Fordította PALKÓ KATALIN AGATHA CHRISTIE GYILKOSSÁG A GOLFPÁLYÁN

Fordította PALKÓ KATALIN

AGATHA CHRISTIE GYILKOSSÁG A GOLFPÁLYÁN

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2010

1

AGATHA CHRISTIE®POIROT® Murder on the Links Copyright © 2010 Agatha Christie Limited, (a Chorion company). All rights reserved. Murder on the Links was first published in 1923. Translation entitled „Gyilkosság a golfpályán” © 2010 Agatha Christie Limited, a Chorion company. All rights reserved. Magyar fordítás: Palkó Katalin, 2010 HU ISSN 0865-980X

2

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál a közelmúltban megjelent: Az ABC-gyilkosságok Az Ackroyd-gyilkosság Az alibi A Bertram Szálló Bűbájos gyilkosok Cipruskoporsó Egy marék rozs Éjféltájt És eljő a halál… A ferde ház A fogorvos széke Függöny Gyilkolni könnyű Gyilkosság a diákszállóban Gyilkosság a paplakban Gyilkosság az Orient expresszen Gyilkosság meghirdetve Gyilkosság Mezopotámiában Halál a felhők között Halál a Níluson A harmadik lány Három vak egér Ház a sziklán Herkules munkái

Holttest a könyvtárszobában A kristálytükör meghasadt Lord Edgware meghal Macska a galambok között Mrs. McGinthy meghalt Nem csalás, nem ámítás Nemezis Nem zörög a haraszt Nyaraló gyilkosok Nyílt kártyákkal Az órák Örök éj Öt kismalac Paddington 16.50 Poirot első esetei Poirot nyomoz Pókháló Rejtély az Antillákon Szunnyadó gyilkosság Találkozás a halállal Temetni veszélyes A titokzatos stylesi eset Tíz kicsi néger Tragédia három felvonásban A vád tanúja

3

Férjemnek, a bűnügyi regények nagy rajongójának, akinek hálával tartozom a sok segítő tanácsért és az értő kritikáért

4

1. FEJEZET

ÚTITÁRS Azt hiszem, van egy közismert anekdota, mely szerint egy ifjú író, felhívandó magára az igencsak megcsömörlött szerkesztők figyelmét, elhatározta, hogy művét hatásosan és eredetien kezdi, és a következő mondattal indít: – A fenébe! – kiáltott fel a hercegnő.” Meglehetősen furcsa, de az én történetem pontosan ilyen stílusban kezdődik. Kivéve, hogy a hölgy, aki e felkiáltásra ragadtatta magát, nem volt hercegnő. Június eleji nap volt. Üzleti ügyben átugrottam Párizsba, és a reggeli vonattal tértem vissza Londonba, ahol továbbra is megosztottam lakásomat öreg barátommal, a belga exdetektívvel, Hercule Poirot-val. A calais-i expressz kivételesen üres volt – a fülkében rajtam kívül csak egyetlen utas volt. Kissé sietve távoztam a szállodából, és éppen számba vettem, vajon összeszedtem-e minden holmimat, amikor a vonat elindult. Eddig a percig jó formán észre sem vettem útitársamat, de a hölgy most ugyancsak hevesen tudatta a világgal létezését. Felugrott a helyéről, lehúzta az ablakot, és kidugta a fejét, majd egy pillanat múlva kurta, energikus kiáltással vissza is húzta: – A fenébe! Nos, én régimódi vagyok. Egy nő, véleményem szerint, legyen nőies. Nincs türelmem a mai neurotikus lányokhoz, akik reggeltől estig dzsesszt táncolnak, füstölnek, mint a gyárkémény, és úgy beszélnek, hogy abba még egy billingsgate-i halaskofa is belepirulna! Enyhe homlokráncolással odanéztem, és egy csinos, pimasz arcot láttam a hetyke kis piros kalap alatt. A fülecskéket rakoncátlan, dús fekete hajfürtök takarták. Úgy saccoltam, alig múlhatott tizenhét éves, bár az arcát púder fedte, és az ajka lehetetlenül vörös volt. Szégyenkezés nélkül viszonozta pillantásomat, és egy igen beszédes grimaszt vágott. 5

– Istenem, csak nem megbotránkoztattuk a délceg urat! – fordult képzeletbeli hallgatósága felé. – Elnézést a kifejezésért! Hölgyhöz módfelett illetlen meg minden, de ó, Uram, megvan rá a jó okom. Tudja, hogy elvesztettem az egyetlen nővéremet? – Valóban? – mondtam udvariasan. – Roppant sajnálatos. – Elítél! – jegyezte meg a hölgy. – Teljességgel elítél – engem és a nővéremet ez utóbbi pedig nem tisztességes, mint hogy nem is látta őt! Nyitottam a számat, de a hölgy megelőzött. – Ne is mondjon többet! Engem senki sem szeret! Elvonulok a kertbe, és kukacokat fogok enni! Brühühü! Össze vagyok törve! Beletemetkezett egy lepedőnyi francia vicclapba. Egy-két perc múlva észrevettem, hogy az újság pereme fölött rám kukucskál. Nem tehettem róla, de mosolyognom kellett, ő meg abban a pillanatban félrelökte az újságot, és gyöngyöző kacagásban tört ki. – Tudtam, hogy nem olyan tökfej, mint amilyennek kinéz – kiáltotta. A nevetése olyan ragadós volt, hogy képtelen voltam ellenállni, és vele nevettem, bár az a „tökfej” igencsak szíven ütött. – Nahát! Most már barátok vagyunk – nyilatkoztatta ki a kis csibész. – Mondja, hogy sajnálja a nővéremet… – Vigasztalhatatlan vagyok. – Ez az! Jó fiú! – Hadd fejezzem be. Az akartam hozzátenni, hogy bár vigasztalhatatlan vagyok, azért egész jól elviselem a hiányát. – Kissé meghajtottam a fejem. De ez a kiszámíthatatlan fruska összevonta a szemöldökét, és a fejét csóválta. – Hagyja abba. Jobban tetszik a „méltóságteljes helytelenítés” című mutatványa. Ó, az arca! „Nem közülünk való!”, ezt mondja. És igaza is van – bár lássa be, elég nehéz ilyet kijelenteni manapság. Nem mindenki tud különbséget tenni félvilági nő és hercegkisasszony között. Nocsak, látom, megint megbotránkoztattam! Magát az isten háta mögül ásták elő. Nem mintha engem zavarna. Elkelne több is a magukfajtából. Csak a szemtelen fickókat nem állhatom. Azok az őrületbe kergetnek. 6

Erőteljesen megrázta a fejét. – És milyen kegyed, amikor őrületbe kergetik? – tudakoltam mosolyogva. – Mint egy igazi kis ördög! Olyankor nem érdekel, mit mondok, vagy mit teszek. Egyszer majdnem megöltem egy pacákot. De tényleg. Meg is érdemelte. – Jaj – esedeztem –, ugye, én nem fogom őrületbe kergetni? – Nem fog. Tetszik nekem – az első perctől kezdve, hogy megláttam. De olyan rosszallóan néz – nem hiszem, hogy barátok lehetnénk. – Dehogynem. Meséljen valamit magáról. – Színésznő vagyok. Nem… nem olyasféle, akire maga gondol. Már hatéves korom óta játszom – bukfencezem. – Ezt nem egészen értem – mondtam tanácstalanul. – Hát sosem látott még gyerek akrobatákat? – Ó, persze, értem már! – Amerikában születtem, de életem nagyobb részét Angliában töltöttem. Most épp új műsorunk van… – Műsoruk? – Igen, a nővéremmel. Ének, tánc, egy kis bűvészkedés, meg pár ugrást is bedobunk. Ez vadonatúj ötlet, és minden alkalommal sikert aratunk. Úgy tűnik, ebben lesz pénz… Új ismerősöm előrehajolt, és szaporán mesélt – a kifejezései tetemes részét nem is értettem. Mégis azon kaptam magam, hogy egyre növekszik iránta az érdeklődésem. Megkapóan keveredett benne a gyermek és a nő. Jóllehet igencsak nagyvilági és talpraesett volt, aki, mint közölte, tud vigyázni magára, mégis volt valami bájos naivitás öntudatos életszemléletében és abban a szívből jövő céltudatosságában, hogy „boldoguljon”. Áthaladtunk Amiens-en. A név számtalan emléket hívott elő. Útitársnőmnek láthatóan volt valami ösztönös megérzése arról, mi jár a fejemben. – A háborúra gondol? Bólintottam. – Részt vett benne, ugye? 7

– Mondhatni. Megsebesültem, és a Somme után alkalmatlannak nyilvánítottak. Most amolyan magántitkárféle vagyok egy képviselő mellett. – Azt a! Ez agymunka! – Egyáltalán nem az. Valójában szörnyen kevés dolgom van. Rendszerint csak napi pár órámat foglalja le. Ráadásul unalmas is. Tulajdonképpen nem is tudom, mit csinálnék, ha nem lenne valami más elfoglaltságom is. – Ne mondja, hogy bogarakat gyűjt! – Nem. Közös bérleményben lakom egy nagyon érdekes emberrel. Belga, és nyomozó volt. Magándetektívként dolgozik Londonban, és rendkívül eredményes. Igazán fantasztikus kis ember. Jó néhányszor bebizonyosodott, hogy neki volt igaza, amikor a rendőrség kudarcot vallott. Útitársnőm tágra nyílt szemmel figyelt. – Hát nem érdekes? Imádom a bűnügyeket. Minden ilyen filmet megnézek a moziban. És amikor gyilkosság történik, szinte falom az újságokat. – Emlékszik a stylesi esetre? – kérdeztem. – Lássuk csak, ez volt az, amikor egy idős hölgyet megmérgeztek? Valahol Essexben, ugye? Bólintottam. – Ez volt Poirot első nagy ügye. Kétségtelen, hogy ha ő nincs, a gyilkos szerencsésen elmenekülhetett volna. Ez volt az egyik legragyogóbb eset. Felelevenítve a témát, végigvettem az ügy fő elemeit, mígnem elértem a diadalmas és váratlan végkifejletig. A lány megigézve hallgatott. Olyannyira elmerültünk a témában, hogy észre sem vettük, amikor a vonat befutott a calais-i állomásra. Odaintettem két hordárt, és leszálltunk. A peronon útitársnőm a kezét nyújtotta. – Viszontlátásra, és a jövőben jobban vigyázok a nyelvemre. – Ó, de ugye megengedi, hogy a hajón kísérőjéül szegődhessem? – A hajón nem fog menni. Utána kell néznem, vajon ez az én nővérem elérte-e valahol a vonatot. De mindenesetre köszönöm. 8

– Azért ugye még találkozunk? Még a nevét sem hajlandó elárulni? – kiáltottam utána elmentében. Visszanézett a válla fölött. – Hamupipőke – mondta, és nevetett. Ám elképzelni sem tudtam, hol és mikor látom újra Hamupipőkét.

9

2. FEJEZET

SEGÉLYKÉRÉS Kilenc óra múlt öt perccel, amikor másnap reggel beléptem közös nappalinkba, hogy megreggelizzem. Poirot barátom, mint mindig, pont abban a percben törte fel a második tojás héját. Felragyogott, amikor benyitottam. – Jól aludt, igazam van? Helyrejött a szörnyű átkelés után? Csoda, ma reggel majdnem pontos volt. Pardon, de a nyakkendője nem szimmetrikus. Engedje meg, hogy megigazítsam. Másutt már bemutattam Hercule Poirot-t. kendkívüli kis ember! Alig több mint százhatvan centiméter magas, tojásfejét kissé félrebillenti, amikor izgatott, a szeme zölden ragyog, a bajusza harciasan meredezik, és árad belőle a méltóság. Világfias megjelenése mindig kifogástalan. Pedantériája mindenben megnyilatkozik. Ha meglátott egy kissé ferdén álló dísztárgyat, egy porszemet, netán egy parányi rendetlenséget bárki öltözékén, az kínszenvedés volt a kis ember számára mindaddig, mígnem megkönnyebbülten orvosolhatta a bajt. „Rend” és „Módszeresség” – ezek a vezérelvei. Némi lenézéssel viseltetik az olyan kézzelfogható bizonyítékok iránt, mint az ujjlenyomat vagy a cigarettahamu, és fenntartja, hogy ezek önmagukban sosem elegendőek a detektív számára, hogy megoldjon egy problémát. Aztán végtelen önelégültséggel megkopogtatja tojásfejét, és nagy megelégedéssel kijelenti: „Az igazi munka itt bent zajlik. A kis szürke agysejtekben – tartsa mindig észben: a kis szürke agysejtekben, mon ami.”1 Leültem a helyemre, és csak úgy megjegyeztem, válaszul Poirot üdvözlésére, hogy az egyórás átkelést Calais-ból Doverbe talán túlzás a „szörnyű” jelzővel illetni. – Jött valami érdekes a mai postával? – kérdeztem. 1

Barátom. 10

Poirot némi elégedetlenséggel rázta meg a fejét. – Még nem néztem meg a leveleimet, de mostanában semmi érdekes nem jön. A nagy bűnözők, a módszeres bűnözők – ilyesmik manapság nem léteznek. Lemondóan csóválta a fejét, belőlem meg kirobbant a nevetés. – Fel a fejjel, Poirot, a szerencse forgandó. Bontsa fel a leveleit. Mit lehet tudni, hátha épp egy nagyszabású ügy van a láthatáron. Poirot elmosolyodott, és fogta az elegáns kis papírvágó kését, amellyel felhasította a tányérja mellett egymásra rakott számtalan boríték közül a legfölsőt. – Számla. Még egy számla. Öregségemre milyen pazarló lettem. Á, egy levélke Japptól! – Nocsak! – Hegyeztem a fülemet. A Scotland Yard felügyelője nemegyszer bevont minket egy-egy érdekesebb ügybe. – Csak megköszöni (a maga módján) az Aberystwyth-eset kapcsán azt a kis segítséget, amellyel alátámasztottam az igazát. Boldog vagyok, hogy a szolgálatára lehettem. Poirot nyugodtan olvasgatta a postáját. – Egy ajánlat, hogy tartsak órákat a helyi cserkészfiúknak. Forfanock hercegnő örömmel venné, ha felkeresném. Újabb öleb, nem kétséges. És most lássuk az utolsót. A… Felnéztem, észrevéve a hangsúlyváltást. Poirot figyelmesen olvasott. Egy perc sem telt belé, és elém tolta a papírlapot. – Ez nem mindennapi dolog, mon ami. Olvassa el maga is. A sorokat határozott, jellegzetes kézírással vetették a külföldi levélpapírra: Villa Geneviève, Merlinville-sur-Mer, Franciaország Tisztelt Uram! Egy detektív segítségére van szükségem, és bizonyos okokból, amelyeket majd később részletezek, nem kívánom bevonni a hivatásos rendőrséget. Számos forrásból hallottam már Önről, és minden beszámoló arról 11

tanúskodik, hogy Ön nemcsak rátermett férfiú, hanem a diszkréció mibenlétét is ismeri. Nem kívánom a postára bízni a részleteket, de a birtokomban lévő titok súlyától nap mint nap félelemben telik az életem. Meggyőződésem, hogy veszély fenyeget, épp ezért könyörgöm, haladéktalanul keljen át Franciaországba, kocsit küldök Ön elé Calaisba, amennyiben értesít, hogy mikor érkezik. Lekötelezne, ha minden folyamatban lévő ügyét félretenné, és kizárólag az én problémámnak szentelné magát. Kész vagyok megtéríteni minden esetleges kárt. Vélhetően jelentős ideig igénybe veszem a szolgálatait, minthogy szükséges lehet, hogy Santiagóba utazzon, ahol életem jó néhány évét töltöttem. Boldog örömmel kifizetem az Ön által megállapított tiszteletdíjat. Újfent biztosítom, hogy az ügy sürgős. Tisztelettel, P. T. Renauld Az aláírás alatt sebtében odavetett, majdhogynem olvashatatlan pár szó: „Az isten szerelmére jöjjön el!” Felgyorsult a pulzusom. Visszatettem a levelet. – Végre! – mondtam. – Ez nem mindennapi ügynek tűnik. – Igen, valóban – mondta Poirot elgondolkodva. – Ön természetesen elmegy – folytattam. Poirot bólintott. Mélyen elgondolkodott. Végül elhatározásra jutott, és felpillantott az órára. Az arca komor volt. – Nézze, barátom, nincs vesztegetni való idő. A doveri expressz tizenegy órakor indul a Victoriáról. Ne izgassa fel magát. Van még időnk. Tíz percet engedélyezhetünk magunknak a megbeszélésre. Elkísér, n'est-ce pas?2 – Hát… – A saját szájából hallottam, hogy a munkaadója az elkövetkező néhány hétben nélkülözni tudja magát. – Ó, ez rendben van. De ez a Mr. Renauld nyomatékosan utal rá, hogy az ügy bizalmas. 2

Nemde? 12

– Lárifári! Majd én elintézem M. Renauld-t. Erről jut eszembe, ismerősnek tűnik a név. – Van egy fickó, egy közismert dél-amerikai milliomos. A neve Renauld. Nem tudom, nem ugyanarról az emberről van-e szó. – Minden bizonnyal igen. Ez megmagyarázza Santiago említését. Santiago Chilében van, Chile pedig Dél-Amerikában! Ah, végül haladunk! felfigyelt az utóiratra? Mit szűrt le belőle? Fontolóra vettem a kérdést. – Nyilván uralkodott magán a levél megírása közben, de a végén elveszítette az önuralmát, és a pillanat hevében odavetette azt az öt kétségbeesett szót. Ám a barátom határozottan megrázta a fejét. – Ön téved. Nézze csak, míg az aláírás majdhogynem fekete, az utóirat egészen halvány. – Na és? – mondtam némileg zavartan. – Mon Dieu, mon ami,3 használja a kis szürke agysejtjeit! Hát nem nyilvánvaló? M. Renauld megírta a levelét. Anélkül hogy leitatta volna, figyelmesen újra elolvasta. Azután, nem indulatból, hanem nagyon is megfontoltan odafirkantotta az utolsó szavakat, majd rányomta az itatóspapírt. – De miért? – Parbleu!,4 hogy olyan hatást váltson ki, amilyent önből kiváltott. – Hogyhogy? – Mais oui – ezzel biztosítja, hogy eljöjjek! Újraolvasta a levelet, és nem volt megelégedve vele. Nem találta elég erőteljesnek! Elhallgatott, majd, miközben szeme azzal a zöld lánggal égett, ami mindig a benső izgatottságát jelezte, szelíden hozzátette: – És így, mon ami, amint odakerült az utóirat – nem felindulásból, hanem józan megfontolásból, hidegvérűen íródott –, a sürgetés erőteljesebbé vált, mi pedig azon nyomban igyekszünk elérni őt. – Merlinville – mormoltam tűnődve. – Mintha már hallottam volna róla. 3 4

Az istenért, barátom. Ej! 13

Poirot bólintott. – Elég kicsi kis hely… de elegáns! Félúton van Boulogne és Calais között. Mr. Renauld-nak háza van Londonban, ugye? – Igen, a Rutland Gate-en, ha jól emlékszem. És van egy nagy háza vidéken is, valahol Hertfordshire-ben. De valójában csak nagyon keveset tudok róla, nemigen mutatkozik társaságban. Azt hiszem, óriási dél-amerikai érdekeltségei vannak a Cityben, és élete nagy részét odaát Chilében és Argentínában töltötte. – Nos, majd meghalljuk a részleteket tőle magától. Menjünk, csomagoljunk! Egy-egy kis bőrönd, aztán taxival irány a Victoria. Tizenegy órakor már a vonaton ültünk, úton Dover felé. Indulásunk előtt Poirot feladott egy táviratot Mr. Renauld-nak, közölve érkezésünk idejét Calais-ba. – Csodálkozom, hogyhogy nem vásárolt be néhány üveg tengeribetegség elleni orvosságot, Poirot – jegyeztem meg rosszmájúan, ahogy felidéztem a reggelinél zajlott beszélgetésünket. Barátom, aki aggályosan figyelte az időjárást, megrovó tekintettel nézett rám. – Csak nem elfelejtette Laverguier kiváló módszerét? Ezt a módszert alkalmazom mindig. Az ember egyensúlyban tartja magát, ha emlékszik, balról jobbra fordítva a fejét, ki- és belélegezve, minden lélegzetvétel közben hatig számolva. – Hm – akadékoskodtam. – Ugyancsak el fog fáradni az egyensúlyozásban és a hatig számolásban, mire Santiagóba, vagy Buenos Airesbe, vagy hová odaér. – Quelle idée!5 Csak nem képzeli, hogy Santiagóba megyek? – Mr. Renauld azt javasolja a levelében. – Mr. Renauld nem ismeri Hercule Poirot módszerét. Én nem rohangálok fel-alá, nem utazgatok, nem nyüzsgök. Én itt, belül dolgozom… – itt jelentőségteljesen megkopogtatta a homlokát. Mint mindig, ez a megjegyzés felébresztette vitatkozó kedvemet. – Ez mind rendben van, Poirot, de úgy vélem, abba a hibába esik, hogy túlságosan alábecsül bizonyos dolgokat. Egy ujjlenyomat néha a gyilkos letartóztatásához és elítéléséhez vezetett. 5

Micsoda ötlet! 14

– Valamint, kétségtelenül, sok ártatlan ember felakasztásához – tette hozzá szárazon Poirot. – De az ujjlenyomatok, a lábnyomok, a cigarettahamu, a sármaradványok és egyéb nyomok, azaz a részletek aprólékos megfigyelése – mindez kétségtelenül létfontosságú, vagy nem? – Hogyne! Sosem állítottam, hogy nem az. A gyakorlott megfigyelő, a szakértő vitathatatlanul hasznos! Ám a többiek, a Hercule Poirot-k, ők felette állnak a szakértőknek! Ők azok, akiknek a szakértők a tényeket szállítják, mert az ő dolguk a bűntény módszerének, a logikai levezetésnek, a tényeknek a rendszerezése; összességében, az ügy valódi pszichológiája. Részt vett már róka vadászaton, igaz? – Hébe-hóba vadásztam egy kicsit, valóban – mondtam némileg zavartan a váratlan témaváltástól. – Miért? – Eh bien, az ilyen rókavadászathoz szükség van kutyákra, nem? – Kopókra – helyesbítettem óvatosan. – Igen, persze. – Mindamellett – emelte fel az ujját Poirot – mégsem ugrik le a lováról, és rohan a földön szimatolva, közben hangosan ugatva, hogy vau-vau, ugye? Akaratom ellenére jóízűen felnevettem. Poirot elégedetten bólintott. – Nahát. A ku… kopók munkáját a kopókra hagyja. És mégis azt várja, hogy én, Hercule Poirot nevetségessé tegyem magam és lehasaljak (a valószínűleg nedves fűbe), hogy feltételezett lábnyomokat tanulmányozzak, cigarettahamut kanalazzak fel, amikor nem tudom megkülönböztetni egyik fajtát a másiktól. Gondoljon csak vissza a Plymouth expressz rejtélyére. A jó Japp ment, hogy végigvizsgálja a vasútvonalat. Amikor visszatért, én, anélkül hogy a lakásból kitettem volna a lábamat, pontosan megmondtam neki, mit talált. – Ezek szerint az a véleménye, hogy Japp csak az idejét vesztegette? – Szó sincs róla, minthogy a bizonyíték, amit talált, az én elméletemet támasztotta alá. De én csak az időmet vesztegettem volna, ha én megyek el. Ugyanez a helyzet az úgynevezett „szakértőkkel”. Idézze csak fel a kézzel írt végrendeletet a Cavendish-ügyben. Egy szakértői vizsgálat arra jutott, hogy a végrendelet eredeti, a védelem 15

pedig szállította a bizonyítékot, kimutatva, hogy hamisítvány. Ez az egész technikai kérdés. Az eredmény pedig? Ugyanaz, amit már az elején tudtunk. A kézírás nagyon hasonlított John Cavendishére. A pszichológiai gondolkodás szembesült a kérdéssel: „Miért?” Mert végül is ő írta? Vagy mert valaki azt akarta, hogy mi azt gondoltuk, ő írta? Én megválaszoltam azt a kérdést, mon ami, pontosan megválaszoltam. Azzal Poirot jelentőségteljesen elhallgatott, ha netán nem győzött volna meg, és elégedetten hátradőlt. A hajón, tudtam, jobb, ha nem zavarom barátomat magányában. Az idő pompás volt, a tenger pedig nyugodt, és, ahogy mondani szokás, tükörsima, úgyhogy meg sem lepődtem, amikor Calais-ban egy mosolygó Poirot csatlakozott hozzám a kiszálláskor. A kellemetlenség a parton várt minket, minthogy nem küldtek autót értünk, de Poirot ezt a távirata késedelmes kézbesítésének a számlájára írta. – Bérelünk egy autót – jelentette ki vidáman. És néhány perc múlva már csikorogva-nyikorogva zötykölődtünk a létező legrozogább automobilban, ami valaha is bérautóként közlekedett, Merlinville felé. A lelkem valahol a magasban szárnyalt, de az én kis termetű barátom józanul figyelt engem. – Maga most olyan, Hastings, mint akit, ahogy a skótok mondják, „megbabonáztak”. Ez valami baljóslatú dolgot sejtet. – Képtelenség. Akárhogy is, nem tudhatja, mit érzek. – Nem, de én félek. – Ugyan mitől? – Nem tudom. De balsejtelem gyötör… egy je ne sais quoi!6 Olyan komolyan beszélt, hogy akaratom ellenére hatással volt rám. – Van egy olyan megérzésem – mondta lassan –, hogy ebből valami nagy ügy kerekedik… egy hosszadalmas, bonyolult probléma, amit nem lesz könnyű kibogozni. Szívesen kérdezgettem volna tovább, de megérkeztünk Merlinville kisvárosba, és lassítottunk, hogy megtudakoljuk az utat a Villa Geneviève-be.

6

Nem tudom, mi. 16

– Egyenesen tovább, monsieur, át a városon. A Villa Genevieve körülbelül fél mérföldre van a város túlfelén. Nem téveszthetik el. Szép nagy villa, kilátással a tengerre. Megköszöntük az útbaigazítást, és továbbhajtottunk, magunk mögött hagyva a városkát. Egy útelágazásnál újabb megállásra kényszerültünk. Egy földműves baktatott arra, vártuk, hogy odaérjen hozzánk, és megkérdezzük, merre menjünk. Egy szerény méretű villát láttunk ott, az út mellett, de túl kicsi és elhanyagolt volt, nem olyan, amilyet kerestünk. Míg várakoztunk, kivágódott a kapu, és egy lány lépett ki rajta. A földműves épp akkor ért oda, a sofőr meg kihajolt az üléséről, és útbaigazítást kért. – A Villa Genevieve? Csak pár lépés innen, jobbfelé, monsieur. Láthatná is, ha nem lenne a kanyar. A sofőr köszönetet mondott, és az autó újra nekiindult. Szememet gyönyörködve a lányon felejtettem, aki még mindig ott állt, egyik keze a kilincsen, és bennünket figyelt. Mindig is csodálója voltam a szépnek, és itt egy olyan szépséget láttam, akire nem lehetett nem felfigyelni. Magas volt, arányos, mint egy ifjú istennő, fedetlen fején arany haja csillogott a napfényben. Megesküdtem volna, hogy életemben nem láttam még ilyen szép lányt. Miközben nekilódultunk a hepehupás útnak, hátrafordultam, hogy utánanézhessek. – Teringettét, Poirot – kiáltottam fel látta azt az ifjú istennőt? Poirot felvonta a szemöldökét. – Ça commence!7 – dünnyögte. – Már meg istennőt látott! – De az ördögbe is, hát nem az volt? – Lehetséges, hogy nem vettem észre. – Ne mondja, hogy nem látta! – Mon ami, két ember ritkán látja ugyanazt. Maga például egy istennőt látott. Én pedig… – Tétovázott. – Maga pedig? – Én csak ideges tekintetű lányt láttam – felelte komolyan Poirot.

7

Na, kezdődik! 17

Ám ebben a pillanatban lefékeztünk egy nagy zöld kapunál, és mindketten felkiáltottunk. A kapu előtt egy tekintélyes küllemű sergent de ville8 állt. Felemelte a kezét, elzárva előlünk az utat. – Nem hajthatnak be, messieurs. – De mi Mr. Renauld-hoz jöttünk – kiáltottam. – Előzetes megbeszélés alapján. Ez az ő villája, nemdebár? – Igen, messieurs, csakhogy… Poirot előrehajolt. – Csakhogy mi? – Monsieur Renauld-t ma reggel meggyilkolták.

8

Rendőrbiztos. 18

3. FEJEZET

A VILLA GENEVIÈVE-BEN Poirot abban a pillanatban kiugrott a kocsiból, szeme csillogott az izgalomtól. – Hogy mondja? Meggyilkolták? Mikor? Hogyan? A sergent de ville útját állta. – Egyetlen kérdésre sem válaszolhatok, monsieur. – Helyes. Megértem. – Poirot eltöprengett egy percig. – A rendőrfőnök nyilván odabent tartózkodik, igaz? – Igen, monsieur. Poirot elővett egy cédulát, és pár sort firkantott rá. – Voilá! Volna olyan kedves gondoskodni róla, hogy ez az üzenet haladéktalanul eljusson a rendőrfőnökhöz? A férfi átvette a papírt, és a válla fölött hátrafüttyentett. Pár másodpercen belül megjelent egy kollégája, akinek átadta Poirot üzenetét. Néhány percnyi várakozás következett, majd egy alacsony, testes, hatalmas bajuszú férfi közeledett sietős léptekkel a kapu felé. A sergent de ville tisztelgett, és félreállt. – Kedves Monsieur Poirot! – kiáltotta az újonnan jött. – De örülök, hogy látom! A lehető legjobbkor jött. Poirot-nak felderült az arca. – Monsieur Bex! Én is örülök, hogy találkozunk. – Odafordult hozzám. – Az úr egy angol barátom, Hastings kapitány – Monsieur Bex. A rendőrfőnök és én udvariasan meghajoltunk egymás felé, majd M. Bex ismét Poirot-hoz fordult. – Mon vieux,9 de rég találkoztunk! 1909-ben, Ostendben. Van valami információja, ami segíthetne nekünk? – Talán már tudja is. Értesült róla, hogy megkértek, jöjjek ide? – Nem. Kicsoda?

9

Öregem. 19

– Az elhunyt férfi. Úgy tűnik, tudomására jutott, hogy az életére törnek. Sajnálatos módon túl későn küldött értem. – Sacré tonnerez10 – kiáltott fel a francia. – Ezek szerint sejtette, hogy meg akarják gyilkolni. Ez bizony jócskán megzavarja az elméletünket! De fáradjanak be. Tartotta a kaput, majd megindultunk a ház felé. M. Bex folytatta: – Rögtön értesíteni kell a vizsgálóbírót, Monsieur Hautet-t. Épp most fejezte be a helyszín vizsgálatát, és meg akarja kezdeni a kihallgatásokat. – Mikor történt a bűntény? – kérdezte Poirot. – A tetemet ma reggel fedezték fel, kilenc óra tájban. Madame Renauld tanúvallomása és az orvosi vélemény arra mutat, hogy a halál körülbelül hajnali kettő körül állt be. De parancsoljanak, erre tessék. Odaértünk a lépcsőhöz, amely a villa bejáratához vezetett. A hallban egy másik sergent de ville ücsörgött. A rendőrfőnök láttán felállt. – Hol van most Monsieur Hautet? – kérdezte ez utóbbi. – A salon-ban, monsieur. M. Bex kinyitott egy ajtót a hall bal oldalán, és betessékelt. M. Hautet és a beosztottja egy nagy, kerek asztal mellett ült. Felnéztek, amikor beléptünk. A rendőrfőnök bemutatott minket, és megmagyarázta a jelenlétünket. M. Hautet, a vizsgálóbíró, magas, ösztövér férfi volt, sötét szeme szúrós tekintetű, ősz szakálla gondosan nyírt, amit beszélgetés közben folyvást simogatott. A kandalló mellett egy idősebb férfi állt, vállát kissé görnyedten tartotta, és Durand doktorként mutatkozott be. – Rendkívül különös – jegyezte meg M. Hautet, amikor a rendőrfőnök befejezte a mondandóját. – Itt van önnél a levél, monsieur? Poirot átnyújtotta neki, és a vizsgálóbíró olvasni kezdte. – Hm! Egy titokról ír. Kár, hogy nem fejezi ki magát világosabban. Nagyon hálásak vagyunk önnek, Monsieur Poirot. Remélem, megtisztel bennünket és segít a nyomozásban. Avagy kötelességei Londonba szólítják? 10

kb. A szentségit! 20

– Monsieur le juge,11 úgy tervezem, itt maradok. Sajnos nem érkeztem időben, hogy megelőzzem ügyfelem halálát, de becsületbeli kötelességemnek tartom leleplezni a gyilkost. A vizsgálóbíró meghajolt. – Tiszteletet érdemlők az érzései. Továbbá Madame Renauld kétségkívül igény tart a szolgálataira. Minden pillanatban várjuk M. Giraud-t a párizsi Sûretétől, és biztos vagyok benne, hogy kölcsönösen segítik majd egymást a nyomozásban. Ezalatt, remélem, megtisztel jelenlétével az általam vezetett kihallgatások során, és mondanom sem kell, hogy minden segítség a rendelkezésére áll, amit csak kíván. – Köszönöm, monsieur. Nyilván megérti, hogy jelen pillanatban tökéletes sötétségben tapogatózom. Az égvilágon semmit sem tudok. M. Hautet bólintott a rendőrfőnök felé, és ez utóbbi vette át a szót: – Ma reggel Françoise, az idős szolgáló lefelé mentében, hogy megkezdje a napi munkát, félig nyitva találta a bejárati ajtót. Átfutott rajta a félelem, hogy talán betörők jártak a házban, benézett az ebédlőbe, de az ezüstöt a helyén találta, ezért nem aggódott tovább, és arra jutott, hogy a gazdája bizonyára korán felkelt és sétára indult. – Bocsásson meg, monsieur, ez szokása volt a ház urának? – Nem, de az öreg Françoise-ban az az elképzelés él az angolokról, hogy bolondok, és bármikor hajlamosak a lehető legkiszámíthatatlanabb dolgokra. Amikor a fiatal cseléd, Léonie ment, hogy, mint mindig, felébressze úrnőjét, elszörnyedve fedezte fel a megkötözött, felpeckelt szájú asszonyt, s szinte ugyanabban a pillanatban jött a hír, hogy megtalálták a hátba szúrt Monsieur Renauld holttestét. – Hol? – Ez az ügy egyik legkülönösebb vonása, Monsieur Poirot. A tetem arccal lefelé feküdt egy nyitott sírban. – Hogyan? – Úgy bizony. A gödröt frissen ásták, csak néhány yardnyira a villához tartozó telek határától. – És halott volt – mióta? Erre dr. Durand válaszolt. 11

Bíró úr. 21

– Megvizsgáltam a tetemet ma délelőtt tíz órakor. A halál legalább hét, de lehetséges, hogy tíz órával ezelőtt állt be. – Hm. Ezek szerint éjfél és hajnali három óra között. – Pontosan, és Mrs. Renauld szerint hajnali kettő után történhetett, s ez még tovább szűkíti az illőt. A halál azonnal beállt, és természetszerűleg nem okozhatta önkezűség. Poirot bólintott, a rendőrfőnök meg összegezte: – Madame Renauld-t a rémült szolgálók sietve megszabadították kötelékeitől. Szörnyen legyengült állapotban volt, majdhogynem eszméletlen a béklyók okozta fájdalomtól. Úgy tűnik, két álarcos férfi hatolt be a hálószobába, kipeckelték a száját, megkötözték, majd erőszakkal elhurcolták a férjét. Ezt másodkézből, a szolgálóktól tudjuk. A tragikus hír hallatán az asszony rögtön ijesztően feldúlt állapotba került. Dr. Durand, amint megérkezett, azonnal nyugtatót adott neki, és azóta nem tudtuk még kihallgatni. Bár nyilván nyugodtabban fog ébredni, és képes lesz átvészelni a kihallgatás okozta megterhelést. A rendőrfőnök szünetet tartott. – És ki lakik a házban, monsieur? – Itt van Françoise, az idős házvezetőnő, sok-sok évig szolgálta a Villa Genevieve korábbi tulajdonosait. Aztán van két fiatal lány, testvérek, Denise és Léonie Oulard. Ők merlinville-iek, igen tiszteletreméltó szülőkkel. Azután van még a sofőr, akit Monsieur Renauld Angliából hozott magával, de ő most szabadságon van. Végül Madame Renauld és a fia, Monsieur Jack Renauld. Jelenleg ő is az otthonától távol tartózkodik. Poirot meghajtotta a fejét. M. Hautet kiszólt: – Marchaud! A sergent de ville megjelent. – Kísérje be a Françoise nevű nőt. A férfi tisztelgett, és eltűnt. Egy-két perc múlva visszatért, az ijedt Françoise-t kísérve. – A neve Françoise Arrichet? – Igen, monsieur. – Mióta szolgál a Villa Geneviève-ben? 22

– Tizenegy évig szolgáltam Madame la Vicomtesse mellett. Azután, hogy a villát eladták, beleegyeztem, hogy itt maradok az angol milor'ral. Sosem hittem volna… A rendőrbíró közbevágott. – Nem kétséges, nem kétséges. Most pedig, Françoise, ami a bejárati ajtót illeti, kinek a dolga volt éjszakára bezárni? – Az enyém, monsieur. Mindig magam néztem utána. – És tegnap éjszaka? – Bezártam, mint mindig. – Biztos benne? – Esküszöm az élő Istenre, monsieur. – Hány órakor volt mindez? – A szokott időben, fél tizenegykor, monsieur. – És a háznép többi része? Ők aludni tértek? – Az asszonyom valamivel korábban lepihent. Denise és Léonie velem együtt ment fel. Az úr még a dolgozószobájában maradt. – Ezután, ha valaki kinyitotta az ajtót, az csak Monsieur Renauld lehetett? Françoise megvonta húsos vállát. – Miért tette volna? Rablók és gyilkosok járnak minden percben! Szép kis ötlet! Az úr nem volt gyengeelméjű. Nem ő tette, a hölgyet sem kellett már kieresztenie… A vizsgálóbíró élesen félbeszakította: – A hölgyet? Miféle hölgyről beszél? – Hát a hölgyet, aki meglátogatta. – Tegnap este meglátogatta egy hölgy? – Hogyne, monsieur… akárcsak sok más estén is. – Ki ő? Ismeri? Ravasz mosoly jelent meg az asszony arcán. – Honnan tudnám, ki volt az? – dörmögte. – Nem én engedtem be tegnap este. – Úgy! – reccsent rá a vizsgálóbíró, és öklével nagyot csapott az asztalra. – Maga szórakozik a rendőrséggel, nemdebár? Ajánlom, hogy rögvest mondja meg, ki volt az az asszony, aki esténként meglátogatta Monsieur Renauld-t. 23

– A rendőrség… ej, a rendőrség – dünnyögte Françoise. – Eszem ágában sincs összetűzni a rendőrséggel. De azért tudom ám, ki volt az. Madame Daubreuil. A rendőrfőnök felkiáltott, és előrehajolt, mint akit nagy meglepetés ért. – Madame Daubreuil… innen, az utcából, a Villa Marguerite-ből? – Épp ezt mondom, monsieur. Ó, csinos egy asszony! Az idős szolgáló megvetően csóválta a fejét. – Madame Daubreuil – mormogta a vizsgálóbíró. – Lehetetlen. – Voilá – dünnyögte Françoise. – Mást nem mondhatok, ha az igazságot akarják hallani. – Rendben van – mondta a vizsgálóbíró csillapítóan. – Csak meglepődtünk, ez minden. Akkor Madame Daubreuil és Monsieur Renauld, ők…? – Tapintatosan szünetet tartott. – Eh, erről van szó nyilván, nemde? – Honnan tudhatnám? De mit óhajt? Monsieur, az úr egy milord anglais12 volt, trés riche…13 Madame Daubreuil meg, hát, ő szegény… és trés chic,14 annak ellenére, hogy olyan szerényen él a lányával. Nem kétséges, hogy megvan neki a maga története! Már nem fiatal, de ma foi! Én mondom, látni, ahogy a férfiak megfordulnak utána az utcán. Aztán meg az utóbbi időkben több pénze volt, az egész város tudja ezt. A spórolásnak, hát annak vége. – És Françoise megingathatatlan bizonyossággal csóválta a fejét. M. Hautet elgondolkodva simogatta a szakállát. – És Madame Renauld? – kérdezte végül. – Hogyan fogadta ezt a… barátságot? Françoise megvonta a vállát. – Ő mindig nagyon kedves volt… nagyon udvarias. Azt mondaná az ember, hogy nem sejtett semmit. De azért nem egészen így van, a szív szenved, nem igaz, monsieur? Láttam, hogy a Madame napról napra egyre sápadtabb meg soványabb. Már nem ugyanaz az asszony volt, mint aki egy hónappal ezelőtt ideérkezett. És az úr, ő is megváltozott. 12

Angol úr. Nagyon gazdag 14 Nagyon elegáns 13

24

Neki is megvolt a maga baja. Látszott rajta, hogy az idegösszeomlás szélén van. Nem is csoda, hisz ily módon folytatni egy viszonyt? Semmi titkolózás, semmi diszkréció. Style anglais,15 semmi kétség! Ingerülten fészkelődtem a székemen, de a vizsgálóbíró folytatta a kérdezősködést, nem lehetett elterelni a figyelmét a témáról. – Azt mondja, hogy Monsieur Renauld-nak nem kellett már kiengednie Madame Daubreuil-t? Az asszony tehát elment? – Igen, monsieur. Hallottam, amint kijönnek a dolgozószobából, és az ajtóhoz mennek. Az úr jó éjszakát kívánt, és becsukta az ajtót. – Hánykor volt ez? – Körülbelül fél tizenegy előtt öt perccel, monsieur. – Tudja, mikor feküdt le Monsieur Renauld? – Hallottam, amikor feljött, úgy tíz perccel azután, hogy mi lefeküdtünk aludni. A lépcső úgy nyikorog, hogy az ember hallja, ha valaki fel, vagy lemegy. – Ez minden? Nem hallott zajokat az éjszaka folyamán? – Semmi ilyesmit, monsieur. – Reggel ki jött le először a cselédek közül? – Én, monsieur. Rögvest láttam, hogy az ajtó nyitva van. – És mi a helyzet a lenti ablakokkal, zárva voltak? – Igen, mind az összes. Semmi gyanús vagy feltűnő nem volt sehol. – Rendben, Frankói se, elmehet. Az öregasszony az ajtó felé csoszogott. A küszöbről még visszanézett. – Mondok magának valamit, monsieur. Ez a Madame Daubreuil, ez egy rossz asszony! Úgy bizony, ezt egy másik asszony észreveszi ám. Rossz asszony, bizony, ne feledje. – Azzal komótos fejcsóválás közepette, Françoise kicsoszogott a szobából. – Léonie Oulard! – szólította a vizsgálóbíró. Léonie könnyek között, már-már hisztérikus állapotban jelent meg. M. Hautet ügyesen bánt vele. Vallomása főként arra terjedt ki, hogyan találta meg összekötözött, felpeckelt szájú úrnőjét, beszámolóját nagy hévvel adta elő. Françoise-hoz hasonlóan ő sem hallott semmit az éjszaka folyamán. 15

Angol módi. 25

A nővére, Denise következett. Megerősítette, hogy a ház ura nagyon megváltozott az utóbbi időben. – Napról napra egyre mogorvább lett. Kevesebbet evett. Mindig nyomott volt a kedélye. – De Denise-nek megvolt a maga elmélete. – A maffia volt a nyomában, az biztos! Két álarcos férfi… ugyan ki más lehetett? Szörnyű egy társaság! – Ez, természetesen, lehetséges – mondta nyájasan a vizsgálóbíró. – Nos, lányom, maga volt az, aki beengedte Madame Daubreuil-t a házba tegnap este? – Nem tegnap este, monsieur, hanem tegnapelőtt este. – De Françoise azt mondta, hogy Madame Daubreuil járt itt tegnap éjjel. – Nem, monsieur, egy hölgy valóban meglátogatta Monsieur Renauld-t tegnap éjjel, de az nem Madame Daubreuil volt. A meglepett vizsgálóbíró erősködött, de a leányzó nem tágított. Jól ismeri látásból Madame Daubreuil-t. Ez a hölgy is sötét hajú volt, de alacsonyabb, és sokkal fiatalabb. Semmi sem tántoríthatta el a mondandójától. – Látta már korábban is ezt a hölgyet? – Nem, monsieur, még soha. – Majd félénken hozzátette: – De szerintem angol volt. – Angol? – Igen, monsieur. Monsieur Renauld után érdeklődött, elég jó franciasággal, de az akcentusa… akármilyen enyhe is, az ember észreveszi. Azonkívül amikor kijöttek a dolgozószobából, angolul beszéltek. – Hallotta, miről? Úgy értem, értette, mit beszéltek? – Igen, én nagyon jól beszélek angolul – mondta büszkén Denise. – A hölgy túl gyorsan beszélt nekem ahhoz, hogy elkaphassam, mit mondott, de hallottam Monsieur Renauld utolsó szavait, amikor kinyitotta a hölgynek az ajtót. – Kis szünetet tartott, majd óvatosan és nehézkesen elismételte: – „Iggen… iggen… de asz Isten szerelmére most már mennjen!” – Igen, igen, de az isten szerelmére, most már menjen! – ismételte meg a vizsgálóbíró. 26

Elbocsátotta Denise-t, majd egy-két perc múlva visszahívatta Françoise-t. Feltette neki a kérdést, vajon nem tévedett-e azt illetően, mely estén látogatott a házba Madame Daubreuil. Françoise meglepően csökönyös volt, és ragaszkodott korábbi állításához, hogy az előző estén történt. Kétségkívül Madame Daubreuil volt az. Denise érdekessé akarta tenni magát, voilá tout!16 Ezért kitalálta ezt a kis mesét az idegen hölgyről. Meg fel akart vágni az angoltudásával is! Az úr valószínűleg sosem mondta azt az angol mondatot, de ha mégis, az sem bizonyít semmit, ugyanis Madame Daubreuil tökéletesen beszél angolul, és általában azt a nyelvet használta, amikor Monsieur és Madame Renauld-val beszélgetett. – Tudja, Monsieur Jack, az úr fia, rendszerint itt volt, de nagyon rosszul beszél franciául. A vizsgálóbíró nem erőltette a dolgot. Ehelyett a sofőrről kérdezett, és megtudta, hogy Monsieur Renauld csak előző nap jelentette ki, hogy valószínűleg nem lesz szüksége a kocsira, és hogy Masters nyugodtan szabadságra mehet. Poirot homloka ráncba szaladt a hüledezéstől. – Ez meg mi? – suttogtam. Türelmetlenül megrázta a fejét, és feltett egy kérdést: – Pardon, Monsieur Bex, de Monsieur Renauld kétséget kizáróan tudott autót vezetni? A rendőrfőnök Françoise-ra nézett, és az idős asszony nyomban válaszolt is: – Nem, az úr nem tudott vezetni. Poirot homlokán elmélyültek a ráncok. – Nagyon szeretném, ha elmondaná, mi az, ami aggasztja – szóltam oda neki türelmetlenül. – Hát nem érti? A levelében Monsieur Renauld arról beszél, hogy kocsit küld értünk Calais-ba. – Talán úgy értette, hogy egy bérelt autót – vetettem fel. – Minden bizonnyal így lehetett. De minek kocsit bérelni, ha az embernek magának is van? Miért épp a tegnapot választotta, hogy szabadságra küldje a sofőrt – hirtelen, az adott pillanatban? Volt 16

Ennyi az egész! 27

valami oka, hogy házon kívül akarta tudni a sofőrt, mielőtt mi megérkezünk?

