Fordította Nádori Lídia

Project5:Layout 1

4/28/10

11:09 PM

Page 1

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Johanna Adorján: Eine exklusive Liebe, Luchterhand Literaturverlag, München, 2009

Fordította Nádori Lídia Die Übersetzung dieses Werkes wurde von Goethe-Institut aus Mitteln des Auswärtigen Amtes gefördert.

Copyright © 2009 Luchterhand Literaturverlag, München Hungarian translation © 2009 Nádori Lídia Magyar kiadás © 2010 Park Könyvkiadó, Budapest Szerkesztette Forgách András Felelős szerkesztő Szalay Marianne A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér Műszaki szerkesztő Mező Zsuzsa A borítót tervezte Hübner Teodóra Tördelte Rochlitz Vera

Adorjan_beliv_2010-04-22-2.indd 4

2010.04.22. 13:35:48

A nagyszüleim 1991. október 13-án ölték meg magukat. Éppen vasárnap volt. Mondhatom, nem a legmegfelelőbb nap öngyilkossághoz. Vasárnap rokonok szoktak telefonálgatni, ismerősök akarnak beugrani az emberhez, hogy aztán együtt sétáltassák meg a kutyát, szerintem például a hétfő sokkal alkalmasabb lenne. Mindegy, vasárnap volt, október, tiszta őszi napot képzelek, mert az egész Dániában történt, Charlottenlundban, ahol a nagyszüleim laktak, Koppenhága egyik elővárosában, ahol minden háznak kertje van, és a szomszédok a keresztnevükön szólítják egymást. Úgy képzelem, hogy elsőként nagyanyám ébred. Felébred, és első gondolata az, hogy ez az utolsó reggel, amelyre ébred. Hogy soha többé nem fog felébredni, csak elaludni fog még egyszer. Nagyanyám gyorsan felül, félrehajtja a takarót, és belebújik a plüsspapucsba, amelyet minden este gondosan odakészít az ágy mellé. Azután fölkel, karcsú, hetvenegy éves nő, lesimítja a hálóingét, és halkan, nehogy fölébressze nagyapámat, megteszi azt a pár métert az ajtóig.

7


2010.04.22. 13:35:48

Az előszobában farkcsóválva fogadja a kutya, Mici, egy ír terrier hölgy, kedves, nyugodt, nem különösebben engedelmes. Nagyanyám jól elboldogul vele. Magyarul beszél hozzá. – Jó kis kutya – mondja neki, miután halkan becsukta maga után a hálószoba ajtaját. Basszushangja van a nagyanyámnak, mint egy férfinak. Nyilván a rengeteg cigarettától, lényegében láncdohányos. Ebben az elképzelt reggelben visszaléphetek egyet, és az ujjai közé dughatok mindjárt ébredés után egy égő cigarettát, Prince Denmark márkájút, extra erőset (reklámszlogen: a Prince Denmark férfidolog). Igen, mire belebújik a papucsba, már rágyújtott. Szóval miközben az előszobában a kutya fejét simogatja, másik kezével pedig a hálószoba ajtaját csukja be halkan, már friss cigarettafüst szagát érezni. Valamivel később a cigarettafüstbe kávéillat keveredik. Kifinomult szaglásúak kiérzik a Guerlain Jickyt is. Nagyanyám fölvette a pongyoláját, egy selyemkimonót, amelyet apám hozott neki Japánból, lazán hordja az övet, a csípőjén megkötve, és most a konyhaasztalnál ül. Bal kezének ujjai között tartja az égő cigarettát. Hosszú, elegáns ujjai vannak, egészen fönt, az ujjhegyei közelében tartja a cigarettát, mint valami ritka kincset. Nagyanyám arra vár, hogy kifolyjon végre a kávé. Előtte az asztalon töltőtoll és írótömb. Aki most látná őt, azt hihetné, unatkozik. Szemöldöke olyan magasan ível a szeme fölött, mintha örökösen fölvonná, súlyos szemhéja némileg unottan fáradt kifejezést kölcsönöz az arcának. Fiatalkori képein kicsit Liz Taylorra hasonlít. Vagy Lana Turnerre. Vagy egy másik hosszú és sötét hajú fi lmsztárra azokból az idők-

