Fordította: Takács Márta

Fordította: Takács Márta

MIREILLE CALMEL

A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Le bal des louves. La chambre maudite., XO Éditions, 2003 Copyright © XO Éditions, 2003 Minden jog fenntartva. Borító copyright © Tristan et Isolde de Sir Edward Blair Leighton. DR. © Wasnezow, Viktor Michailowitsch. Iwan auf dem grauen Wolf, 1989. Festmény. Tretyakov Galéria, Moszkva. AKG Paris Hungarian translation © Takács Márta, 2005

ISBN 963 7304 52 5 ö ISBN 963 7304 53 3

M-érték Kiadó Kft., Budapest, 2005 Felel s kiadó a M-érték Kft. ügyvezet igazgatója Irodalmi vezet Ambrus Éva Felel s szerkeszt Csaba Emese A borítót tervezte Streicher András (Art-Is Stúdió)

Ezt a könyvet azoknak a n knek ajánlom, akiket bárhol, bármikor a világon megvertek, meger szakoltak és megaláztak. Azoknak ajánlom, akiknek teher a másságuk és ezért az életük is. Azoknak, akik igazságról, szabadságról, szerelemr l álmodnak. Végül azoknak, akik azért küzdenek, hogy soha ne haljon meg a remény.

Prológus

Nem volt ez a szó szoros értelmében vett szorongás. Inkább csak enyhe nyomás, ami a mellére nehezedett, de amit a szamár oldalát szorító lábikráiban is érzett. Egyfajta borzongás, amely akkor fogja el az embert, amikor leszáll éj, és telihold van az égen, de folyton eltakarja egy fekete ködfátyol, amelyet id l id re foszlányokra szaggat a szél. És hozzá az a különös érzés, hogy a tornyok ott fenn, amelyeknek tekintélyes fekete tömegét kirajzolódni látta az út végén, a sziklacsúcson, nem fognak soha menedéket nyújtani számára. Barnabé abbé el akarta zni magától ezt a képtelen és nevetséges remegést, ezért gyorsan egy nagy keresztet vetett a köpönyegére, majd lejjebb engedte fején a csuklyáját, és elszántan megmarkolta az öve alá rejtett ezüstt r nyelét. Azzal nyugtatta magát, hogy csönd van, és hogy két embermagasságú fal védi az útnak ezt a részét, nehogy a farkasok megtámadhassák az utazókat, majd kissé megsarkantyúzta fáradt hátasjószága oldalát. – Erre, itt van, nagyuram! François de Chazeron, Vollore és Montguerlhe ura, morózus arccal szállt le a lováról. Egy pillanatra sem enyhült meg azóta, hogy reggel az intéz je elment érte vollore-i rezidenciájára, és arra kérte, hogy kísérje el. Az intéz , aki a f úr nevében az igazságszolgáltatással kapcsolatos esetekkel is foglalkozott, szó nélkül szállt le a lováról. Az úton, t lük néhány méternyire, két mormoló szerzetes buzgólkodott, köröttük egyre n tt a bá-


6

mészkodó tömeg. Odavonzotta ket egy rémületes felfedezés. Az intéz nek nem kellett beavatkozásra utasítania a kísér katonákat, mert a környék urának pökhendi, g gös viselkedése szétugrasztotta a tömeget. Imádkozva visszahúzódtak. Az apátság f nöke, Guillaume de Montboissier f hajtással fogadta az érkez ket, amit François de Chazeron kedvetlenül viszonzott. Amióta az uraság az apát kérése ellenére sem adott pénzt egy új kápolna építéséhez, mondván, hogy a terv fölösleges és nagyra tör , meglehet sen hideg volt kettejük viszonya. Az intéz szánalmat kelt mozdulattal mutatott a földön hever alélt, elernyedt alakra. – Ez már az ötödik… – Tudok számolni, Huc! – vágta rá François de Chazeron szárazon, miközben a lábával lesodorta a leplet, amely addig szemérmesen eltakarta a hullát. – Farkas volt, ez nyilvánvaló. Huc de la Faye nem vitatkozott. A karmokkal szétszaggatott test, amelynek üveges tekintete még rizte a rettenetet, önmagáért beszélt. Mégis döbbent volt, zavarba ejtette az eset. Biztos volt benne, hogy egyetlen farkas se tudja átugrani a falakat, amelyeket három hónapja, a legutóbbi hasonló támadás után nagy sietve felépítettek. – Ismerték? – kérdezte Chazeron. – Ördög barát volt. Egyenesen Clermont-ból érkezett – válaszolta Guillaume de Montboissier. – Arra kértük, hogy vizsgálódjon e b ntényekkel kapcsolatban, de úgy t nik, sem járt nagyobb szerencsével, mint az el dje. François de Chazeron fakó tekintettel végigmérte az apátot, de nem fordult felé. – Valóban? – kérdezte gúnyosan, és könny mosoly rajzolódott ki keskeny ajkán. Huc de la Faye közbelépett:

7

Mireille Calmel

– Nagyuram, nem hagyhatja figyelmen kívül a szóbeszédet. A furcsa hiedelmeket mindig mendemondák táplálják, és bevallom, én magam is meg vagyok döbbenve. Miért van az, hogy kizárólag csak szerzetesek és mindig csak telihold idején? Arra számítottam, hogy ezekkel a falakkal elnémíthatom a babonás elképzeléseket. De csak er södtek, mert még a falak is hatástalanok. – Ezek egyszer egybeesések – jelentette ki láthatóan idegesen François de Chazeron. – Mindenesetre zavarba ejt , ezt ön sem tagadhatja le – vágta rá Guillaume. – Ugyan, apát úr, legyünk józanok… – Nézze csak meg, De Chazeron úr, ezt az embert, aki a démonok el zésének szentelte magát – mondta parancsoló hangon Guillaume, ujjával az elhunyt feldagadt arcára mutatva. – Nézze és mondja, nem olyan rettenetet tükröznek-e a vonásai, mint aki magával a sátánnal találkozott ezen az éjszakán?! François de Chazeron csak nézett, de nem az arcot néz te, amit a f apát oly kitartóan mutatott neki, hanem a halott ökölbe szorított kezét. Egy lépéssel ott termett mellette, er szakkal szétnyitotta összeszorított ujjait, és döbbenten felkiáltott attól, amit talált. Az alvadt vért l foltos tenyérben egy szürke farkas sz rével hosszú barna hajszálak keveredtek. Néhány nap óta érezhet en h vösebb lett, de az auvergne-i hegyeket borító erd k arca még nem változott. A ClermontFerrand-tól Thiers-ig vezet keréknyomokban még alig csillantak meg itt-ott a kis jéghártyák. François de Chazeron uraság birtokain, a néhány hirtelen jött hideg zápor és es s nap ellenére, az 1500-as esztend december hónapja kellemesen telt el. François de Chazeron átköltözött Montguerlhe-be, hogy jelen legyen, és maga is lássa, mit tud tenni mindezek után az in-


8

téz . Ugyanis Huc de la Faye szomorú felfedezése meger síteni látszott azt a babonás szóbeszédet, hogy egy farkasember packázik az egyházzal – és hogy ez a farkasember természetesen nem lehet más, csak maga a sátán. Az ügy egyre dagadt, és ez a környék urának egyáltalán nem tetszett. Ennek a g gös, öntelt, ellentmondást nem t , huszonegy éves uraságnak az volt a f ambíciója, hogy felhívja magára bérurai figyelmét, mert egyre fontosabb tisztségekre vágyott, ezenkívül leginkább olyan ügyekkel akart foglalkozni, amelyek segítségével növelhette vollore-i és montguerlhe-i birtokainak értékét, nem pedig azzal, hogy miféle kétségek gyötrik a birtokain él embereket. Nem sokkal kés bb, pontosabban két héttel Barnabé abbé halála után François de Chazeron Huckel együtt elment a Fermouly-tanyára, ahol egy tizenegy éves kislány azt állította, hogy látott egy szürke farkast a falak mentén ólálkodni. A tanya épp a Thiers és Montguerlhe közötti úton volt, nem messze a támadás színhelyét l. Az intéz egyetlen feltételezést sem akart figyelmen kívül hagyni, még akkor sem, ha a néha többször is jelentkez önkéntes tanúknak nem is volt más forrása, mint a paraszti képzelet. Ezúttal tehát François is elkísérte. A farkasember feltételezett támadása legalább alkalom volt arra, hogy megmutassa magát egy kicsit a birtokain. Ezt még nem tette meg, amióta beköszöntött ez az új évszázad, amely egyébként izgalmas perspektívákat nyitott meg a nagyúr alkimista munkája el tt. Vollore-i kastélya egyik tornyának titkos magányában hónapok óta párolta lombikjaiban az alkahestnek* is nevezett anyagot, *

Az alkimisták szerint az alkahest, az örökké jelen való és mégis megfoghatatlan a prima materia, minden anyagok kvintesszenciája, amely oldja az anyagokat, és amelyb l egyébként az elemek származnak. Az alkimisták ezt az anyagot akarták el állítani és „bezárni a bölcsek kövébe”, mely utóbbit

9

Mireille Calmel

hogy megszerezze a bölcsek kövét, amely az ólmot arannyá változtatja, és t majd még gazdagabbá teszi. Már a célnál volt, tudta, érezte. És nem számított, hogy milyen eszközökkel. A tapasztalatok kínálta gyönyör ség minden áldozatot megért. Úgy vélte: még egy kis id , és a francia királyi udvarban fog tündökölni. Tehát ez az ügy alapjában véve untatta, mert nem foglalkozhatott a nagy lepárlókészülékkel, és le kellett mondania izgalmas, élvezetes felfedezésekr l, pedig azokat el bbre valónak tartotta. Éppen arra gondolt, hogy megfosztották ezekt l az örömökl, amikor megérkeztek a Fermouly-tanyára, ahol a feles bérl , Armand Leterrier már várta ket. A tanú Leterrier kisebbik lánya volt, s mialatt az intéz ennek a kék szem , fémesen hideg tekintet gyermeknek a vallomását hallgatta, a feles bérl leültette François-t, és bemutatta neki a tanya elszámolásait. Ez egy ideig lefoglalta Vollore urának figyelmét, egészen addig, amíg meg nem akadt a szeme egy bájos, törékeny lányalakon, aki odakint az udvaron épp eleséget szórt a baromfinak. Mintha t szúrás érte volna az ágyéka mélyén… – Ki az ott? – kérdezte hirtelen, félbeszakítva a feles bérl számokkal telet zdelt mondatát, ami amúgy sem érdekelte. Armand Leterrier követte ura tekintetét, és a váratlanul felébredt figyelemre büszkén válaszolt: – az id sebbik lányom, Isabeau. – H ha, barátom – kiáltott fel François, és vad fény lobbant fel tekintetében –, nagyon csinos, nagyon bájos. Hogy lehet, hogy eddig még soha nem láttam? – Bizonyára látta már, nagyuram, csak fenemód megváltoegyébként nem kell feltétlenül k nek képzelni, lehetett az por vagy folyadék is. A lényeg, hogy a „bölcsek köve” segítségével a különféle fémeket aranynyá kívánták átalakítani.


10

zott, amióta utoljára erre járt. Tizenöt éves korára éppolyan lett, mint a megboldogult édesanyja, és már úgy viselkedik, mint egy igazi dáma. De nem sokáig lesz az én házam lakója, mert péntekhez két hétre férjhez megy Benoît-hoz, a késkészít és köször s fiához. – Azt mondod, férjhez adod? Az engedélyem nélkül? A hangnem most hirtelen száraz volt, és kemény. Armand hebegni kezdett, és ijedten gy rögette a sapkáját, amelyet még beszámolója elején a térdére fektetett. – Ó, nem, nagyuram, semmiképpen nem! Még nagyuram azóta elhunyt édesapja áldotta meg a fiatalok jegyességét két évvel ezel tt, és jelölte ki a házasság id pontját is. Nem tudtam, hogy ezenkívül nagyuram beleegyezése is szükséges. – Az apámé elég – nyugodott meg François, de nem tudta levenni a szemét Isabeau bájos formáiról, amelyeket csak még jobban kiemelt ruhájának melegzöld színe. – De gondolom, nem akarod elveszteni a jóindulatomat, Leterrier? – Nem, ó, bizonyosan nem, nagyuram! Mi semmiben nem szenvedünk hiányt az ön birtokán, és nincs miért panaszkodnom. S t, épp ellenkez leg, csak magasztalhatom önt, nagyuram – er sködött Armand boldogan, hogy elkerülte Chazeron dühét. E szavak hallatán Vollore ura végre levette a szemét a lányról, és ránézett a hirtelen nyugtalanná vált szegény ördögre. Leoldott az övér l egy b rzacskót, kivett bel le két ezüstpénzt, és ledobta az asztalra. Armand tágra nyitott szemmel követte az érmek pörgését, amíg azok végül ígéretes cseng hangot adva megálltak. – Átadod nekem használatra a gerlicefiókát, barátom. Csak vedd el a pénzt. Rajta! Vedd el! A tied – unszolta François élveteg tekintettel. Armand tétovázott, de aztán nem tudott ellenállni, felkapta a

11

Mireille Calmel

pénzt, és nyakig elvörösödött. – Az én nagyuram túlságosan jó az gyermekeihez. – Köszönetképpen elvárom, hogy a leányod kedves legyen hozzám. Elvárom t a montguerlhe-i kastélyban, mihelyt vége az esküv i ceremóniának. És természetesen ezért az árért elvárom, hogy sz z legyen – fejezte be François cinikusan. Nem hatotta meg t Armand dúlt arca, aki úgy forgatta ujjai között az ezüstérmeket, mintha hirtelen feltüzesedtek volna. – Felejtse el ezt a gyermeket, François uram, különben rettenetes csapások zúdulnak önre és a birtokaira – suttogta egy fakó hang a háta mögött. François de Chazeron dühösen megfordult, és a kandalló melletti kuckó mélyén megpillantott egy fekete özvegyi ruhába öltözött öregasszonyt. Észre se vette, amikor belépett a konyhába. – Ki vagy te, hogy dacolni mersz urad vágyaival? – mordult gorombán a ráncos kezét félbehagyott kötésén pihentet öregasszonyra François. – az anyósom, nagyúr – lépett közbe Armand, mintegy mentegetve t. – Nem kell tör dni vele, hogy mit mond… – Hallgass, fiam! Elfelejted, hogy mivel tartozol nekem? A hang egy másodperc alatt veszedelmesen komollyá változott. Armand éppúgy rettegett a nagyanya hatalmától, mint a nagyúr sötét tekintetét l. – Amélie Pigerolles vagyok, Turleteuche asszony leánya, én magam is Turleteuche! – közölte kihívón a nagyanya. François de Chazeron arca összerándult. Turleteuche! volt az a boszorkány, akit 1464-ben, tizenöt évvel az születése el tt meggyilkoltak a környék polgárai. És bár a b nöst egy saint-claude-i zarándoklatra ítélték, ahová egy négy font érték gyertyát vitt magával, pár héttel kés bb a szerencsétlen n átka mégis utolérte t. Meghalt, az arca teljesen fel volt dagadva a


12

rettenetes kínoktól. François gyermekkorában többször is hallotta a történetet. Gy lölte a boszorkányokat. Mindenkit gy lölt, aki szembefordult vele. De most uralkodott magán, és enyhültebb hangon folytatta: – És boszorkány vagy te is? – Nem, uram, egyáltalán nem. Egyedül a nevet örököltem. De azért ne vegye könnyedén egy öregasszony bolondságait… François gonoszul felnevetett. Egy csettintésébe kerülne, hogy ez a bolond öregasszony lángnyelvek között, egy máglyán fejezze be az életét. Felkelt, és g gösen, keményen kettejük közé lépett. – Márpedig én akarom és én is fogom elvenni ennek a leányzónak a szüzességét. Gondolj a tieidre, paraszt, és arra, hogy jobb lesz önként, mint kényszerrel! Ezekkel a szavakkal Vollore ura kemény léptekkel távozott, közben f hajtás nélkül keresztezte Isabeau útját, aki dudorászva lépett be a házba, s ahogy illett, mély meghajlással köszöntötte a nagyurat. Amikor Isabeau megkapta apjától a parancsot, hogy alá kell vetnie magát a nagyúr akaratának, zokogva nagyanyja két térde közé kuporodott, és rá se nézett az apjára. Armand csak állt, lehajtott fejjel, az öregasszony pedig finom kezével végigsimította Isabeau gesztenyeszín , hosszú hajfonatát. – Ne siránkozz, kislány! – suttogta. – Megóv az Isten ett l a démontól. Isabeau hitt Istenben, és azt is elhitte, amit a nagyanyja mondott, hiszen nevelte. Az édesanyja meghalt, amikor világra hozta a kis húgát, Albérie-t. De mégse tudta elnyomni magában a félelmet, amely szinte a borzalommal volt határos. Másnap elment jövend belijéhez, Benoît-hoz, akit gyöngéd szerelemmel szeretett. A fiú épp késeket köszörült, hajtotta a kereket, és örült, amikor észrevette Isabeau-t és kísér jét, a

13

Mireille Calmel

Mirette nev barna kiskutyát. Amikor meglátta menyasszonya könnyben ázó arcocskáját, kicsit félrehúzódott vele, távolabb a vele együtt dolgozóktól. És csak ekkor hallgatta végig remegve, amit a lány elmondott neki. Egy kis ideig hallgatott, aztán kitört bel le a düh, fékezhetetlenül, de igyekezett legy zni. Durva, meleg kezébe fogta a lány két kezét, Isabeau arca felderült, de ez nem tartott soká. Benoît mélyet sóhajtott, látszott, hogy küzd magával, aztán megadta magát, és végül azt mondta szánalmasan: – Alá kell vetnünk magunkat, Isabeau. Isabeau el akarta rántani a kezét, mintha megégették volna ezek a szavak, de Benoît er sen szorította. Látta ugyan, hogy a lány nagyon elsápad, mégis szomorúan folytatta. – Hiszen te is ismered a szokást, éppúgy, mint én. Ehhez az úrnak joga van, Isabeau! Dacolni vele maga a halál. Igen, dacolni egyenl a halállal! – ismételte, mintha saját magát is meg akarná gy zni. – Akkor inkább meghalok! – mondta fojtott hangon Isabeau. – hitvány, aljas és kegyetlen. Iszonyodom t le, akármilyen tiszteletet parancsoló! – az úr, Isabeau! Hozzá tartozunk, akármit teszünk is. Az parasztjai vagyunk! Én teszek róla, hogy majd elfelejtsd! A gyerekeink majd elfelejtetik! – A gyerekeink, Benoît? Isabeau kétségbeesetten nézett a fiú szemébe. – Hogy felejtsem el, ha majd az fattyát kell kihordanom és táplálnom? – Ha így lenne, a nagyanyád majd elhajtja a démon kölykét – sziszegte a foga között Benoît. A lányból ekkor kitört a zokogás, és ismét el akart szakadni a fiútól, de az magához ölelte. – Szeretlek, Isabeau. Mindennél jobban! De ha dacolunk ve-


14

le, az maga a halál! A halál! – ismételte újra. Gyerekkora óta mindig ezt hallotta, mindig ugyanezeket a szavakat és ezt a mondatot; ezeket minden haszontalan gyereknek tudni kellett. Mind tudta, hogy feltétel nélkül, lemondva a saját emberi méltóságáról, alá kell vetnie magát a nagyúr kívánságainak. Ezzel állt most szemben Isabeau szorongása, Isabeau minden bája és szépsége, ragyogása, a nevetése, amit utána talán soha nem fog hallani, és az ártatlansága, amit veszni hagy. Nem szólva a bizalmáról, amivel visszaél, amikor átengedi t François de Chazeron perverz vágyainak. Benoît a nyelvét már dagadtra harapdálta kétségbeesett dühében, s végül nagyot sóhajtva, nehezen formálva a szavakat, azt mondta: – Megszökünk, Isabeau! Megkapjuk az áldást, és máris szökünk! Megmentelek t le, de meglátod, végünk van, elveszünk! François de Chazeront vak düh fogta el. Várta Isabeau-t, nagy élvezettel elképzelte, hogyan fogja rajta vágyait kielégíteni, hiszen az utóbbi komor napokban már annyiszor kísértette t az ifjú hajadon képe. Két hete múlt, hogy a farkasember ügyében leállt a vizsgálat és a nyomozás. Holnap lesz telihold, és az intéz azt tervezte, hogy csapdát állít az állatnak. François óvakodott attól, hogy err l lebeszélje, de figyelmeztette, hogy a sátánt nem lehet rászedni, és hogy visszamegy Vollore-ba, bármi legyen is az ügy végkimenetele. Így most ahelyett, hogy a katonákkal együtt, fáklyával a kezében, mer szórakozásból részt venne a farkasember utáni hajtóvadászatban, a bájos Isabeau testér l álmodozik, és nem egy megtalálhatatlan farkas b rér l. Várta a lányt attól kezdve, hogy megszólaltak a templom harangjai. Várta, hogy megérkezzen, és térdre boruljon el tte. Ráhagyott egy kis id t, amit az ezüsttalléroknak köszönhet en a templom el tt felállított terített asztal körül kihasználhat a

15

Mireille Calmel

család. De már három órája is elmúlt, hogy a pap áldását adta a házaspárra, és Isabeau helyett csak Huc de la Faye jelentkezett. – Ezek elt ntek, nagyuram! – Botoztasd meg az apját! Majd meg fogja mondani, hova bújt el a lánya! – Úgy t nik, éppúgy meg van lep dve, mint amennyire ijedt, uram. Egyébként értesített engem, amikor felfedezte az elt nésüket. Sokkal gyávább annál, semhogy benne lenne egy ilyen mesterkedésben. – Akkor is botoztasd meg! – mordult rá François, és öklével az el tte álló asztalra csapott. – És azt is mondd meg neki, hogy ha nem találom meg az id sebbik lányát, akkor a kisebbiket a montguerlhe-i rség rendelkezésére bocsátom! Menj! És ne merészelj vitatkozni a parancsaimmal! Ez a kis nyavalyás pedig majd megfizet, és ha nem , akkor valaki a családjából! Huc de la Faye nem magyarázkodott, de nem érzett semmi örömöt, amikor a test rség nagytermében abbahagyta a botozást. Nagyon igyekezett visszafogni az ütéseit, de Armand mégsem kelt fel többé. Huc a holttestet Fermoulyba vitette, és tisztelettel meghajolt a nagyanya el tt. Az öregasszony gy lölet nélkül nézett rá. Talán érezte, hogy mennyire émelyítette és undorította Huc de la Faye-t, hogy a méltatlan leszármazottat is ugyanazzal a vak engedelmességgel kell szolgálnia, mint az apját, Vollore el nagyurát. – Arra kötelezett, hogy magammal vigyem Albérie-t, de vigyázok, hogy semmi baja ne eshessen. Erre szavamat adom – mondta halkan, és a torkát köszörülte. Az öregasszony nem szólt, nem is ellenkezett, csak ujjával a kandalló melletti kuckó felé mutatott. Várta, hogy eljöjjön az ideje, az óra, amikor a montguerlhe-i kastély ura fizetni fog. Huc de la Faye kézen fogta Albérie-t, és egy zsebkend t adott neki, hogy letörölje a könnyeit. A gyermek néhány percig


16

ellenkezett, fémesen ragyogó kék szeméb l szinte sütött a gy lölet. Gy lölte ezt a férfit, aki megölte az apját. De aztán fogait összeszorítva elfojtotta a dühét, és hagyta, hogy Huc elinduljon vele a hatalmas k kastély felé. A fiatalok el ször a nagy út mentén haladtak, hogy minél nagyobb legyen a távolság François de Chazeron és az nyomorult sorsuk között. Egyikük sem akart gondolkodni, megrészegültek a szabadság illatától, ami csak illúzió volt, de err l álmodoztak már két hete. Csak ez a törékeny remény tartotta bennük a lelket, hogy el lehet menekülni. Benoît nagyon rossz érzéssel ellopta apja megtakarított pénzét, és összekészített egy batyut, Isabeau pedig hamis nyomokat hagyott hátra a családjának. Azt remélték, hogy valahogy eljutnak Lyonig, s hogy ez sikerüljön, elhozták a tanyáról a két legjobb szamarat, ezeket fogják használni az úton, miel tt nekivágnának az erd knek, annak ellenére, hogy minden lépést l rettenetesen féltek, mert tudták, hogy az erd ben farkasokkal vagy útonállókkal találkozhatnak, akik kirabolhatják ket. Két órán keresztül azt hitték, szerelmük börtönébe zárva, hogy egyedül vannak a világon, aztán Benoît meghallotta a lódobogást. Sokan jöttek. Gyorsan elbújtak, elt ntek az út alján húzódó s bozótosban, de a szamaraikat az úton hagyták. Isabeau nem szólt, pedig folyton megbotlott a földre hullott száraz ágakban, s a tüskés bozót beleakadt a hajába, és felsértette a lábát. Csak ment, lihegve, ijedt tekintettel, és nem gondolt semmire. Még jobban megrettent, amikor meghallotta a kutyák ugatását. Igyekeztek még gyorsabban menni, és átgázoltak egy kis patakon is, hogy verítékük szaga ne vezesse nyomukra a kutyákat, de végül Isabeau nem bírta tovább, kimerülten összerogyott, és a bokáját dörzsölve sírva fakadt. Benoît letérdelt mellé, és gyengéden megcsókolta a nagy roha-

17

Mireille Calmel

násban kicserepesedett ajkait. – Menekülj! – súgta Isabeau. – Engem akar, téged nem fog üldözni. – Soha – mondta Benoît, aztán zokogását visszafojtva gúnyosan felnevetett: – Aki dacol vele, meghal! – Akkor ne hagyd, hogy megtegye velem… – könyörgött Isabeau, miközben egyre közeledtek az ugató kutyákkal körülvett felhajtók. Benoît keservesen nyelt egyet, és kereste akár a legkisebb kételyt is Isabeau szemében, de csak végtelen, tiszta szerelmet látott benne. – Egyikünket se kapja meg élve – mondta elszántan. Kihúzta magát, és el vett egy hosszú kést, amit maga készített és élesített erre az utolsó lehet ségre gondolva. – Hunyd be a szemedet, szerelmem – suttogta. Isabeau engedelmeskedett, de nem jött a halál. Amikor meghallotta a k re hullott kés pengéjének fémes hangját, kinyitotta a szemét, s meglátta a tántorgó Benoît-t, hátában egy nyílvessz vel. Üvöltve felült. Néhány méterrel Benoît mögött, nyílpuskával a kezében, kegyetlen és kielégült képpel Vollore ura állt és mosolygott. Isabeau többé nem sírt, nem is félt, tán nem is lélegzett, és nem is élt, pedig a szíve elszántan tovább dobogott, a szeme látott, és a vére összekeveredett ennek az embernek a vérével. Nem élt, nem létezett, amióta a szeme láttára akasztották fel a haldokló Benoît-t. Hogy elrettent példát állítsanak, harsogta François de Chazeron. Mert nem lehet dacolni, mert nem vonhatók kétségbe az úr jogai. Benoît szomorú halállal halt meg, nyilvánvalóan alárendelt helyzete gy zte le. Lelkében megnyugodva halt meg. Dacolt, és megfizetett érte. Ez így volt rendjén.


18

De Isabeau mindezt nem tudta elfogadni. Ezért halt meg is ugyanabban a pillanatban, amikor Benoît. Mintha az lélegzete is megállt volna örökre, amikor az a kötél megrándult. Nem volt per, nem volt ítélet. Csak az er joga érvényesült. Az uraság joga. A g g hitvány joga. És attól kezdve Isabeau mindent elfelejtett, mindent vagy még annál is többet. François dühét, perverzitását, rült tekintetét, a kezeit, amelyek hol gyengéden, hol durván érintették, a húsába vájt körmeit… Nem érzett, nem hallott semmit, nem ébredt fel benne semmi. Meghalt, amikor Benoît utolsó tekintetét látta. – Szükségetek lesz valami csalétekre a farkasemberetekhez! Adjátok rá egy szerzetes csuháját, és Montguerlhe tornyai alatt lökjétek ki az erd be! Huc de la Faye-t elöntötte a düh, amikor a szobába belépett, de lenyelte, csak a halántékán lüktettek az erek. François de Chazeron ekkor már több mint egy órája kínozta Isabeau-t. Mivel a lány nem kiabált, azt hitte, meghalt, pedig sápadt arcán csendesen csorogtak a könnyek. Huc szerette volna messze vinni, ápolni, meggyógyítani, hiszen még szinte maga el tt látta a gyönyör , vidám lánykát, aki Isabeau volt néhány nappal azel tt. Lehajtotta a fejét, és hallgatott. Dacolni egyenl a halállal. Ezt is megértette. Ez a szegény lány kiérdemelte az örök álmot; Huc nem hitte volna, hogy Isabeau túléli mindazt, amin átment. Odalépett a vérfoltos ágyhoz, és karjába emelte a meztelen testet. Isabeau parázsló vastól feldagadt bal mellén meglátta a címeres Chazeron-bélyeget. Ajkába harapott, hogy fel ne kiáltson, és kiment a szobából. Végtelenül szégyellte magát. Miután az rtorony tövébe állított strázsáknak megparancsolta, hogy amint meglátnak egy farkast közeledni, inkább vé-

19

Mireille Calmel

gezzenek a lánnyal, gyors léptekkel a közös ebédl be igyekezett, ahol Albérie zokogott a testes szakácsn keblére borulva. Gyengéden lefejtette róla, és nagy nehezen meggy zte a gyermeket, hogy jó lenne az uraság tébolygásait elkerülni és minél messzebbre menni, legalábbis addig, amíg ezen a birtokán tartózkodik. Épp elindult volna vele a Moutier-apátságba, de hirtelen megtorpant. És a nagyanya? Ez a Turleteuche származék, akit François ugyancsak nem szeretett? Huc de la Faye elharapott egy káromkodást, felkapta kislányt, lóra ült vele, és miközben François de Chazeron a montguerlhe-i kastély tornyából áldozata összetört alakját leste, Huc szélsebesen elvágtatott Fermoulyba, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét. Ott viszont látnia kellett, hogy hiába sietett, nyoma sem volt az öregasszonynak, mintha legalábbis köddé vált volna, vagy felszívódott volna a kandalló kuckójában. Amikor meglátta a nagyanya kötését a földön, egy szék el tt, amit kihúztak az el térb l, egy percig azt hitte, hogy talán François de Chazeron megel zte, de ezt az eshet séget rögtön elvetette. Ezt is csak rá bízta volna. Különben is annyira el volt foglalva Isabeau megkínzásával, hogy biztos nem jutott ideje még a családjával is foglalkozni. Kérdezte Albérie-t, de csak mosolygott, megvet n, mintha valami kimondhatatlan titok re lenne. Huc de la Faye nem er sködött. Meg volt gy dve róla, hogy az öregasszony biztonságban van. Ett l kezdve csak arra volt gondja, hogy az árva Albérie-t megóvja. Isabeau nem tudta volna megmondani, mikor kezdte el érezni, hogy fázik. Hirtelen jött ez az érzés, hevesen, és fájt is, igen, végtelenül fájt. Felemelte a fejét. Az összes söd fekete felk rát zték magukat Auvergne hegycsúcsaira, de közöttük ott


20

mosolygott megbocsátón az alabástromszín telihold. Isabeau csak ekkor vette észre, hogy hason fekszik egy patak sáros medrében, a kastély legküls kerítésén kívül, és nem emlékezett másra, csak François kegyetlen tekintetére, ahogy a melle fölé hajol, miközben a hasára nehezedve, nyögve, röfögve dolgozik. Ez a fájdalom hozta vissza az életbe. És ugyanabban a pillanatban fény csíkozta be a haragos éj felh it, és megvilágított egy nyílást a hegyek falában, majd a szinte azonnal lezúduló zápor csapkodni kezdte a testét, mintha le akarná mosni róla a csúf sebeket. Még mindig úgy érezte, hogy teste minden porcikáját szétdúlták, összetörték, szétmorzsolták, de nem érdekelte. Miközben körmeivel a sárba kapaszkodva elkezdte vonszolni magát az imént látott barlangnyílás felé, egyetlen szó, egyetlenegy szó járt a fejében, amely gyógyírként hatott a sebeire: Bosszú. Bosszú. François de Chazeront a zivatar visszakényszerítette az rtorony belsejébe, de amikor egy vad üvöltést hallott, felpattant, és perverz tekintettel pásztázta a sötétséget, de nem látott mást, csak a vihar tépte haragos erd t. Visszahúzódott, de elégedett volt, élvezte, hogy kiélheti minden szeszélyét. Arra gondolt, hogy másnap visszatér Vollore-ba. Közben az egyik kezét hanyagul végighúzta csepeg öltözetén, aztán elkerekedett szemmel nézte a tenyerét, ott voltak rajta kegyetlenségének szomorú maradványaiként Isabeau barna hajszálai, de ezeken kívül, mint valami gúnyos sátáni nevetés, ott csillogtak a szürke farkas sz rszálai is.

Els

Az ember szinte azt mondhatta volna, hogy minden sötétséget magába szívott a zörg , süvölt , rázkódó, patakzó, örvényl forgatag. Mintha az lett volna a cél, hogy ezen a hetek óta áztatott és elárasztott földön semmi ne maradjon teljes, szilárd és egész. A litánia alatt támadt fel a szél, és az éjszaka még békésen felt zött néhány csillagot a köpenyére. De aztán jöttek a felk, beborították az eget, és attól kezdve semmi nem dacolhatott a Mindenható haragjával. A farkasok megbújtak titkos vackaikban a hegyek között. Az emberek pedig minden reccsenésre, szakadásra egész testükben reszketni kezdtek. 1515 októberének azon az éjszakáján az orkán uralkodott. Alig néhány hét telt el a marignani csata óta, amely I. Ferenc francia királynak a milánói herceg fölött aratott gy zelmével végz dött. – Húzzátok! Rajta, húzzátok, a pokolba is! – dühöngött Huc de la Faye. Érdes tenyerébe köpött, és is segített a parasztoknak meg a favágóknak, akik a fatörzs köré tekert vaskos kenderkötél fölé hajolva minden erejükkel azon voltak, hogy megmozdítsák a fakolosszust. Húszan voltak, a környék leger sebb emberei, akik hajnal óta azon fáradoztak, hogy kiszabadítsák a felhasogatott tet t a faágak, s t egész törzsek alól. Ez rendkívül nagy


22

er feszítést igényelt. Egy több száz éves öreg tölgy d lt rá a vollore-i kastély egyik tornyára, és nem szégyellte fülsiketít recsegések közepette magával söpörni a kastély tet zetét és ácsolt gerendázatát. A tiszteletre méltó öreg fa ágainak felhasogatása az egész napot igénybe vette, míg végül a kastély egy óriás pózna alatt álló tátongó romhalmazhoz hasonlított. Most már csak függ legesre kellett állítani a megd lt fatörzset, hogy teljesen kiszabaduljon alóla az épület. Huc de la Faye káromkodott, és megint összeszedte minden erejét. A háznép aggódva és imát mormolva figyelte a félelmetes man verezést. – Jön már, jó uram, istenemre, mozdul! – sziszegte a foga között egy herkulesi termet alak. Halántékán vaskos kék ér lüktetett. – Húzzátok! Húzzátok! – válaszolta izzadtan, kivörösödött arccal, mérgesen Huc. A veríték csípte a szemét. Végül a törzs lassan, akár egy nagy hajóárboc, felemelkedett, s a köteleket húzó húsz ember hirtelen hátrálni kezdett. – Fordulj! Forduljatok! Vissza! – üvöltötte Huc, miközben a favágók egyetlen lendülettel eltérítették a törzs zuhanásának irányát, hogy minél messzebb essen le az épülett l. Ugyanabban a pillanatban el is engedték, és diadalordításuk összekeveredett az ázott földre zuhanó fatörzs recseg hangjával. Huc de la Faye a kötélt l sebes tenyerével megtörölte izzadt homlokát, aztán egy öleléssel megdicsérte a favágók mesterét. – Szép munka volt, Béryl, szép munka volt! – A mindenit! De fárasztó is volt, és nagyon megszomjaztam – válaszolta a favágó, és száraz nyelvével nagyot csettintett. – Hé, kastély! – kiáltotta vidáman Huc. – Hozzanak bort ezeknek az embereknek, de gyorsan!

23

Mireille Calmel

Néhány szolgálólány azonnal eliramodott, még a szoknyájukat is felkapták, hogy jobban tudjanak futni. Ezalatt a férfiak lefejtették a köteleket a fatörzsr l, és odahengerítették a kastély patakjában hever többi kivágott törzs mellé. Béryl a tenyerébe köpött. – Szomorú látvány! – dörmögte. Huc nem szólt, csak bólintott. Romos kastély, összetört ablaküvegek, a parkban legalább tíz összeroncsolt vagy gyökerestül kitépett fa: erre ébredtek azon a reggelen az orkán után. De ilyen volt az egész környék. Az erd úgy nézett ki, mint egy tüzeléshez el készített farakás. A sok rommá lett házat is újjá kell majd építeni, arról nem is beszélve, hogy mennyi a halott és a sebesült. Az utóbbiakat a csodával határos módon épen maradt Moutier-apátságba szállították. Huc odalépett az egyik apród elé, aki tálcán hozta a boroskancsót meg az ivóedényeket, aztán minden szertartásosság nélkül felemelt egy nagy cserépkupát, a szájához emelte, hogy kiszáradt torkát leöblögesse, majd a fülénél fogva Bérylnek nyújtotta, aki vágyakozva nézte, amikor nagy, hangos kortyokkal nyelte az üdít vörös italt. is enyhítette a szomját, miközben Huc elküldte a maradék italt a többi favágónak, akik nem pihentek, egy percre sem hagyták abba a munkát. – Mennem kell jelentem – sóhajtotta Huc, amikor szótlan társa egy csuklómozdulattal lefelé fordította az üres kupát. – Elkísérem. Jobb, ha ketten vagyunk – jegyezte meg Béryl kényszeredett mosollyal. Huc egy vidám kacsintással megköszönte az aggódó ajánlatot. k ketten már nagyon régen ismerték egymást, és tudták, hogy uruknak milyen rossz természete van. Bizony, rossz természete volt, és ezen a reggelen olyan förtelmes hangulatban volt, hogy még nem is mutatkozott.


24

– Na gyerünk, komám! – vetette oda Huc, és a kastély épen maradt szárnya felé indulva megszaporázta a lépteit. François de Chazeron két kezét a háta mögött szorosan összekulcsolva rótta a köröket az egyetlen szobában, amelyben épek maradtak az ablakok. – Ne nyafogjon már, legyen szíves, mert idegesít! – állt meg dühöngve már isten tudja, hányadszor, megfélemlített fiatal felesége, Antoinette el tt. Az asszony az éjszakai orkán alatt azt hitte, elérkezett az utolsó órája, és komornáival a vártoronyban álló nagy asztal alatt keresett menedéket. Ott aztán úgy ordított félelmében, hogy még a pincébe bújt apródoknak is hasogatta a fülét, hát még a férjének, aki dacolva az elemekkel, az ablakban állt, és az arcába kapta az üvegszilánkokat, amikor a tölgyfa végigsöpörte menedékük falát. François arcát alvadt vért l barna barázdák borították, Antoinette felnézett rá, és ahelyett hogy megnyugodott volna, még görcsösebb zokogásban tört ki. François érezte, hogy az arca kivörösödik a düht l. Már nem bírta tovább ezeket a n i kitöréseket, de azért igyekezett uralkodni magán. – Megmenekültünk, Antoinette, tehát most szedje össze magát, az isten áldja meg! – sziszegte a foga között. – Rangjához méltón kell viselkednie. Ön a ház úrn je! Fegyelmezze magát! Most nincs id jajgatni és siránkozni, ezt jól jegyezze meg! – De én nem jajgatok – csuklott Antoinette –, én igyekszem imádkozni, ó igen, igyekszem… – er sködött a szerencsétlen, és megint csak zokogott. François odarohant a fotelhez, amelyben az asszony ült. Belekapaszkodott a karfájába, arcával egészen közel hajolt Antoinette-hez, és úgy mondta: – Akkor igyekezzen csendben imádkozni! Nem hagy gon-

25

Mireille Calmel

dolkodni! Antoinette az orrához emelte a zsebkend jét, és a fejét rázta, a szeme tele volt könnyel. Igen, a férjének igaza van, teljesen igaza van, de ami történt, sok volt. Ebben a pillanatban lépett a szobába Huc de la Faye és Béryl. François felállt, és szembefordult velük. k egy dühkitörést vártak, de a két ember érkezése most érdekes módon megnyugtatta a vár urát. Határozott léptekkel odament hozzájuk. – A legjobbkor jöttek – mondta elégedetten. – Mentsenek meg! És anélkül hogy egy pillantást vetett volna bájos feleségére, akit l most végre megszabadulhatott, kisietett a szobából. A saját szobája felé igyekezett. Huc de la Faye és Béryl követték. – Több hétre lesz szükség, hogy a tet ácsolatát rendbe tegyük, utána a megrongálódott falakkal kell foglalkozni, és csak azután lehet a bels tereket újjáépíteni – mondta Béryl, miután részletesen felsorolta, milyen károk érték a kastélyt. – Ne felejtsük, hogy jó néhány út is el van zárva, pedig ezekre szükségünk van, hogy az embereknek segíteni tudjunk. És még ha sikerül is összecs dítenünk a legjobb mesterembereket, ácsokat, k veseket, tet fed ket, asztalosokat, félek, akkor se leszünk készen a kemény tél beállta el tt. Vollore ura a fejét csóválta. Untatta ez az egész, de nem volt más választása, mint felsorakozni e két ember mellett, akik már tizenöt éve szolgálták, és mindig csak dicséretet érdemeltek. Mivel csak Montguerlhe-t és a Moutier-apátságot kímélte meg az orkán, a károsultakat és szerencsétlenül járt embereket erre a két helyre kellett menekíteni. Csakhogy a nagyúr nem akarta megosztani lakhelyét a „cs cselékkel”. – Mi van Thiers-rel? – kérdezte Huct l. – A bazilika elég jó állapotban van, és a két templom is,


26

ahogy a hírnökeink mondják. – Helyes. Nagyon helyes. Akkor a legrászorultabbakat ezekre a helyekre kell elszállásolni. Ahhoz nem lesznek sokan, hogy imádkozzanak. Én visszavonulok Montguerlhe-be az embereimmel, ahogy ez kötelességem. Huc de la Faye már várta ezt a döntést, és figyelmeztette is a feleségét, Albérie-t, hogy készítsenek odaát szállást a nagyúrnak. De mindezek ellenére akaratlanul is beleremegett. François de Chazeron már tizenöt éve nem tette be a lábát Montguerlhe-be. Mintha így akarta volna távol tartani magától annak a téli éjszakának a mocskos emlékét, amikor Isabeau-t kidobta az erd szélére, hogy a farkasok martaléka legyen. Hajnalra semmi nem maradt bel le és az úr b néért egyedül Huc fizetett, aki ígéretéhez híven pártfogásába vette Albérie-t, t felajánlotta, elveszi feleségül, csupán azért, hogy megvédje minden buja próbálkozástól. Bele is szeretett, pedig a lány zárkózott volt, és ugyanolyan hideg, fémes tekintettel nézett rá évek múlva is, mint azon az átkozott napon. Nemigen emlékszik rá, hogy valaha is látta volna mosolyogni, kivéve azt a pillanatot, amikor megígérte, hogy soha nem fogja arra kényszeríteni, hogy megossza vele az ágyát, és egyedül csak rajta múlik, mikor akarja elveszíteni a szüzességét. Albérie soha nem ajánlotta fel magát, Huc pedig belenyugodott, hogy csak gyám lesz a férj szerepében. Egyedül attól félt, hogy François egyszer élni akar a jogával. De ellentétben Isabeau-val, Albérie arcában, kék szemében és a tekintetében volt valami vadság. François de Chazeron kérdez sködés nélkül megáldotta egybekelésüket. Huc néha azon gondolkodott, hogy egyáltalán emlékszik-e François, ki is Albérie. François de Chazeront önmagán kívül semmi nem érdekelte. – Van valami más, Huc? A nagyúr hangja riasztotta fel merengéséb l az intéz t.

27

Mireille Calmel

Gyorsan válaszolt: – Nincs, nagyuram. Estére minden meglesz, ahogy kívánta. – Helyes. Akkor rajta! Huc és Béryl meghajolt és eltávozott. Mindegyik ment a maga dolga után. Estefelé a vollore-i urasági kastélyból málhákkal megrakott hosszú szekérkaraván indult el a montguerlhe-i er dítmény felé. A sor elején François ment a feleségével és embereivel. Albérie megszúrta az ujját a foltozót vel, és már szitkozódni kezdett volna, de elfojtotta. Mellette, egy kézzel faragott széken Antoinette de Chazeron ült ernyedten, magába mélyedve, saját gondolataival elfoglalva. hímezgetett. A fiatalasszony a világ minden kincséért meg nem törte volna a csöndet, Albérie pedig irtózott attól, hogy beszédbe elegyedjen a kastély úrn jével, még ha bizonyos mértekig vonzónak és rokonszenvesnek találta is. Tizenöt éve úgy döntött, hogy mindent gy löl, ami François de Chazeronhoz tartozik, és ehhez azóta is tartotta magát. Elrejtette a mosolyát, minden boldog pillanatát, és a külvilágnak nem kínált fel mást, csak valami kényszeredett arckifejezést és fémes kék szemének kérlelhetetlen ironikus ragyogását. Így attól is megóvta magát, hogy valaki belebolonduljon. Nem is érdekl dött iránta senki. Akárcsak a nagyanyja, is nagyobb egyetértésben volt a farkasokkal, mint az emberekkel. – Gyereket várok. Albérie nem válaszolt azonnal Antoinette félénk, cingár hangú közlésére. Csak amikor köhintett és megismételte, akkor emelte fel a fejét. A szíve hevesebben vert. – Igazán? – kérdezte kényszeredetten. – Legalábbis azt hiszem – tette hozzá Antoinette, és az ajkába harapott, mint aki már sajnálja, hogy ilyen bizalmas volt.


28

Néha kifejezetten félt Albérie-t l. Ez teljesen megmagyarázhatatlan volt. Hiszen a fiatalasszony nagyon jól ellátta Montguerlhe-ben az intéz feleségének szerepét, senki nem mondott rosszat a munkájáról, és urait is becsülettel szolgálta az eltelt hét alatt, amióta az er dítménybe költöztek. Antoinette többször is megpróbálta feloldani Albérie tartózkodását, de mindig csak a kimért udvariasságba ütközött. Arról nem is beszélve, hogy amint megjelent François, a fiatalaszszony azonnal távozott abból a szobából. – Urunk nagyon elégedett lesz, ha megtudja a hírt – mondta udvariasan Albérie, miközben jéghideg ujjai beleszúrták a t t az anyagba. – még nem tudja. Az utóbbi események miatt olyan ideges, hogy nem merem megmondani neki. – Nagyon okosan teszi. Rideg volt a hangja. Nagyon is rideg. – Gondolja? Antoinette arcára kiült a pánik, és Albérie is megbánta az el bbi szavait. Az arca megváltozott, együtt érz n elmosolyodott és helyesbített: – Mindkett jüknek komoly megpróbáltatás volt ez az orkán. És lehet, hogy a rosszullét talán csak a nagy z rzavarnak és az érthet nyugtalanságnak a következménye, meg az aggodalomé, az ablakaik alatt gyülekez szerencsétlenek látványa miatt. Véleményem szerint jobb még türelemmel várni egy kicsit. Antoinette néhány pillanatig fürkészve figyelte Albérie arcát, aztán a fejét csóválta. Minderre nem gondolt. – Biztosan igaza van. Okosabb várni, miel tt az ember ilyet állít… Úgy szeretnék egy fiút adni neki… Albérie ideges lett, de nem mutatta. Nem akarta hallani ennek a n nek a nyavalygását. Ha elvesztené ezt a terhességet, csak a férjére haragudhatna érte, a kegyetlensége, a g gje, ön-

29

Mireille Calmel

teltsége miatt. Az átok rajta van, és , Albérie, a kisujját nem mozdítaná azért, hogy ne teljesedjen be Vollore urán. Albérie hozzátartozói már hosszú ideje várják, hogy bosszút álljon az apjáért, akit François öletett meg, és az egész tönkretett családért, amelynek a világtól elzártan, észrevétlenül kell élnie. Albérie-t hirtelen elöntötte a harag, halántéka lüktetett, és alig tudott nyelni. Ó, nem, Antoinette nem felel s a tragédiáért, nem is tudja, hogy mi történt, hiszen még csak három hónapja felesége a környék urának. Az nevüket pedig már rég kihúzták Fermouly lakosainak nyilvántartásából, s apjának már az emléke sem él. Akkor, akár az családjuk, François is örökös nélkül halna meg. És Antoinette megszabadulna, akárcsak az egész környék. Albérie úgy ítélte meg, hogy a pillanat kedvez a kibúvóra. Menekülése szemérmességnek fog t nni. Letette munkáját a zsámolyra, és kiment a szobából. A szíve érzéketlenebb volt, mint valaha. Egy pillanat leforgása alatt szeretett volna messzire futni, nagyon messze elmenekülni e fojtogató falak közül; el az intéfeleség mindennapi tennivalói el l, amelyek Huc mellett feladatává váltak, a tisztelet el l, ami kijárt a nevének és címének a garnizonban és az egész környéken. Amikor becsukta maga mögött a nehéz kaput, szeretett volna egész súlyával nekirontani a falnak. Hátravetette a fejét, szaporán vette a leveg t, és ujjaival a hézagokba kapaszkodott. Huszonhat éves volt, de nagyon öregnek érezte magát. És nagyon fáradtnak. Nem, az nem létezik, hogy ennek csak a düh lenne az oka – értette meg hirtelen. – Hiszen ma éjszaka lesz a teli hold. Marták a szemét a könnyek. Jól ismerte ezt az alattomos fájdalmat a végtagjaiban, ezt a vadállati gy löletet, amely, ahogy múlnak az órák, fokozatosan elárasztja majd, míg végül a szó szoros értelmében vérszomjassá válik. Igen, a szájában is


30

érzi. És ez most valóban kezd dik, el ször a hasán, amelyet egyszer csak elborít a sz rzet, majd ugyanígy a lábát és a karját is. Azután mindene fáj, annyira, hogy ordítania kell, s ezalatt az egész teste összecsavarodik, aztán megnyúlik, megváltozik, már nincs is benne semmi emberi, de közben mégse felejti el, hogy ki is , és hogy mindez miért van. Albérie egyre vadabbul belevájta körmeit a k falba, de aztán megnyugodott. Így, farkassá változva, felkeresheti az övéit. És ezen kívül semmi nem volt fontos. Huc de la Faye szomorú tekintettel könyökölt rá az osztott ablak íves keresztez désére. Montguerlhe fölött lassan lement a nap, és pirosra festette a patakot, amelynek partján békésen legeltek a bárányok és a tehenek. Az utóbbi hetekben úgy el volt foglalva, annyit segített Bérylnek és az embereinek, hogy csaknem elfelejtette, mi is vár rá ezen az éjszakán. Pedig így volt ez minden teliholdas éjjelen már tizenhárom éve, azóta, hogy felfedezte Montguerlhe szörny titkát, és megígérte, hogy hallgatni fog róla. 1500 szeptemberében, azon a szerencsétlen éjszakán, amikor Albérie-t a Moutier-apátság gondjaira bízta, Huc visszatért Montguerlhe-be, és azt remélte, hogy a vihar elkergette a farkasokat, és Isabeau életben maradt. Amikor látta, hogy az rség már nincs a helyén, és François is bezárta az ajtaját, lerohant a zuhogó cs be, de Isabeau nem volt sehol, csak véres köpenye hevert a fal tövében. Huc még átkutatta a bokrok alját, aztán lemondott róla. François Chazeron reggel nem mutatkozott, amib l arra is lehetett következtetni, hogy talán furdalja a lelkiismeret. Igaz, arra hivatkozott, hogy Vollore-ban várják, öszszecsomagolta a holmiját, és nem akart tovább foglalkozni a történtekkel, még azt is megjegyezte, nem hiszi, hogy lenne még akár egyetlen ördög is a környéken.

31

Mireille Calmel

Néhány héttel kés bb egy nagyobb összeg adományt küldött a Moutier-apátságnak az új kápolnára. Azok emlékére – közölte –, akik a vadállat karmai között vesztették életüket. Az új évszázad kezdetét l François de Chazeron hallgatásba burkolózott, és még kevésbé foglalkozott a földjeivel és embereivel, mint valaha. Minden idejét bezárkózva töltötte, kivéve amikor Clermont-ba ment, vagy a királyi udvarba, ahová a családja már régóta bejáratos volt. Senki sem tudta, mit gondol, és mit csinál kastélya toronyszobájában, sem azt, hogy miért száll fel néha kora reggel émelyít , orrfacsaró füst a kastély tornyából. Id nként nagyon különös személyeket látott vendégül, akik b csuklyák alá rejtették arcukat, de sose maradtak egy hétnél tovább. Huc már rég lemondott arról, hogy elszámoljon neki a folyó ügyekr l, és Guillaume de Montboissier apát úr segítségével úgy irányította a birtokot, ahogy tudta. Évente kétszerháromszor el fordult, hogy gyerekek t ntek el a környéken, de úgy, hogy nyomuk sem maradt. Moutier f apátja arra hivatkozott, hogy a thiers-i hegyek nagyon alattomosak, és akik könynyelm en elkalandoznak azokban az erd kben, könnyen a farkasok áldozatává válhatnak, ezért nem is érdemes más magyarázatot keresni ezekre az esetekre. Még hozzátette, hogy régen se volt ritka egy-egy ilyen tragédia. De Huc kételkedett. Sokféle szóbeszéd járt a környékbeli parasztok között. Azt híresztelték, hogy François kereskedik az ördöggel, és hogy az gyerekeiket ajánlotta fel áldozatul. Az intéz nemigen hitte a parasztok babonás meséit, mégis valami megfogalmazhatatlan kellemetlen érzés fogta el, ahányszor csak a vollore-i kastély tornyának vastag falaira esett a tekintete, vagy a kulcsra zárt toronyra, ahová a környék ura eltemette magát. Aztán, ahogy múlt az id , már csak nevetett régi éretlen félelmein, és többé nem foglalkozott mással, csak Albérie-vel. A


32

környék többnyire békés volt, és a mindennapok is úgy zajlottak, hogy szinte el is feledték már a farkasember legendáját. És akkor elkezd dtek ezek az undorító b ntettek. A dráma után pontosan három évvel, Guillaume de Montboissier halála másnapján, a montguerlhe felé vezet úton, egy teliholdas éjszakán történt. Aztán a következ telihold idején megint, úgyhogy ezután Huc már nem hunyhatta be a szemét. Albérie ekkor már tizennégy éves volt, és Huc egy fonott ezüst karköt t ajándékozott neki, meg egy mogyorótortát, hogy valamivel kimutassa ragaszkodását. A lány furcsán fogadta, mintha látszólagos ridegsége mögött egy másik valaki is lenne, akiben fellángol valami… Lesütötte a szemét, illedelmesen megköszönte, s miel tt sarkon fordult volna, hogy faképnél hagyja, látszott, hogy legalább úgy szeretne gyöngédséget mutatni iránta, mint amennyire menekülni volna kedve. Huc még azt is mondhatta volna, hogy Albérie megbocsátotta azt a halálos ütést, amelyet az édesapjára mért, pedig még mindig nem tudta magának megbocsátani. Ahogy múlt az id , egyre kevésbé értette, hogy attól az ütést l miért esett össze holtan Armand Leterrier. Hiszen er s, robusztus ember volt, aki nem riadt vissza a nehéz testi munkától, Huc pedig nem akart nagyot ütni, ahogy csak tudta, visszatartotta magát. Hogy magyarázhatná meg Albérie-nek, hogy nem akarta az apja halálát, egyszer en csak engedelmeskedett az uraságnak, mert attól félt, t is megbünteti? Nem talált erre megfelel szavakat. Ezért hát lemondott arról, hogy elmondja, talán majd az id segít, s ha szeretettel, szerelemmel veszi körül a lányt, talán egyszer elfelejti. Albérie közben szép csendben fiatal lánnyá érett, rendben elvégezte a munkát, amit a konyhában rábíztak, és ritkán mutatkozott a közös ebédl ben, ahol az rség legényei kedvesen ugratták, hogy jobban tenné, ha kicsit igyekezne, és megpróbálna tetszeni Hucnek, az intéz nek. Albérie soha többé

33

Mireille Calmel

nem látta François de Chazeront, nem kérdezte, hogy megtalálták-e valaha n vérét, Isabeau-t vagy a nagyanyját. Csak a szeme volt beszédes, ha a tekintetük találkozott, és Huc ilyenkor elfordította a fejét, mert úgy érezte, hogy a folytonos miértre nem tudott volna válaszolni, legfeljebb csak a saját dühét és az urával szemben táplált haragját tudta volna Albérie-vel megosztani. Egyébként Albérie-t is féltette a környéken ismét pusztító állítólagos vadállattól, s hogy t is megóvja, elhatározta, hogy véget vet az egyre szaporodó mendemondáknak, híreszteléseknek, és végre kinyomozza, hogy mi az igazság. Egy este, sötét köpönyegbe burkolózva kisurrant a falakon túlra, alakja beleolvadt az erd re boruló sötét felh k árnyékába. Nyílpuskáját szorongatva lassú léptekkel haladt el re az út menti bokrokat súrolva, éppen azon az úton, amelyen Clermont fel l érkeznek az utazók, és ahol a farkas már pontosan két alkalommal lecsapott. Nem kellett sokáig várnia. Úgy érezte, hogy az állat a semmib l bukkant el , és megállt éppen szemben vele. Habos nyál folyt a szájából, és fenyeget en el villantak a fogai. Huc habozás nélkül felajzotta az íjat, és hogy véget vessen a rettegésnek, a szürke prémre célzott. Biztos volt benne, hogy az állat nekitámad. De aztán leengedte a karját, és a lélegzete is elállt. Néhány lépésnyire t le egy ráncos, görnyedt emberi alak bukkant fel a holdfényben, és elindult az állat felé, amely közben az íjat figyelve, majd nyöszörögve hátrálni kezdett. Amikor az állat és az emberi alak egymás mellé értek, Huc felismerte Turleteuche ráncos képét, amint szánakozó vigyort vet felé, miközben továbbra is makacsul a farkas fémesen csillogó kék szemét bámulta. Aztán teljes sötétség szakadt erre a képre, és hatalmas mennydörgés verte fel a csöndet. Amikor a hold újra megjelent két felh között, az út üres volt, Huc ott


34

állt kiszáradt szájjal, lihegve, remeg lábakkal. Még hosszú percekig ott maradt, és meredten figyelte a meg-megmozduló k ris- és gesztenyefákat, nézte, ahogy az ágaikat a csúcsuktól le a törzsükig meglengeti a közeled vihar szele, mintha csak el akarná ringatni ket egy hosszú rémálom után. Aztán, amikor lehullottak az els nehéz es cseppek, Huc elindult visszafelé az úton. Most már nem rejt zködött, komor volt és hideg, egy szava nem volt az rszemhez, aki pedig elégedetten nyugtázta, hogy élve tért vissza. Fölment a lépcs k során, megállt Albérie szobája el tt, ott topogott, egyik lábáról a másikra állva. Valóban szeretné ellenrizni, hogy igaz-e, amit iszonyodva elképzelt? Mivel szinte bizonyos volt a válaszban, belökte a nehéz ajtót, tudta, hogy nyitva lesz, és fejét a két keze közé szorítva levetette magát az ágyra. A szoba üres volt, és az éjszakában a viharban is nyitva maradt ablakokon keresztül behallatszott az üvöltés. Egy farkas üvöltött szörnyen, halálosan. Amikor a hajnal els sugarai bearanyozták az ablakkal szemben álló toalettasztal tükrét, Albérie a kémény belsejébe épített átjáróból bukkant el . Huc nem aludt. A lány dúlt arccal, karikás szemmel lépett elé. Huc az ajkába harapott, és eszébe jutott két korábbi reggel, amikor ugyanilyennek látta. De ezúttal a szeme vörös volt, és még fáradtabbnak látszott. Albérie sírt. Ahogy a lány közeledett hozzá, Huc felkelt, és önkéntelenül kitárta a két karját. Albérie egy pillanatig tétovázott, majd zokogva a karjába vetette magát. Aztán, három év múltán el ször, beszélni kezdett, és elmondta családja szomorú történetét. sanyja, a Turleteuchenek nevezett boszorkány, akit megöltek, titokban bizonyos titkos pogány szokást követett a nyári napéjegyenl ség idején, ami abban állt, hogy közösült egy farkassal. Albérie nagyanyja, aki egy ilyen természetellenes egyesülés gyümölcse volt, külö-

35

Mireille Calmel

nös képességgel született: egyszerre volt farkas és ember, és egy utódjára tovább örökíthette a két lény legjobb tulajdonságait. Így élt Amélie Pigerolles az emberek között, és vérszomját minden telihold idején kecskék és bárányok vérével oltotta. Aztán megtörténtek azok a véres események, a b n, amit a környékbeliek a farkasembernek tulajdonítottak, és , a fermoulyi kislány, aki semmit nem tudott err l az átkozott történetr l, ekkor követte el a hibát azzal, hogy amikor egyszer észrevette az állatot, beszélt róla, és felkeltette François de Chazeron figyelmét és gy löletét a család iránt. Igen, , Albérie okozta az egész család vesztét. És ennek a b nnek a tudatában élt egészen az elmúlt hónapokig. De egyszer, amikor épp a feny rigóknak állított fel kis csapdákat, a nagyanyja, akit halottnak hitt, egyszer csak megjelent el tte egy erdei ösvény fordulójában. Turleteuche magával vitte t a hegyekbe, oda, ahol a tragédia után Isabeau-t ápolta türelmesen, és a kislányt, akit Isabeau a farkasok között hozott a világra 1501. szeptember 24-én. És Turleteuche ekkor rábízta a titkot. Elmondta, hogy már halott, nemsokára távozik, és hogy hatalmát ezentúl Albérie birtokolja. Isabeau-nak ebb l az örökségb l nem jutott más, csak egy szürke sz rcsomó a nyakán, a haja tövében, és nem tud átváltozni. „De, te Albérie, te igen, mondta, te az én fajtám vagy. Ezt a születésed óta tudom, és a kamaszkorral ez hamarosan jelentkezni is fog.” Albérie el ször örült, hogy rátalált a n vérére, nagyanyjára meg arra a kis vadon él lánykára, Loraline-ra, aki az unokahúga volt, és egy Cythar nev farkas lábai között aludt. Aztán megrettent, de Turleteuche tanácsokkal látta el és irányította. Az els három alkalommal emberi vérre volt szüksége, de aztán csökkent a szomjúság, és már megelégedett nemes vadakkal vagy bárányokkal is. Nem volt mit l tartania. Attól kezdve végre volt családja. És annak ellenére megnyugodott, hogy Isabeau tekintetében néha furcsa


36

fényeket látott, és nem tudta volna megmondani, hogy a gy lölet vagy az rület izzik-e benne. Aztán Turleteuche megmutatta azt a föld alatti utat, amely Albérie szobájából a közeli erd be vezetett. Huc szemrebbenés nélkül hallgatta Albérie-t, de az ereiben megh lt a vér, és a karján, amellyel felesége vállát átölelte, felborzolódott a sz rzet. Albérie szorosan mellette ült a nyúlprémmel letakart ágyon. A cserzett b r szaga egy pillanatra hirtelen visszaidézte Huc lelki szemei elé a vicsorgó farkas látomását. Albérie, mintha olvasni tudott volna a gondolataiban, odafordult hozzá, és a szemébe nézett. Zavart volt a tekintete. – A szagod – mondta –, a szagod állított meg. És akkor valami, ami az ösztönöknél is er sebb, meghátrálásra kényszerített. Ezen az éjszakán én is Turleteuche lettem, megkaptam ezt a farkasasszony nevet, amit az sanyám viselt. Csend borult rájuk, és ezalatt kérdések százai tolultak fel Huc agyában. De nem tett fel egyet sem. Aztán egy halk, remeg hangocskát hallott: – Ölj meg engem – mondta Albérie –, csak ne add ki a családomat Vollore urának… Huc a két tenyere közé fogta Albérie arcát, a szíve fájdalmasan összeszorult. És miel tt homlokon csókolta volna, halkan azt suttogta: – Soha! Soha! Amíg élek, soha! – Huc, nagyuram? Huc felpattant. Nem emlékezett rá, hogy kopogtak volna, vagy hogy a szolgálólány köhögött volna az ajtó el tt. – Huc, nagyuram! – er sködött tovább a hang, mialatt Huc próbálta felrázni az emlékezetét, és próbált mosolyogni. – Itt van François urunk, és mindenfelé keresi, hívatja. Úgy

37

Mireille Calmel

nik, nagyon haragos, hogy sehol nem találja – mondta magas, énekl hangon a lány. Huc most különös módon örült ennek. Felkelt, idegesen felnevetett, és követte a fiatal n t. François de Chazeron visszatért Montguerlhe-be, és valami azt súgta az intéz nek, hogy eljött a leszámolás ideje.

Második

Antoinette de Chazeron egymásba forgatva dörzsölgette szép fehér kezeit, de hiába próbálta felmelegíteni ket, a legkisebb meleget se tudta ereibe varázsolni. A szegények menetének élén haladt, közvetlenül Huc de la Faye és Moutier új f apátja, Antoine de Colonges mögött. A sok kenyeret, amit szétosztottak, mind süttette az embereivel. Amióta hatalmába kerítette François hideg szépsége, s kés bb megillet dve igent mondott, amikor a nagyúr megkérte a kezét, ezt a feladatot mindig a legjobb tudása szerint igyekezett elvégezni. A nagyúr, amíg udvarolt, tele volt buzgó igyekezettel, figyelmes volt, tapintatos, ráadásul úgy t nt, nem érdekli Antoinette hozománya és az sem, hogy a szülei rokonságban vannak Bourbon herceggel. Akkor csak Antoinette társasága, közelsége csábította. A tizenhét éves ifjú hajadon pedig boldog volt, hogy egy ilyen büszke nagyúr felesége lehet. De néhány hónap elég volt a kiábránduláshoz. A thiers-i táj rettenetes volt, sötét, és olyan messze volt Párizs… Antoinettenek sokszor eszébe jutottak kedves trubadúrjai, a nyüzsg piacok az akrobatákkal meg az átkozott költ k, akik pamfletjeikkel a pimaszság fátylába burkolták a várost, és hol megnevettették, hol felidegesítették az udvart. Vollore szomorú hely volt. Rendezhetett ugyan ünnepségeket, de a rokonok és ismer sök azonnal elutaztak, amikor beállt a tél, amely börtönébe zárta az Auvergne vulkánjai közé szorult

39

Mireille Calmel

thiers-i tájat. François végtelen hosszú napokat, heteket töltött a lakótornyában, ahová Antoinette-nek nem volt szabad belépnie; a fiatalasszony csak egyszer volt boldog, mégpedig akkor, amikor a sok várakozástól fáradtan és kiábrándultan meglátogathatta anyját és n véreit. De amint visszatért, a férje azonnal megtiltotta, hogy ismét elmenjen. François nem t rt ellentmondást, nagyhangú volt és elbizakodott, és azt követelte, hogy az övéi elégedettek legyenek a sorsukkal. Egy este, már ágyban voltak egy rövid szeretkezés után, amikor Antoinette arról panaszkodott, hogy úgy érzi, François már nem érdekl dik iránta, és azt is mondta, hogy már nincsenek is illúziói. – Nézze, asszonyom, én két okból vettem önt feleségül – vetette oda Chazeron. – Az els ok az, hogy ön igen bájos, s ez serkenteni tudja a temperamentumomat annyira, hogy utódokról gondoskodjam, a második ok az ön vagyona és a kapcsolatai. Ezen erényeivel és értékeivel azonban mind a mai napig még nem értem célt. Így hát beláthatja, hogy mégsem küldhetem önt vissza a családjához. Úgyhogy ne beszéljünk err l többet. A nagyúr ezzel faképnél hagyta az asszonyt, aki most még magányosabb és kétségbeesettebb volt, mint valaha. Azóta imádságba temetkezett, hogy mégis foglalkozzon valamivel, és természetesen részt vett a szegényekkel együtt a közös ájtatosságokon, mint ezen a napon is. Csendesen lépkedett, hermelinszegély kapucnija zúzmarásan csillogott, b rcsizmája pedig fémesen csikorgott a fehér havon. Csak akkor vette le a szemét Huc de la Faye hatalmas, er s hátáról, amikor – minden tettetés nélkül – a férfi nagylelk en és figyelmesen lehajolt az öregekhez vagy a gyerekekhez, de közben nem érzett b ntudatot amiatt, hogy egyre n tt benne egy furcsa vágy, hogy megtudjon valamit, ami már azóta izgatta, amióta férjével Montguerlhe-be


40

visszavonultak. Itt van ez a Huc de la Faye, aki sokkal id sebb, mint Albérie – hiszen már negyvenhárom éves –, de jó kiállású, szabályos arcú, érzéki ajkú, dús hajú, kicsit szül férfi. Nem valószín , hogy nem válogathatott volna a környéken él mosolygós kép hajadonok között. És mégis Albérie-t vette feleségül, akinek folytonos rosszkedvét Antoinette nem értette, a viselkedését pedig néha szinte ijeszt nek találta. Antoinette szelíd volt, alázatos és gyengéd. Ezek a tulajdonságok a vérében voltak. De néhány nap óta szeretett volna felnni, és szívesen elt nt volna a Moutier-apátságba menekült tömegben, hogy lássa, amint Huc de la Faye aggódik érte, gyötr dik miatta, és akkor neki se kellene elfojtani az érzelmeit, amelyeket iránta érez. E házasságtör gondolatok hatására Antoinette olyan mélyet és nagyot sóhajtott, hogy Huc hátrafordult és rámosolygott. Közben menteget zött: – Nagyon hideg van ma reggel. Legközelebb egyedül indulok el. – Dehogy! Olyan gyorsan válaszolt, hogy utána visszafogta magát, és halkabban folytatta: – Nem. Értse meg, ragaszkodom ehhez a feladathoz. És csak az szomorú sorsukon kesergek, nem a magamén. Tudja, François nemigen tájékoztat engem az itt folyó munkálatokról, ahogy semmir l sem – tette hozzá még keser en –, s én aggódom, hogy mikor lesz ezeknek a szerencsétlen embereknek házuk, otthonuk. Huc átölelt egy csenevész kislányt, épp egy almát adott neki, aztán felegyenesedett, s maga mögött hagyva a nagyjából félszáz szerencsétlent – akiket az ima éppúgy nem tudott felmelegíteni, mint a rájuk borított takarók maga után vonta Antoinette-et az apátság lepusztult kertjébe.

41

Mireille Calmel

Amikor már eléggé eltávolodtak az apátságtól meg a kápolnától, egy gyökerestül kitépett hatalmas gesztenyefánál megálltak. Huc komoly arccal a fiatalasszony felé fordult: – A tél itt kopog az ajtónkon, asszonyom. Béryl már mindenütt intézkedett, összeszedett minden embert, aki részt tud venni a legfontosabb helyi munkákban, de nagyon félek, hogy ez nem lesz elég. Az az igazság, hogy férje, a mi urunk, a derék emberek nagyobb részét Vollore-ra összpontosítja, mert nagyon elkeseríti, hogy itt Montguerlhe-ben le kell mondania megszokott elfoglaltságairól. Én pedig attól félek, hogy k – és Huc a templomtér felé mutatott – nem élik túl a telet ilyen körülmények között. A kápolnában nem lehet tüzet rakni, ez biztos. Antoine de Colonges apát úr mindent megtesz, ami t le telik, de az szigorú utasításait be kell tartanunk, nem lehet, hogy ezek megsértésével biztosítsunk nagyobb kényelmet ezeknek a szerencsétleneknek, amikor a pap testvérek is ugyanolyan rossz körülmények között vannak. – De hát itt n kr l, öregekr l és gyerekekr l van szó! – háborgott Antoinette bepárásodó szemmel. – Igen, Antoinette, a leggyengébbekr l van szó – válaszolta Huc alig hallhatóan, és két keze közé fogta a fiatalasszony haragtól és szánalomtól remeg finom keszty s kezét –, és a természet kegyetlen törvényér l, amely megóvja az életer s embereket, a gyengéknek pedig üdvözülést és örök békességet kínál. Antoinette a könnyein át felnézett rá. Miért érezte úgy hirtelen, hogy nem is a menekültekr l beszél, hanem róla, az tönkretett, fölöslegessé vált életér l? És Antoinette de Chazeron, rangjáról megfeledkezve, Huc mellére borult. Fejét a vastag b rzekére hajtotta, Huc pedig gyorsan körülnézett, hogy nem látja-e ket valami tapintatlan kíváncsiskodó, aztán betakarta a köpönyegével, és gyengéden magához ölelte a fiatalasz-


42

szonyt. Bódultan, tehetetlenül állt ott, karjában a törékeny, kiszolgáltatott alakkal, hiszen amióta feleségül vette Albérie-t, megszokta, hogy magányosan elégíti ki testi vágyait. Érezte, hogy nem tudja tovább rejteni zavarát, ezért gyengéden eltolta magától a forró testet, és hogy visszanyerje a hangját, köhögött, és a torkát köszörülte. – Szedje össze magát, asszonyom, kérem, szedje össze magát! – mondta aztán mosolyogva. – Ha átengedjük ezeket az embereket a kétségbeesésnek, megástuk a sírjukat. A reménytelenség még a hidegnél is kegyetlenebb. k csak a mi er nkl és a mi reményeinkb l élhetnek. Még van bennük hit, nem lehet, hogy épp az ön kétségbeesése vegye el t lük. Tartsa magát! Huc a monogramjával hímzett tiszta vászon zsebkend t nyújtott felé. Antoinette elvette, és lesütötte a szemét. B nösnek érezte magát a gyengesége miatt és a gyönyör miatt is, amit akkor érzett, amikor Huc összerezzent a teste érintését l. Elfordult, hogy a férfi ne lássa, mennyire elpirult, közben megtörölte a szemét, aztán kifújta az orrát. – Ha segíteni akar, és lehet séget akar adni ezeknek a szerencsétleneknek – hallotta a háta mögött az intéz komoly hangját –, akkor tegyen meg mindent, hogy férje megváltoztassa a Vollore helyreállítására vonatkozó parancsot. Hasson rá. Két hét is elég lenne, ha Béryl az összes kétkezi munkással dolgoztathatna. Antoinette keser en felsóhajtott, és az intéz felé fordult. Gúnyos, kiábrándult mosoly ült az ajkán. – Hogy én hassak rá? François-ra! De hát kinek hisz engem, hogy azt gondolja, rá tudom venni t bármire is, hogy hatni tudok rá? Még az utolsó szolgálólány is nagyobb hatással lehet rá, mint én. Amit Vollore ura akar, barátom, az úgy lesz, ahogy

43

Mireille Calmel

akarja. És amit a lakótornyában rejteget, az neki sokkal többet jelent, mint az én nyomorultjaim léte vagy nemléte. Huc érezte, hogy elönti a düh, de visszatartotta magát. Hirtelen maga el tt látta Isabeau-t, ahogy merev, rémült arccal, hátracsuklott fejjel hever az ágyon, és látta François-t, ahogy engesztelhetetlen arccal megparancsolja, hogy a lányt vessék a farkasok elé. François de Chazeron nem változott az elmúlt tizenöt év alatt, Huc ellene táplált haragja viszont egyre n tt. – Gy löli t, igaz? Ebb l a kérdésb l Huc rájött, milyen beszédes lehetett a tekintete. Egy pillanat töredékéig Antoinette tekintetét kutatta, de abban gyönyör séget vélt felfedezni. Megcsóválta a fejét. – Én is, azt hiszem, én is gy lölöm – mondta Antoinette halkan. Elfordult, és mélyet sóhajtott. – Nem óhajt visszamenni? – kérdezte aztán fáradtan, válla fölött visszanézve. Huc szó nélkül követte t. – Gyermeket várok! Antoinette jeges fogadtatásra készült, de bejelentését csend fogadta. François de Chazeron még a fejét sem emelte fel. Olvasott tovább. „Megint valami alkimista értekezést olvas!” – gondolta keser en Antoinette. Elfordította a fejét, és hogy elrejtse haragját, a kandallóban táncoló lángokat bámulta. Honnan merítette épp ezen az estén ezt a merészséget? Talán az segített, hogy életében el ször érezte, hogy valaki egy bizonyos valamiben egyetért vele, megérti, ha csak egy percig is… Hazafelé összetalálkozott Albérie-vel, de egy csöppet sem érezte b nösnek magát, s t végigmérte, és meleg tejet kért t le,


44

egyszer en azért, mert látta, hogy Huc kényelmetlenül érzi magát. Antoinette erre mindjárt azt képzelte, hogy egy kis múló vágynál többet sikerült felébresztenie benne, s ez hirtelen önbizalommal töltötte el. Albérie szokás szerint nem mutatott érzelmeket, mintha semmi és senki nem érdekelné. t kellett volna François-nak feleségül vennie – merengett Antoinette. – Ugyanolyan zárkózott, érzéketlen és egoista, mint a férjem!” Miközben ezt magában megállapította, leült egy fotelbe, szemben François-val. „Ennek az embernek nincs szüksége rám, gondolta. Hucnek igen!” Most elhatározta, hogy elmegy a végs kig: – Önhöz szóltam, kedves férjem! – Hallottam – mondta François. – Jó estét! – tette hozzá, hogy színesebbé tegye a beszélgetést, de továbbra se nézett rá. – Nem akarom elveszíteni ezt a gyereket. – Helyes. A hang udvarias volt, de Antoinette érezte, hogy ideges. Valami nagyon fontosat olvashat, gondolta. De nem érdekes! Amit mondott, az is fontos! Összeszedte minden bátorságát, és igyekezett határozott hangon folytatni. – Megkértem Albérie-t, hogy rendezzen be nekem egy másik szobát. Megint csend volt. Aztán François felemelte a fejét, és Antoinette látta, hogy a szokásosnál is ég bb, vörösebb a szeme. Elfordította a fejét. Remegett. – Tessék? – kérdezte François. – A moutier-i patikus azt tanácsolta nekem, hogy a terhesség alatt kerüljem az érintkezést, mert vetéléshez vezethet, és ahogy már mondtam, én ezt nem akarom kockáztatni – hebegte Antoinette, és közben olyan hangosan vert a szíve, hogy azt hitte, François is meghallhatja.