28

4. FEJEZET

ALÁÍRÁS: „BELLA” Françoise elhagyta a szobát. A vizsgálóbíró elgondolkodva dobolt az asztalon. – Monsieur Bex – mondta végül egymásnak ellentmondó vallomásokat hallottunk. Melyiknek higgyünk, Françoise-nak vagy Denise-nek? – Denise-nek – felelte határozottan a rendőrfőnök. – Ő volt az, aki a látogatót beengedte. Françoise idős és konok, és nyilvánvalóan nem kedveli Madame Daubreuil-t. Azonkívül mindaz, amit tudunk, arra mutat, hogy Renauld belegabalyodott egy másik nőbe. – Tiens!17 – kiáltott fel M. Hautet. – Erről elfelejtettük informálni Monsieur Poirot-t. – A papírjai között keresgélt az asztalon, végül megtalálta, amit keresett, és átnyújtotta barátomnak. – Ezt a levelet, Monsieur Poirot, az elhunyt kabátjának a zsebében találtuk. Poirot átvette, és széthajtotta. A levél gyűrött volt és nyűtt, angolul írta egy gyakorlatlan kéz: Drágám, egyetlenem, miért nem írsz már oly régóta? Szeretsz még, ugye? A leveleid az utóbbi ideiben annyira mások, hidegek és furcsák, most meg ez a hosszú hallgatás. Ez félelemmel tölt el. Talán már nem is szeretsz! De ez lehetetlen… mint egy buta kölyök, olyan vagyok… folyvást képzelődöm! Ha már tényleg nem szeretsz, nem tudom, mitévő legyek… talán megölöm magam! Nem élhetek nélküled. Néha azt képzelem, egy másik nő állt közénk. Jobb lesz, ha vigyáz, ez minden… és te is vigyázz! Azon nyomban megöllek, amint neki adod magad! Ezt komolyan mondom. Jaj, képtelenségeket beszélek. Hiszen szeretsz, és én szeretlek… igen, szeretlek, szeretlek, szeretlek! 17

Nini! 29

Imádlak,

Bella Nem volt rajta cím, sem dátum. Poirot komor arccal visszaadta a levelet, – És mi következik ebből…? A vizsgálóbíró vállat vont. – Nyilvánvaló, hogy Monsieur Renauld szerelembe esett ezzel az angol nővel… Bellával! Átjön ide, találkozik Madame Daubreuil-jel, és viszonyt kezd vele. A másiktól elhidegült, aki rögtön megsejt valamit. Ez a levél határozott fenyegetést tartalmaz. Monsieur Poirot, első látásra az ügy roppant egyszerűnek tűnik. Féltékenység! A tény, hogy Monsieur Renauld-t hátba szúrták, egyértelműen arra utal, hogy nő az elkövető. Poirot bólintott. – Kés a hátban, az igen… de a sírgödör, az nem! Az fáradságos munka, nehéz munka… azt a sírt nem nő ásta, monsieur. Az férfikézre vall. A rendőrfőnök izgatottan kiáltotta: – Igen, igen, önnek igaza van! Erre nem gondoltunk. – Amint mondtam – folytatta M. Hautet –, első látásra egyszerűnek tűnik az ügy, de az álarcos férfiak meg a levél, amit ön kapott Monsieur Renauld-tól, bonyolítja a dolgot. Itt láthatóan teljesen más körülmények játszanak közre, és a kettő között nincs összefüggés. Ami azt a levelet illeti, amelyet ön kapott, lehetségesnek tartja, hogy abban „Bellá”-ra és az ő fenyegetésére utalt? Poirot a fejét rázta. – Aligha. Egy Monsieur Renauld típusú ember, aki olyan kalandos életet élt a világ távoli zugaiban, nem valószínű, hogy védelmet kérne egy nő ellenében. A vizsgálóbíró energikusan bólintott. – Én is pontosan így látom. Most pedig utána kell néznünk a levélben szereplő utalásoknak… – Santiagóban – fejezte be a rendőrfőnök. – Haladéktalanul sürgönyzök az ottani rendőrségnek, tájékoztatást kérek a meggyilkolt férfi ottani életének részleteiről, szerelmi ügyeiről, üzleti 30

tranzakcióiról, barátairól, valamint bármiféle konfliktusról, amibe belekeveredett. Furcsa lesz, minthogy nincs semmiféle nyomunk ehhez a titokzatos gyilkossághoz. A rendőrfőnök körülnézett, jóváhagyást várva. – Kitűnő ötlet! – mondta Poirot elismerően. – Nem talált más levelet ettől a Bellától Monsieur Renauld holmija között? – kérdezte. – Nem. Természetesen az első dolgunk volt átnézni a személyes iratait a dolgozószobájában. De semmi érdekeset nem találtunk. Minden rendben levőnek látszik. Az egyedüli dolog, ami kilóg ebből a rendből, a végakarata. Íme, itt van. Poirot átfutotta az iratot. – Úgy. Ezer fontot hagy Mr. Stonorra… apropó, ő kicsoda? – Monsieur Renauld titkára. Angliában maradt, de egyszer-kétszer átjött hétvégére. – És minden mást, feltétel nélkül szeretett feleségére, Eloise-ra hagy. Simán szövegezett, de teljesen jogszerű irat. Két szolgáló, Denise és Françoise írta alá tanúként. Semmi rendkívüli vagy szokatlan. – Visszaadta az iratot. – Talán – kezdte Bex –, nem vette észre… – A dátumot? – hunyorított Poirot. – Már hogyne vettem volna észre. Két héttel ezelőtti. Talán ekkor érzékelte először a veszélyt. Sok gazdag ember hal meg végrendelet nélkül, mert fel sem tételezi, hogy ő is meghalhat. De veszélyes dolog időnap előtt következtetéseket levonni. Ez azt mutatja egyébként, hogy szerelmi ügyei ellenére igaz és gyengéd szeretettel viseltetett a felesége iránt. – Igen – mondta M. Hautet kétkedve. – De ez talán kissé tisztességtelen a fiával szemben, minthogy ily módon teljes egészében az anyjától teszi függővé. Ha az asszony ismét férjhez megy, és a második férje befolyásolni tudja, ez a fiú soha egy fillért sem lát az apja pénzéből. Poirot vállat vont. – A férfi hiú állat. Monsieur Renauld kétségtelenül azzal számolt, hogy az özvegye soha nem megy újra férjhez. Ami a fiút illeti, lehetséges, hogy ez csupán bölcs előrelátás részéről, hogy a pénzt az anyára bízza. A gazdag emberek fiai hírhedten zabolátlanok. 31

– Könnyen lehet, hogy igaza van. Most, Monsieur Poirot, nyilván szeretné megnézni a bűntény helyszínét. Sajnálatos, hogy a tetemet elmozdítottuk, de a fotográfus minden lehetséges szögből lefényképezte, és azonnal a rendelkezésére bocsátjuk a fotókat, amint kész vannak. – Nagyon köszönöm, monsieur, az előzékenységét. A rendőrfőnök felállt. – Jöjjenek velem, uraim. Kinyitotta az ajtót, fejét szertartásosan meghajtotta Poirot felé, hogy előreengedje. Poirot, hasonló udvariassággal hátrébb húzódott, meghajolt a rendőrfőnök felé. – Monsieur. – Monsieur. Végül csak kimentek a hallba. – Az a helyiség ott, az a dolgozószoba, hein?18 – kérdezte váratlanul Poirot, a szemközti ajtó felé bólintva. – Igen. Szeretné megnézni? – Eközben kitárta az ajtót, és beléptünk. A szoba, amelyet M. Renauld saját külön használatára választott, kicsi, de ízlésesen berendezett és kényelmes volt. Az ablaknál egy nagyméretű, sokrekeszes íróasztal állt. Két nagy, bőrhuzatos karosszék volt a kandallóval szemben, közöttük egy kerek asztal, tele a legfrissebb könyvekkel és folyóiratokkal. Poirot egy pillanatig csak állt, felmérve a szobát, aztán előrelépett, keze könnyedén végigsiklott a bőrfotelok hátán, felemelt az asztalról egy magazint, aztán ujját óvatosan végighúzta a tölgyfa pohárszék felszínén. Arcán teljes elégedettség tükröződött. – Sehol egy kis por? – kérdeztem mosolyogva. Elismerően felragyogott a szeme, hogy ilyen jól ismerem a jellegzetességeit. – Egy szemernyi sincs, mon ami! És ez egyszer talán, ez sajnálatos. Éles, madárszerű tekintete ide-oda villant. – Ah! – jegyezte meg hirtelen, némi megkönnyebbüléssel a hangjában. – A kandallószőnyeg kissé felgyűrődött. – Azzal lehajolt, hogy megigazgassa. 18

Vagy nem. 32

Váratlanul felkiáltott, és felegyenesedett. Kezében rózsaszínű papírdarabkát tartott. – Franciaországban is, akárcsak Angliában – mondta – a cselédek nem söpörnek fel a szőnyegek alatt? Bex elvette tőle a papírdarabot, én meg közelebb mentem, hogy szemügyre vegyem. – Felismerte… ugye, Hastings? Zavartan ráztam a fejem – jóllehet ez a különös árnyalatú rózsaszín papír ismerős volt. A rendőrfőnök agya gyorsabban járt, mint az enyém. – Egy csekk darabkája! – kiáltott fel. A fecni körülbelül ötször öt centiméteres volt. Tintával írva a „Duveen” szó volt rajta. – Bien! – mondta Bex. – Ez a csekk vagy egy Duveen nevű valaki nevére szólt, vagy ő állította ki. – Szerintem az előbbi – mondta Poirot. – Mivel, ha nem tévedek, a kézírás Monsieur Renauld-é. Ezt hamar meg lehetett állapítani, csak össze kellett hasonlítani egy feljegyzéssel, ami az íróasztalból került elő. – Te jó isten – dünnyögte a rendőrfőnök savanyú képpel –, el nem tudom képzelni, hogyan kerülhette el a figyelmemet. Poirot nevetett. – A tanulság: mindig be kell nézni a szőnyeg alá! Barátom, Hastings kapitány majd elmondja önnek, hogy bármi, ami a legcsekélyebb mértékben rendellenes, az kínszenvedés számomra. Amint észrevettem, hogy a kandallószőnyeg nem úgy áll, ahogy kellene, azt mondtam magamnak: „Tiens! A szék lába összehúzta, amikor hátratolták. Vélhetően van valami alatta, ami elkerülte a jó Françoise figyelmét.” – Françoise-ét? – Vagy Denise-ét, vagy Léonie-ét. Akárkiét, aki ezt a szobát takarítja. Minthogy nincs por, nyilvánvalóan takarítottak itt ma reggel. A következőképpen rekonstruáltam a történteket: Tegnap, vélhetően késő este, Monsieur Renauld kiállított egy csekket egy bizonyos 33

Duveen nevű valaki számára. Azután a csekket eltépte valaki, ami szétszóródott a padlón. Ma reggel… De M. Bex türelmetlenül máris meghúzta a csengőt. Françoise jelent meg a hívásra. Igen, sok papírfecni volt a padlón. Hogy mit csinált velük? Bedobta a konyhai tűzhelybe, természetesen! Bex lemondóan elbocsátotta az asszonyt. Aztán felragyogott az arca, és az íróasztalhoz sietett. Egy percig a halott férfi csekkfüzetében keresgélt. Majd megismételte az előbbi mozdulatot. Az utolsó szelvény üres volt. – Fel a fejjel! – kiáltotta Poirot, megveregetve Bex hátát. – Madame Renauld bizonyára felvilágosítást tud adni erről a titokzatos Duveen nevű személyről. A rendőrfőnök arca felderült. – Ez igaz. Haladjunk tovább! Amint megfordultunk, hogy elhagyjuk a szobát, Poirot mellékesen megjegyezte: – Ez az a hely, ahol Monsieur Renauld tegnap este a vendégét fogadta, nemde? – Igen… de honnan tudja? – Innen. Ezt találtam a bőrfotel hátán. – Azzal a mutató- és a hüvelykujja között feltartott egy hosszú, fekete hajszálat – egy női hajszálat! M. Bex kivezetett minket a ház hátuljához, ahol egy kis pajta támaszkodott a ház oldalának, zsebéből kulcsot húzott elő, és a zárba illesztette. – Itt van a holttest. Elhoztuk a bűntény helyszínéről, épp mielőtt ön megérkezett, amint a fényképész befejezte a munkáját. Kinyitotta az ajtót, és bementünk. A meggyilkolt férfi a padlón feküdt, lepedővel letakarva. M. Bex ügyes mozdulattal lerántotta. Renauld középmagas férfi volt, karcsú, ruganyos alkatú. Körülbelül ötvenévesnek látszott, fekete haját ezüstös szálak csíkozták jócskán. Simára borotvált arca és hosszú, keskeny orra volt, a szemei elég közel ültek egymáshoz. A bőre bronzbarna volt, mint az olyan emberé, aki élete nagy részét trópusi 34

éghajlaton töltötte. Ajka felhúzódott a fogáról, és hamuszín vonásai a teljes elképedés és rémület kifejezésébe merevedtek. – Az arcáról látható, hogy hátba szúrták – jegyezte meg Poirot. Óvatosan megfordította a halottat. Ott, a lapockák között, beszennyezve a puha, őzbarna felöltőt, kerek folt sötétlett. A közepében hasíték látszott a szöveten. Poirot alaposan szemügyre vette. – Van valami elképzelése, milyen fegyverrel követték el a bűntényt? – Benne hagyták a sebben. – A rendőrfőnök lenyúlt egy nagy üvegért, amiben egy kisebb tárgy volt, leginkább papírvágó késnek látszott. Fekete nyele volt, és keskeny, fényes pengéje. Az egész szerszám nem lehetett több, mint huszonöt centiméter hosszú. Poirot óvatosan kipróbálta az elszíneződött fémet az ujja hegyén. – Ma foi!, ez bizony éles! Könnyű, helyes kis eszköz gyilkossághoz! – Sajnálatos, de nem találtunk rajta ujjlenyomatokat – jegyezte meg kedvetlenül Bex. – A gyilkos nyilván kesztyűt viselt. – Ez csak természetes – mondta Poirot megvetően. – Még Santiagóban is tisztában vannak az ilyesmivel. Még a legamatőrebb angol kisasszony is tudja – hála a sajtóban közzétett Bertillonmódszernek. Mindenesetre nagyon érdekes, hogy nincsenek ujjlenyomatok. Az olyan elképesztően egyszerű, ha valaki ujjlenyomatot hagy maga után! Akkor örülhet a rendőrség. – A fejét csóválta. – Igencsak tartok attól, hogy a mi bűntényünk nem egy módszeres elkövető műve – vagy ez, vagy pedig szorította az idő. De majd meglátjuk. Elengedte a tetemet, s az visszaesett a korábbi testhelyzetbe. – A felöltő alatt, látom, csak fehérneműt visel jegyezte meg. – Igen, a vizsgálóbíró ezt igen érdekesnek tartja. Ebben a percben kopogtattak az ajtón, amit Bex bezárt maga után. Most odalépett, és kinyitotta. Françoise állt ott. Mohó kíváncsisággal próbált bekukucskálni. – Nos, mit óhajt? – kérdezte türelmetlenül Bex. – A Madame. Azt üzeni, hogy már jobban van, és kész fogadni a vizsgálóbíró urat. 35

– Rendben – mondta M. Bex élénken. – Szóljon Monsieur Hautetnek, és mondja meg, hogy mi is rögtön ott leszünk. Poirot hátramaradt egy kicsit, és a holttestet nézte. Egy pillanatig arra gondoltam, mindjárt megszólítja, hangosan közölve, hogy addig nem nyugszik, amíg rá nem jön, ki a gyilkos. De amit mondott, az tétován és esetlenül hangzott, és megjegyzése feltűnően nem illett a helyzet komolyságához. – Túl hosszú a felöltője – mondta méltatlankodva.

36

5. FEJEZET

MRS. RENAULD TÖRTÉNETE M. Hautet a hallban várt ránk, s mindnyájan megindultunk a lépcsőn Françoise vezetésével, aki mutatta az utat. Poirot cikcakkban lépkedett, ami zavarba ejtett, mígnem egy grimasz kíséretében odasúgta nekem: – Nem csoda, hogy a személyzet hallotta, amint M. Renauld járkál a lépcsőn, nem egy foka úgy nyikorog, hogy még a holtat is felébreszti! A lépcső fönt egy kis átjáróba torkollott. – A személyzeti szállás – magyarázta Bex. Továbbmentünk a folyosón, és Françoise bekopogott jobbra az utolsó ajtón. Fakó hang válaszolt a kopogásra, mi pedig beléptünk egy tágas, napfényes lakosztályba, amely a tengerre nézett. A víz kéken szikrázott körülbelül negyed mérföld távolságban. Egy kanapén, párnákkal feltámasztva, Durand doktor felügyelete mellett egy magas, feltűnő küllemű nő feküdt. Középkorú volt, egykor sötét haja mostanra szinte teljesen ezüstös lett, de áradt belőle az életerő, és átható személyisége mindenütt érződött. Az ember rögtön tudta, hogy a franciák által une maîtresse femme-nak19 nevezett asszony jelenlétében tartózkodik. Méltóságteljes főhajtással üdvözölt bennünket. – Kérem, foglaljanak helyet, messieurs. Leültünk a székekre, a vizsgálóbíró munkatársa pedig egy kerek asztal mellett helyezkedett el. – Remélem, madame – kezdte M. Hautet –, nem okoz elviselhetetlen fájdalmat önnek, hogy elmondja, mi történt az elmúlt éjjel. – Egyáltalán nem, monsieur. Tudom, drága az idő, hogy ezeket az alávaló gyilkosokat mielőbb elfoghassák és megbüntethessék. 19

Nagyasszony. 37

– Pontosan, madame. Gondolom, kevésbé fárasztó, ha kérdéseket teszek fel, ön pedig válaszol rájuk. Hánykor feküdt le tegnap este aludni? – Fél tízkor, monsieur. Fáradt voltam. – És a férje? – Körülbelül egy órával később, úgy vélem. – Idegesnek látszott… netán zaklatottnak? – Nem, nem jobban, mint máskor. – Mi történt azután? – Aludtunk. Arra ébredtem, hogy egy kéz tapad a számra. Próbáltam sikoltani, de a kéztől nem tudtam. Két férfi volt a szobában. Mindketten álarcot viseltek. – Le tudja írni őket valamelyest, asszonyom? – Az egyik nagyon magas volt, és hosszú, fekete szakállt viselt, a másik alacsony volt és testes. Neki vöröses szakálla volt. Mind a kettő a homlokába húzta a kalapját. – Hm! – hümmögött elgondolkodva a vizsgálóbíró. – Túl sok szakáll, attól tartok. – Úgy gondolja, álszakáll volt? – Igen, asszonyom. De folytassa. – Az alacsony férfi fogott le. Felpeckelte a számat, és kötéllel összekötözte a kezemet meg a lábamat. A másik férfi a férjem fölött állt. Felkapta az öltözőasztalról a kis papírvágó késemet, és a férjem mellének szegezte a szíve fölött. Amikor az alacsony férfi végzett velem, csatlakozott a társához, és kényszerítették a férjemet, hogy keljen fel és menjen velük a szomszédos öltözőszobába. Majd' elájultam a félelemtől, de azért kétségbeesetten hallgatóztam. Túlságosan halkan beszéltek, hogysem érthessem, mit mondtak. De felismertem a nyelvet, torz spanyol volt, ahogy Dél-Amerika egyes részein beszélnek. Úgy tűnt, valamit követeltek a férjemtől, egyre dühösebben, és kissé felemelték a hangjukat. Azt hiszem, a magas férfi beszélt. „Tudja, mit akarunk?”, mondta. „A titkot! Hol van?” Nem tudom, mit válaszolt a férjem, de a másik durván ráförmedt: „Hazudik! Tudjuk, hogy magánál van. Hol vannak a kulcsai?” 38

Aztán hallottam, amint fiókokat húzgálnak ki. A férjem öltözőszobájában van egy faliszéf, amelyben mindig meglehetősen nagy összegű készpénzt tart. Léonie azt mondja, a széfet átkutatták, és a pénzt elvitték. De nyilvánvalóan nem volt ott, amit kerestek, mert hallottam, amint a magas férfi káromkodott, majd ráparancsolt a férjemre, hogy öltözzön fel. Nem sokkal ezután valami zaj hallatszott a házban, gondolom, megzavarhatta őket, mert belökdösték a szobámba a férjemet, félig felöltözötten. – Pardon – szakította félbe Poirot – ezek szerint nincs másik kijárat a gardróbszobából? – Nincs, monsieur, csak az az egy ajtó, ami összeköti a szobámmal. Taszigálták a férjemet, előtte az alacsony, mögötte pedig a magas férfi ment, kezében még mindig ott volt a kés. Paul megpróbált odajönni hozzám. Láttam elkínzott tekintetét. A fogva tartóihoz fordult. „Beszélnem kell a feleségemmel”, mondta. Aztán, az ágyamhoz lépve, azt mondta: „Semmi baj, Eloise. Ne félj. Még reggel előtt visszajövök.” Bár igyekezett magabiztosan beszélni, láttam a szemében a rémületet. Aztán kitaszigálták az ajtón, közben a magas férfi azt mondta: „Egyetlen hang – és halott ember vagy, ezt vésd az eszedbe.” Ezután – folytatta Mrs. Renauld – nyilván elájultam. A következő dolog, amire emlékszem, hogy Léonie dörzsöli a csuklómat, és brandyt tölt a számba. – Madame Renauld – mondta a vizsgálóbíró –, van valami elképzelése arról, mit kereshettek a támadók? – Az égvilágon semmi, monsieur. – Van tudomása arról, hogy férje félt valamitől? – Igen. Észrevettem, hogy megváltozott. – Mikor történt ez? Mrs. Renauld eltöprengett. – Talán tíz napja. – Nem lehet, hogy régebben? – Lehetséges. Én csak akkor vettem észre. – Megkérdezte a férjét, mi okozta mindezt? – Egyszer igen. Kitérő választ adott. Mindazonáltal meg voltam győződve róla, hogy valami szörnyű aggodalom gyötri. Akárhogy is, 39

mivel nyilvánvalóan palástolni akarta előlem, úgy tettem, mint aki nem vesz észre semmit. – Tudott ön arról, hogy a férje egy detektívhez fordult segítségért? – Detektívhez? – kiáltott fel Mrs. Renauld rendkívül meglepetten. – Igen, ehhez az úrhoz – Monsieur Hercule Poirot-hoz. – Poirot meghajolt. – M. Poirot ma érkezett, az ön férjének a kifejezett kérésére. – Azzal zsebéből elővette M. Renauld levelét, és átnyújtotta a hölgynek. Mrs. Renauld láthatóan őszinte megdöbbenéssel olvasta el. – Fogalmam sem volt erről. Ebből egyértelműen kitűnik, hogy tudatában volt a veszélynek. – Most pedig, asszonyom, nagyon kérem, őszintén válaszoljon. Volt bármiféle incidens a férje dél-amerikai életében, ami esetleg támpontot adhatna, miért gyilkolták meg? Mrs. Renauld mélyen elgondolkozott, de végül megrázta a fejét. – Semmi ilyesmi nem jut eszembe. A férjemnek bizonyára rengeteg ellensége volt, versenytársak, akiket ilyen-olyan módon legyőzött, de nincs tudomásom semmiféle különleges esetről. Nem állítom, hogy nem volt ilyesfajta incidens, csupán azt mondom, hogy én nem tudok róla. A vizsgálóbíró komoran simogatta a szakállát. – És meg tudná mondani, pontosan mikor történt a merénylet? – Igen, világosan emlékszem, hogy hallottam, amint a kandallón álló óra elüti a kettőt. – A kandallópárkányon álló bőrtokos úti óra felé intett. Poirot felállt a helyéről, alaposan szemügyre vette az órát, majd elégedetten bólintott. – Itt pedig egy karóra – kiáltott fel M. Bex –, bizonyára a merénylők verték le az öltözőasztalról, darabokra tört! Eszükbe sem jutott, hogy bizonyítékul szolgálhat ellenük. Óvatosan eltávolította a törött üveg darabkáit. Hirtelen megváltozott az arca, tökéletes értetlenséget tükrözött. – Mon Dieu! – szakadt ki belőle. – Mi történt? – Hét órát mutat! – Hogyan? – kiáltotta a vizsgálóbíró döbbenten. 40

Ám Poirot, fürgén, mint mindig, kikapta a bámuló rendőrfőnök kezéből a kis órát, és a füléhez tartotta, majd elmosolyodott. – Az üveg eltört, valóban, de a szerkezet még működik. A rejtélyre adott magyarázatot megkönnyebbült mosollyal fogadták. De a vizsgálóbírónak újabb szempont ötlött az eszébe. – Most azonban nem hét óra van, ugyebár? – Nem – válaszolt udvariasan Poirot –, pár perccel múlt öt. Meglehet, hogy ez az óra siet, így van, asszonyom? Mrs. Renauld kissé zavartan ráncolta a homlokát. – Valóban siet – ismerte el. – De azt nem tudtam, hogy ennyit. A vizsgálóbíró türelmetlen mozdulattal lezárta az óra témáját, és folytatta a kihallgatást. – Asszonyom, a bejárati ajtó félig nyitva volt. Majdhogynem biztos, hogy a gyilkosok azon át jutottak be a házba, minthogy feszegetésnek nincs nyoma. Tudna rá magyarázatot adni? – Talán a férjem kiment sétálni egyet, és visszatérvén elfelejtette becsukni maga után. – Gyakorta előfordult ilyesmi? – Hogyne. A férjem a világ legszórakozottabb embere volt. Homloka elfelhősödött, miközben beszélt, mintha halott férjének ez a jellemvonása bosszantaná. – Azt hiszem, egy következtetést levonhatunk ebből – jegyezte meg váratlanul a rendőrfőnök. – Minthogy a két férfi kényszerítette Monsieur Renauld-t, hogy felöltözzön, úgy tűnik, mintha a hely, ahová el akarták vinni, a hely, ahol a „titok” lapul, némi távolságra van. A vizsgálóbíró bólintott. – Igen, távolabb, de nem túl messze, tekintve hogy azt mondta, reggelre itthon lesz. – Hány órakor indul Merlinville-ből az utolsó vonat? – kérdezte Poirot. – 11.50-kor oda és 12.17-kor vissza, de valószínűbb, hogy autó várt rájuk. – Természetesen – hagyta helyben Poirot, s kissé csüggedtnek látszott. 41

– Valóban, ez is egy nyom, amin elindulhatunk – folytatta felvillanyozva a vizsgálóbíró. – Egy autóra, amelyben két külföldi ül, valószínűleg felügyelnek. Ez remek szempont, Monsieur Bex. Elégedetten mosolygott, majd, ismét komoly arcot öltve, megkérdezte Mrs. Renauld-t: – Még egy kérdés: ismer ön „Duveen” nevű illetőt? – Duveen? – ismételte meg elgondolkodva Mrs. Renauld. – Nem, e pillanatban nem jut eszembe ilyen nevű ismerős. – Ezek szerint soha nem hallotta, hogy a férje ilyen nevű valakit említ. – Soha. – Ismer ön valakit, akinek a keresztneve Bella? Miközben beszélt, szúrósan nézett Mrs. Renauld-ra, figyelve a harag vagy a felismerés legcsekélyebb jelére, de az asszony természetes mozdulattal csak a fejét rázta. A vizsgálóbíró folytatta a kérdezősködést. – Tudomása van arról, hogy a férje tegnap este látogatót fogadott? Most látta, ahogy az asszony arcát elönti a pír, de azért higgadtan válaszolt: – Nincs. Ki volt a látogató? – Egy hölgy. – Valóban? Ám e pillanatban a vizsgálóbíró megelégedett ennyivel, nem erőltette tovább a témát. Valószínűtlennek tűnt, hogy Madame Daubreuil bárhogy is kapcsolatba hozható a bűnüggyel, és aggódott, nehogy a szükségesnél jobban felzaklassa Mrs. Renauld-t. Jelt adott a rendőrfőnöknek, aki bólintással válaszolt. Azután felállt, átvágott a szobán, majd egy üvegtállal tért vissza, amelyet a melléképületben már láttunk nála. Elővette az edényből a tőrt. – Asszonyom – mondta szelíden –, felismeri ezt? Halk kiáltás szakadt ki Mrs. Reanuld-ból. – Igen, ez a kis tőr az enyém. – Majd megnézte a szennyezett pengét, és rémült tekintettel hátrahőkölt. – Az ott… vér?

42

– Igen, asszonyom. Ezzel a fegyverrel ölték meg a férjét. – Sietve eltüntette szem elől a tőrt. – Bizonyos ön benne, hogy tegnap este ez a tőr az öltözőasztalán volt? – Ó, igen. Ajándékba kaptam a fiamtól. A háború alatt a légierőnél szolgált. Idősebbnek mondta magát a koránál. – Hangjában anyai büszkeség csendült. – Egy repülőgép acélvázából csinálták, és a fiam ajándékozta nekem, háborús emlékül. – Értem, asszonyom. Ez újabb kérdéshez vezet. A fia hol van most? Haladéktalanul sürgönyözni kellene neki. – Jack? Most éppen úton van Buenos Aires felé. – Hogyan? – Igen. A férjem táviratozott neki tegnap. Párizsba küldte üzleti ügyben, de tegnap eszébe jutott, hogy azonnal Dél-Amerikába kell utaznia. Tegnap este indult egy hajó Cherbourgból Buenos Airesbe, és megtáviratozta neki, hogy érje el. – Tudja ön, miféle üzleti ügy ez Buenos Airesben? – Nem, monsieur, semmit nem tudok erről, de nem Buenos Aires a fiam célállomása. Onnan szárazföldi úton Santiagóba kell mennie. Ekkor a vizsgálóbíró és a rendőrfőnök egyszerre kiáltott fel: – Santiago! Már megint Santiago! Ez volt az a pillanat, amikor mindnyájunkat tőbe kólintott az a szó, amellyel Poirot Mrs. Renauld-hoz fordult. Poirot az ablaknál állt, álmodozónak tűnt, és nem vagyok biztos benne, hogy követte az eseményeket. Odalépett az asszonyhoz, és meghajolt. – Pardon, asszonyom, megengedi, hogy megvizsgáljam a csuklóját? Noha kissé meglepte a kérés, Mrs. Renauld odanyújtotta a kezét. Mindkét csuklóján csúnya vörös foltok voltak, ahol a kötelek belevágtak a húsába. Miközben Poirot vizsgálgatta, észrevettem, hogy a szemében egy pillanatra felvillanó izgalom kihunyt. – Bizonyára nagy fájdalmat okozott önnek – mondta, és ismét zavartnak tűnt. De a vizsgálóbíró izgatottan közbeszólt. – Azonnal sürgönyözni kell az ifjú Monsieur Renauld-nak. Létfontosságú, hogy megtudjunk mindent a santiagói útjáról. – Tétovázott kissé. – Reméltem, hogy itt lesz a közelben, így 43

megkímélhettük volna önt ettől a fájdalomtól, asszonyom. – Elhallgatott. – Úgy érti – mondta halkan az asszony –, hogy azonosítanom kell a férjem holttestét? A vizsgálóbíró meghajtotta a fejét. – Én erős asszony vagyok, monsieur. Elviselem, bármi vár is rám. Készen állok… most. – Ó, biztosíthatom, hogy holnap is megejthetjük… – Jobb lenne most túlesni rajta – mondta halk hangon, és fájdalom futott át az arcán. – Lenne olyan kedves a karját nyújtani, doktor úr? Az orvos odasietett hozzá, köpenyt borított Mrs. Renauld vállára, és a menet lassan megindult lefelé a lépcsőn. M. Bex előrement, hogy kinyissa a csűr ajtaját. Egy-két perc múlva Mrs. Renauld belépett. Nagyon sápadt volt, de eltökélt. Az arcához emelte a kezét. – Egy pillanat, uraim, amíg összeszedem magam. Leengedte a kezét, és lenézett a halott férfira. Ekkor csodálatos önuralma, ami oly sokáig kitartott, elhagyta. – Paul! – kiáltotta. – Drága férjem! Jaj, istenem! – Előredőlt, majd eszméletlenül a padlóra zuhant. Abban a pillanatban mellette termett Poirot, felhúzta a szemhéját, és kitapintotta a pulzusát. Amikor megbizonyosodott róla, hogy az asszony tényleg öntudatlan, félrehúzódott. Megragadta a karomat. – Milyen ostoba is vagyok, barátom! Ha volt valaha is szerelem és fájdalom asszonyi hangban, akkor azt most hallottam. Az én kis elméletem úgy, ahogy van, téves. Eh bien! Kezdhetem elölről!

44

6. FEJEZET

A BŰNTÉNY HELYSZÍNE Az orvos és M. Hautet bevitték az öntudatlan asszonyt a házba. A rendőrfőnök fejcsóválva nézett utánuk. – Pauvre femme20 – dünnyögte maga elé. – Szörnyű megrázkódtatás érte. Hát, hát, mit tehetünk! Most, Monsieur Poirot, megnézzük a helyszínt, ahol a bűntényt elkövették? – Ahogy óhajtja, Monsieur Bex. Átvágtunk a házon, majd kimentünk az elülső ajtón. Elhaladtában Poirot felnézett a lépcsőre, és elégedetlenül csóválta a fejét. – Hihetetlen számomra, hogy a személyzet semmit nem hallott. A lépcső nyikorgása, ahogy három ember megy le rajta, még a holtakat is felverné! – Az éjszaka közepén volt, ne feledje. Addigra már aludtak. Ám Poirot továbbra is a fejét csóválta, mint akit nem győzött meg teljesen ez a magyarázat. Az útkanyarulatban megállt, és felnézett a házra. – Mi késztette őket arra, hogy elsőre a nyitott bejárati ajtónál próbálkozzanak? Igencsak kevés esélyük volt rá, hogy nyitva találják. Sokkal valószínűbbnek tűnt volna, ha rögtön egy ablakot próbálnak meg felfeszíteni. – De a földszinti ablakokat vasrács védi – vetette ellen a rendőrfőnök. Poirot egy első emeleti ablakra mutatott. – Az annak a hálószobának az ablaka, amelyből most jöttünk ki, ugye? Nézze csak – ott egy fa, mi sem könnyebb annál, mint ott felmászni.

20

Szegény asszony. 45

– Lehetséges – hagyta helyben a rendőrfőnök. – De nem tehették volna ezt, anélkül hogy otthagyták volna a lábnyomukat a virágágyásban. Ebben igaza volt. Két nagy, ovális, vörös muskátlival tele virágágyást telepítettek a bejárati ajtóhoz vezető lépcső mindkét oldalára. A kérdéses fa töve az ágyás végében volt, tehát nem lehetett odajutni másképp, mint az ágyáson keresztül. – Látják – folytatta a rendőrfőnök a száraz időnek köszönhetően az úton vagy az ösvényeken nem marad lábnyom, ám a nedves virágágyásban már merőben más a helyzet. Poirot odalépett, és figyelmesen tanulmányozta a talajt. Ahogy Bex mondta, az ágyás tökéletesen sima volt. Sehol egyetlen kis bemélyedés. Poirot bólintott, mint akit meggyőztek, mi pedig elfordultunk, ám ő hirtelen nekilódult, és vizsgálgatni kezdte a másik virágágyást. – Monsieur Bex! – kiáltott. – Ide nézzen! Itt rengeteg nyom található. A rendőrfőnök csatlakozott hozzá – és mosolygott. – Kedves Poirot-m, azok kétségkívül a kertész hatalmas szöges bakancsának a nyomai. Mindenesetre ezeknek semmi jelentőségük, mivel azon az oldalon nincs fa, minek következtében onnan nem elérhető a felsőbb szint. – Igaz – mondta Poirot csüggedten. – Ön szerint tehát ezeknek a lábnyomoknak nincs jelentőségük? – Az égvilágon semmi. Ekkor, legnagyobb megrökönyödésemre, Poirot a következőket mondta: – Nem értek egyet önnel. Van egy olyan érzésem, hogy ezek a lábnyomok a legfontosabb dolgok mind közül, amit eddig láttunk. M. Bex nem szólt semmit, csupán megvonta a vállát. Túlságosan udvarias volt ahhoz, hogy kimondja a véleményét. – Folytathatjuk? – kérdezte ehelyett. – Természetesen. Később is kinyomozhatom ezeknek a lábnyomoknak az ügyét – mondta vidáman Poirot. Ahelyett hogy az úton ment volna a kapuig, M. Bex ráfordult egy ösvényre, amely jobb felé ágazott el, és enyhe ívben jobbra megkerülte 46

a házat, oldalt pedig élő sövény határolta. Hirtelen egy kis tisztás bukkant fel, ahonnan kilátás nyílt a tengerre. Egy pad állt ott, tőle nem messze pedig egy düledező csűr. Néhány lépésre onnan takarosan nyírt, alacsony sövény jelezte a villához tartozó telek határát. M. Bex arrafelé vette az irányt, és rövidesen egy szélesen terpeszkedő lankán találtuk magunkat. Körülnéztem, és a látvány mellbe vágott. – De hisz ez egy golfpálya! – kiáltottam fel. Bex bólintott. – A lyukak még nincsenek teljesen készen – magyarázta. – Azt remélték, hogy néhány hónapon belül megnyithatják. Pár ember dolgozik itt, ők találták meg a holttestet ma reggel. A lélegzetem is elállt. Balra tőlem nem sokkal, ahol épp átsiklott egy pillanatra a tekintetem, egy hosszú, szűk gödör volt, s benne, arccal lefelé, egy férfitest feküdt! Egy másodpercre kihagyott a szívem, és az a vad gondolatom támadt, hogy megismétlődött a tragédia. Ám a rendőrfőnök eloszlatta az illúziót, mert bosszús hangon, élesen felkiáltott: – Mégis mit képzelnek a rendőreim? Szigorú parancsot kaptak, hogy külön engedély nélkül senki nem közelítheti meg ezt a helyet! A földön fekvő férfi felemelte a fejét, és a válla fölött hátranézett. – De hisz nekem van külön engedélyem – jegyezte meg, és lassan feltápászkodott. – Ó, kedves Monsieur Giraud! – kiáltotta a rendőrfőnök. – Fogalmam sem volt róla, hogy ön már megérkezett. A vizsgálóbíró már türelmetlenül várja. Miközben beszélt, élénk érdeklődéssel vettem szemügyre az újonnan jöttét. A párizsi Sûreté híres detektívje névről ismerős volt nekem, és roppant érdekesnek találtam hús-vér valójában találkozni vele. Nagyon magas, harminc év körüli férfi volt, a haja és a bajusza gesztenyebarna, a külleme katonás. Némi arroganciát véltem felfedezni a viselkedésében, látszott rajta, hogy nagyon tudatában van önnön fontosságának. Bex bemutatott minket, Poirot-t mint kollégát említette. A detektív szemében érdeklődés villant.

47

– Hallottam már önről, Monsieur Poirot – mondta. – Igen eredményes volt a múltban, nemdebár? Manapság azonban változnak a módszerek. – A bűnügyek, mindazonáltal, nagyon egyformák – jegyezte meg finoman Poirot. Rögvest láttam, hogy Giraud ellenséges. Rossz néven vette, hogy valakivel együttműködjön, és éreztem, ha bármilyen fontos nyomra bukkan, több mint valószínű, hogy megtartja magának. – A vizsgálóbíró… – kezdte újra Bex. De Giraud nyersen félbeszakította. – Fütyülök a vizsgálóbíróra! A megvilágítás nagyon fontos tényező. Most megfelel a célnak, de körülbelül fél órán belül ennek vége. Mindent tudok az ügyről, és a házbeliek nagyon jól ellesznek holnapig; de ha találunk valami nyomot a gyilkosokhoz, ez az a hely, ahol megtaláljuk. A maga rendőrsége taposta össze a területet? Azt hittem, manapság már képzettebbek. – Bizonyára azok. Ám a nyomok, amiket itt felpanaszol, a munkásoktól származnak, akik felfedezték a holttestet. A másik férfi utálkozva felmorrant. – Látom a nyomokat, ahol azok hárman átjöttek a sövényen – de dörzsölt alakok. A középső cipőnyomok felismerhetően Monsieur Renauld-hoz tartoznak, de a mellette levőket gondosan elsimították. Nem mintha bármi is jól látható lenne ezen a kemény talajon, de semmit nem bíztak a véletlenre. – A felszíni jelek – mondta Poirot. – Azokat keresi, ugye? A másik detektív rámeredt. – Természetesen. Halvány mosoly jelent meg Poirot ajkán. Már-már megszólalt, de aztán visszafogta magát. Lehajolt az ott heverő ásóhoz. – Ezzel ásták meg a sírt, az biztos – jelentette ki Giraud. – De semmilyen nyom nincs rajta. Az ásó Renauld-é, és az ember, aki használta, kesztyűt viselt. Itt van a kesztyű. – A lábával mutatott arra, ahol a két földdel szennyezett kesztyű hevert. – És a kesztyű is Renauld-é, vagy legalábbis a kertészéé. Én mondom magának, hogy a férfiak, akik ezt a bűnügyet végrehajtották, semmit nem kockáztattak. 48

A pasast a saját tőrével szúrták le, és a saját ásójával akarták eltemetni. Úgy számítottak, hogy semmilyen nyomot nem hagynak! De én elkapom őket. Mindig van valami! És én meg fogom találni. Ám Poirot érdeklődését láthatóan valami más kötötte le, egy rövid, piszkos ólomcső, ami az ásó mellett feküdt. Ujjával finoman megérintette. – Vajon ez is a meggyilkolt emberé? – kérdezte, és úgy éreztem, hogy kérdésébe némi irónia vegyül. Giraud vállat vont, jelezve, hogy nem tudja, de nem is tartja fontosnak. – Akár hetek óta itt heverhet már. De mindegy, nem érdekes. – Szerintem azonban nagyon is érdekes – mondta kedvesen Poirot. Úgy tűnt nekem, hogy csupán bosszantani akarta a párizsi detektívet, s ha így volt, sikerült is neki. A másik udvariatlanul elfordult, jelezve, hogy nincs vesztegetni való ideje, és lehajolva tovább keresgélt a talajon. Eközben Poirot, mint akinek hirtelen ötlete támadt, átlépett a sövényen, és a kis pajta ajtaját próbálgatta. – Az zárva van – mondta a válla fölött Giraud. – De ott csak a kertész tartja a vackait. Az ásó nem onnan származik, hanem a háznál levő szerszámoskamrából. – Fantasztikus! – dünnyögte felém elragadtatottan M. Bex. – Alig egy órája van itt, és máris mindent tud! Micsoda ember! Nem kétséges, hogy Giraud napjaink legnagyobb élő detektívje. Bár szívből utáltam a detektívet, mindazonáltal titokban csodáltam. Ebből az emberből csak úgy sugárzott a hatékonyság. Nem tehettem róla, de ez idáig Poirot nem különösebben villogott, és ez kellemetlenül érintett. Figyelmét láthatóan mindenféle ostoba apróságokra összpontosította, amelyeknek semmi közük nem volt az ügyhöz. És valóban – e pillanatban hirtelen azt kérdezte: – Monsieur Bex, mondja csak, kérem, ez a fehér mészcsík itt, ami körülveszi a sírt, ez a rendőrség találmánya? – Nem, Monsieur Poirot, ez a golfpályához tartozik. Ez jelzi, hogy itt egy „bunker” lesz, ahogy ön nevezi. 49

– Egy „bunker”? – fordult hozzám Poirot. – Ez az a homokkal megtöltött szabálytalan üreg, amelynek az egyik oldalán egy domb van, ugye? Helyeseltem neki. – Monsieur Renauld kétségkívül golfozott, nemdebár? – Igen, szenvedélyes golfjátékos volt. Főként neki és az ő bőkezűségének köszönhető, hogy a munkálatok folytatódnak. Még a tervezésbe is beleszólt. Poirot elgondolkodva bólintott. Aztán megjegyezte: – Nem volt valami jó választás – hogy pont ide temessék a hullát? Amikor nekiállnak kiásni a földet, bármikor lelepleződhettek volna. – Pontosan – kiáltott fel Giraud diadalmasan. – És ez bizonyítja, hogy idegenek voltak a terepen. Ez kiváló közvetett bizonyíték. – Hogyne – mondta kétkedve Poirot. – Senki, aki ismerős a területen, nem temetné ide a tetemet… hacsak nem azt akarná, hogy felfedezzék. Ez pedig teljesen abszurd, nemdebár? Giraud nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon. – Igen – mondta Poirot, és hangjába némi elégedetlenség vegyült. – Igen… kétségkívül… abszurd!

50

7. FEJEZET

A TITOKZATOS MADAME DAUBREUIL Miközben visszafelé mentünk a házba, M. Bex elnézést kért, hogy nem tart velünk, mivel, magyarázta, haladéktalanul tudatnia kell a vizsgálóbíróval Giraud érkezésének a hírét. Giraud láthatóan megörült, amikor Poirot kijelentette, hogy már mindent látott, amit akart. A helyszínt elhagyva még láttuk, amint Giraud négykézlábra ereszkedve mászik, olyan alaposan vizslatva, hogy csak csodálni tudtam. Poirot mintha kitalálta volna a gondolataimat, amint egyedül maradtunk, ironikusan megjegyezte: – Legalább látta a csodált detektívet – az emberi kopót! Vagy tévedek, barátom? – Mindenesetre ő csinál valamit – feleltem nyersen. – Ha van ott valami, ő meg fogja találni. Ön pedig… – Eh bien! Én is találtam valamit! Egy darab ó lomcsövet. – Képtelenség, Poirot. Ön is nagyon jól tudja, hogy annak semmi köze az egészhez. Én kis dolgokra gondolok… nyomokra, amelyek biztosan elvezethetnek minket a gyilkosokhoz. – Mon ami, egy két láb hosszú nyom pontosan ugyanannyit ér, mint egy két milliméteres! Az csak egy romantikus elképzelés, hogy minden fontos nyomnak parányinak kell lennie. Ami a csövet illeti, ön azért mondja, hogy semmi köze az ügyhöz, mert Giraud ezt állította. Ne – látta, hogy készülök közbekérdezni – ne beszéljünk többet erről. Hagyja, hadd kutakodjon Giraud, nekem meg hagyja meg az elképzeléseimet. Az ügy elég világosnak tűnik… és mégis… és mégis, mon ami, elégedetlen vagyok! És tudja, miért? A miatt a karóra miatt – két órát siet. Ráadásul van számos érdekes kis apróság, ami sehogy sem áll össze. Például az, hogy ha a gyilkosok bosszút akartak állni, miért nem álmában szúrták le Renauld-t, és kész? – A „titkot” akarták kiszedni belőle – emlékeztettem. Poirot kelletlenül lesöpört egy porszemet a kabátujjáról. 51

– Nos, hát hol ez a „titok”? Feltehetően bizonyos távolságra, minthogy a támadói utasították, hogy öltözzön fel. Mégis itt, a közvetlen közelben találták meggyilkolva, majdhogynem hallótávolságon belül. Az viszont tiszta véletlen, hogy egy olyan fegyver, mint a tőr, éppen ott hever, kézközelben. Szünetet tartott, gondolataiba mélyedt, majd folytatta: – Miért nem hallott semmit a személyzet? Elkábították őket? Volt egy tettestárs, és ez a tettestárs gondoskodott róla, hogy a bejárati ajtó nyitva maradjon? Kíváncsi vagyok, vajon… Egyszerre csak elhallgatott. Odaértünk a ház előtti útra. Hirtelen odafordult hozzám. – Barátom, most meglepem önt – megörvendeztetem! Nagyon a szívemre vettem a szemrehányásait. Most megvizsgálunk néhány lábnyomot! – Hol? – Amott, a jobb kéz felőli ágyásban. Monsieur Bex azt mondja, azok ott a kertész lábnyomai. Lássuk, így van-e. Nézze, épp erre jön a talicskájával. Valóban, egy idősebb férfi vágott át az úton, egy talicskányi palántával. Poirot odaszólt neki, mire a kertész letette a talicskát, és felénk sántikált. – El akarja kérni tőle az egyik bakancsát, hogy összehasonlítsa a lábnyommal? – kérdeztem lélegzet-visszafojtva. Kissé újraéledt Poirotba vetett hitem. Minthogy azt mondta, hogy a jobb oldali ágyásban levő lábnyomok fontosak, vélhetően tényleg azok. – Pontosan – felelte Poirot. – Nem fogja nagyon furcsának találni? – Egyáltalán nem fog ezen gondolkodni. Több szót nem is válthattunk, mert az öregember odaért hozzánk. – Óhajt valamit tőlem, monsieur? – Igen. Régóta kertész itt, nemdebár? – Huszonnégy éve, monsieur. – Hogy is hívják…? – Auguste-nak, monsieur. 52

– Bámulatosak ezek a csodaszép muskátlik. Valóban fenségesek. Régen ültette ki őket? – Egy ideje, monsieur. De persze ahhoz, hogy az ágyások szépek legyenek, ki kell ültetni pár új palántát, kiszedni azokat, amelyek elpusztultak, amellett az elszáradt virágokat is le kell csipkedni. – Tegnap kiültetett néhány palántát, ugye? Azokat amott, középen, meg a másik ágyásba is. – Éles szeme van az úrnak. Eltart egy-két napig, míg „erőre kapnak”. Igen, tegnap este kiültettem tíz palántát mindkét ágyásba. Amint azt az úr jól tudja, nem lehet olyankor kiültetni őket, amikor tűz a nap. – Auguste-ot elbűvölte Poirot érdeklődése, és igencsak szívesen fecsegett. – Az ott egy pompás példány – mondta Poirot, és rámutatott. – Esetleg kaphatnék belőle egy hajtást? – Hát hogyne, monsieur. – Az öreg fickó belépett az ágyásba, és óvatosan lecsippentett egy ágat a Poirot által csodált növényről. Poirot túláradóan hálálkodott, aztán Auguste visszament a talicskájához. – Látja? – mondta Poirot egy mosoly kíséretében, miközben az ágyás fölé hajolt, hogy megvizsgálja a kertész szegecses talpú bakancsának mintázatát. – Ilyen egyszerű. – Nem gondoltam volna… – Hogy a láb benne lesz a bakancsban? Ön nem használja eléggé kiváló szellemi képességeit. Nos, mit mond a lábnyom? Figyelmesen megvizsgáltam az ágyást. – Az összes lábnyom a virágágyásban ugyanattól a bakancstól származik – mondtam, miután alaposan szemügyre vettem. – Úgy gondolja? Eh bien! Egyetértek – mondta Poirot. Eléggé érdektelennek tűnt, mintha valami más járt volna a fejében. – Mindenesetre – jegyeztem meg – most majd eggyel kevesebb bogara lesz. – Mon Dieu! Micsoda kifejezés! Mit akar ezzel mondani? – Azt, hogy most már elveszítette az érdeklődését a lábnyomok iránt. Ám meglepetésemre Poirot megrázta a fejét. 53

