

A kisközösség, a család vélt, valós sérelmeiért való kiállás fontossága.

Erısen hat Sanyira a szülıi modell: szülei már Sanyi kicsi kora óta konszolidált, a többségi társadalom által elfogadott életkörülmények közé kormányozták a családot. Klári döntésében a hagyományos világ lett meghatározóvá.

Sándor

-

-

utána ment megint, hogy nagyon szeretem, meg megölöm magam, meg ilyenek, apu nem hiszi el neki. Nem hitte el neki apu, egy lány hogy ölheti meg magát, öngyilkos lenne egy fiú miatt? De hát eltelt egy hónap, két hónap, ugyanaz fájt, ugyanaz a téma, na tényleg már fenyegetızött azzal, hogy húúú megölöm magam, meg ilyenek. Hát végeredményben beleegyezett apukám, anyukám is, hát elengedte ıt, most nagy lánynak érzi magát, 17 évesen, hogy egy olyan faluba, hát egy olyan faluba lakjon, egy cigánytelepen, olyan körülmények vannak ott, á hát nagyon csúnya. Nem jó. Te nem szeretnél ilyen helyen lakni? ÚÚÚÚ, hát kizárt. Meg egy ilyen kicsi szobában mint ez? Hát hogy lehet két ember, hát végül is két ember van, mondjuk hogy ha izé, mondjuk tegyük fel lennék olyan 24-25 éves, lenne egy barátnım, elvenném feleségül, indításnak ennyi is elég lenne kettınknek nem? Ha már gyerek lenne, akkor már elıre kell gondolkodni, hoppá gyerek, hát akkor már négyszobás lakás kellene, végül is hát hogyha két gyerek van, fıleg hogyha lány meg egy fiú, akkor egy szobába nem lehet ıket rakni. Két szobába minimum. De hát ınekik ilyen kicsi van, vannak maguknak. Nem dolgozik a srác, nem jó dolog. Iskolába jár, mert idejárt ı is. És mi lett a leánytestvéreddel? Hát jár iskolába, de magántanuló állítólag, nem láttam már vagy két hete, azt hiszem. Milyen szakmát tanul? A húgom? Igen. Virágkötészet. Abból meg fog élni szerinted? Szerintem nem, de mindenbıl meg lehet élni, 137

A család fontossága és az érte való felelısség nem föltétlenül terjed ki az iskolai tevékenységre

Sándor

-

-

-

csak okosan kell ezeket mővelni. Elıre kell gondolkodni. Hoppá virágkötészet? Akkor kell egy kis mőhely, akkor kell induló tıke, mit tudom én, olyan 500.000,-Ft környéke, de leszámítva a helyet, már mint a mőhelyt. Akkor ki kell váltani valamilyen engedélyeket, az is pénzbe kerül, akkor hogy ha már úgy van akkor egy-két olyan embert szerezni, akik értik a munkákat, hogy na akkor vezetı legyen, ez nagyon idıigényes, meg azért okosan kell csinálni, de hát a húgom az nem okos szerintem. Te mondod, lehet. Arról beszélj most nekem egy kicsit, hogy mi az elképzelésed a jövıdet illetıen? Hát most itt vagyok a BL Szakiskolában. Jó ez az iskola végeredményben, haverok vannak, tanárokat szeretem egytıl-egyig, rendes az igazgatónı, mindenki jó, hozzám legalábbis is, jó vannak azok a kivételek, akik mi vagyok én, nagy izé cigányok, végeredményben ez az iskola személy szerint ez olyan cigányiskola, sok a cigány, 60-70% cigány szerintem. És az rossz, hogy cigány iskola? Nem, csak az a baj, hogy ilyen támogatás, nem támogatás. Hanem gondolkoztam sokat róla, Debrecenbe egy cigány közösségi házban dolgozik az egyik nıvérem, Anikó, az élettársa cigányok alapítványába hát ilyen font, nem frontember, hanem mellette álló ember, úgy dolgozik mellékállásba, és akkor minden nyáron lemegyek Debrecenbe és akkor ott vagyok és akkor mindig megfigyelem, hogy vannak olyan dolgok mikor felkér a nıvérem, olyan dolgokra, hogy gyerekekkel kellene beszélgetni. Cigánygyerekek, óóóó király! Beszélgetek, hát olyan gyerekek, hogy árvák, és akkor szinte ugyanúgy elmesélik az életüket, mint most ahogy én így elmesélem önnek. Ez 138

Spontán felszólalás a "szegregálódás" ellen: Sanyi világosan látja, hogy a nyíregyházi cigány fiatalok

Sándor

-

felemelı érzés szerinte, hogy sok velem egykorú gyerek, és nem kaphatta meg azt a szeretetet, amit én megkaptam. Végeredményben én nagyon örülök, hogy én megkaptam, de nem szabad ıket sajnálni, mert ez nekik rosszul esik. ÚÚÚ, szegény gyerek, hát sajnálom: ez nekik rosszul esik. Meg azt sem szabad, hogy hát te most így jártál. Szoktam így velük beszélgetni, itt is ezt kellene csinálni. Sok gyerekkel hogy ha el lehetne beszélgetni értelmesen, akkor nem lenne ez, ami most van, és sok gyerek azt hiszi magáról, hogy úúú király vagyok, pedig nem. De hát Pécsre visszatérve. Most 11-edikes vagyok. Még úgy ahogy a jövımrıl egy elképzelésem van, hogy jó lenne továbbtanulni azért, hát érettségi nélkül a mai világba, egyedül segédmunkás lehetek, az meg nem kellene. Meg most így befejezem az iskolát mit csinálhatok? Elmegyek dolgozni. De hát én még nem nagyon akarok dolgozni, nem az, hogy nincs kedvem, meg hogy félek a munkától, hanem az, hogy 18-19 évesen dolgozni? Egy ép esző ember, aki tanul, az még 22 éves korába tanul szerintem, 23. Jó lenne elmenni arra a Pécsre. Sokat hallottam már róla, hogy anyukám ilyen ………….. volt, jár nekünk ilyen …………… újság, és abba írnak sok olyan dolgot, ami csalogat, tetszik. Hát olyanok, hogy hát a cigánybeszéd, tanítják elsı osztályba. Akkor olyan gyerekek járnak oda, akik hát eleve a ……… suliba járnak, azok már nem hülyék szerintem, hát azok normális, rendes gyerekek. Az lenne nekem való az az iskola szerintem, csak hát messze van, körülményes az odajutás, meg a hazajutás, nem tudom. Király lenne. Tudnál nekem olyan mesékrıl valamit mondani, amit te gyerekkorodban hallottál? 139

jelentıs része a rendszerváltás kárvallottja: ez a helyzet zavarja is, amennyiben a – bármennyire elfogadó a nevelıi hozzáállás - a helyzet nem sokban segíti a cigány fiatalok integrálódását. .

Az édesanyja és az édesapja, valamint a nıvére életének példája követendı Sanyi számára is: öntevékeny segítıként felkarolni azokat, akik nem tudnak megfelelı válaszokat adni adott élethelyzetekre. A továbbtanulás vágya már megjelent, de az ezt megalapozó feltételek hiányoznak. Sanyi számára fontos a cigány közösség – a tanulási lehetıségek mellett ez teszi vonzóvá számára a Gandhit.

Sándor

-

-

Mit meséltek neked, milyen meséket hallottál? Mármint azt, hogy apukám mesél a katonaságról, meg ilyenek? Ilyesmit is, igen. Apukám megkezdte ezt a mesélést olyan 7 éves koromban és még a mai napig mesél mindenrıl, már mint a katonaságon belül. Kiküldték neki azt a katonai papírt, a szívroham rajtam volt, mondom én nem megyek katonának, nincs az a pénz, inkább tanulok. Hát kiskoromban 6-7 éves lehettem, megkezdte apukám mesélni, hogy mikor ı katonának bevonult mégis mi volt, mesélte, hogy gránátot hogy kell eldobni, hogy kell megfogni a …………, akkor milyen lıszerek vannak, tankkal hogy kell közlekedni, hogy kell irányítani, meg ilyen lánctalpas tankokat hogy kell mozgásképtelenné tenni, meg ilyenek, elmagyarázta, hát tanított végeredménybe. Hát akkor sokat meséltek a, mikor én még nem voltam meg, hogy azt hogy ık mik voltak. Miket meséltek? Hát például a bátyám olyan idıs lehetett, mint, á én most idısebb vagyok, mint, úúú most összekavarodtam. Bátyám 14 éves környékén lehetett, beleszeretett a mostani sógornımbe. Hát ez baj lehetett akkoriba, hát úúúú nagyon jó volt, akkor még anyukámat nem ismerte apukám. Csak a hogy mondjam, hú ez most egy nagy-nagy kavarodás, apukámnak a nıvére, annak a lánya a bátyámnak a felesége. Vagyis a nagynéném a sógornım. A bátyám az meg a bátyám. Ez most olyan mintha rokon rokonnal, de végül is nem rokonom, mert apukámnak a nıvére, anyukámnak meg a fia, vagyis apukámnak az unokahúga, apukám na, kibogozom újra. Na hogy mondtam, apukámnak a nıvérének a lánya és 140

Valójában a hagyományos mesékre irányult a kérdés.

A „mesélés” a családi kontinuitás biztosításáért

A családi narratívák szerepe az egyén döntésének alakulásában: ugyanakkor az apai minta fontossága.

Sándor

-

anyukámnak a fia. És ezek után került össze édesapád és édesanyád? Nem úgy volt, az úgy volt, hogy anyukám mikor még nem ismerte apukámat, jártak ki Törökország, Ukrajna, ide-oda, hát árulgatni. Apukámnak a nıvére is. De hát így beszélgettek, beszélgettek, és egyszer apukám ment ki értük kocsival. Pestre vagy hova mentek, nem tudom. Mindig meséli fater, kiment, akkor anyukám gyönyörő nı volt, szép hosszú láb, minden, láttam róla egy-két olyan fotót, ez anyu? Fater is meglátta, mesélte, hogy akkor Ladája volt, úúú ’80-as évek elején, akinek Ladája volt a ’80-as évek elején az már nagy szám volt. Letekerte az ablakot, kinéz, aha, ez a Juci, a fater ilyen vagány, hippi volt akkor, ilyen izé trapéz gatyája, hippi volt, csajozott össze-vissza, ment járta a világot, nem dolgozott. ……………… 30 éves se volt, 30 éves volt körülbelül. Hát úgy ismerkedtek meg, beszélgettek, fater ilyen ablaktisztító vállalat, hát hogy mondjam ilyen vállalata volt, hogy sok embert munkáltatott, ı is tisztította az ablakot, és akkor anyukámnak nem volt munkája. Na hát keresztanyámnak a férje, keresztapám a faterral dolgozott, és mondta, hogy takarítani kellene. Hát a keresztanyám meg anyu barátnık voltak, na hívta anyut. Ilyen helyiségeket, hogy ablaktisztítás, ilyen festés után lekaparni az ablakokról a festékcseppeket, és akkor fater is beszélgetett anyuval, rá két hónapra összejöttek, én meg kilenc hónapra rá itt voltam. Ezt is mesélték. Akkor olyanokat meséltek, hogy minden hülyeségrıl, anyukámnak volt egy Bernáthegyije, 90 valahány kilós volt. Akkor volt egy 17 éves kutyája, az a nagyon, az a 141

Sanyi számára édesanyja maga a csoda: szeme csillog, amikor édesanyja egykori fotójáról beszél.