45

Mireille Calmel

– És ha nekem úgy tetszik, hogy szeretkezni akarok? „Nem! – sikoltotta egy vékony hang valahol belül. – Nem. Megtiltom, hogy engedj neki. Dacolj vele! Szállj szembe vele!” – er sködött a hang, amely hirtelen mintha az intéz hangja lett volna. Antoinette visszanyerte a bátorságát, szembefordult a férjével, és végigmérte, éppúgy, ahogy Albérie-vel tette az imént. – Akkor majd vár, nagyuram! Megvárja, amíg megszülöm a fiát! Aztán már lágyabb hangon folytatta, mert érezte, hogy François-t kezdi elönteni a düh, letérdelt elé, és könyörögve folytatta: – Én mindig meghajoltam a vágyai el tt, uram. Egyetlenegyszer nem szegtem a kedvét, a kívánságait, François, elfogadtam minden elhatározását, parancsát, igyekeztem a legodaadóbb feleség lenni. Mostanában annyi megpróbáltatás ért, s ez amúgy se tesz jót az idegeknek. Mindennapos kegyetlen megpróbáltatást jelent számomra, amikor látom ezeket a fagytól dermedt kisgyerekeket. Olyan tehetetlennek és törékenynek érzem magamat! Amikor elvett feleségül, azt mondta, utódokat akar. Hát akkor engedje, hogy gyereket szüljek önnek. Könyörgök. Kíméljen meg a vágyaitól erre az id re, és utána jobb szeret je leszek, mint valaha. Az ezt követ csendben szinte fülsiketít nek hallatszott François szabálytalan lélegzése. Antoinette tudta, hogy ez a kérés feldühítette, ugyanakkor azt is tudta, hogy nem utasíthatja vissza, mert akkor meg azt vesztheti el – a gyereket! –, amiért elvette t feleségül. Chazeron urának utódra van szüksége, és François természetesen számolt ezzel. „Az a ronda kakasg g!” – gondolta magában Antoinette, miközben határtalan gyengédséggel nézett fel rá. – No, menjen a szobájába! – parancsolta végül François. –


46

Ha terhes, úgyse hiszem, hogy megkívánnám, hogy elviselném a rosszulléteit meg a panaszkodását. Nem mertem volna kidobni az ágyamból, de mivel maga ajánlotta fel, rosszindulatú lennék, ha ezt visszautasítanám. Természetesen valaki helyettesíteni fogja, efel l ne legyenek kétségei – tette még hozzá cinikusan. – Majd alkalmazkodom hozzá. Ön az úr ebben a házban – mondta Antoinette alázatoskodó hangon, mert így akarta eltitkolni gy zelme fölött érzett örömét és azt, hogy mennyire nem becsüli már semmire ezt az embert. Felállt, és a legbájosabb mosolyával kivonult François szobájából, aztán bezárkózott a saját szobájába. Albérie gondosan bezárta maga mögött az ajtót, mint mindig, amikor látta, hogy Huc a szobájában van, és az ágy szélén ülve várja. A férfi már felélesztette a tüzet az ággyal szemben álló kandallóban, és most kellemes melegben és fényben fürdött az egyszer kis szoba. Montguerlhe falain kívül heves északi szél fújt, és jéggé dermesztette az ereszcsatornákban maradt es vizet. Holnapra vastag zúzmara fogja borítani a fák orkán tépte hosszú ágait; olyan látvány lesz, mintha csillagok táncolnának ezen a gyászos vidéken. Albérie szerette a télnek ezt a szakaszát, az azúrkék ég téli csendjét. Kicsit oldódott már benne a feszültség, amely azóta kínozta, amióta François is az er dítményben lakott, s most kedves mosollyal, tele jóindulattal közeledett a férjéhez. Huc kinyújtotta felé a két kezét, leült mellé, ahogy mindig is szokott, és a fejét férje vállára hajtotta. Így maradtak néhány percig, ringatta ket a pattogó t z zenéje és a táncoló lángok falra vetül árnyéka. Huc jól érezte magát. Most, miután Antoinette de Chazeront a karjában tartotta, és még csak b ntuda-

47

Mireille Calmel

tot sem érzett felébred vágya miatt, szüksége volt Albérie jelenlétére, cinkosságára. Amit iránta érzett, az egészen más volt, valami különleges, sérthetetlen dolog, amit a titok súlya csak még különlegesebbé tett. – Szeretlek, Albérie – suttogta önkéntelenül, és meghatódott a pillanat édességét l, bár a csenden kívül nem várt más visszhangot e vallomásra. Albérie soha nem hallgatott az érzelmeire, de Huc tudta, hogy is szereti. Bármi történt is. – Huc, szükségem van a segítségedre. Ez el ször fordult el . Huc meglep dve fordult a felesége felé. Albérie még mindig mosolygott, szomorú és gyöngéd volt a mosolya. Ez is szokatlan volt. Huc valami rosszat sejtett az öröm ellenére, amit a kérés váltott ki bel le. – Bármit kérhetsz – hallotta a saját hangját. szinte volt. Már annyiszor megtett olyasmit is ezért a lányért, amit soha nem kért. De a hír, amit Albérie ezután mondott, úgy érte, mint egy t rdöfés. – Isabeau meghalt! – mondta Albérie rekedten. Huc kínosan nyelt egyet. Az elmúlt tizenöt év alatt egyetlenegyszer látta újra Isabeau-t. Egy vaddisznóvadászat közben elkóborolt kutyája után ment be az erd be. A parasztok azt mondták, hogy hallották ugatni a kutyát nem messze attól a helyt l, ahol elvesztette a nyomát. Az egyik legjobb kopója volt. Nem akarta, hogy a farkasok prédája legyen. Hirtelen n i nevetést hallott. Tudta, hogy nem lehetett valami kis ringyó, mert már túl mélyen bent járt az er ben. Egy fához kötötte a lovát, és óvatosan, dobogó szívvel közelebb lopózott. A sziklafal tövében egy forrás természetes tavat formált, amelyb l azután a tovafutó patak egyre szélesedve hordta a vizet a megvelt földek felé. Isabeau fürdött a kis tóban egy kacagó kisgyerekkel, akinek az arca, lobogó, mogyorószín haja meg-


48

döbbent en hasonlított ahhoz a képhez, amit Huc az anyjáról, a gyermek Isabeau-ról rzött az emlékezetében. S miközben ez a hét-nyolc éves kislány annyira hasonlított ahhoz a még szinte gyereklányhoz, akit François de Chazeron meger szakolt, Isabeau már egy másik n volt: az arca megkeményedett, a mellén ott volt a lila bélyeg, a teste is ernyedt volt, elnehezült a sok nélkülözést l. A vízparton két farkas rködött békésen heverészve. Huc ennek ellenére percekig gyönyörködött a fürd k játékában és nevetésében, de aztán elment, nehogy a szagát a farkasok orra alá sodorja a szél. Albérie mindig tiltakozott, amikor arra kérte, hogy találkozhasson Isabeau-val. Akkor sem engedte meg, amikor a nagyanyja már meghalt, és magával vitte ezt a tiltást. Isabeau el volt vágva a világtól, és meggy dése volt, senki nem tudja, hogy túlélte azt a szörny napot, sem azt, hogy gyermeket szült François de Chazerontól. nem sejti, hogy te tudod – mondta komoly hangon Albérie, amikor arra kérte, hogy meglátogathassa ket. Ne szegjük meg a tiltást. Isabeau már nem az, akinek te ismerted, Huc.” És Huc nem vitatkozott, elfogadta a döntést. Soha nem mesélte el Albérie-nek, amit akkor látott, azt az elillanó idilli képet, mert azon a napon megértette, hogy igaza volt. Isabeaunak nincs szüksége emberekre. És most mégis fájt az a gondolat, hogy meghalt, ahogy éveken keresztül az a gondolat is fájt, hogy túlélte… – Mikor történt? – kérdezte végül. S most már a lesújtó fájdalom mellett harag is ébredt benne az élet igazságtalansága miatt. – Loraline szerint három napja. – Épp a telihold el tt – nyelt egyet Huc. – Ó, istenem! Albérie, te… De Albérie nem hagyta, hogy a mondatot befejezze, jéghideg ujjait Huc szájára tapasztotta. Fémes tekintetébe most mé-

49

Mireille Calmel

labús fények vegyültek. – Csak azt vártam meg, hogy a hajnal megszabadítson attól a kinézetemt l, amit utálok, aztán segítettem az unokahúgomnak eltemetni t a nagyanyám mellé. Különös szertartás volt. El kellett bújnom egy bokorba, hogy – ahogy a n véremnek megígértem – Loraline ne lássa az átváltozásomat. Most el ször volt ilyen iszonyúan fájdalmas, de most már jól vagyunk, én is meg az unokahúgom is. – Miért nem mondtál nekem semmit, amikor tegnapel tt visszatértél a barlangból? – Gondolkodnom kellett, és neked is rendbe kellett jönnöd, mint mindig, amikor… amikor más vagyok – fejezte be Albérie, aki igyekezett olyan szavakat keresni, amelyek egyikük számára sem okoznak sebeket. Tudta, hogy Huc mit érez. maga is iszonyodott, amikor arra a szörnyetegre gondolt, aki vele együtt lakja ezt a n i testet, a szörnyetegre, aki benne él. Huc minden teliholdat követ napon rákényszerítette magát a közeledésre. Odament hozzá, megsimogatta, megölelte, hogy Albérie ne érezze, mennyire iszonyodik lényének ett l a felét l, pedig Albérie tudta, hogy legalább annyira taszítja t, mint amennyire maga gy löli saját magát. – Úgy fogadtalak el, Albérie, ahogy vagy. Amilyen most vagy, és amilyen minden telihold idején. Szeretném, ha ezt tudnád. Igazán szeretném – mondta halkan Huc, és állta a kék tekintetet egészen addig, amíg Albérie elfordította a fejét. szintének látszott, mint mindig, amikor szerette volna hinni, hogy az, de hát hogy is szeretheti t ennyire – kérdezte magában Albérie –, amikor soha nem szeretkezhet? – Bocsáss meg nekem – mást nem tudott felelni. Huc megharagudott, pedig nem akarta. Kihúzta magát, és hogy lecsendesítse megsebzett érzéseit, nagy léptekkel oda-


50

ment a kandallóhoz, és megpiszkálta. – Mindig ezt mondod, Albérie. Mindig! Nem félek, és nem szenvedek attól, hogy ilyen vagy. Így szeretlek. Mutattam-e valaha is veled szemben averziót, gy löletet vagy közönyt? Nem érdemlem meg a bizalmadat? Én soha semmit nem kérdeztem led! Semmit nem követeltem! És azzal, hogy elfogadtalak, jobban hozzád tartozom, mint bárki a szerelméhez. Mit tegyek még? Mit kell tennem, mondd meg, hogy többé ne kérj t lem bocsánatot azért, hogy élsz? A nagy csendben, ami a kitörést követte, Huc állva maradt a lángok közelében, és két kezével a kandalló párkányára támaszkodott. Aztán észrevette, hogy Albérie sír, csendesen, hogy t ne zavarja. Azonnal elfelejtette, mit mondott az imént. Hiszen Isabeau meghalt, és Albérie-nek most szüksége van rá. Gondolkodás nélkül visszament hozzá, a karjába emelte, és az ablakhoz vitte, amit gyorsan kitárt. Albérie odabújt hozzá, fejét a vállára hajtotta. Huc hagyta, hogy sírjon, és forró testéhez szorította felesége törékeny kis testét, miközben nagyokat szívott a beáramló jeges leveg l. A szél vadul végigsöpört a szobán, és tovább élesztette a lángokat a kandallóban. Aztán arra gondolt, hogy az vére hiába lüktet olyan forrón, Albérie meg fog fázni. Behajtotta az ablakszárnyakat, és továbbra is karjában tartva t, mint egy gyermeket, leült vele egy fotelbe. Lágyan ringatni kezdte, és közben megkérdezte: – Hogy történt? És mit vársz t lem? Albérie nem válaszolt azonnal. Hiszen Huc olyan gyöngéd volt vele, olyan kedves. Mit nem adna érte, ha igazi ember lehetne! Csak ember. Megint olyan szavakat keresett, amelyek nem lepleznek le túl sokat. Nem akarta t belekeverni abba, ami történt. Annyi minden volt, amir l még nem tudott. Keseen az ajkába harapott. Ó, ha François de Chazeron békén hagyná a családját! Akkor nem kellene hazudnia és becsapnia

51

Mireille Calmel

az egyetlen embert, akit valaha is szerethetne. Megkeményítette a hangját: – Isabeau nagyot esett, amikor hazafelé ment a barlangba. Nagyon sok egymásba akaszkodó fa volt a feljárat közelében, és amikor ezek ágait az orkán letördelte, kövek is keveredtek közéjük. Mondtam neki, hogy legyen óvatos azon a környéken. És amikor jött az es meg a jég, még veszélyesebb lett az a rész. Néhány napig haldokolt, aztán meghalt. Nem tudtam volna megmenteni, Huc, még ha odarohanok, akkor sem. De az utóbbi napokban nem is tehettem volna, amióta egy fedél alatt lakunk Vollore urával. Huc csendesen rázta a fejét. Micsoda felfordulás, gondolta miközben Albérie folytatta: – Bár tizenöt évvel ezel tt, amikor azt hitték, vége lett, mondtak már misét a lelki üdvéért, mégis pap nélkül halt meg, gyónás és feloldozás nélkül. Isabeau buzgó katolikus volt, Huc, és a lányát is ebben a szellemben nevelte, még ha nincs is megkeresztelve. Kívánom, hogy nyugodjék békében. Huc kedvesen felé fordult, és gyengéden átölelte a vállát. – Igazad van, és azt a gyereket magunkhoz kell venni! – Nem! Albérie szinte felordított. Nem. Huc soha semmit nem fog megérteni! Megenyhült egy kicsit, de a szavai kemények voltak: – Nem. Loraline már nem gyerek, Huc, tizenöt éves, és a megtévesztésig hasonlít Isabeau-hoz, akit François de Chazeron ismert. Ha véletlenül megtudná, hogy a lány létezik, isten tudja, mi történne. Loraline a farkasok között született, velük n tt fel, ismeri a nyelvüket. Élve elégetnék, mint valami boszorkányt, mint az sanyámat. Nem, Loraline a helyén van, én vigyázok rá, ne félj. Antoine de Colonges apát úr találkozott Isabeau-val, amikor a nagyanyánk meghalt. Most rábeszéltem,


52

hogy foglalkozzon Loraline-nal, nyugtassa meg. Félek, nehogy valami módon bosszút akarjon állni az anyjáért! Már attól a puszta tényt l is nagyon mogorva és rosszkedv volt, hogy Chazeron itt tartózkodik Montguerlhe-ben. Nem akarom, hogy a történet megismétl djön, Huc. Épp elég nehezemre esett nekem magamnak is felejteni. És tizenhárom év kellett ahhoz, hogy megtanuljam, hogyan szeresselek téged. Hogy elhallgattassam magamban a gy löletet és a bosszúvágyat. Segíts nekem. Távolítsd el valahogy Chazeront Montguerlhe-b l néhány napra. Azalatt talán sikerül Antoine de Colonges-nak lecsendesíteni Loraline fájdalmát és haragját! Segíts, kérlek! Huc elkomorodott. Szóval Moutier apátja tudott a dologról! találkozott Isabeau-val, miközben neki megtiltották, hogy újra láthassa! Ez a tény teljesen felkavarta, bár közben egy hang azt súgta a lelke mélyén, hogy az apát esete egészen más, hiszen t csak azért hívták, hogy a hivatását gyakorolja. Lassan összeszedte magát. Hát igaz, végül is ez nem volt árulás, emiatt igazán nem érezheti magát félreállítva. Pedig hát mindvégig volt az egyetlen, akinek a sorsa igazán összefonódott ezeknek a szerencsétlen lányoknak a sorsával, aki együtt hordta velük a keresztet, és Albérie iránt érzett szerelme miatt igyekezett enyhíteni a rájuk mért büntetést. – Segíteni fogsz? – unszolta Albérie, aki jól látta, hogy vallomása mennyire felkavarta t. Huc bólintott. – Jó. Nem lesz könny . Mire hivatkozzam? Chazeron urát egy cseppet sem érdeklik az övéi és még kevésbé az emberei. Albérie csak ezt várta, amióta végigsöpört a környéken az orkán, és François de Chazeron visszatért Montguerlhe-be, és amióta megtudta, hogy Antoinette a szíve alatt hordja Vollore urának gyermekét. Folyton a bosszú megvalósításán töprengtek, Isabeau és .

53

Mireille Calmel

És ez most hirtelen olyan könny nek és magától értet nek nt fel. Chazeron megfizet! És miel tt meghal, szenvedni fog, félelem gyötri, és nem reménykedhet a megkönnyebbülésben. Albérie szíve megtelt gy lölettel, vérszomjas vágy fogta el, átható fémes tekintetét férjére szegezte, és elkezdte sorolni az érveit.

Harmadik

Antoine de Colonges kéjesen összedörzsölte a két tenyerét, de közben szemrehányást is tett magának azért az álnok és alattomos élvezetért, amely hirtelen elöntötte. – Térjen magához, atyám! De senkinek nem szabad megtudnia, ezt ne felejtse el, különben… – Ne félj, gyermekem. Oly régóta várok erre a percre, hogy az Úristen megbocsát nekem! Mert csak magamat szánom. – Legyen áldott azoknak a gyerekeknek a nevében, akiket hallgatásával meg fog menteni. Antoine de Colonges bólintott, és ezzel a kézenfekv jótéteménnyel er sítette magát, hogy ne is hallja lelkiismeretének hangját. A Mindenható szolgálatában eltöltött hosszú élete folyamán el ször lesz gyenge, és megszegi a „Ne ölj!” égi parancsát. Persze nem a saját kezével fog ölni, de így is b n, mégis n, ha elfogadja, hogy egy asszony igazságtétele helyettesítse az Úristenét. Aszott kezével felemelte a sok olvasástól és írástól kopott asztalról a fakeresztet meg az ezüstpénzzel teli b rzacskót, és látogatója felé nyújtotta. – Krisztus urunk kísérjen és segítsen, gyermekem, hogy végre megleld a békét! – Csak ha már elpusztult, atyám. Ha már elpusztult annak a kezét l, akit idehívott erre a világra! Talán akkor, igen, ha Isten is úgy akarja, akkor megint anya lehetek. Ha Isten akarja, atyám – lihegte szaggatottan a n .

55

Mireille Calmel

Antoine de Colonges elfordította a fejét, hirtelen összeszorult a szíve. Nagyon megvetésre méltónak találta, hogy ezt a gy löletet használja fel arra, hogy a környék végre megszabaduljon François de Chazerontól és az b neit l. S bár nem volt más bizonyítéka, mint a Turleteuche és kés bb Guillaume de Montboissier vádaskodási, mégis meg volt gy dve róla, hogy minden titokzatos elt nés, ami tizenhat esztend óta történt, François de Chazeron m ve. Nem szólva az öt szerzetesl, akiket el dje küldött a vidékre, hogy a környék urának különös éjszakai tevékenységeit vizsgálják. Mit nem adott volna azért, hogy nyilvánosan ítélkezhessen fölötte! De amikor elvette feleségül ezt a lányt, Bourbon herceg egyik rokonát, aki ráadásul igen közel áll I. Ferenc királyhoz is, hatalom került a kezébe. Igen nagy hatalom. Régen is élet-halál ura volt, de azóta még gátlástalanabbul gyakorolja. Ez nem mehet így tovább. A polgárok éppúgy reszketnek t le, mint a parasztok. Egyvalaki maradt, aki szembeszáll vele, az egyetlen, akit tett még saját magánál is szörny ségesebbé. „Csak a farkasok falják fel egymást – gondolta, és rámosolygott Isabeau-ra, akinek fényes kék tekintetében az izzó gy löletben leélt évek alatt már az rület lángjai is fellobbantak. – Ha mindenen túl leszünk, majd foglalkoznom kell vele meg a leányával, és messze kell vinni ket err l a tájról.” – Most menj! – suttogta Antoine de Colonges. – Párizsban keresd Boussart atyát. Régi barátom. Már vár téged, és gondot visel rád. Isabeau egy könnyed bólintással igyekezett elrejteni remegését. „Újra szabad leszek ennyi év után!” – gondolta. De tudja-e majd értékelni a szabadság ízét? Albérie-nek minden gyengédségére szüksége volt, amíg sikerült meggy znie, hogy így lesz a legjobb. A saját kezével szeretett volna vé-


56

gezni François-val! De az elmúlt tizenöt év alatt egyszer se volt bátorsága szembenézni vele. Megelégedett azzal, hogy rágódott a szenvedésein, és tanulmányozta a gyógyfüvek hatását, hogy tudjon gyógyítani és gyilkolni. Akár a nagyanyja, is abban reménykedett, hogy rátalál az átváltozás, a transzmutáció titkára, és megszabadíthatja Albérie-t, akit keser vé tett és szinte elemésztett a mássága. Most eljött az ideje, hogy végre kipróbálják kutatásainak eredményét, egy oldatot. A kísérlet alanya egy szörnyeteg lesz, az egyetlen szörnyeteg, akit ismernek: François de Chazeron. Tizenöt éven át figyelte, hogy n és fejl dik a pokol gyermeke. Ez a kicsi lány, aki elveszett ifjúságának tükre volt, és mamának szólította t. Isabeau végül elhatározta, hogy elmegy. Itt hagyja maga helyett ezt a lányt a gy löletben, itt hagyja, hogy vásárolja vissza az anyja múltját. Egy pillanatra összeszorult a szíve, amikor eszébe jutott Loraline eszeveszett fájdalma az állítólagos földi maradványai el tt. De azonnal összeszedte magát. Zavarát leplezve szemére engedte a csuklyáját, maga köré vonta a köpönyegét, aztán a szemben lév falon megtolt egy kiálló követ, amely megnyitotta el tte a falat, s szabaddá tett egy átjárót. Elszántan elindult a fáklyák lobogó lángjával megvilágított föld alatti labirintusban, amelynek tekervényes útjai a hegy gyomrában összekötötték a Moutier-apátságot Montguerlhe-lel, Montguerlhe-t Vollore-ral, Vollore-t pedig Thiers-rel. 1515. október 11-én hajnalban Isabeau egy szürke kanca hátán elindult Párizs felé. Szíve megtelt boldogsággal, mert úgy érezte, hogy végre kiszabadult hóhérjának a kezei közül. Antoinette hagyta, hogy a komornája öltöztesse, és közben énekelt. Reggelre megenyhült az id , és a Moutier-ban történt titkos ölelés óta Huc sokkal készségesebb és figyelmesebb volt,

57

Mireille Calmel

mint korábban. Annyira, hogy még egy remek tervet is elültetett Antoinette fejében, mégpedig azt, hogy ha már úgyis építkezések folynak a vollore-i öreg kastélyban, akkor ezt használják ki egy kis fiatalításra, és közben teremtsenek nagyobb kényelmet születend gyermeke számára is. Amikor Antoinette elkezdett nyugtalankodni a határid miatt, Huc azt válaszolta nagy optimistán, hogy ez az átmeneti enyhülés lehet vé fogja tenni, hogy a falvakban siettessék a munkát. „Ráadásul Vollore megnagyobbítása türelemre fogja sarkallni François-t. Embereink ezalatt a legfontosabb tennivalókkal nyugodtan elfoglalhatják magukat máshol, anélkül hogy sejtené, maga pedig, Antoinette asszony, egész terhessége alatt nyugodtan élhet Montguerlhe-ben.” Antoinette fellelkesült. Ezek szerint Huc is szereti, ha ennyire kívánja, hogy a közelében maradjon. Amellett hogy Volloreral és a parasztok otthonainak rendbetételével kapcsolatban igaza van, ez az utolsó érv, hogy terhessége alatt így nyugodtan élhet, fellelkesítette. Tele volt tettvággyal. François-nak csak az jár a fejében, hogy miel bb visszamehessen a tornyába, és csak az tartja benne a lelket meg a türelmet, hogy itt is van egy hatalmas könyvrakomány, csupa csillagászattal, alkímiával és asztrológiával foglalkozó m vek, amelyeket legutóbbi párizsi útján vásárolt és küldetett maga után Montguerlhe-be. Közös életük els hónapjaiban Antoinette nyugtalankodott, amikor férje a hosszú, végtelennek t órákig tartó olvasások után megjelent nála fakó arccal és kék karikákkal kiugró pofacsontja fölött. De az utóbbi id ben ez már teljesen hidegen hagyta. Az orkán el tt néha még testmozgásra, testgyakorlásra buzdította, és akkor még megtörtént, hogy François is er t vett magán, és ismét felfedezte az egészséges örömöket, amelyeknek gyermekkorában az apja mellett örömmel átadta magát. De ezekben az elpusztított erd kben szó se lehetett z- vagy


58

vaddisznóvadászatról. És Huc minden rábeszél képességét szükség volt, ha akár csak arra akarta rávenni, hogy elmenjen vele a katonai edzésekre, hogy egy kis kardforgatással kilazítsa hosszú ideje mozgás nélkül tesped , megmerevedett izmait. Egy-egy ilyen kaland után Vollore ura mindig nyájasabb volt, még ha elfáradt is a lándzsavet kkel folytatott versengésben s utána a bárány- és csirkesültlakomákban. Erre a nagy figyelemre, amit Huc a férjével szemben tanúsított, Antoinette csak a szívével reagált. Hiszen Huc els sorban nem ura egészségét féltette, hanem inkább azt nem akarta, hogy rosszkedve Antoinette-re is rávetüljön. Huc t óvta így. Huc t szerette. Ideje volt hát, hogy ezt a gyászos férjet végre eltávolítsa Montguerlhe-b l, hogy megkaphassa végre, amit annyira hiányolt. Ezért énekelt ilyen vidáman Antoinette de Chazeron 1515. október 12-én. Amikor a tükörbe nézett, megállapította, hogy az arca vidám, sugárzó, s épp illik a szerephez, amit el akar játszani. Elbocsátotta a komornát, és szinte repült lefelé a lépcs kön, egyenesen a nyugati torony tövébe, ahol François és Huc reggelente vívást gyakoroltak. Hosszú percekig élvezte, ahogy a két ember támad és védekezik, szándékosan húzta az id t, hogy sokáig élvezhesse a látványt, aztán észrevétlenül közeledett az edz térhez, amely fölött finom porfelh lebegett. Huc ügyes cseleivel sok gondot okozott a nála hét évvel fiatalabb François-nak, de François is jó vívó volt. Antoinette-nek határozottan tetszett a játék, és önkéntelenül is tapsolni kezdett, amikor Huc egy oldallépéssel úgy fordult, hogy eltalálta François páncélingét. A tapsra, amely azt jelezte, hogy tanúja van a baráti küzdelem nem túl dics séges befejezésének, François megfordult, és komoran nézett Antoinette-re. – Szabad tudnom, asszonyom, hogy minek köszönhetem a

59

Mireille Calmel

jelenlétét? – kérdezte minden szívélyességet mell zve, miközben Huc vaskos kezével beletúrt a hajába, és azzal törölte le a homlokán gyöngyöz verítéket. Antoinette szinte er szakkal fordította el a fejét az intéz l, és mosolyogva a férjéhez fordult, hogy arrogáns kérdésére hamis mentséget hozzon fel: – Kevés errefelé a szórakozási lehet ség, és örömmel néztem a küzdelmüket! Bocsásson meg, kedves férjuram! François elfintorodott, és az ajkába harapott. Antoinette nem szokott így affektálni, és érdekes módon ez felébresztette a féltékenységét. Amikor észrevette, hogy Antoinette arcán egy kis festék virít, diszkrét pillantást vetett Huc felé, de teljesen közönyösnek látszott, épp a kardját fényesítette, hogy rendben legyen, miel tt a tokjába visszahelyezi. Miután megbizonyosodott róla, hogy az intéz nek nincsenek rossz szándékai, François, aki nem t rte a házasságtörést, kivéve, ha követte el, úgy gondolta, hogy neki szól ez az érdekl dés és a kacér megújulás, tehát eldobta a kardját, és a rosszkedve is elszállt. – Hát legyen, asszonyom! Mivel úgy látom, hiányzik a társaságom, kísérjen el. Huc, kantározz fel két lovat! – szólt viszsza a válla fölött az intéz nek, aki szándékosan eltávolodott t lük. – A feleségem ma reggel forró érzelmekre vágyik! Antoinette a férje mellé lépett, és ügyesen kitért az ajánlat el l: – Nem, ennyire nem, uram. Nyugtalanná tenné a szívem alatt hordott gyermeket, ha önnel együtt követném az erd kön és cserjéseken át az zek nyomát. Márpedig tudja, hogy most minden gondolatom az övé. Inkább tegyen velem néhány lépést, szeretnék beszélni egy dologról, az ön érdekeit messzemen en figyelembe véve. Ha megnyerem a tetszését, akkor máris hasznunkra fordíthatnánk ezt a ragyogó szép napot. François-t felizgatta Antoinette nyájas beszéde és hagyta,


60

hogy az asszony elvezesse. Közben arra gondolt, hogy milyen változó az asszonyok hangulata, ha úgy érzik, hogy valaki más kerülhet a helyükre a hitvesi ágyban. Huc de la Faye nézte ket, ahogy csendben távolodnak, s akarata ellenére nem tudta levenni a szemét Antoinette ringó csíp jér l. Aztán mégis elfordította róla lázas tekintetét, mert más dolga is volt. Közben a szeme megakadt az els emeleti átjáró egyik ablakán, ahonnan Albérie nézte t kíváncsian. Hirtelen kellemetlenül érezte magát, de nem ment fel hozzá, csak felmosolygott rá. Az arc abban a pillanatban elt nt, és Huc hirtelen nem tudta, nem álmodta-e. érte tesz mindent. Csakis érte. A többi semmiség. Odébb rúgott egy útjába es követ, és elindult a boltíves kapu felé, amely mögül kihallatszott a katonák nevetése. Ha minden jól megy, ezek egy órán belül Vollore felé fognak lovagolni. Loraline feltápászkodott, és ránehezedett reszket , két kis fehér kezére. Anyja, Isabeau nem volt többé, s azóta nagyon egyedül érezte magát; minden baljós volt, sötét, gonosz, még ez a barlang is, ahol pedig annyi meghitt órát töltöttek együtt. Durva anyagból készült, földig ér ruhájára farkasb rt terített, amely meleget és biztonságos jó szagot árasztott, aztán felrte a ruhája ujját, majd egy cserépedény fölé hajolt, és megkavarta az árpából, gyökerekb l és bogyókból összeállított kását. Ezt ette mindig, amióta csak a világra jött, hozzá tejet, valami kis vadhúst és gyümölcsöt. És most folytatni kellett. De minek? Albérie, a nagynénje folyton azt hajtogatja, hogy ezzel tartozik az anyja emlékének. Hogy neki kell megbosszulnia az övéit, akik üldözöttek. Bosszút kell állnia, hogy végre rendesen, békében élhessenek. De Loraline-nak fogalma sem volt ar-

61

Mireille Calmel

ról, hogy milyen a rendes és békés élet. a montguerlhe-i hegyek között élt, a kénes szagú párában, farkasok között, és eddig még egy pillanatig sem érzett se magányt, se szomorúságot. Most pedig hirtelen súlyosan ránehezedett az id , s miközben kavarta a vízben egyre puhábbá váló masszát, hangosan kántálva felidézte a szép emlékeket, amelyeket az anyja mesélt neki a szám zetése el tti évekr l, amikor , Loraline még nem is élt: látta maga el tt búzát arató nagyapja kérges tenyerét és szélt l csípett mosolygós arcát; a nagy összejöveteleket, amelyeket azután rendeztek, hogy a házasulandókat kihirdették a templomban, ilyenkor az egész falu ünnepl be öltözött, és a lányok bedörzsölték magukat csombormentával, s elmentek dudaszóra farandole-t táncolni; és látta, ahogy Isabeau az apja térdén lovagol, és Albérie-t, ahogy mindenkin és mindenen mulat, látta Turleteuche-t, a nagyanyját, ahogy vékony ajkait felhúzva nagyra tátott, fogatlan szájjal és a térdét csapkodva nevet. És Benoît-ra is emlékezett, aki annyiszor megnevettette Isabeau-t. Látta a bolondozó Benoît-t, a kedves Benoît-t, a gyengéd Benoît-t, a szerelmes Benoît-t. Amikor Loraline nyolcéves korában egy nap ártatlanul megkérdezte, hogy ki az a Benoît, Isabeau hosszú ideig csak nézett rá, aztán hidegen eltolta magától, és csak annyit mondott: – lehetett volna az apád! Loraline nem merte megkérdezni, hogy ha nem , akkor ki az apja, mert abban a pillanatban az anyja tekintete félelmet keltett benne. Meg aztán egészen addig eszébe sem jutott, hogy apára lenne szüksége, hiszen volt anyja, arról pedig, hogy hogyan lesz a gyerek, fogalma sem volt. Pedig három alkalommal is látta, hogy az anyja megkölykezik, akár a farkasok, és különös kis gnómokat hoz a világra. Ezek nem maradtak életben, és Isabeau mindegyiket ámbrailla-


62

tú folyadékkal teli üvegbe zárta. Már volt egy egész üveggy jteménye, és ezekben az üvegekben mindenféle állati és emberi végtagok, szervek voltak. Loraline-nak fogalma sem volt róla, hogy ezeket honnan szerezte. Csak annyit tudott, hogy mindez, a könyvekkel együtt, amelyeket Albérie hozott id nként, az anyja kutatásaihoz kellenek. t az anyja munkáitól hosszú éveken át távol tartották, míg végül az el nyáron Isabeau váratlanul beavatta a tudományába. Loraline ekkor úgy érezte, hogy nagy hatalomhoz juttatták. Hirtelen feln tt. Tizenöt éves volt, méltó arra, hogy átvegye övéit l az örökséget. Nem találta különösnek. Sajátos volt a kultúrája. Nem volt fogalma jóról, rosszról. Az világában nem létezett más, csak az anyja, a saját farkasa, Cythar, Albérie, a nagynénje, aztán a nagyanyja, Moutier apátja, akit többször is látott, és egy szürke farkas, amely mindig csak teliholdkor jelentkezett. Stelphar névre hallgatott, lefeküdt Loraline meg a falka mellé és egész éjjel virrasztott. Most minden egészen másképp van. Isabeau utolsó szavai még mindig kísértették: – A családunkat Vollore és Montguerlhe ura üldözte el, és akasztatta fel a v legényemet, Benoît-t. François de Chazeron egy szörnyeteg, Loraline! Engem meger szakolt, megkínzott, de ami még rosszabb, elvette az életünket. És legf képpen a tiédet! Pedig te vagy az egyetlen örököse!… Ezek voltak az utolsó szavai. Amikor kimondta e rettenetes szavakat, meghalt. A feldúlt Loraline Albérie-vel együtt átvitte anyja holttestét egy szomszédos barlangba, amit a nagyanyja halála óta temetkezési helynek neveztek. Albérie kiásott egy újabb benyílót a halotti kamrában, majd megkérte Loraline-t, hogy most engedje t egyedül dolgozni, végül gondosan viszszazárta a nyílást, és lepecsételte Isabeau sírját. Ezután elvitte unokahúgát az erd mélyére, s onnan fel egy magas hegyfokra,

63

Mireille Calmel

amely egy völgyre nézett. A szomszédos hegy szikláin kirajzolódott a Montguerlhe-er dítmény zömök formája. Ez az a rettenetes hely, ahol François de Chazeron uralkodik. És ott, a leny göz és vészjósló díszlettel szemben Albérie még kiegészítette Isabeau vallomását: – François de Chazeron az apád, Loraline, de megölne, ha tudná, hogy létezel. Anyád azért áldozta fel a fiatalságát, azért börtönözte be magát hosszú éveken át ide, a hegyek közé, hogy téged megmentsen. Tartozol az emlékének, Loraline. Anyád megesküdött, hogy bosszút áll François-n, ha még egyszer beteszi a lábát Montguerlhe-be. Most ez megtörtént, és neki meg kell halnia. Ez a büntetés a gaztetteiért. Már egyedül te állhatsz bosszút érte. Mégpedig ezzel. És Albérie ekkor egy kis üvegcsét nyújtott felé, amit Loraline nagyon gyakran látott az anyja kezében. Tudta, hogy az egész léte e körül a folyadék körül forgott, s hogy ezt az anyagot az anyja alkotta, párolta, alakította az évek folyamán, és néha habozás nélkül saját magán is kipróbálta. Isabeau nap mint nap s egyre nagyobb adagokban mérgezte magát vele, hogy megalkossa a tökéletes mérget, ami kimutathatatlan, jelentette ki Albérie. Loraline ezt a képet visszakergette emlékei közé, ugyanakkor minden fájdalmát szabadjára engedve szájához emelt egy adagot a kikevert masszából. Most ez volt az egyetlen bizonyosság az életében. És az életet folytatni kell. Az anyjáért. Fel kell áldozni François de Chazeron sötét lelkét, hogy Isabeau megtalálja a békét. Istennek kell feláldozni Vollore urának lelkét, az irgalmas Istennek, akit imádni kell, ahogy Moutier apát úr tanította. És ha így lesz, igen, akkor méltóvá válik a fenti nagybirtok földjeire. Épp itt tartottak a gondolatai, amikor abból a benyílóból, amely az erd be vezet föld alatti úthoz vezetett, kilépett


64

Albérie. Cinkos mozdulattal intett neki, hogy kövesse. Loraline letette maga mellé egy sziklára a cserépedényt, és otthagyta a kevés maradékot. Cythar eddig a lábánál hevert, de most a fáklyák táncoló fényében Albérie után osont. Lassan haladtak el re a sziklás hegy gyomrában, hogy elkerülhessék a természetes csapdákat, amelyeket az id tlen id alakított ki a folyosókon. Loraline érezte, hogy a torka összeszorul. Nagyon sokszor bejárta már a labirintusszer föld alatti utakat, amelyekr l a környék nagyurai már régen megfeledkeztek, ismert szinte minden veszélyes pontot, ki- és bejáratot, de ezt az utat Isabeau megtiltotta neki. Ez volt a Vollore-ba vezet út. Anyja halála óta épp csak egy hét telt el, és folyton azt kérdezte magától, hogy mikor lesz már elég bátorsága áthágni ezt a tiltást. Aztán Albérie az el este meglátogatta, szorosan magához ölelte, és azt mondta: – Ha minden jól megy, holnap megmutatom neked, hogy hova vezet a sorsod. Tehát a sorsa, végzete várja ott, a sziklafolyosó végén – és Loraline életében el ször félt. Félt ett l az igazságtól, amit a szíve mélyén, valami megfogalmazhatatlan okból, nem akart elfogadni. De Albérie, mintha csak le akarta volna vezetni Loraline zavarát, egy határozott mozdulattal elkapta a lány ökölbe szorított kezét, s izzadt ujjait szétfeszítve biztonságot sugárzó tenyerébe fogta. – Ne félj semmit l, gyermekem! Minden rendben lesz. Loraline válaszolni akart, de a torka összeszorult, és nem jött ki hang a torkán; ezután már csak a lépéseire koncentrált, hogy kikerülje a lába alatt megnyíló mélységeket, hiszen némelyik természetes üreg akár a lábát is elnyelhette volna. Néhány percig még egy lejt s terepen mentek, aztán a vájat lesz kült, és csak egymás mögött, lehajtott fejjel tudtak továbbhaladni,

65

Mireille Calmel

végül egy zsákutcába értek. Albérie itt félretolt egy sziklafalból kiálló követ, és a következ pillanatban nappali fény árasztotta el a nyirkos föld alatti falakat. Albérie habozás nélkül belépett egy szobába, maga után húzva óvatosan lépked unokahúgát. Loraline zöld szeme tágra nyílt és könnybe lábadt a hirtelen er s fényt l, aztán felfogta, hogy egy nagy, téglalap alakú szobában van. A sarokban egyszer ágy állt, mellette egy pompás vasalással díszes láda és egy íróasztal, amely szinte elt nt a vaskos b rkötéses könyvek halmaza alatt. Jutott bel lük a mögötte álló karosszékre is, amelyen egy részegít pézsmaillatot árasztó skarlátvörös köpeny is hevert. A széles szájú kandalló zrakó terének a falba nyíló, bal oldali alátámasztásából léptek a szobába. Loraline megjegyezte, hogy a t zrakó rész olyan széles volt, hogy szinte egy egész falat elfoglalt, ezért a lángok alig érintették a lábbelijüket. Albérie követte csodálkozó tekintetét, és odasúgta: – Most ne tör dj a részletekkel, gyermekem. Okos volt, aki ezt a titkos utat megtervezte. Úgy akart ki- és bejárni rajta, hogy senki ne sejtse. Most egyedül mi ismerjük c titkot. És téged még a pokol tüze sem éget meg, gyermekem. – Tudom, nénikém. Láttam egy hasonló kandallót Fermoulyban, amikor még egészen kicsi koromban Amélie mami – a te nagyanyád – vitt magával az odavezet föld alatti utakon. Albérie bólintott. Soha nem járt Fermoulyban, amióta Huc de la Faye gyermekkorában elhozta onnan, de emlékezett arra a folyosóra, többször is látta, hogy a nagyanyja elhúzza a székét a titkos kijárat el l, és elt nik a lángok között. Akkor még nem ismerte Amélie Pigerolles titkát, s megelégedett azzal is, hogy mindig visszatért az ismeretlenb l, ahol bizonyára koboldokkal és tündérekkel találkozott. És Turleteuche, hogy ki ne ábrándítsa t, gyakran hozott neki ezekr l az utakról színes köveket, amelyeket aztán Albérie szertartásosan belerakott egy kis falá-


66

dikába, és úgy rizte, mint igazi kincseket. Aztán ezeket kincseket is otthagyta, akárcsak gondtalan gyermekkorát. Albérie nagyot sóhajtott, gyorsan elkergette az emléket, pedig nagyon vágyódott rá. Hiszen most is épp az elveszett emlékek nevében cselekedett. Határozott léptekkel a kandallóval szemben lév osztott ablakhoz ment. – Gyere ide! Loraline szót fogadott, és nénje példáját követve a nehéz ablakkárpit ráncai közé rejt zve kinézett. Alattuk, az udvaron egy pompás lovon ül férfi várakozott türelmetlenül. Szép ember volt, de az arca szigorú, félelmet kelt , és a hangja kemény, ahogy rászólt a mellette igyekv katonákra, akik épp felkantározták a lovaikat. Loraline úgy érezte, hogy jéggé dermed. Nem tudta volna megmagyarázni, miért, de egy pillanat alatt felfogta, hogy ki az az ember. Még miel tt kimondta volna a nevét, Albérie megel zte: – Igen, az, Loraline. A véred nem csalt meg. Vollore és Montguerlhe ura teljes pompájában, g gjében és elbizakodottságában. – Az apám… – mondta ki nagyon nehezen, összeszorult torokkal Loraline, miközben émelyegni kezdett a pézsmaillattól, amely az egész szobát betöltötte. Albérie odafordult hozzá, és gonosz fény villant fel fémes kék szemében. Megint elkapta a lány hideg, nedves kezét, és úgy mondta: – Igen, Loraline, az apád. És az anyád hóhérja! Nézd meg jól, lányom, mert ezen a napon választanod kell. Bármit határozol, ezentúl az fogja meghatározni az életedet is, amit választasz. Loraline akaratlanul is lesütötte a szemét, a szíve vadul kalapált. Hirtelen nagy félelem fogta el, félt saját magától, félt

67

Mireille Calmel

Albérie könyörtelen tekintetét l és attól a fényt l, amit oly sokszor látott felragyogni anyja tág pupillájú szemében is, amikor éjszakai rémálmaiból felriadva kiabálni kezdett. De Albérie nem engedte el, tovább szorongatta Loraline remeg ujjait. A hangja éles volt, keser : – Látod ezt az ágyat, Loraline? Miután Benoît-t még odakint az erd ben, anyád szeme láttára felakasztatta – itt, ezen az ágyon er szakolta meg, itt verte, kínozta, utána pedig meztelenül és meggyalázva kilökte a vár elé, hogy a farkasok eledele legyen! Nézd meg jól ezt az ágyat és ezt az embert! Nézd meg jól az arcát! Igen, nézd, és válassz: vagy megmutatod magad neki, és akkor el bb-utóbb meghalsz, vagy vállalod, hogy bosszút állsz anyádért és azért, hogy meg kellett születned, mert hiszen te itt mindenki számára örökre, mindig csak az uraság fattya lehetsz! A torony aljában ekkor megjelent Antoinette Huc kíséretében, és a férjét kereste. Huc a lován ülve egy öszvért vezetett, amelyre az uraságok személyes holmiját pakolták. Huc mosolygott, a szíve elégedett volt. Antoinette a lehet legjobban cselekedett: Vollore-ba csábította férjét azzal a céllal, hogy elfogadtassa vele a kastély megnagyobbításának és átalakításának a tervét. Huc néhány emberével elkísérte ket, tehát néhány napra eltávolította Montguerlhe-b l az uraságokat, ahogy Albérie-nek megígérte. Egy pillanatig felnézett az ablakra, mert volt egy olyan furcsa érzése, hogy figyelik, de nem látott semmit. Mégis meg volt gy dve róla, hogy a felesége nézi, ezért cinkosan kacsintott egyet felfelé, aztán a menet élére kaptatott François nagy megelégedésére, aki már alig várta a percet, hogy hazaérhessen Vollore-ba. A lovak lassú léptekkel megindultak. Loraline könnyes szemmel nézett apja fürge alakja után, és szívében egyre n tt a


68

gy lölet. Amikor elt ntek a bels vár els kerítése el tt álló épületek sarka mögött, saját maga el tt is ismeretlen hangon szólalt meg: – Legyen meg, aminek meg kell lennie. François de Chazeron meg fog halni. Albérie csak ekkor engedte el megkönnyebbülten a kezét: „Ez a lány mégis a mi vérünk!” – gondolta elégedetten. Magához vonta Loraline remeg testét, és szenvedélyesen megölelte. – Ha egyszer mindennek vége lesz, szabad leszel, megígérem – súgta unokahúga fülébe, de nem hallott semmit. Mintha ködbe került volna, csak nézte a vetetlen ágyat, és a szíve haraggal volt tele. Régi jelenetek elevenedtek meg el tte, és csak most kaptak értelmet azok a sikoltások és rimánkodások, amelyeket az anyjától hallott azokon az éjszakákon, amikor rémálmok gyötörték. Néhány pillanatig mozdulatlan maradt, csak állt, saját dühét l és képzelgéseit l dermedten, aztán hevesen ellökte magától Albérie-t, és vérbe borult szemmel kérdezte: – Mit kell tennem? Albérie érezte, hogy a belsejében szenderg állati ösztön hívásától a háta megfeszül, s közben szája megtelt keser nyállal. Elégedett volt unokahúga válaszával, ezért elmondta neki, mire gondolt, majd visszamentek a föld alatti labirintusba, de nem a barlangba, hanem tovább egy másik vágatban – most már k is Vollore felé. A menet nyugodtan poroszkált az úton, és Antoinette énekelt. El ször is azért, mert bár hideg volt, de ragyogóan sütött a nap, s ennek a hosszú, barátságtalan napok után nagyon örült, másodszor, mert Huc arca olyan nyugodt és der s volt, amilyennek még soha nem látta. „Távolodik a feleségét l, és közeledik hozzám” – képzelgett

69

Mireille Calmel

magában, miközben hallgatta, hogy Huc felszabadultan tréfálkozik az embereivel, s barátságosan köszönti az út közelében felt parasztokat, akik az orkán okozta károkat javítgatták mindenfelé. A katasztrófa miatt érzett levertség és kedvetlenség ellenére der sek voltak, mert a sivalkodó jeges szél, amely nedves földszagot és rothadó mohaszagot sodort mindenfelé, új örömökkel csiklandozta az orrukat. A fülüknek pedig a madárdal okozott gyönyör séget, s az énekszó, amely merészen ívelt a magasba, és amely egyedül François-t idegesítette, annyira, hogy többször is sötét, fedd tekintettel illette feleségét. Antoinette úgy tett, mintha nem értené, ugyanakkor biztos volt benne, hogy Huc de la Faye és kísérete értékelik az énekét. Végül azt is elérte, amiben reménykedett. François bosszankodva galoppra ösztökélte a lovát, elszakadt a csapattól, és el resietett. Amikor Huc utána akart indulni, Antoinette ráparancsolt: – Ne menjen, barátom! Egyedül akar maradni, ez minden vágya; ha utána megy, épp ebben fogja megakadályozni. Inkább beszélgessünk, jó? Huc elfogadta az ajánlatot, és az asszony mellé léptetett. Egy ideig csendben mentek egymás mellett. A kíséret Huc intésére kissé távolabbról követte ket. Aztán Antoinette újból énekelni kezdett, s nem bánta, hogy a tiszta dallamokon Huc élvezettel ringatózik. Ritka gyönyör ség volt ez Montguerlheben. Néha el fordult, hogy egy-egy mosón énekelgetett, de k is azonnal elhallgattak, ha egy férfi arra tévedt. – Még soha nem hallottam énekelni a feleségét – fordult Huchöz Antoinette, szinte visszhangozva a gondolatait. Huc furcsa módon keser séget érzett, amikor válaszolt: – Albérie nem énekel. Azt hiszem, nincs jó hangja. – Ó, az nagyon szomorú lehet – sajnálkozott Antoinette, de magában örült, hogy van egy üt kártyája riválisával szemben. Zenével minden olyan könny nek és örömtelinek t nt… – Pe-


70

dig, kedves barátom, ön, ha az érdemeit tekintem, sokkal több szórakozást érdemelne. Én a magam részér l, bármit mond is a férjem, nem tudnék lemondani a zenér l. Azért is örülök, hogy most Vollore-ba megyünk, mert visszafelé legalább magammal vihetem Montguerlhe-be a hárfámat. Majd játszom önnek… és a feleségének – tette hozzá, de a hangjával, amely egy simogatással felért, így is kifejezte, hogy els sorban Hucnek. Huc vére felforrósodott, halántéka lüktetni kezdett. Aztán lehajtotta a fejét, és elszomorodott. Egyre jobban bosszantotta ez a vonzás, amit Antoinette gyakorolt rá. Ismerte és tisztelte, amióta Vollore-ba érkezett, de korábban soha nem érezte ezt a különös zavart. Kényszerítette magát, hogy Albérie-re gondoljon, és a boldogságra, amit akkor érzett, amikor már biztos volt benne, hogy az kérésének megfelel en sikerült François-t eltávolítani. „Így most már nyugodtan foglalkozhatsz Loraline-nal” – mondta neki. És ebben a pillanatban mégis azt kérdezte magától, hogy vajon miért tette: érte vagy a saját lelkiismerete elhallgattatásáért? Bár már tizenöt éve vigyázott Albérie-re, még mindig haragudott magára, amiért gyáván és er tlenül elt rte azt a szörny séget, amit François de Chazeron tett, még akkor is, ha tudta, hogy ehhez mint Vollore urának joga volt. „Végül is Isabeau halála fel fogja Albérie-t szabadítani.” De vajon nem , Huc volt-e az, aki föl akart szabadulni? És mit l? Kit l? Ez a kérdés teljesen leh tötte, és ugyanebben a pillanatban Antoinette, akit untatott Huc szótlansága, teljesen ártatlanul megkérdezte: – Mondja, valójában hogy volt azzal a híres farkassal, amelynek olyan sok borzalmas b nt írnak a rovására? Huc ijedten nézett rá. – Honnan tudja… De elhallgatott, és ügyetlenül nyugalmat er ltetett magára.

71

Mireille Calmel

– Honnan veszi ezt a mesét? Antoinette hangosan felsóhajtott. – Szóval igaz, amit a parasztok mesélnek. A múltban egy farkasember valóban kísértett ezen a vidéken. Néhány napja meghallottam két nyomorult beszélgetését a Moutier-apátságban. Az egyik azt mondta, hogy soha nem érte a környéket akkora szerencsétlenség vagy csapás, mint amikor a farkasember felkoncolta a szerzeteseket. És amikor odamentem hozzájuk, hogy megtudjak valamit a részletekr l, rémülten azt állították, hogy fogalmuk sincs, mir l beszélek. Furcsa, nem gondolja? Még aznap este megkérdeztem François-t, de durván kitért, és azzal érvelt, hogy ami a házasságunk el tt történt, ahhoz semmi közöm. Ezt én megértem, Huc, de most már mégiscsak idetartozom, közöm van ehhez a környékhez, és még ha nem is hiszem el ezt a mesét, akkor is tudni akarom, hogy mi ez a história. Ha tudnám, ez abban is segítene, hogy jobban megérthessem a férjemet. Ön is csak hallgat, barátom? Huc még soha nem érezte ilyen kényelmetlenül magát. Annak idején esküt tett urának, hogy hallgatni fog. H béri esküt. Amit már rég elfelejtett, akkor is, ha nem felejthette el. Megtette, hogy mentse Albérie-t. És hogy mentse saját magát. Ha most azt állítaná, hogy nem tud semmit, az csak egy hazugsággal több lenne a mindennapi hamis látszatok sorában. Ez nagyon bosszantotta. Antoinette olyan szelíd, kedves, odaadó, igazán megérdemelné, hogy megtudja az igazságot az uráról. Csak persze a legjobban éppen a tudatlansága és ártatlansága védi meg t t le. – Megérkeztünk, asszonyom – tért ki megkönnyebbülten a válasz el l, amikor meglátta a kastélyt. – De nem kaptam választ, Huc – unszolta t csalódottan Antoinette. – Nem az én dolgom választ adni erre, Antoinette asszony.


72

De a férjének igaza van. Az emlékeket hagyni kell békében, és egy más korszak aljasságaival nem kell egy ilyen szép, der s arcot elszomorítani. Felejtse el az egészet, és ne foglalkozzon mással, csak a gyermekkel, akit a szíve alatt hord. Antoinette elfordította a fejét. Ez a válasz egyáltalán nem elégítette ki, de érezte, hogy Huc szépnek, der snek találja, s valójában neki ez is gyógyír volt szenvedéseire. Úgy gondolta, hogy ha most nem, máskor majd kiszedi bel le a titkot. Egyre többször t dött azon, hogy férje a furcsa mániáival nem hordoz-e a lelkén a látszatnál sokkal nagyobb b nöket. Fesztelen mosollyal Huc felé fordult. – Huc – mondta affektálva –, ön a legodaadóbb és legudvariasabb barát. Megígérem, hogy ezt az egészet elfelejtem, ha máskor is részeltet engem ilyen der s jókedvben, mint amilyet ma délután élvezhettem a társaságában. Huc megkönnyebbült, hálás pillantással nézett az asszonyra, s hogy legy zze az emlékek démonait, egy régi auvergne-i dalt kezdett dúdolni. – Nahát, ezt már szeretem – mondta Antoinette, és vele énekelt, miközben áthaladtak a vollore-i kastély udvarára vezet rácsos k kerítés boltozatos kapuja alatt. Amint Huc a földre segítette Antoinette-et, s a lovát rábízta a lovászra, aki fogadta ket, sápadtan, kócosan futott eléjük Clothilde, a házgondnokn . – Te jó isten, Antoinette asszony, jöjjön gyorsan! – lihegte. – Nagy baj történt!

Negyedik

Huc teljes er l nekivetette hátát a torony legfels emeletét lezáró és szögekkel kivert tölgyfa ajtónak, de hiába volt a nagy lendület, az ajtó meg se moccant. – Jaj, istenem! Jaj, istenem! – zokogta Antoinette, aki közvetlenül mögötte állt, és zsebkend jével kivörösödött orrát törölgette. – Keresd meg Bertrandeau-t, hogy küldjön el valakit Bérylért. Kellene egy fejsze, amivel széthasíthatnánk az ajtót! Szaladj! Amíg a megszólított inas lerobogott a lépcs n, Huc Antoinette-hez fordult. – Én is teljesen le vagyok sújtva, de várnunk kell – mondta meggyötört vállát dörzsölgetve. – És ha addig…? Jaj, istenem, Huc… Amikor felvillant ez az rült eshet ség, egy pillanatra találkozott a tekintetük, de Huc azonnal elfordította a fejét, mintegy cáfolva a beteges örömöt, amit a halál gondolata keltett benne. – Biztos vagyok benne, hogy nem, de önnek nem kell itt maradnia. Clothilde, vezesse Antoinette asszonyt a közös ebédbe, és készítsen számára nyugtató hatású füvekb l forró f zetet! – Itt akarok maradni! – tiltakozott Antoinette, aki nem tudta volna pontosan megmondani, hogy valójában milyen felfedezésben reménykedik.


74

De Huc nem engedett, kezét a kastély úrn jének remeg vállára tette, és úgy mondta: – Tegye, amit kértem, Antoinette! Nem tudom, mit találunk majd itt az ajtó mögött, és ön máris nagyon megviseltnek látszik. Ígérem, hogy azonnal lemegyek, és elmondom, mi a helyzet – tette még hozzá gyöngéden. „Huc tör dik velem – gondolta Antoinette –, más nemigen fontos.” Ha a férje, az a hitvány alak belepusztul ördögi kísérleteibe, majd az Isten megbocsát neki, de , Antoinette, egy csöppet se fogja sajnálni. – Legyen óvatos! – csak ennyit mondott beleegyez n. Az intéz intett Clothilde-nak, aki átölelte az úrn vállát, és szép lassan levezette a k lépcs kön. Huc pedig ott maradt egy másik inassal, aki ég fáklyával világította meg a lépcs fordulónak ezt a szegletét. Hátát a falnak támasztotta, szemben a gonoszul mozdulatlan ajtóval, aztán lassan lecsúszott a fal mellett a földre, és leült a legfels lépcs re. Amikor megérkezésük pillanatában Clothilde kegyetlenül visszarángatta ket a valóságba, azonnal rohanni kezdtek, és útközben hallgatták végig a halálosan nyugtalan házgondnokn szaggatott beszámolóját. François de Chazeron egy jó félórával el ttük érkezett, és sem a kastély munkálataival, sem az embereivel nem tör dve azonnal felrohant a toronyba. Clothilde hallotta, amint a nagy kulccsal kinyitotta odafönt az ajtót. Aztán káromkodást hallott, és az úr eszeveszettül dühöngeni kezdett. Clothilde, aki épp valami ennivalót készített számára a konyhában, el se tudta képzelni, mi történhetett. Épp azon t dött, hogy mit tegyen, amikor nagy garral megjelent François, és teljes erejéb l pofon vágta, de úgy, hogy nekirepült a nehéz faasztalnak. Utána odarohant hozzá, az

75

Mireille Calmel

egyik kezével felkapta, a másikkal fenyeget n hadonászott az arca el tt, és sötét arccal, tébolyult tekintettel ordította: – Ki mert bemenni a szobámba? Clothilde azt hebegte, hogy nem tud róla, hogy bárki is felment volna a toronyba, de ezzel csak még jobban fokozta az úr dühét. – Beszélj, vagy úgy a falhoz váglak, hogy semmi nem marad bel led! De Clothilde semmit nem tudott mondani, ezért inkább ordított, amivel magára vonta a kastélyban dolgozó munkások figyelmét. Amikor Bertrandeau, a tet fed értesült a dologról, azonnal odament, hogy közbelépjen. François erre vele kezdett beszélni, és elengedte Clothilde-ot, aki felhasználta a pillanatot, és fürgén elmenekült. – Ki nem engedelmeskedett nekem? Lépjen el , vagy istenemre, mind lógni fogtok! De Bertrandeau a nagyúr tombolásával megdöbbent nyugalmát állította szembe, s ezt csak hangsúlyosabbá tett hatalmas termete. – Miel tt vádolna bennünket, nagyuram, tudnunk kellene, mit hány a szemünkre. Mi végezzük a munkánkat az ön parancsa szerint, mert ez kötelességünk. És ha önnek egy vagy több emberem munkája nem felel meg, az én feladatom, hogy megbüntessem ket céhem szabályai szerint! – Megtiltottam, hogy belépjenek a szobámba! – válaszolta François dühösen. – Mi nem mentünk be oda, François nagyuram. Ráadásul úgy tudom, hogy ahhoz a szobához egyedül önnek van kulcsa. Ha a zár fel lenne törve, az embereim még abban az órában értesítették volna önt. Valóban csak Vollore urának volt kulcsa, és ez a nyilvánvaló tény leh tötte a dühét. Hiszen az ajtót a megszokott módon,


76

a kulcsával nyitotta ki, az egyetlen létez kulccsal. François de Chazeron vonásai ekkor szinte cseppfolyóssá váltak, az arca elfehéredett. – Jól van, nagyuram? – kérdezte Bertrandeau, látva a hirtelen változást. De François mintha nem is hallotta volna. Bukdácsolva utat tört magának közöttük, visszament a barlangjába, és bezárkózott. Kétszer is ráfordította a kulcsot, ezt mindannyian hallották. Clothilde, aki a hosszú évek alatt hozzászokott már ura kedélyhullámzásaihoz – bár ilyen széls ségest még nem tapasztalt –, szipogva folytatni kezdte a munkáját, és halkan helyeselt, amikor a munkások arról beszéltek, hogy az úr igazán nagyon furcsa és különös ember. Nem sokkal kés bb hatalmas robbanás bénította meg ket, de csak egy pillanatra, azután fölrohantak a toronyba, ahol persze nekiütköztek a hatalmas, kulcsra zárt ajtónak, ahogy nem sokkal kés bb Huc is. – Uram, uram! – szaladt kettesével felfelé a lépcs kön az inas lihegve. Huc egy ugrással talpon termett. – Bertrandeau talált egy módszert. Ideküldött önért. Huc jól ismerte a tet fed leleményességét, ezért gyorsan lesietett az inas után a torony aljába. Lent három munkás épp azon igyekezett, hogy vastag kenderkötelek segítségével két létrát egymás fölé szereljen. Huc azonnal megértette, hogy mi fog történni. Ha elérik az emeleti ablakot, amelynek az üvegét már betörte az orkán, bemászhatnak, és belülr l kinyithatják kulccsal az ajtót. – Majd én el remegyek – mondta Huc, amikor a dupla létrát a falhoz támasztották.

77

Mireille Calmel

– Nem, Huc – kapta el a karját Bertrandeau. – Se te, se én. Mindketten túl nehezek vagyunk. Magához intett egy tizenkét év körüli, vézna kis inast, akit biztosan elbírt az ingatag és törékeny alkotmány. Huc bólintott, aztán a gyerekhez fordult: – Ha bemásztál, ne nyúlj semmihez, és ne nézz meg semmit! Nyisd ki a kulccsal az ajtót, és szaladj ki! – Igen, uram – mondta a fiú, és láthatóan büszke volt, hogy váratlanul ilyen fontos személyiség lett bel le. – Vigyázz magadra, kicsi fiam! – bátorította t Bertrandeau, és szeretettel beletúrt a kölyök barna sörényébe, amelyet a tarkóján kék szalaggal kötöttek össze. Huc visszamehetett volna, hogy odafönt lesse t az ajtó el tt, de nem tudta megállni, hogy ne nézze végig, hogy csökken az ablak és a bátran, ügyesen kúszó kis Guillaumet között a távolság. Tudta, hogy ha csak egy fokot is elvét, vagy ha valahol elereszt a kötél, a gyereknek vége. Mindenki lélegzetvisszafojtva nézett felfelé, készen arra, hogy elkapják és tompítsák a becsapódást, ha mégis lezuhanna. De Guillaumet mindig a létrafokok közepére lépett, és ösztönösen kiegyenlítette az egyensúly megingásait. Olyan gyorsan felért, hogy az intének alig volt ideje visszarohanni a toronyba, hogy ott várja meg a gyereket. Guillaumet, h stettére büszkén, és a kulcsot, mint valami trófeát felmutatva, már a lépcs fordulóban várta. Huc mosolygott, és most túrt bele a kölyök dús hajába, aztán pénzt vett ki a zsebéb l, és a fiúcska zsebébe dugta. – Most szaladj és mondd Clothilde-nak, hogy adjon neked egy pohár meleg tejet. Antoinette asszonynak is meséld el, hogy mi történt, de azt is mondd meg neki, hogy még semmiképpen ne jöjjön föl. Megértetted? – Igenis, nagyuram. Csak a testemen keresztül… – Jó munkát végeztél fiam! – dicsérte meg végül Huc a


78

büszke kis inast. Aztán összeszedte minden bátorságát és bement a toronyszobába. Szokatlan rendetlenség fogadta. Ezt a robbanásnak tulajdonította. De hogy ennek mi lehetett az oka, azt ebben a pillanatban még nem tudhatta. A jeges szél szerencsére részben kifújta a szobából a kiborított készítmények terjeng szagát, bár egy kellemetlen, orrfacsaró, savas b zt nem tudott megszüntetni. François-t Huc az asztal egyik lábánál találta, hason fekve, körötte szétszórva porrá tört edények, retorták és elszenesedett pergamenmaradékok hevertek. Huc letérdelt ura mellé, és megtapogatta a nyaki üt erét. Amikor érezte, hogy lüktet, nem tudta volna megmondani, hogy megkönnyebbült-e. Épp megfordította az eszméletlen François-t, amikor megjelent az ajtóban Bertrandeau, s amikor meglátta, hogy Huc a földön térdepel, nyugtalanul kérdezte: – Meghalt? – Nem – hallatszott Huc sajnálkozó hangja –, de sok vért veszített. És valami fémdarab belefúródott a halántékába. Ki kellene venni. – Segítek, komám – mondta Bertrandeau, és máris odalépett mellé. De Huc egy mozdulattal megállította: – Ne csinálj semmit. Máris túl sokat láttál. Ha magához tér, és kedve támad valakit megbüntetni, jobb, ha én vagyok az. Széles és csúfondáros mosoly jelent meg Bertrandeau ajkán. Bár reálisnak látta a veszélyt, fütyült rá, és letérdelt Huc melle, akinek nem volt szíve még egyszer elkergetni t. Ketten mégiscsak könnyebben tudják levinni François-t a közös étkez be. Amíg a tet fed a sebet vizsgálta, Huc a szoba egyik sarkában, egy kis emberi koponya mellett meglátott egy tiszta lenvászon leped t. Legy zte borzongását, felvette, majd letakarította

79

Mireille Calmel

François körül a padlót, és a vásznat szétterítette mellette. – Nem tetszik nekem ez a viasszer arc! – mondta Bertrandeau. – Épp ezért ne késlekedjünk. – Na, akkor jeladásomra emeljük – javasolta a tet fed , és megfogta François két lábát Huc elhelyezkedett a vállánál, alkarjára emelte az ide-oda billen fejet, aztán rácsúsztatták a testet a kifeszített leped re. Hordágynak használva épp fel akarták emelni, amikor Bertrandeau szeme megakadt egy felhasadt formán, amelyb l kifolyt és megdermedt valami aranyszín folyadék. Nem tudta visszatartani a kérdést: – Mi az ott? Huc követte a tet fed tekintetét, és azonnal tudta, mi az. – Nem tudom – hazudta mégis –, és azt hiszem, jobb, ha továbbra se tör dünk azzal, hogy mi van ebben a szobában. Bertrandeau egy pillanatig fürkészve nézte t, de csak annyit látott, hogy Huc arcvonásai végtelen fáradtságot tükröznek. – Biztosan igazad van, Huc. Menjünk innen! A szavakat tett követte, a két férfi összehangolt mozdulattal felkapta a rögtönzött hordágyat, és kiment vele a szobából. A lépcs fordulóban letették terhüket a földre. Bertrandeau utat nyitott a lépcs n, ahol már ott tolongtak mind az emberei, no és természetesen a ház népe. Várták a híreket. Huc kivette a kulcsot a zsebéb l, és bezárta maga mögött a toronyszoba ajtaját. Kétszer is ráfordította a kulcsot. Antoinette hamar összeszedte magát, mert Clothilde nagyon kedves volt hozzá. Pedig François pofonja nyomán nagy fekete folt kezdett kirajzolódni a szegény házgondnokn szeme alatt. Egyikük sem értette ezt a váratlan brutalitást. Clothilde már hallott róla, hogy a fiatal uraság valamikor meger szakolt egy környékbeli fiatal lányt, de Thiers-b l jött, és ott nagyon ke-


80

vesen hitték el ezt a mesét, azt gondolták, hogy Vollore ura nem tehetett ilyet, és mindenképpen fölötte áll az ilyen rágalmaknak. Egyébként is ez csak amolyan szóbeszéd volt arrafelé, ami mindjárt elnémult, ha rákérdezett valaki. Clothilde már hat éve szolgált a kastélyban, s ezalatt volt alkalma megismerni ura förtelmes természetét, de François de Chazeron még soha nem emelt kezet se rá, se a háznép más tagjára. Ezért is törte szegény a nehéz fejét hiába, amikor Antoinette kérdéseket tett föl neki. Csak azt tudta válaszolni, hogy nem érti, és hogy amióta az uraság elutazott, a kastélyból senki nem járt fent a toronyban. Éppen itt tartottak, amikor a kis Guillaumet szinte futva berobbant a helyiségbe, és nagy ügyetlenül azt követelte, hogy tegyék szabaddá a hatalmas asztalt. – Hozzák az urat! – tette hozzá olyan mély hódolattal, mintha a király érkezését jelentené. Clothilde éppoly gyorsan, mint eredményesen lekapta az Antoinette el tt maradt üres bögrét az asztalról, és Antoinette majdnem feldöntötte a padot, amelyen ült, ahogy hirtelen hátrah költ. Gyorsan felállt, és az ajtóval szemben lev falnak támaszkodott. Dermedten figyelt. A szíve vadul vert, szaporán, mintha csak ki akarna ugrani a túl szorosra f zött ruhaderék mögül. Bertrandeau jelent meg el ször az alacsony ajtónyílásban, s az asztalon, amelyen Antoinette néhány perccel el bb még az uzsonnáját fogyasztotta, egy pillanattal kés bb a férje volt kiterítve az áhítatos csöndben. A véres arc láttán, amely épp felé fordította sebes felét, Antoinette alig tudta elfojtani undorát. Amikor Huc észrevette, hogy mennyire feldúlja a látvány, odament hozzá, és meg akarta nyugtatni. – Csak eszméletlen. Minden rendben lesz. Antoinette hosszan az intéz szemébe nézett, aztán a fejét rázta. Erre az intéz elfordult t le, és Clothilde-hoz lépett, aki

81

Mireille Calmel

éppen magához ragadta a kezdeményezést, felpiszkálta a parazsat, és egy üstben tiszta vizet tett a t zre. – Keressenek tiszta vásznat. És fényre van szükségem, sok fényre. Guillaumet azonnal elt nt, mintha az a feladat épp neki szólt volna. Bertrandeau ellentmondást nem t hangon kiutasította a legvakmer bb kíváncsiskodókat, Huc megint odalépett Antoinette-hez, aki most már csak csendesen sírdogált. Szinte er szakot kellett elkövetnie magán, hogy magához ne ölelje. Félt aggodalommal csak ennyit suttogott: – Kitisztítom a sebét. Nem maradhat itt. – Itt a helyem, Huc – válaszolta Antoinette, de a hangjában nem volt sok meggy dés. – Mellette kell maradnom, hiszen… él! – tette hozzá sóhajtva. Huc éles fájdalmat érzett, mintha meghasadt volna benne valami. Nem tudott mást tenni, elfordította a fejét, felkavarta az a rudat, hogy amikor meglátta François-t, maga is ugyanezt a csalódást érezte. Milyen könny lett volna szó nélkül megfojtani, és ezzel az egyszer mozdulattal bosszút állni Isabeau, Albérie, a nagyanya és Antoinette szenvedéseiért. De nem tette meg. „Túl hamar jött Bertrandeau” – súgta egy halk bels hang, mintegy mentegetve a gyávaságát, de Huc nem hitt neki. Tudta, hogy nem emiatt nem történt meg. Nem volt gyilkos. Azért. – Imádkozzon, asszonyom! – nyögte valami jeges ködben, amely az egész lényét elborította. Aztán elfordult t le, a fáklyák közé lépett, amelyeket Guillaumet és még valaki tartott magasan a feje fölé, és kötelességének tudatában, de a szívében ellentétes érzelmekkel munkához látott. Bertrandeau végig a segítségére volt. Amikor kitisztította, fertlenítette és bekötötte a sebet, ketten vitték át François-t a


82

szomszéd szobába, amelyet Clothilde már sietve el készített. Bertrandeau itt rendezte be a dolgozószobáját az újjáépítés idejére, a szobában álló íróasztal tele volt tervekkel, vázlatokkal. Nem volt tehát kifejezetten a kastély urához méltó szoba, de az orkán óta a legtöbb szoba fölött még tet se volt, és az ablakok is mindenütt betörtek azon az éjszakán. Jó néhány kémény és kandalló is összeomlott a hatalmas széllökések alatt Ezek azóta is szétszórva hevertek a pompás parkettákon. A háziak ugyan igyekeztek mindent a lehet leghamarabb eltakarítani, s a tet gerendákat ponyvával letakarni és megjavítani, de pillanatnyilag nem találtak megfelel bb szobát a sebesült számára, bármilyen magas rangú személy volt is. François-t lefektették a sértetlen ágyra, a kellemes meleget árasztó kandalló közelében. A beteg szabályosan lélegzett, de még mindig nem tért magához, és Hucben egy pillanatra az is felmerült, hogy talán vérmérgezése van, s esetleg nem is éli túl az éjszakát. Közben az a lehetetlen ötlet is átfutott az agyán, hogy Albérie a nagyanyjától örökölt tudásával talán megmenthetné. Ez megmosolyogtatta. Tudta jól, hogy Albérie nem gyógyítaná meg François de Chazeront. Albérie-ben meglenne az a bátorság, ami bel le hiányzott. Antoinette-re nézett. Az asszony egy gyapjúkend t terített a vállára, szó nélkül leült a férje mellé, s kezét összekulcsolva végeérhetetlenül és buzgón imádkozott, de hogy pontosan mir l szólt az az ima, azt nem tudta volna megmondani. Most már csak a mindenható Isten határozhatott ennek az embernek a sorsa fel l. Huc, bárhogy is akarta, nem tudta elkergetni magától a toronyszoba baljós képét, ahol alig érzékelhet en, de mégiscsak a sátán leheletét érezte. Halkan felsóhajtott. Holnap új nap kezd dik. A szoba egyik sarkában, a földön gubbasztottak Bertrandeau-val, aki nem volt

83

Mireille Calmel

hajlandó elhagyni a helyiséget, akárcsak Guillaumet, aki fiatal kora ellenére er sködött, hogy marad, és majd cserélgeti a fáklyákat a kandeláberekben. 1515. október 12. volt, és hosszú, nagyon hosszú virrasztás várt rájuk. Philippus Bombastus von Hohenheim huszonkét éves fürge, kicsit gyerekarcú fiatalember volt. Hogy csábító vagy szép, azt talán túlzás lett volna róla mondani, de volt benne valami titokzatos báj, s ehhez nagyban hozzájárult a szeméb l sugárzó lelki gazdagság és intelligencia. Gyors észjárású, kutató hajlamú, érzékeny, büszke fiú volt Philippus, s minden érdekelte, amit a különféle tudományok segítségével cáfolni vagy kérdésessé lehetett tenni. Apja, egy svájci orvos, arra nevelte, hogy kíváncsiságát ilyen néz pontra helyezkedve elégítse ki, s így az méltó követ je lehessen. Philippus ugyan örökölte apjától az orvostudomány iránti tiszteletet, mégis els sorban a híres Fekete Sz z árnyékában n tt fel, a Schwyz-apátságban, ahol anyja szolgáló volt, s képzésének szigorú rendjébe gyakran belezavartak mindenféle legendák, amelyek különös, spontán gyógyulásokról szóltak, és persze hamis csodák, népi hiedelmek, amelyeken az apja csak nevetett, de amelyek Philippus gyermeklelkében kedvez visszhangra találtak. A fenti okok együttes következménye volt, hogy 1515. október 12-én Philippus Saint-Rémy-de-Provence-ban volt, meszsze hazájától, Svájctól, amelyet immár három éve elhagyott, hogy a világot bejárva próbálja felfedezni annak izgalmas titkait. Ide Ferrarából érkezett, ahol briliáns eredménnyel nyerte el az orvosi címet, ami igencsak hetykén hangzott egy ilyen mozgékony fiatalember neve mellett. Bizony, ritka volt a kollégái között az olyan, aki utazásaiból és találkozásaiból annyit tanult volna, mint . Tehát Philippus a szamarán ülve baktatott – diszkrét inasa


84

kísérte, aki már csak azért is diszkrét tudott maradni, mivel néma volt –, és egy kis utcácska sarkához közeledett. Ide igyekezett már két hónapja, száz viharral szembeszállva. – Ott kell lennie! – jelentette ki, ujjával, amelyet egyujjas keszty je csak félig takart el, arrafelé mutatva. és társa ócska bundájukban inkább nyomorult csavargókhoz, mintsem orvoshoz és kísér jéhez hasonlítottak. De ez a mi emberünket nem érdekelte. Kortársai megvetésére metsz gúnnyal mindig csak ennyit válaszolt: „Jobb, ha üres buksza párosul egy b ségesen feltöltött agyvel vel, mint megfordítva. Lehet, hogy az ember nem alszik csipkés ágyban, de sokkal szebbeket álmodik!” És álmai persze voltak, amióta rongyokba burkolva megjárta Egyiptomot, s látta a piramisokat, amelyek egyébként nem akarták titkaikat felfedni el tte, és amióta Konstantinápolyban áttanulmányozta régi könyvek és írások egész halmazát. Útjai során felfedtek el tte szigorúan rzött titkokat, beavatták titkos társaságokba, vallásokba, és megismert sokféle hiedelmet, amelyek hirtelen virágozni kezdtek az új század küszöbén. Hogy akadémikus tudását is gazdagítsa, orvosi titkokat is tanult, nevezetesen a nép gyermekeit l, bábáktól, borbélyoktól, fürd mesterekt l, s t még hóhéroktól is. Senki és semmi nem tudta kielégíteni hatalmas tudásszomját, és amit megtanult, azt mind az emberiség javára akarta hasznosítani. Ez a mindent tudni akarás, az elfelejtett tudás kvintesszenciájának visszaszerzése utáni vágy kergette Philippust e kis provence-i városka szívébe, hogy végül bekopogjon az alacsony fakapun. Egy szabályos arcú n óvatosan elhúzta a reteszt, s félig kinyitotta a kaput. Philippus er s akcentussal bemutatkozott, s mondta, hogy a fiát keresi. Erre az ajtó azonnal kitárult, s az asszony utat engedett, hogy a mester és inasa beléphessen a

85

Mireille Calmel

szerény szobába, ahol kellemes meleg és valami f szeres leves illata fogadta ket. Philippus egy percig csak élvezte, hogy célhoz ért, annál is inkább, mert reggel óta nem evett, és a pénzes zacskója is teljesen üres volt. Ha nem küld a gondviselés az útjába egy beteget, aki hajlandó fizetni a szolgálataiért, akkor kénytelen lett volna egy feltételezett vadra számítani, mint már annyiszor. Pedig, sajnos, ilyen id ben nagyon nehéz elcsípni egy fácánt vagy nyulat. Arra meg gondolni se lehetett, hogy az ember ki tud kaparni a fagyos földb l valamiféle ehet gyökeret. Legfeljebb vadon term póréhagymával lehet ilyenkor találkozni, de azt is ehetetlenné tette a fagy. Philippus büszkén köhögés mögé rejtette gyomrának gonosz mordulásait, és egyel re megelégedett azzal, hogy beszívta az illatos párát, ami a levesesüst fel l gomolygott felé. Bezzeg az inasa aggályok nélkül sandított a kerek fehér kenyér felé, amelyet egy vékony vászonkend tartott langyosan az asztalon. Amikor az asszony a lépcs höz sietett, hogy hívja a fiát, egy kisfiú már épp jött lefelé, és útközben hangos örömmel üdvözölte az érkez ket: – Már vártam önöket, uraim. Anyám – folytatta, amikor látta, hogy Philippus csodálkozva összevonja a szemöldökét –, ugye elkészült látogatóink fogadására a vacsora? Nagyon éhesek, és mindenki tudja, hogy csak tele gyomorral lehet jókat beszélgetni. – Amint enni akarnak, megterítek – mondta a fiatalasszony. Látszott az arcán, hogy milyen büszke csodagyerek fiára, aki még csak tizenkét éves. Cinkos tekintettel intett Philippus felé, akit teljesen felkavart ez a nem remélt fogadtatás, ezért nagy ügyetlenül csak annyit válaszolt: – Úgy, szóval igaz a mese… – Sajnos, igaz, uraim – mondta a fiúcska, aki közben odaér-


86

kezett melléjük, és kicsit csúfondárosan meghajolt –, mert valójában megesik, hogy a legrosszabbat éppúgy el re megmondom, mint a jót, csak épp változtatni nem tudok a dolgok folyásán. De foglaljanak helyet. Inasának sóvár arckifejezéséb l arra következtetek, hogy a szerencse elfeledkezett önökr l a hozzánk vezet rossz, köves úton. Vegyék hát le ezeket a bundákat, majd kiterítjük ket a t z mellé, és melegítsék fel magukat egy pohár borral. Ez a ház ugyan nem fogadó, ám akit vendégül látunk, az otthon érezheti magát, mintha családtag lenne. Philippus összeszedte magát, és jól megnézte ezt a kaján beszéd kisfiút, akinek arcáról sugárzott az intelligencia. Olyan tisztelettel hajolt meg el tte, mintha egy fontos személyiség el tt tenné. – Philippus Bombastus von Hohenheim teszi tiszteletét… – Akit nemsokára Paracelsusnak fognak nevezni, igen, én már tudom, kedves barátom. – De hát valójában kicsoda ön? – kérdezte Philippus döbbenten, miközben inasa áhítattal figyelte az asztal körül tevékenyked anyát, aki csendben megterített nekik. – Michel de Nostre-Damus a nevem, szolgálatukra, a Szentírás és a Tudomány tiszteletében. És ne lássanak mindebben se nagykép séget, se malíciát, hanem csak Isten adományát. Semmi mást, csak Isten adományát. – És láthatnék-e benne mást? – szaladt ki Philippus száján, akit szinte tudtán kívül máris mélységes tisztelet kötött ehhez a kis emberhez. Az anya keze a leveg ben maradt, és reszketni kezdett, miközben Michel halkan válaszolt: – A sátán kezét is láthatná, uram. Aminek az lehetne a következménye, hogy házunk ellen rosszindulatú pert indítanának. Philippus komolyan megrázta a fejét. Hányszor látta már

87

Mireille Calmel

Spanyolországban és másutt, ahogy az inkvizíció lecsap az emberekre kegyetlen ítéleteivel! A két keze se lenne elég, hogy megszámolja. És bizony, nem fogja soha elfelejteni a lángoktól nyaldosott elítéltek szörny sikoltásait. Hirtelen jeges csend ült a meleg otthonra. Ezt Philippus sietett eloszlatni, de érdekes módon az anyához fordult: – Ne féljen, szent asszony! Én a tudomány és nem az egyház embere vagyok. És mint ilyen, üdvözlöm az emberi szellem csodáit. Nem érheti baj az ön házát miattam, mert a szívem olyan tiszta és nemes, akár a szándékaim, hiszen a hozzám hasonlókat akarom szolgálni. – Én nem vagyok nyugtalan, barátom – szólt közbe Michel, és szinte mosoly ragyogott fel az arcán. – És tudja meg, ahogy én is tudom, hogy jól szolgálja ket. Anyám – tette még hozzá –, tartsa melegen apám és öcsém részét. A kliensek ma sokáig feltartják majd ket. Az anya, anélkül hogy a kelleténél jobban megdöbbentette volna ez a jövendölés, félretett két meleg ruhával letakart cseréptálkát, majd elkezdte a többit megtölteni egy öblös mer kanállal, amely egy falba vert kampón várta, hogy eljöjjön az ideje. Az inas nem bírta tovább: szemét tágra meresztette, óriási nyelvével az ajkát nyalogatta, s ez minden szónál tartalmasabb jelzés volt. Aztán leült az asztalhoz, és türelmetlenül ütögetni kezdte a viasszal fényesített asztallapot. Philippus és Michel cinkosan egymásra néztek, és mindketten egyszerre vidáman felnevettek. Hosszú id óta ez volt a legkellemesebb étkezés, amiben Philippusnak része lehetett. Egy pillanatig olyan érzése volt, hogy megint otthon van szül hazájában, Svájcban, az övéi körében, olyan kellemes hangulatot és életszeretetet árasztott ez a szerény otthon annak ellenére, hogy összessé gében a berende-


88

zés nem vallott nagy jómódra. Michel nagyapja, aki orvosféle ember volt – annak idején René királyt is kezelte –, arról volt nevezetes, hogy meglep és érdekes feljegyzések maradtak utána. Er sen tartotta magát a híresztelés, hogy az unokájának kifejezett tehetsége van a jövend mondáshoz, Philippus ezért határozta el, hogy látogatást tesz nála. Nagyon örült, hogy megtette. Ebben a puha fészekben, ahol a szellemes megjegyzések együtt jártak az egyszer , nyílt és tiszta intelligencia megnyilvánulásaival, Philippus egy pillanatra elfelejtette a harapós telet, de határtalan tudásszomját, s t a saját rangját is, és az alig tizenkét éves óriás el tt visszaváltozott csodálkozó kisfiúvá. Amikor az étkezés egy diós lepénnyel befejez dött, és az úr s az inasa is egyformán jóllakott, Michel megköszörülte a torkát, és nagyon komolyan, hirtelen támadt izgalommal Philippushoz fordult: – A hátasjószág és az inas máris megtalálják éjszakai szálláshelyüket az istállóban. De önnek még hosszú lesz ez az éjszaka, hiszen nem véletlenül jött el hozzám. Ezen az éjszakán ön meg fog engem menteni, uram. S amint ezt kimondta, a következ pillanatban ájultan az asztalra bukott. Az anyja felkiáltott, Philippusnak pedig ajkára fagyott az elégedett mosoly. Megrendült az ijeszt színjátéktól, de ez nem akadályozta meg abban, hogy gondolkodjon. Megtapogatta a holtsápadt fiúcska pulzusát. – Corichon, a táskámat! – utasította nyugodt hangon az inasát, aki nem tör dött azzal, hogy mi történt, csak falta a kenyeret, pedig már majdnem kipukkadt a hasa. De ura parancsára félbehagyta az evést, és elsietett. – Mi baja van? – kérdezte Philippus a vendéglátó házi aszszonyt, aki bénultan nézte a fiát, és semmit nem mert tenni.

89

Mireille Calmel

Most riadtan Philippusra nézett. – Nem tudom, uram – mondta elhaló hangon. Philippust egy pillalantra elfogta a pánik. De aztán összeszedte magát. – Nem mondott soha semmit? Semmit nem mondott, amivel most segíteni tudna nekem? A fia, úgy láttam, szereti el készíteni a dolgait… Az asszony az érv hallatán a fejét csóválta, és kutatni kezdett az emlékezetében. Aztán felderült az arca, a konyhaszekrény fiókjához sietett, s kiemelt bel le egy b rrel bevont kis ládikát. Remeg kézzel átnyújtotta Philippusnak. lázas gyorsasággal kinyitotta, és döbbenten látta, hogy egy szike, fonal és egy pergamendarabkába t zött t van benne. Philippus széthajtogatta a papírt, és elolvasta: „Bels szerv, jobb oldal.” Philippus nem várt tovább, felkapta a fiúcskát, és az anyját megel zve, aki az egészb l semmit nem értett, felvitte t a szobájába. Nem volt ideje magyarázkodásra. Megparancsolta, hogy forraljanak vizet, levetk ztette Michelt, és megtapogatta kemény, feszül hasát. Amikor a vakbél fölé ért, a gyerek arca eszméletlensége ellenére is fájdalmasan eltorzult. – Atyaisten! – mormogta a fogai között. – Gyorsan kell cselekedni! Csak az inast tartotta maga mellett, aki már hozta Philippus saját m szereit, egy dézsában a meleg vizet és tiszta vásznat. Philippus felt rte az inge ujját. Biztos volt magában. Bámulatba ejtette a finom kidolgozású szike, amit Michel tett félre a számára. Biztos kézzel, pontosan kezdte el a vágást. A m tét egy óra hosszat tartott, akkor leküldte az inast, hogy mossa el az eszközöket. Egyedül maradt a beteggel, és elégedett volt. Kicsit oldódott benne a feszültség, amely az utolsó öl-


90

tésig nem engedett, s most már nyugodtan ellen rizte Michel pulzusát és szemfehérjét, majd körülnézett a sz k kis szobában. Azonnal megakadt a szeme az ablak elé állított készüléken. Felkelt, és igyekezett megfejteni a furcsa feliratokat és jeleket, amelyek a beleépített gy ket borították. – Az egy asztrolábium – suttogta egy hang a háta mögött. Philippus megfordult. Michel magához tért, és halványan elmosolyodott. Philippus azonnal otthagyta a készüléket, és leült a fiúcska ágya mellé. Megfogta a kezét, érezte, hogy nedves, aztán az egyik tenyerét a beteg homlokára tette. – Ne beszéljen, fiatal barátom – kérte, pedig nagyon sokat tudott volna kérdezni t le. – Holnap épp elég ideje lesz, hogy felvilágosítást adjon mindennapjainak megdöbbent dolgairól. Most elégedjen meg annyival, hogy igaza volt. Ha nem operálom meg az éjszaka, már nem élne. És mivel nagyon lázas, még nem tudom, hogy túl van-e a veszélyen. – Egy jobb oldali bels szerv, igaz? – fintorodott el Michel. – A vakbél, hogy pontos legyek. Az olyan, mint egy tölcsér, és nem tudjuk, mire jó, de ismeretlen okokból néha begyullad, és úgy elmérgesedik, hogy felhasad, és megfert zi a beleket, az egész testet, és halált okoz. Az utolsó pillanatban vágtam ki. Most aludnia kell. Itt maradok az ágya mellett. Nagyon fáj? – Mintha ezer rágcsáló marcangolná a beleimet, uram. De én nem félek a fájdalomtól. Amíg érzem, addig élek, nem igaz? Jó éjszakát, Paracelsus! – Milyen furcsa nevet ad nekem – jegyezte meg Philippus. – Ez élete titka lesz… – suttogta még Michel, miel tt becsukta a szemét. Aztán kómaszer , mély álomba zuhant. – Életem titka… – ismételte félhangosan és zavartan Philippus. – Kis ember… és közben milyen nagy! – sóhajtotta, és gyöngéden lesimított egy barna hajfürtöt a fiúcska lázas homlokáról.

91

Mireille Calmel

Aztán megint az asztrolábiumot nézte, amely vitathatatlanul uralta a könyvekkel és telefirkált pergamenekkel meg rakott szobát. A készülék annyira emlékeztette sok hasonló, sátáninak mondott készülékre, hogy nem tudott remegés nélkül ránézni. Persze, ezek az inkvizítorok mohón szerettek volna mindent eltüntetni, csak hogy ne kelljen szembenézniük az igazsággal, amit sem megérteni, sem betiltani nem tudtak… És vajon mennyi b nt fognak még elkövetni a tudatlanság nevében? Philippust ennek a gondolatától is elfogta az émelygés. Óvatosan felkelt, és kiment a szobából. Meg akarta nyugtatni a fiúcska anyját. A lépcs alján az apa és Michel öccse várakozott csendben. Philippus nem is hallotta, mikor érkeztek, és kellemetlenül érezte magát, hogy ott van, hogy bekerült mindennapi életükbe, mint valami homokszem a kagylóba. A férfit láthatólag nem zavarta a jelenléte, udvariasan köszöntötte, de Philippus rossz érzését csak az anya oszlatta el, aki feltehet én elmondta, hogy mi történt. Philippus védekez n csak annyit mondott: – Hajnal el tt nem tudok semmi biztosat, de ha igaz, amit a fiuk állított, akkor nyugodtan reménykedhetnek. Most vissza kell mennem hozzá. – Én tisztelem ont, uram – sóhajtotta az apa, nem tör dve felesége megrovó tekintetével –, de id sebbik fiam furcsaságait nem tartom sokra. Jobban szeretném, ha követné a testvére példáját, és nem álmodozna folyton az eget kémlelve. Higgye el, ha az anyja nem helyeselné azt a kívánságát, hogy a nagyapja emlékére orvosi pályára menjen, szigorúan móresre tanítanám. – Michel orvos akar lenni? – csodálkozott Philippus. – Mit gondol, miért van neki ilyen sebészeti felszerelése? Nehéz lenne elérni, hogy másra gondoljon… Amíg az apa így kiöntötte Philippusnak minden keser ségét,


92

az anya elment, majd magabiztosan visszajött. – Fogja ezt! Philippus átvette a felé nyújtott cserépedényt, és kíváncsian felemelte a fedelét. – Sókristály? – kérdezte megrökönyödve. – Minek? – Nem tudom, uram, Michel kért meg, hogy adjam oda önnek, ha majd lejön megnyugtatni minket. – Ez mikor volt? – Most az imént, amikor megjelent a lépcs kön, miel tt ön lejött. Philippus úgy nézett rá, mint aki azt kéri, hogy ne járássák vele a bolondját. Nemcsak hogy nem mozdult el a gyerek ágya mell l, de egyszer en lehetetlen, hogy a beteg felkeljen ebben az állapotában. Ám az anya nyugodt és maga biztos arca meggy zte arról, hogy máshol kell keresnie a magyarázatot. Mivel nem mert magyarázatot keresni, csak elmosolyodott, megfordult, és visszament a betegéhez. Michel aludt, légzése szabálytalan volt. Philippus azonnal megállapította, hogy a láza emelkedett. Próbálta megitatni, de a gyerek ellökte a vizet, amit igyekezett belecsöpögtetni. Philippus leült az ágy szelére, és tanácstalanul a két keze közé fogta a fiúcska arcát. Ha nem megy le a láza, vége van. Hiába törte a fejét, üres volt, mintha hirtelen mindent elfelejtett volna. Aztán megakadt a tekintete az ágy fölött lógó feszületen, és öntudatlanul egy másik id reminiszcenciája kezdett az agyában keringeni. Hiszen hallott már a megkett dés képességér l… Az átlagember számára ez persze csak mese, de Michel olyan különös lény! A gyerek a Mindenhatóra hivatkozott, vajon nem kell-e merész hasonlóságot keresni közte és Krisztus között? „A véletlen nem létezik”, mondta este az asztalnál Michel. Hát akkor? Hol a rejtély kulcsa? A gyerek ekkor nyöszörögni kezdett, és úgy elöntötte a verí-

93

Mireille Calmel

ték, hogy csupa lucsok volt a leped je. Ha nem tud folyadékot magához venni, el kell érni, hogy megtartsa azt, ami benne van. Hirtelen világosság gyúlt Philippus agyában! Hiszen sid k óta erre használják a sót… Egy csipetnyi sót vett az ujjai közé, kinyitotta a gyerek száját, és beleszórta. Ezt hajnalig rendszeres id közönként újra és újra megismételte. Közben folyton cserélte a remeg kis testen a hideg borogatást. Csak akkor ébredt fel, amikor egy kéz súlyát érezte a halántékán. Az ablakon át halványan besütött a nap. Philippus felemelte álomtól elnehezült fejét, amelyet az ágy mellé állított szék karfájára hajtott. Michel der s, békés, mosolygó arca nézett rá. Philippus a fiúcska homlokára tette a tenyerét, és örömmel állapította meg: – Meggyógyul. Lement a láza. – Hála önnek, barátom – köszönte Michel. – Hála Istennek, aki ilyen páratlan képességgel ajándékozta meg önt. – Ez ennél sokkal bonyolultabb, azt hiszem – válaszolta Michel talányosan, és kacsintott egyet. – De most már lesz id nk a titkokat megfejteni… Hanem éhes vagyok. Nem tudom, mit adott be nekem, de rettenetesen rossz a szám íze. Mintha egész éjjel sóval etetett volna. – Megmondom a családnak, hogy jól van, és hozok valami ennivalót – és kitört bel le a felszabadult nevetés. Amíg vidáman lefelé sietett, kettesével véve a lépcs fokokat, arra gondolt, hogy szép az élet. Úgy érezte, védencén keresztül az Úristen olyan nagy kitüntetésben részesítette, hogy ezután – kétség nem fér hozzá – különleges, csodálatos sors vár rá.