– Nem, nem, mon ami. De legalább jó nyomon vagyok. Még mindig sötétben tapogatózom, de, ahogy az imént Monsieur Bexnek utaltam rá, ezek a lábnyomok a legfontosabb és legérdekesebb dolgok ebben az ügyben! Az a szegény Giraud… nem lepődnék meg, ha egyáltalán nem vette volna észre őket. Ebben a pillanatban nyílt a bejárati ajtó, és M. Hautet és a rendőrfőnök lefelé indult a lépcsőn. – Ah, Monsieur Poirot, éppen önt keressük – mondta a vizsgálóbíró. – Bár későre jár, szeretném meglátogatni Madame Daubreuil-t. Bizonyára nagyon megrázza Monsieur Renauld halála, és talán szerencsénk lesz, és valami nyomra akadunk nála. Lehetséges, hogy a titkot, amit Monsieur Renauld nem osztott meg a feleségével, talán rábízta arra az asszonyra, akinek a szerelme fogva tartotta. Tudjuk, hol vannak a Sámsonok gyenge pontjai, nemdebár? Több szó nem is esett, hanem megindultunk. Poirot a vizsgálóbíróval ment, a rendőrfőnök és én pár lépéssel lemaradva követtük őket. – Nem kétséges, hogy Françoise verziója lényegében helytálló – jegyezte meg a rendőrfőnök bizalmas hangon. – Telefonáltam a főkapitányságra. Úgy tűnik, az elmúlt hat hétben három alkalommal – azaz mióta Monsieur Renauld Merlinville-be érkezett – Madame Daubreuil nagy összegeket fizetett be bankjegyekben a számlájára. Mindösszesen kétszázezer frankot! – Te jó isten – mondtam eltűnődve –, ez úgy négyezer font körül lehet! – Pontosan. Igen, aligha kétséges, hogy Monsieur Renauld teljesen megszállott volt. De az továbbra is megfejtendő, vajon rábízta-e a titkát Madame Daubreuil-re. A vizsgálóbíró bizakodó, ám én nem osztom a nézeteit. Míg beszélgettünk, végigsétáltunk a kis utcán az útelágazáshoz, ahol az autónkkal aznap délután korábban megálltunk, és a következő pillanatban rádöbbentem, hogy a Villa Marguerite, a rejtélyes Madame Daubreuil otthona az a kis ház, amelyből a gyönyörű lány kilépett. – Régóta lakik már itt – bólintott a ház felé a rendőrfőnök. – Csendeskén, visszahúzódón. Úgy tűnik, se barátai, se rokonai, csak 54

azok az ismerősök, akikre itt, Merlinville-ben tett szert. Sosem említi a múltját, sem a férjét. Az ember azt sem tudja, él-e, hal-e. Titokzatosság veszi körül, ha érti, mire gondolok. Bólintottam, és egyre nőtt bennem az érdeklődés. – És… a lánya? – hozakodtam elő a kérdéssel. – Valódi szépség – tartózkodó, istenfélő leány, ez minden, ami tudható róla. Van, aki sajnálja, merthogy talán nem tud semmit a múltról, ám ha valaki megkérné a kezét, és tájékozódni akarna, akkor… – A rendőrfőnök cinikusan vállat vont. – De hát ő mit tehet erről! – kiáltottam fel ingerülten. – Semmit. Mégis mit gondol? Egy férfi kényes a felesége előéletére. További ellenvetéseimnek gátat szabott, hogy odaértünk az ajtóhoz. M. Hautet megnyomta a csengőt. Néhány perc telt el, aztán lépteket hallottunk bentről, és kinyílt az ajtó. A küszöbön az én délutáni istennőm állt. Mikor meglátott minket, kifutott a vér az arcából, holtsápadt lett, szeme tágra nyílt az ijedségtől. Nem volt kétséges, hogy fél valamitől! – Mademoiselle Daubreuil – szólalt meg M. Hautet, megemelve a kalapját –, végtelenül sajnáljuk, hogy zavarnunk kell önöket, de hát a törvény, az törvény, ugye, megérti? Tiszteletem az édesanyjának, de lenne olyan kedves és megkérdezné, szánna-e ránk néhány percet, hogy feltegyünk pár kérdést? A lány egy percig megkövülten állt. Bal kezét mellére szorította, mintha csillapítani akarná heves szívdobogását. De uralkodott magán, és halkan annyit mondott: – Megyek és megnézem. Kérem, fáradjanak beljebb. Bement a hallból balra nyíló szobába, és hallottuk, hogy halkan mond valamit. Aztán egy másik, hasonló hang hallatszott, melynek teltebb tónusába némi keménység vegyült: – Természetesen. Vezesd be őket. A következő pillanatban szemtől szemben álltunk a titokzatos Madame Daubreuil-jel. Az asszony nem volt olyan magas, mint a lánya, és nőies alkatából áradt az érett kecsesség. Haja, lányáéval ellentétben, sötét volt, középen elválasztva, madonna stílusban. Félig leeresztett szemhéja 55

alól kék szem csillant. Bár remek formában volt, túl volt már a fiatalságán, ám olyan vonzerő áradt belőle, amely független az életkortól. – Látni óhajtottak, uraim? – kérdezte. – Igen, asszonyom. – M. Hautet megköszörülte a torkát. – Én vezetem a nyomozást Monsieur Renauld halála ügyében. Bizonyára hallott már róla. Az asszony szó nélkül bólintott. Arckifejezése nem változott. – Azért jöttünk, hogy megkérdezzük, van-e tudomása bármiről… izé… ami megvilágíthatná a haláleset körülményeit? – Én? – A hangjából kicsendülő meglepődés kiválóan sikerült. – Igen, asszonyom. Okunk van feltételezni, hogy ön rendszeresen meglátogatta az elhunyt férfit, esténként, a villájában. Így volt? – Nincs joga ilyen kérdéseket feltenni! – Asszonyom, gyilkossági ügyben nyomozunk. – Na és, akkor mi van? Semmi közöm a gyilkossághoz. – Ezt egy percig sem állítjuk, asszonyom. De ön jól ismerte az elhunytat. Említette-e önnek valaha is, hogy veszély fenyegeti? – Soha. – Beszélt-e valaha a Santiagóban töltött életéről, említette-e, hogy ott netán ellenségei vannak? – Nem. – Ezek szerint semmiben nem tud nekünk segíteni? – Tartok tőle, hogy nem. Valójában nem is értem, miért jöttek hozzám. A felesége nem tudta megválaszolni az önöket érdeklő kérdéseket? – Hangjában árnyalatnyi irónia bujkált. – Mrs. Renauld mindent elmondott nekünk, amit tudott. – Ah! – mondta Madame Daubreuil. – Azon tűnődöm… – Min, asszonyom? – Semmin. A vizsgálóbíró rámeredt. Tisztában volt vele, hogy ez most párbaj, és hogy nem méltó ellenfél az asszonynak. – Továbbra is fenntartja azon állítását, hogy Monsieur Renauld nem osztott meg önnel bizalmas dolgot? – Miért feltételezi, hogy épp velem kellett volna megosztania? 56

– Azért, asszonyom – felelte M. Hautet kiszámított durvasággal –, mert egy férfi elmondja a szeretőjének azt, amit a feleségének nem mindig mond el. – Ah! – pattant fel az asszony. A szeme szikrát szórt. – Uram, ön sérteget engem! Ráadásul a lányom előtt! Semmi mondanivalóm az ön számára. És most, kérem, távozzanak a házamból! A hölgy nyert. Mint egy csapat megszégyenült iskolás kölyök, úgy hagytuk el a Villa Marguerite-et. A vizsgálóbíró dühös kifakadásokat dörmögött maga elé. Poirot láthatóan a gondolataiba merült. Hirtelen kitört ábrándozásából, és aziránt érdeklődött M. Hautet-től, van-e a közelben valami jó szálloda. – Van egy kis hely, az Hôtel des Bains, a városnak ezen a felén. Pár száz méterrel lejjebb az úton. Könnyen megközelíthető, nem messze innen. Reggel találkozunk akkor, gondolom? – Igen, és köszönöm, Monsieur Hautet. Kölcsönös udvariaskodás közepette otthagytuk a társaságot, és Poirot-val elindultunk Merlinville-be, míg a többiek visszatértek a Villa Geneviève-be. – Bámulatos a francia rendőrség – jegyezte meg Poirot utánuk nézve. – Egészen rendkívüli, hogy bárki életéről rendelkeznek információval, a leghétköznapibb részletekig. Jóllehet csupán alig több mint hat hete volt itt, tökéletesen tájékozottak Monsieur Renauld ízlését, tevékenységét illetően, és rögvest szolgálnak adatokkal Madame Daubreuil bankszámlájáról, és hogy mekkora összegeket fizettek be rá az utóbbi időben! Kétségtelen, hogy az akta nagy találmány! Hát ez meg mi? – Éles fordulatot tett. Egy alak futott utánunk az utcán, kalap nélkül. Marthe Daubreuil volt az. – Bocsássanak meg – kiáltotta lélegzet után kapkodva, amint utolért bennünket. – Nem… nem kellene ezt tennem, tudom jól. Nem szabad elmondaniuk anyámnak. De igaz, amit az emberek beszélnek, hogy Monsieur Renauld a halála előtt idehívott egy detektívet… és maga az? – Igen, mademoiselle – felelt kedvesen Poirot. – Valóban így van. De honnan tud róla? 57

– Françoise mesélte a mi Amélie-nknak – magyarázta Marthe pironkodva. Poirot elfintorodott. – Lehetetlen a titoktartás egy ilyesfajta ügyben! Nem mintha számítana. Nos, mademoiselle, mit szeretne tudni? A lány tétovázott. Látszott, hogy szeretne, csak fél beszélni. Végül, majdhogynem suttogva, megkérdezte: – Van… van már gyanúsított? Poirot szúrósan nézett rá. Aztán kitérő választ adott: – A gyanú most is a levegőben van, mademoiselle. – Igen, tudom… de… van konkrét gyanúsított? – Miért akarja tudni? A lány láthatóan megriadt a kérdéstől. Rögtön eszembe jutott Poirot aznap délelőtti megjegyzése. Az „ideges tekintetű lány”. – Monsieur Renauld mindig nagyon kedves volt hozzám – felelte végül. – Természetes, hogy érdeklődöm. – Értem – mondta Poirot. – Nos, mademoiselle, a gyanúnk jelenleg két személyre terjed ki. – Kettőre? Esküdni mertem volna rá, hogy meglepődés és megkönnyebbülés rezdült a hangjában. – A nevüket még nem tudjuk, de feltételezhető, hogy chileiek, Santiagóból. És most, mademoiselle, láthatja, mit tesz, ha valaki fiatal és gyönyörű! Szakmai titkokat árultam el magának! A lány vidáman felnevetett, majd, kissé szégyenlősen, köszönetet mondott. – Most haza kell sietnem. Maman keresni fog. Azzal megfordult és futva megindult visszafelé az utcán – olyan volt, mint valami újkori Atalanté. Csak bámultam utána. – Mon ami – mondta Poirot némi ironikus felhanggal –, ide gyökerezünk éjszakára – csak azért, mert ön egy gyönyörű fiatal nőt látott, és a feje elcsavarodott? Nevettem, és elnézést kértem. – De hiszen gyönyörű, Poirot. Igazán megbocsátható, ha az ember elkábul a láttán. 58

Ám legnagyobb meglepetésemre Poirot komolyan csóválta a fejét. – Ah, mon ami, ne ácsingózzon Marthe Daubreuil után. Nem önnek való, de nem ám! Higgyen Poirot papának! – Miért – kiáltottam –, a rendőrfőnök biztosított, hogy olyan rendes lány, amilyen gyönyörű! Egy tökéletes angyal! – Jó néhány nagy bűnözőnek, akit ismertem, angyalarca volt – jegyezte meg vidáman Poirot. – A szürke agysejtek torzulása igen könnyen párosulhat madonnaarccal. – Poirot – kiáltottam elszörnyedve –, nem gondolhatja komolyan, hogy egy ilyen ártatlan gyermeket gyanúsítson! – Ta-ta-ta! Ne dúlja fel magát! Egy szóval sem mondtam, hogy őt gyanúsítom. De azt el kell ismernie, hogy idegessége az eset hallatán némiképp szokatlan. – Ezúttal én messzebbre látok magánál – mondtam. – Nem önmaga miatt ideges… hanem az anyja miatt. – Barátom – mondta Poirot mint mindig, most sem lát semmit. Madame Daubreuil nagyon is tud vigyázni magára, a lánya aggódása nélkül is. Elismerem, ugrattam egy kicsit, mindazonáltal csak megismételhetem, amit az előbb mondtam. Ne ácsingózzon erre a lányra. Nem önnek való! Én, Hercule Poirot, tudom ezt. Sacré!,21 bárcsak eszembe jutna, hol láttam azt az arcot? – Milyen arcot? – kérdeztem meglepetten. – A lányét? – Nem. Az anyjáét. Meglepődésemet figyelmen kívül hagyva, nyomatékosan bólintott. – Úgy van bizony… ahogy mondom. Régen volt már, amikor még a rendőrség kötelékében voltam Belgiumban. Tulajdonképpen sosem láttam azelőtt az asszonyt, de láttam a képét… mégpedig egy üggyel kapcsolatban. Azt hiszem… – Igen? – Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, gyilkossági ügy volt!

21

Kb. A nemjóját! 59

8. FEJEZET

VÁRATLAN TALÁLKOZÁS Másnap reggel már jó korán a villánál voltunk. A kapunál őrt álló ember ezúttal nem állított meg bennünket, épp ellenkezőleg: tiszteletteljesen szalutált nekünk, miközben a ház felé mentünk. A Léonie nevű szobalány épp akkor jött le a lépcsőn, és láthatóan nem volt ellenére, hogy egy kicsit elbeszélgessünk. Poirot Mrs. Renauld egészsége iránt érdeklődött. Léonie a fejét rázta. – Rettenetesen kiborult az a szegény asszony! Semmit nem hajlandó enni – semmit! És olyan sápadt, mint egy kísértet. Szívfacsaró látvány. Á, én ugyan nem bánkódnék egy férfi után, aki megcsalt egy másik nővel! Poirot együtt érzőn bólogatott. – Nagyon igaz, amit mond, de hát mit várhat? Egy szerelmes asszony sok botlást megbocsát. Akkor bizonyára számtalan veszekedés előfordult közöttük az utóbbi néhány hónapban, ugye? Léonie megint megrázta a fejét. – Soha, monsieur. Soha nem hallottam, hogy az asszonyom egyetlen tiltakozó vagy szemrehányó szót kiejtett volna a száján… soha! Olyan béketűrő, olyan angyali természet – nem úgy a monsieur. – Monsieur Renauld nem volt angyali természetű? – Á, dehogy. Amikor dühös volt, az egész ház hallotta. Aznap, amikor összeveszett Monsieur Jackkel – ma foi!,22 még a piacon is hallhatták, olyan hangosan kiabáltak! – Valóban? – mondta Poirot. – És mikor volt ez a veszekedés? – Ó, pont azelőtt, hogy Monsieur Jack Párizsba ment. Majdnem lekéste a vonatot. Kijött a könyvtárszobából, és felkapta a táskáját, amit a hallban hagyott. Az automobilt éppen javították, úgyhogy rohannia kellett az állomásra. Épp port törölgettem a salon-ban, és 22

Szavamra. 60

láttam elmenni, és az arca fehér volt… fehér… két égővörös folttal. Ah, de milyen dühös volt! Léonie roppantul élvezte az elbeszélését. – És min vitatkoztak össze? – A, azt én nem tudom – vallotta be Léonie. – Az igaz, hogy kiabáltak, de annyira hangosan és élesen, és olyan gyorsan beszéltek, hogy csak aki jól tud angolul, az érthette volna meg. De a monsieur, hát ő egész nap olyan volt, mint egy viharfelhő! Nem lehetett a kedvére tenni. Egy emeleti ajtó csapódása félbeszakította Léonie szóáradatát. – Françoise meg vár rám! – kiáltott fel, hirtelen ráébredve kötelességeire. – Az öregasszony, aki mindig zsémbel. – Egy pillanat, mademoiselle. A vizsgálóbírót merre találjuk? – Kimentek a garázsba, megnézni az automobilt. A vizsgálóbíró úrnak támadt valami ötlete, hogy talán használták a gyilkosság éjszakáján. – Quelle idée! – mormogta Poirot, mikor a lány eltűnt. – Csatlakozik hozzájuk? – Nem, megvárom, míg visszatérnek, a salon-ban. Ott jó hűvös van ezen a mai forró reggelen. Az a higgadtság, ahogy a dolgokat fogadta, nem töltött el különösebb lelkesedéssel. – Ha nem bánja… – mondtam tétován. – A legkevésbé sem. A saját szakállára akar nyomozni, he? – Hát, szívesen vetnék egy pillantást Giraud-ra, ha itt van valahol, megnézném, miben mesterkedik. – Az emberbőrbe bújt kopó – dörmögte Poirot, miközben hátradőlt a kényelmes székben, és lehunyta a szemét. – Csak rajta, barátom. Au revoir. Kisétáltam a bejárati ajtón. Valóban hőség volt. Ráfordultam az ösvényre, amelyen előző nap jártunk. Úgy terveztem, hogy magam veszem szemügyre a bűntény helyszínét. Nem mentem egyenesen oda, hanem letértem az útról a bokrok közé, úgyhogy körülbelül százegynéhány yarddal odébb, jobb felé értem ki a golfpályára. Errefelé sűrűbbek voltak a bokrok, és már-már úgy kellett átverekednem 61

magam rajtuk. Mikor végül kibukkantam a pályára, az váratlanul ért, és olyan lendülettel mentem, hogy nekiütköztem egy ifjú hölgynek, aki háttal állt a növényzetnek. Az ifjú hölgyből – érthető módon – fojtott sikoly szakadt fel, és én is felkiáltottam meglepetésemben. Ugyanis a hölgy nem volt más, mint ismerősöm a vonatról, Hamupipőke! A meglepődés kölcsönös volt. – Ön az! – kiáltottuk egyszerre. Az ifjú hölgy előbb magához tért. – Szent Habakuk! – álmélkodott. – Mit keres maga itt? – Ha már itt tartunk, és maga mit keres itt? – vágtam vissza. – Amikor utoljára láttam magát, tegnapelőtt, éppen hazafelé zötyögött Angliába, mint egy jól nevelt iskolás fiú. – Amikor én utoljára láttam magát – mondtam éppen hazafelé zötykölődött a nővérével, mint egy jól nevelt iskolás lány. Erről jut eszembe, hogy van a nővére? Hófehér fogsor villant rám jutalmul. – Mily kedves magától, hogy érdeklődik! A nővérem jól van, köszönöm szépen. – Ő is itt van magával? – A városban maradt – felelte huncut fennhéjázással a lány. – Nem is hiszem el, hogy van nővére – nevettem. – De ha van is, Harrisnak hívják! – Az én nevemre emlékszik? – kérdezte mosolyogva. – Hamupipőke. De el fogja árulni a valódi nevét is, ugye? Pajkosan nézett rám, és a fejét rázta. – És azt sem, mit keres itt? – Ó, szóval erről van szó! Nyilván hallotta, hogy az én szakmámban hogyan „kapcsolódnak ki” az emberek. – Drága francia fürdőhelyeken? – Piszokul olcsó, ha tudja az ember, hová kell menni. Élesen néztem rá. – De mégis, amikor két napja találkoztunk, még nem állt szándékában idejönni? 62

– Mindnyájunkat érnek csalódások – jelentette ki szentenciózusan Hamupipőke. – No, már épp eleget mondtam. Nem illendő kisfiúknak kíváncsiskodniuk. De azt még nem mondta el, hogy maga mit keres itt. – Emlékszik, meséltem magának, hogy az én kitűnő barátom detektív? – Igen? – És talán hallott az itteni bűntényről… a Villa Geneviève-ben…? Rám meredt. A lélegzete felgyorsult, a szeme elkerekedett. – Csak nem azt akarja mondani, hogy… emiatt van itt? Bólintottam. Nem volt kétséges, hogy ezzel jó pontot szereztem. Amilyen elismeréssel nézett rám, magáért beszélt. Pár percig hallgatott, és engem szemlélt. Majd határozottan bólintott. – Azt a mindenit! Vigyen oda! Mindent látni akarok, az összes szörnyűséget. – Ezt meg hogy érti? – Ahogy mondom. A jóisten áldja meg, hát nem mondtam magának, hogy odavagyok a bűnügyekért? Órák óta szaglászom már itt. Micsoda szerencse, hogy belebotlottam magába! Gyerünk, mutasson meg mindent. – Figyeljen… várjon egy percet… nem tehetem. Senki nem mehet be oda. Felettébb szigorúan veszik. – Hát nem maga meg a barátja a főszimat? Nem szívesen ingattam volna meg a fontosságomba vetett hitét. – Miért ez a szenvedélyes érdeklődés? – kérdeztem tétován. – És mit akar látni? – Ó, mindent! A helyszínt, ahol történt, a gyilkos fegyvert, a holttestet, meg az ujjlenyomatokat és a hasonló érdekes dolgokat. Sosem adódott még ilyen alkalom, hogy egy gyilkosság kellős közepébe csöppenjek. És nem is fog a jövőben. Émelyegve elfordultam. Hová fajulnak a nők manapság? A lány hátborzongató érdeklődése utálattal töltött el. – Szálljon le a magas lóról – mondta váratlanul az ifjú hölgy. – És ne hordja úgy fenn az orrát. Amikor idehívták ehhez az esethez, csak nem felszegte a fejét és kijelentette, hogy ez egy csúf ügy, és esze ágában sincs belekeveredni? 63

– Nem, de… – Ha vakáción lenne itt, nem szimatolna körül éppúgy, mint most én? Hát persze hogy azt tenné. – Én férfi vagyok. Maga pedig nő. – Magában olyan kép él a nőkről, hogy sikoltozva felpattannak egy székre, ha meglátnak egy egeret. Ez annyira ódivatú. De azért körbevisz, és mindent megmutat, ugye? Tudja, ez talán nagy változást jelent nekem. – Milyen értelemben? – Nem engedik oda a riportereket. Esetleg óriási üzletet köthetnék az egyik újsággal. Nem is tudja, mekkora pénzeket fizetnek egy kis bennfenntes anyagért. Tétováztam. Puha kis kéz csusszant az enyémbe. – Kérem… maga egy tündérfi. Megadtam magam. Titokban, ezt jól tudtam, élveztem a szerepemet. Elsőként a helyszínre mentünk, ahol a holttestet megtalálták. Az ember, aki a helyet őrizte, és látásból ismert engem, tiszteletteljesen szalutált, és nem kérdezősködött társnőm felől. Vélhetően olybá vette, hogy én kezeskedem a hölgyért. Elmagyaráztam Hamupipőkének, hogyan fedezték fel a holttestet, ő pedig figyelmesen hallgatott, olykor feltett egy-egy intelligens kérdést. Azután a villa felé vettük az irányt. Kissé óvatosan mentünk, mert, az igazat szólva, egyáltalán nem akarózott bárkivel is találkoznom. Átvezettem a lányt a sövényen, és hátrakerültünk a ház mögé, ahol a kis pajta állt. Eszembe idéztem, hogy tegnap este, miután újra bezárta az ajtót, M. Bex Marchaud-nál, a sergent de ville-nél hagyta a kulcsot, „arra az esetre, ha Monsieur Giraud keresné, míg mi fenn vagyunk az emeleten”. Úgy gondoltam, hogy a Sûreté detektívje, miután használta, nyilván visszaadta Marchaud-nak. A lányt – hogy ne vegyék észre – a sövénynél hagytam, és bementem a házba. Marchaud a salon előtt őrködött. Az ajtó mögül tompán szűrődtek ki a hangok. – Monsieur Hautet-t keresi, monsieur? Bent van. Megint Françoise-t hallgatja ki. 64

– Nem – feleltem sietősen –, nem őt keresem. Viszont szeretném megkapni a pajta kulcsát, amennyiben nem ütközik a szabályokba. – Dehogy ütközik, monsieur. – Már nyújtotta is. – Itt van. Monsieur Hautet utasításba adta, hogy mindenben az önök rendelkezésére kell állnunk. Csak hozza vissza, kérem, amint végzett ott kint. – Természetesen. Borzongató elégedettséget éreztem, hogy legalább Marchaud szemében pontosan olyan fontos személy vagyok, mint Poirot. A lány várt rám. Örömteli kiáltást hallatott, látván kezemben a kulcsot. – Ezek szerint megkapta? – Hát persze – mondtam hűvösen. – Mindazonáltal, jól tudja, hogy amit csinálok, az teljességgel szabályellenes. – Maga egy tüneményes fiú, és ezt sosem felejtem el magának. Menjünk. Nem láthatnak a házból bennünket, ugye? – Várjon egy percet. – Lelkesen nekiindult, de elé álltam. – Nem fogom megakadályozni, ha tényleg be akar menni. De valóban ezt akarja? Látta a sírt, a helyszínt, és hallotta az ügy összes részletét. Ez nem elég magának? Felkavaró lesz a látvány, tudja, és… kellemetlen. Egy pillanatig megfejthetetlen tekintettel nézett rám. Aztán felnevetett. – Odavagyok a szörnyűségekért – mondta. – Gyerünk. Némán mentünk a pajtához. Kinyitottam az ajtót, és beléptünk. A holttesthez mentem, és óvatosan visszahajtottam a lepedőt, ahogyan Bex tette előző délután. Gyenge zihálás hallatszott a lány felől, megfordultam és ránéztem. Iszonyat tükröződött most az arcán, a huncutságát mintha elfújták volna. Nem volt hajlandó megfogadni a tanácsomat, és most megbűnhődött érte. Fura könyörtelenséget éreztem iránta. Akkor most már csinálja végig. Gyengéden megfordítottam a tetemet. – Látja – mondtam. – Hátba szúrták. Alig jött ki hang a torkán. – Mivel? Az üveg felé intettem. – Azzal a tőrrel. 65

A lány hirtelen megtántorodott, majd leroskadt. Odaugrottam, hogy segítsek. – Maga rosszul van. Jöjjön innen. Ez túl sok volt magának. – Vizet – nyöszörögte. – Gyorsan. Vizet. Otthagytam, és besiettem a házba. Szerencsére egyetlen szolgálóval sem találkoztam, úgyhogy észrevétlenül tölthettem egy pohár vizet, és egy laposüvegből csöppentettem bele némi brandyt. Pár perc múlva már ismét a pajtában voltam. A lány úgy feküdt ott, ahogy hagytam, de a néhány korty brandys víz csodát művelt, és életre keltette. – Vigyen ki innen, jaj… gyorsan, gyorsan! – kiáltotta reszketve. A karomra támaszkodott, és kivezettem a levegőre, ő meg behúzta maga mögött az ajtót. Aztán mély lélegzetet vett. – Most már jobb. Ó, ez szörnyű volt! Miért hagyta egyáltalán, hogy bemenjek? Ez annyira jellemzően női reakció volt, hogy nem állhattam meg mosolygás nélkül. Magamban kicsit örültem a rosszullétének. Bebizonyosodott, hogy nem annyira érzéketlen, mint feltételeztem róla. Végül is alig több, mint gyerek, és a kíváncsisága a meggondolatlanságával magyarázható. – Mindent megtettem, hogy megakadályozzam – mondtam kedvesen. – Nyilván így is van. Nos, a viszontlátásra. – Idefigyeljen, nem indulhat el így, ebben az állapotban egyedül. Még nincs igazán jól. Ragaszkodom hozzá, hogy visszakísérjem Merlinville-be. – Felesleges. Most már teljesen jól vagyok. – És ha megint elájul? Szó sem lehet róla, magával megyek. Ám ez ellen igen energikusan tiltakozott. Végül annyi engedményt sikerült kicsikarnom, hogy a városka széléig elkísérhettem. A korábbi útvonalon indultunk el, megint elhaladtunk a sír mellett, majd rátértünk a főútra. Amikor elértük az első szórványosan álló boltokat, a lány megállt, és a kezét nyújtotta. – Isten önnel, és nagyon köszönöm, hogy elkísért. – Biztos, hogy már rendben van? 66

– Igen, teljesen, és köszönöm. Remélem, nem lesz baja belőle, hogy megmutatta nekem a dolgokat. Könnyedén elhárítottam ezt a lehetőséget. – Nos, isten önnel. – Au revoir – javítottam ki. – Ha itt marad egy darabig, még találkozhatunk. Rám villantott egy mosolyt. – Így van. Akkor hát, au revoir. – Várjon egy percet, nem adta meg a címét. – Ah, az Hôtel du Phare-ben szálltam meg. Kicsi hely, de elég jó. Jöjjön, látogasson meg holnap. – Ott leszek – mondtam, talán felesleges empressement-nal.23 Figyeltem, míg eltűnt a látóteremből, aztán megfordultam és visszaindultam a villa felé. Eszembe jutott, hogy nem zártam be magunk után a pajta ajtaját. Szerencsére senki nem vette észre a mulasztást, ráfordítottam a kulcsot, majd visszaadtam a sergent de ville-nek. És miközben ezt tettem, hirtelen rádöbbentem, hogy bár Hamupipőke megadta a címét, a nevét még mindig nem tudom.

23

Buzgalommal. 67

9. FEJEZET

M. GIRAUD NYOMRA BUKKAN A salon-ban ott találtam a vizsgálóbírót, amint épp az öreg kertészt, Auguste-öt hallgatta ki nagy buzgalommal. Poirot és a rendőrfőnök szintén jelen volt, az egyik mosollyal, a másik udvarias bólintással üdvözölt. Csendben letelepedtem egy székre. M. Hautet a végletekig alapos és aggályoskodó volt, de nem sikerült kiderítenie semmi fontosat. A kertészkesztyűről Auguste elismerte, hogy az övé. Akkor viselte, amikor egy bizonyos fajta kankalinnal foglalatoskodott, amely némely emberre mérgező hatású. Nem tudta megmondani, mikor viselte utoljára. Az biztos, hogy nem veszítette el. Hogy hol tartotta a kesztyűt? Néha itt, máskor amott. Az ásó rendszerint a kis szerszámoskamrában van. Az zárva volt? Természetesen zárva volt. És a kulcsát hol tartják? Parbleu, hát az ajtóban, természetesen. Ott nincs semmi értékes, amit érdemes lenne ellopni. Ugyan ki számítana rá, hogy banditák vagy gyilkosok jönnek látogatóba? Ilyesmi nem történt a Madame la Vicomtesse idejében. M. Hautet jelezte, hogy végzett a kihallgatással, az öregember dohogva kifelé indult. Eszembe jutván, hogy Poirot megmagyarázhatatlan jelentőséget tulajdonított a virágágyásban levő lábnyomoknak, élesen figyeltem, miközben tanúskodott. Vagy semmi köze a bűntényhez, vagy pedig kitűnő színész. Épp mikor az öreg nyitotta az ajtót, hirtelen támadt egy ötletem. – Pardon, Monsieur Hautet – kiáltottam –, megengedi, hogy feltegyek Auguste-nek egy kérdést? – Hát hogyne, monsieur. Így felbátorodva Auguste-höz fordultam. – Hol tartja a bakancsát? – A lábamon – dörmögte az öreg – hol máshol? – De este, amikor lefekszik aludni? – Az ágyam alatt. 68

– És ki szokta kipucolni? – Senki. Miért kéne kipucolni? Talán elöl parádézok, mint egy fiatalember? Vasárnap a vasárnapi cipőmet veszem fel, máskülönben meg… – Megvonta a vállát. Csüggedten csóváltam a fejem. – Nos hát – mondta a vizsgálóbíró – nem jutottunk sokkal előrébb. Nyilvánvalóan nem tudunk addig továbblépni, míg meg nem kapjuk a válaszsürgönyt Santiagóból. Látta valamelyikük Giraud-t? Szó, ami szó, abból az emberből hiányzik az udvariasság. Kedvem lenne érte küldetni és… – Nem kell messzire küldeni érte. Meghökkentett bennünket ez a nyugodt hang. Giraud kint állt, és a nyitott ablakon nézett befelé. Könnyedén beszökkent a szobába, és az asztalhoz lépett. – Íme, itt vagyok, szolgálatukra. Kérem, fogadják bocsánatkérésemet, hogy nem jelentem meg előbb. – Nem tesz semmit… nem tesz semmit! – mondta a vizsgálóbíró, kissé zavartan. – Persze én csak egy detektív vagyok – folytatta a másik. – Semmit sem tudok a nyomozásról. Bár ha én vezetnék egy nyomozást, az ilyesmit nem nyitott ablaknál végezném. Bárki, aki kint áll, könnyen meghallhatja, miről van szó. De nem számít. M. Hautet elvörösödött dühében. Nyilvánvalóan nem lehetett rokonszenvről beszélni a vizsgálóbíró és az üggyel megbízott detektív között. Már a kezdet kezdetén összezördültek. Talán mindenképpen így történt volna. Giraud minden vizsgálóbírót ostobának tartott, M. Hautet számára pedig, aki roppant komolyan vette magát, a párizsi detektív arrogáns modora provokálta a támadást. – Eh bien, Monsieur Giraud – mondta meglehetősen élesen a vizsgálóbíró. – Ön bizonyára csodatétellel töltötte az idejét. Nyilván máris ismerteti velünk a gyilkosok nevét, ugyebár? Valamint megjelöli a pontos helyet is, ahol e pillanatban találhatók? M. Giraud-ról lepergett az irónia, úgy válaszolt: – Én legalább tudom, honnan jöttek. 69

Giraud két apró tárgyat vett elő a zsebéből, és letette őket az asztalra. Mindnyájan köré gyűltünk. A két tárgy igen egyszerű volt: egy cigarettacsikk és egy használatlan gyufaszál. A detektív végignézett Poirot-n. – Mit lát itt? – kérdezte. Hangja már-már durván csengett. Bele is vörösödött az arcom. De Poirot meg sem rezdült. Megvonta a vállát. – Egy cigarettavéget és egy gyufát. – És mond ez magának valamit? – Hát… semmit. – Ah! – kiáltott fel elégedetten Giraud. – Nem tanulmányozta ezeket a dolgokat. Ez nem közönséges gyufaszál – legalábbis ebben az országban nem az. Dél-Amerikában eléggé mindennapos. Szerencse, hogy nem gyújtották meg. Máskülönben nem ismertem volna föl. Nyilvánvaló, hogy az egyik férfi eldobta a cigarettáját és rágyújtott egy másikra, akkor ránthatta ki a gyufaszálat. – És a másik gyufaszál? – kérdezte Poirot. – Milyen másik? – Az, amelyikkel meggyújtotta a cigarettáját. Azt is megtalálta? – Nem. – Talán nem kereste elég alaposan. – Nem kerestem alaposan… – Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a detektív dühösen felcsattan, de aztán erőt vett magán. – Látom, kedveli a tréfát, Monsieur Poirot. Ám mindenesetre, gyufa ide vagy oda, a cigarettacsikk igencsak árulkodó. Ez egy dél-amerikai cigaretta, édesgyökérből készült a papírja. Poirot bólintott. A rendőrfőnök szólalt meg: – A cigaretta és a gyufa Monsieur Renauld-é is lehetett. Ne feledje, csak két éve tért vissza Dél-Amerikából. – Nem az övé – vágott vissza magabiztosan Giraud. – Én már átvizsgáltam Monsieur Renauld holmiját. A cigaretta, amit szívott, és az általa használt gyufa eltér ezektől. – Nem találja furcsának – kérdezte Poirot –, hogy ezek az idegenek teljesen felkészületlenül jöttek, se fegyver, se kesztyű, se ásó nem volt náluk, és oly magától értetődő módon mindent találtak itt? 70

Giraud meglehetős fensőbbséggel mosolygott. – Kétségtelenül furcsa. Valóban, az elméletem nélkül mindez megmagyarázhatatlan lenne. – Aha! – mondta M. Hautet. – Egy bűntárs házon belül! – Vagy házon kívül – tódította Giraud sajátos mosollyal. – De valakinek be kellett engednie őket. Feltéve, de meg nem engedve, hogy valami hallatlan szerencse folytán nyitva találták az ajtót, és besétáltak? – Valaki ajtót nyitott nekik; de ugyanilyen könnyen kívülről is beengedhették őket – valaki, akinek volt kulcsa. – De kinek volt kulcsa? Giraud megvonta a vállát. – Ami azt illeti, senki, akinek van kulcsa, nem fogja ezt bevallani, ha ő segített. De számos embernek lehetett kulcsa. A fiúnak, Monsieur Jack Renauld-nak, például. Az igaz, hogy úton van Dél-Amerika felé, de elveszthette a kulcsot, vagy el is lophatták tőle. Aztán itt a kertész – évek óta itt dolgozik. A fiatal szolgálóknak lehet szeretője. Könnyedén lenyomatot lehet venni a kulcsról, és csináltatni egy másolatot. Sokféle lehetőség van. Aztán van egy másik személy, akiről, véleményem szerint, felettébb elképzelhető, hogy van kulcsa. – És ki lenne az? – Madame Daubreuil – felelte a detektív. – Eh, eh – mondta a vizsgálóbíró. – Így tehát hallott róla, ugye? – Én mindenről hallok – mondta Giraud rendíthetetlenül. – Van egy dolog, amiről megesküdnék, hogy nem hallott – mondta M. Hautet élvezettel, mert örült, hogy többet tud a másiknál, és különösebb hűhó nélkül összefoglalta a titokzatos hölgy előző éjszakai látogatását. Kitért a „Duveen” névre kiállított csekkre is, végül átadta Giraud-nak a „Bella” aláírású levelet. – Ez mind nagyon érdekes. De nem befolyásolja az elméletemet. – Mely szerint? – E pillanatban még nem szívesen tárnám önök elé. Ne feledjék, még csak az elején tartok a nyomozásnak. – Mondjon meg egyvalamit, Monsieur Giraud – szólalt meg váratlanul Poirot. – Az ön elmélete figyelembe veszi a nyitott ajtót. Azt 71

azonban nem magyarázza meg, miért hagyták nyitva. Amikor elmentek, nem az lett volna természetes, ha becsukják maguk után? Ha egy sergent de ville esetleg feljön a házhoz, amint néha megtette, hogy lássa, minden rendben van-e, nos, akkor szinte azonnal felfedezhették és lefülelhették volna őket. – Bah! Megfeledkeztek róla. Hiba volt, elismerem. Ekkor, meglepetésemre, Poirot szinte szóról szóra ugyanazt mondta, mint Bexnek előző este: – Nem értek egyet önnel. Az ajtót vagy szándékosan, vagy kényszerűségből hagyták nyitva, és bármilyen elmélet, ami ezt nem veszi számításba, zsákutcába vezet. Mindnyájan elképedve meredtünk a kis emberre. Hogy kénytelen volt beismerni a gyufavég terén mutatkozó tudatlanságát, szerintem megalázó volt számára, ám mint mindig, önelégültségéből szemernyit sem veszített, ahogy szemrebbenés nélkül letromfolta Giraud-t. A detektív megpödörte a bajuszát, s már-már tréfásan nézett a barátomra. – Úgy, tehát nem ért egyet velem? Nos, mi az, ami különösen fáj önnek ebben az ügyben? Halljuk a véleményét. – Egy dolog számomra igen fontosnak mutatkozik. Mondja csak, Monsieur Giraud, nem tűnt ismerősnek önnek valami ebben az ügyben? Nem emlékezteti valamire? – Ismerős? Emlékeztet valamire? Így, kapásból, nem tudnám megmondani. De azt hiszem, nem. – Pedig téved – mondta Poirot nyugodtan. – Egy majdhogynem pontosan ugyanilyen bűnügyet elkövettek már. – Mikor? És hol? – Ah, sajnos e pillanatban nem emlékszem, de eszembe fog jutni. Azt reméltem, hogy majd segít nekem. Giraud kétkedőn horkantott egyet. – Rengeteg ügy volt, amelyben álarcos férfiak szerepeltek. Nem emlékezhetem minden egyes ügy részleteire. Többé-kevésbé minden bűneset hasonló. – Ez amolyan egyéni jellegzetesség. – Poirot hirtelen tanáros pózt vett fel, és mindnyájunkhoz intézte szavait. – Én most a bűntény 72

lélektanáról beszélek. Monsieur Giraud igen jól tudja, hogy minden bűnözőnek megvan a saját módszere, és a rendőrség, amikor nyomozást folytat, mondjuk, egy betörési ügyben, gyakran alapos oka van gyanúsítani az elkövetőt pusztán az általa alkalmazott sajátos módszer alapján. (Japp ugyanezt mondaná, Hastings.) Az ember nem eredeti, hanem utánzó állat. Utánzó a mindennapos, törvénytisztelő életében, ahogyan utánzó a törvényen kívüliben is. Ha valaki bűntényt követ el, bármely másik általa elkövetett bűntény nagyon hasonló lesz ehhez. Az angol gyilkos, aki sorozatban úgy szabadult meg a feleségeitől, hogy belefojtotta őket a kádba, jó példa erre. Ha váltogatja a módszereit, mind a mai napig elkerülhette volna a leleplezést. De engedelmeskedett az emberi természet parancsainak, úgy okoskodva, hogy ami egyszer sikerült, az ismételten sikerülni fog, és meglakolt azért, mert hiányzott belőle az eredetiség. – És mi a lényege mindennek? – kérdezte megvetően Giraud. – Az, hogy ha van két bűntény, ami mind stílusában, mind a kivitelezésben pontosan egyforma, akkor mindkettő mögött ugyanazt az elmét találjuk. Én ezt az elmét keresem, Monsieur Giraud, és meg is fogom találni. Ön, Monsieur Giraud, lehet, hogy mindent tud a cigarettacsikkekről meg a gyufaszálakról, de én, Hercule Poirot, az emberi elmét ismerem. Egyedül Giraud-ra nem tettek mély benyomást a szavai. – A miheztartás végett – folytatta Poirot – azt tanácsolom még, hogy egy tényt, ami vélhetően hiányzik a jegyzetfüzetéből, jegyezzen föl. Madame Renauld karórája, a tragédia másnapján, két órát sietett. Giraud csak bámult. – Lehet, hogy egyébként is siet, nemde? – Ami azt illeti, azt hallottam, siet. – Nos, akkor jó. – Mindenesetre két óra, az bizony tetemes – mondta Poirot kedvesen. – Aztán ott vannak a lábnyomok a virágágyásban. Fejével a nyitott ablak felé intett. Giraud két hosszú lépéssel ott termett, és kinézett. – Nem látok lábnyomokat. 73

– Nem – mondta Poirot, megigazítva egy kis halom könyvet az asztalon. – Nincs egy darab sem. Egy pillanatig már-már gyilkos düh sötétítette el Giraud ábrázatát. Két nagy lépéssel kínzója elé pattant, de ebben a pillanatban nyílt a szalon ajtaja, és Marchaud jelentette: – Monsieur Stonor, a titkár épp most érkezett meg Angliából. Bejöhet?

74

10. FEJEZET

GABRIEL STONOR A férfi, aki a szobába lépett, feltűnő figura volt. Nagyon magas, keménykötésű, atletikus termetével, erősen napbarnított arcával és nyakával a társaság fölé tornyosult. Mellette még Giraud is keszegnek tűnt. Ahogy jobban megismertem, rájöttem, hogy Gabriel Stonor nem hétköznapi személyiség. Születésére nézve angol, de végigkóborolta a világot. Nagyvadra lőtt Afrikában, utazgatott Koreában, farmerkodott Kaliforniában, és kereskedett a Dél-tengeri-szigeteken. Tévedhetetlen szeme M. Hautet-n állapodott meg. – Ön vezeti az ügyet, vizsgálóbíró úr? Örülök, hogy megismerhetem, uram. Szörnyű egy eset. Hogy van Mrs. Renauld? Hogy viseli a csapást? Rettenetes megrázkódtatás lehetett számára. – Rettenetes, igen, rettenetes – mondta M. Hautet. – Hadd mutassam be rendőrfőnökünket, Monsieur Bext, és Monsieur Giraud-t a Sûretétől. Ez az úr Monsieur Hercule Poirot. Mr. Renauld küldött érte, de túl későn érkezett, nem tehetett semmit, hogy elejét vegye a tragédiának. Monsieur Poirot barátja, Hastings kapitány. Stonor némi érdeklődéssel nézett Poirot-ra. – Önért küldött, valóban? – Ön nem tudta, hogy Monsieur Renauld detektívet szándékozott hívni? – vágott közbe M. Bex. – Nem, nem tudtam róla. De egyáltalán nem lep meg. – Miért? – Mert az öregfiú be volt rezelve. Nem tudom, miről volt szó. Nem avatott a bizalmába. Nem voltunk olyan viszonyban. De be volt rezelve… méghozzá alaposan. – Hm! – hümmögött M. Hautet. – De önnek fogalma sem volt az ügyről? – Pontosan ez a helyzet, uram.

75

– Bocsásson meg, Monsieur Stonor, de néhány formaságot el kell intéznünk. Neve? – Gabriel Stonor. – Mikor lépett Monsieur Renauld szolgálatába, mint a titkára? – Körülbelül két évvel ezelőtt, amikor először utazott ide DélAmerikából. Egy közös barátunk révén ismertem meg, ő ajánlott a posztra. Rendkívül jó főnök volt. – Sokat mesélt önnek a dél-amerikai életéről? – Igen, elég sokat. – Tudott ön róla, hányszor volt Santiagóban? – Számos alkalommal, azt hiszem. – Soha nem említette, hogy valami különös incidens történt ott… valami, ami esetleg vendet-tába torkollt? – Soha. – Elmondott-e önnek bármilyen titkot, aminek a birtokában volt időleges ott-tartózkodása során? – Nem emlékszem ilyesmire. Ám, ennek ellenére, valami titokzatosság vette körül. Sosem hallottam, hogy például a gyerekkoráról beszélt volna, vagy valami incidensről a Dél-Amerikába érkezése előtti időből. Születését tekintve francia-kanadai volt, azt hiszem, de nem hallottam, hogy valaha is beszélt volna a kanadai életéről. Hallgatott, mint a csuka, ha olyanja volt. – Tehát, amennyire ön tudja, nem voltak ellenségei, és ön nem tud kulcsot adni nekünk semmiféle titokhoz, ami oka lehetett a meggyilkolásának? – Így van. – Monsieur Stonor, hallotta-e ön valaha is a Duveen nevet Monsieur Renauld-val kapcsolatban? – Duveen. Duveen. – Elgondolkodva ismételgette a nevet. – Azt hiszem, nem. Bár ismerősnek tűnik. – Ismer ön egy hölgyet, Monsieur Renauld egy barátnőjét, akinek a keresztneve Bella? Mr. Stonor ismét a fejét rázta.

76

– Bella Duveen? Ez a teljes neve? Érdekes. Biztos vagyok benne, hogy ismerős. De e pillanatban képtelen vagyok visszaemlékezni rá, milyen összefüggésben. A vizsgálóbíró köhintett. – Ugye megérti, Monsieur Stonor… ez egy ilyen ügy. Nincs helye tartózkodásnak. Esetleg elhallgat valamit, Madame Reanuld-ra való tekintettel – aki irányában, mint megtudtam, ön igaz nagyrabecsüléssel és gyengéd ragaszkodással viseltetik – esetleg! – mondta M. Hautet, és rövidre zárta a mondatot: – itt szó sem lehet róla, hogy valamit is elhallgasson. Stonor rámeredt, szemében a megértés szikrája villant. – Nem egészen értem – mondta szelíden. – Hogy jön ide Mrs. Renauld? Mérhetetlen tisztelettel és odaadással viseltetek a hölgy iránt; csodálatos és rendkívüli egyéniség, de nem egészen értem, hogy az én tartózkodásom vagy akármim mennyiben érinti a hölgyet. – Még akkor sem, ha ez a Bella Duveen igyekezett több lenni, mint a hölgy férjének az ismerőse? – Á! – mondta Stonor –, már értem. De lefogadom az utolsó fillérembe, hogy ön téved. Az öregfiú sosem volt nagy szoknyavadász. Imádta a feleségét. A legodaadóbb pár volt, akiket valaha ismertem. M. Hautet a fejét csóválta. – Monsieur Stonor, csalhatatlan bizonyítékunk van – egy szerelmes levél, amelyet Bella Duveen írt Monsieur Renauld-nak, felpanaszolva, hogy a férfi unja őt. Mi több, további bizonyítékunk van arra, hogy halála idején Monsieur Renauld összeszűrte a levet egy francia asszonnyal, bizonyos Madame Daubreuil-jel, aki a szomszédos villát bérli. A titkár szeme összeszűkült. – Álljon meg a menet, uram. Rossz nyomon jár. Én ismertem Paul Renauld-t. Amit most mond, az teljességgel lehetetlen. Nyilván van más magyarázat rá. A vizsgálóbíró megvonta a vállát. – Milyen más magyarázat lehetséges? – Miből gondolják, hogy ez szerelmi ügy volt? 77

– Madame Daubreuil esténként meglátogatta Monsieur Renauld-t. Valamint azóta, hogy Monsieur Renauld a Villa Geneviève-be költözött, Madame Daubreuil tekintélyes összegeket fizetett be készpénzben a bankszámlájára. Mindösszesen négyezer fontot, az önök pénzére átszámítva. – Azt hiszem, ez így van – mondta csendesen Stonor. – Én hoztam Monsieur Renauld-nak a pénzt, az ő kérésére. De ez nem valamiféle szerelmi ügy volt. – Akkor mi lehetett? – Zsarolás – mondta élesen Stonor az asztalra csapva. – Bizony az volt. – Ah! – kiáltott fel a vizsgálóbíró, akaratlanul is megrázkódva. – Zsarolás – ismételte meg Stonor. – Fejték az öregfiút, és nem aprózták el. Négyezer font két hónap alatt. Hű! Épp most mondtam önnek, hogy volt valami rejtély Renauld körül. Nyilvánvalóan ez a Madame Daubreuil eleget tudott ahhoz, hogy tovább csavarja a hüvelykszorítót. – Ez elképzelhető – kiáltotta izgatottan a rendőrfőnök. – Határozottan elképzelhető. – Elképzelhető? – bömbölte Stonor. – Ez biztos. Mondja csak, kérdezték Mrs. Renauld-t erről az önök által kreált szerelmi ügyről? – Nem, monsieur. Nem szeretnénk tetézni a bánatát, hacsak nem feltétlenül szükséges. – Tetézni? Hogyan? A képükbe nevetne! Mondom, hogy száz között egy olyan, ha akad, mint a Renauld házaspár. – Ah, ez eszembe juttat egy másik szempontot – mondta M. Hautet. – Bizalmába avatta önt Monsieur Renauld annyira, hogy tájékoztatta a végrendeletéről? – Hogyne, mindent tudok ezzel kapcsolatban – én vittem el helyette az ügyvédekhez, miután megírta. Megadhatom önöknek az ügyvédei nevét, ha kíváncsiak rá. Náluk van letétben. Nagyon egyszerű. Fele a feleségének élete végéig, a másik fele a fiának. Néhány egyéb hagyaték. Azt hiszem, rám egy ezrest hagyott. – Mikor íródott a végrendelet? – Ó, körülbelül másfél évvel ezelőtt. 78

– Nagyon meglepődne, Monsieur Stonor, ha megtudná, hogy Monsieur Renauld másik végrendeletet készített nem egészen két hete? Stonor láthatóan nagyon meglepődött. – Fogalmam sincs erről. És mit tartalmaz? – Az igen tekintélyes vagyonát, minden megszorítás nélkül, a feleségére hagyja. A fiáról nem tesz említést. Mr. Stonorból elnyújtott füttyentés szakadt ki. – Erre csak azt mondhatom, hogy nagy kitolás a sráccal. Az anyja persze imádja, de a külső szemlélő számára inkább a bizalom hiányának tűnhet az apa részéről. Ez nyilván sérti majd a fiú büszkeségét. Mégis, ez az egész arra mutat, amit már mondtam, hogy Renauld és a felesége között nagy volt az összhang. – Igen, igaza lehet – mondta M. Hautet. – Lehetséges, hogy több ponton felül kell vizsgálnunk az elképzeléseinket. Természetesen sürgönyöztünk Santiagóba, és minden percben várjuk a választ. Akkor feltehetően minden tökéletesen tiszta és világos lesz. Másrészről, ha az ön feltevése a zsarolásról igaz, Madame Daubreuil kénytelen lesz értékes információkkal szolgálni. – Monsieur Stonor, az angol sofőr, Masters, régóta szolgál Monsieur Renauld-nál? – kérdezett közbe Poirot. – Több mint egy éve. – Tud ön arról, hogy volt-e valaha is Dél-Amerikában? – Biztos vagyok benne, hogy nem volt. Mielőtt M. Renauld-hoz szegődött, hosszú évekig ugyanazoknál az embereknél szolgált Gloucestershire-ben, akiket egyébként jól ismerek. – Ezek szerint bátran kijelentené, hogy minden gyanú fölött áll? – Igen, teljes mértékben. Poirot mintha elszontyolodott volna. Eközben a vizsgálóbíró behívta Marchaud-t. – Tiszteltetem Madame Renauld-t, és örömmel venném, ha válthatnék vele néhány szót. Kérje meg, hogy ne zavartassa magát. Fent fogom felkeresni, az emeleten. Marchaud tisztelgett, és eltávozott. 79

Vártunk pár percig, aztán, legnagyobb meglepetésünkre, nyílt az ajtó, és mély gyászában halálsápadtan, Mrs. Renauld lépett a szobába. M. Hautet, élénk tiltakozások közepette, rögtön odahúzott egy széket, amit a hölgy egy mosollyal köszönt meg. Stonor, mélységes együttérzése jeléül, megfogta Mrs. Renauld kezét. Láthatóan nem talált szavakat. Mrs. Renauld M. Hautet-hoz fordult. – Kérdezni óhajt tőlem valamit? – Ha megengedi, asszonyom. Tudom, hogy az ön férje franciakanadai születésű volt. Mondana nekünk néhány szót az ifjúkoráról és a neveltetéséről? Mrs. Renauld a fejét rázta. – A férjem mindig roppant tartózkodó volt önmagát illetően, monsieur. Az Északnyugati területekről származott, azt tudom, de úgy vélem, igen szerencsétlen gyermekkora volt, ezért nem szívesen beszélt azokról az időkről. Az életünket kizárólag a jelenben és a jövőben éltük. – Volt valami rejtély a múltjában? Mrs. Renauld halványan elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Semmi ilyen romantikus dolog nem volt, monsieur, ebben biztos vagyok. M. Hautet is elmosolyodott. – Az igaz, hogy nem engedhetjük át magunkat a melodrámának. De van egy dolog… – Tétovázott. Stonor hevesen közbevágott: – Valami egészen képtelen elképzelés vert gyökeret a fejükben, Mrs. Renauld. Tulajdonképpen azt hiszik, hogy Mr. Renauld-nak viszonya volt egy bizonyos Madame Daubreuil-jel, aki, úgy tűnik, itt lakik a szomszédban. Mrs. Renauld orcáját égővörös pír borította el. Fejét felvetette, ajkába harapott, az arca megvonaglott. Stonor döbbenten meredt rá, de M. Bex előrehajolt, és gyengéden azt mondta: – Sajnáljuk, ha fájdalmat okozunk, asszonyom, de van oka feltételezni, hogy Madame Daubreuil az ön férjének a szeretője volt?