A családi történetek, a narratívák szerepe Sanyi életében is jelentıs amennyiben az aktuális válaszok meghozatalában segíti ıt. Ugyan hárít, ami a szexualitást illeti - mégis a következı mondatában a korai gyermekáldást említi,

Sándor

-

-

-

zsebkutya, az a kicsi, 17 éves volt, menni nem bírt, fogai nem voltak, cumisüvegbıl adtak enni neki. Meséltek olyanokról, hogy mikor a legnagyobb nıvérem, ıt is Anikónak hívják, az apukámnak a lánya, mikor kicsi volt, hogy ilyen rossz lány volt. Ez mit jelent? Hát, azt jelenti, hogy ilyen rossz volt, rosszabb volt, mint ezek a kiscsajok akik itt vannak. Nem egy ilyen, naaa könnyővérő, nem erre gondoltam, szeretett így szemétkedni apuval, hogy abszolút nem fogadott neki szót, meg minden. Na hát csinált egy kis balesetet, 15 éves korában szült, sajnos. Végül is nem sajnos, mert gyönyörő fia van, lányai, csak hát öt gyereke van neki. Van pici kis lánya is, 35 éves lesz, de végül is nem rontotta el az életét, csak túl hamar. Férje az festı. Azért akartam festı lenni. Sanyi, hogy van az, hogy itt családban többen 14-15-16 éves korban már családot alapítottak? Te meg most 18 évesen azt mondod, hogy még ráérsz ezzel? Ráérek, ajaj ráérek ezzel. Megváltozott a világ? Régen ez nagyon úgy volt, hogy ez a kislány betöltötte a 14-15 éves életkorát, ó, vigyed. Ennyi volt, cigányoknál ez általában így van. Én ezért utálom az ilyen dolgokat, nem jó dolog. Hát vannak olyan dolgok, hogy már 1617 éves korukban már szülnek, én is úgy haragudtam a nıvéremre, mikor megtudtam, hát mondjuk kicsi voltam, hát ilyen fiatalon szültél, de hülye vagy, meg mit tudom én. De végül is szerintem én azt mondom neki, hogy ne bánd meg, hogy szültél olyan korodban, mert nézd meg gyönyörő házad van, gyönyörő gyerekeid, jól élsz, annyi, férjed rendes, nem rossz, mint a másik nıvéremnek. Szerintem 142

mint problematikus pontot – testvére életében. Világosan különbözı életstratégiák csapnak itt össze: az eredendı mintázat és a családi feladatokat idıben kitolóé. Sanyi életében látszik, amennyiben a korai családalapítás igénye nem nyom el más akaratokat, úgy a hagyományos cigányvilágban is progresszív, a tanulást alapértéknek tekintı gondolkodási minták jelennek meg.

Világos választóvonalat húz Sanyi, s ez a választóvonal maga a tanulás vállalása.

A hagyományos értékek válsága és az aktuális,

Sándor

-

-

-

-

hát vannak olyan dolgok, hogy nem tudunk gondolkodni, nem azt mondom, hogy hülyék, csak azt, hogy régimódiak. 2003 van, nem? 2003-ban mi menı? Az a menı, hogy kiállok az utcára, nem járok iskolába, én vagyok a vagány. Ez nem menı, épp az, hogy ez ilyen gyerek. Az a jó, mikor iskolába jár az ember, az a vagány, mert most tessék elképzelni aki nem jár iskolába, ismerek olyan, pár olyan kis szemét gyereket, akik van 5 osztályuk, 6 osztályuk, max. 8, de azok már úgy rendesebbek. De hát most azok nem voltak egyszer sem diszkóba, nem tudják, hogy mi az a bál, azt se tudják, hogy most elmegyek a diszkóba, megiszok két bailys-t, vagy ilyen drágább italt, azt most jól érzem magam, táncolunk. Nem tudják mi az a csajozás. Mert most kiszemelnek egy nıt, hú azt 5 évig vele vannak, milyen dolog az? Lekötik magukat, gyereket csinálnak, azt kész. Kapják a családi pótlékot, na. Szocpolos házat, óóóóó, hülyék, Na ettıl mondják azt, hogy a cigányok ilyenek meg olyanok. Na hát nekem mondhatják. Milyen dolgokra lehet támaszkodni cigányemberként, milyen hagyományaitok vannak? Hagyomány? Fúú. Most olyasmire gondoltam, mint régen volt, tényleg régen volt egy cigányvajda és akkor összetartotta a cigányságot. Nálatok is volt cigányvajda? Nálunk nincsen. Pesten volt, meg kisebb városban, de nem tudom. Milyen hagyományaitok vannak? Mi az amire azt mondod, hogy szerinted cigány hagyomány? Hát ha csak hagyománynak lehet azt nevezni, akkor az, hogy fiatalon mennek férjhez a lányok, de az a hagyomány, hogy mikor 143

divatos értékek harca figyelhetı itt meg: A "vedd, vidd és dobd el" hibás megközelítésétıl nem tudta távol tartani magát Sanyi sem a fogyasztói társadalom téves, torz üzeneteit és a hagyományos cigány értékeket nem sikerült jól ütköztetnie.

Sándor

-

-

-

megszületik a kislány, egy gazdag cigánycsaládba, megszületik a kisfiú az is egy nagyon gazdag cigánycsaládba, általába mikor fiú születik, azok mindig gazdagabbnak érzik magukat, hát fiú. Cigánycsaládba az aranyat ér állítólag. Szerintem is mondjuk (nevet), és akkor kiskorukba, csecsemıkorukba, már mint hogy ha eljegyeznék egymást. Olyan 1617 éves korukba, de elıtte még így egy suliba járnak, ha járnak iskolába, de nem mindig, de így együtt vannak. És akkor 16-17 éves korukba már elveszi feleségül, hát nem tudom látta-e Fókusz-ba, Budapesten az egyik család, vagyis két család, nagyon gazdag cigánycsalád mind a kettı, 70 milliós lakodalmat csináltak. Folyt a pénz. Fontos az, hogy ilyen nagy ünnepek legyenek? Tehát amikor egy esküvı zajlik, hogy ilyen nagy ünnep legyen? Végeredményben nem fontos. Ez a cigányoknál úgy mőködik, hogy rengeteg magyar barátom van, végeredményben egy cigány haverom van csak, akivel így rendesen foglalkozok. Magyar haverokkal nem is foglalkozok annyira, mert némelyikük úgy ahogy lenéz, mert hát nem vallják be, hogy ez a helyzet, de látom rajtuk. Hogy az ilyen nagy bulik mihez hasonlítsam, mondjuk ha most megállunk a pirosnál, mellettünk van egy Trabant, a másik oldalunkon meg egy nagyon nagy BMW. Azt a Trabant meg túráztat (hangutánzás), a BMW is túráztat (hangutánzás), na ez ugyanaz, hogy nagyobbnak látszódjunk meg ilyenek. És akkor most a cigányság az Trabant volt ezek szerint? Nem, a BMW. A BMW volt? Hát azért, hogy most nem a, most a Trabant 144

A hagyományos cigányközgondolkodásban is tetten érhetı a fiúgyermek fontossága (jelzem, a magyar családok esetében is hasonló gondolkodásra kapunk példát a 19. Századi falusi közgondolkozásban). Fontos, hogy megemlíti azt a hagyományos döntési módot, ami szerint sok esetben nem a házasulók szabad döntése a párválasztás: azt a szülık megteszik, méghozzá igen korán, a gyermek születése körüli idıben. Bár azt válaszolja Sanyi, hogy nem fontos ilyen ünnepeket tartani, az elıbbi példája említésekor mégsem volt elutasító: mintha tetszett volna a vagyonos cigánycsalád döntése.

Sándor

-

-

-

nem a magyarokra nem cigányokra, hanem az összes emberre szól, hogy nem az, hogy lenézik az embereket, mert nálunk szerintem nem lehet, vannak olyan cigánycsaládok, rengeteg, szinte mindegyik cigánycsalád olyan, hogy ha hogy mikor bemegy hozzá egy ember, hú az asztalt megteríteni, gyorsan egyél, igyál, kávé ez, az, ez így szokott általában lenni. Nálunk is így van, nem tudom miért, végeredményben ez jó. Tehát vendégszeretıek vagytok azt akarod ezzel mondani. Igen. Gyerekeket azt meg imádják a faterék. Meddig gyerek a gyerek? Hú, ameddig meg nem hal a szülı. Ez egy nagyon kedves gondolat, amit mondasz, de arra gondoltam, hogy úgy ahogy most mondtad, hogy 14-15 éves korban rendre már megházasodnak, hogy hol érzıdik mikor már egy gyereket igazándiból nem tartanak gyereknek nálatok? Hát, fogós kérdés. Mondjuk az én esetembe, (sokat gondolkodik) nem tudom, mikor levizsgáztatott fater, hogy elengedhet-e egyáltalán egyedül valahova, már mint hogy messzebbre, 2-300 kilométerekre Debrecenbe, mit tudom én. Akkor éreztem azt, hogy ez már nem néz gyereknek, már csak csak. És érezted, hogy ez egy vizsga édesapád részérıl? Hogy ı most kipróbál téged? Én vonattal mentem, ı meg kocsival. Csak én nem tudtam. Nem tudtam, hogy ı kocsival megy. Apu, akkor elmehetek? Menjél fiam. Adott pénzt, meg szokott olyanokat csinálni, hogy direkt nem mondja meg, mikor reggelente kérek tıle pénzt, …………………. Mindig szokott adni olyan 300-400 forintot, kajára, szoktam így vásárolgatni hülyeségeket, hogy 145

A hagyományos cigányelfogadás szép példáját láthatjuk itt: a családba érkezıt mindazzal megkínálni, ami csak otthon található.

Csodálatos példája a családszeretetnek, a gyermek szeretetének - még akkor is, ha a hagyományos cigány közgondolkozásban a fiatal felnıtté válás, az új család alapításának joga és lehetısége jelentısen korábbi életévekre tevıdik, mint a magyarság esetében. A szövegrész ugyane mentalitást példázza: a 15 év körüli gyerek felnıttnek tekintése - ami az archaikus "próba" formáját ölti.