Ötödik

Antoine de Colonges hátravetette a fejét, és felnyögött a gyönyör ségt l. Félig elfordult az íróasztaltól, kéjesen elterült a foteljében, a lábát szétterpesztette, csuháját felhúzta kerek hasára, és hagyta, hogy a kellemes borzongás végigfusson a testén. Végre megszabadult ördögien rossz hangulatától, amely az egész testét elárasztotta, s szétfolyó álomba merült abban reménykedve, hogy mire felébred, az Úristen szelíd engedékenységében megtölti az agyát és szívét igaz szavakkal, amelyekkel majd csillapíthatja parókiájának szenvedéseit. Kábultságából szokatlan zaj verte fel. Egy pillanatig azt sem tudta, hol van, ha mégsem a paradicsom virágokkal és fényes ragyogással szegélyezett útján. Nagy nehezen meg mozdította merev nyakát, és kinyitotta a szemét. Albérie állt vele szemben gúnyos arccal, ajkán az enyhe undor kifejezésével. A kandallóból nyíló titkos átjáró oldalfalának támaszkodott, onnan lépett el észrevétlenül. Antoine de Colonges-nak azonnal eszébe jutott, hogy nevetséges testhelyzetben van, gyorsan visszahúzta hasa aljára a csuhát, s akaratlanul elpirult Albérie gúnyos mosolya láttán. – A mindenható Istenre, Albérie, legalább lesüthetné a szemét – dünnyögte dühösen, miközben elfogadhatóbb pózba vágta magát. – Ön horkol, atyám! – csak ennyit válaszolt Albérie, és még csak meg se moccant.

95

Mireille Calmel

– Bizonyára – morogta Antoine a foga között. – Na, szedje össze magát, atyám! – mondta Albérie, és könnyedén felnevetett. Antoine most el ször látta nevetni. Hirtelen elfelejtette, ami történt, és dobogó szívvel nézte a látogatót. Albérie bólintott, s szemében vad és csintalan fény villant fel, mintha csak olvasni tudott volna a pap gondolataiban. – Kész. Elpusztítva! – jelentette ki. – Istennek hála! – sóhajtotta Antoine apát, és t is valami gyermekes öröm fogta el. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és egy papnövendék rontott be lihegve a szobába. Dermedten állt meg az apát és látogatója el tt. – Apát úr – hebegte az ifjú, és észre se vette a nyitott titkos járatot, amit Albérie igyekezett a háta mögé rejteni –, velem kell jönnie, mihamarabb. Szerencsétlenség történt Vollore-ban. François urunk a halálán van! Moutier f apátja egy ugrással talpon termett, kérd n nézett Albérie-re, aki maga is döbbenten állt, majd követte a papnövendéket, aki tovább magyarázta, hogy egy hírviv érkezett az apátságba, és kérte a segítséget. Odakint éppen megszólaltak a kápolna harangjai, reggeli imádságra vagy talán inkább b nbánatra hívtak. Moutier f apátja remegett. Nem erre számított, de hát mit tehet az ember Isten akaratával szemben? Amikor kiért a bels udvarra, a hajnali éj még rózsaszín párával ölelte körül a felkel napot. François de Chazeron lovai türelmetlenül topogtak a friss hidegben, miközben Étienne testvér még az orvosi szerszámait szedte össze nagy sietve a kamrájában. Albérie néhány percig még nézte ket az ablakból. Ezer kérdés járt a fejében, de egyikre sem tudta a választ. Mi történhetett François de Chazeronnal, miután k elmentek?


96

Amikor elvégezték a munkájukat Loraline-nal, és meglátták a kastély kapujában François-t, azonnal távoztak. Meg kell tudnia, mi történt. Elszántan bezárta maga mögött az átjárót, és siet s, biztos léptekkel indult el a k folyosón. Antoinette megtörölte az arcát, amely duzzadt és fáradt volt a szokatlan éjszaka után. Egy sötét kis szobában ült, amit az építkezések ideje alatt fürdésre, tisztálkodásra használt. Sokáig fürdött, fel akart frissülni egy kicsit a mézes, citromfüves vízben, de szemben, a falon függ tükörben csak egy dúlt arcot és dagadt szemet látott. Ez néhány percig idegesítette, mert Hucre gondolt, aki ennél az ijeszt arcnál szebb látványt érdemelne, de aztán összeszedte magát. Végül is a körülmények okozták, hogy így néz ki. a környék urának felesége, és tény, hogy hajnalra sem állt be semmilyen változás az úr állapotában. Emlékezett rá, hogy milyen sokáig tartotta imára kulcsolva a kezét, de azt nem tudta, hogy Istennek meg kellett-e hallania az érzelmeit és indítékait. Sajnálta François-t, de nem törte öszsze a lehet ség, hogy elveszítheti. Egy ideig a kád mellé terített vastag törülköz n pihent, amit a komornája el leg forró vízzel meglangyosított. Bármi történik is, szép nap ígérkezik, gondolta, aztán intett a komornának, hogy öltöztetheti. Hagyta, hogy a n babráljon rajta, közben megnyugtató képeket idézett fel magában: Huc gyengéd kezét, ahogy felébresztette az éj közepén, amikor a férje mellett virrasztva végül mégis elaludt; aztán ahogy felkínált egy egyszer ágyat, hogy pihenjen egy keveset, addig majd helyettesíti a férje mellett, mondta; és többször is találkozott a tekintetük, olyan végtelenül gyöngéden, hogy Antoinette szíve majd ki ugrott a helyél. Összeszorult torokkal engedelmeskedett, lefeküdt, és tudta, ha egyedül lettek volna, Huc nem tud ellenállni a vágynak, és

97

Mireille Calmel

megcsókolja. Félig lehunyt szempillái alól sokáig nézte t. A férfi egy szivaccsal letörölte François homlokát. Megnézte a szeme fehérjét, aztán elhelyezkedett és nem mozdult, nehogy t, Antoinette-et felébressze. De eleinte csak keveset aludt, azt is kis részletekben. Kétlépésnyire t le Bertrandeau horkolt abban a biztos tudatban, hogy úgyis felébresztik, ha szükség lesz rá. Ez a környezet, bár nem tudta megmagyarázni, miért, megnyugtatta, és végül úgy elaludt, hogy csak a reggeli suttogásokra ébredt fel. Huc és Bertrandeau beszélgettek. Látszott, hogy egyetértenek a tennivaló tekintetében, és kiderült, hogy papról van szó. erre teljesen felébredt, felkönyökölt, és remeg hangon kérdezte: – Meghalt? Huc… A két férfi felé fordult, aztán ahogy az illend ség kívánta, Bertrandeau a fejét lehajtva hajbókolt, és elment onnan, Huc pedig elfordult, és kivárta azt az id t, amíg felkel, és megfelel bb testhelyzetben beszélhet velük. Gyorsan lesimítgatta gy rött ruháját, és kicsit rendbe tette az alvás közben szétzilálódott haját, amelybe néhány szál is beleakadt a szalmazsákból. – Megfordulhat, Huc. Tudnom kell, mi történt. Huc gyengén elmosolyodott, de lesütötte a szemét. Mégiscsak urának feleségével állt szemben, akinek rendetlen öltözékében volt valami szemérmetlen, és ez a körülmények ellenére is megzavarta t. Lassan, a szavakat meggondolva válaszolt: – A férje még mindig nem nyerte vissza az eszméletét, Antoinette asszony. Az én hatásköröm vagy illetékességem itt véget ér. Orvost és papot kell hívnunk. Úgy gondoltam, hogy bátyám, Étienne, aki Moutier-ban szerzetes, könnyen betöltheti mindkét funkciót. De legyen úgy, ahogy ön kívánja. – Tehát azt hiszi, hogy vége – suttogta Antoinette. – Ezt nem mondanám, de Étienne jól ért a gyógyszerekhez…


98

– Igaza van, Huc – helyeselt Antoinette. – Ha nem tudja meggyógyítani, feladja neki az utolsó kenetet. De tény, hogy én így nem jelenhetek meg az emberek el tt. Kérem, maradjon addig itt mellette. – Hát persze, menjen csak nyugodtan. És nem kell sietnie – tette hozzá Huc, miközben azt nézte, hogy az asszony finom kezeivel megemeli a ruhája alját, hogy ne söpörje vele végig a földet. Mire a komorna a ruhaderék összef zésével is végzett, Antoinette arra gondolt, hogy nem sápadt és gy rött vonásait kellene tisztábbá és ártatlanabbá tennie, hanem a gondolatait. Hirtelen elszégyellte magát. Hova jutott, mi lett bel le? Hát nincs már benne semmi büszkeség? Minden sejtjével arra vágyódik, hogy úgy viselkedjen, mint egy utolsó szajha? Hirtelen, mint valami büntetésbe, úgy burkolózott a szerencsétlenségbe, és készen arra, hogy fogadja Étienne testvért, kiment a szobából. Huc egyedül maradt François-val. Már nappali fény tört be és szóródott szét az osztott ablakon át. Percr l percre jobban szakadt róla a hideg veríték, és keser volt a szája íze. Nem tudta levenni a szemét ura nyakáról, amelyen kigombolták az inget, hogy jobban tudjon lélegezni. Szabályosan vette a leveg t, és az arca is visszanyerte rózsás színét. Olyan volt, mint aki alszik. Huc felegyenesedett. Küzdött. Tele volt ellentmondásos érzelmekkel, amelyek kíméletlenül feltorlódtak benne. Albériere gondolt, utána rögtön Antoinette-re, akit ez az ember szándékosan úgy kezelt, mint egy rossz cselédet, aztán megint Albérie-re és végül Isabeau-ra és a gyereklányra, akit Isabeau itt hagyott. Megint elöntötte a gy lölet. A gy lölet, amit éveken át, de leg az el estén visszafojtott. Egész éjjel ezzel küzdött, és csak azért imádkozott, hogy ne maradjon egyedül Vollore urá-

99

Mireille Calmel

val, aki olyan sérülékeny és kiszolgáltatott, ahogy így fekszik. Olyan heves vágy fogta el, hogy nem tudott semmit tenni ellene, ezért megpróbált kimenni a szobából. De Isabeau arcának emléke mégis visszakergette, s arra kényszerítette, hogy ismét leüljön a beteg mellé. Aztán látta a saját két kezét, ahogy kérlelhetetlenül közeledik François nyakához. Megpróbált tudatosan küzdeni ez ellen, de a vágy er sebb volt. Ujjai összezárultak a nyirkos nyak b rén. Úgy érezte, nem tud tenni semmit, szorítania kell, szorítani még és még, amíg csak, szétzúzva a múltat, össze nem érnek két kezének ujjai, de a mozdulat félbemaradt, megbénult, még miel tt elkezd dött volna. François tágra nyitotta a szemét, és mereven nézte. Huc beleremegett, elfogta a félelem, de az er s túlélési ösztön nyugalomra intette. Gyilkolási kényszere egy pillanat alatt elmúlt, és magától értet n az jutott eszébe, hogy vajon François felfogta-e, mennyire gy löli t. Vajon mióta van magánál? Mióta játszik annak érdekében, hogy felfedje az legtitkosabb szándékait? Mindez egy pillanat töredéke alatt játszódott le benne, és úgy döntött, semmiképpen nem húzza vissza a kezét. Várt, és csak egy kicsit mozdította el a tenyerét, mintha a vér lüktetését figyelné a nyaki üt ereken, mintha a mozdulat jó szándékú lett volna. – Nos, Huc, végül is életben maradok? François hangja mintha messzir l jött volna; furcsa gégehang volt, vádló, provokatív. De Huc az üt eret tapogatva öszszeszedte magát. Nem vagy gyilkos – mondogatta magában gúnyosan. Mosolyt kényszerített az ajkára, és nem próbált magyarázkodni: – Azt hiszem, igen. Nagyon megijesztett bennünket, uram – jelentette ki, és végre elhúzta a kezét. – Észrevettem. De most jól érzem magam. És az igazat


100

megvallva, kedves barátom, nagyon éhes vagyok! Azzal segítséget se várva felült. Huc hátralépett, tiltakozni akart, meggy zni, hogy maradjon fekve, nehogy rosszul legyen, de végül nem tett semmit. Valami lefékezte, valami elfojthatatlan veszélyérzet… François baj nélkül felült, aztán kinyújtózkodott, elégedett képpel felállt, majd durván feltépte az ajtót, és kiment a szobából. Szembe találta magát Antoinette-tel, aki épp hozzá igyekezett, s amikor meglátta frissen és mozgékonyan, felsikoltott, és tompa puffanással a k padlóra rogyott. François, miel tt átlépte volna a lába el tt hever , selyembe burkolt alakot, vadul felnevetett. Huc bénán, lesújtva állt, miközben François a válla fölött visszakiáltott: – Vegye föl, és tegye egy ágyra, kedves Huc! Adjon neki repül sót! A feleségem túlságosan érzékeny asszony… Ezzel otthagyta ket, és elt nt a fogadószalon irányában, közben azt kiabálta a háziaknak, hogy már egy napja nem evett, azonnal teremtsenek el neki valami lakomát. Huc lenyelte a dühét, amely már a halántékán dörömbölt. Karjába vette Antoinette-et, lefektette arra az ágyra, ahonnan François az imént felkelt. Aztán szerzett egy flakon sót. Leült az asszony mellé, nagyon törékenynek látta. Milyen szép és finom, gondolta, mialatt a repül sót ide-oda húzta az orra alatt. Antoinette egy kicsit nyögdécselt, elfordította a fejét, aztán kinyitotta a szemét. Nem értette, miért, de Huc hajolt fölé, és gyengéd figyelemmel nézte az arcát. Hagyta, hogy egész valóját elöntse ez a végtelen biztonságérzet, aztán az intéz nyaka köré fonta a karját, és húzta t maga felé. Hucnek nem volt ideje védekezni, és kétségbeesett er vel rátapadt a kínálkozó szájra. Megsz nt körülöttük a világ. Akkor váltak szét, amikor valaki köhintett a hátuk mögött. Huc

101

Mireille Calmel

megfordult. Antoine de Colonges állt az ajtóban, és zavart, szomorú arccal figyelte ket. Michel de Nostre-Damus jó étvággyal evett, bár két harapás között egy kicsit még émelygett, Egymás után tüntette el a hízott jércemell-szeleteket, s anyjának, aki ezúttal nem értette ezt a nagy mohóságot, azt válaszolta, hogy csak így tud meg szabadulni a rettenetes sós ízt l, amit a szájában érez. Az anyja erre vállat vont, pedig jókedv pillantást vetett Philippusra, aki szintén nagyon vidám hangulatban volt, és jól belakmározott. – Meddig kell a fiamnak ágyban maradnia? – kérdezte a derék asszony. Közben bosszankodva figyelte, hogy milyen sok zsírfolt került az ágynem re, amire az ennivalóval tele tálcát tette. – Öt napig… hogy elkerüljük a fert zéseket, és a seb is jól gyógyuljon. – Öt nap – ismételte szomorúan az asszony, és az ajkát utálkozva lebiggyesztette. – És még tíz, amíg a barátom ki tudja húzni a hasamból a cérnákat – tette hozzá kajánul Michel, és a húszcentis vágásra mutatott, amely két egyenl tlen részre osztotta a hasát, bár ez most nem látszott, mert még vastag, vérfoltos kötés borította. – Addig az ágyban marad? – siránkozott az anya, akit már határozottan jobban nyugtalanított a várható sok mosás, mint a kölyök sorsa. – Ne aggódjon, asszonyom, csak tréfálunk. Megígérem, hogy holnap Michel már az asztalnál fog étkezni. És ujjával a fal mellé állított asztalra mutatott, amely pillanatnyilag még csillagászati könyvek tornyai alatt roskadozott. – És én nagyon boldog lennék – folytatta –, ha cserébe az ápolá-


102

sért, vendégszeretetüket élvezhetném, és a családdal együtt étkezhetnék. E szavakat az asszony megkönnyebbült mosollyal fogadta. Ugyanolyan, mint a fia, szinte, de nagylelk , gondolta Philippus. – Úgy lesz, uram, ez nekem is kedvemre való. Nekünk nincs annyi pénzünk, hogy fizetni tudnánk önnek, de… Philippus közbevágott: – Pénzt l szó sincs, higgye el. Nekem sokkal több hasznom származik abból, hogy megismerkedhettem a fiával, mint ha pénz után kószálnék. Szálláshely és ennivaló az inasomnak, nekem és a nyomorult öszvéremnek addig, amíg a fiának segítségre van szüksége: ez az egyetlen kívánságom. – Áldja meg az Isten! – kiáltotta a derék asszony. Aztán elkapta Philippus zsíros kezét, és megcsókolta. Mikor kifelé indult a szobából, a válla fölött még egyszer visszaszólt: – Áldja meg az Isten! – Már megtette – mondta önkéntelenül Philippus, Michelnek szánva a választ, aki most épp a harmadik jércecombba harapott nagy vidáman –, már megtette, amikor idevezérelt. – Ugyan, kedves barátom, ne szenteskedjen már, még megrontja tudós férfiúi mivoltát. – Távolról sem! Távolról sem! – Inkább vegye le rólam ezt a tálcát, mert kezdi megterhelni a gyomromat – fintorodott el a fiú, és eltolta maga el l a húst. – Remek! – nevetett fel Philippus. – Még soha, de soha nem láttam beteget, aki ennyit tudott volna enni egy ilyen beavatkozás után. Már kezdtem azt hinni, hogy a szikém megcsúszott, és telhetetlen gyomrának alját is felhasította. Most megnyugtatott, fiatalember. – Az nagyon jó, ha ma megnyugtatom – helyeselt Michel, és

103

Mireille Calmel

Philippusnak úgy t nt, hogy ezúttal a hangja már nem volt olyan könnyed, mint elvárható lett volna. Philippus elvette a tálcát, és letette a viaszolt padlót puhán takaró, színes gyapjúsz nyegre. – Mit jelent ez, Michel? – kérdezte nyugtalanul. – Lát valami rám vonatkozó szerencsétlenséget? Michel hosszan nézte t, mintha lénye legmélyét akarná átkutatni, de Philippus ezt nem érezte kényelmetlennek vagy idegesít nek. Türelmesen várta, hogy Michel válaszoljon a kérdésére. pedig felvonta a vállát, és úgy válaszolt: – Bolond, aki azt állítja, tudja, mi lesz holnap. Philippus becsapva érezte magát. – Gúnyolódik velem, barátom. Miután tegnap nyilvánvalóvá tette, hogy nincsenek véletlenek, azt akarja, hogy ezt elhigygyem? Az igazság valami más, és most ez hozta önt zavarba. – Nem, Paracelsus, egyáltalában nem. Egyszer en kimerültem, és bevallom, mélységesen fájlalom a tényt, hogy ennek következtében jóstehetségem megállt fortyogó-zubogó zsigereimben, de ennél egy sokkal ártalmasabb bajtól is szenvedek. Olyantól, amit mindannyian ismerünk, azt hiszem: ez pedig a nyomorúságos, szánalmas g g. Megint elfintorodott, oldalra fordult, és még hozzátette: – Azt hiszem, aludnom kell egy kicsit. Magamra hagyna? Philippus nem er sködött, érezte, hogy valóban nagy szüksége van a pihenésre. A kölyöknek igaza van. Egyébként úgy vélte, hogy éppolyan makacs és büszke, mint maga, és ez végül is minden egyébnél jobban elb völte. – Meg kellene vizsgálnom a vizeletét. Azután alhat. – Az ágy alatt… – mutatta Michel. Philippus lehajolt, és megkereste a fajanszedényt, felemelte a fiú péniszének magasságába, kicsit följebb húzta az ágynet, és odatartotta az edényt. Michel nem tudta megállni, hogy


104

ne tréfálkozzon: – Imádkozzon, nehogy bejöjjön most az anyám a szobába – mondta, miközben könny kézzel a fajansztartály fenekére irányította a vizeletet. Philippus visszatartotta a nevetést, nehogy megzavarja vele a gyereket, mert tudta, hogy ez a produkció nem kis er feszítésébe kerül, hiszen nyomást kell gyakorolnia a húgyhólyagra, ami egyben a sebet is érinti, arra is hat. De Michel, a nyelvét komikusan nyújtogatva, teljesítette a feladatot, aztán megmondta Philippusnak, hogy a folyosó végén van az árnyékszék, s kérte, hogy ha végzett a vizsgálattal, oda öntse er feszítéseinek eredményét. – Minden rendben – jelentette ki az orvos, amikor az ablak melletti fényben megvizsgálta az edénybe felfogott vizeletet. – A vizelete tiszta, áttetsz . Nincs benne az operációk után jelentkez , vérzésre utaló jel. Nemsokára úgy ugrándozik majd, mint egy fürge nyúl. – Akkor most maga is lazítson egy kicsit – mondta Michel, miközben már alig tudta nyitva tartani elnehezül szempilláit. – Vagy mégse… Van itt egy fogadó, pár lépésnyire t lünk, a cégérén az áll, hogy A Király Álma, menjen el oda. Ott már várják. Egy asszony… Sok pénz… Philippus nem tudta, mit tegyen, egy pillanatig tétovázott. Megint el kell hinnie, amit ez a gyerek mond, vagy nem? És mi az, hogy „sok pénz”, mit ért ezen Michel? Kíváncsisága felülkerekedett tudományos gondolkodásán, ezért zajtalanul elhagyta a szobát. A folyosóról a háziak három szobája nyílt, és a folyosó végén volt egy fülke, amelynek a bejáratát egy függöny takarta el. A padozaton kialakítottak egy nyílást, amelyhez egy k l készült elvezet cs csatlakozott. Philippust meglepte a nyílás felett lebeg kellemes levendulaillat. Egyes házakban a higiénia hiánya undorítóvá tette az ilyen

105

Mireille Calmel

helyiségeket. Itt nem volt orrfacsaró búz, úgy t nt, hogy a helyiséget rendszeresen friss illattal permetezik. Philippus észrevette a vízzel teli dézsát és a törülközéshez kikészített nedves vásznakat. Ez utóbbiakból áradt a levendulaillat. Miközben kiöntötte Michel vizeletét az elvezet cs be, eszébe jutott, hogy el este az épület mögött, egy kis utcácska csatornája fölött könnyített magán, hogy ne zavarja a háziakat. Kövér patkányok szaladgáltak a lába alatt. Hogy hányszor kellett már útja során elkergetnie ezeket a nadrág szára körül futkározó rágcsálókat? Nem tudta volna megmondani, de azt tudta, hogy egyre csak n tt a számuk, amióta ezt a kalandos, csavargó életformát választotta. Hirtelen er s honvágyat érzett: szül hazájára, Svájcra gondolt, és ott él apjára, eszébe jutott, hogy éppolyan elkényeztetett gyerekkora volt, mint Michelnek e ház falai között. Ugyan azok az álmok és ugyanaz a vágy: a felebarátok szolgálata… Amikor Itáliában járt, szeretett volna találkozni az isteni fesvel, a különleges gépek zseniális feltalálójával, Leonardo da Vincivel. Gyerekkorában tágra nyílt szemmel hallgatta a róla szóló történeteket. De az az ember nem kegyeskedett fogadni t. Csak a hatalmasok el tt nyitott kaput. És Philippusnak egy árva sou sem volt a zsebében. Nem volt semmije, csak – ahogy Michel mondta – a nyomorúságos g gje. Sok pénz, az imént ezt mondta a fiú. Nem, gondolta Philippus, és kidüllesztette a mellét, kétségtelen, hogy nincsenek véletlenek. És ebben a tudatban húzta be maga mögött a latrina függönyét. Aztán lement a lépcs n, magához vette orvosi táskáját, és elhagyta a házat. Odakint a fényesen ragyogó nap szúrta a szemét. Egy pillanatig arra gondolt, hogy elmegy Corichonért, akit az el este óta nem látott, de aztán úgy döntött, hogy az inas egymagában jobban elboldogul. Megrázta a pénzes zacskóját, amely egy selyemzsinórral volt kopott mellényéhez er sítve. Egyetlen pénz-


106

érme lötyögött benne, alig elegend egy pint borra. De arra mindenképpen feljogosítja, hogy leüljön a fogadóban. Ha létezik az a fiatal n , és várja, akkor hamar meg fogja találni. Hacsak nem a n találja meg t… Egy cip készít mester a háza ajtaja el tt épp eladott egy pár cip t, amellyel a vásárló egy tegezt akart megjavítani. Philippus megvárta, amíg kifizeti, aztán tudakozódni kezdett, hogy milyen irányba kell fordulnia. A cip készít nek kellemetlen ganéjszaga volt. Philippusnak többször is meg kellett ismételnie a kérdését, mert az ember nehezen értette meg a tájszólását, de aztán szolgálatkészen eligazította. Örömmel hagyta ott az üzletet. Ez az ember biztosan maga cserzi a b rt, azért b zlik ilyen nagyon; Philippus tudta, hogy ehhez sokan madárürüléket használnak, mert az teszi puhává és ruganyossá a b rt. Sejtése beigazolódott, amikor átvágott az úton, az épület sarkánál meglátott két hordót, amely körül nagy, fekete légyfelh zümmögött. Philippus megszaporázta a lépteit, és örült, hogy tél van, és nem forró nyár. Mivel már sok falut és várost bejárt, hamar rátalált A Király Álma nev fogadóra. Bor és sör illata csiklandozta vidáman az orrát. Szerette a tavernák felszabadult hangulatát. A pulttól a hosszú asztalokig mindenfel l nevetést hallott. Gyorsan körülnézett. Mindössze néhány örömlányt fedezett fel ebben a barlangban. Félig lemeztelenített mellük szemérmetlenül kínálta magát a vakmer szájaknak és kezeknek. Az egyik asztalnál a környék urának színeibe öltözött katonák csapata énekelte torkaszakadtából az rség indulóját, amelybe bekapcsolódott egy félig részeg kis barna n is, aki az egyik katona térdén egyensúlyozott. Aztán amikor egyensúlyát vesztve elkezdett hátrafelé d lni, és valaki úgy kapta el a f jénél fogva, hogy hatalmas mellei kiszabadultak a blúzából, ostobán felnevetett. Philippus ezt nagyon élvezte. Leült az egyik olyan asztal-

107

Mireille Calmel

hoz, ahonnan az egész helyiséget belátta. A katona most már lovagló ülésbe helyezte a combjára a kis n t, és a borospoharakat ürítget és töltöget társak vaskos kiáltozásai közepette mohón nyalta, szopta a kemény mellbimbókat. Philippus hamar rájött, hogy a lány valójában nem részeg, csak megjátssza, hogy élvezi ezt a kicsapongó szerepet, s közben rendszeresen jeleket ad a fogadósnak, hogy rakja meg újból az asztalt. Estére a katonák csekélyke zsoldja köddé válik, de ezzel itt most senki nem tör dött. Így megy ez, ilyen a világ. Philippus utolsó kis pénze is a fogadós kötényzsebébe vándorolt, aki egyébként szinte pillantásra se méltatta. Hiszen az szánalmas fogyasztása semmit nem hozott a konyhájára. Philippus kortyolgatta a silány bort, amit elé tettek, s közben figyelte a kis barna vakmer ségét, ahogy kacérkodott, anélkül hogy igazán odaadta volna magát. Tudta, hogy a játék célja lerészegíteni a többieket is annyira, hogy ne tudják t leteperni. Amikor üres zsebbel az asztal alá csúsztak, a n mindig egy másik vadra vetette magát. Philippus megitta a borát, és arra gondolt, hogy Michel ezúttal tévedett. Nem baj, legalább élvezetes látványban volt részem – mondta magában. Felállt, és indulni akart, amikor egy ember rohant be a helyiségbe. A zekéje mer vér volt. – Jaj, uram… Luc úr… – nyögte, és a fogadós felé tántorgott, aki elsápadt, amikor meglátta. – A zsiványok, uram, a zsiványok… Miközben beljebb lépett, egy másik inas is belépett. A karjában egy n feküdt ernyedten, széttárt karokkal. A haja csupa vér volt. Philippus egy ugrással talpon volt, és a holtsápadt fogadóssal együtt lépett a hajadon elé. A helyiség hirtelen elcsendesedett. A katonák olyan részegek voltak, hogy nem tudták, elfussanak-e, vagy jobb, ha életjelt sem adnak magukról.


108

– Orvos vagyok – mondta Philippus, miközben az egyik karjával gyorsan letörölte a legközelebbi asztalt. – Hogyan történt? – kérdezte a férfit, aki közben óvatosan lefektette a fiatal n t az asztalra. – Kérte, hogy kísérjük el. Kakukkfüvet akart szedni, sok kakukkfüvet, még miel tt a fagy tönkreteszi. És eközben leptek meg bennünket a banditák. Elengedték a lovainkat, és megölték Olivier urat, aki a kardjával igyekezett fedezni bennünket, hogy menekülni tudjunk. De én megbotlottam, uram. Megbotlottam, és beütöttem a fejemet. Nem tudtam megakadályozni… A fogadós és Philippus együtt hallgatta a történetet. Az utolsó szavak hallatán a fogadóst elöntötte a düh, és egy hatalmas pofonnal a földhöz vágta a szerencsétlen inast. Philippus nem tör dött a férfi lelkiállapotával. Megnézte közelebbr l a lányt, aztán óvatosan felt rte a szoknyáját. A fogadós ellentmondást nem t n a karjára tette a kezét. – Mit csinál? – Azt, amit tennem kell, Luc mester – válaszolta Philippus anélkül, hogy megjátszott közömbösségéb l kizökkent volna. – Menjenek ki! Mindenki menjen ki innen! – ordította a fogadós, és elkezdte rángatni a székeket, asztalokat, miközben vadul rugdosta a borg zös vendégek hátsó felét. Philippus megvárta, amíg egyedül maradnak, és csak akkor kezdett hozzá. A fiatal n fejét valószín leg egy t rszúrás érte, amely egy darabkát kiszakított a hajas fejb rb l. Ez okozta a vérzést, de maga a seb nem veszélyes, mondta magában Philippus. Megvárta, amíg a fogadós minden ajtót bezár, és csak akkor emelte fel a lány szoknyáját. A combjain látható vérnyomok minden kétségét eloszlatták. – A gazemberek! – hörögte a fogadós. – Az aljas gazemberek – ismételte láthatóan megrendülten. – Meger szakolták. Meger szakolták, megölték az én kicsi lányomat.

109

Mireille Calmel

Philippus feléje fordult, és kezét barátságos mozdulattal a vállára tette. A fogadós szeme tele volt könnyel. – Még él, barátom. El – mondta Philippus. De ezt Luc mester mintha nem is hallotta volna. – Meggyógyítom. Minden rendben lesz – nyugtatta Philippus. Alig fejezte be ezt a mondatot, amikor a lány kinyitotta a szemét. Feléjük fordította a fejét, és nyöszörgött. Az apja föléje hajolt, és érzelmesen megszorította a kezét. – Ne mozogj! Ne beszélj! Itt vagyok, édes szépségem… – Apám – suttogta a lány. – Nagyon fáj a fejem. Hol vagyok? Mi történt? – Az erd ben voltál – kezdte az apja, de Philippus közbelépett, és gyengéden eltolta t onnan. – Maga kicsoda? – kérdezte a lány, amikor látta Philippus hatalmas kezét az arcához közeledni. – Orvos vagyok. Engedje, hogy megvizsgáljam. Minden rendben lesz. Megnézte a lány szeme fehérjét, aztán halkan megkérdezte: – Emlékszik, hogy mi történt? – Az erd ben voltál Olivier-vel és Pendaille-jal – kezdte a fogadós. Philippus rávillantotta a szemét, és a pocakos kocsmáros elhallgatott. – Igen, az erd ben voltam – ismételte a lány az emlékezetében kutatva. – Kakukkfüvet szedtem, amikor… Jaj! Istenem! A zsiványok… Egyszer csak zsiványok vettek minket körül. Olivier azt mondta, fussak. Pendaille jött utánam. Elfutottam a sarjerd felé, aztán elvesztettem az egyensúlyomat, azt hiszem. Utána nem emlékszem semmire… Philippus megkönnyebbülten felsóhajtott. El ször leütötték tehát. Még jó, hogy nem esett valami éles sziklára. De legalább nem érte igazi nagy trauma.


110

– És hol van Olivier? – kérdezte a lány. – Elmenekült? – Olivier meghalt, kisasszony – mondta Philippus csendesen. – És ez nem minden. Ezek kihasználták az ön eszméletlenségét… – Ez mit jelent? Apám, mit akar mondani ez az ember? Válaszul az apja odament hozzá, és kövér hasához ölelte. A lányból kitört a zokogás. Philippus igyekezett távolságot tartani a helyzet és a saját érzelmei között, de nagyon dühös volt. Természetesen tudta, hogy a mészárlás és az er szak szinte megszokott dolog Európa erd iben, de a lelke mélyén mindig elpirult a szégyent l, amikor ilyen megkínzott n kkel találkozott. Forrt benne a gy lölet, igen, gy lölte ezeket a hit és törvény nélkül él férfiakat. El kell fogadni azt, amit nem lehet megakadályozni… Hányszor hallotta ezt a mondatot azoktól a kt l, akik gy löletük tejével szoptatták az így fogant kis fattyakat. Sokszor kérdezte magában, hogy vajon még mennyi id nek kell eltelni ahhoz, hogy a férfiak ne úgy viselkedjenek, mint az állatok. Amikor kilépett A Király Álma nev fogadó ajtaján, SaintRémy-de-Provence lakói már aludtak. Ameline, a fiatal lány is békésen szendergett otthonában. Apja kívánságára Philippus elbódította t mákteával. El leg bekötözte a fejsebét, aztán jól kitisztította a nemi szervét, és egy apró fehér kavicsot helyezett fel a méhébe, amely majd magától ki fog jönni egy spontán vetélés folyamán. Nem lesz gyereke. Ezt a kavicsos módszert Philippus egy egyiptomi boszorkánytól tanulta. A világ szemében megmentette a kisasszony becsületét. A fogadós felkínált egy jó nagy összeget, így kívánta megvásárolni Philippus hallgatását. ezt el ször elutasította, de aztán elfogadta. Nincsenek véletlenek. Ez olyan törvény, amit el kellett fogadni. És a hasznot, az el nyt is, amit a sors felkínált.

111

Mireille Calmel

Siet s léptekkel igyekezett vissza Michelék hajlékába, s közben elégedetten hallgatta a mellényére akasztott b rzacskóban megcsörren aranypénzeket.

Hatodik

François de Chazeron sötét hangulatban volt. Amikor Étienne testvér és Antoine de Colonges megérkezett a kastélyba, Étienne szerette volna megvizsgálni, de François azon nyomban elküldte ket, mégpedig azzal, hogy számára az egyetlen orvosság egy b séges lakoma, tehát várjanak addig, amíg befejezi. Igaz, hogy úgy falta fel az elé tálalt étkeket, mint aki már hetek óta nem evett. Amikor Clothilde elfecsegte, hogy Antoinette nincs jól, Antoine de Colonges lelkiismeret furdalás nélkül otthagyta Vollore urát, mert ezután már inkább a nagyúr asszonyának állapota érdekelte. Sajnálta, ami Huc és Antoinette között történt. Nem mintha François becsülete vagy lelkiállapota egy pillanatig is aggasztotta volna! A dolog kizárólag Albérie miatt bántotta. Tudta, hogy t milyen mély érzelmek f zik Huchöz, és nem állhatta meg, hogy ne gondoljon arra, milyen heves indulatokat fog kiváltani bel le, ha rájön, mi folyik. Akkorát sóhajtott, hogy François de Chazeron a szokásosnál is sötétebb pillantást vetett rá. François megevett egy 15 tojásból sütött omlettet, néhány vastag szelet sonkát, négy fürjet és három édes süteményt, mindezt megöntözte borral, s csak ezután adta ki a parancsot, hogy nyomban jelenjen meg el tte az apát, Antoinette, Clothilde és Huc. Nem tudta, vagy úgy tett, mintha nem tudná, hogy Bertrandeau és Guillaumet is közrem ködött a megmentésében, Huc pedig err l nem tett említést. Tény, hogy nemsokára ott álltak el tte, abban a szobában, ahol néhány héttel korábban Béryl és Huc az orkán utáni hely-

113

Mireille Calmel

zetet ecsetelték a nagyúrnak. François gyomra megnyugodott, de a feje még tele volt kérdésekkel. – Kinél van a kulcs? – kérdezte nyersen. Válaszul Huc kivette a zsebéb l a kulcsot, és letette ura elé az asztalra. Közben csendben helyet foglaltak az asztal körül. Clothilde arca idegesen rángatózott. Így leplezte a félelmét. Szeme körül még mindig ott virított egy sötét színekben tarkálló folt. Huc és Moutier f apátja között ült, és azt remélte, hogy ha ura ismét el akarná kalapálni, azok ketten biztosan közbelépnek. Antoinette úgy viselkedett, mint aki nincs jelen, mintha mindaz, ami történik, nem tartozna rá. Huc igyekezett nem ránézni. Antoinette arckifejezése der s volt, majdnem oldott, amit egyesek akár azzal is magyarázhattak volna, hogy örül a férje gyógyulásának. Egyesek! – de nem Antoine de Colonges és Huc sem, aki e percekben olyan kínosan érezte magát, mint talán még soha. Tudta, hogy az apát nem fog beszélni, de borzasztóan haragudott magára, amiért engedett az ösztöneinek. Az is eszébe jutott, hogy mennyire megváltozott az utóbbi tizenöt évben. Régen, ha megkívánt egy lányt, nem szégyellte lefektetni. És olyan jó híre volt, hogy néha csak ki kellett nyújtani a kezét, és a pompás gyümölcs máris az övé lett. Amióta feleségül vette Albérie-t, úgy élt, mint egy szerzetes, pedig ezt Albérie nem követelte t le. Most azon gondolkodott, vajon eddig miért volt olyan zárkózott és magába forduló. Tudat alatt attól félt talán, hogy ha más szoknyák alatt kutat, elmúlik az a szerelem, amit a felesége iránt érez? Vagy ezzel a sz zi életmóddal igyekezett közelebb kerülni Albérie-hez, hogy végül meggy zze t végtelen ragaszkodásáról? Nem tudott válaszolni, de abban biztos volt, hogy valami megváltozott benne, még ha nem is tudta, hogy mi; de az a valami az egyetlen olyan n felé lökte, akit el kellett volna kerülnie. A vágy, amit Antoi-


114

nette keltett benne, több volt, mint egy egyszer szexuális vonzódás. – És bementél? Huc hallotta a kérdést, csak azt nem fogta fel, hogy neki szól. Amikor megértette, látta, hogy François vérben forgó szemmel néz körbe rajtuk. Odarendelte ket maga elé, és úgy viselkedett, mint egy bíró a törvényszéken, holott ez nem volt bíróság. És mégis mindenki úgy viselkedett, mintha b nös lenne. François-t megbolondította az a gondolat, hogy valamib l kimaradt. Huc összeszedte magát. – Valakinek segítenie kellett. Én voltam az. – Hogyan? – er sködött François. Huc hazudott. Nem akarta veszélybe sodorni Guillaumet-t, bár számolt azzal, hogy François végül rájöhet az igazságra. – Bemásztam az ablakon, és úgy szabadítottam ki. Utána bezártam magam mögött az ajtót. – És mit láttál? – Semmit, uram. Semmit, ami rám tartozik. Hacsak nem kívánja, hogy mint intéz je részletes és pontos jelentést állítsak fel. – Szükségtelen – vágta rá François, aki valószín leg nem akarta, hogy bármiféle nyoma legyen az incidensnek. – És ön, kedves feleségem, vajon belépett-e a szobámba, jóllehet megtiltottam, hogy megtegye? – Nem. Nem léptem be, uram. Azok a dolgai az én számomra nem fontosak – válaszolt Antoinette szinte hangon. – De szeretném az ön szájából hallani, hogy mi okozott ekkora szerencsétlenséget, és azt is szeretném, ha megígérné, hogy letesz az olyan tevékenységekr l, amelyek megfosztanak engem az ön jelenlétét l. „Milyen jól hazudik!” – gondolta Huc önkéntelenül, mi

115

Mireille Calmel

közben azt azért észrevette, hogy egyszerre mennyire megváltozott Antoinette hangjának tónusa. Mintha semmivel se tör dne, mintha semmit se látna. Huc hátán végigfutott a hideg. „Nincs semmi veszélyérzete” – gondolta. Miel tt François válaszolt volna, közbelépett. – Én beszéltem le Antoinette asszonyt, hogy személyesen nyújtson segítséget önnek, uram, pedig nagyon nyugtalan volt, és hevesen tiltakozott. Úgy véltem, hogy ez az eset nem rá tartozik, jobb, ha kimarad bel le, akárcsak Clothilde asszony… Clothilde lopva hálás tekintetet küldött Huc felé, Antoinette úgy vélte, elég, ha összeráncolja a szemöldökét. Huc ezzel most nem foglalkozott. Nem érdekelte, hogy neheztel-e azért, amit mondott. Tudta, hogy igaza van, s hogy ez az egyetlen lehet ség arra, hogy megvédje, akár akarata ellenére is. François hallgatott, és gyorsan végiggondolta, hogy végül is hogyan rizhetné meg legjobban a titkát. Aztán kimondta az ítéletet: – Távozzon, asszonyom! Hucnek igaza van, mivel nem élt vissza a bizalmammal, jobb, ha kívül marad. És vigye a házgondnokn t is t lem minél távolabb. Elviselhetetlen látvány – tette hozzá még ingerülten, amikor észrevette a dühét l retteg szerencsétlen arcán csorgó kövér könnycseppeket. Antoinette tiltakozni akart, de Huc megakadályozta, s a világ minden kincséért sem akart ellenkezni vele. Úgyis meg fogja tudni, hogy mi történt. Hiszen Huc többé nem tud ellenállni a varázsának. Clothilde, mint egy riadt kiskutya, szó nélkül kiment a szobából. François sokáig hallgatott, Huc úgy érezte, hogy a dühe mögött valami más is rejt zik. Ha nem ismerte volna olyan jól, még arra is gondolhatott volna, hogy fél. Ezt a feltételezést ugyan elvetette, de az érzés megmaradt benne. Most, hogy Antoinette eltávozott, megint a régi Huc volt. Felébredt benne az


116

öntudatos intéz , és végül kezdeményezett: – Azt hiszem, itt lenne az ideje, uram, hogy elmondja nekünk az igazságot. Erre Antoine de Colonges is bólintott egyet. Még mindig nem értette, hogy min bukott meg a vállalkozásuk. François a torkát köszörülte, aztán belekezdett: – Az az igazság, Huc, hogy nem tudok semmit. Semmit, hacsak azt nem, hogy ami történt, az a sátán m ve volt! Huc kicsit ellazította magát a széken. Tehát François de Chazeron fél, tényleg fél. Ez a tény örömmel töltötte el. De igyekezett, hogy ezt ne lássák rajta. Egyébként Antoine de Colonges, aki eddig hallgatott, most arra próbálta rábeszélni François-t, hogy ne keverje össze elhamarkodottan a dolgokat. Aztán a két kezét összetéve, így fejezte be: – Azt az én feladatom eldönteni, hogy egy ügyben, legyen az bármilyen, mi az Úristen és mi a pokol szerepe. Bízzon bennünk, fiam! Ha az emberek igazsága az Isten igazságával egyesül, talán le tudjuk csendesíteni az ön félelmeit. – Én nem félek, atyám! – vágta rá François. Dühítette, hogy észrevették a gyengeségét. Antoine de Colonges a tiltakozás hallatán lehajtotta a fejét. François látta, hogy nem menekülhet, ezért úgy döntött, hogy beszél. Onnan kezdte, hogy felment a toronyba, kulcsával kinyitotta a szoba ajtaját, és miután bement, ahogy szokta, bezárta maga után. El ször az volt a benyomása, hogy minden úgy van, ahogy három héttel azel tt otthagyta, aztán, ahogy beljebb lépett, valami meglepte. Mégpedig a meleg. A szoba langyos volt, annak ellenére, hogy az ablakokat az orkán betörte, és azóta a hideg leveg ki-be járt a szobában. Akkor szokott ilyen meleg lenni, amikor begyújt az olvasztókemencébe… Pontosan emlékezett rá, hogy amikor elment, hagyta elaludni a tüzet.

117

Mireille Calmel

Odament tehát, és döbbenten látta, hogy még izzó maradék parázs van a kemencében, és az ólomrúd helyett, amit benne hagyott, hogy majd kih ljön, egy tiszta aranydarabka hever. Ez teljesen megbolondította. Tizenöt éve próbálja feltörni, megfejteni az alkimisták mesés titkát. Tizenöt éve tagja különféle titkos társaságoknak, amelyeknek egyetlen célja a Nagy , és akkor nem elég, hogy valaki megsérti a szentélyt, ahol dolgozik, hanem épp ennek a betolakodónak sikerül. És éppen ott, ahol eddig minden kísérlet kudarccal végz dött. Tudni akarta, mi történt. Lerohant, és rjöngve rátámadt Clothilde-ra, azután Bertrandeau ellen fordult. Ha k nem is tudták végrehajtani a transzmutációt, akkor is a ház népe közül volt valaki cinkosa a behatolónak azzal, hogy kinyitotta az ajtót. Aztán minden elképzelése felborult, amikor Bertrandeau meggy zte, hogy csak , Vollore ura az egyetlen, akinek kulcsa van ahhoz a szobához. Erre azonnal visszament a toronyba, hogy meggy djön arról, amit már amúgy is tudott. Az ajtón valóban nem volt nyoma er szaknak. Akkor az ablakra gondolt, de az túl magasan van, ráadásul ott voltak rajta a keresztrudak. Tovább növelte a zavarát, hogy nem látott nyomokat az ablakon. És ha valaki mégis ott jött volna be, akkor odalent a sárban nyomokat hagyott volna a torony körül. De nem látott semmit. Ezután módszeresen átkutatta a szobát abban a reményben, hogy talál valami jelet. Akkor vette észre, hogy a naplóját elolvasták. Tizenöt év óta minden tapasztalatát, eredményét, hibáját, megállapítását pergamenlapokra jegyezte fel. Így haladt el re, lassan, de biztosan. A pergameneket szétnyitották, látványos halomban egymásra simították, látszott, hogy valaki tudatosan azon igyekezett, hogy ne pöndörödjenek össze, ezért a lapok négy sarkára nehéz gyertyatartókat tettek, és azokba viaszgyertyákat állítottak.


118

François pontosan emlékezett rá, hogy szokásához híven az összes pergament felcsavarta, és az asztal egyik sarkára tette úgy, hogy a betört ablakokon beáramló por ne üljön rájuk. Miután gyertyát gyújtott, azt is megállapította, hogy az utolsó feljegyzését valaki kiegészítette. De nem olyan volt a tinta, amilyennek lennie kellett volna. A szabálytalan bet ket valami barna masszával rótták, ami foltokban elmaszatolódott, és megnehezítette az olvasást. Az el sorok közül is jó néhányat összekentek ezzel az anyaggal, és több helyen mindenféle megjegyzéseket írtak a lapra. A türelmetlenség és kíváncsiság szinte elsöpörte François félelmét. Mivel ebben az állapotában nem tudta megfejteni a különös üzeneteket, az az ötlete támadt, hogy tintával átírja az odakapart szavakat. De alig fejezte be az els szót, amikor a bet k felhevültek, lángolni kezdtek, és pattogva, mint a futót z, kirajzolták az egész sort. És ekkor már el tudta olvasni az izzó feliratot: „Eljöttem, hogy elvegyem, ami az enyém: a lelkedet.” – Megrémültem, kétségbeestem, atyám – mondta François, és a tekintete hitelesítette a szavait. – Fogtam egy piszkavasat, és valami ellen rizhetetlen reflext l hajtva belöktem a lapot a kemencébe. Minden bizonnyal arra gondoltam, hogy ott könynyebb lesz a lángokat eloltani. Hiszen mellettem, az asztalon mindenféle savak és más készítmények sorakoztak, s arra gondoltam, hogy ezek a t zzel érintkezve az egész szobát lángba borítják. Aztán nem tudom, mi történt. Fogtam egy vizeskannát, amir l úgy tudtam, hogy vízzel van tele, és ráöntöttem a pergamenlapokra, amelyek betakarták azt a darab aranyat is; elégedett voltam, hogy a régi írásaim egy része megmaradt, s azt reméltem, hogy a többit is megmenthetem. Még egy robbanásra emlékszem, azután csak sötétség. Elhallgatott. A puszta emlék hatására is kiverte a veríték. Csend borult a szobára.

119

Mireille Calmel

Antoine de Colonges id nkét megcsóválta a fejét. Ezzel a vizsgálódónak t magatartással igyekezett palástolni a mélységes elégedettséget, amit Vollore urának reakciója váltott ki bel le. Jól látta ezt Albérie. Amint a munkáját elpusztította, elérte a hús-vér embert, és akkor, abban a pillanatban tört a vesztére. Meg kell er síteni benne ezt a félelmét. Ennek az embernek túl sok minden nyomja a lelkiismeretét, nem csoda tehát, ha azt hiszi, hogy most már maga a sátán jön el hozzá a járandóságáért. Antoine az intéz felé fordult, aki zavarodottnak látszott. Huc ugyan sok mindent képzelhetett, de keveset tudott, és f leg nem tudott a titkos járatokról, amelyek falak belsejében a vollore-i kastély tornyába is felkapaszkodtak. Az a föld alatti járat, amely a vollore-i kastélyt a montguerlhe-i er dítménnyel kötötte össze, még a százéves háború idejéb l származott. Egy si legenda szerint akkoriban tehetséges kovácsok találtak ott menedéket. A lenti pokoli kovácsm helyben élesre kalapált kardok készültek, amelyek gy zelmet biztosítottak tulajdonosaiknak. Ugyancsak a száz éves háború alatt angol aranyat is elrejtettek a mélyben. A f apát, Antoine de Colonges ezt a tudását nem szándékozott megosztani az intéz vel, úgy gondolta, hogy magával viszi a sírba. Erre esküt tett Isabeau-nak. Pontosan tudta, hogy lényének egy része romlott, megvesztegethet , távolról sem illik hivatalos szerepéhez, s nem igazodik a szerzetesi szabályokhoz. De François de Chazeron azzal fizet b neiért, visszataszító, b nös áldozataiért, amelyeket egy hitvány kutatás érdekében hozott, hogy életének egyetlen értelme, az arany, amelynek hatalmát remélte, ott szunnyad a lába alatt. Antoine bosszúálló indulattal el retolta az állát, és amikor szónokolni kezdett, minden szót er sen megnyomott. Ekkor François de Chazeron, a bíró, egy pillanat alatt vádlottá vált.


120

Vádlottá, aki nem tudta el zni rettenetes b nei miatt érzett alattomos szorongását. – Nagyon félek, fiam, hogy önnel valóban maga a sátán packázott. Kérdezem: nem nyomja-e a lelkiismeretét valami olyan cselekedet, amely eltávolította önt az Úristent l és az megbocsátó kegyelmét l? Valami olyan tett, amit elfelejtett a gyónásban felfedni, és amely miatt, ahogy err l a lángoló sorok is tanúskodnak, hitetlenné lett? Ha ez a helyzet, akkor csak a megbánás és a böjt marad, ami talán megmentheti. Hacsak máris nem túl kés – tette hozzá sajnálkozó képpel, de titokban élvezettel nézte François ólomszürke arcát. Ekkor Huc de la Faye közbelépett. – Akármi is az igazság, miel tt mindent elsietnénk, el ször is azt kell megnézni, hogy mib l mi következik. Engedje meg, hogy én vezessem a kutatást. Ha megtalálom a b nöst, meg fogom büntetni. Ha viszont valami démoni dologról van szó, akkor hívunk egy ördög t. Ön pillanatnyilag megmenekült, uram, ami azt jelenti, hogy az az ember vagy ördög elvétette a csapást. Bár lehet, hogy csupán figyelmeztetésnek szánta az egészet. „Szegény bolond – gondolta Antoine, és szánakozó tekintettek nézett Hucre. – Az igazság elpusztítana téged az uraddal együtt…” – Foglalkozzon az üggyel, intéz úr, úgy, ahogy gondolja – vetette oda Antoine keskeny ajkát széthúzva –, de gondoljon bele, hogy az ördög már régóta jelen van-e lakhelyen, vagy legalábbis az átka súlyosan ránehezedik, és ne feledje, hogy a múltban egy farkasember meggyilkolta az ördög szerzetest, aki azért jött ide, hogy a sátánt visszakergesse a pokolba. Úgy vélem, hogy ezek olyan titkok, amelyeket jobb imával elaltatni, mint túlságos jelent séggel felruházni… Huc elkerekedett szemmel nézte az apátot. Egy pillanat alatt

121

Mireille Calmel

megértette semmitmondónak t szentenciáinak titkos értelmét, és ez a nyilvánvaló felismerés szinte keresztüldöfte. Albérie. Albérie van az egész mögött. Nem mondta ki, de a célzás teljesen világos volt. És az is, hogy Antoine de Colonges tud valamit, amit nem… François de Chazeron számára teljesen közömbös volt az lelkiállapotuk meg a kódolt nyelvük, neki épp elég nehéz volt megvetni a lábát ebben a kísérteties realitásban. Az intéz ajánlatát megfelel nek tartotta, mert úgy látta, hogy észérvekkel igazolhatja a tényeket. De a szeme el tt felrémlettek a feldagadt arcú kisgyerekek, akiknek elvágta a torkát, és akiket feláldozott a Gonosznak, hogy elnyerhesse a bölcsek kövét. És szinte hallotta megint, milyen fájdalmasan kiabáltak, amikor felnyitotta a testüket, hogy kivegye a szívüket, s a még dobogó kis húsdarabot folyékony ólomba vagy kénbe merítse. Hányszor kinevette a nagy mestereket, akik azt tanították neki, hogy a Nagy M nem a fémek átalakulása, hanem magának a létez nek tökéletes lélekké történ transzmutációja. François azt gondolta és hitte, hogy hazudnak. Mind. Csak azért mondták, hogy elbátortalanítsák az ostobákat. Egyedül egy „fekete” pap vezette be kutatása rejtelmeibe, aki fekete miséket is tartott, és megnyitotta el tte az alapigazságok kapuit. Igenis, fel fogja fedezni az aranycsinálás titkát, megtalálja a tökéletes oldatot, az alkahestet, a gyógyítás és a hatalom kövét. Nincs miért félnie. A sátán a mestere. Ezt már régóta tudja. Most csak egyszer en figyelmeztették, hogy már túl régóta nem szolgál, de ugyanakkor azt is kinyilatkoztatták, hogy jó úton jár. A bölcsek köve nem volt ámítás. Megvolt az ára. François-t ezek a gondolatok felderítették, felállt, és hidegen végigmérte a két férfit. – Böjtölni fogok, és b nbánatot tartok, atyám, amíg csak fel


122

nem épül mindaz, amit a robbanás lerombolt. Az ön imáira is szükség van, hogy a Gonosz miel bb elhagyja ezt a házat. Nem tudom, mi hozta ide, de nem félek t le. Az én lelkem tiszta, abbé úr, és ha a Gonosz azt akarta elrabolni, hát nem járt sikerrel. Az ügyet lezárom. El akarom felejteni. Huc felé fordult, aki ura szavai hallatán kifejezetten megkönnyebbült, mivel most már feltételezte, hogy Albérie van a cselszövés mögött. – Hívj ide azonnal két megbízható k vest! Három napig még Vollore-ban maradunk, a thiers-i építésszel, akiért már elküldtem, megbeszéljük és elrendezzük a kastély megnagyobbításának terveit. Nem akarom, hogy a feleségem elégedetlenül menjen vissza innen. Vele te fogsz foglalkozni, és megtudod, milyen berendezést óhajt, én ezalatt felügyelek a munkálatokra. A végén, ha összeszámoltad, majd megmondod, mibe kerül ez az egész. Ha az én hitelem nem elég, akkor a feleségem majd kér hitellevelet Bourbon hercegt l, a rokonától. Jó királyunk udvarában van olyan rangja és tisztsége a hercegnek, hogy minden nehézség nélkül megteszik neki ezt a szívességet. Az étkezésekre lejövök, akkor megbeszélhetjük a vitás pontokat. Ezenkívül addig, amíg vissza nem megyünk Montguerlhe-be, nem akarom, hogy zavarjanak. Senki, érted? Bárki legyen is az. Se nappal, se éjszaka. És a toronyban csak a kijelölt és a hallgatásukért jól megfizetett munkások dolgozhatnak. Éjfélig rendezz el mindent, és attól kezdve számítsd a három napot. Gondolom, ez elég. Megegyeztünk, Huc barátom? – Minden az óhaja szerint fog történni, uram – mondta az intéz , és boldog volt, hogy szabad kezet kapott. Bár a lehet leghatékonyabban fogja képviselni Antoinette érdekeit, ugyanakkor sietteti az indulást. Ezalatt Albérie befejezheti, amit az távollétében szándékában állt megtenni, viszont amikor hazamegy, és találkoznak, joga lesz felvilágosí-

123

Mireille Calmel

tást követelni err l az incidensr l. A saját lelkiismerete érdekében. François a torony kanyargó lépcs in már a kemencéje felé igyekezett, amikor Huc egy határozott kézmozdulattal visszatartotta Antoine de Colonges f apát urat, és a fülébe súgta: – Azt hiszem, mindketten egy súlyos titok birtokában vagyunk. Antoine de Colonges a fejét csóválta. Hogy ki tette? Valóban nevetséges lett volna tovább rejtegetni az intéz el l az igazságnak ezt a kis töredékét, amelyr l most már mindketten tudtak. – Albérie a b nös? – kérdezte hirtelen Huc. Az apát tudta, mit kell válaszolni. – Nem, fiam – suttogta az intéz füléhez hajolva –, a robbanás szerencsétlen baleset volt. Huc elgondolkodva nézett rá. Nem hitt neki. Az apát vállat vont, jelezve, hogy Huc véleménye számára semmit nem jelent. – Nem a sátán írta oda azokat a sorokat, atyám! Meg akarom érteni a dolgot. Ki volt? – Igazán tudni akarja, Huc? Ha ez a helyzet, szívesen kicserélem az én titkomat a magáéval. Huc összevonta a szemöldökét. – Mir l beszél? – A maga gyengeségér l, barátom, és Antoinette asszonyéról. Huc nyelt egyet. Már majdnem elfelejtette, hogy mi történt. Hirtelen elöntötte a forróság. Antoine de Colonges barátian a vállára tette a kezét. – Nézze, egyházi ember vagyok, és éppúgy hatalmamban áll megbocsátani, mint nem látni, nem hallani semmit. Ha számít-


124

hatok a diszkréciójára, maga is számíthat az enyémre. Azt hiszem, közösek az érdekeink. – Én ezt az egész ügyet el fogom felejteni, atyám, mihelyt kielégül a kíváncsiságom. – Ez esetben, barátom, felejtse el a nevet, amit mondok, ez csak egy név, és ne keresse se a miértet, se a hogyant, különben veszélybe sodorja azt, aki kedves a szívének. Aki mindennél kedvesebb. Huc bólintott. Antoine odahajolt hozzá, és nagyon halkan, olyan halkan, hogy Huc fülében úgy hangzott, mint a távoli vízcsobogás, azt súgta: – Loraline. Loraline. Ahányszor szinte lopva és mindig csak magában kimondta ezt a nevet, végigfutott rajta a hideg. Huc ekkor már két napja Antoinette és az épít mester mellett tevékenykedett, s azon volt, hogy minél világosabbá tegye, mit szeretne a kastély úrn je. Valójában csak arra vigyázott, hogy a hölgy ne változtassa meg folyton a véleményét. Ezzel egyébként nemcsak t, hanem Patelier mestert is idegesítette, pedig már hozzászokott az ilyen n i következetlenséghez. Huc pénzügyi logikával kezelte a vitákat, de mindig ügyelt arra, nehogy megbántsa Antoinette-et. Az asszony többször is megpróbált közeledni hozzá, de Huc kerülte az olyan helyzeteket, amikor egyedül lehetett volna vele; ilyenkor valami sürg s munkára hivatkozott. Megbánta már azt a csókot, de közben nagyon szerette volna Antoinette-et megint a karjába zárni. Széttépettnek érezte magát, különösen azóta, hogy a f apáttal beszélt. Akaratlanul is válaszokat keresett az eseményekre, de egyik sem elégítette ki, mert egy se zárta ki Albérie cinkosságát. És egyik se bizonyította, hogy Albérie szinte lett volna hozzá. Meg kell várni, hogy visszatérhessen Montguerlhe be, csak akkor derülhet fény

125

Mireille Calmel

az igazságra. Antoine de Colonges szerepe is zavarba ejtette. Vajon az apát teljes egészében ismerte ezt a történetet? És miféle érdeke dik François halálához? És ha csak balesetr l volt szó, mit keresett ott Loraline, ha nem a bosszúvágy vitte oda? Huc nem akart a bíró szerepében tetszelegni, ellenkez leg, énjének egy része elégedetten nyugtázta François értékes dokumentumainak a pusztulását. De mindenesetre tudni akarta az igazságot. A teljes igazságot. Hogy végre ne érezze magát kirekesztve. – Maga milyen ábrándozó, kedves Huc… De vajon gondole arra a lopott pillanatra, amire én oly gyakran gondolok? Huc felkapta a fejét, és felállt. Néhány lépésnyire t le Antoinette mosolygott rá cinkos gyengédséggel. A kis budoárban nézel dtek, amit a vár úrn je teljesen át akart alakítani. Egyedül voltak. Huc gerincén finom remegés futott végig. Annyira elgondolkodott, hogy nem figyelte a beszélgetést, és azt se vette észre, hogy Patelier mester közben eltávozott. Egy pillanatra pánikba esett, de akkor Antoinette finom kezét a karjára tette, és a tekintete tele volt csodás ígéretekkel. – Ne féljen, barátom, Patelier mester a mér zsinórját keresi, egyhamar nem jön vissza, mert azt hiszi, tegnap délután a fogadóteremben felejtette. Halkan felnevetett, a ruhája ujjából el vette a kérdéses tárgyat, aztán odalépett Huc mellé, olyan közel, hogy szinte hozzásimult. – Antoinette asszony – hebegte az intéz olyan szemrehányóan, mintha a puszta hangjával áthághatatlan véd falat volna képes vonni maga köré. De a vágy ellenállhatatlan hulláma észrevétlenül elsodorta a józan eszét. Antoinette végigsimította az arcát, s tenyerén érezte a frissen el bukkanó borosták tüskéit. „Nem szabad!” – tiltakozott ügyetlenül egy halk hangocska Huc fejében, de az úr-


126

gyengéd tekintete ezt teljesen elhallgattatta. Átölelte az aszszony ívben meghajló derekát, és magával vonta egy benyílóba, ahonnan könnyen észrevehetett minden mozgást. Csak ezután vetette rá magát a felkínálkozó, nyögdécsel szájra, és most már nem akart uralkodni gyötr n követel , duzzadó péniszén sem. Antoinette pedig, mint egy macska, amely azonnal enged a kandúr els hívására, átadta magát a simogatásoknak. – Gyere! Itt! Most! – lihegte, és tenyerét a kidudorodó nemi szervre szorította. Huc egy mozdulattal megfordította, és feltolta hosszú combján a szoknyáját. Már nem simogatta gyöngéden, vágya vadabb, hevesebb volt annál. Most már kellett, hogy az övé legyen. Élvezni akarta ezt a felajánlkozó testet, bele akart hatolni, benne akart kielégülni. Azt követelte, amit Albérie megtagadott t le. Egyetlen er s és kivédhetetlen lökéssel benne volt, Antoinette felnyögött, pedig hátulról el renyúlt, és az egyik kezét a szájára szorította, hogy elnyomja a gyönyör hangfoszlányait. Egy másodpercig kielégülten várt, aztán szabadon, de rohamszer sebességgel átadta magát az aktusnak, mint aki egyszerre akarja behozni tizenöt év szerzetesi életének minden önmegtartóztatását. Csak amikor vége volt, akkor jutott eszébe, hogy úgy viselkedett, mint egy fajankó, s ezt még akkor is szégyellte, ha Antoinette, aki most már újra szemben állt vele, gyönyörködve nézte, ahogy ott áll dúltan s az iménti gyönyört l kipirult arccal. – Bocsásson meg! – könyörögte, miközben Antoinette kecsesen leengedte a szoknyáját, és visszacsúsztatott néhány elszabadult fürtöt a sz ke hajfonatába. – Én bocsássak meg, édes barátom? – kérdezte az asszony végtelenül gyengéd tekintettel. – Bocsássak meg, amiért olyan boldoggá tett, amilyen még soha életemben nem voltam? Nem. Szeretem magát, Huc. Többé ne meneküljön el lem. Olyan

127

Mireille Calmel

nagy szükségem van magára. Antoinette Huc mellére borult. De az intéz ben ekkorra már lassan lecsitult a vágy, és kedve lett volna eltolni magától, ahogy régen egy szobalányt vagy egy cselédet, csak most nem tehette meg. Hiszen az asszony jobbágya, s t a tulajdona volt. Ett l kezdve sokkal inkább Antoinette uralkodott Huc élete s halála fölött, mint a férje, François de Chazeron. – Most már legyünk okosak – ajánlotta Huc félénken. – Bármikor itt lehet Patelier mester. – Megint összezavartam, igaz? – kérdezte Antoinette elragadtatva. – Igen – válaszolta nagyon gyorsan Huc, és nem tudta, hogy hazudik-e vagy sem. – Hát, akkor a közeli viszontlátásra, szép szeret m! Huc a fejét rázta, és úgy hátrált ki el le. Most már a szeret je. Többé nem tud kitérni el le, egyre többet fog kívánni t le. És miközben a hosszú frusztráció után az egész testében gy ztes örömöt is érzett, a lelkét valami mélységes fáradtság öntötte el. Követelheti-e az igazságot Albérie-t l ezután, amikor már maga is csak hazugsággal szolgálhat? Már nem figyelt a gyöngéden hívogató hangra, amely vissza akarta tartani. Menekült. Undorodott magától, a gyengeségét l és a következményekt l. Másnap François kijelentette, hogy kész visszatérni Montguerlhe-be. Magához hívatta a toronyba Hucöt, aki ezúttal másodszor lépte át a tiltott küszöböt. Amint belépett, François rámutatott két, ellilult arcú holttestre. Egymás mellett feküdtek a földön. A két k ves volt, akiket a torony rendbehozatalára hozatott fel a kastélyba. – Túl sokat tudtak! – magyarázta François vállvonogatva. – El remegyek a feleségemmel. Tégy belátásod szerint, és ezt add oda a családjuknak. Ezt a bért megérdemelték a jó szolgá-


128

lataikért. Huc elkapta a kis b rzacskót, és nem tudott válaszolni. Ismét tapasztalnia kellett ura különleges kegyetlenségét. Egy pillanatig kedve lett volna megmondani neki, hogy Antoinette a szeret je. Persze François azonnal a kardja hegyére t zné vagy felakasztatná. És akkor szabad lennék, gondolta Huc. Szabad, mint Isabeau. – Öregszel, Huc – morogta ironikusan François, amikor ránézett az intéz mogorva képére. – Szentimentális lettél! S amíg ezt mondta, egy mozdulattal jelezte, hogy elhagyhatja a szobát. Huc örömmel engedelmeskedett. Vacsora közben François véglegesítette az épít mesterrel a részleteket, és megegyeztek abban, hogy mire eljön a nyár, és megszületik a fia, befejezik a munkát. François homlokon csókolta a feleségét, és kijelentette, hogy nagy ünnepséget kell majd rendezni az esemény tiszteletére. Vollore már hosszú id óta nem látott sem lovagi tornát, sem trubadúrt. Antoinette úgy tapsolt, mint egy gyermek. Boldognak látszott. François pedig mintha elfelejtette volna a kellemetlen eseményt, amely csaknem az életébe és a sok év alatt leírt jegyzeteibe került. Más volt, mint szokott lenni, de hogy mi volt az a más, azt Huc nem tudta megfejteni. Bár nem is tartotta fontosnak. Amikor másnap reggel látta, hogy François, Antoinette és kíséretük a Montguerlhe felé vezet útra kanyarodik, szorongva nézett utánuk. Miel tt elindultak, François visszaadta neki a torony kulcsát. – Majd hozd utánam a kulcsot is, mihelyt megszabadultál a tetemekt l. Semmiképp nem akarom, hogy a feleségemnek akár csak sejtése is legyen err l a dologról. És egy kis csend után még zord arccal hozzátette: – Én megbízom benned, Huc. Most már ismered bizonyos

129

Mireille Calmel

titkaimat. Meg ne próbáld felfedni ket! – Bolond lennék elárulni önt, uram. François nem felelt. Antoinette-nek, aki azon háborgott, hogy miért kell az intéz nek Vollore-ban maradni, nyugodtan azt válaszolta, hogy feladata van, bizonyos dolgokat el kell intéznie, s nemsokára is visszamegy Montguerlhe-be. Huc sietve el akarta végezni a feladatot. M helybeli mérgezéses balesetnek álcázta az esetet. A holttesteket elvitte a családokhoz, odaadta nekik a pénzt, amit François küldött, és kiegészítette a saját pénzéb l, amit ezért a külön szolgálatáért kapott. A maradékot odaadta Bertrandeau-nak, és arra kérte, ne beszéljen a dologról. Bertrandeau-nak volt adóssága Huckel szemben, hiszen az intéz elfelejtette megemlíteni, hogy is jelen volt a baleset körüli eseményeknél. A két szerencsétlen halott munkás látványa bizonyára t is meggy zte arról, hogy milyen igaza volt Hucnek, amikor hallgatott. Most talán lehetne a harmadik halott. Az életét köszönhette Hucnek, tehát kiegyenlítette a tartozását azzal, hogy tiszteletben tartotta mint intéz t, de persze úgy is mint régi barátot, akihez testvéries bizalom f zte. Mire esteledett, Huc elvégezte feladatát, és megállt az er dítmény kapujában. A fagyos pára zománcos fényt varázsolt az izzó napkorongra. Nemsokára a tél kopogtat az auvergne-i házak ablakain. A tél hideg lesz és sötét – amilyen hideg és sötét Huc lelke volt abban a pillanatban –, és nem hoz mást, csak gyötrelmeket. Amikor Philippus Bombastus hazaért A Király Álma nev fogadóból, nem tudta megállni, hogy ne gratuláljon Michel de Nostre-Damusnak a látomásáért, de a fiú a történteket elcsodálkozva hallgatta. És látszott, hogy a csodálkozást nem színleli. Semmire nem emlékezett, illetve csak arra, hogy sokáig


130

aludt, s hogy szétesetten ébredt nem sokkal azel tt, hogy új barátja hazaérkezett. – Ez gyakran megesik velem – mondta, és könnyedén felnevetett. – El fordul, hogy amikor elalszom, az a benyomásom, hogy olyan hatalom birtokában vagyok, amellyel a világot lehetne megváltoztatni, s amikor felébredek, butábbnak érzem magam, mint valaha. Néha azon merengek, nem volna-e jobb, ha egy ügyes inas lejegyezné, amit ilyenkor mondok. De képzelje, kedves barátom, nincsenek meg az anyagi eszközeim egy ilyen szolgálat megfizetéséhez, és ha megvolnának is, hogyan találnék egy írástudó szolgát? – De azért nem minden látomásod t nik el a hajnali ködben… – Sajnos nem. Mert látod, Paracelsus, ami megmarad, az meg gyakran tekervényes, és veszélyeket rejt magában. Én csak azokat ragadom meg, amelyek bel lem és a hozzám közel állókból termékeny és tiszteletre méltó személyiségeket teremthetnek. De annak nagyon örülök, hidd el, hogy te megértetted az ötleteimet, képzelgéseimet, és el is raktároztad magadban. – Kíváncsiságból tettem. És annak a mesterségnek tiszteletéb l, amelyet választottam… Ezután még éjfél után egy óráig kanyargott tovább a beszélgetés a csillagokról és a csillagoknak a Mindenség egyensúlyában játszott szerepér l. Philippus Michelt az Egyiptomban szerzett tudásával gazdagította, hiszen a napistent imádó egyiptomi papok tudása sok részletében mutatott hasonlóságokat az asztrológusok tapasztalataival. Végül, arcukat a ragyogó csillagokkal teleszórt ég felé fordítva, egymás mellett aludtak el. Másnap Philippus meglátogatta a sebesült fiatal lányt. Nyugodt, der s kedvében találta, aminek nagyon örült. A lány semmire nem emlékezett, és csak a vele megesett szomorú ka-

131

Mireille Calmel

land „hivatalos” változatát ismerte. Megjelentek a banditák, Olivier menekíteni akarta ket, de egy jól célzott nyíl halálra sebezte. elmenekült, de megbotlott, és valaki fejbe vágta. Kés bb a derék Pendaille rátalált, és a kicsit együgy Bergeon segítségével, aki épp a környéken tekergett, hazavitték apja házába. Philippus ezúttal ismét nagyon örült a boszorkányoktól szerzett tudásának s a varázsitalnak, amely kitörli az emlékezetb l az utolsó tizenkét óra eseményeit. A beavatkozás után ebb l habozás nélkül a lány szájába csöpögtette a megfelel mennyiséget. Soha nem fogja megtudni senki, hogy már elveszett a szüzessége, kaphat férjet, és tiszteletre méltó asszony lehet bel le. Az apa els sorban ezt kérte t le, ez volt a legfontosabb, s most kitör érzelmességgel szorongatta az orvos felé nyújtott kezét. Philippus távozni készült, de a fogadós kijelentette, hogy még van számára egy meglepetése, és a fogadó egyik szobájának ajtaja elé vezette. – Jó szórakozást, uram! – bátorította, és bókolva meghajolt. Az ajtó kinyílt, és Philippus szembe találta magát a kis barnával, aki el este t is éppúgy felpezsdítette, mint az rség katonáit. Miel tt védekezhetett volna a váratlan szerencse ellen, a közönségesen röhög fogadós már be is lökdöste t a szobába, és becsapta az ajtót a háta mögött. Az örömlány jóakaratúan rámosolygott, és Philippus egész teste beleborzongott. Mindig is szerette a futó ölelkezéseket, de már hetek óta nem tudott egy jó kis szajhával összefeküdni, mivel nem volt pénze. Egy pillanatig arra gondolt, hogy ez a ravasz fogadós így nyeri vissza t le a pénzét, pénzét, de aztán meg: „Na és, mi másra lenne jó a pénz, ha nem arra, hogy élvezzem az életet?” – mondta magában. – Jöjjön ide, uram. Most azt akarom, hogy nagyon jó legyen


132

– mondta a n , miközben szétnyitotta a blúzát. – Mibe fog ez nekem kerülni? – nyugtalankodott mégis Philippus, mert szeretett volna valamennyit megmenteni a pénzecskéjéb l. – Ma este én szívességb l… – válaszolta a n . – Miért? – kérdezte Philippus, akinek szokatlan volt az effajta üzlet. – Miért, mit gondol, uram, miért? Keresztényi könyörületl? A n kiábrándultan felnevetett, miközben Philippus ösztönösen közelebb lépett az ágyhoz. – Egy ilyen szégyentelen lánynak, mint én, már nincs választása, az a sorsa, hogy folytassa szégyentelen életét. Pedig jó lenne, ha valaki azt tenné meg értem, amit maga tett meg azért a lányért. Szóval ez szívesség lesz, uram, azért a másikért – suttogta, miközben két súlyos keblét a tenyerére vette. – Szeretkezzen velem, de úgy, mintha egy rendes asszonyt ölelne. Néhány órára szeretném elfelejteni, hogy egy kis senki vagyok. Philippus torka összeszorult ett l a vallomástól, és szelíden megsimogatta a n homlokát. „Biztosan szép volt” – gondolta. Nem tudta volna megmondani, hogy hány éves, de er sen festett szemét már apró ráncok keretezték. Magához ölelte és szelíden szájon csókolta. Nem is hitte volna, hogy képes ilyen gyengédségre, mert már akkor felébredtek az érzékei, amikor a szobába lépett. Mégis hosszan simogatta, aztán szelíden levetztette. Csak ezután szeretkezett vele türelmesen, kéjjel, ahogy még soha senkivel. Minden n t szeretett benne, akit a szenvedély, az rület, a barbárság és brutalitás a vesztébe sodort. Philippus két hétig maradt Saint-Rémy-de-Provence-ban. Ennyi id be telt, amíg Michel teljesen felgyógyult. Sok fontos eszmecserét lefolytattak, és ahogy egyre közelebb kerültek

133

Mireille Calmel

egymáshoz, kivételes cinkosság alakult ki közöttük. Philippus megtanulta az asztrolábium használatát, és megkísérelt helytálló észrevételeket tenni a csillagok mozgásáról és a bolygók hatásáról az univerzumban. Michel néha riadt tekintettel, talányokban beszélt, s ilyenkor Philippus reflexszer en kapott a toll után, és lázasan jegyzetelt. Michel látomásai gyakran teljesen összefüggéstelenek, s t nevetségesek voltak, például amikor valami hatalmas fehér gombáról be szélt, amely a sárga föld fölé növekedve halált és rettegést szór a földre. Máskor azt látta, hogy egy kóbor kutya elemel egy köteg kolbászt a piaci hentest l, aki késsel a kezében, ordítva kergeti t, futás közben maga után húzva a mosón k szárítókötelét. Ezekb l a képfoszlányokból sokszor semmi sem maradt, hacsak nem egy óriási nevetés vagy sírás. Philippus ilyenkor nem tudta, hogy segítsen a gyermeken. De Michel végül mindig megnyugodott, és kiapadhatatlan humorával kinevette saját magát, Philippus pedig boldogan magához ölelte. Boldog volt ezen a helyen, és nemcsak , hanem az inasa is, akit szabadjára engedett, és hagyta, hogy különböz ügyeit intézve erre-arra elkóboroljon. Folyton dédelgette t az egyik szolgáló, egy kis árva lány, akit a ház ura magához fogadott. Philippus gyakran eljárt a fogadóba, ahol korlátlan szívességekben volt része a kis barna részér l. A lányt egyébként Magalinak hívták. A fogadós nem engedte, hogy fizessen érte. – De csak akkor mehet hozzá, ha az én üzleteimet nem zavarják! – morogta, hogy nagylelk ségét leplezze, pedig Philippus már rég felfedezte, hogy egy jószív ember rejt zik a könyörtelen keresked álarca mögött. Ez így eltarthatott volna a végtelenségig, de Philippus tudta, hogy tovább kell mennie. Közeledett a november, és vissza akart menni Svájcba, ahol az apja várta. Azzal is számolnia kellett, hogy útközben akár már havazni is fog.


134

Egy reggel úgy érezte, eljött az id . Michel sebhelye már alig látszott, úgyhogy meg is kérdezte, nem adná-e el neki a szikét, amivel az operációt végezte. – Nem az enyém – siránkozott Michel –, hanem a nagybátyámé, aki azzal hagyta itt, hogy „Legyen nálad, használd, amikor majd orvos leszel!”. Nem válhatok meg t le. Megszegném az ígéretemet, amit aznap tettem. – Hát akkor – jelentette ki Philippus elszántan – elmegyek Thiers-be, és meglátogatom azt a híres fegyverkovácsot és késkészít t. Csináltatok vele kett t: egyet magamnak, egyet az apámnak. Michel hirtelen elsápadt, és ügyetlenül próbálta lebeszélni: – Auvergne nem jó hely – mondta –, különösen ilyen rossz id ben. – Hát ezért se maradhatok tovább. Ez a m szer csodálatos, és már nem tudnék lemondani róla, ha a szerencse úgy hozta, hogy megismerhettem, és ráadásul alkalmam is van megszerezni. Véletlen nem létezik, igaz? Michel szomorúan elmosolyodott, és a fejét csóválta. – Találkozunk még. Megígérem. Hamarosan. – Tudom, barátom – bólintott Michel, de az arca mélységes fájdalmat tükrözött. A válás gondolata Philippust is elszomorította. Tudta, menynyire hiányozni fog Michel vendégszeret otthona, anyjának nevetése, apjának és öccsének szellemes mondásai és persze Michel esze és telhetetlen tudásvágya. De érezte, hogy mennie kell, különben ez a békés, nyugodt, kellemes élet puhány alakká teszi. *** 1515. október 15 én korán reggel inasával együtt útra kelt. Könnyes szemmel, fájó szívvel búcsúztak el.

135

Mireille Calmel

Amikor elt ntek, Michel se bírta tovább, hanem ott a kapuban sírva borult az édesanyja nyakába, aki szintén könnyezett, miközben még kitartóan integetett a távozók után. – Jó, jó kicsim – vigasztalta közben a fiát –, majd az id lecsillapítja a fájdalmadat. – Az enyémet igen, anyám, de nem az övét. Az övét nem. Nem kellett volna elengednem. Szomorú vagyok, mama, nagyon szomorú, mert tudom, hogy a sorson nem változtathatok. – Milyen sorson? – kérdezte az asszony, és közben gyengéden egy zsebkend t nyújtott neki. Michel hangosan belefújta az orrát, aztán felnézett az anyjára. – Az övén, mama. Philippus még egyszer, utoljára visszanézett az olajfákkal körülölelt százesztend s városkára, aztán a szamarát egy elszánt mozdulattal Avignon felé irányította. Mögötte az inasa sírt és szipogott, mintha csak Michelt visszhangozta volna.

Hetedik

Isabeau sokáig nézte messzir l az ólomszín égre kirajzolódó hatalmas katedrálist. De amikor a lépcs k aljában állt a NostreDame el tt, hiába hajtotta hátra a fejét, hogy már szinte úgy érezte, kitörik a nyaka, így is alig látta meg a tornyait. Nem tudta volna megmondani, mióta állt ott a homlokzat rozettáját és a vízköp k groteszk figuráit bámulva; olyan érzése volt, mintha lényének egy részét ismerte volna fel a faragott kövekben, a hatalmas, nemes és mesteri m ben, amely, mint valami menedéket kínáló hegy, magaslott fel el tte. 1515. október 30-án Isabeau úgy érezte, hogy lassanként elmúlik a fáradtság, amit hosszú, kimerít útja miatt érzett, és mintha a puszta tény, hogy a maga kicsinységében ott áll az óriási katedrális el tt, elfeledtette volna a kétségbeesést és haragot, amely mindennapjainak része volt. – Ejtsd ide a pénzedet, gondold azt, hogy elveszett, E kis köcsög elnyeli, és a koldus megleli. – vihogta valaki a lábainál. Amióta Párizsba érkezett, és a piszkos, sz k utcácskákat járta, mindenfelé lárma vette körül. Miért, hogy mégis éppen ez a hang fogta meg, miért épp ez keltette fel a figyelmét, amikor ez az egész folytonosan zajongó, szinte már muzsikáló környezet csodálattal töltötte el? Nem tudta volna megmondani, mindenesetre úgy nézett le a lába elé, mintha azt várta volna, hogy a hang magából a kövezett útból tör fel. Aztán meglepetten felkiáltott. A térde magasságában egy formátlan lény épp ráharapott egy pénzdarabra, így ellen rizte, hogy valódi-e. Aztán majomszer képét Isabeau felé fordította,

137

Mireille Calmel

s megmutatta hiányos, fekete fogsorát is, amikor elmosolyodott. – Ejtsd ide a pénzedet, gondold azt, hogy elveszett… – ismételte, miközben a kezében tartott pénzt a kámzsája ujjába süllyesztette. Isabeau nem tudta levenni a szemét az apró emberkér l, az pedig, úgy t nt, élvezte, hogy így megnézik, mert kihúzta magát, de úgy, hogy még a ráncok is elt ntek fényl homlokáról tetves haj tincsei alatt. – Ez a kicsi dáma is elveszett? Pedig milyen csinos vagy, gyorsan gazdára találnál, akár egy guruló tallér a kövezeten – duruzsolta, kerek szemét forgatva. Isabeau mulatott rajta. – Mi vagy te, gyerek vagy a természet bizarr tréfája? – kérdezte aztán. – Én törpe vagyok, és nagyon formás, nekem elhiheted, kedvesem – kacsintott fel rá az emberke. – Mumus, ahogy mondani szokták! Isabeau szívb l felnevetett. Tetszett neki a kis ember. B zlött, és csöppet sem volt bájosnak mondható, de még a csúfsága is megnyugtatta t. Kérés nélkül kikotort egy kis pénzt a pénzes zacskójából, és mint aki belemegy a játékba, elhúzta a törpe orra el tt: – Elveszett vagyok, mint ahogy ez a kis pénz is az lesz. Segítesz megtalálni, amit keresek? Boussart atyával kell találkoznom – mondta, kicsit kutatva az emlékezetében, nehogy rosszul ejtse ki a pap nevét, aki Moutier f apátja kérésére várja t Párizs városában. A lapos orrú, kidülledt szem mumusarc széles mosolyra derült. – Gyere velem! – mondta egyszer en, és kövérkés gyermekkezét Isabeau kezébe csúsztatta.


