FORDÍTOTTA KIRÁLY GYÖRGY

GUY DE MAUPASSANT

NAPSÜTÉSBEN FORDÍTOTTA

KIRÁLY GYÖRGY

BUDAPEST AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA 1924

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Elektronikus változat: Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2013 Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával. Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya ISBN 978-615-5292-19-4 (online) MEK-11500

2

TARTALOM ELŐSZÓ. A TENGEREN. ALGER. AZ ORÁNI TARTOMÁNY. BOU-AMAMA. AZ ALGERI TARTOMÁNY. A ZAR’EZ. KABYLIA. - BOUGIE. CONSTANTINE.

3

ELŐSZÓ. Pol Arnault-nak. Az élet, ez a rövid és mégis hosszú élet, néha valósággal tűrhetetlenné válik. Egyre hömpölygeti egyforma habjait, míg a halálba nem torkollik. Nem lehet megállítani, sem megváltoztatni, sem megérteni. Néha méltatlankodásunkban szeretnénk fellázadni, hogy minden erőfeszítésünk ilyen hiábavaló! Bármit tegyünk, meg kell halnunk! Bármit higgyünk, bármit gondoljunk, bármit próbáljunk, meg kell halnunk! És ha holnap halunk meg, anélkül hogy bármit is megismertünk volna, máris kiábrándultunk mindenből, amit megismertünk. Ilyenkor lesújt bennünket a »mindenség nyomorúságának«, az emberi tehetetlenségnek és az emberi tettek egyhangúságának az érzése. Felkelünk, sétálunk egyet a szobában, kikönyökölünk az ablakon. Szemben az emberek ebédelnek, amint tegnap is ebédeltek, amint holnap is ebédelni fognak: az apa, az anya, négy gyermek. Három évvel ezelőtt a nagyanya is köztük volt. Ő már nincs többé. Az apa nagyon megváltozott, amióta szomszédok vagyunk. De ő ezt alig veszi észre, elégedettnek látszik, boldognak látszik. Az ostoba! Házasságról beszélnek, azután egy halálesetről, azután a csirkéről, melynek gyenge a húsa, azután a szobalányról, kiben nem lehet megbízni. Ezer jelentéktelen semmiség nyugtalanítja őket. Az ostobák! Ha látom a szobájukat, melyben tizennyolc év óta laknak, eltölt az útálat és a méltatlankodás. Ime az élet! Négy fal, két ajtó, egy ablak, székek, egy asztal, ennyi az egész! Börtön! Börtön! Minden szoba, melyben hosszú ideig lakunk, börtönné válik! Ó! Futni, menekülni! Menekülni az ismert helyekről, kerülni az embereket, az egyforma mozdulatokat és az egyforma gondolatokat főként! Ha már minden fáraszt, ha fáraszt sírni reggeltől estig, ha fáraszt az erőfeszítés felkelni egy pohár vízért, ha fáraszt barátaid arca, mely egyformaságával végül is felingerel, ha fáraszt a gyűlöletes és ártalmatlan szomszédság, a mindennapi, egyhangú robot, a ház, az ucca, a szobalány, aki éppen azt kérdi tőled: »Mit óhajt a nagyságos úr vacsorára?« és amikor távozik, minden lépténél kilátszik félretaposott cipője, piszkos szoknyájának rojtos szegélye, ha fáraszt tűrhetetlenül hűséges kutyád, a kárpitok változatlan színezése, az étkezések szabályos sorrendje, az alvás ugyanabban az ágyban, a sok, naponként megismétlődő mozdulat, ha fáraszt a saját lényed, a saját hangod, minden ami szakadatlanul ismétlődik, gondolataid szűk köre, ha fáraszt látni képedet a tükörben, az arcfintorokat, melyeket borotválkozás, fésülés közben vágsz, - akkor nincsen más mód, mint elutazni, kezdeni egy új és változatos életet. Az utazás olyan kapu, melyen keresztül ki lehet menekülni az ismert valóságból és behatolni egy még fel nem kutatott valóságba, amely álomnak látszik. A pályaudvar! A kikötő! A fütyülő mozdony, amint hányni kezdi gőztajtékját! A hatalmas postahajó, mely elhalad a part mellett, lassan, óvatosan, de gyomrában liheg a türelmetlenség és nemsokára repül új horizónok, új országok felél! Ki tudja ezt elnézni anélkül, hogy ne remegne az izgalomtól, hogy ne érezné ébredni lelkében a borzongató vágyat, hosszú utazásokat tenni? Mindenki valami kedves országról álmodik, az egyik Svédországról, a másik Indiáról, ez Görögországról, az Japánról. Engem ellenállhatatlan erővel Afrika vonz, valami nosztalgia az ismeretlen sivatag iránt, mintha előre éreznék egy szenvedélyt, amely kitörni készül.

4

1881 július 6.-án hagytam el Párizst. Szerettem volna látni a napnak és homoknak a földjét a nyár kellős közepén, a fojtó hőségben, a fény vakító dühében. Mindenki ismeri Leconte de Lisle-nek, a kiváló költőnek, nagyszerű versét: Midi, roi des étés, épandu sur la plaine, Tombe, en nappes d’argent, des hauteurs du ciel bleu. Tout se tait, l’air flamboie et brûle sans haleine, La terre est assoupie en sa robe de feu. Igen, ez az igazi dél, a sivatag dele, a végtelen és mozdulatlan homoktenger fölött elterpeszkedő dél, amely elcsábított engem a Szajna virágos partjairól, miket megénekelt Mme Deshoulières; s ott hagytam érte a hajnali friss fürdőket és a liget zöld árnyait, hogy felcseréljem a perzselő pusztasággal. Volt egy másik ok is, amely ebben az időben különösen fölkeltette az érdeklődést Algéria iránt. A legyőzhetetlen Bou-Amama ekkor viselte azt a fantasztikus hadjáratot, amelyről annyit beszéltek és írtak és amelyért annyi ostobaságot követtek el. Azt is állították, hogy a muzulmán nép általános felkelést tervez és egy utolsó erőfeszítést akar megkísérelni; mihelyt vége lesz a ramazán-ünnepnek, egyetlen jelre ki fog törni a háború egész Algériában. Rendkívül kíváncsi voltam látni az arabokat ebben az időben, szerettem volna megérteni a lelküket, amellyel egyáltalában nem törődnek a gyarmatosítók. Flaubert mondotta néha: »El lehet képzelni a sivatagot, a piramisokat, a Szfinxet, mielőtt az ember látta volna; de amit nem lehet elképzelni, az egy török borbély feje, amint a boltja küszöbén gubbaszt.« Vajjon nem volna-e még érdekesebb megismerni azt, ami ebben a fejben történik?

5

A TENGEREN. Marseille piheg a nyári nap vidám verőfényében. Mintha mosolyogna ponyvasátoros nagy kávéházaival, szalmakalapos, maskarás lovaival, lármás és sürgő-forgó embereivel. Mintha mámoros volna beszédmódjának különös hangsúlyával, amely dalol az uccákon s úgy csendül meg mindenkinek az ajkán, mintha kihívás volna. Egyébként a marseillei ember igen mulatságos és szinte idegennek tetszik, aki kerékbetöri a francia nyelvet. Ha az ember itt Marseilleben az összes lakosokat beszélni hallja, akkor ez a hangsúlyozás olyan túlzásnak látszik, mintha valamennyien komédiát játszanának. Hogy mindenki így beszéljen, aztán meg a folytonos káromkodások, a kutyafáját! Marseille izzad a napfényben, mint egy szép leány, aki elhanyagolja magát, rongyokban jár és fokhagymaszagú s azonfelül sok minden egyébtől bűzlik. Érezni rajta a kimondhatatlan ételek szagát, amiket csámcsognak a négerek, a törökök, a görögök, az olaszok, a máltaiak, a spanyolok, az angolok, a korzikaiak és maguk a marseilleiek is, az áldóját! amint ott heverésznek, üldögélnek, hancúroznak, hemperegnek a kőpartokon. A Joliette medencéjében hatalmas postahajók, orrukkal a kikötő bejárata felé fordulva, fűtik kazánjaikat, emberek nyüzsögnek rajtuk, megrakják csomagokkal és árukkal. Az egyik, az Abd-el Kader, hirtelen süvölteni kezd, mert a fütyülés nincs többé, helyette valami állati üvöltés van divatban, valami rettenetes bőgés, amely felhangzik a szörnyeteg füstölgő gyomrából. A hatalmas gőzös leválik a kikötőhídról, lassan elsuhan még mozdulatlan testvérei mellett, elhagyja a kikötőt, és miután a kapitány rávetve magát a hívócsőre kiadta a parancsot a hajó mélységeibe: »Teljes gőzzel!«, nekiiramodik és vadul belehasít a tengerbe, hosszú barázdát hagyva maga mögött, mialatt eltünnek mögötte a partok és Marseille egybeolvad a láthatárral. Vacsora ideje van a hajón. Kevés az utas. Júliusban senki sem szeret Afrikába utazni. Az asztal végénél ül egy ezredes, egy mérnök, egy orvos, két algeri polgár a feleségével. Beszélgetnek az országról, ahová utaznak, s arról, milyen közigazgatásra volna szüksége. Az ezredes erélyes katonai kormányzatot követel, beszél a sivatagban követendő taktikáról és kijelenti, hogy a távírónak semmi hasznát nem lehet venni a háborúban, sőt egyenesen veszélyes. A derék katonatisztnek, úgy látszik, valami kellemetlensége lehetett a háború folyamán a távíró hibájából. A mérnök inkább szeretné rábízni a gyarmatot egy közlekedési főbiztosra, aki csatornákat, zsilipeket, utakat és ezer egyéb dolgot építene. A hajóskapitány szellemesen megjegyzi, hogy egy tengerész még jobban megfelelne, mivelhogy Algériát nem lehet máshonnan megközelíteni, mint a tenger felől. A két polgár szóvá teszi a kormányzó otromba baklövéseit, mindketten nevetnek és csodálkoznak rajta, hogyan lehet valaki ilyen ügyetlen. Azután felmegyünk a fedélzetre. Nem látszik egyéb, mint a tenger, a nyugalmas tenger, melyet nem fodorít semmi fuvallat és vizét megaranyozza a holdfény. A nehézkes gőzös mintha a habok fölött suhanna, hosszú, sistergő barázdát hagyva maga mögött, melyen a felkavart víz folyékony tűznek látszik. Az ég kifeszíti fejünk felett csillaghímes, kékesfekete kárpitját, melyet elhomályosít olyankor egy-egy hatalmas, a kéményből kiáradó füstfelleg. A kis jelzőlámpa az árboc tetején olyan mint egy hatalmas csillag, amely végigrohan a többiek között. Nem hallani mást, mint a 6

csavar zúgását a hajó belsejében. Milyen kellemesek az est csöndes órái egy futó hajónak a fedélzetén! Másnap reggeltől estig a kifeszített ponyva alatt hevertem, kétfelől a hatalmas tenger. Azután leszállt az éj és újra felkelt a nap. Aludtam a szűk kabinban, a koporsóalakú ágyban. Felkeltem, négy óra volt reggel. Micsoda ébredés! Egy hosszú part látszik a látóhatár alján és szemben egy fehér folt, mely egyre növekszik - Alger!

7

ALGER. Nem remélt, káprázatos varázslat! Alger felülmúlta minden várakozásomat. Milyen gyönyörű a hófehér város a vakító napfényben! A kikötőt hatalmas terasz szegélyzi, melyet elegáns árkádok tartanak, felette emelkednek a nagy európai hotelek és a francia negyed, és ezek felett kapaszkodik fel a hegyre az arab város, egymásra halmozott apró, bizarr, fehér házikóival, melyek egymásba vannak ékelve, és uccáival, melyek világos, földalatti folyosóknak látszanak. A házak felső emeletét fehérre festett rudak tartják, a tetők szélei egymást érik. Helyenként sötét barlangok tátonganak meredek lejárókkal, titokzatos lépcsőkkel, és olyan házakba vezetnek, melyek földalatti lyukaknak látszanak, telve nyüzsgő arab családokkal. Egy asszony halad el mellettem, komolyan, fátyolosan, a bokája meztelen, de semmi csábító nincs rajta: fekete a portól, melyet összetapaszt az izzadság. A rakodópart végéről nézve, a város csodálatos látványt nyujt. Az ember elragadtatással nézi ezt a káprázatos zuhatagát a házaknak, melyek egymáson keresztül bukdácsolnak a hegy tetejéről le a tengerig. Azt mondaná az ember, egy hegyi patak tajtékja, mely őrült fehér fényben ragyog. Helyenként, mintha egy-egy nagyobb buborékot vetne, fehér mecset csillog a napfényben. Mindenütt ez az elképesztően furcsa népség hemzseg. A sok koldus, kinek egyetlen ruhája egy ing, vagy két, miseruha formájában összevarrt szőnyeg, vagy egy öreg zsák, melyen három lyuk van a fej és a két kar számára. Mezítelen a combjuk és a lábuk, jönnek, mennek, civakodnak, verekednek, tetvesek, rongyosak, maszatosak a piszoktól és büdösek, mint az állatok. Tartarin1 azt mondaná, hogy »törökszagúak«, és valóban itten mindenki törökszagú. Azután itt kering az ember körül egy egész raj feketebőrű gyerek, kabilok, arabok, négerek és fehérek keverék-ivadékai, valóságos hadserege a cipőtisztítóknak. Körülveszik az embert, mint a legyek, cigánykereket hánynak, szemtelenek, romlottak már hároméves korukban, alattomosak, mint a majmok, arabul szidalmazzák az embert és üldözik örökös »cié, mosieu« (cipőt tisztítani, uram!) kiáltásaikkal. Tegezik az embert és az ember visszategezi őket. A kocsis, akit az ember megállít az uccán, azt kérdi: »Hová vigyelek?« Felhívom a figyelmét erre a szokásra a francia kocsisoknak, akikből már kezd kiveszni a régi kedves bizalmaskodás. Mingyárt megérkezésem napján egy jelentéktelen dolgot tapasztaltam, amely mégis mintha magában foglalná Algéria és a gyarmatosítás egész történetét. Amint a kávéház előtt ültem, egy kis mór fiú erővel hatalmába kerítette lábaimat és dühös buzgalommal elkezdte tisztítani cipőimet. Miután egy negyedórán keresztül tisztította, kefélte és a bőrt olyan fényessé tette, mint egy tükör, adtam neki két sout. Azt mondotta »méci, mosieu« (köszönöm, uram), de nem kelt fel. Ott kuporgott a lábaim között mozdulatlanul, csupán a szemét forgatva, mintha beteg volna. Mondom neki: »Menj már, arabocskám!« Nem felel, nem mozdul, aztán hirtelen felkapva szerszámos ládikáját, teljes erejéből elrohan. Ekkor észrevettem, hogy egy hatalmas, körülbelül tizenhat éves néger fiú kiugrott az egyik kapu mögül, ahol eddig rejtőzött és utána vetette magát. Néhány ugrással elérte, megpofozta, megmotozta, elvette tőle a két sout és zsebre vágta, aztán nyugodtan eltávozott, míg boldogtalan áldozata rettentő üvöltözésbe fogott. 1

Tartarin de Tarascon Daudet Alfonz regényének a hőse, ki mulatságos kalandokat élt meg Algériában. (Ford.) 8

Fel voltam háborodva. Szomszédom az asztalnál, egy afrikai tiszt, aki jó barátom volt, megnyugtatott: - Hagyja, ez az itteni hierarchia. Amíg nem elég erősek ahoz, hogy elvegyék másoknak a pénzét, addig cipőt tisztítanak. De mihelyt annyi erőt éreznek magukban, hogy földhöz vágják a kisebbeket, abbahagyják a munkát. Meglesik a cipőtisztítókat és kifosztják őket. - Majd hozzátette: - Azt hiszem, mindenki így tesz itten. Az algeri európai negyed, mely távolról szépnek látszik, közelről nézve olyan, mint egy új város, amely nem neki való klíma alatt épült. Amint kiszálltam, egy hatalmas cégér vonta magára a figyelmemet: »Skating-Ring Algérien« (Algeri kerekes korcsolyapálya). Az első lépteknél meghökkenti, megzavarja az embert a nyugati kultúra, melyet rosszúl alkalmaztak erre az országra, a brutális, félszeg civilizáció, amely nem illik az itteni emberekhez, éghajlathoz és szokásokhoz. Mi olyanok vagyunk itt, mint a barbárok ezek között a barbárok között, akik vadak ugyan, de mégis otthon vannak és akiket a századok olyan szokásokra tanítottak, melyeknek mi még nem értjük a jelentőségét. III. Napoléonnak van egy okos mondása (talán egy minisztere sugalmazta neki): »Algériának elsősorban nem hódítókra, hanem tanítókra van szüksége.« Pedig mi brutális, ügyetlen hódítók maradtunk, kik el vagyunk fogulva magunkkal hozott eszméink iránt. A mi szokásaink, párizsi házaink, erkölcseink beleütköznek ebbe a talajba, mint az ízléstelenségnek, az oktalanságnak és az értelmetlenségnek otromba hibái. Mindaz, amit teszünk, fonáknak látszik, mintha ki akarnók híni magunk ellen ezt az országot, nem annyira a lakosait, mint magát a földet. Megérkezésem után néhány nappal láttam egy bált a szabadban, Musztafa külvárosban. Olyan volt, mint a neuillyi majális. Mézeskalácsos bódék, céllövősátrak, lottériák, bábjátékosok, késvetők, alvajárók, haltestű asszonyok és kiszolgálólányokkal táncoló boltossegédek, kik valóságos Bullier-négyeseket jártak, míg túl a korláton, ahol nem kellett fizetni belépőjegyet, a katonai gyakorlótér fövenyes, tágas síkján százszámra heverésztek az arabok fehér rongyaikban mozdulatlanul a holdfényben és komolyan hallgatták a táncok zenéjét, miket a franciák roptak.

9

AZ ORÁNI TARTOMÁNY. Hogy az ember Algerből Oránba juthasson, egy napi útra van szüksége a vasúton. A vonat először a termékeny, árnyas, népes mitidjai síkságon halad keresztül. Ezt szokták mutogatni az újonnan érkezőknek, hogy bebizonyítsák nekik, milyen termékeny a mi gyarmatunk. Valóban a Mitidja és Kabylia csodálatos országok. Csakhogy Kabyliának már ma sűrűbb a lakossága négyzetkilométerenként, mint a Pas-de-Calais-megyének, és Mitidja is hamar el fogja érni ezt a sűrűséget. Kiket akarnak itt letelepíteni? De majd visszatérek még erre a tárgyra. A vonat robog, halad előre. Eltünnek a megművelt síkságok, kopár, vörös föld következik, valóságos afrikai föld. A látóhatár kitágul, a terméketlen és perzselő látóhatár. Végighaladunk a rengeteg chelifi völgyön, melyet elhagyatott, szürke és kiégett hegyek zárnak körül, egyetlen fa, egyetlen fűszál nélkül. Helyenként a hegyek gerincvonala megszakad, megnyílik, mintha jobban akarná mutatni a naptól emésztett földnek szörnyű nyomorát. Hatalmas lapos térség terül el előttünk, messze lent a ködbevesző magaslatoknak szinte láthatatlan vonala szegélyezi. Itt-ott parlagon heverő dombok tünnek föl, melyeken hatalmas, kerek fehér foltok látszanak, mintha valami óriási madárnak ormótlan tojásai volnának. Ezek a marabúk, miket Allah tiszteletére emeltek.2 A végtelen, sárga síkságon néha feltűnik egy facsoport, mellette őgyelgő emberek, napsütötte magastermetű európaiak, akik nézik az elhaladó vonatot, és apró sátrak, nagy gombákhoz hasonlóak, melyek alól szakállas katonák lépnek ki. Földművelők tanyája, melyet egy katonai osztag véd. Azután a terméketlen és poros pusztaság szélén, olyan messze, hogy alig látni, észrevesz az ember valami porfelleget, mely az ég felé emelkedik és futni látszik a földön. Egy lovas üget ott, kinek paripája felveri patáival a finom, fullasztó port. Mindegyik porfelleg ezen a síkságon egy embert jelent, kinek néha még a fehér burnuszát is ki lehet venni. Időnként benszülöttek tanyái mellett haladunk el. Alig venni észre ezeket a duárokat, egy kiszáradt patak mentében, ahol gyermekek néhány kecskét, juhot vagy tehenet legeltetnek (szinte nevetségesen hangzik a legeltetés szó ezen a vidéken). A sátrak barna ponyvája, melyet elszáradt bozót vesz körül, összeolvad a földnek egyhangú színével. A töltésen egy feketebőrű ember áll, mezítelen, ínas, ösztövér lábikrával, fehéres rongyokba burkolva, és komolyan nézi a vasszörnyeteget, mely elrobog mellette. Távolabb egy csapat nomád halad. A karaván a porban gázol, nagy felleget verve föl maga után. Az asszonyok és gyermekek szamarakon vagy apró lovakon ülnek, néhány lovas méltóságteljesen halad a csapat élén, végtelenül nemes testtartással. És ez mindig így van. Óráról-órára, valahányszor megáll a vonat, feltűnik egy európai város: néhány ház, mely hasonlít Nanterre-re vagy Rueil-re, néhány kiszáradt fa, egyiken a háromszínű zászló, amely a július 14.-i ünnepre emlékeztet, azután egy komoly zsandár a kijáratnál, aki egészen olyan, mint a rueili vagy nanterrei zsandár. A hőség tűrhetetlen, semmi fémből készült tárgyhoz nem lehet hozzányúlni, még magában a vasúti kocsiban sem. Ha az ember szájához emeli a csutorát, megégeti a víz. Az ablakon beáramló levegő olyan, mintha sütőkemencéből jönne. Orléansville-ben a pályaudvar hőmérője árnyékban negyvenkilenc fokot mutat! Estefelé megérkezünk Oránba. 2

Marabú jelent kápolnaszerű mecsetet, továbbá szentéletű fanatikus muzulmán hivőt. (Ford.) 10

Orán igazi európai város, élénk kereskedelemmel, inkább spanyol mint francia, nem nagyon érdekes az utazónak. Az uccán szép leányokkal találkozik az ember, fekete a szemük, ivor a bőrük, fehér a foguk. Ha szép idő van, a látóhatáron állítólag feltűnik a spanyol partvidék, hazájuknak a partja. Mihelyt az ember rátette a lábát erre az afrikai földre, különös vágy fogja el, hogy mind távolabb, mind délebbre menjen. Felszálltam tehát a saidai keskenyvágányú vonatra, amely felkapaszkodik a magas fensíkra. E város körül kóborolnak a legyőzhetetlen Bou-Amama lovasai. Néhány órai út után az ember eléri az Atlasz első lejtőit. A vonat kapaszkodik, liheg, alig halad előre, kanyarog a kiaszott hegyhát oldalában, elhalad egy hatalmas tó mellett, amelyet három patak alkot és három völgy felől elzárja a híres habrai zsilip. Ez hatalmas, ötszáz méter hosszú, negyven méter magas és széles kőfal, mely a rengeteg síkság fölött tizennégy millió köbméter vizet torlaszt a magasba. (Ez a zsilip a következő évben bedűlt, megfullasztott több száz embert, tönkretette az egész országot; ebben az időben pedig nagy nemzeti könyöradományokat gyüjtöttek a magyar és spanyol árvízkárosultak számára. Senki sem törődött ezzel a gyarmatunkat ért kárral.) Azután befutunk egy szűk szorosba két hegy között, melyről azt hinné az ember, hogy nemrég felgyujtották, annyira vörös és kopár a felülete: megkerüljük a csúcsokat, hosszú lejtők mentében haladunk, tízkilométeres kanyarulatokat teszünk, hogy kikerüljünk egy akadályt, végül nekivágunk teljes sebességgel a síkságnak, egy keveset kanyarogva még, mintegy megszokásból. A vonat kocsijai aprók, a gép nem nagyobb mint egy vicinálisé. Néha mintha kimerülne, hörög, nyöszörög, vagy dühbe gurul, aztán olyan lassan halad, hogy gyalogszerrel lehetne követni, majd megint hirtelen, mérgesen nekiiramodik. Az egész vidék száraz és elhagyatott. Afrika királya, a nap, a nagy és hatalmas pusztító, felfalta a völgyek húsát és nem hagyott mást, mint követ és vöröses port, melyben semmiféle csira nem tud fakadni. Saida! Kis francia jellegű városka, melyben mintha csupa generális laknék. Legalább tízen vagy tizenketten vannak és folyton összebújnak, mintha haditanácsot tartanának. Az embernek kedve támad odakiáltani: »Hol jár ma Bou-Amama, tábornok úr?« A polgári lakosság nem valami nagy tisztelettel viseltetik az egyenruha irányában. A vendéglő sok kívánnivalót hagy. A fekvőhelyem egy szalmazsák egy kimeszelt szobában. A hőség tűrhetetlen, behunyom a szememet, hogy elaludjak, hiába! Az ablakom nyitva, egy kis udvarra nyílik. Hallom ugatni a kutyákat, messze vannak, nagyon messze, egyet-egyet vakkantanak, mintha felelhetnének egymásnak. De nemsokára közelednek, jönnek; ideértek a házak alá, a kertekbe, az uccákra. Itt vannak, vagy ötszázan, talán ezren is, éhesek, elvadultak; ezek a magas fensíkon lakó spanyol telepeseknek házőrző ebei voltak. Gazdáikat megölték vagy szétszóródtak, az állatok szertekóboroltak az éhségtől kergetve. Azután ráakadtak a városra és megszállották, mint egy hadsereg. Nappal a szakadékokban alszanak, a sziklák alatt, a hegyek barlangjaiban, de mihelyt leszáll az éj, felkeresik Saidát, hogy élelmet szerezzenek. A későn hazatérő emberek revolverrel a kezükben járnak, nyomukban húsz vagy harminc sárga, szimatoló eb, melyek a rókákhoz hasonlítanak. Se hossza, se vége a rettenetes ugatásnak, mely megőrjíti az embert. Aztán más hangok is ébrednek, vékony vonítások: megérkeztek a sakálok. Néha egy erősebb, furcsa hang is hallatszik, ez a hiénáé, mely utánozza a kutyát, hogy magához csalja és felfalja. 11

Ez a rettentő zenebona eltart hajnalig. Saidát a francia megszállás előtt egy kis erőd védelmezte, melyet Abd-el-Kader épített. Az új város a völgyben fekszik, letarolt hegységektől körülvéve. Egy keskeny folyó, melyet összeszorított bokával át lehetne ugrani, öntözi a környező földeket, ahol szép szőlők tenyésznek. Dél felé a szomszédos hegységek olyanok, mint egy kőfal: ezek a magas fensíkra vezető lépcsőnek legalsó fokai. Balfelől egy szikla emelkedik égő vörös színben, magassága körülbelül ötven méter és tetején néhány rombadőlt épület látszik. Ennyi maradt meg Abd-el-Kader Saidájából. Ez a szikla messziről nézve olyan, mintha összefüggésben volna a hegységgel, de ha az ember felmászik rá, megdöbben a meglepetéstől és a csodálkozástól. Két függélyes hegyfal között mély szakadék választja el az emir citadelláját a szomszédos hegyoldaltól. Ezt a lejtőt bíborszínű kőzet borítja, melyet helyenként csorba rések tépdesnek meg, amelyeken leözönlenek a téli esők. A szakadék mélyén kanyarog a folyó egy rózsababérerdő közepén. A magasból olyan, mint egy perzsa szőnyeg, mely egy folyóson van kiterítve. A virágos abrosz sehol se szakad meg, csupán helyenként tarkítja a zöld lomb, mely keresztülütközött a virágokon. A völgybe keskeny ösvény vezet, mely jó a kecskéknek, de nem jó embereknek. A folyó - legalább itt folyónak nevezik (Saida vádi), nálunk legfeljebb patakszámba menne vígan csörgedezik kövei között, a terebélyes bokrok alatt, szikláról-sziklára ugrál, tajtékzik és zúgva hömpölygeti habjait. A víz meleg, majdnem forró. Óriási rákok futkosnak a partján különös sebességgel, és ollóikat fenyegetően emelik felém, mikor meglátnak. Nagy gyíkok surrannak a levelek alá; néha egy kígyó siklik el a kavicsok között. A szakadék összeszorul, mintha be akarna zárulni. Fejem fölött egyszerre nagy csattogás hallatszik, összerezdülök. Felzavartam egy sast a fészkéről, ez repült fel és a kék ég felé emelkedik lassú, hatalmas szárnycsapásokkal. Olyan széles, hogy szinte mind a két sziklafalat érinti. Egy órai járás után kijut az ember az Ain-el-Hadjar felé vezető országútra, mely a poros hegyoldalon kapaszkodik. Előttem egy asszony, egy öreg asszony halad, fekete szoknyában, fején fehér főkötő, görnyedten lépked, balkarján egy kosár, és a másik kezében, mintha elegáns napernyő volna, egy rengeteg vörös paraplé. Hogy kerül ide ez az európai asszony? Egy parasztasszony ezen a komor vidéken, ahol nem látni mást, mint a hajlott derekú, megtermett néger asszonyt, ragyogó bőrével, sárga, vörös vagy kék szöveteivel, s a mögötte libegő különös emberi párával, amely felkavarja még a legedzettebb gyomrokat is! Az öreg asszony kimerülten leül a porba, liheg a tikkasztó hőségben. Az arca ráncos, számtalan apró barázda fut keresztül-kasul a bőrén, mely olyan mint egy fodros szövet, arcán ül a fáradtság, a gond, a kétségbeesés. Beszédbe ereszkedem vele. Elzászból származik, ahonnan ideküldték erre az elhagyatott vidékre négy fiával a háború után. - Ön odaátról jön? - kérdezi tőlem. Ez az »odaátról« a szívembe markolt. - Igen. Az asszony elkezdett sírni. Azután elmesélte nekem a történetét, mely igen egyszerű.