8


2010.04.22. 13:35:48

ből, akinek arccsontját mintha vésővel faragták volna ki. Rövid, egyenes orra van és kicsi szája, ívelt alsó ajakkal. Talán csak pillanatnyilag épp leeresztett szempillája nem elég hosszú ahhoz, hogy tökéletes legyen. Még élete utolsó napján is szép asszony. A bőre napbarnított sötét, szinte piszkosbarna, arccsontja mintha még följebb csúszott volna. Állig érő haját lépcsőzetesre vágatta. Hajszálai az évek során olyanok lettek, akár a drót, vastag, sötétszürke kapucni gyanánt keretezik az arcát. 1991. október 13-ának reggelén nagyanyám a konyhaasztalnál ül. Amíg arra vár, hogy a kávé kifolyjon a kávéfőzőből, spirálos írótömbjébe följegyzi az elintézendőket. Újságot lemondani, írja. Rózsákat fölkészíteni a télre. Nem visel szemüveget, hetvenegy éves létére sincs szüksége rá, erre nagyon büszke. Előtte az asztalon parázslik a cigaretta a hamutartóban. Serceg, amint a parázs belekap a papírba. Nagyanyám azt írja: Mici. Ahogy leteszi a töltőtollat, tintacsepp válik le a hegyéről, és a nedves kék paca terjedni kezd a papíron, eltakarja a Mici szót. Mindegy. Anélkül is megjegyzi. Ahányszor végiggondolta az elmúlt napokban az egyes pontokat, már kívülről tudja mindet. Bekapcsolja a rádiót, kis, hordozható műanyag rádió, ott áll a kenyérpirító mellett. Valami Bachot adnak. Hiszen vasárnap van.

1991. október 13-ának reggelén nagyapám egyetlen hörgéssel merül föl álmából, és azonnal tökéletesen éber. Az éjjeliszekrényen fekvő szemüvegéért nyúl, egy

9


2010.04.22. 13:35:48

pillantást vet az ébresztőórára. Kilenc. Tudja, minek a napja van. Nem is kell, hogy eszébe jusson, tudta már álmában is. A konyhából zaj hallatszik, annak a zaja, amikor valaki a lehető leghalkabban próbálja meg kirámolni a mosogatógépet. És behallatszik Bach a-moll hegedűversenye is, halkan. Ez a Menuhin-féle felvétel? Fekve marad még néhány ütem erejéig, azután felül, ami komoly megerőltetést jelent neki. Minden mozdulat kimeríti; a felülés után először egy picit pihennie kell. Azután, mintha belülről venne lendületet, mindkét tenyerét végighúzza a fején, haját hátra és oldalra simítja, a helyére. És egészen lassan feláll. Azok, akik életük utolsó heteiben látogatták meg a nagyszüleimet, akik beléptek a kicsi, barlangszerű, kedélyesen zsúfolt, cigarettafüstös házba, vagy egyáltalán nem látták nagyapámat, mert aludt, vagy a nappaliban találták, a heverőn feküdt, fáradtan és nagyon soványan – súlya néhány hónap alatt 70-ről 58 kilóra csökkent, úgy nézett ki, mint aki összezsugorodott. Ott ült párnákkal felpolcolva, és akkor sem állt föl, amikor a látogató búcsúzni készült. Szívpanaszai voltak. Szívizomgyengeség, a korral jár, de lehet, hogy a világháborúban szerzett tífusz kései utóhatása. Az orvosok szerint már csak pár hónapja volt hátra, az utolsó időkben oxigénpalack állt az ágya mellett, azon át szívhatott levegőt. Csak fehér hajjal ismertem. Előkelő férfi, oldalt hordta a választékot, bajusza volt, előreugró, gödrös álla. Mindig inget viselt, gyakran selyemkendőt a nyakában, szemöldöke pedig hosszú volt, bozontos, és úgy meredeztek szét a szálai, mintha mind külön életet élt