80

Mrs. Renauld, gyötrelmes zokogás közepette, kezébe temette az arcát. A válla görcsösen megremegett. Végül felemelte a fejét, és elcsukló hangon válaszolt. – Igen, elképzelhető, hogy az volt. Életemben nem láttam még ahhoz a mérhetetlen elképedéshez hasonlót, mint ami Stonor arcán megjelent. Mélységesen megdöbbent.

81

11. FEJEZET

JACK RENAULD Hogy hová fajult volna a beszélgetés, arról nem számolhatok be, mivel abban a minutumban kivágódott az ajtó, és egy magas fiatalember csörtetett be a szobába. Egy röpke pillanatig az a hátborzongató érzésem támadt, hogy a halott ember hirtelen életre kelt. Aztán rájöttem, hogy a sötét hajat nem csíkozzák ezüstös szálak, és hogy csak egy fiú volt, aki oly kevéssé szertartásosan robbant be a társaságunkba. Egyenesen Mrs. Renauldhoz ment, oly szenvedéllyel, amely nem engedte, hogy tudomást vegyen mások jelenlétéről. – Anya! – Jack! – kiáltott fel az asszony, és ölelésébe fonta a fiút. – Kincsem! Hogy kerülsz te ide? Hát nem hajóztál ki Cherbourgból az Anzorá-n tegnapelőtt? – Aztán, hirtelen ráébredve, hogy mások is vannak a szobában, kétségtelen méltósággal fordult hozzánk: – Messieurs, a fiam. – Á! – M. Hautet e felkiáltással fogadta a fiatalember főbólintását. – Ezek szerint nem utazott el az Anzorá-n! – Nem, monsieur. Mint tájékoztattak, az Anzora indulása motorhiba miatt huszonnégy órát késett. Tegnap este ugyan elhajózhattam volna, ám úgy esett, hogy megvettem az esti lapot, és láttam benne a beszámolót a… a bennünket sújtó szörnyű tragédiáról… – Elcsuklott a hangja, szemét elöntötte a könny. – Szegény apám… az én szegény, szegény apám. A fiára meredve, mintha álmában látná, Mrs. Renauld megismételte: – Szóval nem hajóztál el? – Aztán, végtelen lemondással a hangjában, mintegy magának mormogta: – Végül is mindegy… most már.

82

– Kérem, Monsieur Renauld, foglaljon helyet – szólt M. Hautet egy szék felé intve. – Fogadja őszinte részvétemet. Szörnyű megrázkódtatás lehetett önnek ily módon értesülni a hírről. Mindazonáltal szerencse a szerencsétlenségben, hogy ez még az elutazása előtt történt. Remélem, felvilágosítással szolgálhat, amely segít nekünk megoldani ezt a rejtélyt. – Állok rendelkezésére, monsieur. Kérdezzen csak bármiről, kérem. – Először is, jól tudom, hogy ez az utazás az édesapja kívánsága volt? – Pontosan, monsieur. Táviratot kaptam, amelyben az az utasítás volt, hogy haladéktalanul utazzam Buenos Airesbe, onnan pedig, az Andokon át Valparaisóba, majd Santiagóba. – Ah! És mi volt az utazás célja? – Fogalmam sincs. – Hogyan? – Nem tudom. Íme, itt a távirat. A vizsgálóbíró átvette, és hangosan felolvasta: – „Azonnal utazz Cherbourgba, hajózz el az Anzorá-n ma este Buenos Airesbe. Célállomás Santiago. További utasítások Buenos Airesben várnak. Ne késlekedj. Halaszthatatlanul fontos ügy. RENAULD.” És nem volt előzetes levélváltás ez ügyben? Jack Renauld a fejét rázta. – Ezt az egyetlen utasítást kaptam. Persze tudtam, hogy az apámnak, minthogy oly sokáig élt Dél-Amerikában, szükségképpen számos érdekeltsége van ott. De azelőtt sosem vetette fel az ötletet, hogy engem odaküldene. – Ön, M. Renauld, természetesen sok időt töltött Dél-Amerikában, ugye? – Gyerekkoromban, igen. De Angliában jártam iskolába, és a szünidőim jó részét is ott töltöttem, úgyhogy sokkal kevésbé ismerem Dél-Amerikát, mint azt feltételezni lehetne. A háború akkor tört ki, tudja, amikor tizenhét éves voltam. – Ön az angol légierőnél szolgált, nemdebár? – Igen, monsieur. 83

M. Hautet bólintott, és folytatta a kérdezősködést az eddigre már jól ismert módon. Válaszában Jack Renauld határozottan kijelentette, hogy semmit nem tud arról, hogy az apja bármiféle ellenségeskedésbe keveredett volna Santiagóban vagy bárhol másutt a dél-amerikai kontinensen, továbbá hogy nem vett észre változást az utóbbi időben az apja viselkedésében, és hogy ő soha nem hallotta, hogy az apja titkot említett volna. A dél-amerikai küldetése üzleti érdekeket szolgált volna. Amint M. Hautet egy perc szünetet tartott, Giraud nyugodt hangja hallatszott: – Magam is szeretnék feltenni néhány kérdést, vizsgálóbíró úr. – Semmi akadálya, Monsieur Giraud – mondta hűvösen a vizsgálóbíró. Giraud kissé közelebb húzta székét az asztalhoz. – Jó viszonyban volt ön az apjával, M. Renauld? – Igen, természetesen – felelte dölyfösen a fiú. – Ezt határozottan állítja? – Igen. – Semmi vitatkozás, he? Jack vállat vont. – Mindenkinél előfordul hébe-hóba, hogy ütköznek a vélemények. – Hát persze, igaza van. De ha valaki azt állítaná, hogy aznap este, amikor ön Párizsba ment, heves veszekedés volt ön és az apja között, az a személy akkor kétségkívül hazudna? Nem tehettem mást, mint csak csodálni tudtam Giraud éleselméjűségét. Kérkedése, „én mindenről tudok”, nem csak üres fecsegés volt. Jack Renauld-t egyértelműen zavarba hozta a kérdés. – Hát… vitatkoztunk – ismerte el. – Á, vitatkoztak! És vita közben elhangzott az ön szájából ez a mondat, hogy „Ha halott leszel, azt tehetem, amit akarok”? – Lehetséges – motyogta a fiú. – Nem tudom. – Erre az édesapja azt mondta, „De egyelőre még nem vagyok halott!”, igaz? Mire ön azt válaszolta, hogy „Bárcsak az lennél!”. A fiú nem válaszolt. Keze idegesen babrálta az asztalon előtte lévő dolgokat. 84

– Legyen szíves válaszolni a kérdésemre, Monsieur Renauld – mondta élesen Giraud. A fiú dühös kiáltással lesöpört a földre egy súlyos papírvágó kést. – Mit számít ez? Maga nagyon is jól tudja. Igen, veszekedtem az apámmal. Lehetséges, hogy mondtam ilyesmiket… olyan mérges voltam, nem is emlékszem már, miket vágtam a fejéhez! Tomboltam, legszívesebben megöltem volna abban a pillanatban… igen, így volt. – Dacosan, lángoló arccal hátradőlt a széken. Giraud mosolygott, majd kissé hátralökve a székét, azt mondta: – Ez minden. Bizonyára folytatni kívánja a kihallgatást, Monsieur Hautet. – Ah, igen, hogyne – mondta M. Hautet. – És min kaptak össze az apjával? – Erre nem vagyok hajlandó válaszolni. M. Hautet kiegyenesedett ültében. – Monsieur Renauld, jobb lenne, ha nem viccelődne a törvénnyel – mennydörögte. – Min vesztek össze az apjával? Az ifjú Renauld dacosan, mogorván hallgatott. Ekkor megszólalt egy nyugodt, rendíthetetlen hang – Hercule Poirot-é. – Majd én megmondom, ha kívánja, monsieur. – Ön tudja? – Természetesen tudom. A veszekedés tárgya Mademoiselle Marthe Daubreuil volt. Renauld felugrott, rámeredt. A vizsgálóbíró előrehajolt. – Így volt, monsieur? Jack Renauld bólintott. – Igen – ismerte be. – Szeretem Mademoiselle Daubreuil-t, és el akarom venni feleségül. Amikor ezt közöltem apámmal, éktelen haragra gerjedt. Természetesen nem hagyhattam, hogy sértegessék a lányt, akit szeretek, és én is kijöttem a sodromból. M. Hautet most Mrs. Renauld-ra nézett. – Ön tudott erről a… kapcsolatról, asszonyom? – Aggódtam miatta – hangzott egyszerűen a válasz. – Anya! – kiáltott fel a fiú. – Hát te is! Marthe éppolyan jó, mint amilyen szép. Mi kifogásod lehet ellene? 85

– Semmi kifogásom Mademoiselle Daubreuil ellen, csupán jobban szeretném, ha angol nőt vennél feleségül, ám ha mégis franciát, akkor az anyjának ne legyen kétes az előélete. Az idősebb nő iránti gyűlölet csak úgy sütött Mrs. Renauld hangjából, és rájöttem, hogy nyilvánvalóan keserűbbé teszi a csapást számára, hogy egy szem fia láthatóan beleszeretett vetélytársa lányába. Mrs. Renauld a vizsgálóbírónak címezve folytatta: – Talán beszélnem kellett volna erről a férjemmel, de reméltem, hogy ez csak két fiatal fellángolása, és hamarabb ellobban, ha nem veszünk róla tudomást. Most már szemrehányást teszek magamnak a hallgatásomért, de, mint már említettem, a férjem olyannyira idegesnek és gondterheltnek tűnt, annyira más volt, mint a megszokott énje, hogy elsősorban az vezérelt, ne tetézzem még ezzel is a gondjait. M. Hautet bólintott. – Amikor közölte a Mademoiselle Daubreuil-jel kapcsolatos szándékait – folytatta –, meglepődött az édesapja? – Láthatóan teljesen megdöbbent. Aztán ellentmondást nem tűrően rám parancsolt, hogy verjek ki a fejemből minden ilyesfajta gondolatot. Közölte, hogy soha nem adná áldását erre a házasságra. Ingerülten kérdeztem, mi a kifogása Mademoiselle Daubreuil ellen. Erre nem tudott kielégítő választ adni, csupán sértő hangon beszélt az anya és lánya életét övező titokzatosságról. Azt válaszoltam neki, hogy Martheot fogom feleségül venni, nem az anyját meg az előéletét, de apám emelt hangon, parancsolóan kijelentette, hogy erről nem óhajt vitatkozni a továbbiakban, és tegyek le róla. Ez a lekezelő hangnem és a dolog igazságtalansága rettentően felbőszített – különösen, hogy az apám láthatóan, a maga módján mindig is igen figyelmes volt Daubreuil-jékkel, sőt felvetette, hogy meg kellene hívnunk őket vendégségbe. Elvesztettem a fejem, és nagyon csúnyán veszekedtünk. Az apám emlékeztetett rá, hogy teljes mértékben tőle függök, és nyilván erre válaszul szaladt ki a számon a megjegyzés, hogy a halála után azt csinálok majd, amit akarok… Poirot egy gyors kérdéssel félbeszakította: – Tisztában volt ön azzal, mit tartalmaz az apja végrendelete? 86

– Tudtam, hogy a vagyona felét rám hagyta, a másik felét pedig anyámra, ami az anyám halála után szintén rám száll – felelte a fiú. – Folytassa az elbeszélést – utasította a vizsgálóbíró. – Továbbra is nagyon durván veszekedtünk, aztán hirtelen észbe kaptam, hogy ha nem sietek, lekésem a párizsi vonatot. Rohannom kellett az állomásra, de még mindig forrt bennem a düh. Aztán, később valahogy lecsillapodtam. Írtam Marthe-nak, elmondtam, mi történt, és a válasza még jobban megnyugtatott. Rámutatott, hogy csak állhatatosaknak kell lennünk, és bármily ellenállásba ütközünk, végül lesz kiút. Ragaszkodásunknak egymáshoz ki kell állnia a próbát, és amikor a szüleink rájönnek, hogy ez nem csak átmeneti fellángolás a részemről, bizonyára megenyhülnek irányunkba. Neki természetesen nem fejtettem ki, hogy mi az apám legfőbb kifogása a házasságunk ellen. Rögtön láttam, hogy erőszakkal nem érek el semmit. – Hogy más témára térjünk át, Monsieur Renauld, ismerős önnek a Duveen név? – Duveen? – kérdezett vissza Jack. – Duveen? – Lehajolt, és lassan felemelte a papírvágó kést, amit korábban lesöpört az asztalról. Ahogy felnézett, pillantása Giraud vizslató tekintetével találkozott. – Duveen? Nem, nem mondhatnám, hogy ismerős. – Elolvasná ezt a levelet, Monsieur Renauld? És megmondaná, ha van valami elképzelése róla, hogy ki küldhette az apjának? Jack Renauld átvette a levelet, és miközben végigolvasta, az arcát elöntötte a pír. – Az apámnak írták? – Hangjából egyértelműen kicsendült a felindultság és az ingerültség. – Igen. A kabátja zsebében találtuk. – Az… – Tétovázott, pillantása az anyjára siklott. A vizsgálóbíró rögtön kapcsolt. – Még… nem. Tudna valami támpontot adni, ki írhatta? – Halvány fogalmam sincs. M. Hautet felsóhajtott. – Módfelett titokzatos ügy. Nos, úgy vélem, most akkor hagyjuk a levelet. Lássuk csak, hol is tartunk. Ó, a fegyver. Attól félek, ez 87

fájdalmas lesz az ön számára, Monsieur Renauld. Tudom, hogy ön adta ajándékba az édesanyjának. Roppant szomorú… igen, igen sajnálatos… Jack Renauld előrehajolt. Arca, amely lángolt, miközben a levelet olvasta, most falfehér lett. – Úgy gondolja… hogy egy repülőgép acélvázából készített papírvágóval… ölték meg az apámat? De hát ez lehetetlen! Egy ilyen kicsi tárggyal! – Pedig, Monsieur Renauld, sajnos, ez az igazság. Ideális kis eszköz, attól tartok. Éles, és nagyon kézre álló. – Hol van? Láthatnám? Még mindig a… testben van? – Jaj, dehogy, már eltávolítottuk. Szeretné látni? Szeretne megbizonyosodni róla? Az nem árt, bár az édesanyja már azonosította. Mégis… Monsieur Bex, ha nem okoz gondot… – Természetesen nem. Máris hozom. – Nem lenne jobb, ha átkísérnénk Monsieur Renauld-t a pajtába? – vetette fel nyájasan Giraud. – Nyilván látni szeretné az édesapja holttestét. A fiú reszkető mozdulattal tiltakozott, és a vizsgálóbíró, aki mindig kész volt rá, hogy keresztbe tegyen Giraud-nak, válaszolt: – Dehogy… most nem. Monsieur Bex lesz olyan kedves és idehozza. A rendőrfőnök elhagyta a szobát. Stonor Jack-hez lépett, és megszorította a vállát. Poirot felállt, és megigazított két gyertyatartót, mert gyakorlott szeme észrevette, hogy árnyalatnyit ferdén állnak. A vizsgálóbíró ezalatt a titokzatos szerelmes levelet olvasta, kétségbeesetten kapaszkodva első elméletébe, miszerint az orvtámadást féltékenység váltotta ki. Hirtelen nyílt az ajtó, és a rendőrfőnök sietett be. – Monsieur le juge! Monsieur le juge! – Nos? Mi történt? – A tőr! Eltűnt! – Hogyhogy eltűnt? – Lába kélt. Felszívódott. Az üveg, amiben volt, üres! – Hogyan? – kiáltottam. – Az lehetetlen. Hisz épp ma reggel még láttam… – Elhalt a szavam. Ám az egész szoba figyelme rám irányult. 88

– Hogy mondja? – kiáltotta a rendőrfőnök. – Ma reggel? – Láttam ott ma reggel – mondtam lassan. – Körülbelül másfél órával ezelőtt, hogy pontos legyek. – Ezek szerint bement a pajtába? Hogyan jutott a kulcshoz? – Elkértem a sergent de ville-től. – És bement? Miért? Tétováztam, de végül úgy döntöttem, a legjobb, amit tehetek, ha őszintén bevallom a dolgot. – Monsieur Hautet – mondtam –, óriási baklövést követtem el, amiért a bocsánatát kérem. – Folytassa, monsieur. – Az a helyzet – kezdtem, azt kívánva, bárcsak valahol másutt lennék – hogy találkoztam egy ifjú hölggyel, egy ismerősömmel. Rettenetesen szerette volna látni a helyszínt és mindent, úgyhogy… nos, röviden szólva, fogtam a kulcsot, és megmutattam neki a holttestet. – Á! – kiáltott fel ingerülten a vizsgálóbíró. – Ez valóban óriási baklövés, Hastings kapitány. Teljességgel szabályellenes. Nem lett volna szabad ilyen oktalanságot elkövetnie. – Tudom – ismertem el jámboran. – Nincs rá szó, mekkora ostobaság volt tőlem, monsieur. – Ön hívta meg a hölgyet ide? – Természetesen nem. Véletlenül találkoztunk. Angol a hölgy, aki történetesen most Merlinville-ben tartózkodik, bár nekem erről nem volt tudomásom mindaddig, míg váratlanul össze nem találkoztunk. – Nos, nos – mondta a vizsgálóbíró immár szelídebben. – Ez a lehető legszabálytalanabb, de a hölgy nyilvánvalóan ifjú és gyönyörű. Mit tesz az ifjúság! – sóhajtott fel szentimentálisan. De a rendőrfőnök, kevésbé romantikusan, ám annál gyakorlatiasabban, nem hagyta annyiban: – És nem zárta be az ajtót, miután elhagyták a pajtát? – Sajnos nem – mondtam lassan. – Nem győzök szemrehányást tenni magamnak. Az ismerősömet rettenetesen felkavarta a látvány. Kis híján elájult. Vittem neki pár csepp brandyvel ízesített vizet, majd ragaszkodtam hozzá, hogy visszakísérjem a városba. Az izgalmak 89

közepette elfelejtettem bezárni az ajtót. Csak miután visszatértem a villába, akkor pótoltam a mulasztást. – Az legalább húszpercnyi késedelem – mondta lassan a rendőrfőnök. Elhallgatott. – Pontosan – mondtam. – Húsz perc – tűnődött a rendőrfőnök. – Ez igen sajnálatos – mondta M. Hautet, visszaváltva a szigorú hangnemre. – Példátlan. Hirtelen megszólalt egy hang. – Sajnálatosnak találja? – kérdezte Giraud. – Természetesen. – Én elbűvölőnek tartom! – jelentette ki a másik zavartalanul. Ez a váratlan szövetséges egészen elképesztett. – Elbűvölőnek tartja, Monsieur Giraud? – kérdezte a vizsgálóbíró, szeme sarkából gyanakvón tanulmányozva a detektívet. – Ahogy mondja. – Vajon miért? – Mert most tudjuk, hogy a gyilkos, vagy egy bűntársa, csupán egy órával ezelőtt a villa közelében járt. Furcsa lenne, ha ennek a tudásnak a birtokában, rövidesen nem csapnánk le rá. – Hangjában fenyegetés bujkált. Folytatta: – Nagy kockázatot vállalt azzal, hogy megszerezze azt a tőrt. Talán attól félt, hogy a rajta lévő ujjlenyomatok leleplezhetik. Poirot Bexhez fordult. – Nem azt mondta, hogy nincs rajta ujjlenyomat? Giraud vállat vont. – Talán nem volt benne biztos. Poirot ránézett. – Ön téved, Monsieur Giraud. A gyilkos kesztyűt viselt. Így hát biztosnak kellett lennie benne. – Nem azt mondom, hogy a gyilkos maga járt itt. Lehetett egy bűntársa is, aki erről a tényről nem tudott. A vizsgálóbíró titkára összeszedte az asztalon heverő papírokat. M. Hautet hozzánk fordult: – A munkánk itt véget ért. Monsieur Renauld, talán meghallgatja, míg felolvassuk önnek a tanúvallomását. A lehetőségeken belül 90

szándékosan igyekeztem kevéssé hivatalosan eljárni. Mondják, eredetiek a módszereim, de fenntartom, hogy sok minden szól e mellett. Az ügy mostantól a híres Monsieur Giraud értő kezében van. Ő nyilvánvalóan más úton jár. Valójában azon csodálkozom, hogy még nem fülelte le a gyilkosokat! Asszonyom, szeretném újfent kifejezni önnek mély együttérzésemet. Messieurs, jó napot mindnyájuknak. – Azzal titkára és a rendőrfőnök kíséretében eltávozott. Poirot előhúzta óriási zsebóráját, és megnézte az időt. – Menjünk vissza a szállodába ebédelni, barátom – mondta. – És ott részletesen beszámol majd a reggeli indiszkréciójáról. Senki nem figyel ránk. Fölösleges elbúcsúznunk. Csendben elhagytuk a szobát. A vizsgálóbíró épp elhajtott az autóján. Elindultam lefelé a lépcsőn, amikor Poirot hangja megállított: – Még egy röpke pillanat, barátom. – Villámgyorsan előkapta a mérőszalagját, és akkurátusan megmérte a hallban lógó felöltőt a gallértól a szegélyéig. Nem láttam, hogy a kabát már korábban is a fogason lógott volna, és úgy véltem, hogy vagy Mr. Stonoré, vagy Jack Renauld-é. Ezután, elégedett kis dörmögés kíséretében, Poirot visszatette zsebébe a mérőszalagot, majd utánam jött a szabad levegőre.

91

12. FEJEZET

POIROT MEGVILÁGÍT NÉHÁNY SZEMPONTOT – Miért mérte meg azt a kabátot? – kérdeztem némi érdeklődéssel, miközben komótosan lefelé sétáltunk a hőségtől fehér utcán. – Parbleu!, hogy lássam, milyen hosszú – válaszolta barátom könnyedén. Bosszús lettem. Poirot megrögzött szokása, hogy minden semmiségből rejtélyt csinált, mindig felbosszantott. Újra hallgatásba burkolóztam, és követtem gondolataim száguldását. Bár akkor, az adott pillanatban különösebben nem vettem észre, Mrs. Renauld néhány fiához intézett szava most felidéződött bennem, és új értelmet nyert. „Szóval nem hajóztál el?”, mondta, majd hozzátette: „Végül is mindegy… most már.” Mire célzott ezzel? E szavak nagyon… talányosak voltak. Lehetséges, hogy az asszony többet tud, mint feltételeztük? Tagadta, hogy bármit is tudott volna a titokzatos küldetésről, amivel a férje megbízta a fiát. Valójában nem is volt olyan tudatlan, mint ahogy mutatta? Felvilágosíthatott volna minket, ha akar, és a hallgatása vajon egy alaposan átgondolt és előre kidolgozott terv része volt? Minél többet törtem ezen a fejem, annál inkább meggyőződésemmé vált, hogy igazam van. Mrs. Renauld többet tudott, mint amennyit hajlandó volt bevallani. A fia fölbukkanása okozta meglepődésével azonban egy pillanatra elárulta magát. Biztosra vettem, hogy ismeri, ha nem is a gyilkosokat, de legalább a gyilkosság indítékát. Ám bizonyos nagyon nyomós szempontok miatt hallgatásra kényszerült. – Nagyon elmerült a gondolataiban, barátom – jegyezte meg Poirot, félbeszakítva elmélkedésemet. – Min töri ily elmélyülten a fejét? Elmondtam neki, s bár biztos voltam igazamban, arra számítottam, hogy ki fogja nevetni a bennem megfogalmazódott gyanút. Meglepetésemre azonban elgondolkodva bólintott. 92

– Tökéletesen igaza van, Hastings. Az elejétől fogva biztos voltam benne, hogy a hölgy valamit titkol. Eleinte őt gyanúsítottam, ha nem is azzal, hogy ő tervelte ki a bűntényt, de legalábbis szemet hunyt fölötte. – Ön az asszonyt gyanúsította? – kiáltottam fel. – Úgy bizony. Óriási haszna származik belőle… sőt az új végrendelet alapján ő az egyedüli kedvezményezett. Így kezdettől fogva kiemelt figyelmet érdemelt. Talán észrevette, barátom, hogy az első adandó alkalommal megvizsgáltam a hölgy csuklóját. Arra voltam kíváncsi, találok-e valamit arra nézve, vajon ő maga peckelte ki a száját, illetve kötözte meg magamagát. Eh bien, rögtön láttam, hogy nincs turpisság, a kötelek olyan szorosra voltak húzva, hogy bevágtak a húsába. Ez kizárta a lehetőséget, hogy egymaga követte el a bűntényt. De ettől még lehetséges, hogy szemet hunyt fölötte, netán ő volt a felbujtó, és volt egy tettestársa. Mi több, a történet, amit elmondott, rendkívül ismerős volt számomra – az álarcos férfiak, akiket nem ismert fel, a „titok” említése –, mindezt már hallottam, vagy olvastam, valahol korábban is. Egy másik apró részlet csak megerősített abbéli meggyőződésemben, hogy a hölgy nem mond igazat. A karóra, Hastings, a karóra! Már megint az a karóra! Poirot kíváncsian nézett rám. – Látja, mon ami? Érti már? – Nem – válaszoltam kissé rosszkedvűen. – Nem látom, és nem is értem. Ön mindent olyan fene nagy titokzatossággal vesz körül, és teljesen hiábavaló azt kérnem, hogy magyarázza el. Ön mindig elrejt valamit a ruhaujjában, hogy csak az utolsó pillanatban húzza elő. – Ne dúlja föl magát, barátom – mondta Poirot egy mosoly kíséretében –, megmagyarázom, ha kívánja. De egy szót sem Giraudnak, c'est entendu?24 Ő egy jelentéktelen vénembernek tart engem! Majd meglátjuk! A tisztesség jegyében tettem neki egy utalást. Ha úgy dönt, hogy nem veszi fontolóra, az már az ő dolga. Biztosítottam Poirot-t, hogy számíthat a diszkréciómra. – C'est bien! Akkor hát mozgósítsuk a szürke kis agysejtjeinket. Mondja csak, barátom, ön szerint hány órakor történt a tragédia? 24

Rendben? 93

– Hát, két órakor, vagy akörül – mondtam megrökönyödve. – Emlékezzen vissza, hogy Mrs. Renauld azt mondta, hallotta, hogy kettőt üt az óra, mikor a férfiak a szobában voltak. – Pontosan, és ennek alapján ön, a vizsgálóbíró, Bex és mindenki más készpénznek vette, és nem kérdezősködött tovább. De én, Hercule Poirot azt mondom, hogy Madame Renauld hazudott. A bűntény legalább két órával korábban történt. – De az orvosok… – Az orvosok, miután megvizsgálták a holttestet, kijelentették, hogy a halál azt megelőzően hét, legfeljebb tíz órával korábban állt be. Mon ami, bizonyos okból rendkívül fontos volt, hogy úgy tűnjék, a bűntettet később követték el, mint valójában történt. Olvasott már olyanról, hogy egy eltört óra bizonyította egy bűntény pontos idejét? Az időpontot illetően nem hagyatkozunk kizárólag Madame Renauld vallomására, ezért valaki két órával előreállította a mutatókat, majd erősen földhöz vágta a karórát. De, mint gyakran megesik, meghiúsult a szándékuk. Az üveg ugyan összetört, ám az óra szerkezete sértetlen maradt. Ez igencsak szerencsétlen manőver volt a részükről, minthogy ráirányította a figyelmemet két pontra – először is arra, hogy Madame Renauld hazudik, másodszor pedig, hogy kell valami életbe vágó okának lenni az idő eltolásának. – De mi lehet ez az ok? – A, hát épp ez a kérdés! Itt van előttünk a rejtély a maga teljességében. És mégsem tudom megmagyarázni. Bár van egy elméletem, ami esetleg összefüggésbe hozható vele. – Éspedig? – Az utolsó vonat éjfél után tizenhét perccel indult Merlinville-ból. Lassan leesett a tantusz. – Akkor tehát, minthogy a bűntény körülbelül két órával később történt, bárki utazott is el azzal a vonattal, megdönthetetlen az alibije! – Pontosan, Hastings! Látom, érti már! Felpattantam. – Akkor muszáj kérdezősködnünk az állomáson! Bizonyára nem kerülte el a figyelmüket két idegen, aki felszállt arra a vonatra! Azonnal oda kell mennünk! 94

– Úgy gondolja, Hastings? – Hát persze! Máris induljunk! Poirot finoman megfogta a karomat, lehűtve lelkesedésemet. – Menjen csak, ha mindenáron ezt akarja, mon ami… de én a maga helyében nem érdeklődnék kifejezetten két idegen iránt. Rámeredtem, ő meg kissé türelmetlenül azt mondta: – La, lá, csak nem hisz ebben az egész handabandában, ugye? Álarcos férfiak meg a többi cette histoire-lá!25 Szavai úgy mellbe vágtak, hogy nem is tudtam mit válaszolni. Derűsen folytatta: – Hallotta, ugye, amikor azt mondtam Giraud-nak, hogy ennek az ügynek minden részlete roppant ismerősnek tűnt számomra? Eh bien, ez két dolgot valószínűsít, mégpedig azt, hogy ugyanaz az elme, amely kiötlötte az első bűntettet, az tervelte ki ezt is, illetve hogy valamikor olvasván erről a cause célébre-ről,26 a mi gyilkosunk öntudatlanul is emlékezett rá, és megragadtak benne a részletek. Pontosan meg fogom tudni mondani, miután… – Elhallgatott. Agyamban mindenfélék kavarogtak. – És Mr. Renauld levele? Határozottan említ egy titkot és Santiagót! – Kétségtelen, hogy volt valami titok Monsieur Renauld ottani életében… efelől biztosak lehetünk. Másrészről a Santiago szó szerintem félrevezető, hogy ezt a szálat követve eltérítsen minket a helyes nyomról. Lehetséges, hogy ugyanígy használták fel Monsieur Renauld-val szemben, hogy eltereljék a gyanúját valami sokkal közelebbiről. Ó, biztos lehet benne, Hastings, hogy az őt fenyegető veszély nem Santiagóban keresendő, hanem itt, helyben, Franciaországban. Olyan komolyan, olyan határozottan beszélt, hogy teljesen meggyőzött. De azért még egy utolsó ellenvetéssel próbálkoztam: – És a gyufa meg a cigarettacsikk a holttest mellett? Azokkal mi van? Poirot arcán hamisítatlan öröm ragyogott fel. 25 26

Ilyen história. Híres ügy. 95

– Odatették! Szándékosan tették oda Giraud-nak meg a hasonszőrűeknek. Ah, eszes ember ez a Giraud, megvannak a maga trükkjei! Akárcsak egy jó vizsla. Bejön, roppant elégedett magával. Négy órán keresztül csúszott-mászott a földön. „Nézzék, mit találtunk”, mondja. Aztán hozzám lordul megint: „Mit lát itt?” Én meg, az igazságnak megfelelően válaszolom: „Semmit.” És Giraud, a nagy Giraud nevet, és magában azt gondolja: „Ó, az öregfiú teljesen gügye!” De majd meglátjuk… De az agyam a lényeg körül forgott. – Akkor ez az egész történet az álarcos férfiakról…? – Félrevezetés. – És mi történt valójában? Poirot vállat vont. – Egyvalaki tudná megmondani… Madame Renauld. De ő nem fog beszélni. Se fenyegetés, se könyörgés hatására sem. Figyelemre méltó asszony, bizony, Hastings. Azonnal felismertem, amint megláttam, minthogy már volt dolgom rendkívüli jellemű nővel. Eleinte, mint már mondtam önnek, hajlottam rá, hogy meggyanúsítsam, köze van a bűntényhez. Később megváltoztattam a véleményemet. – Mi késztette erre? – Az a szívből jövő, mély fájdalom, a férje holtteste láttán. Meg mernék esküdni rá, hogy az a gyötrelmes kiáltás őszinte volt. – Igen – mondtam elgondolkodva –, az ilyesmiben nem lehet tévedni. – Bocsásson meg, barátom… mindenben lehet tévedni. Vegyünk egy nagy színésznőt, amikor eljátssza az őszinte fájdalmat, hát nem győzi meg önt, hogy az a fájdalom valóságos? Nem, bármily erős is bennem a bizonyosság, más bizonyítékra is szükségem van, mielőtt elégedetten hátradőlhetnék. A nagy bűnöző egyben nagy színész is lehet. Meggyőződésemet ebben az esetben nem a benyomásaimra alapozom, hanem arra a tagadhatatlan tényre, hogy Madame Renauld tényleg elájult. Felhúztam a szemhéját, és megmértem a pulzusát. Szó sem lehetett félrevezetésről – az ájulás valódi volt. Így hát biztos lehettem benne, hogy nem tettette a szenvedést. Azonkívül Madame Renauldnak nem is volt szüksége rá, hogy rájátsszon a megrendülésére. Férje 96

haláláról értesülvén összeomlott, és teljesen felesleges volt számára, hogy a holttest láttán eljátsszon egy hasonlót. Nem, Madame Renauld nem ölte meg a férjét. De miért hazudott? Hazudott a karórával kapcsolatban, hazudott az álarcos férfiakról – és egy harmadik dologban is hazudott. Mondja csak, Hastings, milyen magyarázattal szolgálna a nyitott ajtóra? – Nos – mondtam kissé zavartan –, gondolom, figyelmetlenség volt. Elfelejtették bezárni. Poirot a fejét rázta, és sóhajtott. – Ez Giraud magyarázata. Számomra nem kielégítő. Valami jelentősége van annak a nyitott ajtónak, melyet e pillanatban nem tudok megfejteni. Egy dologban azonban tökéletesen biztos vagyok – nem az ajtón át távoztak. Hanem az ablakon át. – Hogyan? – Úgy bizony. – De hisz nem voltak lábnyomok az ablak alatti virágágyásban. – Nem… pedig lenniük kellett volna. Figyeljen, Hastings. Auguste, a kertész, mint ön is hallotta, az előző délután ültette be mindkét ágyást. Az egyik telis-tele van az ő nagy, szöges bakancsának a lenyomataival… ám a másikban egy sincs! Érti már? Valaki arra távozott, valaki, aki eltüntette a lábnyomait, aki gondosan elgereblyézte a földet. – Honnan szedték a gereblyét? – Ahonnan az ásót és a kertészkesztyűt – felelte türelmetlenül Poirot. – Ez aztán igazán nem okozott nehézséget. – Mégis miből gondolja, hogy arrafelé távoztak? Nem nagyobb a valószínűsége annak, hogy az ablakon hatoltak be, és az ajtón mentek ki? – Lehetséges, persze. De én biztos vagyok benne, hogy az ablakon át távoztak. – Szerintem téved. – Meglehet, mon ami. Eltűnődtem az új távlaton, amit Poirot következtetései nyitottak előttem. Felidéztem, menynyire elcsodálkoztam a virágágyásra és a karórára tett rejtélyes utalásain. Megjegyzései akkor értelmetleneknek tűntek, és most először ötlött fel bennem, milyen rendkívüli módon, 97

szálanként bogozta ki az ügyet övező apró eseményeket. Megkésve kalapot emeltem barátom előtt. – Jóllehet – mondtam töprengve – most sokkal többet tudunk, mint korábban, mégsem kerültünk közelebb a rejtély megoldásához, hogy ki ölte meg Mr. Renauld-t. – Nem – mondta Poirot derűsen. – Sőt, ami azt illeti, egyre távolabb vagyunk. Ez a tény láthatóan olyan elégedettséggel töltötte el, hogy csodálkozva meredtem rá. Pillantása találkozott az enyémmel, és elmosolyodott. Hirtelen fény gyúlt az elmémben. – Poirot! Mrs. Renauld! Már értem. Nyilván védelmez valakit. Poirot óriási nyugalommal fogadta megjegyzésemet, s ebből megértettem, hogy az ötlet már az ő fejében is megfordult. – Igen – mondta elgondolkozva. – Védelmez valakit… vagy falaz valakinek. Valamelyik a kettő közül. Majd, miközben beléptünk a szállodánkba, egy kézmozdulattal csendre intett.

98

13. FEJEZET

AZ IDEGES TEKINTETŰ LÁNY Óriási étvággyal ebédeltünk. Egy darabig némán ettünk, majd Poirot rosszmájúan megjegyezte: – Eh bien! Maga és az indiszkréciója! Elmeséli, ugye? Ereztem, hogy elpirulok. – Ó, mármint a ma reggelt? – Igyekeztem teljesen közömbös hangot megütni. De nem voltam egyenrangú fél Poirot számára. Alig pár perc alatt kiszedte belőlem az egész történetet, s miközben hallgatott, csillogott a szeme. – Tiens! Micsoda romantikus történet! És hogy hívják, mármint az elragadó ifjú hölgyet? Be kellett vallanom, hogy fogalmam sincs róla. – Ennél romantikusabb már nem is lehetne! Az első rencontre27 a párizsi vonaton, a második pedig itt. Az utazások a szerelmesek találkozásával végződnek, nem így mondják? – Ne legyen szamár, Poirot. – Tegnap még Mademoiselle Daubreuil, ma pedig… Hamupipőke kisasszony! Önnek olyan szíve van, mint egy keleti kényúrnak, Hastings! Háremet kellene tartania! – Ez az egész igencsak bosszantó. Mademoiselle Daubreuil nagyon szép lány, és én mérhetetlenül csodálom… nem szégyellem bevallani. Ami a másikat illeti… nem hiszem, hogy még egyszer valaha is látom. – Nem ajánlotta fel a hölgynek, hogy ismét találkozzanak? Az utolsó szavai már-már kérdésként hangzottak, és tudatában voltam, milyen éles pillantást vet rám. És lelki szemem előtt hatalmas, lángoló betűkkel megjelent az „Hôtel du Phare” felirat, és újra hallottam a lány hangját, amint azt mondja, „Jöjjön, látogasson meg”, majd empressement-nal átfűtött válaszomat: „Ott leszek.” 27

Találkozás 99

Elég könnyedén válaszoltam Poirot-nak: – Kért, hogy keressem fel, de természetesen nem fogom megtenni. – Miért „természetesen”? – Nos, mert nem akarom. – Hamupipőke kisasszony az Hôtel d'Angleterre-ben szállt meg, ön ezt mondta nekem, ugye? – Nem. Az Hôtel du Phare-ben. – Valóban. Rosszul emlékeztem. Pillanatnyi kétség futott át a fejemen. Az biztos, hogy soha nem említettem semmiféle hotelt Poirot-nak. Ránéztem, és megnyugodtam. A kenyerét takaros kis kockákra vágta, teljesen elmerült a feladatban. Nyilván nagyon élvezte, hogy kiszedte belőlem, hol szállt meg a lány. A kávénkat kint fogyasztottuk el. Poirot elszívott egyet apró kis cigarettái közül, majd előhúzta zsebéből az óráját. – A vonat 14.25-kor indul Párizsba – jegyezte meg. – Indulnom kellene. – Párizsba? – kiáltottam fel. – Pontosan ezt mondtam, mon ami. – Párizsba szándékozik utazni? Miért? Roppant komolyan válaszolt: – Hogy megkeressem Monsieur Renauld gyilkosát. – Úgy véli, Párizsban van? – Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nincs ott. Mindazonáltal mégiscsak ott kell keresnem. Bizonyára nem érti, de a megfelelő időben majd mindent elmagyarázok önnek. Higgye el, hogy ez a párizsi utazás szükségszerű. Nem sokáig leszek távol. Minden valószínűség szerint holnap jövök vissza. Maradjon itt, és tartsa rajta a fél szemét Giraud-n. A másikat meg az ifjú Monsieur Renauld társadalmi életén. – Erről jut eszembe – kezdtem –, gondoltam, megkérdezem, honnan tudott kettejükről? – Mon ami… ismerem az emberi természetet. Vegyünk egy fiút, mint például az ifjú Renauld, és egy szépséges leányt, amilyen Mademoiselle Marthe. Az eredmény szinte magától adódik. Aztán ott a veszekedés! Vagy pénz miatt, vagy egy nő miatt, és felidézve, mit mondott Léonie, 100

milyen dühös volt a fiú, én az utóbbira tippeltem. Úgyhogy összeraktam a dolgot… és igazam volt. – Már gyanította, hogy a lány szerelmes az ifjú Renauld-ba? Poirot mosolygott. – Mindenesetre láttam, hogy a lánynak ideges a tekintete. Mindig is úgy gondolok Mademoiselle Daubreuil-re, hogy az ideges tekintetű lány. Olyan súlyosan ejtette a szavakat, hogy kényelmetlenül éreztem magam. – Mit ért ezen, Poirot? – Úgy vélem, barátom, rövidesen meg fogjuk látni. De most már indulnom kell. – Magával tartok, kikísérem a vonathoz – mondtam, és felálltam. – Nem fog kikísérni. Megtiltom. Olyan ellentmondást nem tűrő volt a hangja, hogy meglepetten meredtem rá. Nyomatékosan bólintott. – Úgy bizony, mon ami. Au revoir. Kissé elveszettnek éreztem magam, miután Poirot elment. Lesétáltam a partra, és a fürdőzőket figyeltem, de nem éreztem magamban elég energiát, hogy csatlakozzam hozzájuk. Úgy véltem, hogy Hamupipőke is ott szórakozik közöttük valami elragadó fürdőruhában, de nyomát sem láttam a lánynak. Céltalanul bóklásztam a homokos parton a város túlsó vége felé. Eszembe ötlött, hogy végül is nem lenne illetlenség, ha kérdezősködnék a leány után. Megtakaríthatnék némi problémát. És lezárulhatna a dolog. Soha többé nem kellene a fejemet fájdítanom miatta. Mert ha nem így teszek, könnyen lehet, hogy a lány felkeres engem a villában. Ennek megfelelően odahagytam a tengerpartot, és a város felé irányítottam lépteimet. Hamar megtaláltam az Hôtel du Phare-t, egy igen egyszerű épületet. Rendkívül feszélyezett, hogy nem tudtam a hölgy nevét, és hogy méltóságomat megőrizzem, úgy döntöttem, besétálok és körülnézek. Lehetséges, hogy épp a hallban találom. Bementem, de a lánynak színét sem láttam. Egy ideig várakoztam, mígnem elfogyott a türelmem. Odaléptem a portáshoz, és öt frankot csúsztattam a kezébe. 101

– Egy hölgyre lennék kíváncsi, aki itt szállt meg. Egy ifjú angol hölgy, alacsony, sötét hajú. Nem vagyok biztos a nevét illetően. A férfi a fejét rázta, és láthatóan igyekezett elnyomni egy vigyort. – Ilyen hölgy, akit leírt, nem lakik itt. – De a hölgy azt mondta, itt száll meg. – A monsieur bizonyára téved… vagy ami valószínűbb, a hölgy tévedett, ami annál is valószínűbb, mivel egy másik úr már érdeklődött utána. – Hogyan? – kiáltottam megrökönyödve. – Úgy bizony, monsieur. Egy úriember, aki pontosan úgy írta le a hölgyet, mint ön. – Hogy nézett ki? – Egy alacsony úriember, jól öltözött, nagyon tiszta és ápolt, tömött bajusszal, igen különös formájú fejjel, a szeme pedig zöld. Poirot! Szóval ezért utasította vissza, hogy elkísérjem a pályaudvarra. Micsoda arcátlanság! Nem fogom megköszönni neki, hogy beleüti az orrát a dolgaimba. Tán azt képzeli, dadára van szükségem, aki vigyáz rám? Megköszöntem a portásnak, és távoztam, kicsit elveszetten, ám annál bőszebben az én minden lében kanál barátom miatt. De hol lehet a hölgy? Félresöpörtem a dühömet, és megpróbáltam kitalálni. Nyilvánvalóan figyelmetlenségből rosszul adta meg a hotel nevét. Aztán egy másik gondolat hasított belém. Tényleg figyelmetlenség volt? És ha szándékosan hallgatta el a nevét és adott meg rossz címet? Minél többet gondolkodtam rajta, annál erősebb lett a meggyőződés bennem, hogy az utóbbi feltevésem a helyes. Ilyen-olyan okból a lány nem kívánta barátsággá mélyíteni ismeretségünket. És, bár fél órával ezelőtt én is pontosan így vélekedtem, a legkevésbé sem élveztem, hogy így felültettek. Az egész ügy mélységesen lehangoló volt, és igencsak rosszkedvűen mentem fel a Villa Geneviève-hez. Nem mentem be a házba, hanem az ösvényen elsétáltam a pajta melletti padhoz, és morózusan leültem. Gondolataimból hangok riasztottak fel a közvetlen közelemből. Egy-két másodpercbe beletelt, míg rájöttem, hogy nem a kertből 102

hallom őket, hanem a szomszédos Villa Marguerite kertjéből, és hogy egyre közelebbről hallatszanak. Egy lány beszélt, és aztán felismertem a hangját: a szépséges Marthe volt az. – Chéri28 – mondta éppen –, ez tényleg igaz? Minden baj elmúlt? – Te is tudod, Marthe – felelte Jack Renauld. – Semmi sem választhat el minket, szerelmem. Az utolsó akadály is elhárult a házasságunk elől. Semmi sem állhat közénk. – Semmi? – mormogta a lány. – Ó, Jack, Jack… én félek. Mozdultam, hogy elmenjek, mert rájöttem, hogy akaratlanul is kihallgatom őket. Ahogy felálltam, megpillantottam őket a sövény egy kis nyílásán. Ott álltak épp velem szemben, Jack karja Marthe körül, tekintete a lányéba mélyedt. Csudaszép pár voltak, a jóvágású, sötét hajú fiatalember és az ifjú, szőke istennő. Mintha csak egymásnak teremtették volna őket, boldognak tűntek, a fiatal életüket beárnyékoló szörnyű tragédia ellenére. Ám a lány arca kétségbeesett volt, és Jack Renauld láthatólag észrevette ezt, ahogy közelebb vonta magához, és megkérdezte: – De hát mitől félsz, kedvesem? Mi félnivalód van… most már? És akkor megláttam a tekintetét, a tekintetet, amelyről Poirot beszélt, miközben azt mormogta, de olyan halkan, hogy szinte csak kitaláltam a szavait: – Féltelek… téged. Az ifjú Renauld válaszát már nem hallottam, minthogy figyelmemet elvonta valami szokatlan, kissé arrébb, a sövényben. Valami barna cserje tűnt fel, ami furcsa volt ilyenkor, tekintve hogy nyár elején jártunk. Elindultam felé, hogy megnézzem, de közelebb érve a barna cserje sietve kihúzta magát, és ujját az ajkára téve fordult felém. Giraud volt az. Óvatosságra intve megkerülte a pajtát, míg hallótávolságon kívül értünk. – Maga meg mit művel itt? – kérdeztem. – Pontosan azt, amit maga… hallgatóztam. – De én nem azért voltam ott! – Ah! – mondta Giraud. – Én meg pont azért. 28

Drágám 103

Mint mindig, most is csodáltam ezt az embert, bármennyire nem kedveltem is. Megvetéssel elegy rosszallással tetőtől talpig végigmért. – Nemigen lendített az ügyön az ólálkodásával. Épp valami hasznosat hallhattam volna. Mit csinált a vén csonttal? – Monsieur Poirot Párizsba utazott – válaszoltam kimérten. Giraud megvetően legyintett. – Úgy, szóval Párizsba utazott? Hát, ez jó dolog. Minél tovább marad ott, annál jobb. De mit vár, mit fog ott találni? Hangjából árnyalatnyi aggodalmat véltem kihallani. Kihúztam magam. – Ezt nem áll módomban elárulni – feleltem nyugodtan. Giraud szúrós pillantást vetett rám. – Nyilván volt elég esze, és nem mondta el magának – jegyezte meg gorombán. – Volt szerencsém. Sok dolgom van. – Azzal sarkon fordult és minden hűhó nélkül faképnél hagyott. Úgy tűnt, a dolgok holtpontra jutottak a Villa Geneviève-ben. Giraud nyilvánvalóan nem vágyott a társaságomra, és a látottakból következően tökéletesen bizonyos, hogy Jack Renauld sem. Visszamentem a városba, fürödtem egy jót a tengerben, majd visszatértem a hotelbe. Korán nyugovóra tértem, azon tűnődve, vajon a következő nap hoz-e valami érdemlegeset. Tökéletesen készületlenül értek a másnapi események. Épp a petit déjeuner-met29 ettem az ebédlőben, amikor a pincér, aki kint beszélgetett valakivel, látható izgatottsággal visszajött. A szalvétát gyűrögetve tétovázott egy percig, majd kitört: – Monsieur, bocsásson meg, de kapcsolatban áll a Villa Genevièvebeli üggyel? – Igen – válaszoltam hevesen. – Miért? – A monsieur még nem hallotta az újságot, ugye? – Miféle újságot? – Hát, hogy újabb gyilkosság történt az elmúlt este. – Hogyan?