12

Földet ígértek neki. Eljött az egész család, az anya és gyermekei. Azóta három fia meghalt a gyilkos éghajlat alatt, egy maradt, az is beteg. A földjeiken nem termett semmi, bármilyen nagyok, mert nincs egyetlen csöpp vizük. Az öreg asszony egyre ismételgette: »Hamu ez, uram, kiégett hamu. Nem terem itt egy káposztafej, egyetlen kicsinyke káposztafej sem!« Makacsul ismételgette a káposztafejet, mely, úgy látszik, az egész földi boldogságot képviselte a számára. Elszorult a szívem, mikor láttam ezt a derék elzászi asszonyt, aki elvetődött ide a tűz hazájába, ahol még egy káposztafej sem terem meg. Hányszor gondolhatott az elveszett hazára, fiatalsága virágos rétjeire, a szegény öreg! Mikor elbúcsúztunk egymástól, ezt kérdezte tőlem: »Nem hallott arról, hogy földeket fognak osztogatni Tuniszban? Azt mondják, hogy arrafelé jobb a világ. Mindenesetre jobb lesz, mint itt, s talán még a szegény fiam életét is megmenthetem.« Valamennyi gyarmatosunk, kit a Tell-hegységen túl telepítettek le, ugyanezt mondhatná el. Engem egyre gyötört a vágy, hogy még délebbre menjek. De az egész vidéket feldúlta a háború, nem merészkedhettem egyedül erre az útra. Mégis alkalom kínálkozott, mikor egy élelmező vonat elindult a Sottok3 mentében elhelyezett csapatokhoz. Forró, sirokkós nap volt. Hajnalban felkerekedett a déli szél, elborította a földet lassú, lomha, emésztő lehelletével. Hétkor megindult a kis vonat, mely magával vitt két különítmény gyalogságot tisztjeivel együtt, három ciszternás kocsit vízzel és a Társaság mérnökeit, mert három hét óta nem közlekedtek a vonatok a vasúti vonal legvégső határain, miket állandóan veszélyeztettek az arabok. A gőzgép, mely a Hiéna nevet viselte, zakatolva megindul, egyenesen neki a hegységnek, mintha keresztül akarná fúrni. Aztán hirtelen elkanyarodik, behatol egy szűk völgybe, leír egy hurkot, és visszatér ötven méterrel magasabban, de ugyanott, ahol az imént elhaladt. Újra kanyarodik, köríveket ír le, egyiket a másik után, zegzugos irányban emelkedik, végül egy nagy kanyarulatot tesz, és eléri a hegycsúcsot. Itt hatalmas épületek, gyárkémények tünnek elénk, egy egész kis elhagyatott város. Ezek a Franko-algéri Társaságnak gyönyörű üzemei. Itt dolgozták fel az alfát4, mielőtt lemészárolták a spanyolokat. Ezt a helységet úgy hívják Ain-el-Hadjar. Újra emelkedünk. A mozdony liheg, hörög, meglassítja mozgását, megáll. Háromszor megpróbálja, hogy meginduljon, háromszor újra meg kell állnia. Meghátrál, hogy iramot vegyen, de megint elhagyja az ereje a meredek lejtő közepén. A tisztek leszállítják a katonákat, kik sorba állva a vonat mentében, tolni kezdik a kocsikat. Lassan, lépésben megindulunk. Nevetgélés, tréfa, a bakák csúfolják a mozdonyt. De ennek is vége. Felérünk a magas fensíkra. A gépész messze kihajol a mozdonyból, szüntelenül figyeli a pályát, nincs-e valahol felszakítva? Mi meg a látóhatárt nézzük figyelmes szemmel, nem látszik-e valahol egy kis porfelhő, amely elárulja a lovas jelenlétét, mielőtt még láthatóvá válnék. Fegyvert és revolvert viselünk. Néha egy sakál fut el mellettünk; egy hatalmas keselyű száll fel, elhagyva a teve-dögöt, melyet már majdnem egészen felfalt, karthagói csirkék, melyek hasonlítanak a fogolyhoz, elbújnak a törpe pálmák lombjai alatt. 3

Sott-nak nevezik Afrikában a kiszáradt sóstavakat. (Ford.)

4

Alfa afrikai sásszerű növény, melyből papirost, szőnyegeket, stb. készítenek. (Ford.) 13

A tafraouai állomásnál két gyalogos század táborozik. Itt igen sok spanyolt öltek meg a felkelők. Kralfallahnál egy század zuáv sáncolja el magát a legnagyobb sietséggel, fedezéket építenek sínekből, gerendákból, távíróoszlopokból, alfacsomagokból, ami éppen a kezük ügyébe akad. Itt ebédelünk. A három tiszt, mind a három vidám fiatalember, a kapitány, a főhadnagy és a hadnagy, kávéval kínál bennünket. A vonat megindul. Mintha sehol véget nem akarna érni a pálya ezen a rengeteg síkságon, melyet az alfatáblák hasonlóvá tesznek a nyugodt tengerhez. A sirokkó türhetetlenné kezd válni. Arcunkba fújja a sivatag lángoló lehelletét. És néha megjelenik a látóhatáron egy imbolygó tünemény. Azt hinné az ember: tó, sziget, sziklák a vízben: ez a délibáb. Egy magaslaton kormos kövek és emberi csontok látszanak: egy spanyol telepes földi maradványai. Azután ismét döglött tevék, miket szétszaggattak a keselyűk. Keresztülfutunk egy erdőn! Micsoda erdő! A homoktengerben néhány ritka rekettyebokor, mely olyan, mint a salátapalánta egy óriási zöldségeskertben! Azontúl semmi zöldelő növényzet nem látszik, kivéve az alfát, ezt a zöldeskék, sásszerű növényt, amely kerek foltokban tenyészik és végeláthatatlanul elborítja a talajt. Néha azt hinné az ember, hogy a távolban valami lovas vágtat. Az is eltűnik, lehet, hogy a szemünk csalódott. Megérkezünk a Fallette-vádihoz, egy komor és elhagyatott síkság közepén. Megindulunk gyalog, két század katonával, dél felé, megmászunk egy alacsony dombot a nyomasztó hőségben. A sirokkó tűzcsóvákat hajít az arcunkba, megszárítja a verítéket az arcunkon, mihelyt megjelenik, égeti az ajkunkat és szemünket, fölszikkasztja a torkunkat. A kövek alatt skorpiók nyüzsögnek. A veszteglő vonat körül, amely távolról olyannak látszik mint egy nagy fekete állat, a katonák megrakják élelmiszerrel a szekereket, melyek a szomszédos táborból érkeztek. Azután távoznak a porban, lomha, fáradt léptekkel a rekkenő hőségben. Sokáig, nagyon sokáig látni őket, amint bandukolnak balra a látóhatár felé, majd nem látszik egyéb, mint egy szürke felhő, melyet felvernek a poros úton. Mindössze hatan maradtunk a vonat körül. Nem lehet hozzányúlni semmihez, minden égetően forró. A kocsik rézszerelékei izzanak a tűzben. Az ember felsikolt, ha a keze hozzáér a fegyver acéljához. Néhány nappal ezelőtt a Rezaina-törzs csatlakozott a felkelőkhöz, átgázolt a sotton, melyet mi nem tudtunk megközelíteni, mert a késő idő arra kényszerített, hogy visszatérjünk. A hőség akkora volt, mikor átkeltek a kiszáradt mocsáron, hogy a szökevény törzsnek összes szamarai szomjan vesztek, sőt tizenhat gyermek is meghalt, anyjuk karjaiban. A masina füttyent egyet, elhagyjuk a Falette-vádit. Ezt a helyet egy különös háborús esemény tette nevezetessé a vidéken. Egy hadoszlop ütött itt tábort, melynek őrizetére a 15. ezrednek egy különítménye volt kirendelve. Egy éjjel az történt, hogy két goumier5 jelent meg az előörsök előtt, kimerülve a tízórás lovaglástól, sürgős parancsot hoztak a saidai vezérlő tábornoktól. Szokás szerint fáklyát lobogtattak, hogy felismerjék őket. Az őrszem, fiatal rekruta, ki most érkezett Franciaországból s így nem ismerte az ottani szokásokat és az afrikai háborús szolgálati szabályzatot, tisztjeitől sem kapott semmi utasítást, tüzelni kezdett a két lovasra. A szegény ördögök mégis 5

Goumier benszülött lovas, ki a francia hadseregben teljesít szolgálatot. (Ford.) 14

közeledni próbáltak, de az őrség fegyvert ragadott, felfejlődött, és szörnyű tüzelés kezdődött. Miután a két arab hősiesen kiállott vagy másfélszáz puskalövést, végül mégis kénytelen volt visszavonulni, az egyik közülök golyót kapott a vállába. Másnap bevonultak a főhadiszállásra, visszahozva magukkal a sürgős parancsot.

15

BOU-AMAMA. Nehéz volna megmondani még ma is, ki volt az a Bou-Amama. Ez a legyőzhetetlen komédiás, miután heteken át izgalomban tartotta az egész afrikai francia hadsereget, olyan tökéletesen eltünt szem elől, hogy vannak, akik egyáltalában kétségbevonják a létezését. Hitelt érdemlő tisztek, akik ismerni vélték, pontosan leírták nekem a külsejét, de mások, nem kevésbé megbízható személyek, kik szintén biztosak voltak afelől, hogy látták, egészen más alakban festették le nekem őt. Annyi bizonyos, hogy ez a kalandor csupán egy kisebb bandának volt a vezére, melyet kétségtelenül az éhség hajtott a lázadásra. Ezek az emberek csupán azért verekszenek, hogy kiürítsék a magtárakat vagy kifosszanak egy vonatot. Nem hajtja őket sem a gyűlölség, sem a vallásos fanatizmus, hanem az éhség. Ha a mi gyarmatosítási rendszerünk tovább is így folyik, hogy tönkreteszi az arabokat, kiforgatja őket vagyonukból, kíméletlenül üldözi és nyomorúságba kényszeríti, akkor még nem egy ilyen felkelést fogunk látni. Talán volt egy másik oka is ennek a háborúnak, t. i. az alfatenyésztő spanyol telepesek megjelenése a magas fensíkon. Ebben az alfatengerben, ebben a zöldelő, komor óceánban, mely mozdulatlanul terül el a lángoló ég alatt, élt egy igazi nemzet, barnaképű emberhorda, kalandorok, kiket a nyomorúság vagy más okok kikergettek hazájukból. Vadabbak és rettentőbbek mint maguk az arabok, magukra hagyva, távol minden várostól, minden törvénytől, minden hivatalos hatalomtól, azt tették állítólag, amit az őseik az új világrészben, erőszakosak, vérengzők voltak a benlakókkal szemben, kiket állandó rettegésben tartottak. De az arabok borzalmas boszút állottak. Elmondom néhány rövid sorban a lázadás kitörését. Két marabú nyiltan hirdette a lázadást az egyik déli törzsben. Weinbrenner főhadnagyot küldték el azzal a megbízással, hogy fogja el ennek a törzsnek a kaidját. A francia tisztet mindössze négy ember kísérte. Meggyilkolták. Erre megbízták Innocenti ezredest, hogy álljon boszút a gyilkosságért és kíséretül melléje adták a saidai agát. Útközben a saidai aga goumja (lovascsapata) találkozott a Trafi törzs goumjával, amely szintén csatlakozott Innocenti tábornokhoz. A két törzs katonái között civakodás tört ki, a Trafik elpártoltak és fegyvereiket rendelkezésére bocsátották Bou-Amamának. Ekkor történt a chellalai eset, melyet már százszor megírtak az ujságok. Miután a vonatát kifosztották, Innocenti ezredes, kit a közvélemény nem ok nélkül vádol, erőltetett menetben a Kreider felé vonult vissza, hogy megerősítse hadoszlopát s így teljesen nyitva hagyta az utat ellenfele számára. Az pedig felhasználta a kínálkozó alkalmat. Itt meg kell említeni egy különös esetet. Ugyanaznap a hivatalos sürgönyök egyazon időpontban jelzik Bou-Amama megjelenését két különböző helyről, melyek legalább is százötven kilométernyire vannak egymástól. Bou-Amama, amint mondtam, felhasználta az alkalmat és tizenkét kilométerre megközelítette Géryvillet, útközben megölte Bringeard káplárt, akit csupán maroknyi katonával elküldtek a lázongó vidékre, hogy állítsa helyre a távíróösszeköttetést, ezután Bou-Amama északnak fordult.

16

Keresztülhaladt a hassassenák és harrarok területén, és valószínűleg ekkor bírta rá a két törzset, hogy mészárolják le a spanyolokat, amit kevéssel azután végre is hajtottak. Végre elért Ain-Ketifába, és két nappal azután tábort ütött Haci-Tirsine-ben, amely csupán huszonkét kilométernyire van Saidától. Most már a katonai hatóság is nyugtalankodni kezdett és június 12.-én este értesítette a Frankoalgéri társaságot, hogy hivassa vissza összes embereit, mert a vidék már nem biztonságos. A vonatok egész éjjel közlekedtek a vasúti hálózat legvégső határáig, de néhány óra alatt mégsem tudták összegyüjteni a százötven kilométernyi területen szétszórt telepek munkásait, és 13.-án hajnalban kezdődött a mészárlás. Ezt főként a hassassenák és harrarok törzsei követték el, melyek el voltak keseredve a spanyolok ellen, kik az ő területükön laktak. És mégis a francia hatóságok, mivel nem akartak újabb lázadásra alkalmat adni, békében hagyták ezeket a törzseket, kik háromszáznál több embert, férfiakat, asszonyokat, gyermekeket gyilkoltak le. Fosztogatással vádolt arab lovasokat, kiknek nyergei alatt spanyol női ruhákat találtak, szabadon bocsátottak, azzal az ürüggyel, hogy hiányzik a megfelelő bizonyíték. Június 10.-én este, amint mondtam, Bou-Amama Haci-Tirsine-ben táborozott, huszonkét kilométernyire Saidától. Ugyanekkor Cérez tábornok azt sürgönyözte a kormányzónak, hogy a lázadó bandafőnök visszavonulóban van dél felé. A következő napokban a vakmerő marabú kifosztotta Tafraoua és Kralfallah falvakat, megrakta összes tevéit zsákmánnyal, magával cipelt több millió értékű élelmiszert és árut. Majd újra visszavonult a haci-tirsinei magaslatra, hogy rendbehozza hadseregét, melyet két részre osztott. Az egyik Ain-Ketifa irányában indult el, de ezt megállította és kifosztotta a sharraoui-i goum, mely Brunetière hadosztályához tartozott. A másik seregrészt maga Bou-Amama vezérelte, aki szintén majdnem kelepcébe jutott, mert egyfelől elzárta útját Détrie tábornok hadosztálya, mely El-Maya mellett táborozott, másfelől a Mallaret-féle hadosztály, mely a Kreider mellett foglalt állást Ksar-el-Krelifánál. A kettő között kellett elhaladnia Bou-Amamának, ami nem volt éppen könnyű dolog. Bou-Amama ekkor lovasainak egy részét kiküldte Détrie tábornok serege ellen, mely üldözőbe vette őket és egészen Ain-Sfisifáig kergette, túl a sotton, abban a hiszemben, hogy magának a marabúnak van a nyomában. A csel sikerült, az út szabaddá lett. Alighogy a generális elhagyta táborát, már másnap a lázadó főnök elfoglalta; ez július 14.-én történt. Ami Mallaret ezredest illeti, ez ahelyett hogy seregével elállta volna a kreideri-gázlót, tábort ütött Ksar-el-Krelifánál, négy kilométernyi távolságban a gázlótól. Bou-Amama egy erős lovascsapatot küldött ki, hogy felvonuljon az ezredes előtt, aki megelégedett azzal, hogy leadja rájuk a legendás hat ágyúlövést. Azalatt pedig a megrakott tevekaraván nyugodtan átkelt a kreideri sotton, mégpedig azon a ponton, hol az átkelés a legkönnyebb volt. Mikor ez sikerült, a marabú biztonságba helyezte zsákmányát a Mográr-törzsnél, melyhez tartozott, négyszáz kilométerrel délre Géryville-től. Honnan veszem, fogja kérdezni valaki, ezeket a pontos adatokat? Ezeket mindenki tudja. Természetesen némelyik kétségbevonja ezt, a másik meg amazt, én sem állítom, hogy mindenben igazat mondtam, csupán arra törekedtem, hogy összegyüjtsem azokat az értesítéseket, melyeket a legvalószínűbbeknek láttam. Különben is lehetetlen Algériában biztos adatokat szerezni, ha csak arról van szó, mi történik három kilométerre attól a helytől, ahol az ember éppen tartózkodik. Ami a katonai híreket illeti, ezek olyanok voltak az egész háború alatt,

17

mintha valaki rossz tréfát engedett volna meg magának. Ugyanazon a napon Bou-Amamát hét különböző helyről jelezte hét parancsnok, aki már azt hitte, hogy a nyomában van. Ha valaki összeszedné az összes hivatalos sürgönyöket és kiegészítésül egy pár félhivatalos jelentést, igen furcsa kis gyüjtemény kerülne ki belőle. Néhány sürgönyt, melyeknek valószínűtlensége még Afrikában is feltünt, már az algéri irodákban visszatartottak. Láttam egy szellemes karikatúrát, melyet egy gyarmatos rajzolt és amely híven jellemzi a helyzetet. Egy öreg, pocakos, sujtásos, nagybajuszú tábornok áll szemben a sivataggal. Zavart szemmel nézi a rengeteg, meztelen, girbe-gurba tartományt, melynek határai a végtelenségben vesznek el és azt dünnyögi magában: »Itt vannak valahol!... Bizonyára itt vannak valahol!« Azután odafordul a hadsegédéhez, aki mozdulatlanul áll mögötte, és kemény hangon ezt a parancsot adja: »Sürgönyözzön a kormányzónak, hogy előttem van az ellenség és üldözőbe vettem.« Az egyetlen biztos értesítéseket a spanyol hadifoglyok hozták, akik megszöktek Bou-Amama seregéből. Nekem sikerült tolmács segítségével egy ilyen emberrel beszélnem, akitől a következőket hallottam: Blas Rojo Pélisairnek hívták. Június 10.-én este hat szekérrel haladt bajtársai kíséretében, mikor az úton ráakadtak egypár másik összetört szekérre, és a kerekek közt a meggyilkolt kocsisok holttestére. Az egyik közülök még élt. Be akarták kötözni a sebeit, mikor egy csomó arab rájuk vetette magát. A spanyoloknál nem volt más fegyver, mint egyetlen egy puska, megadták magukat. Mégis felkoncolták őket, kivéve Blas Rojót, akit kétségtelenül azért kíméltek meg, mert igen fiatal és csinos képű legényke volt. Tudvalevő, hogy az arabok nem érzéketlenek a férfiszépség iránt. Elvitték őt a táborba, hol találkozott más foglyokkal. Éjfélkor megöltek egyet közülök, minden különös ok nélkül. Ez az ember mechanikus volt, (így nevezték azt, aki a szekereket befékezte). Domingónak hívták. Másnap 11.-én Blas megtudta, hogy az éjjel más foglyokat is meggyilkoltak. A nagy mészárlások napja volt. Aznap nem mozdulhattak a táborból, estefelé a lovasok két asszonyt és egy gyermeket hoztak be. 12.-én felkerekedett a tábor és egész nap menetelt. 13.-án este tábort ütöttek Dayat-Kerebnél. 14.-én tovább haladtak Ksar-Krelifa irányában. Ekkor történt a Mallaret-féle eset. A fogoly nem hallotta az ágyúlövéseket. Ebből arra lehet következtetni, hogy Bou-Amama csupán a lovasok egy részét küldte a francia expedíciós sereg ellen, míg a zsákmányos karaván, melyhez Blas is hozzátartozott, néhány kilométerrel odább teljes biztonságban gázolt át a sotton. Egy héten keresztül zegzugos irányban haladtak. Amint Tis-Moulinsba értek, a lázadó goumok szétváltak, s mindegyik magával vitte a foglyait. Bou-Amama jóakaratúnak mutatkozott a foglyok, kivált a nők irányában, kiket külön sátorban helyezett el és katonákkal őriztetett. Az egyikük, egy tizennyolc éves csinos leány, hozzáment az egyik trafi törzsfőnökhöz, aki halállal fenyegette, ha ellenkezni próbálkozna. De a marabú megtagadta tőlük a házasság hivatalos elismerését. Blas Rojót beosztották Bou-Amama szolgái közé, de magát a törzsfőnököt nem láthatta. Csak a fiát ismerte, aki a katonai mozdulatokat vezette. Körülbelül harminc éves, sovány, barna, sápadt legény volt, nagy szemekkel és állán apró kecskeszakállal. Két sárga lova volt, az egyik francia, amely valószínűen egykor Jacquet őrnagyé lehetett. A fogolynak nem volt tudomása a kreideri összeütközésről. 18

Blas Rojo Bas-Yala környékén szökött meg, de minthogy nem ismerte a vidéket, a kiszáradt folyók medrében haladt, míg végre három napi és három éjjeli gyaloglás után elérkezett Marhoumba. Bou-Amama vezérlete alatt ötszáz lovas és háromszáz gyalogos volt, azonfelül a tevekaraván, mely a zsákmányt vitte. Két héttel a mészárlás után éjjel-nappal közlekedtek a vonatok a sottokon keresztülvivő vasúti vonalon, mindenünnen felszedték a nyomorult és megcsonkított férfiakat és megtermett szép leányaikat, kiken erőszakot követtek el, s azonfelül meztelenre vetkőztették és összevagdosták őket. A lakosság azt állítja, hogy a katonai hatóság egy kis előrelátással megakadályozhatta volna ezt a vérengzést. Annyi bizonyos, hogy nem tudott elbánni a maroknyi lázadóval. Mik lehetnek az okai ennek a tehetetlenségnek, hogy a mi tökéletes lőfegyvereink csődöt mondtak az arabok fütyköseivel és muskétáival szemben? Ezt talán mások fogják megfejteni és megmagyarázni. Annyi bizonyos, hogy az araboknak van egy nagy előnyük, amely ellen hiába próbálkozunk küzdeni. Ők az ország gyermekei. Megelégszenek néhány fügével és egy kis liszttel, fáradhatatlanok ebben a klímában, amely kimeríti az északi embereket; a lovaik ép oly csekély igényűek, mint ők maguk és ép annyira bírják a hőséget; egy nap alatt 100-130 kilométert is megtesznek. Nincs poggyászuk, sem élelmiszerszállító szekerük, miket maguk után kellene hurcolni, meglepő gyorsasággal változtatnak helyet, keresztülsurrannak két hadosztály között, megtámadnak és kifosztanak egy falut, mely biztonságban érzi magát, aztán nyomtalanul eltünnek és ismét ép olyan hirtelen megjelennek, mikor már azt hiszik, hogy távol járnak. Az európai háborúban bármily gyorsan mozog is egy hadsereg, nem tud úgy helyet változtatni, hogy erről az ellenség ne szerezzen tudomást. A poggyásztömeg végzetesen lassítja a mozgásait és mindig elárulja az útját, amelyen haladt. Egy arab sereg viszont nem hagy maga mögött több nyomot, mint egy raj madár. Ezek a kóbor lovasok a fecskék nyílsebes, keringő röptével nyugtalanítják a mi seregeinket. Ha támadnak, könnyen le tudjuk őket győzni, és rendesen mindig vereséget szenvednek, bátorságuk ellenére. De lehetetlen őket üldözni és még nagyobb lehetetlenség őket elérni, mikor megfutnak. Ennélfogva kerülik is az összeütközést és általában megelégesznek azzal, hogy nyugtalanítják a csapatainkat. Óriási lendülettel támadnak, sovány lovaik vadul száguldanak, a libegő burnuszok és kavargó por valóságos förgetegében érkeznek. Vágtatás közben lövik ki hosszú, ezüstcifrás puskáikat, azután hirtelen félrekanyarodnak és ép olyan gyorsan távoznak, mint ahogy érkeztek száguldó lovaikon; itt-ott lemarad közülök egyegy véres fehér tömeg, mely úgy hullik a földre, mint egy megsebzett madár, vérbekevert tollakkal.