Sándor nem tudsz adni pénzt? Van nálad? Mondom persze, de nincs nála, aztán múltkor is volt egy olyan, nem tudom, hogy hogy tudta így ideadni, hogy hogy merte, egy tízezrest. Na fiam, 500 forintot elvacakolhatsz. Jó, oké. Hazavittem neki 9.500-at, tessék, leszámoltam neki normálisan. Látod? Nem vertem el. Na az volt, a legelsı volt, direkt ilyen nagy pénzt adott ide, mikor így kilencedikbe voltam, így vagánykodtunk, ötezrest pörgettem itt a kezemen ……….., nem költöttem el csak ötszázat. Ilyen ………… volt itt azt hiszem, karácsony volt, karácsonyi buli, jó volt. Azóta meg mikor nincs így aprója, na ennyit és ennyit hozzál vissza. Visszahozom. Meg hogyha tényleg kellene pénz és akkor van nálam, csak azt vissza kell vinni, telefonálok hogy ezt és ezt megvehetem, vagy valami ilyesmi. A húgom az nem így csinálta. Mondta a húgomnak, csak én nem mentem suliba, mert beteg voltam, hogy hallottam, mert fent voltam, hogy odaadott a húgomnak egy ötezrest, hát ebbıl hozzál vissza ennyit és ennyit. A húgomnak kellett egy ezres iskolapénz vagy osztálypénz. Elköltötte az egészet. Vett nadrágot meg cipıt magának. Hát pénz? Hát vettem így meg úgy. Nem tudtad volna kérni? Na hát hülyék, azok hülyék, nem? Én is mondtam hányszor apunak, hát apu jó lenne ez és az. Hát fiam, ha lesz pénzem, megkapod. Van pénze mindig megveszi. Jó dolog. Hát csak úgy mőködik, hogy mind a kettı nyugdíjas, nem dolgoznak, úgy hogy kicsit várni kell rá, hogy ha akarok egy drágább dolgot. Tavaly is, tavaly? Ebben az évben nyáron gondolkoztam egy olyan 2-3 napig, hogy mit csináljak, venni akartam ezt azt, ilyen hülyeségeket, amire nem kellett, hogy szükségem legyen, de azért meg akartam. 146

Ugyancsak, egy próba kiállását mutatja be Sanyi nem kis büszkeséggel: mindjárt össze is hasonlítja magát leánytestvérével, aki ugyanezen a próbán megbukott…

A döntési helyzet bemutatása, melyben a morális értékek felmutatása történik: nem teheti meg, hogy munkaképes korúként a szülein élısködjön. Megteszi azt, amit az adott helyzetben megtehetett:

Sándor

-

-

-

-

Elmentem dolgozni. És hova mentél dolgozni? Sógorom elvitt magával dolgozni És mit csináltál? Festettünk. Iskolákat, toronyépületeket. Hát mikor toronyépületet festettem tripla bért kaptam. Hát tízezret egy nap. Az már jó pénz. 2-3 napig csináltuk, utána meg 2 hét leállás. Hát az mennyi pénz az, harmincezer forint. Hazaküldtem anyuéknak, elkértem 3.600-at, erre tisztán emlékszem, hát a kártyámat feltölteni, ennyi volt. Telefonáltam, hogy hadd vegyek már egy nadrágot. Hát vegyél. Vettem egy 11.500 forintos farmert. Na Istenem, hát megtehettem nem? Én úgy dolgoztam élethalál között, hogy lenéztem, hú ez most egy bogár vagy ember? Toronyépület, egy ilyen vékony csíkot kellett kékre festeni, egész nap kellett a tőzı napon. Ott volt elıttem egy ilyen hőtıláda, abba volt a víz, volt hogy a kezemet beleraktam, jaj de jó hideg. Nagyon szar volt, de azért megcsináltam. Sógorom meg még fentebb volt. Neki meg ilyen vékony léceken kellett menni. Nagyon veszélyes. Nekem ilyen géppel kellett irányítgatnom magamat le, fel. Ez a darus. Aha, ilyen ablakmosós izével. Az megy oldalra is. Csak így mozgott az egész. Jaj de rossz volt. Volt olyan, mikor újra csinálhattam. Jaj, le se lógatom a lábam, le se nézek. Vagy 30 méter magasba. Mint a víz úgy szétcsattantam, kifolytam volna a betonon. Tehát az elıbb azt kérdeztem, hogy mesélteke. Aztán utána elkezdtünk beszélgetni arról, hogy édesanyád tanított táncolni. Ha vannak ilyen mesés emlékeid akkor mondjad, ha nem, akkor a táncról mesélj. Mit tanultál, hogyan? A mai napig tanít. Aha, ilyen apró, ilyen cigánytánc. Nem tudom tetszett-e már ilyet 147

együttmőködött sógorával (természetesen saját közösségében érzi biztonságban magát), s megkereste azt a pénzt, amit magára szeretett volna költeni: kiállta ezt az újabb próbát is!: " …de azért megcsináltam…"

A cigány hagyományok továbbélése - azoknak az értékeknek az átadása, amelyeket szülei fontosnak tartanak - bár kétségtelenül halványulnak a társadalmi változások során: nevezetesen a zárt cigány közösségek egy része fellazult, s a többségi

Sándor

-

-

-

-

-

látni, ilyen lányok fiúk táncolnak? Na ilyen táncokat. Mai napig. Hány éves voltál, mikor elkezdted tanulni? Hú, kicsi, nagyon kicsi, nem tudom. Sokszor tanított ilyen cigányok köszönésekre. Mire? Hát hogy legyél szerencsés ………………………. (cigány nyelven is mondja), üljél le ………………….. (szintén mondja cigány nyelven), meg ilyen apró dolgok. Hát csak egy-két szöveget végeredményben, hát hogyha mondatokat mondok, egy-két szót megértek, hát akkor már tudom, tudok következtetni. …….. nem érthetı a felvétel ……….. Mit tudsz általában a cigányságról, a sokféleségükrıl, hogy milyen a kapcsolatotok velük, vagy hogy szoktatok ilyesmirıl beszélgetni? Nem, errıl még nem témáztunk így a szüleimmel, nem is tudom, hogy egyáltalán lehetett-e már olyan barátom, aki, már mint hogy cigány, aki így ilyen cigányszólásokat, ilyen cigány nyelven beszélt volna. Szerintem azok a románok, akik úgy beszélnek, a román cigányok. Igen a román cigányok. Biztos. Mondjuk velük nem is tartotok kapcsolatot? Nem, hát nincs is olyan haverom. Mondtad a táncot. Azt hiszem említetted az éneklést is. Az mibıl állt? Mire tanítottak téged? Hát, így karácsonykor azért karácsonyi dalokat énekeltünk. De cigánydalokat? Nem, ezeket a magyar dalokat énekeltük mindig. Cigánydalt nem tanultál semmit? Nem kell, énekelt a nagyanyám.

148

társadalom kultúráját veszi át. Ilyen" lazuló" jelenség az is, hogy Sanyi gyakorlatilag nem tud cigányul.

Sanyi láthatóan nincs tisztában a cigányságon belüli mássággal - vagy amit tud errıl, az nem kerül felszínre a beszélgetés során.

A porladó hagyományok nem segítik a cigányidentitás alakulását: ebben az értelemben gyökértelenné válásuk egyik

Sándor -

-

-

-

Te nem tudsz egyet sem? ÁÁÁ nem, a kiejtésem az egy kicsit olyan, hát végeredményben jó a kiejtés, csak nem tudom, új cigányul ejtek ki mindent, nem teszek hozzá torokhangokat, meg ilyen izéket. Ez egy ilyen, hogy több szóban torokhangokat kell hozzátenni, hogy meglássa az értelmet, több cigányszó, több értelmő szóból áll. Mondjuk ilyen szót most így nem tudok mondani, lehet hogy van egy cigányasszony, vagy cigány csávónak valami szövege, a srác biztos azt fogja hinni, hogy le akar velem feküdni, meg ilyen izé. Mást jelent? Elıtag más, mint ami kellene, akkor eleve mást fog jelenteni a szó. Akkor édesanyád és nagymamád énekelgettek így cigányul? Igen. Például a lányok nem tanulták meg, a te testvéreid? Nem. Nem tanulták meg ezeket az énekeket? A testvéreim közül egyedül én, meg a legkisebbik nıvérem Anikó. İ ahogy így (gondolkodik) Tanulgatott valamit? Nem az, hogy tanulgatott, hanem hogy ıt így foglalkoztatja ezek a cigányok. İt magát érdekli ez a dolog? Igen, hát Szolnokra szokott járni. Hova jár Szolnokon? Szolnokon egy ilyen cigányokért alapítványhoz szokott menni. Engem is sokszor elvitt már. Meg ilyen, milyen az? Ilyen cigánygyülekezet van most Debrecenbe. Az vallási gyülekezet? Igen, de ugyanúgy, mint a templomba, nem 149

legfontosabb eleme az, hogy - mert vélhetıen nem kapnak kellı támogatást e tekintetben - nem tartják eleik hagyományait megırzendıknek.

Az önsegítés fontosságának felismerésében jelentıs szerepe van a leánytestvérnek.

Sándor

-

-

-

-

ilyen Buddha, meg mit tudom én, rendesen Istent, meg szoktuk ilyen szép zenéket énekelni. Oda szoktam én is járni, az nagyon jó. Ez nagyon érdekes volt. Elmondtad, hogy édesanyád is Tiszaeszláron valamiféle cigány képviseletet látott el. Most mondod, hogy a nıvéred is ilyesmit csinál. Fontos neked, vagy fontos nektek az, hogy ilyen cigány szervezıdéseket csináljatok, hogy ilyenekben dolgozzatok? Nem minden esetben. Ezt így mondom, mert hogy ha nekem sikerül elmenni Pécsre tanulni, akkor utána lehetséges, hogy én is egy ilyen dologba fogok majd vele. Mellékállásként, másodállásban, vagy valami ilyesmi. Azért jó foglalkozni olyan gyerekekkel, az elıbb is említettem, hogy ilyen árvák és cigányok, beszélgetni velük, pályáztatni ıket például. Sok olyan cigány gyerek van, aki nagyon jól tanul, de még sincs senki, aki tudja szponzorálni, vagy tudjon vele valamit kezdeni. …… nem érthetı a felvétel ……….. Nem azt mondom, hát lehetséges, hogy én is most, jövıre pályáztatom magamat. És mit szeretnél elérni? Hát, mit szeretnék elérni? Hogy kerüljek be a könyvbe, mert hogy vannak, ez egy ilyen idézıjelben könyv, akik jól tanulnak ilyen cigány gyerekek, azok elmehetnek ilyen programokra, táborokba, külföldre, külföldön tanulhatnak, mondjuk azért külföldre nem mennék tanulni, most még, szerintem. Meg még kapnak olyan támogatásokat, amibıl meg lehet vásárolni az olyan dolgokat, amik szükségesek lehetnek a továbbtanuláshoz. ……. nem érthetı a felvétel ……….. Valamilyen fıiskolai akármire jár, 40.000 150

A Gandhi Gimnázium, mint elérendı cél újabb elıbukkanása: Sanyi érzi, hogy társadalmi kiemelkedésének záloga a tanulás, ugyanakkor támaszt keres.

A pragmatikus megközelítés megjelenése Sanyi gondolkodásában: nyitott gondolkodó, aki befogadja a kor új eszköztárának egy részét - ma pályázati úton lehetséges forrásokat szerezni a saját én felépítéséhez.