138

Isabeau hagyta, hogy vezesse. A törpe kis, görbe lába ellenére gyorsan lépkedett a kövezeten. A falakat súrolva megkerülték a katedrálist, és Isabeau egy pillanatig attól félt, hogy valami lebujba vonszolja, mert a kopasz hársfák alatt, amelyek az építmény oldalát szegélyezték, egyre több koldust és gonosz külsej alakot látott. De érdekes módon rokonszenvet érzett a kis emberke iránt, és ez lecsillapította a nyugtalanságát. Annál is inkább, mert úgy vette észre, hogy a hosszú út folyamán az összes szegény ördög jóakarattal nézett rá, és mintegy köszönésképpen mind fejet hajtott, amikor elmentek el ttük. Amikor a Mumus megállt egy alacsony kapu el tt, amelynek egyszer vonala ellentétben állt a fölötte magasló épület stílusával, Isabeau már úgy lihegett, hogy alig kapott leveg t. Soha el nem tudta volna képzelni, hogy létezik ilyen épület. A katedrálisban egymást követve s n sorakoztak az ablakok és a k oszlopok. Nem is próbálta megszámlálni ket, már csak azért sem, mert olyan tempóban kellett ügetnie a Mumus után, amihez nem volt hozzászokva. Szakadt is róla a víz, pedig nem volt meleg. – Hát megérkeztél, Isa – jelentette ki a törpe, és hármat ütött a koppantóval egy a masszív fakapura. Isabeau összerezzent. – Honnan tudod a ne… – kezdte, de már nyílt is a kapu, és a törpe futva és dalolva távozott: – Isa és belle annyi mint Isa szép, Isabelle, Isabelle… – énekelte. Isabeau elképedve nézte, ahogy az épület sarkán befordul egy keskeny utcácskába, és elt nik. Amikor a figyelme visszaterel dött arra a helyre, ahol állt, egy foltos ruhába öltözött papot látott maga el tt a kapuban, aki nyájas arccal méregette t. – Én…

139

Mireille Calmel

– Tudom, lépjen beljebb, kisasszony, Isten hozta minálunk. Én Boussart atya vagyok – vette át t le a szót az atya, aki alig látszott id sebbnek nála, és míg ezt mondta, már a kis ablakokkal megvilágított folyosón lépkedett. Valahol távol a szerzetesek zsoltárokat énekeltek, és ez Isabeau-t a nyugalom és der érzésével töltötte el. A folyosó végén az atya megállt egy ajtó el tt, és kinyitotta, s Isabeau közben azon t dött, hogy vajon egész Párizs tudja-e már a nevét, ahogy a Mumus tudta… Antoinette mindig gy ztes képet vágott, ha megjelent Huc, és épp Albérie társaságában volt a szobában. Ilyenkor Huc kellemetlenül érezte magát, pedig a feleségén nem látszott, hogy zavarná a dolog. Azt lehetett volna mondai, hogy észre se veszi. Ennek ellenére Hucben nem ébredt fel az a csipkel hangulat, amit ez a helyzet el idézhetett volna benne, mert akaratlanul is valami er sebb érzés uralkodott el rajta, mint amit a vágy keltett benne Antoinette iránt. De nem tudta, hogy ez szerelem-e vagy félelem. Nem mintha félt volna Antoinette de Chazerontól, nem, inkább saját magában érezte a veszedelmet. Ha elárulja magát – akár így, akár úgy –, megsemmisíti mindazt, amit éveken át védelmezett. Elviselhetetlen volt ez a gondolat. Amikor visszatért Montguerlhe-be, megpróbált beszélni a feleségével, el akarta oszlatni a saját kételyeit. De hiába ült Albérie ágya szélén egész éjszaka, és hiába várt rá, az asszony nem mutatkozott. Huc megértette, hogy ott kellett maradnia a barlangban az unokahúgával. Amikor e pocsék éjszaka után másnap lement a közös helyiségbe, már ott találta Albérie-t. Épp a reggelit szolgálta fel a büszke és ragyogó Antoinettenek. Az úrn a Vollore-t megrázó szörny eseményekr l beszélt, és arról, hogy Huc mindvégig milyen bátor és el zékeny volt. Albérie egy csöppet se volt zavarban, kedvesen a férjéhez


140

lépett, és kérte, hogy foglaljon helyet az asztalnál. De Huc elmenekülve csak annyit morgott, hogy sietnie kell, és különben sem éhes. Valójában nem tudta volna elnézni, hogy Albérie kiszolgálja ket: t és a kastély úrn jét, aki egyébként tüntet nyájassággal és örömmel fogadta az érkezését. Hideg volt. Az els hó már beborította és a csend fátylába burkolta thiers-i erd t. Huc mindenképpen ellen rizni akarta, hogy az orkán után hajléktalanul maradt emberek mind téli menedékhez jutnak-e. Fából szerencsére volt elég tartalék ebben az esztend ben. François de Chazeron ki akarta használni a korábbi napok enyhe id járását, s már jó egy hete elutazott Clermont Ferrand-ba, hogy hitelt szerezzen Bourbon hercegt l, akinek jobbágya volt. Antoinette ugyan lemondott a kastély renoválásával kapcsolatban támadt bolondos ötleteinek többségél, de a számla még így is súlyos volt. Pénzt kellett szerezni, és François még örült is, hogy ezzel az ürüggyel néhány napra elmenekülhet Montguerlhe-b l. Így hát Huc nem tudta megakadályozni Antoinette-et, hogy el ne kísérje t, amikor a szegényeket támogató körútjaira indul. Ebben senki nem találhatott kivetnivalót. Antoinette régóta maga is tett ilyen utakat. A többiek szemében tehát semmi nem változott. Huc már az els útjuk során látta, hogy teljesen fölösleges harcot folytat maga ellen. Még akkor is, ha ragaszkodik ahhoz, hogy minden alkalommal kíséret is legyen velük, Antoinette járása, szoknyája suhogása, kitartó tekintete mindenképpen felébreszthette volna a katonák gyanakvását. Ráadásul kevés volt a katona, mert François elvitte magával az er d állományának felét, vagy harminc fegyveres katonát. Huc tudta, hogy ura nem is annyira magát, hanem egy titokzatos b rzacskót féltett, és arra kellett neki a biztos védelem. Meggy dése volt, hogy azt a kis aranydarabkát vitte el benne, amit a

141

Mireille Calmel

kemencéjében talált. Clermont-i napjait biztosan felhasználja arra is, hogy analizáltassa azt az aranyat. De Huc végül is fütyült az egészre. Amióta François elhagyta Montguerlhe-t, oldottabb, könnyedebb volt a hangulat. Még az is megtörtént, hogy Albérie hangosan nevetgélt a kövér Jeanne-nal meg egy mosóvel. A kastélyban hagyta hát a kíséretet, és lovon távozott, oldalán a sugárzó és év Antoinette-tel. Ezen a napon hazafelé az asszony volt az, aki elindult az erd ben egy félig romos kunyhó felé. Útközben megkérdezte, ki lakik ott, és Huc azt válaszolta, hogy az a hely már régen lakatlan. Antoinette leszállt a lóról a rozzant viskó el tt, amelyet csaknem teljesen eltakart egy bozótos meg a ráfonódott növényzet. Huc az ajkába harapott és azt gondolta, jobb, ha hallgat. Antoinette egy fához kötözte a lovát, és nyugtalanul felnevetett. – Egyedül vagyunk, közel s távol senki sincs, Huc… Gyere… És Huc ment, mint úrn je szavára a kutya. Ezen a napon vadul, nyersen ölelte, és közben azért imádkozott, hogy az aszszony kéjes vinnyogása nehogy a közelbe csaljon valakit. Aztán hazáig ki se nyitotta a száját. Vacsora után megint Albérie szobájába menekült, meg akarta várni, de ezúttal se találkozott vele. Ez nyugtalanította, és arra gondolt, vajon miért kell a lelke mélyén b nösnek éreznie magát, ha még akkor se tud találkozni a feleségével, amikor csak beszélni szeretne vele. Még ha tudja is, hogy az unokahúgával van. Mióta Antoine de Colonges kimondta Loraline nevét, azóta arra gondolt, hogy talán valami újabb mesterkedéssel vannak elfoglalva. Másnap már vitte Antoinette-et a kunyhóhoz. Lesegítette a lóról, és amikor a karjába vette, Antoinette kristálytiszta hangon felkacagott, és átölelte az intéz vaskos nyakát.


142

A viskó belül sötét volt, és szomorú. A faágak folyton mozgó, kibogozhatatlan hálót fontak az ablakok köré, alig hatolt be valami kis fény a tüskés csomók között. Mindenféle törött és csorba cserépedények hevertek a földön, s az egyik sarokban egy ócska, egérrágta, félig rohadt szalmazsák. Jártak már ennél jobb helyeken is, de mintha ez a sok szenny és mocsok még jobban felkorbácsolta volna Antoinette érzékeit. Az el nap egyetlen mozdulattal lesöpört az asztalról mindenféle hulladékot és madárürüléket, aztán felült rá, mint egy szajha, elkezdte kigombolni a blúzát, majd felrántotta a szoknyáját, és kihívóan széttárta combját. Huc úgy tette magáévá, ahogy Antoinette kívánta. És mindketten így szerették. Pedig Antoinette de Chazeron ezeknél a hitvány öleléseknél többet érdemelt volna. Ezen a napon Huc fektette le, meztelenre vetk ztetve, az asztalra terített köpenyére. Antoinette egy ideig vacogott, de csak addig, amíg Huc is le nem vetk zött. Amikor odalépett hozzá, azt suttogta: – Ne félj, felmelegítelek. A fagyos földön állva, gyakorlott kézzel hosszan simogatta. És Antoinette fenntartás nélkül felkínálta magát, egészen addig, amíg részegen a vágytól és türelmetlenségt l könyörögni kezdett, hogy hatoljon belé. Huc csak akkor feküdt fölé, karjával az asztalra támaszkodva, nehogy megsértse az asszony hasában lassan növekv gyermeket. Hogy bocsánatot nyerjen korábbi faragatlanságáért, hosszan, végtelen gyöngédséggel, saját gyönyörét késleltetve szeretkezett vele. És amikor végre a nedvével elárasztotta, az asszony bevallotta, hogy még soha nem érezte ilyen teljesnek magát. A következ éjszaka megint nem találta a feleségét a szobájában. És ezután óvatosan, nehogy valaki meglássa, odalopózott Antoinette szobája elé, és bekopogott hozzá. Amikor Antoinette álmos arccal ajtót nyitott, bereteszelte maga mögött az

143

Mireille Calmel

ajtót, majd gyengéden az ágyába fektette az asszonyt. Vollore úrn je pedig engedett a kényszernek, és hagyta, hogy a merész intéz szüneteket se hagyva kiélje vele legérzékibb ösztöneit. Az els kakaskukorékoláskor Huc felkelt, s otthagyta a kimerülten alvó asszonyt a szétzilált párnák között. maga csöppet sem volt kimerült, s t szinte újjászületett, mintha régi rét is levetette volna. A b rt, amely tizenöt éven át volt az övé. – Beszélnem kell veled. Ma este. A hangszín hidegebbre sikerült, mint kellett volna, s Huc a karjánál kapta el és állította meg siet feleségét, de aztán igyekezett ellazítani keze acélos szorítását. Albérie a szemébe nézett, s Huc nem tudta volna megmondani, hogy volt-e jóakarat fémesen csillogó tekintetében. – Ma este – ismételte. – Ebéd után. A szobámban leszek. Hucnek nem volt bátorsága vitatkozni. Végül is mindegy volt az id pont. Mindenféle elfoglaltságot talált magának, de közben nem kergette el magától Antoinette tökéletes testének emlékét sem. „Ha Albérie csak egyszer, egyetlenegyszer megengedett volna egy ilyen szeretkezést!…” Huc hangosan felsóhajtott, és tovább tevékenykedett. Amíg el nap a kunyhóban voltak, egy csapat zsivány megtámadta a malmot, és elloptak tizennyolc zsák lisztet. Tudta, hogy véget kell vetnie az effajta támadásoknak. Az orkán nemcsak az emberek lakhelyét rombolta le, hanem tönkretette a szabad ég alatt hagyott termést is. Huc meghozott minden szükséges rendelkezést, és mindent megtett az emberek érdekében, de azt nem tudta, hogy mi zajlik a környéken. Az éhség mindig arra sarkallja a zsoldosokat, hogy túl merészen kutassa-


144

nak élelem után. Ez minden télen így volt, de ebben az évben rosszabbodott a helyzet. Sajnálta, hogy nem lehetett ott, amikor a rablás történt, de végül is harminc emberrel mihez kezdhetett volna. Hajtóvadászatot szervezni és úgy felkutatni a b nösöket elképzelhetetlen lett volna. rséget kellett volna állítani a kényes pontokra. Ez lett volna az egyetlen jó megoldás, de akkor meg Montguerlhe marad védelem nélkül. Hiába van itt a kemény tél, a hideg sem akadályozza meg, hogy ha fogyóban a tartalék, ne pusztítsa a thiers-i vidéket néhány barátságtalan uraság. Már sajnálta, hogy hagyta akkora kísérettel elmenni Françoist. Hol hagyta az eszét? A válasz magától érkezett: Antoinette szoknyája alatt! Ebédnél megtudta, hogy Antoinette nem érzi jól magát, és szívesebben maradna a szobájában. Huc lelke megtelt büszkeséggel. Nem hitte el, hogy a kastély úrn je beteg, tudta, hogy csak egy kis alvásra van szüksége. Megfogadta, hogy lemond az éjszakai látogatásokról, nehogy a kelleténél jobban nyugtalanítsa t. „Különben is hamarosan abba kell hagyni ezt a kapcsolatot a születend gyermek miatt” – gondolta. De addig mégsem fog kihagyni egyetlen kínálkozó alkalmat sem. Az ebéd után néhány perccel Albérie belépett a szobájába. Mosolygott, és a férje nyakába borult. Huc, ahogy szokta, homlokon csókolta. – Bocsáss meg – kezdte Albérie, és egyenesen a szemébe nézett. – Amióta visszajöttél, nem volt rád egyetlen percem. Igazad van, ha ezt a szememre hányod. – Én nem hánytam semmit a szemedre, Albérie – védekezett Huc, de maga is érezte, hogy megint milyen száraz és hideg a hangja. Albérie elengedte, és elkomolyodva nézett rá. – Csupa szemrehányás a hangod és minden mozdulatod. Fö-

145

Mireille Calmel

lösleges tagadnod. Szeretném megváltoztatni, ami történt, Huc. Sajnos, nem tudom. De szeretném megakadályozni, hogy elöll kezd djön – sóhajtotta, és leült az ágya szélére. Hideg volt a szobában. Albérie már egy hete nem aludt ott, senki nem gyújtott be a kandallóba, a szél vadul besüvített a kéményen, és még a padlón is végigsöpört. – Mi történt, Albérie? – kérdezte Huc, és leült mellé. A fiatalasszony, ahogy mindig is szokta, férje vállára hajtotta a fejét, de Huc most rossz érzéssel ölelte át a vállát. Semmi kedve nem volt megnyugtatni. Úgy érezte, hogy Albérie elárulta, megcsalta. A csendjével csalta meg. És valami azt kiáltotta benne, hogy a saját csalásának is egyedül ez volt az oka. – Tudod, Huc. Antoine de Colonges elmondta nekem. Huc torka összeszorult. Beárulta volna t az apát? – Tudnom kell – hebegte –, hogy te mit tudsz. Albérie nagyot sóhajtott, s Huc hátán verítékcseppek csorogtak. Hátha Albérie csak az Antoinette-tel folytatott viszonya miatt nem jött haza? Hátha csak el akarta kerülni t és hagyni, hogy boldog legyen? Most szorosabban magához ölelte t. Albérie érezte a szagát. A lénye mélyén él állati ösztön rádöbbentette arra, hogy milyen részegít ez a csaknem állati pézsmaillattal kevered verítékezés. Hogy hiányzott ez neki! „De hát – gondolta – nincs más választásom…” – Antoine de Colonges azt mondta, hogy baleset volt. Loraline nem akarta megölni, csak büntetni akarta. – De hogy ment be? – kérdezte Huc, mert ez a kérdés nem hagyta nyugodni. – Az ablakon – válaszolta Albérie. Huc tudta, hogy hazudik. Nem mutatta, de megjegyezte: – Az ablak zárva volt. – De az üvegek betörtek. Könny volt rajtuk ki-be járni. Guillaumet is ott ment be.


146

– Neki létrája volt! – Loraline-nak meg mágiája volt! Hucnek elállt a lélegzete. – Mije volt? – dadogta. Albérie felállt. Holtsápadt volt, és az ajkai remegtek. – Tudom, mit gondolsz, Huc de la Faye. És sajnos, igazad van. Loraline-nak vannak bizonyos képességei. Ezeket nemrég fedezte fel. Akárcsak én, is a kamaszkor kezdetén. Tud kézrátétellel gyógyítani, egy tócsa vízb l is megmondja a jöv t, tud beszélni az állatokkal, a farkasokkal éppúgy, mint a kígyókkal… a saját nyelvükön. És… és… és tud lebegni a leveg ben… – Hagyd… nem hiszek az ilyen ostobaságokban! Huc is felkelt. Nagyon mérges volt. – Miért, Huc? Ennél sokkal lehetetlenebb és valószín tlenebb, hogy az én testem minden teliholdkor kinyúlik, deformálódik és átváltozik… Huc nem felelt. Hát igen. Ez sem volt logikátlanabb, se hóbortosabb dolog. De akkor miért gurult így dühbe? Mert dühös volt. Minden elképzelhet eshet ség ellenére, amelyekkel az utóbbi tizenöt évben szembe kellett néznie, valami hamisan csengett ebben a vallomásban, és ez teljesen meg rjítette. – Az igazat mondom, Huc de la Faye. Különben hogy mehetett volna be a toronyba? Egyedül François-nak van kulcsa, ezt te éppolyan jól tudod, mint én. Huc összerezzent. Albérie már megint a gondolataiban olvasott. Nyugalmat er ltetett magára. Vannak dolgok, amiket viszont Albérie-nek nem kell tudni, ezért inkább elállt attól, hogy többet kockáztasson. – Rendben van, Albérie. Hiszek neked. Mi történt azután? – Loraline egy kén-, mész- és puskaporalapú keveréket használt. Csak higgye azt François, hogy a pokol bünteti, ezt

147

Mireille Calmel

akarta. Egyedül dolgozott, mert tudta, hogy én megakadályoztam volna. Az én egyetlen hibás lépésem az volt, amikor megemlítettem neki, hogy François Vollore-ba megy, s hogy ezért nyugodtan fogadhatjuk Antoine de Colonges atyát. meg kihasználta az alkalmat, Huc. Sajnálom, hogy nem fogtam fel, mire készül. – És a robbanás? – A robbanás rejtély. Bizonyos anyagkeverékek a nagy melegben veszélyessé válhattak. Amikor François a pergameneket behajította a kemencébe, valószín leg aktivizált valamilyen kémiai reakciót. Ez lehet az egyetlen magyarázat. – És ekkor Albérie elfintorodott. – Nem bántam volna, ha meghal – mondta, és továbbra is a férje szemébe nézett –, tudod, hogy semmi szánalmat nem érzek iránta, de mi nem vagyunk képesek gyilkosságra, sem Loraline, sem én. Talán Isabeau képes lett volna… Ha Vollore urának fizetnie kellett volna azért a rossz életért, amivel bennünket sújtott, akkor már rég vesznie kellett volna. Huc tett egy lépést Albérie felé. Hirtelen elbizonytalanodott, már semmiben sem volt biztos. Albérie tekintetében továbbra is az a megmagyarázhatatlan fény ragyogott, ami mindig ellenállhatatlanul vonzotta. Az asszony fáradtan lerogyott az ágy szélére. – Nagyon fáradt vagyok, Huc – mondta. – Loraline mindennap megbánja, amit tett, és bennem meg nincs meg egy anya gyöngédsége. De akkor is szüksége van rám. Éppúgy, mint ahogy nekem rád. Két könnycsepp jelent meg Albérie szemében. Huc szíve összeszorult. Odament hozzá, és magához ölelte. Albérie nem húzódott el. S t két karját a nyaka köré fonta, és minden erejével magához szorította, mintha attól félne, hogy elmenekül. Huc érezte, hogy hirtelen elönti a vágy. Nem el ször fordult


148

el , hogy megkívánta, de ezúttal pánikba esett t le. Soká elhanyagolt teste az utóbbi id ben újra belekóstolt az életbe. Követelte azt, ami járt. Kitartóbban, mint valaha. Albérie érezte ezt, de nem ellenkezett. Huc szelíden felemelte hosszú, barna hajfonatát, és az ajkát végigcsúsztatta a nyakán. Érezte, hogy Albérie egész teste összerándul, s egy pillanatra Antoinette liheg arca villant fel el tte, de gyorsan elkergette a képet, és gyengéden szájon csókolta a feleségét. „Most el ször” – gondolta. Most csókolta meg el ször így, és Albérie most el ször adta át magát ellenkezés nélkül a csóknak. Felbátorodva az ágyra fektette, és elkezdte kigombolni a blúzát. De Albérie ekkor eltolta magától. Huc fölnézett rá. Albérie sírt. Huc érezte, hogy lüktet a halántéka. Az alhasában éles fájdalmat érzett, de nem ellenkezett. Sajnálkozva csúsztatta le kezét felesége mellér l, amelyen érezte a vágy lüktetésének szabálytalan ritmusát. – Én is úgy szeretném, Huc. Igen, szeretném, de nem tehetem – nyögte, és elfordította a fejét. – Sose mondtad meg, hogy miért… – Huc csak ennyit mondott, és máris elfojtotta magában az ölelés közben támadt reménykedést. – Igazán meg kell mondanom? Ez csak egy halk kérdés volt, de Huc ezt minden más magyarázkodásnál jobban szerette volna tudni. – Nem lennék vad vagy goromba, Albérie – próbálta megel zni Albérie-t, mintha a félelem lenne közöttük az egyetlen áthághatatlan akadály. Nagy csend volt körülöttük, Albérie zokogott. Kereste a szavakat. Már nagyon régóta szerette volna megmondani, hogy miért. De fájt az igazság, jobban fájt, mint ez a vágy, amit nem akart érezni. – Mondd el! Könyörgök, mondd el!

149

Mireille Calmel

– Mit tehetek, és te mit tehetsz, Huc, ha születik egy olyan gyerekünk, amilyen én vagyok?… Huc szája tátva maradt, a lélegzete is elállt. Hiszen ez nyilvánvaló. És neki ez soha, de soha nem jutott az eszébe. Hogy Albérie egy szörnyeteget szülhet neki… pedig… Elképzelt egy ilyen farkasfej újszülöttet, és majdnem elhányta magát. Felkelt az ágyról. Leveg re volt szüksége. Elindult az ajtó felé. Albérie szívet tép hangon utána szólt: – Ne hagyj itt, Huc! Ne most. Én szeretlek. Tizenöt év. Tizenöt évig várt, hogy ezt megmondja neki. Huc szíve összevissza vert, de már csak haragot és undort érzett. Hallotta a saját zavarodott hangját: – Ne nyugtalankodj. Én is szeretlek. Aztán kiment a szobából, és lerohant a lépcs n. Vissza se nézett. Isabeau jó étvággyal evett. A sietve megtett utazás kimerítette. Aludt fogadókban, országúti pihen helyeken, mindennap sok mérföldet bejárt, néha zarándokok közé keveredett, máskor keresked khöz csatlakozott, akik Clermont-ból Párizsba igyekeztek. Így sose került olyan helyzetbe, hogy útonállók támadásától kellett volna tartania. A f bb útvonalakon nem volt ritka, hogy katonák is csatlakoztak az utazókhoz. Az erd k szélén ólálkodó félelmetes banditák fosztogatásból éltek, de mindjárt óvatosabbak voltak, ha olyan csapat közeledett az úton, amely húsz f nél népesebb volt. Esténként a pihen helyeken Isabeau sok történetet hallott derék emberekr l, akik egyedül kalandoztak el az utakon, és abban reménykedtek, hogy senki nem fedezi fel ket. Aztán néha csak a hiénák által darabokra szaggatott holttestüket találták meg az út szélén… Az útitársak vigyáztak Isabeau-ra. Boussart atya megnyugtatta, hogy körükben biztonságban


150

érezheti magát. De miel tt feltehette volna a kérdéseit – a Mumusra vonatkozókat is beleértve –, a pap a szobájába invitálta, hogy lepihenjen. Isabeau nem ellenkezett, ment utána, vállán szegényes kis csomagjával, amit a nagyanyjától örökölt takaróba tekert. A kis csomagban ott volt az egyetlen igazi kincse, a sárga sz , puszpángnyel kefe, a hozzá való fés és az ezüstkeretes tükör, amit még Benoît-tól kapott néhány hónappal az eljegyzésük el tt. Még mindig maga el tt látta a fiút, ahogy megállt, tenyerestalpasan, egyik lábáról a másikra állva az ajándékával. Kézimunka volt mindegyik darab, maga készítette, és Isabeau természetesen ezeket is magával hozta, amikor eljött. Albérie vitte utána a barlangba. Mert még akkor megtalálta abban az átkozott szobában, amikor François visszament Vollore-ba. Csak ez a három tárgy maradt meg Isabeau elveszett boldogságából. Ezek segítették, hogy élni tudjon. Ezek és a bosszúvágy. De most nem gondolt másra, csak az új világra, amelybe megérkezett. A szoba a hatalmas katedrálishoz ragasztott kis épületben volt, és keskeny volt, mint egy manzárd. Át kellett menni a katedrálison fel, egy lépcs n, úgy lehetett eljutni oda. Amíg megtették ezt az utat, Isabeau arra gondolt, hogy még soha nem látott ekkora pompát, ilyen lágy hajlatokat, íveket, ilyen ragyogó színes ablakokat, mértéktartó, mégis burjánzó részleteket, amelyeknek mind megvolt a maga fontos szerepe, s ugyanakkor az egészet beborította egy sötét páncél, amit a múló id csapásai, keser ségei alakítottak ki a falakon. De Isabeau most ragyogva állt meg a szobájába nyíló alacsony ajtóban. Az ágy egyszer volt – fölötte egy szögön feszület függött –, de igazi ágy volt, a matracot friss szalmával töltötték, és vaskos takaróval borították. Isabeau, mint egy csodálkozó gyermek, összecsapta a két kezét. Az szennyes odúja után ez királyn i lakosztály volt.

151

Mireille Calmel

– Érezze otthon magát. Senki nem ellen rzi, mikor jön, mikor megy. Egyébként ide senki se jön. Ezt a szobát egy el kel származású hölgynek rendeztük be, aki néhány éve idemenekült a király fivérének túlbuzgó figyelmessége el l. Ez ma már senki el tt nem titok, amióta a hölgy vízbe vetette magát egy vitorlás hajó hátsó hídjáról. Amíg ezt mondta, épp egy véd korláthoz értek, ahonnan gyönyör kilátás tárult eléjük. Isabeau tágra nyílt szemmel bámulta a sok szépséget. A Szajna szigete körül elterül si, nyüzsg város úgy hevert a lába el tt, mint valami pompás sz nyeg. Aztán bementek a szobába, és alig telt el néhány perc, s egy tálcán ennivaló is került az asztalra. Felt nés nélkül hozták be, szinte észre se vették. A pap jó étvágyat kívánt, és azzal az ígérettel távozott, hogy a délutáni ájtatosság után Isabeau-ért küldet valakit, hogy megbeszéljék, milyen módon szervezzék meg a mindennapokat. – Párizs… – suttogta két falat között Isabeau. – Itt vagyok Párizsban. – Élvezni fogja, kisasszony. Isabeau meglepetten nézett a hang irányába. Nagy csodálkozására egy aprócska n állt el tte. Nem hallotta, mikor jött be a szobába. „Nahát! Úgy látszik ez a törpék birodalma!” – gondolta magában. – A nevem Bertille, szolgálatára! – köszöntötte udvariasan a látogató, és mulatságos mozdulattal meghajtotta magát. De Isabeau nem mulatott rajta. Még soha nem volt szolgája. És ez feszélyezte, de mivel egy hang nem jött ki a torkán, csak bólintott, és lenyelte a falatot, ami a szájában volt. A törpe n l kitört a harsány és szinte nevetés. – Nem azért fogom szolgálni, mintha ez lenne a feladatom – mondta végül, komolyra fordítva a szót –, hanem azért, mert


152

maga nagyon tetszik az én királyomnak. Isabeau érezte, hogy nem kap leveg t. Mit tudhat róla a francia király? – Nem, nem – vágta rá a látogató, mintha csak a gondolataira válaszolna –, nem a francia király, hanem a mienk, a mezítlábasoké, a bénáké, a nyomorékoké és a koldusoké. Isabeau egy szót sem értett az egészb l. De végre ki tudta nyitni a száját, és zavartan megkérdezte: – Mir l beszélsz? Bertille megint nevetett, annyira, hogy le kellett ülnie az ágy szélére. Ott kirángatott egy zsebkend t a ruhája ujjából, és nagy zajjal kifújta az orrát. – Ó, igen – karattyolta –, tetszel nekem is, tényleg tetszel nekem. Most pihenj, kés bb majd visszajövök. „Ez bolond! – mondta magában Isabeau. – Ez a szegény lány teljesen bolond!” De Bertille, miel tt kisurrant volna az ajtón, még visszafordult, és kajánul csillogó szemmel azt mondta: – Tudom, miért tetszel a királynak, Isa! Mert szép vagy! Isa belle! És nevetve elsietett. Még hosszan, lassan halkulva csengett Isabeau fülében a kacagása. Nyugtalan volt. Befejezte az evést, és leheveredett az ágyra. Még miel tt elaludt volna, egy másik, énekl hang nyomta el Bertille hangjának emlékét. Isabeau elfojtott egy meglepett sikolyt, és felült. „A törpe! A törpe a bolondok királya volt!” – énekelte. – Hát van benne valami igazság, de ennél ez bonyolultabb – mondta Boussart atya, amikor egy-egy fotelben kényelmesen elhelyezkedve már jó néhány perce beszélgettek. – Valójában – folytatta – létezik Párizsban egy birodalom a birodalomban, saját külön hierarchiával és törvényekkel. Ez a Csodák Birodalma. A királyi rend rség nagyjából tudja, merre vannak, mégis

153

Mireille Calmel

elfoghatatlanok, mert jobban ismerik a várost, a titkos átjárókat, rejtekhelyeket, mint bárki más. A nép támogatja, figyelmezteti, rejtegeti ket, hiszen közülük valók, és t lük nem is lopnak, de a gazdagokat gátlás nélkül megrövidítik. Minden évben megkoronáznak egy királyt. Van, hogy az erejéért választják királynak, de nem mindig. Most már két éve a Mumus nev törpe a király, mert igazságos, jó humorú, gyors, eleven, és hihetetlenül intelligens. Mindenki szereti, s t imádja, és még a mi királyunk, I. Ferenc is becsüli, amióta visszautasította az udvari bolond tisztségét, amit felajánlott neki. „Nem vállalhatom, Sire – mondta Mumus –, mert ön engem bizonyára jobban mulattatna, mint én önt! Aztán a végén még felcserélné a trónját az enyémmel!” Bourbon herceg erre felpattant, és azt mondta, fogják le és akasszák fel, de a király szívb l nevetett, és megdicsérte a Mumust, nemcsak a bátorságáért, hanem a válasz szellemességéért is. S t halálbüntetés terhe mellett megtiltotta, hogy bárki akár a legkisebb mértékben is ártson neki. És elfogadta a válaszát. Még azt is mondta, hogy egy ilyen élénk és okos szellem, bármilyen kis lábakon áll is, megérdemel egy ekkora kobakot… Aztán jobb híján Mumus egyik unokaöccsét, egy Triboulet nev törpét fogadta fel udvari bolondnak maga mellé. – A királynak jó humora lehet – mosolygott Isabeau, aki jól el tudta képzelni a vázolt jelenetet. – Hát, jó kedély , és tud élni – helyeselt az atya. – De eltértünk a témánktól. Nézzük, hogy fognak telni a napjai, gyermekem. Kedves öreg barátom, Antoine apát úr már mesélt nekem a maga keserves sorsáról. – Isabeau arca elkomorult, kényelmetlenül érezte magát. – Nyugodjon meg, t lem senki nem tudja meg a titkát, se most, se kés bb. De valóban itt az ideje, hogy megismerje az életet, és fátylat borítson a múltra. Maga még fiatal, és könnyen


154

elmerülhet, elbukhat Párizsban. Kérem, legyen bizalommal irántam. Vigyázni fogok önre, és azt remélem, hogy ebben Mumus és Bertille segíteni fog nekem. Tud varrni és hímezni? – Valamikor tudtam – válaszolta Isabeau, és keser en emlékezett vissza a kelengyéjére, amit a nagyanyjával közösen készített szerelmesen, az esküv jére készülve. – Hát akkor majd megint tudni fog, higgyen nekem. A legfontosabb, hogy legyen önbizalma. A király, Ferenc, fiatal olasz tehetségek ösztönzésére új divatot vezetett be, és azóta a fehérnem gyártó m helyekben hiányolják a kézi munkaer t. Rudégonde asszony, aki a király egyik kedvence, most épp olyan tanoncokat keres, akik gyorsan tanulnak, és nem félnek a munkától. Nem kell senkinek megmondania, hogy már férjnél volt, mert a társaság szabályai nagyon szigorúak: a tanulók nem lehetnek asszonyok, sem özvegyek. De Rudégonde aszszony nagyvonalú: maga nem volt olyan hosszú ideig férjnél, hogy ne felelne meg a szabályoknak, és ezt figyelembe vette. Ha maga nem beszél semmir l, is hallgatni fog. Akarja megpróbálni, Isabeau? Isabeau úgy hallgatott minden szót, remegve, mintha valami határozatról, végleges döntésr l lenne szó. Vajon lesz-e még élete ennyi év után, élhet-e rejt zködés nélkül igazi életet? Azért jött Párizsba, hogy bosszúját Loraline hajthassa végre, de most nemcsak arra gondolt, hogy mi lesz vele és Loraline-nal, amikor François de Chazeron már halott lesz. Hirtelen az is tudatosult benne, hogy sehol nincs helye, otthona a világban. Hogy már mindenkinek a szemében halott. Kétszeresen is halott. A pap csendben figyelte, id t hagyott neki. Antoine nem titkolt el semmit François-ra vonatkozó szándékait illet en, de arról sem hallgatott, hogy miért döntött Isabeau a szökés mellett. Ugyanaz a cél lebegett mindkettejük szeme el tt. Boussart atya

155

Mireille Calmel

ördög volt. Isabeau felnézett rá, nagy szeme tele volt reménykedéssel. – Nem fogok csalódást okozni, atyám. – Remek. Bertille holnap el fogja kísérni egy szabóhoz. Két utcával odébb van valaki, aki szolid áron rendes ruhatárral fogja ellátni. Úgy tudom, van mib l kifizetnie… Isabeau bólintott, és az övére er sített b rzacskóból két aranyrudat vett el . A pap csodálkozva összehúzta a szemöldökét, de nem kérdezett semmit. Elvette az aranyat, elhúzott egy sz nyeget, amely Krisztus szenvedéstörténetét ábrázolta, s a mögötte álló mélyedésb l el vett néhány ezüsttallért. – Ezekkel jobban tudja majd rendezni az ügyeit és a vásárlásait. Egyébként egy egész kis vagyonnal rendelkezik. Ezt az aranyrudat majd fel kell becsültetnem egy ékszerésszel. Ez akár a munka alól is mentesíthetné, de szintén szólva, nekem az a véleményem, hogy üdvösebb lenne, ha elfoglalná a kezét és a fejét. Arról nem beszélve, hogy így alkalma lesz a fels bb körökkel is érintkezni. Maga okos, intelligens n , Isabeau, magából lehet valaki, ha legalább olyan elszántan akarja, amilyen elszántan túlélte mindazt, amin átment. – És a szállás, ellátás, atyám?… – bátorodott fel Isabeau. A pap szavai megnyugtatták. – Azzal ne tör djön. Szedje össze magát, legyen újra szép, Isabeau, belülr l is. Isabeau meghatódva szorította meg a pap felé nyújtott kezét. – Képes leszek én… atyám? – kérdezte. – Erre egyedül csak maga tud válaszolni. Id kell hozzá. Gondolkozzon! Párizsban nincs ellensége. Isabeau önkéntelenül meghajolt, és olyan mély tisztelettel csókolta meg a pap kezét, mintha püspök lett volna. Boussart atyát kellemetlenül érintette ez a gesztus, és elhárította. Amikor


156

Isabeau fölnézett, Bertille nevet arcocskáját látta maga el tt. – Szeretnék kérni valamit, atyám – mondta ekkor hirtelen Isabeau, még miel tt a pap elhagyta volna a szobát. – Hallgatom, Isabeau. – Az királya – mutatott Isabeau Bertille-re – új életemhez új nevet választott nekem. Ha önnek is tetszik, ezentúl Isabelle lesz a nevem. Boussart atya felnevetett, Bertille-nek pedig fülig érte a szája, és boldogan tapsolt. – Több az neki, mint a királya, Isabelle – mondta a pap, és helyeselve bólintott –, ugyanis nemcsak királya, hanem a férje is! Ekkor Bertille jó szorosan kézen fogta Isabeau-t, és a szoba belseje felé vonszolva kijelentette: – Mára elég volt az izgalmakból. Holnap is lesz nap. Már vár egy jó meleg fürd , Isa, utána pedig alvás, na gyerünk, gyerünk… Isabeau hagyta, meg volt hatódva. És igaza is volt Bertillenek. Elfáradt, kimerült. Kimerítette, hogy újra él…

Nyolcadik

François de Chazeron elégedettem megsimogatta a lova nyakát, aztán leugrott róla. Egy hetet töltött Clermont-ban, és mindent megkapott, amit akart. El ször is: Bourbon herceg biztosította t erkölcsi és anyagi támogatásáról, és azt is sejteni engedte, hogy komolyabb anyagi alapokra is számíthat majd egy királyi tisztség révén. Másodszor: egy ékszerész hitelesítette és a legjobb min ség nek mondta a kis aranydarabot, amit magával hozott. Mindezek után elhatározta, hogy pompás ünnepséget fog rendezni fia születésének örömére. Bourbon herceg megígérte, hogy az ünnepségre magát a királyt is elkalauzolja Vollore-ba. Tehát 1515. november l-jén Chazeron elég jó kedélyállapotban hallgatta intéz je panaszait. Úgy döntött, nem fog nyugtalankodni amiatt, hogy amíg távol volt, a környéken fosztogatások és rablások történtek. A katonaság most már megint teljes létszámban rizte az er döt, s a harcedzett rszemek ett l kezdve minden támadást id ben észrevehettek. Montguerlhe er dítménye a sziklák csúcsa közelében magasodva az egész környéket uralta, és a százéves háború óta nem is érte igazi támadás. François homlokon csókolta a feleségét, és a vacsoránál örömmel közölte, hogy másnap visszamegy Vollore-ba, és ott is marad, végig a munkálatok alatt. Antoinette görcsösen ökölbe szorította a kezét az asztal alatt, hogy fel ne kiáltson örömében, közben lesütötte a szemét, és szenved hangon azt mondta: – Nem is értem, hogy mi kergeti folyton oda vissza, uram.


158

Nekem nagyon fog hiányozni. – Hamar meg fogja szokni, asszonyom – nevetett fel könynyedén François. – A gyerek a hasában majd elszórakoztatja. Megyek és kész. Huc tudja, hol talál, ha szükség lenne rám. Egyedül akarok lenni, senki ne látogasson. Egyébként is nemsokára havazni fog, és nem lesz ajánlatos útnak indulni. Antoinette a fejét csóválta. Ez az elhatározás a legnagyobb mértékben kielégítette. Valójában gyanította, hogy így lesz. Hiszen jól tudta, hogy nem tud távol maradni a munkáitól túl hosszú ideig. Cinkos tekintetet vetett Huc felé, aki velük egy asztalnál ült, majd gyorsan elfordította a fejét, ne hogy elárulja magát, de akkor meglátta Albérie arcát, aki az egyik beugróban lév ajtó el tt állt. A fiatalasszony arckifejezése jeges rémülettel töltötte el. Az egész lénye, az egész teste gy löletet sugárzott. Gépiesen követte Albérie fémesen rideg tekintetét. Albérie ajkán fagyos mosoly derengett, és François de Chazeront nézte mer n, hidegen. A nap már magasan járt Montguerlhe fölött, amikor François másnap felriadt. Keser szájízzel ébredt. Éjjelente még mindig lidérces álmai voltak, olyannyira, hogy gyakran úgy érezte, valaki az ágya fölé hajol. Az arca valahonnan ismer snek t nt neki, de nem tudta volna megmondani, ki lehet, aztán az arc meghosszabbodott, megnyúlt, rettenetes farkasfejjé változott, és kitátott pofával egyre közeledett, mintha le akarná nyelni. Az ablak felé fordult. Ezen a reggelen még felh tlen volt az ég, de már s köd gomolygott a hegyek fölött. Holnap vagy holnapután nagy hó lehet, úgyhogy sietve vissza kell térnie Vollore-ba, a titokzatos olvasztókemence mellé. Azzal, hogy a pokolbeliek felkínálták ezt az aranyat, bizonyára azt üzenték, hogy közel jár a célhoz. A t z megkímélte jegyzeteinek egy részét, de elhatározta, hogy az elpusztított anyagot megismételt

159

Mireille Calmel

kutatásokra támaszkodva újra összeszedi. Kétségtelen, hogy valahol ebben a tartományban tévedt rossz irányba. Elszántan lerúgta magáról a takarót, és felült. De alig érintette a lába a földet, amikor elszédült, és el ször csak a lába, majd az egész teste remegni kezdett. Olyan érzése volt, mintha egy hosszú rrel hasba döfték volna, aztán minden átmenet nélkül hányni kezdett. Isabeau többször is megfordult a tükör el tt. Idegen volt a kép, amit látott, már majdnem teljesen elfelejtette, hogy csinos lány volt. Bertille mellette állt, és úgy tapsolt örömében, mint egy gyerek, de Isabeau már nem is tör dött vele, hiszen ez a nagylelk törpe asszony minden alkalmat megragadott a lelkesedésre. – Csodálatos vagy, Isabelle – jelentette ki a lába el tt térdepl szabón , aki épp a szoknyája felhajtásával volt elfoglalva. – Igazán pompás, gyönyör … És ez így is volt, annak ellenére, hogy a toalett igazán szerény volt. Bertille el ször a borbélyhoz vitte el Isabeau-t, hogy egy kicsit megrendszabályozzák évek óta elhanyagolt, törékeny és rakoncátlan tincseit. A balzsamok csodát tettek, és a selyemszalagok meg a gyöngyök, melyek a hajfonatban folytatódó kis félkontyot tartották, még finomabbá varázsolták Isabeau arcát. Így felöltözve, megszépítve tizenöt évvel fiatalabbnak látszott, mintha csak valaki hirtelen eltüntette, elsöpörte volna róla az er szak és a nyomorúság nyomait. Egy pillanatra még mintha Benoît arca is felvillant volna a tükör hátterében. Isabeau éles nyilallást érzett a szívében. Tudta, hogy tetszene neki, ha látná, de most tovább kellett lépnie. Semmilyen híre nem volt Montguerlhe-b l. Nem akarta elismerni, hogy Loraline hiányzik neki, ahogy születése óta azt se akarta tudomásul venni, hogy Loraline az lánya. Auvergne


160

messze volt. Valószín leg betemette a hó és a hideg, hiszen Párizsban is hideg téli id volt. A világ minden kincséért sem akart visszamenni a barlangba. most már Isabelle, bármi történik is. Isabelle de Saint-Chamond, ahogy a dédanyját hívták eredetileg. Amikor a vállára terítette hermelinbundáját, és kilépett a szabó boltjából, bámész tekintetek kísérték, pedig könnyedén lépkedett, tágra nyílt szemmel csak el renézett, mögötte Bertille és egy inas, aki a megvásárolt ruhákat vitte utánuk. A következ nap délutánján a Lingerie utca egyik fehérnem boltjában bemutatták Rudégonde asszonynak. Királyi varroda – ez volt a cégtáblára írva. Rudégonde szinte mosolyú, der s, jó kedély asszonyság volt, áradt bel le az emberi melegség. De Boussart atya megsúgta Isabeau-nak, hogy e szelíd látszat mögött egy nagy megalkuvó és törtet is rejt zik. Mivel a tiszteletre méltó La Palice úr volt a szeret je, rövid három év alatt szép házra tett szert a Lingerie utcában, és megszerezte a jogot, hogy a birodalom legjelent sebb személyiségeinek dolgozhasson. Miközben Rudégonde hírneve és szerencséje egyre n tt, a bátor La Palice úr lassan unni kezdte a kapcsolatukat. És még abban az évben, amikor a király, I. Ferenc, Franciaország marsalljává tette, az új tisztség birtokában kezdett visszajárni régi csalfa szerelmeihez, akikre csinos külseje továbbra is csábító hatással volt. Rudégonde ezért egy csöppet sem neheztelt rá, t végtelenül hálás volt azért a kivételezett helyzetért, amelybe az révén jutott, olyannyira, hogy továbbra is jó barátok maradtak, és La Palice rendszeresen nála öltöztette újabb és újabb csinos hódításait. Rudégonde az új tanulótól el volt ragadtatva, és azonnal elmesélte neki a királyi udvar legutolsó pletykált, nehogy tájékozatlannak mutatkozzon, amikor a többi kisasszony mindenféle

161

Mireille Calmel

kérdéssel ostromolja. Elmondta, hogy a király október óta Paviában tartózkodik, ahol összeismerkedett a csodálatos Leonardo da Vincivel, aki azonnal a szolgálatába szeg dött. Paviában számos küldöttséget is fogadott, közülük a legfontosabb a pápa követe volt, aki attól tart, hogy a marignani gy zelem után Ferenc királynak alkalma lesz megvalósítani a Rómával szemben támasztott jogtalan követeléseit. szentsége, X. Leó pápa a probléma békés megoldása érdekében kölcsönös segítségnyújtási szerz dést kötött a francia királlyal. Ferenc megígérte, hogy megvédi Firenzét és a Mediciek hatalmát, X. Leó pedig megfogadta, hogy támogatni fogja a királyt annak érdekében, hogy meg tudja tartani Milánót. Ezenkívül felajánlotta Parmát és Piacenzát. Mivel Paviában járvány tört ki, a király nemrég Bolognába ment, de még el tte megbízta Antoine Dupart kancellárt, hogy szervezze meg a Milánói Hercegség egyesítését Franciaországgal. Isabeau a híreket nagyon figyelmesen hallgatta. Eddig teljesen elfoglalta a saját létfenntartása, s nemigen tör dött Franciaország sorsával és jöv jével; hogy XII. Lajos meghalt, azt is csak azért tudta meg, mert Albérie említette. De mégse mondhatta, hogy egyet sem ismer a nevek közül, amelyeket most hirtelenében hallania kellett. Elámult azon, hogy Rudégonde mennyi mindent tud az aktuális eseményekr l, pedig azok t le messze, Itáliában történnek. Isabeau nem mert kérdez sködni, de Rudégonde e nélkül is bevezette a bolt hátsó részében lev helyiségbe, amely hengerekre göngyölt csillogó selyemanyagokkal, arany és ezüst cérnákkal, fonalakkal volt telezsúfolva. Odabent két fiatal n varrogatott, egy harmadik pedig a hatalmas ablakok alatt hímzett valamit. Rudégonde bemutatta Ameline-t, Blanche-t és Françoise-t, s


162

megmondta nekik, hogy Isabeau a következ naptól közéjük áll, mert meg akarja tanulni a mesterséget. Ezután kimentek az udvarra, ahol egy nagy k l épült galambdúc állt. Vagy húsz galamb volt oda bezárva. – Ez a titkom – mondta Rudégonde. – Rendszeresen levelezek La Palice úrral. Ennek köszönhet en biztos, hogy én vagyok egész Párizsban a legjobban értesült személy. Ez az egyik oka annak, hogy az egész nemesség idejár hozzám. T lem mindenkinél el bb tudják meg, hogy mi foglalkoztatja a királyt, mit csinál, mi történik körülötte, de azt is, hogy mi a divat, hogy miféle stílust kell követni. Tény, hogy az itáliai hatás hamarosan az egész országban el fog terjedni, és én akarok lenni az els , igen, az els , aki ajánlatot tesz a királynak az új áramlatokkal kapcsolatban. Bizony, így lesz, amint hazajön, márpedig már holnap elindul, úgy tervezi. Rudégonde büszkén felnevetett, és kézen fogva maga után húzta Isabeau-t. A varróm hely egyik sarkában állt egy asztal, amelyen egymáson hevertek a pompás, aranyszálakkal átsz tt, selymes fény szövettekercsek. Az asztal tükörsimára volt polírozva, nehogy feltépje valamelyik drága szövetet valami szálka. – Ezek tegnap érkeztek. Megtudtam, hogy a király vágyakozva nézegette ket, tehát megállapodásunk szerint informátoraim igyekeztek azonnal megkötni számomra az üzletet. No, ezért lesz nekem szükségem magára, Isabelle. Egyébként Boussart atya anélkül, hogy elmondta volna nekem a maga történetét, azt állította, hogy mindennél jobban szeretné visszanyerni a helyét a világban. – Rudégonde egy kicsit elgondolkodott, aztán folytatta: – Nem tudom, miféle kiábrándulás vagy csalódás érte. De azt nagyon is tudom, hogy mi, n k, mennyire ki vagyunk szolgáltatva a férfiaknak. Tehát nem kérdezek semmit, nem várom el, hogy legyen bizalmas hozzám. Azt aka-

163

Mireille Calmel

rom, hogy néhány hónap vagy talán néhány év múlva ez a hely valamiféle központ legyen. Ezért mától kezdve szükségem van egy megbízható személyre, akire támaszkodhatok. Sok jót hallottam magáról, és nekem tetszik a naivsága, az ártatlansága – tette hozzá egy cinkos kacsintással. – Nem fogok csalódást okozni. – Helyes. Kap naponta öt sout. Nem sok, de ez tanulásra fogja sarkallni. Ha megtanul hímezni, varrni, összeállítani, ahogy ezek – és a három lányra mutatott –, akkor emelni fogok. Fokozatosan, egészen heti három tallérig, amihez koszt és kvártély is jár. De erre csak néhány hónap múlva számítson. Keményen kell dolgoznia, a keze néha fájni fog, mert fürgén és egyenletesen kell öltögetnie. Én is az arcom verítékével és az összeszurkált kezemmel érdemeltem ki a helyemet. Magának is meg kell érdemelnie a sajátját. Nem adok ajándékot, Isabelle, soha nem adok, mert ahhoz, hogy egy nap majd teljesen magára bízzam magamat, meg kell tudnom, hogy elég bátor, makacs és f leg, igen, hogy elég önfeláldozó-e. Ez a mesterség gazdagságot, dics séget, tiszteletet kínál, ha alázatosan és szerényen mindenr l lemond érte. Rólam sok mindent mondhatnak magának, ez igaz, csak egyet nem: azt, hogy nem munkával értem el a céljaimat. Isabeau a fejét rázta, Egyáltalán nem értette, hogy mit akart mindezzel mondani Rudégonde. Nem áldozott-e tizenöt évet arra, hogy elérje a célját? Úgy érezte, minden áldozatra képes azért, hogy visszataláljon a normális életbe; a legnagyobb fájdalmakat már a háta mögött hagyta. Már nem jöhet semmi, amit ne tudna elviselni. – Ígérem, hogy a végs kig alkalmazkodni fogok a feltételeihez és a követeléseihez Rudégonde asszony – emelte fel a fejét –, és esküszöm, hogy úgy számíthat rám, mint saját magára. Rudégonde elismeréssel nézett rá.


164

– Meg fogjuk egymást érteni, Isabelle de Saint-Chamond, err l meg vagyok gy dve. Boussart atya útján a gondviselés küldte hozzám. szent ember, err l meg vagyok gy dve, sajnálom, hogy még mindig rejtegetnie kell a gondolatait a feljebbvalói el l. Isabeau értetlenül nézett rá. Rudégonde folytatta: – Persze, maga nem hallott err l az eszmei áramlatról, amely titokban er sen terjed. Vidéken keveset beszélnek róla. Isabeau fájdalmasan nyelt egyet. Miért volt hirtelen olyan érzése, hogy mindez a sok szépség, ami körülveszi, valami titokzatos foltot takar? Csak nem fogják t megint valamire felhasználni? Rudégonde valószín leg észrevette a zavarát, mert azonnal kedvesen elmosolyodott. – Ez magát nem érinti, Isabelle. Boussart atya egyike azoknak az egyházi embereknek, akik nem sokra tartják bizonyos olyan prelátusok fény zését, akik a hierarchiában fölötte állnak. A g gjében és gazdagságában felfuvalkodott uralkodó papság csak azért igyekszik alkalmazni az Úristen által megadott törvényeket, hogy fenntartsa a saját kiváltságait. Boussart atya támogatja a nyomorultakat, ezért szolgálja és támogatja t Mumus és Bertille. Boussart atyát szered és tiszteli a nép. Az nagylelk sége lankadatlan, de óvatosnak kell lennie, mert ebben a században a „jó modor” azt kívánja, hogy csak a gazdagokért szabad aggódni, és ez annyira így van, hogy Boussart atyának mindenki el l rejt zködnie kell, hogy segíteni tudjon felebarátainak. Fogadni mernék, egész Párizsban egyedül tudja, hogy maga létezik, és ott él a Nostre-Dame-ban. Ezt tudnia kell, és higgye el, nem kell nyugtalankodnia. Mi a maga pártján vagyunk, Isabelle, és szinték vagyunk. Most menjen. Holnap várom. Isabeau megköszönte és távozott. Rudégonde utolsó szavai

165

Mireille Calmel

megnyugtatták. Semmi nem volt annyira fontos, mini ez. Most már csak a politikai játékok miatt kell élesíteni az eszét, ha Rudégonde példájára fejl dni akar ebben a világban, amely nem az övé. Ebben a világban, amely egyszer már összetörte, de amely fölött majd uralkodni akar – s ezt kell megtanulni! –, hogy többé ne alázhassa meg. 1515. november 3-án, tehát három héttel azután, hogy útra kelt Thiers-b l, könny szívvel és nyugodt lélekkel kezdte el új életének els napját. Philippus már egy ideje hiába noszogatta a szamarát, amely makacskodott, és nemigen akarta elhagyni az istállót, ahogy az inasa sem a fogadót. Úgy t nt, hogy ez a három szamár – így hívta szeretettel ket, Corichont is hozzászámolva a szamarakhoz – teljesen bolondnak tartja t, amiért indulni akar, k szívesebben kértek volna télire szállást valamilyen kolostorban. El este már úgy t nt, hogy Philippus is rászánja magát, és marad, de végül mégis elhatározta, hogy dacol az Auvergnere leselked téli viharral. Valami vonzotta Thiers felé. Biztos volt benne, hogy ott is várják, akárcsak Saint-Rémy-deProvence-ban. Azt gondolta, estére célhoz ér, még ha nem is tudta egyel re, hogy mi a cél. Majd szállást kér a környék urától, és másnap reggel hozzáfog, hogy megkeresse a híres fegyverkovácsot és késkészít t, aki tud olyan szikét készíteni, amilyet Michel de Nostre-Damus riz a kis ládikájában. A compostelle-i úton, amely Thiers felé vezetett, kevés vándorral találkoztak. És ha láttak is néhány hozzájuk hasonló bolondot, nem tudták megállapítani, kifélék mifélék, mert olyan n hullott a hó. Egyes helyeken a szamarak térdig gázoltak benne, az lábbelijük pedig súrolta a porhavat. Amikor az állatok nem akartak továbbmenni, kénytelenek voltak leszállni és


166

továbbrángatni ket. Csontig áztak fáztak. Philippus csak attól rettegett, hogy eltévesztik az utat, amely szinte beleolvadt a nagy fehérségbe. Folyton a botjával kellett kitapogatni az útszéli jelzéseket. Ezek vagy kis k halmok voltak, vagy alacsony falak, ritkábban feliratos útjelz táblák. Ilyenkor jéggé fagyott ujjaival – pedig volt rajta egy gyapjúkeszty – lekaparta a tábláról a havat, és ha lehetett, elolvasta. És ez így ment három napon keresztül; már azt hitték, sose lesz vége. Amikor az erd kben jártak, Corichon egyre gyakrabban ráakaszkodott, és úgy könyörgött nyöszörögve, de Philippus nem tör dött vele. Olyan rossz volt az id , hogy sem a farkasoktól, sem a zsiványoktól nem kellett tartani. Csak a bolond járt kint ilyen id ben. Amikor harmadnap estefelé egyre alacsonyabbra ereszkedtek a sötét, fekete felh k, Philippus látta, hogy vaktában kell menniük, amíg nem találnak valami pihen helyet. Mindenütt hegyek vették ket körül. Philippus el regörnyedt, és megszaporázta a lépteit. Nem érezte már se a lábát, se a kezét. Ha nem találnak szállást, reggelre megfagynak. Hallotta, ahogy vacogó társának folyton összekoccannak a fogai, és hogy a riadt szamarak, amelyekr l már rég leszálltak, milyen s n, hangosan és riadtan veszik a leveg t. „Most már nincs tovább – üvöltötte a fejében egy hang –, ha a Mindenható valami menedék elé vezet ezen az úton, szépen ott maradsz, amíg csak meg nem enyhül az id !” Ebben a pillanatban az inas a karjára tette az egyik kezét, a másikkal pedig remegve mutatott el re, ahol valami lyuk volt a felh k között. Philippus fejcsóválva fürkészte a horizontot. Akkora volt a hóvihar, hogy el ször nem látott semmit, de Corichon er sködött. Aztán Philippus is meglátta. Valami fény volt, amely áthatolt az alacsonyan rohanó, szél kergette felh k között, a sötét éjszakában. Örömében vadul dobogni kezdett a

167

Mireille Calmel

szíve. Biztos volt benne, hogy a t z egy rtorony tetején ég, hogy támpontot adjon az eltévedt éjszakai utazóknak. Szeretettel megveregette Corichon vállát, és ezzel néhány hüvelyknyi havat is lepacskolt róla. – Gyerünk! – kiáltotta. – A célnál vagyunk, barátom. Felélénkülve folytatták útjukat. Egy órával kés bb egy k fal meredt eléjük, és négy torony vett körül egy zárt bels teret. Ezek egyikében égett a t z. Egy r észrevehette ket, mert a kapurostély felemelkedett, hogy bemehessenek. Mosolyogva mentek át a második kapun, és egy vár bels terében találták magukat. Néhány perccel kés bb, amikor már levette a köpenyét meg a keszty jét, amely a melegnek hála, már nem ragadt hozzá dagadt ujjaihoz, Philippus tisztelettel meghajolt Antoinette de Chazeron el tt, és menedéket kért t le. Philippus leroskadt az ágyra, amit a ház vendégszeret úrn je bocsátott a rendelkezésére. A kandallóban pattogott a t z, és ragyogó fénycsíkokat rajzolt a sötétségbe. Az egyik sarokban az inasa hangosan horkolt egy gyapjútakarón. Az hasa is tele volt, akárcsak a gazdájáé, mert mindkett jüket b ségesen megvendégelték. Philippus szúrásokat, fájdalmas sajgásokat érzett hidegt l megmerevedett végtagjaiban, de nem tör dött vele. Megköszönte az Úristennek, hogy gondot viselt rájuk, aztán kimerülten elaludt. 1515. november 5-én még mindig esett a hó. Philippus kinézett az ablakon, és látta, hogy éjszakai nyomaikat is vastagon beborította. Valami azt súgta neki, hogy sokkal tovább kell majd itt maradniuk, mint gondolta volna. De furcsamód nem bánta. Amióta ebben a szürkeségben, hóban, viharban úton voltak, gyakran álmodott egy otthon nyugalmáról, amely akarata ellenére Michel otthonára hasonlított.


168

Philippus nagyot nyújtózott, aztán átlépte inasa testét, aki még midig horkolt, és gyorsan kiment a szobából. A kinti hangokat követve egy kellemes közös helyiségbe érkezett. A középen álló asztal reggelihez volt terítve. Körben, a padokon három nagydarab, hangosan beszél kövér ember ült felfuvalkodva. Úgy néztek, mint akik tudnak valamit, s ez az arcukra is rá volt írva, mint valami szitok vagy fenyegetés, hogy mindenki lássa, milyen fontosak. Philippus azonnal diagnosztizálhatta volna, hogy mi a bajuk: mind a hárman orvosok voltak. Antoinette de Chazeron ült velük szemben. Hallgatta ket, de látszott, hogy nem figyel igazán. Fáradtnak látszott, és Philippusnak mindjárt az volt az érzése, hogy rövid id n belül t is idegesítené ez a három ember. Az asztal végén az intéz ült. Felismerte: fogadta ket az este. Akkor is, most is nagyon gondterheltnek látszott. Körülöttük Albérie foglalatoskodott. Egy szépen festett cserépkancsóban az asztalra tette a forró tejet. Philippus rá is emlékezett, mert este ez az asszony kísérte el t és az inasát a szobába, ahol aludtak. Jó éjszakát kívánt, s Philippus emlékezett, hogy egy kicsit megborzongott attól az átható, merev tekintett l, amellyel Albérie az övén lógó karmos farkasmancsot bámulta. Majdnem elmondta neki, hogy két évvel korábban egy csapdában találta az állatot. N stény volt, és három kis farkaskölyök szopta mohón a tejét, mert azok nem tör dtek az anyjukat ért szerencsétlenséggel. Biztosan az els vadászatra vitte a kölyköket, amikor csapdába esett. Menekülni, szabadulni akart, és az egyik lábát már teljesen szétroncsolta a csapda. Philippus nem tétovázott. Bár félt, és az állat nagyon vicsorgott, mégis szétfeszítette a csapda összezárult vaspofáját. Az állat azonnal elbicegett, és nem hagyta, hogy Philippus megpróbáljon segíteni rajta. Az egyik lába csak egy csonk volt, és a csonttal együtt levágott darab ott maradt a csapdában. Philippus, hogy el ne felejtse a kalandot meg azt,

169

Mireille Calmel

hogy mit tett, magával vitte ezt a csonka darabot. Nem volt rá szüksége, de arra gondolt, hogy így a jótett emléke örökre megmarad. És hogy igaza legyen, néhány hét múlva nem meszsze onnan gyógynövényeket szedett, amikor megjelent két éhes farkas. Már épp meg akarta feszíteni az íját, amikor ugyanaz a farkas, három lábon bicegve, közéjük állt, és elmenekítette ket. Aztán vissza se nézve maga is távozott. Így már nem tartoztak egymásnak. Philippus nem félt a farkasoktól. Ellentétben sokakkal, tisztelte ket, tudta, hogy csak akkor támadnak, ha éhesek. Egyébként kerülik az embereket. Igen, kedve lett volna elmesélni mindezt ennek a n nek, de mégsem tette. Hallgatott. Fáradt volt nagyon, és azt gondolta: „Majd máskor…” Most pedig azon töprengett, hogy miért t nt számára ez olyan fontosnak. Aztán amikor Albérie észrevette t a nagy orvosi zajongás közepette, feléje fordult, hirtelen megértette: ugyanolyan tekintete volt, mint annak a sebesült farkasnak. Egy pillanatig csend volt, azután felesége mozgását követve Huc is észrevette az újonnan érkezettet. Hangosan rászólt az orvosokra, hogy hallgassanak el, s persze abban a pillanatban minden szem Philippus felé fordult, pedig máris kényelmetlenül érezte magát, el bbre lépett, és menteget zni kezdett. Antoinette azonnal felállt, kedvesen mosolygott, és eléje ment. – Ne menteget zzön, uram. Hiszen a vendégünk. Jól aludt az éjjel? Tudom, jobb szállást is adhattam volna, de ahogy már bizonyára látta, Montguerlhe nem valami nagyúri kastély. Ez egy er dítmény, amely, azt hiszem, még soha nem fogadott be egyszerre annyi vendéget, mint mostanában, és azok a szobák, amelyeket itt fel tudunk ajánlani, bizony kopottak szép vollorei kastélyunk szobáihoz képest, de azzal a kastéllyal meg nemrég elbánt egy orkán.


170

– Nagyon jól aludtam, higgye el, kérem, az utóbbi hetekben soha nem aludtam ilyen jól, és ha bevallhatom önnek, kedves asszonyom, én nem vágytam semmi másra, csak egy ilyen szeretetteljes menedékre. – Jól van, jól van – helyeselt Antoinette. – Albérie, tálaljon reggelit Philippus úrnak is, ha megengedi, hogy a nevén szólítsam, bár félek, hogy rosszul ejtem ki a nevét… – Dehogy, csak szólítson így. Nekem nagyon jólesik – mondta Philippus szinte örömmel, miközben helyet foglalt, s egy fejhajtással üdvözölte a kollégáit. Antoinette bemutatta ket egymásnak. Jean Touron de l’Aiguille, Vaquemont du Puy és Albéric de Lyon, ez utóbbinak a nevét Philippus már többször is hallotta, emlékezett rá. Nagyon ügyesnek tartották, amióta XII. Lajost, aki gyakran szenvedett köszvényes rohamoktól, megmentette az üszkösödést l. Philippus arra gondolt, hogy bizonyára nem a véletlen sodorta erre a helyre ezt az orvost. Ugyanakkor az is eszébe jutott, az sem lehet véletlen, hogy idekeveredett. Vagy mégis a véletlen kergette erre? Mindenesetre bemutatkozott, de ösztönösen elhallgatta a végzettségét s azt is, hogy miért jött erre vidékre. Egy kis ideig csendben ettek, aztán az orvosok nem bírták tovább, és folytatták a szónokias stílusban elkezdett szópárbajt. – Érvágást kell javasolnom! Stupidium! Ostoba gondolat! – tiltakozott hevesen Vaquemont du Puy Albéric ajánlata ellen, aki erre felpattant. – Stupid maga! Az összes kiválóságok bíznak bennem, és soha egyik se panaszkodott. Jean Touron csíp sen rávágta: – Akik panaszkodhattak volna, már nem tehetik, mert már nincsenek az él k sorában. – Na, most aztán elég! – ordította Albéric de Lyon. – Nem

171

Mireille Calmel

röm tovább ezeket a rágalmakat és ostobaságokat! Hurkás ujját fenyeget en rázta az asztal fölött, kerek arca kivörösödött. Huc most felállt, és még egyszer csendet kért. Albéric de Lyon sértetten felállt a padról, s közölte, hogy azon nyomban elmegy, és elégedetlensége mértékében kéri a honoráriumot. Miközben fenyeget en elindult az ajtó felé, Antoinette fáradtan felsóhajtott. Amikor Albéric elment, zavartan ránézett a két maradóra, akiket láthatóan nem érdekelt a dolog, mert élvezettel itták a meleg tejet. – Uraim, én nem tudom, kinek hihetek önök közül – mondta Antoinette leverten. – Azt hittem, hírnevük, tekintélyük biztosíték arra, hogy fény derüljön a rejtélyre, s reméltem, hogy tudásukat közös nevez re tudják hozni. Ehelyett mindennel foglalkoztak, csak azzal nem, hogy mi lenne jó a betegnek. A beteg érdekében semmit se tettek. Jean Touron letette a fületlen tálkát, és köhécselt. Szégyenkezett. Akárcsak a társa, aki lesütötte a szemét. – Azt hiszem, az az igazság, Antoinette asszony, hogy tehetetlenek vagyunk. Egyikünk se tudja, hogy mi baja van a férjének. A klasszikus módszerek itt nem használnak, s t ezek ellenére napról napra rosszabb az állapota. Igaz, hogy gyerekesek voltak a vitáink, de azért Vaquemont és én meg vagyunk gy dve róla, hogy egy újabb érvágás végzetes lenne. Igaz, ami igaz, ebben a kérdésben valóban nem engedhetünk Albéricnek. Ez az egy biztos, ebb l nem enged hetünk. Ugyanakkor be kell vallanom, és ezt az általunk képviselt tudomány rovására kell írni, hogy csak a jóisten mentheti meg azt az embert. – Sajnos, Antoinette asszony – folytatta most már Vaquemont –, nekem is az a véleményem, hogy ebben a helyzetben a leginkább egy papra lenne szüksége François úrnak. Amint elcsendesül a hóvihar, mi is távozunk. Várnak ránk más


172

betegek. Félek, hogy az ön betegéért már senki nem tehet semmit. Ezután felálltak, és egy fejbólintással elköszöntek Antoinette-t l, Huct l és Philippustól – akik egy szót se szóltak –, és elhagyták a helyiséget. Bár François állapotáról Antoinette is ugyanazt gondolta, mint amit k, most mégsem tudott örülni. Még nagyon is jól emlékezett az el hónapban történt balesetre. François akkor is magához tért váratlanul, épp amikor már mindenki halottnak hitte. Nem szabad túl hamar eltemetni, hiszen akármilyen gyenge, mégis magánál van, és most is parancsokat osztogat. Mivel a helyiségben csend honolt, és csak Albérie jött ment az asztal körül, elvégre az asztalt mégiscsak le kellett szedni, Philippus átengedhette magát a gondolatainak. Lényének egy része máris ugrott volna, hogy megoldja a reménytelen esetet, de a másik, érthetetlen módon, óvatosságra intette. És Philippus nem szeretett ellenkezni az ösztöneivel. – Sajnálom, uram – mondta hirtelen Antoinette. – Meg kellett volna kímélnünk ett l a beszélgetést l, bánt, hogy mégis meghallgatni kényszerült… – Dehogyis, jó úrn m – vallotta be Philippus, és rámosolygott. – Ellenkez leg. És azt is megérteném, ha ilyen körülmények között nem szívesen adna szállást egy látogatónak. – Nos, azért önt mégsem hagytuk megfagyni odakint a hidegben – szólalt meg most Huc. – Ám – tette hozzá, és összehúzta a szemöldökét – részemr l örülnék, ha elmondaná, valójában mi az, ami idehozta mihozzánk. Philippus arca összerándult. Úgy látta, hogy okos, eleven emberrel van dolga. Megmondaná azonnal az igazságot, ha vendéglátói továbbra is befogadnák. Az ösztönei azt diktálták, hogy nyugodtan tegye meg: – Uram, én el akartam mondani, de az önöket ért csapás mi-

173

Mireille Calmel

att és a kollégák iránti tiszteletb l bevallom, nem mertem el térbe helyezni magamat. Antoinette közbe akart vágni, de Philippus sietett folytatni: – Igen, asszonyom. Orvos vagyok, pontosabban sebész. Ferrarából jöttem, útközben megálltam egy barátomnál, és nála felfedeztem egy speciális orvosi m szert, egy szikét. Azért vagyok itt, hogy megtaláljam a m szer készít jét, és rendeljek t le egyet, miel tt Svájcba indulnék, ahol a családom vár rám. Huc kényelmesen hátrad lt az asztalf n álló székében. Nem csalta meg a sejtése. Anélkül hogy Philippus észrevette volna, neki már felt nt, hogy mekkora érdekl déssel és milyen csillogó szemmel figyeli az orvosok beszélgetését. Ebb l arra következtetett, hogy érti a nyelvüket. Büszke volt éleslátására, bár amióta François de Chazeron ágyhoz volt kötve, annyi gyógyszerész és orvos forgolódott hiába a házban, hogy arra gondolt, ez sem ér el több sikert e titokzatos betegséggel szemben, mint a többiek. Albérie-vel is beszélt már a dologról, mert attól félt, hogy unokahúgának, Loraline-nak megint lesz valami rossz kezdeményezése, de a felesége megnyugtatta, hogy Loraline most csak azzal foglalkozik, hogy hogyan védekezzen a hideg ellen. Egyébként François rögtön azután lett rosszul, amikor visszatért Clermont-ból, s minden jel arra mutatott, hogy ott kapott el valamit, ezért is zárták el t külön szobába az orvosok. De azért felugrott, amikor Antoinette kristálytiszta hangját meghallotta: – Mi jó szívvel kosztot és kvártélyt ajánlunk önnek, Philippus mester, de cserébe azt kérem, hogy a kit doktorok végkövetkeztetései ellenére jöjjön, és nézze meg a férjemet. Philippus azonnal beleegyezett. A kérés kielégítette lényének azt a részét, amely fáradhatatlanul szembeszállt az orvosok testületével. Ugyanakkor elaltatta az óvatosságnak azt a kis


174

szikráját, amellyel az ösztönei tiltakoztak. Néhány perccel kés bb, megel zve Albérie-t, aki a reggelit vitte a nagyúrnak, Philippus belépett a betegszobába. A függönyöket behúzták, hogy tompítsák a beteg heves fejfájásait. François de Chazeron rosszkedv en fogadta, hogy valaki megint vizsgálgatni akarja. Ráadásul Philippus akcentusa kifejezetten bántotta a fülét. Szerette volna, ha inkább nyugton hagyják; a lelke mélyén meg volt gy dve róla, hogy ez a sok ostoba alak hamarabb fogja megölni, mint a betegsége. Philippus rezzenéstelen arccal, de diplomatikusan fogadta a páciens rosszkedvét, és ennek ellenére gondosan megvizsgálta. Konzultálhatott volna a kollégákkal, akik még a házban voltak, de ennek még a gondolatától is irtózott. Büszkesége, g gje azt követelte, hogy egyedül tárja fel a zavarok eredetét. Az els pillanattól biztos volt benne, hogy nem közönséges zavarokról van szó, s ez felcsigázta a kíváncsiságát. Elhatározta, hogy a végére jár. Estére a vihar lecsendesült, és mire Philippus ágyba került, már biztos volt benne, hogy François de Chazeront megmérgezték. Azért még nem mondott semmit, bár a vacsoránál Antoinette kérdésekkel ostromolta, és nagyon unszolta az orvoskollégák el tt. Azok persze lenéz en bántak vele, és kihívó arccal vigyorogtak. Philippus csak annyit mondott, hogy reggel vizeletvizsgálatot kell végeznie, s hogy kényes dolog túl korán levonni a következtetéseket. Természetesen ezzel is csak az orvosoknak szerzett örömöt. Másnapra az ég kitisztult, és az áldott napsugár szivárványos ragyogássá varázsolta a jégkristályokat az ablaküvegeken. Ez a második, igazi mély alvással töltött éjszaka elkergette Philippus fáradtságát, s úgy érezte, most már kész szembenézni a titokkal, amely beborítja és körülöleli a kastélyt és lakóit.

175

Mireille Calmel

Amikor az ablaknál állva észrevette, hogy alázatoskodó kollégái a kíséretükkel épp indulni készülnek, a szíve megkönynyebbült. E kellemetlenked k nélkül most már minden képességét latba vetheti. Ez a gondolat örömmel töltötte el. Loraline óvatosan kefélgette hosszú barna haját, s közben id nként kinyújtóztatta elcsigázott végtagjait. Az átfázott, zsibbadt farkasfalka csendben elaludt körülötte a langymeleg barlangban. A nagy hideg miatt a farkasok az utóbbi id ben még azokra az állatokra is rávetették magukat, amelyeket Loraline magának ejtett csapdába nagy ritkán. Nem szeretett a környékükön csapdát állítani, mert attól félt, hogy a saját falkájukból esik bele valamelyik. Igaz, hogy a farkasok t le meg az anyjától megtanulták, hogy nem szabad bízni a csapdában csillogó csíp vasban, mégis minden évben leg alább egyszer el fordult, hogy valamelyik farkas otthagyta a lábát vagy a farkát. Loraline a sérült farkasokon keresztül ismerte és tanulta meg a saját hatalmát. Elég volt, ha csak rájuk tette a két kezét, és máris csökkent a fájdalmuk, talán azért is, mert maga is szenvedett, amikor látta, hogy betegek vagy haldokolnak. A farkasok és Albérie voltak a családja. Rajtuk kívül senkije nem lehetett. A végén már hozzászokott a gondolathoz, bár elutasította az állatok közeledését, és nem párosodott velük. Mindig beleborzongott, ha elment a polc el tt, amelyen öblös üvegekben sorakoztak azok a félig ember, félig farkas embriószörnyek. Loraline szerette a farkasokat, de nem értette, hogy az anyja miért adta oda magát nekik, amikor tudnia kellett, hogy a születend szörnyetegek nem életképesek. Albérie szerint Isabeau abban reménykedett, hogy egy igazi farkas gyermeket szül, s az majd bosszút áll François de Chazeronon; ezzel próbálta nyugtatgatni Loraline-t, de nem hitt a farkasember legendá-


176

ban. Még ha volt is a nyakán – akár az anyjának – egy szürke sz rcsomója. Loraline kontyba tekerte a haját, és egy hegyesre faragott csontrudacskával felt zte. Az egész teste merev volt és fájt az éjszakai munkától. Ahogy volt, meztelenül beleereszkedett egy természetes medencébe, amelyet egy közeli kénes meleg forrás vize táplált. Egy ideje semmi másra nem gondolt, csak a kit zött célra: arra a szobára, amelyben az angolok aranya várta, hogy eljöjjön az id . Albérie megmutatta neki, hogy az anyja hogyan olvasztotta meg a pénzeket, és hogy alakított ki bel lük kis rudakat. Egy kincstár, a világ legjobban rzött kincstára volt ez. Amikor magányosnak érezte magát, mindig arra gondolt, hogy ezzel a vagyonnal a lába el tt fog heverni a világ. Ez így lesz, amint François de Chazeron megfizet. És ez most már csak napok kérdése.