19

AZ ALGERI TARTOMÁNY. Az algeriek, Alger igazi lakosai, nem ismernek hazájukból mást, mint a mitidjai síkságot. Nyugodtan élnek a világ legcsodálatosabb városainak egyikében és kijelentik, hogy az arabokkal nem lehet elbánni másképpen, mint úgy, hogy halomra ölik, vagy visszakergetik a sivatagba őket. Az arabok közül nem is ismernek mást, mint azt az afrikai söpredéket, mely az uccáikon nyüzsög. A kávéházakban Laghouatról, Bou Saadáról és Saidáról úgy beszélnek, mintha ezek a tartományok a világ végén lennének. Még az is ritka, hogy egy katonatiszt ismerje mind a három tartományt. Rendesen ugyanazon az állomáshelyen tölti ki szolgálati idejét, míg vissza nem kerül Franciaországba. Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy nagyon nehéz az utazás, ha az ember letér a megszokott afrikai utakról. Ez csak a katonai hatóság beleegyezésével és hozzájárulásával lehetséges. Az előretolt helyőrségek parancsnokai úgy tekintik magukat, mint teljhatalmú zsarnokokat, és ha bármilyen idegen arra vetemedne, hogy egyedül behatoljon a területükre, kiteszi magát annak, hogy elfogják... az arabok. Minden egyedülutazó embert rögtön megállítanak a kaidok, katonai fedezet alatt a legközelebbi parancsnokhoz kísérik, aki két spahi kíséretében visszaküldi a polgári területre. De ha az ember fel tudja mutatni a legkisebb ajánlólevelet, akkor az arab helyőrségek tisztjei részéről a legnagyobb előzékenységet tapasztalhatja. Ezek a tisztek egyedül élnek, távol minden emberi társaságtól s így a legszivélyesebben fogadják az utast, egyedül élnek, sokat olvasnak, tanult emberek, ismerik az irodalmat és szívesen elbeszélgetnek az emberrel; minthogy egyedül élnek ebben a rengeteg, puszta országban, melynek nincsenek határai, megtanulnak gondolkozni, mint a magányos utazó. Franciaországban bizonyos előítéletekkel vannak eltelve e helyőrségek iránt, de nekem, mondhatom, a legkellemesebb csalódásban volt részem. Ezeknek a tiszteknek köszönhetem, hogy egy nagy kirándulást tehettem, letérve a megszokott utakról és törzstől törzshöz vándorolva. Éppen kezdődött a ramazán-ünnep. A gyarmatban nyugtalankodtak az emberek, mert attól féltek, hogy általános lázadás fog kitörni, mihelyt véget ér a mohamedán böjt. A ramazán harminc napig tart. Ez idő alatt egyetlen igazhivőnek sem szabad innia, ennie vagy dohányoznia attól az órától kezdve, hogy a nap felkel a látóhatáron, egészen addig az óráig, mikor a szem nem tudja megkülönböztetni a fehér fonalat a vöröstől. Ezt a szigorú rendelkezést természetesen nem tartják meg a betűszerinti értelemben és nem egy cigaretta gyúl ki, mihelyt a tüzes csillag eltűnik a látóhatár alatt, mikor még a szem meg tudja különböztetni egymástól a vörös és a fekete fonalat. E türelmetlenség ellenére egy arab sem meri áthágni a szigorú böjt törvényét, a teljes tartózkodást. A férfiak, az asszonyok, a fiúk tizenötödik évüktől kezdve, a leányok mihelyt házasuló korba jutnak, azaz tizenkét-tizenhárom éves koruktól kezdve egész napon keresztül semmit sem esznek, semmit sem isznak. Az éhséget még el lehet tűrni, de az ivástól való tartózkodás borzalmassá válik ebben a tikkasztó hőségben. És e böjt alól nincs felmentés. Ezt egyébként senki sem merné kérni, még a kéjnők sem, a sok Oulad-Nail, akik nyüzsögnek a nagyobb arab városokban és a nagy oázisokon s épúgy böjtölnek, sőt talán még jobban, mint a marabúk. És még azok az arabok is, akikről az ember azt gondolná, hogy civilizáltak, akik rendes időben szívesen átveszik a mi szokásainkat, követik a mi gondolkozásunkat, támogat-

20

ják a mi törekvéseinket, ezek is, mihelyt a ramazán megkezdődik, vad fanatikusok és ostoba vakbuzgók lesznek. Így könnyű megérteni, micsoda dühös lelkesedést gerjeszt ezekben a korlátolt és csökönyös agyvelőkben ez a szigorú vallásos gyakorlat. Ezek a boldogtalanok egész nap töprengenek korgó, fájó gyomorral, nézik az arrajáró hódító rumikat, akik esznek, isznak és dohányoznak a szemük láttára. És elgondolják, ha egy ilyen rumit megölnének a ramazán ideje alatt, egyenesen az égbe jutnának, elgondolják, hogy a mi uralmunknak az ideje már a végét járja, mert a papjaik szüntelenül azt ígérik nekik, hogy nemsokára fütyköseikkel a tengerbe fognak bennünket kergetni. A ramazán ideje alatt mutogatják magukat az aissaouák, a skorpióevők, kígyóevők, vallásos csepürágók, akik talán egyedül, néhány hitetlennel és néhány nemessel együtt, nem tartják meg olyan szigorúan a vallásos törvényeket. Ezek a kivételek azonban végtelenül ritkák, talán csak egyet tudnék említeni. Amikor megindultunk egy húsznapos kirándulásra a sivatag belsejébe, a boghari körzet egyik tisztje felszólította a kíséretünkben levő három spahit, hogy ne tartsák meg a ramazánt, mert attól fél, hogy a böjttől kimerült embereknek nem fogja hasznukat vehetni. Két katona kereken visszautasította a kérést, a harmadik azonban így felelt: »Főhadnagy úr, én nem tartom meg a ramazánt, mert én nem vagyok marabú, hanem nemesember.« Valóban ez a fiú nagy sátorból származott, a legrégibb és legelőkelőbb sivatagbeli családok egyikéből. Van egy különös szokás, mely a megszállás korából származik és amely rendkívül fonáknak tűnik fel, ha az ember azokra a szörnyű következményekre gondol, melyeket a ramazán esetleg számukra jelent. Minthogy kezdetben ki akarták békíteni a legyőzötteket és minthogy a legjobb eszköznek erre az látszott, hogy vallásuknak hízelegnek, elrendelték, hogy a francia ágyú adja meg a jelet, mikor kezdődik és végződik a szent böjt ideje. Ennélfogva reggel, mihelyt pirkadni kezd, ágyúlövés jelzi a böjt kezdetét, és este, körülbelül húsz perccel a napnyugta után minden városban, minden erődben, minden helyőrségben egy második ágyúlövésre kigyúlnak ezerszámra a cigaretták, megnyílnak ezerszámra a vízcsapok és egész Algerben tűzre teszik a kusz-kusz-tésztát. Résztvettem az algeri nagy mecsetben azon a vallásos szertartáson, mely megnyitotta a ramazán-ünnepet. Az épület belseje a lehető legegyszerűbb, a falak fehérre vannak meszelve és a padlót vastag szőnyegek borítják. Az arabok sietve belépnek, mezítláb, kezükben a papucsaik. Hosszú, szabályos, tág sorokban letelepednek a szőnyegen és egyenesebb sorokban ülnek, mint amilyen egy katonai arcvonal. Maguk elé teszik papucsaikat és egyéb kisebb tárgyakat, miket magukkal hoztak, aztán mozdulatlanul maradnak, mint a szobrok, arcukkal egy kis kápolna felé fordulva, mely Mekka irányát jelzi. Ebben a kápolnában végzi a mufti a szertartást. Öreges, lágy, mekegő és színtelen hangján egy szomorú dalt gőgicsél, melyet nem lehet elfelejteni, ha az ember egyszer hallotta. Az intonáció gyakran változik és ekkor az összes hivők egyetlen ritmikus, néma és hirtelen mozdulattal leborulnak, homlokukkal a padlót érintve, így maradnak néhány másodpercig, aztán felemelkednek teljesen zajtalanul, hogy semmi ne zavarja meg a muftinak reszketeg, halk énekét. És az egész gyülekezet szüntelenül így borul le és emelkedik fel valóságos fantasztikus gyorsasággal, némasággal és szabályossággal. Nem hallani semmi székzörgést, köhintést és suttogást, mint a katolikus templomokban. Érezni, hogy ezeket az embereket valami vad vallásos buzgalom tölti el és úgy rángatja őket, mint a bábukat. Ez a néma és zsarnoki hit

21

betölti testüket, megdermeszti arcukat, belemarkol a szívükbe. Valami szánalommal vegyes meghatározatlan érzése a tiszteletnek fogja el az embert, mikor látja ezeket a sovány fanatikusokat, akiket nem akadályoz meg semmi háj abban, hogy ruganyos hajlongásaikat ne végezzék és akik vallásos kötelességeiket olyan gépiesen és pontosan teljesítik, mint a porosz katonák a gyakorlataikat. A falak fehérek, a földön kiterített szőnyegek pirosak. Az emberek fehérek vagy pirosak vagy kékek vagy még tarkábbak, aszerint hogy milyen az ünnepi ruhájuk, de mindnyájan gazdagon vannak öltözve és előkelő arcot vágnak, fejükön és vállukon reszketve ömlik el a csillárok lágy ragyogása. Az egyik emelvényt egy csomó marabú foglalja el, akik ugyanazzal az intonációval éneklik a feleleteket, melyet a mufti megad. Így tart ez végeszakadatlanul. A ramazán éjszakáin kell meglátogatni a kaszbaht. A kaszbah elnevezés, mely eredetileg annyi mint citadella, ma az egész arab várost jelenti. Miután a nap folyamán böjtöltek és aludtak, egész éjszaka esznek, isznak és dőzsölnek. Ilyenkor valóságos ezeregyéjszakai népség nyüzsög a keskeny uccákon, melyek meredekek, mint a hegyi ösvények, girbe-gurbák, szűkek, mint a vakondtúrások, folyton kanyarognak, kereszteződnek és egymásbafolynak és olyan mélységesen titokzatosak, hogy az ember akaratlanul is halkabb hangon beszél. Valóságos mesehangulat fogja el az embert, mintha abban az országban utazna, melyről Seherezádé szultána mesél. Íme az alacsony, vaskos kapuk, mint a börtön falai, csodálatraméltó vasveretükkel, íme a fátyolos asszonyok, íme a nyitott udvarok mélyén elsuhanó arcok és a zárt, titokzatos házak belsejéből kihallatszó sokféle kósza nesz. A küszöbökön gyakran látni embereket, amint végigheveredve esznek, isznak. Néha csoportokban gubbasztva elfoglalják az egész szűk uccát, az embernek keresztül kell lépkednie a meztelen combokon, helyet keresnie, ahová letegye a lábát a fehér burnuszok között, melyekből fejek és tagok emelkednek. A zsidók nyitva hagyják pincéiket, melyek boltokul szolgálnak. A titkos gyönyörök házai telve vidám zsivajjal, s olyan nagy számban vannak, hogy az ember nem járhat öt percig anélkül, hogy kettőre-háromra ne akadna. Az arab kávéházakban összezsúfolva ülnek az emberek, a fal mentén levő lócákon kuporognak vagy egyszerűen a földön ülnek és mikroszkópikus findsákból isszák a kávét. Ott ülnek mozdulatlanul és némán, kezükben a findsával, melyet néha a szájukhoz emelnek, méltóságteljes, lassú mozdulattal, és huszan is elférnek egy olyan helyen, mely szűknek bizonyulna tíz európai számára. És a fanatikus lázítók nyugodt arccal járnak-kelnek a békés kávézók között, prédikálva a felkelést és hirdetve a szolgaság végének közeledtét. Azt mondják, hogy a boukhrari-i ksar-ban (arab faluban) mutatkoznak mindig a nagy felkelések első tünetei. Ez a község a laghouati út mentén van. Oda kell elmennünk. Ha az ember felnéz az Atlasz-hegységre a végtelen mitidjai síkságról, észrevesz egy gigászi szakadást, amely déli irányban keresztülhasítja a hegységet. Olyan, mintha egy szekercecsapással vágták volna keresztül. Ezt a szakadékot nevezik a chiffai szurdoknak. Ezen keresztülhalad a médéahi, boukhrari-i és laghouati országút. Behatolunk a szakadékba, egy keskeny folyó, a Chiffa mentében haladunk, aztán belejutunk egy szűk, vad és erdős hegyszorosba. Mindenütt források. A fák felkapaszkodnak a függélyes falakra, belevájják a kövekbe gyökereiket, mintha létrán akarnának felkapaszkodni a hegyoromra.

22

Az út egyre szűkül, fenyegető sziklák állják el az utat, az ég olyan, mint egy kék szalag a hegygerincek között, aztán hirtelen, egy éles fordulónál elénkbe tűnik egy kis vendéglő, egy erdőborította szakadék nyílásánál. Ez a Majom-patak kocsmája. A kapuja előtt dalol a víz a medencékben, csurdogál, lehullik és megtölti üdeséggel ezt az elhagyott zugot, mely emlékeztet a békés svájci völgyekre. Megpihenünk, elszenderedünk az árnyékban, de hirtelen a fejünk felett felpattan egy faág, felugrunk és íme a sűrű lombok között ijedten szöknek fel a majmok, ugrálnak, táncolnak, sikonganak. Vannak egészen nagy és egészen kis majmok, százszámra, talán ezerszámra. Az erdő telve van velük, úgy nyüzsögnek benne, mint hangyák. Néhányat fogságba ejtett a kocsma gazdája, ezek szelídek és szeretik a cirógatást. Az egyik, egy egészen fiatal majom, melyet a mult héten fogtak, még egy kissé vad. Mihelyt az ember mozdulatlanul marad, közelednek, kémlelődnek, megfigyeléseket tesznek. Azt mondhatná az ember, hogy a völgy lakóinak legnagyobb gyönyörűségük az utasokban telik. Vannak azonban napok, mikor egyetlen majmot sem látni. A Majom-patak-on túl a völgy még összébb szorul, majd egyszerre balfelől két hatalmas zuhatag ontja vizét szinte a hegy tetejéről: két tisztavizű zuhatag, olyan, mint két ezüst szalag. Ha tudnátok, milyen kellemes látni ezeket a vízeséseket ezen az afrikai földön! Utunk hosszan emelkedik, egyre emelkedik. A szakadék tágul, ritkul. Egyre kapaszkodunk felfelé, a hegység mind kopárabbá válik. Földek terülnek el előttünk s mire a nyeregre érünk, hazai fák kerülnek a szemünk elé, tölgyek, füzek, szilfák. Médéahban éjjeli szállásra térünk; apró fehér város, egészen hasonló egy franciaországi járási székhelyhez. Médéahon túl kezdődnek a nap szörnyű pusztításai. Még egy erdőn haladunk keresztül, de micsoda erdőn! Sovány, letarolt, mindenütt kilátszik a bokrok között a pusztulásnak induló földnek felperzselt bőre. Nemsokára nincs körülöttünk semmi élő. Baloldalt egy völgy nyílik, aszott és vörös a földje, nem terem benne egyetlen fűszál, messziről olyan, mint egy homokkal telt teknő. Hirtelen egy hatalmas árnyék suhan lassan keresztül rajta. Egyik végétől a másikig halad, mint egy imbolygó, fekete folt, mely végigsiklik a meztelen földön. Ez az árnyék az igazi, egyetlen lakosa ennek a komor és kihalt helynek. Mintha ott uralkodnék fölötte, mint egy titokzatos és gyászthozó szellem. Felemelem szememet és észreveszem, amint felszáll az égbe kiterjesztett, mozdulatlan szárnyakkal, az állati dögök hatalmas pusztítója, az ösztövér keselyű, mely itt kering az országa fölött és fölötte a kiterjedt vidéknek másik ura, a gyilkos, kegyetlen nap. Mikor Boukhrari felé ereszkedünk, a szemhatáron észreveszünk egy másik kiterjedt völgyet, a chélifi völgyet. Itt látni egész rútságában a földnek nyomorúságát, a sárga nyomorúságot. Mint egy vén arab koldus, olyan rongyos ez a völgy, mely a kiszáradt folyó piszkos medrét követi, honnan felivott minden vizet az ég tüze, még a sarat is. Ezúttal mindent elpusztított, mindent felemésztett mindent elporlasztott, mindent mésszé égetett a tűz, mely helyettesíti a levegőt és betölti a látóhatárt. Valamit érzel a homlokod körül, máshol szellő volna, itt az égi tűz. Valami libeg-lobog odalent a sziklás halmok fölött: máshol köd volna, itt az égi tűz, vagy helyesebben a láthatóvá lett hőség. Ha a föld nem meszesedett volna el egészen csontig, ez a furcsa pára eszünkbe juttatná azt a csöpp gőzt, mely a tüzes vas nyomán támad, ha élő húst ér. És mindenütt valami különös, vakító és mégis bársonyos szín rezeg, a forró homoknak a színe, amelybe belevegyül valami violás árnyalat, az olvadásnak induló égnek a színe. Semmiféle rovar nem él meg ezen a porrá vált földön. Csupán néhány hatalmas hangyát látni. Az az ezernyi apró lény, mely nálunk a levegőben nyüzsög, nem tudna megélni ebben a 23

kohóban. A kánikulában maguk a legyek is elpusztulnak, mint nálunk északon, ha beköszöntenek a hideg napok. A csirketenyésztés a legnagyobb akadályokba ütközik. Szánalmas és komikus látvány elnézni ezeket a szegény állatokat, amint tátott csőrrel és kiterjesztett szárnyakkal ide-oda támolyognak. Három év óta az utolsó források is kiapadnak ezen a vidéken. A mindenható nap diadalmasan szemléli rettenetes győzelmét. Mégis, íme néhány fa, néhány elnyomorodott szegény fa. Ez már Boghar, mely feltűnik egy poros hegynek tetején. Balfelől egy sziklás földhajlatban, egy halom tetején, mely alig látszik ki a földből, annyira egyszínű vele, egy nagy falu emelkedik az égnek, ez a boukhrari-i ksar. A népes arab község a porkúp tetején fekszik, míg néhány ház meghúzódva a domb lejtőjén, a hegy tövében a vegyes lakosságú községet alkotja. A boukhrari-i ksar a legtekintélyesebb arab községek egyike. Éppen a déli határon fekszik, valamivel túl a Tell-hegységen, abban az átmeneti zónában, mely összeköti a civilizált országot a nagy sivataggal. Ez a helyzet különös politikai jelentőséget ad neki, mert fentartja az összeköttetést a partmenti és a szaharai arabok között. Ennélfogva itt volt mindig a lázadások fészke. Itt adták ki a jelszót, a legtávolabb eső törzsek is ideküldik megbízottaikat, hogy megtudják, mi történik Boukhrariban. Algéria minden pontjáról errefelé fordulnak a kíváncsi szemek. Csak a francia kormányzat nem foglalkozik azzal, mi szövődik Boukhrariban. Önkormányzattal bíró községnek jelentették ki, a francia községek mintájára, egy bíró áll az élén, kinek egy mezőőr a segédje. A községbe ki- és bejárhat, aki akar. Az arabok bárhonnan jönnek is, szabadon járhatnak-kelhetnek, megbeszéléseket folytathatnak és kedvük szerint intrigálhatnak. A ksar tövében, két-háromszáz méternyire tőle, van a vegyes lakosságú község, melyet egy polgári biztos kormányoz, ki rendkívüli hatalommal rendelkezik azon a sivatag területen, melyen felesleges minden felügyelet. De nem lépheti át szomszédjának, a bírónak, a hatáskörét. Szemben a hegyen van Boghar, ahol a katonai körzetnek a parancsnoka lakik. Ennek is szinte korlátlan hatalom áll a rendelkezésére, de nem tehet semmit a ksarban, mert a ksar önkormányzattal felruházott község. A ksarban pedig csupa arab lakik. És ezt a veszélyes pontot kímélik, mialatt gondosan őrzik a veszélytelen környéket. A betegséget tüneteiben gyógyítják és elhanyagolják az okát. Mi származik ebből? Ha a polgári és katonai hatóság egyetértésben van egymással, valami titkos rendőrségfélét szerveznek a bíró tudta nélkül és így próbálnak kéz alatt értesüléseket szerezni. Nem meglepő-e látni ezt az arab várost, melyet mindenki veszélyesnek tart? Szabadabb, mint egy francia város, míg egy francia ember számára teljesen lehetetlen, ha nincs felszerelve valami befolyásos embertől származó ajánlólevéllel, hogy bejusson a déli előretolt katonai körzetek bármelyikébe és ott széjjelnézzen. A vegyes községben van egy vendéglő. Itt töltöttem az éjszakát. Mintha kemencében háltam volna. A levegőt, úgy látszik, végkép elpusztította az elmult napnak a hősége. Semmi szellő, mintha a levegőt megdermesztette volna a forróság.

24

Mihelyt pirkadni kezdett, felkeltem. A nap megjelent, széles gyujtogató kedvében. Nyitott ablakom előtt máris izzani kezdett a néma látóhatár; egy kis postakocsit vettem észre. Sárga tábláján ez volt olvasható: »Déli posta.« »Déli posta«! Tehát vannak, akik még délebbre igyekeznek ebben a borzalmas augusztusi hónapban. A dél! Micsoda perzselő, szörnyű szó. A dél! A tűz! Úgy néztem föl erre a kurta szótagra, olyan meglepetéssel, mintha sohasem olvastam volna. Úgy tetszett, mintha most fedeztem volna fel titokzatos értelmét. Mert a legismertebb szavak is, mint a leggyakrabban látott arcok, titokzatos, rejtett értelemmel bírnak, melyet egyszer hirtelen felfedezünk, nem tudni miért. A dél! A sivatag, a nomádok, a fel nem kutatott területek és azután a négerek, egy egészen új világ, mintha egy más világegyetem kezdődne itt! A dél! Milyen keményen hangzik ez a Szahara határán. Délután megnéztem a ksart. Boukhrari az első város, ahol az ember találkozik az Oulad-Nail lányokkal. Az ember meglepődik, mikor először látja a sivatag kurtizánjait. A legforgalmasabb uccákon az ajtók előtt heverésznek az arabok, néha keresztülfekszenek az uccán, gubbasztanak és halk hangon beszélgetnek vagy alusznak. A lobogó fehér ruhák még emelik a házak fehér színét, semmi színfolt, minden fehér. És hirtelen megjelenik egy asszony az egyik ajtóban, dús hajában, mely asszír viseletre emlékeztet, hatalmas arany diadémot hord. Hosszú, égő, vörös ruha van rajta. Karján és bokáján csillogó aranykarikákat visel, nemes metszésű arcára kék csillagok vannak tetoválva. Aztán feltünnek mások, sokan, valamennyien ugyanazzal a monumentális hajsátorral. Valóságos torony, melyről mindkét oldalon egy hatalmas hajfonat hullik alá egészen a fül alsó cimpájáig, azután újra felemelkedik hátul és elvész a haj kékes tömegében. Valamennyien diadémokat viselnek, némelyek igen gazdagot. A mellüket elborítják a nyakláncok, érmek, nehéz ékszerek, derekuk körül két erős ezüstláncon egy hatalmas érclakat függ, mely hasuk aljáig ér és különös csipkés cizellálással van díszítve; a kulcsa egy másik láncon lóg. Néhányan csupán keskeny karpereceket viselnek, ezek, még kezdők. A többiek, az idősebbek, néha tíz-tizenötezer frank értékű ékszert raknak fel magukra. Láttam egyet, kinek a nyaklánca nyolc sor húszfrankos aranyból állott. Ez a vagyonuk, szorgalmas munkával szerzett, megtakarított pénzük. A bokájukon levő karikák tömör ezüstből vannak és rendkívül súlyosak. Valóban, ha összegyüjtöttek két-háromszáz frank értékű ezüstpénzt, átadják olvasztás céljából egy mozabita ékszerésznek, aki ezeket a cizellált karikákat, szimbolikus lakatokat és széles karpereceket készíti. A fejükön levő diadémokat hasonló módon szerzik. A monumentális hajviselet felrakásához, amely vastag hajfonataival valóságos bonyolult, szakértelmet kívánó műalkotás, majdnem egy teljes napi munka szükséges és hihetetlen mennyiségű olaj. Ennélfogva csak egyszer fésülködnek havonként és rendkívül vigyáznak, hogy össze ne kuszálják szerelmi ölelkezéseikben ezt a magas és bonyolult hajsátort, amely néhány nap mulva tűrhetetlen szagot terjeszt. Este kell őket látni, mikor a mór kávéházban táncolnak. A városka elcsöndesedik. Fehér alakok fekszenek végigheverészve a házak mentében. A forró éjszakába beleragyognak a csillagok; ezek az afrikai csillagok hihetetlen fényben tündökölnek, mintha tüzes, remegő, égő, lobogó gyémántok volnának.