Sándor

-

-

-

forintos könyvet. Két éve nem fizettem annyit, vagy három. Nagyon sokba kerül. Na ezt a cigányalapítványok hát itt is tudnak segíteni, segítséget nyújtanak. Hogy könnyebben lehessen szerezni könyveket. Persze. Azért kell felkarolni, nem egy kézzel, két kézzel. De ha csak egy kézzel karoljuk fel ıket, akkor csak a gyerekeket fogjuk felkarolni. Gyerekeknek van családja, akik nem tehetnek arról, hogy a gyerek most nem tud úgy tanulni, hogy megfelelıen haladjon a képzése. Hát Debrecenbe a közösségi házba olyan embereknek tudunk, tudnak munkát nyújtani, akik szinte nem is tudnak dolgozni. Hol az egyiknek nincs keze, vagy olyan balesete történt, hogy mozgásképtelen. Hát ott tudnak, ha egy kezével is tud valamit csinálni, akkor leültetik a számítógép elé és írja, amiket mondanak és azért kap pénzt. Meg akkor szoftverfejlesztés meg minden amit így el lehet képzelni. Mindenbıl lehet pénzt csinálni, ilyen kis apró munkákból. Mennyire fontosak neked a cigány hagyományok? Nekem nem fontosak egyáltalán. Nem? Annyiba, hát azért a cigánysággal annyi a fontos, nagyon nem szeretem az olyan embereket, akik letagadják, hogy cigányok. Hát mondjam azt, hát, aki letagadja azt, hogy cigány, valószínőleg szégyenli az ı faját, nem? Tényleg szégyenli, jó vannak benne olyan emberek, akiktıl lettünk mi olyanok amilyenek, már mint az a szójárás, hogy úúúú büdös cigány, meg ilyen apró, ilyen fajgyőlölet. Jó volt? Nekem is volt már dolgom ilyen fajgyőlölıkkel. Mi volt? 151

Az alkalmazkodás szép megnyilvánulási formája: a cigány közösségi létben való feloldódás, az ott megfogalmazottak átvétele, az élet továbbélhetıségének biztosítására, méghozzá modern eszközökkel: lehetséges lenne a kétségtelenül létezı diszkrimináció "kicselezése" azon a módon, hogy a számítógépes munkavállalási formákat kellene elısegíteni a cigány fiatalok körében?!

Sándor -

-

Hát meglátták, hogy cigány vagyok Hajdúböszörményben, azt meg akartak verni. Hát én meg nem hagytam magam, anyukátokat, szép szóval. Csak rájöttek, hogy tanulok, meg stb., azt bocsánatot kértek, hát bocs nem akartuk, így meg úgy. Akkor minek vagytok szkinhedek? Hát elkezdték magyarázni, hogy ıket is meg lehet érteni. Hát mondom miért? Azt mondja, vannak olyan cigányok, akik lopnak, csalnak, rabolnak, de mondom nekik, hát nem az egész. Jó, bocs. Azt elmentek. Anyukád! Hülye! Elsınek kérdezz, utána cselekedj, vagy tégy valamit a dolog irányába. Hát igen, vannak ilyenek, de hát nem kell velük foglalkozni. Vannak olyan emberek, akik hallanak olyan dolgokat, hogy hú szkinhedek vannak, már menekülnek. Hát nem kell velük foglalkozni. Végül mi is emberek vagyunk és ık is. Nyomorék is ember, a bolond is ember, mindenki ember, csak mindig más-más fajta. Ott vannak a négerek, hát Debrecenbe annyi négert találtam, mint a szemét. Megyek az utcán, jön velem szembe hő ekkora nagy néger ember, van ilyen feje, tiszta kopasz. Megállít, hát karattyolt valamit angolul. Magyarul nem tudsz? Dehogynem. Na akkor most miért angolul mondtad hülye gyerek. Nagyon kedvelnek ezek az emberek. Te mit tanulsz? Nyelvet tanulsz valamit? Igen, németet. Mennyire megy? Tessék megkérdezni a német tanáromat, Rabi Eszter. Hát mennyire megy? Megyeget. Ha kimennél, tudnál kérni egy pohár vizet? Felkészüléssel igen. Még egy akármitıl, akármit is tudnák kérni, csak, csak minden elıtt fel kell készülni. Hát szerintem tudnék. Most így per-pillanat nem (nevet). De hogy ha 152

Az elfogadás - a másság természetes tudomásulvétele.

.

Ez a tipikus jó magyar reakció!

Sándor

-

-

-

átolvasom a könyvemet, vagy a füzetet, vagy valami, utána tudnám, hogy megy ez. Mióta tanulsz németül? Tavaly elıtt óta. Hát úgy kilencedikbe, de mennyi, negyediktıl nyolcadikig angolt tanultam. Az ment. Négyes voltam mondjuk, de ment. Nyelv is kell a mai világba. Nyelv nélkül az ember hülye. Most gondolja, elmegyek egy diszkóba, oda is kell manapság már a nyelv. Az elıbb is így mondta, hogy a néger gyerek (bla-bla, valamit próbál mondani angolul). Szoktam ismerkedni ilyen interneten, ilyen angol csajokkal. Elıttem a szótár, így. Azt írnak vissza angolul, de mindig azt írják, hogy miért ilyen késın írsz, meg ilyen izék angolul. Mert magyar vagyok és nem tudok angolul és akkor írtam ilyen izéket. Meg van ott, itt Magyarországon vannak, Pesten tanulnak, meg Debrecenbe az egyetemen. Mikor szoktál számítógépezni? Hát mikor Debrecenbe vagyok általában. Ott van a közösségi házban? Ott rengeteg számítógép van. Ezt te fontosnak tartod, hogy a cigányok tudjanak a számítógéppel bánni? Hát ezek az idısebb cigányok, mit tudom én az 50 év felettiek, azoknak már nem tartom fontosnak, de mint én, meg ezek a 25-30 évesek, szerintem fontos. Mert hogy ha elküldenek egy olyan helyre, hogy számítógépekkel kell megírni a házi feladatot. Meg kell írni, be kell tudni kapcsolni, be kell lépni a programba, el kell indítani, be kell tudni állítani a lapméretet, stb., ezt meg kell tudni tanulni. Meg kell tanulni. Ezeket te mind tudod? Hát tudogatom nagyjából persze, csak most, hogy nincsen számtek órám, szinte semmi, mindig így, ilyen is van, szoktam így puskázni, 153

Kitörési lehetıségnek véli Sanyi is a nyelvtanulást: még akkor is, ha igazán még nem él vele: praktikus ismerete alig lehet - de legalább már felismerte annak szükségességét

A társkeresés, a kortárscsoporttal való kapcsolat fontossága - no persze az sem elhanyagolható, hogy képes az Internet-adta elınyöket ilyen formán saját szükségletei kielégítésére fordítani. További megjegyzendı: a

Sándor

-

szoktam mikor elmegyek közösségi házba puskákat írok magamnak, hogy ha nem tudok belépni valamibe, á így kell belépni. Jó dolog a számítógép. Sok ember életét meg is könnyítette. Jó. Kiskoromba mindig azt hittem, hogy én leszek a nagy, biológus akartam lenni. Néztük így tévét, azt láttam, hogy ebola, aids, rák elleni gyógyszerek, stb. Hát mondom, én ezt mind fel fogom találni. Lehetséges, minden lehetséges. Hát mondjuk azért nem biztos, te jó lenne így feltalálni valamit. Szoktam szerelgetni. Mit? Mindent, ami a kezembe kerül. Bütykölıs fiú vagy? Hát szeretek bütykölni. Például ebbıl (az asztalon lévı fém desszertes dobozra mutat)) most ahogy néztem így ezeket, egy olyan hangfal dobozt lehetne csinálni, hogy ajaj. Kivágni itt az alját így, berakni egy csıbe, azt lezárni és fordítva berakni a hangszórót. Már mint nem hogy be így ki, hanem mágnessel felfelé. Beburkolni, itt meg vágni egy lyukat és így berakni a kocsiba. Felfelé nyomná a basszust, mint állat. De itt alul meg egy nagy doboz kell. Befele nyomja a hangot, de itt meg egy kis lyukas kis csıt kivezetni a dobozba. Hú, meg lehetne csinálni. Mondjuk ugyan ilyenem van otthon. Már megcsináltam. Meg vannak olyan dolgok, hogy a gyerekek mindig ahogy tanulnak így az édesapjuktól, hogy látják hogy szerelik a kocsit, stb. Én is. Múltkor szétszedtem a kocsinkat. Kereket levettem, önindítót szétkaptam darabokba. Jó összerakni nem mindig sikerül, de tizedjére mindig össze tudom már rakni, nem? Akkor meg nem mindig fog mőködni, de az már nem lényeg. Az a lényeg, hogy szét tudtam szedni, hogy majdnem össze tudtam rakni. Szokott 154

számítógépes lehetıséget eszerint adekvátan kezeli - s nem értelmetlen dolgokra…

A pozitív életcélokkal való azonosulás.

Kézügyessége, az apától tanultak alkalmazása alkalmassá tette saját új ötletei megvalósítására is.

Sándor

-

-

-

fater így tanítgatni, mondjuk fıfékmunkahenger, kormányösszekötı-rúd, stb. ezeket hogy kell szétszedni, meg adjad azt a kulcsot (nevet). Édesapád sokat tanít? Rengeteget. Mindig azt mondja, nem nekem tanulsz, magadnak. De igaza van. Igazabb mondást nem is hallottam. Azt mondtad, hogy hatan vagytok testvérek. Hogyan gondolod, hogy hányan sikeresek az életben a te mércéd szerint? És ki az aki nem sikeres? Hányan vannak, akik nem sikeresek? Ez fogós kérdés. Hát a Jutka nıvérem, ı nem sikeres. İ biztos nem. Legkisebbik nıvérem ı elrontotta az életét azzal, hogy elvált a férjétıl. Végeredménybe én nem tudom, hogy miért váltak el egymástól, de nem is érdekel. Most van egy élettársa, a férjének a legjobb barátja. Gondolom lehet, hogy ezért váltak el. İt úgy hívják, hogy Bodó, úgy nevezik, de Lajosnak hívják. Ó jó ember, hívı, szeret engem, reppel, ha már reppel, akkor én is szeretem (nevet), rendes ember. Anikó, a kisebbik Anikónak neki van egy gyereke Jenifer. Bodó az meg úgy viszonyul a gyerekhez, mintha az ı gyereke lenne. Tetszik érteni. Azért érzıdik rajta, hogy még sem az ı gyereke, mert ı is szeretne egy gyereket, de nem tudom, mi lesz még belıle. Hát a bátyám az meg kajakra elcseszte az életét azzal, hogy bent volt a dutyiba, már elnézést az ilyen szavakért, bent volt a börtönbe, meg hogy most kijött a sógornımmel, nagynénémmel így hát nem okésan bánik. Hát szemét alak. Hát jaj Istenem mit tudjak, ezen én változtatni nem tudok. Most odamegyek, hogy figyelj má ne legyél má ilyen, nem fog úgy se rám hallgatni. Ez nem így mőködik. Végeredménybe neki jól megy. Százezer forintos videója van, meg 155

Az apai szerep el-, és felismerése - majd annak beépülése gondolkodásába az apai mintázat továbbvitele.

A báty ellen való fellépés: nem tudja a tapasztalt életutat mintának tekinteni.

Sándor

-

-

-

-

plazma tévé, meg bır bútorai vannak, meg mit tudom én. Pénzileg jól megy neki, csak az élete. Vagyis a családi. Mibıl keres ennyit? Nem tudod? Azt tudom, hogy jár ki külföldre. Kereskedik? Aha, a sógornım Avonos tanácsadó. İ ezeket a szépítı szereket árulja? Persze. Jó pénz, ja. Múltkor láttam egy ilyen kis pici, nem tudom milyen parfüm volt, 27.000. Mi van ebbe, benzin vagy valami? Hülye. Megmarad mindig a 60%-a az övé, mert hogy ı adja el, ı viszi, ı tárolja, stb. 60% az övé, 40% az, hát akiknek el kell adni, ilyen Avonos cégek. Szóval jól lehet keresni. Most én is ilyen Avon tanácsadó fiú lennék (nevet), hogy nézne az ki? Gyere csak, nézd csak mim van? Odáig eljutottunk, hogy le szeretnél érettségizni. Utána mit szeretnél csinálni? Mondtad, hogy mikor kicsi gyerek voltál, orvos szerettél volna lenni, most vannak ilyen elképzeléseid, hogy mi szeretnél lenni igazából? Végeredményben van is, meg nincs is. Hát mi szeretnék lenni? Ember, rendes, egy rendes ember. Ezen nincs mit vitatni. Egy rendes embernek van valamilyen munkája, van egy családja, minimum egy gyereke. Mondjuk az nem mindig úgy van, hogy gyereke van, de szeretnék egy fiút. Vagy egy kislányt, vagy ikreket, nem tudom. Hány gyereket szeretnél? Kettınél többet nem. Maximum három, de az már nagyon húzós, nem tudom. Max. három. Kisfiú, kislány, megint egy kislány, vagy megint egy kisfiú. Fene se tudja, honnan tudjam, hogy hány? Hú van még egy hat évem, hét évem, amíg ezt eldöntöm. Amúgy is 156

Sanyi jól látja, az anyagi jóllét nem jelent egyet az értelmes élettel, a követendı élettel.