Kilencedik

Huc finoman eltolta magától Antoinette enyhén domborodó hasát. Az asszony máris rejteni igyekezett kezd kerekségét, pedig még csak két hónapos terhes volt. Nem mintha nem örült volna, ellenkez leg – ez a gyermek a számára is új élet kezdetét szimbolizálta, de a szeret jének nem egy leend anya tökéletlen testét akarta mutatni. Pedig Hucöt ez egyáltalán nem zavarta. Az utóbbi hetekben teljesen megváltozott a viselkedése, végtelenül kedves és gyengéd volt, s t néha óvatosan rátapasztotta a fülét az asszony épphogy csak domborodó hasára, mintha a kis élet mozgását keresné benne. Antoinette ilyenkor önkéntelenül is arra gondolt, hogy Huc milyen jó apja lenne a kicsinek. Ha a férje megtenné azt a szívességet, hogy ezúttal tényleg meghal, valamivel elüldözné Albérie-t, és hozzámenne az intéz höz. Huc ereiben nemesi vér folyik, még ha lesüllyedt is a család, amikor a százéves háború alatt elvesztette minden vagyonát. Egyetlenegyszer kérdezte meg t le, hogy miért nincs gyereke annak ellenére, hogy már hosszú évek óta n s. Huc összeszorította a fogát, és azt morogta, hogy Albérie medd , aztán valami gyenge ürügyre hivatkozva eltávozott. Antoinette ebb l arra következtetett, hogy talán ez lehet az házasságuk tragédiája. Ett l kezdve jobban megértette Albérie búskomorságát, tartózkodó viselkedését és bizonyos más reakcióit, s t azt is, hogy Huc olyan könnyen lehet távol a feleségét l. Mert egyre


178

gyakrabban jött el hozzá éjszaka, hiszen a rossz id miatt nem mehettek a kis mezei kunyhóba. Huc aggódva figyelte Antoinette legkisebb sóhaját is, és mindenben a kedvére akart tenni, úgy, ahogy senki se. Antoinette boldog volt, és már nem méregette olyan g gös tekintettel Albérie-t, s nem haragudott rá a helyért, amelyet elfoglalt, hiszen az helye sokkal jobb volt. Az a tény, hogy buja fekhelyét l néhány lépésnyire a férje haldoklik, teljesen hidegen hagyta. Foglalkozzanak vele az orvosok. Reggel, amikor nyúzott arccal, dagadt szemmel megjelent a házban, szenved asszonynak látszott. Ezt egyedül Hucnek köszönhette. Hucnek és az élvezetes bánásmódnak. Békés, nyugodt éjszaka volt. Két napja, amióta lecsendesedett a hóvihar, tiszta volt az ég, igaz, ez hideget is hozott a tejfehér puha csendbe. Huc kihúzta a karját az alvó Antoinette párnája alól, és kinézett az ablakon. A telihold opálos fénnyel világított, s a szepl telen fehér táj teljesen irreálisnak, kísértetiesnek t nt. Huc érezte, hogy hevesebben ver a szíve. Ezen az éjszakán felejteni jött el Antoinette-hez. De nem tudott felejteni. Nem tudta volna megmondani, hány óra, de azt tudta, hogy közel a perc, ezt már is minden sejtjével érezte. Borzongás futott végig a testén, hogy még a végtagjai is beleremegtek. Akarata ellenére az egész teste megfeszült, a legkisebb neszre is felfigyelt, még ha némileg megnyugtató hatással volt is rá, hogy a kastély úrn je szuszog mellette. De aztán meghallotta az els üvöltést. A meglepett, a megrémült, majd a megfojtott állatét. Valószín leg a kastély egyik birkája volt az. Ez így ment minden télen. Senki nem értette, hogy kerül egy felhasított hasú állat az er dítmény harmadik körülkerített övezetébe, néhány lépésnyire a karámtól. Huc nem bizonyosodott meg róla, hogy François tud-e err l a titokzatos jelenségr l, jobb volt nem kutatni, nem kockáztatni. Néhányan még emlékeztek arra, hogy mi történt 1500-ban. Azt senki nem akarta újraélni. A

179

Mireille Calmel

csend törvénye minden más törvényt helyettesített. Megállapították, hogy mi történt, a nyomokat eltüntették és elfelejtették. Huc, minden óvatosságról megfeledkezve, ökölbe szorította a két kezét. Miért érzi ilyen rosszul magát, amióta Albérie bevallotta neki a gyerekkel kapcsolatos félelmeit? Amikor meghallotta a második üvöltést, amely már a farkas hangja volt, az már a lelkéig hatolt. Kedve lett volna vele üvölteni, de semmilyen hang nem hagyta el az ajkát. Azonosult Albérie fájdalmával, és szinte jobban érezte az egész testében és a hasában, mint ahogy valaha is érezhette. Ezen az éjszakán azért jött ide a kerek, forró, ígérettel teli Antoinette-hez, hogy mindezt elfelejtse. Hogy szerette volna most, ha övé lett volna az a gyerek. Nem voltak kettesben Albérie-vel azóta, hogy a gyerekr l beszéltek. Nem tudtak kettesben maradni. És Huc haragudott magára, mert úgy érezte, hogy Albérie a történtek ellenére keresi a társaságát. Alig beszéltek, egyedül François-val kapcsolatban váltottak szót, de Huc akkor is hidegen beszélt hozzá, nem úgy, mint egy férj, hanem mint az intéz , aki a dolgát végzi. Igen, Huc haragudott magára. Talán azért, mert Albérie végre bevallotta, hogy szereti. A farkas ismét felüvöltött. Mintha szenvedne. Huc tudta, hogy miért. Aztán azon vette észre magát, hogy sír, a könnyei végigcsurognak az arcán, és lágyan rácsöppennek Antoinette rére. Huc ekkor fölkelt, és csendben felöltözött. Bárhogy is van, ott kell lennie, amikor Albérie visszatér. Philippus felébredt, felegyenesedett és fülelt. Biztos volt benne, hogy álmában üvöltést hallott. Egy karosszékben ült François ágya mellett. Óvatosan megmozgatta a kényelmetlen pozitúrától megfájdult végtagjait. Aztán a beteg felé fordult, és megállapította, hogy jobban van. Az el este óta szabályosan vette a leveg t, és alig néhányszor öklendezett. Ez is növelte a titok-


180

zatosságot. Philippus már az els vizsgálat után kialakította a véleményét, és megvizsgálta a beteg nappali vizeletét. Reggel zavaros volt, aztán ahogy múltak az órák, egyre tisztább lett, és estére szinte már teljesen normális volt, s eközben a beteg állapota is egyre javult, nem beszélt annyit félre, nem émelygett, s t enni kért. Reggel viszont minden elölr l kezd dött, és Philippus észrevette, hogy ilyenkor egy finom sötét folt mutatkozik François szája szögletében. Hogy megmérgezték, abban bizonyos volt. Eleget járt a világban, és látott elég beteget, betegséget, hogy felismerje a tüneteteket. De ez az eset mégis nyugtalanította. Egy méreg többkevesebb gyorsasággal öl, az a célja, és nem vár 24 óránál tovább. Itt valami másról is szó van. Hogy Vollore urának valaki a halálát kívánja, az teljesen nyilvánvaló, hiszen ideérkezéséig is kérlelhetetlenül rosszabbodott az állapota, de mintha a gyilkosa vagy gyilkosai élveznék a szenvedéseit, s még az ítéletnél is jobban szeretnék meghosszabbítani ezt az élvezetet. Mintha újra és újra meg akarnák gyötörni, miel tt végeznek vele. Philippus felsóhajtott. Úgy látszik, perverz alakokkal van dolga. És ezeket zavarja az jelenléte, ez nyilvánvaló, mert amióta kijelentette, hogy éjjel-nappal virrasztani fog, és rizni fogja, azóta François de Chazeron sokkal jobban van. „Biztos, hogy a háznéphez tartozik az illet ”, mondta magában. De aztán, mint korábban, most is csak tehetetlenül megrázta a fejét. Elvégre akármilyen furcsa n is Albérie, mégsem lehet, hogy tette volna, még akkor sem, ha járkál be a szobába a tányér levessel. Az els este is látta t, ahogy hozta. Amikor letette a tálcát, François magánál volt. Semmit se tudott volna felt nés nélkül a tálba önteni. Ha az, akkor el bb kellett megtennie. Azt meg nem is tudta, hogy Philippus orvos, és itt fog ülni François ágya mellett. Amint Albérie kiment,

181

Mireille Calmel

Philippus még François el tt belekóstolt a levesbe. Semmit nem érzett. Semmi gyanúsat. S t utána olyan jó éjszakája volt, mint azel tt ritkán. Viszont délel tt François de Chazeront heves hányás fogta el, és er s hascsikarása volt. Pedig Philippus még arról is gondoskodott, hogy amikor maga elhagyja a szobát, egy r álljon az ajtó el tt. utána se ki, se be nem mehetett senki. Ezek után hiába gondolkodott, nem tudta megfejteni a talányt. Egyébként két napja, amióta François ágya mellett aludt, minden azt mutatta, hogy a betegsége, ha nem is javul, de legalább nem rosszabbodik. Volt egy pillanat, amikor azt gondolta, hogy talán nem is méreg okozza a bajt, hanem valami rontás vagy varázslat van ezen az emberen. El is határozta, hogy másnap majd átnézi az ágyát meg az ágynem jét. Aztán visszasüllyedt a karosszékébe, és magára húzta a földre csúszott takarót. Még egy pillantást vetett a kandallóra, és a magasra csapó lángokat látva megállapította, hogy biztosítani fogják a szoba melegét. A hasábok még csak félig égtek el, reggelig biztosan kitart a parazsuk. Ekkor hallotta meg a második farkasordítást. Azonnal az ablak felé fordult. A behúzott függönyökön át is bevilágított a hold baljós fénye. Philippus megborzongott. Épp elég jól ismerte a farkasokat ahhoz, hogy ez az üvöltés nyugtalanná tegye. Ugyanakkor meg mert volna esküdni, hogy ebben az üvöltésben volt valami panaszosan emberi. Pedig az Európában terjed legendák ellenére tudta, hogy farkasemberek nem léteznek… legalább annyira nem, ahogy titokzatos méreg se létezik… Philippus lehunyta a szemét, itt minden titokzatos és döbbenetes, gondolta, de elhatározta, hogy egészen addig Montguerlhe-ben marad, amíg meg nem fejti e rejtélyeket. Még ha az életébe kerül is. Albérie négy lábra ereszkedett a hóban. Még a két világ között volt, az arca verítékez , véres n i arc, de a szügye már egy far-


182

kasé. Leírhatatlan fájdalmat érzett, mintha testének egy részét kiszakították volna bel le, s mintha azzal együtt emlékezetét is követelnék. Hiába volt hozzászokva, mégis minden alkalommal érezte ezt az elidegenedést is. A rossz er , amely a magáét követelte, legy zte, összetörte, pedig lihegett, zihált, mint egy szenved állat, amely nem képes meghalni. Pedig élt, nagyon is élt, aljas és hitvány módon élt. Egy pillanatra újra látta a bárány tágra meredt szemét, a szegény állat már megértette, hogy nem menekülhet. A felhasított torokból felszök vér ízél Albérie-t émelygés fogta el. És mindjárt hányni is kezdett szaggatott ritmusban, rá az egyik hóval borított sziklára, és reménykedve, hogy kihányja magából a dühös, gyilkos farkast. De csak az undort hányta ki magából, majd négykézláb elvonszolta magát a patak partjára. Fázott. A téli hideg lassan megtette a magáét, de nem tör dött vele. Még jól is esett az iménti heves forróság után, amely szinte elégette, és elemésztette a józan eszét is az átalakulás során. Körös-körül mindent finom porhó borított. Két lapos szikla közül Albérie kipiszkált egy követ, azután nagy lendülettel lelökte a hártyás, vékony jégburokra, amely a vizet borította. A csöndet azonnal megtörte a víz halk csobbanása. Albérie eltolta az éles jéglapokat, és a kezét a vízbe mártotta. Aztán leheveredett a hóba meztelenül, és arcát a kezébe temette. A víz azonnal piros szín vé színez dött. Ezt többször is megismételte, amíg csak a ragacsos vért le nem tisztította magáról. Mire kész lett, gaztettének nyoma sem maradt. A víz mindent bemosott a jég alá. Ekkor gurulni, hemperegni kezdett a hóban, mintha bele akarna temetkezni. Aztán felnézett a holdra, és sírva fakadt. A kerek hold, ez az éjszakai nap, lágy fénysugarakat bocsátott a fehér ünnepl be öltözött hegyek fölé. Albérie most már vacogott, de egészen addig maradt, amíg álmosság tört rá, s megint a két világ között lebegett, élet és halál között. Minden alka-

183

Mireille Calmel

lommal megvárta ezt a percet és könyörgött a lelkének, hogy hagyja el menni. Elég lett volna még néhány perc, és vége az állatnak, amelyet úgy gy lölt. De most is felkelt, ahogy mindig, mert a túlélés ösztöne mindennél er sebb volt benne, nem engedte megsemmisülni. A hidegnek most megvolt az az el nye, hogy elnyomta a test fájdalmait, még ha a zsibbadt végtagok nem is nagyon tudtak mozdulni. Albérie kilépett a bozótból, ahová ilyenkor a ruháit szokta elrejteni, és fogvacogva felöltözött. Mint télen mindig, a ruhaderék bef zése komoly nehézségeket okozott neki, mert ujjai nem akartak engedelmeskedni, végül félbehagyta, és magára terítette a köpönyegét. Most már csak egy gondolat gyötörte. Huc. Huc, aki várta. Ahogy mindig. Most is ott lesz, a karjába veszi, gyöngéden elringatja, egészen addig, amíg elhiteti vele, hogy nem történt semmi. Igen, ott lesz. Albérie ebbe a bizonyosságba kapaszkodott. Egyedül ez segítette abban, hogy éljen. Lassan elindult, végig a k folyosón, amely az er dítményig vezetett, s elképzelte t mosolyogva, megnyugtatón és figyelmesen. Finom balzsammal fogja majd masszírozni kezének és lábának elgémberedett ujjait, amíg végül ez a dermedtség és mindaz, ami történt, rossz emlékké válik. Nem beszélnek, nem szólnak egymáshoz. A csend kettejük cinkos világa, sokkal inkább, mint a szavak. Albérie arra gondolt, hogy Huc érti t. Szereti. És várja. És mégis, ezeket a bizonyosságokat kezdte megingatni a szorongás, amely, ahogy a szobájához közeledett, mindjobban elhatalmasodott. Huc, amióta a legutóbb megint visszautasította, megváltozott. Albérie mindig azt hitte, hogy férje szerelme megváltoztathatatlan, de vajon valóban így van-e? Nem vette-e el t le az utolsó reményt is ezzel a vallomással? Albérie az ajtó gombjára tette a kezét. Ott, az ajtó és a fal mögött van a szobája. Rendes körülmények között felmelegíti a kandallóban ég


184

z. De most hideg. Már oly régóta nem megy be, és nem éleszti fel a parazsat. Az éjszakákat legtöbbször Loraline-nál tölti a barlangban, segít és vigyáz, hogy ne mulasszon el semmit. Ezt megígérte a n vérének. Most tétovázott, és az ajkába harapott. Mi lesz, ha Huc ezúttal megfeledkezik róla? Ha nem lesz ott? Nem tudta tovább visszatartani magát. Kimerült volt nagyon. Elfordította a gombot, a zár csikorgott és engedett. A kandalló fényénél azonnal meglátta t, s a szíve úgy dobogott, hogy majd kiugrott a helyér l örömében. Huc ott volt. Albérie rámosolygott, és elindult át a szobán, majd elé lépett, hogy odabújhasson hozzá. És amíg Huc magához szorította, Albérie teleszívta magát férje ismer s szagával, hogy újra megtalálja saját magát. És ekkor megfagyott az ereiben a vér. Szaglászott még egy kicsit, hogy bizonyosságot nyerjen, de nem tévedett. Hucb l egy idegen parfüm illata áradt. Kedve lett volna ellökni magától és felpofozni, elszaladni, de nem mozdult. Nem, meg se mozdult. Huc megcsalta. Mégpedig Antoinette de Chazeronnal. Megint ezek, megint ezek lopják meg, szétrombolják azt, ami hozzá tartozik, ami az övé és a családjáé. Huc gyengéden ringatta, simogatta a még nedves és kócos haját. Albérie sírva fakadt, amivel azt is beismerte, hogy nem tud mit tenni… Huc nem kérdezett. Ilyenkor, utána, nem kérdezett soha. Albérie sírt, és közben keresett, de hiába keresett egy olyan zugot Huc vállán, ahol az szaga ne keveredett volna riválisa szagával. Aztán szépen lassan meg nyugodott. Huc megcsalta, de ott volt, vele. Tehát még nem kés . Ez megvigasztalta. Mindig gy lölte, de ett l a pillanattól kezdve sokkal jobban gy lölte Antoinette de Chazeront. A délel tt der sen telt. Az ájtatosság alatt, amit Bertin atya tartott, aki télen mindig Montguerlhe-be sietett, nehogy az. Úristen elhagyja az ott lakókat, Albérie jobban szemügyre vette

185

Mireille Calmel

Antoinette-et. Ilyenkor mindannyian összegy ltek a vártoronynyal szomszédos kis kápolnában, és amióta François beteg volt, a szokásosnál is nagyobb buzgalommal. Albérie azon bosszankodott, hogy milyen ostoba volt, és az ajkába harapott. Hogyhogy ezt nem vette észre? Hiszen a szenved álarc mögött Antoinette sugárzik! A hasa enyhén gömbölyödik. Albérie önkéntelenül rászorította a tenyerét a saját hasára, amelyet makacsul medd vé akart tenni. És f leg Antoinette tekintete volt árulkodó. Ahányszor ránézett az intéz re, a szeme úgy felragyogott, mint a gyertya lángja, amikor meggyújtják. Szerelmes Huc de la Faye-be, ez nyilvánvaló. De vajon szereti-e? Albérie erre nem tudott válaszolni. Huc arca gondterhelt volt, ismerte ezt az arcot, ilyen szokott lenni tragikus napok után. Tudta, hogy reggel, miután elváltak, az a fiatal, Philippus nev orvos beszélgetett Huckel. Összetalálkoztak a folyosón, és Albérie hallotta a beszélgetésüket. Philippus azt kérdezte, hogy van-e sok farkas a környéken, és elmondta, hogy az éj közepén farkasüvöltésre ébredt. Huc azt mondta, nem hallotta, de megnyugtatta az orvost, hogy el fordul az ilyesmi. Albérie úgy érezte, hogy rosszul hazudik, bár Philippus nem er sködött. Huc aztán François-ra terelte a szót, aki jobban volt, mert az orvost reggeliért küldte. Albérie nyugtalan volt. Ez az orvos az oka, hogy Loraline már két éjszaka nem tudta beadni François-nak a megfelel méregadagot. Miközben a pap befejezte az imát, Albérie már Philippust nézte. A férfi el tte állt, így nem tudhatta, hogy Albérie figyeli. „Ha az orvos észreveszi, hogy Huc és Antoinette viszonyt folytat, feltételezheti, hogy k a b nösök – gondolta Albérie hirtelen. – Másokkal ellentétben, ez az ember nem ostoba, és bizonyára sejti, hogy François betegsége nem természetes folyamat.” S ha elmondaná, amit felfedezett, és belekeverné Hucöt, Vollore ura t is biztosan éppúgy felkötteti, mint


186

Benoît-t. Albérie akkorát nyelt hirtelen, hogy énekhangja, amely eddig együtt szólt a többiekével, egy más, hamisan szóló hangon elakadt, amire Antoinette két szobalánya félig mosolygó, félig megütközött képpel nézett rá. De Albérie nem tör dött velük. Arra gondolt, hogy miközben a feladatára, a küldetésére koncentrált, úgy elhanyagolta a férjét, hogy más karjába taszította. És az a másik nagyobb veszélybe sodorja majd, mint , a saját üzelmeivel. Akár van Philippus, akár nincs, az éjjel François de Chazeronnak meg kell kapnia az adagját. És még a héten vége lesz. És Philippus hiába fog gyanakodni, nem lesznek bizonyítékai. Hucnek pedig nem lesz köze François halálához, de azt se hiheti, hogy Loraline a gyilkosság kieszel je. Albérie tökéletesen elszánt volt. Ha Huc elfogadja a mérgezésl szóló feltételezést, , Albérie majd el tudja intézni, hogy Antoinette-re hárítsa a gyanút, és akkor egyedül Antoinette lesz felel s François haláláért. Az úrn nek van indítéka! François már az útjában van! Ezért kezdett viszonyt az intéz vel – mert Albérie biztos volt benne, hogy Antoinette Huc szeret je, ahogy abban is, hogy Huc, bármennyire gy löli is François-t, a gyilkosát nem tudná tovább szeretni. Albérie kedve egészen felderült. Végül is nincs miért nyugtalankodnia. Miel tt kifutna az id l, mindennek vége lesz. Albérie ezen az estén is biztos kézzel és zárkózott arccal merte ki a tálkákba a s levest. Utána behúzódott a helyiség egyik sarkába, és várt. Huc az asztal egyik végében Antoinette-tel evett. A társalkodón k, hárman, az asztal másik végén ültek. Albérie alig ismerte ket. Fiatalok voltak, s inkább egy tyúk, mint egy róka intelligenciájával dicsekedhettek. Nagyon unatkoztak Montguerlhe-ben, szenvedtek, hogy a háziak teljes közönyt mutatnak a társasjátékok, a hímzés, a szövés-fonás iránt, és nem szapulják a velük egykorú lányokat, akik mindezeket

187

Mireille Calmel

nem tanulják meg. Antoinette keveset tör dött velük, s hogy ne legyenek folyton láb alatt, rájuk bízta a babakelengye készítését. Egyedül arra használta ket, hogy az estéit felélénkítsék egy kicsit. Az egyik lány, bár nem értette, hogy mit mond, szépen tudott verset mondani, s bánatos kis hangja nagyon megható volt. A másik kett nek szépen cseng énekhangja volt, s dalaikat Antoinette hárfán kísérte. Montguerlhe-ben létük és szerepük itt véget is ért. Albérie mindenesetre elégedetten látta, hogy a vacsoránál ül k élvezettel elfogyasztották a levest. A maradékból adott a személyzetnek, és felvitt bel le Philippusnak is, aki továbbra is kitartott amellett, hogy nem hagyja egyedül François-t, éjjelnappal vele marad, lemond minden szórakozásról, kivéve a kápolnában tartott ájtatosságokat. Albérie mindig nehezen gy zte le az undorát, amikor az ágy mellett lehajolt, s amíg letette a tálcát, megcsapta t François rossz szagú lehelete. Minden alkalommal akaratlanul is az jutott eszébe, hogy ennek az embernek a b zös lehelete gomolygott Isabeau arca fölött is. Ilyenkor azzal nyugtatta magát, hogy nemsokára úgyis meghal, bár valami szúrószerszámmal a legszívesebben azonnal maga végzett volna vele. De ezen az estén nem gondolt erre, talán az alattomos félelem miatt, hogy elvesztheti a férjét, aki megzavarta számításait. Most csak arra koncentrált, hogy François és Philippus megegyék a levest, amit eléjük tesz. Három órával kés bb már az egész ház mélyen aludt, hála a mákkivonatnak, amivel Albérie megf szerezte a levest. Err l személyesen is meggy dött, olyannyira, hogy még Antoinette-hez is benézett, s megállapította, hogy egyedül van. Megkönnyebbülten hagyta el a szobát. Egyébként az alvó Antoinette olyan volt, mint egy törékeny kis virág. „Milyen könny volna megölni!” – gondolta Albérie szinte gy ztesen. De hagy-


188

ta, álmodja csak lelkiismeret-furdalás nélkül házasságtör álmait. Eljön még az az id is, hogy rá kerül a sor. Férje ágyára is vetett egy pillantást. Huc horkolt. Legalább ezen az éjszakán nem csalja meg. Albérie arról is gondoskodott, hogy az r, aki François ajtaja el tt strázsált, ne kapjon a levesb l. Ez az ember tehát virrasztani fog, és biztosan tanúsíthatja majd, hogy senki nem lépett be a szobába. maga természetesen – erre parancsot kapott – nem zavarhatja meg urát a pihenésben, és néhány óra múlva felváltja t egy másik r. Philippus pedig holnap nem tehet mást, csak megállapíthatja a dolgot, ami nemsokára megtörténik. Albérie bement a szobájába, és betolta maga mögött a reteszt. M ködésbe hozta a titkos átjárót, és könny szívvel indult el az unokahúgához. Philippusnak érdekes álma volt ezen az éjszakán. Amikor felébredt, egy nagyon szép és szomorú n i arcra emlékezett. A François de Chazeron fölé hajolt, aki a kezét kinyújtotta felé, hogy megállítsa valami bizonytalan mozdulatát. Erre a n felkelt, odalépett Philippushoz, szinte megérintette, és közben kedvesen mosolygott. És Philippus megnyugodva lehunyta a szemét. Ezen a reggelen semmi más nem volt a fejében, csak az, hogy álmodott. Ezenkívül el volt gémberedve, a nyelve száraz volt, és a szájpadlásához tapadt. Elég volt egy pillantást vetnie Vollore urára, és máris igazolva látta a félelmét. Az arca ólomszürke volt, és csorgott róla a veríték. Szája szélét barna lepedék keretezte. Philippus felkelt. Minden tagja fájt, mert kényelmetlen pozitúrában aludt el. Pedig elhatározta, hogy nem a fotelben fog aludni, hanem a szalmazsákon, amit Albérie aszszony hozatott fel számára még az este, de nem volt ideje lefeküdni. Ülve aludt el egy pillanat alatt, és egész éjjel meg se moccant. Hosszan nyújtózkodott, aztán az ajtóhoz ment. Egyet-

189

Mireille Calmel

len mozdulattal felrántotta, mire a kint üldögél r ijedten felpattant. Philippus köszönt, aztán megérdekl dte, nem volt-e az éjszaka látogató. Az r határozott volt: sem , sem a társa, aki az éjszaka els felében teljesített szolgálatot, nem aludtak el egy pillanatra sem. Az éjszaka folyamán nem járt senki a folyosón. Philippus visszament a szobába, mert hallotta, hogy François megint hány. Egy edény fölé hajolt, amely már szinte tele volt, s már csak epét és vért hányt apró löketekben. Philippust elöntötte a méreg. Ha nem jött be senki az ajtón, akkor hazudtak neki. Kell lennie valamilyen járatnak a falakban. Ez az egyetlen lehetséges magyarázat. Valaki megmérgezte ket! t és François-t! Bárki lehetett, aki a konyhába bejáratos. Amikor François nyögve befejezte, Philippus odament hozzá, és egy kis tálban citromfüves vizet adott neki. A kandalló közelében tartotta, hogy langyos legyen. – Mossa le az arcát, uram – ajánlotta és egy törülköz t is letett mellé. François fogvacogva, riadt arccal engedelmeskedett. Philippus segédkezett, aztán François visszahanyatlott, de alig engedte el magát, az egész elölr l kezd dött. Két órán keresztül öklendezett apró szakaszokban, úgyhogy Philippus a végén már azt hitte, hogy a dózis, amit kapott, halálos volt. De a hányás abbamaradt. Antoinette szokás szerint ebéd el tt benézett a beteghez, és látszott, hogy zavarja a szobában terjeng b z. Philippus kimerült volt, mert folyton tartania kellett az er lköd François-t, aki egyre gyengébb volt, s néha majdnem belebukott a mocskos edénybe. – Jobbat vártam – jelentette ki Antoinette az emberi roncs el tt állva, aki a férje volt. François ekkor már kimerülten aludt, a szája nyitva volt, a teste remegett, néha meg megrán-


190

dult. – Mi történt, Philippus úr? Philippus jobbnak látta, ha semmit nem leplez le. Csak anynyit mondott, hogy az ilyen visszaesés a betegségnek ebben a stádiumában el fordul. Mindenki gyanús volt ebben a házban, és Philippus már észrevette, hogy a ház úrn je a férjénél sokkal jobban érdekl dik az intéz iránt. Csak annyit kérdezett, hogy nem ébredt-e fel az éjjel a férje nyöszörgésére, de Antoinette erre azt felelte, csak arra emlékszik, hogy amint lefeküdt, azonnal elaludt. S amikor azt is hozzátette, hogy valószín leg túl sokat aludt, mert keser szájízzel ébredt, Philippus feltételezte, hogy t is elbódították, de még korainak tartotta beszélni róla, így következtetéseit egyel re megtartotta magának. Ha Antoinette is beleártja magát a dologba, mindent összekavarhat. Inkább kikísérte hát, kérte, hogy ha lehet, senki ne zavarja a ház urát, és hogy mentse ki a háziak el tt, mert hiányozni fog az ájtatosságokról is. François mellett akar maradni, mondta, nemcsak azért, mert pihenésre van szüksége, hanem azért is, mert nem kizárt, hogy lesz még újabb rohama is. Antoinette egyetértett vele, és boldog volt, hogy elhagyhatja a pestisb zös szobát. Philippus odaadta az rnek a hányadékkal teli edényt, hogy ürítse és tisztítsa ki, aztán módszeresen átvizsgálta a szobát. Minden gyanús vagy kiugró követ megkopogtatott, de semmit nem talált. Nyugalmat er ltetett magára. Amikor François öt órával kés bb felébredt, úgy t nt, jobban van, ezért Philippus nyugodtan kérdez sködhetett. – Álmodott-e az éjszaka? – kérdezte el ször. – Igen, ahogy gyakran, amióta ez a betegség rám tört. Egy árny hajol fölém, és megnyugtat, hogy aludjak nyugodtan, majd vigyáz rám. Philippus nem akarta mutatni, de örült ennek a vallomásnak. – És ismeri? – Kicsodát?

191

Mireille Calmel

– Hát ezt a jó tündért. – Hát, nem tudom, uram… Az a benyomásom, hogy az arcvonásai nem ismeretlenek, ugyanakkor mégis úgy érzem, hogy idegen. És mégis, mintha mindig is mellettem lett volna a homályban, mintha minden lépésem fölött rködött volna… De végül is nem igazán látom, csak rájövök, hogy ott van, kitalálom. És nem tudnám azt mondani, hogy megszólít, még kevésbé, hogy szeretnék emlékezni rá. Egyben biztos vagyok: nem jó tündér. Philippus arca megrándult. – Ezt mire alapozza? François kiábrándultan nevetett. – Ön azt mondta nekem, hogy éppúgy lelkesedik az alkímiáért, akárcsak én. Ez esetben tudnia kell, hogy az arany nem az Úristen kovácsm helyéb l csordogál. Van az ágyam alatt egy ládika. Vegye el , kérem! Philippus lehajolt, és el húzott egy szépen megmunkált dobozt. François végighúzta a kezét a láncon, amely a nyakában lógott, megtalálta a doboz kulcsát, lekapcsolta róla, aztán odaadta az orvosnak. Philippus kinyitotta a zárat, s amikor meglátta a különös formában megdermedt aranyöntést, meglepetésében elfüttyentette magát. François de Chazeron ezután minden szót jól meggondolva elmondta annak a tragikus epizódnak a történetét. Philippus szó nélkül hallgatta, közben elmerengve simogatta a sima és matt fémfelületet. – Gyakran töröm a fejem azon, hogy mire kell gondolnom e furcsa alakzat láttán… De ma már tudom. Fordítsa meg! Philippus megfordította, és amit látott, szembeszök volt. A véletlen egy profilt alakított ki az anyagból. Egy szörnyprofilt, a homlokán két szarvval. – Amikor az üzenet világossá vált számomra, bizonyítékra volt szükségem. Analizáltattam az aranyat, mert nem hittem,


192

hogy „ ” az, nem hittem „Benne”. És megfizettem az árát, uram. Úgy szenvedek, mint a legutolsó becstelen inas. És a hírviv je idejön megbizonyosodni, hogy még nem haltam meg. Mert nem halhatok meg, csak ha már elég büntetést mért rám. Philippus nem akart megjegyzéseket f zni a dologhoz. Különben se hitt a pokol munkálkodásában, hanem csak az ima isteni erejében. Ismerte ezt a szöveget. Sok alkimista állította, hogy a Nagy M a bölcsek köve reményében szövetséget kötött az ördöggel, a sátánnal. Biztosan hittek is ebben, legalábbis azok, akik csak pénzt és hatalmat reméltek a bölcsek kövének felfedezésében. De találkozott igazi tudósokkal is, akiknek egyetlen célja a lélek tökéletessége volt. Ez a cél lebegett Philippus szeme el tt is. Amibe François de Chazeron belekeveredett, az nem volt más, mint ügyes machináció. Talán egy rült m ve. De a nagyúr történetében egyvalami mégis igaz volt. Valamiért büntetik, valamiért fizetnie kell. S ha nem a kutatásai miatt, akkor miért? Csend volt. François nehezen lélegzett. – Vannak-e Montguerlhe-ben föld alatti járatok? – kérdezte Philippus. – Nem. Nyugodtan állíthatom, hogy nincsenek. Gyerekkoromban hallottam err l. Mesélték, hogy a százéves háború idején titkos utakon nemes lovagok érkeztek Montguerlhe-be, és kardokat kovácsoltattak, késeket köszörültettek az itt rejt zkökülönleges fegyverkovácsokkal. El ttem az apám, én pedig szintén, egészen gyerekkoromtól kezdve folyton a dombokat kutattam, kerestem, hogy hol lehet a föld alatti utak bejárata, és még a falakba is belefúrattam. De tudja, négy generáción keresztül senki a családomból nem talált semmit, és a családi feljegyzésekben sincs semmi, ami igazolná azt, amit a legenda állít. Az én betegségemnek, szenvedésemnek, Philippus uram,

193

Mireille Calmel

nincs más reális oka, mint az, amit az imént elmondtam, err l biztosíthatom. Philippus nem vitatkozott. Végs soron oly mindegy, hogy mit hisz François de Chazeron. Sokkal többet érne, ha pihenne egy keveset. Neki pedig, a maga részér l megvolt a saját elképzelése. A talányos jelenség a következ éjszakán is el fog jönni, akkor majd jól figyel, és különválasztja az álmot a realitástól. Bezárta a ládikát, becsúsztatta az ágy alá, és a kulcsot visszaakasztotta a tulajdonos nyakába. Most már készen állt az igazság fogadására.

Tizedik

Isabeau már jó ideje látta, hogy egy fekete szempár követi minden mozdulatát az ablakon át, de csak mosolygott rajta, és továbbra is makacsul a munkája fölé hajolt. Lassan délutáni homály lopózott a bolt hátsó helyiségébe, ahol néhány napja dolgozott, és ahol egyel re inkább az agyát, mint a kezét használta, mert bizony újra meg kellett tanulnia az öltések rendjét. Rudégonde egy zsorzserett* összeállítását bízta rá, amelynek az anyaga Flandriából származott, és igen drága volt. Amikor Isabeau megtudta, hogy a kis ruhadarab a király anyjáé lesz, el ször pánikba esett. Ügyetlen keze nehezen bánt még a finom vel. Mi lesz, ha téved, és tönkreteszi a m vet néhány rossz öltéssel? Azt mondta, talán jobb lenne a rendelésre készül hímzéseket valami kis zsebkend vel kezdeni, de Rudégonde hallani se akart róla. – Felejtsd el, hogy a királynénak lesz, gondold azt, hogy van egy finom, kellemes anyag a kezedben, amivel dolgozol. Az anyagot tiszteld. Alkalmazkodj hozzá, szánj rá id t, Isabelle, és akkor le fogod gy zni a félelmet. Engedelmeskedett, de el tte egy órán keresztül gyakorolt egy közönséges vászondarabon, hogy újratanulja az öltéseket. Érdekes módon ez nem is ment nehezen, s hamar rájött, hogy Rudégonde-nak igaza van. *

Finom lenvászonból készült ing, amelyet a ruha alatt hordanak

195

Mireille Calmel

Amióta Párizsba érkezett, folyton félt. És ez valami zsigeri félelem volt. Már az els éjszaka azon gondolkodott, hogy vajon mit l lehet, de most már tudta. Az utóbbi évek folyamán el kellett felejtenie azt a lényt, aki volt, s vele együtt mindent, amit tudott, mégpedig azért, hogy mindaz ne hiányozzon neki. Hiszen úgy gondolta, hogy soha nem fog visszatérni. Most pedig éppen egy ellenkez utat kell bejárnia, és ez rémítette meg. A tagadás, a felejtés elaltatta a fájdalmat, amit a világ minden kincséért sem akart volna felébreszteni. Pedig ennek most meg kellett történnie. Épp elmúlt harmincéves. Még nincs túl kés , hogy újra éljen és szeressen. A munka lassan, óvatosan haladt. A többi lány vidáman fecsegett és nevetgélt körülötte, s Isabeau hallotta, de nem hallgatta ket. Nem akart figyelni és szórakozni, mert az ingecske oldalán most nagyon finom öltésekkel kellett dolgozni, nehogy majd bántsa annak a b rét, aki hordani fogja. Csak akkor kapcsolódott be a beszélgetésbe, amikor szünetet tartottak. El ször ebéd idején volt szünet, aztán délután még kétszer. Egyébként a fehérnem -készít m helyben télen-nyáron kés estig folyt a munka. Rudégonde-ot ritkán látták, de mindig hallották, mert folyton dolgozott, fogadta elöl a sok nemes hölgyet. Néha hátraszólt és kért egy-egy anyagot, s ilyenkor valamelyik lány, aki éppen nem dolgozott, elszaladt érte. Isabeau mindezt érzékelte, de nem emelte fel a fejét a munkából. A király anyjának dolgozott, és azt is tudta, hogy Rudégonde megbecsülésének jele, hogy éppen rá bízta ezt a munkát. Amikor eljött a szünet ideje, Isabeau elhatározta, hogy megnézi, ki az, aki oly kitartóan nézte t, de amire felemelte a fejét, és kinézett az ablakon, az illet már elt nt. Egy pillanatra elszomorodott, de aztán vállat vont, nyújtózkodott egyet, és követte a társait, akik addigra már egy-egy köcsög tejjel és kenyérrel a kezükben faltak és tréfálkoztak. Rudégonde jóltartotta


196

ket. Akkor lépett be is nagy nyájasan közéjük, amikor Isabeau épp kiszolgálta magát. – Jaj, kedveseim, ez a vén Blois hercegn igazi átok – mondta, és egy székre roskadt. – Már ott tartok, hogy kiver a hideg veríték, ha látom, hogy belép a boltba. Nincs ízlése, de azzal henceg, hogy mindenhez ért. Lemér utánam minden r f anyagot, folyton változtatja a kívánságait, még ha egy egyszer kis hímzésr l van is szó, és a végén kijelenti, hogy az anyag nem áll jól neki, kezdjük elölr l. – Hogy is lehetne másképp – mulatott Blanche, aki szeretett gúnyos megjegyzéseket tenni a kliensek háta mögött –, hiszen olyan fakó és ráncos, hogy az embernek az az érzése, egy vízköp t kell öltöztetnie. Isabeau hagyta, hogy a többiek hangos hahotázása t is magával sodorja. Milyen jólesett közéjük tartozni, gondtalanul összekacsintani velük. Rudégonde kaján tekintettel, játékosan rájuk mordult, de aztán elszaladt, mert egy kis cseng jelezte, hogy újabb látogató érkezett. Blanche lábujjhegyre állt, és kinézett a kis leselked nyíláson, aztán egy nehézkes, testes járást utánzott, az arca is eltorzult, és bandzsított is hozzá. Ameline és Françoise felváltva mondták a neveket, de nem találták el, mert Blanche tovább mutogatott, egészen addig, amíg kimondták a gúnynevet: Ökör-Szív. Blanche nevetve tapsolt, a másik kett l kitört a nevetés. – Az meg ki? – kérdezte Isabeau, akinek tetszett a játék, de egy kicsit kirekesztettnek érezte magát. Françoise karon fogta, és bátorította, hogy nézzen ki is a nyíláson. A boltban egy kövér, tarka színekbe öltözött, vörös arcú egyén fél térdre ereszkedve, két kezét könyörögve Rudégonde felé nyújtva rimánkodott. – Ökör-Szív a hentesek testületének mestere – sóhajtotta

197

Mireille Calmel

Françoise. – Már fél éve buzgón udvarol Rudégonde-nak, nem telik el nap nélküle. Hol mindenféle nyalánkságokat küld neki, hol válogatott, finom húsokat. Nevetséges, de azért derék ember, akit Rudégonde-nak sehogy se sikerül eltávolítani anélkül, hogy meg ne sértené. Pedig nagyon unja már. A két lány nevetett, de Isabeau visszahúzódott, a szeme könnybe lábadt. Amikor a két lány felé fordult, azok abbahagyták a nevetést. Isabeau félretolta ket, és kiment az udvarra. Sápadt volt, és hiába próbált uralkodni magán, sírva fakadt. Egy perc múlva Blanche, Françoise és Ameline zavart képpel utána mentek. Isabeau egy hóval borított hordóra ült, nem érdekelte, hogy havas. A lányok eléje kuporodtak, Françoise egy zsebkend t adott neki. Isabeau rájuk nézett, és szomorúan elmosolyodott. – Ne haragudjatok – hebegte, miel tt belefújt a hímzett monogramos vászonkend be. – Ugyan, te ne haragudj, ha megbántottunk, még ha nem is tudjuk, mivel – válaszolta Ameline, és melegen megszorította a kezét. Isabeau megrázta magát. – Nem ti vagytok az oka… – mondta. – Csak amit láttam, emlékeztetett valamire, amit el kellene felejtenem. – Ha nem akarod, nem kell, hogy elmondd – jegyezte meg Blanche. – Menyasszony voltam, már régen történt – kezdte el mégis Isabeau –, és ahogy az imént Ökör-Szív, az én v legényem, Benoît is így, fél térdre ereszkedve kérte meg a kezemet. Tudjátok, ez volt életem legszebb napja. Isabeau el húzta a ruhája alól a láncot, amelyre a jegygy je volt felf zve. Olyan dúlt volt az arca, hogy a lányok csak álltak mellette csendben, s lélegzetet se vettek. Isabeau megsimogatta a gy t.


198

– meghalt – mondta. – Az esküv nk napján. – Jaj, istenem! – szakadt ki egy sóhaj Ameline-ból, s a kezét gyorsan a szája elé kapta. Isabeau szomorúan ránézett. Még soha senkinek nem mondta el ezt a történetet. A tekintete most megtelt gy lölettel, a keze ökölbe szorult. Felemelte a fejét, és úgy mondta: – Meggyilkolták, mert meg akart védeni engem a nagyúrtól, aki megkívánt. Dacolni vele maga a halál, ezt mondta nekem Benoît. És igaza volt. Isabeau nagyot sóhajtott, és öklével elszántan megdörzsölte a szemét. El akarta kergetni ezeket az emlékeket. Megint hullott a hó, finoman, csendesen, s csillogó, hab fehér ékszerekkel díszítette a négy kis f köt t. – Be kell mennünk – mondta Ameline, és kedvesen a karját nyújtotta. Isabeau habozás nélkül belekapaszkodott. Bent pedig, miközben Ameline és Blanche el resiettek a hátsó helyiségbe, Françoise még elkapta Isabeau karját, és megkérdezte: – És az a nagyúr aztán meger szakolt téged, igaz? – Igen – válaszolta Isabeau, és nem fordította el az arcát társn je fürkész tekintete el l. Abban a pillanatban a gy lölet fátyla ölelte körül ket. – Remélem, megfizetett érte – sziszegte Françoise, miel tt belépett a m helybe. Isabeau hirtelen jobban érezte magát. És azt válaszolta, miközben is belépett utána: – Igen, már megfizetett! 1515. november 9-én este Philippus elfújta a gyertyát. A szobában sötét volt. A hold fénye is elég volt ahhoz, hogy felismerje a titkos bejáratot. Egész nap azon töprengett, hogy mit kellene tennie, amikor a támadó megjelenik. El ször arra gon-

199

Mireille Calmel

dolt, hogy el kellene torlaszolni a visszautat, és szólni az rnek, de aztán rájött, hogy ez nem jó ötlet. Valószín , hogy a fiatal , akit az el este félálomban látott, cinkosa lehet egy házbeli valakinek, és talán csak egyszer végrehajtó. Ha így van, és csak t teszik ártalmatlanná, akkor még nem menekül meg François de Chazeron. Ebben az ügyben a teljes igazságot kell felderíteni, bármilyen mocskos dologról van is szó. Philippust nem annyira a b nös érdekelte, hanem inkább a titok, ami a dolog mögött rejlik. Márpedig a talányoknak soha nem tudott ellenállni. A vacsorát most is, mint mindig, Albérie hozta fel. Amikor húsz perc múlva visszajött, úgy t nt, hogy François és Philippus befejezték az evést. A vár ura meg is ette, amit kapott, de Philippus a maga adagját óvatosan egy b rtarisznyába öntötte, és az egyik bútor mögé rejtette. Aztán beburkolózott a takarójába, és kényelmesen elhelyezkedett a karosszékében, ugyanúgy, ahogyan el este. Nem messze t le François de Chazeron már mélyen aludt. Persze horkolt, és minden lélegzetvételnél sípolt is, miközben savas, zös leheletet fújt maga köré, mert nyitott szájjal aludt. Philippus úgy állította a fotelt, hogy egyetlen fejfordítással beláthassa az egész szobát. Egyébként kizárásos alapon gondolkodott: az egyik falszakaszt elfoglalta az asztal és egy láda, amelyen mindenféle tárgyak voltak, ezt mind el kellett volna mozdítani ahhoz, átjárhassanak rajta. A vele szemben lév fal, ahol az ablak volt, túl közel volt a beteghez. Egy titkos ajtó ugyan még elfért volna ott, de Philippus elvetette ezt a feltételezést, mert el este a látogató az ágy másik oldala fel l hajolt François fölé, és akkor meg kellett volna kerülnie a beteget ahhoz, hogy onnan közelítse meg. A harmadik, hátsó falon volt az ajtó, és mivel mögötte az r állt, az az oldal se lehetett. Az ajtó maga nem volt olyan vastag, hogy abban elfért volna egy


200

rejtekajtó. Maradt a széles és mély kandalló. T le balra egy lábas kandeláber foglalta el a fennmaradó helyet, jobb oldalon pedig az ágy feje támaszkodott a k falnak. Philippus már sok olyan házat, épületet látott, ahol a kandallókémény ilyen elnagyolt módon, közvetlenül épült bele egy vastag falba. Meggy dése volt, hogy az a fiatal n onnan lépett el . Odakint felkelt a szél, id nként fütyülve végigsöpört a kéménykürt n, és lángnyelveket csalt el a parázsló hasábokból. Philippus kicsit kábult volt, de hagyta, elengedte magát. Persze éhes volt, korgott a gyomra, de már megszokta, hogy erre nem kell odafigyelni. Tudta, hogy az éjszaka hosszú lesz. Az érzékeit készenlétben tartotta, mint amikor az erd k mélyén megbújó rossz hír fogadókban szállt meg, és csak fél szemmel aludt, közben a fülét hegyezte, hogy a legkisebb neszre is ugrani tudjon. Végül nem is az a könny csikorgás volt az, ami bóbiskolásából felriasztotta, hanem inkább egy jelenlét érzése. Csak résnyire nyitotta ki a szemét, de nem mozdult. Egy árnyalak suhant el mellette, tet l talpig köpenybe burkolózva, és egyenesen az áldozatához sietett. Ott kicsúsztatott egy kis flakont a köpönyege ujjából, és egy kevés folyadékot az ujjára csöpögtetett bel le. Philippus reflexszer en oda akart kapni, hogy megállítsa, de aztán legy zte magát. Ha ez a méreg, ellenmérge is van, ebben bizonyos volt. Lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a n az ujjait végighúzza François ajkai között, aki erre furcsa röfög hangon kicsit nyöszörgött. Erre a fiatal n lassan megfordult, mire Philippus lecsukta kíváncsi szempilláit, és csak egy egészen keskeny kis rést hagyott, amely arra azért elég volt, hogy megcsodálhassa a tökéletes arcú n t, aki a fakó fényben fürkészve nézte t. Philippus szíve hevesen vert. A n pontosan vele szemben

201

Mireille Calmel

állt, mozdulatlanul, és ajkán gyöngéd mosollyal nézte t színlelt kiszolgáltatottságában. Hirtelen az volt az érzése, hogy az el éjszaka is ugyanígy vizsgálgathatta t. Ez a tekintet lehetett, ami félig felébresztette. Philippus megborzongott, mert hirtelen eszébe jutott, hogy t is megmérgezhette volna. Vajon miért nem tette meg, amikor a jelenléte láthatólag zavarja t a mesterkedéseiben? Amikor a n egészen közel lépett hozzá, Philippus teljesen becsukta a szemét, mert félt, hogy észreveszi a ravaszkodását. A torkában dobogott a szíve, és nem tudta, hogy félelmében-e vagy zavarában attól, hogy hirtelen er s, szinte állati pézsmaszag csapta meg, amely nyugtalanító, mégis kellemes volt. Várt. És ekkor egy egészen kicsit érdes száj ért az ajkaihoz, végtelenül gyöngéden, és azonnal el is szakadt t le. A követkepillanatban a n már nem volt mellette, még a lépteit se lehetett hallani. Philippus kinyitotta a szemét, és elfojtott egy örömkiáltást. Más szerkezetekkel ellentétben ez nem a falban ködött, hanem bent a t zrakó helyen. Tisztán látta a kormos kockát, ahogy könnyedén és hang nélkül elt nik a semmiben a kandalló t zterének bal oldalán, s a titokzatos jelenség az elöl táncoló lángokat súrolva, a keletkezett rben elt nik. Philippus megvárta, amíg a k visszacsúszik a helyére, s csak azután mozdult meg. El ször az jutott eszébe, hogy talán halálos csókot lehelt rá a titokzatos idegen. De ezt nem hitte. Viszont nagyon gyengének érezte magát. Hirtelen a nadrágjára esett a tekintete, és arra, ami lába között középen meredezett. Olyan zavarba jött, mint talán még soha. Hirtelen elöntötte a szégyen, és igyekezett elfogadható állapotba hozni magát. Csak nem valami eltévelyedett, perverz er , ami ekkora vonzalmat ébresztett benne? Felkelt, és odament François hoz, akinek az arca csúf grimaszba torzult a méreg hatására, és arra gondolt, hogy talán mégis neki


202

van igaza. Ebb l a lányból a pokol tiltott szépsége és illata árad. Lehet, hogy maga a büntetés? Isabeau nehéz szívvel távozott a boltból. A nap rosszkedv en végz dött, pedig társai játékos képzeletük minden tartalékát bevetették, hogy eltereljék a figyelmét a gyötr emlékekr l. Fáradt volt, fáradt és összetört. Ráadásul még mindig havazott, s magasra kellett emelni a lábát, ha haladni akart a kis utcákat borító ragacsos, havas-saras t zegben, amit még tovább rontott a lovak s a nehéz szekerek elé fogott ökrök lépteinek nyoma és ürüléke. Isabeau felt rte a szoknyáját, és végigment a Lingerie utcán, majd az Aprószentek temet je mellett, aztán rákanyarodott a Nostre-Dame hídra s onnan a katedrális elé, de közben le kellett húzódnia a fal mellé, hogy elengedjen egy pompás hintót a kíséretével. A hintó egymaga kitöltötte a keskeny utcát, s Isabeau átkokat szórt rá. A felcsapódó latyak a cip jébe ment, és a ruháját is teljesen eláztatta. Néhány pillanatig csak állt reménytelenül, fáradtságtól és idegfeszültségt l esetlenül, aztán nekitámaszkodott a falnak, és lehunyta a szemét, amely égett az egész napi aprólékos hímzés után. Kétségtelen, kicsit könnyített rajta, hogy beszélt Benoît-ról, hiszen most el ször fordult el , hogy kívülállóknak mondta el a történteket, ráadásul olyanoknak, akik nemcsak megértették, hanem éppúgy reagáltak rá, mint . De ez az eset arra is rádöbbentette, hogy mennyire sebezhet . Az emlékek kétféle hiányérzetet ébresztettek fel benne: Benoît hiányát, aki – annak ellenére, hogy már alig emlékezett az arcvonásaira – még elevenen élt benne, és Loraline-ét. A lánya folyton az eszében járt, amióta átvette t le a feladatot, bár arra hamar rájött, hogy csak úgy gondol rá, mint a saját bosszújának letéteményesére, rz jére. Megfogadta, hogy levelet fog küldeni a Moutier apátságba.

203

Mireille Calmel

Mert senki sem értesítette eddig Francois de Chazeron haláláról. Az a gondolat, hogy a nagyúr halála után a lánya is utána jöhet Párizsba, gyógyírként hatott a szívérc, bár elég nagy akadály tornyosult még közéjük, hiszen Loraline számára Isabeau hivatalosan halott volt. Vajon megbocsátja-e azt a sok fájdalmat és szenvedést, amit ezzel a komédiával okozott neki? Mit fog szólni, amikor rájön, hogy csak eszköz volt a saját anyja kezében? Isabeau elkergette magától ezeket a gondolatokat. Végs soron nincs jelent ségük. Nincs szüksége a lánya szeretetére, hiszen benne sincs szeretet iránta. Csak azt szeretné, ha Loraline-nak jobb élete lenne, mint neki. Ennyi az egész. Ekkor egy kéz fogta meg a kezét, s arra kényszerítette, hogy megforduljon s odanézzen. Mumus volt az. A törpe nyájasan rámosolygott, és egy pillanat alatt cinkos egyetértés támadt közöttük, bár egy szót se szóltak egymáshoz. Aztán Mumus, ahogy szokta, a szemét forgatva és mulatságos majompofát vágva azt mondta: – Isa elveszettnek látszik. De Mumus mindig megtalálja azt, ami elveszett. Akár emberekr l, akár tárgyakról van szó. Kétszer már megtaláltalak, harmadszor már el se engedlek, belle Isa! Isabeau nem tudta megállni, hogy el ne nevesse magát. Megérkezése óta nem látta a bolondok királyát. Örült, hogy a törpe nem felejtette el. Mosolyogva válaszolt: – Nem vagyok elveszett, inkább csak ügyetlen. Ügyetlenkedem. De boldog vagyok, hogy látlak. A múltkor nem hagytál id t, hogy megköszönjem a segítségedet. Mumus csúfondárosan vállat vont. – Ugyan, minek az! A másikon mindig segíteni kell, ez szabály! Egy nap, ha szüksége lesz rá, te is segédkezet nyújtasz Mumusnak, ebben biztos vagyok. Ez a dolgok rendje, belle Isa! Isabeau bólintott. Id nként végigsöpört rajtuk egy-egy szél-


204

roham, és kis hópehelycsomókból kristályos bevonatot sodort a bundájukra. A hideg a csontjaikig hatolt a nedves ruhákon keresztül. Isabeau reszketett. – Gyere! – mondta Mumus, és maga után húzta. Tettek néhány lépést a fal mentén, aztán Mumus megállt egy ajtó el tt, amely olyan alacsony volt, hogy Isabeau-nak mélyen le kellett hajolnia, hogy észrevegye. A törpe el halászott a koldustarisznyájából egy kulcsot, és kinyitotta. Isabeau egy keskeny vágatba lépett, amely a föld mélyébe vezetett. Mumus nem hagyott id t kérdez sködésre: – Gyere gyorsan, különben fény derül a titkomra! Isabeau lekúszott a vaslétrán, amelyet halványan megvilágított a vágat elején elhelyezett lámpa. Hallotta, hogy Mumus bezárja maga mögött az ajtót. Aztán megjelentek a feje fölött az apró lábak és a lámpa. Isabeau nagyon hosszúnak érezte a létrán a lefelé vezet penész- és dohszagú utat. Végre Mumus is leugrott az utolsó létrafokról, és letette maga mellé a lámpát. – Nem kell félned, belle Isa – mondta és rákacsintott. – Nem is félek – nevette el magát Isabeau. Szerette volna elmondani, hogy mennyire nem, s t, hogy épp ellenkez leg, ez a nedves, émelyít szagú alagút, amelyen elindultak, szinte megnyugtatja. Montguerlhe-ben olyan hosszú id t töltött a föld alatt egyedül vagy a farkasok társaságában, hogy itt sokkal jobban érzi magát, mint a zsúfolt párizsi utcákon. A tömeg, a b ség, a csúfondáros megjegyzések mindig félelmet keltettek benne. A csend nem, a homály és a sötétség sem. A lába alatt nyüzsg patkányok sem. Néhány méterrel távolabb egy másik lámpa halvány fénye táncolt. A k fal egyik mélyedésében állt. Amíg odaértek, Isabeau még jó néhány nagyobb mélyedést látott, amelyekben csontvázak voltak felhalmozva. Meglepetésében önkéntelenül megtorpant. Mumus hangosan felnevetett.

205

Mireille Calmel

– A halottaktól kevésbé kell félni, belle Isa, mint az él kt l! Ezek már évszázadok óta itt vannak. Azt mesélik, abból az id l valók, amikor a rómaiak elfoglalták Galliát, s amikor Párizst még Lutetiának hívták. És biztosan így is van. Egyébként a fejünk fölött az Aprószentek temet je van. Na de megérkeztünk. Valóban, egy újabb ajtó el tt álltak. Mumus elfordította a kallantyút, aztán egy fénynyaláb, muzsika és nagy színkavalkád lepte meg Isabeau-t. – Hozott isten a Csodák Kertjében! – mondta vidáman a törpe, és félrehúzódott, hogy Isabeau is beléphessen. A hatalmas termet, amely Isabeau káprázó szeme elé tárult, vagy negyven nyomorék, koldus és szegény ördög foglalta el hihetetlen rendetlenségben, de otthonosan. Több felfordított koporsót látott, amelyeket asztalnak használtak, rajtuk borosüvegek és mindenféle étel. Az ennivalót lomposan öltözött vénasszonyok szolgálták fel, s nagyokat vihogva t rték, hogy a férfiak megtapogassák a feneküket. Az éhes népség zsíros kezekkel turkált az étkek között. Az egyik sarokban, felhasadozott szalmazsákokon, fejt l-lábtól gyerekek aludtak nyitott szájjal, nagy összevisszaságban. Ugyancsak a földön, egy deszka fölé hajolva, ami valaha rulettasztal lehetett, nagydarab, vörös hajú ember osselette-et* játszott egy láb nélküli nyomorékkal. Mellettük a zenészek egy sarabande-ot pengettek, miközben egy kis fekete kéjhölgy selymes fény sálba burkolózva a farát rengette csábosan néhány mohó néz el tt, akik a zene ritmusára tapsoltak. Mellettük egy fiatal anya pufók csecsem jét szoptatta, egy másik teljes er l elkalapálta semmirekell gyermekét, aki agyaggolyókkal dobálózott. Isabeau tekintete fel alá pásztázott, nem állt meg egy pilla*

Játék, ahol az egymás után feldobott apró csontoknak a kézfejre kell esniük.


206

natra sem, de mégis felfogta mind az egészet, ami elé tárult, ezt a vidám, csúfondáros, mocskos és csodálatos nyomorúságot. Aztán hirtelen elhallgatott a zene. A cigánylány észrevette Mumust, és egy ruganyos mozdulattal megállt, aztán könny , ringó léptekkel odament, és kimerülten, de tisztelettudón térdre ereszkedett el tte. Ez a mozdulat elég volt ahhoz, hogy minden tekintet a bolondok királya felé forduljon. Aztán mindenki meghajtotta a fejét. Úgy t nt, hogy Mumus mindezzel csöppet sem tör dik. Kedvesen, gyengéden beletúrt a lány fekete hajába. Az pedig felnézett rá, olyan vad, ég tekintettel, hogy Isabeau kényelmetlenül érezte magát. Mumus megtörte a hirtelen beállt csendet: – Barátaim, itt van a szépség, akir l már beszéltem. Belle Isa. Két keze közé fogta Isabeau kezét, aki reszketett. És abban a pillanatban a férfiak, n k és gyermekek mind, óriási zajt csapva elkezdték csapkodni a tenyerükkel a koporsókat, a padozatot, a falakat, ki hol állt vagy ült. Isabeau érezte, hogy kiszalad bel le a vér. Megrémisztették t ezek a fekete fogú, buja mosolyú, beesett arcok. Ráadásul felálltak, és nyomorukban is vendégszeret n egyre közelebb mentek hozzá, de így, egy tömegben nagyon ijeszt k voltak. Isabeau Mumus felé fordult. t éppen a cigánylány ölelgette, és vadul csókolózott vele. Isabeau alig állt a lábán, remegett, és hátrálni kezdett az ajtó felé. Biztos volt benne, hogy valami újabb rémálom vár rá. Amikor felsikoltott, mind megálltak, de már nem látott semmit. Addigra valami végtelen fekete éjszakába süllyedt. Philippus egy tiszta vízzel átitatott zsebkend vel letörölte François szájáról a méreg maradék foltját, azt remélte, hogy ezzel valamelyest gyengítheti a hatását. Megtapogatta a pulzu-

207

Mireille Calmel

sát, egyenletesen vert, bár kissé szaporább volt a normálisnál. Aztán döntött. Nem volt más fegyvere, csak a kése. Gondolt ugyan rá, hogy felhozza a szobába a t rét is, de félt, hogy azzal felt nést kelt. Korábban nem hitte, hogy közvetlen veszedelem fenyegetné a kastély urát, egy haldokló mellé pedig az ember nem visz magával ilyen felszerelést. ködésbe hozta a titkos bejárat nyitószerkezetét, és megfigyelte, hogyan t nik el a nagy k a t zrakó hely terében. Háta mögött susogtak, duruzsoltak a lángok, a kéményen átfújó rossz leveg hol magába szívta és a nyílásba kergette, hol viszszalökte és felélesztette ket. Vastag b rmellényén keresztül is érezte a forróságukat, ugyanakkor a sötétség fel l friss hideg csapta mellbe. Meggyújtotta a fáklyát, amelyet gondosan el készített, és elindult lefelé a lépcs kön. Hallotta, ahogy a k lap visszacsattan a helyére, pedig közben semmilyen mozgást nem észlelt. Hideg borzongás futott át rajta, de legy zte. Többé nincs visszaút, gondolta. Mostantól kezdve vakmer ségének rabja volt. A falba vágott járat keskeny volt, és a lépcs k rettenetesen csúsztak. Valójában két fal volt, és Philippus arra gondolt, hogy ezt a járatot minden valószín ség szerint akkor építették, amikor magát az er dítményt is. De hogy az er dítmény egymást követ tulajdonosai miért nem tudtak err l, arra nem tudott választ adni. Minden figyelmét a lejárati lépcs kre összpontosította. Néha egy-egy légáramlat meg megcsapta az arcát, és ilyenkor a fáklya lángja táncolni kezdett. Agyafúrt módon erre is, arra is l rések voltak kialakítva a sziklák közötti hézagokban, amelyek a küls szemlél számára nem t ntek gyanúsnak. Egy id múlva a termésköveket sziklák váltották fel, és Philippus lába alatt az út is pinceszagú döngölt föld volt k he-


208

lyett. Vinnyogó patkányok rebbentek szét körülötte, és a járat hol kiszélesedett, hol elkeskenyedett. Sokáig ment a végtelen folyosón, és ahányszor feneketlen sötétségre nyíló keresztez désekkel találkozott, mindig a véletlenszer nyomokra támaszkodva kereste az útját. Nem talált semmit, ami a segítségére lehetett volna. Egy ideig arra gondolt, hogy ez az útveszt megbünteti a merészségéért, eltéved, és majd örökre ebben a kijárat nélküli labirintusban fog kóvályogni. Megpróbált visszafelé menni, közben igyekezett nyugalmat er ltetni magára és gondolkodni. A gondolkodás mindig rávezette a megoldásra. Igaz, az ösztönei is. Utálta ezt a befalazott érzést. Leült, és végiggondolta az útját. Miközben folyton lefelé ment, az összes keresztez dés, amelyen áthaladt, felfelé tartott, azaz visszavezetett a kastély különféle rejtekhelyeire. És ha nem Montguerlhe-be, akkor máshová. Minthogy nem tudta, merr l jött az a fiatal n , a lefelé vezet utat kellett választania. Az összes többi út ebbe csatlakozott. Tehát akkor mégis jó irányban halad. Csak azt kell megtudni, hova vezet ez a jó irány. Nehezen állt fel, csontig átjárta a nedvesség, vacogni kezdett. Megszaporázta a lépteit, hogy felmelegedjen. Egy kanyar után egy kiugró k be botlott, amely magától elindult. Belekapaszkodott egy sziklába, de a fáklya kicsúszott a kezéb l, a földre esett, és a talajvíz eloltotta. Philippus elkáromkodta magát, és megdörzsölte sajgó bokáját. Ett l kezdve koromsötétben botorkált. Vakon, a sziklákat tapogatva haladt el re, nagyon óvatosan. Id nként felfedezett egy-egy nyílást, de egyre ritkábban. Ez megnyugtatta, ahogy az is, hogy lába alatt az út vízszintessé vált. Aztán már nem kellett olyan feszülten figyelnie, mert a szeme kezdett hozzászokni a sötétséghez. Érezte, hogy ebben a vágatban még hosszú menetelés vár rá.

209

Mireille Calmel

Egyszer csak az egyik lábával valami mélységbe lépett, és elvesztette az egyensúlyát. Megpróbálta a falba kapaszkodva kirángatni a lábát, de hiába. Egy tátongó lyukba lépett. Fájdalmában valami állati üvöltés szakadt ki bel le, aztán teljes hoszszában elvágódott. A feje tompa koppanással nekiver dött egy falnak. Annyi ideje se volt, hogy arra gondoljon, vége, elveszett. Az ütést l elvesztette az eszméletét. Amikor Isabeau magához tért, a cigánylány vízzel permetezte, és nyugtalan arccal hajolt fölé. Amint kinyitotta a szemét, újra elfogta a szorongás, és remegni kezdett. Lilvia a homlokára tette jéghideg gy s kezét, és úgy suttogta: – Édes, kedves, belle ha. Itt biztonságban vagy. Senki nem akar rosszat neked. Nyugodj meg! Ez a vonzó, rekedtes hang és a homlokát simogató szeret kéz lassanként melegséggel töltötte el. Isabeau megint behunyta a szemét, elengedte magát, s hagyta, hogy hevesen dobogó szíve megnyugodjon. A cigánylány érzéki, mégis megnyugtató hangon énekelni kezdett valami mondókát, s bár Isabeau a szavakat nem értette, mégis távoli emlékképeket elevenítettek fel benne. Hirtelen a nagyanyja arcát látta maga el tt, hosszú ujjait, ahogy az makrancos hajtincseit próbálja összesodorni és megszelídíteni. Emlékezett erre az altatóra, amely akkoriban is elkergette a szorongásait, és a kivételes percekre, amikor nagyanyja fáradt térdén fekhetett, és a hüvelykujját szopogatva elaludt. Ezt az altatót dúdolta kés bb Loraline-nak is. Irreális félelme lassanként elcsendesedett. Amikor végre megnyugodott, és kinyitotta a szemét, a cigánylány kedvesen, anyáskodva rámosolygott. – Hol vagyok? – kérdezte Isabeau. – A király szobájában – válaszolta Lilvia. – A nagyteremmel együtt, amit már láttál, ez a mi rejtekhelyünk a templom alatt.


210

A rongyosok nagyon szomorúak. Nem akartak k téged megrémíteni, ellenkez leg, köszönteni akartak, barátsággal. Figyelj csak! – tette még hozzá. Isabeau fülelt, de hiába, csend volt. – Nem hallok semmit – mondta. – Hát persze, mert lesben állnak, ezért hallgatnak. Fogadok, hogy egyikük itt rködik, fülét az ajtóra tapasztva, a többiek pedig még a lélegzetüket is visszafojtják. Azt várják, Isa, hogy visszamenj közéjük. A szépség leny gözi ket, ez olyanfajta gazdagság, amivel k sosem fognak rendelkezni. Ezért nagyon tisztelik. És te nagyon szép vagy. Isabeau-t a cigánylány kitartó tekintete zavarba hozta, érezte, hogy elpirul. – Hol van Mumus? – kérdezte, hogy a zavarát leplezze. – Hol itt, hol ott, mindenütt – nevette el magát a cigánylány. – a király. Megfogta Isabeau kezét, hogy felkelésre biztassa. Isabeau felült, és kíváncsian megnézte a különös helyet, ahová lefektették. Pompa és ragyogás vette körül. Drága arany- és ezüstvázák, drágakövek, finom vásznak, szövetek, pazar kárpitok és sz nyegek, nem volt olyan sarok, ahol ne lett volna néznivaló. A cigánylány egy kicsit jobban meghúzta a kezet. – Még mindig félsz, Isa? – kérdezte kedvesen. Isabeau egy szinte mosollyal válaszolt. Nem, már nem félt. Csak meg volt döbbenve. Felkelt és hagyta, hogy a lány az ajtóhoz vezesse. Lilvia még gyorsan kilesett a kulcslyukon, aztán kaján képpel visszafordult, és intett Isabeau-nak, hogy is nézzen ki. Isabeau engedelmeskedett, és hirtelen egy másik szemet látott, amely t bámulta. Hátraugrott, és meglepetten felkiáltott. – Ugye mondtam, Isa? Várnak. Azzal rátette hosszú, gy kkel ékesített ujjait a kallantyúra,

211

Mireille Calmel

hogy az ajtót kinyissa, de Isabeau elkapta a kezét. – Várj! Tudnom kell, hogy… A cigánylány keze a leveg ben maradt, és lehajtotta a fejét. – Mit kell tudnod, Isa? – Hogy te… te és Mumus – dadogta Isabeau. – Meg csókoltad t – tette hozzá. – Na és? Látszott, hogy ebben nem lát semmi rendellenességet. Isabeau nyelt egyet, aztán kimondta: – Na és Bertille? A lány idegesen vállat vont. – Te nem ismered a Csodák Kertjének törvényeit, Isa. Itt a házasság nem ugyanazt jelend, mint odafent. Ha egy n nem tud gyereket szülni a királynak, akkor a király választ egy másod feleséget, aki majd szül neki. Bertille nem tud gyereket szülni. Én igen! – mondta, és kezét a hasára tette. Isabeau meglepetten felkiáltott. A lány kerek tenyere alatt egy kis domborulat látszott a szoknya alatt. – És Bertille-t… eltaszította? – kérdezte, mert ez a lehet ség felkavarta, hiszen máris megszerette a kis törpe asszonyt. – Dehogyis, isten ments! Majd együtt neveljük a gyereket. Így megy ez. Mindenen megosztozunk, ami jó és egészséges. Csak a gazdagok dobják el a medd feleségüket, csak azok alázzák meg ket. Nálunk, ha egy anya meghal, örökbe fogadjuk a kicsinyét, és ha nem tud anya lenni, megosztjuk vele a sajátunkat. – Mint a farkasok – mondta Isabeau elismer en. – Igen, mint a farkasok. Egy kicsit hasonlítunk hozzájuk, Isa. Csattogó fogú farkascsorda vagyunk, amelyt l félnek is a polgárok. – De te nem vagy olyan, mint k. Te szép vagy, csupa élet…


212

– Tudod, a cigányság zaklatott, nyugtalan nép, mert nagyon szabad. Az én családomat lemészárolták, amikor én még csak négyéves voltam. És k, a Csodák Kertjének lakói szedtek engem össze valahol. Közéjük tartozom. Egy sincs közöttük, akit nem szeretek. – Hogy hívnak? – kérdezte Isabeau, s közben arra gondolt, hogy mennyire hasonlít az övéhez ennek a cigánylánynak az élete. – Elvidara, de itt mindenki Lilviának hív. Te is így hívj, és örökre a barátn m leszel. – Ezt nem felejtem el, Lilvia – ígérte Isabeau. És most már, megel zve a cigánylányt, fordította el az ajtón a kallantyút. A terem közepén, egy magas karosszékben Mumus trónolt mogorván. Vele szemben, a lábánál ültek a Csodák Kertjének alattvalói, mint akik ítéletre várnak. Isabeau megállt, hosszan nézte ket, most állt leghátul, az utolsó helyen a bolondok királya el tt. Id t hagyott magának, hogy az ösztöneivel és a szívével lásson. Amikor elindult a trón felé, a tekintetek felragyogtak. És amikor ajkát a király homlokára szorította, óriási hurrá hangzott fel egyszerre, s Mumus arca felderült. A következ pillanatban már mind körülötte nyüzsögtek, és mindegyik a maga módján közölte, hogy szívesen látott vendég. Megint úgy érezte, hogy az övéi között lehet. Lilviát kereste, és intett neki, hogy menjen oda hozzá. A lány nem ellenkezett. De nem szólt, csak mosolygott, és a hasát simogatta. Aztán Isabeau elvegyült a farkascsordában. Talán el akarta felejteni, hogy egy pillanatra megint látta magát kereked hassal a montguerlhe-i barlangban, ahol a nagyanyja várta, és a farkasok: a holdfényben üvölt , szürke prémes farkasok.

Tizenegyedik

Amikor Antoinette 1515. november 10-én belépett a férje szobájába, nem is azon csodálkozott, hogy Philippust nem találja ott, hanem azon, hogy a férje a saját hányadékában fekszik, mélyen alszik, nyitott szájjal, és horkol. Elfogta a hányinger, és azonnal kiment a szobából, még arra se volt bátorsága, hogy kinyissa az ablakot, és a b zt kiszell ztesse. Azonnal kikérdezte az rt, aki most is az ajtó el tt álldogált, de azt állította, hogy a doktor nem hagyta el a szobát, legalábbis azóta, hogy ott rködött. Antoinette úgy döntött, lemegy, és Philippus inasát is megkérdezi, mi indíthatta gazdáját arra, hogy betegét így elhanyagolja, de el bb megparancsolta, hogy mosdassák meg és tegyék tisztába François-t, aztán adjanak tiszta ágynem t neki. Miközben az orvos rendelkezésére bocsátott szálláshely felé igyekezett, eszébe jutott, hogy már a reggelinél se látta t. Egyébként kora reggel óta fájt a feje, és ez nem volt rá jellem. Könnyen meglehet, hogy Philippusnak is a feje fáj. Mire az orvos szobája elé ért és bekopogott, kezd dühe alábbhagyott, és már inkább sajnálkozott a szegény doktoron. Corichon ásítva nyitott ajtót, és elkerekedett a szeme, amikor az úrn a gazdáját kereste rajta. Mivel néma volt, pontos választ nem lehetett várni t le, de mindenesetre behívta a szobába Antoinette-et, és széles mozdulatokkal körbemutatott.


214

– Jaj, Huc, minta felszívódott volna!… – tárta szét tehetetlenül a karját Antoinette. Az intéz egy kis szívtáji szúrást érzett, amikor az úrn elmesélte neki, hogy mi történt. Amikor az asszony dúltan és lihegve berobbant az rség szobájába, Huc el ször azt hitte, hogy a férjének van vége, de Antoinette azt mondta, csak azt az rt akarja személyesen kikérdezni, aki az éjszaka els felében virrasztott. Aztán holtsápadtan egyedül próbálta a rejtélyt megfejteni. Philippus nem hagyta el a szobát, mégsem volt ott. Huc, hogy a lelkiismeretét megnyugtassa, lement a torony lábához, és megvizsgálta az el esd nyomokat a hóban, aztán felnézett a k rácsos ablakra, és megbizonyosodott róla, hogy oda semmilyen emberi lény nem mehetett fel. Ha Philippusnak valamilyen okból ki kellett volna ugrania az ablakon, a lábnyomai még mindig felismerhet k lennének. Antoinette reszketve a pokol m vét emlegette, Hucöt viszont elöntötte a düh, mert eszébe jutottak a doktor kérdez sködései. Valóban lehet egy járat abból a szobából is, amely talán az erd be vezet, ahogy Philippus gyanította. Hasonló ahhoz, mint ami Albérie szobájából nyílik. A vollore-i esemény után azt egyszer használta is, amikor Albérie a konyhában tevékenykedett, ugyanis nem akarta elhinni, hogy Loraline képes csak úgy a leveg be felemelkedni. Azt remélte, hogy felfedez olyan más föld alatti vágatokat a domboldalban, amelyek a barlangba és Vollore-ba vezetnek, de dolgavégezetlenül tért viszsza, és nem tehetett mást, el kellett fogadnia a felesége verzióját, vagyis hogy csak egyetlen járatot vágtak a sziklába, ahogy azt Albérie mondta neki. Mivel teljesen beletemetkezett a gondolataiba, Antoinette reszket kezét a karjára tette, s így vette rá, hogy egy távoli tekintetet vessen rá.

215

Mireille Calmel

– Huc – suttogta elhalón. Huc válaszként mordult egyet, aztán észrevette, hogy könynyes az asszony szeme. – Félek – nyöszörögte Antoinette. Erre Huc a karjába zárta, és gyengéden ringatgatta. Hirtelen t is elfogta a félelem. Nem, nem a pokoltól, ahogy Antoinette de Chazeront, hanem az igazságtól. Huc félt, hogy ezt a futó kis ölelést a toronyból megláthatja valaki, ezért egy perccel kés bb elváltak egymástól. Huc elhatározta, hogy beszél a feleségével. A közös helyiségben találta, a kövér Jeanne-nal éppen zöldséget tisztított az ebédhez. Amikor belépett, Albérie azonnal felkelt, és elé sietett. – Beszélnem kell veled – mondta Huc komoly hangon, szinte lerohanva t. Albérie azonnal átvezette t egy szomszédos szobába, amelyet lomtárnak és raktárnak használtak. Becsukta maga mögött az ajtót, és kezét a hátán összekulcsolva nekitámaszkodott, mintha csak foglyul akarná ejteni Hucöt. – Valami nagyon furcsa dolog történt a kastélyban, Huc. – Tudok róla. Philippus úr elt nt, méghozzá a lehet legkülönösebb módon. E szavak hallatán Albérie elsápadt, dúlt arcán szinte meglepetés látszott. Annyira, hogy Huc nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze: – Nem tudtad? – Kés n ébredtem, és nagyon fájt a fejem, ez már napok óta így van. Nem is reggeliztem, hanem egyenesen a konyhába jöttem. Mi történt? – Majd kés bb elmondom. De te mit tudsz mondani nekem? Érdesen, szárazon szólt a hangja. Albérie közelebb lépett


216

hozzá, és elgondolkodó arccal leült egy kis hordóra. Zavartnak látszott. Huc dühe is megingott. Letérdelt Albérie elé, és óvatosan megfogta a kezét. – Nézz rám, Albérie! Biztos akarok lenni abban, hogy neked nincs közöd ehhez a dologhoz. Az asszony egyenesen a szemébe nézett. – Mit akarsz hinni, kedves férjem? Nem elég az az átok, ami rám nehezedik, kell még az is, hogy gyanakodj rám? Semmit nem tudok err l a dologról, de tudok mást: végül is lehet, hogy köze van ehhez. – Akkor beszélj! – bátorította Huc, és elsimított Albérie homlokáról egy barna hajtincset, amely kiszabadult a f köt je alól. – El ször meg kell tudnom bizonyos dolgokat. Te nem vagy fáradt és tompa reggelente? Csak néhány napja… – De igen. – Már kérdeztem a házbelieket is, az az érzésem, hogy mindannyian, de legalábbis azok, akik feltehet leg megfordulnak François szobája közelében, ugyanezekkel a zavarokkal küszködnek. Mind. Kivéve az röket, akik, mint tudod, külön étkeznek. – Hova akarsz kilyukadni? – Az az érzésem, hogy mérgeznek minket, Huc. Hogy mennyire, azt nem tudnám megmondani, de azt hiszem, Philippus úrnak igaza volt. François betegségét valami küls hatás okozza. – Loraline? – kérdezte Huc, akit teljesen összezavart ez a vallomás. – Én is erre gondoltam, és ezért t ntem el a kastélyból tegnap ebéd után. De állította, hogy err l semmit nem tud, és még kevésbé a mérgek tulajdonságairól, mert, be fogod látni, Huc, hogy ez, amit használnak, ha ugyan igaz, amit Philippus

217

Mireille Calmel

gondol, lassan hat, lassan öli meg az áldozatát. Loraline fiatal, ártatlan és egyedül van. Télen visszahúzódik a barlangba, a farkasok közé, és életében most el ször az anyja segítsége és melegsége nélkül, egyedül kell szembenéznie a farkasok zord szigorával, er szakosságával. Én, amennyire tudom, próbálom az anyját helyettesíteni, és hogy ha azt látnám, hogy bosszúra készül, észrevenném, Huc, ezt elhiheted. Azon kívül, ami az én szobámba vezet, nincs más járat, amelyen át a kastélyba lehet jutni. És Loraline még azt sem ismeri, hanem azt hiszi, hogy szamárháton megyek le hozzá, csak a szamarat távolabb kikötöm a farkasok miatt. Mindezek ellenére a legeldugottabb sarkokig átkutattam a barlangot, de semmit nem találtam. Márpedig az a járat létezik. Philippus az éjszaka használta, és azon távozott François szobájából. Mert, hogy az ajtón nem jött ki onnan, az biztos. – Akkor meg kell találnod, Huc. Én mindenkinél jobban kívánom François halálát, de azt nem tudom elviselni, hogy vádló tekintettel nézz rám vagy az enyéimre. Ez az ember épp elég hitvány, ezért még számosan gy lölhetik. Ráadásul nem szegény ember, hiszen Vollore ura. Ha François meghal, sokan akarnak majd hozzátartozni. Loraline ideális b nös, Huc. Én is. Te jó intéz vagy, és a legbecsületesebb ember, akit ismerek. Ne hagyd, hogy a múlt köde elhomályosítsa az ítél képességedet. Én ezentúl minden tányér ételbe bele fogok kóstolni, miett feltálalom, és mindig ott leszek a konyhában, amíg az ételek készülnek. Bizalmatlanságom talán elhárítja majd azt a gonosztev t, mert aki ezeket a merényleteket végrehajtja, annak biztosan van cinkosa a házban. Találd meg t, Huc! Nem azért, hogy François-t megmentsd, hanem miértünk, ártatlanokért. Nem akarom elveszteni a bizalmadat. Elég nekem, hogy elvesztettem a szerelmedet. Huc csak pislogott. Addig csendben hallgatta, és próbálta


218

követni gondolatainak logikáját, amely közel járt az övéhez. nösnek hitte feleségét, de Albérie-nek igaza volt. Amit mondott, könny volt elhinni, és ez kényelmes volt Huc lelkiismeretének. Lehet, hogy mégis rossz úton keresett magyarázatot. Ujjával felemelte felesége állát. Albérie reszketett. Még sose látta ilyen dúltnak az arcát, akkor sem, amikor bevallotta az átváltozásait. – Még mindig szeretlek, Albérie – mondta. Albérie kicsit elmosolyodott. Sebzett tekintete hirtelen könyörtelenné vált, de a hangja szomorú volt: – És t, t szereted, Huc de la Faye? – Nem értem… – kezdte kínosan Huc, de Albérie gyorsan a szájára tette az ujját. – Ne, könyörgök, ne hazudj! Nem tehetek szemrehányást neked, hogy mástól kapod meg azt, amit én megtagadok t led. Tudom, hogy mindig is kedvelted a fiatal lányokat, és én nem érdemlem meg, hogy ilyen sok éven át megtartóztasd magad egy beteljesületlenül maradt házasságban. De ha François de Chazeron holnap meghal, mit fogsz tenni, Huc? Kit választasz? – Nem tudom – vallotta be nyomorultan Huc, és lesütötte a szemét. – Akkor kívánom, hogy sokáig éljen. És Albérie botladozva kiment a szobából. Abban, hogy mennyire fájdalmas volt számára ez a gondolat, szinte volt. Amíg Albérie végigment a folyosón, amely az emeletre vezetett, meghallotta Antoinette hangját, aki éppen parancsokat osztogatott a mosón knek, hogy a hideg ellenére François piszkos ágynem jét áztassák be és mossák ki. Vad gy lölet fojtogatta, annyira, hogy két kezével a falnak kellett támaszkodnia, hogy visszatartsa magát.

219

Mireille Calmel

És amikor észrevette, hogy a hang közeledik hozzá, nagy leveg t vett, és igyekezett minél gyorsabban továbbmenni. Az állat, amely benne élt, vért kívánt. Büntetést. Szabadulni akart ett l, vissza kellett nyernie az önuralmát. Amikor a lépcs fordulóhoz ért, lihegett, és csak ekkor fogta fel, hogy futott. A folyosón nem volt senki. Az r nem állt Chazeron ajtaja el tt. Albérie gondolkodás nélkül odaugrott, félig kinyitotta, aztán belökte az ajtót. François a görcsökt l kimerülten horkolt. Albérie letérdelt az ágy mellé, és maga elé húzta a kis ládikát, amelyben az aranyrúd volt. François nem moccant. Erre Albérie bereteszelte az ajtót, és rávetette magát az ágyára, de végül csak a párnába temette arcát, miközben kényszerít vágyat érzett, hogy a fogaival nekiessen az alvónak, és cafatokra hasogassa, aztán egy mozdulattal kitépte magát onnan, és könnyekben tört ki. Bár François de Chazeron azt állította, hogy a saját szemével látta, amint az ördög elvitte magával az orvost, Huc mégis három napot szánt rá, hogy átkutassa a szoba minden szegletét. François azt állította, hogy mindketten a lángok között t ntek el. Ezért hát f leg ott keresgélt, de eredménytelenül. Hiába kopogtatta a kandalló t zterének falait, hiába feszegette egyenként a k kockákat, semmire nem jutott. Ezek után azt tette, amit a legokosabbnak vélt. Kitakaríttatott egy másik szobát, ahol addig limlomokat tartottak, és akarata ellenére átköltöztette oda a beteget. Albérie a beszélgetésük óta szobafogságra ítélte magát, és arra hivatkozott, hogy gyengélkedik. Senkit nem engedett be magához, csak a kövér Jeanne-t, aki ennivalóval látta el. Huc b nösnek érezte magát, mert nem akart választani a szeret je és a felesége között, miközben felfogta, értette, hogy Albérie-nek nagyon igaza volt. Antoinette szintén szerelmes belé. Semmi nehézségbe nem


220

ütközne, hogy eltávolítsa riválisát. És akkor minden összeomolna. Nem! – döntötte el Huc. Már épp elég szerencsétlenség zúdult erre a házra! Udvariasan elutasította Antoinette-et, és emlékeztette, hogy vannak kötelességei az urával szemben, majd Philippus helyébe lépett, és most már rködött François ágya mellett. Antoinette fékezte a dühét. Ha az okokat nem is értette, abban most már biztos volt, hogy a férje fekete mágia vagy valami még annál is szörny bb dolog áldozata. De az a teljesség, amit a szeret je nyújtott neki, megbékítette a férje halálával. Ugyanakkor elviselhetetlen árulásnak érezte, hogy Huc most arra pazarolja az energiáit, hogy ezt megakadályozza. is bezárkózott a szobájába. Így telt el egy hét nagy csendben, beteges feszültségben és gy löletben. Fent a sziklacsúcson, a hideg és a hó ölelésében Montguerlhe er dítménye úgy ágaskodott a magasba, mintha szabadulásra várna. Olyan volt, mint valami lüktetés. Mint egymást követ ütések, úgy sorjáztak a nyilallások a koponyája belsejében. Többször is szerette volna kinyitni a szemét, de ahhoz meg kellett volna mozdítania a szemhéját, és már maga a gondolat is fájt. Egyébként az egész teste fájt, annyira, hogy gondolkodni se tudott, mert még a puszta lélegzetvétel is t rhetetlenül keserves volt. Így hát hagyta, hogy elnyomja a rossz és gyötrelmes álom, amely – legalábbis azt hitte – halállal fog végz dni. Aztán a feje mégis kezdett kitisztulni, lassan csökkent a fájdalom. Az egyik percben az egész teste égett, a másikban úgy vacogott, hogy a fogai összekoccantak. Egy id múlva, de nem tudta volna megmondani, hogy mennyi id telt el, kezdett viszszaemlékezni rá, hogy miért is került ilyen álla pótba.

221

Mireille Calmel

Kinyitotta a szemét. Egy fiatal n hajolt a homloka fölé, és a halántékát borogatta. Legalábbis erre következtetett, mert a borogatás ritmusát követve két kerek, fehér kebel meredt a feje fölé egy farkasb r köpeny kivágásban. Philippus szíve akaratlanul is hevesebben vert. A szemérmetlen látvány arra késztette, hogy megint lehunyja a szemét, de aztán újra kinyitotta, mert a simogatás a homlokán abbamaradt. A két kebel helyett két, aranyfoltokkal pettyezett mandulazöld szembogár nézett rá. Nem tudta volna megmondani, hogy mit ébresztett fel benne. De ugyanakkor az volt az érzése, hogy etl a tekintett l újjászületett. Így fürkészték egymást hosszasan, aztán az arc is kirajzolódott el tte, és egyben el is távolodott. És ahogy Philippus utána fordult, és tekintetével követte az alakját, amint a barlang egyik sarka felé igyekezett, észrevette, hogy nincsenek egyedül, s hogy nem is a montguerlhe-i kastélyban van. Ugyanis el ször azt képzelte, hogy visszavitték oda. A lámpák táncoló fényében vagy egy tucat csillogó szempár tapadt rá. A szívdobogása felgyorsult, de ekkor az egyik szempár közeledni kezdett hozzá, alakja kirajzolódott a homályban, és morgott. Philippus meglepetésében és rémületében felordított. De a farkas odaszorította a pofáját az arcához, és körülszimatolta. Ebben a pillanatban egy hang kurtán rászólt az állatra, mire az hátrált, és engedelmesen lefeküdt Philippus fejénél. Philippus reszketett. Ki volt szolgáltatva egy, a kemény télben éhez farkascsorda kénye kedvének. A fiatal n visszament hozzá, és er s kézzel felemelte a fejét. – Nem kell félned se t lük, se t lem. Igyál! – parancsolta, és egy cseréptálat tartott a szája elé. Philippus nem tiltakozott, hanem engedelmesen ivott, mert hirtelen érezte, hogy mennyire kiszáradt a szája. Félelmével


222

egyre növekv zavar társult. Ugyanaz, mint amit François szobájában érzett, miel tt elindult az ismeretlen n nyomai után. Bárhogy védekezett, nem tudott szabadulni ett l a szempártól, sem a fedetlen keblek látványától. Loraline elhúzta a tálat a szája el l, és letette a földre, aztán kedves arccal Philippus fölé hajolt. Tekintetük megint egymásba mélyedt, és Philippus félelme hirtelen elt nt. Nem maradt más, csak valami vad, állati vágy, valami elfojthatatlan vágy. – Én… – dadogta, de ekkor Loraline ajka már az ajkára tapadt. Megint lüktetni kezdett a halántéka, de nem tör dött vele. Csipkebogyóíz volt az a csók, és természetes. Hallotta, ahogy a farkasbunda tompa zajjal a földre hull. Ösztönösen magára húzta a lány testét, és érezte, hogy meztelen. Loraline szelíden feküdt rajta. Philippus a saját meztelenségét csak akkor fedezte fel, amikor ébred férfiassága érezte a lány meztelen testét. Teljesen megrészegült, amikor Loraline hajlékonyan, mint egy macska, felpattant, és a hasán ülve felegyenesedett. Aztán a lány egy kis fájdalmas kiáltást hallatott, miközben a teste valami olyan bágyadt, mélabús, vonagló, ágaskodó táncba kezdett, amit csak az ösztönök tudnak kiváltani. Philippus hagyta, hogy birtokba vegye, és igyekezett kordában tartani a saját gyönyörét, hogy minél tovább élvezhesse a látványt. Még soha nem látott ilyen tökéletes testet és arcot. És soha nem hallotta még ilyen hangon, ilyen sikolyokkal, ennyire tabuk nélkül, ilyen szemérmetlenül a gyönyör himnuszát. Amikor már nem bírta tovább, és mindent belé lövellt, Loraline ráborult, aztán mellé simult, és fürtös fejét Philippus vállára hajtva mosolyogva elaludt. Csak ekkor fogta fel Philippus, hogy egy b nöz vel párosodott.

223

Mireille Calmel

Nem mert megmozdulni, még lélegzetet is alig mert venni, mert félt, hogy felébreszti, és közben igyekezett visszaemlékezni mindazokra a kalandokra, amelyek Auvergne-be érkezése óta történtek vele. S ahogy múltak a percek a vadóc egyenletes lélegzésének ritmusát követve, egyre inkább úgy érezte, hogy ez az egész valahogy összefüggéstelen. Feleletekre volt szüksége. A tekintetét kutató zöld szempárban fényt, ragyogást, gyengédséget és szelídséget látott. Az ember nem ilyennek képzeli egy gyilkos tekintetét. Nem, ez valami más volt. Valami, ami inkább sebre, sérülésre emlékeztette. És ez a saját testének fájdalmánál is jobban fájt. A lány titkának fájdalma fájt. Egyik kezét visszacsúsztatta a szépséges lány mellére, és gyengéden simogatni kezdte. A b re oly sima és finom volt, hogy nem tudott visszafojtani egy mosolyt, és megnyugodott le. A keze följebb csúszott a lány nyakára, és érezte, ahogy a hajtincsei az ujjai köré csavarodnak. Nem, nincs benne semmi valószer tlen vagy ördögi. Csak éppen a legszebb n volt, akivel megadatott, hogy találkozhasson. Egyedül azt nem tudta megérteni, hogy került a farkasok közé, amelyeknek minden valószín ség szerint értette a nyelvét. Végül az arcára nézett, a tekintete tele volt érzelmekkel és kíváncsisággal. Loraline csendben fürkészve nézett vissza rá, bizonyára a simogatása ébresztette fel. Philippus visszaszorította a fejét a vállára, mintha ez elég lett volna ahhoz, hogy újra elaludjon, mert hirtelen úgy érezte, hogy így már nem tartozik hozzá. Loraline mintegy válaszul meg-megmozgatta a lapockáját Philippus simogató keze alatt. Erre Philippus ujjai ismét vándorútra indultak, pedig kéjesen nyögdécselve elengedte magát, és az arca sugárzott az szinte boldogságtól. Philippus végre megkockáztatott egy mondatot: – Annyi kérdésem lenne… De Loraline erre kicsit visszahúzódott a két combja közül.