25

Egyszerre egy ucca fordulójánál zaj üti meg a fülünket, vad és gyors ütemű muzsika, tamburinok szakadatlan ideges csörgése, melyet túlharsog egy fuvola éles, sikongó, fülhasító, vad lármája, amint egy hatalmas ébenbőrű ördög fújja, kiből nem fogy ki soha a szusz. Ő a helyiség gazdája. Az ajtó előtt egy csomó arab áll, akik bámulnak, de nem lépnek be a helyiségbe, és fehér burnuszaikon táncol a kiáramló fény. Odabent mozdulatlan fehér sorokban ülnek a fehér falak mentében az alacsony mennyezet alatt a vendégek. A földön pedig ott gubbasztanak tarka, lángoló szöveteikben, csillogó ékszereikkel, tetovált arcukkal, diadémes magas hajviseletükkel, mely az egyiptomi reliefekre emlékeztet, az Oulad-Nail lányok és várnak. Belépünk. Senki sem mozdul. Ekkor, hogy helyet szorítsunk magunknak, az ottani szokás szerint félrelökünk egypár arabot, letaszítjuk őket a lócáról, mire érzéketlen arccal elosonnak, a többiek összébbszorulnak, hogy helyet adjanak nekünk. A terem végében egy emelvényen ül a négy tamburás és lelkes mozdulatokkal pörgeti szerszámai kifeszített bőrét, míg a gazda, egy hatalmas néger, méltóságteljes léptekkel jár-kel a helyiségben, dühösen fújva őrült fuvoláját, pihenés nélkül, egyetlen másodpercnyi szünet nélkül. Ekkor két Oulad-Nail felemelkedik, elhelyezkedik azon a szabadon hagyott szőnyegen, amely a padok közé van terítve, és elkezd táncolni. A táncuk csendes lépésekből áll, melynek ütemét sarkukkal verik, amitől megcsördülnek a lábukon levő karikák. Minden dobbantásnál megvonaglik egész testük, a felemelt és kiterjesztett kezüket csendesen megforgatják minden szökkenésnél, mialatt ujjaikat élénken rázzák és gyorsan rezegtetik. Kissé fonák, merev, érzéketlen, dermedt arcot vágnak, amely meglepően mozdulatlan, mint a szfinxnek az arca, míg ferde pillantásukat ringó kezükre szegezik, mintegy megigézve ettől a lágy mozdulattól, melyet szüntelenül megszakít az ujjak gyors vonaglása. Így lépkednek egymás felé. Mikor találkoznak, kezükkel összeérnek, megrezdülnek, megfeszítik derekukat és mögöttük meglibben a hosszú, csipkés fátyol, mely a fejüktől a lábujjukig ér. Ilyenkor összedörzsölik hátrafeszített testüket, ájult izgalommal, a szerelmes galambok begyeskedő mozdulatával. A nagy fátyol libeg-lobog mögöttük, mint egy fehér szárny. Azután hirtelen kiegyenesednek, arcuk ismét érzéketlenné válik, elválnak egymástól és mindegyik újra kezdi lassú, suhanó, bicegő lépteit, míg a nézők sora elé nem érnek. Nem mind csinosak, de valamennyinek az arca különösen furcsa. És senki sem tudja megmondani, mire gondolhatnak azok az arab férfiak, akik között táncolnak nyugodt, ritmikus mozdulataikkal ezek az arannyal és rikító szövetekkel borított leányok. Néha-néha egy kis változatosságot is visznek a tánc mozdulataiba. Ezek a prostituáltak valaha egyetlen törzsből, az Oulad-Nail törzsből származtak. Így kellett megszerezniük a hozományukat és azután hazatérhettek és férjhez mehettek, miután vagyont gyüjtöttek. Ezért semmit sem veszítettek becsületükből a törzs férfitagjai előtt, így parancsolta ezt a szokás. Ma azonban, bár most is főképpen az Oulad-Nail törzs leányai gyüjtenek így vagyont a távoli városokban, az összes törzsek hozzájárulnak a kurtizánok tömegének szaporításához. Azokban a kávéházakban, ahol mutatkoznak és áruba bocsátják magukat, mindig néger a tulajdonos. Mihelyt a derék házigazda megpillant egy idegent, homlokához tapaszt egy ötfrankos ezüstpénzt, amely valami különös módon odaragad a bőréhez. Így járkál, dühösen fújva vad furulyáját a helyiségben, tüntetően mutogatva a pénzdarabot, melyet a bőréhez tetovált, mintha fel akarná szólítani a vendégeket, hogy ugyanannyit fizessenek. 26

Vannak az Oulad-Nail lányok között olyanok, akik nagy sátorból származnak, és ezek vendégeikkel szemben ugyanazt a nagylelkűséget és finomságot mutatják, mely hozzátartozik származásukhoz. Elég az embernek egy percre megcsodálnia egy vastag szőnyeget, mely ágy gyanánt szolgál, hogy a nemes kurtizán cselédje utána hozza a pillanatnyi szeretőnek a házába azt a tárgyat, mely annyira felkeltette a bámulatát. Nekik is, mint a franciaországi prostituáltaknak, vannak barátaik, akik rajtuk élősködnek. Hányszor találtak valami szakadék mélyén egy ilyen szegény leányt keresztülvágott torokkal, ékszereiből kifosztva. A szeretője természetesen eltünt és soha többé nem került szem elé. A helyiség, ahol vendégeiket fogadják, vályogból vert keskeny szoba. Az oázisokban a mennyezetet gyakran egyszerű nádfonat helyettesíti, melyen nyüzsögnek a skorpiók seregei. A fekvőhely egymásra rakott szőnyegekből áll. A gazdagok, akár arabok, akár franciák, ha egy nagy orgiát akarnak csapni, kibérelik éjszakára a mór fürdőt, az összes kiszolgáló személyzettel együtt, itt esznek-isznak a fürdő medencéjében, csupán a pihenőpamlagokat használják más célra. Ha már erkölcsökről van szó, ki kell térnem egy különben kényes kérdésre. A mi felfogásunk, szokásaink, ösztöneink annyira különböznek azoktól, mikkel az ember ebben az országban találkozik, hogy alig merünk nálunk beszélni egy bűnről, amely nagyon divatos odalenn, de amelyen nagyon megütköznek az európaiak, sőt meg is botránkoznak. Idővel azonban a méltatlankodás helyett nevetnek rajta. Rendkívül kényes dolog, amelyet azonban nem szabad hallgatással mellőzni, ha az ember helyes képet akar adni az arab életről és meg akarja értetni ennek a népnek különös jellemét. Lépten-nyomon találkozik az ember azzal a természetellenes szerelmi viszonnyal ugyanazon nem tagjai között, melyet valaha Sokrates, Alkibiades barátja, ajánlott. A történelemben gyakran látjuk példáit ennek a furcsa és ízléstelen szenvedélynek, amelynek hódolt Cézár, amelyet a rómaiak és görögök állandóan gyakoroltak, melyet III. Henrik hozott divatba Franciaországban és amellyel nem egy nagy embert gyanusítottak meg. Ezek azonban igen kivételes példák s csupán azért tünnek fel, mert olyan ritkák. Afrikában azonban ez az abnormális szerelem olyan mélyen meggyökerezett az erkölcsök között, hogy az arabok, úgy látszik, olyan természetesnek tartják, mint a másikat. Honnan származik az ösztönnek ez a különös félresiklása? Többféle oka van kétségtelenül. A legvalószínűbb az, hogy ritkák az asszonyok, akiket elzárva tartanak a gazdagok. Ezeknek néha még törvényes feleségük is van és annyi ágyasuk, ahányat el tudnak tartani. Lehet, hogy oka a forró éghajlat is, mely felkorbácsolja az érzéki szenvedélyeket és eltompítja a heves temperamentumú férfiakban a finomságot, érzékenységet és lelki tisztaságot, mely megóv bennünket ezektől a szokásoktól és visszataszító vonzalmaktól. Lehet, hogy fenmaradt a szodomai erkölcsök hagyománya is, valami bűnös átöröklött szokás, ezeknél a műveletlen, nomád népeknél, melyek teljesen képtelenek a civilizációra és ma is még abban az állapotban vannak, mint a bibliai időkben. Talán felsorolhatok néhány friss és jellemző példát, hogy milyen hatalmas ez a szenvedély az araboknál. A párizsi Hammam-nak szolgái között volt kezdettől fogva egy kis algeri néger. Miután egy ideig Párizsban tartózkodott, a fiatal arab visszatért Afrikába. Történt egy reggel, hogy az egyik kaszárnyában meggyilkolva találtak két benszülött katonát. A vizsgálat csakhamar kiderítette, hogy a gyilkos nem volt más, mint a Hammam egykori alkalmazottja, ki egy kardcsapással megölte mindkét szeretőjét. A két katona között, kiket ő ismertetett meg egymással,

27

benső barátság szövődött, és mikor a fiatal arab rájött erre a viszonyra, féltékenységében mindkettőnek elmetszette a torkát. Hasonló esetek nem tartoznak a ritkaságok közé. De lássunk egy másik drámát. Egy nagy sátorból származó (?) fiatal arab hírhedt volt az egész vidéken arról, hogy szeretkezéseivel milyen tisztességtelen vetélytársa az Oulad-Nail lányoknak. A bátyjai szemére hányták többször nem annyira rossz erkölcseit, hanem azt, hogy pénzért árulja a szerelmet. Miután nem akarta megváltoztatni szokásait, adtak neki egy hetet, hogy mondjon le erről a foglalkozásról. De ő ügyet sem vetett a figyelmeztetésre. Nyolcadik nap reggel meggyilkolva, megfojtva találták az arab temető közepén, meztelen testtel és betakart fejjel. Mikor felfedték az arcát, kitünt, hogy egy pénzdarabot tapostak erőszakkal a homlokbőrébe és ezen a pénzdarabon egy kis fekete kavics volt. A tragédiák mellett említsünk meg egy komédiát is. Egy spahi-főhadnagy hiába keresett tisztiszolgát. Az összes katonák, kikkel megpróbálkozott, lomposak, piszkosak voltak, nem gondozták magukat, lehetetlen volt őket megtartani. Egy reggel egy fiatal arab lovas jelentkezett, kinek rendkívül szép, okos és finom metszésű arca volt. A főhadnagy felvette próbaképpen. Valóságos kincsre akadt. A legény dolgos volt, tiszta, szótlan, csupa figyelem és szorgalom. Egy héten keresztül minden nagyszerűen ment. Nyolcadik nap reggel, mikor a főhadnagy visszatért reggeli sétájáról, a kapu előtt egy öreg spahit pillantott meg, aki éppen a csizmáit kefélte. Bement az előszobába, itt egy másik spahi söpört. A szobájában egy harmadik ágyat vetett. Egy negyedik valahol az istálló körül énekelt, mialatt az igazi tisztiszolga, a fiatal Mohammed a szőnyegen heverészve cigarettázott. A főhadnagy ámult-bámult, odaintette az egyik váratlan helyettest és rámutatott a társaira. - Mi az ördögöt kerestek ti itt? Az arab rögtön megfelelt neki: - Főhadnagy úr, a benszülött főhadnagy úr küldött bennünket. (Ugyanis minden francia tiszt mellé be van osztva egy benszülött katonatiszt, aki neki alája van rendelve.) - Ah, hát a benszülött főhadnagy úr küldött benneteket? És mi az ördögnek? - Főhadnagy úr, - felelt a katona, - a benszülött főhadnagy úr azt mondta nekünk: »Menjetek el a fehér főhadnagy úrhoz és végezzétek el ott Mohammednek a munkáját. Mohammednek nem szabad dolgoznia, mert ő a benszülött főhadnagynak a felesége.« Ez a figyelem egyébként az arab főhadnagynak két havi áristomába került. Hogy ez a feslettség mennyire el van terjedve az arabok közt, azt legjobban mutatja, hogy a kezük közé eső foglyokon is erőszakot követnek el. Ha sokan vannak, a szerencsétlen bele is halhat ebbe a szerelmes erőszakoskodásba. Valahányszor a bíró kiszállt egy gyilkosság megállapításához, a legtöbbször egyszersmind azt is konstatálja, hogy a gyilkos megbecstelenítette a holttestet a halál bekövetkezése után. Vannak még egyéb közönségesnél közönségesebb esetek, de ezek annyira alávalók, hogy nem mondhatom el itt. Mikor egy este lejöttem Boukhrariból, napnyugta felé, megpillantottam három Oulad-Nailt, kettőt piros és a harmadikat kék ruhában, akik egy keleti módra ülő vagy fekvő embertömeg közepén állottak. Olyanok voltak, mint valami barbár istennők, kiket a nép leborulva imádott.

28

Valamennyien a Boukhrari-erődre szegezték tekintetüket, mely átellenben volt a túlsó lejtőn, a poros völgy másik oldalán. Valamennyien mozdulatlanul várakoztak, mintha valami csodálatos esemény bekövetkezését lesnék. Valamennyinek kezében volt egy érintetlen cigaretta, melyet az imént sodortak. Hirtelen fehér füstbóbita jelent meg az erőd ormán és abban a pillanatban kigyulladtak a cigaretták, mialatt egy tompa és távoli dübörgés megreszkettette a földet. A francia ágyúlövés jelentette a legyőzötteknek, hogy a böjt véget ért.

29

A ZAR’EZ. Egy nap a boghari erőd egyik kapitányánál ebédeltem, aki a legkedvesebb és a hozzáértők tanusága szerint a legtehetségesebb afrikai tisztek egyike. Elmondotta, hogy két fiatal főhadnagy egy expedícióra készül. Arról volt szó, hogy egy nagy körutat tegyenek a boukhrari-i, djelfai és bousaadai területeken s megállapítsák az ott levő vízforrások helyét. Még mindig tartottak az általános felkeléstől, melynek a ramazán-ünnep végével kellett volna kitörnie, s azért egy expedíciós hadosztálynak az útját akarták előkészíteni azok között a törzsek között, melyek az ország e részében laknak. Erről a vidékről még semmi pontos térkép nincs. Csupán néhány topografikus jelentés áll rendelkezésre, mely azoktól a tisztektől származik, akik időről-időre szemleutat tesznek; csupán néhány megközelítő jelzése a forrásoknak és kutaknak, a nyeregkápában sebtiben odavetett jegyzetek, minden mérőeszköz nélkül, csupán szemmérték után készített gyors vázlatok. Rögtön engedélyt kértem, hogy csatlakozhassam a kis csapathoz. Ezt a legnagyobb szívességgel megengedték nekem. Két nappal később megindultunk. Három órakor reggel bezörgettek a boukhrari-i szegényes kocsma ajtaján és felvertek álmomból. Ajtót nyitottam s előttem állt egy spahi feketesujtásos vörös mellényében, széles, bodros nadrágjában, mely térdig ért, ahol a sivatag lovasainak karmazsin bőrharisnyája kezdődik. Középtermetű arab legény volt. Sasorrát egy kardcsapás hasította ketté és a forradás nyomán nyitva maradt a baloldali orrcimpája. Bou-Abdallahnak hívták, s így szólított meg: - Uram, a lovad készen vár. - Megérkezett már a főhadnagy úr? - kérdeztem tőle. - Rögtön itt lesz, - volt a felelet. Nemsokára távoli zaj támadt a sötét és kopár völgyben; azután árnyak és élő sziluettek tüntek fel, melyek elvonultak előttem. Csupán a három tevének különös, lomha testét tudtam kivenni, amint a poggyászunkat cipelték, tábori ágyainkat és azokat a tárgyakat, mikre a húsznapos utazás alatt szükségünk lehetett ebben a magányos pusztaságban, melyet maguk a tisztek is alig ismertek. Nemsokára ugyancsak a boukhrari-i erődítmények irányából sebes lódobogás hallatszott, mintha egy lovascsoport közelednék. A két főhadnagy, aki az expedícióra vállalkozott, megjelent kíséretével, amely egy másik spahiból és egy Dellis nevezetű arab lovasból állott; ez a fiú nagy sátorból, előkelő családból származott. Rögtön lóra ültem és csatlakoztam hozzájuk. Sötét éjszaka volt, nyugodt, szinte mozdulatlan. Miután egy darabig északi irányban haladtunk, a chélifi völgy mentében, befordultunk jobbfelé egy szakadékba abban a pillanatban, mikor felkelt a nap. Ezen a vidéken nincs sem esti, sem reggeli szürkület. Szinte sohasem látni azokat a gyönyörü lomha, bíborszínű felhőket, melyek csipkésen, tarkán, bizarrul, véres vagy lángoló színekkel a mi északi látóhatárunkat díszítik, mikor a nap felkel vagy lenyugszik.

30

Itt először egy kósza fény jelentkezik, amely növekszik, terjed és néhány pillanat alatt betölti az egész teret. Azután hirtelen egy hegy ormán, vagy a végtelen síkság szélén, megjelenik a nap olyan alakban, mint ahogyan az égen szokott járni. Semmi nyoma annak a vörös fénynek, annak a hunyorgó, álmos arckifejezésnek, mely a mi ködös országainkban észlelhető. Ami azonban a legkülönösebb a sivatagbeli hajnaloknál, az a némaság. Ki ne ismerné nálunk az első madárfüttyöt, még a nap felkelte előtt, mihelyt az ég alja sápadni kezd, aztán a másik füttyöt, amely a szomszédos fáról felel, azután a szüntelen zsibongását a csicsergéseknek, folytonos trilláknak, élénk füttyöknek, melyekbe bele vegyül egy távoli és elnyujtott kukorékolás, aztán következik az állatok ébredésének zaja és a lombok között lefolyó vidám hangversenyek. Itt ennek nyoma sincs. A hatalmas napkorong felemelkedik a puszta föld fölé és máris úgy tekint rá, mint egy zsarnok, aki széjjelnéz, vajjon van-e még élő lény ezen a vidéken. Semmi állati üvöltés, legfeljebb egy-egy lónyerítés, semmi mozgalmasság, kivéve ha az ember egy kút közelében üt tábort; ilyenkor reggelenként láthatja elvonulni a vályu előtt a nyájak hosszú és néma sorait. A forróság rögtön perzselővé válik. A flanell-csuklya és a fehér vászonsisak fölé feltesszük az óriási médolt, a hatalmas karimájú szalmakalapot. Lassú ügetésben haladunk egy völgy mentében. Amerre a szem ellátott, minden kopár volt, szürkéssárga színben égett és fenséges látványt nyujtott. Egy-egy mélyedés alján meghúzódott egy kevés víz, ugyancsak a kiszáradt folyók medrében feltüntek a zöldelő sásnak apró, nyers foltjai. Néha egy-egy hegyhajlatban két-három fa jelezte, hogy forrás van a közelben. Még nem érkeztünk meg a Szomjúság országába, melyen keresztül akartunk vándorolni. Folyton lejtőkön kapaszkodtunk. Apró völgyecskék csatlakoztak a mienkhez, és ahogy közeledett a dél, a látóhatár elveszett a könnyű hőpárában, a kiaszott földnek a gőzében, amely elöntötte a távolt, alig észrevehető kék, rózsaszínű és fehér színekkel, kedves, gyöngéd és végtelenül bájos árnyalatokkal, míg előttünk vakítóan égett a tájék. Végre felértünk a hegy nyergére, ahol megjelent előttünk néhány lovas kíséretében ElAkhedár ben Yahia kaid, akinél tábort ütöttünk. Ez az arab törzsfőnök igen előkelő családból származik, fia Yahia ben Aissa basagának, akit a »falábú basagá«-nak neveznek. Elvezetett bennünket az előre elkészített táborba egy forrás mellé, melynek a vize szüntelenül mosta négy óriási fának a tövét; ez volt az egyetlen zöld növényzet, amely feltünt az egész látóhatáron, hol csupán köves és kiszáradt hegycsúcsok terjengtek a szemhatár végéig. Rögtön felszolgálták az ebédet, de a kaid nem vett benne részt a ramazán-böjt tilalma miatt. Mégis, hogy lássa, nem szenvedünk-e hiányt semmiben, leült velünk szemben testvére, ElHaoues ben Yahia mellé, aki kaidja volt az Oulad-Alane-Berchieh törzsnek. Ekkor feltünt nekem egy körülbelül tizenkétesztendős, törékeny arab fiú, rendkívül büszke és bájos arccal, akit már láttam napokkal azelőtt az Oulad-Nail lányok között, a boukhrari-i kávéházban. Már akkor meglepett ennek a filigrán kis arab fiúnak finom és ragyogó fehérségű ruházata és a tisztelet, amelyben a többi arabok részesítették. És amikor csodálkozásomnak adtam kifejezést, azt a felvilágosítást kaptam, hogy ez a basaga legfiatalabb fia, aki azért jött ide, hogy tanulmányozza az életet és megismerje az asszonyokat! Milyen messze vagyunk a francia erkölcsöktől! A fiú rögtön felismert és komolyan kezet nyujtott. Aztán, minthogy őt még kora nem kényszerítette böjtölni, közénk ült és apró, keskeny ujjaival nekilátott a sült juhpecsenyének. Ámulva hallottam, hogy két bátyja, a két kaid, kik negyven év körül lehettek, tréfásan faggat-

31

ni kezdték, miket tapasztalt a ksarban, és hol szerezte azt a selyemkendőt, melyet a nyakán hordott, vajjon nem egy asszonytól kapta-e. Ezen a napon az árnyékos fák alatt sziesztát tarthattunk. Estefelé ébredtem fel és felmásztam egy szomszédos dombra, hogy körülnézzek a vidéken. A nap, közel a lenyugváshoz, bíborszínt öltött a narancssárga égboltozat alján. És mindenütt, északon és délen, keleten és nyugaton, a szemem előtt emelkedő hegysorokat rózsaszín fénnyel öntötte el, valami különös rózsaszínű tündökléssel, amilyen a flamingók tollazata. Az ember azt hihette volna, hogy egy operai tündérjáték apoteózisa, olyan képtelenek és lehetetlenek voltak a színek, olyan mesterkéltnek, erőltetettnek és természetellenesnek látszott és amellett mégis csodálatos szépnek. Másnap leszálltunk a síkságra a hegy túlsó oldalán, egy végtelen síkságra, melyen három napig vándoroltunk, bár azalatt folyton tisztán láttuk a Djebel-Gada hegyláncot, mely elzárta előlünk az utat. Hol egy komor homokpusztán, hol egy porsivatagon haladtunk keresztül, néha alfatáblák tengere akasztotta gyökerét a talajba és arra kényszerítette lovainkat, hogy zegzugos irányban haladjanak. Ezek az afrikai puszták valóban bámulatraméltók. Kopárnak és laposnak látszanak, mint a síma parkett, holott ellenkezőleg folytonos talajhullámok futnak rajtuk keresztül, s az egész vidék olyan, mint a tenger vihar után, amely messziről nyugodtnak látszik, mert a felszíne síma, pedig hosszú ringások nyugtalanítják. Alig lehet észrevenni a földhullámoknak ezeket a lejtőit, a látóhatáron lévő hegyeket sohasem tévesztjük el szem elől, de két párhuzamos hullám között, alig két kilométernyire az orrunk előtt, egy egész hadsereg elbujhatna, anélkül hogy valaki sejtené. Azért volt olyan nehéz üldözőbe venni Bou-Amamát a dél-oráni alfatermő magas fensíkokon. Minden reggel felkerekedünk hajnaltájban és keresztülvágunk ezeken a végtelen komor pusztaságokon. Minden este elénk jön egy lovas, fehér burnuszába burkolva, aki elvezet bennünket egy ütött-kopott, kifoltozott sátorba, mely alatt szőnyegek vannak kiterítve. Mindennap ugyanazt az ebédet költjük el, beszélgetünk egy keveset, aztán alszunk vagy álmodunk. És hogyha tudnátok, milyen távol vagyunk a világtól, távol az élettől, távol mindentől az alacsony kis sátor alatt, amelynek hasadékain keresztül látni a csillagokat és felemelt szegélye alatt a végtelen homoksivatagot. Olyan egyhangú, egyforma, kiégett, kihalt ez a föld. És mégis az embernek itt nem támad semmi kívánsága, nem sajnál semmit, nem vágyódik semmi után. Ez a nyugodt, magányos tájék, melyet eláraszt a napfény, kielégíti a szemet, kielégíti a gondolatot, kielégíti az érzékeket és az álmot, mert tökéletes, abszolút, és másképpen elképzelni sem lehetne. A ritka növényzet, mely helyenként feltűnik, szinte sérti a szemet, mint valami hamis, nyers és mesterkélt dolog. Mindennap ugyanazokban az órákban ugyanaz a látvány tárul elénk. A lángok végignyaldossák a földet és mihelyt a nap lenyugszik, a hold kel fel a végtelen magány fölött. És lassanként nap-nap után rád fekszik a néma sivatag, ráfekszik lelkedre, mint az éles napfény, mely megpörköli a bőrödet, és szeretnél nomád lenni, mint ezek az emberek, akik folyton lakóhelyet cserélgetnek, anélkül hogy hazát cserélgetnének, ezekben a végtelen pusztaságokban, amelyek mindig hasonlóak egymáshoz. Valahányszor szemleútjára indul egy katonatiszt, előreküld egy benszülött lovast, hogy értesítse a kaidot, akinél másnap enni és aludni fog, hogy az szerezze be a törzstől az emberek és 32