A foglalkozásváltás mögött továbbra is jelen van a kereskedés, mint értelmezhetı tevékenységforma: ebben az értelemben a tárgyalt hölgy jól alkalmazkodott kora gyakorlatához, miközben azon a terepen maradt, amelyen a családi hagyományok, gyakorlat már fel tudott mutatni értékeket.

A gyermekek számának tervezett megváltoztatása a szüleihez képest - egy új generáció új életformájának megtestesítése: ebben a tudatos családtervezés olyan

Sándor

-

-

-

ez magától fog jönni. De mondjuk a jövımmel kapcsolatosan, hogy mi akarok lenni, ezt már el kell, hogy döntsem hamarosan. Mert hogy ha benne maradok ebbe a pincérszakmába, hát akkor valami pincéres, ilyen, mit tudom én, éttermekbe, vagy hotelba, vagy egy hajón, vagy egy nem tudom. Mondjuk hajón nem, mert akkor hát szinte apa nélkül fognak felnıni a gyerekeim, nem? Azért két hónapig a tengeren ott rázkódni, nem jó dolog. Hát ember. Azt hiszem az a legfontosabb. Vannak olyan emberek, hogy az elıbb is említettem, hogy 15-16 éves maximum, azt már gyerekük van, meg feleségük, meg mit tudom én. Öt osztállyal rendelkeznek, még annyival se, de hát azokból nagy szerencsével, ha ember lesz, de nem mindig. Majd a izét várják, a postást, hogy mikor jön. A vallás az mit jelent neked? Te vallásos vagy? Hát mióta Debrecenbe járok a nıvéremhez, azóta úgy érzem azt, hogy azért csak-csak van valaki ott fönn. Nem mondom azt, hogy nem hiszek benne, de azt se mondom, hogy erısen úgy hiszek benne, hogy úgy kelek és úgy fekszek le. Így szerintem nem, talán ön se van így, ön se van (nevet), megtanultam ragzani, mi? Fater sincs úgy, hogy most reggel felkel imádkozik egyet, este lefekszik imádkozik egyet. Hát nem úgy vagyok. Hát csak azért gondolom hogy csak van, hát már segített egy párszor. Meg hát ki tudja? Van egy haverom az mondja, hogy ha velem szembe jön, kezet fog velem, megkérdezi mi van velem, akkor elhiszi. Hülye. Veled szembe jön egy gızmozdony, azt megkérdezi mi van veled, azt el fogod hinni? Na hát ez így mőködik. Ad a vallás egy támaszt, egy segítséget, vagy az a közösség, amibe tartozhatsz ezáltal? 157

elemét látjuk, amelyben már nem jelenik meg késztetés a sok gyermek vállalására. Egyébiránt pedig az egyszerő "ember" fogalom használata egy olyan ethosszal teli világképet mutat, ami példaértékő lehetne bármely náció számára.

A hagyományos vallásosság fellazulására ad példát Sanyi - hisz, mert kulturális gyökerei ezt plántálták belé, de már ott a kétkedés ördöge a "haver" képében…

Sándor -

-

-

Hát a vallás az tanít. Téged mire tanított? Hát, mire taníthat? Bizonyságra. Mert a bizonyság nálam azt jelenti, hogy az iskolát végezzem el. Ha törik, ha szakad, akkor is. Egyrészt, hogy megígértem szüleimnek, keresztanyámnak, mert ı nagyon akarja, hogy legyen valaki belılem, keresztanyám, meg a szüleim, de én ezt úgy veszem, mintha hogy ha Istennek ígértem volna meg, hogy jó hát tanulok, meg ilyenek. Keresztanyám, mikor elkezdtem az iskolát megígérte, hogy ha nagyon jól végzek a középsulival, kapok egy kocsit. Tudod, nem is azért fogok így tanulni, hogy kocsit kapjak, mert hát ó nagyon azért tudok venni egy Ladát, végül is ez most nem úgy mőködik, hanem azért, hogy ha már elvégzem a sulit, akkor má elkezdıdik nekem az a dolog, … Tehát mire jó a tanulás? Hát arra jó, hogy ha ezt a sulit elvégzem, mondjuk eztet, akkor már mondhatom azt, hogy ……………… így meg úgy, nyomhatom majd a szöveget úgy, hogy értelmes is legyen. Meg hát már akkor már, érezni fogom, hogy nem vagyok olyan gyerek, akinek hát hogy idézıjelbe oda kell adni mindent, hogy meg tudja enni, vagy hogy hát ilyen kis még mondjuk most még csecsemınek érzem magam idézıjelbe, mert hát nem saját pénzembıl élek még, nem csinálhatok azt, amit akarok, ez eddig rendben van. Addig jó, amíg ezek, meg hogy gyerek vagyok. Mondjuk én 30 évesen is gyerek leszek. Nekem azt mondják, hogy nekem sohase fog benıni a fejemlágya. Hát nem is, minek. Ki mondja? Hát mindenki. Hát akivel már így 158

Amennyiben Sanyi vallásossága a tanulás feltétlen továbbvitelét hozza, nos akkor a vallás legprogresszívabb eleme jut itt kifejezıdésre.

Racionálisan még képtelen megfogalmazni a tanulás fontosságát, de valamiképpen már érzi, bensıjét feszíti a tanulás jelentısége.

Sándor

-

-

beszélgettem, meg mit tudom én, azt mondják, hogy 18 éves gyerek nem csinál ilyen hülyeségeket. Miket? Leállok egy ilyen kicsi gyerekkel veszekedni. Meg babázni szoktam, már nem úgy játékbabán, vagy egy barátom, van egy kislánya, hú ilyen kicsi így. Szoktam úgy hülyülni vele, hogy átkarolom, babázok, tente baba tente, meg mit tudom én. Szeretem, mert emlékeztet saját magamra, ilyen kicsi voltam én is. Nem értem, hogy ilyen kicsibıl hogy lehet egy ekkora nagy ember. Érdekes. Belegondol az ember, hogy mibıl van a gyerek? (nevet) Piszkos fantázia. Az is kell amúgy az élethez. Nem lenne piszkos fantázia egy embernek se, nem tudom, hogy itt lennénk-e? Mondja a barátnım, hogy olyan piszkos a fantáziád. Nekem. A fene egyen meg – mondom neki. Mióta van barátnıd? Hát most egy hónap, hanyadika van ma, harmadika, egy hónap meg vagy két hete. Mit csinál a kislány? Itt tanul. Hányadikos? Kilencedikes. Pedofil vagyok (nevet). Hát csak két évvel vagyok nála idısebb. İ mit fog tanulni, milyen szakmát? Azt hiszem ı is pincért. Még ez mondjuk ez el fog dılni, majd ahogy ı fogja választani. Én is azt hittem, hogy izé ruházati eladó leszek, ruházati. A francokat, pincér. Hát tanul az ember saját kárából is, de az jobb, hogy ha más kárából szoktam. ………….. akkor most mit tudom én görkorcsolyával nem fogok menni így meg úgy. Meg ilyen apróságok. Hát tanulni kell azt ember lesz az emberbıl. Na mondjuk most is ember vagyok, hát itt vagyok 159

Sanyi helyesen mutat rá: az élet értékeinek keresésében talmi csillogás csupán az anyagiak utáni hajsza. Érzékenység, mélység.

Felmutatja azt az ısielementárisan ható értéket: gyermek vállalása, a gyermek szeretete.

Sándor

-

élek, érzek, de nem önellátó. Az a kulcs szó, önellátó. Egy ember hogy ha elkerül egy más társaságba, akkor ott teljesen megváltozik a, hát nem azt mondom, hogy a külleme, hát külsıre hogy ha megváltozik az egy dolog, így belsıre is változik. Velem is sokszor elıfordult. Debrecenbe ott a nagyképő, Etnikai alapú önérték tudata ………. hazajöttem, itt Nyíregyházán visszafejlıdtem arra a szintre, amelyiken maradtam volna. Végül is így akárhova megyek, megy egy cigány gyerek, aki tegyük fel értelmes, rendes ember, nem olyan hogy lop, csal, stb. az megállja a helyét a világba. Tud gondolkodni, van szája tud beszélni. Minden ember megtaláltam, elmegyek mit tudom én Pestre, Pest milyen nagy? Ön tudja a legjobban. Elmegyek Pestre, nem tudok ezt és ezt, megkérdezem. Ha meg kell kérdezned, kihez fordulsz? Egy cigányhoz, vagy egy magyarhoz? Az nem lényeg. Akárkihez. De általában inkább ilyen rendırök, vagy közfenntartók, vagy taxist, taxistól a legjobb, azt már tapasztaltam. Taxis az megmondja azonnal. Jó napot kívánok, ez és ez ……………… Taxis meg ilyen, hát ilyen taxisok meg mit tudom én, ilyen apróbb dolgok. Debrecenbe is úgy volt a verseny, hát az merre lehet? Egy ilyen utcát kellett volna megtaláljak, ilyen izé verseny volt, futóverseny, azt nem tudtuk melyik utcába kell menni, mert úgy volt, hogy én, külön kellett futni, mindenkinek más helyszínre és közbe össze kellett szedni egykét olyan dolgot. Odamegyek a taxishoz, hát ez merre van? Hát elmagyarázta, hogy merre. Azt mondja, elkísérlek. Hát hogy? Hát látta, hogy te vagy az egyik ilyen hallgató, ilyen családi program volt, ilyen futás, de csak én futottam a családomból, meg az 160

Sándor

-

-

-

unokatestvérem, de neki másmerre kellett. Hát a szememet kiszúrta az utca mikor ott voltunk, de mégse vettem észre. Mester utcába Debrecenbe kellett futni, azt ahogy van a Knézy kórház, na ott van egy kis utca, oda kellett volna fussak. Hát kiszúrta a szemem, de akkor se vettem észre. Hát kicsi voltam. A futásról jut eszembe. Te sportolsz valamit, vagy sportoltál valamit? Hát mikor még nem jártam ide, még nem jártam egyáltalán középiskolába se, akkor fociztam. De mondjuk, hogy most idejárok, gyúrok. Az mit jelent? Izomra. Van valami kondicionáló terem, ahova jársz? Itt van. Itt a suliban? Itt a suliba, meg jártunk …………………. a tanár úrral, rendes termekbe, fizetıs. Meg úsztam, sokat úsztam, hát itt a Sós-tói fürdıbe. Jó volt. Mostanában már nem sportolsz? Hát hogy ha a sakkot sportnak lehet nevezni? Sakkozni szoktál? Igen. Szeretsz? Hú. A legjobb sakkozás. Versenyezni is szoktál? Nem, nem. Régi tanáraimmal versenyeztem általában, meg apuval. Hát mindig elvertek, fater az mindig elver, nem tudom miért. Pedig nem hagyom sohasem magamat. Volt olyan, hogy na most direkt hagyom magam, mert sokat láttam egy-két ilyen idısebb uraktól, hogy most hagyom magamat, akkor is elvert. Hát mondom, mi az Isten, nem tudom. De mondjuk a sakk, az egy nagyon jó dolog. 161

A gyermekkorból a felnıtté válás útján: Sanyi még mutat olyan gyermeki érzelmeket, amiket a kisközösség kortársai már nem tudnak azonosítani egy 18 éves cigányfiúnak a közösség által strukturált képével (az elvárásokkal) innen az ellentmondás, amit Sanyi érez is, s aminek vélhetıen hamarosan meg is fog felelni.