224

– Majd kés bb – mondta, és ujjai Philippus lába közé csúsztak. Közben csak nézte t, hosszan, szembogarában vad fények cikáztak, és Philippus érezte, hogy férfiassága megint felmered. – Akarod még? – kérdezte Loraline, de tudta a választ. – Igen. Még. És Philippus gyönyöre tökéletes volt, lehunyt szemmel hagyta magát még egyszer szeretni. Aztán szembe kellett néznie a valósággal. – Csillapítottam a fájdalmat, és rögzítettem a lábadat – magyarázta Loraline, miután megmondta a nevét. – A törés nyílt volt, és mire megtaláltalak, sok vért vesztettél. Cythar segített téged kiszabadítani abból a repedésb l – tette hozzá, és a két füle között megsimogatta a farkast, amely nem sokkal el bb megint körülöttük szimatolt. – Honnan tudtad? Ki vagy te? És miért nem láthatom a lábamat? Én orvos vagyok, én… – Pszt! Nyugodj meg. Minden kérdésedre válaszolni fogok. De hagyj egy kis id t, jó? Ott ült mellette meztelenül, pedig nem volt meleg, és hihetetlenül nyugodtan rámosolygott. Philippus sóhajtva megadta magát. Igen, mindent tudni akart, és f leg mindent meg akart érteni. Nemcsak ennek a n nek a titkát, hanem azt is, hogy mi történt vele, Philippus von Hohenheimmel, aki a körülmények ellenére még soha nem érezte magát ilyen boldognak és könyny nek. És akkor Loraline elkezdte mondani: Isabeau, Benoît, François de Chazeron, Huc de la Faye, Moutier apátja, Albérie. Mindent elmondott, amit tudott vagy amit feltételezett, egészen addig a nevezetes éjszakáig, amikor el ször látta Philippust abban a nehéz fotelban aludni. Nem tudta megmagyarázni, hogy

225

Mireille Calmel

miért t nt el akkor bel le a gy lölet. A következ éjszakákon nem volt bátorsága visszatérni a szobába. Folyton Philippusra kellett gondolnia, és ez a rögeszme megrémítette. Aztán megjelent Albérie, és nagyon dühös volt, mert François jobban lett. Loraline nem merte neki megmondani, hogy nem azért nem teljesítette a feladatát, mert attól félt, hogy leleplezik, hanem azért, mert hirtelen úgy érezte, hogy az egésznek nincs célja. De azért mégis megígérte a nagynénjének, hogy befejezi. Elég volt, hogy Albérie emlékeztette t Isabeau-ra és Benoît-ra. Egészen addig csak az anyja halálát akarta megbosszulni. De Philippus felt nése után már fel tudta mérni, mit pusztított el, mit tett tönkre Vollore ura az anyjában. Életében el ször tudta a saját érzéseit egy névhez kötni. Szerelmes lett Philippusba. Nem tudta, ez hogy történhetett, de nem volt kétséges, hogy mit l remeg a gyomra, és mit l ver hevesebben a szíve, ha rá gondol. Az altatókat Albérie adta be az ételekben. És amikor Loraline észrevette, hogy Philippus nem vette be, s csak tetteti az alvást, szándékosan nem reteszelte el maga mögött a titkos átjárót, abban a reményben, hogy a férfi utána indul. És várta egy egész éjjel és még egy fél napon át. Végül azt gondolta, hogy tévedett. Aztán megjelent Albérie kisírt, vörös szemmel, ziláltan, remegve. Elmondta, hogy Philippus elt nt, biztosan Loraline után indult, s hogy az egész ház tele van nyugtalansággal, és minden veszélybe került. – Márpedig, néném, én senkit nem hallottam, hogy utánam jött volna – mondtam neki. – Akkor pedig eltévedt a föld alatti járatokban, de nem érdekel, most elindulsz, Loraline, és megkeresed, miel tt elárulja a titkunkat. Vigyél magaddal farkasokat, és szabadíts meg bennünket t le. – De én azt az embert nem tudom megölni! – mondta


226

Loraline felháborodva. Erre a nénje felemelte a hangját, és kíméletlenül megszorította a karját. – Azt hiszem, nem érted, mir l van szó, gyermekem. Mostantól vagy te, vagy . A férjem gyanúit elhárítottam, de át fogja kutatni François szobáját. Márpedig ha Philippus ki tudta nyitni az átjárót, akkor az nem volt jól becsukva. Menj és zárd le, még miel tt Huc is meglátogat téged… – És mi jelent sége van annak, ha idejön? Hiszen tudja, hogy létezem… – Jaj, nem értesz semmit, milyen ostoba vagy! Én t más nyomokra tereltem. Azt kell hinnie, hogy ártatlanok vagyunk, Loraline, csak akkor tudjuk a gyanút Antoinette de Chazeronra terelni, hogy aztán a férjével együtt fizessen minden rosszért, amit velünk tettek. Hinned és engedelmeskedned kell nekem, bármibe kerül, vagy mindketten elvesztünk, te is, én is! Végül Loraline megint engedelmesen alávetette magát Albérie akaratának, aki azonban még hozzátette: – Egyel re ne menj be François de Chazeronhoz. Most túl veszélyes. Szabadíts meg minket ett l az orvostól. A farkasok éhesek. Elég, ha ráengeded ket a nyomatra. Loraline nem merte bevallani Philippus iránt táplált érzelmeit. Mind a ketten össze voltak zavarodva. Loraline tudta, hogy Albérie-nek igaza van, de mégsem tudott nem gondolni arra, hogy Philippus könnyen a vesztét okozhatta volna, hiszen ha csak szólt volna az rnek, máris elkapták volna. Az ösztönei ebbe kapaszkodtak. Hogy megtehette volna. Meg kellett volna tennie. De nem tette meg. Visszament a föld alatti folyosókra, és rátalált Philippusra. Ott feküdt eszméletlenül, a fél lábszára beleszorult valami résbe, a homloka véres volt. Loraline úgy érezte, hogy minden összeomlik körülötte. Aztán lehajolt, megvizsgálta, és meg-

227

Mireille Calmel

nyugodott, mert a pulzusa szabályosan vert. Cythart elküldte, hogy keresse meg a többi farkast. Ezalatt fölszaladt François szobájához. Nagyon félt, nehogy a háziak fedezzék fel Philippust, miel tt a gondjaiba venné. Szaladt, hármasával vette a lépcs ket, és ahogy szokta, lezárta, eltorlaszolta a kijárati szerkezetet, nehogy bárki kinyithassa belülr l. „Aha, szóval ezért nem tudtam rájönni az els napokban, hogy hol van az a kijárat” – gondolta Philippus. Fogták egymás kezét, Loraline folytatta, és közben a hirtelen feltör emlék hatására lázasan gyúrta, szorongatta Philippus ujjait. – Eszméletlen voltál, de nyöszörögtél. Összeeszkábáltam egy hordágyat, amit aztán a farkasok elhúztak ide. Most már egy hete ápollak úgy, hogy közben mély alvásban tartalak, hogy könnyebben viseld a fájdalmakat. Egy hete ápollak, és azóta civakodom a nagynénémmel, hogy életben tarthassalak, mert szeretlek. Ez életemben el ször fordul el velem. És szeretném hinni, hogy te is szeretsz. Loraline a szája elé kapta a kezét. Philippus zaklatott volt. Mit tudott volna válaszolni egy ilyen vallomásra? Erre a világ minden tudása cs döt mondott volna. Minden, amit megtanulhatott, ami után kutatott, amit felfedezni igyekezett, értelmét vesztette egy ilyen n i tekintet el tt. Mindezt persze tagadnia kellett volna, de az egész lénye tiltakozott ez ellen. Még soha nem élt át ilyen teljességet. – Igen, szeretlek, Loraline. Minden józan észérv ellenére, szeretlek. Loraline tekintete vadul felragyogott. Philippus fölé hajolt, aki forró csókkal kínálta, pedig szenvedélyes lázzal itta a csókjait. „Örült vagyok – gondolta Philippus –, de ez az rület édes és gyönyör !”


228

Már nem érzett semmi rokonszenvet François de Chazeron iránt. Most, hogy megismerte Loraline és családja történetét, jobban megértette bosszúvágyukat. Ideje, hogy ez az egész véget érjen. Ideje lenne egy következ oldalra lapozni. Ez a fiatal lány jobbat érdemel, mint ez a zord és mocskos hely. Philippus úgy érezte, hogy kész lenne identitást, egzisztenciát, valóságos életet teremteni a számára. Még társául is fogadná, feleségül venné. Bár nem tudta, hogyan. – Végül is milyenek a sérüléseim? – kérdezte. – Nem érzek semmit. Amikor Loraline szeretkezett vele, nem akart változtatni a testhelyzetén, mert el volt ragadtatva a lány önkéntelen merészségét l és gyönyörét l. Mozgása közben ugyan érzett kis fájdalmat, de csak szórtan, halványan, s azt is mindig elsöpörték a gyönyör hullámai. Loraline elhúzódott mell le. – Ülj fel, és támaszkodj a falnak! – rendelkezett. Philippus engedelmeskedett, és úgy érezte, hogy a lába egy élettelen fatuskó. Hideg veríték csurgott végig a hátán. Lehet, hogy megbénult? Loraline a kötés fölé hajolt, amely indákkal összefogott levelekb l állt. Elkezdte lebontani. – Te orvos vagy, tudom, ezért nem lehetsz hozzászokva az én gyógyító módszereimhez, pedig azok is hatásosak – mondta, hogy megnyugtassa, miközben a roncsolt b rt megszabadította egy réteg vaskos nyálkától. – Helyreillesztettem a törésedet. Minden rendben lesz. Philippus a seb fölé hajolt. Annak ellenére, hogy mély volt, teljesen tisztának és megfelel nek találta. A szíve megtelt csodálattal. A seb súlyosságát tekintve Loraline kit munkát végzett. – A térded is kificamodott, meg a bal vállad, a fejsérülésedl nem is beszélve.

229

Mireille Calmel

Philippus enyhén mozgatni kezdte a vállát. – Akkor most fájdalmat kellene éreznem – mondta. Loraline cseng hangon felnevetett. – Csak nemrég fedeztem fel, mekkora hatalmam van. Nekem és az anyámnak. A mákbalzsam, amit mindennap felkentem rád, érzéketlenné tett. De még kell néhány hét, miel tt úgy mozoghatsz és tevékenykedhetsz, mint rendesen. Attól tartok, Philippus doktor, hogy itt kell maradnod mellettem, kiszolgáltatva az én gyógyító tudományomnak. – És aztán? – kérdezte Philippus dobogó szívvel. – Aztán? Aztán visszaadlak az életednek, te pedig dönteni fogsz az enyémr l. Philippus elégedetten bólintott. Id re volt szüksége, hogy körüljárja ezt a hihetetlen történetet, amelybe a sors belekeverte. – Az intéz kerestetni fog, sejtheted… – mondta hirtelen. – Már nemigen. Loraline zavarba jött, de aztán gyorsan bevallotta: – Úgy rendeztem, hogy a ruháidat megtalálják egy tetem mellett, amelyet a farkasok annyira széttéptek, hogy felismerhetetlen volt. Az biztos, hogy azt hiszik, valami titkos járaton mentél ki a szobából, de nincs rá bizonyítékuk, mert ilyet sehol se találtak. Ha visszamennél Montguerlhe-be, mindent el kellene mondanod, amit tudsz, de ezt a nagynéném nem engedné meg neked, érted? Philippusnak hirtelen eszébe jutott derék inasa, aki biztosan megsiratta, hiszen idegen és magányos ezen a vidéken. Aztán arra gondolt, hogy Corichon a legjobb esetben kap valami más munkát a kastély körül, és boldog lesz, a legrosszabb esetben viszont majd útra kel, amikor az id megjavul, és elviszi az szomorú halálhírét a családjának. De addigra Philippus már otthon lesz, és boldogan él a feleségével, akit innen természete-


230

sen magával visz Svájcba. – Azt tetted, amit tenned kellett – nyugtatta meg Loraline-t. Azzal megfogta szerelme két érdes, meleg kezét. „Istenem, milyen szép!” – gondolta, miközben teljesen feloldódott a fekete szempillákkal körülölelt szemek szépségében. Boldog sóhajjal hagyta, hogy a lány új kötést tegyen a lábára. Bár a barlang nem volt kényelmes, és meztelen volt, mégse fázott. Ellenkez leg, úgy érezte, hogy minden csupa fény és melegség. Ezt Loraline árasztotta magából, nemesítette meg egész környezetét. Amikor Cythar felegyenesedett, és rücskös nyelvével végignyalta az arcát, Philippus már nem félt. Régóta tisztelte a farkasokat, s most megrészegült e közelség örömét l; egyik kezét az állat hátára tette, és lassan simogatni kezdte. A farkas úgy ült ott, okos és élénk tekintetét rászegezve, mint egy kutya a maga választotta gazdája el tt. „Én vagyok a legszerencsésebb ember a világon” – gondolta Philippus. De miért nem szólt err l egy szót sem Michel de Nostre-Damus?

Tizenkettedik

„Montguerlhe, 1515. november 16. Még soha nem sújtotta ekkora hideg a környéket. Ez a legszigorúbb tél, amit valaha átéltem. Egy hét óta mindennap özönlenek a szegények, és kérik, hogy adjunk szállást nekik az er dítményben. Hiába van még tartalék a begy jtött fából, az orkán után sebtében újra felépített viskók jéghidegek. Gyakran el fordul, hogy a tátongó kéménylyukakon beesik a hó, visszahajtja a füstöt, és eloltja a tüzet. Folyton émelygek, ezért most személyesen nem lehetek a nyomorultak segítségére. Tízesével lapulnak a közös étkez helyiségben, ahol, Istennek hála, könynyíteni tudunk a szenvedéseiken. Sokan elpusztultak közülük. leg a gyerekek. Megviselt, fáradt és szomorú vagyok. A férjem lassan kezd kilábalni a betegségb l. Huc azt állítja, hogy a szobájában volt rossz és ártalmas a leveg , mert amióta másik szobába került, jobban van. Egyébként mind ketten megtagadják t lem a társaságukat. Talán engem vádolnak, amiért rávettem azt az orvost, hogy rizze és ápolja François-t. François azt állítja, hogy miel tt Philippus doktor elt nt, ellopott t le valami jelent s dolgot, amit meggondolatlanul megmutatott neki nagy gyengeségében. Meg is büntette a doktort az Isten. Tegnap találták meg földi maradványait a kastélytól nem messze, a thiers-i utat szegélyealacsony fal peremén. Egy paraszt hozta fel hozzánk az orvosi táskáját, mely a szétszórt kövek között sértetlen maradt. El


232

akarta cserélni élelemre, merthogy az nagyon kellene a családjának. Huc lement hozzá, sokáig faggatta, de én nem tudtam meg, mi volt az eredmény. Huc nem mond nekem semmit. Férjem haragjából arra következtetek, hogy az a jelent s dolog nem került el . Nem is nagyon érdekel, mi lehetett az. De hogy ez a közönséges tolvaj – állítólag orvos – így félrevezetett, az elszomorít, ráadásul nem tudom, mit tegyek az inasával, aki süket, és nem tehet arról, hogy a gazdája gazember. A kövér Jeanne mindig megillet dik a képét l. Nagy megelégedésére a fickó ügyes is. Meghagyom neki. Elég sok munka van ennyi menekülttel. Elküldtem valakit az rségb l a Moutier-apátságba, hogy tudja meg, mi van Antoine apát úrral, s egyben kérje meg, adjon menedéket, kenyeret és meleget mindazoknak, akik nagy bajukban hozzá fordulnak. A fiú azzal jött vissza, hogy az apát úr is beteg. Mint mondják, a hideg megtámadta a tüdejét, és úgy köhög, hogy nagyon nyugtalanok miatta. Nagyon egyedül vagyok, az utak járhatatlanok, a társalkodón im unatkoznak, siránkoznak, és sóhajtozva álmodoznak a dél udvari világa után, ahol bizony most is táncolnak, énekelnek, nevetnek, ahol még télen is nyüzsögnek a trubadúrok, mesemondók és más mulattatók. Csak meghagyja nekem az Úristen ezt a gyereket, hogy enyhítse gyötrelmeimet és unalmamat. Egész nap szövök, varrok, hímzek, készítem a babakelengyét. Ez az egyetlen örömöm, kielégülésem ezekben a komor id kben, amikor már Huc sem látogat meg többé. Belenyugszom a változtathatatlanba. Albérie kerül, folyton gondterhelt. Talán tud valamit? Ha ez a n beárul engem, férjem bosszúálló kezét l fogok meghalni. És velem a gyermek. Ma éjszaka telihold van. Csak tudnám, hogy miért nem egy

233

Mireille Calmel

gascogne-i nagyúrhoz mentem férjhez…” Antoinette lecsöpögtette a lúdtollat, visszadugaszolta a tintatartót, majd kicsit meglegyezgette finom, arisztokratikus írását, és becsukta a naplót. Lassan szállt le a hegyekre az este, de már régóta nem a hó, hanem a gyertyák világítottak. A régiek azt állították, Isten úgy akarta elpusztítani a sátánt, hogy jégbe zárta. Lehet, hogy ez igaz! A férje szerint egyedül ez az oka annak, hogy a sátán még nem jött vissza érte. De egy perccel kés bb, amikor Antoinette aggódni mert, hogy a sátán valamilyen módon mégis áttörhet azokon a jégfalakon, François dühöngve kikergette t a szobából, megbocsáthatatlan tapintatlansága miatt. François megint undok és kezelhetetlen volt, úgyhogy Antoinette már nem kételkedett benne, hogy meggyógyul. Felállt, a szívére szorította kis gyónófüzetét, kihúzta a szekreter egyik fiókját, betette oda, azután a kis kulccsal, amelyet egy láncon mindig a keblébe rejtett, gondosan bezárta a fiókot. Néhány percet még eltöltött az imazsámolyon az esti imával, majd elkoppintotta a gyertyákat, s nagyot sóhajtva lefeküdt. Nem reteszelte be az ajtót. Ezen az estén is várta, hogy Huc betoppanjon, pedig tudta, hogy nem fog jönni. Mindketten szenvedtek a szerelem és a gyöngédség hiányától, de Antoinette megértette és tiszteletben tartotta Huc óvatosságát. Sokáig figyelte a folyosón felhangzó lépteket, aztán elaludt, és házasságtör álmai voltak. Amikor Huc látta, hogy François de Chazeron mélyen alszik, kiment a szobából, és az egyik legh ségesebb rt hagyta az ajtaja el tt. Már csak megszokásból tette, mert egyébként meggy dése volt, hogy szükségtelen. Mióta megtalálták az orvos tetemét, úgy hitte, megoldódott a montguerlhe-i rejtély. Azóta


234

úgy t nt, hogy minden világos. Amikor François de Chazeron Clermont-ban volt, ez a gazember biztosan találkozott vele, és ólálkodott utána. Hogy véletlenül nyitotta meg a föld alatti járathoz az utat, vagy tudott róla? Ha így el tudott t nni, akkor ismerte a kijáratot, és birtokában volt a szerkezet titkának. Philippus tehát beadott valami kábítószert François-nak, hogy ne tudjon közbelépni. Lehet, hogy az els néhány alkalommal nem találta meg az aranyat? Egy néma inassal jelent meg a kastélyban, így azt az eshet séget is kizárta, hogy ez a szolga elárulja t, azonfelül orvosnak adta ki magát, és így ügyesen el tudta terelni magáról a gyanút, amikor mérgezésr l beszélt, miközben szórt kábítószert a levesükbe. Tény, hogy az elt nése utáni napon Huc megtalálta az egyik bútor mögé kiöntött levest, ami azt bizonyította, hogy Philippus tudta, mi van benne. Philippus meggy zte François-t arról, hogy t is érdekli az alkímia, ezzel elnyerte a bizalmát, aztán ellopta t le az aranyát, s elt nt, itt hagyva állítólagos inasát, akire már nem volt szüksége. Rosszul járt! Az égiek büntetése nem maradt el. Az éhes farkasok elvállalták a végrehajtást. Philippus von Hohenheim csak azt kapta, amit minden tolvaj megérdemel. Hucnek meg kellett volna könnyebbülnie, amikor megoldódott számára a nagy rejtély, de ehelyett inkább haragudott magára. Igaza volt Albérie-nek, amikor fellázadt ellene. Tizenöt év bizalmát árulta el Antoinette miatt, hogy aztán fuldokolhasson a lelkiismeret furdalás miatt. Még mindig kívánta Antoinette-et, de mióta megtudta, hogy Albérie ismeri a titkát, többé nem közeledett hozzá. Ezen az éjszakán bocsánatot akart nyerni. Mert telihold volt. Mert Albérie-nek szüksége volt rá, hogy mellette legyen. Mert meg akarta gy zni t arról, hogy semmi sincs veszve. Mert túl kés n jött rá, hogy a felesége jobban szereti t, mint amennyire

235

Mireille Calmel

a családja hóhérait gy löli. Ez több, mint amit remélhetett. Ha visszajön az erd l, meg fogja gy zni, hogy hozzá tartozik, és ezzel örökre elkergeti a félelmét. Bebizonyítja, hogy nem iszonyodik t le, s hogy elfogadja olyannak, amilyen. Teljesen. Természetesen továbbra is gyöngéden szereti Antoinette-et, még az is lehet, hogy lefekszik vele, de többet nem árulja el magát. Lelkiismeret-furdalás nélkül ment el szeret je szobája el tt, és elfordította a kallantyút a felesége szobájának ajtaján. Üres volt. A k kandallóban vidáman pattogott a t z. utasította a szolgálólányt, hogy élessze fel. A lángfüggöny mögé odaképzelte a lassú átalakulást, aztán Albérie kiáltását, szorongását. Most sokkal közelebb érezte magát hozzá, mint más hasonló éjszakákon. Imára kulcsolta a kezét, és a k rácsos ablakon át felnézett a kerek holdra. A hajnalt várta. Philippus békésen aludt, amikor a farkasüvöltés felriasztotta. Felült, hallgatózott, s önkéntelenül is körülnézett a barlangban. Cythar békésen hevert a lábánál. Úgy rizte, mint egy jó kutya a gazdáját. Nem is annyira az üvöltés aggasztotta, mint inkább az a bizonytalan érzés, hogy az a hang legalább annyira volt emberi, mint állati. Emlékezett rá, hogy egyszer már hallotta, fent a kastélyban. Itt nem érzékelte az id t, nem volt fogalma róla. Kereste az édes, szelíd Loraline-t maga mellett, de nem találta. – Loraline! – mondta a sötétben, de válasz helyett csak a visszhangot verték vissza a sziklás falak. Egyedül Cythar ébredt fel a hangjára, felegyenesedett, és fejét Philippus mellére fektette. Az állat nyugalma hatott rá. Nem kell aggódnia. Loraline biztosan gyógyfüveket szed. Mondta, hogy a boszorkányok, akikkel korábban találkozott, mindig hangsúlyozták az éjszakai szedés fontosságát. Nem kell azzal


236

foglalkozni, hogy merre jár Loraline, gondolta. Visszahanyatlott hát a fekhelyére, és kinevette magát ostobasága miatt. Loraline-nak nincs szüksége az véd szárnyaira! Végigsimította Cythar hátát, és teljesen elengedte magát. De néhány perc múlva ismét felpattant. Morgást hallott, egészen közelr l. Fürkészve körülnézett, aztán észrevette. Egy szikla tetején, néhány méterrel fölötte egy szürke farkas nézte mereven, a szája szélét fenyeget n felhúzta, fémes tekintete gy löletet sugárzott. Philippust kiverte a hideg veríték. Cythar felállt, de csak nyüszített, ami még jobban megrémítette. Még soha nem látott ilyen hatalmas farkast a környéken. Nagyon különbözött Loraline védenceit l. „Ne mozdulj, ne mutasd, hogy félsz t le – ismételgette magában Philippus. – Itt élsz a hozzá hasonlók között, az szaguk árad bel led is…” Egy pillanatra lehunyta a szemét. Mire újra kinyitotta, az állat elt nt. Cythar tovább nyüszített, és a barlang mélyén hever többi farkas is vele együtt. Philippus habozott, hogy kiáltson-e Loraline után, de félt, nem akarta kockáztatni, hogy az állat nekimenjen. Lehet, hogy egy másik csordából való, csak éhes és elkalandozott? És mi van, ha már találkozott Loraline-nal? Kimondhatatlan aggodalom szorította össze Philippus szívét. Sérülései és szándéka ellenére mégis felült. Amikor letette a lábát a földre, átjárta a fájdalom, melyr l már el is feledte, hogy létezik. De nem akart összecsuklani. A falnak támaszkodva felállt, és felemelte a fekhelye mellett álló lámpást. Elég, ha el tud menni a pislákoló t zrakásig, amit Loraline gy jtött a barlang közepén. A farkasok soha nem mennek a t z közelébe. Kitapogatta Cythar nyakát, és min den erejével belekapaszkodott. – Vigyél oda! – suttogta az állatnak, és a parázsra mutatott.

237

Mireille Calmel

Cythar elindult, és húzta maga után a fél lábon ugráló Philippust. Félúton voltak, amikor a háta mögött hallatszó morgás ráébresztette, hogy milyen meggondolatlan volt. – Menj! – parancsolt rá Cytharra. De az állat lihegve, bénultan állt, mint aki egy fenyeget bb parancsnak engedelmeskedik. Erre Philippus megfordult. A szürke farkas alacsonyra ereszkedve, ugrásra készen állt. Philippus érezte a tenyerén, hogy Cythar minden szál sz re felmered. Önkéntelenül elengedte. A következ percben a két állat mereven nézte egymást, de közben Cythar a szürke farkas és Philippus közé állt. „A t z mellé! Menj a t z mellé!” – dobolta egy hang Philippus halántékán. A lába rettenetesen fájt, mégis kényszerítette magát, hogy hátráljon. Otthagyta Cythart, szemben a zord szürke farkassal. És minél közelebb ért a parázsló t zhöz, annál inkább az volt az érzése, hogy Cythar megadja magát fenyegeen morgó ellenségének. Mintha igazat adna neki, lehajtotta a fejét, és elmenekült. Philippus megértette, hogy elvesztette a játszmát. Az állat máris tett néhány lépést felé. Most egyenesen az orvos szemébe nézett. Hideg és kegyetlen volt a tekintete. „Csak tudnék tenni még néhány lépést!” – gondolta Philippus. A t z már oly közel volt. Az állat megroggyant. Ekkor jelent meg Loraline és mellette Cythar. A lány felsikoltott: – Stelphar, ne! De az állat már nekilendült, lerántotta Philippust a földre, és tép fogaival belemart a karjába, amelyet védekezésül az arca és a nyaka elé kapott. – Stelphar, engedd el! Engedd el! – parancsolta Loraline, aztán felüvöltött, mire az összes többi farkas odarohant hozzá. Philippus nem küzdött, annak ellenére, hogy nagyon fájt a lába, és egy dühöng , vicsorgó pofa hajolt fölé, mely felszakította a


238

karját. A farkas most a torkát célozta meg. Ha hagyja, meg fog halni. És ekkor az állat a vele egyenrangúak morgását hallva hirtelen megmerevedett, aztán hátrálni kezdett. Ekkor Cythar rávetette magát, és Philippus elb völve nézte a gy lölet furcsa táncát, ahogy ezek egymásba gabalyodva henteregtek a porban. Loraline derékon kapta t, és a t z mellé vezette. – Ne mozdulj innen! – parancsolta könnyt l és düht l eltorzult arccal. Ha akart volna, se lett volna hozzá ereje. Csak nézte, ahogy Loraline a két állat közé veti magát, ahogy a testük közé furakodva belevegyül a küzdelmükbe, kockáztatva, hogy beleharapnak. De ez elég volt ahhoz, hogy szétváljanak, mintha mindketten el akarnák kerülni, hogy megsebesítsék t. Cythar egészen Philippusig hátrált, az egyik lába csupa vér volt. Philippus szerette volna megsimogatni, de az egész teste tele volt mély sebekkel és karmolásnyomokkal. El ször azt hitte, hogy Loraline meg fogja ölni a szürke farkast, de ehelyett letérdelt mellé, és nyugodtan vizsgálgatni kezdte a sebet, amelyet Cythar ejtett a hátán. Ismeretlen nyelven beszélt hozzá, miközben az állat tovább morgott, vonított és sz költ, de nem bántotta Loraline-t. Sokáig így maradtak egymás mellett, aztán a lány a melléhez szorította a szürke farkas fejét, és csendben ringatta. Philippus nem mert megszólalni, de zavarodott, nyugtalan, kíváncsi és rémült volt a jelentt l. Onnan nézve, ahol ült, meg mert volna esküdni rá, hogy a lány sír. De már semmiben nem volt biztos. Itt fekszik , Philippus, sebesülten és sebezhet n, és Loraline a támadóját kötözi be, t vigasztalja. Végül kimerülten, elgyengülve, ajkán kiábrándult mosollyal hagyta, hogy elnyelje a fekete éjszaka.

239

Mireille Calmel

Kora hajnalban Huc kéjesen nyújtózkodott. Akarata ellenére elszenderedett, és békés álma volt. Ez is csak meger sítette elhatározásában. Ha ilyen jól tudott aludni, az azt bizonyítja, hogy jól döntött. Albérie már nem késhet soká. Amikor hallotta a szerkezet koppanásait, a szíve a torkában dobogott örömében. Mindent megtesz, hogy bocsánatot nyerjen. De a mosoly az ajkára fagyott. Amint Albérie belépett a szobába, összeesett, köpenyén, a válla magasságában egy nagy vérfolt éktelenkedett. Philippus valami szörny lidércnyomásra ébredt hirtelen. Amikor meglátta Loraline alakját, boldog volt, hogy csak rosszat álmodott. – Loraline… – kezdte gyengéden. De amikor meglátta a lány zaklatott tekintetét, szembe kellett néznie a tényekkel. A lány haja még mindig tele volt ragacsos, alvadt vércsomókkal. Hogy megbizonyosodjon a helyzetr l, Philippus lenézett a karjára, és látta, hogy ugyanolyan fekete kötésbe van pólyázva, mint a lába. Megint a szalmazsákon feküdt, de most nem lihegte a hasán lovagolva Loraline, hogy „szeretlek”. De azért rámosolygott, azzal fakó mosollyal, amellyel az ember már el re menteget zik a szavakért, melyeket mondani akar. – Fáj? – kérdezte csendesen. Philippus bólintott. A fájdalomra, mely a szívéig hatolt, nem volt gyógyír. – Mi történt, Loraline? Loraline nagyot sóhajtott, s elsimított a homlokáról egy ragacsos hajtincset. – Azt hittem, meg fogja érteni. De tévedtem. Szeretlek, Philippus, de amint begyógyulnak a sebeid, elmész innen, és elfelejtesz engem.


240

Philippus felült, a gyomra összerándult. – Nélküled nem! Itt vagyok tíz napja, látom, hogyan élsz. Megígérted, hogy a sorsára hagyod Vollore urát, és ezentúl a saját életedet éled. Nem tudom elképzelni, hogy ne mellettem élj. – Nem érted te ezt, én édes szerelmem. Nincs más választásom. Én hozzá tartozom. – De hát kihez, az ég szerelmére? – kérdezte csaknem ordítva, és saját fájdalmával nem tör dve elkapta a karjánál Loraline-t. – A farkashoz. A szürke farkashoz. vezette ide az anyámat, védelmezi az enyéimet, mióta a világra jöttem, tanított meg a farkasok nyelvére. Ezeknek itt az anyja. Tisztelik t. Sose hittem volna, hogy Cythar fellázad ellene. minden teliholdkor eljön ide, és mellettem alszik. Én hozzá tartozom, Philippus. – Ez képtelenség, lehetetlen! Ez csak egy állat! – Nem! Anyám azt mondta nekem, hogy a mi fajtánkból való. – Ez lehetetlen, Loraline! Philippus fájdalmas tekintete kutatva kereste az övét, mintha józanságában keresne menedéket, de Loraline lehajtotta a fejét, lassan megfordult, és egy mozdulattal elsimította a haját a nyakáról. Philippus úgy érezte, hogy megfagy a vér az ereiben. Kétujjnyi széles, vastag szürke prém borította a lány nyakát. Nem, nem akarta elhinni ezt az ostobaságot. Farkasemberek csak a mesében léteznek! – Családom minden n tagja viseli ezt jelet. Nem tudom, miért, de azt tudom, hogy ennek köszönhet en van valami különös hatalmam vagy képességem. Értem az állatok nyelvét, gyorsabban futok és magasabbra tudok ugrani, mint az embe-

241

Mireille Calmel

rek, és megérzem a növények gyökerének szagából, hogy melyek alkalmasak gyógyításra… – Ezt anyádtól is megtanulhattad, meg a farkasoktól is. Az utánzás közismert dolog… Alkalmazkodtál ahhoz a környezethez, amelyben élsz. De ett l még nem kell a rabjává lenni. Ha tudtál dacolni a nagynénéddel, akkor ezt egy állattal miért nem teszed meg? – A nagynéném elfogadta, hogy bízom benned, mert azt hazudtam neki, hogy hálát érzel irántam, amiért megmentettem az életedet. Stelphar nem adott nekem választási lehet séget. Ha nem mész el, meg fog ölni. Ha megenyhül az id , fog téged elkísérni Thiers-be. Ott majd találsz egy hátasjószágot, útra való élelmet és aranyat, amivel megvásárolja a hallgatásodat. Most azt mondta, ad neked öt teliholdat. Akkor újra eljön, és el kell búcsúznunk. Philippus hallgatott. Öt telihold. Öt hónap. Öt hónap alatt rá kell vennie Loraline-t, hogy szakítson ezekkel a babonás ostobaságokkal. Hogy rázza le magáról a félelmei és a lelkiismeretfurdalást. Öt hónap, hogy bebizonyítsa, mennyire szereti. Öt hónap a gyógyulásra. – Szeress engem! – suttogta Philippus szelíden. Loraline feléje fordította véresre karmolt arcát, és a meg lepetés fénye ragyogott fel a tekintetében. Philippus mosolygott. – Eljön a mi id nk – mondta halkan. – Ne engedjük, hogy a holnaptól való félelem megalázzon, és elrontsa, amit ma megélhetünk. Azt akarom, hogy a sebeimet a b röd érintése gyógyítsa meg, hogy a te kéjes nyögéseid nyomják el a vad viaskodás zaját, s hogy a csókod íze fojtsa el számban a vér ízét. Nem érdekel, kihez tartozol, én ezentúl már csak hozzád tartozom. Loraline zokogva az orvos mellére vetette magát. Egy pilla-


242

nattal kés bb, amikor két kemény keblével fölé hajolt, Philippus már megint pompás buja macskának látta, s boldogan feszült a kéj igája alá. Huc óvatosan hasra fektette feleségét, és kinyitogatta ruháján a kapcsokat. Albérie még mindig ájult volt, és Huc megtorpant a csendt l, mely, mint valami kérdésekb l épült fal, meredt közéjük. A harapás nem volt mély, de Huc els pillantásra felismerte, és nem talált választ a kérdésre: miért támadták meg feleségét a farkasok? Albérie többször is mesélte, hogy rá felnéznek a farkasok, s t tisztelik t. Nem akart senkit nyugtalanítani, ezért maga ment le a közös helyiségbe, vizet melegített, és egy dézsában maga vitte fel. Vásznat, törülköz t is vitt magával. Örült, hogy a háziak még mind aludtak. Nesztelenül lépett a szobába, de Albérie-t már az ágyon ülve találta. Két karját keresztbe fonta a mellén, és riadtan nézett maga elé. Sietve odalépett hozzá, közben kiloccsantotta a vizet, aztán az Albérie lába el tt kanyargó vízcsíkokra tette a dézsát, és nyugtalanul kérdezte: – Jobban vagy? Nem súlyos a sérülésed, mindjárt bekötözöm. Albérie szomorúan nézett rá: – Nem voltál itt, amikor magamhoz tértem. És én azt hittem… – Tévedsz, Albérie, nincs igazad, de nekem még kevésbé volt igazam. Most ennek vége. Itt vagyok. Mint régen. Gyengéden homlokon csókolta, aztán tisztítani kezdte a sebét. Nem akarta siettetni. Tudta, hogy ki kell várni, míg Albérie-nek megjön a bizalma. De nem kellett sokáig várnia. – Nem értem, mi történt. Cythar fellázadt ellenem. El ször fordult el . Loraline közénk vetette magát, de az volt az érzé-

243

Mireille Calmel

sem, csak azért, hogy t védje. Cythar a korral egyre féltékenyebb lesz. Látta világra jönni a kicsit, és most, hogy az anyja már nincs, talán kötelességének érzi, hogy hangsúlyosan körülírja a felségterületét. – Mondd el Loraline-nak az igazságot! – Soha. Nem akarom, hogy átélje ugyanazokat a kínokat, amiket én. Csend volt. Huc befejezte a kötözést. Amikor leült mellé, Albérie száján kicsúszott még egy halk mondat: – Még soha életemben nem éreztem magam ilyen egyedül. Azt hittem, elvesztettelek. Huc átkarolta, gyengéden, nehogy fájdalmat okozzon. Egész éjszaka kereste a szavakat, melyek most szinte maguktól jöttek hirtelen. – Mindenért egyedül én vagyok a felel s. Nézz rám, Albérie, hazugságba menekültem, hogy meggy zhessem magamat a b nösségedr l. Nem az elmúlt hónapok eseményeire gondolok, hanem arra, hogy nem akartál hozzám tartozni, az enyém lenni. Mindent alaposan átgondoltam, egészen addig, hogy mik a tetteink következményei. És nem érdekelnek, nem tör döm velük. Nekem már nincs vagyonom, nincs valóságos címem, nincs földem, birtokom, amit a fiaimra hagyhatnék. Se vagyon, se név, se dics ség. Az én nemzetségem kihal, nem fogom sajnálni. – De énbennem egy állat lakik… – Majd megszelídítem, megfékezem, nem félek t le… – És ha gyerekünk lesz? – Az csak t led függ. A szívedt l, a lelkedt l… Hogy élni fog-e vagy sem. Én semmiért nem fogok szemrehányást tenni neked. Együtt vállaljuk a következményeket. Kérlek, könyörgök, ne tiltsd meg, hogy szeressem azt a n t, aki benned él… – Nem tudom, el bírnám-e viselni…


244

– Ne vesztegessük az id t! Itt van az egész életem, ha kell. – És Antoinette asszony? – Hagytam, hogy elcsábítson. Hiányzott neki a szerelem. És nekem is. A Chazeronok mindig megkapják, amire szükségük van, hiszen tudod. Id t kell hagynom neki, hogy elszakadjon lem, de nem akarom, hogy a haragja rád szabaduljon. Bíznod kell bennem, Albérie. – Mégis szereted. – Azt hittem, igen. Szükségem volt arra a szerelemre. Eltévedtem, elvesztem benne. És majdnem téged vesztettelek el. Bocsáss meg! – Nem téged gy löllek, hanem magamat. – Tudom. Itt az ideje, hogy ez elmúljon. Huc Albérie száját kereste szelíden. nem tért ki el le. Ezen az estén, amikor a sajátjai kergették el, nem volt már mire támaszkodnia. – Légy az enyém! Ma éjszaka – kérlelte Huc gyengéden. Óvatosan lefektette az ágytakaróra. Albérie még mindig meztelen mellére szorította a kezét, hogy elrejtse. Huc gyengéd csókokkal borította, nem sietett, aztán kereste a száját, a nyakát, megint a mellét, az ujjait, míg csak fel nem engedett az ellenállása, amíg nem kapkodta szaporán a leveg t, szívdobogva. És mire átszakította az illend ség és a szemérem korlátait, Albérie már lehunyt szemmel várta az ítéletet. – Szép vagy – suttogta Huc. szinte volt. Eszébe jutott Isabeau forró és kemény keble és az a pillanat, amikor karjában tartotta a meger szakolt fiatal lányt. Akkor szemérmes volt a tekintete. Ma, felesége mellében megtalálta Isabeau tejfehér, kerek mellének emlékét. Csókolta gyengéden, szenvedélyesen, vággyal tele, s nem zavarták a finom b rön éktelenked karcolások, sem a vérszag, amit a víz se tudott teljesen lemosni róla.

245

Mireille Calmel

Albérie nem mozdult. Huc érezte, hogy a teste vágytól és félelemt l feszült. Lassan, szó nélkül teljesen levetk ztette. Ahol a keze nyomán id nként megremegett a teste, Huc oda mindig egy csókot lehelt, és egy suttogó „szeretlek”-kel nyugtatgatta. Amikor már meztelen volt, maga is levetk zött, közben megmegsimogatta Albérie összeszorított combját – még ösztönösen védekezni próbált. – Nézz rám, Albérie! Ne menekülj többé a valóság el l! Azt akarom, hogy lásd magad az én szememben. – Nem tudom – nyögte Albérie a fejét rázva. Könnyen csorogtak végig az arcán, de Huc ezzel most nem tör dött. – Nem teszlek er szakkal magamévá. Soha. Bízz bennem, és bízz magadban! Kérlek! Könyörgök! Nyisd ki a szemed! Albérie egy pillanatig még tétovázott, aztán engedelmeskedett. Mikor meglátta a férjét meztelenül, pirulva elfordította a fejét. Huc gyengéden megfogta a kezét, és felmered nemi szervére tette. – Nézd meg, szerelmem, nézd, mennyire kívánlak olyannak, amilyen vagy, érezd, hogy a tested, amit felkínálsz nekem, mekkora ajándék a szememnek és a szívemnek. Ne pirulj, amiért ilyen szép vagy, ne szégyenkezz és ne félj! Látod, az én testem elfogadja a tiédet. Aztán csend volt, csak szapora lélegzetük és a kandallóban pattogó t z hangja keveredett a csendben. Az ujjak megmozdultak a felmered száron, ez Hucb l kéjes nyögést csalt ki, amit nem is akart visszatartani. Albérie lassanként felengedett. Lehunyta a szemét. Huc szétnyitotta izmos combját, és szájával tört utat magának, legy zve minden tartózkodást. Mikor Albérie a simogatások hatására elélvezett, tudta, hogy nyert ügye van. Lassan felfelé csúszott, a száját kereste, közben ráfeküdt a


246

testére, és az arcvonásait figyelve belé hatolt, gyengéden, hogy a lehet legkevesebb fájdalmat okozza. De látta, hogy nem fáj. És amikor a csíp je kezdett együtt mozogni az övével, a kezük is szenvedélyesen egymásba kulcsolódott. Albérie csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor elöntötte a gyönyör, és fojtott hangon kiáltotta: „szeretlek”. Albérie még aludt, amikor Huc kiment a szobából. Sajnálta otthagyni. A szeretkezés után jól elnyomta az álom, hiszen a nap már rég fenn járt az égen. Egy sakkpartit ígért Françoisnak, s attól félt, haragudni fog, ha nem jelentkezik id ben. Mikor befordult a folyosón a lábadozó szobája felé, találkozott Antoinette-tel, aki, karján kézimunkakosarával, épp társn i után igyekezett. – Huc, drága Huc – mondta az asszony köszönés helyett gyöngéden és kedvesen. Huc mosolygott, de semmi kedve nem volt megállni. Montguerlhe folyosói sötétek és hidegek voltak. Egy „Szép napot kívánok, Antoinette asszony!”-nyal köszöntötte és továbbsietett. De Antoinette elkapta a karját, és visszatartotta. – Menekül el lem, Huc? Huc hazudott: – Nem, dehogy, de a kötelesség a férje mellé szólít. – Jobban szeretném, ha hozzám sietne – suttogta enyhe szemrehányással a hangjában Antoinette. Huc nyomatékosan végigsimította a kezét, mely fogva tartotta. – Engem csak az óvatosság irányít. – Fog még szeretni? – Hamarosan – nyugtatta meg t Huc, és lefejtette a karjáról, majd megcsókolta Antoinette ujjait.

247

Mireille Calmel

Utána továbbsietett. A visszhang nem volt elég er s ahhoz, hogy eljuttassa hozzá szeret je suttogó kérdését: – Szeretsz még, Huc de la Faye? François felöltözve álldogált a szobájában. Huc el ször meg akarta dorgálni, de épp eléggé ismerte ahhoz, hogy tudja, úgyis azt csinál, amit akar. – Ma nagyon jó színben vagyok, remek étvágyam van, jó er ben vagyok, barátom – jelentette ki Vollore ura. Ez szemmel látható volt. – Te nem vagy orvos, ezért megkímélhetsz különféle ostoba sarlatán kifogásoktól. Leveg re van szükségem, és számíts rá, hogy egészen Vollore-ig megyünk. – De nagyon hideg van, még a lovaknak is. – Más teleken is dacoltam a hideggel, jó vastag bundák alatt. Belefáradtam, jó Huc, az örökös alvásba, mely már oly hosszú id óta zsibbaszt. És hív a munka, a kutatásaim, arról nem szólva, hogy rabnak érzem magam ebben a rangomhoz méltatlan szobában. Még a te hely rségedben is jobb ágyak vannak. – Tudja, hogy miért hoztuk ide… – Hiába, itt se volt jobb, hiszen, ami az ördögöt illeti, engem mégiscsak meglopott egy ügyes tolvaj. Nos tehát, ahogy mondtam, te elkísérsz néhány embereddel. – Csalódni fog, uram, hiszen a hideg miatt áll a munka odaát. Ritkán láttam ilyen szigorú telet. – Elég volt, Huc! A jókedvemet és lendületemet ezek a hírek nem fogják elvenni. Azonnal indulunk. Amíg te a feleségeddel lustálkodtál, én már kiadtam a parancsot. Huc lehajtotta a fejét, kényelmetlenül érezte magát. – No, azért nem kell elpirulni. Te felkapaszkodtál és hatalomra tettél szert ebben a házban, ha tetszik nekem, ha nem. A feleséged szép, jó felépítés asszony, igazad van, ha ezt díja-


248

zod. Huc nagyon rosszul érezte magát. A François látszólagos nyájassága mögött keser iróniát érzett. Olyan diszkrét volt Antoinette-tel, Albérie mégis rájött a mesterkedéseire. Lehet, hogy François is? François barátságosan átölelte a vállát, és az ajtóhoz vezette. – Én is nagyon vágyom már egy kis pipihúsra, és Volloreban van egy csábos kis darab, akit örömmel meg fogok látogatni, amint elrendezünk egy csúnya ügyet… Úgyhogy készüdj az embereiddel, Huc! Indulunk. François hangja rideg volt, és nem t rt ellentmondást. Huc nyugalmat er ltetett magára, és mosolyogva távozott. – Ahogy parancsolja nagyuram. Elszánt léptekkel visszament a felesége szobájába, a szíve hevesen vert. Albérie még békésen aludt. Még soha nem látta ilyen nyugodtnak és n iesnek. Mégis felébresztette. – Huc – nyöszörögte az asszony, és karját a férje nyaka köré fonta. Huc homlokon csókolta, de a karját lefejtette magától. Kevés ideje volt. – Szeretlek, Albérie, egész lelkemmel, és ez volt a legszebb éjszaka az életemben, de most nagyon félek. El kell kísérnem François-t Vollore-ba, és az ösztöneim azt súgják, hogy tud az Antoinette-tel folytatott viszonyomról. Albérie elsápadt, és idegesen felhúzta a takarót fehér keblére. – Lehet, hogy nem jövök vissza Vollore-ból, de nem viselem el a büntetését anélkül, hogy meg ne verekednék vele. Attól félek, hogy aztán rád támad. Ha nem jönnék vissza, menekülj! És ne feledd soha, hogy a tiéd vagyok. – Ne dacolj vele, Huc! Szökjünk meg együtt, most – könyörgött Albérie könnyes szemmel. – Én ez után az éjszaka

249

Mireille Calmel

után nem tudom elképzelni a legrosszabbat. Könyörgök! – Nem. Túl régóta várom ezt a percet, még ha féltem is, hogy eljön. Er sebb vagyok, mint . És bízom az embereimben. Várd, figyeld a jöttömet! És vigyázz magadra, szerelmem! Szenvedélyesen megcsókolta. Könnyíz volt a csókjuk, akár az éjszaka, amikor Albérie odaadta magát, de most Huc nem a könnyes gyönyör, hanem csak a fájdalom érzését vihette magával. Elszakította magát az asszonytól. Nem akarta hallani a zokogását, felkapta a köpönyegét, és ment. Pár perccel kés bb François Chazeronnal és négy emberével elt nt az er dítmény boltíves oszlopai mögött.

Tizenharmadik

1515. november 20-án François bezárta maga mögött alkimista „barlangjának” ajtaját, és Huc csapdában érezte magát. De azért engedelmeskedett ura parancsának, és beljebb lépett a tiltott szobába. A jobb oldali falakon még láthatók voltak a robbanás nyomai, de az alkimista kemence érintetlen volt és hideg. – Még sosem kérdezted magadban, hogy mi után kutatok én itt, Huc? – kezdte François, miközben a zsebébe mélyesztette a kulcsot, amellyel az imént kinyitotta a helyiséget. Huc az úton végig hallgatott, részben azért, mert olyan hideg volt, hogy még a leheletük is megfagyott, ezért arcukra húzták a köpenyük csuklyáját, másrészt mert így volt ideje gondolkodni és felkészülni az összecsapásra. Mint afféle fegyverforgató ember, tudott verekedni, de meg tudta szervezni a védekezést is. François heves és okos ember. Elhatározta, hogy vár. – Feltételezem, hogy a híres bölcsek köve után – válaszolta kertelés nélkül. – Persze, persze, de az még nem elég. Többet akarok. François odalépett a kemencéhez, és tüzet gyújtott. A lángok a huzatban tompa morajlással nyaldosták a faszenet, és pirosra festették a t zrakó hely terét. Majdnem olyan hideg volt, mint odakint, és a kialudt kemence kéményén keresztül is jeges szél süvített befelé. Huc hátrakulcsolt kézzel habozás nélkül közelebb lépett a lángokhoz. François egy fanyel piszkavassal

251

Mireille Calmel

élesztgette a tüzet. Látható élvezettel szurkálta és hasogatta szét a vaskosabb széndarabokat, és így tologatta darabonként a lángok közé. – Az alkimisták azt remélik, hogy a bölcsek köve révén elnyerhetik az örök fiatalságot és persze aranyat, aranyat minden mennyiségben. De én ennél is többet akarok. Én a hatalmat akarom. A teljes, tökéletes hatalmat. A megcáfolhatatlan hatalmat, amit a kiapadhatatlan és örökké tartó gazdagság biztosít. Nem tudod elképzelni, milyen részegít elgondolni, hogy senki és semmi nem lázadhat fel ellened, hogy a világ a lábad el tt hever, és az emberek a csizmád orrát nyalják, kockáztatva, hogy elég a legkisebb engedetlenség, és széttaposod ket. Gy lölöm az engedetlenséget. Hát még az árulást. Megint csend volt. Huc nem szólt. Most már biztos volt benne, hogy François tudja. Mégis nyugodtak voltak mind a ketten. A piszkavas már izzani kezdett a parázsban. François nem vette le róla a szemét. – Te jól szolgálsz engem, Huc. Néha ugyan nem értesz egyet azzal, amit teszek, de soha nem szálltál szembe az akaratommal. Persze elvetted ezt a lányt. Féltél, hogy t is leteperem, vagy b ntudatod volt a gyávaságod miatt? – Mindkett , ez kétségtelen. De szeretem t – válaszolta kertelés nélkül Huc. – Ó, a szerelem! Ostoba és nevetséges dolog – nevetett gúnyosan François. – De választásod indítékai valójában nem érdekelnek. Tudod, a hatalomvágy olyan, mint a bor utáni vágy, parancsoló és részegít . Az a gondolat, hogy valamit is lecsípnek bel le, nekem kifejezetten fáj, mintha a lelkemet tépnék ki. Nézd csak a feleségemet, alázatos volt és tisztelettudó. És mi történt? Egyszer csak egy nevetséges ürüggyel szembeszegült az akaratommal, és én ugyanakkor beteg lettem, mintha csak a sors akart volna megalázni. Képzeld csak el, Huc, az egész id


252

alatt nem tudtam mást csinálni, csak gondolkodtam, gondolkodtam, és igyekeztem megérteni, hogy a hatalom miért csúszott ki hirtelen a kezemb l. A feleségem elég szomorú az ágyban. Te is úgy láttad? – Azt hiszem. – Helyes. Neked jó híred van. Ezt már az apám is értékelte. És mondd, a gyerek el tt történt veletek, vagy utána? – Utána. – Ezek szerint apa vagyok. Ez jó dolog. Kell, hogy legyen örököse a Chazeronok földjeinek. Meg fogom kímélni a feleségemet, bár meg vagyok gy dve róla, hogy csábított el téged. Mert tudom, hogy te nem kockáztattad volna a haragomat. – Mégis egyedül én vagyok a felel s. – Elég, Huc, mondtam már, hogy meg fogom kímélni. Fölösleges védened t. Téged foglak megbüntetni, és ez kellemetlen. Meg kéne hogy öljelek, mert vétettél ellenem, de ugyanakkor jól szolgálsz. Úgy virrasztottál mellettem, és vigyáztál rám, mintha apám lennél, és már két ízben is. Feltételezem, hogy neked köszönhetem az életemet. Kívántad a halálomat, Huc? – Most is kívánom! François megint felnevetett. – Szeretem, hogy ilyen szinte vagy. A helyedben nem haboztam volna, ha ekkora gy löletet keltek benned. Én viszont nem szeretem eléggé a feleségemet ahhoz, hogy gy löljelek, amiért lefeküdtél vele. Azonkívül nem találok nálad jobb intét. Persze megérdemlek egy kis kárpótlást, ezt elismered, ugye? Természetesen többé nem közeledsz a feleségemhez. – Természetesen. – Szereted? – Nem. – Azt hiszem, szeret téged. Azt akarom, hogy ne tudjon erl a mi beszélgetésünkr l, s hogy utasítsd el, ha közeledne.

253

Mireille Calmel

Semmit l sem szenved úgy egy n , mint ha úgy érzi, hogy az érzelmeiben megalázzák és meglopják. A csapás majd engedelmessé teszi. Na, hát ezzel rendben volnánk. Leszámítva, hogy ellentételezésként még téged is meg kell szorongatnom, méghozzá ott, ahol a legfájdalmasabb neked, ami a legjobban számít… Hogy a bosszúm igazságos legyen, nem igaz? – Nekem nincs semmim, csak az életem. – No persze, az életed, Huc da la Faye. Azt pedig feláldoztad Albérie-ért! Huc érezte, hogy elönti a düh. – A feleségemet hagyja! – sziszegte a fogai között. François kegyetlenül felnevetett. – Szóval igazam van. Meg fogsz halni érte, igaz? Mint az az idióta köször s a n véréért. Ez nekem megéri a fáradságot, intéz úr. Ha egyszer majd úgy hozza a kedvem, t is ledöntöm, mint Isabeau-t, bár nem izgat annyira, ezt el kell ismernem. Huc keze ökölbe szorult, és szembefordult François-val, aki el re látta, hogy dühbe fog gurulni, ezért a tüzes piszkavasat végighúzta az arcán. Füstölg , égett csíkot hagyott rajta. Huc meglep dött, fájdalmában felordított és hátrált. François ezt kihasználta, és a forró piszkavassal mellbe szúrta. Huc elsötétül tekintettel térdre rogyott, alig kapott leveg t, de François a hajánál fogva felrántotta, és belenézett az arcába. Meglep en nyugodt volt. – Nem fogsz meghalni, Huc de la Faye. Mindezek tudatában nap mint nap tovább fogsz szolgálni engem. Ha csak egyszer is engedetlen leszel, a feleséged az enyém lesz, ugye érted, és utána megjelölöm, akárcsak téged, hogy az egész környék emlékezzen rá. Azzal hirtelen kirántotta a tüzes piszkavas hegyét a mellél, és behajította az izzó szénparázsba. Utána az ajtóhoz ment, és a kulccsal kinyitotta.


254

– Most pedig ki innen! Én nem vagyok olyan kegyes és szelíd, mint te, menj le, lenn a közös helyiségben ápoltasd magad. Mindannyian tudni fogják, hogy miért voltál megbüntetve. Ja, és majd elfelejtettem, küldd be hozzám a kis Romanát. Huc köhögve és vért köpve nagy keservesen felkelt. Az ajtófélfába kapaszkodva még megengedte magának azt a luxust, hogy a hóhérját gy lölettel végigmérje, aztán kezét a mellsebére szorítva, botladozva lement a lépcs n. Clothilde asszony nem kérdezett semmit, amikor meglátta, és Huc megértette, hogy François mire célzott. Itt mindenki tudta, hogy viszonya volt Antoinette-tel. És még azt hitte, hogy felnés nélkül csinálta… François jó vívó volt. Oda szúrt, ahova kellett, anélkül hogy fontos szervet sértett volna, mégis úgy, hogy a másik harcképtelenné váljon. Huc nyomorultnak érezte magát. Alábecsülte az urát. Tehát François tudta. Mindent tudott. Huc – és nemcsak , hanem mindenki – nyitott könyv volt el tte. De kellett ehhez valami perverzitás, hogy így megjátssza, hogy bízik benne. Albérie-nek nagyon igaza volt. Ez nem ember, és nem is állat. Ellentétben a feleségével, aki kevert vérében utálatos nyomokat visel. És mégis, mégis az állat. Egy ocsmány, visszataszító állat. A kis Romana elégedett képpel vonult fel a lépcs n. volt az úr kedvence, és a maga tizenhét évével jól érezte magát ebben a szerepben. Hucnek mégis az volt az érzése, hogy a vágóhídra küldte. Fáradt volt és kétségbeesett, rabszolgának érezte magát, de szisszenés nélkül hagyta, hogy Clothilde bekötözze a sebét. Még aznap este visszatért Montguerlhe-be, mintha mi sem történt volna. Csak a mellén éktelenked jel árulta el, hogy az in-

255

Mireille Calmel

téz t most már örök id kre h béri kötelék f zi az urához, és Huc emiatt akarata ellenére zárkózott maradt, amikor felesége szinte örömmel magához ölelte. Nem volt bátorsága, hogy elmondja neki, mivel fenyeget zött François. Egyébként Albérie megváltozott. És ez nem olyan változás volt, mint ami minden telihold idején megalázta t. Ezt elárulta a tekintete, s hogy nem görnyedt ijedten el re, ha Huc ránézett. Ezen az éjszakán meztelenül feküdt mellé, és bár nem szeretkeztek, a sebeik ellenére összeölelkeztek. Albérie hirtelen rájött, hogy folyton err l álmodozott, hogy mindig ezt a percet várta. Olyan volt ez, mint valami megvilágosodás, az a kétségtelenül képtelen bizonyosság, hogy egyszer s mindenkorra képes uralkodni a benne létez állaton. Szomorú létezése folyamán most el ször csak n volt, és semmi más. Csak n , és semmi más. És a férje, akir l azt hitte, hogy elvesztette, mosolyogva magához öleli… – Meg tudsz nekem bocsátani a sok elveszett id ért? – kérdezte, bár most már biztos volt a válaszban. – Nekem is szükségem volt erre, hogy jobban szerethesselek. Bármi volt is, Albérie, tudnod kell, hogy ezentúl már mindent csak érted, a te boldogságodért teszek. Albérie ett l szinte megrészegült. Az övéi elkergették, de ezen az estén ez már nem volt fontos. Talán így kellett lennie. A farkasok már nem a családja, Loraline nem is volt az soha, de most Albérie megértette az boldogságát is. Elhatározta, hogy nem zavarja többé Philippust és az unokahúgát, s hogy tavasszal kilép az életükb l. Aztán mindent újra kell kezdeni. Ezt megígérte Isabeau-nak, és a mai esemény csak meger sítette elhatározását. Mivel attól többé már nem kell félnie, hogy riválisa miatt elveszíti a férjét, amint jobbra fordul az id , és Philippust kikíséri Auvergne-b l, François de Chazeron meg fog halni. Csak azután szerethet igazán szabadon, félelem nél-


256

kül. Könnyedén felsóhajtott, aztán elaludt. Huc még visszafojtott egy köhög rohamot, aztán is boldogan álomba merült. François fenyegetése ott lebegett új boldogsága fölött, de ezen az éjszakán nem gondolt rá. Akármi történt is, gy ztesnek érezte magát. Többé semmit nem kell megjátszania. Françoisnak igaza volt. Hogy Albérie-t megóvja, mindenre képes. Még ölni is. François néhány nap múlva megint visszament Vollore-ba. Ezúttal az összes csomagjával. Amikor Antoinette er sködött, hogy el rehaladott állapotára való tekintettel inkább Montguerlheben marad, és különben is Vollore-ban még folynak az építkezések, nincs se f tés, se kényelem, François nem kényszerítette, hogy menjen vele. Csak ránézett Hucre, aki buzgón jelezte, hogy bármi történik, azonnal értesíteni fogja t. Vollore ura visszanyerte az egészségét, újra a régi g gös, cinikus, kegyetlen úr volt. És elt nt a télben, nem tör dve a közelg karácsonnyal. Semmiképp nem akarta elszenvedni a sok montguerlhe-i menekült jelenlétét, egyedül akart lenni a kemencéjével meg a kutatásaival. Az er dítményben pedig, mely mint valami véd pajzs állt az aljassága és az ottaniak gy lölete közé, igen, az er dítményben mindenki megkönnyebbült. – Meg kell hogy bocsásson nekem, Antoinette asszony – er sködött Huc, és meghajolt. Amint kiment a kapun a férje, Antoinette a szobájába hívatta, hogy a nyakába ugorjon, és újra érezze a simogatását. Azt is meg akarta tudni, mi az a csúnya seb az arcán. Azt suttogták, hogy valami büntetés. Antoinette el ször félt, hogy miatta, de mivel a férje t nem bántotta, végül megkönnyebbült. Magához hívatta hát a szeret jét, de Huc nem ment el hozzá. Az egyik apróddal rövid levelet küldött neki: „Meglátogatom, asszo-

257

Mireille Calmel

nyom, de nem a lakosztályában.” Most tehát egyedül voltak, ahogy az asszony kívánta, de a fegyverteremben, ahová ebéd után követte Hucöt Antoinette. Amint belépett az ajtón, máris repült felé, de a remélt tüzes csók helyett csak egy homlokcsókot kapott, s Huc az ölelését is elegánsan visszautasította. – Ha azt mondja, meg kell önnek bocsátanom, az azt jelenti, hogy van félnivalóm, igaz, Huc? Szívesen leroskadt volna egy székre, de a fegyverterem reménytelenül üres volt, leszámítva a bemutatásra szolgáló faállványokat és akasztókat, melyeken nyílpuskák, nyilak, tüskés buzogányok és más fegyverek voltak kiállítva, az összes falat fegyveres jelmezbe borítva. – Hallgatom, Huc. Az én arcom szomorú, de a feleségének olyan sugárzó az arca, amilyennek még sohasem láttam. Miért kellene azt gondolnom, hogy a kett között nincs semmi összefüggés? – Én önnek nem tudok hazudni, Antoinette asszony. Szeretem, ez igaz, ezt tudhatja, hiszen ezt mondja a tekintetem, a nyugtalanságom, a feszültségem, amit minden sóhajom igazol, de bármilyen furcsának találja, szeretem a feleségemet is. Ugyanakkor a szívem szinte, és nem engedi, hogy visszaéljek az érzelmeikkel. Választanom kell. Márpedig önnek, asszonyom, férje van, és a férje az én h béruram. – Ez nem mindig zavarta ennyire – vágta rá az asszony sebzetten. – Hinni akartam asszonyom a boldogságban, amit felkínált. De végül is ezt a bélyeget kaptam a homlokomra. Akár akarom, akár nem, én nem önhöz tartozom. Antoinette bólintott. – Szóval a férjem tudja? – Asszonyom, a kétség és a gyanakvás sokszor ártalmasabb


258

a bizonyosságnál. Emlékeztetett arra, hogy mivel tartozom kettejüknek, s ez nem lehetett ok nélkül. Aggódom önért, kedvesem, jobban, mint saját magamért. Amíg gyermeket hord a szíve alatt, nem akar tudomást venni a mendemondákról. De ha a kósza hírek szaporodnak, és semmi nem cáfolja a gyanakvását, amint meglesz a fiú örökös, ön csak a csúfság és becstelenség képvisel je lesz a szemében. – A halál kedvesebb s jobb társam és szövetségesem lesz, mint az a gyötrelem, amit az ön hiánya okoz majd nekem. – Gondolja, hogy megkímélne engem? És hogy megkímélné a szeretteimet? Döntöttem, nem adok olyan érveket a férje kezébe, melyekkel nekem és az enyéimnek a vesztét okozhatja. Önnek gyermeke lesz, asszonyom. Tartsa meg az számára a szeretetét, amit ma én keltek önben. méltóbb rá, mint én. Szeresse gyöngéden, mint valakit, aki én sohasem lehetnék, vagy úgy, mintha az én gyerekem lenne. Én pedig rajta keresztül fogom önt szeretni, hiszen az ön testéb l szakad ki, amit szerelmesen ideadott nekem, s így t is a cinkosunkká tette. – Úgy kell megöregednem, hogy nem szeret senki. Ön oly sokat adott nekem, Huc, és annyit tanultam önt l. Nekem már nem elég a látszatgyönyör, amit egy közönyös férj kínál. – Pedig elég kell hogy legyen. Úgy kell lennie, gyönyör m, kedvesem, édes Antoinette-em. – Ezt nem élem túl. – Az anyaság majd átsegíti a nehezén. Most engedjen utamra. Többé nem fordulhat el , hogy így együtt találjanak minket. – Még szeretlek, Huc. – Fogadja el azt, ami van. Antoinette hirtelen támadt büszkeségb l visszafojtotta a könnyeit. – És ha François meghal, akkor is így választott volna? – kérdezte még az ajtóból visszafordulva.

259

Mireille Calmel

– Nem tudom, Antoinette. De gondoltam erre, igen, a feletlenség és boldogság perceiben… Antoinette szerette volna hinni, hogy valóban így lett volna. Már csak azért is, hogy belekapaszkodhasson valami be, ami jó és igaz. De ekkor nyilvánvalóvá vált el tte valami. Emlékezett rá, hogy Albérie milyen gy lölettel nézett François-ra. Ki árulhatta volna be más, mint ? Így egyszerre állhatott bosszút a riválisán és François-n. Alkudnia kellett Huc életére, hogy kár nélkül kerüljön ki az ügyb l. Bárhogy is volt, megkapta, amit akart. Visszaszerezte Huc de la Faye-t, és aljas tettének köszönheti új boldogságát. Tehát Albérie a b nös. Ez Antoinetteet felháborította. Eljön még a pillanat, amikor ezt megfizetteti vele. 1515. december 16-án Isabeau, mint már annyiszor, egy kecses, de mély meghajlással üdvözölte a belép látogatót, ahogy erre Rudégonde tanította; így tett mindannyiszor, ahányszor csak megjelent egy kliens a boltban. És aki ezúttal belépett, az egyik legszebb férfi volt, akit valaha látott! – La Palice! Maga itt, barátom? Micsoda öröm! Miközben Isabeau felegyenesedett, Rudégonde nagy lendülettel az érkez elé futott. Az úr, akit így neveztek, egyik kezével elegánsan levette fejér l a kalapját, és meghajolt, mi közben a másikkal leemelte az övébe akasztott kardját. – Csak semmi hajbókolás, drágám – mondta Rudégonde nevetve –, inkább csókoljon meg itt az arcomon, ahol mutatom. A férfi élénken felnevetett, és nem titkolt örömmel engedelmeskedett. Isabeau tisztában volt vele, hogy indiszkrét szemlél je a találkozásnak, de teljesen megbénították a f nökje válla felett világító azúrkék szemek. A királyi hadsereg kapitánya nagy élvezettel nézegette t. Rudégonde közben egy kicsit eltolta magától régi szeret jét,


260

és megjátszott nagyvilágiassággal, melyen átsütött a találkozás fölötti szinte öröm, azt mondta: – Isabelle, engedje meg, hogy bemutassam a birodalom legszerencsésebb emberét, Jacques de Chabannes Palice urat. Isabeau megint meg akart hajolni, de valami visszatartotta, talán ez a minden rosszindulatot és kajánságot nélkülöz nyílt és nyájas arc… És mintha La Palice erre reagált volna, azt mondta: – Isabelle kisasszony már a legkecsesebb módon köszöntött engem, amikor beléptem. – Jól van, maga javíthatatlan n csábász! – morogta szeretettel Rudégonde. – Szóval elfelejti, hogy els nek én akarom élvezni a jelenlétét és varázslatos kedvességét? A végén még féltékennyé tesz, barátom. Aztán anélkül, hogy eszébe jutott volna, mennyire zavarba hozza alkalmazottját, vidáman folytatta: – Isabelle még új nálunk, de nagyon ügyes. Olyannyira, hogy hétf óta helyettesít engem az üzletben, s én mindennap örülök annak, hogy milyen jól megértjük egymást. Most már a klienseket is gondjaira bízom, na de ez nem magára tartozik. Magát csak magamnak akarom megtartani, kedvesem. La Palice elkapta Rudégonde fürge kezét, és gyengéden megcsókolta. – Hogy tudnék elhárítani magamtól, édes barátn m, egy ilyen szívélyes fogadtatást? – Ne higgyen neki, Isabelle! – vetette oda vidáman az aszszony, régi kedvesét maga után húzva. – Ennek a betyárnak, bármilyen figyelmes és udvarias, szívtipró híre van. Na jöjjön csak velem, uram, és meséljen, mi szél hozta Párizsba, amikor a király Milánóban van? – Semmi komoly, s t ellenkez leg. Kellemes kötelességem van: egy fény lakosztályt kell berendeznem a fest számára,

261

Mireille Calmel

akibe királyunk Itáliában beleszeretett. Ez a Leonardo da Vinci fantasztikus tehetség, és elképeszt , lobogó fantáziája van. Szerkesztett egy automatát, amit be is mutatott Paviában. Ez egy oroszlán, mely kitátotta száját királyunk el tt, és liliomszirmokat ontott ki magából, egy perccel kés bb az oldalai eltávolodtak egymástól, és mindenki nagy csodálkozására mélykék szín , tölcséres szirmú virágokból font pártákat szórt ki magából. Hogy miféle varázslattal volt képes ilyen finom szirmokat festeni, azt máig is találgatják. De gyanítom, hogy a királyt az ilyenfajta bukolikus fellángolásoknál sokkal jobban érdeklik a mester hadigépezetei. Azt mondta ugyanis a fest , hogy szívesen készítene fedett harci szekereket és k hajító gépeket, bombardákat, ahogy nevezte, méghozzá olyanokat, melyek nagyon egyszer en szállíthatók, nagyon könny lövedékekkel m ködnek, és nagy füstöt csinálnak, ami óriási rémületet kelt az ellenség soraiban. Azt mondja, hogy gépei közül sok még csak a tervezés szakaszában van, és némi anyagi támogatásra lenne szüksége, hogy hatékonyságukat be tudja bizonyítani. Nem fogja elhinni, de ez a derék ember elképzelt vagy kitalált egy repül masinát, egy gépet, mellyel az ember úgy tud utazni, mint egy madár. Persze, akár bolond az öreg, akár zseni, a király még bolondabb lenne, ha nem érdekl dne egy ilyen különös tünemény után. – A maga lelkesedését látva nekem sem lehet más a véleményem – jelentette ki Rudégonde. – Annál is inkább, mert boldog vagyok, hogy ennek köszönhet en meglátogatott. – Elárultam volna állhatatos barátságát, ha nem jövök el – áradozott La Palice. – Mondja csak, mostanában nincs szüksége egy kis finanszírozásra? – kérdezte aztán, a hangját tüntet leg lehalkítva. Csak nem eléggé, mert Isabeau meghallotta. De folytatta a munkáját, épp egy szabásmintát igazított rá egy anyagra, és


262

nagyban méricskélt egy fa méterrúd segítségével, de összekeverte a számokat, mert akarata ellenére is fecseg f nökasszonyának beszédjére fülelt. Csak néhány méter és egy vékony függöny választotta el ket egymástól. – Jól megy az üzlet – válaszolta Rudégonde, ugyanolyan halkan –, de ön is tudja, hogy nagyon finom és ritka anyagokat kell találnom, különben nem tudnám kielégíteni egy olyan magas személy igényeit, amilyen a király. Ezek az anyagok persze nagyon drágák. Csak nekem kellemetlen magától pénzt kérni. – Ugyan, Rudégonde, ön engem is szolgál, amikor a királyt szolgálja! És én sokkal jobban szeretem annál, semhogy ilyen alkudozásba bocsátkozzunk. Fogja ezt, és használja okosan. – Ó, uram, ön a leggálánsabb férfi az udvarnál. Azért szeret még egy kicsit? Jacques de Chabannes szívb l felnevetett. Isabeau a függöny felé fordult. A két alak árnyéka átsejlett rajta. Látta, hogy a férfi átkarolj a tekintélyes termet fehérnem készít aszszonyt, és ártatlan csókot nyom a szájára. – Kételkedett benne, butácska asszony? A következ pillanatban a függöny szétnyílt. Isabeau lángvörös arccal mélyen a számolnivaló fölé hajolt, de nem látta a számokat. Azok ketten pedig odaléptek mellé, s úgy folytatták a beszélgetést. – Sokáig marad? – kérdezte Rudégonde. – Sajnos hamar el kell mennem, Claude királynét és a régenshercegn t, Louise de Savoie-t kísérem. Sisteronban kell beérnünk a királyt január 13-a körül. Így hát nem marad sok id m, amit önnek szentelhetek, de higgye el, a világ minden kincséért sem szeretném elmulasztani ezt a kötelességemet. Míg ezt mondta, egy cinkos kacsintással Isabeau felé intett. Rudégonde nevetve nézett a haszontalan után, aki eközben fürge léptekkel már el is távozott. Amikor kilépett a szállingó-

263

Mireille Calmel

zó hóesésbe, s az ajtó becsukódott mögötte, Rudégonde felsóhajtott, és szomorúan elmosolyodott, de a szája így is a füléig ért. – Maga tetszik neki, Isabelle – jelentette ki az ajtót bámulva. Isabeau észrevette, hogy remeg a keze, ezért gyorsan a szövet alá rejtette, hogy Rudégonde meg ne lássa. Ám a saját gondolataival volt elfoglalva, rákönyökölt a pultra, és úgy mondta: – Jó ideje már, hogy nem láttam ilyen ragyogást ezekben a pogány szemekben. Akkor én voltam a gerjeszt je, de az már régen volt, bizony, nagyon régen. Engem máig is elb völ, de már nem hagyja magát elb völni. Elmúlik a szerelem, Isabelle, ilyen az élet. Ma már csak a simogatásainak emlékét szeretem benne. Nagyon befolyásos volt, és sokat segített a munkámban. Mindent neki köszönhetek, úgyhogy ne sajnálkozzon. A barátság gyakran bármi másnál értékesebb. Nemsokára visszajön. De nem miattam. Hanem maga miatt. Most végre Isabeau felé fordult. „Bölcsesség és szinte anyai gyöngédség sugárzik a tekintetéb l – gondolta Isabeau –, meg talán kiábrándultság.” De ezt nem akarta hinni. Rudégonde szinte, egyenes természet. Zavartalanul folytatta: – Ne utasítsa el, Isabelle, persze csak ha magának is tetszik. Nagyon boldog lesz vele. És én is ezt kívánom magának is, neki is. – De nem tudom, hogy… – kezdte Isabeau, csak hogy mondjon valamit, de Rudégonde egy kézmozdulattal leállította. – Tratata, tratata, hagyja ezt, kedvesem! Bízzon az én tapasztalatomban! Udvarolni fog, és maga engedni fog neki. Mert nincs ebben az országban senki, aki el tud lökni magától egy ilyen férfit. Másoknak azt mondanám: „gyanakodj”, de magának nem, mert tudom, láttam, hogy máris szereti. Tanulja meg ezt a hasznára fordítani, s akkor nemsokára ugyanolyan


264

szerencsés és megbecsült lesz, mint én. Megszólalt a bejárati ajtó fölé szerelt kis cseng , és jeges szél tört be a boltba. Egy termetes, nevetségesen öltözött dáma jelent meg az ajtónyílásban, Rudégonde egy fintort vágott Isabeau felé, aztán a vendége elé szaladt. Isabeau újra elmerült a munkájában. Blois hercegn érkezése elvágta rövid beszélgetésüket, de így is, úgy is nagyon zaklatott volt. Azt hitte, hogy Benoît az egyetlen férfi az életében, soha nem hitte, hogy lesz még utána olyan ember, akihez vonzódni fog. Mióta betette a lábát ebbe a m helybe, mindenki folyton La Palice-ról mesélt: Rudégonde éppúgy, mint a lányok, akik persze a leselked nyílás el tt tolongva ki nem hagytak volna egyetlen jelenetet sem, ami a bolt hátsó részében zajlott. Isabeau, hol az egyik, hol a másik lány áradozásai nyomán, már ezerszer elképzelte, milyen lehet La Palice, de most látta, hogy ezeknek az elképzeléseknek semmi közük nem volt a valósághoz. Amint meglátta, máris soha nem érzett zavart keltett benne, ilyet Benoît-val soha nem érzett. Lehet, hogy ez új életének velejárója vagy következménye? Nem tudta volna megmondani, de azt érezte, hogy régen soha nem volt ennyire körülrajongott, elfogadott és boldog. Bertille és az abbé a NostreDame-ban viselik gondját, Mumus és a csavargók tisztelettel veszik körül, Rudégonde felfedezte a képességeit, és azzal is megbízta, hogy a vendégeket fogadja a boltban, s t két kliens esetében még a szabást is rábízta. Minden a legjobban megy, és minden jó, kivéve az alattomos telet, amely kíméletlenül meggyötri a kiszolgáltatottakat. Isabeau gyakran gondolt Albérie-re és Loraline-ra. Elképzelte, hogy François de Chazeron már nincsen, s a lánya a tavaszt várja, amikor végre új életet kezdhet. Megfogadta magának, hogy visszatér hozzájuk. Amint jó id lesz. Biztos, hogy

265

Mireille Calmel

nem lesz könny szembenézni Loraline haragjával, de majd elmagyarázza neki, s talán a lány meg is érti, hogy anyjának milyen nagy szüksége volt erre a második lehet ségre, erre az újjászületésre. És talán sikerül új kapcsolatot teremteni Loraline-nal, ha nevet, új identitást és új barátokat kínál neki. Isabeau azon vette észre magát, hogy a szövetek fölé hajolva mosolyog, méghozzá a békés és nyugalmas órák ösztönös mosolyával. És ezen belül La Palice úr figyelme és érdekl dése nem volt idegen és elhanyagolható…

Tizennegyedik

– Elég, jaj, uram, kérem, hagyja abba, mert meghalok! – könyörgött Isabeau, csupa csipke zsebkend jével a szemét törölgetve. A visszafojthatatlan nevetés közben a finom kis ráncok két egyforma kis árkot vájtak a szája szögletében. La Palice úr egyik lábát hanyagul egy k re támasztotta, s nem titkolt élvezettel elegánsan kardjának markolatára támaszkodott. Isabeau nevetett, és ebben a nagyszer pillanatban La Palice mindenre kész lett volna ezért a nevetésért. – Szó sincs róla, kisasszony, túl sokat szenvedtem amiatt, hogy gúnyolódott a csalódásaimon – jelentette ki La Palice, komikus szemforgatások közepette. Isabeau elfordult t le, de nem próbálta visszatartani az újra feltör nevetést. Egy hét óta, mióta elfogadta Jacques de Chabannes társaságát, érezte, hogy újra felizzik benne egy másik korszak elillant fényessége. Ez az ember mindennap meglátogatta t a boltban, és lassanként elnyerte a mosolyát, s t megszelídítette a pirulásait: már nem pirult el, ha ínyenc tekintete kicsit elid zött karcsú derekán. Isabeau ijedten és bódultan, tiltakozón és beleegyez n hagyta elvarázsolni magát. Hagyta, mert La Palice szórakoztató volt és szívélyes, de f leg türelmes és tisztelettudó. Ahányszor meglátogatta, mindannyiszor elhalmozta figyel-

267

Mireille Calmel

mességekkel, vitt neki édességet, dicsérte a ruháját, a mozdulatait és a járást. Rudégonde a forma kedvéért morgott egy kicsit, és folyton elismételte, hogy mint mindig, megint csak el van hanyagolva, s ami még rosszabb, La Palice elvonja egy alkalmazottját a munkától, ami persze anyagi romlásba fogja dönteni. A férfi ilyenkor hangosan felnevetett, szemtelenül átölelte, az arcára cuppantott, és gyorsan egy kis ezüst pénzérmét csúsztatott terjedelmes keblei közé. Rudégonde erre még jobban megsért dött, mi közben La Palice még magyarázatot is f zött a jókedv gesztushoz. – Nézze, kedvesem, megfizetem az id t, amit elveszek magától, és hogy igazoljam folytonos ittlétemet, ezennel rendelek egy sz k, combra és lábszárra tapadó divatos alsónadrágot és hozzá egy fels részt. Rudégonde megtartotta az ezüstöt, és mindjárt nekilátott, hogy mértéket vegyen a megrendel l, közben biztatta Isabeaut is, hogy egy fonál segítségével is vegyen részt a munkában, méricskélje csak a nemes úr nyakát, derekát és lábikráját. Kicsit csúfolódott is rajta, látva, mennyire zavarba jön, amikor ujjaival a férfi b réhez vagy ingéhez kell hozzáérnie: – Siessen, lányom, buzgólkodjon, különben ez a gáláns lovag nyomorba dönt bennünket. Vagy megtanulja felvértezni magát az ilyen incselkedésekkel szemben, vagy rossz munkát végez. És azzal rányomta Isabeau ujjait La Palice lábára. – Így, ide. Na látja, nem boszorkányság! Tartsa er sen, és ha netán az úr bosszantani próbálná, hát szúrja meg egy gombosvel. La Palice nevetett, és Rudégonde felé fordulva, a fogait csattogtatva védekezett, aztán könyörögve, de mint a színpadon, csak úgy félre mondta: – Ne hallgasson rá, jár a szája, de nagy szíve van. Neki kö-


268

szönhetem, hogy sokkal több rajtam a gombost szúrás, mint a kardvágás, azt pedig maga is beláthatja, hogy az el bbi sokkal kellemesebb… – Csend legyen, uram, különben az utolsó öltéssel a száját fogom bevarrni! – vágta rá Rudégonde. Ez a folytonos év hang és cinkos játékosság feloldotta Isabeau némaságát. is szellemes volt, csak ezt eddig nem tudta. Hamarosan velük nevetett, és nem fogta vissza a nyelvét sem. És ahogy szép lassan készült, alakult Jacques de Chabannes holmija, Isabeau egyre gyakrabban mondott ki egy-egy szót, vagy vetett felé egy kitartóbb tekintetet, míg végül belement a játékba, és pirulás nélkül tudott válaszolgatni a szép marsallnak. Barátn i, akik a butikban felváltva foglalkoztak helyette a többi klienssel, minden este megjegyezték, hogy mennyire el nyére változik napról napra Isabeau arca. Végül egyszer, zárás után, Françoise szeretettel magához ölelte, és a fülébe súgta: – Már közel a boldogság, s ha elfogadod, újra megtudhatod, milyen jó a szerelem egy másik férfi karjai között. Isabeau elsápadt. Mikor elköszönt a barátn kt l, és egyedül maradt a szobájában, már tudta és felfogta, hogy ez így van. Nem volt kétséges, hogy szerelmes La Palice-ba. De arra még nem gondolt, hogy a keze a testéhez érhet. Abban biztos volt, hogy a barátn i tudnak titkot tartani, de vajon megmondhatja-e Rudégonde-nak, vagy eljött az ideje, hogy elküldje magától ezt a férfit, aki lehet, hogy egyszer en csak megkívánta? Ha a testi szerelemre gondolt, mindjárt az er szak, a romlottság és a szenvedés képei jelentek meg el tte. Tizenöt éve próbálta lemosni magáról a nyomokat újra és újra… Lemosni magáról a megalázást, a sértést. De mióta Párizsba jött, minderre nem gondolt. Itt minden oly könnyed és der s, az ember szíve, lelke, teste felmelegszik t le.

269

Mireille Calmel

Ezekben a pompás ruhákban, melyeket azóta hord, újra megtanult szeretni is. És mintha La Palice tekintetét l megtisztult volna a teste. Úgy érezte, újjászületett. De ha eljön a pillanat, vajon képes lesz-e eltüntetni a sebhelyeket? F leg a láthatót, amelyet Vollore ura tüzes vassal a mellére égetett? Végül bizalmasan a cigánylányhoz, Lilviához fordult. Eddig egyedül beszélt neki arról, hogy milyen jó eggyé válni egy szeretett lénnyel, hogy annak a simogatása el tudja felejtetni a kétségeket, meger síti az érzelmeket, s hogy nem szabad félni attól, amit az ember a lelke legtitkosabb mélyén érez. Végül Isabeau nem gyötörte tovább magát ezekkel a kérdésekkel, hanem tovább tanulta élvezni az élet édességét. Amikor elkészültek a megrendelt fehérnem vel, La Palice eljött érte. Szomorúan mosolygott. – Most sajnos el kell köszönnöm, bájos hölgyeim! Királyom mellé szólít a kötelesség. Holnapután elmegyek, és nem tudom, mikor jövök újra. Isabeau szíve fájdalmasan összeszorult, de is mosolyt er ltetett magára, és még f nökasszonya el tt gyorsan azt mondta: – Hiányozni fog nekünk, uram. Jöjjön vissza hamar! Nem látta Rudégonde és La Palice egymásra villanó cinkos tekintetét, amit megfelel módon, egy kis elfojtott köhögéssel is meger sítettek. La Palice megfogta Isabeau kezét. Hideg volt, mert a vér kiment bel le. Isabeau felnézett rá, és már nem titkolta a fájdalmát. – Eddig nem mertem elmondani, hogy mi mindent, mennyi jót jelentett nekem a társasága, Isabelle. De az iménti szavai elsöprik minden félelmemet. A holnapi nap egészen az enyém, kérem, adja nekem az önét is. Fogadok, hogy még soha nem látta Párizst, engedje, hogy megmutassam. Akkor úgy mehetek el innen, hogy a szívem önnel lesz tele, és nem leszek szomorú, hiszen velem lesz a kirándulásunk emléke.