állatok számára szükséges élelmet. Ez a szokás, mely hasonlít a franciaországi bekvártélyozáshoz és rekviráláshoz, nagyon terhessé válik a törzsek számára, annál a módnál fogva, amellyel végrehajtják. Ha arabot emlegetsz, tolvajt emlegetsz, kivétel nélkül. Íme, hogyan hajtják végre ezt a dolgot. A kaid ráparancsol egy kisebb főnökre és követeli tőle az adót. Az, hogy megszabaduljon ettől a terhes feladattól, fizet neki egy összeget. A kaid zsebrevágja és egy másik főnökhöz fordul, aki rendesen hasonlókép rázza le a megterheltetést. Végre azonban valakinek mégis gondoskodnia kell élelemről és szállásról. Ha a kaidnak valami ellensége van, akkor rábízza ezt a feladatot, ez viszont ugyanúgy jár el a saját alattvalóival szemben, ahogy a kaid a többi sejkkel. Így történik, hogy ez az adó, amely alig kerülne húsz-harminc franknál többe egy-egy törzsnek, rendesen négy-ötszáz frankra emelkedik. És ezen lehetetlen segíteni. Rendkívül sok oka van, amit hosszú volna itt felsorolni. Amint egy táborhoz közeledünk, megpillantunk a távolban egy lovascsapatot, amely felénk közeledik. Az egyikük kiválik a többi közül és előrenyargal. A többiek lépésben vagy ügetve követik. Azután egyszerre valamennyien vágtába fognak, valami őrült vágtába, melyet a mi északi lovaink nem bírnának ki két percig. Úgy száguldanak, mint a versenylovak, mint a gyorsvonat. De az arab lovas megül a nyergében és fehér burnusza lobog mögötte, aztán hirtelen rándítással megállítja a lovat, mely majdnem térdrerogy, egy szökkenéssel leugrik a nyeregből, előrejön és tiszteletteljesen kezet csókol a francia tisztnek. Bármilyen címe, származása, hatalma és vagyona van is az arabnak, változatlanul kezet csókol minden francia tisztnek, akivel találkozik. Majd a kaid újra nyeregbe pattan és elvezeti az utasokat a sátor felé, melyet számukra elkészített. Rendesen azt képzelik, hogy az arab sátorok fehérszínűek és ragyognak a napfényben. Ellenkezőleg. Piszkosbarnák, sárga csíkokkal. A szövetük vastag, teveszőrből vagy kecskeszőrből van szőve és ormótlannak látszik. A sátor nagyon alacsony (éppen hogy állni lehet benne), de nagyon tág. Szabálytalanul elhelyezett karók támasztják és a széle mindig fel van hajtva, hogy a levegő szabadon közlekedhessek alatta. Ez óvatosság ellenére a hőség nappal tikkasztó ezekben a szövetházakban, de annál kellemesebbek az éjszakák, nagyszerűen esik az alvás a vastag és gyönyörű djebel-amour-i szőnyegeken, bár igen sok rajtuk a féreg. E szőnyegekből áll a gazdag arabok egyetlen fényűzése. Egymásra halmozzák lejtős alakban és rendkívül vigyáznak rájuk; mielőtt rálépnének, levetik saruikat, mint a mecsetek kapuinál. Mihelyt a vendégek letelepedtek, vagy helyesebben végigheverésztek a szőnyegen, a kaid kávét hozat. A kávé kitünő. Pedig igen egyszerű az elkészítési módja. Nem őrlik, hanem mozsárban törik és egy csomó szürke ambrát vegyítenek közéje, aztán forró vízben megfőzik. Semmi sem furcsább az arabok asztali edényeinél. Ha egy gazdag kaidnál voltunk megszállva, a sátrait megbecsülhetetlen szőnyegek, csodálatraméltó vánkosok és gyönyörű kárpitok díszítették, de íme hoznak egy öreg bádogtálcát, rajta négy csorba, repedt, éktelen csészét, miket mintha egy párizsi külvárosi bazárban vásároltak volna. Van közöttük mindenféle nagyságú és alakú, angol fajansz, japán utánzat, a legközönségesebb creil-holmi, egyszóval ami legcsúnyább és legízléstelenebb gyári porcellán van a világon. A kávét egy öreg levesescsuporban vagy egy katonacsajkában, vagy egy leírhatatlan, ólomból készült, horpadt kávésüstben hozzák, mely olyan, mintha megrokkant volna.

33

Ez a különös, gyermekes népség olyan primitív maradt, mint a fajok keletkezésénél. Jár-kel ezen a földön, anélkül hogy megtelepednék, anélkül hogy házat építene. Lakóhelyük karóra kifeszített sátor, nincs semmi olyan holmija, amely nélkül nálunk lehetetlennek látszik az élet. Sem ágy, sem ágynemű, sem asztal, sem szék, egyetlen olyan holmi sem, amely kényelmessé teszi az életet. Semmi bútor, hogy az útjukban ne álljon, semmi ipar, semmi művészet, semmi tudomány. Alig tudják megvarrni bakbőrtömlőiket, mikben a vizet hordják, és bármely életkörülményben olyan esetlen az eljárásuk, hogy az ember ámul-bámul. Még a sátraikat sem tudják megfoltozni, ha a szél elszakítja. A sárgás szövetben számos lyuk tátong, miken keresztül kedvére beszivárog az eső. Mintha nem ragaszkodnának sem a földhöz, sem az élethez ezek a kóbor lovasok, akik halottaik fölé is egyetlen követ helyeznek, egy ormótlan követ, melyet a közeli hegységben szedtek. A temetőik hasonlítanak olyan telkekhez, amelyeken valaha beomlott egy európai ház. A négereknek kalibáik vannak, a lappoknak odvaik, az eszkimóknak hókunyhóik, a legvadabb vadembereknek is van valami lakásuk, melyet a földbe vájnak vagy föléje építenek. Mindnyájan ragaszkodnak az anyaföldhöz. Csak az arabok kóborolnak minden vonzalom, minden gyöngédség nélkül e föld iránt, mely a tulajdonunk, amelyet termékennyé teszünk s amelyet szeretünk szívünk egész melegével. Szerte nyargalásznak lovaikon, nem értenek semmi munkához, nem törődnek semmivel, mintha állandóan útban volnának valamerre, ahová sohasem fognak megérkezni. A szokásaik a legkezdetlegesebbek. A mi civilizációnk elsuhan felettük, anélkül hogy érintené őket. Úgy isznak, hogy a bakbőrtömlőt a szájukhoz emelik, de az idegeneknek a leglehetetlenebb edényekben szolgálják fel a vizet. Van itt minden a vaslábastól kezdve a hasadt csutoráig. Ha egy razziájuk alkalmával egy cilindert zsákmányolnának, bizonyára félretennék, hogy abban nyujtsanak vizet a legelső európai tábornoknak, aki meglátogatja őket. Ételük mindössze négy-öt fogásból áll és ezeknek a sorrendje sohasem változik. Először a juhpecsenyét tálalják fel a szabad ég alatt, egy ember hozza a vállán az egész juhot, egy karó végén, melyen felnyársalta, s amint a nyúzott és levegőbe emelt állat sziluettje elhalad előttünk, egy középkori kivégzésre gondolunk. Rendkívül furcsa látvány mögötte a vérvörös ég és a komoly fehérruhás ember, aki sötét és komikus arccal hozza. A juhot leteszi egy alfából font lapos kosárba, a törökös módon körben guggoló lakmározók között. A villa ismeretlen fogalom náluk, ujjaikkal tépdesik a húst, vagy egy kis csontnyelű arab kés segítségével. A juhpecsenye aranysárga, tűztől zománcos, ropogó bőrét tartják a legjobb falatnak. Hosszú szeletekben letépdesik és a fogaik alatt ropogtatják, miközben vizet isznak hozzá, mely mindig zavaros, vagy tevetejet, melyet felearányban vízzel vegyítenek, vagy aludttejet, melyet bakbőrtömlőben erjesztenek és amelynek erős mosuszszaga van. Az arabok ezt a különös italt »leben«-nek nevezik. Az első fogás után lábasban vagy egy mély tálban, vagy egy öreg bögrében valami metéltlevest szolgálnak fel. Az edény alján sárgaszínű folyadék látható, amelyben a zöld paprika elvegyül a vörös paprikával és a szárított barack a törött, aszalt datolyákkal. Ezt a levest nem ajánlom semmiféle gourmandnak. Ha egy előkelő kaid fogadja az embert, akkor mindig felszolgálják ez után a hamist. Ez igen különös étel. Talán némelyek szívesen veszik, ha elmondom az elkészítési módját. Csirkehúsból vagy juhhúsból készül. Miután a húst apróra vagdalták, vajban sütik meg a kemence tetején. 34

Azután egy kis könnyű levet készítenek ugyanebből a húsból és állandóan forró vízzel öntözik. Én azon a véleményen vagyok, hogy ezt a könnyű levet előre kellene elkészíteni. Ebbe a levesbe nagy mennyiségben vörös paprikát tesznek, egy csöpp zöldpaprikát, fekete borsot, sót, hagymát, aszalt datolyát és barackot és addig tartják tűz fölött, míg a datolya és a barack teljesen szétfő. Aztán ráöntik a levet a húsra. Ez igazán pompás étel. Az ebédnek elmaradhatatlanul a kusz-kusz vagy kuskuszu a vége, ez a nemzeti ételük. Az arabok a kusz-kuszt úgy készítik, mint mi a tarhonyát. Ezt a tarhonyát különös módon megsütik és erre a célra készült lével öntik le. Csak azért beszélek ezekről az ételekről, hogy senki ne vádolhasson meg, mintha mellőzni akartam volna az arab konyhát. Néha omlós, apró mézeskalácsot is adnak, amely igen jóízű. Valahányszor iszik a vendég, a kaid így köszönti: Saa! (Egészségedre!) Erre azt kell felelni: Allah y selmeck! Ami körülbelül annyit jelent, mint nálunk: Isten áldjon meg érte! Ezeket az üdvözléseket tízszer is megismétlik egy ebéd folyamán. Minden délután négy óra tájban letelepedtünk egy új sátorban, majd egy hegy lábánál, majd egy végtelen síkság közepén. Amint megérkezésünk híre elterjedt a törzs emberei között, minden oldalról apró fehér foltok özönlöttek felénk a távolból a terméketlen pusztákon és dombokon keresztül. Ezek az arabok, akik meg akarják nézni az idegen tisztet, hogy panaszaikat elsírják előtte. A legtöbben lóháton vannak, igen kevés jár gyalog. Sokan apró szamarakon nyargalnak. Szétvetett lábakkal ülnek a nyeregben, szinte az állat farán, mely tipegő léptekkel halad, míg az arab két hosszú lába a port szántja. Amint leszállnak a nyeregből, odajönnek és letelepednek a sátor köré, azután mozdulatlanul, meredt szemmel ülnek és várnak. Végre a kaid jelt ad és a panaszosok előállnak. Minden szemleúton levő tiszt korlátlan hatalommal gyakorolhatja az igazságot. Az arabok a legképtelenebb kívánságokkal állnak elő, nincs az arabnál veszekedőbb, civakodóbb, perpatvarosabb, bosszúállóbb népség. Teljesen lehetetlen kideríteni az igazságot és méltányos ítéletet mondani. Mindegyik fél fantasztikus számokban vonultatja fel a hamis tanukat, akik őseik hamvaira fogadkoznak és esküvel erősítik meg a legarcátlanabb hazugságokat. Íme néhány példa: Egy kádi (ezeknek a tisztviselőknek a megvesztegethetősége nem ráfogás, hanem közmondásos), egy kádi maga elé hivat egy arabot és a következő ajánlatot teszi neki: »Adj nekem huszonöt darab durót,6 aztán hozz hét tanut, akik írásban fogják igazolni előttem, hogy X... tartozik neked hetvenöt duróval. Kényszeríteni fogom őt, hogy visszafizesse neked.« Az arab elhozza a tanuit, akik igazolják állítását és aláírják az okmányt. Ekkor a kádi törvény elé idézi magát X...-et és tudtára adja a következőket: »Ha adsz nekem ötven durót és hozol kilenc tanut, akik igazolják, hogy B... (ez volt az első arab) tartozik neked százhuszonöt duróval, kényszeríteni fogom őt, hogy visszafizesse.« A másik arab is elhozza tanuit. Ekkor a kádi maga elé idézteti az elsőt, aki megjelenik a hét tanu aláírásával és kifizetteti neki a hetvenöt durót az első arabbal. De ekkor viszont a második követeli a kilenc tanu esküje alapján, hogy a kádi fizettesse meg neki a százhuszonöt durót, amivel az első arab tartozik.

6

Öt frank értékű spanyol ezüstpénz. (Ford.) 35

Az igazság szolgája tehát keresett összesen hetvenöt durót, ami megfelel háromszázhetvenöt francia ezüst franknak, ennyit zsarolt ki áldozataiból. Az eset teljesen hiteles. És mégis az arab sohasem fordul a francia békebíróhoz, mert azt nem tudja megvesztegetni, míg a kádi mindent megtesz egy csomó pénzért. Azonfelül leküzdhetetlen undort érez a mi igazságszolgáltatásunk zaklató formalitásai iránt, minden írott per rémületet kelt benne, mert végtelen babonával néz minden papirost, amelyre le lehet írni az Isten nevét és esetleg bűbájos varázslatokat is. A francia uralom kezdetén, ha a derék muzulmán útjában egy darab papirost talált, jámborul az ajkához emelte és vagy elásta a földbe, vagy beletömte valami fal vagy fa hasadékába. Ez a szokás azonban néha igen kellemetlen következményekkel járt, úgyhogy a mohamedánok hamar kigyógyultak belőle. Íme egy másik példája az arabok gazságának. Egy Boghar melletti törzsben gyilkosságot követtek el. Gyanúsítottak vele egy arabot, de a bizonyítékok hiányoztak. Élt ebben a törzsben egy szegény ember, akit a szomszédos törzs küldött el, hogy pénzügyi érdekeiket képviselje. Egy tanu őt vádolta a gyilkossággal. Ezt egy másik tanu követte, majd egy harmadik. Végre kilencven tanu állott elő a leghatározottabb bizonyítékokkal. Az idegent halálra ítélték és kivégezték. Ezzel nem volt más céljuk, mint hogy megszabaduljanak a kellemetlen idegentől, viszont a saját törzsbelijüket tisztázzák a gyanú alól. A pörök éveken keresztül húzódnak, anélkül hogy valami világosság derülne a hamis tanuk állításaira. Ilyenkor egy igen egyszerű eljáráshoz fordulnak: bebörtönzik mind a két pörösködő családot, valamint az összes tanukat is. Néhány hónap mulva újra szabadon engedik őket. Ilyenkor legalább egy éven keresztül nyugodtan maradnak, aztán újra kezdik a pörösködést. Az Oulad-Alane-törzsben, melynek területén keresztülhaladtunk, van egy pör, amely három év óta tart, anélkül hogy az igazságnak még az árnyéka is kiderült volna. A két perest néhanapján egy kis időre hűvösre teszik, aztán újra kezdődik az egész. Egyébként azzal töltik idejüket, hogy lopják, csalják egymást és néha lesből rátüzelnek egymásra. De előttünk, amennyire lehetséges, titkolják mindazokat az eseteket, melyekben a puskapor szerepet játszik. Az Oulad-Moukthar törzsnél egy magastermetű ember jelentkezett nálunk azzal a kéréssel, hogy vétessük fel a francia kórházba. A főhadnagy kérdezte, mi a betegsége. Ekkor az arab kitárta a ruháját és a mája tájékán egy szörnyű, elhanyagolt, üszkösödésnek induló seb látszott. Meghagytuk, hogy forduljon meg, és íme a hátán, szemben az előbbivel egy másik tátongó nyílás, amelynek a közepén egy akkora daganat volt, mint egy kis gyermeknek a feje. A sebhely szélén kilátszottak a csontszilánkok. Ez az ember valószínűleg lövést kapott és a golyó behatolt a mellén és kijött a hátán, kéthárom bordáját összetörve. De ő tagadta és megesküdött, hogy »az Isten műve«. Egyébként ezen a száraz vidéken a sebek igen könnyen gyógyulnak. Itt nem lép fel semmiféle gyulladás, sem gennyedés, melyet a mikrobák a mi nedves éghajlatunk alatt okoznak. Ha csak nem halálos a seb, vagy a lövés nem ér fontos testrészt, rendesen könnyen ússzák meg a bajt. Másnap megérkeztünk Abd-el-Kader bel Hout kaidhoz, aki a semmiből kapaszkodott fel erre a méltóságra. De a törzsét nagy bölcsességgel kormányozza és azért ez kevésbé hajlik a lázongásra és pörösködésre, mint a többiek. De lehet, hogy ennek a viszonylagos nyugalomnak az okát másban kell keresni. 36

Minthogy ezen a vidéken nincsenek források, csak a Djebel-Gada déli lejtőjén, amely pedig lakatlan, ennélfogva a vizet kutakból kapják, melyek közös tulajdonai az összes törzseknek. Itt tehát nem fordulhat elő, hogy a vízereket elterelik medrükből, ami általában a főoka a legtöbb veszekedésnek és gyűlölködésnek a sivatagban. Itt is jelentkezett előttünk egy arab azzal a kéréssel, hogy vétessük fel a francia kórházba. Mikor megkérdeztük tőle, mi a baja, felemelte ruháját és megmutatta a lábát. El volt borítva kékes, puha, málladozó foltokkal, mint egy túlérett gyümölcsnek a héja, és a hús annyira ellágyult, hogy sokáig megőrizte az ujjnak a nyomát azon a helyen, ahol megtapogattuk. A szegény ördög egy rettenetes szifilisnek esett áldozatul. Mikor megkérdeztük tőle, mily alkalommal kapta ezt a betegséget, felemelte a kezét és megesküdött ősei emlékére, hogy »az Isten műve«. Valóban mondhatom, hogy az arabok istene különös műveket enged meg magának. Mikor meghallgattuk az összes panaszokat, megpróbáltunk egy kissé aludni a sátor szörnyű hőségében. Azután beesteledett, megvacsoráztunk. Mélységes nyugalom ereszkedik az elmeszesedett földre. A duárok kutyái elkezdenek vonítani a távolban és a sakálok visszafelelnek nekik. Leheverészünk a szőnyegre, a csillagokkal borított égbolt alatt, melyek fénye annyira reszket és hunyorog, mintha könnyezne, és akkor hosszas, hosszas beszélgetésbe elegyedünk. Ezeken a langyos, csillagos éjszakákon eszünkbe jutnak összes emlékeink olyan élénken és ellenállhatatlanul, hogy rögtön szavakba omlanak. A tiszti sátor körül arabok heverésznek a földön és távolabb egysorban a lebéklyózott lovak állanak, mindegyik mellett egy őr. A lovak nem feküdhetnek le, mindig talpon kell lenniök, mert egy törzsfőnök lovainak sohasem szabad kifáradniok. Mihelyt le akarnak dűlni, az arab rájuk veti magát és felkényszeríti őket. Múlik az éjszaka. Kinyujtózkodunk a puha gyapjúszőnyegeken és néha, ha hirtelen felriadunk álmunkból, mindenütt a puszta földön fehérbe burkolt alvó alakokat veszünk észre, melyek úgy feküsznek körülöttünk, mintha szemfödőkbe burkolt holttestek volnának. Egy nap tíz órán keresztül nyargaltunk a fullasztó porban és végül tábort ütöttünk egy kút mellett, melynek vize sáros volt és sós ízű, de mégis nagyon ízlett. A főhadnagy hirtelen megragadta a vállamat, mikor éppen le akartam pihenni a sátor alatt és a déli szemhatárra mutatva, azt kérdezte tőlem: - Nem lát ott semmit, odalent? Jól odanéztem és azt feleltem: - De igen, egy kis szürke felhőt. A főhadnagy mosolygott. - Nos, üljön le és nézze tovább azt a felhőt. Meglepetve kérdeztem, hogy miért. - Ha nem csalódom, - felelte a társam, - homokfergeteg fog nemsokára utólérni bennünket. Körülbelül négy óra tájban lehetett és a hőmérő még mindig negyvennyolc fokot mutatott a sátor árnyékában. Mintha a levegő aludt volna a napnak ferdén eső, tűrhetetlen lángsugarai alatt. Semmi fuvallat, semmi nesz, csupán a lebéklyózott állatok állkapcsának mozgása, amint

37

az árpát ropogtatták, és az arabok halk suttogásai, akik alig száz lépésnyire a vacsoránkat készítették. Mégis úgy tetszett, mintha valami más hőség borított volna el bennünket, mint az, melyet a nap szított, valami sűrítettebb, fojtóbb hőség, hasonló ahoz, amelyet érezünk, mikor egy nagy égő malom közelében vagyunk. Nem azok a rekkenő, heves és ismétlődő fuvallatok, a tűznek azok a cirógatásai, melyek megelőzik és jelzik a sirokkó érkezését, hanem valami titokzatos forróság, mely mintha a mindenségből áradna felénk. Elnéztem a felhőt, mely gyorsan növekedett, de úgy, mint a többi felhő. A színe most piszkosbarna volt, amint felkúszott az ég tetejére. Azután széjjelterpeszkedett, ép úgy, mint északon a mi viharfelhőink. Valóban semmi különöset nem lehetett észrevenni rajta. Végre teljesen eltorlaszolta a déli látóhatárt. Az alja vaksötét volt, de a csúcsa rózsaszínű és átlátszó. Nagy mozgolódás támadt mögöttem, megfordultam. Az arabok lecsukták a sátrunkat és a ponyva szegélyére nehéz köveket raktak. Nagy sürgés-forgás, kiabálás, ijedt kapkodás támadt, mintha ellenség rohanta volna meg a táborunkat. Hirtelen úgy tetszett, mintha bealkonyulna. Felemeltem szememet a nap felé. Sárga fátyol borította és olyan volt, mint egy sápadt, kerek folt, mely lassanként szétfoszlott. Ekkor valóban meglepő látvány tárult elém. Az egész déli látóhatár eltünt és egy ködös tömeg, amely felkúszott az ég tetejére, gyorsan közeledett felénk, elnyelte a tárgyakat, minden másodpercben megkurtította a látást és mindent elárasztott sötétséggel. Ösztönszerűen visszavonultam a sátramba. Legfőbb ideje volt. Az orkán ránk szakadt, mint egy összeomló, ormótlan, sárgaszínű kőfal. Úgy érkezett, olyan sebességgel, mint egy gyorsvonat és hirtelen elborított bennünket a homoknak és szélnek forgatagával, egy szinte észrevehetetlen, perzselő, zengő, vakító és fullasztó zivatarral. A sátrunkat, melyet hatalmas kövekkel biztosítottunk, úgy rázta, mint egy vitorlát, de az ellenállt. A spahik sátra azonban, mely gyengébbnek bizonyult, egyszerre elkezdett reszketni, a ponyvája néhány másodpercig lobogott a szélben, aztán hirtelen fölrepült a földről és eltünt a mozgó pornak éjszakájában, mely körülvett bennünket. Nem lehetett tíz lépésnyire látni a homok sötétségében. Homokot lélekzettünk, homokot ittunk, homokot ettünk. Homok töltötte be a szemünket, homok porozta be a hajunkat, belecsúszott a nyakunkba, az ingujjunkba, a cipőnkbe. Így tartott ez az egész éjszakán keresztül. Égető szomjúság kínzott bennünket. De a víz, a tej, a kávé, minden tele volt homokkal, amely ropogott a fogaink alatt. A sült juh homokkal volt megborsozva, a kusz-kusz-lepény mintha apró kavicsokkal lett volna megcukrozva, a kenyér lisztje finoman őrölt kőpornak tetszett. Egy nagy skorpió látogatott meg bennünket. Ezt az időt nagyon szeretik ezek az állatok, ilyenkor valamennyi kibújik a lyukából. A szomszédos duár kutyái nem vonítottak ezen az estén. Reggelre mindennek vége volt, a nap, Afrikának gyilkos zsarnoka, felkelt büszkén a tiszta látóhatáron. A szokottnál egy kissé későbben indultunk meg, minthogy ez a homokáradás megzavarta alvásunkat. Előttünk emelkedett a Djebel-Gada hegylánca, melyen keresztül kellett haladnunk. Jobbfelől egy hegyszoros nyílott, követtük a hegylánc irányát, míg be nem hatoltunk ebbe a szorosba. 38

Újra utunkba került az alfa, a borzalmas alfa. Aztán hirtelen, mintha egy országútnak elmosódott nyomát vettem volna észre és keréknyomokat! Meglepetve megálltam. Hogy kerül ide ez az országút? Micsoda rejtély ez? Hamar megkaptam a magyarázatot. Ennek a törzsnek egy öreg kaidja, akit megrészegített az Algerben lakó európaiak divatja, meg akarta magának engedni azt a fényűzést, hogy kocsikázhasson a sivatagban. De a kocsikázáshoz útra is van szükség, ennélfogva ez a szellemes nagyúr azzal foglalkoztatta három hónapon keresztül arab alattvalóit, hogy egy hatalmas úttestet építtetett. Ezeknek a boldogtalanoknak, kiknek nem volt sem ásójuk, sem kapájuk, sem másféle szerszámuk s a legtöbbször a puszta kezükkel dolgoztak, végre sikerült néhány kilométernyi síma utat építeniök. Ennyi elég volt a gazdájuknak, aki ezután büszkén kocsikázhatott a Szaharán keresztül nagyszerű hintójában, benszülött szépeinek a kíséretében, kiket Dselfából szállíttatott magának kedvence, egy tizenhat éves arab fiú segítségével. Ismerni kell ezt a kopár, puszta, kiégett vidéket. Ismerni kell az arabot, megzavarhatatlan komolyságával, hogy az ember megértse, milyen komikus látvány volt ez a keselyűfejű gavallér, ez a pusztai arszlán, amint ott kocsikázott mezítlábas szépeivel, egy ormótlan, döcögős batárban, melyet a hátsó bakról a fiú-szeretője hajtott. Ennek a tropikus eleganciának, ennek a szaharai fényűzésnek, ennek az afrikai divatmajmolásnak az emléke örökké felejthetetlen tréfának tünt fel előttem. Ezen a napon népesebb csapat kísért bennünket. A kaidon és fián kívül kíséretünkhöz szegődött két benszülött lovas és egy sovány öreg, hegyes szakállal, sasorral, valóságos patkányábrázattal, aki görbe hátgerincével és sanda szemeivel igen lekötelező modorról tett tanúságot. Ez is valaha törzsfőnök volt, azonban zsarolásai miatt megfosztották méltóságától. Ő volt a másnapi vezetőnk, mert az utat, amelyet megtenni készültünk, maguk az arabok is alig ismerték. Nemsokára felértünk a hegyszoros csúcsára. Egy meredek orom zárta el az utunkat, de alighogy megkerültük, szinte megdöbbentett a legkülönösebb meglepetés, mely ezen az utazáson rám várt. Hatalmas síkság terült el előttünk, azután egy tó, egy hatalmas tó, amely káprázatos csillogással ragyogott a napfényben; a túlsó végét nem is láttam, annyira beleolvadt a látóhatárba, míg a nyugati széle közvetlenül előttünk terült el. Hogy kerül egy tó erre a vidékre, a Szahara kellős közepére? Egy tó, melyről senki sem beszélt nekem, melyről egyetlen egy utazó sem szólt? Talán megbolondultam? Odafordultam a főhadnagyhoz: - Micsoda tó ez? - kérdeztem tőle. A főhadnagy elkezdett nevetni és így felelt: - Nem tó ez, hanem só. De mindenki csalódnék, olyan tökéletes a káprázat valóban. Ez a Sebkra, melyet itt Zar’eznak (Zar’ez-Cherguinek) neveznek, körülbelül ötven-hatvan kilométer hosszú és húsz, harminc vagy negyven kilométer széles különböző helyein. Természetesen ezek a számok csak megközelítőek, minthogy ezen a vidéken csak ritkán jártak és akkor is csak sietve, mint mi a mai napon. Ezekről a sóstavakról (két sóstó van, a másik nyugatabbra fekszik) nevezték el az egész vidéket Zar’ez-nek. Bou-Saadan túl a síkságot Hodnának hívják, ami viszont a msilai sóstótól kapta nevét. Nagy ámulattal, szinte elképedve néztem ezt a hatalmas sóabroszt, amely csillogott a vakító napfényben. Az egész síma és kristályos felület úgy ragyogott, mint egy óriási tükör, mint egy csiszolt acéllemez. Égő szemeink nem bírták elviselni ennek a különös tónak a fényét, bár még húsz kilométerre volt tőlünk, amit alig tudtam elhinni, annyira közelnek látszott.