Sándor

-

-

-

Olyan, mint egy videójáték. Én azt mondom. Mint egy stratégiai játék. Hát ott lehet elırehátra menni, jobbra-balra, ezt leütni, meg gondolkodni. Hát a sakk az, gondolkodni kell csak. Meg kell tanulni a szabályokat, meg pecázáshoz jól jöhet. Sokat szoktál pecázni? Igen. Biciklivel szoktam járni. Két botot kiviszek magamnak, kaját, vizet, csalit, azt adjad neki. Egész nap, éjszaka is. Sokat lehet akkor is tanulni, mert mikor unjuk már az egészet, nincsen kapás, társaimmal, barátaimmal beszélgetünk mindenrıl. Ilyen témákról is szoktunk beszélgetni. Az otthoni dolgokról, szülıkrıl, apákról, anyákról, gyerekekrıl, suliról. İk milyenek? Milyenek a társaid, cigányok? Nem, egy cigány haverom van Németh Zsolt, ı idejár. Már mint hogy a Deák utcába, a többi az mind magyar. Rengeteg magyar barátom van. Mikor én ideköltöztem úgy láttam, hogy milyenek, tiszta piszkosak, retkesek, körmük alatt liter retek, stb. hogy néznek ki ezek. Ezekkel nem fogok foglalkozni. Hát nem is foglalkoztam velük. Az elsı két-három évbe foglalkoztam, ………………. Hát igen, már majdnem van 8 éve és azóta nem foglalkozok velük. İk nem fognak megváltozni soha? İk nem. İk úgy nevelkedtek, úgy is fognak meghalni. Egy-két gyerek így fejlıdött a korral, de azok meg gengszterek. Hát engem is hányszor hívtak, hogy vezessek. Hülyék vagytok ti! Nincsen jogosítványom, csak sokszor láttak vezetni. Van egy kocsink, azt mindig fater így, na akkor azt vezettem. Azt hívtak. Dehogy megyek, hülye vagy? Te is minek mész? Na ez volt a dolog lényege. Én szégyellem, hogy ilyen haverjaim voltak, végül 162

Elvárásai saját magával szemben már mindenképpen komformak a közösségi elvárások szintjén is: pusztán a megvalósítása maradt hátra.

Sándor

-

-

is nem haverjaim, de mondjuk így a környezetemben. És azt is szégyellem, hogy ık cigányok és cigány létükre inkább jobban harcolni kell, mint egy magyarnak, kajakra. Mert sokszor tapasztaltam, hogy ha egy cigány gyerek elmegy csajozni barátaival, általában cigány lányokat nézegetnek. A cigány lányok azok meg jó hát mennek. De mikor elmegyek csajozni a barátommal, Zsoltival, mert csak vele szoktam menni csajozni. A többinek van barátnıje, másik meg nem szereti a nıket, vagy mit tudom én mi van vele? Elmegyünk csajozni, rihtig a magyar lányokat nézzük csak. És magyar lányok többször volt olyan, hogy elutasítottak, de inkább többször volt az, hogy na beszélgessünk. De a mai világba szinte olyan nıt kell keresni, akit már ismerek. Idegen nıvel nem jó. Vannak olyan nık, akik ezért mennek. A múltkor csak bennültem a bátyámnak a kocsijába így volánnál, azt megáll elıttem egy csaj, helló. Szia. Egy magyar lány volt. Biztos a pénzért. Hülye. Ez nagy üzletág, a lányok futtatása. Az. Nagyon sokat lehet vele keresni, csak tisztességtelen. Mert én azt mondom, hogy ha már egy nınek így ki kell, hogy álljon, rengeteg férfi van akivel ilyen szexuális kapcsolatot létesítsen, áááá az nıi mivoltát azt el is fogja veszíteni. Milyen dolog az? Ismertem egy lányt, nagyon rendes nı volt, csak szegény volt. Nagyon szegény volt. Kéthárom hét múlva ott láttam a sarkon, meg ilyenek. Megálltam elıtte kocsival, azt én meg hátul ültem, haverom vezetett. Megkérdezte kajakra a kiscsaj, hogy mit akartok meg így, megy úgy. Lehet így állva, stb. Csak így kinéztem, a csaj sírva szaladt el. Tudta, hogy mi van. Az is cigány volt mondjuk. Mi viszi ki az utcára ezeket a lányokat? 163

John T. Jost önalávetésnek nevezi azt jelenséget ( John T. Jost, 2003.), amelyben a (társadalmi)rendszerigazolás kényszere során az alacsonyabb státusú csoport tagjai magukat rendre alávetik egy magasabb státusú csoport tagjaihoz képest. Ennek itt ellentmond Sanyi, amennyiben az inkább kitıl kérsz segítséget kérdésre adott válaszában ennek az önalávetettségnek nyoma sincs.

Sándor

-

-

Szegénység? Nem tudom. A cigány csajnak ismertem a srácát. Nem voltak olyan szegények. Kocsijuk volt, kétszintes lakásuk. Nem volt olyan szegény ez a család. Fene se tudja. Ezek a sarki nık ezek általában pénzért csinálják. De ismerek egy olyan nıt, doktornı. De ez a bátyámnak a volt barátnıje amúgy. Doktornı, és ı azért állt ki két hónapon keresztül, hogy megtudja, ezek a férfiak mit éreznek olyankor, mikor csinálják, mikor fizetnek a nınek, hogy ezt és ezt csinálja. Ilyen pszichológus volt. A bátyám bemutatta nekem. Ó, gyönyörő nı. 47 éves, de úúúú. Szebb nıt én még nem is láttam. 47 évesen olyan nı! 47 éves nı hogy néz ki. Ilyen szemek így lelóg, melle bokáig ér, meg mit tudom én. Ez egészséges nı volt, hát doktor. Tanult nı, és neki ilyen izét kelljen írjon, ilyen nem tudom mit, a prostikról. Hát beállt prostinak, ez hülye. Iskolából mondjuk kell hozni ilyen dolgokat, hogy mi fán terem a prostiság. Van ez így. Szóval a cigányoknak mindig többet kell hozni, mint a magyaroknak, de én azt mondom, hogy ha egy cigány bizonyítani tud, bizonyságot tud arról tenni, hogy ı igenis tanulni fog, ı igenis szeret élni, már mint úgy mondom, hogy szeret élni, mert mindegyik szeret élni, kimegyek a kocsmába megiszok ezt meg azt, na azt …………………… De úgy szeret élni, hogy tudja, hogy mi hol van, már ezt úgy tessék felfogni, hogy volt már diszkóba, mert sok cigány még nem volt diszkóba, ezt nem értem. Vagy csajozni. Most elmegyek csajozni, elmegyek most hú bevágok egy hotdogot, vagy mit tudom én. Sok cigány ezt nem tudja. Nem tudom felfogni, hogy mi vonzza ıket a rosszra? Fene se tudja. Az elıbb az mondtad, hogy sokat kell 164

Saját közösségének vétkeit azzal menti, hogy a magas presztizső csoport egyik tagjának hasonló viselkedését elemzi.

A cigányok stigmatizált csoport.

mint

Sándor

-

-

-

-

-

bizonyítson egy cigány. Azt hogy érted? Tanulásba. Már az óvodába is elkezdıdik ez a bizonyítás. Az óvodába a szülıktıl függ, hogy most ı, a kisgyerek milyen benyomást tesz a külsı emberekre. A cigány emberek nem szívesen adják óvodába a gyermekeiket. Ez miért lehet? Tehát kevesebb cigány gyermek van errefele is óvodába, mint akik jogosultak lennének. Hát ezt így, csak ilyen tippeket tudok adni. Hát nem tudom, szerintem szegénység, vagy nagyképőség, mert sok cigány nagyon nagyképő, el van magától szállva, vagy nem tudom. Engem már anyukám bölcsıdébe bedobott, minden félórában ott volt, mesélte nekem. Tanár volt anyukám amúgy, cigány tanár, hát a cigányt tanította így a gyerekeknek. Ott volt a debreceni közösségi házba, ott tanította. Édesanyád meg édesapád milyen iskolát végzett? Hát édesapám az szakmunkásképzıt végzett, édesanyámnak 3 osztálya van csak. De ıt meg lehet érteni, hogy miért van 3 osztálya. Szegény családba nıtt fel Mátészalkán és volt édesanyámnak egy mostoha anyja. Nagyon egy szemét egy asszony volt, arra emlékszek, ha jól tudom, hogy valami ilyesmi, mostoha anyja lehetett ı, és szemét volt. És kivette anyukát az iskolából, hogy dolgozzon otthon. Meg izé disznópásztorkodjon anyu, meg a teheneket így kísérgesse, meg izé. Azért nem járt anyu iskolába. Apukámnak meg szakmunkás bizonyítványa van. Hegesztı. Végül is akkor ez egy jó szakma volt. A hegesztı? Igen. Hát most is, ismerek egy haveromat az, az is magyar, hogy hegesztéssel 16 órát nyom le, az 165

Sajátos magyarázat!

Az anyai példa: tanárság

Az apa és az anya iránti tisztelet újabb megjelenítése

Sándor

-

-

-

nagyon sok, 16 órát nyom, azt havonta 230.000-et keres. Az jó pénz. A szemei meg ilyenek, hegesztés, faternak is olyan a szeme. Csak minden ilyen apró hülyeséget, ilyen asztalokat szokott hegeszteni, meg le szoktuk polírozni, így szerelgetünk otthon, ilyen vas székeket, meg se lehet emelni. Be lehet vonni ilyen fa izével, mondjuk a szekrényhez is kell fa, fa külsıvel, fa hatású. Lehet mőködni otthon, fıleg hogy ha ügyes az ember. Sanyikám, nagyon szépen köszönöm ezt a beszélgetést. Én köszönöm. Remélem, hogy sikerül céljaidat megvalósítani és csak tanulj, mert igazából lehet, hogy ez a megoldás. Hát, tanulok, tanulni kell, muszáj. Végül is nem muszáj, mert már elmúltam 16, most azt mondom, á nem járok én iskolába, akkor meg ki lennék, senki. Nem ér semmit. Tanulni kell. Így van, tanulj csak, sikerüljön az a pécsi buli. Jó lenne. Köszönöm szépen. Hát, én köszönöm.

Az erkölcsi értékek helyes alkalmazása - már nem befolyásolható olyan cselekedetek elkövetésére, amelyek a családi elvárások ellen valóak. Ebben tovább erısítette bátyja sorsa.