270

Isabeau úgy érezte, mindjárt megsemmisül. – De uram, nekem dolgom van itt! – Megleszek maga nélkül, Isabelle. Chabannes úrnak igaza van, maga dolgozik, eszik, alszik és kész. A város gyönyör , szabadságot kap. Használja ki! – mondta Rudégonde a hátuk mögött. Isabeau, mint egy gyermek, tapsolni szeretett volna örömében, de beérte egy „Köszönöm, Rudégonde asszony!”-nyal, amihez Jacques de Chabannes még hozzátette: – Tíz órára idejövök magáért. Azzal elsietett. Talán azért is sietett, nehogy Isabeau meggondolja magát. Bár Rudégonde soha nem engedné meg, hogy visszalépjen, és a három barátn sem: k azonnal tapsviharban törtek ki, és sorra Isabeau nyakába ugrottak, amikor La Palice mögött becsukódott az ajtó. Isabeau leplezetlenül boldog volt, a lányok pedig magukkal vonszolták, hogy a különleges naphoz ill ruhát válasszanak számára. – Leány kísér nélkül! Szóval leány kísér nélkül akarsz el menni! Na de Isabelle, a fels bb körökben ez megengedhetetlen! – kiáltotta Bertille, apró lábán ágaskodva Isabeau el tt, aki egy fotelben ült kényelmesen. Mindez Isabeau szobájában történt. Isabeau elképedve nézett a törpe asszonyra. Hogy lehet, hogy ez a n ennyire aggódik az illend ség miatt, mikor a Csodák Kertjében ilyen nincs is? – Csakhogy én nem tartozom a fels bb körökhöz… – mondta aztán. – De igen! Nézd, Isabelle, ez az ember tetszik neked, te is tetszel neki, ez tény! De többre fog értékelni, ha elérhetetlennek mutatkozol. Csak kicsit reménykedik ugyan, de nagyon és er sen akarja. És te meg mi akarsz lenni az életében, szeret

271

Mireille Calmel

vagy csak egy hódítás? Isabeau szája tátva maradt. Ezt a kérdést még nem tette fel magában, mert megfogadta, hogy többé nem gyötri magát kérdésekkel. – Ó, hogy a sánták és bénák úristene tegye akárhová a… – kezdett káromkodni Bertille, de gyorsan a szájára is ütött mind a két kis kezével. – Ha Mumus megtudja, hogy hagytalak elmenni ezzel a marsallal leány kísér nélkül, hát megöl, hiába vagyok a felesége! Elkísérlek! – Na de… – Semmi na de! Elkísérlek, majd bent maradok a hintóban, de ne lehessen mondani, hogy az els randevúdra leány kísér nélkül mentél. – …én harmincéves vagyok – fejezte be a mondatot Isabeau. – Harmincéves korában is lehet az ember fiatal lány – vágta rá Bertille. – Harmincéves korában egy fiatal lány öreglány! Egyedül megyek, és ha Mumus nyugtalankodik, figyeltessen bennünket messzir l a koldusaival. És mondd meg neki, hogy ha meg mer rád haragudni, akkor nem leszek a gyereked keresztanyja! – Isabelle! A törpe asszony nagy, kerek szemét a mennyezet felé fordította, majd egy ideig félszegen lóbálta a karját, és akkorát sóhajtott, hogy Isabeau azt hitte, máris meghasadt a szíve. – És Boussart atya? mit fog szólni ehhez? – Semmit. Nem szól semmit, mert te nem szólsz neki! Ó, kérlek, Bertille! Nézz rám, milyen boldog vagyok! Annyiszor mondtad már, hogy nekem itt csak barátaim vannak, hogy holnaptól mosolygós lesz az életem, hogy a boldogság a bizalomban lakik, hogy az osztályrészünk… és én ezt el is hittem. Segíts, hogy visszanyerjem azt, amit elvesztettem. Anélkül hogy megharagudnál…


272

Bertille még duzzogott egy kicsit, de amikor Isabeau ki tárta a karját, odafutott hozzá, és kerek fejét habozás nélkül barátn je ölébe fektette. – Mumusnak ez nem fog tetszeni. Ez nem… – morogta közben. De másnap már jókedv en benne volt a játékban, és segített Isabeau-nak az öltözködésben. A Szajna fölött, az azúrkék égen tisztán ragyogott a nap. A hó már megolvadt az úton, ahol a lovak jártak. Csak a folyópartot szegélyez fák rizték meg törékeny fehér ékességüket, bár olykor ezek is megroppantak, s apró hócsomókat ejtettek a lovak lába elé. Hideg volt, de Isabeau nem tör dött vele. Átélt már sokkal szomorúbb és harapósabb teleket. Ennek tavaszillata volt. Szép volt a folyó, és a sétálók, árusok, járókel k mozgalmassá varázsolták a partját. Egy ideig csendben mentek. Isabeau átadta magát a hang és illatélményeknek, gyerekkorából nem voltak ilyen emlékei. Ez teljesen más világ volt, és Jacques hagyta, hadd ízlelgesse, hadd lássa, hallja, mi van körülötte. Egyel re csak nézte t lázas tekintettel, s közben tréfálkozott, történeteket mesélt, hogy hallja a nevetését. Megálltak egy kétkerek kordénál. Egy öregember állt el tte, és kis kályhán gesztenyét sütött. Isabeau azonnal felismerte, hiszen találkozott már vele a Csodák Kertjében. Míg La Palice vásárolt egy b séges adagot, az öregember cinkos kacsintással üdvözölte Isabeau-t. Ezek szerint Mumus megfogadta a tanácsát, és figyelmeztette a csapatát. Nem volt igazán oka rá, de Isabeau mégis örült. Hála nekik, bárhová megy, mindenütt biztonságban érezheti magát. – Azt hiszem, ez életem legboldogabb napja – vallotta be, miközben elsétált a kordé mell l, és kivett egy sült gesztenyét a

273

Mireille Calmel

zacskóból, melyb l Jacques megkínálta. Leültek az egyik fa törzséhez támasztott padra. A fa csupasz ágai mélyen benyúltak a víz fölé. La Palice mindjárt egy újabb történetet kezdett mesélni. Néhány méterre mögöttük hallani lehetett a kövezeten a kocsik kerekeinek csikorgását a lovak lépteinek dobogását. De Isabeau nem hallott mást, csak a saját nevetését, s olyan érzése volt, mintha Jacques az egész valóját tisztára mosná mindattól, amivel a sors beszennyezte. Felállt, hogy kifújja az orrát, s elhatározta, hogy nem néz La Palice-ra, akkor talán lecsendesedik ez a makacs nevethetnékje. Lement a partra, egészen közel a vízhez. A férfi azonnal utánament, megállt mellette, egészen közel, úgy, hogy szembe kellett fordulni vele, és a kezét Isabeau vállára tette, aki még mindig úgy nevetett, hogy elfelejtett gyanakodni. Aztán anélkül, hogy tudta volna, hogyan történt, egyszerre csak a karjában találta magát. Jacques forró, simogató hangja szinte beborította: „Szeretlek, Isabelle!” – mondta. És a következ pillanatban Isabeau egy gyengéd csókkal válaszolt, olyan hosszan, hogy szinte lebegett, mintha a lába nem is érte volna a földet. Amikor a férfi hagyta, hogy leveg höz jusson, Isabeau már nem nevetett, s nem is emlékezett arra a napra, amikor nem Isabelle-nek hívták. Beszélni akart, de Jacques hirtelen még egyszer megcsókolta, és még szorosabban magához ölelte. – Csitt! Ne válaszoljon! Ne mondjon semmit! Úgy ajánlottam fel ezt a vallomást, ahogy maga nekem az imént a boldogságát. Hogy ugyanazt érezze, ugyanúgy megrészegüljön, mint én. Van ideje, Isabelle. Ha egy nap majd az enyém akar lenni, az enyém lesz, és én boldog leszek. Most még adjon id t magának, és engedje, hogy én is megismerjem. Újra megcsókolta, de ezt már Isabeau is várta. Karját a férfi nyaka köré fonta, és nem tör dve a bámészkodókkal, meg-


274

semmisült az ölelésében. Aztán Jacques gyengéden, szinte fájdalmasan eltolta magától, csak a kezét nem engedte el, s így vitte, húzta maga után. Mentek csendben, szinte zavarban a hirtelen született intimitástól, a hintó felé, mely távolabb, fenn a rakparton várta ket. – Most hova visz? – kérdezte végül Isabeau, amikor a hintóhoz vezet lépcs höz értek. – Hova szeretne menni? – kérdezte válaszul a férfi. – Nem tudom. Mindenhova és sehova. Olyan ostobának érzem magam, nem tudom… Jacques Isabeau szájára tette a kezét, és szomorúan kérdezte: – Haza akar menni? De Isabeau-nak semmi kedve nem volt hazamenni. – Nem, nem, még csak most kezd dik a nap, miért akarnék hazamenni? – Hogy megvédje magát t lem! Isabeau megállt a lépcs tetején, mert a lakáj kinyitotta el tte az ajtót. Aztán fürkészve Jacques szemébe nézett, azt nézte, mennyire veheti komolyan. Úgy t nt, hogy zavarban van, de Isabeau még nála is jobban meg volt zavarodva. – Kellene, uram? – kérdezte végül, amikor a férfi egy mozdulattal a hintóba invitálta, hogy ne állják el tovább az utat. La Palice megvárta, amíg a kocsis becsukja mögötte az ajtót, leült a helyére, és néhány méterrel arrébb dirigálta a kocsit. A lakáj ott megállt, további parancsra várva. Jacques ellentmondásos helyzetbe került. Megfogta Isabeau kezét. Ültek egymással szemben a homályban; a kocsi ablakain a b rlapok le voltak eresztve a nagy hideg miatt. Isabeau nem volt nyugtalan. Élt benne a farkasok ösztöne, s az azt súgta, hogy Jacques nem hazudott. – Mondanom kell valamit, Isabelle. Engem a hírem minden-

275

Mireille Calmel

hol megel z, és nem ok nélkül. N csábász vagyok, nem tagadom, hogy szeretem a n ket és a szerelmet. Legalább annyira, mint a háborút, ez kétségtelen. Ez egyfajta játék a számomra. Bevallom, az volt a szándékom, hogy elcsábítom, és ágyba viszem, ahol, mint már annyiszor, megígérem a lehetetlent. Aztán elmegyek, és maga vagy elfelejt, vagy nem. És mint a többiek, vagy szeretni fog, vagy megátkoz. Isabeau azt hitte, hogy ezek a szavak majd rosszulesnek neki, ugyanakkor mégis természetesnek t ntek el tte. Hiszen tudta, s t várta ezt, és azt is, hogy elviszi magához. Azt nem tudta, kívánta-e, hogy így legyen, csak azt mondta magában, hogy eljött az a pillanat. Tudta, érezte, hogy ez az ember er szakkal nem fogja magáévá tenni. Ugyanakkor lehet séget akart adni magának arra, hogy megismerjen más érzéseket is, mint azokat, melyeket iszonyattal rzött az emlékezetében. – tapasztalt ember – jelentette ki Rudégonde –, és nincs , engem is beleértve, aki nem azt mondja, hogy az karjában ismerte meg a legnagyobb gyönyört. – Folytassa, uram! – biztatta Isabeau La Palice-t. – Igazság szerint nem akartam magát másnak látni, mint a többi n t. De hát maga… maga Isabelle. Nem tudnám megmondani, hogy ez miféle csoda, de így van, maga más. Amikor a karomban tartom, és büszke vagyok az odaadására, közben átkozom magam, hogy el akartam csábítani. Nem, nem megyünk hozzám, nem mintha nem kívánnám magát, hanem azért, mert szeretem, és ezt be akarom bizonyítani. La Palice keze megizzadt, Isabeau úgy látta, nem érzi jól magát. Pedig , épp ellenkez leg, nagyon is jól volt. – szintesége megtisztel, uram. Annyira, hogy én is szinte leszek önhöz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érzem a szívemben ugyanazt a fellángolást, mint ön. Ezért most én is teszek egy vallomást. Ezzel azt is megmutatom, hogy mennyire


276

megbízom önben. Én nem várok önt l semmit, de ugyanakkor mindent várok… Ön engem életre keltett. És ezért örökre az öné vagyok… – Magának… – Most hallgasson, La Palice úr. Ez nehéz vallomás egy n számára, sokkal nehezebb, mint egy olyan férfi számára, mint ön. Ha nem lenne ilyen sötét, nem tudom, képes volnék-e rá, hogy feltárjam a sebeimet. Én nem ismertem férfit a mai nap el tt. Az esküv m napján özveggyé lettem annak az embernek a kegyetlenségéb l, aki meger szakolt és megalázott. Isabeau hallotta, hogy mordul fel dühében La Palice, s a kezét még er sebben szorította. De azért folytatta, csak most a szavak s a képek már nem okoztak neki fájdalmat: – Én nem ismertem a testi szerelmet, csak annak a lénynek a bestialitását és ütéseit ismertem, aki elrabolta a boldogságomat és az életemet. Ennek tizenöt éve. De vége a gyásznak. Hála önnek és ennek az utolsó hétnek, úgy érzem, a múltat most már magam mögött hagytam. Már nem gyötör. Ön, uram, felajánlotta, hogy engem tiszteletben tart, és ez sokkal több, mint amit kívánok. Nem tudom, ma képes lennék-e a test gyönyör ségeit megízlelni önnel, de tudja meg, hajlanék rá, hogy ez megtörténjen, mert szeretem önt, ahogy, azt hiszem, még soha nem szerettem. Ezzel Isabeau közelebb húzódott Jacques-hoz, és fejét a mellére hajtotta. A férfi néhány percig gyengéden magához ölelte, aztán ajkával a homlokát kereste, ujjait a nyakára csúsztatta a hermelingallér alá, és végül szájon csókolta, olyan szenvedéllyel, mely mindkett jüket felhevítette. Aztán még egyszer kiszabadította magát az ölelésb l. – Amint tudok, visszajövök, édes Isabelle. Újra megtanítom a szerelemre. Maga kijelöli, hol vannak a határok, és én azokat tiszteletben fogom tartani. Esküszöm, mindig azon leszek,

277

Mireille Calmel

hogy helyrehozzam azt, amit az az rült tönkretett. De el bb tudnom kellene a nevét. Akárki is, az az ember halott. – Ne tör djön vele! Mondtam már, a sors megbosszult engem. Mostantól szabad vagyok, és szabadon szerethetem önt. La Palice boldogan felnevetett, és könny csókokkal borította el Isabeau arcát, aki csak mosolygott a homályban. Aztán egy hirtelen ötlett l hajtva a férfi jókedv en odakiáltott a lakájnak: – A királyi palotába! Isabeau meglepetten eltátotta a száját: – Na de… – Ismeri Claude királynét, Isabelle? – Nem, de én… – a mi jó Ferenc királyunk felesége. Most irányítja az országot, amíg a király Itáliában háborúzik, vagy amíg haza nem tér. A szigeten, azaz a Citében álló palota ugyan egy kicsit szomorú ilyenkor, mert az egész udvar a király körül nyüzsög, de nagyon szeretném, ha önt ott az én oldalamon látnák. Kétségtelen, hogy el kell majd viselnie néhány régi szeret m megvet pillantását, de ett l nem kell megrémülni. Nem akarom önt rejtegetni, Isabeau, hiszen boldoggá tesz. – Nem biztos, hogy készen állok arra, hogy ilyen emberekkel találkozzam, uram – mondta Isabeau, akit ez a különös ötlet megijesztett. – Higgye el, mellettem nincs mit l félnie. Bízzon bennem! – Hát legyen, ha szükségesnek tartja. – Én tudok olvasni a szavak mögött, Isabelle. Én tudom, mi bújik meg az „els éjszaka joga” mögött. Ezek szerint a nemesi cím… szóval önnek nincs nemesi címe, de az én oldalamon olyan, mintha meglenne. Tehát senkinek nem fog eszébe jutni, hogy származásának titkai után kutasson, ha bemutatom a királynénak így, ahogy most van.


278

Isabeau csendesen bólintott. Meghatotta ez a gesztus, mert felmérte az értékét. Helyet változtatott, s egészen közel ült La Palice-hoz. Odabújt hozzá, s amikor a férfi a vállát átölelte, a fejét az övéhez hajtotta. Igen, most már bizonyos volt benne. Egy új, tiszta lap kezdött az életében.

Tizenötödik

Mintha a tél visszatartotta volna a lélegzetét a hosszú vágat fölött, amely az erd l a föld alatti teremhez vezetett, s mintha minden pillanat az els és az utolsó is lenne egyben. A vágat falai védelmet nyújtottak a szél kergette es és hó csíp s lökéseivel szemben. A farkasok csak este hagyták el a menedéket, ilyenkor az örök szabályt követve elkalandoztak a szarvasok és zek csapásai felé. Gyakran mégis üres hassal tértek haza. – Még soha nem láttam ilyen kemény telet – jelentette ki Loraline, amikor Cythar kíséretében hazaérkezett egy sovány vadászat után. Övér l egy nagy fürt, zsinórra felf zött halott madár lógott. Gyakran talált a fák alatt megfagyott madarakat vagy le soványodott rágcsálókat, melyeket az éhség pusztított el. Eleség volt ez is, Loraline-nak és a farkasoknak egyaránt. Philippus csodálkozott. Mindennap ugyanaz a szertartás zajlott. Loraline egy különös hangjelzést adott, és megvárta, míg a farkasok körülülik. Akkor szétosztotta köztük, ami élelem volt, és a farkasok soha nem civakodtak, és nem követeltek többet. Loraline volt a falkavezér, és Philippus ezt varázslatosnak tartotta. Amint járni tudott, egy mankó segítségével felfedez útra indult a barlangban, mely sokkal tágasabbnak és nagyobbnak nt, mint hitte volna. De volt egy olyan terület is, ahova nem


280

mehetett, Cythar nem engedte. Az öreg farkas elébe állt, majd lefeküdt és morgott. Philippus nem er sködött. Egyébként Loraline se ment arra soha. – Anyám és nagyanyám pihen ott a köveken túl – vallotta be egyszer, amikor észrevette, hogy viselkedik Cythar. – Engem sem enged be oda. Mintha rz je lenne földi maradványaiknak. Én tiszteletben tartom az akaratát. Amikor nagyon hiányzik az anyám, akkor gyertyát gyújtok, hadd lobogjon a lángja az ég felé. És olyankor egy kicsit a szeretetem is fölrepül hozzá. Te se menj a sírjuk közelébe, Cythar nem fog bántani, ebben biztos vagyok, de fölösleges vele szembeszállni. Philippus, ahogy Loraline is, engedelmeskedett. Már három hónapja éltek így, és Philippus még soha nem volt ennyire boldog. Sem ennyire szerelmes. A szürke farkasról többet nem beszéltek. Nem is jelent meg többé. Loraline bánkódott emiatt, mert el ször fordult el , hogy nem találkoztak telihold idején. Philippus vigasztalta a maga módján, szeretkezéssel. Sokat tanultak egymástól. Az orvos sebei begyógyultak, hála a ken csöknek és orvosságoknak, melyekkel Loraline kezelte. Néha az volt az érzése, hogy a lány sokkal, de sokkal többet tud nála. Loraline lénye és mindaz, amit képviselt, kézzelfogható értelmet adott a kutatásainak. A kutatásainak, melyeknek valóságos értelme maga a szerelem volt. Az els napokban még azon tanakodott, hogyan fog telni az id , nem fog-e unatkozni a nappali világosság és mindazon dolgok nélkül, melyek addig kitöltötték a mindennapjait. De hamar rájött, nem lesz elég öt hónap ahhoz, hogy feldolgozza mindazt a sok ismeretet, amihez Loraline révén jutott. Így érkezett el 1516 januárja. Ez a reggel is olyan volt, mint a többi. Philippus kinyújtózkodott a fekhelyén, óvatosan, mint mindig, nehogy Loraline-t felébressze, ugyanis mindig koráb-

281

Mireille Calmel

ban ébredt, mint . De ezen a reggelen nem érezte t maga mellett. A fejét arrafelé fordította, ahol feküdni szokott, és látta, hogy nincs ott. Ett l kicsit megzavarodott. Nem mintha ez nem fordulhatott volna el , de nem volt hozzászokva, s az üres hely szinte fájt hirtelen. Felült. Cythar nyugodtan aludt a szalmazsák végében. Philippus hallgatózott. Távolról visszhangzó köhögést hallott, amit valami görcsféle követett, aztán csend lett. Loraline hányt. Philippus felkelt, fáklyát gyújtott, s elindult egy t le jobbra nyíló hosszú vágatban a hang irányába. Azt már tudta, hogy ez hova vezet: egy fürd helyiségfélébe, melynek a végében vékony vízsugár csordogált. Ez volt a latrina Nem messze, de feljebb egy másik lyukban ül fürd t lehetett venni. A természet egyik különös m ve volt ez, áldotta is Philippus az els naptól kezdve. A víz ivásra nem volt alkalmas, de arra kit volt, amire itt használni akarták, és Philippus nemigen ismert ehhez hasonló kényelmes fürd helyet. Loraline öklendezve, vörös arccal hajolt a latrina patakocskája fölé. Az egyik kezével hosszú, fekete haját tartotta, a másikkal egy sziklába kapaszkodott. Philippus még érzett valami húzódást a combjában és a térdében, de azért elég rendesen járt, ha sántított is egy kicsit. Azért amikor meggyorsította a lépteit, hirtelen éles nyilallást érzett, és az ajkába harapott. Nem tör dve a fájdalommal, megérintette Loraline vállát, épp amikor egy újabb görcsös roham tört rá. Le akart térdelni mellé, de ez megint olyan mozdulat volt, amit a lába nem engedett. Ezért inkább várt, amíg a lány megint leveg höz jutott, és akkor meg masszírozta a nyakát és a hátát, hogy t le telhet en könnyítsen rajta. – Semmi az egész – hebegte Loraline, amikor leveg höz jutott és felegyenesedett. – Semmi, igazán. Philippus nyugtalan volt. Még nagyon is jól emlékezett


282

François de Chazeron kínjaira. – Nem kóstoltad meg anyád valamelyik orvosságát? – kérdezte, amikor Loraline egy gyors arcmosás után megint felé fordult. Egy kicsit összeszedte magát a hideg vízt l. – Nem – mondta mosolyogva. – Csak egy kicsit fáradt vagyok, és az igazat megvallva, fel vagyok fújódva. Ne nyugtalankodj, szerelmem. Philippus megtapogatta Loraline kereked hasát. Egy pillanat alatt mindent megértett. Hát persze, három hónap, három hónap óta szeretkeznek, semmivel sem tör dve. Micsoda rültség! Megfogta Loraline kezét, a torka kiszáradt. – Meg kell hogy vizsgáljalak. Azonnal – mondta ellentmondást nem t n. – S utána mindent tudni fogsz? – kérdezte a lány minden gonoszkodás nélkül. – Igen, ha szinte voltál hozzám. – Ugyan mit rejtegetnék el led, Philippus? – kérdezte Loraline, és felnevetett. Már visszanyerte a színét, és a szeme is ragyogott megint. Philippus csak ekkor értette meg, hogy semmit nem tud a megtermékenyülés örök törvényeir l. Loraline hagyta, hogy viszszavezesse a barlangba, és lefektesse a szalmazsákra. Amikor szétfeszítette a combját, kéjesen felvihogott, de Philippus csak egy gyors orvosi vizsgálatot végzett rajta. – Már kész? Pedig egészen jó volt – nyögte Loraline. Philippusnak most nem volt kedve év dni. Hol örömöt, hol páni félelmet érzett. Leült a lány mellé. – Gyereked lesz, Loraline. A lány eltátotta a száját, egy hang nem jött ki a torkán. A mosoly az ajkára fagyott. Sokáig csend volt, aztán Loraline hunyorgott, mintha egy álomból, mely hirtelen lepte meg, épp

283

Mireille Calmel

visszazökkenne a valóságba. – Azt akarod mondani, hogy egy kis Philippus van itt benn a hasamban? – suttogta. Philippus bólintott. Loraline a nyakába kapaszkodott, és zokogni kezdett. – Ó, Philippus, de boldog vagyok, de nagyon boldog! Philippus a karjába zárta, és t is átjárta a boldogság. – Most már nem mehetek el innen nélküled. Philippus várt néhány napot ezzel a kijelentéssel, hagyta, hogy a lány megszokja a gondolatot, hogy gyermeke lesz. Loraline teljesen megváltozott, folyton nevetett, el retolta a hasát, körbejárta a farkasokat, mindegyiknek rátette a mancsát a hasára, és megmondta nekik, hogy nemsokára lesz egy kicsi gyerekük, akit szeretgethetnek. Megható volt, lefegyverz en naiv, de Philippus nem hagyta megpuhítani magát. Megváltozott a helyzet. Ha kell, a két kezével öli meg a szürke farkast. Bármire kész volt. Jó néhány álmatlan éjszakán át azon tanakodott, hogy mit kell tennie, ha letelik az öt hónap, de most már tudta. Nem fogja itt hagyni Loraline-t. Amit iránta érzett, több volt szerelemnél. volt minden pillanatának értelme, lényege, a pillanatoknak, melyekben a lehetetlent, a természetfelettit, a kitapinthatatlant kereste. Mintha az létezése feszítette volna közéjük azt a láthatatlan fonalat, mely olyan jelekb l szöv dött, melyeknek egyetlen céljuk volt: hogy t hozzá vezessék. Loraline úgy tett, mintha nem értené. Tovább játszott Cytharral. Philippus még egyszer elmondta, most már emeltebb hangon, aztán még egyszer és újra, míg végül Loraline már nem tehetett úgy, mintha süket lenne. – Most már nem mehetek el innen nélküled. Ezután már nem kellett többször mondania. Loraline elhají-


284

totta a kezében tartott botot, intett Cytharnak, hogy keresse meg. Aztán leült a döngölt földre Philippus lábához, mint bármelyik farkas, nagy, zöld szemét Philippusra emelte, és hirtelen maga is elkomorodva mondta: – Err l már beszéltünk. Nincs jogom elmenni innen. Látszott, hogy kemény és magabiztos akar lenni, de Philippus tudta, hogy nem az. – Ez azel tt volt. Akkor még nem volt közös gyermekünk. Halkan, szelíden beszélt. Nem szerette volna siettetni. A legszívesebben lecsúszott volna mellé a földre, de nem tudott. Még nem volt teljesen ura a mozgásának, és a hajlékonysága sem volt a régi. Maradt tehát kényelmetlen tartásban, a gyalulatlan asztal mellett álló támla nélküli széken. Loraline kicsit fölényesen nézett rá, s ett l kényelmetlenül érezte magát. Pedig a lány azon mulatott, ahogy illedelmesen ült – nem ismert konvenciókat. – Én még most is farkasn vagyok. És ez a kicsi itt bent belem táplálkozik. Széttárta a karját, és egy mozdulattal szinte magához ölelte a barlangot, minden lakójával együtt. – k a családom, és ez a házam! Stelpharnak igaza van. Nekem itt a helyem. – Nem, ezt csak elhitették veled, de nem igaz. Én nem akarom, hogy mindent megtagadj, olyannak szeretlek, amilyen vagy, de megérdemled, hogy megismerd a világot minden szépségével, gazdagságával, mindennel, ami itt hiányzik neked. Loraline szomorúan felnevetett. – Azt hiszed, Philippus, hogy nekem a gazdagság hiányzik? Lehet, hogy naiv vagyok a szerelemben, de a gy löletben és a fájdalomban nem. És a te világodban a csúfság sokkal több, mint a szépség. Ezt tudom, mert láttam az anyám és nagyanyám szemében. Itt én biztonságban vagyok – velük. Maradj

285

Mireille Calmel

te itt! Meg tudom puhítani Stelphart – fejezte be sóhajtva Loraline. Philippus nem akart a barlangban maradni. Egy percig sem gondolt erre komolyan. Ez a hely egy mindent l, az egész világtól elzárt buborék volt. Pillanatnyilag megfelelt, mert még mindig lábadozott, mert minden Loraline-nal volt tele, de tudta, hogy kés bb nem fogja kielégíteni ez a vakondélet. És aztán ott volt az apja, aki várta, aki számított rá, és ott voltak a jelen és a jöv betegei, akik majd hálásak lesznek, s elismerik az csodálatos tudását. Még sok mindennel szolgálhat az emberiségnek. Ezt tudta, ebben bizonyos volt. Mindezt megoszthatná Loraline-nal, ha nevet adhatna neki, s igazi családot alapítanának. Igazi nevet, igazi identitást ebben a világban, mely megbecsülné és meghallgatná t, ha elmondaná mindazt, amit az állatokról és a természet titkairól tud. Ennyi lehet séget nem lehet veszni hagyni, az ember nem mondhat le a mesés kalandról, amit a sorsa felkínál. És nem mondhat le a gyermekér l sem. Mindezt megpróbálta elmagyarázni Loraline-nak, de úgy nt, hogy a szavak üresen kongtak a lány fülében, számára csak a saját okfejtése létezett. Philippus hamar rájött, hogy a szavainak nincs is értelme. Végül Loraline felállt. Miközben Philippus er sködött, s egyre jobban belegabalyodott a bizonygatásba, a lány arca fokról fokra zártabb lett. – Gyere – mondta végül –, mutatok neked valamit. Szó nélkül mentek, csak az a lámpa világított, amelyet Loraline er s keze tartott. Philippus tiszteletben tartotta némaságát. Közben egyre mélyebbre hatoltak a föld gyomrába. Lépteik zaja ritmusos visszhangot vert a sziklákon, amit csak az utánuk igyekv Cythar karmainak csikorgása zavart meg. – A farkasok nem élnek örökké. k már öregek. Mi marad


286

utánuk? – motyogta Philippus ügyetlenül lépegetve. Loraline válasza csak annyi volt, hogy az ajkába harapott, és ökölbe szorította a kezét. Philippus egy percig azt képzelte, talán a vesztét akarja, meg fogja mérgezni, de aztán elhessegette ezt a gondolatot. Bízott benne, mert szerette. Még mentek egy ideig, er s kénszag érz dött mindenfelé, de nem volt fojtogató, és Philippus alig érzett fáradtságot, mert megkönnyítette a járását a mankó. Id nként le kellett hajtania a fejét, vagy a hasát behúzva kellet átcsúsznia két szikla között. Meg mert volna esküdni, hogy ezeket a járatokat is – ahogy a többi föld alatti utat is Montguerlhe-ben – emberi kéz hozta létre. Végül egy zsákutcában kötöttek ki. – Itt várj! – szólt rá határozott hangon Loraline. Philippus nem mozdult, de Cythart, mivel az követni akarta úrn jét, elkapta a nyakánál. A farkas a lába mellé húzódva leült. Vele biztonságban érezte magát. Lassanként enyhe fény sz dött ki az egyik szikla mögül, mely a falon egy bejáratot takart, de most hallhatóan elmozdult. Végül a nyílásban megjelent Loraline, és intett. Philippus erre elengedte Cythart, és észre sem vette, hogy a markában maradt egy csomó sz r a nyakáról, aztán belépett egy apró helyiségbe, és a lélegzete is elállt. Rengeteg aranyat látott. Hatalmas korsók egymás mellett, tele aranypénzekkel és drágakövekkel és a földcin is halomban. Még életében nem látott ennyi kincset. – Láthatod – mondta keser en Loraline –, mindent megvehetnék odakint, ami idebent nincs meg nekem. Mindent, igen, kivéve a boldogságot, amit t led kapok. Az utolsó szavaknál megremegett a hangja. Philippus érezte, hogy visszatartja a sírást. Nem tudott mit válaszolni. Attól félt, hogy ez valami ügyes tolvajlás eredménye, bár közben az is eszébe jutott, hogy évszázadokra lett volna szükség, hogy ez a

287

Mireille Calmel

lány ennyi kincset összeharácsoljon. – Mesélj! – mondta, miközben belemarkolt az egyik korsó tartalmába, és morzsolgatni kezdte az érméket az ujjai között. – Fontos? – Minden fontos, ami segít, hogy jobban megértselek, és jobban szeresselek! – Ez hosszú történet, Philippus! Hogy kímélje a sérüléseit, Philippus leült egy aranypénz halomra, mely lelapult a súlya alatt, és a néhány szerteguruló érme csilingelve nekiütközött a korsók oldalának. Loraline a nedvességt l verítékez falnak támaszkodott, jól ismerte ezt a helyet, volt is gondja rá, miel tt elindultak, hogy egy-egy prémbundát terítsen a vállukra. – Gyerekkoromban sokszor láttam, hogy anyám elindul ezen a vágaton, de nekem nem volt szabad elkísérnem. Mikor viszszajött, mindig hozott magával kis hideg, sárga fémb l való rudacskákat, és Albérie nénémnek adta ket. Kés bb, mivel figyeltem ártatlanul, és a fülem mindenütt ott volt, megértettem, hogy Moutier f apátja, Antoine de Colonges a rudacskákért pénzt adott a nénémnek, hogy abból élelemmel tudja ellátni anyámat és nagyanyámat a kemény tél folyamán. Az atya ide sose jött le. Tudom, hogy van egy föld alatti út, mely az apátságba vezet, de sose sikerült megtalálnom. Nagyon megrémülnél, ha látnád, mennyi labirintus van a hegyek gyomrában. – De anyád miért adott aranyrudakat, amikor ez a helyiség tele… Nem fejezte be a mondatot. Hiszen nyilvánvaló… Loraline mondta is: – Ezek a pénzek itt nagyon régiek. Ha ezeket használnánk, a legenda mindjárt valósággá lenne, s akkor emberek százai kezdenék kutatni a környéket. Ezt én csak kés bb értettem meg. Nem sokkal a halála el tt anyám idehozott, és mindent elmon-


288

dott. Azt mondta: 1369-ben V. Károly felrúgta a brétignyi egyezményt, minek következtében Franciaország egész délnyugati része és az északi területek egy része Anglia királyának, III. Edwardnak kezére jutott. A százéves háború iszonyai pusztítást végzett, és közben a francia király sorra visszaszerezte az ellenség tulajdonában került városokat. Eközben történt, hogy Thiers ura útja közben egy csapat angol menekülttel találkozott, akik örültek, hogy megverekedhetnek vele. Végül a nagyúr az életéért cserébe felajánlotta nekik és családjaiknak a bevehetetlen Montguerlhe-t. Ezek tehát beköltöztek az er dbe, de nem bíztak Thiers urában, aki bármikor feladhatta ket a franciáknál. Elkezdtek tehát falakat húzni, járatokat építeni az er dítményen belül. Az évek folyamán kiismerték és használni kezdték a régi k bányákat, és célszer en kialakított föld alatti labirintusokat építettek. Sok honfitársuk jött el, és rejtette ide a vagyonát vagy legalábbis azt, amit menekülés közben magával tudott menteni. Ráadásul számos jól megfizetett helyi fegyverkovács dolgozott értük titokban a föld alatt. Megvolt mindenük, amit csak akartak, és a fegyverek, melyeket készítettek, jó szolgálatot tettek az Anglia és Franciaország között folyó harcban. Aztán megtörtént az, aminek meg kellett történnie. Thiers ura rájött, hogy a híres fegyverkovácsok nagyon meggazdagodtak. Megpróbált err l beszélni az egyikkel, de az belehalt a kínzásokba, még miel tt kivallotta volna a titkát. A többi fegyverkovács félelmében családostul az angolok védelme alá helyezte magát. Thiers ura, Hermand de Montreval megsért dött, és most már pénzt követelt a hallgatásáért. De nem kapott anynyit, amennyit kívánt. Viszont talált egy b ntársat, egy árulót, aki biztosította arról, hogy valamilyen méreggel elteszi láb alól az összes vendégét, akik nemkívánatos személyek voltak. Persze Thiers ura maga is annak mondható volt, mert meg a

289

Mireille Calmel

francia koronát árulta el, mivel ezeknek menedéket nyújtott. Amikor már csak holttestek hevertek Montguerlhe-ben, a nagyúr elkezdte keresni az aranyat, és a kastély minden zegzugát átkutatta, hiába. Végül azt gondolta, hogy az összes aranyat felhasználták a fegyverek készítéséhez, csak már nem volt egyetlen fegyverkovács sem, aki e hitében meger síthette volna. Titokban eltemettette a holtakat, és nagy csendben mindent eltüntetett, ami bajba keverhette volna. – De ha senki nem tudott err l, akkor mégis hogy lett a tietek? – kezdte Philippus. – Volt egy mosón , aki Montguerlhe-ben dolgozott. Épp egy halom ágynem t vitt be az egyik kis helyiségbe, amikor meglepve látta, hogy az egyik átjáróban egy férfi hever. Ennek a n nek is meg kellett volna halnia, de a véletlen úgy akarta, hogy ezen a szomorú éjszakán ne legyen ott. Beteg anyja mellett virrasztott. Csak másnap tudta meg, hogy valami ragály pusztított a kastélyban. Rémülten elfutott a Moutier-apátságba és kérte, hogy vizsgálják meg, nem beteg-e maga is, de ehelyett az apát úr mindenféle kérdést tett fel neki, és végül megígértette, hogy soha nem említi sehol, hogy Montguerlhe-ben dolgozott. No, ebb l a n azonnal tudta, hogy valami rettenetes dolog történt, és mivel nem akart belekeveredni, még azt is kijelentette, hogy semmit nem tud arról, miféle tevékenységet folytattak a kastély vendégei. Ez a n a dédanyám volt. Kis id elteltével elterjedt mindenütt a hír, hogy egy különös járvány mindenkit elpusztított, és Montguerlhe falai hosszú hónapokon keresztül az arany után reménytelenül kutatók lépteit visszhangozták. A következ évben, amikor új intéz érkezett, a dédanyám megint elszerz dött a kastélyhoz, és felt nés nélkül ködésbe hozta a falakban lév szerkezeteket. Hosszú kutatás után végül fedezte fel a kincseket. Tudod, Philippus, minden legendának van valami valóságalapja. De ez az arany, akárcsak


290

a farkasok, a hegyhez tartozik. Biztosítani tudsz-e engem arról, hogy a te világodban fontosabb szerepet fogok betölteni, mint itt az enyémben? – Az arany nem jó semmire, ha nem költik el! – jelentette ki Philippus, hogy megkerülje a kérdést. – Itt, amit csak kívánok, mindenem megvan. Nagy üresség volt bennem, miel tt találkoztam volna veled, de ha elmész, a gyermek eltünteti majd a hiányodat. – Még két hónapom van, hogy meggy zzelek, mert akármit is mondasz Loraline de Chazeron – a lány arca megrándult –, én azt hiszem, hogy ami neked továbbra is hiányozni fog, és a gyerekednek is, az a név! És tudod, a gyereked apjának a neve az, amit neked is, neki is adni tudok. Szegény vagyok, igaz, de nálad annyival gazdagabb, hogy van nevem és címem. Az irántad érzett szerelmem az én szememben nagyobb érték, mint az összes hamis okoskodás, amivel próbálod elkerülni, hogy szembe kelljen nézned a kinti világgal. Philippus egy pillanatig azt hitte, hogy Loraline sírva fakad, de nem történt semmi. A lány tekintete el ször megkeményedett, de azután engedett a feszültsége, és elmosolyodott. – Legyen – mondta. – Van két holdtölténk, neked is, nekem is, hogy döntsünk a sorsunkról. Akkor Stelphar elkísér a városkapuhoz, te hazamész, és elrendezed az ügyeidet. Utána visszajössz, segítesz nekem világra hozni a gyermeket, s ha mindez megtörtént, majd beszélünk róla. Lesz id nk tehát, hogy szenvedéseinkr l, magányunkról elgondolkodjunk. Akkor úgy tudunk majd választani, hogy kés bb meg ne bánjuk. Megfelel így neked, Philippus? – Igen, így megfelel. Loraline, néhány érmet szétgurítva, lábujjhegyen odament hozzá, s az ajkát csókra kínálva, fölé hajolt. Philippus megbolondult a lány vad pézsmaillatától, átölelte, és magára húzta.

291

Mireille Calmel

Az érmék szétcsúsztak alattuk, s k egymásba fonódva nekigurultak egy korsónak, amely feld lt, és rájuk döntötte ragyogó tartalmát. Sokáig így maradtak az aranyba keveredve és lezárva az ismeretlent l való félelmet, mely válaszút elé állította ket, s csak nevettek, mint a bolondok. – Szeretetlek, Loraline – mondta végül Philippus, és megrázta hosszú haját, melybe beleakadt mindenféle aprópénz. – Én is szeretlek. Csak ne felejts el sosem! Messze t lük, egy Saint-Rémy-de-Provence nev kisvárosban, Michel de Nostre-Damus barátja horoszkópját tanulmányozta, s idegesen harapdálta az ajkát. Már hónapok óta hiába kezdte el újra és újra a fejtést, mindig ugyanaz a kép bukkant a szeme elé: egy lángoló erd ben látta t, üvölt farkasok között.

Tizenhatodik

– Beszélj nekem anyádtól… – kérte Philippus. Hirtelen rádöbbent, hogy volt ennek a barlangnak a lelke, s az oka annak, hogy Loraline ilyen er sen ragaszkodik ehhez a helyhez. Az öt hónap folyamán egyszer sem próbált bármit is megtudni Isabeau-ról, de most hirtelen nagyon fontosnak érezte. – Ahogy n ttem, mindig másnak és másnak láttam t – kezdte Loraline. – A testi érintéseire nemigen emlékszem, mert azt csak kés bb ismertem meg, ugyanis nem szoptatott, hanem egy farkas, egy farkas, amelynek éppen kicsinyei voltak. Tény, hogy Cythar és köztem csak néhány óra különbség van, talán ezért is vagyunk ilyen közel egymáshoz. Velem együtt, mellettem n tt fel. Abban az id ben az anyám sokat sírt. Vannak lopva megfigyelt képeim egy zilált n l, aki összekuporodva egész napokat tölt el azzal, hogy mosakszik, hogy mohával dörzsöli, kaparja a testét. Néha már vérezni is kezdett. Velem a nagyanya foglalkozott. Velünk élt, és én az két karjában sokkal több melegséget ismertem meg és éltem át, mint az anyáméban. De aztán az anyám lassanként elkezdett beszélni hozzám, a leggyakrabban keményen, bár az volt az érzésem, hogy végre tudatára ébredt a létezésemnek. Együtt jártuk az erd t, gyógyfüveket, gombát szedtünk vele és nagyanyával. Figyelmezte-

293

Mireille Calmel

tett, ha valamelyik mérgez volt. Ha felsebeztem magam, és sírtam, odaugrott hozzám. Ha csak egy felületes sérülés volt, akkor eltolt magától, és kinevetett. Azt mondta, meg kell tanulnom szó nélkül szenvedni. Emlékszem, egyszer, talán négy-öt éves lehettem, úgy botlottam bele egy s szederbokorba, hogy a lábam eltörött. Hallotta, hogy ordítok. Nem tudtam felállni. Anyám holtsápadt lett. Kezét az arcára szorítva többször is körbejárt, aztán megállt, a karjába vett, és elvitt a barlangba. Azt hiszem, ekkor változott meg. Én abbahagytam a sírást. A nyakába kapaszkodtam, és hallottam a szíve dobogását. Nagyanya nem volt a barlangban. Anyám vett kezelésbe. Nem beszélt. Fájt, amikor az elmozdult csontot visszarántotta a helyére, de mégis szinte álomba ringatott, olyan gyöngéd és szelíd volt hozzám. Nem sírtam. – Jól van, kislányom, bátor voltál – mondta, és szomorúan elmosolyodott. El ször hívott lányának. Még túl kicsi voltam ahhoz, hogy megérthessem, mi zajlik benne, és milyen élete volt. Az én világom a barlangra korlátozódott. Semmit nem tudtam arról, hogy mi van odakint, arról meg végképp semmit, hogy vannak más emberek és más életformák. Valami mégis megváltozott. Anyám lassanként már nem tolt el magától, ha felmásztam az ölébe, vagy ha megfogtam a kezét. Ez fokozatosan történt. Azt hiszem, néhány hónap alatt meghódítottam t. Többet mosolygott, s t néha a nagyanyával hangosan nevettek is. Egy nap utána mentem egy helyiségbe annak ellenére, hogy el leg megtiltotta. Dermeszt volt, amit láttam. Amint beléptem, ordítani kezdtem. Életemben el ször láttam holttestet. Egy kisfiú volt, iszonyúan szétmarcangolták. Anyám egy bucka mögül lépett el , késsel a kezében. A kés véres volt. Hátrálni kezdtem, és nekimentem a nagyanyának. Erre megint ordítani


294

kezdtem, de a nagyanya hangja és ölelése lecsendesített. Anyám letette a kést a hulla mellé az asztalra, és odajött hozzám. – Ezt a hegyen találtam – mondta. – De nem a farkasok tépték szét, Loraline, és nem is én. Többet nem kóborolhatsz egyedül az erd ben, érted? Van egy pokolfajzat odafönt, egy gonosz ember. ölte meg és szaggatta szét ezt a fiúcskát. Ha rájön, hogy létezel, téged is megöl. Most gyere, nem szabad félned a haláltól, a halál olyan tudnivalókra is megtanít, amelyekkel csillapítani lehet az él k baját… Véres kezébe fogta a kezemet, és magával húzott. Aztán fogta a kést, és felnyitotta a halott mellét. S ahogy folytatta és egymás után emelte ki a szétmarcangolt testb l a különféle szerveket, hátrább húzódtam ugyan egy kicsit, de már nem féltem. Anyám hol meglep dött, hol el volt ragadtatva attól, amit felfedezett. Kés bb elaludtam az egyik sarokban. Amikor felébredtem, a szalmazsákomon találtam magam. Anyám a nagyanya vállára borulva zokogott. – Megfizet érte, Isabeau, hidd el nekem. François de Chazeron megfizet még mindezért. Akkor hallottam el ször ezt a nevet, és azonnal tudtam, hogy ez , a szörnyeteg abból a fenti világból. De sose gondoltam akkor, hogy az apám is. Anyám hosszú napokat töltött el a holttesttel, a felfedezéseit leírta egy pergamenre, vázlatokat is mellékelt hozzájuk. Láttam már hasonló dolgokat bizonyos kenderkóccal egymáshoz f zött jegyzetlapokon is. Anyám az els lapra egy farkast rajzolt. Nagyanya elmagyarázta, hogy Cythar anyja volt az els , akit anyám így felnyitott és megvizsgált. Mivel gyógyítani akarta a beteg és sebesült állatokat, meg akarta érteni a felépítésüket. Ennek a tudásának köszönheti azt is, hogy rendbe tudta hozni a lábamat. Nagyon büszke voltam rá. Egyébként a következ

295

Mireille Calmel

években a virágokról, növényekr l is készített vázlatokat, és ezekb l mindenféle ken csöt, balzsamot, gyógyszerkeveréket készített. Egy nap nagyanya elhozta Albérie nénémet. Anyám és hosszan összeölelkeztek. Aztán halk beszélgetésbe kezdtek, de én többször hallottam François de Chazeron nevét. Aztán Albérie néném azt mondta, hogy t Huc de la Faye megvédte. Ez megnyugtatott. Ha van valaki, aki szembe tud szállni a szörnyeteggel, akkor én sem kockáztatok sokat… Albérie néném ett l kezdve gyakran eljött, anyám többet nevetett, néha már önszántából is magához ölelt, s önfeledten játszott velem és a farkasokkal. Ilyenkor Albérie néném komoran, szigorúan nézte. Aztán a nagyanya meghalt, és anyám elzárta a halotti szobát. Sokáig siratták, és Albérie. Én nem. „Te nem félhetsz a haláltól” – mondta korábban az anyám, ezért hát nem féltem. A fájdalom akkor jelentkezik, amikor felfogjuk a hiányt, de nekem az akkor még semmit sem jelentett. Amikor hiányozni kezdett nagyanya, megkérdeztem, mikor fog visszajönni. Albérie néném csak néhány hónap múlva magyarázta el, hogy is van ez. Én akkor kezdtem el kínlódni. Ekkoriban anyám megint megváltozott. Albérie néném mindig sírt, amikor eljött hozzánk, és kék karikák keletkeztek a szeme körül. Egy nap megkérdeztem t le, hogy csak nem a fenti szörnyeteg okoz-e fájdalmakat neki is. Erre elsötétült a tekintete, rám parancsolt, hogy emeljem fel a nyakamról a hajamat, majd rátette a tenyerét arra a sz rcsomóra, amely ott tt, és miel tt válaszolt volna, csúnyán vihogni kezdett: – A szörnyeteg bennem van, Loraline, és bennünk! Én otthagytam t, és el akartam bújni. Anyám felemelte a hangját, és rákiáltott a húgára: – Soha, érted? A gyerek el tt soha!


296

– Egy nap amúgy is meg kell tudnia, hogy kicsoda is ! – válaszolta Albérie néném. Én befogtam a fülem. Hirtelen félni kezdtem, anélkül hogy meg tudtam volna magyarázni, miért, mintha megéreztem volna valami rettenetes dolgot, közben Cythar is közbelépett, morogva, sz kölve anyám és Albérie néném közé állt. k elhallgattak, és mindketten felém fordultak, én meg rémülten álltam, alig rejtett el a szikla, amely mögött menedéket kerestem. Anyám odajött hozzám, és levette a kezemet a fülemr l. – Albérie nénéd különleges lény – suttogta –, de soha nem fog téged bántani. És ekkoriban jelent meg el ször Stelphar. Anyám azt mondta, hogy telihold idején mindig el fog jönni, vigyáz ránk, s hála neki, nem kell többé soha semmit l félnünk. Aztán múlt az id , anyám továbbra is kutatta a természet titkait, mintha az élete függne t le. Minden idejét és energiáját ennek szentelte. Megtudtam, hogy más hullákat is talált a hegyen, de többet egyet se hozott el a barlangba. Az ilyen hátborzongató események után mindig behúzódott a sziklaodújába, és megtiltotta, hogy odamenjek. Hallottam, hogy sír, néha kiabált is, amikor lidérces álmai voltak. Végül azt is megtudtam, hogy az a fenti szörnyeteg vele is rosszat tett, vele és Benoît-val, akil sokat beszélgetett Albérie-vel. A legutóbbi id kben nagyon különösen viselkedett. Azt hiszem, érezte, hogy meg fog halni. Félrehúzódott, és igaz, nem küldött el engem, ha utána mentem, de el bb-utóbb valami tennivalójára hivatkozva mégiscsak otthagyott. Aztán egy reggel, miel tt meghalt, volt az a rettenetes mondata. Azt mondta: „A családunkat Vollore és Montguerlhe ura üldözte el, akasztatta fel a v legényemet. François de Chazeron egy szörnyeteg! Elvette az életünket és legf képpen a tiedet. Pedig te vagy az egyetlen örököse!” Az életem felbillent, vagy kibillent az

297

Mireille Calmel

egyensúlyából, amikor megtudtam, hogy az a fenti szörnyeteg az apám, s ez épp akkor történt, amikor elvesztettem az anyámat. Philippus magához ölelte, de aztán, Loraline kereked hasával nem tör dve, megint szeretkeztek, kétségbeesetten, szenvedélyesen. Odakint az áprilisi szél már az els rügyeket bontogatta, és a langyos tavaszi id ben nyíló vadvirágoktól volt illatos a leve. Mintha nem is lett volna tél, élettel teltek meg a mez k és az erd k. És egy teliholdas éjszakán megjelent a barlangban Stelphar. Philippus lázadozni akart, de Loraline nem engedte. Pedig irtózott itt hagyni ebben az állapotában. – Albérie néném vigyázni fog rám. Gyere vissza júniusban. Együtt hozzuk világra a gyermeket. Most menj! Hosszan megcsókolták egymást, de Loraline nem kísérte el ket a föld alatti járatokban. Stelphar ment elöl, és Cythar zárta a sort. Közöttük ballagott Philippus, és úgy érezte, hogy minden lépéssel egyre távolodik az életét l. Egy kis templomban az oltár mögött bukkantak a felszínre. Együtt léptek ki a kapuján. Philippus nem akarta elfelejteni, ezért jó néhányszor elmondta magában a templom nevét, amit az oromzatáról leolvasott: Saint-Jehan-du-Passet. Egy kis dombon állt. A telihold fényénél Philippus meglátott egy szamarat, amely egy fához kötözve várakozott, két oldalán egy-egy b rtarisznya lógott: az egyikben elemózsia, a másikban arany volt. Ekkor Philippus a farkas felé fordult, és egyenesen a szemébe nézve mondta: – Nem hiszek a farkasemberekben, Stelphar, ugyanakkor tudom, hogy ki vagy. Csak a halál akadályozhat meg abban, hogy visszajöjjek az asszonyomért és a gyerekemért. Azzal leakasztotta a páros tarisznyát a szamárról, és az érzéketlenül álló farkas lábai elé dobta.


298

– Ma este én vagyok a legszegényebb zarándok a te hibádból, és ezen a világ minden aranya se tudna segíteni. Nemsokára látjuk egymást. Felpattant a szamárra, sarkával megszorította az oldalát, és vissza se nézve elment. Csak Cythar üvöltése kísérte. A farkas is sírt, akárcsak . Philippus falta a távolságot. Fájt nagyon a lába, mire este lefekhetett. Mivel pénze nem volt, kerülte a fogadókat, inkább menhelyekre kopogtatott be, és mindig Compostelle-be igyekzarándoknak mondta magát. Hosszúra n tt haja és szakálla miatt egy kissé hibbant remetének tartották, akit l a keresztényi szeretet nem tagadhat meg semmit. Mihamarabb Svájcban akart lenni a családjánál. Nem tudta, hogy apját értesítették-e az elt nésér l. Hirtelen tör dni kezdett apja nyugtalanságával, aggódni kezdett az egészségéért, igen, miatta aggódott, csak hogy ne aggódjon Loraline miatt. Elhatározta, hogy mindent el készít az otthoni letelepedéshez, s berendez egy olyan kis fészket, amelyben a gyereke boldogságban n het fel. Ez a bizonyosság elkergette a búskomorságát, t átmenetileg még boldoggá is tette, pedig reggelente, amikor felébredt, csak a semmibe kapaszkodhatott, miközben érzékeit még beborították a közeli múlt buja emlékei. Isabeau reszketett. Tet l talpig. Kis szünetekkel. Egymást követ , idegesít és ellen rizhetetlen remegések voltak ezek. Pedig felkészült, Jacques távozása óta számolta a napokat, s rohant, ha meglátta lovas küldönceit. La Palice úr a leveleiben sokat mesélt neki az udvarról és a királyról, akihez közel állt, leírta az egész körutazást, elmondta, milyen volt a király találkozása feleségével és édesanyjával, és mesélt Marseille-r l, ahol eltöltöttek egypár napot, s ahol egy

299

Mireille Calmel

nagy narancsháború fogadta ket, amelyben Ferenc király és az udvar lelkesen részt vett. Aztán meglátogatták a gályaflottát, és megcsodáltak egy furcsa egyszarvú állatot, amelynek a hátán a tekn sbékákéhoz hasonló vaskos páncél feszül, és ezt az állatot „rinocérosznak” nevezték. Az állat csak átutazóban volt Marseille-ben, Rómába vitték, ahol a pápának kívánta bemutatni a portugál király, Manuel… Isabeau szinte itta a bet ket. Barátn inek is felolvasott a levelekb l, de pirulva kihagyta azokat a részeket, amelyekben Jacques t magasztalta. Vagy amikor arról írt, mennyire vágyódik utána, s hogy jobban, mint bárki után is valaha. Isabeau érezte, hogy napról napra jobban köt dik hozzá, de azért a legjobb tudása szerint végezte a munkáját Rudégonde nagy megelégedésére. Közben aggódott a barátai miatt, nehogy elveszítse ket, hiszen az szeretetük menedéket és biztonságot jelentett a számára. Ebben a szeret légkörben egyébként teljesen felszabadult, olyannyira, hogy felmondta a Nostre-Dame-ban kapott szobáját, és a Lingerie utcában, a fehérnem -készít m hely közelében bérelt egy kis lakást. Bertille a szolgálatában maradt, és Isabeau ezért meg tudta t fizetni. Végül is a bérén kívül ott volt a Montguerlhe-b l hozott arany, amely tekintélyes hozamot eredményezett – egyébként, amióta La Palice megszerezte a kivételes királyi engedélyt, hogy mint hivatásos fehérnem készít dolgozhasson, mindenkinek azt mondta, hogy ez a vagyon özvegyi örökség. Mivel mindenütt rokonszenvet keltett, senki sem gondolta volna, hogy e tiszteletre méltó asszony tizenöt éven keresztül a vadonban, farkasok között élt. És egy nap teljes er vel kivágódott a bolt ajtaja, berobogott rajta a tavaszi szél, és az ajtónyílásban ott állt jókedv en Jacques de Chabannes. Isabeau azt hitte, elájul. Szabályszer mély meghajlással üdvözölte, de Jacques levette a keszty jét,


300

és felsegítette t. Aztán a tenyere fölé hajolva, de tüzes tekintetét rászegezve suttogta: – A hiány hosszú és mély sebet ejtett rajtam, édes asszonyom. Már az élet is elhagyott. De nem tudtam tovább halódni. Ezért itt vagyok. Isabeau alig tudta megállni, hogy ne boruljon a nyakába, de mivel beköszöntött a jó id , a boltban egyre rendszeresebben jelentkeztek a megrendel k, és ezúttal is két dáma volt jelen. La Palice udvariasan köszöntötte ket. Isabeau-t bosszantotta, hogy Jacques nem csak vele foglalkozik, és büszkeségében kicsit sértve érezte magát. Lehet, hogy ezek a dámák is a szeret i voltak? És nem lesz-e hozzájuk hasonló, ha kimutatja, mennyire szered? Ezek a dámák férjnél vannak, de ma minden valamirevaló dámának van szeret je, és egész Párizs tudja, milyen forróvér maga a király is, aki a legvadabb kicsapongások fölött is szemet huny, csak hogy a sajátjait igazolva lássa. Isabeau özvegy volt, ezért bizonyos tisztelet övezte, és ez neki sokkal inkább kijárt, mint Rudégonde-nak, pedig t igazán becsülték az udvaroncok, s t a megrendel i voltak. De mi lesz vele, Isabeau-val, ha meggyengül a pozíciója, ha megint elhagyják? Amikor egy másnapi randevú ígéretével hazaért, eszébe jutottak a közös emlékek, és ezek elnyomták a kérdéseket és kétségeket. Bertille megmasszírozta a hátát, miközben Isabeau citrom- és csomborfüves meleg fürd vel próbálta megszüntetni bels remegését. – Ami engem illet, én attól tartok, hogy te félsz, Isa – jelentette ki a törpe asszony, aki már régóta mindent tudott Isabeau múltjáról. – Holnap az ágyában fogsz heverni mellette, és ett l megijedtél, mert nem tudod, milyen hatással lesznek rád a simogatásai. Pedig a szerelemt l nem kell félni! És szeret, lát-

301

Mireille Calmel

tam a szemében. Ráadásul Lilvia látta a jöv det a hamuban! Boldog leszel vele, amíg a halál el nem választ t le! – Hát persze, Bertille. És mikor ér ide, hogy elvegye t lem a férfit, akit szeretek? – Azt Lilvia nem tudja, de látta, hogy mellette fogsz megöregedni. Ebbe bele lehet nyugodni, nem? Egy nap mind elmegyünk Vele, Isa. De nem felejthetünk el élni azért, mert félünk a haláltól, vagy mert attól félünk, hogy elragadja azt, akit szeretünk. Ez ostobaság, és te nem vagy ostoba! – Igazad van, Bertille, nagyon igazad van. És olyan figyelmes, olyan el zékeny… – Hát akkor meg ne bújócskázz vele. Bertille már épp el kapta a törülköz t, hogy szárazra törölje, amikor kopogtak a bejárati ajtón. – Ki lehet az ilyenkor? – kérdezte Bertille, és kettesével vette a földszintre vezet lépcs ket. Isabeau karján apró vízcseppek csorogtak, s most már maga fejezte be a törülközést. Amire készen lett, Bertille már vissza is tért. Futott, nagyon izgatott volt, a kezét tördelte. – Jön a gyerek – nyögte. – Jön a gyerek, mennem kell. Lilvia vár. Isabeau heves szívdobogást kapott, és elfogta a félelem. Lilvia szülni fog! – Segíts öltözni! – mondta aztán örömmel. – Elkísérlek. Néhány perccel kés bb együtt rohantak végig a Lingerie utcán, és a Csodák Kertjébe siettek. A templom alatti helyiségben Mumussal találkoztak, aki a falat támasztotta, és a körmét rágat idegesen. Isabeau egész éjjel Lilvia mellett volt, segített neki, minden tudását bevetette, hogy masszírozással és különféle balzsamokkal, amelyeket már korábban él készített erre az alkalomra, enyhítsen a fájdalmain. Bertille végig fogta a cigány-


302

lány kezét, és együtt szenvedett vele. Szinte együtt szültek. És amikor a gyermek felsírt, a két anya gyöngéden összeölelkezett. Pufók, bozontos hajú kisfiú volt, normális súlyú. Teljes egyetértésben a François-Constant nevet adták neki. Amikor Mumus végre beléphetett a helyiségbe, ahonnan hosszú id n keresztül csak fájdalmas kiáltásokat lehetett hallani, sírva fakadt. És Isabeau fájó szívvel gondolt arra, hogy mennyire hiányzott neki éppen ez pillanat, amikor az apa el ször veszi karjába boldogan a gyermekét. Reggel magukra hagyta ket, s megígérte, hogy másnap, a kicsi keresztel jére visszatér, hiszen lesz a keresztanya. Ez a nap nagy hatással volt rá. A kisgyermek születése az utolsó félelmeit és kétségeit is eloszlatta. Még van ideje mindent újra kezdeni. Mindent. Az anyaságot is. Amikor 1516. április 16-án este megérkezett Jacques de Chabannes gyaloghintója a kapu elé, Isabeau felöltözve, frissen, illatosan várta. Jacques szenvedélyesen megcsókolta, és Isabeau hasonló hévvel viszonozta. – Hiányzott nekem, uram – mondta, még az ajkától szinte el sem szakadva. – Szeretem, Isabeau – sóhajtotta válaszul a férfi. Gyengéden magához ölelte, és Isabeau a hasán érezte, hogy a vágya mennyire követel . – Ugye emlékszik még – súgta Jacques fülébe – az utolsó beszélgetésünkre… miel tt elutazott? – Emlékszem… – Azt hiszem, soha nem álltam ennyire készen… – Bizonyos benne? Addig várok, ameddig kívánja! – Küldje el a hintót, uram, nálam senki nem fog zavarni minket. Jacques kicsit eltolta magától, figyelmesen nézte a moso-

303

Mireille Calmel

lyát, látta az elszántságát, aztán néhány pillanatra kiment, hogy elküldje a hintót. Amikor visszajött, Isabeau bezárta mögötte a kaput. – Most már a rabom lett, kedves uram – mondta játékosan. – Ne vessen az Isten soha ennél rettenetesebb tömlöcbe! – mondta La Palice, és ismét magához szorította. – Hiszen maga reszket. – Ezt az utolsó akadályt magának kell legy znie… – Úgy szeretem, hogy le fogok gy zni minden ellenséget, aki és ami akadályozni próbálja, hogy boldog legyen. – Akkor most tanítson meg újra a szerelemre – suttogta Isabeau. Jacques nem válaszolt, a szájával már a ruhája nyakkivágásában kóborolt, s gyakorlott ujjai oly ügyesen nyitogatták ruhaderekának kapcsait, hogy szinte észre sem vette, hogy engednek szorításukból. Egy perc múlva meztelenül állt a függönyökön át behatoló sz rt fényben. Jacques tekintetéb l arra következtetett, hogy csinos, talán szép is lehet. A férfi a karjába vette, és így vitte fel az emeletre, a hálószobájába, és úgy érezte, hogy újjászületett, mintha Isabeau soha nem is létezett volna, csak létezik, Isa, aki teljesen új lény. Isabelle, aki valóban és véglegesen szép. 1516 májusában Philippus megérkezett Svájcba. Senki nem nyugtalankodott azon, hogy hol volt a tél folyamán, hiszen az Alpok mindkét oldalán nagyon szigorú volt a tél. Most végre mindent megtudott, amir l eddig nem értesülhetett: I. Ferenc, Franciaország királya a konfliktusokat lezárva aláírta Svájccal a semlegességi szerz dést, egyben megpecsételték a kereskedelmi egyezményt is, és azt is megtudta, hogy sok volt télen a beteg, s hogy örültek odahaza az el léptetésének. Philippus is mesélt különféle utazásairól, és boldog volt, hogy végre egy


304

igazi házba érkezett, ahol ég a t z a kandallóban, s a valódi konyhában apja szolgálója készíti az ebédet. Aztán mesélt Róla is, azt mondta, hogy egy thiers-i fegyverkovács és egy mosón lánya, a legszebb és legszeretetreméltóbb n a világon, és olyan szerelmes lett belé, hogy el akarta venni feleségül, de addig-addig gy zködte t a szerelmér l, amíg odáig merészkedett, hogy szégyenletes módon megbecstelenítette. Az apja arca itt összerándult. – És miért nem hoztad magaddal? – kérdezte. – Jó kezekben hagytam, az övéinél, amíg itthon elrendezem az ügyeimet, és maguknak is elmondom, apám, a hírt. Ugyanis már terhes, és nem akarta kockáztatni, hogy elvetél egy ilyen hosszú úton. Amint lehet, visszamegyek, és ott fogom elvenni feleségül. – És mennyi a hozománya? – kérdezte az apa. Philippus sóhajtott, és az orra szinte a tányérjába lógott, olyan mélyen lehajtotta a fejét. – Sajnos árva, és nagyon szegény. Egyetlen hozománya a gyermek, de én elfogadom így, és nem akarok mást. Az apa sóhajtva beletör dött, és rámosolygott a fiára. Nem ilyen házasságot képzelt neki, de hát becsületes, nagylelk férfi volt, és tudta, hogy semmi nem ér annyit, mint az szinte és kölcsönös szerelem. Der s hangulatban fejezték be az étkezést, és Philippus hamar elfelejtette, hogy hazudott. A lényeg, hogy szeretik egymást, forrón, szenvedélyesen. – De miért nem vetted felségül, miel tt hazajöttél? – kérdezte kés bb az apja egy pohárka lik r mellett. – oly nemes lélek, apám. Kívánta a maga beleegyezését, félt, hogy haragudni fog, hogy bosszúságot okoz, és vállalta, hogy dacol az emberek tekintetével az én tanúk el tt tett ígéretem ellenében…

305

Mireille Calmel

– Ez is egy érv, elismerem. De ha más ígéreteid is vannak, tudd, hogy hajlandó vagyok azt is megérteni. Philippus nyelt egyet. Az apja cinkosan rákacsintott. De azért kijelentette: – Ez az egyetlen, akir l tudok. – Akkor maradjunk ennyiben. Csak tudd, hogy nem veszem le rólad áldásomat, ha más bevallanivalód is van. Jó éjszakát, fiam. – Jó éjszakát, apám. Philippus egyedül maradt az elhatározásaival. Tudta, hogy apjában megbízhat, de Loraline titka Loraline-ra tartozott. Philippus nem szégyellte, ki , err l nem volt szó, csak meggy dése volt, hogy jobb lehet Loraline élete, ha soha senki nem tud meg semmit a múltjáról. Ezen az éjszakán rosszul aludt. Az ágya puha volt, kényelmes és meleg. Két év óta err l álmodozott: vastag gyapjúból készült matrac, gyermekkori illatokat idéz ágynem , a város szaga, a kutya ritmusos szuszogása. Valóban, még a kutya is micsoda örömteli ugrándozásokkal fogadta… Hírtelen rájött, hogy mindez már túl puha, túl kellemes. Teste hozzászokott a rögtönzött szalmazsákhoz és a Loraline b réb l áradó szárított gyógyfüvek illatához. Százszor is megfordult a túlságosan is puha ágyban, amíg végül egy takaróba burkolózva a földön aludt el, homlokát az öreg kutya két mells lába közé fektetve – mert a kutya semmiképp nem akart megválni t le. Egy hónap alatt sokféle tennivalót elintézett. Orvos apja átadta neki a klientúrájának egy részét, hogy nevet adjon neki. Ezzel jelezte fia hozzáértését és azt is, hogy érdemes a bizalomra. Philippus tudta, hogy ez nem elég, hogy kés bb önállósítani kell magát, s eleinte nem lesz sok páciense, de azt is tudta, hogy nagy szerencséje van az apjával, aki ismert, megbecsült


306

és sokra tartott ember. Hosszú keresgélés után talált egy kényelmes házat a szomszédos Villachban, és boldog volt, mert kölcsönt is kapott a berendezkedéshez. Mégis, ahogy egyre közelebb ért a célhoz, egyre rosszabbul aludt. A sok ember és a zaj miatt gyakran fájt a feje, a betegek locsogása fárasztotta. Észre se vette, de rászokott, hogy amint tehette, elmenekült a környez erd kbe, ott aztán minden kis neszre felfigyelt, s titokban azt remélte, hogy egyszer szemt l szembe találja magát egy farkassal. Éjszakánként, ha farkasüvöltést hallott a nyitott ablakon át, hallgatózni kezdett, és kisietett a szabadba, hogy teli tüd vel magába szívhassa az éjszaka vad illatait. Hiába próbálta ész érvekkel meggy zni magát arról, hogy jól érzi magát, nem tagadhatta le, hogy kitörölhetetlen nyomokat hagyott benne az az öt hónap, amit a barlang magányában töltött. Gyötr dve elképzelte, mi lenne, ha Loraline mellette lenne hirtelen, ha vele lakna, hogyan keresné reménytelenül és kétségbeesetten a farkasok szabályos szuszogását, a csend himnuszának hangjait a város ricsajában. „Egy id múlva hozzászokna, elfelejtené ket…” – próbálta minden erejével meggy zni magát. Elszántan becsukta az ablakot, és kényelmesen elhelyezkedett az ágyában. De ahogy múltak a napok, egyre jobban vágyakozott az után, amit eldobott magától. Elképzelte az asszonyt, az asszonyát, amint egy szalonban ül uzsonna mellett, és az asszonyokkal beszélget, és szinte látta, hogy sovány, hogy fénytelen tekintete messze réved, s bánja mindazt, ami idejuttatta. Minden egyre bizonytalanabbá vált. De amikor rendbe tette az életét annyira, hogy elkezdhetett volna egy új életet Loraline-nal, mégis útnak indult er s elhatározással, de azzal a titkos vággyal, hogy Loraline mégsem akar Svájcba jönni, s

307

Mireille Calmel

meg tudja t gy zni majd, hogy maradjon ott. Odalenn. Mellette. Még akkor is, ha mindketten tudják, hogy ott egyikük sem lesz a saját helyén.

Tizenhetedik

– Chazeron tegnap este visszajött Montguerlhe-be, mert aggódott a felesége miatt, akit mostanáig magára hagyott. Nemsokára megérkezik a gyerek, Loraline, cselekednünk kell. Mégpedig most – mondta Albérie, és öklével az asztalra csapott. – Én már nagyon kövér vagyok, nem tudom, oda tudok-e még… – hazudott Loraline, pedig tudta, hogy a nénje nem hisz el mindent. – Ez az utolsó lehet séged, hogy megbosszuld anyádat. Az az orvos nemsokára visszajön, megígérte neked, és tartani fogja a szavát. Látom, hogy nagyon sóvárogsz utána. Tény, hogy amióta Philippus elment, Loraline sokszor el sem hitte, hogy nincs vele. Ha Cythar a fülét hegyezte, akaratlanul is leste a lépteit, és is hallgatózott. Kerek hasát úgy simogatta, mint él ígéretet. De sürgette az id . Annál is inkább, mert a tél végén két farkas meghalt. A hideg és a hiányos táplálkozás az utolsó erejüket is felemésztette. Loraline tudta, hogy Philippusnak igaza van. Cythar se fog örökké élni. Az a farkasfalka, amellyel együtt élt, ismerte t, de mi lesz akkor, amikor a többiek majd újra megnövelik a falkát, ha a három stény párosodni fog? Loraline attól félt, hogy a gyermeke nem lenne biztonságban. És ráadásul ott volt a nyilvánvaló kérdés: ilyen életet kíván-e a kicsinek, aki nemsokára a világra jön? Vagy inkább olyat, amilyenr l anyja és a nagyanya álmodozott?

309

Mireille Calmel

– Azt akarja, hogy elmenjek vele. – A doktor nemes, szinte lelek. Igazad van, ha vele mész. Itt az ideje, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek, Loraline. Jogod van a boldogsághoz és a gyermekhez is, akit a szíved alatt hordasz. De ameddig a testedben ringatod, gondolnod kell anyádra, az elvetélt bosszújára és azokra a gyerekekre, akiket François de Chazeron továbbra is fel fog áldozni, azt remélve, hogy megtalálja a bölcsek kövét. Bántani fog a lelkiismeret, elhervaszt, megvénít. Nem lehet felh tlen az életed, ha továbbra is létezik. Tudom, hogy igazam van. Kártékony és gonosz. Végezni kell vele. Csak azután lehetsz igazán szabad. Loraline elfordította a tekintetét. Igen, mindezt tudta. De vajon Philippus megértheti-e és szeretheti-e továbbra is, ha elmegy a legvégs kig? – Eddig is szeretett mindezek ellenére, azután még jobban fog szeretni, mert nem árultad el az emlékeidet – biztosította t Albérie, mintha olvasott volna a gondolataiban. – Antoinette nem akar visszamenni Vollore-ba, nem akar ott szülni. Azt hiszem, még van egy hete, vagy tán kevesebb, ha arra gondolok, hogy mindjárt telihold lesz. Étienne testvér azt tanácsolta, hogy most már feküdjön addig, és François dühöngése ellenére Antoinette nagyon határozottan úgy döntött, hogy itt marad Montguerlhe-ben, és itt hozza világra a fiát. Nincs sok id nk, Loraline. Beadsz François-nak két adagot. Egy nem lesz elég, mert a korábbiak már ellenállóvá tették. Az els kimeríti, a második könyörtelenül végez vele. Maximum egy nap alatt. Antoinette megszüli a gyerekét, visszamegy oda, ahonnan jött, a mi földünkre pedig visszatér a der . Mindenki békében és boldogságban élhet. Te is elmész a te embereddel, akit szeretsz, és aki a legjobb apja lesz a gyerekednek. – És veled, Albérie néném, veled mi lesz? – Én békében fogok élni. Megszabadulok ett l a titoktól,


310

ami rám nehezedik, te szabadon, mindenki el tt meglátogathatsz engem… Becsületes neved lesz, és senki nem mondhat rosszat rólad. Huc és én boldogok leszünk. Nem lesz leszármazottunk, de jobb lesz ez így. – Miért mondod ezt? Hiszen jó anya lennél… Albérie néhány pillanatig tétovázott, aztán elhatározta magát: – Anyád sose akarta, hogy megtudd az igazságot, minden bizonnyal meg akart óvni, de én nemigen hiszem, hogy te még nem jöttél rá… Ha elmész, vigyázok a farkasokra. Albérie megfogta Loraline kérges, meleg kezét. Hirtelen úgy érezte, hogy már nem nyomja a titok súlya, és tudta, hogy vallomásával a düh utolsó morzsáit is a háta mögé hajítja. – Az én ereimben az vérük folyik, Loraline. És minden telihold… – Stelphar – suttogta tágra meredt szemmel Loraline. – Igen, Stelphar. Sajnos és én egyek vagyunk, és én t régóta gy löltem, egészen addig, amíg a férjem el nem feledtette velem. – Tudtam… mindig tudtam, anélkül hogy gondoltam volna rá, méghozzá a szemed miatt, mert hasonlított, olyan különösen hasonlított. És ha elmegyek Montguerlhe-b l, Stelphar nem hagyja el a farkasokat? – k a családom, éppúgy, ahogy te is. Teljesen új életet kezdhetsz. Loraline meghatódott. Eddig áthághatatlan akadályt jelentett számára Cythar és a többiek. Úgy érezte, nem hagyhatja el ket. És most, a titok leleplezése után ez az akadály, mint egy kártyavár, összeomlott. Aztán hírtelen még valami az eszébe jutott: – És azok az embriók, amelyeket anyám rizgetett? Azok a te…

311

Mireille Calmel

– Nem, farkasokkal párosodni éppoly elviselhetetlen gondolat volt a számomra, mint egy férfival szeretkezni. De anyád tudta, hogy ez az átok mekkora súllyal nehezedik a vállamra. Feláldozta magát, mert meg akarta találni a forrást, az átok eredetét: egy minden porcikájában emberasszony, akit teherbe ejt egy farkas telihold idején. Hétszer. Hét alkalommal vetette alá magát, s csak azután mondott le a további kísérletezésr l. Egyik se volt életképes. Mindegyiket felboncolta, s az agyvelejükben kereste, mi adhatna magyarázatot a mi leszármazásunkra, erre a titokzatos mutációra. Abban reménykedett, hogy talál rá valami gyógyírt. De az egyetlen, amit ezekb l a tapasztalatokból szerzett: ez a méreg. Lehet, hogy ez lenne a kulcs? Ez az embriók által kiválasztott anyag nem található meg sem a farkasokban, sem az emberekben, legalábbis azokban az emberi lényekben, akiket anyád tanulmányozhatott. Abba is hagyta a kutatást. Már csak azért is, mert megtalálta a tökéletes fegyvert François de Chazeron ellen. Mindketten azt gondoltuk, hogy ha adunk neki ebb l a méregb l, biztosan sikerül megölnünk, de ha lassan adagoljuk, esetleg még egy átalakulásnak is tanúi lehetünk, még ha csak részlegesnek is. Mondjuk, meg változik a sz rállománya vagy a végtagjai: például a kezek és lábak mancsokká alakulnak át. Kellett egy kísérlett nyúl, hogy kipróbáljuk, és megérthessük, mi történik, s ehhez senki nem volt jobb alany, mint . Számomra viszont az egyetlen megoldás, ha nincs gyerekem. Velem ez a korcs fajta megsz nik, és ez így jó. – Nem, nénikém, én folytatni fogom anyám megkezdett munkáját a férjem oldalán. Majd lepárolunk ebb l a méregb l, keresünk más farkasembereseteket a világban, és meg fogunk menteni. Albérie meghatódott unokahúga lázas tekintetét l. – Az emlékeimb l gyógyíts ki inkább, hogy hagyjanak vég-


312

re békén. Nekem ma egyedül ez a fontos. – Hát jó. Akkor ma éjszaka. Odamegyek ma és holnap éjszaka. – Helyes. – És Huc? – Ma reggel elutazott egy hétre. François megbízta valamivel, amit a Bourbonoknál kell elintéznie. Nem mondott róla többet, csak annyit, hogy François-nak szüksége van egy megbízható hírviv re. Szóval ezúttal nem fog bennünket zavarni. Amire visszajön, mi már befejeztük. Senki nem aludt abban a szobában, amióta François ott kínlódott. Azt fogják gondolni, hogy megint az a gonosz betegség, ami még mindig ott kísért. Utána majd örökre befalazzák azt a szobát. Így születnek a legendák… Lehet, hogy egy nap majd err l fogsz mesélni ennek a kisgyereknek? Albérie ujjai végigsimították Loraline nagy, kerek hasát és rajta a kitapintható kis púpokat. Aztán másra terel dött a szó, egészen addig, hogy mi lesz a gyerek neve, amíg végül Albérie elment, és magára hagyta unokahúgát. Még vacsorát kellett készítenie, és bele kellett keverni a húslevesbe a megfelel menynyiség altatót. Amikor Albérie visszatért a szobájába, könny nek érezte magát. Néhány hónapja idilli kapcsolatban élt a férjével, aki nagyon figyelmes volt hozzá. Huc távol tartotta magát a kastély úrn jét l, és Albérie az ölelkezéseikb l, amelyek már csöppet sem feszélyezték, arra következtetett, hogy az a n már nem is hiányzik neki. Ha François de Chazeron elt nik, Huc de la Faye akkor is az férje marad. Albérie elhatározta, hogy megkíméli Antoinette gyermekét. Ezzel fogja kárpótolni t azért, hogy visszavehette t le Hucöt, a férfit, akit szeret. Abban is reménykedett, csak ezt nem vallotta be magának, hogy az anyaság örökre megszünteti Antoi-

313

Mireille Calmel

nette-ben a Huc utáni sóvárgást. Mert azt tudta, hogy ha Huc de la Faye már nem is szereti Antoinette-et, fordítva ez nem volt igaz. A n vérér l csupa jó hírt kapott, hála Antoine de Colongesnak, aki jó barátságban volt Boussart atyával. Albérie nagyon megkérte a f apátot, hogy ne adjon át olyan híreket, amelyek megzavarhatnák Isabeau friss boldogságát. Hiszen François de Chazeron halála nem marad el, csak késik. Majd ha mindennek vége lesz, akkor elmeséli Isabeau-nak, hogy milyen csodálatos sors vár Loraline-ra. Minden tökéletes lesz. 1516. június 30-án François de Chazeron arra ébredt, hogy egy könyörtelen szörny turkál a hasában, azt hitte, mindjárt kibelezi. Azonnal felismerte a jelenséget, de alig volt ideje az oldalára fordulni, máris hányt, le az ágy mellé, a padlóra. Már épp segítséget akart hívni, de aztán mégis visszatartotta magát. A leg rültebb feltételezések forogtak a fejében. A feje is rettenetesen fájt. Látta magát, amint feljött a lépcs n a szobába, s emlékezett, hogy ásítozott visszatarthatatlanul. El akart köszönni a feleségét l, de Antoinette már aludt. Ágya fejénél, az asztalon még ott volt a tálca, az elfogyasztott vacsora nyomaival. El este a kastély lakói mind nagyon lankadtnak és álmosnak t ntek, és még azon gondolkodott, hogy ugyan minek akar Antoinette ebben az unalmas házban maradni, amikor Huc de la Faye már úgysem érdekl dik iránta. Azt hiszi, hogy a puszta jelenlétével visszahódítja? Megfogadta, hogy amint magához tér a szülésb l, rendre tanítja, aztán bement a szobájába, és lefeküdt. Alig volt ereje levetk zni. Közben megint érezte azt az ismer s, gy löletes b zt. Ezt a dögletes epe- és vérszagot. Szédült, és fájt mindene, de mégis er t vett magán, és felült az ágyban. Huc nincs a kastélyban, elküldte azzal a megbízatással, hogy


314

hozza el a kölcsönt, amit Bourbon herceg megígért – abból akarta fedezni a nagy ceremóniával tervezett keresztel költségeit –, s hogy tudja meg, valóban részt vesz-e a király is az eseményen. Tudta, hogy nagyon elfoglalja az itáliai hadjárat, de szerette volna hinni, hogy Bourbon herceg mégis meggy zte t. Huc tehát nem vehetett részt ebben a dologban. Antoinette nem volt valami lelkes, amikor újra találkoztak, de kizárt, hogy képes legyen ilyen mesterkedésekre az állapotában. Egyedül Albérie tehette. Pedig François irtózott t le, hogy belekössön. Nem tudta elhinni, hogy ennyire veszélyes lenne. Ezer és ezer alkalma lehetett volna már, hogy bosszút álljon. De éppúgy nem volt bátorsága hozzá, mint a férjének. Huc de la Faye pedig olyan szerelmes a feleségébe, hogy François biztos volt benne, hogy h és lojális akar lenni. Chazeron megint kihajolt az ágyból, kezét a hasára szorította és hányt, er s szívdobogása volt. És ha ez a rosszullét csak véletlen egybeesés? Bár az is lehet, hogy ezt a szobát valóban megmérgezte valamivel az a tolvaj von Hohenheim… Amikor újra felegyenesedett, a szeme megakadt a kemence zrakó terén. Amikor megérkezett, tüzet raktak benne néhány faágból, hogy megszüntessék a télen f tetlenül maradt szobában a nedvességet. Emlékezett rá, hogy amikor este bejött a szobába, a t z már kialudt. Nagy nehezen felkelt, és odament a kemencéhez. Abban reménykedett, hogy a maradék parázs kicsit felmelegíti, és talán attól csökken a fájdalma. Fogta a piszkavasat, és beletúrt a szürke hamuba, de nem talált semmi parazsat. Már épp elfordult, amikor egy szokatlan forma keltette fel a figyelmét. Odahajolt a tág nyíláshoz, és be is lépett a t zrakó térbe. Egy finom kis lábnyom rajzolódott ki a hamuban. Mellette egy kis üvegcse hevert, benne lilába hajló borostyánszín folyadék.

315

Mireille Calmel

Loraline elmondta magát mindennek, amikor észrevette, hogy elvesztette a mérget. Nagy hasa akadályozta a mozgásban, s amikor az átjáróba került, nemegyszer a falhoz dörzsöl dve tudott csak haladni. Valóban nagyon meghízott, és Montguerlhe föld alatti járatait nem terhes n k számára készítették, a titkos kijáratokat meg különösen nem! Bárhol elejthette azt az üveget, ahol a fal egyenetlensége miatt a hasát kellett védenie. Szerencsére még maradt elég anyag, akár az egész környéket megmérgezhette volna vele. Leemelt az egyik polcról egy üveget, amelyben egy halott gyermekfej éktelenkedett, és egy tölcsér segítségével megtöltött bel le egy másik üveget. „Ma éjszaka – gondolta – ezt az egészet lenyeli. Így végre szabad leszek.” Tehát a legkisebb nyugtalanság nélkül tevékenykedett ezen a napon, 1516. július l-jén. Philippus se késlekedhet soká, már csak napok, talán órák kérdése, és itt lesz. Miközben m ködésbe hozta a szerkezetet, amely az átjárót megnyitotta, elfintorodott, mert a gyermek rugdalózott a hasában. Érezte, hogy lefelé ereszkedik, mint aki elfoglalja a helyét az induláshoz. Ezt még korainak ítélte. Alig múlt el a hetedik hónap. Biztosan rosszul viselte ezt a hosszú gyaloglást a nedves föld alatti járatokban. Gyengéden megsimogatta, és belépett a sötét szobába. Rendes körülmények között a függönyöket nem húzták be, s a holdfény így gyenge fénnyel árasztotta el a szobát; most azonban mindegyiket összehúzták, talán hogy a sötétben jobban enyhüljön a beteg er s fejfájása. Amikor a szeme hozzászokott a homályhoz, elindult az ágy felé. Felcsavart lámpáját mindig kint hagyta az átjáró el tt. François, ahogy mindig, most is hanyatt fekve aludt. Loraline el vette az üvegcsét, és fölé hajolt. De amikor be akarta csorgatni az üveg tartalmát a szájába, egy vaskéz szorí-


316

tása megakadályozta benne. Meglepetésében felsikoltott. Vollore ura tágra nyílt szemmel meredt rá. Ki akarta szabadítani a karját a szorításból, de szinte ugyanabban a pillanatban egy lándzsa hegyét érezte a lapockái között, és kovak jellegzetes zaját hallotta a háta mögött. A következ pillanatban világos lett, és Loraline-t három fegyveres r vette körül. Eddig a kemence két oldalán, a falhoz lapulva rejt zködtek. Mindhárman Loraline felé fordították a lándzsájuk hegyét, de t náluk sokkal jobban meg rémítette François de Chazeron gyertyafényben felvillanó tekintete. – Maga?! – szakadt ki Vollore urából a szó egy olyan sóhajjal, mintha valami teljesen valószer tlen jelenséggel találkozott volna. Loraline nem tudott mit válaszolni. Ott állt szemben ezzel az apával, akit a sors rákényszerített, ezzel a szörnyeteggel, akit gy lölt, és nem gondolt semmi másra, csak a szíve alatt hordott gyerekére. Meg tudja-e majd óvni ett l az rültt l? Elfordította a fejét, és a szeme megakadt az üvegcsén, amely kiesett a kezéb l, és összetört, amikor a nagyúr karon ragadta. A méreg szétfolyt, és hosszú barázdákat rajzolt a padlón. Már nem volt semmi jelent sége, hogy ennek is vége lett. Hiszen mindennek vége. – Vigyétek! – vetette oda François de Chazeron. – Vessétek a zárkába! És verjétek láncra, jó er sen! Ne tudjon róla senki! Raguel, te rködj Albérie asszony szobája el tt, és ne engedd, hogy kijöjjön! Ha kérdez sködik, mondd, hogy rosszul vagyok, és nem akarom, hogy a bajom másra is átterjedjen. Járj el ugyanígy a feleségemmel és a társalkodón ivel! Loraline el ször mentegetni akarta a nénjét, de aztán elállt ett l. Jobb, ha François nem tudja meg, hogy Albérie-nek van egy unokahúga. Ellenkezés nélkül hagyta magát elvezetni, a nagy hasa miatt amúgy is rosszul mozgott már.