39

Végre leereszkedtünk a Djebel-Gada túlsó lejtőjén és közeledtünk egy elhagyott erődítményhez, amelyet La Fontaine (Bordj-el-Hammam-i) állomásnak hívtak és ahol tábort ütöttünk, mert a mai napi utunk kivételesen rövidebb volt. A csipkeoromzatos épület, melyet a megszállás kezdetén építettek azzal a céllal, hogy biztosítsák ezt a távoli vidéket lázadás esetén és megfelelő biztonságban elhelyezhessenek benne egy csapatot, ma már teljesen el van hagyatva. A külső falak mégis elég jó állapotban vannak és néhány ház most is lakható. Mint az előbbi napokon, most is sorban jelentkeztek nálunk az arabok, hogy előadhassák a »tiszt úr«-nak rendkívül zavaros ügyeiket vagy képzelt panaszaikat, ezt az ürügyet használva föl arra, hogy beszélhessenek a francia főnökkel. Egy bolond asszony, aki nem tudni, honnan jött, nem tudni, miből élt ezen az elhagyatott pusztaságon, állandóan a táborunk körül őgyelgett. Alighogy megindultunk, ott gubbasztott előttünk az út szélén majdnem meztelenül, rendkívül rút arcával. A költői túlzásra hajló utazók sokat beszéltek arról, milyen tiszteletben részesítik az arabok az őrülteket. Íme elárulom, hogyan tisztelik őket. A családjaikban... egyszerűen megölik őket! Több kaid, mikor kérdéseinkkel faggattuk őket, be is vallotta. Megtörténik, hogy néhány nyomorult ismét meggyógyul, de örökre hülye marad. Ezek az esetek teljességgel nem ritkák Afrikában. A család általában igyekszik szabadulni az őrültektől és minthogy a törzsek élete teljesen el van zárva előttünk, hála a nagy benszülött főnökök rendszerének, legtöbbször még sejtelmünk sem lehet ezekről az eltűnésekről. Minthogy keveset mentünk azon a napon, este egy ideig írással foglalkoztam. Tizenegy óra tájban, minthogy még mindig melegem volt, kiterítettem a sátor ajtaja elé egy szőnyeget, hogy a szabad ég alatt aludjam. A teli hold megtöltötte a teret ragyogó fényével, amely mindent sárga zománccal vont be, amihez ért. A hegyek, melyeket már megsárgított a napfény, a sárga homok, a sárga látóhatár még sárgábbnak látszottak a hold sáfrányszínű fényének a cirógatásában. A lábaim előtt a Zar’ez, a hatalmas megfagyott sóstó szinte izzott a holdfényben. Mintha valami fantasztikus foszforeszkálás vált volna le róla, valami tündéries csillogó köd libegett fölötte, ami annyira emberfölötti és ellenállhatatlan volt, hogy megigézte a látást és a gondolatot, úgyhogy egy órán keresztül néztem, néztem és nem tudtam rászánni magam, hogy lehúnyjam a szememet. És mindenütt körülöttem feltüntek az alvó arabok burnuszai, fehéren a holdfényben, és óriási hópelyheknek látszottak, melyek mintha a tejszínű égből hullottak volna alá. Napkelte előtt megindultunk. A síkság, mely a Sebkra felé vezetett, alig észrevehetően lejtősödött és gyér, vöröses alfatáblák borították. A patkányképű öreg arab haladt a csapat élén és mi sebes léptekkel követtük. Minél inkább közeledtünk, annál tökéletesebb volt a víz káprázata. Hát lehet, hogy ez ne lenne tó, egy óriási tó? Délfelől elfoglalta az egész látóhatárt két hegylánc között, melyek harminc-negyven kilométernyi távolságban voltak egymástól. Egyenesen a partja felé haladtunk, ott akartunk átkelni rajta, ahol a legkevésbé széles. De a Zar’ez túlsó partján megkülönböztettem valami halom- vagy inkább kúpfélét, amely aranysárga színben ragyogott és leválni látszott a hegységről. Balfelől ez a vonal egészen a látóhatárig követte a só fehér vonalát, míg jobbfelől egy rengeteg kopár síkság terült el a két hegység közé zárva, ahol egészen a látóhatárig ismét észrevettem ezt a sárga hullámvonalat.

40

- Ez futóhomok, a düna, - mondotta a főhadnagy. - Ez a homokpad néha kétszáz kilométernél is hosszabb és szélessége változó. Holnap keresztülmegyünk rajta. A talaj különös képet mutatott, salétromréteg borította, amely recsegett a lovak patkói alatt. Fű mutatkozott és helyenként sás. Érezni lehetett, hogy a föld alatt, közel a felszínéhez, víz terül el. Ez a hegyek közé zárt síkság, mely négy folyó (időszakos folyó) vizét issza és magába fogadja a tél rohanó árvizeit, hamar rengeteg mocsárrá változna, ha a szörnyű nap ki nem szárítaná a felületét. Néha egyes mélyedésekben sótócsák mutatkoznak és szalonkák röpködnek fel előttünk ugyanazzal a kanyargó repüléssel, amely a sajátságuk. Nemsokára elértünk a Sebkra szélére. Nekivágtunk ennek a kiszáradt óceánnak. Minden fehér volt előttünk, ezüstös fehér, párás és tükröző. És mégis, amint előbbre haladtunk ezen a kristályos felületen, amelyet hópihékhez hasonló, finom sós por takart, mely alatt néha besüppedtek állataink patái, mintha puha jég fölött járnának, még itt is állandóan megmaradt az a benyomásunk, mintha vízfelület terülne el előttünk. Igaz, hogy szigorúan véve volt egy dolog, amely bizonyságot szolgáltatott a tapasztalt szemnek arra, hogy ez nem víz, mégpedig: a látóhatár. Az a vonal, mely elválasztja a vizet az égtől, rendesen mindig tisztán kivehető marad. Az egyik mindig valamivel mélyebb színárnyalást mutat a másiknál. Néha igaz, úgy látszik, mintha egybeolvadnának, ilyenkor a tengernek a színe olyan, mint egy megolvadt kék felhőé, amely belevész a végtelenség, semmiség sápadt azúrjába. De elég néhány percen keresztül figyelmesen nézni, hogy az ember megkülönböztesse az elválasztó vonalat, bármilyen gyönge, bármilyen ködbeburkolt is. De itt az ember nem lát semmit. A látóhatárt teljesen elfátyolozza a fehér köd, valami leírhatatlan szépségű tejfehér pára, míg az ember a föld határát majd a semmiségben keresi, majd sokkal lejjebb véli észrevenni a sós síkság közepén, amely fölött ott lebegnek ezek a különös, tejszínhabos gőzbóbiták. Míg a Zar’ez fölött voltunk, tisztán kivehettük a távolságok és formák körvonalait. De mihelyt belehatoltunk, minden biztos látás eltünt, mintha valami délibábos fantazmagória vett volna körül bennünket. Majd úgy tetszett, mintha a horizont hihetetlen messzeségbe tünt volna, majd a megfagyott tó közepén, mely még az imént símának, üresnek és egyenesnek tünt fel mint egy tükör, hatalmas, bizarr, alaktalan sziklák tüntek fel hirtelen, valóságos szirtfokok meredek partokkal. De amint közeledtünk, ezek a különös látomások hirtelen eltüntek, mintha valami színpadi süllyesztő nyelte volna el, és a sziklatömbök helyén nem láttunk egyebet, mint egészen apró kavicsokat. A nádasokról, mikor a közelükbe értünk, kiderült, hogy száraz fűcsomók, melyek alig voltak arasznál magasabbak, de amelyeket mértéktelenül megnagyított ez a különös optikai csalódás. A sziklás partokról kiderült, hogy egyszerű törései a salétromrétegnek, és a látóhatár, mely harminc kilométernyi távolságban tünt fel, bezárult száz méterrel előttünk, azzal a remegő ködfátyollal, melyet a dühös pusztai napfény kicsalt az égő só felületéből. Ez körülbelül egy óráig tartott, aztán elértük a túlsó partot. Először egy kis szakadékos síkságra érkeztünk, amelyet salétrommal vegyített száraz agyagréteg borított. Fölkapaszkodtunk egy alig észrevehető lejtőn, fű mutatkozott, azután valami sásféle, azután egy kis kék virág, mely a mi mezei nefelejcsünkhöz hasonlított, hosszú, cérnavékony száron nyílott és annyira szagos volt, hogy illata betöltötte az egész vidéket. Ez a kedves illat azt a benyomást keltette bennem, mintha friss fürdőben volnék. Hosszasan beszívtam az illatát és a tüdőm tágult, amint szürcsöltem ezt az édes lehelletet. Végül egy nyárfasor bukkant fel, egy igazi nádas, más fák, aztán sátrak, amelyek a homok szélén voltak elhelyezve, közvetlenül az egyenlőtlen homokbuckák mellett, melyek nyolc-tíz méter magasságban úgy torlódnak egymásra, mint a tenger habjai.

41

A hőség tűrhetetlenné vált, kétségtelenül megkettőztette a Sebkra visszatükrözése. A sátrak valóságos kemencék voltak, teljesen lakhatatlanok. Mihelyt leszálltunk a lovakról, árnyékot kerestünk a fák alatt. Először egy nádason kellett keresztülhaladnunk. Én mentem elől és egyszerre elkezdtem táncolni és örömömben ujjongani. Szőlőt vettem észre, barack-, füge- és gránátalmafákat tele gyümölccsel, egy hatalmas kertet, mely valaha nagy gazdagságot képviselhetett, de most már félig elborította a homok. A djelfai aga tulajdona volt. Hála Istennek! Ma nem lesz sült juhpecsenye ebédre! Micsoda boldogság! Nem lesz kuszkusz! Micsoda őrület! Füge, szőlő, barack! Az igaz, hogy a gyümölcs nem volt valami érett. Nem baj, nagy orgiát csaptunk, melynek azt hiszem, megéreztük a következményeit. A víz is elég kívánnivalót hagyott. Nem volt más, mint pondrókkal borított sár. Alig tudtuk meginni. Ebéd után belevetettük magunkat a nádasba, hogy egy keveset szundikáljunk. Egyszerre azonban valami hideg érzés riasztott fel álmomból. Egy óriási varangy vizet fujtatott az arcomba. Ezen a vidéken vigyázni kell és nem mindig ajánlatos aludni a gyér növényzeten, különösen a homok közelében, ahol nyüzsög a léfaa, vagyis a cérastes, a szarvas vipera, melynek a harapása szinte rögtöni halált okoz. A beteg agóniája nem tart tovább egy óránál. Különben ez a kígyó nagyon lomha és csak akkor veszélyes, ha az ember észrevétlenül rátapos vagy lefekszik a közelében. Ha az ember az úton akad rá, egy kis ügyességgel és óvatossággal puszta kézzel is megfoghatja, ha hirtelenül a füle mögött kapja meg. Én azonban nem próbálkoztam meg ezzel. Ez a kis veszélyes állat különben az alfát is szereti, azután a köveket, egyszóval minden olyan helyet, ahol menedéket találhat. Ha az ember elsőízben fekszik le a földre, folyton ez a kígyó jár az eszében, azután kevesebbet törődik vele, végre egyáltalában nem gondol rá. Ami a skorpiókat illeti, azoktól senki sem fél. Olyan közönségesek errefelé, mint nálunk a pókok. Ha észrevettünk egyet a táborunk mellett, akkor körülraktuk száraz fűvel s azt meggyujtottuk. Az állat vak ijedelmében érezve vesztét, felemeli farkát körben a feje fölé és megöli magát saját fulánkjával. Legalább azt állították, hogy megöli magát, mert én különben mindig úgy láttam, hogy a lángban pusztul el. De elmondom, milyen alkalommal láttam először életemben ezt a viperát. Egy délután, mikor egy óriási alfával benőtt síkságon haladtunk keresztül, a lovam többször élénk jelét adta nyugtalanságának. Lehajtotta a fejét, szimatolt, meg-megállt, mintha gyanúba vett volna minden alfabokrot. Be kell vallanom, elég rossz lovas vagyok és ezek a hirtelen megtorpanások, azonfelül hogy mindig kilendítettek egyensúlyi helyzetemből, rendesen a gyomromba vágták az arab nyeregnek óriási kápáját. Társam, a főhadnagy, nem tudott hová lenni a kacagástól. Egyszerre csak a paripa félreugrott és lenézett a földre, mintha észrevett volna valamit, amit én nem láttam s egyáltalában nem akart tovább menni. Sejtettem, hogy ebből baj lesz, azért inkább leszálltam, hogy megkeressem ennek az ijedelemnek az okát. Előttem egy sovány alfatábla volt, csak úgy vaktában belevágtam a botommal és íme hirtelen kibukkant a kis kurta kígyó és eltűnt a szomszédos bokorban. A léfaa volt. Este ugyanaznap egy sziklás és kopár síkságon a lovam ismét megtorpant. Leugrottam a földre abban a meggyőződésben, hogy megint egy léfaára akadtunk. De nem láttam semmit. Azután megmozgattam egy követ s egy hatalmas pók, amely sárga volt, mint maga a homok, vékony lábú és rendkívül gyors, felröppent és eltünt egy másik szikla alatt, úgyhogy nem tudtam utólérni. A spahi, aki mellettem lovagolt, azt mondta, hogy »a szél skorpiója«, ezzel a képes kifejezéssel akarván jelezni gyorsaságát. Azt hiszem, tarantula lehetett.

42

Egy éjjel ismét, mikor javában aludtam, valami jeges tárgy ütődött az arcomba. Hirtelen felugrottam, de a homok, a sátor, minden sötétbe volt borítva, nem tudtam megkülönböztetni mást, mint az alvó arabok hatalmas fehér foltjait. Csak nem harapott meg egy léfaa, amely a közelemben feküdt? Vagy skorpió volt? Honnan ez a hideg érintés az arcomon? Félelmemben meggyujtottam a kézilámpást, lehajoltam, lábamat felemelve, készen arra, hogy eltapossam, mikor észrevettem egy rengeteg varangyot, egyikét azoknak a fantasztikus varangyoknak, miket a sivatagban találni, amint felpüffedt hassal, szétterpesztett lábakkal bámult reám. A csunya állat kétségtelenül rám akadt éjjeli sétájában és beleütközött az arcomba. Büntetésül arra kényszerítettem, hogy elszívjon egy cigarettát. Ebbe különben bele szoktak pusztulni ezek az állatok. Íme, hogyan történt. Az ember erővel kinyitja a béka keskeny száját, belegyömöszöli a megsodort cigaretta egyik végét és meggyujtja a másikat. A fuldokló állat minden erejéből levegő után kapkod, hogy megszabaduljon ettől a kínzó eszköztől, aztán akaratlanul is lélekzeni kényszerül. Majd ismét fújni kezd, felpuffad, komikus nézni, amint fuldoklik, ha az ember meg nem könyörül rajta, kénytelen végigszívni a cigarettát. Ebbe rendesen bele is pusztul, miután akkorára dagad, mint egy hólyag. A szaharai sportok közül gyakran mutatják meg az idegeneknek egy léfaa és egy ouran viaskodását. Ki ne látta volna azokat a kis gyíkokat, melyek levágott farkocskával futkosnak a korhadt falakon? Gyakran kérdeztem magamban, mi lehet a titka annak, hogy hiányzik a farkuk. Azután egy nap, amint olvasgattam egy sövény árnyékában, hirtelen észrevettem, amint egy sikló kiugrik egy repedésből és ráveti magát az ártatlan, kedves állatkára, amely egy kövön melengőzött. A gyík megfutamodik, de a gyorsabb kígyó megragadja a farkánál, hosszú, mozgékony farkánál, és a fele ottmarad az ellenség hegyes fogai között, mialatt a megcsonkított állatka eltűnik egy lyukban. Nos, az ouran, amely nem más, mint a földi krokodílus, miről már Herodotus is beszél, ez a sivatagbeli nagy gyík, megbosszulja a fajtáját a szörnyű léfaán. A két állat küzdelme különben rendkívül érdekes. Rendesen egy öreg szappanosládában folyik le. Odahelyezik a gyíkot, amely rendkívüli gyorsasággal kezd futkosni, mintha menekülni akarna. De mihelyt belerázzák a ládába egy kis zsákocskából a viperát, az ouran hirtelen mozdulatlanul marad. Csak a szeme mozog rendkívüli gyorsasággal. És azután néhány gyors lépést tesz, mintha csúszna a deszkán, közeledik ellenfele felé, azután vár. A léfaa viszont nézi a gyíkot, érzi a veszélyt és készülődik a küzdelemre, azután hirtelenül felpattanva ráveti magát. De a gyík már messze van, úgy suhan el mint a nyíl, alig venni észre futásában. Aztán ő támad, megfordulva hirtelen, meglepő gyorsasággal. A léfaa is visszafordul, kitátja feléje szűk torkát, készen a halálos harapásra. De a gyík elsuhan mellette s újra farkasszemet néz vele a láda túlsó oldaláról, anélkül hogy a kígyó utól tudná érni. Ez így tart egy negyedórán, néha húsz percen keresztül, néha még tovább is. A léfaa kétségbeesésében dühbe gurul, kergeti az ourant, mely folyton menekül előtte, sebesebb a szempillantásnál, forgolódik, megáll, újra megindul, kimeríti és megőrjíti félelmetes ellenfelét. Aztán egyszerre, a kiválasztott pillanatban oly gyorsan ráveti magát, hogy az ember nem vesz észre mást, mint a vergődő viperát, amint a gyík erős, háromszögletes állkapcsával megragadja a nyaka fölött, a fülei mögött, ugyanazon a helyen, ahol az arabok szokták megfogni. Mikor ezeknek a kis állatoknak a küzdelmét láttam a szappanosláda fenekén, eszembe jutottak a spanyol bikaviadalok a hatalmas arénákban. Mégis sokkal veszélyesebb volna szétválasztani ezeket az apró ellenfeleket, mint szembeszállni a hegyesszarvú, hatalmas, üvöltő bika haragjával.

43

Gyakran látni a Szaharában egy másik csunya kígyót is, mely hosszabb néha egy méternél és nem vastagabb a kisujjnál. Bou-Saada környékén ez az ártalmatlan csúszómászó babonás félelemmel tölti el az arabokat. Azt állítják róla, hogy golyóként áthatol a legkeményebb testeken is, semmi sem tudja feltartani rohanásában, mihelyt megpillant egy ragyogó tárgyat. Egy arab mesélte nekem, hogy a bátyján keresztülszaladt egy ilyen kígyó olyan erővel, hogy még a kengyelvasat is elgörbítette. Kétségtelen, hogy ez az ember egyszerűen golyót kapott a testébe, éppen abban a pillanatban, amikor észrevette ezt a kígyót. Laghouat környékén viszont ettől a kígyótól senki sem fél, sőt a kisgyerekek a kezükbe veszik és játszanak vele. A sivatag e félelmes lakóira gondolva, elment eleinte a kedvem attól, hogy aludni dőljek a raiane-chergui-i nádasok hűsében. Valahányszor valami neszt hallottam a fülem körül, rémülten talpraugrottam. Estefelé járt az idő, felkeltettem társaimat, hogy sétáljunk együtt a futóhomok között és keressünk valami léfaát vagy homoki halat. Az az állat, melyet mi homoki halnak és az arabok dwb-nak (ejtsd dob) neveznek, szintén nagyobbfajta gyík, mely a homokban él, itt lyukat fúr magának és a húsa állítólag elég jó. Gyakran a nyomára akadtunk, de nem tudtunk találni egyet sem. Van a homokban egy apró rovar, melynek igen különös szokásai vannak: ez az oroszlánhangya. Ez körülbelül egy ötfrank-nagyságú tölcsért ás magának, melynek a mélysége is megfelelő arányú, és ennek a fenekén lesbe áll. Mihelyt valami állat, pók, pondró vagy másféle a verem sikamlós szélére ér, a hangya elkezdi homokkal hajigálni, míg az állat elbódulva és megvakulva lebukfencezik a lejtőn a tölcsér aljára. Itt a hangya ráveti magát és felfalja. Az oroszlánhangya egész este rendkívül szórakoztatott bennünket. Vacsorára ismét juhpecsenye, kusz-kusz és aludttej várt ránk. Valahányszor az ebéd ideje közeledett, mindig a Café Anglais-re kellett gondolnom. Azután lefeküdtünk a szőnyegekre a sátor előtt, mert a hőség akkora volt, hogy nem tudtunk odabent aludni. Itt terült el előttünk és mögöttünk a két legkülönösebb jelenség. A hullámos fövény, mely olyan volt, mint a tenger viharban, és a síma sóstó, mely olyan volt, mint a tenger szélcsendben. Másnap átkeltünk a dünákon. Azt hinné az ember, hogy egy porrá vált óceánban jár, mintha egy néma vihar óriási, de mozdulatlan hullámokat verne a sárga homokban. Magasabbak mint a dombok, de formátlanok, egyenetlenek, változatosak, úgy torlódnak egymásra, mint a megvadult hullámok, de nagyobbak és recések, mint a habos selyem. Ezt a háborgó s mégis néma és mozdulatlan tengert elárasztja a déli napfény kérlelhetetlen, perzselő lángjával. Felkapaszkodtunk ezeken az aranypernyés lejtőkön, lebukfenceztünk a túlsó oldalon, megint felkapaszkodtunk, kapaszkodtunk szüntelenül, pihenés és árnyék nélkül. A lovak hörögtek, térdig besüppedtek a homokba, lefelé csúsztak, amint a különös és meglepő buckák túlsó lejtőjére értek. Nem beszéltünk egy szót sem, kimerített bennünket a hőség és elepesztett a szomjúság ezen a tikkadt vidéken. Azt mondják, hogy néha valami különös és érthetetlen jelenség lepi meg az utast ezen a vidéken, az arabok úgy tekintik, mint biztos jelét a halálnak. Valahol a közelben, bizonytalan irányban egy dob kezd peregni, a dünák titokzatos dobja. Határozottan hallani az egyes ütéseket, majd élénkebben, majd gyöngébben, közben megmegáll, majd ismét dühösen zörögni kezd.