10


2010.04.22. 13:35:49

volna. Van egy fényképem, amely köpenyben és maszkban ábrázolja, de a szemüveg kerete fölött burjánzó szemöldökéről mégis azonnal felismerhető. Ortopédsebész volt, láb- és lábfej-specialista. Gyerekkoromban megállapította, hogy lúdtalpam van, de olyan kedvesen mondta, hogy azt hittem, bókol. Lehet, hogy mások szemében csak egy átlagos, fehér hajú, bozontos szemöldökű idősebb úrnak hatott. Nagyanyám pedig átlagos idősebb asszonynak, ám aki ügyelt a részletekre, észrevehette, milyen feltűnően egyenesen tartja magát. Ami engem illet, én így láttam őket: Koppenhágai nagyszüleim belépője. Parfüm- és cigarettafelhőből elegáns pár bukkan elő, mint akik éppen most parkoltak le a sarkon az oldtimerükkel. A legmélyebb hangon szólalnak meg, amelyet valaha hallottam, német beszédükbe valami távoli ország akcentusa vegyül, és úgy társalognak velem, mint egy kis felnőttel. Szereted-e a balettot, érdekel-e az opera, mit gondolsz, léteznek-e földönkívüliek. Nagyanyámnak álmában sem jutott volna eszébe, hogy térden csúszkáljon köztünk, az unokái között a gyerekszobában, és egy playmobilfigura elveszett haját keresse, aminek meg kellett lennie valahol. Ehelyett operába járt velünk. Nagyapám meg ötéves koromban a kezembe nyomta a szivarját, hogy szívjak bele – amitől olyan szörnyűséges köhögőroham jött rám, hogy halálra rémült, és gyorsan vett nekem egy fagylaltot. Olyasformák voltak a szememben, mint két fi lmsztár, vonzóak és titokzatosak, és az, hogy rokonságban állunk, hogy ők a felmenőim, végképp ellenállhatatlanná varázsolta őket.

11


2010.04.22. 13:35:49

Snitt. Bűbájos osztrák tájkép, Linz mellett. Szelíd zöld dombok. Az egyik domb tetején mint valami játék vár, csücsül az egykori koncentrációs tábor, Mauthausen, amely ma múzeum. Ártalmatlannak tetszik, mint a minimodellje valaminek, ami a valóságban sokkal nagyobb. Mintha elcsúsztak volna a léptékek – annyira átláthatók a hely méretei. Két csipkézett tornyocska, egy súlyos fakapu. Ha folyó folyna előtte, könnyen ide lehetne képzelni a felvonóhidat, de csak gyalogút kígyózik föl a hegyre a kapuig, amely szélesebb, mint amilyen magas. A kapu jobb szárnyába vágva kis ajtó, most éppen nyitva áll. Bárki keresztülmehet rajta, mindkét irányba működik, ki is, be is. Olykor, ha túl sok a látogató, némi torlódás támad, de aki bemegy, ki is jön. Kijövet az ember egy darabig lefelé halad a lejtőn, el a „Halállépcső” feliratú táblák mellett, igazán prímán kiépítették az egészet, már csak pár lépcsőfokot kell lefelé tenni, a főbejárat mellett, máris ott a parkoló, ahol déltől egyre több busz áll, aztán az ember kifizeti a parkolójegyét, manapság, mióta euró van, már egyszerű, és az ember hazamegy, megkönnyebbülten, megrendülten, kimerülten, és hol is az az ásványvizes üveg, és igazán megállhatnánk pisilni egy benzinkútnál, és meddig is érvényes az osztrák autópálya-matrica. Apámmal vagyok itt. Az utazást megelőző éjszakán azt álmodtam, hogy a lágerben kiállították az egykori foglyok által teleírt vendégkönyveket is. Álmomban ezeket lapozgattam, és a sok bejegyzés között egyszerre