29

Reggeli. 104

Otthagytam a reggelimet, felkaptam a kalapomat, és rohantam, ahogy csak bírtam. Újabb gyilkosság – és Poirot nincs itt! Micsoda balszerencse! De kit gyilkoltak meg? Berontottam a kapun. Egy csapat szolgáló állt a kocsifeljárón izgatottan beszélgetve és hadonászva. Megragadtam Françoise-t. – Mi történt? – Ó, monsieur! Monsieur! Megint egy haláleset! Ez rettenetes. Átok ül ezen a házon. Úgy bizony, én mondom, átok ül rajta! El kéne küldeni Monsieur le Curé-ért,30 hogy hozzon szenteltvizet. Nem vagyok hajlandó még egy éjszakát eltölteni ez alatt a fedél alatt. Lehet, hogy én leszek a következő, ki tudja? Keresztet vetett. – Igen – kiáltottam – de kit öltek meg? – Hát tudom én? Egy férfit… egy idegent. Amott találták meg… a pajtában, alig száz méterre onnan, ahol szegény uraságot találták. És ez még nem minden. Leszúrták… szíven szúrták, ugyanazzal a tőrrel!

30

Plébános úr. 105

14. FEJEZET

A MÁSODIK HOLTTEST Egy percet sem vártam tovább, hanem megfordultam és a pajtához rohantam. A két ember, aki őrködött, arrébb állt, hogy bemehessek, én pedig dobogó szívvel beléptem. Gyér volt a megvilágítás, az épületet durva deszkákból emelték, régi cserepek és szerszámok tárolására szolgált. Energikusan léptem be, ám a küszöbön megtorpantam az elém táruló látványtól. Giraud négykézláb állt, kezében zseblámpa, amellyel a padló minden négyzetcentiméterét átvizsgálta. Beléptemre homlokráncolva felnézett, majd arca jóindulatú lenézéssel megenyhült kissé. – Ott van – mondta Giraud, zseblámpája fényét a távolabbi sarokba irányítva. Átvágtam a pajtán. A halott a hátán feküdt. Középtermetű, kreolbőrű férfi volt, ötven év körüli. Rendesen öltözött, jól szabott sötétkék öltönyt viselt, mely már nem volt új, de látszott, hogy drága szabóságban varratták. Arca rettenetesen eltorzult, és bal oldalán, épp a szíve fölött egy tőr markolata állt ki fényesfeketén. Ráismertem. Ugyanaz a tőr volt, amelyet előző reggel az üvegben láttam! – Az orvost várom, bármely percben itt lehet – magyarázta Giraud. – Bár már nemigen lesz szükség rá. Nem kétséges, mitől halt meg a férfi. Szíven szúrták, és a halál nyilván azonnal beállt. – Mikor történt? Az elmúlt éjjel? – Aligha. Nem akarok szakértőnek feltűnni, de ez az ember több mint tizenkét órája halott. Mit mondott, mikor látta utoljára a tőrt? – Tegnap délelőtt tíz óra körül. – Akkor kénytelen vagyok leszögezni, hogy a bűntettet nem sokkal azután követték el. – De hisz állandóan jártak-keltek emberek a pajta környékén. Giraud lenézően nevetett. 106

– Maga kész csoda! Ki mondta, hogy itt, a pajtában ölték meg? – Hát… – Zavarban voltam. – Úgy… gondoltam. – Ó, micsoda zseniális detektív! Nézzen csak rá. Egy szíven szúrt ember így esik össze… ilyen takarosan összezárt lábbal, testéhez szorított karral? Nem. Aztán meg, lefekszik az ember a hátára, és hagyja, hogy leszúrják, anélkül hogy akár csak a kezét felemelje védekezésül? Ez abszurdum, nemdebár? De nézzen ide… meg ide… – Zseblámpája végigpásztázta a földet. Érdekes, szabálytalan nyomokat láttam a puha porban. – Halála után idevonszolták. Félig vonszolta, félig cipelte két ember. Odakinn, a kemény talajon, nem hagytak nyomokat, itt meg gondosan eltüntették őket. De kettejük közül az egyik nő volt, ifjú barátom. – Egy nő? – Igen. – De ha a nyomokat eltüntették, honnan tudja? – Mivel ezek az elmosódott nyomok, itt, egyértelműen női cipő nyomai. Aztán meg itt van ez. – Azzal előrehajolt, és levett valamit a tőr markolatáról, majd az orrom alá dugta. Egy hosszú, fekete női hajszál volt, ugyanolyan, amilyet Poirot szedett le a könyvtárban a fotelről. Kissé ironikus mosollyal Giraud visszatekerte a hajszálat a tőrre. – Úgy hagyunk itt mindent, ahogy volt, amennyire lehetséges – magyarázta. – Ez a vizsgálóbíró után kiált. Nos, észrevett még valamit? Erőt vettem magamon, és megráztam a fejem. – Nézze meg a kezét. Megtettem. A körmei töredezettek voltak és elszíneződtek, a bőre durva. Nem lettem sokkal okosabb ettől, bármennyire szerettem volna. Felnéztem Giraud-ra. – Ez nem egy úriember keze – válaszolta kérdő pillantásomra. – Épp ellenkezőleg, pedig a ruhái alapján tehetős embernek gondolnánk. Érdekes, nem? – Nagyon érdekes – hagytam helyben. – És a ruhájában nincs márkajelzés. Mire következtetünk ebből? Ez a férfi megpróbálta másnak kiadni magát, mint aki valójában volt. Álruhát öltött. Miért? Félt valamitől? Így próbált menekülni, álöltözetben? Egyelőre nem tudjuk, ám egy dolgot már tudunk – olyan 107

buzgón próbálta elrejteni a személyazonosságát, amilyen buzgón mi megpróbáljuk kideríteni. Ismét lepillantott a holttestre. – Akárcsak az első esetben, most sincs ujjlenyomat a tőr markolatán. A gyilkos megint kesztyűt viselt. – Ezek szerint azt gondolja, ugyanaz az elkövető mindkét esetben? – kérdeztem türelmetlenül. Giraud kifürkészhetetlenné vált. – Nem számít, mit gondolok. Meglátjuk. Marchaud! Az ajtóban megjelent a sergent de ville. – Monsieur? – Miért nincs itt Madame Renauld? Már negyed órája érte küldettem. – Épp erre tart az ösvényen, és a fia is vele van. – Remek. Bár egyesével jöjjenek. Marchaud tisztelgett, és távozott. Egy perc múlva Mrs. Renauld-val jelent meg. – Íme, Madame Renauld. Giraud kis meghajlással elébe ment. – Erre, asszonyom. – Átvezette az asszonyt a pajtán, majd hirtelen félreállt. – Itt van az a férfi. Ismeri? Beszéd közben szeme szúrósan fürkészte az asszony arcát, bele akart látni az agyába, kereste az árulkodó jeleket. Ám Mrs. Renauld tökéletesen nyugodt maradt – túl nyugodt, érzésem szerint. Majdhogynem közömbösen nézett le a tetemre, az izgatottság vagy a felismerés legkisebb jele nélkül. – Nem – mondta. – Soha életemben nem láttam. Tökéletesen ismeretlen számomra. – Biztos ebben? – Teljesen biztos vagyok. – Nem ismeri fel benne például az egyik támadóját? – Nem. – Láthatóan tétovázott, mintha valami az eszébe ötlött volna. – Nem, nem hiszem. Persze ott szakállt viseltek… álszakállt, a vizsgálóbíró úr szerint… de nem, mégsem. – Most úgy tűnt, 108

elhatározásra jutott. – Biztos vagyok benne, hogy ez az ember nem volt a támadók egyike. – Remek, asszonyom. Nos, akkor ez minden. Felemelt fejjel lépett ki a pajtából, a napfény megcsillant ezüstös tincsein. Jack Renauld következett. Ő sem tudta azonosítani a férfit. Teljesen természetes módon viselkedett. Giraud morgolódott. Hogy az elégedettségtől-e vagy a csalódottságtól, nem tudtam volna megmondani. Marchaud-t szólította. – Idehozta a másikat? – Igen, monsieur. – Kísérje be. A „másik” Madame Daubreuil volt. Ingerülten lépett be az asszony, hevesen tiltakozott. – Kikérem magamnak, monsieur! Ez erőszak! Mi közöm nekem ehhez az egészhez? – Asszonyom – szólt rá durván Giraud –, én nem egy, hanem két gyilkosság ügyében nyomozok! Mindössze azt tudom, hogy ön mindkettőben részes lehet. – Hogy merészel…? – kiáltotta. – Hogy merészel ilyen képtelen váddal sértegetni?! Ez aljasság! – Aljasság? És akkor ehhez mit szól? – Előregörnyedt, megint letekerte a hajszálat, majd felmutatta. – Látja ezt, asszonyom? – A nő elé tartotta. – Megengedi, hogy összehasonlítsam, illik-e? Az asszony egy kiáltással hátrált, ajka elfehéredett. – Ez csalás, esküszöm. Semmit sem tudok a bűntényről… egyik bűntényről sem. Bárki állítja ezt, hazudik! Ah, mon Dieu31 most mit csináljak? – Nyugodjon meg, asszonyom – mondta hidegen Giraud. – Egyelőre még senki sem vádolta. De jobban tenné, ha válaszolna a kérdéseimre, lehetőleg hűhó nélkül. – Bármire, monsieur, amire akarja. – Nézze meg a halottat. Látta valaha ezt az embert? 31

Istenem 109

Közelebb hajolva, miközben egy kis szín már visszatért az arcába, Madame Daubreuil lenézett az áldozatra, nem minden kíváncsiság nélkül. Majd megrázta a fejét. – Nem ismerem ezt az embert. Lehetetlen volt kétségbe vonni a szavait, olyan természetesen ejtette ki őket. Giraud egy bólintással elbocsátotta a nőt. – Elengedi? – kérdeztem, lehalkítva a hangomat. – Bölcs dolog ez? Az a fekete hajszál az ő hajából való, ez biztos. – Nincs szükségem rá, hogy a szakmámból kioktasson – mondta Giraud szárazon. – Megfigyelés alatt van. Egyelőre nem akarom letartóztatni. Majd homlokát ráncolva lenézett a halottra. – Elmondható róla, hogy spanyol típusú? – kérdezte váratlanul. Figyelmesen szemügyre vettem az arcot. – Nem – feleltem végül. – Én a leghatározottabban franciának mondanám. Giraud elégedetlenül felmorrant. – Szerintem is. Egy percig csak állt, majd parancsoló mozdulattal oldalra intett engem, ő pedig ismét négykézlábra ereszkedett, és folytatta a pajta padlójának az átvizsgálását. Fantasztikus volt. Semmi nem kerülhette el a figyelmét. Centiről centire haladt, felfordította a cserepeket, megnézte a régi zsákokat. Az ajtónál felragadott egy batyut, de az csupán egy elnyűtt kabátnak meg egy nadrágnak bizonyult, úgyhogy egy horkantással visszaejtette a földre. Két pár öreg kesztyű felkeltette az érdeklődését, majd fejcsóválva félredobta. Aztán végigment a cserepeken, módszeresen, egymás után felfordította őket. Végül felállt, és elgondolkodva csóválta a fejét. Csalódottnak és kissé zavartnak tűnt. Azt hiszem, meg is feledkezett a jelenlétemről. Ám ebben a pillanatban sürgés-forgás-nyüzsgés hallatszott kintről, és öreg barátunk, a vizsgálóbíró, a titkára, M. Bex és mögöttük az orvos érkezett nagy garral. – De hát ez elképesztő, Monsieur Giraud! – kiáltotta M. Hautet. – Újabb bűntény! Ah, csak nem jutottunk még közel a megoldáshoz. Itt valami mély titok lappang. Ezúttal ki az áldozat? 110

– Hát ez az, amit senki nem tud megmondani, monsieur. Még nem azonosítottuk. – Hol a holttest? – kérdezte az orvos. Giraud kissé arrébb lépett. – Amott, a sarokban. Szíven szúrták, mint látja. És azzal a tőrrel, amit tegnap délelőtt loptak el. Úgy vélem, hogy a gyilkosság közvetlenül a lopás után történt – de ezt önnek kell megállapítania. Nyugodtan megfoghatja a nyelét, nincs rajta ujjlenyomat. Az orvos letérdelt a holttest mellé, Giraud pedig a vizsgálóbíróhoz fordult. – Csinos kis probléma, nemdebár? De én megoldom. – Szóval, senki nem tudja azonosítani – mormogta a vizsgálóbíró. – Lehetséges, hogy ő volt az egyik támadó? Talán összevesztek. Giraud a fejét rázta. – Ez az ember francia… Le merném fogadni… Ám ekkor félbeszakította őket az orvos, aki elképedve ereszkedett vissza a sarkára. – Azt mondja, tegnap délelőtt ölték meg? – Annak alapján, hogy tegnap lopták el a tőrt – magyarázta Giraud. – Persze megölhették később is a nap folyamán. – Később a nap folyamán? Badarság! Ez az ember legalább negyvennyolc órája halott, de valószínű, hogy régebb óta. Döbbenten néztünk egymásra.

111

15. FEJEZET

EGY FÉNYKÉP Az orvos szavai meglepetésként értek minket, egy pillanatra mindnyájan összezavarodtunk. Itt volt egy ember, akit azzal a tőrrel szúrtak le, amelyet tudomásunk szerint alig huszonnégy órával korábban loptak el, dr. Durand pedig határozottan állítja, hogy legalább negyvennyolc órája halott! Az egész ügy fantasztikus, mi több, rendkívüli volt. Épp hogy magunkhoz tértünk az orvos bejelentése okozta meglepetésből, amikor egy táviratot hoztak nekem. A szállodából küldték a villába. Feltéptem. Poirot-tól jött, aki tudatta, hogy a vonata 12.28-kor ér be Merlinville-be. Az órámra pillantottam és láttam, még épp annyi időm van, hogy kényelmesen kiérjek elé az állomásra. Úgy éreztem, az a lehető legfontosabb, hogy rögvest tudomást szerezzen az ügy új és felettébb meghökkentő fejleményeiről. Poirot-nak, töprengtem el, nyilván nem okozott nehézséget megtalálnia azt, amiért Párizsba utazott. Bizonyság erre, hogy ilyen hamar visszatér. Elegendő volt rá néhány óra csupán. Kíváncsi voltam, mit szól majd az izgalmas újsághoz, amivel fogadom. A vonat késett pár percet, én meg céltalanul föl-alá járkáltam a peronon, aztán eszembe ötlött, hogy ez idő alatt föltehetnék néhány kérdést arról, ki hagyta el az utolsó vonattal Merlinville-t a tragédia estéjén. Odamentem a rangidős hordárhoz, egy intelligens küllemű férfihoz, és némi nehézség árán rávezettem, hogy nyilatkozzon a tárgyban. A rendőrség szégyene, bizonygatta hevesen, hogy ilyen brigantik vagy gyilkosok csak úgy, büntetlenül egérutat nyerhetnek. Céloztam arra a lehetőségre, hogy esetleg az éjféli vonattal távoztak, ám ezt ő határozottan tagadta. Észrevett volna két külföldit – ebben biztos volt.

112

Körülbelül húsz ember szállt fel arra a vonatra, mindenképpen észrevette volna őket. Nem tudom, honnan támadt az a hirtelen ötletem – talán a Marthe Daubreuil hangjában megbúvó feszültség okozta –, de hirtelen megkérdeztem: – Az ifjú Monsieur Renauld… nem utazott el véletlenül azzal a vonattal? – Á, nem, monsieur. Fél órán belül megérkezni és rögtön elutazni, nem lett volna túl kényelmes, úgy bizony! Rámeredtem a férfira, szavainak jelentősége kis híján elsiklott a fülem mellett. Aztán kapcsoltam. – Úgy érti – kérdeztem, s a szívem meglódult kissé hogy Monsieur Jack Renauld aznap este érkezett Merlinville-be? – Hát épp ezt mondom, monsieur. A másik vonattal jött, a 11.40essel. Kavargott az agyam. Ez az, akkor ez volt Marthe idegességének az oka. Jack Renauld Merlinville-ben volt a bűntény éjszakáján. De vajon miért nem mondta el? Sőt ellenkezőleg, miért hagyott minket abban a hitben, hogy Cherbourg-ban maradt? Visszaemlékezve nyílt, kisfiús arcki-lejezésére, képtelen voltam feltételezni, hogy bármi kapcsolata lehetett a bűnténnyel. Egy dolog biztos volt: Marthe kezdettől tudta ezt. Innen az idegessége, ezért faggatta olyan buzgón Poirot-t, vajon van-e már gyanúsított. Töprengésemet félbeszakította a beérkező vonat, és a következő percben már üdvözöltem is Poirot-t. A kis ember csak úgy sugárzott. Lármásan, ragyogva üdvözölt, és megfeledkezve angol tartózkodásomról, melegen megölelt ott, a peronon. – Mon cher ami32 sikerrel jártam… méghozzá csodás sikerrel! – Valóban? Örömmel hallom. Hallott a legújabb fejleményről? – Hát hogy hallottam volna bármiről is? Történt valami előrelépés, he? A derék Giraud lecsukott valakit? Sőt talán valakiket? Á, majd én bolondot csinálok belőle, az biztos! De hát hová cipel engem, barátom? Nem a szállodába megyünk? Rendbe kell hoznom a bajuszomat – 32

Kedves barátom. 113

szánalmasan lekonyult az utazás hevében. Meg aztán a kabátomat is le kell porolni. És a nyakkendőm! Meg kell igazítanom. Rövid úton megszakítottam a kifogásáradatot. – Kedves Poirot-m… ez mind nem számít. Azonnal a villába kell sietnünk. Újabb gyilkosság történt! Nem láttam még embert így elképedni. Leesett az álla. A kedélyességét mintha elfújták volna. Tátott szájjal meredt rám. – Mit beszél? Újabb gyilkosság? Ó, akkor tévedtem. Kudarcot vallottam. Giraud gúnyolódhat rajtam… minden oka megvan rá! – Ezt nem várta, mi? – Én? Meg nem fordult a fejemben. Ez megdönti az elméletemet… ez mindent lerombol… ez… – Sóbálvánnyá vált, és a mellét verte. – Ez lehetetlen. Én nem tévedhetek! A tények, módszeresen, a megfelelő sorrendbe rakva, csak egyetlen magyarázathoz vezethetnek. Igazam kell, hogy legyen! Igazam is van! – De hát… Félbeszakított. – Várjon, barátom. Igazam kell, hogy legyen, így hát ez az új gyilkosság lehetetlen, hacsak… hacsak… Ó, várjon, könyörgöm. Egy szót se. Egy-két percig némaságba burkolózott, majd visszanyerve megszokott modorát, nyugodt, határozott hangon így szólt: – Az áldozat középkorú férfi. A holttestét a bezárt pajtában találták meg, nem messze a bűntény helyszínétől, és legalább negyvennyolc órája halott volt már. És nagyon valószínű, hogy hasonló módon ölték meg, mint Mr. Renauld-t, bár nem szükségképpen hátba szúrták. Most rajtam volt a sor, hogy csak hápogjak – és bizony csak hápogtam. Mióta csak Poirot-t ismerem, még soha nem csinált ilyen megdöbbentő dolgot, mint most. És, szinte elkerülhetetlenül, kétség futott át a fejemen. – Poirot – kiáltottam – maga tréfát űz belőlem. Már hallott az esetről. Éles tekintete szemrehányóan vetült rám.

114

– Hát tennék én ilyet? Biztosíthatom, hogy semmit az égvilágon nem hallottam. Nem vette észre, milyen sokkolóan hatott rám a hír, amivel fogadott? – De akkor honnan a csudából tudja mindezt? – Igazam volt, nemde? De tudtam én. A kis szürke agysejtek, barátom, a kis szürke agysejtek! Azok súgták meg. Így, és csakis így lehetséges egy második gyilkosság. Most pedig mondjon el mindent. Ha erre balra kerülünk egyet, akkor átvághatunk a golfpályán, és sokkal hamarabb odaérünk a Villa Geneviève-be. Miközben a Poirot által javasolt úton siettünk, mindent elmeséltem neki, amit tudtam. Poirot figyelmesen hallgatott. – A tőr a sebben volt, azt mondja? Ez érdekes. Biztos benne, hogy ugyanaz a tőr? – Teljesen biztos vagyok. Ez az, amitől olyan lehetetlen. – Semmi sem lehetetlen. Esetleg két tőr van. Felvontam a szemöldököm. – Ez a lehető legkevésbé valószínű. Rendkívüli egybeesés lenne. – Úgy beszél, mint mindig. Nem gondolkodik, Hastings. Bizonyos esetekben két egyforma fegyver rendkívül valószínűtlen lenne. De nem ebben az esetben. Ez a különleges fegyver egy háborús emléktárgy, amelyet Jack Renauld rendelésre csináltatott. Az tényleg kevéssé valószínű, ha jól belegondol, hogy csupán egy darabot rendelt. Az viszont igenis valószínű, hogy saját használatra is rendelt egyet. – De ezt senki nem említette – vetettem ellen. Poirot hangjából némi kioktató árnyalat csendült. – Barátom, amikor az ember dolgozik egy ügyön, nem csak azokat a dolgokat veszi számításba, amit „említettek”. Sok dolgot nem feltétlenül kell megemlíteni, amely pedig fontos lehet. Sőt gyakorta jó oka van nem említeni őket. Az ember választhat a kettő közül. Lenyűgözve hallgattam. A következő percekben odaértünk a hírhedt pajtához. Ott találtuk a barátainkat, s a kölcsönös udvariaskodások után Poirot munkához látott. Minthogy láttam Giraud-t munka közben, igencsak kíváncsi voltam. Poirot tekintete futólag körbepásztázott. Az egyetlen dolog, amit megvizsgált, az ajtó mellett heverő nyűtt kabát és nadrág volt. Giraud 115

ajkán megvető mosoly játszott, és, mintha észrevenné, Poirot visszaejtette a batyut a földre. – A kertész régi ruhája? – tudakolta. – Pontosan – felelte Giraud. Poirot letérdelt a holttest mellé. Ujjai gyorsan, de módszeresen dolgoztak. Megvizsgálta a ruha anyagát, és elégedetten nyugtázta, hogy nincs benne márkajelzés. A lábbelinek különös figyelmet szentelt, akárcsak a piszkos, töredezett körmöknek. Miközben ez utóbbiakat szemrevételezte, gyors kérdést intézett Giraud-hoz. – Látta ezeket? – Persze hogy láttam – felelte amaz. Arca továbbra is kifürkészhetetlen volt. Poirot hirtelen megmerevedett. – Dr. Durand! – Igen? – lépett előre az orvos. – Hab van az ajkakon. Észrevette? – Be kell ismernem, hogy nem. – De most látja? – Ó, hogyne, látom. Poirot megint Giraud-t kérdezte. – Ön nyilván észrevette? Giraud nem válaszolt. Poirot folytatta a vizsgálódást. A tőrt már kihúzták a sebből, s egy üvegben volt a tetem mellett. Poirot alaposan szemügyre vette, majd közelről tanulmányozta a sebet. Amikor felnézett, a szeme izgatottan csillogott, azzal a zöld fénnyel, amit olyan jól ismertem. – Furcsa egy seb, mondhatom! Nem vérzett. Nincs vérfolt a ruhán. A penge kissé elszíneződött, ez minden. Önnek mi a véleménye, monsieur le docteur?33 – Csak annyit mondhatok, hogy módfelett abnormális. – Egyáltalán nem abnormális. Nagyon is egyszerű. A férfit akkor szúrták meg, amikor már halott volt! – Majd, egy kézmozdulattal elcsendesítve a hirtelen támadt hangzavart, Poirot Giraud-hoz fordult, és hozzátette: – M. Giraud egyetért velem, nemdebár, monsieur? 33

Doktor úr. 116

Akármit hitt is valójában Giraud, egy arcizma sem rándult. Nyugodtan, már-már gőgösen válaszolt: – Természetesen egyetértek. A meglepetés és a kíváncsiság moraja hallatszott ismét. – De hát micsoda ötlet! – kiáltotta M. Hautet. – Leszúrni egy embert a halála után! Barbárság! Hallatlan! Bizonyára olthatatlan gyűlöletből tették! – Nem – mondta Poirot. – Arra hajlok, hogy nagyon is hidegvérűen követték el – más benyomást akartak kelteni. – Miféle benyomást? – Olyat, ami majdnem sikerült is – felelte sokat sejtetően Poirot. M. Bex elgondolkodott. – Akkor hogyan ölték meg? – Nem ölték meg. Meghalt. Meghalt, és ha nem tévedek, epilepsziás rohamtól! Poirot-nak ez az újabb kijelentése ismét meglehetős izgatottságot okozott. Dr. Durand megint letérdelt a holttest mellé, és alaposan megvizsgálta. Végül felállt. – Monsieur Poirot, hajlok rá, hogy hitelt adjak az ön kijelentésének. Kezdettől fogva tévedésben voltam. Az a kétségbevonhatatlan tény, hogy ezt az embert leszúrták, elvonta a figyelmemet az egyéb tünetekről. Poirot volt a nap hőse. A vizsgálóbíró nem fukarkodott a bókokkal. Poirot gálánsán megköszönte, majd arra való hivatkozással, hogy sem ő, sem én még nem ebédeltünk, továbbá hogy szeretné rendbe szedni magát az utazás után, távozni készültünk. Kifelé tartottunk a pajtából, amikor Giraud utánunk jött. – Még egy dolog, Monsieur Poirot – mondta azon az édeskés gúnyolódó hangján. – Ezt a tőr markolatára tekeredve találtuk… egy női hajszálat. – Á! – kiáltott fel Poirot. – Egy női hajszál? Kíváncsi vagyok, kié lehet. – Akárcsak én – mondta Giraud. Majd egy biccentés kíséretében otthagyott minket. 117

– A jó Giraud nagyon határozott – mondta elgondolkodva Poirot, miközben a szálloda felé sétáltunk. – Azon morfondírozom, mit remél, hogy sikerül tévútra vinnie minket? Egy női hajszál… hm! Jó étvággyal megebédeltünk, bár valahogy szórakozottnak és figyelmetlennek láttam Poirot-t. Később felmentünk a nappalinkba, ahol kérleltem, mondjon valamit titokzatos párizsi utazásáról. – Szívesen, barátom. Azért mentem Párizsba, hogy megtaláljam ezt. Zsebéből egy megfakult újságkivágást húzott elő. Egy nő fényképét ábrázolta. Átnyújtotta nekem. Felkiáltottam. – Felismeri, barátom? Bólintottam. Jóllehet a fotó nyilvánvalóan sok-sok évvel korábban készült, és a frizura meg az öltözet más stílusú volt, a hasonlóság eltéveszthetetlen volt. – Madame Daubreuil! – kiáltottam fel. Poirot mosolyogva rázta a fejét. – Nem egészen, barátom. Akkoriban nem így hívatta magát. Ez a kép a hírhedt Madame Beroldyt ábrázolja! Madame Beroldy! Hirtelen eszembe jutott az ügy. A gyilkossági ügy tárgyalása, amely világszerte nagy visszhangot váltott ki. A Beroldy-eset.

118

16. FEJEZET

A BEROLDY-ESET Körülbelül húsz évvel az ügyünk kezdete előtt, a lyoni Monsieur Arnold Beroldy Párizsba érkezett csinos felesége és még csecsemő kislánya kíséretében. Monsieur Beroldy egy borkereskedő üzletben volt ifjabb cégtárs, testes, középkorú férfi, aki szerette az élet napos oldalát, imádta elbűvölő feleségét – egy minden tekintetben jelentéktelen ember. A vállalat, amelyben Monsieur Beroldy társ volt, kicsi, de jól működő cég volt, nem hozott túl nagy bevételt az ifjabb cégtársnak. Beroldyéknak volt egy kis lakásuk, és kezdettől fogva igen szerényen éltek. Lehet, hogy Monsieur Beroldy jelentéktelen ember volt, ám a feleségét annál bőkezűbben látta el a természet romantikával. Fiatal és csinos, ráadásul utolérhetetlen bájjal megáldva, Madame Beroldy rögtön felkavarta az állóvizet a negyedben, különösen akkor, amikor arról kezdtek suttogni, hogy valami titokzatosság lengi körül születését. Az a szóbeszéd járta, hogy egy orosz nagyherceg törvénytelen leánya. Mások azt terjesztették, hogy egy osztrák főherceg az apja, s a frigy törvényes, bár rangon aluli volt. Egy ponton azonban mindegyik történet megegyezett: Jeanne Beroldy állt az érdekfeszítő rejtély középpontjában. Beroldyék barátai és ismerősei között volt egy ifjú ügyvéd, Georges Conneau. Hamar világossá vált, hogy az elragadó Jeanne teljesen elrabolta a szívét. Madame Beroldy diszkréten bátorította a fiatalembert, de mindig nagyon vigyázott rá, hogy odaadásáról biztosítsa középkorú férjét. Mindazonáltal szépszámú rosszindulatú egyén nem volt rest azt terjeszteni, hogy az ifjú Conneau a hölgy szeretője – és nem az egyetlen! Beroldyék már körülbelül három hónapja lehettek Párizsban, amikor újabb szereplő tűnt fel a színen. Ő volt Mr. Hiram P. Trapp, egy rendkívül gazdag, amerikai férfiú. Mikor bemutatták az elbűvölő és 119

titokzatos Madame Beroldynak, a férfit azon nyomban elragadta a hölgy bája. Rajongása nyilvánvaló volt, ám a férfi végtelenül tisztességtudóan viselkedett. Körülbelül ez idő tájt Madame Beroldy őszintébb lett bizalmas ügyeit illetően. Számos barátjának elmondta, hogy rendkívüli módon aggódik a férje miatt. Ezt azzal magyarázta, hogy a férje politikai természetű cselszövésekbe keveredett, továbbá fontos iratokról is beszélt, amelyeket a férjére bíztak megőrzésre, s amelyek messze ható európai fontosságú „titokra” vonatkoznak. Neki adták át megőrzésre, hogy tévútra vezesse az üldözőiket, de Madame Beroldy ideges lett, minthogy Párizsban felismerte a forradalmár kör számos fontos tagját. November 28-án beütött a ménkű. A nő, aki naponta takarítani és főzni járt Beroldyékhoz, meglepetten látta, hogy a bejárati ajtó tárvanyitva. Elhaló nyöszörgést hallott a hálószoba felől, ezért bement. Szörnyű látvány tárult a szeme elé. Madame Beroldy a földön feküdt megkötözve, gyengén nyöszörgött, sikerült megszabadulnia a szájában lévő pecektől. Az ágyon Monsieur Beroldy hevert egy vértócsában, a szívéből egy kés állt ki. Madame Beroldy meséje elég meggyőző volt. Hirtelen felébredt álmából, s két álarcos férfit látott, amint fölé hajolnak. Megragadták a nyakát, összekötözték, és kipeckelték a száját. Aztán követelni kezdték Monsieur Beroldytól, hogy árulja el a híres „titkot”. Ám a rettenthetetlen borkereskedő kerek perec megtagadta az engedelmességet. Ellenszegülésén feldühödve az egyik férfi nyomban szíven szúrta. Elvették a halott kulcsait, és kinyitották a sarokban álló széfet, és magukkal vittek egy nagy paksaméta papírt. Mindkét férfinak dús szakálla volt, álarcot viseltek, de Madame Beroldy határozottan állította, hogy oroszok voltak. Az eset óriási szenzációt keltett. Telt az idő, és a titokzatos szakállas férfiaknak nem akadtak a nyomára. És épp akkor, amikor az érdeklődés már kezdett lanyhulni, meglepő fejlemény történt: Madame Beroldyt letartóztatták, a férje meggyilkolásának vádjával.

120

A pert végig óriási érdeklődés kísérte. A vádlott fiatalsága és szépsége, rejtélyes története elegendő volt ahhoz, hogy az egészből cause célébre34 váljon. Kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy Jeanne Beroldy szülei tiszteletre méltó, köznapi házaspár, gyümölcskereskedők, és Lyon egyik külvárosában éltek. Az orosz nagyherceg, az udvari intrikák, a politikai cselszövés – mind-mind a hölgy agyszüleménye volt! Könyörtelenül felderítették az életét. A gyilkosság indítéka Mr. Hiram P. Trapp volt. Mr. Trapp minden tőle telhetőt megtett, de a kíméletlen keresztkérdések súlya alatt kénytelen volt bevallani, hogy szerelmes a hölgybe, és ha szabad lett volna, megkéri a kezét. Az a tény, hogy kapcsolatuk kétségkívül plátói volt, újfent a vádlott bűnösségét erősítette. 1 Minthogy a férfi tisztelettudó magatartása miatt nem válhatott a szeretőjévé, Jeanne Beroldy kieszelte a nagyszabású tervet, hogyan szabaduljon meg idősebb, jelentéktelen férjétől, hogy a gazdag amerikaihoz férjhez mehessen. Madame Beroldy a per során végig hidegvérűen és magabiztosan viselkedett. Soha nem módosított a vallomásán. Állhatatosan ragaszkodott a kijelentéséhez, miszerint királyi sarj, és hogy kiskorában cserélték el a gyümölcskereskedő lányával. Bármily abszurdak és megalapozatlanok voltak ezek az állítások, sok ember feltétel nélkül hitt az igazában. Ám az eljárás engesztelhetetlen volt. Feltárta, hogy az álarcos „oroszok” csak kitaláció, és a vád szerint a bűntényt Madame Beroldy és a szeretője, Georges Conneau követte el. Elfogatóparancsot adtak ki ez utóbbi ellen, ám Conneau nagy bölcsen kereket oldott. A bizonyítási eljárás során kimutatták, hogy Madame Beroldy béklyói olyan lazák voltak, hogy könnyedén kiszabadíthatta volna magát. És akkor, a tárgyalás vége felé, egy Párizsban feladott levél érkezett az államügyészhez. Georges Conneau írta, és anélkül, hogy hollétét felfedné, részletes vallomást tett. Kijelentette, hogy valóban ő követte el a végzetes tettet, Madame Beroldy ösztönzésére. Ők ketten tervelték ki a bűntényt. Abban a hiszemben, hogy a férj durván bánt az asszonnyal, valamint az ő nő iránti őrjítő szenvedélyétől vezéreltetve, s 34

Szenzációs per. 121

egyben remélve, hogy e szenvedély visszatéríti hozzá az asszonyt, kitervelte a bűntényt, s tőle származik a végzetes szúrás, amely megszabadítja a szeretett nőt a gyűlöletes kötelékből. Most azonban, hogy értesült Mr. Hiram P. Trappról, rájött, hogy a nő, akit szeretett, elárulta őt! Nem az ő kedvéért akart szabaddá válni, hanem azért, hogy nőül menjen a gazdag amerikaihoz. Vele akarta kikapartatni a gesztenyét, és most, féltékeny haragjában, feljelenti az asszonyt, azt állítva, hogy egész idő alatt az ő bujtogatására cselekedett. És akkor Madame Beroldy megmutatta, hogy figyelemre méltó asszony, mert kétségtelenül az volt. Habozás nélkül ejtette korábbi védekezését, és elismerte, hogy az „oroszok” pusztán az ő kitalációja volt. A valódi gyilkos Georges Conneau. Őrjítő szenvedélyében ő követte el a bűntényt, és megesküdött rá, hogyha az asszony nem tartja a száját, szörnyű bosszút áll rajta. A fenyegetéseitől megrettent asszony beleegyezett ebbe – attól való félelmében is, hogy ha elmondja az igazságot, esetleg bűnrészességgel vádolják. De határozottan visszautasította, hogy ezen túlmenően bármit is megtegyen a férje gyilkosának, és ezért a viselkedéséért áll most bosszút ennek a vádaskodó levélnek a megírásával. Ünnepélyesen megesküszik rá, hogy semmi köze a bűntény kiterveléséhez, és hogy azon az emlékezetes éjszakán arra ébredt, hogy Georges Conneau ott áll fölötte, kezében a véres késsel. Nagyon bizonytalan ügy volt. Madame Beroldy meséje aligha volt hihető. Ám mesterien manipulálta az esküdtszéket. Könny patakzott az arcán, beszélt a gyermekéről, asszonyi becsületéről – hogy a gyermeke kedvéért meg akarja őrizni makulátlan hírnevét. Bevallotta, hogy Georges Conneau a szeretője volt, és lehet, hogy erkölcsileg felelős a bűntényért – de csupán Isten előtt! Tudja, hogy óriási hibát követett el, hogy nem adta a törvény kezére Conneau-t, de, mint megtört hangon elrebegte, ez olyasmi, amire egyetlen asszony sem képes. Hiszen szerette ezt a férfit! Hát hogyan küldhetné őt a guillotine alá? Sok mindenben bűnös, de a neki tulajdonított szörnyű bűntényben ártatlan. Akárhogy történt is, ékesszólása és személyisége győzelmet aratott. Madame Beroldyt, párját ritkító feltűnés közepette, felmentették. 122

A rendőrség minden igyekezete ellenére, sosem bukkantak Georges Conneau nyomára. Hasonlóképpen Madame Beroldy – róla sem hallottak többé. Fogta a gyerekét, és elhagyta Párizst, hogy új életet kezdjen valahol.

123

17. FEJEZET

FOLYTATJUK A NYOMOZÁST Teljes egészében lejegyeztem a Beroldy-esetet. Természetesen nem minden részlet elevenedett meg bennem úgy, ahogy itt elbeszéltem. Mindazonáltal elég pontosan idéztem föl az ügyet. Akkoriban óriási érdeklődés kísérte, és az angol újságok teljes egészében beszámoltak róla, úgyhogy nem került nagy erőfeszítésembe összeszedni a főbb részleteket. Abban a pillanatban, izgatottságomban, úgy tűnt, az egész ügy világossá vált. Elismerem, hogy impulzív vagyok, és Poirot helyteleníti szokásomat, hogy elhamarkodott következtetésekre jutok, de azt hiszem, erre az esetre van mentségem. Az a figyelemre méltó mód, ahogy ez a felfedezés igazolta Poirot álláspontját, főbe kólintott. – Poirot – mondtam –, gratulálok. Most már mindent értek. Poirot szokásos aprólékosságával rágyújtott egyik kis cigarettájára. – Minthogy most már mindent ért, mon ami, mi az pontosan, amit ért? – Hogyhogy mit? Azt, hogy Madame Daubreuil – Beroldy – ölte meg Mr Renauld-t. A két ügy hasonlósága kétségkívül ezt bizonyítja. – Ezek szerint úgy véli, hogy Madame Beroldyt tévesen mentették fel? Hogy valójában bűnrészes a férje meggyilkolásában? Elkerekedett a szemem. – Hát persze! Maga szerint nem az? Poirot a szoba végébe sétált, szórakozottan meredt egy székre, majd elgondolkodva azt mondta: – Igen, szerintem is az. De nem „persze hogy az”, barátom. Technikai értelemben Madame Beroldy ártatlan. – Abban az ügyben, talán. De nem ebben a mostaniban. Poirot ismét leült, és rám nézett, mélyen elgondolkodva. – Szóval, önnek az a véleménye, Hastings, hogy Madame Daubreuil ölte meg Monsieur Renauld-t? 124

– Igen. – Miért? Olyan hirtelen szegezte nekem a kérdést, hogy hátrahőköltem. – Miért? – hebegtem. – Miért? Ó, hát azért, mert… – elhallgattam. Poirot erőteljesen bólintott. – Látja, rögvest akadályba ütközik. Miért ölné meg Madame Daubreuil (így fogom nevezni, az egyszerűség kedvéért) Monsieur Renauld-t? Még csak halovány indítékot sem találunk sehol. Semmi haszna nem származik a halálából; mind szeretőként, mind zsarolóként, csak veszít rajta. Nincs gyilkosság indíték nélkül. Az első bűntény más volt – ott volt egy gazdag szeretőnk, aki arra várt, hogy elfoglalhassa az asszony férjének helyét. – Nem a pénz az egyedüli indíték a gyilkosságra – vetettem ellen. – Ez igaz – hagyta helyben szelíden Poirot. – Van még kettő, az egyik ebből a crime passionel.35 Aztán ott a harmadik, ritka eset, a valamilyen eszme nevében elkövetett gyilkosság, amiben szerepet játszik némi elmezavar a gyilkos részéről. A mániákus gyilkosok meg a vallási fanatikusok tartoznak ebbe a csoportba. Itt most ezeket kizárhatjuk. – De mi a helyzet a crime passionel-lel? Kizárhatjuk-e ezt? Ha Madame Daubreuil Renauld szeretője volt, és ha az asszony úgy érezte, kihűlőben a férfi rajongása, vagy ha bármi miatt féltékenykedett, nem szúrhatta le egy dühödt pillanatában? Poirot a fejét rázta. – Ha – azt mondom, ha, ezt jegyezze meg – Madame Daubreuil Renauld szeretője volt, a férfinak nem volt ideje ráunni. És mindenképpen téved a nő jellemét illetően. Ez olyanfajta nő, aki képes nagy érzelmi stresszt tettetni. Kiváló színésznő. De tárgyilagosan szemlélve, Madame Daubreuil élete meghazudtolja a megjelenését. Ha alaposan megvizsgáljuk a dolgot, ez az asszony mindenestül hidegvérű és számító az indítékait és a cselekedeteit illetően. Nem azért segített kitervelni a férje megölését, hogy életét összekösse ifjú szeretőjével. A gazdag amerikai, akivel egy fikarcnyit sem törődött, volt a célpontja. Ha a nő követte volna el a gyilkosságot, azt mindig valami haszon 35

Szerelmi bűntény. 125

reményében tette volna. Itt nem volt belőle haszna. Azonkívül mivel magyarázza a sír megásását? Az férfikéztől származik. – Lehetett bűntársa – vetettem fel, nem akarván lemondani az elméletemről. – Erre van újabb ellenvetésem. Szó esett a két bűntény közötti hasonlóságról. Miben áll ez, barátom? Megütközve meredtem rá. – Hogyhogy, Poirot, hisz maga mutatott rá! Az álarcos férfiak, a „titok”, a papírok! Poirot elmosolyodott kissé. – Ne legyen már ilyen ingerült, szépen kérem! Nem tagadok én semmit. A két történet hasonlósága szükségszerűen összekapcsolja a két esetet. De most nézzünk valami nagyon érdekes dolgot. Nem Madame Daubreuil az, aki ezt a mesét előadja – ha így volna, valóban sima volna az ügy –, hanem Madame Renauld. Akkor tehát ő szövetkezik a másik nővel? – Azt nem hinném – mondtam lassan. – Ha azonban mégis, akkor nála tökéletesebb színésznőt nem hordott még hátán a föld. – Ta-ta-ta! – mondta türelmetlenül Poirot. – Megint az érzelmeire hallgat, és nem a logikájára! Ha egy bűntényhez arra lenne szükség, hogy az illető tökéletes színésznő legyen, akkor annak kéne tartanunk. De vajon szükség van-e erre? Én nem hiszem, hogy Mrs. Renauld szövetkezne Madame Daubreuil-jel, számos okból nem, amelyek közül néhányat már elősoroltam magának. A többi pedig magától értetődő. Miután ezt a lehetőséget elvetettük, nagyon közel járunk az igazsághoz, ami, mint mindig, rendkívül különös és érdekes. – Poirot – kiáltottam mit tud még? – Mon ami, magának kell eljutnia a következtetésekhez. Ott vannak maga előtt a tények. Vesse be a szürke agysejtjeit. Gondolkodjon – nem úgy, mint Giraud hanem úgy, mint Hercule Poirot! – De biztos ön ebben? – Barátom, sok vonatkozásban teljesen tökkelütött voltam. De végre tisztán látok. – Már mindent tud? 126

– Rájöttem, miért küldött értem Monsieur Renauld, mit akart, hogy kinyomozzak. – És tudja, hogy ki a gyilkos? – Tudom, ki gyilkos. – Ezt hogy érti? – Egy kissé két malomban őrölünk. Itt nem egy bűntényről van szó, hanem kettőről. Az első ügyet megoldottam, a másikban… eh bien, bevallom, nem vagyok biztos! – De Poirot, mintha azt mondta volna, hogy a pajtában levő férfi természetes halállal halt meg. – Ta-ta-ta! – adott hangot türelmetlenségének Poirot kedvenc kiáltásával. – Még mindig nem érti. Gyilkos nélkül is lehet bűncselekményt elkövetni, de két bűntényhez feltétlenül két holttest kell. Megjegyzése olyannyira összezavart, hogy némileg aggódva néztem rá. De Poirot tökéletesen normálisnak tűnt. Hirtelen felpattant, és az ablakhoz sietett. – Itt van – közölte. – Kicsoda? – Ön téved. Cherbourgban voltam, mint ahogy ezt el is mondtam ma reggel a vizsgálóbírónak. Poirot ránézett, a szeme összeszűkült, mint a macskáé, míg már csak zöld izzás látszott benne. – Akkor ez rendkívül furcsa tévedés részemről… amiben az állomás személyzete is osztozik. Ugyanis ők azt mondták, hogy a 11.40-es vonattal érkezett. Jack Renauld egy pillanatig tétovázott, majd elhatározásra jutott. – És ha itt voltam? Felteszem, nem áll szándékában azzal vádolni, hogy részt vettem apám meggyilkolásában? – kérdezte gőgösen, fejét felvetve. – Szeretnék magyarázatot kapni rá, mi volt az ok, amely idehozta önt. – Hát, ez igencsak egyszerű. A menyasszonyomat látogattam meg, Mademoiselle Daubreuil-t. Hosszú utazás előtt álltam, és bizonytalan 127

volt, hogy mikor térek vissza. Szerettem volna látni, mielőtt elmegyek, és biztosítani arról, hogy az érzelmeim iránta változatlanok. – És látta a kisasszonyt? – Poirot le nem vette a szemét a fiú arcáról. Észlelhető szünet volt, mielőtt Renauld válaszolt. Aztán így szólt: – Igen. – És azután? – Rájöttem, hogy lekéstem az utolsó vonatot. Átsétáltam St. Beauvais-ba, ahol bekopogtattam egy garázsba, és autót béreltem, amely visszavitt Cherbourgba. – St. Beauvais? De hisz az tizenöt kilométer. Jó hosszú séta, M. Renauld. – Én… én sétának éreztem. Poirot biccentett, jelezve, hogy elfogadta a magyarázatot. Jack Renauld fogta a kalapját és távozott. Poirot abban a minutumban talpra ugrott. – Gyerünk, Hastings. Utánamegyünk. Diszkrét távolságot tartva követtük zsákmányunkat Merlinville utcáin. De amikor Poirot látta, hogy befordul az állomáshoz, megállt. – Minden rendben. Bekapta a horgot. Elmegy Abbalacba, és érdeklődik a titokzatos bőrönd után, amit a titokzatos külföldiek hagytak ott. Igen, mon ami, ez az egész az én kis agyszüleményem. – El akarta távolítani az útból! – kiáltottam fel. – Elképesztő az éleslátása, Hastings! Most pedig, ha megengedi, felmegyünk a Villa Geneviève-be.

128

18. FEJEZET

GIRAUD AKCIÓBAN A villához érve Poirot a pajta felé vette az irányt, ahol a második holttestet megtalálták. De nem ment be, hanem elidőzött a padnál, amely, mint már említettem, nem messze onnan állt. Miután egy-két percen át szemrevételezte, óvatos léptekkel a sövény felé indult, amely a Villa Genevieve és a Villa Marguerite határát jelezte. Aztán visszajött, s közben bólogatott. Majd megint a sövényhez ment, és széthajtotta az ágakat. – Egy kis szerencsével – jegyezte meg a válla fölött – Mademoiselle Marthe talán itt lesz a kertben. Szeretnék nem hivatalosan beszélni vele, ezért nem szívesen mennék a Villa Marguerite-be. Ó, minden rendben, itt van. Pszt, Mademoiselle! Pszt! Un moment, s'il vous plaît.36 Épp abban a pillanatban értem oda, amikor Marthe Daubreuil, kissé riadtan, a sövényhez futott a hívásra. – Megengedi, mademoiselle, hogy váltsunk pár szót? – Természetesen, Monsieur Poirot. Jóllehet igent mondott, szemében aggodalom és félelem ült. – Mademoiselle, emlékszik, hogy utánam szaladt az utcán aznap, amikor a vizsgálóbíróval az önök házában jártunk? Akkor azt kérdezte tőlem, van-e gyanúsítottam. – Igen, és ön azt mondta, hogy két chilei. – A hangja feszült volt, bal kezét a melléhez kapta. – Volna kedves újra feltenni ezt a kérdést, mademoiselle? – Hogy érti? – Úgy, hogy ha újra megkérdezné, most másképp válaszolnék. Van gyanúsítottam – de nem chilei az illető. – Ki az? – A szavak alig hallhatóan törtek elő. – Monsieur Jack Renauld.