44

Ennek a különös zajnak az okát nem ismerjük. Általában úgy magyarázzák, hogy mikor a szél felkavarja a fövényt és a kiszáradt fűcsomókra záporozza, ennek a visszhangját megnagyobbítják, eltorzítják a dünák hullámai. Megfigyelték ugyanis, hogy ez a tünemény mindig e kiaszott és pergamennél is keményebb apró növények közelében folyik le. Ez a dobolás tehát nem más, mint a hang délibábja. Mihelyt kiértünk a futóhomokból, megpillantottunk három lovast, kik nyargalva érkeztek felénk. Mikor száz lépésnyire megközelítettek bennünket, az első leugrott a nyeregből és bicegve felénk jött. Körülbelül hatvan éves, elég kövér férfi volt (ami ritka az arabok között), kemény afrikai arckifejezéssel, éles, beesett, szinte kegyetlen vonásokkal. A becsületrend keresztjét hordta a mellén. A neve Si Cherif ben Vhabeizzi volt, az Oulad-Dia törzs kaidja. Hosszú beszédet intézett hozzánk vad taglejtésekkel, pedig csak arra kért bennünket, hogy tiszteljük meg őt látogatásunkkal a sátrában és költsük el vele az ebédjét. Első alkalommal történt, hogy egy nomád törzsfőnök otthonába juthattam. A padlót gazdag, fodros gyapjútakarók tömege borította, más szőnyegek a sátor ponyváját födték, mások ismét a fejünk fölött voltak kifeszítve, úgyhogy sűrű, áthatlan mennyezetet alkottak. Mindenféle dívánok, vagy inkább trónusok, szintén csodálatos kárpitokkal voltak borítva és egy választófal arab szőnyegekből két egyenlő részre osztotta a sátort, elkülönítve bennünket az asszonyok lakosztályától, ahonnan időnként suttogó hangok hallatszottak. Leültünk. A kaid két fia atyja mellett foglalt helyet, a törzsfőnök időnként felkelt, átszólt a választófalon keresztül a szomszéd helyiségbe, s ilyenkor egy láthatatlan kéz átnyujtott egy füstölgő tálat, melyet a főnök rögtön letett elénk. Hallottuk, amint a kis gyermekek játszottak és sivalkodtak anyjuk mellett. Milyenek voltak ezek az asszonyok? Bizonyára néztek bennünket, láthatatlan nyílásokon keresztül, de mi nem láthattuk őket. Az arab asszony általában kistermetű, fehér, mint a tej és arckifejezése olyan, mint egy fiatal birkáé. Minden szemérme csak az arcára terjed ki. Gyakran látni parasztasszonyokat, amint munkára mennek, arcuk gondosan el van fátyolozva, de testüket nem takarja más, mint két csíkos gyapjúszalag, egyik előlről, a másik hátulról, úgyhogy oldalról nézve egész testének körvonalai látszanak. Tizenöt éves korukban ezeket a nyomorultakat, kik különben csinosak volnának, már teljesen elrútítja és tönkreteszi a kemény munka. Reggeltől estig robotolnak, kilométernyi távolságokból hordják a vizet, hátukon kis gyermekükkel. Huszonöt éves korukban teljesen megvénülnek. Az arcukat, melyet néha látni lehet, tetovált kék csillagok borítják a homlokon, az orcáikon és az állukon. Testükről kitépik a szőrt tisztasági okokból. A gazdag arabok asszonyait ritkán láthatni. Mihelyt elköltöttük az ebédet, rögtön megindultunk és este elértünk a khang-el-melahi sósziklához. Ez szürkés, zöldes, kékes hegy, érces visszfényekkel, különös gerincvonalakkal. Sóhegy! A tengernél is sósabb források fakadnak a lábánál, de rögtön elpárolognak az őrült napfényben, csupán egy kis fehér tajték marad a földön, mely hasonló a hullámok tajtékjához, valóságos habos só! A föld egészen eltűnik a könnyű porréteg alatt, mintha valami óriás azzal szórakoznék, hogy állandóan reszeli ezt a hegyet és elszórja a sóport köröskörül. A mélyedésekben hatalmas, levált tömbök hevernek, sótömbök! E különös szikla tövében mély kutak találhatók, melyekben ezernyi galamb tanyázik. 45

Másnap megérkeztünk Djelfába. Djelfa hitvány kis város, francia minta szerint épült, de igen kedves katonatisztek lakják, akik kellemessé tették számomra az ottani tartózkodást. Rövid pihenő után újra megindultunk. Hosszú utazásunk hatalmas, letarolt síkságon kezdődött. Időnként nyájakkal találkoztunk. Majd homokszínű juhok serege volt, majd a látóhatárra különös állati alakok rajzolódtak, melyeket egészen eltörpített a távolság, úgyhogy púpos hátukkal, görbe, nagy nyakukkal, lassú léptükkel pujkafalkának nézhettük volna. De amint a közelükbe értünk, felismertük a tevéket, kétoldalt megduzzadt hatalmas hasukkal, mely olyan, mint egy kettős léggömb, mint egy óriási tömlő, s körülbelül ötven-hatvan liter vizet tartalmaz. Ezeknek is olyan a színük, mint a sivatagnak, mint minden élő lénynek, mely ezen a sárga pusztaságon lakik. Az oroszlán, a hiéna, a sakál, a varangy, a gyík, a skorpió, maga az ember felveszi a meszes talajnak összes árnyalatait, kezdve a dünák égő, vörhenyes színétől a hegyek köves szürkeségéig. És a síkságok kis pacsirtája teljesen hasonlít a föld porához, úgyhogy csak akkor venni észre, mikor felszáll. Miből élnek az állatok ezeken a kiaszott vidékeken? Mert az bizonyos, hogy megélnek. Az esős időszak folyamán a síkságot néhány hétre fű borítja el. Azután a nap néhány hét alatt kiszárítja és felégeti ezt a gyorsan nőtt növényzetet. Ekkor ezek a növények maguk is felveszik a talaj színét. Széttöredeznek, elmorzsolódnak, elszóródnak a földön, mint az apróra vagdalt szalma, úgyhogy alig lehet észrevenni. De a nyájak tudják, hol lehet megtalálni és belőle táplálkoznak. Így kóborolnak mindenütt keresve a száraz fű porát. Azt hinné az ember, hogy homokot esznek. Vajjon mit gondolna egy normand paraszt, ha látná ezeket a különös legelőket? Azután egy olyan vidéken haladtunk keresztül, ahol valóban még a madár sem járt. Még a kutak is eltüntek. A távolban különös kis poroszlopokat vettünk észre, melyek olyanok voltak, mint a felszálló füst, hol egyenesen emelkedtek az égbe, hol meghajoltak vagy meggörbültek, gyorsan suhantak a földön, néhány méter magasságban, a tetejükön szélesek, a lábuknál keskenyek voltak. A légörvények kavarják fel ezeket az átlátszó és valóban fantasztikus fellegeket, melyek egyedül képviselik a mozgást ezen a siralmasan elhagyott vidéken. Ötszáz méterrel előttünk kis csapatnak élén egy lovas haladt, aki keresztülvezetett bennünket ezen a végtelen, komor országon. Tízpercenként lépésben haladt, mozdulatlanul ült a nyergében és valami elnyujtott nótát énekelt az anyanyelvén, különös ritmusban. Mi is úgy haladtunk, mint ő. Aztán hirtelen ügetésbe fogott, de alig rázta meg a ló, csupán nagy burnusza lobogott, testével azonban egyenesen állt a kengyelvasban. Mi is ügetve követtük, egészen addig, míg ismét nyugodtabb tempóba tért át. Megkérdeztem a szomszédomtól: hogy tud ez bennünket vezetni ezen a kopár síkságon, anélkül hogy bármily irányítópontja volna? - Ha egyéb nem volna, ott vannak a tevék csontjai, - volt a válasz. Valóban negyedóránként elénkbe került valami hatalmas csont, melyet símára rágtak a ragadozók, megaszalt a nap, fehér volt és színével elütött a sárga fövénytől. Néha egy combcsont volt, néha egy állkapocs, néha a hátgerincnek egy darabja. - Honnan kerülnek ide ezek a maradványok? - kérdeztem.

46

- A karavánok, - felelte a szomszédom, - elhagynak az úton minden állatot, mely nem tudja őket követni, és a sakálok nem hordanak el mindent. Több napon keresztül tartott ez az egyhangú utazás, mindig ugyanaz az arab vezetett bennünket, ugyanabban a rendben, mindig lóháton, szótlanul. Egy délután, mikor azt az értesítést kaptam, hogy estefelé elérünk Bou-Saadába, megpillantottam magunk előtt egy barnás tömeget, melyet egyébként megnagyobbított a délibáb; az alakja megdöbbentett. Közeledtünkre két keselyű repült fel. Egy még teljesen ki nem száradt tetem volt, melyet megalvadt vér borított. Egyedül a melle maradt meg, többi részeit kétségtelenül elhordották a falánk dögevők. - Utasok járnak előttünk, - mondotta a főhadnagy. Néhány óra mulva eljutottunk valami szakadékba, egy hegyszorosba, mely rekkenő volt, mint egy kohó, kétfelől fürészmód fogazott sziklák, melyek mintha dühös lázadással fenyegetnék a kérlelhetetlen égboltozatot. Itt is egy tetem hevert. Egy sakál szaladt el mellőle, éppen ott lakmározhatott rajta. Abban a percben, hogy újra kiértünk a síkságra, egy másik szürkés tömeget láttunk magunk előtt, mely még mozgott és lassan felemelte alaktalan hosszú nyakán a fejét; halódó teve volt. Ott feküdt az oldalán talán két-három nap óta, haldokolva a fáradtságtól és szomjúságtól. Hosszú tagjai mintha el lettek volna törve, mozdulatlanul, egymásba keveredve hevertek a tüzes földön. És mikor hallotta a közeledtünket, felemelte a fejét, mint egy fároszt. A homlokát felmarta a kérlelhetetlen nap, csupa gennyedő seb volt. Szemével lemondóan követett bennünket. Nem nyögött, nem is iparkodott felemelkedni. Úgy látszik, tudta, mi sors vár rá: hány testvérét látta így elpusztulni a hosszú utazások alatt ezeken a pusztaságokon, ismerte jól az emberek kegyetlenségét. Most őreá került a sor, ennyi volt az egész. Elhaladtunk mellette. Mikor hosszú idő mulva visszapillantottam, még egyre láttam, amint az elhagyatott állat emelgette hosszú nyakát és utánunk nézett, míg el nem tüntünk a látóhatáron, az utolsó élő lények, kiket még láthatott. Egy órával később egy kutyát pillantottunk meg, amint odatapadt a sziklához, kitátott torokkal, ragyogó fogakkal, de nem tudta mozgatni a lábait, szemét pedig két keselyűre szegezte, mely mellette nyugodtan tisztogatta a tollait, várva a szegény állat pusztulását. Ezt annyira megigézte a félelem a türelmes és húsára áhítozó ragadozók láttára, hogy nem tudta elfordítani a szemét, meg sem érezte azokat a köveket, miket az egyik spahi feléje hajított. És hirtelen, amint éppen kibukkantunk egy hegyszorosból, megpillantottam magam előtt az oázist. Felejthetetlen látomás! Keresztülhaladtunk a végtelen síkságokon, áthatoltunk a hegyes, letarolt, mésszé égett hegyeken anélkül, hogy egyetlen fát, növényt, zöld levelet láttunk volna, és íme most előttünk, a lábunk előtt fekszik ez a hatalmas sötétzöld tömeg, mint egy fekete tó, a lombok tava, amely itt terül el a homok kellős közepén. Azután egy hatalmas sötét folt mögött újra kezdődik a sivatag és elterpeszkedik végeszakadatlanul egészen a látóhatár elérhetetlen széléig, ahol összevegyül az égbolttal. A város lejtősen ereszkedik le egészen a kertekig. Micsoda helység egy ilyen szaharai város! Mintha egy csomó naponszárított sárkockát dobáltak volna össze-vissza egymásra. Ezek a vályogviskók egymáshoz tapadnak, csupán keskeny folyosókat hagynak szeszélyes vonalaik között s ezek az uccák hasonlóak azokhoz az ösvényekhez, miket az állatok szoktak kitaposni.

47

A város különben, ez a szegény, földből felhányt város, emlékeztet bizonyos állatoknak, különösen a hódoknak az építkezéseire, ezekre a szerszám nélkül készült alaktalan alkotásokra, miket olyan eszközökkel állítottak elő, melyeket a természet az alsóbbrendű lények számára tartott fönn. Helyenként egy hatalmas pálmafa terjesztgeti lombjait húsz láb magasságban a föld fölött. Azután egyszerre egy erdőbe érünk, melynek a fasorait magas vályogfalak kerítik. Jobbrabalra datolyafák tömege bontogatja széles ernyőit a kertek fölött, sűrű és friss árnyékával a gyümölcsfák érzékeny tömegeit védve. A szél szüntelenül hajtogatja az óriási fáknak a legyezőit, melyek védelme alatt tenyészik a szőlő, a barack, a füge, a gránátalma és más megbecsülhetetlen zöldség. A folyó vizét, melyet hatalmas medencék őriznek, úgy osztogatják szét a kerttulajdonosoknak, mint a gázt a mi országainkban. A szigorú közigazgatás számon tart minden lakost, akik hosszú csatornák segítségével hetenként egy vagy két órán keresztül felhasználhatják a forrás vizét, aszerint hogy milyen terjedelmű a birtokuk. A vagyont a pálmafák száma szerint becsülik meg. Ezek a fák őrzői az életnek, védői a tenyészetnek, állandóan vízben áztatják lábaikat, míg homlokukat elárasztja az égi tűz. A bou-saadai völgy, melyen keresztül eljut a folyó a kertekhez, csodálatos, mint egy álomország. Lejtősen ereszkedik a datolyafák, fügék és egyéb gyönyörű növények között, két hegylánc tövében, melyeknek a csúcsa égő vörös színben ragyog. A rohanó vízár mentében arab asszonyok elfátyolozott fejjel, de mezítláb mossák a ruhát, mialatt rajta táncolnak. Az összegöngyölt fehérneműt a vízbe dobják és meztelen lábukkal sulykolják, mialatt kellemes taglejtésekkel táncolnak. A folyó a hosszú szakadék mentében dalolva rohan. Mikor kiér az oázisból, még elég bő a vize, de a sivatag, amely várja, a sárga, szomjas sivatag, egy hajtásra felissza a kertek kapuinál, egyszerre elnyeli meddő fövénytömegével. Ha az ember napnyugtakor felmegy egy mecset tornyába, hogy képet alkosson magáról a város egészéről, különös látványban van része. A lapos, négyszögletes tetők olyanok, mint egy feldöntött, sárból készült ostáblajáték kockái, vagy kiteregetett, piszkos zsebkendő. Rajtuk sürög-forog a tömeg, mely ilyenkor estefelé felmászik a viskók tetejére. Az uccákon nincs senki, teljesen elhagyatottak, de ha az ember valami magaslatról nézi a várost, különös, mozgalmas elevenséget vesz észre. Készül a vacsora. A gyermekek fehér rongyaikban rajokban nyüzsögnek a kuckókban, és azok az alaktalan piszkos vászoncsomagok, melyek az arab parasztasszonyt képviselik, kusz-kuszt sütnek vagy más munkával vannak elfoglalva. Beesteledik. A háztetőn kiterítik a djebelamouri szőnyegeket, miután gondosan letisztitották róluk a skorpiókat, melyek valósággal nyüzsögnek ezekben a kalyibákban, azután az egész család elalszik a szabad ég alatt, a csillagos hangyaboly ragyogásában. A bou-saadai oázis, bármilyen kicsiny, a legbájosabb része Algériának. A környékén gazellára lehet vadászni, mely elég mennyiségben található itt. Bőven akad a félelmetes léfaa is, valamint az undok tarantula hosszú lábaival, melynek esténként látni az árnyékát elsuhanni a viskók falain. Ebben a ksar-ban elég tekintélyes kereskedelem folyik, mivel némikép a mzabi útvonalon fekszik. A mozabiták és zsidók az egyetlen kereskedők, az egyetlen ügynökök, az egyetlen iparosok Afrikának ebben a részében.

48

Mennél délebbre haladunk, annál kellemetlenebbül bontakozik ki előttünk a zsidó nép jelleme, szinte meg tudjuk érteni bizonyos népeknek a vak gyűlöletét ellenük és még a legújabb mészárlásokat is. Az európai zsidók, az algeri zsidók, a zsidók, akiket ismerünk, akikkel naponként találkozunk, szomszédaink és barátaink, olyan emberek, mint mi, tanultak, okosak, gyakran kellemesek is. És mi rendkívül felháborodunk, ha megtudjuk, hogy valamely ismeretlen és távoli kisváros lakosai megfojtották és megölték néhány száz gyermekét Izraelnek. Ma azonban nem igen ütődöm meg ezen, mert a mi zsidóink egyáltalában nem hasonlítanak ezekhez a zsidókhoz itt Afrikában. Bou-Saadaban látni őket, amint ott gubbasztanak a mocskos pincékben, duzzadva a hájtól, piszkosak és úgy lesik az arabot, mint ahogy a pók a legyet. Megszólítják, rá akarnak erőszakolni egy öt franknyi kölcsönt egy váltó ellenében, melyet annak alá kell írnia. Az arab ismeri a veszélyt, vonakodik, nem akar. De az ital utáni vágy és egyéb kívánságok nem hagyják nyugton. Öt frank ezernyi gyönyörűséget biztosít számára. Végre enged, elfogadja az ezüstpénzt és aláírja a zsírfoltos papirost. Három hónap mulva tíz frankkal tartozik, egy év mulva száz frankkal és három év mulva kétszáz frankkal. Ekkor a zsidó elárverezteti a földjét, ha ugyan van az arabnak; ha nincs, a tevéjét, a lovát, a szamarát vagy egyéb jószágát. Maguk a törzsfők, a kaidok, agák és basagák egyformán belekerülnek ezeknek a ragadozóknak a karmai közé, akik az ostorai, a rákfenéje ennek a gyarmatnak, a legnagyobb akadályai a civilizációnak és az arabok boldogulásának. Ha egy francia hadtest razziát tart egy lázadó törzs területén, egész sereg zsidó követi, olcsó áron megvásárolja a hadizsákmányt, melyet ismét elad az araboknak, mihelyt a csapat elvonult. Ha a franciák elrekvirálnak például hatezer juhot egy vidéken, mit csináljanak ezekkel az állatokkal? Elhajtsák a városokba? Elpusztulnának útközben, mert nem lehetne etetni, itatni kétszáz-háromszáz kilométernyi úton ezen a kopár földön, melyen át kell haladni. Aztán, hogy el lehessen hajtani és megőrizni egy ekkora nyájat, kétszer annyi emberre volna szükség, mint amennyivel rendelkezik a hadtest. Levágják az állatokat? Micsoda mészárlás volna ez és micsoda veszteség! És aztán ott vannak a zsidók, akik szívesen megvásárolják két frankért darabját azoknak a juhoknak, melyek fejenként megérnek huszat. Így legalább a kincstárnak megmarad tizenkétezer frankja. Átengedik tehát nekik. Egy hét mulva a régi tulajdonos visszavásárolja a juhait, három frankjával a darabját. Így a francia bosszúállás nem sokba kerül. A zsidó az úr egész Dél-Algériában. Valóban nincsen arab, akinek ne volna valami adóssága, mert az arab nem szeret fizetni. Inkább megújítja a váltót két-háromszázszoros percenttel, és mindig mentve hiszi magát, ha időt nyer. Külön törvényt kellene hozni, hogy megváltoztassák ezt a siralmas helyzetet. Egyébként egész Afrikában a zsidó nem űz egyebet, mint uzsorát a legtörvénytelenebb eszközökkel, míg az igazi kereskedők a mozabiták. Ha az ember bármilyen szaharai városba érkezik, rögtön észreveszi ezt a különös emberfajtát, amely kezében tartja az ország kereskedelmét. Ők az egyedüli boltosok, náluk találhatók az európai áruk és a helyi ipar termékei. Okosak, tevékenyek, vérbeli kereskedők. A nevük BeniMzab vagy mozabiták. Úgy is hívják őket: a »sivatag zsidai«. 49

Az arab, az igazi arab, a sátor lakója, akinek minden munka megbecstelenítő, lenézi a kereskedő mozabitát. De bizonyos időben az ő boltjában szerzi be a szükségleteit. Rábízza értéktárgyait, melyeket nem tud magával vinni kóbor életmódjában. Így valami állandó szövetség van közöttük. A mozabiták kezében van minden kereskedelem Afrika északi részében. Megtalálni őket a mi városainkban épúgy, mint a szaharai városokban. Mihelyt vagyont gyüjtött, a kereskedő visszatér a Mzab-ba, ahol előbb egy megtisztulási szertartásnak kell alávetnie magát, mielőtt visszanyerné polgári jogait. Ezek az arabok, kiket megismerni termetükről, mert kisebbek és zömökebbek a többieknél, arcuk is gyakran laposabb és szélesebb, ajkuk duzzadtabb, szemük egyenes és bozontos szemöldök alatt húzódik meg, ezek az arabok eretnek-muzulmánok. Az északafrikai három disszidens felekezet egyikéhez tartoznak és néhány tudós szerint egyenes leszármazottjai volnának a kharedjisime utolsó szektáriusainak. Ezeknek az embereknek az országa talán a legkülönösebb területe az afrikai földnek. Az atyáik, kiket elkergettek Szíriából a próféta seregei, megtelepedtek a Djebel-Nefoussában, Tripolisztól nyugatra. De lassanként kiszorították őket mindenhonnan, ahol letelepedtek, féltékenykedtek rájuk mindenütt intelligenciájuk és szorgalmuk miatt, gyanakodtak rájuk eretnek voltuk miatt, végül is kénytelenek voltak letelepedni a legkiaszottabb részén a sivatagnak. Úgy nevezik ezt arabul, hogy hammada (tüzes) és chebka (háló), mert hasonlít egy óriási hálóhoz, mely fekete sziklákból és szirtekből van fonva. A mozabiták országa százötven kilométernyire fekszik Laghouattól. Coyne őrnagy, aki legjobban ismeri Algéria déli részét, következőképpen írja le a Mzabba való érkezését érdekes füzetében: »Körülbelül a chebka közepén van egy cirkuszalakú terület, melyet ragyogó mészsziklák öveznek, a belső lejtőjük rendkívül meredek. Csak északnyugat és délkelet felé található nyílás rajta, két szurdok, melyen keresztülhalad a Mzab vádi. Ez a cirkusz körülbelül tizennyolc kilométer hosszú és szélessége legfeljebb két kilométer. Magában foglalja a mzabi szövetségnek öt városát és a földjeiket, melyeket tisztára kertszerűen művelnek ennek a völgynek a lakosai. »Ha az ember kívülről, észak vagy kelet felől nézi, ez a sziklaöv olyan, mintha egymásra halmozott sírkamrákból állana, valóságos emeleteket alkotnak, de minden látható rend nélkül. Azt hinné az ember, egy óriási arab sírváros. A természet maga is halottnak látszik. Semmi nyoma a növényzetnek, mely felüdítené a szemet, mintha maguk a ragadozó madarak is kerülnék ezt az elhagyatott vidéket. Csupán a nap kérlelhetetlen sugarai tükröződnek ezeken a sziklafalakon, melyek szürkésfehérek és itt az árnyékokkal együtt, különös, fantasztikus rajzokat alkotnak. »De mekkora a meglepetése, sőt mondhatnám az elragadtatása az utasnak, mikor a sziklaláncolat gerincére érve felfedezi a cirkusz közepén az öt népes várost, körülvéve dústenyészetű kertjeivel, melyek sötétzöld színben válnak el Mzab vádi medrének vöröses fenekétől. »Köröskörül a kopár sivatag, a halál. A lábainál az élet és egy előrehaladott kultúrának kétségtelen nyomai.« A Mzab köztársaság, mégpedig kommunista állam, olyan, mint amilyet 1871-ben a francia forradalmárok akartak alapítani. A Mzab-ban senkinek sincs joga tétlenül lenni. A gyerekek, mihelyt járni tudnak, vagy valamit cipelni, segítenek atyjuknak a kerteket öntözni, melyek állandó és legnagyobb gondját 50

alkotják a lakosoknak. Reggeltől estig húzza fel bőrvedrekben a vizet az öszvér vagy a teve, azután átöntik egy rendkívül szellemes módon megalkotott csatornarendszerbe, hogy el ne vesszen az értékes folyadéknak egyetlen cseppje sem. A Mzab-ban azonfelül egy csomó zsilip van az esővíz megőrzésére. Ennélfogva sokkal haladottabb a civilizációja, mint a mi Algériánknak. Az eső! Ez jelenti a boldogságot, a kényelmes megélhetést, a biztos termést a mozabita számára. Ennélfogva ha elkezd esni, valóságos őrület fogja el a lakosokat. Kiszaladnak az uccára, lövöldöznek, énekelnek, a kertekbe szaladnak, a folyóhoz, mely újra ontani kezdi vizét, és a töltésekre, melyeknek a gondja az összes polgárokra van bízva. Ha egy töltés veszélyben forog, mindenkinek ott kell lennie a védelmére. És ezek az emberek állandó munkájukkal, szorgalmukkal és okosságukkal a Szahara legvadabb és elhagyatottabb részéből egy élő, művelt, termékeny tartományt varázsoltak elő, ahol öt gazdag város sütkérezik a napfényben. Nem csoda, ha a mozabita féltékeny a hazájára és mindenképpen igyekszik megvédeni a betolakodó európaiak ellen. Egyes városokban, mint például Beni Isguemben, semmiféle idegennek nincs joga megszállani egyetlen éjszakára sem. Rendőrség nincs, mindenki gondoskodik a közrendről. Senki sem vonakodnék segítségre sietni, ha szükség volna rá. Ebben az országban nincsenek sem szegények, sem koldusok. Ha valaki szükségbe jut, akkor a község látja el. Majdnem mindenki tud írni és olvasni. Mindenütt vannak iskolák és tekintélyes közintézmények. És sok mozabita, miután hosszabb időn keresztül lakott a mi városainkban, úgy tér vissza hazájába, hogy tud franciául, olaszul és spanyolul. Coyne őrnagy könyve még sok meglepő részletet tartalmaz erről a különös kis népről. Bou-Saadában, mint az összes oázisokban és városokban, a mozabiták űzik a kereskedelmet, látják el a váltóüzletet, tartják fenn a különböző boltokat és mindenféle foglalkozást űznek. Miután négy napot töltöttem ebben a kis szaharai városkában, visszatértem a tengerpart felé. A hegyek, melyekkel part felé menet találkozunk, különös látványt nyujtanak. Óriási erődített kastélyoknak látszanak, melyek oromzata kilométernyi hosszúságban terjed. Szabályosak, szögletesek, mintha matematikai pontossággal építették volna. A legmagasabb csúcs lapos és megközelíthetetlennek látszik. Alakja után »Biliárd«-nak nevezték el. Kevéssel megérkezésem előtt két francia tisztnek sikerült a hegyet elsőízben megmásznia. A tetején legnagyobb meglepetésükre két hatalmas római ciszternát találtak.