12


2010.04.22. 13:35:49

csak felismertem a nagyapám kézírását: „Mit kap a kutya. Kakilni, pisilni”, ez állt ott. Magyarul. És az aláírása. Kora délelőtt van, kívülünk jószerint nincs is más látogató. Apámmal először az egykori Appelplatzon ácsorgunk, amely 350 méter hosszan nyúlik el a napsütésben. Ragyogó idő van. Hőség. Egyetlen felhő sincs az égen. Időnként elzümmög mellettünk egy-egy légy. Van valami szünidei gyerektábor-hangulata az egésznek, olyan békés minden, csicseregnek a madarak, süt a nap. Nemigen tudjuk, mit kéne csinálnunk, úgyhogy beülünk egy dokumentumfilmre, amelyet minden egész órában vetítenek a teret körülvevő barakkok egyikében. A vetítés helyszíne tanteremre emlékeztet. Régi moziszéksorokba lehet beülni, a fazsöllyék nyikorognak, amikor lehajtjuk az ülőkét, és hamar kiderül, hogy kényelmetlenek. A falra vetítik a fi lmet, már elég régi, a hang recsegős és nem elég kontrasztosak a képek, olykor alig kivehető, mi van rajtuk. Egy kőfejtőt látunk. Csíkos rabruhát viselő férfiak százai súlyos gránittömböket vonszolnak fölfelé egy meredek lépcsőn. Ez az úgynevezett halállépcső, magyarázza a narrátor, fokain számtalan ember lelte halálát, részben a kimerültségtől, részben az SS-felügyelők kegyetlenkedéseinek következtében. Mauthausen III. kategóriás láger volt, a III. kategória azt jelentette: „Munka általi megsemmisítés.” A vásznon most egy meredek hegyoldal látszik, ötven méter magas, majdnem függőleges sziklafal, az SS-ek „ejtőernyős ugrófalnak” nevezték. Innen taszították a foglyokat a halálba; kereken ezret például csak azon az egyetlen 1943. márciusi napon, amikor Himmler megtekintette a tábort.

13


2010.04.22. 13:35:49

Képek következnek az árammal töltött kerítésdróton csüngő holtakról; ezeket szemtanúk szavai kísérik. „Úccse hiszi, aki nem látta a saját szemivel – mondja az egyik, erős osztrák kiejtéssel. – Sokan aszongyák, hogy ez csupa link fotó. A kutya se hiszi el.” Azután elmondják az ötszáz orosz hadifogoly történetét, akiknek 1945 januárjában sikerült megszökniük. Az SS-ek és a helybeliek hajtóvadászatát tizenegyen élték túl. Tizenegyen az ötszázból. Mauthausent az amerikaiak szabadították fel május 5-én. Az egyik amerikai katona, aki időközben jócskán megöregedett, a fi lmben beszélni próbál erről, újra meg újra elakad, annyira rájön a sírás. A felszabadítás napján készített felvételek csontvázzá soványodott férfiakat mutatnak csíkos rabruhában, mellükön a zsidócsillaggal. Mindannyiukat kopaszra borotválták, mindannyiuknak természetellenesen nagy a szeme meg az orra, pengevékony a szája, hosszúak és véznák az ujjaik, csak a testmagasságuk különböző. Szemem sarkából látom, hogy a vetítés közben apám néhányszor a szemüvege alá nyúl. Nem merek feléje fordulni. A fi lm után keveset beszélünk, azt is hangsúlyozottan közömbös hangon. Nem is tudtam, hogy volt gázkamra Mauthausenben, mondom. Nem, mondja az apám, ő sem tudta. Azután részt veszünk a lágert bemutató körsétán. Tornacipőt, rövidnadrágot és rövid ujjú pólót viselő fiatal férfi az „idegenvezető”. Napszemüvegének ezüstmetál üvegén visszatükröződik az Appelplatz, ahol állunk. Kavics borítja a teret, most is itt áll a nehéz kőhenger, amellyel egykor a foglyoknak kellett elsimítani a terepet. Időközben megszaporodtak körülöttünk az