36

Csak egy pillanatra, kérem. 129

– Hogyan? – Ez már kiáltás volt. – Jack? Az lehetetlen! Ki merészeli gyanúsítani őt? – Giraud. – Giraud? – A lány arca hamuszürkére vált. – Félek attól az embertől. Kegyetlen. Ő most… akkor. .. – Elharapta a mondatot. Arcára elszántság és határozottság költözött. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy ez a lány harcos alkat. Poirot szintén átható tekintettel figyelte. – Ön természetesen tudja, hogy Jack itt volt a gyilkosság estéjén, ugye? – kérdezte. – Igen – felelte gépiesen a lány. – Azt mondta. – Nem volt bölcs dolog elhallgatni ezt a tényt – kockáztatta meg Poirot. – Igen, igen – vágta rá a lány türelmetlenül. – De most nem vesztegethetjük az időt sajnálkozásra. Jack természetesen ártatlan, de ez nem segít rajta egy ilyen Giraud-félével szemben, aki csak a hírnevére gondol. Valakit le kell tartóztatnia, és ez a valaki Jack lesz. – A tények ellene szólnak – mondta Poirot. – Ugye tudja? A lány a szemébe nézett. – Nem vagyok gyerek, monsieur. Van bennem bátorság, és képes vagyok szembenézni a tényekkel. Jack ártatlan, és nekünk meg kell mentenünk. Valami kétségbeesett eréllyel beszélt, majd elhallgatott, és homlokráncolva elgondolkodott. – Mademoiselle – szólt Poirot, és éles szemmel figyelte –, van még valami, amit elhallgat, pedig el kellene mondania? A lány hökkenten bólintott. – Igen, van valami, de alig hiszem, hogy el fogják hinni… annyira abszurdnak tűnik. – Azért csak mondja el, mademoiselle. – Szóval. M. Giraud értem küldetett, talán abból a megfontolásból, hogy lássa, felismerem-e azt a férfit, ott. – Fejével a pajta felé intett. – Nem ismertem fel. Legalábbis abban a pillanatban nem. De azóta, hogy gondolkodom rajta… – Nos? 130

– Annyira furcsának tűnik, mégis, majdnem biztos vagyok benne. Mindjárt elmondom. Aznap, amikor Monsieur Renauld-t megölték, reggel itt sétáltam a kertben, és férfihangokat hallottam. Veszekedtek. Félrehajtottam a bokrot, és átkukucskáltam. Az egyik férfi Monsieur Renauld volt, a másik pedig egy csavargó, egy ijesztő külsejű alak mocskos rongyokban. Felváltva jajveszékelt meg fenyegetőzött. Azt kivettem a szavaiból, hogy pénzt követelt, de maman épp akkor szólított a házból, és mennem kellett. Ez minden, csakhogy… szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a csavargó és a pajtában levő halott férfi egy és ugyanaz a személy. Poirot felkiáltott. – De miért nem mondta el ezt akkor, mademoiselle? – Mert először csak az tűnt fel, hogy az arc valahonnan némileg ismerős. A férfi másként volt felöltözve, nyilvánvalóan magasabb társadalmi osztályba tartozik. Egy hang szólt ki a házból. – Maman – suttogta Marthe. – Mennem kell. – Azzal elsuhant a fák között. – Jöjjön – mondta Poirot, karon fogott, és a villa felé fordult. – Mit gondol erről? – kérdeztem kíváncsian. – Igaz ez a történet, vagy a lány eszelte ki, hogy elterelje a gyanút a szerelméről? – Érdekes mese – mondta Poirot –, de azt hiszem, teljes mértékben igaz. Akaratlanul ugyan, de Mademoiselle Marthe elmondta nekünk az igazat, más szempontból – és mellesleg hazugságba keverte Jack Renauld-t. Észrevette, hogy a fiatalember tétovázott, amikor megkérdeztem tőle, találkozott-e Marthe Daubreuil-jal a bűntény estéjén? Némi habozás után azt mondta, „Igen”. Gyanítottam, hogy ez hazugság. Ezért volt szükség rá, hogy találkozzam Mademoiselle Marthe-tal, mielőtt a fiatalember figyelmeztethetné. Amikor megkérdeztem a lányt, tudja-e, hogy Jack Renauld itt volt azon az éjszakán, azt válaszolta, „Igen, azt mondta”. Nos hát, Hastings, mit csinált Jack Renauld azon az eseménydús estén, és ha nem találkozott Mademoiselle Marthe-tal, akkor kivel találkozott? 131

– Csak nem hiszi azt, Poirot – kiáltottam fel döbbenten –, hogy az a fiú képes volt meggyilkolni az apját! – Mon ami – mondta Poirot –, ön változatlanul hihetetlenül érzelgős! Láttam én már anyákat, akik megölték a kisgyermeküket a biztosítási összeg miatt! Ezek után az ember bármit elhisz. – És az indíték? – A pénz, természetesen. Emlékezzen csak vissza, hogy Jack Renauld azt gondolta, az apja halála esetén a vagyon fele őt illeti. – De a csavargó. Hol jön ő a képbe? Poirot vállat vont. – Giraud majd azt mondja, ő volt a bűntárs – egy huligán, aki segített az ifjú Renauld-nak a gyilkosság elkövetésében, és akinek utána könnyűszerrel kiadták az útját. – De a hajszál a tőr markolatán? A női hajszál? – Á! – mondta Poirot széles mosollyal. – Ez a hab Giraud kis tréfáján. Szerinte az egyáltalán nem női hajszál. Gondoljon csak arra, hogy manapság az ifjúság a homlokából hátrafésülve viseli a haját, pomádéval vagy hajszesszel lenyalva. Következésképpen egyesek haja meglehetősen hosszú. – És ön is így gondolja? – Nem – mondta Poirot fura mosollyal. – Tudom, hogy az egy nő hajszála… és melyik nőé! – Madame Daubreuil-é – közöltem határozottan. – Talán – mondta Poirot, és csúfondárosan nézett rám. De nem hagytam magam felbosszantani. – Most mit fogunk csinálni? – kérdeztem, miközben beléptünk a Villa Genevieve halijába. – Szeretnék egy kis kutatást végezni M. Jack Renauld holmija közt. Ezért kellett eltávolítanom őt néhány órára. Poirot aprólékosan és módszeresen sorban kihúzogatta a fiókokat, átvizsgálta a tartalmukat, majd mindent pontosan visszatett a helyére. Rendkívül unalmas és érdektelen tevékenység volt. Poirot átnézte a gallérokat, pizsamákat, zoknikat. Valami berregő zaj hallatszott kintről, ami odavonzott engem az ablakhoz. Rögvest életre keltem. 132

– Poirot! – kiáltottam. – Egy autó közeledik. Giraud ül benne és Jack Renauld, meg két csendőr. – Sacré tonnerre!37 – dünnyögte Poirot. – Az a barom Giraud, miért nem bírt várni? Nem fogom tudni rendesen visszarámolni a holmikat ebbe a fiókba. Igyekezzünk. Minden ceremónia nélkül kiszórta a dolgokat a padlóra. Főképp nyakkendők és zsebkendők voltak. Poirot hirtelen győzedelmes kiáltással lecsapott valamire, egy négyszögletes kis kartondarabra, nyilvánvalóan fényképre. Ezt a zsebébe gyűrte, a ruhadarabokat meg átabotában visszadobálta a fiókba, majd karon ragadott, kikormányozott a szobából és tovább, le a lépcsőn. A hallban ott állt Giraud, a foglyát tanulmányozva. – Jó napot kívánok, Monsieur Giraud – szólalt meg Poirot. – Mit fogtunk ma? Giraud fejével Jack felé intett. – Meg akart szökni, de én rajta tartottam a szemem. Letartóztattam az apja, Monsieur Paul Renauld meggyilkolásáért. Poirot fordult egyet, hogy szembekerüljön a fiúval, aki ernyedten, hamuszürke arccal támaszkodott az ajtónak. – Ön mit mond erre, jeune homme?38 Jack Renauld hidegen bámult rá. – Semmit – felelte.

37 38

kb. A ménkű csapjon belé! Fiatalember. 133

19. FEJEZET

HASZNÁLOM A KIS SZÜRKE AGYSEJTJEIMET

Sóbálvánnyá váltam. Egészen az utolsó pillanatig képtelen voltam rávenni magam, hogy bűnösnek higgyem Jack Renauld-t. Azt vártam, hogy Poirot iménti kérdésére majd harsányan bizonygatni kezdi ártatlanságát. De most, ahogy elnéztem, amint ott állt sápadtan, a falnak támaszkodva, és hallottam a beismerést, többé már nem kételkedtem. Ám Poirot Giraud-hoz fordult. – Minek alapján tartóztatta le? – Azt várja, hogy ezt most elmeséljem? – Ha volna olyan szíves. Giraud kétkedőn nézett rá. Őrlődött, mert egyrészt a legszívesebben nyersen visszautasította volna, másrészt örömmel győzedelmeskedett volna ellenfele fölött. – Ezek szerint úgy gondolja, hogy tévedek? – morrant föl. – Hát, nem lepne meg – vágott vissza Poirot némileg rosszmájúan. Giraud arca egy árnyalattal még vörösebb lett. – Eh bien,39 jöjjön be. Majd megítéli maga. Kivágta a szalon ajtaját, mi pedig bementünk, otthagyva Jack Renauld-t a két ember gondjaira. – Most pedig, Monsieur Poirot – mondta Giraud leplezetlen gúnnyal, kalapját az asztalra hajítva –, adok magának egy kis leckét a detektívmunka mikéntjéről. Bemutatom, hogyan dolgoznak a modern nyomozók. – Bien! – mondta Poirot, és elhelyezkedett, hogy meghallgassa. – Én pedig bemutatom, milyen bámulatosan képes az öreg róka figyelni. – 39

Nos jó. 134

Azzal hátradőlt, és lehunyta a szemét. De egy megjegyzés erejéig még felpillantott: – Ne féljen, nem fogok elaludni. A lehető legfigyelmesebben hallgatom. – Természetesen – kezdte Giraud – én hamar átláttam ezen a chilei sületlenségen. Két férfi szerepel a történetben, de ők nem titokzatos külföldiek! Az egész csak porhintés. – Ez roppant meggyőző, kedves Giraud-m – mormogta Poirot. – Különösen az okos kis trükkjük után a gyufával meg a cigarettacsikkel. Giraud metsző pillantást vetett rá, de folytatta. – Egy férfinak kapcsolatban kellett lennie a bűnténnyel, hiszen meg kellett ásni a sírt. Nincs olyan férfi, aki ténylegesen hasznot húz a gyilkosságból, de van egy férfi, aki azt hitte, hogy haszna származik belőle. Tudomásomra jutott, hogy Jack Renauld összeveszett az apjával, és hogy megfenyegette. Az indíték megalapozott. Ami a végrehajtást illeti. Jack Renauld Merlinville-ben volt azon az éjszakán. Elhallgatta ezt a tényt – ami a gyanút bizonyossággá változtatta. Aztán találtunk egy második áldozatot, akit ugyanazzal a tőrrel szúrtak le. Tudjuk, hogy a tőrt ellopták. Hastings kapitány igazolja az időpontot. Jack Renauld, megérkezvén Cherbourgból, volt az egyetlen személy, aki elvihette. A háztartás többi tagja nem jöhet számításba. – Ön téved – szakította félbe Poirot. – Van egy személy, aki elvihette a tőrt. – Monsieur Stonorra céloz? Monsieur Stonor a főbejárathoz érkezett, autón, ami egyenest Calais-ből szállította ide. Ah! Higgye el, mindent megvizsgáltam. Monsieur Jack Renauld vonattal érkezett. Egy óra telt el az érkezése és aközött, amikor megjelent a házban. Nyilván látta Hastings kapitányt és társnőjét, amint elhagyják a pajtát, akkor besurrant, magához vette a tőrt, leszúrta a bűntársát a pajtában… – Aki már halott volt! Giraud vállat vont. – Lehet, hogy nem vette észre. Talán úgy gondolta, alszik. Kétségtelen, hogy találkozójuk volt. Mindenesetre tudta, hogy e második gyilkosság alaposan összekuszálja az ügyet. Így is történt. – De ezzel nem lehet lóvá tenni Monsieur Giraud-t – dörmögte Poirot. 135

– Ön gúnyolódik velem! De adok önnek egy utolsó cáfolhatatlan bizonyítékot. Madame Renauld meséje hamisnak bizonyult – az első szótól az utolsóig koholmány. Elhisszük, hogy Madame Renauld szerette a férjét – mégis hazudott, hogy fedezze a gyilkosát. Kiért hazudik egy nő? Néha önmagáért, rendszerint a férfiért, akit szeret, de a gyerekéért mindig. Ez az utolsó – a cáfolhatatlan bizonyíték. Ebbe nem köthet bele. Giraud ragyogva, diadalittasan szünetet tartott. Poirot átható tekintettel nézte. – Ez az én ügyem – mondta Giraud. – Ehhez mit tud hozzátenni? – Csupán azt, hogy van egy dolog, amit elmulasztott számításba venni. – Éspedig? – Jack Renauld vélhetően ismerte a tervet, a golfpálya kivételével. Tudta, hogy a tetemet szinte rögvest felfedezik, amikor nekiállnak egy nagy bunkert ásni. Giraud hangosan felnevetett. – De hát ez ostobaság, amit itt összehord! Ő épp azt akarta, hogy felfedezzék a tetemet! Mert ha nem találják meg, nem tételezik fel a halálesetet, és ő nem juthat hozzá az örökségéhez. Láttam a Poirot szemében felvillanó zöld csillanást, miközben felállt. – Akkor minek eltemetni? – kérdezte szelíden. – Gondolkozzon, Giraud. Minthogy Jack Renauld-nak előnye származott abból, hogy a holttestet késedelem nélkül megtalálják, akkor minek kellett egyáltalán sírt ásni? Giraud nem válaszolt. Készületlenül érte a kérdés. Megvonta a vállát, mintha azt akarná közölni, hogy ez lényegtelen. Poirot az ajtó felé indult. Követtem. – Van még egy dolog, amit elmulasztott számításba venni – vetette oda a válla fölött. – És mi lenne az? – Az a darab ólomcső – mondta Poirot, és elhagyta a szobát. Jack Renauld még mindig a hallban állt, sápadtan, kifejezéstelen arccal, de ahogy kiléptünk a szalonból, élesen ránk nézett. Ugyanebben 136

a pillanatban lépteket hallottunk a lépcső felől. Mrs. Renauld jött lefelé. Amint meglátta a fiát a két fogdmeg között, megtorpant, mintha megkövült volna. – Jack – hebegte – mi ez az egész? A fiatalember felnézett az asszonyra, az arca eltökélt volt. – Letartóztattak, anyám. – Micsoda? Ajkát éles kiáltás hagyta el, s mielőtt bárki odaugorhatott volna, megingott, és elzuhant. Mindketten odarohantunk, hogy felemeljük. Egy perc múlva Poirot felegyenesedett. – Csúnyán bevágta a fejét a lépcső sarkába. Attól tartok, enyhe agyrázkódása is van. Ha Giraud vallomást akar tőle, akkor várnia kell. Madame Renauld valószínűleg legalább egy hétig öntudatlan lesz. Denise és Françoise odaszaladt, Poirot pedig, gondjaikra bízva az asszonyt, elhagyta a házat. Lehajtott fejjel lépkedett, s elgondolkodva ráncolta a homlokát. Egy ideig nem szóltam semmit, de végül megkockáztattam egy kérdést: – Ezek szerint azt hiszi, bár minden az ellenkezőjére mutat, hogy Jack Renauld talán mégsem bűnös? Poirot nem válaszolt rögtön, ám hosszas hallgatás után komolyan azt mondta: – Nem tudom, Hastings. Ez is csak egy lehelőség. Természetesen Giraud mindenben téved… téved az elejétől a végéig. Ha Jack Renauld bűnös, Giraud érvelése ellenére az, és nem abból következően. És a legsúlyosabb vádat ellene csak én ismerem. – Mi az? – kérdeztem elképedve. – Ha használná a szürke agysejtjeit, és olyan tisztán látná az ügyet, mint én, ön is rájönne, barátom. Ez volt az, amit magamban Poirot egyik idegesítő megjegyzésének neveztem. Folytatta, anélkül hogy megvárta volna a válaszomat. – Menjünk erre, a tengerhez. Ott majd leülünk arra a kis dombocskára, gyönyörködünk a kilátásban, és áttekintjük az ügyet. Tudni fog mindent, amit én tudok, de jobban szeretném, ha a saját erejéből jönne rá az igazságra, és nem nekem kellene rávezetnem. 137

Letelepedtünk a tengerre néző füves dombra, ahogy Poirot javasolta. – Használja a fejét, barátom – mondta bátorítóan Poirot. – Rendezze a gondolatait. Legyen módszeres. Haladjon sorjában. Ez a siker titka. Igyekeztem szót fogadni neki, gondolatban visszapörgettem az ügy minden részletét. És hirtelen, elképesztő világossággal egy ötlet rajzolódott ki az agyamban. Reszketve építettem fel az elméletemet. – Látom, támadt egy kis ötlete, mon ami. Óriási! Haladunk. Felültem, és rágyújtottam egy pipára. – Poirot – szólaltam – meg úgy tűnik számomra, szerfelett hanyagok voltunk. Azt mondom, voltunk… noha az, hogy én voltam, közelebb jár az igazsághoz. De most meg kell fizetnie a büntetést a makacs titkolózásáért. Tehát ismét kijelentem, hogy rendkívül gondatlanok voltunk. Van valaki, akiről megfeledkeztünk. – És ki lenne az? – érdeklődött Poirot csillogó szemmel. – Georges Conneau!

138

20. FEJEZET

MEGHÖKKENTŐ KIJELENTÉS A következő pillanatban Poirot melegen megölelt. – Enfin!40 Rájött! És teljesen magától! Ez nagyszerű! Folytassa az okfejtést. Igaza van. Határozottan hibáztunk, hogy megfeledkeztünk Georges Conneau-ról. Annyira hízelgő volt a kis ember elismerése, hogy alig bírtam megszólalni. De végül összeszedtem a gondolataimat, és folytattam: – Georges Conneau húsz évvel ezelőtt eltűnt, de nincs okunk azt hinni, hogy meghalt. – Aucunement41 – hagyta helyben Poirot. – Folytassa. – Ezek szerint tételezzük fel, hogy életben van. – Pontosan. – Vagy legalábbis mostanáig életben volt. – De mieux en mieux!42 – Tételezzük fel – folytattam, és lelkesedésem nőttön-nőtt –, hogy szerencsétlenül alakult a sorsa. Bűnöző lett, huligán, csavargó… ahogy tetszik. Lehetősége van Merlinville-be jönni. Ahol megtalálja a nőt, akit soha nem szűnt meg szeretni. – Ej, ej! Ez az érzelgősség – korholt Poirot. – Ahol az ember gyűlöl, egyben szerethet is – idéztem, lehet, hogy pontatlanul. – Mindenesetre megtalálja itt az asszonyt, aki álnéven él. De az asszonynak új szeretője van, egy angol férfi, Renauld. Georges Conneau, akiben feltámadnak a keserű emlékek, veszekedésbe keveredik ezzel a Renauld-val. Elrejtőzik, és várja, mikor megy Renauld a szeretőjét meglátogatni, és akkor hátba szúrja. Elszörnyedve a tettétől, nekiáll megásni a sírt. Úgy képzelem, hogy Madame Daubreuil kijön, hogy utánanézzen a szeretőjének. Rettenetes jelenet játszódik le közte és Conneau között. Conneau bevonszolja a pajtába, 40

Végre! Semmiképpen. 42 Egyre cifrább! 41

139

és ott hirtelen epilepsziás rohamot kap. Feltehetően ekkor jelenik meg Jack Renauld. Madame Daubreuil mindent elmond neki, rámutatva, milyen iszonyatos következményekkel járna a lányára nézve, ha ez a múltbéli botrány kitudódna. Jack apjának gyilkosa halott – hadd tegyenek meg mindent, hogy az ügyet eltussolják. Jack Renauld beleegyezik – felmegy a házba, hogy beszéljen az anyjával, próbálja meggyőzni az álláspontjáról. Miután előadja az anyjának a Madame Daubreuil által kieszelt történetet, Mrs. Renauld hagyja magát megkötözni és kipeckelni a száját. Nos, Poirot, mit szól ehhez? – Hátradőltem, ragyogva a büszkeségtől, hogy milyen jól rekonstruáltam a történteket. Poirot elgondolkodva nézett rám. – Szerintem forgatókönyveket kellene írnia, mon ami – jegyezte meg végül. – Úgy érti… – Jó kis film lenne belőle, ebből a történetből, amit itt most elregélt nekem – csak éppen szemernyi köze sincs a hétköznapi élethez. – Elismerem, hogy nem mentem bele a részletekbe, de… – Maga továbbment… mesterien figyelmen kívül hagyta őket. Mi van például a két férfi öltözékével? Úgy gondolja, hogy miután leszúrta áldozatát, Conneau levetkőztette, magára öltötte a ruháit, és elhelyezte a tőrt? – Én nem így látom a dolgokat – vetettem ellen kissé bosszúsan. – Talán megfenyegette Madame Daubreuil-t korábban a nap folyamán, hogy adjon neki ruhákat és pénzt. – Megfenyegette, mi? Tényleg komolyan feltételez ilyesmit? – Hát persze. Megfenyegethette, hogy felfedi a kilétét Renauldéknak, ami valószínűleg véget vetett volna a lányával kötendő házasságról szőtt álmainak. – Téved, Hastings. Nem zsarolhatta meg az asszonyt, minthogy a nő van fölényben. Ugyanis Georges Conneau-t, ne feledje, még mindig körözik gyilkosságért. Egyetlen szavába került volna, és a férfi feje fölött már ott is van a guillotine. Ha kényszeredetten is, kénytelen voltam elismerni a szavaiban rejlő igazságot. 140

– Az ön elmélete – jegyeztem meg csípősen – bezzeg kétségtelenül pontos a részleteket illetően, ugye? – Az én elméletem maga az igazság – felelte nyugodtan Poirot. – És az igazság szükségszerűen pontos. Az ön elméletében van egy alapvető hiba. Hagyta, hogy a képzelete az éjszakai találkákkal meg a szenvedélyes szerelmi jelenetekkel félrevezesse. De egy bűnügyi nyomozás során meg kell maradnunk a hétköznapok talaján. Akarja, hogy bemutassam az én módszereimet? – Ó, feltétlenül! Lássuk a bemutatót! Poirot kiegyenesedett ültében, és belekezdett, mutatóujjával nyomatékosítva mondandóját: – Ugyanott kezdem, ahol ön is, az alapnál, azaz Georges Conneaunál. Na most, a történet az „oroszokról”, amit Madame Beroldy a bíróságon előadott, kétséget kizáróan koholmány. Ha az asszony ártatlan volt a bűnpártolásban, akkor ő főzte ki, és csakis ő, ahogy állította. Másrészt, ha nem volt ártatlan, akkor vagy ő, vagy Georges Conneau volt az ötletgazda. Na most, ebben a bűnügyben, amelyben nyomozunk, ugyanazzal a történettel találkozunk. Ahogy már rámutattam önnek, a tények alapján nagyon valószínűtlen, hogy Madame Daubreuil tervelte volna ki. Úgyhogy hajlunk arra a hipotézisre, hogy a történet Georges Conneau fejében született meg. Nagyon jó. Georges Conneau tehát kitervelte a bűntényt, Mrs. Renauld segédletével. Mrs. Renauld van az érdeklődés előterében, és mögötte ott egy árnyékfigura, akinek a kiléte ismeretlen számunkra. Most pedig gondosan menjünk végig a Renauld-ügyön, az elejétől kezdve, és jegyezzünk le minden fontos pontot, időrendben. Van magánál jegyzetfüzet és ceruza? Remek. Nos, melyik a legkorábbi pont, amit le kell jegyeznünk? – Az önnek szóló levél? – Ez volt az első, amelyről tudunk, de ez nem szükségképpen az ügy kezdete. Az első jelentős esemény, szerintem, a Monsieur Renauld-ban végbement változás, nem sokkal Merlinville-be való érkezése után, amelyet számos tanú igazol. Feltételezhetjük továbbá, hogy 141

barátságban volt Madame Daubreuil-jel, és hogy nagy összegeket utalt át a számlájára. Innen elérkezünk egyenest május 23-ig. Poirot szünetet tartott, megköszörülte a torkát, és intett, hogy írjam: – Május 23. M. Renauld és a fia veszekednek, mert a fiú feleségül akarja venni Marthe Daubreuil-t. A fiú Párizsba utazik. Május 24. M. Renauld megváltoztatja a végrendeletét, a vagyonát teljes egészében a feleségére hagyja. Június 7. Veszekedés a csavargóval a kertben, melynek Marthe Daubreuil a tanúja. Levél M. Hercule Poirot-nak, a segítségét kérve. Távirat M. Jack Renauld-nak, utasítva, hogy az Anzorá-n utazzon Buenos Airesba. Masterst, a sofőrt szabadságra küldik. Egy hölgy érkezik aznap este látogatóba. Elmentében hallják, amint M. Renauld azt mondja, „Igen, igen, de az isten szerelmére, most már menjen…” Poirot elhallgatott. – Na most, Hastings, rakja egymás után a tényeket, vegye szemügyre őket figyelmesen önmagukban, majd az egészbe illesztve, hogy új megvilágításban lássa az ügyet. Igyekeztem lelkiismeretesen követni Poirot tanácsát. Egy vagy két perc múlva kissé kétkedve azt mondtam: – Ami az első pontot illeti, a kérdés, úgy tűnik, az, elfogadjuk-e a zsarolási elméletet, vagy pedig az asszony iránti szenvedélyről van szó. – Zsarolás, a leghatározottabban. Hallotta, mit mondott Stonor M. Renauld jelleméről és szokásairól. – Mrs. Renauld nem osztja a véleményét – vetettem ellen. – Már láttuk, hogy Madame Renauld vallomását nem tekinthetjük mérvadónak. Ezen a ponton Stonornak kell hinnünk. – Mégis, ha Renauld-nak viszonya volt egy Bella nevű nővel, az nem zárja ki, hogy Madame Daubreuil-jel is viszonya legyen. – Egyáltalán nem, elismerem, Hastings. De tényleg volt? – A levél, Poirot. Megfeledkezik a levélről. 142

– Nem, nem feledkezem meg róla. De miből gondolja, hogy azt a levelet Monsieur Renauld-nak írták? – Miért, hisz az ő zsebében találták, és… és… – És ez minden! – vágott közbe Poirot. – Egyetlen névről sincs említés, amiből kiderülne, ki a címzett. Elfogadtuk, hogy a halott az, mert a felöltője zsebében volt. Nos, mon ami, valami szokatlan szemet szúrt nekem azzal a felöltővel kapcsolatban. Megmértem, és megjegyeztem, hogy a kabát túl hosszú. Az a megjegyzés gondolkodásra késztethette volna. – Azt hittem, csak azért mondja, hogy mondjon valamit – vallottam be. – Á, quelle idée! Később észrevehette, hogy megmértem Monsieur Jack Renauld kabátját is. Eh bien, Monsieur Jack Renauld kabátja nagyon rövid volt. Tegye ezt a két tényt egy harmadik mellé, nevezetesen, hogy Monsieur Jack Renauld kiviharzott a házból, amikor Párizsba utazott, és mondja meg, mire következtet ebből! – Értem – mondtam lassan, ahogy Poirot megjegyzésének értelme eljutott a tudatomig. – Azt a levelet Jack Renauld-nak írták… nem az apjának. Dühös volt és sietett, és csak felkapott egy kabátot, egy másikat. Poirot bólintott. – Précisément!43 Később még visszatérünk erre a pontra. Egyelőre elégedjünk meg annyival, hogy elfogadjuk, miszerint a levélnek semmi köze az idősebb Monsieur Renauld-hoz, és lépjünk tovább az időrendben következő eseményhez. – „Május 23.” – olvastam. – „M. Renauld és a fia veszekednek, mert a fiú feleségül akarja venni Marthe Daubreuil-t. A fiú Párizsba utazik.” Nem látok itt semmi említésre méltót, és a végrendelet megváltoztatása a következő napon éppen elég. Ez volt a veszekedés közvetlen következménye. – Egyetértünk, mon ami… legalábbis az okot illetően. De mi volt a pontos indíték, ami Monsieur Renauld eljárása mögött rejlik? Meglepetésemben elkerekedett a szemem. – A fia iránti haragja, természetesen. 43

Pontosan. 143

– És mégis szeretetteljes leveleket írt neki Párizsba? – Ezt Jack Renauld állítja, de bemutatni nem tudja őket. – Rendben, lépjünk tovább. – Most érünk a tragédia napjához. Ön bizonyos sorrendbe helyezte a reggeli eseményeket. Mivel indokolja ezt? – Kiderítettem, hogy a nekem szóló levelet ugyanabban az időpontban postázták, amikor a táviratot feladták. Nem sokkal ezután Mastersszel közölték, hogy szabadságra megy. Véleményem szerint a csavargóval való összeszólalkozás ezek előtt az események előtt zajlott. – Nem értem, hogy tudja ilyen határozottan állítani, hacsak nem kérdezi meg újra Madame Daubreuil-t. – Nincs rá szükség. Biztos vagyok benne. És ha ezt nem érti, Hastings, akkor semmit sem ért! Egy percig csak néztem. – Hát persze! De ostoba vagyok. Ha a csavargó Georges Conneau volt, akkor ez a viharos beszélgetés után volt, miután Mr. Renauld érzékelte a veszélyt. Elküldte Masterst, a sofőrt, akiről azt gyanította, hogy valaki lefizette, sürgönyzött a fiának, és önért küldött. Poirot ajkán halvány mosoly futott át. – Nem találja furcsának, hogy pontosan ugyanazokat a kifejezéseket használta a levelében, amelyeket Madame Renauld használt később, a történet elmesélésekor? Ha Santiago említése porhintés volt, miért beszélt volna róla Renauld, és – mi több – miért küldte oda a fiát? – Ez fogas kérdés, elismerem, de talán később találunk rá magyarázatot. Most elérkezünk az estéhez, és a titokzatos hölgy látogatásához. Bevallom, ez meglehetősen zavarba ejt, hacsak nem valóban Madame Daubreuil volt a látogató, ahogy Françoise váltig állította. Poirot a fejét rázta. – Barátom, barátom, hol csapong az esze? Jusson eszébe a csekk darabkája, és a tény, hogy a Bella Duveen név halványan ismerős volt Stonornak, és úgy vélem, bizonyosnak vehetjük, hogy Bella Duveen a teljes neve Jack ismeretlen levélírójának, és ez a hölgy látogatott azon az estén a Villa Geneviève-be. Hogy Jackkel akart-e találkozni, vagy 144

pedig eleve az apját akarta felkeresni, ebben nem lehetünk biztosak, de azt hiszem, elfogadhatjuk, hogy így történt. Kijelentette, hogy Jack neki van elkötelezve, valószínűleg megmutatta a fiú hozzá írt leveleit, az apa pedig megpróbálta megvásárolni a nőt azzal, hogy kiállított egy csekket. Amit a hölgy felháborodottan összetépett. A levél megfogalmazása egy őszintén szerelmes nőé, aki nyilván mélységesen megsértődött, hogy pénzt ajánlottak neki. Végül az apának sikerült megszabadulnia tőle, és az ekkor általa használt szavak igen sokatmondóak. – „Igen, igen, de az isten szerelmére, most már menjen” – ismételtem meg. – Kissé indulatosaknak tűnnek nekem, de talán ez minden. – Ez elég is. M. Renauld rettenetesen ideges volt, hogy csak menjen már el a lány. Miért? Nem azért, mert a beszélgetés kellemetlen volt. Nem, hanem mert telt az idő, és valami okból az idő fontos volt. – Már miért lett volna fontos? – kérdeztem hökkenten. – Épp ezt kérdezzük magunktól. Miért lett volna fontos? Ám később volt az az incidens a karórával – ami megint csak azt mutatja, hogy az idő rendkívül fontos szerepet játszik a bűntényben. Most már gyorsan közeledünk a tulajdonképpeni drámához. Fél tizenegy van, amikor Bella Duveen eltávozik, és a karóra bizonyítja, hogy a bűntényt éjfél előtt – vagy mindenesetre úgy állították be – követték el. Megvizsgáltuk a gyilkosságot megelőző eseményeket, most már csak egyetlenegyet kell a helyére tennünk. Az orvos tanúsága szerint a csavargó, amikor megtalálták, már legalább negyvennyolc órája halott volt, sőt lehet, hogy még huszonnégy órával régebben. Most, nem lévén más tény, ami segíthetne, azon kívül, amit megvitattunk, a halál időpontját június 7-én reggelre teszem. Bután meredtem rá. – De hát hogyan? Miért? Honnan tudhatja? – Azért, mert az események láncolatát csakis így lehet logikusan megmagyarázni. Mon ami, lépésről lépésre végigvezettem az úton. Még most sem látja, ami napnál világosabb? – Kedves Poirot-m, én semmi napnál világosabbat nem látok itt. Azt hittem, már kezdem látni az utat magam előtt, de megint teljes homály 145

vesz körül. Az isten szerelmére, rajta, mondja már meg, ki ölte meg Mr. Renauld-t. – Épp ez az, amiben nem vagyok még biztos. – De hisz most mondta, hogy a napnál világosabb! – Két malomban őrölünk, barátom. Ne feledje, két bűntényben nyomozunk – amelyekhez, mint már rámutattam önnek, két holttestre van szükségünk. Ugyan, ugyan, ne vous impatientez pas!44 Mindent elmagyarázok. Az elején hívjuk segítségül a pszichológiát. Három pontot találunk, amikor is Monsieur Renauld-nál határozottan változás mutatkozik mind szemléletben, mind cselekvésben – három pszichológiai ponton tehát. Az első rögtön a Merlinville-be érkezés után, a második a fiával egy bizonyos ügy miatt való veszekedést követően, a harmadik június 7-én reggel zajlik. Most nézzük az okokat. Az elsőt írhatjuk Madame Daubreuil számlájára. A második közvetve kapcsolódik hozzá, minthogy a Monsieur Renauld fia és az ő lánya közötti házasság a kiváltó ok. Ám a harmadik rejtély számunkra. Következtetnünk kellett. Most pedig, mon ami, hadd tegyem fel a kérdést: kiről tételezzük fel, hogy kitervelte ezt a bűntényt? – Georges Conneau-ról – válaszoltam bizonytalanul, és kétkedve néztem Poirot-ra. – Pontosan. No most, Giraud abból az alaptételből indul ki, hogy egy asszony vagy azért hazudik, hogy önmagát védje, vagy a szeretett férfit, vagy a gyerekét. Minthogy meg vagyunk győződve arról, hogy Georges Conneau vette rá a nőt a hazugságra, és mivel Georges Conneau nem azonos Jack Renauld-val, már csak az következik, hogy a harmadik eset tárgytalan. És, továbbra is Georges Conneau-nak tulajdonítva a bűntényt, ugyanez történik az elsővel is. Tehát a másodikra összpontosítunk, nevezetesen, hogy Madame Renauld a szeretett férfi védelmében hazudik – azaz más szóval: Georges Conneau védelmében. Egyetért ezzel? – Igen – hagytam helyben. – Ez elég logikusnak tűnik. – Bien! Madame Renauld szereti Georges Conneau-t. Akkor hát ki Georges Conneau? – A csavargó. 44

Ne legyen türelmetlen! 146

– Van rá bármilyen bizonyítékunk, hogy Madame Renauld szerette a csavargót? – Nincs, de… – Nos, akkor jó. Ne kapaszkodjon az elméletekbe, ha a tények már nem támasztják alá őket. Ehelyett azt kérdezze meg magától, kit szeretett Madame Renauld. Tanácstalanul ráztam meg a fejem. – Mais oui,45 ön nagyon jól tudja. Kit szeretett oly mérhetetlenül Madame Renauld, hogy amikor a holttestét meglátta, eszméletlenül rogyott a földre? Megrökönyödve bámultam rá. – A férjét? – hápogtam. Poirot bólintott. – A férjét… vagy Georges Conneau-t, nevezze, ahogy tetszik. Magamhoz tértem a döbbenetből. – De hisz az lehetetlen. – Hogyhogy „lehetetlen”? Hát nem most egyeztünk meg abban, hogy Madame Daubreuil, helyzeténél fogva, zsarolhatta Georges Conneau-t? – Igen, de… – És nem zsarolta Monsieur Renauld-t igen hatásosan? – Ez talán igaz, de… – És az nem tény, hogy az égvilágon semmit nem tudunk Monsieur Renauld ifjúkoráról és neveltetéséről? Hogy hirtelen franciakanadaiként bukkan fel, pontosan huszonkét évvel ezelőtt? – Ez mind így van – mondtam immár határozottabban –, de úgy tűnik, hogy ön figyelmen kívül hagyott egy feltűnő szempontot. – Mi lenne az, barátom? – Hát az, hogy feltételezésünk szerint Georges tervelte ki a bűntényt. Ez pedig ahhoz a nevetséges állításhoz vezet, hogy kitervelte a saját meggyilkolását! – Eh bien, mon ami – mondta higgadtan Poirot –, pontosan ezt tette!

45

De igen. 147

21. FEJEZET

HERCULE POIROT MAGYARÁZ Poirot megfontoltan belekezdett előadásába. – Furcsának tűnik önnek, mon ami, hogy egy férfi megtervezi önnön halálát? Annyira furcsának, hogy elutasítja az igazságot, mert fantasztikusnak találja, és inkább visszatér egy olyan történethez, ami valójában tízszer annyira lehetetlen. Igen, Monsieur Renauld kitervelte a saját halálát, de van egy részlet, ami talán elkerülte az ön figyelmét – nem szándékozott meghalni. Zavartan ráztam a fejem. – Dehogy, ez az egész valójában roppant egyszerű – mondta kedvesen Poirot. – A bűntényhez, amit Monsieur Renauld eltervezett, nem volt szükség gyilkosra, mint már mondtam önnek, holttestre azonban igen. Rekonstruáljuk a történteket, ezúttal más szögből vizsgálva az eseményeket. Georges Conneau elmenekül az igazságszolgáltatás elől – Kanadába. Ott, álnéven, megházasodik, és végül óriási vagyonra tesz szert DélAmerikában. De nosztalgia támad benne a hazája iránt. Húsz év telt el, külsejében jócskán megváltozott, ráadásul olyan tekintélyes ember lett, hogy senki nem hozná összefüggésbe valakivel, aki sok évvel azelőtt elszökött az igazságszolgáltatás elől. Úgy véli, biztonságban hazatérhet. Angliában üti fel a főhadiszállását, de az a szándéka, hogy a nyarakat Franciaországban tölti. Ám a balszerencse, vagy az a rejtélyes igazságosztó, aki a végzet alakjában nem engedi, hogy az emberek kibújjanak tetteik következményei alól, Merlinville-be vezérli. Egész Franciaországban éppen ott van egy személy, aki felismerheti. Ez persze aranybánya Madame Daubreuil számára, mégpedig olyan aranybánya, amit az asszony nem késlekedik kiaknázni. Georges Conneau kétségbeesik, teljesen hatalmában tartja a nő, aki rendesen szívja a vérét.

148

És aztán megtörténik az elkerülhetetlen. Jack Renauld beleszeret a szinte nap mint nap látott gyönyörű lányba, és feleségül akarja venni. Ez felbőszíti az apját. Mindenáron meg fogja akadályozni, hogy a fia elvegye ennek az ördögi nőnek a lányát. Jack Renauld semmit nem tud az apja múltjáról, ám Madame Renauld mindent tud róla. Ő egy erős jellemű asszony, és szenvedélyesen hű a férjéhez. Megtanácskozzák a dolgot. Renauld csak egy kiutat lát ebből a csapdából – a halált. Látszólag meg kell halnia, a valóságban persze külföldre szökik, ahol ismét elölről kezdhet mindent álnéven, és ahol Madame Renauld, miután egy ideig eljátszotta az özvegyet, majd csatlakozhat hozzá. Lényegbe vágó, hogy az asszony kezelje a pénzt, ezért Renauld megváltoztatja a végrendeletét. Hogy eredetileg hogyan gondolták megoldani a holttest problémáját, nem tudom – talán egy művészeti iskolai csontvázzal és tűzzel, vagy valami hasonlóval –, de már jóval azelőtt, hogy a terveik megérlelődtek, történt valami, ami a kezükre játszott. Egy faragatlan csavargó, erőszakos és goromba, betéved a kertjükbe. Dulakodás támad, Renauld megpróbálja eltávolítani, és a csavargó, aki epilepsziás, hirtelen rohamot kap, amibe belehal. Renauld hívja a feleségét. Együttes erővel bevonszolják a pajtába – tudomásunk szerint az eset épp a pajtánál történt és akkor eszükbe ötlik, hogy itt a fényes alkalom, ami az ölükbe pottyant. A férfi nem hasonlít Renauld-hoz, de középkorú, tipikus francia. Ennyi elegendő. Úgy képzelem, hogy leültek ott, arra a padra, hallótávolságon kívül, és megvitatták a dolgot. A terv hipp-hopp összeállt. Az azonosítás kizárólag Madame Renauld vallomásán alapulhat. Jack Renauld-t és a sofőrt (aki két éve dolgozott már az úrnak), el kell távolítani az útból. Az valószínűtlen, hogy a francia cselédlányok közel mennek a holttesthez, de minden eshetőségre készen Renauld lépéseket szándékozott tenni, hogy megtévesszen bárkit, aki felfigyelne a részletekre. Masterst szabadságra küldik, Jacknek sürgönyöznek, Buenos Airesre esik a választás, az hitelesíti Renauld sztoriját. Mivel hallott rólam, hogy egy kevéssé ismert, idősebb detektív vagyok, megírta a segítségkérő levelet, tudván tudva, hogy amikor megérkezem, a levélben foglaltak nagy hatást tesznek majd a vizsgálóbíróra – ami persze így is történt. 149

A csavargó holttestét felöltöztették Renauld ruhájába, az elnyűtt kabátot és nadrágot a pajta ajtaja mellett hagyták, nem merték bevinni a házba. És aztán, hogy hitelessé tegyék a mesét, amit Madame Renauld majd előad, beleszúrták a szívébe a tőrt. Azon az éjszakán Renauld először összekötözi a feleségét, kipeckeli a száját, azután fogja az ásót, hogy megássa a sírt azon a földdarabon, ahol tudomása szerint egy… hogy is hívják?… bunkert szándékoznak kialakítani. Nagyon lényeges, hogy a tetemet megtalálják – Madame Daubreuil nem foghat gyanút. Másrészt, ha eltelik egy kis idő, jócskán csökken a leleplezés veszélye. Aztán Renauld majd magára ölti a csavargó rongyait, elbattyog az állomásra, ahol a 12.10-es vonattal észrevétlenül elutazik. Mivel a bűnténynek a tervek szerint két órával később kell bekövetkeznie, a gyanú árnyéka sem vetülhet rá. Most már érti, ugye, miért bosszankodott a Bella nevű lány váratlan látogatása miatt. Minden perc késlekedés végzetes lehetett a terveire. Végül, amilyen gyorsan csak tehette, lerázta a lányt. Aztán munkára! A bejárati ajtót kissé nyitva hagyta, azt a benyomást keltve, hogy a gyilkosok arra távoztak. Megkötözte Madame Renauld-t, kipeckelte a száját, ám most nem követte el azt a hibát, mint huszonkét évvel ezelőtt, amikor a kötelek lazasága bűnrészesség gyanújába keverte a nőt; alaposan felkészítette lényegében ugyanabból a meséből, mint az előző esetnél, igyekezve ezzel is bizonyítani, hogy az agy öntudatlan is visszariad az eredeti gondolattól. Hideg az éjszaka, ezért az alsóneműjére felkap egy kabátot, azzal a szándékkal, hogy majd a halott emberre adja, és úgy teszi a sírba. Az ablakon át távozik, óvatosan elsimítva maga után a virágágyást, és ezzel megteremti maga ellen a legékesszólóbb bizonyítékot. Kimegy az elhagyatott golfpályára, és ásni kezd… És akkor… – Igen? – És akkor – Poirot súlyosan ejtette a szavakat – az igazságszolgáltatás, amely oly sokáig elkerülte, lesújt rá. Egy ismeretlen kéz hátba szúrja… Nos, Hastings, érti már, mire gondolok, amikor két bűntényt emlegetek. Az első bűntény, amelynek kinyomozásához Monsieur Renauld önteltségében a mi segítségünket kérte, megoldódott. De emögött mélyebb talány rejtőzik. És ezt 150

megoldani nehéz lesz – minthogy a tettes, nagyon bölcsen, kihasználta a Renauld által előkészített tervet. Ez egy különösen bonyolult és agyafúrt rejtély, ami megoldásra vár. – Ön fantasztikus, Poirot! – lelkendeztem. – Egészen bámulatra méltó! Nincs a földön még egy ember, aki megoldaná! Gondolom, jólesett neki a dicséret. Életében először mintha kissé zavarba jött volna. – Az a szegény Giraud – mondta Poirot, sikertelenül igyekezve szerénynek mutatkozni. – Kétségtelen, hogy nem mindenben ostoba. Egyszer vagy kétszer la mauvaise chance46 kísérte. Az a sötét hajszál a tőrre tekeredve például. Enyhén szólva, tévút volt. – Ami igaz, igaz, Poirot – mondtam lassan –, még most sem értem egészen… kié az a hajszál? – Természetesen Madame Renauld-é. Ez az a pont, ahol a la mauvaise chance belép a képbe. Madame Renauld haja eredetileg sötét, bár most már szinte teljesen ősz. Ugyanígy az a hajszál lehetett volna ősz is – és akkor Giraud őrületes erőfeszítéssel sem győzhette volna meg magát, hogy Jack Renauld fejéről származik! De ez csak adalék. Mindig a tényeket kell úgy csűrni-csavarni, hogy illeszkedjen az elmélethez! Kétségtelen, hogy amikor Madame Renauld magához tér, beszélni fog. A lehetőség, hogy a fiát vádolhatják a gyilkossággal, fel sem merült benne. Hogy is merülhetett volna, amikor abban a hitben volt, hogy a fiú biztonságban hajózik az Anzora fedélzetén? Ah, voilá une femme,47 Hastings! Micsoda erő, micsoda önuralom! Csak egyszer bakizott. A fia váratlan visszatértekor: „Végül is mindegy… most már.” És senki nem figyelt fel rá – senki nem figyelt fel ezeknek a szavaknak a jelentőségére. Micsoda rettenetes szerepet kellett játszania szegény asszonynak. Képzelje el azt a sokkot, amikor megy, hogy azonosítsa a holttestet, és ahelyett, amit várt, meglátja az élettelen férjét, akiről azt hitte, hogy már mérföldekre jár. Nem csoda, hogy elájult! De azóta, a fájdalma és kétségbeesése ellenére, milyen eltökélten játssza a szerepét, és micsoda kín gyötörheti! Egyetlen szót sem mondhat, ami a 46 47

Balszerencse, pech. Ez aztán a nő! 151

valódi gyilkosok nyomára vezethetne minket. A fia érdekében senki nem tudhatja meg, hogy Paul Renauld Georges Conneau-val, a bűnözővel azonos. Végső, keserű csapásként nyilvánosan elismerte, hogy Madame Daubreuil a férje szeretője volt – akár csak egy utalás is a zsarolásra végzetes lett volna a titkára. Milyen okosan bánt a vizsgálóbíróval, amikor az megkérdezte, volt-e valami rejtély a férje múltjában. „Semmi ilyen romantikus dolog nem volt, monsieur, ebben biztos vagyok.” Tökéletes volt, az az elnéző tónus, az a megbúvó, szomorkás gúny. Monsieur Hautet rögtön ostobának és érzelgősnek érezte magát. Igen, ez egy nagyszerű asszony! Ha bűnözőt szeretett is, azt királynőhöz méltóan tette! Poirot elmerengett. – Még egy dolog, Poirot. Mi van azzal a darab ólomcsővel? – Hát nem érti? El akarta torzítani az áldozat arcát, hogy ne lehessen felismerni. Ez volt az, ami először a helyes nyomra terelt. És az a gügye Giraud használt gyufavégek után kúszott-mászott! Nem mondtam magának, hogy egy két láb hosszú nyom pont úgy megteszi, mint egy két hüvelyk hosszú? Látja, Hastings, most újra kell kezdenünk. Ki ölte meg Monsieur Renauld-t? Valaki, aki éjfél előtt a villa közelében volt, valaki, aki hasznot húz a halálából – mindezek túlságosan jól illenek Jack Renauld-ra. Nem szükséges, hogy a bűntény előre megfontolt legyen. És akkor ott a tőr! Az elején nem láttam át ezt. – Persze – mondtam Mrs. Renauld-é volt a második tőr, amit a csavargóban találtunk. Ezek szerint kettő volt? – Bizonyára, és minthogy egyformák, magától értetődik, hogy Jack Renauld-é. De ez nem különösebben izgat. Tény, hogy erre vonatkozóan van egy kis elméletem. Nem, a legrosszabb vád ellene megint csak pszichológiai – az öröklött tulajdonságok, mon ami, az öröklődés! Amilyen az apa, olyan a fia – Jack Renauld, mindent összevéve, Georges Conneau fia. Nyomatékosan ejtette a szavakat, és akaratom ellenére a hatásuk alá kerültem. – Mi az a kis elmélete, amit az imént említett? – érdeklődtem. Válaszul Poirot tanácskozott a zsebórájával, majd megkérdezte: 152

– Mikor érkezik a délutáni hajó Calais-ből? – Öt körül, azt hiszem. – Ez nagyon jó így. Akkor lesz még addig időnk. – Angliába készül? – Igen, barátom. – Miért? – Hogy megtaláljak egy lehetséges… tanút. – Kicsodát? Arcán furcsa kis mosollyal Poirot így válaszolt: – Miss Bella Duveent. – De hogyan fogja megtalálni… mit tud róla? – Semmit nem tudok… de sok mindent feltételezek róla. Bizonyosra vehetjük, hogy a neve tényleg Bella Duveen, és mivel a név halványan ismerős volt Monsieur Stonornak, bár nem szükségképpen a Renauld családdal kapcsolatban, valószínű, hogy színésznő. Jack Renauld húszéves fiatalember sok pénzzel. Az biztos, hogy a színpad volt az első szerelmének az otthona. Az is ideillik, hogy Monsieur Renauld egy csekkel próbálta megvásárolni. Úgy vélem, könnyen meg fogom találni – különösen ennek a segítségével. Azzal előhúzott egy fényképet. Láttam, amikor elvette Jack Renauld fiókjából. „Szeretettel Bellától”, firkantották keresztben az egyik sarkára, de nem ez volt az, ami a tekintetemet fogva tartotta. A hasonlóság elsőre nem volt szembeötlő – de ennek ellenére tévedhetetlenül felismertem. Hirtelen elgyengültem, mintha valami rettenetes csapás sújtott volna le rám. A kép Hamupipőkét ábrázolta.