Takács István

166

Javasolt szempontok az interjúk feldolgozásához A vizsgálati szempontokat valamennyi közölt interjú vagy egyes kiválasztott interjúk elemzése során lehet alkalmazni. -

Milyen etnikai alcsoportokba sorolják magukat a kérdezettek?

-

Milyen családtípusokat ismerünk meg az interjúkban?

-

Vizsgálja meg a családon belüli szerepviszonyokat, és az egyes családi szerepeket!

-

Melyik családtagé volt a döntı szerep a továbbtanulásban? Vizsgálja meg a családokat, és indokolja választását!

-

Milyen családi modelleket találunk az interjúkban (itt gondolhatunk pozitív és negatív mintákra egyaránt)?

-

Hogyan jelenik meg az adott etnikai közösség, ha egyáltalán megjelenik?

-

Milyen a beszélık szociális, lokális és személyes környezete? Hogyan változott helyzete az évek során? Lehet-e összefüggést találni a környezeti feltételek és a továbbtanulás között?

-

Milyen szakaszokból épül fel a beszélı tanulmányi pályafutása (az óvodától kezdve)

-

Melyik életszakaszban, intézményi típusban voltak a beszélınek kulcsélményei életpályája további alakulásában (közösség, szomszédság, család, óvoda, iskola, stb.)?

-

Milyen pozitív és milyen negatív kulcsélmények határozták meg a pályafutást?

-

Találkozott-e olyan pedagógussal, aki különösen gátolta vagy különösen segítette sorsának alakulását? Ha igen, jellemezze a pedagógust és a helyzetet!

-

Volt-e olyan élménye, ahol cigányellenes elıítéletet, diszkriminációt tapasztalt? Elemezze az élményt! 167

Javasolt szempontok az interjúk feldolgozásához -

Volt-e olyan tapasztalata, hogy könnyebb lett volna, ha nem cigánynak születik? Volt-e olyan, hogy nehezebb lett volna? Elemezze a helyzeteket!

-

A beszélı viszonya az etnikai közösséghez (ez nagyobb és részleteiben is kifejthetı kérdéskör, amely a nyelvtıl a szokásokig, a környezı társadalom elıítéleteiig sok szempontot magában foglalhat)?

-

E viszonyban voltak-e, és ha voltak, melyek voltak a kulcsélmények?

-

Külsı jegyei, antropológiai ismérvei mennyiben befolyásolták sorsát?

-

Közösségének, rokonságának külsı megjelenése, szokásai mennyiben befolyásolták sorsát?

-

Milyen szokásokat tapasztalt nem cigány környezetében, amelyek a beszélıre taszítóan hatottak? Milyen szokásokat tart követendınek?

-

A kibocsátó közösség kultúrájának milyen elemeit említi pozitívan, milyenek negatívan?

-

Barátai megválasztásában és párkapcsolataiban milyen választások a jellemzık: mennyiben fejezıdnek ki a választásokban asszimilatórikus tendenciák?

-

Milyen motívumok alapján választotta ki a felsıoktatás helyét, szakját, formáját?

-

Hogyan fogadta és fogadja környezete felsıfokú továbbtanulását?

-

Milyen élményeket szerzett a felsıoktatásban etnicitásával összefüggésben?

-

Milyen tervei vannak a szakmájában, egyéni sorsa vonatkozásában?

-

Menyire fontos jelenlegi tevékenységében vagy terveiben kibocsátó közösségéért vállalt felelısség?

-

Mennyire ismeri és milyen véleményt formál a jelenlegi politikai folyamatokról közössége vonatkozásában?

-

Mi az elemzı számára meglepı, furcsa, szokatlan a megismert életsors(ok)ban?

-

Mi az elemzı számára követendı, mintaszerő vagy éppen taszító a megismert életsors(ok)ban?

168

Cigány, roma diákok életútjai (Összefoglaló megjegyzések, hipotézisek)

Általában jellemzı a cigány/roma diákok „nem szokványos” iskolai pályafutása. Többnyire kerülı utakon jutottak a felsıoktatásba, olyan közbülsı képzésekben vettek részt, amelyek – a kevésbé elszánt és céltudatos átlag-diák esetében – rendszerint nem a felsıoktatásba vezetnek. Jellemzı ezzel összefüggésben, hogy gyakori az átlagosnál magasabb életkor nappali tagozatosoknál is. A roma közösség esetében gyakran visszahúzó tényezıként értelmezett korai családalapítás a kérdezettek körében nem gátolja továbbtanulást. Azaz a család, az elsı gyermek megszületése nem kizáró oka annak, hogy a szülı a felsıoktatás nappali tagozatán tanuljon. Ha komolyan vesszük a „kulturális másság” vagy a kultúrák együttélésének követelményét, akkor tudomásul kell vennünk, hogy a roma kultúrának a környezı társadalom számára esetleg kényelmetlen következményei is vannak, amelyeket valahogy mégis kezelni kell. Ilyen lehet a korai családalapítás is – bár megjegyezzük, hogy nem cigány nappali tagozatosok között sem számít ritkaságnak a gyermekvállalás. Hangsúlyozni kell a közoktatás és a benne dolgozó pedagógusok hallatlanul nagy felelısségét. Ahogyan korábban Hegedős T. Andrással írott tanulmányainkban többször leírtuk, az oktatást-nevelést végzık személyisége és magatartása a mindenkori társadalmi elitek gyermekei számára nem annyira jelentıs, hiszen az ı iskolai pályafutásukat nagy mértékben meghatározza a szülık társadalmi és gazdasági helyzete. A sok gonddal – szegénység, iskolázatlanság, elıítéletesség, bizalmatlanság, félelem – küszködı cigány családok gyermekei számára azonban döntı jelentıségő, hogy találkoznak-e olyan pedagógussal, aki megértéssel és – a modern pedagógiában rendszerint nem is alkalmazott fogalommal – szeretettel áll melléjük. Ennek csak egyik oldala, ha az (oktatás)politika tiltja és remélhetıleg elıbb-utóbb bünteti is a diszkriminatív tanári magatartást. A másik oldala, hogy mindmáig nem sikerült kitalálni olyan eljárásokat, amelyek jutalmaznák is a cigány gyermekért, fiatalért cselekvı pedagógust.

169

Fontos kiemelni a pedagógusképzés jelentıségét és felelısségét. A cigány gyermeket megértı, nyelve, kultúrája iránt érdeklıdı, kiváltképpen a cigányság kulturális örökségérıl ismeretekkel rendelkezı pedagógussal való találkozás életre szóló és az egész életutat formáló élménye nem egy felsıoktatásban tanuló diáknak.

Cigány hallgatók a Pécsi Tudományegyetemen

Baranya megye, illetve a Dél-Dunántúl az ország azon térségeihez tartozik, ahol igen magas a cigány lakosság aránya, de az egyéb nemzetiségekhez tartozó lakosságé is. A térség cigányságának jellemzıje, hogy itt él a beások túlnyomó része. Mellettük azonban vannak oláh cigányok is (a Dél-Dunántúlon kolompárnak mondják ıket) és magyarcigányok, (zenészek, romungrók). Vannak olyan cigány/roma közösségek, ahol nem szokás a vegyes házasság a közösségek között, másutt viszont jelentıs a keveredés, és gyakori a cigány-nem cigány közötti házasság, s itt az utóbbiba nemcsak a magyarok, hanem a különbözı egyéb nemzetiségek is értendık. A nyelv és az identitás szempontjából legjellegzetesebb különbségek a beások és a kolompárok között érzékelhetık. Egyesek úgy fogalmaznak, hogy a kolompárok inkább az üzleti életben, a kereskedelemben törekednek érvényesülni és érnek el sikereket, a beások inkább hajlanak az iskolán, a továbbtanuláson át vezetı utakat használni érvényesülésük érdekében. Ezek az egymás és a saját csoportról alkotott sztereotípiák – még ha lehet is bennük esetleg valami igazság - semmiképpen nem jelentik azt, hogy az oláh cigányok gazdagok, a beások iskolázottak, hiszen az egyéni életesélyeket, életutakat sokféle mintázat jellemzi, s mindkét nagy csoportban bıven találkozunk ellenpéldával is. A romungrók sokkal kevésbé vannak jelen a közgondolkodásban, enyhe lenézéssel emlegetik ıket, bár jelentıs személyiségeiket mindenki ismeri és elismeri. A kolompárok egymás között két nagy csoportot különböztetnek meg, a lovárit és a kelderást. Az elıbbiek vannak többen, az utóbbiak az „elıkelıbbek” és a gazdagabbak. Más csoportokról is hallani (pl. drizárók), velük azonban, legalábbis ilyen identitásúval nem találkoztunk az egyetemen.

170

Összefoglaló megjegyzések, hipotézisek Cigány hallgatók a Pécsi Tudományegyetemen A felsıoktatásban a Pécsi Tudományegyetemen (a hatalmas tanulólétszámú ELTEn kívül) a legmagasabb a cigány, roma hallgatók száma az országban. Véleményün szerint ez elsısorban a térség igen erıs és hatékony civil szervezeteinek és iskoláinak munkája kereshetı e mögött. Az Amrita és az általa alapított kisebb egyesületek és alapítványok egy évtizede fáradoznak a tehetséges cigány tanulók támogatásán (az „amritáztam” köznyelvi jelentést kapott, s azt jelenti, dolgoztam és/vagy tanultam a szervezetben), de említhetjük az állami gondozottak hatékony integrációjárt sikeresen tevékenykedı Faág vagy a szerteágazó tevékenységet végzı Khetanipe Egyesületet is. Hatalmas szimbolikus jelentısége van a Gandhi Gimnáziumnak, a Collegium Martineumnak, az alsószentmártoni plébániának. De sorolhatnánk a mővészeti, kulturális és egyéb iskolai rendszerő projekteket is, amelyeknek tevékenysége tényleges eredményeket is hozott a továbbtanulásban. Feltételezhetı, hogy az itteni diákok harmonikus(abb) viszonya saját etnikai hovatartozásukhoz nagy mértékben tulajdonítható ezeknek a szervezeteknek. A romológia egyetemi szaknak és PTE BTK Romológia Tanszékének létrehozása is hozzájárul ahhoz, hogy a Pécsi Tudományegyetem vonzást gyakorol a cigány hallgatókra. Az, hogy éppen itt jött létre az egyetemi szak, szintén összefüggésbe hozható azokkal az erıfeszítésekkel, amelyek a térségben a cigány népesség kulturális helyzetének javítására, az etnikai identitás és öntudat zavartalan vállalására irányulnak. A cigányság „tudományának” az egyetemre való beemelése azt az üzenetet hordozza, hogy rangot ad azoknak az ismereteknek és tudásoknak, amelyeket birtokosaik korábban – ha nem is szégyelltek is -, legjobb esetben is családi tényezınek tekintettek. Szimbolikus jelentıségén túl gyakorlati hasznossága is kétféle. Utat jelöl ki az általános iskolától a diplomáig és tovább. Az etnikai öntudat erısítése persze nem öncél: mindenki, aki valaha dolgozott cigány közösségben, tudja, milyen hatalmas motivációs, mozgósító erıt jelent a felismerés, hogy „nem vagyunk alább valók senkinél!”. Ezek a diákok határozottan vállalják közösségük képviseletét is, és életterveikben nagy hangsúlyt kap szerep vállalása közösségük sorsának jobbra fordításában Ez a háttér és ez az összefüggésrendszer magyarázza azt, hogy a cigány diákok megkérdezése nem okozott különösebb problémát. Azaz nem kellett konfrontálódnunk olyan elutasításokkal, mint a Miskolci Egyetem hallgatói körében, nem kellett félelmeket, szorongásokat, bizalmatlanságokat feloldanunk. 171