14


2010.04.22. 13:35:49

iskolás gyerekek. Hangoskodnak, nevetnek, SMS-eket küldözgetnek. Tudják, hol vannak voltaképpen? Érdekli ez őket egyáltalán? Vagy már az is szuper, hogy eljöttek ide? Érzem, ahogy gyűlik bennem a düh, egyre dühösebb vagyok ezekre a ronda tizenévesekre a túl feketére festett hajukkal és a túlságosan lecsúszott farmerjukban. Idegenvezetőnk osztrák dialektusban darálja a tényeket. – Nézzék csak azt a barakkot, ott távolították el a foglyok szerveit, élő foglyok belső szerveit, úgy bizony, hogy lássák, meddig tudnak élni nélkülük. A legtöbben borzalmas kínok között pusztultak el. És most nézzenek, kérem, jobbra, igen… – Unott hangja tompítja az iszonyatot, jó ez vajon vagy rossz, nem tudom. Én örülök neki, mert így nem fenyeget a veszély, hogy elsírom magam. Ettől féltem. Hogy az apám szeme láttára fog el a sírás. De most csak állok itt a hőségben, és arra gondolok, hogy magasabb faktorszámú naptejet kellett volna hoznom, azon töröm a fejem, vajon lehet-e kapni a kijáratnál Cola lightot, és közben hallgatom a szavakat a szörnyűségről, amely mindig elevenen élt bennem, anélkül hogy pontosan meg tudtam volna nevezni. Ahogy itt állok, főként arra gondolok, hogy: De az én nagyapám túlélte, hiszen ő túlélte. Az alagsori múzeumhelyiségben látható az orvosi kísérletek dokumentációja. – Itt, ebben a barakkban makkegészséges emberek szerveit távolították el, és aztán mérték az időt, hogy mennyi ideig maradnak életben például vese nélkül – darálja a vezetőnk. – Hamarosan a legiszonyatosabb fájdalmak között haltak meg. És most erre tessék, szíveskedjenek utánam jönni. – Néhány mé-

15


2010.04.22. 13:35:49

terrel odébb arról mesél, hogy a tetovált foglyokat megnyúzták, és bőrükből lámpaernyőt készítettek, mint már Auschwitzcal kapcsolatban is hallottuk. A háta mögött álló üvegtárlóban kép, a csoport ott tülekszik előtte, az életlen fekete-fehér fotón lámpaernyő, rajta parányi horgony. Néhányszor eltávolodom a csoporttól, közelebbről is megnézem a fotókat a tárlókban. Folytonos készenlétben, nem is, remegő izgalomban, hogy valamelyik sovány alakban nagyapámat ismerem fel. Mit élt át Mauthausenben? Soha nem beszélt arról az időszakról. Dolgozott a kőfejtőben? Vagy orvos volt? Mit csináltak a zsidó orvosok a lágerben? Kinek, milyen műveletekben segítettek? Az áldozatok emlékének szentelt termen át – az itt kiállított fotókat a rajtuk szereplő foglyok nevével és életrajzi adataival látták el, a legtöbb egyébként olasz, nagyapám ezek között sem található – a gázkamrába vezet az út. Nem túl tágas, alacsony a mennyezete. Alig várom, hogy kimehessek. Már hallani a következő csoportot, a nyomunkban jönnek. Lányvihogás szűrődik be a gázkamrába, érzem, ahogy érzelmek tolulnak föl bennem, azt sem tudom, mifélék, harag, szomorúság? Most már valahogy sok egy kicsit nekem ez az egész, szeretnék egyedül lenni. Kifelé menet még át kell haladnunk egy kisebb helyiségen, ahol az akasztófa áll. De a legtöbb embert inkább tarkólövéssel végezték ki itt, azt praktikusabbnak vélték, „már csak a gyorsasága miatt is”, magyarázza a vezetőnk. Azután rövid előadást tart az aktuális újnáci helyzetről Ausztriában, megemlíti, hogy szinte naponta kell horogkereszteket levakarni a gázkamra faláról. Őt ez nagyon megrázza minden