153

22. FEJEZET

RÁTALÁLOK A SZERELEMRE Egy-két pillanatig megkövülten ültem, a fényképet a kezemben tartva. Majd bátorságomat összeszedve, nehogy látszódjon rajtam a megindultság, visszaadtam. Ugyanakkor gyors pillantást vetettem Poirot-ra. Vajon észrevett bármit is? Ám megkönnyebbülésemre úgy tűnt, nem engem figyelt. Ha volt valami szokatlan a viselkedésemben, vélhetően elkerülte a figyelmét. Fürgén talpra szökkent. – Nincs vesztegetni való időnk. A lehető leghamarabb indulnunk kell. Minden nagyszerű – a tenger nyugodt lesz! Az elutazás körüli rohanásban nem volt időm gondolkodni, de amint a fedélzetre léptünk, Poirot figyelő tekintete elől rejtve, összeszedtem magam, és tárgyilagosan megvizsgáltam a tényeket. Mennyit tudott Poirot, és miért akarja felkutatni a lányt? Azt gyanítja, hogy látta Jack Renauld-t elkövetni a bűntényt? Vagy azt gyanítja… De hisz az lehetetlen! A lány nem haragudott az idősebb Renauld-ra, nem volt indítéka rá, hogy a halálát kívánja. Mi vitte vissza a gyilkosság helyszínére? Figyelmesen végigmentem a tényeken. Nyilván Calais-ban szállt le a vonatról, ahol aznap elbúcsúztam tőle. Nem csoda, hogy nem találtam a hajón. Ha Calais-ban ebédelt, és aztán felszállt a Merlinvillebe tartó vonatra, abban az időpontban kellett a Villa Geneviève-be érkeznie, ahogy Françoise mondta. Mit csinált azután, hogy valamivel tíz óra után elhagyta a házat? Feltehetően vagy megszállt egy hotelben, vagy visszatért Calais-ba. És azután? A bűntényt kedd éjszaka követték el. Csütörtök reggel ismét Merlinville-ben volt. Elhagyta-e egyáltalán Franciaországot? Ebben igencsak kételkedtem. Mi tartotta ott – a remény, hogy találkozik Jack Renauld-val? Én megmondtam neki (ahogy akkor hittük), hogy a fiatalember már messze jár a tengeren, útban Buenos Aires felé. Lehetséges, hogy a lány tudta, hogy az Anzora nem hajózott ki. Tudjuk, hogy találkoznia kellett Jackkel. Vajon Poirot 154

ennek járt utána? Vajon Jack Renauld, visszatérvén, hogy Marthe Daubreuil-jel találkozzon, helyette beleszaladt Bella Duveenbe, a lányba, akit oly szívtelenül ejtett? Már kezdtem látni az alagút végét. Hogyha valóban így történt, szolgálhatok azzal az alibivel, amelyre Jacknek szüksége van. Bár ilyen körülmények között a hallgatása nehezen megmagyarázhatónak tűnt. Miért nem beszélt nyíltan? Attól félt, hogy ez a korábbi románca esetleg Marthe Daubreuil fülébe jut? Elégedetlenül ráztam a fejemet. Az ügy elég ártalmatlannak tűnt, egy buta, gyerekes románcnak, és cinikusan azon gondolkoztam, hogy egy milliomos fia nem az a férfi, akit, jóllehet hűségesen szereti, egy nincstelen francia lány csak úgy, súlyosabb ok nélkül ejt. Poirot Dovernál újra előkerült, eleven volt és mosolygott. Az utunk Londonig eseménytelenül telt. Már kilenc óra múlt, mire megérkeztünk, és azt hittem, hogy egyenest a szállásunkra hajtatunk, és reggelig már nem csinálunk semmit. De Poirot-nak más tervei voltak. – Nem vesztegethetjük az időt, mon ami. A letartóztatás híre holnaputánig nem kerül be az angol lapokba, ennek ellenére nincs vesztegetni való időnk. Nem egészen tudtam követni az okoskodását, csupán megkérdeztem, hogy szándékozik megtalálni a lányt. – Emlékszik Joseph Aaronsra, a színházi ügynökre? Nem? Segítettem neki egy kisebb ügyben, egy japán birkózó ügyében. Csinos kis eset volt, egy nap majd el kell mesélnem önnek. Ő egészen biztosan nyomra vezet bennünket, hogy megtudjuk, amit akarunk. Némi időbe telt, míg rábukkantunk Mr. Aarons lelőhelyére, éjfél is elmúlt, mire sikerült. Poirot-t végtelen melegséggel üdvözölte, és késznek mutatkozott, hogy mindenben a segítségünkre legyen. – Nem sok olyasmi van a szakmában, amiről én ne tudnék – mondta őszinte lelkesedéssel. – Eh bien, Monsieur Aarons, egy Bella Duveen nevű fiatal lány szeretnék megtalálni. – Bella Duveen. Ismerős a név, bár e pillanatban nem tudom hová tenni. Mivel foglalkozik? 155

– Azt nem tudom, de itt a fényképe. Mr. Aarons tanulmányozta egy percig, aztán felderült az arca. – Megvan! – csapott a combjára. – A Dulcibella Kölykök, istenemre! – A Dulcibella Kölykök? – Úgy van. Két lánytestvér. Akrobaták, táncosok és énekesek. És kedvező fordulat, hogy itt vannak, valahol vidéken, azt hiszem, hacsak nem pihennek. Az utóbbi két vagy három hétben Párizsban voltak. – Utána tud nézni, hol vannak most pontosan? – Mi sem egyszerűbb ennél. Menjenek szépen haza, én meg reggel már küldöm is az információt. Ezzel az ígérettel távoztunk. Szavahihető ember volt. Másnap délelőtt tizenegy óra körül pár sornyi értesítést kaptunk: „A Dulcibella Kölykök Coventryben vannak, a Palace-ban. Sok szerencsét.” Nem teketóriáztunk, máris indultunk Coventry-be. Poirot nem kérdezősködött a színházban, megelégedett azzal, hogy vett két jegyet az esti varietéműsorra. Az előadás kimondhatatlanul unalmas volt – vagy lehet, hogy csak nekem volt rosszkedvem, azért tűnt annak. Japán családok piramisban egyensúlyoztak némileg bizonytalanul, úgynevezett elegáns férfiak zöldes szmokingban és hibátlanul lenyalt hajjal társasági vicceket meséltek, és csodálatosan táncoltak. Molett primadonnák a legfelső regiszterben dalolásztak, egy komikus pedig George Robeynak akarta kiadni magát, kevés sikerrel. Aztán következtek a Dulcibella Kölykök. Meglódult a szívem. Ott volt ő – mindketten ott voltak, párban, az egyik lenszőke, a másik sötét hajú, egyformák, habos rövid szoknyácskában és hatalmas „Buster Brown” cipőmasnival. Úgy festettek, mint két rendkívüli gyermek. Énekelni kezdtek. A hangjuk friss volt és mesterkéletlen, inkább vékony és orfeumba illő, de bájos. Egész kellemes szám volt. Ügyesen táncoltak, és bemutattak pár ötletes és látványos akrobatikus elemet is. Az énekük vidám volt és fülbemászó. Amikor legördült a függöny, tapsvihar tört ki. Nyilvánvaló volt, hogy a Dulcibella Kölykök sikerszám. 156

Hirtelen úgy éreztem, hogy képtelen vagyok tovább ott maradni. Ki kellett mennem a levegőre. Javasoltam Poirot-nak, hogy menjünk. – Maga csak menjen, mon ami. Én remekül szórakozom, megvárom a végét. Később majd csatlakozom önhöz. A színháztól csak néhány lépésre volt a szállodánk. Fölmentem a nappaliba, rendeltem egy whiskyt szódával, leültem és iszogattam, közben tűnődve bámultam a kandallórácsot. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, hátranéztem, gondolván, Poirot az. Majd talpra ugrottam. Hamupipőke állt a küszöbön. Zihálva vette a levegőt. – Láttam magát elöl. Magát és a barátját. Amikor maga felállt, hogy kimenjen, én kint vártam, és követtem. Miért jött ide… Coventrybe? Mit keres itt ma este? Az a férfi, aki magával van, detektív? Ott állt, a fellépőruhájára sebtiben felkapott köpeny lecsúszott a válláról. Láttam, hogy orcája holtsápadt a pirosító alatt, és hallottam hangjában a rémületet. És abban a pillanatban mindent megértettem – megértettem, miért keresi őt Poirot, és mitől fél a lány, és végül megértettem saját szívemet is… – Igen – válaszoltam gyengéden. – En… engem keres? – kérdezte szinte suttogva. Aztán, mivel pár pillanatig nem válaszoltam, belerogyott a nagy karosszékbe, és keserves sírásra fakadt. Letérdeltem mellé, a karomba vettem, és kisimítottam a haját az arcából. – Ne sírjon, gyermekem, az isten szerelmére kérem, ne sírjon. Itt biztonságban van. Majd én vigyázok magára. Ne sírjon, drágám. Nyugodjon meg. Tudom… mindent tudok. – Ó, dehogy tud! – Azt hiszem, tudom. – És pár pillanat múlva, amikor a zokogása csillapult valamelyest, megkérdeztem: – Maga volt, aki elvitte a tőrt, ugye? – Igen. – Ezért akarta, hogy mindent megmutassak magának? És ezért tettette, hogy elájult? Ismét bólintott. – Miért vitte el a tőrt? – kérdeztem rá rögtön. 157

Úgy válaszolt, mint egy kisgyermek: – Mert féltem, hogy rajta vannak az ujjlenyomataim. – De hát nem jutott eszébe, hogy kesztyűt viselt? A fejét rázta elveszetten, majd lassan azt kérdezte: – Most… most felad a rendőrségnek? – Te jó isten, dehogy! Szeme hosszan, kutatón fürkészte az enyémet, aztán kissé nyugodtabb hangon, bár félénken megkérdezte: – Miért nem? Úgy tűnt, sem a hely, sem az idő nem alkalmas szerelmi vallomásra – és Isten a tudója, el nem tudtam volna képzelni, hogy ilyenformán köszönt be életembe a szerelem. Ám egyszerűen és lehetőleg természetesen csak annyit mondtam: – Mert szeretem magát, Hamupipőke. Lehajtotta a fejét, mintegy szégyenkezve, és szaggatottan azt motyogta: – Nem teheti… nem teheti… ha tudná… – Majd összeszedve magát egyenest a szemembe nézett, és megkérdezte: – Akkor hát mit tud? – Tudom, hogy aznap éjjel meglátogatta Mr. Renauld-t. Ő felajánlott magának egy csekket, amit maga dühösen összetépett. Aztán elhagyta a házat… – Szünetet tartottam. – Folytassa… mit tud még? – Azt nem tudom, maga tudta-e, hogy Jack Renauld aznap éjjel odamegy, vagy pedig az alkalmat leste, hogy találkozzon vele, mindenesetre ott várakozott. Talán nagyon nyomorultul érezte magát, és céltalanul járkált – mindenesetre éjfél előtt maga ott volt a közelben, és látott egy férfit a golfpályán… Megint szünetet tartottam. Villanásszerűen ért a felismerés, amikor a lány belépett a szobába, de most egyre meggyőzőbben bontakozott ki előttem a kép. Élénken láttam magam előtt a Mr. Renauld-n lévő felöltő különleges fazonját, és emlékeztem a megdöbbentő hasonlóságra, ami úgy mellbe vágott, hogy egy pillanatig azt hittem, az áldozat felkelt halottaiból, amikor a fia becsörtetett a szalonba a megbeszélésünkkor. – Folytassa – ismételte meg határozottan a lány. 158

– Úgy vélem, háttal volt magának… de maga felismerte, vagy legalábbis azt hitte, felismeri. A testtartása, a járása ismerős volt magának, meg a felöltő fazonja is. – Elhallgattam. – Maga az egyik Jack Renauld-nak írott levelében megfenyegette. Amikor meglátta ott a fiatalembert, a düh és a féltékenység megőrjítette – és leszúrta! Egy percig sem hiszem, hogy maga meg akarta ölni. De megölte, Hamupipőke. Az arcához kapta a kezét, és elcsukló hangon mondta: – Igaza van… igaza van… Látom magam előtt az egészet. – Majd szinte vadul nekem támadt: – És ön szeret engem? Tudván tudva ezt, hogyan szerethet? – Nem tudom – mondtam kissé ernyedten. – Azt hiszem, ilyen a szerelem… az ember nem irányíthatja. Megpróbáltam, tudom én… már az első naptól kezdve, hogy találkoztunk. De a szerelem erősebb nálam. És akkor hirtelen, amikor a legkevésbé vártam, a lány ismét összeroppant, a padlóra rogyott, és csillapíthatatlanul zokogott. – Ó, nem bírom! – kiáltotta. – Nem tudom, mitévő legyek. Nem tudom, hová forduljak. Ó, szánjon meg végre valaki, és mondja meg, mit csináljak! Újra mellé térdeltem, és nyugtatgattam, ahogy csak telt tőlem. – Ne féljen tőlem, Bella. Az isten szerelmére, ne féljen tőlem! Szeretem magát, ez igaz – és semmit nem kérek viszonzásul. Csak engedje, hogy segítsek. Szeresse őt, ha akarja, de hadd segítsek magának, mert ő nem segít. Olyan volt, mintha megkövült volna a szavaimtól. Felemelte a fejét, és rám meredt. – Azt hiszi? – suttogta. – Maga azt hiszi, szeretem Jack Renauld-t? Majd félig nevetve, félig sírva szenvedélyesen a nyakam köré fonta a karját, és könnytől nedves, édes orcáját az enyémhez szorította. – Nem úgy, ahogy magát szeretem – suttogta. – Nem úgy, ahogy magát! Ajka súrolta az arcomat, majd, a számat keresve újra és újra megcsókolt, hihetetlenül édesen és hévvel. A vadságát – és hogy mily csodás volt, soha, de soha nem felejtem el, amíg élek! 159

Valami hangot hallottunk az ajtó felől, és felnéztünk. Poirot állt ott, és minket figyelt. Nem tétováztam. Egyetlen ugrással mellette termettem, és az oldalához szorítottam mindkét kezét. – Gyorsan – mondtam a lánynak. – Meneküljön, amilyen gyorsan csak tud. Addig lefogom. Egy pillantást vetett rám, és kiszáguldott az ajtón. Vasmarokkal tartottam Poirot-t. – Mon ami – jegyezte meg Poirot jóindulatúan – maga remekül csinálja az ilyesmit. Az erős férfi megragad, és olyan tehetetlen vagyok, mint egy kisgyermek. De ez igen kényelmetlen, és egy kissé nevetséges. Üljünk le, és nyugodjon meg. – Nem veszi üldözőbe? – Mon Dieu! Dehogy veszem. Nem vagyok én Giraud! Engedjen el, barátom. Fél szememet gyanakodva rajta tartottam, tudván tudva, hogy észbeli képességeimet tekintve nem vehetem fel vele a versenyt, lazítottam a szorításon, ő pedig belerogyott egy karosszékbe, és óvatosan masszírozta a karját. – Magának aztán bikaereje van, Hastings, amikor dühös! Eh bien, úgy gondolja, hogy helyesen viselkedett öreg barátjával? Megmutattam önnek a lány fényképét, ön felismerte, de egy szót sem szólt. – Nem volt rá szükség, ha úgyis tudta, hogy felismertem – feleltem meglehetősen keserűen. Tehát Poirot egész idő alatt tudta! Én egy percig nem csaptam be. – Bla-bla! Maga nem tudta, hogy én tudom. És ma este segített megszökni a lánynak, amikor olyan nehezen találtuk meg. Eh bien, ha már itt tartunk – végül is velem dolgozik, vagy ellenem van, Hastings? Egy-két pillanatig nem válaszoltam. A szakítás öreg barátommal nagy fájdalmat okozott. Mégis, határozottan ellene kell fordulnom. Megbocsát-e valaha is?, morfondíroztam. Olyan furcsán nyugodt volt, de ismertem, milyen fantasztikus az önuralma. – Poirot – mondtam –, sajnálom. Elismerem, csúnyán viselkedtem magával ez ügyben. De az embernek néha választania kell. És a jövőben kénytelen leszek a saját fejem után menni. 160

Poirot bólintott néhányszor. – Értem – mondta. Szeméből szinte teljesen kiveszett a gúnyos csillogás, és olyan őszintén és kedvesen beszélt velem, ami meglepett. – Ez az, barátom, ugye? Ez szerelem, ami a hatalmába kerítette – bár nem úgy, ahogy elképzelte, mámorosan és felhőtlenül, hanem szomorúan és sebekkel tele. Na, jó – én figyelmeztettem. Amikor rájöttem, hogy ez a lány vitte el nyilvánvalóan a tőrt, figyelmeztettem magát. Talán emlékszik rá. De már késő volt. Árulja el, mennyire ismeri? Farkasszemet néztem vele. – Semmi olyat nem tud mondani, Poirot, ami meglepetés lenne számomra. Értse meg. De arra az esetre, ha újra fel akarja kutatni Miss Duveent, szeretném, ha egyvalamit világosan látna. Ha bármiképpen is úgy véli, hogy a lánynak köze van a bűntényhez, netán ő az a titokzatos hölgy, aki késő este felkereste Mr. Renauld-t, hát nagyon téved. Aznap este ugyanis együtt utaztam vele Franciaországból, és a Victoria pályaudvaron búcsúztam el tőle, így hát abszolúte lehetetlen, hogy Merlinville-ben lett volna. – Aha! – Poirot elgondolkodva nézett rám. – És erre hajlandó lenne a bíróság előtt is megesküdni? – Természetesen hajlandó lennék. Poirot felállt, és biccentett. – Mon ami! Vive l 'amour!48 Lehetnek még csodák. Határozottan ötletes, amit kigondolt. Még Hercule Poirot-t is meghátrálásra készteti.

48

Barátom! Éljen a szerelem! 161

23. FEJEZET

TORNYOSULÓ NEHÉZSÉGEK Az imént leírt feszült pillanat épp ellenkező hatást váltott ki. Diadalmas érzéssel visszavonultam, hogy lepihenjek éjszakára, ám arra ébredtem, hogy egyáltalán nem keveredtem még ki az erdőből. Igaz, nem láttam hibát az alibiben, amit olyan hirtelen kiagyaltam. Csak ragaszkodnom kell a történetemhez, és nem ítélhetnék el Bellát annak ellenében. De éreztem, hogy körültekintően kell eljárnom. Poirot nem fogja nyugodtan fogadni a vereséget, így vagy úgy, megpróbál majd revansot venni rajtam, olyan módon és időpontban, amikor a legkevésbé számítok rá. Másnap a reggelinél találkoztunk, mintha mi sem történt volna. Poirot jó kedélye megingathatatlan volt, mégis némi tartózkodást véltem felfedezni a viselkedésében, ami új volt. Reggeli után közöltem vele abbéli szándékomat, hogy sétálni megyek. Poirot szemében kaján fény csillant meg. – Ha bizonyos információt keres, nem szükséges fáradnia, hogy az őrületbe kergesse magát. Elmondhatom, amit tudni szeretne. A Dulcibella nővérek felbontották a szerződésüket, elhagyták Coventryt, és ismeretlen helyre távoztak. – Ez igaz, Poirot? – Nyugodtan elhiheti, Hastings. Az első dolgom volt reggel, hogy érdeklődjek. Egyébként mi mást várt? Igaz, ami igaz, ilyen körülmények között nem volt más várható. Hamupipőke kihasználta azt a kis egérutat, amit biztosítottam neki, és nyilván egy percet sem veszteget, hogy minél távolabb kerüljön üldözőjétől. Ez volt a szándékom, így is terveztem. Mindazonáltal tudatában voltam, hogy új nehézségek tornyosulnak fölibém. Fogalmam sem volt, hogyan léphetnék kapcsolatba a lánnyal, és létfontosságú volt, hogy tudomást szerezzen a védelem irányáról, amit 162

kigondoltam számára, és amelyet kész voltam megvalósítani. Természetesen lehetséges volt, hogy valamilyen úton-módon üzen nekem, de nem tartottam nagyon valószínűnek. Tudná, hogy nagy kockázatot vállal, mert esetleg Poirot elcsípi az üzenetet, így ismét a nyomára bukkan. Nyilvánvaló, hogy az egyedüli megoldás számára, ha egyelőre eltűnik. De vajon mit csinál időközben Poirot? Figyelmesen tanulmányoztam barátomat. A lehető legártatlanabb képpel ült ott, és tűnődve bámult a messzeségbe. Mindenesetre túl higgadtnak és közönyösnek tűnt, hogysem megnyugodhattam volna. Poirot mellett már megtanultam, hogy minél kevésbé fenyegetőnek látszott, annál veszedelmesebb volt. Kétségbeesett csillanást látva a szememben, jóindulatúan elmosolyodott. – Tépelődik, Hastings? Azt kérdi magától, miért nem veszem üldözőbe? – Hát… valami ilyesmit. – Az én helyemben maga ezt tenné. Megértem. De én nem tartozom azok közé, akik élvezik, ha fel-alá rohangálnak az országban, és keresik a tűt a szénakazalban, ahogy maguk, angolok mondják. Nem – hagyjuk Mademoiselle Duveent, hadd menjen. Amikor itt lesz az ideje, megtalálom a hölgyet, ez nem kétséges. Addig is én csak várakozom. Kétkedve meredtem rá. Félre akar vezetni? Az az idegesítő érzésem támadt, hogy még most is ő uralta a helyzetet. Fölényem tudata fokozatosan halványult. Úgy intéztem, hogy a lány elszökhessen, és kidolgoztam egy briliáns tervet, hogy megóvjam meggondolatlan cselekedete következményeitől – ám mégsem pihenhettem a babérjaimon. Poirot tökéletes nyugalma ezer balsejtelmet ébresztett bennem. – Gondolom, Poirot – mondtam meglehetősen bátortalanul –, nem szabad megkérdeznem, mik a tervei. Elveszítettem rá a jogomat. – Szó sincs ilyesmiről. Egyáltalán nem titok. Haladéktalanul visszatérünk Franciaországba. – Visszatérünk?

163

– Pontosan – mind a ketten. Nagyon jól tudja, hogy egy percig sem tévesztheti szem elől Poirot papát. He? Nem így van, barátom? De maradjon Angliában nyugodtan, ha feltétlenül ezt akarja… A fejemet ráztam. Fején találta a szöget. Nem téveszthetem szem elől Poirot-t. A történtek után nem várhattam tőle bizalmat, továbbra is ellenőriznem kellett. Bellára csak ő jelenthetett fenyegetést. Giraud és a francia rendőrség nem is tudtak a létezéséről. Bármi áron, de Poirot mellett kell lennem. Poirot figyelmesen tanulmányozott, miközben ezek a gondolatok átfutottak elmémen, és elégedetten bólintott. – Igazam van, ugye? És mivel magától kitelik, hogy kövessen, és még arra is képes, hogy lehetetlen álszakállt ragasszon – amit persze mindenki észrevesz, bien entendu49 –, akkor már jobb, ha együtt utazunk. Felettébb bosszantana, ha bárki gúnyt űzne magából. – Nos, akkor jó. De úgy tisztességes, ha figyelmeztetem, hogy… – Tudom… tudom. Ön az ellenségem! Hát legyen! Ez a legkevésbé sem izgat engem. – Addig, ameddig nyíltan és becsületesen zajlik a dolog, nem bánom. – Ön tetőtől talpig az angol „fair play” megtestesítője! Most pedig, hogy az aggályai kielégíttettek, induljunk, de azonnal. Nincs vesztegetni való időnk. Angliai tartózkodásunk rövid volt, ám sikeres. Megtudtam, amit tudni akartam. A hangsúly szelíd volt, ám a szavakból fenyegetést olvastam ki. – Mégis… – kezdtem bele, majd elhallgattam. – Mégis – ahogy mondja! Nyilván elégedett a szereppel, amit játszik. Ami engem illet, engem Jack Renauld foglalkoztat. Jack Renauld! E név elindított bennem valamit. Teljesen megfeledkeztem az ügynek erről az aspektusáról. Jack Renauld börtönben van, és feje fölött a guillotine árnyéka. Szerepemet most baljóslatúbb fényben láttam. Megmentem Bellát, igen… ám ezzel a cselekedetemmel azt kockáztatom, hogy egy ártatlan embert a halálba küldök. 49

Természetesen. 164

Borzadva utasítottam el a gondolatot. Ez nem következhet be. Fel fogják menteni. Egészen biztosan felmentik. Ám a jeges félelem visszatért. És ha mégsem? Akkor mi lesz? Elbírná-e a lelkiismeretem – szörnyű gondolat! Dönteni kell. Bella vagy Jack Renauld? A szívem azt sugallta, mentsem meg a lányt, akit szeretek, bármi áron. Ám ha ez az ár egy másik ember, az már más probléma. És mit mondana a lány? Pontosan emlékszem, hogy egyetlen szót sem ejtettem Jack Renauld letartóztatásáról. A lánynak fogalma sincs róla, hogy egykori szerelmét szörnyű bűnténnyel vádolják, amit nem ő követett el. Ha megtudná, mit tenne vajon? Hagyná, hogy a fiú élete árán megmeneküljön? Természetesen semmi meggondolatlanságot nem szabad elkövetnie. Jack Renauld-t talán, nagy valószínűséggel, felmentik, a lány közreműködése nélkül is. Ha így lenne, az jó. De mi van, ha mégse mentik fel? Ez rettenetes, megválaszolhatatlan kérdés volt. Úgy képzeltem, nem vállalná a halálbüntetés kockázatát. A bűntény körülményei az ő esetében egészen mások. Védekezhet a féltékenységgel és a felindultsággal, és a szépsége meg a fiatalsága sokat számít. Az a tény, hogy egy tragikus tévedés folytán Mr. Renauld, és nem a fia volt az, aki megbűnhődött, nem változtat a bűntény indítékán. Mindenesetre, akármilyen elnéző lesz is az ítélet, akkor is hosszú börtönbüntetést jelent. Nem, Bellát meg kell védeni. És, ugyanakkor, Jack Renauld-t meg kell menteni. Hogy ezt hogyan lehet véghezvinni, nem láttam világosan. De fenntartás nélkül bíztam Poirot-ban. Ő tudja. Akárhogy lesz is, ő megmenti az ártatlant. Találnia kell valami más kibúvót. Nehéz lesz, de valahogy majdcsak kiókumlálja. Bellát nem fogják gyanúsítani, Jack Renauld-t felmentik, és az ügy megnyugtatóan lezárul. Ezt ismételgettem magamban, ám a szívem mélyén továbbra is ott lapult a jeges félelem.

165

24. FEJEZET

„MENTSE MEG!” Az esti hajóval hagytuk el Angliát, és a másnap reggel már St. Omerben talált bennünket, ahová Jack Renauld-t átszállították. Poirot haladéktalanul felkereste M. Hautet-t. Minthogy nem emelt kifogást az ellen, hogy vele tartsak, így elkísértem. Mindenféle formaságok és magyarázkodások után bevezettek a vizsgálóbíró szobájába. Szívélyesen üdvözölt bennünket. – Azt mondták, visszatért Angliába, Monsieur Poirot. Örülök, hogy nem így van. – Az igaz, hogy odautaztam, monsieur, de csak villámlátogatás volt. Mellékkörülmény, de volt egy elképzelésem, ami előmozdíthatja a nyomozást. – És bevált? Poirot vállat vont. M. Hautet bólintott, és felsóhajtott. – Attól tartok, bele kell nyugodnunk. Ez a vadállat Giraud, bár undorítóak a módszerei, kétségtelenül okos! Nemigen van esély rá, hogy téved. – Úgy gondolja? Most a vizsgálóbíró vonta meg a vállát. – Ó, nos, őszintén szólva – és persze köztünk marad – ön esetleg más következtetésre jutott? – Őszintén, nekem úgy tűnik, még sok pont van, ami magyarázatra szorul. – Például…? De Poirot-ból nem lehetett kihúzni a választ. – Még nem rendszereztem őket – mondta. – Még csak általánosságban tekintettem át. Megkedveltem a fiatalembert, és sajnálnám, ha bűnösnek találnák egy ilyen undorító bűntényben. Erről jut eszembe, mit mond ez ügyben ő a saját védelmében? A vizsgálóbíró a homlokát ráncolta. 166

– Nem értem a fiút. Úgy tűnik, képtelen rá, hogy bármit felhozzon a védelmére. A legnehezebb az volt, hogy elérjük, hogy válaszoljon a kérdésekre. Semmi mást nem tesz, csak általánosságban tagad, azon túl pedig csökönyös hallgatásba burkolódzik. Holnap ismét kikérdezem, esetleg van kedve részt venni a kihallgatáson? A meghívást avec empressement50 elfogadtuk. – Elszomorít az eset – mondta a vizsgálóbíró egy sóhaj kíséretében. – Mélységesen együtt érzek Madame Renauld-val. – Hogy van Madame Renauld? – Még nem nyerte vissza az eszméletét. Bizonyos értelemben szerencse, szegény asszonynak, amíg nincs tudatánál. Az orvosok szerint nincs veszélyben, de ha magához tér, a lehetőségekhez képest nyugalmat kell biztosítani neki. Megértem, hogy a jelenlegi állapotát legalább annyira a megrázkódtatás, mint amennyire az esés okozta. Szörnyű lenne, ha megháborodna, de egyáltalán nem csodálkoznék… nem bizony, a legkevésbé sem. M. Hautet hátradőlt, egyfajta gyászos elégtétellel a fejét csóválta, ahogy a borús; kilátás megképzett előtte. Hirtelen egész hosszában kiegyenesedett, és megjegyezte: – Erről jut eszembe. Egy levelem van az ön számára, Monsieur Poirot. Lássuk csak, hová is tettem. Tovább kotorászott a papírjai között. Végül megtalálta a küldeményt, és átnyújtotta Poirot-nak. – A borítékban volt egy másik boríték, azzal, hogy ha lehet, továbbítsam önnek – magyarázta. – Minthogy nem hagyta meg a címét, ez nem állt módomban. Poirot érdeklődve tanulmányozta a borítékot. A ferde címzés ismeretlen kéztől eredt, az írás határozottan nőre utalt. Poirot nem nyitotta ki, hanem a zsebébe csúsztatta, és felállt. – Akkor a holnapi viszontlátásig. Nagyon köszönöm az előzékenységét. – Ugyan, szóra sem érdemes. Állok szolgálatára, bármikor. Épp kiléptünk az épületből, amikor Giraud-val találtuk szemben magunkat. A szokottnál is piperkőcebb volt, és rendkívül önelégült. 50

Készséggel. 167

– Aha! Monsieur Poirot! – kiáltotta fölényesen. – Ezek szerint visszatért Angliából? – Mint látja – felelte Poirot. – Már nincs messze, hogy lezárjuk az ügyet, úgy vélem. – Ebben egyetértünk, Monsieur Giraud. Poirot visszafogottan beszélt. A csüggeteg hangnem jókedvre derítette Giraud-t. – Ilyen egy lekvár bűnözőt! Gőze sincs, hogyan védekezzen. Elképesztő! – Olyannyira elképesztő, hogy szöget üt az ember fejébe, nemdebár? – vetette fel nyájasan Poirot. De Giraud meg sem hallotta. Barátilag megpörgette a sétapálcáját. – Nos, jó napot, Monsieur Poirot. Örülök, hogy elégedettséggel tölti el, hogy végül az ifjú Renauld a bűnös. – Pardon! A legkevésbé sem vagyok elégedett. Jack Renauld ártatlan. Giraud csak bámult rá egy pillanatig, majd hahotában tört ki, és jelentőségteljesen megkopogtatta a fejét, egy kurta megjegyzés kíséretében: – Toqué!51 Poirot kihúzta magát. Szemében veszélyes fény gyúlt. – Monsieur Giraud, az ön viselkedése irányomban az ügy során szándékosan sértő. Nem ártana leckét vennie. Kész vagyok ötszáz frankban fogadni önnel, hogy előbb találom meg Monsieur Renauld gyilkosát, mint ön. Állja? Giraud lemondóan bámult rá, és ismét azt mormogta: – Toqué! – Rajta – sürgette Poirot –, áll a fogadás? – Nem óhajtom elnyerni a pénzét. – Emiatt ne fájjon a feje – úgysem fogja! – Ó, akkor rendben, állom a fogadást! Ön azt mondja, sértően viselkedem önnel. Nos, egyszer vagy kétszer az ön viselkedése volt bosszantó számomra. 51

Hibbant. 168

– Ezt örömmel hallom – mondta Poirot. – Jó reggelt, Monsieur Giraud. Menjünk, Hastings. Egy szót sem szóltam, miközben elindultunk az utcán. Nehéz volt a szívem. Poirot nagyon is világosan fejezte ki a szándékait. Minden eddiginél jobban kétségbe vontam, képes leszek-e megóvni Bellát tette következményeitől. Ez a szerencsétlen találkozás Giraud-val felingerelte Poirot-t, és feltüzelte a harci kedvét. Hirtelen egy kéz nehezedett a vállamra, és megfordulván Gabriel Stonorral találtam szembe magam. Megálltunk és üdvözöltük, és felajánlotta, hogy velünk tart a szállodánkhoz. – És ön mi járatban van itt, Monsieur Stonor? – érdeklődött Poirot. – Az embernek a barátai mellett a helye – felelt szárazon Stonor. – Különösen ha igazságtalanul vádolják őket. – Ezek szerint ön nem hiszi, hogy Jack Renauld követte el a bűntényt? – kérdeztem mohón. – Hát persze hogy nem. Ismerem a fiút. Elismerem, volt egy-két dolog ez ügyben, ami teljesen főbe kólintott, de soha, annak ellenére, hogy ilyen ostobán viselkedett, a legkevésbé sem hittem, hogy Jack Renauld lenne a gyilkos. Melegség járta át a szívemet a titkár iránt. Szavai mintha titkos súlyt emeltek volna le a szívemről. – Nincs kétségem afelől, hogy sokan éreznek önhöz hasonlóan – magyaráztam. – Valóban, abszurd módon kevés bizonyíték szól ellene. Azt mondanám, nem kétséges, hogy felmentik… szemernyi kétség sincs. De Stonor nem úgy válaszolt, ahogy szerettem volna. – Sokat adnék érte, ha én is ezt hihetném – mondta komoran. Poirot-hoz fordult. – És ön, monsieur, hogy vélekedik? – Úgy vélem, nagyon sötéten fest számára az ügy – mondta higgadtan Poirot. – Ön szerint bűnös? – kérdezte élesen Stonor. – Nem. De azt hiszem, nagyon nehéz lesz neki, hogy bebizonyítsa az ártatlanságát. – Mert olyan istentelenül eszement módon viselkedik – dünnyögte Stonor. – Természetesen rájöttem, hogy sokkal több van az ügy 169

mögött, mint elsőre látszik. Giraud nem elég okos ehhez, mert ő kívülálló, de az egész ügy fenemód furcsa. Ami azt illeti, ne szólj szám, nem fáj fejem. Ha Mrs. Renauld el akar hallgatni valamit, én ahhoz fogom tartani magam. Ez az ő dolga, és én túlságosan tisztelem az ítélőképességét, hogysem belekontárkodjak, de képtelen vagyok elfogadni Jack viselkedését. Az ember azt gondolná, a fiú azt akarta, hogy bűnösnek tartsák. – De hát ez abszurdum! – kiáltottam fel. – Először is, ott a tőr… – Elhallgattam, elbizonytalanodva, hogy Poirot talán nem akarja, hogy mindent kiteregessek. Óvatosan megválogatva a szavaimat, folytattam: – Tudjuk, hogy a tőr nem lehetett aznap este Jack Renauld-nál. Mrs. Renauld tudja ezt. – Igaz – mondta Stonor. – Amikor magához tér, egész biztosan el fogja mondani, ezt is, és mást is. Nos, most búcsúznom kell önöktől. – Egy pillanat. – Poirot egy kézmozdulattal megállította. – Megoldható, hogy azonnal értesít, amint Mrs. Renauld eszméletre tér? – Természetesen. Semmi akadálya. – Ez a részlet a tőrrel kapcsolatban, ez jó volt, Poirot – mondtam, miközben fölfelé mentünk a lépcsőn. – Nem beszélhettem világosan Stonor előtt. – És milyen igaza volt ebben. Magunkban kell tartanunk, amit tudunk, ameddig csak lehetséges. Ami a tőrt illeti, az ön álláspontja aligha segít Jack Renauld-n. Ha emlékszik, ma reggel, mielőtt elindultunk Londonból, egy órát távol voltam. – Igen? – Nos, megpróbáltam megkeresni azt a céget, amelyet Jack Renauld megbízott, hogy az ajándékait megmunkálja. Nem volt túl nehéz dolgom. Eh bien, Hastings, a fiatalember nem két papírvágó kést rendelt, hanem hármat. – Akkor hát… – Akkor hát, miután adott egyet az édesanyjának, egyet Bella Duveennek, volt egy harmadik is, amelyet nyilvánvalóan megtartott magának. Nem, Hastings, attól tartok, ez a tőrdolog nem fog segíteni nekünk, hogy megmentsük a guillotine-tól. – Erre nem fog sor kerülni – kiáltottam hevesen. 170

Poirot bizonytalanul csóválta a fejét. – Ön meg fogja menteni – jelentettem ki bizakodva. Poirot hűvös pillantást vetett rám. – Hát nem ön tette ezt lehetetlenné, mon ami? – Valami módon akkor is megmenti – motyogtam. – Á! Sapristi!52 De hisz ön csodát vár tőlem. Nem… ne mondjon többet. Inkább lássuk, mi áll ebben a levélben. Azzal a mellzsebéből előhúzta a levelet. Arca ráncba szaladt olvasás közben, majd átnyújtotta nekem a vékony papírlapot. – Vannak más nők is a világon, akik szenvednek, Hastings. A betűk elmosódottak voltak, nyilvánvaló, hogy nagyon izgatott lelkiállapotban vetették papírra őket. Kedves M. Poirot, ha kézhez kapja e levelet, könyörgöm, jöjjön, segítsen nekem. Nem tudok kihez fordulni, és Jacket mindenáron meg kell menteni. Térden állva esedezem, segítsen rajtunk. Marthe Daubreuil Megindultan adtam vissza a levelet. – Odamegy? – Haladéktalanul. Rendelünk egy autót. Fél órával később már a Villa Marguerite-nél voltunk. Marthe az ajtóban várt minket, és miközben beengedett, két kézzel kapaszkodott Poirot kezébe. – Ah, hát eljött… nagyon rendes öntől. Teljesen kétségbeestem, nem tudtam, mitévő legyek. Még csak azt sem fogják megengedni, hogy meglátogassam a börtönben. Rettenetesen szenvedek. Mindjárt megőrülök. – Igaz, amit mondanak, hogy nem tagadja, hogy ő követte el a bűntényt? De hát ez őrület! Képtelenség, hogy ilyesmit tett volna! Soha, egyetlen percig sem hiszem el! – Ahogy én sem, mademoiselle – mondta Poirot gyengéden. – De akkor miért nem beszél? Ezt nem értem. 52

Ejha! 171

– Valószínűleg azért, mert fedez valakit – vetette fel Poirot a lányt figyelve. Marthe a homlokát ráncolta. – Fedez valakit? Úgy érti, az anyját? Á már az elejétől kezdve gyanakodtam rá. Ki örökli azt a hatalmas vagyont? Ő. Könnyű felölteni a gyászruhát, eljátszani a megtört özvegyet. És azt beszélik, amikor Jacket letartóztatták, az anyja összeesett, így! – Drámai mozdulatot tett. – És egészen biztos, hogy Monsieur Stonor, a titkár segített neki. Nagyon megértik egymást, azok ketten. Az igaz, hogy az asszony idősebb nála… de melyik férfit izgatja ez, ha a nő gazdag! Árnyalatnyi keserűség csendült a hangjában. – Stonor Angliában volt – szúrtam közbe. – Állítja ő… de ki tudja? – Mademoiselle – mondta csendesen Poirot –, ha együtt akarunk működni, ön és én, tisztáznunk kell bizonyos dolgokat. Először is, felteszek önnek egy kérdést. – Igen, monsieur? – Tudja ön, mi az édesanyja valódi neve? Marthe egy percig rámeredt, majd fejét a karjára ejtve könnyekben tört ki. – Na, na – mondta Poirot, és megveregette a vállát. – Nyugodjon meg, petite,53 látom, hogy tudja. Most a második kérdés: tudja, ki volt Monsieur Renauld? – Monsieur Renauld? – emelte fel a fejét a lány, és csodálkozva bámult Poirot-ra. – Á, látom, ezt nem tudja. Akkor most jól figyeljen rám. Lépésről lépésre végigment az ügyön, pontosan úgy, ahogy nekem előadta aznap, amikor Angliába utaztunk. Marthe álmélkodva hallgatta. Amikor Poirot befejezte, a lány mély lélegzetet vett. – De hisz ön csodálatos… fantasztikus! Ön a legnagyobb detektív a világon! Villámgyors mozdulattal lecsusszant a székről, és Poirot elé térdelt, azzal az olyannyira franciás féktelenséggel. 53

Kislány. 172

– Mentse meg, monsieur! – kiáltotta. – Annyira szeretem! Ó, mentse meg, mentse meg… mentse meg!

173

25. FEJEZET

VÁRATLAN VÉGKIFEJLET Másnap reggel jelen voltunk Jack Renauld kihallgatásán. Sokként ért, hogy ez alatt a rövid idő alatt micsoda változáson ment keresztül az ifjú fogoly. Orcája beesett, a szeme körül sötét, mély karikák éktelenkedtek, nyúzottnak és zavartnak látszott, mint aki éjszakák óta képtelen aludni. Láttunkra semmilyen érzelem nem tükröződött az arcán. – Renauld – kezdte a vizsgálóbíró –, tagadja, hogy a bűntény éjszakáján Merlinville-ben volt? Jack nem válaszolt rögtön, majd szánalomra méltó tétovasággal azt mondta: – Én… én… mondtam már önnek, hogy Cherbourgban voltam. A vizsgálóbíró élesen felcsattant. – Küldjék be a tanúkat az állomásról! Egy-két perc múlva nyílt az ajtó, és a belépőben felismertem a merlinville-i állomás peronőrét. – Maga volt szolgálatban június 7-én este? – Igen, monsieur. – Tanúja volt, amikor a 11.40-es vonat befutott? – Igen, monsieur. – Nézzen a fogolyra. Felismeri, hogy egyike volt a leszálló utasoknak? – Igen, monsieur. – Előfordulhat, hogy téved? – Nem, monsieur. Jól ismerem Monsieur Jack Renauld-t. – Nem lehetséges, hogy téved a dátumot illetően? – Nem, monsieur. Ugyanis másnap reggel, június 8-án hallottuk a gyilkosság hírét. Újabb vasúti alkalmazottat kísértek be, aki alátámasztotta az előző ember vallomását. A vizsgálóbíró Jack Renauld-ra nézett. 174

– Ezek az emberek felismerték önt. Van valami hozzáfűznivalója? Jack vállat vont. – Nincs. – Renauld – folytatta a vizsgálóbíró felismeri ezt? Elvett valamit a mellette lévő asztalról, és a fogoly elé tartotta. Megborzongtam, amikor felismertem a repülőgépdarabból készült tőrt. – Bocsánat – szólt közbe Jack ügyvédje, Maître Grosier. – Beszélni szeretnék az ügyfelemmel, mielőtt válaszol a kérdésre. Am Jack Renauld teljességgel figyelmen kívül hagyta a szerencsétlen Grosier buzgólkodását. Leintette, és nyugodtan válaszolt: – Természetesen megismerem. Ez egy ajándék, amit én adtam anyámnak, háborús emlék gyanánt. – Az ön tudomása szerint létezik bármilyen másolat erről a tőrről? Maître Grosier ismét szólásra emelkedett, de Jack újra leintette. – Amennyire én tudom, nem. Én terveztem meg a tőrt. Még a vizsgálóbíró is csak hápogott az arcátlan válasz hallatán. Nagyon-nagyon úgy tűnt, hogy Jack a végzete felé rohan. Rájöttem persze, milyen életbevágóan fontos, Bella érdekében, hogy titokban tartsa a tényt, miszerint szerepel az ügyben egy tőrmásolat is. Ameddig azt feltételezték, hogy csak egyetlen fegyver van, semmiképpen sem gyanakodhattak a lányra, akinek birtokában van a második papírvágó kés. Jack hősiesen védelmezte a nőt, akit egykor szeretett – de micsoda áron! Kezdtem rájönni, micsoda óriási feladat hárul Poirot-ra, amit én oly könnyűnek hittem. Nem lesz egyszerű elérni Jack Renauld felmentését a teljes igazság feltárása nélkül. M. Hautet rendkívül metsző hangon folytatta: – Madame Renauld azt mondta, hogy ez a tőr az öltözőasztalán volt a bűntény estéjén. De Madame Renauld anya! Ez kétségtelenül megdöbbenti önt, Renauld, de én azt feltételezem, hogy Madame Renauld nagy valószínűséggel tévedett ebben, és hogy, talán figyelmetlenségből, ön magával vitte a tőrt Párizsba. Ön minden bizonnyal tagadja ezt… 175

Láttam, hogy az ifjú megbilincselt keze ökölbe szorul. Izzadság gyöngyözött a homlokán, miközben óriási erőfeszítéssel, rekedt hangon félbeszakította M. Hautet-t: – Nem tagadom. Elképzelhető. Dermesztő pillanat volt. Maître Grosier felpattant, hogy tiltakozzon: – Ügyfelem igen tekintélyes idegfeszültségen ment keresztül. Szeretném, ha jegyzőkönyvbe vennék, hogy véleményem szerint nem képes felelősen válaszolni a kérdésekre. A vizsgálóbíró dühösen csendre intette. Egy pillanatig mintha az ő agyában is megfogant volna a kétely. Jack Renauld már-már túljátszottá a szerepét. Előrehajolt, és kutatóan nézett a fogolyra. – Tisztában van vele, Renauld, hogy a válaszok alapján, amiket ön adott, nem lesz más választásom, mint vád alá helyezni önt? Jack sápadt arca kigyúlt. Állhatatosan nézett vissza a vizsgálóbíróra. – Monsieur Hautet, esküszöm, hogy nem öltem meg az apámat. Ám a vizsgálóbíró pillanatnyi kételye szertefoszlott. Kurtán, kellemetlenül felnevetett. – Minden bizonnyal, minden bizonnyal… a gyanúsítottaink mindig ártatlanok! Ön saját magát ítélte el. Nem tud bizonyítékkal, alibivel szolgálni – csupán egy üres állítással, amivel még egy csecsemőt sem tudna megtéveszteni – arra, hogy nem bűnös. Maga megölte az apját, Renauld – kegyetlenül és aljasul meggyilkolta –, a pénz reményében, amiről azt hitte, hogy a halálával önre száll. Az édesanyja cinkosságot vállalt magával a történtek után. A tények ismeretében nyilvánvalóan anyaként cselekedett, és a bíróság elnézően fogja megítélni, de ez önre nem vonatkozik. És ez így méltányos! A bűn, amit elkövetett, rettenetes – irtózattal tölt el Istent és embert egyaránt! M. Hautet-t – mérhetetlen bosszúságára – félbeszakították. Kivágódott az ajtó. – Monsieur le juge, Monsieur le juge – hebegte a teremszolga – itt egy hölgy, aki azt mondja… azt mondja, hogy… – Kicsoda, és mit mond? – kiáltotta a jogosan feldühödött vizsgálóbíró. – Ez rendkívül szabályellenes. Megtiltom… határozottan megtiltom. 176

Ám egy karcsú alak félrelökte a dadogó csendőrt. Tetőtől talpig feketében, arcát fátyol mögé rejtve, a hölgy benyomult a szobába. A szívem fájdalmasan megdobbant. Hát eljött! Minden erőfeszítésem hiábavaló volt! Mindazonáltal csak csodálni tudtam a bátorságát, ami képessé tette erre a lépésre. Felemelte a fátylát… és elakadt a lélegzetem. Bár úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás, ez a lány nem Hamupipőke volt! Másrészt most, hogy a színpadon viselt szőke paróka nélkül láttam, felismertem, hogy ezt a lányt ábrázolta a fénykép, amit Jack Renauld szobájában láttam. – Ön Monsieur Hautet, a Juge d'Instruction?54 – kérdezte. – Igen, de megtiltom… – A nevem Bella Duveen. Fel akarom adni magam. Én öltem meg Mr. Renauld-t.