Összefoglaló megjegyzések, hipotézisek Cigány hallgatók a Pécsi Tudományegyetemen A PTE megkérdezett hallgatói résztvevıi olyan programnak, amely (Pharetámogatással) az egyetem cigány/roma hallgatóinak szakkollégiuma szervezésére irányul. Ebben a rendszerben mintegy negyven diák vesz részt, akik valamennyien önként jelentkeztek, tehát a nyilvánosság elıtt is vállalják etnicitásukat. Az egyéni életutak sokfélék. Ám közösnek tőnik az, hogy nem jellemzı a „normális”, az átlagos iskolázási út. Többnyire kitérık - szakmunkásképzı, felnıttként letett érettségi, tanfolyamok, közben esetleg családalapítás – tarkítják az egyetemre vezetı utat. Nagy elhatározások, sok sérelem, sértés, trauma sikeres feldolgozása is jellemzınek látszik az életutakra. Ugyanígy a család gyakran szélsıséges nyomora, társadalmi kivetettsége is. Az interjúk az intézményes oktatásra koncentráltak, hiszen azt akartuk megtudni, milyen szerepet játszanak ezek a szervezetek és a bennük dolgozó pedagógusok (az óvodától az érettségiig) abban, hogy a kérdezett egyetemre jutott. Minden interjúban szerepel egy-egy, néha több óvónı, tanító, tanár, aki nélkül nem sikerült volna ez az életút: pedagógusok, akik hittek benne, akik szerették, akik versenyre vitték, akik bíztatták. Nagyon fontos ezt hangsúlyozni, hiszen túlságosan sok szó esik a pedagógusok elıítéletes magatartásáról. Az oktatási intézményekben megtett útja során minden cigány diák találkozott elıítéletes, nem egyszer durván ellenséges pedagógusi magatartással, esetenként törvénysértı megnyilvánulásokkal, amelyekkel szemben alávetett helyzetében nem rendelkezett eszközökkel. Hány olyan cigány/roma diák lehet, akinek nem volt szerencséje, nem kapott személyre szabott támogatást egyetlen tanárától sem! Úgy gondoljuk, hogy az oktatásügy és a nyilvánosság számára azt az üzenetet kell megfogalmazni, hogy a pedagógusok képzése, a pedagógiai munka, a pedagógus személyisége és barátságos magatartása kiemelkedıen fontos minden hátrányos helyzető, kiváltképpen a megbélyegzettséget még ma is viselı cigány/roma közösségek gyermekei számára. A fontosság és az ehhez járuló felelısség nézetünk szerint semmilyen fórumon nem kap elegendı hangsúlyt! Úgy véljük, hogy a pedagógusok elıítéletességének általános elítélése csak abban az összefüggésben fogadható el, ha tudatában vagyunk annak, hogy a tanító-nevelı munka éppen a legrosszabb helyzetben indulók számára gyakran az egyetlen kapaszkodót jelenti tehetségük, szorgalmuk kibontakoztatására.

172

Cigány hallgatók a Miskolci Egyetemen Bár Borsod- Abaúj - Zemplén megye az ország cigányok által legsőrőbben lakott területe, és mindhárom nagy cigány népcsoport tagjaival találkozhatunk (magyarcigány-romungro, oláhcigány és beás), a felsıoktatásban, csak magyarcigányokkal és oláhcigányokkal, ill. vegyes házasságból született tanulókkal találkoztunk. A két népcsoport regionális története, megjelenése, migrációja, tradíciója és kultúrája, a többségi társadalom tagjaival való kapcsolatai, élet-és gondolkodásmódja jól megfogható és leírható különbségeket mutat. Ezek a különbségek markánsan megjelennek az interjúkban. A következıkben Glonczi Ernı gondolataira támaszkodunk, aki interjúerként – antropológus hallgató és tekintélyes szakértı - vett részt munkánkban. Észrevételei kutatás-módszertani szempontból is fontosak. Talán minden cigány ember irtózik a hivataloktól és a hivatalos eljárásoktól. Ezekkel szemben alapvetıen bizalmatlanok. Feltételezhetı oka, hogy nem látják át a magyar hivatalok, egyáltalán a magyar intézmények rendszerét, mőködését, funkcióját. Szorongással tölti el ıket, ha egy helyzetnek nem látják pontosan a miértjét, hogyanját és célját. Már-már paranoid módon fürkészték az interjúert is: mit akar tılük, miért akarja, amit akar, és nekik milyen elınyük ill. hátrányuk származhat ebbıl az egészbıl. A tényleges találkozóra csak átlagosan a harmadik idıpont egyeztetés után kerülhetett sor - mindig közbejött valami - , aminek valószínő oka nemcsak az, hogy kétségtelenül másképp strukturálják és másképp is élik meg az idıt, hanem a bizalmatlanságból fakadó ellenállás is. Ezzel szemben az itt és most jellegő spontán helyzeteket sokkal természetesebb módon fogadják. A cigány szó említése is frusztrálta az interjúpartnereket. Direkt módon ezzel kezdeni egy beszélgetést eleve kudarc. Még a cigányságukat vállalók között is szinte mindenki feszengve, mesterkélten vagy rezignáltan beszélt az etnicitásról, a verbális és a non-verbális közlések nem ugyanarról a dologról szóltak. A többségi társadalom tagjaihoz képest és az ı szemszögükbıl nézve meglehetısen élményszegény, ingerszegény gyerekkor jelenik meg elıttünk a beszámolók alapján. Alig emlékeznek valamire a koragyerekkor éveibıl, de amire emlékszenek, az sem tőnik túl nagy horderejőnek, vagy meghatározónak. Igen kevés a konkrét emlék, a tényszerő közlés, az adat. Annál több viszont az 173

Összefoglaló megjegyzések, hipotézisek Cigány hallgatók a Miskolci Egyetemen érzelmi emléknyom, az érzelmi értékítélet, például egyes emberek, helyzetek meghatározásánál: ıt szerettem - ı nem szeretett engem, stb. Senki sem tett például említést olyan konkrét, térben és idıben behatárolható eseményrıl, hogy mit kapott a harmadik, vagy a negyedik születésnapjára/névnapjára/karácsonyra, mi történt pontosan, ki mit mondott neki, pontosan mi hangzott el. Arról viszont igen, hogy valamikor valaki hogyan mondott neki valamit, milyen volt az emocionális, indulati töltése. Ugyanez a helyzet a tárgyakkal, játékokkal, könyvekkel, kabalákkal, babákkal, de a lakberendezési tárgyakkal, ruhákkal is. Nagy lyukak figyelhetık meg az emlékezés szövetén, fıleg a kisiskolás kor körül. Ezzel szemben pontos és érzékletes beszámolókkal találkoztunk, melyek a családdal, testvérekkel, családi eseményekkel, közös együttlétekkel, mesemondásokkal, egyszóval hangulati, érzelmi, indulati szituációkkal voltak kapcsolatosak. Az ilyen részleteknél megváltozott az elıadás-és kifejezésmódjuk is, az egész nyelvhasználatuk. Úgy tőnt, mintha az oláhcigányok interperszonális kapcsolataikban kialakítottak volna egyfajta sajátos hozzáállást a világhoz, az emberekhez. Természetesebb és ıszintébb, spontánabb reakcióikkal mélyebb és tartósabb, egymás személyiségének, gondolkodásmódjának a kölcsönös tiszteletben tartásán alapuló emberi kapcsolatokat, barátságokat ápolnának. Valamiféle csiki-csuki, kint is vagyok bent is vagyok jellegő túlélési stratégiának tőnhet a dolog: egyrészt ápolják és tiszteletben tartják a saját hagyományaikat és kifejezetten törekszenek rá, hogy "jó cigányok" legyenek, másrészt a társadalmi környezettel megpróbálnak napi lépést tartani, de soha sem olyan áron, hogy a "jó cigányt" megcsonkítsák. A megalázó, egyenlıtlen helyzeteket, kapcsolatokat, ha tehetik, kerülik, de ha nem tudnak kitérni elıle, talpraesett leleménnyel védik meg magukat. Mintha kevésbé feszélyezné ıket a megfelelési kényszer, az, hogy ki mit gondol róluk. Ezzel szemben a magyarcigányok mintha nem tudnának mit kezdeni saját cigányságukkal. Valamiféle rájuk nehezedı, feloldhatatlan átokként élik meg. A feloldozás illúziójáért pedig olykor meghökkentı, olykor meg már-már komikus viselkedésmintákat vesznek fel. Boldogok például attól, ha egy magyar ember elismeréssel nyilatkozik róluk, nem ritka, hogy ennek kicsikarását erıltetik is. Erıs bennük a megfelelési kényszer, de az már nem mindig egyértelmő, hogy kinek, vagy milyen elvárásnak szeretnének megfelelni. Leginkább mindenkinek és mindenféle elvárásnak, ami persze lehetetlen. Az interjúk során szinte soha 174

Összefoglaló megjegyzések, hipotézisek Cigány hallgatók a Miskolci Egyetemen nem arról beszéltek, amit valójában gondoltak, hanem arról, amit szerintük elvárnak tılük. Ha nem voltak biztosak az elvárásban, elbizonytalanodtak. Többször csak presszióval lehetett a "valódi" választ kipréselni, indulatmentesen, de következetesen érzékeltetve, hogy nekem nincsenek elvárásaim a válasszal szemben, tehát nem is értékelem azokat. Az, hogy az interjúer maga is cigányember, döntı fontosságúnak bizonyult. Legtöbben kifejezetten emiatt vállalták az interjút, miután biztosítottuk ıket, hogy azok a személyi jogok maximális tiszteletben tartásával lesznek kezelve, hátrányuk nem származhat belıle, viszont mindannyiuk élete, sorsa egyedülálló, és nélkülözhetetlen ahhoz, hogy segíteni lehessen magán a cigány népen. A személyes, az interjúernek címzett közlések is szó szerint szerepelnek, mivel néha éppen ezek a kontrasztok a legbeszédesebbek. Például a társadalmi párbeszéd a cigányok és magyarok között annyira féloldalas, hogy megkérdıjelezhetı minden szakmai segítségnyújtás eredményessége, éppen az ismerethiány miatt. Azt ugyanis a szakirodalomból megismerhetjük, hogy milyen a magyarok cigányképe, de arról alig tudunk valamit, hogy milyen a cigányok gádzsó-képe. Szinte mindegyik beszélgetıtársat komoly pszichés traumák érték, az óvodától az egyetemig. Azóta is kisebbségi komplexussal, identitásbizonytalansággal küszködnek, de ezzel megpróbálnak együtt élni. A magánélet területén nem sikeresek, komoly, felnıtt partnerkapcsolatuk nincs. Nem is különösen szép emberek, nem is különösen gazdagok, nem is különösen sikeresek. Viszont többek szeretnének lenni, vágynak a tudásra, a dolgok megértésére, hogy helyre tegyék magukba a világot, és ık is helyükre kerüljenek egy olyan világban, melyet egy kicsivel ık is jobbá tesznek.

175