16


2010.04.22. 13:35:49

alkalommal, mondja, de ugyanolyan részvétlen hangon, mint a többit. – Megérkeztünk utunk végére, köszönöm a figyelmüket, ha van még kérdés…

Nagyapám köntöst húzott a pizsamája fölé, lábát sötét bőrpapucsba bújtatta, így jön ki a konyhába. Inkább csoszog, mint megy. Még mindig szól a rádió, még mindig Bachot adnak, de már a két hegedűre írt Kettősversenyt. – Jó reggelt. – Az ő hangja még mélyebb, mint nagyanyámé, mélyen brummogó basszus. – Jó reggelt – mondja nagyanyám. – Jól aludt? – Egész életükben magázódtak, ami a korukbéli magyarok körében is abszolút szokatlan volt, főleg házastársak között. – Nem, nem aludtam valami jól – mondja nagyapám. – És maga? Nagyanyám lenéző arckifejezéssel válaszol. Nagyapám leül. – Nem hozta még be az újságot? – Vasárnap van – mondja nagyanyám. – Ja persze – mondja nagyapám, mint aki maga is rájött közben. Nagyanyám kicsit feszült, de ezt önmagának sem vallaná be. Mici, a kutya a lábánál ül, és rajongva néz föl rá. Valószínűleg arra számít, hogy valami ennivalót dug oda neki, ami valóban bármelyik pillanatban bekövetkezhet, mert nagyanyám nem sokra tartja a tekin-

17


2010.04.22. 13:35:49

télyelvű kutyanevelést; de az is lehet, hogy a Mici feje tökéletesen üres. Nem valami okos kutya, vagy ha mégis, jól leplezi. Szóval ott ül nagyanyám lábánál, csodálattal nézi, nagyanyám futólag megvakarja a kutya fejét, megráncigálja a fülek közt a rövid, göndör, drótszerű szőrt, éppen úgy, ahogy Mici szereti. – Mikor megy Ingához? – kérdezi nagyapám. – Dél körül kell ott lennem – mondja nagyanyám. A rádiókészülék sercegő hangot hallat. Nagyapám megmozgatja az antennát, először balra, aztán jobbra, majd ferdén az ablak felé fordítja. Végül fogja a kannát, és kávét tölt magának. A fele mellémegy. Nagyanyámból kiszakad egy sóhaj. – Ó – mondja nagyapám, amikor észreveszi, milyen ügyetlen volt. Mostanában ez gyakran megesik. Nehezen tudja felmérni a távolságokat. Úgy gondolja, a gyógyszerektől van. Nagyanyám feláll, letép egy papírtörlőt a konyhapolcra erősített hengerről. A kávétócsára teríti. Gyorsan barnára színeződik a papír. Nagyanyám összegyűri, még egyszer áttörli vele az asztalt, azután a szemetesbe dobja. Visszaül, és teletölti nagyapám csészéjét. – Köszönöm. Iszik egy kortyot. A rádióban most jön a kedvenc tétele. Az első hegedű hangja meleg és olvadó, lehet, hogy Ojsztrah, gondolja nagyapám, de nem merne fogadni rá. – Bemondták, hogy kik a szólisták? – kérdezi. – Nem figyeltem – feleli nagyanyám, és rágyújt egy cigarettára. Egy darabig némán hallgatják a zenét.