317

Mireille Calmel

„Philippus már nem maradhat el soká – nyugtatgatta magát. – Albérie nénémmel biztosan kitalálnak valamit, és kimentenek innen.” Amikor kinyílt a zárka ajtaja, tudta, hogy a fáklyafény mögött fog felt nni. François de Chazeron megvárta, amíg a vasból készült csapóajtó becsukódik mögötte, aztán odalépett hozzá, egészen közel. Fel volt kötve a karja, vastag kötés volt rajta, amelyen egy piros folt látszott. Összetört és viasszer volt az arca, de elszántan izzott a tekintete. Amikor már csak néhány lépésnyire volt t le, megmutatta, mi van a tenyerében: egy mellt . Amit Loraline az el este vitt át magának a barlangba. Értelmetlen szorongás fogta el. Biztos, hogy François megtalálta az átjárót, és felfedezte minden titkát. S ha élve jött vissza, az annyit jelent, hogy embereivel kiirtották a farkasokat. Sírni szeretett volna, de uralkodott magán. Ne látszódjon rajta semmi. Semmi! Chazeron tett egy kört körülötte, egy szót se szólt. A sértetlen kezével ellen rizte, hogy a lánc elég szilárdan van-e beékelve a falba, de ahhoz a lánchoz nem nyúlt, amit Loraline nyaka köré kötöttek. Sokáig nézte t, aztán leült az egyik k re, amely nedves és hideg volt, akárcsak az egész gyászos és sötétzárka. – Tudod, ez nagyon érdekes – mondta aztán nyugodt hangon –, sose hittem volna, hogy te túlélted azt az éjszakát, pedig gyanakodnom kellett volna. Te nem vagy ember, Isabeau! Loraline megremegett. Valóban úgy hasonlított az anyjára, mintha ikertestvére lenne. Egy pillanatig arra gondolt, hogy kiigazítja, de aztán visszatartotta magát. Erre még lesz id . Hagyta, hadd folytassa. – Még emlékszem arra az ördög re, akit Guillaume de Montboissier, Moutier hajdani f apátja idehívott. Rá és a töb-


318

biekre. Persze hosszú hónapokon át folyton ezekre az ismétl eseményekre gondoltam. Montboissier rám akarta bizonyítani, hogy én a kísérleteimhez kisfiúkat pusztítok el. Mintha megérthette volna! Ezeket én nem szórakozásból öltem meg, hanem a tudomány szolgálatában! És a végs cél, az örök fiatalság titkának felfedezése érdekében tettem. Az apát ostoba fráter volt. Azt hitte, hogy majd leleplez engem ezekkel a sápkórós ördög lényekkel, akiket iderendelt nyomozni. Csak idegesített a jelenlétük. Mindegyiket el kellett tüntetnem, sorra, egymás után, a hullájukat pedig úgy kellett kezelni, hogy olyan benyomást keltsenek, mintha farkasok tépték volna szét ket. Viszont tény, hogy ahányszor rávetettem magam egy-egy ilyen papra, mindig egy farkas tekintetét éreztem magamon. Néha meg is pillantottam azt a n stény farkast. És nem értettem, miért nem támad rám, végül azt hittem, hogy szereti a vérszagot, ami bel lem árad, s tán arra vár, hogy elmenjek, és faljon a hullákból. Amikor a legutolsó hullán felfedeztem egy sz rcsomóját, gyanakodni kezdtem, mert hosszú barna hajjal volt keveredve. Hagytam, hogy Huc de la Faye és Guillaume f apát higgyenek a farkasember-legendában. Ez a mese távol tartotta ket t lem, engem végül is elszórakoztatott, egészen addig, amíg téged a magamévá nem tettelek, és utána észre nem vettem a szürke sz röket a mellényemen. Megölhettél volna engem, Isabeau, amikor láttad, hogy hasogatom fel az áldozataim hasát. Elkerülhetted volna ezt a mai helyzetet, ha megtetted volna, de te, úgy látszik, nem szeretted a vért, azt kell hinnem. Elég kényelmetlen lehet, hogy valakinek tudata és lelkiismerete van, miközben a teste állat. És nemcsak hogy nem tudtad megragadni a lehet séget, de lemostad rólam a gyanút is. Nekem a helyedben nem lettek volna gátlásaim. De lehet, hogy a végén megteszem neked én azt a szívességet, és elintézem, hogy követhesd a tieidet, aztán nyugodhatsz a farkasok között. Nos,

319

Mireille Calmel

mindezek után nem értem, most mi indított arra, hogy megölj, tizenhat év után ennek már nincs értelme. Hacsak nem azért igyekszel, mert úgy látod, hogy a célomhoz értem! François egy percre elhallgatott, és gyöngéden simogatta az arany mellt t. Loraline hallgatott, bénult volt, zavart, s teljesen elkápráztatta ez a különös vallomás, úgy érezte, mintha hirtelen az anyja benne élne, lélegezne, s rajta keresztül a rég múlt id nyomaiban járna. François nem nézett rá. Gondolatai egy Loraline számára követhetetlen bels logikai utat követtek. Pedig Loraline, nagyon is reális rejtett félelme ellenére, nagyon szerette volna tudni, hogy miféle rültségre gondol ez az ember. Amikor megint ránézett, úgy érezte, hogy a hangjában egyszerre van jelen egyfajta csodálat és féltékenység. – Évek hosszú során át kerestem olyan drága és ritka eszközökkel, amilyenekhez te soha nem juthattál, és te mégis el bb megtaláltad. A bölcsek köve csak egyetlen mesternek lehet a birtokában, mondják az alkimisták. Hogy szerezhetted meg? Hogy tudtad meg, hogyan tudhattad?… Ez a természet és minden logika ellen van! Te n vagy. Tisztátalan, hiszen a magamévá tettelek, és születésedt l is tisztátalan vagy, a nemednél fogva is. Akkor hogyan? Az apád való a pokolból, ha félig farkas vagy? Ez a titok, a titok, ami elkerülte a figyelmemet, és amire senki se gondolt? A transzmutáció, ami ismert a fémek világában, a testekre is érvényes? Választ akarok, Isabeau, tudni akarom, hol az a k , milyen a formája, milyen az összetétele, a színe, az energiája. Akarom, kell nekem a bölcsek köve, amivel létrehoztad ezt az aranyat, és aminek ezt az örök fiatal arcodat és megjelenésedet köszönheted. Nem találtam a barlangban, de talán nem jó helyen kerestem. Talán a testeden tartod valahol? Vagy a testedben? Az arcvonásai egy pillanatra különösen megváltoztak, mi-


320

közben alaposan végigmérte Loraline kerek formáit. pedig szívdobogva, szorongva várt, és két kezét önkéntelenül összekulcsolta a hasán. – Nem, ez nem az, amire gondol. Én gyermeket várok. François arcára kiült az undor. – Egy nyomorult kis gnómot, olyat, amilyeneket azokban az üvegekben rzöl? És ezek segítettek megcsinálni? Loraline felelni akart, de François nem hagyott rá id t. Már összekapcsolta a dolgokat, heves izgalomba jött. Elkezdte püfölni Loraline körül a földet. – Igen. Mert értelemmel ez az egész egyszer en elképzelhetetlen. Nem vonhattam ki a szükséges anyagot azokból a felboncolt sz z fiúkból, mert hiszen nem k voltak a megfelel alanyok. Mutánsok kellettek, igaz? Hát ez most már teljesen világos! És akkor kaptál mutánsokat, amikor újra felcsináltattad magad!… Bár lehet, hogy nem így van… Mondd csak, az els betegségemet te idézted el , vagy az az orvos? Az is lehet, hogy az a tolvaj a cinkosod volt. Ez nem az az arany, amit ellopott t lem. Azt fölismerném ezer közül is. De volt kijárata a föld alatti folyósokhoz, az bizonyos. Tehát ismered t, ez nem kétséges. Talán a szeret d is volt? Igen, a farkasok nem tudták teljesen kielégíteni heves ifjúi vágyaidat. Szóval t le vagy terhes. Akkor meg miért áldoztad fel t a farkasoknak? Valami féltékenységi jelenet volt? Gonoszul felröhögött. – A bájos állatok nem tudták elviselni a gondolatot, hogy kicsúsztál a mancsaik közül? Dermedten a falnak támaszkodott, és kapkodva vette a levet. – No, kezdjük elölr l! Valamilyen okból találkoztál ezzel a sarlatánnal, összeálltál vele, remélve, hogy teljesíti a kívánságodat, nevezetesen megszerzi az aranyat – amit a pokol vagy a

321

Mireille Calmel

sátán az én kemencémben olvasztott ki –, hogy megvizsgálhassátok az összetételét. Elvégeztétek a munkát, párosodtatok – na, talán valami tündérmesét is álmodtatok hozzá –, de a farkasok eltávolították ezt a nemkívánatos személyt. Igen, így lehetett. Hol van a k , Isabeau? Hol van a bölcsek köve? Loraline hallgatott. Behunyta a szemét, és minden erejével igyekezett csak a gyerekére gondolni Csak rá vigyázni, egyedül csak rá. Most már biztos volt benne, hogy François de Chazeron rült. E téboly ellen nem tudott semmilyen orvosságot. Hogyan lehetne id t nyerni? Fogalma sem volt róla. Hallgatására François most mézesmázos hangon reagált. Loraline érezte, hogy közelebb is lép hozzá. Amikor kinyitotta a szemét, ott kuporgott el tte, és édeskés hangon, sóvárgó tekintettel mondta: – Nem gy löllek, Isabeau. Valahol hasonlítunk egymáshoz, te meg én. Add ide, amit kérek, és szabad lehetsz a gyerekeddel együtt. Senki nem tudja, hogy létezel. Hagyok neked aranyat, és letelepedhetsz máshol, szabadon, nem kell bujkálnod többé. Felnevelheted a kicsit. Ha akarod, írok néhány ajánlólevelet is a számodra, beajánllak nagyuraknak az udvarnál. Mit adott volna Loraline ebben a percben, ha hinni tudott volna neki! De tudta, hogy nem t rne el egyetlen tanút sem. Ráadásul nem is volt semmije, amit adhatott volna. Kivéve… Valami az eszébe jutott. rültség. De hiszen nem rült-e maga François is? – Amir l azt gondolja, hogy méreg, az nem az! Chazeron meglep dve, tágra meredt szemmel nézett rá. Loraline folytatta, nem volt vesztenivalója: – Ez az anyag embriókivonat. Sem emberben, sem farkasokban nem található. Abban van a transzmutáció, azaz az átalakulás titka. Vigyázott, hogy csak félig hazudjon. Az anyja is ebben hitt.


322

Chazeron eltátotta a száját. Loraline-nak az volt a benyomása, hogy a különféle vonzáskörök mögött megtalálta François gondolkodásmechanizmusának azt az egyetlen görbületét, amire képes beindulni. Vollore ura lebiggyesztette az ajkát. – Ez a méreg engem kis híján megölt – mondta vádlón. – De nem ölte meg – vágta rá Loraline. – Azt akartam megtudni, hogy a mutáció létrehozható-e egy embernél. Ez csak a bosszúm volt. Látni akartam, ahogy szép lassan átváltozik farkassá, és egyben igazolja a feltételezésemet. – Elfogadom… François felállt, és hátat fordított. Loraline a földre ömlött méregre gondolt. Még van bel le. Bárcsak elérhetné, hogy elfogyassza! – A barlangban még van – mondta. Egy zöld üvegben. Ez olyan folyadék, ami nem bírja a fényt. Most már tudom, miért nem jött létre a mutáció – tette hozzá –, mert csak a telihold van rá kedvez hatással. – Tehát az anyag, az alkahest, amit keresek, folyadék – mormolta François. Loraline szíve hevesen dobogott. – Hát legyen. Három nap múlva lesz telihold – mondta François. – Akkor majd meglátjuk, hogy igazat mondasz-e. Még valami: mit tud a húgod és Huc a mesterkedéseidr l? Loraline nyugalmat er ltetett magára: – Semmit. Albérie halottnak hisz. Ez így van rendjén, az biztonsága érdekében. – Annál jobb. Neki is, neked is. Amíg ezt mondta, fellépkedett a három nedves lépcs fokon a zárka ajtajáig, öklével rácsapott a faajtóra, s amikor kinyitották, szó nélkül elt nt az ajtónyílásban. Amikor Loraline egyedül maradt, érezte, hogy a könnyek szúrják a szemét.

323

Mireille Calmel

Ha egy kis szerencséje van, François nem találja meg a halottas szobát, ahol a két halott pihen, de ha meginná a mérget, rettenetes kínok között meghalna. De ezt nem gondolta komolyan. „A bolondok pimaszak – gondolta. – Folyton azon mesterkednek, hogy ne haljanak meg. Jaj! Már csak egyetlen üt kártyám van: az igazság!” De valami azt súgta, hogy François az igazságot egyáltalában nem akarja hallani. Gyengéden megsimogatta a hasát, hogy megnyugtassa a rugdalózó gyereket. Már egészen lent volt. Érezte, hogy nyomja a húgyhólyagját. Ahogy tudott, próbált megtámaszkodni, és igyekezett elkergetni a szeme el tt lassan és makacsul mozgó képeket. Már semmit nem tehetett négylábú társaiért. Nem volt érdemes újra végig gondolni mindazt, ami fájt. Nem vezetett semmire. Chazeron azt hiszi, hogy Philippus halott. Ez az utolsó lehet ség. Minden erejével Philippusra akart gondolni. Csak rá. Úgy gondolt rá, mintha imádkozna. Mintha segítségért kiáltana. És minden erejével azt kívánta, hogy meghallja.

Tizennyolcadik

Amikor Philippus annak a folyosónak a bejáratához érkezett, amely kiszélesedve a föld alatti helyiségbe vezetett, azonnal látta, hogy valami szokatlan dolog történt. Mindenfel l fények villogtak, és hangok felelgettek egy másnak nevetéssel és visszhangokkal keveredve. Philippus megijedt, de mégsem menekült el. A vágat homályába rejt zve a lehet legközelebb ólálkodott, mígnem egy sziklamélyedéshez ért, ahonnan egyetlen szempillantással felfoghatta a pusztulást. Négy ember buzgólkodott odabent, minden sarkot felforgattak és átkutattak, felhasogatták a szalmazsákokat, és hanyagul átléptek a farkasok hullája fölött. A legszívesebben ordítva rájuk vetette volna magát, de amikor meglátta François de Chazeront, aki éppen Isabeau összef zött pergamenlapokra írt jegyzetei fölé hajolt, fékezte magát. Aztán látta, hogy leveszi a polcról az üvegeket, elveszi a jegyzeteket, és cinkosaival együtt elt nik azon a feljáraton, amely az szobájába vezet. Amikor már nem hallotta a lépteiket, Philippus el jött és körülnézett. Most kutatott át mindent, s miután megbizonyosodott arról, hogy Loraline nem fekszik holtan a szétdúlt helyiségben, lezárta néhány, már mereved test halott farkas szemét, aztán lerogyott a földre, és sírva fakadt. És ekkor látta meg Cythart. Az állat egy szikla mögé rejt zve feküdt, és onnan nézte t riadt és fájdalmas tekintettel. Philippus egy ugrás-

325

Mireille Calmel

sal mellette termett. A farkas oldalán csúnya seb volt, ami az egyik hátsó lábán is végigfutott. Sok vért vesztett, s valószín leg meghalni feküdt le erre a helyre. Philippus megsimogatta a fejét, majd hagyta, hogy megnyalja a kinyújtott kezét. Orvosi ösztöne legy zte a félelmét. Meg nyugtatta az állatot, aztán visszament, és megnézte, hogy talál-e a maradványok között valamit, amivel kezelheti és bekötözheti öreg barátja sebét. El ször egy tégelyben friss vizet vitt neki, azután gyengéd, de határozott mozdulatokkal rendbe hozta, úgy bánt vele, mint egy gyerekkel, és úgy dolgozott, ahogy hónapokon keresztül Loraline-tól látta. Aztán várt. Az állat gyenge volt, ha reggel még életben lesz, meggyógyul. Talán Cythar segítségével megtalálhatja Loralinet. Bárhol is van. Egy pillanatig kísértésbe esett, hogy azonnal a keresésére induljon, de túl nagy volt a kockázata annak, hogy eltéved a föld alatti labirintusban. Ha hasznos és eredményes akar lenni, várnia kell. Várni és remélni. Arra ébredt, hogy egy érdes nyelv nyalja az arcát, el volt gémberedve, és teljesen áth lt. A barlang közepén kialakított t zrakó, ahol Loraline fáradhatatlanul életben tartotta a tüzet, már réges-rég hideg volt. Körben mindenütt legyek zümmögtek, s arra figyelmeztettek, hogy a szanaszét hever farkastetemek menedéket jelentenek majd egyre több ilyen ragadozónak. Cythar már felállt. Philippus megállapította, hogy helyesen döntött, amikor nem vonszolta el t máshova, biztos, hogy François emberei már nem jönnek ide vissza, hiszen mindent elvittek, ami érdekelte ket. A farkas összeszedte magát. Végignyalta Philippus többnapos szakállát, s meghatódott ett l a baráti mozdulattól. Megvizsgálta a sebét, és megállapította, hogy Cythar sántít, és soká sántítani fog, de túl van a veszélyen. Philippus felállt, nyújtózkodott, az egész teste fájt.


326

– Meg kell találni t. Segíts nekem! – kérte a farkast, s az válaszul megcsóválta a farkát. Ezután Cythar habozás nélkül elindult a halotti szoba felé, amit François de Chazeron fegyveresei szemérmetlenül kinyitottak. Philippus gyomra összeszorult, de azért követte az állatot. A küszöbön megállt. – Maga! – szaladt ki a száján. Vörös, kisírt szemmel Albérie kuporgott el tte, a meggyalázott sírhalom közelében. Cythar odament hozzá, és megnyalta a kezét. – Derék, jó Cythar. Tudtam, hogy te megmenekülsz. – Hát nem magának köszönheti, a jelek szerint – vetette oda Philippus kemény hangon. Egy pillanatig szó nélkül nézték egymást, aztán Philippus megkérdezte: – hol van? Albérie intett, hogy lépjen közelebb. Kimerült volt. – François de Chazeron foglya. Egy zárkában. Kössünk békét, Philippus, jó? Az id nem alkalmas a civakodásra. Philippus ráönthette volna minden dühét és gy löletét, de Albérie-nek igaza volt. Ezentúl már csak Loraline a fontos. Odament, és leült mellé. – Hogyan történt? – kérdezte. – Nem értené meg. Én magam sem értem. Meg kell menteni a gyereket, Philippus. – Mindkett jüket meg kell menteni – vágta rá Philippus. Elhallgattak. Aztán Albérie kezdte megint. Felmarkolt egy csomó kis kavicsot, és gépiesen egyik tenyeréb l a másikba szórogatta ket. Ez segítette a gondolkodásban, de Philippust a kavicsok ismétl zaja idegesítette. Mégsem kérte, hogy hagyja abba. Volt valami nagyon különös abban a helyiségben, de nem tudta volna megmondani, hogy mi. Alig várta, hogy

327

Mireille Calmel

kimehessen onnan, bár nem tudta, hogyan és hova. – Chazeron azt hiszi, hogy bezárt a szobámba, hogy szobafogságra ítélt. Amikor felfedeztem, hogy egy r áll az ajtóm el tt, akit l megtudtam, hogy orvosi parancsra vagyok vesztegzár alatt, azonnal tudtam, hogy valami felborult. Belülr l bereteszeltem az ajtót, és idejöttem. – Ki kell t szabadítani. Most, azonnal! – parancsolta Philippus. – Kihozzuk t. De várni kell, higgyen nekem. Ma éjjel. – Nekem semmi kedvem nincs várni, Albérie! Megyek egyedül, ha kell! – Ne legyen ostoba! El fog tévedni. François nem bántja t. – Ezt honnan tudja? Hogy lehet biztos benne? Albérie feléje fordította nyugtalanságtól elgyötört arcát. – Semmiben nem vagyok biztos, uram, de hinni akarom, mert nincs más választásunk. – A férje nem tud nekünk segíteni? – Már napok óta elutazott. Azt se tudom, hol van, csak anynyit tudok, hogy Vollore ura valami feladatot bízott rá. – Tehát egyedül állunk vele szemben. – Igen. – Van valami járat, ami a zárkához vezet? – Van. Az angolok számítottak az ilyen helyzetekre, de mint minden járat, ez is a hegyoldalból indul, és nem tudom, m ködik-e a szerkezet. – Vizsgáljuk meg! – Maga nagyon heves, makacs és ostoba – csattant fel Albérie. – Vállalná a kockázatot, hogy az rség valamelyik tagja észreveszi? Ma éjjel, ahogy mondtam. Philippus lehajtotta a fejét. Bármilyen nyugtalan volt is, el kellett ismernie, hogy Albérie-nek igaza van. De cselekedni akart. Felállt, és közelebb ment a sírhoz. Albérie azonnal felug-


328

rott. – Hova megy, mit csinál? – Be akarom takarni ket, mind a kett t. Albérie nem engedte, er s kézzel elkapta a karját. – Nem. Ha visszajönnek, és rendet találnak itt, rájönnek, hogy itt jártunk, és hajtóvadászatot indítanak ellenünk. Mindent így kell hagyni, értse meg. Mindent. Gyerünk innen! Estig el kell rejt znie Cytharral együtt. Nem hagyott választási lehet séget, egyszer en maga után húzta. Philippus elismerte, hogy igaza van, de az volt a benyomása, hogy Albérie valamiért nem engedte, hogy túl közel menjen a két sírhoz, és ezt különösnek találta. Igaz, a legfurcsább az volt, hogy Cythar pedig a korábbiakkal ellentétben éppen odavezette. De talán csak azért, mert nagyon kimerült volt. Hagyta, hogy Albérie átvezesse egy nagyon alacsony vágaton keresztül egy terembe, amelynek a mennyezetér l cseppkövek lógtak. – Idejövök magáért – jelentette ki, s közben rámutatott egy hordóra, amelyen gyékényre terítve szárított hús és gyümölcs volt. – Szedje össze az erejét, és ne legyen meg gondolatlan. Ezek bármikor visszajöhetnek. Bármikor! – És maga mit fog tenni? – Meghajlok Francois de Chazeron parancsai el tt, mintha mi sem történt volna. Híreket szerzek Antoinette-r l, s úgy teszek, mintha nem tudnék unokahúgom létezésér l. Így talán kiszedhetek bel le valamit a szándékairól. Mindent megteszek, Philippus. Mindent, amit megtehetek azért, hogy megmentsem t. Ezt el kell hinnie. – Elhiszem. Még egyszer er sen egymás szemébe néztek, de már nem ellenségesen. Mostantól azonos cél lebegett a szemük el tt. A következ percben Philippus egyedül maradt Cytharral.

329

Mireille Calmel

A hordó tele volt friss vízzel. Philippus megértette, hogy ezt a helyet veszély esetére rendezték be és tartják fenn. Az egyik sarokban talált vagy húsz arany mellt t és utazásra való férfiés n i ruhákat. Ebb l a barlangból két, rendkívül alacsony vágat vezetett kifelé, egymással ellentétes irányban. Épphogy csak átengedtek egy négykézláb kúszó férfiembert, akárcsak az a járat, amelyen idejöttek. Philippus el ször Cythar sebét kezelte, aztán enni és inni adott neki, amennyit csak akart, majd leheveredett egy öreg szalmazsákra, és meggy zte magát, hogy aludnia kell, hogy a lehet legjobb er ben legyen. El is aludt. Lidérces álmok gyötörték. Így telt a nap, hosszan, kedvetlenül. Amikor Albérie visszaért, megállapította, hogy már nem áll r az ajtaja el tt, és elkezdte végezni a mindennapi munkáját. Vollore ura nem mutatkozott, egy katonát küldött le maga helyett, és az vitte fel az ennivalót a szobájába. Amikor Antoinette kérdez sködött, Albérie azt válaszolta, hogy fogalma sincs, mit l lett rosszul a férje, de azt tanácsolta, hogy inkább ne menjen be hozzá, hátha fert . Antoinette nem is mutatott kedvet erre. Már attól is utálkozott, hogy egy fedél alatt van a férjével. Egyébként is fájt a hasa. A gyermek érkezése egyre közeledett, és ez is idegesítette Albérie-t. Az esemény valószín leg teliholdnál fog bekövetkezni, és mivel Albérie ismerte a gyógynövényeket, és értett a bábáskodáshoz, tudta, hogy segédkeznie kell Antoinette szülésénél. Mi lesz, ha éppen akkor jön el az a pillanat, amikor a teste kezd átváltozni? Erre gondolni sem akart. Majd talál valami megoldást. Minden megoldást meg talál, ha eljön az ideje. – Itt az id , gyerünk! Philippusnak nem kellett még egyszer mondani. Cythar elszán-


330

tan a menet élére állt. Elindultak a Montguerlhe felé vezet járaton. Többször is letértek jobbra-balra, mindig a legkeskenyebb átjárókon, és ha Albérie-t cserbenhagyta az emlékezete, Cythar ösztönei és a szimata kisegítették t. Így mentek négykézláb a farkas mögött, amely id nként panaszosan felnyögött. Az kezüket és lábukat is összevissza horzsolták a sziklák. Philippus aggódott, hogy vajon hogyan fogják hátrálva viszszakínlódni magukat, ha a vágat valahol eltorlaszolódik. De erre nem is akart gondolni. Végül elérkeztek egy nagy, kemény höz, és Albérie kinyújtotta a kezét a farkas lábai között, hogy ködésbe hozza a szerkezetet. Hosszú percekig kínlódott vele. Egyre gyorsabban lélegzett, mert kevés és rossz volt a leve. Aztán végre engedett a k , és rossz leveg csapta meg az arcukat. Cythar kiugrott az átjáróból, és bevetette magát sötétségbe. Amikor Philippus is kilépett, azonnal meg is nyugodott, mert a zárka másik sarkából Loraline hangját hallotta. – Te vagy? Itt vagy, kedves Cythar… – Mind itt vagyunk – hallotta Albérie-t is, aki kimerültsége ellenére frissen pattant ki a járatból. A következ percben mind a hárman gyengéden összeölelkeztek, feloldva néhány pillanatra a közös félelme és szorongást. Philippus többször is nekiveselkedett, a tenyere már vörös volt, tele horzsolással, de minden er feszítése ellenére is csak annyit ért el, hogy jól összekarcolta Loraline nyakát, de nem tudta szétfeszíteni a láncra csatolt lakatot. Végül lihegve a földre rogyott. – Hiába makacskodsz, Philippus. Hidd el, én már mindent megpróbáltam. Régi lakat, de nem enged. – Meg kell találnia a kulcsot, Albérie – csapott dühösen a

331

Mireille Calmel

földre a tenyerével Philippus. Az alig pislogó gyertya fényénél Albérie és Loraline komor tekintettel nézett egymásra. Philippus nem akarta ezt látni, sem megérteni. – Megpróbálhatom, de nem fog sikerülni. – Hagyd, nénikém! – kérte Loraline. – Hagyj egyedül minket, és tégy belátásod szerint! Albérie a fejét csóválta, és miel tt elt nt volna az átjáróban, még annyit mondott Philippusnak: – Cythar majd visszavezeti. – Gyere ide, édes szerelmem – suttogta Loraline, és jéghideg kezét Philippus felé nyújtotta. A férfi letérdelt elé, és csókokkal borította a hasát, amely mint valami véd pajzs meredt felé, azután átölelte. – Nem volt olyan óra, sem olyan perc, hogy ne ezt a pillanatot és ezt a mozdulatot vártam volna, Loraline Miféle rület, miféle képtelen értelmetlen er választott el bennünket egymástól? Én tovább építettem az álmaimat veled a fényben, és most itt talállak megalázottan, elgyötörten a sötétségben. Nem megyek vissza nélküled. Többé nem. Loraline várt, nem akart sírni, le kellett gy znie a könnyeit és sz nni nem akaró félelmét. Amikor Philippus és Albérie elmondták, hogy milyen sz kek a föld alatti járatok, megértette, hogy egyetlen és utolsó reménye valóban az ígéret, amit François de Chazerontól kapott. Beletúrt Philippus dús hajába. A helyzet és az állapota ellenére kívánta. Mindig kívánta. – Szeretlek, Philippus. Már akkor szerettelek, amikor el ször megláttalak, és szeretni foglak az utolsó pillanatig. Egy percig sem kételkedtem abban, hogy visszajössz. Gyere, hallgasd meg. Szorítsd ide a füledet, és hallgasd a gyermekünket. t kell megmentenünk, Philippus, segíts nekem! – Mindkett töket megmentelek. Albérie visszajön a kulcs-


332

csal, és… – Nem! Nem! Én nem megyek ki innen, Philippus. A vágat túlságosan sz k a hasamnak. Kérlek, könyörgök, próbálj nyitott szemmel járni, és fogadd el az adott helyzetet. Nem tudsz innen kimenteni. Legalábbis nem így. Philippus felemelte a fejét, a haragtól vérbe borult szemmel nézett körül, nem és nem akarta tudomásul venni az adott helyzetet. – Akkor megyek, és keresek segítséget. Ez az apát, Moutier apátja, támogatna minket. Ki fog téged szabadi tani. Ha megtagadja, akkor betöröm ezt az ajtót, és megverekszem az összes rrel, aki akadályozni mer. Van még jobb, felmegyek François de Chazeron szobájába, és addig fenyeget zöm, amíg szabadon nem bocsát. Minden lehetséges, minden! Mert semmit l nem félek úgy, mint attól, hogy itt kell hagynom, itt, ennek az alaknak a kénye-kedvére! – Bármit teszel, meg fog ölni. És Albérie-t is. Emlékszem, anyám folyton azt ismételgette lidérces rémálmaiban: „Dacolni vele maga a halál!” Én nem félek a haláltól, Philippus, csak a gyerek miatt félek. A gyermekünk miatt. Mi lesz vele, ha téged felakasztanak? Nem akarom, hogy t büntessék. Amíg bennem van, veszélyben van, érted? Már nincs sok id nk, a telihold éjszakáján François de Chazeron rá fog jönni, hogy hazudtam neki a bölcsek kövével kapcsolatban. És nem fogja jó szívvel fogadni az igazságot. Még ez el tt kell cselekednünk. Ma éjszaka. Philippus nyelt egyet. Loraline-nak igaza van. Az összes olyan megoldás, amire gondolt, id igényes. Ezeket elszalasztották… – Mit tegyek hát, szerelmem? – kérdezte végül megadva magát. – Meg kell szülnöm a gyereket, Philippus, de az még nem

333

Mireille Calmel

elég, és nem jelenti azt, hogy meg van mentve. François de Chazeron olyan rült, hogy azt hiszi esetleg, ez a pici lehet a kulcs a kutatásaihoz. És ha nem találja mellettem, eget-földet meg fog mozgatni, hogy megkaparintsa. Csak úgy nyerhetünk elég id t ahhoz, hogy majd elvihessük innen, ha egy másik újszülöttel tudjuk helyettesíteni. – Ez lehetetlen. – Ide figyelj! Antoinette már minden órás. Te és Albérie jól tudjátok, hogy kell egy szülést megindítani. Rajta, tegyétek meg. És amikor Antoinette és az én gyerekem megszületik, cseréljétek ki ket. És akkor el se kell innen vinni, hanem házon belül elintézhet , hogy az én kicsinyem biztonságban legyen, és ne árthassanak neki az gonosz szándékai. Gondolom, két hét múlva már leadok annyit, hogy át tudjak kúszni azokon a járatokon, ha a kulcsot megszerzitek. A gyereket visszaszerezni pedig nem lesz nehéz. Bízz a sikerben, Philippus! Senki nem fog gyanakodni. Ez az egyetlen lehet ségem, csak így mehetünk el innen mind a ketten. A kicsi több mint egy hónappal el bb fog megszületni, tej és meleg kell neki, ha azt akarjuk, hogy túlélje… Antoinette de Chazeron ezeket meg tudja adni neki. Philippus a homlokát ráncolta. Feláldozni egy újszülöttet: utálta ezt a gondolatot. De ebben a pillanatban nem volt más választása. – Hamarosan visszajövök – mondta, és hevesen átölelte Loraline-t. – Menj és légy óvatos! – mondta Loraline, miközben Philippus már a kijárat felé indult Cythar után. Amikor a szerkezet becsukódott mögöttük, Loraline úgy érezte, új er költözött belé. Most, hogy a gyerek miatt többé nem kellett félnie, elhatározta, hogy megmondja az igazságot.


334

Hajnalodott. A kanalas orvosság, amit Philippus és Albérie hozott, megtette a hatását. Az els fájások összekötötték a két n sorsát. Amikor François megtudta, hogy a felesége szül, éppúgy elfeledkezett a zárkában hagyott áldozatáról, mint a megtalált üvegcsékr l, s úgy döntött, hogy csak másnap fogja kipróbálni, úgyis akkor lesz telihold. Loraline sorsa annál is inkább hidegen hagyta, mert Antoinette-t l fiút remélt. Ellenkezés nélkül fogadta, hogy egyedül Albérie segédkezzen a szülésnél. Az a tudat, hogy csak a bábáskodással fog foglalkozni, úgy vélte, jobban szolgálja az érdekeit. Így azután addig nyugodtan bezárkózott a szobájába, hogy pihenjen egy kicsit, amit, úgy érezte, annál is inkább megérdemelt, hiszen elég mozgalmas éjszakája volt, és a gyomra id nként még mindig görcsbe rándult annyira, hogy hánynia is kellett. Philippus nem engedélyezett magának pihenést. Loraline mellett maradt, és amennyire képes volt rá, igyekezett egy kis kényelmet teremteni számára a zárkában. Hatkor az r egy tál levest és friss vizet hozott a fogolynak, ezalatt Philippusnak egy sötét sarokban kellett lapulnia, pedig a legszívesebben rávetette volna magát, hogy megölje. Igaz, Loraline már amúgy sem volt olyan állapotban, hogy szökni tudtak volna. Viszont bátran és nyugodt arccal arra kérte az rt, hogy vegye le a nyakáról a láncot, hadd mozogjon egy kicsit könnyebben. Az r óvatos hallgatásba burkolózott, egy lépéssel se ment hozzá közelebb a kelleténél, és gyorsan távozott. François de Chazeron valószín leg azt állította, hogy a fogoly boszorkány, s az ilyen egyszer emberekben a múlt félelmei és hiedelmei szinte kiirthatatlanok. Rejtekhelyér l leskel dve Philippus mindenesetre megállapította, hogy az rnek nem is volt kulcsa a lánchoz. Ez kicsit lecsendesítette a dühét, de közben áldotta az eszét, hogy

335

Mireille Calmel

Cythart a vágat másik végében hagyta, mert az állat biztosan nem tudta volna fékezni magát, s ha felmordul, felfedezik ket. Így maradtak azután együtt, közelebb egymáshoz, mint valaha. Loraline nem kiabált, összeszedte minden erejét és bátorságát, hogy ne keltsen riadalmat. Visszaemlékezett a farkasokra, ahogy azok csinálták, és utánozta a lihegésüket. Philippus lekapcsolta magáról a b r derékszíját, és ha nagyon er s volt egy fájás, Loraline teljes er l a b rszíjba harapott. Az orvos még soha nem látott ilyen bátor és er s n t. Igyekezett segíteni: masszírozta a hasát és az ágyékát, letörölte arcáról a könnyeket, és úgy vélte, hogy szenved arcával is szép, mert hiszen valóban gyönyör volt. Egy ellopott, elcsalt élet rabszolgája, ahogy nyögve, sóhajtva, harákolva nyomta kifelé a sz k kapun azt a számára tiltott kis életet, hogy szabaddá tegye. Amikor eljött a pillanat, Loraline feltápászkodott. Felállt, a lábát szétterpesztette, két térdét kicsit behajlította, tunikáját felhúzta a derekára, s a csücskeit olyan er vel szorította a két öklébe, hogy az ízületei belefehéredtek. Philippus hagyta, nem avatkozott közbe. Tudta, hogy amit ilyenkor a n i ösztön diktál, abba jobb, ha nem szól bele az orvos, hiszen nem pótolhatja azokat a jeleket, amelyeket az anya és gyermeke váltanak ilyenkor egymással. Ostobaság lenne valami megfelel bb pózt tanácsolni. Így hát mindössze annyit tett, hogy segítette a szülést. Több szülést is levezetett már életében, mindig véletlen adta különleges helyzetekben. De még soha nem érzett ilyen izgalmat és büszkeséget. Tudta, hogy a gyermek születhet halva, vagy az is lehet, hogy élve jön a világra, és csak pár percig el, de ez a perc mindenképpen egyedülálló, mert egy életet akar a világra segíteni. És épp akkor nyílt ki a hátuk mögött az átjárószerkezet, amikor a kislány a világra jött, és mint egy véres csomag, bepottyant Philippus tenyerébe. Gyorsan elvágta a köldökzsinórt,


336

aztán összecsavarta, megcsomózta, ahogyan Egyiptomban tanulta, s hagyta, hogy Loraline ráboruljon az apróságra, éppúgy, ahogyan az állatok szokták. A kislány nem lélegzett. Loraline nem gondolkodott, és nem tudta volna megmondani, hogy mi irányította, amikor ujjával felnyitotta az újszülött száját, és a saját száját rászorította az arcára. Minden maradék erejével a pici szájába fújt. Egy másodperccel kés bb a gyermek tüsszentett, majd felsírt. – Menni kell! Gyorsan… – suttogta Albérie, és odanyújtott egy alaktalan kis csomagot Philippus felé. Philippus elszorult szívvel vette el az anyjától a gyerekét. – Bejöhetnek az rök, szerelmem – mondta. – Menjetek! – mondta Loraline, és elvette azt a másikat Albérie-t l. François de Chazeron fia pufók volt, és azonnal mohón hatalmába akarta keríteni Loraline mellét, de nem tör dött vele, hagyta, hadd feküdjön a fal mellett, most csak Albérie-re gondolt, aki futott az gyermekével Antoinette szobája felé. Ha leleplezik, végük van. Amikor benézett az r, és fáklyája fényével végigpásztázta a helyiséget, meglepetésében felordított, és gyorsan visszacsukta az ajtót. Ha ez a boszorkány farkasokkal párosodott, akkor biztosan gnómot szült, aki majd esetleg ellopja az lelkét, és felajánlja a sátánnak. Többször is keresztet vetett, és leült a földre egy sarokba, onnan figyelte az ajtót reszketve, s így várta a váltást. Antoinette nyitott szájjal aludt, s az arca dúlt volt, annak ellenére, hogy Albérie rögtön a gyermek megszületése után altatót adott be neki. Az adag olyan er s volt, hogy azonnal elernyedt, és még arra sem volt ideje, hogy megkérdezze, fiút szült-e vagy lányt.

337

Mireille Calmel

Albérie felöltöztette a kicsit, és Antoinette mellére tette. Várta, hogy rátaláljon a mellbimbóra. A kicsi hideg volt, és törékeny. Albérie félt, hogy nem marad életben. Kevés koraszülött éli túl az els hetet. Ennek ellenére elkezdte makacsul masszírozni Antoinette mellét, hogy egy kis tejet spriccelhessen a lila ajkacskák közé. De a kicsi ezt többször is visszautasította, mintha érezte volna, hogy ez nem az édesanyja teje; aztán mégis rácsukta a száját a mellbimbóra, és a finom ruhák melegét élvezve szopni kezdett. Csak ekkor roskadt bele Albérie egy fotelbe. Fáradt volt. Belefáradt a folytonos küzdelembe, ami a jó és a rossz, élet és életben maradás között zajlott körülötte. Eszébe jutott a n vére, aki augusztusra jelezte jövetelét. Isabeau mindent el akar mondani Loraline-nak, aztán Párizsba akarja vinni, ahol bemutatja a szeret jének, La Palice úrnak. Ez az úr elhalmozza jótéteményeivel, és bemutatta t az udvarnál. Albérie végiggondolta, hogy neki mi mindent kell majd bevallania a n vérének az elmúlt dicstelen napokról. Isabeau abban a hitben fog hazajönni, hogy mindennek vége, hogy nem kell többé bujkálnia, hogy François de Chazeron már rég halott. Albérie fáradtan felsóhajtott. Miért van az, hogy mindabból, amit elterveztek, semmi, de semmi nem valósult meg? Vajon örökre elátkozottnak kell maradniuk, s a baj meg a fájdalom most már örökké kísérni fogja ket könyörtelenül? Végül a sötét árnyakkal való küzdelemt l kimerülten elaludt. Minden porcikájával azt kívánta és remélte, hogy Huc maradjon minél tovább távol az eseményekt l. Egészen a megoldásig, a végkifejletig.

Tizenkilencedik

François de Chazeron dühösen elfordította a fejét. – Egy lány! – vetette oda, de úgy, hogy ez a megállapítás egy sértéssel felért. – Tessék, ezt tudja nyújtani nekem a feleségem! Jobban jártam volna, ha adoptálom valamelyik fattyamat ahelyett, hogy meghágom magát. Antoinette magához szorította a kicsi Antoinette Marie-t. Amikor 1516. július 2-án magához tért, olyan gyönge volt szegény kicsike, hogy el ször azt hitte, nem is él. De bármilyen volt is, Antoinette képes lett volna akármire, hogy megóvja t férje dühét l, aki persze egy fiú örökösben reménykedett, amikor az ajtón belépett. – Tegyen úgy, ahogy jónak látja, uram – mondta, és nem sütötte le a szemét. – Menjen a pokolba a gyerekével együtt! – mondta tajtékozva François, és kiment a szobából. Az ajtó becsapódott, és miközben elhaltak a várúr léptei, a kicsi felriadt, és sírni kezdett. Antoinette altatót dúdolva hoszszan ringatta. Antoinette-Marie lassan elcsendesedett, és végül elaludt. Loraline alig aludt, pedig nagyon kimerült volt. Philippus viszszajött, és elmondta, hogy minden rendben ment, hogy a kislány elfogadta Antoinette mellét és melegét, hogy Albérie egy

339

Mireille Calmel

lélekkel se találkozott a kastély folyosóin, és hogy a kastély úrje semmit nem vett észre. Mindez megnyugtató volt, ugyanakkor már akkor is irtózva összerezzent, ha csak hozzáért a b réhez a mellette fekv mohó újszülött. Érezte, hogy a hideg zárkában egyre csökken a csecsem életereje. Gyakran felsírt, és Loraline nemigen akarta megvédeni t a nyirkos és egészségtelen hidegt l. Ugyanakkor nem tudta elkergetni magától a gondolatot, hogy az élete hozzá van kötve ehhez a gyerekhez. Az és a kislánya élete. Az övé és Philippusé. Várta De Chazeront. Várta egy egész napon át. És nem jött. A következ éjszakán, amikor a telihold teret nyert magának a csillagok között, Albérie felállt Antoinette ágya mell l: „Egy kicsit pihennem kell” – mondta, aztán kiüvöltötte minden gy löletét egy közeli sziklafalon. A kastély tornyában Vollore ura a kemencéje körül sürgöl dött, megidézte a poklot és a pokol minden szolgáját, és a méreggel meg az összes létez keverékével kísérletet tett, amíg végül ki kellett mondania, hogy rászedték. Nem nyert aranyat. Azon a hajnalon, rémületbe ejtve a környék állatait, a szürke farkas üvöltései összekeveredtek François de Chazeron rjöng kiáltásaival, aki ördögt l megszállt lelkének engesztelhetetlen átkaival fogadta a szület napot. Philippus csak akkor vált el Loraline-tól, amikor Cythar elkezdte kapargatni az átjárót eltorlaszoló követ. Aludtak, összebújva, fáradtan a fogadkozásoktól, a megvalósíthatatlan és elérhetetlen, de mégis oly megnyugtató álmoktól. Philippus melegben tartotta a gyereket, aki nem volt az övé, és könyörgött az égieknek, hogy éljen sokáig, hiszen csak így sikerülhet a cselfogás. Ez a gondolat megnyugtatta, pedig inkább gy lölnie kellett volna magát érte. Se lelkiismeret-furdalása, se b ntudata


340

nem volt. Loraline mosolygott, pedig félt. Mosolygott, mert Philippus mellette volt, mosolygott, mert a lányát biztonságban tudta. Más nem érdekelte. Philippus úgy érezte, hogy többé nem fogja látni, de visszatartotta a könnyeit. Kétségbeesetten ölelték egymást. Philippus az emlékezetébe véste Loraline utolsó szavait: – Bármi lesz is, Philippus, soha ne felejtsd el, mennyire szerettelek. Philippus becsukta maga mögött az átjárót, és amint ki tudott egyenesedni, leroskadt Cythar mellé a vágatban. Várt. Várt is, akárcsak Loraline. François de Chazeron látszólag nyugodt volt, amikor belépett, de a szeme alattomosan csillogott, és a tekintetében nem volt semmi emberi. A gyermek éppen szopott, és Loraline kezét a kicsi fejére tette, mert irtózott attól, hogy aljas és hitvány apja meglássa a mellét. Vollore ura tehát belépett, és sokáig nem szólt egy szót sem. A két kezét összekulcsolta a háta mögött, és nekid lt a zárka falának. Vészjóslóan fölényes volt. Ez így tartott két percig, de lehetett t is. Ezt Loraline nem tudta volna meg mondani. Már elvesztette az id érzékét. És már nem is félt. Aztán a kastély ura higgadtan beszélni kezdett. Éppolyan hangon, mint amikor el ször találkoztak. Loraline tudta, hogy ez a kimért, hideg hang rosszabb, mintha dühöngene. De már távol volt mindenl. Nem tör dött vele. Minden, amit elvehet t le, a gyerek, a féltestvére, aki iránt semmivel sem érzett több melegséget, mint az apja iránt. – Mit reméltél, amikor el adtad ezt a hazugságot, Isabeau? Hogy megszülheted ezt a gnómot? Hogy meghatódom ett l a jelenett l? Nem hittem, hogy ennyire ostoba vagy. Én kész voltam rá, hogy visszaadjam a szabadságodat, ugye tudod? Mire

341

Mireille Calmel

lesz jó neked az aranyad meg a titkod a sírban? És mire lesz jó az örök fiatalság, ha a szemed láttára fogom kibelezni a gyerekedet, miel tt a te beleidet is kiontom? Hacsak az anyag, az alkahest nem tett halhatatlanná. Halhatatlannak tudod magadat, Isabeau? Lehet, hogy igen, de én a magam részér l bizonyos vagyok benne, hogy egy karddal ennek a végére járhatok. Szép vagy és kívánatos. Kedvem volna megkínozni téged, és az embereim elé dobni, hadd kéjelegjenek a kínjaid láttán. Sokáig. Tudod, hogy nem tréfálok. Hát akkor miért dacoltál velem? Miért szálltál szembe velem? Úgyis kiszedem bel led a titkot, amit rejtegetsz! Igen, azt hiszem. Szeretném kitépni bel led, ahogy egy fájdalmas, sérült kézb l egy tüskét tép ki az ember. De mégis hagytam neked még egy új lehet séget. Az utolsót. Az igazságot akarom. – Az nem fog önnek tetszeni – vetette oda Loraline, és állta a nagyúr tekintetét. François de Chazeron erre odalépett hozzá, és ismét letérdelt elé. Ez a lány megint csak dacolt vele, amikor ezt a kijelentést tette. – Hagyd, hogy ezt én döntsem el! – sziszegte, b zös leheletet árasztva magából. Loraline elfordította a fejét, undorodott a méreg egészségtelen b zét l. Pedig azt remélte, hogy legutolsó kísérletként talán meg is kóstolja az el éjszaka. François de Chazeron felállt. A gyermek felsírt, Loraline finoman ringatni kezdte. Korábbi elhatározása ellenére mégse hagyta meghalni. Amikor Philippus elment, más elhatározásra jutott. És most megkockáztatta: – A bölcsek köve csak egy ábránd. Én pedig nem vagyok Isabeau. A nagyúr hangosan hahotázott. – Nézzenek oda! Hát akkor ki vagy? – nevetett a szeme kö-


342

zé. Loraline megint szemrebbenés nélkül állta a tekintetét. Már nem volt visszaút. – Én Isabeau lánya vagyok. És az ön lánya, François de Chazeron. A nagyúr egy ideig igyekezett feldolgozni, amit hallott, aztán ismét hahotára fakadt. – Na, jó. Legyen. Tegyük fel. Mondjuk, hogy te vagy Isabeau lánya. Ebben az esetben… bizonyítsd be. Állítsd el az anyádat. – Anyám tavaly meghalt. – Hazudsz. – Nem. Ha átkutatta a barlangot, két sírhelyet is talált, a nagyanyámét és az anyámét. Chazeron összehúzta a szemöldökét, aztán elmosolyodott. Kegyetlen mosoly volt ez. – A két sírhely igaz, de az egyik üres volt, és azt is tudom, hogy miért. Loraline-nak elállt a lélegzete. A második sírhely nem lehet üres! maga csavarta anyját a halotti lepelbe. És Albérie csak akkor küldte ki a helyiségb l, amikor az els lapát homokot kellett az arcára szórni. Azt mondta: „Majd én befejezem. Várj odakint. Na, menj!” És ugyan tétovázott, de olyan megviselt és kimerült volt, hogy beleegyezett és kiment. – Üres – ismételte meg a szót, hogy értelmet adjon neki. – Te ravaszabb vagy, mint hittem volna, Isabeau. Ez a legújabb színjáték, ami most csapdába ejtett, még tán m ködhetett is volna. De rosszul ismersz. Én minden kis zegzugot átkutattam odalenn, hogy megtaláljam a bölcsek kövét. Nem félek a halottaktól, és azt is megállapítottam, hogy nem volt abban a helyiségben semmiféle b nös fosztogatás. Loraline reszketett, de nem félelmében és nem is a hidegt l.

343

Mireille Calmel

Hirtelen összeomlott benne valami. Nem tudta, miért, nem tudta, hogyan, de az már biztos volt, hogy hazudtak neki, s eljátszottak el tte egy hátborzongató komédiát: az anyja tehát nem halott. Hanem elhagyta. És rá bízta a bosszúját. S ha ez így van, akkor soha nem szerette t. Csak felhasználta, felhasználta arra, hogy François de Chazeront elpusztítsa. Feláldozta t, mert gy lölte, ugyanúgy gy lölte, mint az apját. Ett l a perct l kezdve semminek nem volt értelme – vagy mindennek túl sok értelme volt. Érezte, hogy mindjárt zokogni fog, de nem akarta. „Ne sírj. El tte ne sírj! Bár nem mindegy?” Azzal lecsukta a szemét, és hagyta, hogy a könnyek végigcsorogjanak az arcán. Chazeron nem szólt. Egy pillanatig felmerült benne, hogy hátha igazat: mond, hátha valóban a lánya. Tizenhat-tizenhét évesnek látszott. Az id pont megegyezett. De rá, az apjára, egyáltalában nem hasonlít, minden vonása Isabeau… Egy pillanatra se feledte azt az arcot. Soha nem látott olyan finom, szeretetre méltó lényt, és soha nem kívánt úgy n t, ahogy t kívánta. Még ma is szívesen magáévá tenné, ha nem tudná, milyen tág a szülést l. Gondolkodott még egy ideig, de ez nem tartott soká. A bölcsek köve, az arany, az örök fiatalság: ezek mind az álmához kergették vissza t. Mind. Nem volt kedve tovább várni. Megint odalépett Loralinehoz, megragadta a hajánál fogva, és így kényszerítette, hogy emelje fel a fejét. – Elég! Engem többet nem fogsz meghátrálásra kényszeríteni, Isabeau. Az arcába köpött. – Különben csalódtam benned. Nem ilyen pityerg nek ismertelek. El rántotta a kardját, és a gyerek hátához támasztotta. – Hagyd abba a sírdogálást, vagy ledöföm ezt a gyereket.


344

Loraline szipogott. Egymásnak ellentmondó elképzelések jártak a fejében. Miféle aggálya, lelkiismeret furdalása lehet még ezek után? Egyszerre szeretett volna meghalni és élni. Meghalni, mert megcsalták, élni pedig, ahogy az anyja élni akart, hogy bosszút álljon. Chazeron-vér is folyt az ereiben. Ez a vér, amit mostanáig gy lölt és megtagadott, most fellázadt annyira, hogy visszanyerje elveszett méltóságát. Er sen megdörzsölte az orrát, és feltámadó dühébe fojtotta a könnyeit. – Igazad van, François de Chazeron. A bölcsek köve bennem van. Lenyeltem, hogy a világra hozhassam ezt a gyereket. nem olyan, mint a többi. alkahest. maga az anyag. François de Chazeron nem titkolt élvezettel meredt rá. Loraline hangjából olyan meggy dés áradt, amilyenre csak rendkívüli helyzetekben képes az ember. Ez volt az utolsó kártyája, amely vagy megmenti, vagy el kell vesznie. De már nem tör dött vele. – Ehhez azt a folyadékot használtam, amit neked is javasoltam. Elég volt egy farkas szívét az én véremmel elkeverni s ehhez hozzátenni ezt a kivonatot. Így kaptam egy krémes anyagot, amely vassal érintkezve arannyá változik. Nekem egy egész hegynyi aranyam van, Chazeron. De hiszen te is tudod, hogy ez nem elég. Ezért lett ez a gyerek. Most még nagyon kicsi. De amint eléri a kamaszkort, minden fém, amihez a keze hozzáér, arannyá változik. És elég lesz, ha ráteszi a kezét egy sebre, s az máris begyógyul, néhány csepp vére pedig fiatalító elixírként fog hatni. Ha nem börtönöztél volna be, a gyerekkel és a kincsemmel együtt elmenekültem volna, s megvásároltam volna az életet, amit elraboltál t lem. Kegyetlen mosollyal mérte végig Chazeront, aki megbabonázva elengedte a haját. – Igen. Igen – ismételgette rendkívül nyugtalanul.

345

Mireille Calmel

Aztán föl-alá rohangált a zárkában, közben néha megállt, és kíváncsian nézegette a gyereket, aki aludt. A bolond. Hogy hihet el egy pillanatig is egy ilyen ócska mesét, gondolta Loraline, de végül is mindegy volt. Egy biztos, hogy maga is legalább olyan bolond volt, hogy ki mert találni egy ilyen történetet. De akárhogy is volt, most már elhatározta, hogy elmegy a végs kig. – Add vissza a szabadságomat, Chazeron! A gyereket elveheted t lem, de a tejem nélkül nem fog megmaradni. A tiszta emberi tej neki nem elég. – Csak akkor, ha ellen rizhetem, amit az aranyról mondtál. – Odaviszlek. Chazeron sötéten felnevetett. – Hogy eltüntess a föld alatti labirintusban? Ne nézz idiótának, Isabeau! Az az út, amin vezetnél, sokkal inkább a halál, mint a szerencse felé vinne engem, aztán te megszökhetnél, ahogy szeretnéd. Hozok ide neked egy pergamenlapot, és arra szépen lerajzolod az utat. És ha igaz, amit állítasz, szabad leszel. Aztán a vendégeim lesztek, te meg ez a drága gyermek. Azzal sarkon fordult, és kopogott az ajtón. Loraline magába zárkózott. Az alvó gyermek légzése nagyon gyenge volt. Loraline felhúzta a két térdét a hasához, és a tunikáját a gyerek köré csavarta. Érezte, hogy nem fog soká élni. Csak addig találja meg Chazeron az aranyat, és szabadítsa ki innen. Aztán majd megint kitalál valamit, hogy elmeneküljön t le. A nagyúr néhány perc múlva visszajött, és Loraline rajzolt: nem az angolok kincséhez vezet utat rajzolta le, ha nem azt, amelyik egy másik helyiséghez vezetett, ahová a rossz öntéseket, a használhatatlan rudakat helyezte el, ezeket akarta magával vinni, ha Philippusszal elmentek volna, hogy mégis legyen valami vagyonuk. Volt ott vagy száz ilyen rúd. Arra elég, hogy meger sítse a szavait.


346

Chazeron megfogadta a tanácsát, és várt egy kicsit a csapdánál, amire Loraline külön felhívta a figyelmét, aztán mohón és sietve ellen rizte, hogy ott van-e, amir l beszéltek. Néhány perccel kés bb, a leves helyett, amit el napon is kapott, egy fél csirkét, zöldséget és édességet tett Loraline elé az r. Ebb l arra következtetett, hogy Chazeronnak mégiscsak fontos a gyerek élete. Ismét megkérdezte, hogy nem lehetne-e levenni a láncot a nyakáról, de a kérdésre megint nem kapott választ, François de Chazeron még mindig nem bízott meg benne. Jó étvággyal evett, amíg csak el nem öntötte teljesen a szomorúsággal kevered harag és a kérdés, hogy végül is hol lehet az anyja. Cythar morogni kezdett a sötétben, és Philippus felébredt rá. Teljesen elgémberedett a hidegt l, pedig jól beburkolózott a köpönyegébe. Egy k nek támaszkodva aludt el, és nem volt képes rászánni magát, hogy megmozduljon. Az utolsó vágat bejáratánál éppen négykönyöknyi távolság választotta el Loraline-tól. Négy könyök. Ez olyan kevés, és mégis messzebb volt t le, mint valaha. Ki akart egyenesedni, de hidegt l merev ízületei nem engedelmeskedtek neki. Csak a szíve dobogása lett szaporább, amikor megjelent Albérie. Cythar nagy farkcsóválással fogadta. – Mi van vele? Hogy van? – kérdezte Albérie, miután egy fejbólintással üdvözölte. – Egyszerre nyugodt és nyugtalan is. Hogy van a lányom? – Az anyja az Antoinette-Marie nevet adta neki. A kicsi nagyon akar élni. Láttam Chazeront is, ahogy elt nt a szobájában. Az rség négy legénye kísérte t egy nagy csomaggal. Philippusnak elállt a lélegzete. – Csak nem gondolja, hogy… – kezdte. – Hogy Loraline meghalt volna odabent? Nem tudom. Azért

347

Mireille Calmel

jöttem, hogy meggy djek az ellenkez jér l. Semmit nem kockáztatunk, ha megnézzük, mert Chazeron most nincs nála. Philippus egyetért en bólintott, és azonnal négykézlábra ereszkedett a járatban. Néhány perccel kés bb Loraline részletesen elmondta, hogy milyen üzletet kötött François-val, de azt elhallgatta, mit fedezett fel Isabeau-val kapcsolatban. Ez nem volt alkalmas id arra, hogy rendezze a számláját a nénjével. François bármikor visszajöhetett. – Nemsokára szabadok leszünk, szerelmem. Épp elég járat van a két kastély között ahhoz, hogy egy megfelel pillanatban el tudjak szökni. A kislányunkra addig Albérie néném vigyáz. Ne maradj itt lent a járatokban. Ha François megtalálja az aranyat, mindent át fog rostálni abban a reményben, hogy hátha talál még valahol. És ne gyertek ide a közelembe. Csak az átjárót hagyjátok nyitva, mert ha mégis itt hagy engem tespedni ebben a zárkában, akkor megint megpróbálok üzletet kötni vele azért, hogy oldja le rólam ezt a láncot. Legyetek bizalommal! Visszamegyek hozzád, Philippus. Megígérem. Philippus bólintott, bízott Loraline meggy désében és abban is, hogy tud alkalmazkodni a helyzethez, hiszen a túlélés képessége a vérében van. Nem, nem olyan, mint a többi, és éppen ezért, e különbség miatt szerette meg. Lekapcsolt a nyakáról egy aranyláncot, amelyen egy finoman cizellált kereszt lógott, és Loraline nyakába akasztotta a vaslánc alá. – Az édesanyámé volt. Azt akarta, hogy majd a feleségemnek adjam. Anyám meghalt, még miel tt ezt az örömöt megélhette volna. Szeretném, ha ezentúl te viselnéd. Loraline a saját anyjára gondolt, de visszatartotta a könnyeit. Hála Philippusnak, ezentúl lesz családja. – Soha nem veszem le magamról. Soha, édes szerelmem. Most menjetek! El se merem képzelni, mi lenne, ha itt találna benneteket.


348

A boldogság ígéretét jelent kis keresztet szorongatva nézte, hogy t nnek el az átjáróban. A gyerek már nem nyöszörgött, és nem is szopott. Aludt, és szabályosan vette a leveg t. Túl hideg volt ahhoz, hogy életben maradjon. Loraline remélte, hogy ezt François nem veszi észre. Amennyire tudta, próbálta melegen tartani, de neki magának se nagyon volt már átadni való melege. Teljesen átfagyott. Egy ideig nézte a patkányok mesterkedéseit, ahogy a maradék ebédjén marakodtak. Már többször elkergette ket egy k vel, de a tej szagára visszajöttek. Hárman négyen mindig ott voltak, és várták, hogy elaludjon. Gyerekkorában, a barlangban soha nem kellette fáznia, éheznie, és nem volt egészségtelen a környezete. Itt pedig ürülékekkel és penésszel van tele minden, s így kell élnie. Szennyesnek, piszkosnak érezte magát. A fogát csikorgatva felállt, és ameddig a lánc engedte, elkezdett fel alá járkálni a helyiségben. Közben egyszer-egyszer rálehelt a gyerekre, hogy egy kis életet adjon neki. Szeretett volna aludni, de úgy érezte, hogy mire felébred, addigra a gyerek már halott lesz. Ezért nem tudta elhatározni magát. „Antoinette-Marie.” így nevezte el a kislányát a kastély úrje. Philippusnak tetszett ez a név. Loraline nem is beszélt arról, hogy milyen nevet választott: Héralde. „Héralde-Marie. Miért is ne?” Hirtelen nevetnie kellett, úgy szerette volna magához ölelni és elringatni a saját gyerekét. Talán ezért tartotta életben a féltestvérét. Hogy ne hiányozzon annyira az a kislány. Hogy legalább az illúziója meglegyen. Járkált tovább, az álmaiba kapaszkodva, amíg csak meg nem fájdult a meztelen talpa. Fölösleges köröket járva taposta a múló id t, s megajándékozta magát azzal az érzéssel, hogy szabad. Az ajtó nyikorgása ébresztette fel. Hunyorgott, amikor a közeled fáklya lángja a szemébe világított. Az rök a lépcs re állí-

349

Mireille Calmel

tott gyertyát újra cserélték, és mint mindig, letették elé az ételt. De a gyertya elaludt, valószín leg a huzat miatt, amely a roszszul bezárt átjáró és az ajtó küszöbe alatt fújt át. François nem vehette észre az elmozdítható követ. Loraline alig tudott megmozdulni. François tekintete döbbentette rá, hogy a gyereket hagyta lecsúszni a hasára, és hogy így szinte felkínálja a hosszú tunika kivágásából el villanó meztelen bal mellének látványát. Amikor korábban François szobájába lépett, mindig tet l talpig beburkolta magát, még akkor is, ha François mélyen aludt. Felemelte és magához szorította a gyermeket. már örökre elaludt, a teste teljesen merev volt. Azt akarta, hogy ne így legyen, és még jobban magához szorította. Ezzel is kitérhetett François egyébként zavart tekintete el l. – Megtalálta az aranyat, uram? François bólintott. Pedig valami nyugtalanította. Nem tudta, mi, de Loraline mellének látványa felébresztett benne valami különös érzést, vágy volt ez, de túl a tökéletes fehér formákon, amelyeket egyszer már meggyúrt, végignyalt és végigcsókolt. Ezt az érzést elhárította magától, mert csak az arany, csak az arany érdekelte. – Megtaláltam. És azt is, amit az orvos ellopott t lem. Ezek szerint cinkosok voltatok. Bár ez most már nem érdekel. Mivelhogy te szépen ideadod, amit kívánok: mégpedig egy örököst, aki képes lesz a fémet arannyá változtatni. Eltaszíthatnám magamtól a feleségemet, hogy téged állítsalak a helyére. Csakhogy egy csöppet se bízom benned. Azonkívül hogy magyarázzam el mindenkinek, hogy túléltél tizenöt évet, és ki hiszi el azt, hogy mindezt anélkül, hogy valami ördögi mesterkedésbe keveredtél volna. Te elmondtad, hogyan csinálsz aranyat ebb l az alkahestb l, ebb l az anyagból kiindulva. – François el kotorta az üvegcsét. – Ez nekem elég, amíg megvárom, hogy a


350

gyerek elérje azt a kort, amikor már azt adja nekem, amit kívánok. Tehát elveszem t led ezt a gyereket, Isabeau, és a feleségem mellére teszem, a lányom mellé. Attól félek, hogy már nem lesz rád szükségem. Loraline szíve hevesen dobogott. – A szavát adta! – próbált er sködni. – Nekem nincs hatalmam arra, hogy a halottakat feltámaszszam, és te, ugye, halott vagy, Isabeau. Add ide a gyereket! Majd én vigyázok rá, hogy életben maradjon. Loraline hátrált, ameddig csak a lánc engedte, François pedig elszántan közeledett hozzá. Loraline tudta, hogy most már nem menekülhet el a sorsa el l. De egy bels hang még mindig makacsul elutasította az elkerülhetetlent, egy hang, amely azt súgta, hogy joga van a bosszúhoz. – Ne légy ostoba! – sziszegte François, mintha hirtelen szórakoztatná ez a játék. – Innen már nem menekülsz, Isabeau. Itt én vagyok az úr. És a földesúr. Te a tulajdonom vagy. Mindig is az voltál. Ma éppúgy, mint egykor. Erre Loraline megállt, kétségbeesetten felnevetett, és odanyújtotta a gyereket. – Már kés . Már nincsen örököse, uram. François elkapta gyereket, nézte fehér ajkát, üres tekintetét, megrázta, mint aki nem akar hinni a szemének, aztán elvörösödött. – Megint becsaptál! Olyan er vel vágta pofon Loraline-t, hogy a feje a háta mögötti falba ver dött. Aztán rült dühében marokra fogta kócos, zilált haját, miközben a halott csecsem kicsúszott a kezéb l, és tompa puffanással a földre esett. – Nem, még nincs vége. Biztos vagyok benne, hogy van valami megoldás, Isabeau. Megint el vette az üvegcsét, megrázta Loraline szeme el tt,

351

Mireille Calmel

majd kihúzta bel le a dugót. Loraline el akarta tolni magától ezt a testet, de az úgy rátapadt, hogy képtelen volt kisiklani a keze közül. Megpróbálta elfordítani a fejét, és közben ütötteverte François hátát és oldalát. De t ez hidegen hagyta, er szakkal kinyitotta Loraline száját. – Igyál, na, rajta, igyál! François most hátrafeszítette a fejét, és Loraline érezte, hogy égeti a folyadék a gégéjét. Könnyek szöktek a szemébe, és többé nem védekezett. Túl kés . Már megkapta azt a méregadagot, ami végezni fog vele. Legy zték. Már csak abban reménykedhetett, hogy hamar vége lesz. Lehunyta a szemét. Chazeron a földre dobta az üveget, aztán felhasította Loraline tunikáján a nyakkivágást, és lemeztelenítette a vállát és a mellét. „Meghalni! Gyorsan!” – gondolta Loraline, és már az egész teste égett. Elképzelte, hogy talán erre gondolt az anyja is akkor. Közben François de Chazeron megmarkolta a mellét. – Lehet, hogy meghalsz, lehet, hogy nem! – mondta kéjjel. – Félig farkas vagy, tehát minden lehetséges. Majd meglátjuk, szépségem. Mint akkor, valamikor. Biztos vagyok benne, hogy szereted az ilyesmit. Ajkát Loraline két melle közé szorította, akinek a testét már teljesen elborította a hideg veríték. Egyre nagyobb fájdalmai voltak, szédült is, és így már nem tudott tör dni ennek az embernek az rült és perverz vágyaival. De ekkor François elengedte, és rémült tekintettel hátrálni kezdett. – A bélyeg! – kiáltotta, mint aki hirtelen megértette, mi történik. Nincs rajtad a bélyeg! Most már emlékezett rá. A Chazeronok címerpajzsa. A gyönyör pecsétje, amit az aktus el tt mindig az áldozatai bal mellé-


352

re égetett. Azonkívül, hogy a dolog felizgatta, jó volt arra is, hogy ne valamelyik fattyát áldozza fel, amikor kisfiúkat rabolt a kísérleteihez, elég volt csak benézni az anyjuk ruhakivágásába. Általában hamar elfelejtette a n ket, akikkel a vágyait kielégítette. Akár odaadok voltak, akár nem. – Te nem vagy Isabeau! – kiáltotta, és olyan fehér lett, mint egy halotti lepel. Loraline nagy keservesen felemelte a fejét, nehéz volt már tartania. De volt bátorsága hozzá, hogy kegyetlenül az arcába nevesen. – Nem akart hinni nekem, apám! De ennek már nincs jelensége. Most szabadított meg engem önmagától! – Nem! Nem! – hátrált kivörösödve François. Leverte az a gondolat, hogy a saját lányát ölte meg, bár nem a tett aljassága miatt, hanem azért, mert ostoba módon elpazarolta rá a folyadékot, amit egész életében hiába keresett. A semmiért. Hiszen ez egy teljesen, egy túlságosan is emberi test, amit nem lesz érdemes lepárolni. A tisztánlátás egy utolsó fellobbanásával még odaugrott Loraline-hoz, és megrázta. – Hol az anyád? Mondd meg, hol az anyád! De Loraline nem válaszolt. Mit is mondhatott volna? Úgy érezte, mintha a teste több részre hasadna. Ugyanakkor a nyakánál a szürke sz rtincs n ni kezdett, vad, éget fájdalom járta át. Chazeron ellépett mell le: Loraline haldoklott, és a leheletél elfogta az émelygés. Dörömbölni kezdett az ajtón, és otthagyta áldozatát. Az röknek megparancsolta, hogy senkit semmilyen ürüggyel ne engedjenek be a zárkába. Loraline feltápászkodott, és négykézlábra állt. Különös volt, hogy ebben a pózban nem volt olyan nagy a fájdalma. Heves

353

Mireille Calmel

görcsök rázták, annyira, hogy többször is hánynia kellett. De nem ez volt a legrosszabb, hanem hogy úgy érezte, mintha egy láthatatlan kéz el bb szétmorzsolná, majd átformálná a csontjait. És akkor jelent meg . Cythar. Az állatok csodálatos és titokzatos ösztöne hajtotta, egyedül tolta el az átjáró kövét. Odament Loraline-hoz, és nyüszítve nyalni kezdte az arcát. Loraline mintegy magzattá gömbölyödve tekeredett köré. S miközben a vadállat a fejével a nyakához bújt, Loraline észrevett egy kulcscsomót a porban. Remeg kézzel nyúlt utána, s arra gondolt, hogy Chazeron ejthette el, amikor er szakoskodott vele. Hirtelen támadt büszke g ggel addig próbálgatta a kulcsot a láncon lógó lakatba, amíg kiszabadította magát. Aztán süllyedni kezdett, s elengedte magát abban a biztos tudatban, hogy ez a halál csak a kezdet.

Huszadik

Amikor 1516. augusztus 3-án Isabeau kiszállt a hintójából, azonnal Moutier f apátja elé vezettette magát. Selyempelerinjének széles kapucniját egészen az arcára húzta. Egyedül érkezett, szép szeret jét Franciaország aktívan tevékenyked királya mellett hagyta. Nem akarta t mindenbe beavatni. Legalábbis addig nem, amíg a lányával nem találkozik. Amíg nem kér t le bocsánatot. A Saint Jehan-du-Passet-templomon át indult, és el ször majdnem egyenesen a barlangba sietett, aztán mégis Antoine de Colonges mellett döntött, aki vállalta a három n szembesítését. Csak Bertille sietett mögötte apró lábán tipegve. Amikor Isabeau belépett a szent ember szobájába, mosolygott. Semmi nem változott. Pedig maga már annyira más volt. Néhány perccel kés bb nyílt az ajtó, belépett Antoine de Colonges, és tágra meresztette a szemét meglepetésében. – Isabeau! Szentséges Istenem! Valóban ön az? – Igen, atyám, pedig Bertille, akivel Boussart atyánál találkoztam, nála szolgált, de én megtartottam magamnak. Az apát odalépett hozzá, és atyai csókot lehelt a homlokára. – A leveléb l értesültem róla, hogy jön, de addig nem akartam elhinni, amíg nem látom. Milyen jó színben van, szinte sugárzik. – Ezt önr l nem mondhatom el, atyám. Fáradtnak látszik, kimerültnek, és le is fogyott.

355

Mireille Calmel

– Sajnos – mondta az apát, és lerogyott egy székre. – Az idei tél nagyon kemény volt, és én öregszem, nem beszélve arról… Nagyot sóhajtott, mint akinek megszakad a szíve, de aztán egy nyájas mosolyt is el halászott az emlékezetéb l. – Nagyon éhes lehet. Mindjárt csináltatok magának valami kis harapnivalót. Tudja, hogy nálunk mindig van koszt és kvártély az erre járó vendégek számára. Ez rendünk kifejezett parancsa. – Rendben van, atyám. De anélkül hogy visszautasítanám a vendéglátását, el bb nagyon szeretném elintézni azt a dolgot, ami idehozott. – Igen, igen – mondta az apát. – Mindjárt intézkedem, hogy szóljanak Albérie-nek. – Magam szeretnék odamenni – ellenkezett Isabeau, és már indult is az átjárószerkezet felé, amit legutoljára akkor vett igénybe, amikor innen elszokott. De Moutier f apátja rákiáltott: – Ne! Isabeau zavarodottan megállt. Az apát homlokán veríték cseppek csorogtak. Karon fogta Isabeau-t, és nyugtatni próbálta: – Kár lenne ezt a pompás ruhát összepiszkítani azokban a föld alatti járatokban. Egyen és pihenjen egy kicsit, amíg a testvére idejön. Aztán majd tevékenykedhetünk. Isabeau hagyta, hogy az apát elkísérje a refektóriumba, de rosszul érezte magát. Nem tudta volna megmondani, mi ért. Az utazás számlájára írta a dolgot, meg persze arra, hogy szorong, hiszen nemsokára találkoznia kell a lányával, és a szemébe kell néznie. Nem is gondolkozott hát ezen, inkább megpróbált er t gy jteni. És végül is nagyon éhes volt. A két testvér hosszan összeölelkezett, s csak aztán nézték meg egymást jó alaposan. Mindez abban a kis szobácskában történt,


356

ahová Antoine bevezette Isabeau-t, hogy ott várakozzon. Albérie szeme karikás volt, az arcán sápadt mosoly, de azért megdicsérte n vére ruháját, arcát és frizuráját. Isabeau egyre rosszabbul érezte magát, és végül kitört bel le a kérdés: – Mit rejtegettek el lem? Csend borult a szobára. Senki nem merte elkezdeni. Aztán Isabeau tenyerével rácsapott az íróasztal lapjára, és Albérie összerezzent. – Menjek el személyesen Vollore-ba, és magam bányásszam el az igazságot? – Nem szükséges, n vérem. Ülj le, mindent elmondok. Hogy leülhessenek, Antoine de Colonges székeket tologatott végig a padlón. Nyikorogtak a nagy csendben. Isabeau hallotta a saját szíve dobogását. Szerette volna meg kérdezni, hogy hol a lánya, de nem merte. Az egész helyzet lehetetlen volt. Albérie a torkát köszörülte, hogy ne legyen olyan rekedt a hangja, s hogy közben Bertille-nek is legyen ideje leülni Isabeau lábához a földre. A törpe asszony vigasznyújtás ürügyén még meg is fogta Isabeau kezét. Albérie elmondta, mi történt a télen. Az els kísérlet sikertelen volt, François de Chazeront nem sikerült megölni. Aztán jött Huc közbelépése. A gyerek, akivel Antoinette terhes volt, és közben viszonya Huckel. François döntése, hogy tavaszig Vollore-ban marad, aztán Loraline második sikertelen kísérlete, meg ami utána jött. Philippus létét meg a gyereket, akivel Loraline volt terhes, szándékosan elhallgatta. Elég, ha bevallja a saját ügyetlenségüket és tehetetlenségüket. Isabeau reszketett, és egyre er sebben szorongatta Bertille apró kezét, aki egész id alatt egy szót sem szólt. Albérie végül beszámolt a félreértésr l, hogy François Loraline-t Isabeau-nak nézte, s hogy ebb l nem akart kikeve-

357

Mireille Calmel

redni, majd az üzletr l, amit Loraline-nal kötött: hogy aranyat kaphat Loraline életéért. Hogy ezután mi történt, azt Albérie valóban nem tudta. Ugyanis a következ éjjel, miután François de Chazeron holtsápadtan bezárkózott a szobájába, Albérie bement a zárkába. De az üres volt. Az átjárót nyitva találta, és a lánc, ami Loraline nyakán volt, a fal mellett hevert a földön. Loraline tunikája darabokra volt szaggatva. Farkas fogai szaggatták széjjel. A földön egy üvegcsét talált, és egy halott csecsem t – akinek a létér l Isabeau-nak szintén nem beszélt. Ennek már épp egy hónapja. Albérie azóta várt, reménykedett, de nem merte hinni, hogy Loraline életben van. Azon az éjszakán Cythar is elt nt. Mindent elkövetett, hogy megtalálja, de semmilyen nyomot nem hagyott sem , sem Loraline. Isabeau zokogva a tenyerébe temette az arcát. Albérie és az apát tehetetlenül néztek egymásra. Egyébként, akárcsak Isabeau, az apát se tudott Philippus létezésér l. Philippus már egyébként is csak azért jött vissza, hogy végleges távozásáról döntsön. Ezekben a percekben épp a csomagjait készítette össze egy thiers-i vendégfogadóban, beletör dve és legy zötten. Albérie minden eshet ségre fel készült, hogy átadhassa neki a kislányát, amikor érte jön, de hamar kiderült, hogy Antoinette-Marie ugyan életben maradt, csak még mindig nagyon vézna és csenevész. Ha váratlanul más szoptatná, talán végzetes lenne. Philippus ebbe végül belenyugodott. Huc a szörny éjszakát követ reggelen érkezett haza. François meghallgatta a jelentését, majd jelezte, hogy most már nincs szüksége a kölcsönre, amit jóváhagytak a számára. Albérie-nek válaszolnia kellett a férje kérdéseire. Kénytelen volt azt mondani, hogy Loraline hirtelen mégis úgy döntött, hogy bosszút áll Chazeronon, mert a magány és az anyja utáni vágy elvette az eszét. François pedig egyszer en elkapta és megölte. Huc tombolt és üvöltözött, de Albérie megnyugtatta.


358

Mindkett jüknek jobb, mondta, ha François nem tudja meg soha, hogy cinkosok voltak. Ez valóban jobb volt így, és Huc megadta magát. Még túlságosan is jól emlékezett ura ígéretére. Ez az utolsó szörny tette is azt bizonyította, hogy semmit l se riad vissza, ha a hatalmáról és erejér l van szó. Azóta Huc inni kezdett. B nösnek érezte magát, túl gyáva volt. Rabszolga. Még a gyerek – akit Antoinette lányának hitt – , még sem tudta felvidítani. S t ha ránézett, még jobban érezte, mennyire fölösleges. Azon a teliholdas éjszakán, amely megel zte Isabeau érkezését, Albérie démoni sétát tett a környez erd ben. Csak egyetlen magyarázatot tudott adni Loraline elt nésére, mégpedig a transzmutációt, vagyis hogy farkassá változott. De nem talált semmit, amivel a feltételezését alátámaszthatta volna. Chazeron soha nem ment vissza a zárkába. Az röket pedig azzal váltotta le, hogy halálbüntetés vár rájuk, ha bárkinek, még akár csak Hucnek is beszélnek arról az éjszakáról. Albérie végre megadta magát a józanésznek, hiszen Loraline minden logika szerint halott volt, meghalt egy pincebörtönben. Philippus át akarta kutatni a zárkát, de Albérie lebeszélte. Chazeron felforgatta a föld alatti folyosók minden zugát, mert másutt is akart aranyat vagy alkahestet találni. Bevégeztetett. Philippusnak le kellett mondania arról, hogy egy nap újra láthassa azt, akit szeretett, s a lánya nélkül kellett el ennie. Azt végül is megértette, hogy a lányát mindaddig itt kell hagynia, amíg annyira megn és meger södik, hogy utazni tudjon. Tudta, ez az egyetlen módja annak, hogy megvédje François de Chazerontól. Ha elrabolja, a vesztébe rohan vele. El volt keseredve, éjszakánként egyik tavernából a másikba szédelgett, s elverte azt a kevés pénzét, amije még maradt, s t kártyaadósságot is csinált. Azzal vigasztalta magát, hogy úgyis el kell adnia a házát, a rendel jét meg az álmait, s ezekb l majd mindent ki-

359

Mireille Calmel

fizet, hiszen már úgysincs értelme semminek. Isabeau egy szalmazsákon töltött álmatlan éjszaka után Bertille-jel együtt visszautazott Párizsba. – Nem teszek szemrehányást neked – mondta a húgának. – Megtetted, amit megtehettél. Csak magamra haragszom. Mindezt megakadályozhattam volna, ha hamarabb visszajövök. Azt kellett volna tennem. Vollore ura ezúttal megint elrabolta t lem az éjszakáimat és az életemet. Tartsd távol magadat t le, különben téged is tönkre fog tenni. És ha egy nap úgy érzed, hogy nem bírod tovább, gyere utánam. Összeölelkeztek, er sebben, szenvedélyesebben, mint néhány órával korábban, amikor Isabeau megérkezett; mindketten biztosak voltak benne, hogy most már csak akkor tudnak ellenségükkel megverekedni, ha úgy szállhatnak szembe vele, mint egyenrangú felek. Isabeau száraz szemmel indult el azon a reggelen. La Palicera gondolt, és az els szeretkezésükre, amikor a férfi meglátta a mellén a bélyeget, az alávetettség jelét. A férfi attól kezdve azzal igyekezett begyógyítani a lelkén esett sebeket, hogy gyengédségre tanította. Most megint égette Isabeau testét az a bélyeg, mert úgy érezte, hogy Loraline elvesztésével az élete értelmét vesztette el. Folyton azt kérdezte magától, joga van-e ezek után ahhoz, hogy La Palice szeret je maradjon. Egy kis bels hang azt kiáltotta, hogy „igen”. Igen, hogy hatalmasabb lehessen, mint François de Chazeron volt vagy lehetne valaha is. Igen, hogy felejteni tudjon. Philippus hajnalban kelt, mint egy tolvaj, menekülésre készen, még miel tt az uzsorások kopognának az ajtaján. Már egy hete nem látta Albérie-t, a lányát sem azóta, amióta megszületett. Azt mondogatta magában, hogy az id csökkenteni fogja fáj-


360

dalmait és reményeit. De tudta, hogy ez nem így lesz. Ideje volt, hogy a saját útjára lépjen, hogy ismét elkezdje a vándoréletet, hogy megint mások szolgálatába álljon, és hasznosítsa mindazt a sok tudást, amit Loraline örökül hagyott rá. Aztán, ha François de Chazeron már nem gyanakszik, s talán meg is feledkezik a lába alatt elterül labirintusokról, majd visszatér ide, és elviszi a lányát. Ezt megígérte Loraline-nak és saját magának is. Tehát visszatér. Leosont a fogadó ebédl jébe, lábujjhegyen, mert tudta, hogy a fogadós követelhet t le egy bizonyos összeget, amit nem tudna kifizetni. Óvatosan kivezette az istállóból a szamarát, és nehéz szívvel felült rá. Néhány perc múlva már az úton poroszkált. Szerette volna meglátogatni Nostre-Damust, de lemondott róla. A fiú annak idején óvatosságra intette, erre most jól emlékezett. Igaz, azt se ajánlotta, hogy bemenjen Thiers-be. Mit tudna neki mondani, ha mindent elmesélne, csak b ntudatot ébresztene benne, azzal vádolná magát, hogy nem hangsúlyozta elég határozottan és kitartóan, hogy ne jöjjön erre az útra. Michelre nagy jöv vár, ezt érezte. Nem akart semmit elrontani. Majd elmegy hozzá máskor, kés bb, amikor a szomorúság elmúlik. Amikor már lesz szíve nagyokat nevetgélni vele. És majd bemutatja neki Marie-t. Már a széles országúton jártak, a szamárlábak a köveken kopogtak, nemsokára elérkeznek az útelágazáshoz, ahol elfordulnak szül hazája, Svájc felé. Le kellett húzódnia az út szélére, hogy el tudjon engedni egy vágtató hintót, amelynek az ablaktáblái le voltak engedve. Philippus szomorúan elmosolyodott, és arra gondolt, hogy legalább van a földön még valaki, aki legalább annyira szeretné elhagyni ezt a helyet, mint , aztán ráhajtotta a fejét a kantárszárra, mert nem akart visszanézni. A domb tetején egy ragyogó szürke sz rbundás farkas állt, és

361

Mireille Calmel

nézte, ahogy az a két sors odalent elszakad egymástól. S amikor már csak egy-egy pont voltak a horizont szélén, Cythar egy reszel s és vigasztaló nyelvcsapással megnyalta a pofáját, meghintáztatva ezzel a nyakában a finoman cizellált kis keresztet, amely egy aranyláncon lógott. És csak ekkor kezdett el üvölteni a farkas.

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait rz ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája Felel s vezet : György Géza vezérigazgató

Fordította: Takács Márta

Recommend Documents