54

Vizsgálóbíró. 177

26. FEJEZET

LEVELET KAPOK Barátom, mire ezt megkapja, már mindent tudni fog. Bármit mondok, nem tántoríthatja el Bellát. Elment, hogy feladja magát. Belefáradtam a küzdelembe. Most már tudja, hogy becsaptam önt, és amikor ön megbízott bennem, én hazugságokkal viszonoztam. Ez valószínűleg védhetetlennek tűnik önnek, de mielőtt örökre kilépek az életéből, szeretném elmondani, hogyan is történhetett mindez. Ha tudnám, hogy megbocsát nekem, az könnyítene rajtam. Amit tettem, nem önmagamért tettem – ez az egyetlen, amit felhozhatok magam mellett. Azzal a nappal kezdem, amikor Párizsból hazafelé tartva találkoztam önnel a vonaton. Akkor Belláért aggódtam. Kétségbeesett Jack Renauld miatt – lefeküdt volna a lába elé, hogy végigtaposson rajta –, és amikor Jack kezdett megváltozni, már nem írt olyan gyakran, akkor jutott ilyen állapotba. Fejébe vette, hogy Jack másik lány után epekedik – és természetesen, mint később kiderült, teljesen igaza volt ebben. Eltökélte magát, hogy odamegy a házukhoz Merlinville-be, hátha találkozik Jackkel. Tudta, hogy ellenzem, és megpróbált elszökni előlem. Calais-ban rájöttem, hogy nem szállt fel a vonatra, és elhatároztam, hogy nem megyek nélküle tovább Angliába. Az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy valami rettenetes dolog történik, ha nem veszem elejét. Megvártam a következő párizsi vonatot. Bella rajta volt, és ragaszkodott hozzá, hogy elmegy Merlinville-be. Minden erőmmel győzködtem, de eredménytelenül. Megmakacsolta magát, hogy a saját útját járja. Nos, mostam kezeimet. Mindent megtettem, ami telt tőlem. Későre járt. Én egy szállodába mentem, Bella pedig nekivágott Merlinville-nek. Még mindig nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, amit a könyvekben „küszöbönálló katasztrófá”-nak neveznek. 178

Eljött a másnap és… Bella sehol. Megbeszéltük, hogy a hotelben találkozunk, de nem érkezett meg. Egész nap színét sem láttam. Egyre idegesebb lettem. Aztán megjött az esti újság, és benne a hír. Rettenetes volt! Természetesen nem lehettem biztos benne – de szörnyen féltem. Úgy képzeltem, hogy Bella találkozott Renauld papával, elmondta neki, mi van közte és Jack között, mire az apa sértegetni kezdte vagy valami hasonló. Mindketten igen temperamentumosak vagyunk. Aztán előjött ez a maszkos idegen dolog, és kezdtem megkönnyebbülni. De még mindig aggódtam amiatt, hogy Bella nem jött el a találkozónkra. Másnap reggelre már olyan ideges lettem, hogy muszáj volt körülnéznem a saját szememmel. Először véletlenül összeakadtam önnel. De ezt tudja… Amikor megláttam a holttestet, amely úgy nézett ki, mint Jack, ráadásul Jack elegáns felöltője volt rajta, már tudtam! És ott volt ugyanaz a papírvágó kés – az a rettenetes kis jószág –, amit Jack ajándékozott Bellának! Tíz az egyhez, hogy rajta vannak az ujjlenyomatai. Reményem sincs, hogy elmagyarázhatom önnek, micsoda kilátástalan, szörnyű pillanat volt. Csupán egyvalamit láttam világosan – el kell vennem azt a tőrt, és el kell tűnnöm vele, mielőtt rájönnének, hogy nyoma veszett. Úgy tettem, mintha elájultam volna, és míg ön elment vízért, fogtam a tőrt, és elrejtettem a ruhámban. Azt mondtam önnek, hogy az Hôtel du Phare-ben szálltam meg, de valójában természetesen egyenesen Calais-ba mentem, ahol az első hajóval visszatértem Angliába. Amikor a Csatorna közepén jártunk, az ördögi tőrt beledobtam a tengerbe. Fellélegeztem. Bella Londonban volt, az albérletünkben. Úgy nézett ki, hogy azt el nem tudom mondani. Elmeséltem neki, mit tettem, és hogy már biztonságban lesz az idők végezetéig. Rám meredt, aztán nevetni kezdett… nevetett… és nevetett… iszonyatos volt hallgatni! Úgy éreztem, a legjobb, amit tehetek, ha elfoglalom. Beleőrülne, ha lenne ideje azon merengeni, mit tett. Szerencsére rögtön kaptunk szerződést. És akkor megláttam önt és a barátját azon az estén a nézőtéren… Megrémültem. Nyilván gyanakodnak, máskülönben nem követtek volna minket. Tudnom kellett a legrosszabbat, ezért ön után mentem. 179

Kétségbe voltam esve. És akkor, mielőtt még bármit is mondhattam volna, kapcsoltam, hogy ön engem gyanúsít, nem Bellát! Vagy legalábbis azt hiszi, hogy én vagyok Bella, mióta elloptam azt a tőrt. Azt kívánom, drágám, bárcsak beleláthatott volna akkor a fejembe… talán meg tud bocsátani nekem… Annyira féltem, zavarodott és kétségbeesett voltam… Mindössze annyit fogtam fel, hogy ön próbál megmenteni engem – nem tudtam, vajon Bellát is hajlandó lett volna megmenteni… úgy véltem, nem valószínű… Mert az nem ugyanaz. És nem kockáztathattam! Bella az ikertestvérem… mindent meg kell tennem érte. Úgyhogy folytattam a hazudozást. Szégyellem magam – szégyellem magam, mégis… Ez minden – elég is, mondaná ön, gondolom. Bíznom kellett volna önben… Ha így tettem volna… Amint megjelent az újságban a hír, hogy Jack Renauld-t letartóztatták, mindennek vége volt. Bella még csak azt sem várta meg, hogyan alakulnak a dolgok… Rettentő fáradt vagyok. Képtelen vagyok többet írni. Hamupipőkeként kezdte aláírni, majd áthúzta, s ehelyett azt írta, „Dulcie Duveen”. Zavaros, keszekusza levél volt – de mind a mai napig őrzöm. Poirot végig velem volt, míg olvastam. A lapok kihullottak a kezemből, és ránéztem. – Ön egész idő alatt tudta, hogy a… a másik volt az? – Igen, barátom. – Miért nem mondta el nekem? – Kezdetben nemigen tartottam elképzelhetőnek, hogy ilyen szarvashibát csinál. Látta a fényképet. A két nővér nagyon hasonlít egymásra, de arról szó sincs, hogy ne lehetne őket megkülönböztetni. – És a szőke haj? – Paróka – pikáns kontrasztot alkotnak így a színpadon. Hihető az ön számára, hogy egy ikerpár egyike szőke, a másik meg sötét hajú? – Miért nem mondta el azon az estén Coventryben, a szállodában? – Mert ön némileg erőszakos eszközökhöz folyamodott, mon ami – felelte szárazon Poirot. – Esélyt sem adott nekem. 180

– De utána? – Á, utána! Nos, először is, bántott, hogy megrendült bennem a bizalma. Azután meg látni akartam, hogy az… érzelmei kiállják-e az idő próbáját. Hogy tulajdonképpen mi ez önnel: szerelem-e, vagy csak fellángolás. Nem hagytam volna sokáig tévedésben. Bólintottam. A hangsúlya túlságosan gyengéd volt, hogysem sokáig nehezteljek rá. Lenéztem a szétszóródott papírlapokra. Hirtelen felkaptam őket, és az orra alá toltam. – Olvassa el. Nagyon kérem. Csendben olvasta végig, majd felpillantott rám. – Mi az, ami aggasztja, Hastings? Ez valami teljesen újfajta viselkedés volt Poirot-tól. Gúnyolódó stílusa érezhetően háttérbe szorult. Különösebb nehézség nélkül el tudtam mondani, ami a szívemet nyomta. – Arról nem szól… meg sem említi, hogy… nos, hogy törődik-e velem vagy sem? Poirot átpergette a lapokat. – Szerintem téved, Hastings. – Hol? – kiáltottam fel, és mohón előrehajoltam. Poirot mosolygott. – A levél minden sorában mon ami. – De hol találom meg? Nincs cím a levélen. Csak egy francia postabélyegző, ez minden. – Ne izgassa fel magát! Bízza csak Poirot papára. Amint lesz öt szabad percecském, megtalálom magának!

181

27. FEJEZET

JACK RENAULD TÖRTÉNETE – Gratulálok, Monsieur Jack – mondta Poirot, és melegen megszorította a fiatalember kezét. Az ifjú Renauld azon nyomban felkeresett minket, hogy szabadon engedték – mielőtt Merlinville-be indult volna Marthe-hoz és az anyjához. Stonor kíséretében jött. A titkár jó kedélye éles ellentétben állt a fiatalember sápadt küllemével. Látható volt, hogy a fiú az idegösszeomlás szélén van. Gyászosan Poirot-ra mosolygott, és halkan megszólalt: – Azért csináltam, hogy megvédjem, és most az egész hiábavaló volt. – Aligha várhatta, hogy a lány elfogadja az önfeláldozását – jegyezte meg szárazon Stonor. – Kötelességének érezte, hogy előálljon, mikor látta, hogy ön emelt fővel megy a guillotine alá. – Eh ma foi!, jó úton volt felé! – tette hozzá Poirot halvány mosoly kíséretében. – Monsieur Grosier-t megütötte volna a guta, és az ő halála is az ön lelkén száradna, ha így folytatta volna. – Monsieur Grosier egy jó szándékú szamár – mondta Jack. – De szörnyen idegesített. Tudja, nemigen avathattam a bizalmamba. De édes istenem, mi lesz most Bellával? – Ha az ön helyében lennék – mondta nyíltan Poirot –, nem csüggednék el ennyire. A francia bíróságok igen elnézőek az ifjúsággal és a szépséggel, és a crime passionnel-lel is! Egy okos ügyvéd sokat kihozhat az enyhítő körülményekből. Nem lesz kellemes önnek… – Ez engem nem érdekel. Tudja, Monsieur Poirot, bizonyos értelemben bűnösnek érzem magam az apám meggyilkolásában. Ha én és az ügyem ezzel a lánnyal nem lenne, az apám a mai napig élne és virulna. Ráadásul gondatlanul nem a megfelelő kabátot kaptam magamra. Nem tehetek róla, felelősnek érzem magam a haláláért. Életem végéig kísérteni fog. 182

– No, no – mondtam nyugtatóan. – Természetesen szörnyű belegondolnom, hogy Bella megölte az apámat – folytatta Jack. – De én szégyenletesen bántam vele. Miután Marthe-tal találkoztam, és rájöttem, hogy tévedtem, írnom kellett volna, amelyben becsületesen elmondom mindezt. De olyannyira irtóztam a veszekedéstől, és hogy az majd Marthe fülébe jut, és akkor Marthe többet képzel bele, mint amennyi valójában volt, hogy… nos, gyáva voltam, nem tettem meg, remélve, hogy az ügy majd magától elhal. Tulajdonképpen csak sodródtam… nem kaptam észbe, hogy a kétségbeesésbe taszítom szegény gyermeket. Ha tényleg leszúrt volna engem, ahogy szándékában állt, csak azt kaptam volna, amit megérdemeltem. És ahogy most feladta magát, ez igazi bátorságra vall. Viselem a következményeket, tudja, a végsőkig. Egy-két percre elhallgatott, majd újra kitört: – Azt nem értem, minek kószált apám alsóneműben és nagykabátban olyan kései órán. Feltételezem, épp megszökött az idegen pacákok elől, az anyám meg nyilván tévedett, hogy körülbelül kettőkor jöttek. Vagy… vagy ez az egész csak komédia lett volna? Úgy értem, csak nem azt hitte az anyám – nem hihette –, hogy… hogy én voltam? Poirot rögtön megnyugtatta. – Nem, nem, Monsieur Jack. Ettől nem kell félnie. Ami a többit illeti, valamelyik nap majd elmagyarázom önnek. Elég érdekes. De beszámolna róla pontosan, mi történt azon a szörnyű estén? – Nincs sok mesélnivaló. Mint már mondtam, megérkeztem Cherbourgból, hogy Marthe-ot lássam, mielőtt a világ túlsó felére utazom. A vonat késett, és úgy döntöttem, lerövidítem az utat a golfpályán keresztül. Onnan könnyen átjuthattam a Villa Marguerite kertjébe. Már majdnem odaértem, amikor… Elhallgatott, és nyelt egyet. – Igen? – Szörnyű kiáltást hallottam. Nem volt hangos – inkább valami elfúló zihálás –, de megrémített. Egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam. Aztán megkerültem a bokrot. Sütött a hold. Megláttam a sírt, és egy alakot, amint arccal lefelé feküdt, és a hátából egy tőr állt ki. És 183

akkor… és akkor felnéztem, és megláttam őt. Rám nézett, úgy, mintha kísértetet látott volna – nyilván elsőre ezt gondolta rólam –, az arca szinte megfagyott a borzadálytól. És aztán felkiáltott, megfordult és elrohant. Ismét elhallgatott, próbált úrrá lenni az érzelmein. – És azután? – kérdezte szelíden Poirot. – Igazából nem is tudom. Egy darabig csak álltam ott dermedten. Aztán rádöbbentem, hogy jobb, ha minél messzebb kerülök onnan. Az meg sem fordult a fejemben, hogy engem fognak gyanúsítani, de féltem, hogy vallomást kell majd tennem Bella ellen. Átmentem St. Beauvais-ba, ahogy már mondtam, és béreltem egy autót, amivel visszatértem Cherbourgba. Kopogtattak az ajtón, és egy boy lépett be kezében távirattal, amit átadott Stonornak. Felnyitotta, majd talpra ugrott. – Mrs. Renauld visszanyerte az eszméletét – mondta. – Á! – Poirot is felugrott a helyéről. – Menjünk mindnyájan Merlinville-be, most azonnal! Sietősen elindultunk. Stonor, Jack határozott kérésére, beleegyezett, hogy hátramarad, és tőle telhetően mindent megtesz Bella Duveenért. Poirot, Jack Renauld és én beszálltunk Renauld autójába. Az út alig több mint negyven percet vett igénybe. Amint a Villa Marguerite kapujához értünk, Jack Renauld kérdő pillantást vetett Poirot-ra. – Mi lenne, ha ön menne be először… megvinné anyámnak a hírt, hogy szabad vagyok… – Amíg ön személyesen tudatná Mademoiselle Marthe-tal, igaz? – fejezte be Poirot egy kacsintás kíséretében. – De rendben van, persze, magam is épp hasonló megoldást akartam javasolni. Jack Renauld nem vesztegette az időt. Megállította az autót, kipattant, és már szaladt is az ösvényen a bejárati ajtóhoz. Mi továbbautóztunk a Villa Genevieve felé. – Poirot – mondtam –, emlékszik, hogyan érkeztünk meg ide az első nap? És hogy Mr. Renauld meggyilkolásának hírével fogadtak? 184

– Á, igen, tényleg. Nem volt az olyan rég. De mennyi minden történt azóta… különösen önnel, mon ami! – Igen, valóban – sóhajtottam. – Ön ezt szentimentális oldalról szemléli, Hastings. De én egyáltalán nem. Reméljük, hogy Mademoiselle Bellát elnézően kezelik, elvégre Jack Renauld nem veheti feleségül mindkét lányt! Én szakértőként beszélek. Ez nem egy szabályos, jól előkészített bűntény, amiben a detektív élvezetét leli. A mise en scène55 Georges Conneau munkája, ami valóban tökéletes, de a dénouement…56 á, nem! Egy férfit dührohamában megöl egy lány… ah, tényleg, miféle rend és módszer van ebben? És egy nevetőgörcs közepette, ami Poirot furcsaságai hallatán fogott el, Françoise kinyitotta az ajtót. Poirot közölte vele, hogy azonnal látnunk kell Mrs. Renauld-t, és az idős asszony felvezetett minket az emeletre. Én a szalonban maradtam. Eltelt egy kis idő, mire Poirot újra megjelent. Szokatlanul gondterheltnek látszott. – Vous voilá, Hastings! Sacré tonnerre!, de bizony vihar van készülőben! – Ezt hogy érti? – kiáltottam fel. – Alig akartam hinni a fülemnek – mondta elgondolkodva Poirot de a nők kiszámíthatatlanok. – Itt van Jack és Marthe Daubreuil – kiáltottam fel, kipillantva az ablakon. Poirot kirobogott a szobából, és a lépcsőn találkozott a fiatalokkal. – Jobban teszik, ha nem mennek be. Az édesanyja nagyon feldúlt. – Tudom, tudom – mondta Jack Renauld. – De azonnal fel kell mennem hozzá. – Mondom, hogy ne tegye. Jobb, ha most nem megy be. – De Marthe és én… – A mademoiselle-t semmiképpen ne vigye magával. Menjen, ha muszáj, de okosabban tenné, ha hallgatna rám. 55 56

Rendezés. Fejlemény. 185

Egy hang szólalt meg mögöttünk a lépcsőn, amitől mindnyájan megdermedtünk. – Köszönöm a közbenjárását, Monsieur Poirot, de majd én tisztázom, mik a kívánságaim. Döbbenten bámultunk. Léonie karjára támaszkodva Mrs. Renauld lefelé tartott a lépcsőn, a feje még be volt kötve. A francia lány sírva kérlelte asszonyát, hogy menjen vissza az ágyba. – Asszonyom, így megöli magát. Semmibe veszi az orvos utasításait! De Mrs. Renauld nem hallgatott rá. – Anya! – kiáltotta Jack, és előrelendült. Ám az asszony egy kézmozdulattal visszaparancsolta. – Nem vagyok az anyád! És te nem vagy a fiam! Ettől a perctől kezdve kitagadlak! – Anya! – kiáltotta a fiatalember dermedten. Egy pillanatra mintha megingott volna az asszony a hangjában remegő fájdalomtól. Poirot már mozdult, hogy segítsen. De Mrs. Renauld máris visszanyerte az önuralmát. – Apád vére a fejedre száll. Erkölcsileg bűnös vagy a halálában. Szembeszegültél vele és kijátszottad e miatt a lány miatt, és szívtelenül bántál egy másik lánnyal, aki a halálát okozta. Kifelé a házamból! Holnap megteszem a szükséges lépéseket, hogy soha egyetlen pennyre se tehesd rá a kezed apád pénzéből. Boldogulj a világban, ahogy tudsz ezzel a lánnyal, aki apád legádázabb ellenségének a leánya! Azzal lassan, fájdalommal telve visszaindult a lépcsőn. Letaglózva álltunk ott – nem voltunk felkészülve ilyen jelenetre. Jack Renauld, elgyötörten mindattól, amin már keresztülment, megingott és kis híján összeesett. Poirot és én siettünk a segítségére. – Kikészült – mormogta oda Poirot Marthe-nak. – Hová vihetjük? – Hát haza! A Villa Marguerite-be. Majd mi ápoljuk, anyám és én. Szegény Jackem! Átkísértük a fiút a villába, ahol félig kábultan lerogyott egy székre. Poirot a homlokára tette a kezét, és megnézte a pulzusát. – Láza van. A túlzott megterhelés jelentkezik. Ráadásul még ez az újabb megrázkódtatás. Fektessék le, és Hastings meg én kihívjuk az orvost. 186

Az orvos hamarosan megjelent. Miután megvizsgálta a beteget, abbeli véleményének adott hangot, hogy ez nem más, mint egyszerű idegkimerültség. Tökéletes nyugalomra és pihenésre van szüksége, amitől másnapra rendbe jöhet, de ha izgalom éri, agyláz léphet föl. Tanácsos lenne, ha valaki mellette maradna éjszakára. Végül, miután minden tőlünk telhetőt megtettünk, otthagytuk Marthe és az anyja gondjaira bízva, és a városba indultunk. Már elmúlt szokásos vacsoraidőnk, és mindketten farkaséhesek voltunk. Az első utunkba kerülő étteremben egy csodálatos omlettel és egy hasonlóan csodálatos entrecôte-tal57 csillapítottuk éhünket. – Most pedig keressünk szállást éjszakára – mondta Poirot, miután egy café noir-ral58 egészítettük ki a vacsorát. – Próbáljuk meg régi barátunkat, az Hôtel de Bains-t? Minden hűhó nélkül arrafelé irányítottuk lépteinket. Igen, a Messieurs59 számára van két remek szoba kilátással a tengerre. Ezután Poirot feltett egy kérdést, ami nagyon meglepett: – Egy angol hölgy, Miss Robinson, megérkezett már? – Igen, monsieur. A kisszalonban van. – Ah! – Poirot – kiáltottam, lépést tartva vele, miközben végigsietett a folyosón –, ki az ördög az a Miss Robinson? Poirot ragyogó tekintetet vetett rám. – Az úgy van, hogy megrendeztem magának egy házasságot, Hastings. – De én… – Bah! – mondta Poirot, és barátságosan áttaszított a küszöbön. – Azt hiszi, szét akarom kürtölni Merlinville-ben a Duveen nevet? Valóban Hamupipőke volt az, aki felállt, hogy üdvözöljön bennünket. Két kezembe fogtam a kezét. A pillantásom elmondta a többit. Poirot megköszörülte a torkát.

Rostélyos. Feketekávé. 59 Urak. 57 58

187

– Mes enfants60 – mondta –, e pillanatban nincs időnk érzelegni. Munka vár még ránk. Mademoiselle, sikerült elintéznie, amit kértem magától? Válaszul Hamupipőke elővett a táskájából egy papírba burkolt tárgyat, és némán átnyújtotta Poirot-nak. Poirot kicsomagolta. Összerezzentem-ugyanis a repülőgépdarabból átalakított tőr volt, amit, hajói értettem, a lány a tengerbe dobott. Fura, milyen nehezen semmisítik meg a nők a legkompromittálóbb tárgyakat és dokumentumokat. – Trés bien, mon enfant61 – mondta Poirot. – Elégedett vagyok magával. Most menjen, és pihenje ki magát. Hastingsnak és nekem van még tennivalónk. Holnap majd látják egymást. – Hová mennek? – kérdezte a lány elkerekedett szemmel. – Holnap majd hallani fog róla. – Mert akárhová mennek, magukkal tartok. – De kisasszony… – Mondom, hogy én is megyek. Poirot látta, hogy hiába is vitatkozna. Megadta magát. – Akkor jöjjön, mademoiselle. De nem lesz mulatságos. Nagy valószínűséggel semmi nem fog történni. A lány nem válaszolt. Húsz perccel később elindultunk. Már elég sötét volt, tikkasztó este. Poirot a városból kifelé vette az irányt, a Villa Genevieve felé. De amikor a Villa Marguerite-hez értünk, megállt. – Szeretnék megbizonyosodni róla, hogy Jack Renauld-val minden rendben van. Jöjjön velem, Hastings. A kisasszony inkább maradjon kint. Madame Daubreuil esetleg valami sértő megjegyzést tenne. Kireteszeltük a kaput, és elindultunk az ösvényen. Ahogy megkerültük a ház oldalát, felhívtam Poirot figyelmét az első emeleti ablakra. A rolón élesen kirajzolódott Marthe Daubreuil profilja. – Á! – mondta Poirot. – Úgy vélem, ez az a szoba, ahol Jack Renauldt találjuk. 60 61

Gyermekeim. Nagyon jó, gyermekem. 188

Madame Daubreuil nyitott nekünk ajtót. Elmondta, hogy Jack változatlan állapotban van, de nyilván a saját szemünkkel szeretnénk látni. Felvezetett bennünket az emeleti hálószobába. Az asztalon egy lámpa világított, amellett ült Marthe Daubreuil, és hímzett. Beléptünkkor ajkára tette az ujját. Jack Renauld nyugtalan, görcsös álomba merült, feje ide-oda hánykolódott, arca még mindig láztól hevült volt. – Jön ma még az orvos? – kérdezte suttogva Poirot. – Nem, hacsak nem küldünk érte. Alszik – és ez nagy dolog. Maman csinált neki gyógyfőzetet. Mikor elhagytuk a szobát, hímzésével visszaült az asztalhoz. Madame Daubreuil lekísért minket a lépcsőn. Minthogy ismertem a múltját, fokozott érdeklődéssel néztem ezt az asszonyt. Ott állt lesütött szemmel, ugyanaz a halovány, titokzatos mosoly ült az ajkán, amire emlékeztem. És hirtelen félni kezdtem tőle, ahogy az ember egy gyönyörű mérges kígyótól fél. – Remélem, nem alkalmatlankodtunk, madame – mondta udvariasan Poirot, miközben az asszony kinyitotta az ajtót, hogy kiengedjen minket. – Egyáltalán nem, monsieur. – Erről jut eszembe – mondta Poirot, mintha most jutott volna eszébe –, Monsieur Stonor ma nem volt Merlinville-ben, ugye? Nem értettem, mire föl ez a kérdés, amely, jól tudtam, akárcsak Poirot, hogy teljesen felesleges. Madame Daubreuil higgadtan válaszolt: – Nincs róla tudomásom. – Nem látogatta meg Madame Renauld-t? – Honnan tudnám, monsieur? – Igaz – mondta Poirot. – Azt hittem, esetleg látta jönni vagy menni, ez minden. Jó éjszakát, madame. – Miért… – kezdtem bele. – Nincsenek miértek, Hastings. Erre lesz még idő később. Csatlakoztunk Hamupipőkéhez, és sietve a Villa Genevieve felé indultunk. Poirot a válla fölött vetett még egy pillantást a világos ablakra és Marthe profiljára, amint a hímzése fölé hajol. 189

– A fiú védve van mindentől – mormogta. A Villa Geneviève-hez érvén Poirot az út bal oldalán lévő bokrok mögé lépett, ahonnan számunkra remek kilátás nyílt, ám mi teljesen rejtve maradtunk a tekintetek elől. A ház teljes sötétségbe burkolózott, nyilván mindenki ágyban volt már és aludt. Mi majdnem közvetlenül Mrs. Renauld hálószobájának ablaka alatt álltunk. Az ablak, mint észrevettem, nyitva volt. Úgy tűnt nekem, ez volt az a pont, amit Poirot fürkészett. – Mit fogunk csinálni? – súgtam oda neki. – Figyelünk. – De… – Nem várok semmit, hogy történjen legalább egy óráig, esetleg kettőig, de a… Szavait vékony, elnyújtott kiáltás szakította félbe: – Segítség! Fény villant a bejárattól jobb kéz felé eső első emeleti szobában. Onnan jött a kiáltás. És miközben figyeltük, árnyék tűnt fel a függöny mögött – két ember küzdött egymással. – Mille tonnerres!62 – kiáltott fel Poirot. – Bizonyára szobát cserélt. Előrelendült, és vadul dörömbölt az ajtón. Majd a virágágyásban levő fához vágtatott, és macskaügyességgel felmászott rá. Követtem, miközben ő beugrott a nyitott ablakon. Visszanéztem a vállam fölött, és láttam, hogy Dulcie a mögöttem lévő ágon kapaszkodik. – Legyen óvatos! – szóltam oda neki. – Legyen óvatos az öreganyja! – vágott vissza a lány. – Ez nekem gyerekjáték. Poirot átrohant az üres szobán, és megrázta az ajtót. – Kívülről zárták be, és a reteszt is rátolták – mérgelődött. – Időbe telik, míg felfeszítem. A segélykiáltások egyre erőtlenebbül hangzottak. Kétségbeesést láttam Poirot szemében. Mindketten nekivetettük a vállunkat az ajtónak. Az ablak felől felhangzott Hamupipőke nyugodt, szenvtelen hangja: – Késő lesz. Szerintem én vagyok az egyetlen, aki tehet itt valamit. 62

Kb. Az istennyilát neki! 190

Mielőtt nyújthattam volna a kezem, hogy megállítsam, úgy tűnt, mintha az ablakból a semmibe ugrana. Odarohantam, és kinéztem. Rémületemre azt láttam, hogy a kezével kapaszkodva a tetőről lóg, és úgy löki magát a kivilágított ablak felé. – Magasságos egek! Megöli magát! – kiáltottam. – Csigavér. Hisz hivatásos akrobata, Hastings. A jóistennek hála, hogy a leány ragaszkodott hozzá, hogy velünk jöjjön ma éjjel. Csak azért imádkozom, hogy időben odaérjen. Ah! Rémült kiáltás úszott felénk az éjszakában, ahogy a lány eltűnt az ablakban, majd Hamupipőke tiszta hangja csendült fel: – Ne tedd! Elkaptalak – és az én szorításom acélos. Ugyanebben a pillanatban a gyanakvó Françoise kinyitotta börtönünk ajtaját. Poirot minden teketória nélkül félrelökte, átrohant a folyosón oda, ahol a távolabbi ajtó körül a többi cseléd összegyűlt. – Belülről van bezárva, monsieur. Esés súlyos puffanása hallatszott. Néhány pillanat múlva kulcs fordult a zárban, és az ajtó lassan kinyílt. A holtsápadt Hamupipőke intett, hogy lépjünk be. – Megmenekült? – kérdezte Poirot. – Igen. Épp időben érkeztem. Teljesen kimerült. Mrs. Renauld félig ült, félig feküdt az ágyon, és levegőért kapkodott. – Kis híján megfojtott – motyogta fájdalmasan. A lány felkapott valamit a padlóról, és átnyújtotta Poirot-nak. Egy feltekert kötélhágcsó volt, finom selyemből, de nagyon erős. – A meneküléshez – mondta Poirot. – Az ablakon át, míg mi az ajtón dörömbölünk. Hol van… a másik? A lány kissé arrébb lépett, és megmutatta. A padlón valami sötét anyagba csavart alak feküdt, amely az arcát is eltakarta. – Halott? A lány bólintott. – Hát, igen. Beverte a fejét a márvány kandallószegélybe. – De hát ki ez? – kiáltottam. – Renauld gyilkosa, Hastings. És Madame Renauld majdnemgyilkosa. 191

Zavarodottan és értetlenül letérdeltem, és felemelve a textilt, Marthe Daubreuil gyönyörű, halott arcába bámultam.

192

28. FEJEZET

AZ UTAZÁS VÉGE Csak zavaros emlékeim vannak az éjszaka további eseményeiről. Poirot mintha süket lett volna, meg se hallotta ismételten feltett kérdéseimet. Azzal volt elfoglalva, hogy jól leteremtette Françoise-t, mert nem mondta el neki, hogy Mrs. Renauld másik hálószobába költözött. Elszántan megragadtam a vállát, hogy magamra vonjam a figyelmét. – De hiszen tudnia kellett – tromfoltam le. – Ma délután itt látogatta meg. Poirot egy kurta pillanatig méltóztatott rám figyelni. – Átgurították a szófán a középső szobába… a budoárjába – mondta. – De monsieur – kiáltott fel Françoise –, a madame szinte rögvest a bűntény után szobát változtatott! Az átélt fájdalmak miatt! – Akkor ezt miért nem mondták nekem? – ordította Poirot az asztalt csapkodva, szabadjára engedve dühét. – Azonnal mondja meg… miért… nem… szóltak… nekem… róla? Maga tökkelütött, ostoba vénasszony! És Léonie és Denise sem különbek. Maguk mindhárman idióták! A maguk ostobasága kis híján az asszonyuk halálát okozta. De ez a bátor gyermek… De nem folytatta, hanem átvágott a szobán oda, ahol a lány segítőkészen hajolt Mrs. Renauld fölé, és gall temperamentumával szenvedélyesen megölelte – az én mérhetetlen bosszúságomra. Elködösült állapotomból Poirot harsány parancsa riasztott fel, hogy azonnal rendeljem ide az orvost Mrs. Renauld érdekében. Ezt követően hívhatom a rendőrséget. Majd, hogy teljes legyen a bosszúságom, hozzátette:

193

– Nincs értelme visszajönnie ide. Túlságosan elfoglalt vagyok, hogysem magára figyeljek, és garde-malade-ot63 csinálok a mademoiselle-ből. Visszavonultam, annyi méltósággal, amennyi telt tőlem. Eleget téve feladataimnak, visszatértem a szállodába. A továbbiakban semmit nem értettem abból, ami történt. Az éjszaka eseményei fantasztikusnak és képtelennek tűntek. Senki nem volt hajlandó válaszolni a kérdéseimre. Mintha senki meg se hallotta volna őket. Dühösen az ágyra vetettem magam, és zavaros, kimerült álomba merültem. Arra ébredtem, hogy a napfény beárad a nyitott ablakon, Poirot meg ápoltan, mosolyogva ül az ágyam mellett. – Enfin,64 felébredt! Hanem maga aztán híresen nagy alvó, Hastings! Tudja, hogy már majdnem tizenegy óra? Sóhajtottam, és a fejemhez emeltem a kezem. – Nyilván álmodtam – szólaltam meg. – Tudja, éppen azt álmodtam, hogy Marthe Daubreuil holttestét Mrs. Renauld szobájában találtuk meg, s ön kijelentette, hogy ő gyilkolta meg Mr. Renauld-t? – Ezt nem álmodta. Ez szóról szóra igaz. – De hát nem Bella Duveen ölte meg Mr. Renauld-t? – Jaj, dehogy, Hastings, nem ölte meg. Bár azt állította, hogy ő tette… igen… de csak azért, hogy a szeretett férfit megmentse a guillotine-tól. – Hogyan? – Emlékezzen vissza Jack Renauld történetére. Egyszerre érkeztek a helyszínre, és mindegyikük a másikról feltételezte, hogy elkövette a gyilkosságot. A lány elszörnyedve nézett rá, majd egy kiáltással elrohant. De amikor hallotta, hogy a bűntény hírére a fiú hazatért, nem bírta elviselni, és előállt önmagát vádolva, a biztos halálból megmentve Jacket. Poirot hátradőlt a székén, és az ismerős módon összeillesztette ujjhegyeit. – Számomra nem volt egészen kielégítő az ügy – jegyezte meg tárgyilagosan. – Végig az volt a benyomásom, hogy egy hidegvérű és 63 64

Ápolónő. Végre. 194

előre kitervelt bűnténnyel van dolgunk, és olyasvalaki követte el, aki (nagyon okosan) beépítette a tervébe Monsieur Renauld tervét a rendőrség félrevezetésére. A nagy bűnöző (mint emlékezhet korábbi megjegyzésemre) mindig rendkívül egyszerű. Bólintottam. – Most tehát, hogy ezt a teóriát alátámasszam, az elkövetőnek aprólékosan ismernie kellett Monsieur Renauld terveit. Ez elvezet minket Mrs. Renauld-hoz. De hiányoznak a tények, amelyek alátámaszthatnák a bűnösségét. Van még valaki más, aki ismerhette a tervet? Igen. Marthe Daubreuil saját szájából származik a beismerés, hogy kihallgatta Mr. Renauld veszekedését a csavargóval. Ha ezt kihallgathatta, nincs rá ok, miért ne hallhatott volna mindent, különösen, hogy Mr. és Madame Renauld voltak olyan meggondolatlanok, és a kerti padon ülve vitatták meg a terveiket. Jusson csak eszébe, milyen könnyen kihallgatta ön Marthe beszélgetését Jack Renauld-val arról a helyről. – De milyen indíték vezérelhette Marthe-ot, hogy megölje Mr. Renauld-t? – vetettem ellen. – Milyen indíték! A pénz! Renauld többszörös milliomos volt, és a halálával (legalábbis ő és Jack azt hitte) ennek az óriási vagyonnak a fele a fiára száll. Rekonstruáljuk a jelenetet Marthe Daubreuil szempontjából Marthe Daubreuil kihallgatja, mi zajlik Renauld és a felesége között. Renauld eddig csinos bevételi forrás volt Daubreuil mama és a lánya számára, de most ki akar csúszni e két nő hálójából. Először talán a lánynak az az ötlete támad, hogy elejét veszi ennek. De egy vakmerőbb ötlet nyomakszik előre, és bizony nem borzasztja el Jeanne Beroldy lányát! Jelenleg Renauld kérlelhetetlenül útját állja házasságának Jack Renauld-val. Ha Jack szembeszáll az apjával, koldusbotra jut – ez egyáltalán nem tetszene Mademoiselle Marthe-nak. Valójában kétlem, hogy valaha is törődött Jack Renauld-val. Képes rá, hogy érzelmeket tettessen, de a valóságban ugyanolyan hideg, számító típus, mint az anyja. Azt is kétlem, hogy tényleg olyan biztos volt-e a fiú ragaszkodásában. Elkápráztatta és meghódította, de távol tőle a fiú, és az apja könnyen elintézhette, hogy távol legyen tőle, esetleg 195

elveszíthette érdeklődését. De Renauld halálával és Jack apai milliókból származó örökségével a házasság rögtön nyélbe üthető, és egy csapásra elérhetővé válik a vagyon – nem az a nyomorult pár ezer, amivel pumpolják. És a lány okos agya meglátja a dolog egyszerűségét. Oly könnyű az egész. Renauld a halála körülményeit tervezgeti – ő csak a megfelelő pillanatban belép, és a színjátékot kegyetlen valósággá változtatja. És itt jön a második tényező, ami csalhatatlanul Marthe Daubreuil-höz vezetett engem – a tőr! Jack Renauld három ajándéktárgyat készíttetett. Az egyiket az anyjának adta, a másikat Bella Duveennek – nem volt nagyon is valószínű, hogy a harmadikat Marthe Daubreuil-nek? Tehát akkor, négy tényező szólt Marthe Daubreuil ellen: 1. Marthe Daubreuil kihallgathatta Renauld tervét. 2. Marthe Daubreuil közvetlenül érdekelt volt Renauld halálában. 3. Marthe Daubreuil a hírhedt Madame Beroldy lánya volt, és szerintem erkölcsileg és valójában ő volt a férje gyilkosa, jóllehet talán Georges Conneau keze mérte a tulajdonképpeni csapást. 4. Marthe Daubreuil volt az egyetlen személy, Jack Renauld mellett, akinek nagy valószínűséggel birtokában volt a harmadik tőr. Poirot szünetet tartott, és megköszörülte a torkát. – Természetesen, amikor tudomást szereztem a másik lány, Bella Duveen létezéséről, felötlött bennem annak valószínűsége, hogy esetleg ő ölte meg Renauld-t. A megoldás nem magától adódott, mert, mint már rámutattam, Hastings, egy szakértő, mint amilyen én vagyok, szereti, ha az ellenfele méltó a kardjához. De hát úgy kell elfogadnunk a bűntényeket, amilyenek, nem pedig, amilyeneknek szeretnénk őket. Nem tűnt túlzottan valószínűnek, hogy Bella Duveen ajándék papírvágó késsel a kezében jár-kel, de persze felmerülhetett benne pár ötlet arra, hogy bosszút áll Jack Renauld-n. Amikor most előállt és bevallotta a gyilkosságot, úgy tűnt, mindennek vége. És mégis… nem voltam elégedett, mon ami. Nem voltam elégedett… Aprólékosan újra végigmentem az ügyön, és ugyanarra a következtetésre jutottam, mint korábban. Ha nem Bella Duveen volt, 196

akkor az egyetlen személy, aki elkövethette a gyilkosságot, Marthe Daubreuil. De nem volt egyetlen árva bizonyítékom sem ellene! És akkor ön megmutatta nekem Mademoiselle Dulcie levelét, és megláttam az esélyt, hogy egyszer és mindenkorra lezárjam az ügyet. Az eredeti tőrt Dulcie Duveen ellopta, és beledobta a tengerbe – mivel úgy gondolta, hogy az a nővéréé. Ám történetesen az a tőr nem a nővéréé volt, hanem az, amelyiket Jack Marthe Daubreuil-nek adott – ezek szerint Bella Duveen tőre még nyilván érintetlen! Nem szóltam magának, Hastings (nem volt idő romantikára), hanem felkerestem Mademoiselle Dulcie-t, elmondtam neki annyit, amennyit szükségesnek láttam, és rávettem, hogy kutassa át a nővére holmiját. Képzelheti a lelkesedésemet, amikor (utasításaimnak megfelelően) Miss Robinsonként felkeresett, és nála volt a becses ajándéktárgy! Időközben lépéseket tettem afelé, hogy Mademoiselle Marthe-ot színvallásra késztessem. Utasításaim szerint Madame Renauld kitagadta a fiát, és közölte abbéli szándékát, hogy másnap reggel végrendeletet készít, amely megakadályozza Jacket, hogy apja vagyonából akár csak egy részt is élvezhessen. Kétségbeesett lépés volt, de muszáj volt megtenni, és Madame Renauld kész volt vállalni a kockázatot – bár sajnálatos módon ő sem gondolta, hogy említenie kellene a szobacserét. Feltételezhetően olybá vette, hogy én tudok róla. Minden úgy történt, ahogy gondoltam. Marthe Daubreuil tett még egy utolsó vakmerő kísérletet, hogy megszerezze a Renauld-milliókat – és kudarcot vallott! – Ami teljesen elképeszt engem – mondtam –, az az, hogy hogyan tudott úgy bejutni a házba, hogy ne vegyük észre. Ez rejtély számomra. Hisz magunk mögött hagytuk a Villa Marguerite-ben, mi egyenesen a Villa Geneviève-be mentünk – és mégis megelőzött minket! – Ah, csakhogy nem hagytuk magunk mögött. A hátsó ajtón távozott a Villa Marguerite-ből, míg mi az anyjával a hallban beszélgettünk. Ez az a pont, ahol, mint az amerikaiak mondják, „átverte” Hercule Poirott! – És az árny a rolón? Láttuk az útról. – Eh bien, amikor mi felnéztünk, addigra Madame Daubreuil-nek még épp annyi ideje volt, hogy fölszaladjon, és elfoglalja a lánya helyét. 197

– Madame Daubreuil? – Igen. Az egyik idősebb, a másik fiatal, az egyik sötét hajú, a másik szőke, de egy sziluetthez a rolón a profiljuk rendkívül hasonló. Még én sem gyanakodtam – micsoda egy kapitális szamár vagyok! Azt hittem, még rengeteg időm van – hogy nem fog próbálkozni bejutni a házba, csak sokkal később. Volt esze a szép Mademoiselle Marthe-nak. – És az volt a célja, hogy megölje Mrs. Renauld-t? – Igen. Akkor az egész vagyon a fiára szállt volna. De öngyilkosság lett volna, mon ami! A padlón, Marthe Daubreuil teteme mellett, találtam egy vattapamacsot meg egy kis üveg kloroformot és egy injekciós fecskendőt, ami halálos adag morfiumot tartalmazott. Érti? Előbb a kloroform – aztán mikor az áldozat eszméletlen, beadni az injekciót. Reggelre a kloroform szaga eltűnik, a fecskendő pedig ott hever, ahová Madame Renauld kezéből kiesett. Mit mondana erre a kiváló Monsieur Hautet? „Szegény asszony! Mit mondtam önnek? Az öröm okozta sokk túl sok volt már az eddigiek tetejébe! Nem megmondtam önnek, hogy nem lennék meglepve, ha megbomlana az elméje? Mindent összevéve tragikus eset a Renauld-ügy!” Akárhogy is, Hastings, a dolgok nem egészen úgy mentek, ahogy Mademoiselle Marthe kitervelte. Először is, Madame Renauld ébren volt és várt rá. Küzdelem folyik. De Madame Renauld még mindig rettentő gyenge. Egy utolsó esély még van Marthe Daubreuil-nek. Az öngyilkosság ötlete füstbe megy, de ha erős kezével el tudja hallgattatni Madame Renauld-t, a kis selyemhágcsója segítségével megszökhet, míg mi még mindig ott dörömbölünk a távolabbi ajtón, és visszaérhet a Villa Marguerite-be, mire mi odamegyünk, és nagyon nehéz lenne bármit is rábizonyítani. Ám keresztülhúztuk a számításait, és nem Hercule Poirot, hanem la petite acrobate65 az acélos markával. Eltűnődtem a történeten. – Mikor kezdett először gyanakodni Marthe Daubreuil-re, Poirot? Amikor elmondta nekünk, hogy kihallgatta a veszekedést a kertben? Poirot mosolygott. – Barátom, emlékszik az első napra, amikor megérkeztünk Merlinville-be? És a gyönyörű lányra, akit ott láttunk a kapuban állni? 65

A kis akrobata. 198

Maga azt kérdezte tőlem, láttam-e az ifjú istennőt, és én azt feleltem, hogy én csak egy ideges tekintetű lányt láttam. Elejétől fogva így gondoltam Marthe Daubreuil-re. Az ideges tekintetű lány! Miért volt ideges? Nem Jack Renauld miatt, mivel akkor még nem tudta, hogy a fiatalember előző este Merlinville-ben volt. – Erről jut eszembe – kiáltottam fel –, hogy van Jack Renauld? – Sokkal jobban. Még mindig a Villa Marguerite-ben van. De Madame Daubreuil eltűnt. A rendőrség már keresi. – Úgy gondolja, hogy ő is benne volt? – Sosem fogjuk megtudni. Az egy olyan hölgy, aki megtartja magának a titkait. És erősen kétlem, hogy a rendőrség valaha is megtalálja. – Jack Renauld… tudja már? – Még nem. – Szörnyű megrázkódtatás lesz számára. – Természetesen. És mégis, tudja, Hastings, kételkedem benne, hogy a szíve valaha is komolyan az övé volt. Idáig úgy tekintettünk Bella Duveenre, mint egy szirénre, és Marthe Daubreuil-re meg úgy, mint a lányra, akit Jack tényleg szeretett. De azt hiszem, ha felcseréljük a személyeket, közelebb jutunk az igazsághoz. Marthe Daubreuil nagyon szép volt. Feltett szándéka volt, hogy elbűvöli Jacket, és sikerült is neki, de jusson eszébe, milyen kelletlenül szakított Jack a másik lánnyal. És látja, milyen elszántan készült a guillotine alá, mert nem akarta a másik lányt belekeverni. Az a kis ötlet motoszkál bennem, hogy ha megtudja az igazságot, el fog szörnyedni – majd lázong, és a hamis szerelem elszárad. – És mi van Giraud-val? – Neki van idegösszeomlása, bizony! Visszarendelték Párizsba. Mindketten elmosolyodtunk. Poirot egész jó prófétának bizonyult. Amikor az orvos végül úgy látta, hogy Jack Renauld elég erős ahhoz, hogy hallja az igazságot, Poirot volt az, aki közölte vele. A megrázkódtatás valóban szörnyű volt. Azonban Jack hamarabb erőre kapott, mint feltételeztem. Anyja odaadása átsegítette azokon a nehéz napokon. Anya és fia elválaszthatatlanok voltak most. 199

De még újabb reveláció várt ránk. Poirot elmondta Mrs. Renauldnak, hogy tud a titkáról, és megmagyarázta neki, hogy nem lenne szabad Jacket tudatlanságban hagyni az apja múltját illetően. – Az igazság elkendőzése soha nem használ, asszonyom! Legyen bátor, és mondjon el neki mindent. Mrs. Renauld nehéz szívvel beleegyezett, így a fia megtudta, hogy szeretett apja valójában az igazságszolgáltatás elől bujkáló szökevény volt. A dadogó kérdést Poirot rögvest megválaszolta. – Nyugodjon meg, Monsieur Jack! A világnak nincsen tudomása róla. Amennyire én látom a helyzetet, engem nem terhel kötelezettség, hogy a bizalmamba avassam a rendőrséget. Ebben az ügyben nem nekik, hanem az ön édesapjának dolgoztam. Az igazságszolgáltatás végül utolérte, de soha senkinek nem kell megtudnia, hogy ő és Georges Conneau egy és ugyanaz a személy. Persze volt még számos pont az ügyben, amiben a rendőrség nem látott tisztán, de Poirot olyan meggyőzően magyarázta el a dolgokat, hogy a körülöttük támadt kétely fokozatosan elhalt. Röviddel azután, hogy visszatértünk Londonba, észrevettem, hogy egy csodás kis vadászkopó szobrocska díszeleg Poirot kandallópárkányán. Kérdő pillantásomra Poirot bólintott. – Mais oui! Megkaptam az ötszáz frankomat! Hát nem tüneményes fickó? Giraud-nak hívom! Néhány nap múlva Jack Renauld jött hozzánk látogatóba, arcán elszánt kifejezés ült. – Monsieur Poirot, búcsúzni jöttem. Elhajózom Dél-Amerikába, majdhogynem azonnal. Az apámnak óriási érdekeltségei vannak a tengerentúlon, és úgy gondolom, új életet kezdek odaát. – Egyedül megy, Monsieur Jack? – Anyám velem jön… és megtartom Stonort titkárként. Kedveli az isten háta mögötti helyeket. – Senki más nem tart önnel? Jack elpirult. – Hogy érti…? – Egy lány, aki hőn szereti önt… aki kész volt feláldozni önért az életét. 200

– Hogyan kérhetném meg rá? – motyogta a fiú. – Mindazok után, ami történt, csak úgy odamenjek hozzá és… Miféle sületlen történetet mondhatnék neki? – Les femmes…66 csodás tehetséggel megáldott lények! Remek támaszt képesek fabrikálni az ilyen történetekhez. – Igen, de én… olyan mérhetetlenül ostoba voltam. – Időről időre mindnyájunkkal megesik az ilyesmi – jegyezte meg filozofikusan Poirot. Ám Jack arca megkeményedett. – Van még valami. Én az apám fia vagyok. Hozzám jönne-e bárki is ezt tudván? – Ahogy mondja: ön az apja fia. Hastings majd elmondja önnek, hogy én hiszek az öröklődésben… – Hát akkor… – Várjon. Ismerek egy asszonyt, egy bátor és szilárd jellemű asszonyt, aki képes az igaz szerelemre, a páratlan önfeláldozásra… A fiú felnézett. Tekintete ellágyult. – Az édesanyám! – Igen. Ön az édesanyja fia is, akárcsak az apjáé. Úgyhogy menjen el Mademoiselle Bellához. Mondjon el neki mindent. Semmit ne hallgasson el – és meglátja, mit fog mondani! Jack tétovának tűnt. – Menjen el hozzá, most már nem fiúként, hanem férfiként – férfiként, akit megtiport a múlt és a jelen, de aki előretekint, egy új és csodálatos életre. Kérje meg, hogy ossza meg önnel azt. Talán észre sem veszi, de az ön szerelme tűzben edződött, és kiállta a próbát. Önök mindketten hajlandók voltak feláldozni az életüket egymásért. És mi van Arthur Hastings kapitánnyal, e történet alázatos krónikásával? Szó esett róla, hogy csatlakozik Renauld-ékhoz egy ranchon a tengerentúlon, de a történet vége gyanánt inkább visszatérnék egy reggelhez a Villa Genevieve kertjében. – Nem szólíthatom Bellának – mondtam –, minthogy nem ez a neve. A Dulcie pedig idegennek tűnik számomra. Úgyhogy maradjon a 66

A nők. 201

Hamupipőke. Emlékszik, Hamupipőke hozzáment a Herceghez. Én nem vagyok herceg, de… Félbeszakított. – Hamupipőke figyelmeztette a Herceget, ebben biztos vagyok. Tudja, nem ígérhette meg neki, hogy hercegnővé válik. Elvégre ő csak egy kis konyhalány volt… – Most a Hercegen a sor, hogy félbeszakítsa – szúrtam közbe. – Tudja, mit mondott? – Nem. – „A fenébe!”, mondta a Herceg, és megcsókolta a lányt! És a szót tett követte.

202

TARTALOM 1. ÚTITÁRS 2. SEGÉLYKÉRÉS 3. A VILLA GENEVIÈVE-BEN 4. ALÁÍRÁS: „BELLA” 5. MRS. RENAULD TÖRTÉNETE 6. A BŰNTÉNY HELYSZÍNE 7. A TITOKZATOS MADAME DAUBREUIL 8. VÁRATLAN TALÁLKOZÁS 9. M. GIRAUD NYOMRA BUKKAN 10. GABRIEL STONOR 11. JACK RENAULD 12. POIROT MEGVILÁGÍT NÉHÁNY SZEMPONTOT 13. AZ IDEGES TEKINTETŰ LÁNY 14. A MÁSODIK HOLTTEST 15. EGY FÉNYKÉP 16. A BEROLDY-ESET 17. FOLYTATJUK A NYOMOZÁST 18. GIRAUD AKCIÓBAN 19. HASZNÁLOM A KIS SZÜRKE AGYSEJTJEIMET 20. MEGHÖKKENTŐ KIJELENTÉS 21. HERCULE POIROT MAGYARÁZ 22. RÁTALÁLOK A SZERELEMRE 23. TORNYOSULÓ NEHÉZSÉGEK 24. „MENTSE MEG!” 25. VÁRATLAN VÉGKIFEJLET 26. LEVELET KAPOK 27. JACK RENAULD TÖRTÉNETE 28. AZ UTAZÁS VÉGE

203

Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Barna Imre igazgató Tördelte a Kopf Bt. Nyomta a Szekszárdi Nyomda Felelős vezető Vadász József igazgató Készült Szekszárdon, 2010-ben Felelős szerkesztő Katona Ágnes Művészeti vezető Gerhes Gábor A borító Nagy Péter munkája Készült 14,35 (Az5) ív terjedelemben ISBN 978 963 07 8975 2 www.europakiado.hu

204