18


2010.04.22. 13:35:49

– Magával tartok, ha nincs ellene kifogása – mondja nagyapám, miután a második tétel utolsó üteme is elhangzott. – Csak tíz perc – feleli nagyanyám. – Megvárom az autóban. – Legyen észnél. Napok óta nem volt kinn. Nagyapám nem szól semmit. – Túlságosan fárasztó lenne – mondja nagyanyám. Nagyapám megint nem szól. – Inkább pihenje ki magát. Egy darabig egyikük sem beszél. – Hát jó – szakítja meg végül a hallgatást nagyanyám. – Ha feltétlenül ragaszkodik hozzá. – Megragadja a kutya mindkét fülét. – De nagyon el fog fáradni. – A kutya, aki nem szereti, ha a fülét húzogatják, kivonja a fejét nagyanyám keze közül, és behátrál az asztal alá. Nagyanyám föláll. Csészéjét a mosogatóba teszi. – De melegen öltözzön fel. – Ezekkel a szavakkal hagyja el a konyhát. Nagyapám egy darabig csak ül, és hallgatja a zenét. A harmadik tétel utolsó hangját tapsorkán követi. Vajon bemondják-e, hogy ki játszott? Az utóbbi időben előfordul, hogy hiába vár, csak a soron következő darabot konferálják fel. Köntöse zsebéből lapos ezüst cigarettatárcát húz elő, kinyitja, és kivesz belőle egy szivarkát. Másik zsebéből az öngyújtóját húzza elő, azt a fajtát, amelyik állítólag szélviharban is működik. Meggyújtja a szivarkát, a nap első szivarkáját, talán ez esik a legjobban. Mélyeket szippant belőle, füst száll fel. Na, most figyeljünk, halkul a taps. – Det var dobbetkoncerten af Johann Sebastian Bach,

19


2010.04.22. 13:35:49

spillet af David Oistrakh og Yehudi Menuhin – mondja a bemondó a rádióban dánul. – Nu kommer et stykke af Dzsordzsi Ligeti. – György – javítja ki nagyapám, egy szótagúként ejtve a nevet, az elején és a végén lágy dj-vel. – Ligeti György. – Mélyen beleszív a szivarkába, a fejét csóválja, ezek a dánok már soha nem tanulják meg?

Nem sokat tudunk arról az időről, amit nagyapám a lágerben töltött. Igazság szerint semmit sem tudunk. Soha nem beszélt róla, és ha kérdezték, amit minden családtag legalább egyszer megtett, így válaszolt: „Erről nem beszélünk.” Ha nagyanyámat kérdezték, ugyanezt felelte: „Erről nem beszélünk.” De akkor honnan tudtuk, hogy nagyapámnak meg kellett tanulnia menet közben aludni? Ha elesett vagy leült volna, lelövik. Ezt az egyet, ezt tudtuk. Vagyis mi ketten, nagynéném és én, mi tudjuk. Habár mit jelent az, hogy „tudjuk”, mert apám például nem emlékszik rá, hogy valaha is hallotta volna ezt a történetet. Ki mesélte kinek? Mikor? Igaz-e egyáltalán? Egy időben, ha úgy éreztem futás közben, hogy nem bírom tovább, abból a gondolatból merítettem erőt, hogy egy olyan férfi unokája vagyok, aki menet közben tudott aludni. Mert muszáj volt neki. Mert az élete függött tőle. Ez mindig bevált. Igen, ilyen banális ez. Apám hív telefonon. Nagyapám papírjai között, amelyeket magánál tart egy fiókban, talált egy közjegyző előtt tett nyilatkozatot, amelyből kiderül, hogy

20


2010.04.22. 13:35:49

Fordította Nádori Lídia

Recommend Documents