51

KABYLIA. - BOUGIE. Algéria leggazdagabb és legnépesebb tartományában vagyunk. A kabylok országát hegyek, erdők és mezők borítják. Ha elhagyjuk Aumal városát, a Sahel hatalmas völgyébe érünk. Ott egy óriási hegység, a Djurdjura emelkedik. Legmagasabb csúcsai szürkék, mintha hamu borítaná. Mindenütt a kisebb csúcsok tetején falvakat venni észre, melyek a távolból olyanok, mintha fehér kövek volnának egymásra rakva. Más falvak a lejtők oldalába tapadnak. Ezen a termékeny vidéken rettenetes küzdelem folyik az európaiak és a benszülöttek között a föld birtokáért. Kabylia népesebb, mint Franciaországnak legnépesebb megyéje. A kabyl nem nomád, hanem megtelepedett lakos és szorgalmasan műveli a földet. Az algériaiaknak pedig egyetlen gondjuk, hogy kifosszák őket a földjeikből. Íme a különböző módszerek, mint kergetik el a nyomorult benszülött birtokosokat és forgatják ki őket jószágaikból. Ha bármilyen gyarmatos elhagyja Franciaországot és az algeri földosztóbizottság irodájában települési engedélyt kér, eléje nyujtanak egy kalapot, melyből kihúz egy számot; ennek megfelel egy bizonyos földterület. Ez a föld ezentúl az övé. Odautazik és ott egy benszülött-városban egy egész családot talál a neki kijelölt földön. Ez a család műveli a földet és él a terményeiből. Egyéb jószága nincsen. Az idegen elkergeti őket. A család belenyugszik, elvándorol, miután a francia törvény így parancsolja. De ezek az emberek, megfosztva a megélhetés lehetőségétől, a sivatagba menekülnek és a lázadókhoz csatlakoznak. Más alkalommal megegyezés történik. Az európai gyarmatos, megijedve a nagy hőségtől és a kietlennek látszó vidéktől, tárgyalásba bocsátkozik a kabyllal, aki bérbeveszi tőle a földet. Így a benszülött a saját földjén marad, és akár jó termés van, akár rossz, évenként ezer, ezerötszáz vagy kétezer frankot küld az európainak, aki visszatért Franciaországba. Ez legalább is felér egy trafikengedéllyel. Íme egy másik módszer: A képviselőház megszavaz negyven vagy ötven milliót arra a célra, hogy a gyarmatosítást előmozdítsák Algériában. Mit kezdenek ezzel az összeggel? Ugyebár azt hinné az ember, hogy zsilipeket fognak építeni, befásítják a hegycsúcsokat, hogy vizet kapjanak, vagy más úton igyekeznek termékennyé tenni a meddő pusztákat? Szó sincs róla. Egyszerűen kisajátítják az arab birtokát. Már pedig Kabyliában a földnek jelentékeny értéke van. A legjobb helyeken hektáronként ezerhatszáz frank az ára és általában nyolcszáz frankért árulják hektárját. A kabyl birtokos nyugodtan él a földjén, jómódú, ennélfogva nem lázong, nincs más kívánsága, csak az, hogy békében hagyják. Mi történik? El kell helyezni az ötven milliót. Kabylia legszebb tartománya Algériának. Ennélfogva ki kell sajátítani a kabylok földjét ismeretlen gyarmatosok érdekében.

52

De hogyan sajátítják ki? Negyven frankot fizetnek neki hektáronként, amely legalább nyolcszáz frankot ér. És a családfő elvándorol, anélkül hogy szót emelhetne (így parancsolja a törvény), elvándorol bárhová családjával együtt, a munka nélkül maradt férfiakkal, asszonyokkal és gyermekekkel. Ez a nép nem ért a kereskedéshez, sem az iparhoz, egyedül a földmíveléshez. Ennélfogva a család addig él, míg fel nem emészti a nevetséges összeget, amelyet kapott. Azután következik a nyomor. A férfiak fegyvert ragadnak és követik a legelső Bou-Amamát és ezzel bebizonyítják ismételten, hogy Algériát csupán katonai hatalommal lehet kormányozni. De azt mondhatná valaki, békében hagyjuk a benszülötteket a termékeny földeken, amíg híjával vagyunk az európaiaknak. Mihelyt azonban gyarmatosok érkeznek, kisajátítjuk az első benszülött földjét. - Jól van. De mit csináltok, ha kifogytok a termékeny földekből? - Művelhetővé tesszük a terméketleneket. Ez csak természetes! - Nos, akkor mért nem teszitek rögtön művelhetőkké, ha rendelkezéstekre áll ötven millió? Pedig íme ott vannak a magántársaságok, melyek óriási zsilipeket építenek és egész vidékeket látnak el vízzel. Láthatjátok, hogy csupán néhány tehetséges mérnök munkájára van szükség, be kell fásítani néhány hegycsúcsot és vele rögtön egy pár mérföldnyi területet lehet nyerni az alattuk elterülő vidékből a földmívelés számára. És íme nektek nincs egyéb eszköztök, mint elkergetni a kabylokat! Igaz, be kell vallani, hogy a Tell-hegységen túl a föld kopár, kiaszott és szinte lehetetlen megművelni. Ezen a kiszáradt vidéken csupán az arab tud eltengődni, kinek elég naponta két marék liszt és néhány füge. Az európai itt nem tudna megélni. Valóban nem marad más, mint néhány meghatározott terület a telepesek részére, hacsak el nem zavarják a benszülötteket. És ezt meg is teszik. Általában, kivéve a mitidjai síkság boldog birtokosait, kivéve azokat, akik a leírt módon földekhez jutottak Kabyliában, és általában kivéve azokat, kik a partvidék mellett telepedtek le azon a keskeny földcsíkon, melyet az Atlasz határol, a többi gyarmatos éhezik és nyomorog. Algéria csak igen kisszámú idegent fogadhat magába, többet nem tud ellátni. Különben is ennek a gyarmatnak a kormányzása igen nehéz, könnyen megérthető okokból. Területe olyan, mint egy hatalmas európai országé, mégis a legkülönbözőbb vidékekből áll és lényegesen különböző népségek lakják. Ezt azonban eddig semmiféle kormányzat nem tudta megérteni. Pedig alaposan ismerni kell minden vidéket, hogy jó legyen a kormányzat, mert mindegyiknek külön törvényekre, szabályokra, rendelkezésekre és intézményekre van szüksége, melyek néha teljesen ellentétesek. Már pedig a kormányzó, bárki legyen is, végzetesen és tökéletesen tudatlan az összes részletkérdésekben. Csupán hivatalnokaira támaszkodhatik. Kik ezek a hivatalnokok? Gyarmatosok? Ebben az országban nevelkedett emberek, akik ismerik az összes szükségleteket? Szó sincs róla! Ezek csupa Párizsból érkezett fiatalemberek, kik az alkirály kíséretében vannak. És ezek a fiatal tudatlanok kormányoznak ötven- és százezer embert. Ennélfogva egyik ostobaságot a másik után követik el és tönkreteszik az országot. És ez természetes. Igaz, hogy vannak kivételek. Néha a kormányzó teljhatalmú kiküldöttje dolgozik és iparkodik megérteni a szokásokat. Legalább tíz évre volna szüksége, hogy belejöjjön a gyakorlatba. De hat hónap mulva kicserélik. Elküldik családi érdekből, személyes okokból, vagy egyébért a tuniszi határról a marokkói határra. És itt rögtön nekilát a kormányzásnak ugyanazokkal az

53

elvekkel, melyeket amott alkalmazott, bízva kezdő tapasztalatában és egy lényegesen különböző népre alkalmazva ugyanazokat a szabályokat és ugyanazokat az intézkedéseket. Nem is annyira jó kormányzóra volna szükség, mint arra, hogy a kormányzót tapasztalt hivatalnokok vegyék körül. Megpróbálták, hogy segítsenek ezen a siralmas helyzeten és ezeken a szerencsétlen szokásokon, akként, hogy egy közigazgatási iskolát akartak alapítani, amelyben a legelemibb szabályokra, amik szükségesek az ország kormányzásához, megtanítsanak egy csomó fiatalembert. De kudarcot vallottak. Albert Grévy emberei ezt a tervet is tönkretették. Ez alkalommal is a protekció győzedelmeskedett. A közigazgatási tisztviselőket ennélfogva a legkülönösebb módon toborozzák. Igaz, hogy akad néha közöttük néhány okos és szorgalmas ember, aztán meg a kormányzó, ha kifogy a tehetséges jelöltekből, az arab helyőrségek nyugalmazott tisztjeit is szívesen alkalmazza. Ezek legalább alaposan ismerik a benszülötteket, de nehéz elképzelni azt, hogy mihelyt levetik az egyenruhát, egyszersmind régi közigazgatási elveiket is megváltoztatják. Ha már hozzászóltam az algeri közigazgatás kényes kérdéséhez, hadd mondjak el néhány szót egy másik fontos kérdésről is, melyet sürgősen meg kellene oldani: ez a benszülött törzsfőnökök kérdése, akik a valóságban az egyedüli kormányzók, teljhatalmú kormányzói gyarmatunk legnagyobb részének, mely a Tell-hegység és a sivatag között elterül. A francia megszállás kezdetén Aga és Basaga címen a legnagyobb hatalmat bocsátották a rendelkezésére a törzsek között azoknak a főnököknek, akik hűségükről legtöbb biztosítékot nyujtottak. Enélkül egészen tehetetlenek lettünk volna. Hatalmat adtunk a hozzánk pártolt arab főnököknek, bár előre belenyugodtunk abba, hogy minden lehető alkalommal el fognak árulni bennünket, ami igen gyakran meg is történt. Okos, bölcs politikus intézkedés volt, általában véve kiváló eredményekkel járt. Bizonyos agák igen tekintélyes szolgálatokat tettek nekünk és hála az ő buzgalmuknak, bizonyára több ezer francia katonának az életét kíméltük meg. De bármilyen kitünő volt ez az intézmény abban az időpontban, nem következik belőle, hogy mindig ilyen tökéletes maradjon, bármilyen változásokat hoz magával az idő abban az országban az állandó gyarmatosítás folyamán. Manapság egyedül ezeket a főnököket tisztelik, egyedül nekik engedelmeskednek és jelenlétük a törzsek között állandó veszélyt jelent számunkra, legyőzhetetlen akadálya annak, hogy a civilizációt az arabok között terjeszteni tudjuk. Mégis a katonai párt erélyesen védelmezi a benszülött főnökök rendszerét, bármennyire ellene van a polgári párt. Nincs jogom hozzászólani ehez a nehéz kérdéshez, de elég volt az a kirándulás, melyet a törzsek között tettem, hogy tisztán átlássam a jelen helyzet óriási visszásságait. Csupán néhány tényt akarok fölemlíteni. Szinte egyedül a saidai agának köszönhetjük azt, hogy Bou-Amama olyan hosszú ideig ellenállni tudott fegyvereinknek. Mingyárt a lázadás kezdetén az aga megindult goumjaival, hogy csatlakozzék a francia hadsereghez. Útközben találkozott a trafi-törzs goumjával, melyet ugyanaz a szándék vezetett, ennélfogva egyesültek. De a saidai aga el van halmozva adósságokkal, miket nem tud kifizetni. Kétségtelenül az a gondolata támadt éjjel, hogy jó volna egy kis razzia. Összegyüjtötte goumját és megtámadta a trafikat. Ezek első alkalommal vereséget szenvedtek, de azután felülkerekedtek. A saidai aga kénytelen volt megfutni embereivel.

54

Minthogy azonban a saidai aga a mi szövetségesünk, a mi barátunk, katonai tisztséget visel nálunk és képviseli a francia hatóságot, a trafik meg voltak győződve róla, hogy a mi kezünk is benn volt a dologban. Ennélfogva ahelyett, hogy a francia sereghez csatlakoztak volna, elpártoltak és rögtön Bou-Amamához csatlakoztak, akit többé nem hagytak el és a legnagyobb támaszai voltak. Jellemző példa úgy-e? A saidai aga a mi hűséges barátunk maradt, a mi zászlóink alatt harcolt. Másfelől beszélnek egy híres agáról, akit a mi katonai főnökeink a legnagyobb megtiszteltetésben részesítenek, mert rendkívül nagy a befolyása számos törzs között. Majd bennünket segít, majd ellenségeinket, ahogy az érdeke kívánja. Nyiltan a franciák szövetségese, kiknek köszönheti a tekintélyét, titokban azonban pártolja az összes lázadásokat. Igaz, hogy a legnagyobb közönyösséggel cserbenhagyja hol az egyik, hol a másik pártot, mihelyt alkalma nyílik a fosztogatásra. Miután tagadhatatlanul része volt Beauprêtre ezredes meggyilkolásában, most ismét a mi pártunkon van. De nem alaptalanul vádolják azzal, hogy igen nagy része volt azokban a kudarcokban, amiket az utolsó időkben szenvedtünk. Rendíthetetlen szövetségesünk, a frendai aga, gyakran felhívta figyelmünket ennek a nagyúrnak kétszínű játékára. Mi azonban bedugtuk a fülünket, mivel értékes szolgálatokat tesz a katonai hatóságnak, ámbátor ugyanilyen szolgálatokat tesz az ellenségnek is. Ez a különös helyzet, a nyilt támogatás, melyben ezt a törzsfőnököt részesítjük, büntetlenséget biztosít neki egy egész csomó gazságért, miket naponként elkövet. Íme mi történik: Az arabok egész Algériában állandóan lopják, rabolják egymást. Nem múlik el éjszaka, hogy ne jelentenék innen húsz teve eltűnését, amonnan száz juhét, ökröket rabolnak el Biskra tájékán, lovakat Djelfa mellett. A rablókat sohasem lehet megtalálni. Pedig nem egy tiszt tudja az arab helyőrségekben, hogy hová tűnik el az elrabolt jószág. Az agához kerül, aki orgazdája a sivatag összes banditáinak. Az elhajtott állatok az ő óriási nyájai közé vegyülnek, egy részüket megtartja jutalmul, a többit egy bizonyos idő mulva visszaadja, mikor az üldözés veszélye elmúlt. Nincs senki a déli tartományokban, aki ne tudna erről. De szükség van erre az emberre, aki óriási befolyást szerzett a mi támogatásunk révén s ez napról-napra növekszik, azért a segítségért, melyet a fosztogatóknak nyujt. De a mi katonai hatóságaink szemet húnynak. Nem csoda, hogy ez a főnök rendkívül gazdag, míg például a djelfai aga részben tönkrement, mert a gyarmatosítás érdekeit szolgálta, tanyákat épített, földeket szántott fel, stb. E tényeken kívül még egyéb, sokkal súlyosabb kellemetlenség is támadt abból, hogy ezeknek a benszülött uraknak akkora hatalmuk van a törzsek fölött. Hogy az ember erről tiszta képet alkothasson magának, ismernie kell a jelenlegi Algéria helyzetét. Gyarmatunk területei és népessége igen élesen elválnak egymástól. Ott vannak először a tengerparti városok, melyeknek semmi kapcsolatuk nincs Algéria belsejével, ép olyan kevéssé, mint a francia városoknak ezzel a gyarmattal.

55

Az algériai városok lakosai a tengerparton lényegében letelepült életmódot folytatnak. Érzik ugyan az ország belsejében történő eseményeknek a hatását, de semmi befolyásuk nincs arra, ami az arab területen történik. A második zónát, a Tellt, részben elfoglalták az európai gyarmatosok. Ezek a gyarmatosok pedig nem látnak az arabokban mást, mint ellenségüket, akivel viaskodni kell a földért. Ösztönszerűen gyűlölik őket, állandóan üldözik és kifosztják, amikor tehetik. Az arabok pedig megfizetik a kölcsönt. Az arabok és a gyarmatosok harcos ellenségeskedése megakadályozza az utóbbiakat abban, hogy bárminő civilizáló hatással legyenek az előbbiekre. Ezen a vidéken még nem is akkora a baj. Minthogy az európai elem állandóan arra törekszik, hogy kiküszöbölje a benszülött elemet, nemsokára bekövetkezik az idő, mikor az arab tönkremenve és birtokát veszítve, mind délebbre szorul. Már pedig mulhatatlanul szükség van arra, hogy ezek a legyőzött szomszédaink mindig békességben maradjanak. Ennélfogva kell, hogy a mi tekintélyünknek súlya állandóan rájuk nehezedjék, tevékenységünk sohase szünjék meg és főleg a befolyásunk legyen állandó. Már pedig mi történik manapság? Az óriási területen elszórt törzsek sohasem látnak európai arcot. Egyedül az arab helyőrségek tisztjei tesznek meg időnként egy-egy szemleutat, de megelégednek azzal, hogy megkérdik a kaidokat, mi történik a törzsek között. A kaid pedig a benszülött törzsfőnök, az aga vagy basaga hatalma alatt áll. Ha ez a törzsfőnök nagy sátorból, előkelő családból származik, akkor befolyásának semmi korlátja nincs. Az összes kaidok úgy engedelmeskednek neki, mint a francia megszállás előtt. És így a francia katonai hatóságnak sohasem jut a tudomására semmi arról, ami az ország belsejében történik. A törzs egy elzárt világ, tisztelik és félik az agát, aki követi őseinek a hagyományait és mindenféle erőszakoskodásokat követ el alattvalóin. Ő a teljhatalmú úr, amit megkíván, azt rögtön meg kell neki adni, akár száz juhot, akár kétszáz juhot, egyszóval úgy viselkedik, mint egy kisebbfajtájú zsarnok. És minthogy tőlünk kapja a tekintélyét, tulajdonképpen a francia kormányzás alatt tovább folyik a régi arab közigazgatás, a hivatalos rablás, stb. Nem szólva arról, hogy mi nem számítunk semmit, semmi tudomásunk nincs az ország állapotáról. Egyedül ennek a helyzetnek köszönhetjük, hogy soha sincs sejtelmünk arról, mikor készülődik valami fölkelés, csupán a kitörés pillanatában veszünk tudomást róla. A nagy benszülött törzsfőnököknek a jelenléte végtelenül csökkenti a franciák valóságos és közvetlen befolyását a törzsekre, melyek egy teljesen elzárt világot képviselnek a számunkra. És mi az orvosság? Íme, ajánlhatok egyet. Majdnem az összes főnököknek, kettő-három kivételével, szüksége van pénzre. Ennélfogva adni kell tíz-húsz-harmincezer fontot, aszerint hogy mekkora a befolyásuk és milyen szolgálatot tettek nekünk, s arra kell kényszeríteni őket, hogy Algerben vagy valami másik partmenti városban éljenek. Néhány katonatiszt azt állítja, hogy ennek felkelés volna a következménye. Az okaik ismeretesek. Más tisztek, akik az ország belsejében éltek, azt állítják viszont, hogy ez fogja meghozni az igazi békességet. De ez még nem minden. Ezeket az embereket polgári tisztviselőkkel kell helyettesíteni, kik állandóan a törzsek között élnek és állandó befolyást gyakorolnak a kaidokra. Ilyen módon a civilizáció lassanként tért hódítana ezeken a vidékeken, mihelyt a legnagyobb akadály el van hárítva. De a hasznos reformok ép annyira késnek Algériában, mint Franciaországban. 56

Mikor keresztülutaztam Kabylián, tanuja voltam annak, hogy milyen tehetetlen a mi befolyásunk még azok között a törzsek között is, amelyek európaiak között élnek. A tenger felé utaztam, annak a hosszú völgynek a mentében, amely Beni-Mansourból Bougieba vezet. A távolban előttünk egy sűrű és furcsa alakú felhő zárta el a látóhatárt. Fejünk felett az ég tejszínű kék volt, amilyen nyáron szokott lenni ezekben a forró országokban. De az ég alján egy barna felhő terpeszkedett sárga viszfényekkel, nem volt sem viharfelhő, sem köd, sem egyike azoknak a sűrű homokzivataroknak, melyek az orkán dühével érkeznek, de szürke árnyékával eltemette az egész vidéket. Ez a lomha sötét felhő, mely szinte fekete volt a tövében, de átlátszóbb az ég tetején, falként zárta el a széles völgyet. Azután hirtelen úgy tetszett, mintha a mozdulatlan levegőben valami égetett szag, az égő fának a szaga terjengene. De micsoda óriási tűzvészből származhatott ez a hegy nagyságú füstfelleg? Pedig valóban füst volt. Az összes kabyl erdők égtek. Nemsokára rá fojtó félhomályba jutottunk. Nem láttunk száz lépésnyire magunk előtt. A lovak rendkívül kínlódtak. Mintha beesteledett volna és egy láthatatlan szellő, egyike azoknak a könnyű szellőknek, melyek alig mozgatják meg a faleveleket, a tenger felé hajtotta ezt a lebegő éjszakát. Két órán keresztül várakoztunk egy faluban, hogy hírt halljunk, azután a kis kocsi újra megindult velünk, mikor már a valóságos éjszaka leszállt a földre. Távoli kósza fény világította meg az eget, mint egy meteor. Folyton nagyobbodott, nagyobbodott, elzárta a horizontot, majd véres, majd ragyogó csillogással. Azután hirtelen a völgy egy váratlan fordulójánál mintha egy óriási megvilágított városba értünk volna. Az egész hegység leégett, a bokrok teljesen felperzselődtek, de a tölgyfák és olajfák törzsei még izzottak, mint megannyi óriási zsarátnok, ezrivel egymás mellett, nem füstölögtek többé, hanem óriási lámpásokhoz hasonlítottak, melyek sorban álltak vagy szét voltak szórva és rengeteg körutakat alkottak, tereket és girbe-gurba uccákat abban a véletlen összevisszaságban vagy rendben, amilyennek éjjel egy kivilágított város látszik a távolból. Egyre közeledtünk a nagy tűzvész felé és a fény kápráztatta a szemünket. Egyetlen nap alatt a láng húsz kilométernyi erdőt pusztított el. Mikor magam előtt láttam a parázzsá vált fasorokat, megdöbbentem és el voltam ragadtatva, a legszörnyűbb és a legérdekesebb látvány tárult elém, melyet valaha láttam. A tűzvész, mint az áradás, kiszámíthatatlan szélességben elárasztott mindent. Letiporta a vidéket, folyton előrenyomult a legnagyobb gyorsasággal. A bozót fellángolt és rögtön el is hamvadt. A nagy fák fáklyaként égtek, magas tűzcsóvákat lobogtattak, míg az irtásban a kurta láng száguldva rohant előre. Egész éjszakán keresztül a szörnyű kohó mellett haladtunk. Hajnaltájban elértük a tengert. Bizarr hegyek közé zárva, csipkés ormokkal, erdős hegyoldalak alján terül el a bougiei öböl, kéken, tejszínhabos árnyalatokkal és mégis tisztán, hihetetlenül átlátszó vizével az azúrszínű égbolt alatt, amelynek a kékje mozdulatlan, mintha megfagyott volna. A tengerpart végén, balfelől, a meredek hegyoldalon egy valóságos zöld terítőn a város fehér házai úgy bukfenceznek le a tenger felé, mint egy hegyipatakban a kavicsok. Ha bejárjuk a várost, az a benyomásunk, hogy egyikében járunk azoknak a kicsi és valószínűtlen operai városkáknak, amelyekről néha álmodunk, ha látomásainkban tündérországban járunk. Vannak benne mórstílű, franciastílű házak és mindenütt romok, azok a romok, melyeket a színpadi díszletek előterében látni, szemben a vászonból készült palotákkal. 57

Ha megérkezünk a tenger mellé és a kőparton járunk, ahol a transzatlantikus gőzösök kikötnek, ahol a halászbárkák nyüzsögnek, melyek vitorlája madárszárnyhoz hasonlít, valóságos tündérországban érezzük magunkat, ahol olyan nagyszerű romok bukkannak fel előttünk, hogy nem is látszanak természeteseknek. Ez a régi a szaracén kikötő, melyet elborított a repkény. És a hegyes erdőkben, a város körül, mindenütt romok látszanak, beomlott római falak, szaracén emlékeknek a töredékei, arab épületeknek a romjai. A nyugodt és perzselő nap elmúlt, beesteledett. És ekkor az öböl körül egy csodálatos látomás mutatkozott. Ahogy az árnyékok sűrűsödtek, egy új világosság gyúlt a látóhatáron. A tűzvész mint egy ostromló sereg körülvette a várost és egyre szűkebb gyűrűkben szorongatta. Minduntalan új tűzfészkek gyúltak, a kabylok gyujtogatásának a következményei, melyek csodálatos visszfényeket lobogtattak a hatalmas medence nyugodt vizein, miket a parázsban izzó hegyoldalak zártak körül. A tűz hol olyan képet mutatott, mint hatalmas velencei lampiónoknak a füzérei, mint egy kígyó, mely tüzes gyűrűit csavargatja és végigkúszik a hegy mélyedései között, majd fellobban, mint egy kitörő vulkán, mely tüzes torkából rettentő vörös füstbóbitát hány, aszerint, hogy a tűz az irtásokat pusztította, vagy pedig a szálerdőbe kapott belé. Hat napot időztem ezen a lángoló vidéken, azután megindultam azon a páratlan országúton, mely az öböl kanyarulatait követi és a hegyek mentében halad, fölötte erdők, alatta erdők és végtelen fövénypartok, arany fövény, melyet a Földközi-tenger csendes hullámai mosnak. Néha a tűzvész megközelítette az országutat. Le kellett szállni a kocsiról és eltakarítani az úttestre hullott fákat, majd száguldva vágtatott a négy ló két tűzhullám között, az egyik egy szakadék mélyén kúszott a tenger felé, a másik a hegy csúcsát ostromolta és letarolta a hegyoldalt, melynek kilátszott a vöröses bőre. A leégett lejtők, amint elhamvadtak és kihunyt rajtuk a tűz, olyanok voltak, mintha fekete fátyol, gyászfátyol borítaná. Néha teljesen érintetlen vidékeken haladtunk keresztül. A nyugtalan gyarmatosok kiállottak a kapuik elé és híreket kértek tőlünk a tűz felől, mint ahogy Franciaországban kérdezték a német háború kitörésekor, közeledik-e az ellenség. Láttunk sakálokat, hiénákat, rókákat, nyulakat, a legkülönbözőbb állatokat, amint menekültek a tűz elől, elbódulva a szörnyű lángoktól. A völgy egyik fordulójánál hirtelen megpillantottam öt telegráfsodronyt, melyeket annyira elleptek a fecskék, hogy egészen meghajoltak a súlyuk alatt és a két oszlop között madarakból font füzért alkottak. De a kocsis megcsördítette hatalmas ostorát. A madárfelleg felröppent és szétszóródott a levegőben, míg a hatalmas vasdrótok, hirtelen megkönnyebbülve terhüktől, visszapattantak és megfeszültek, mint egy íj húrjai. Hosszú ideig rezegtek halk zengésekkel, melyek lassanként elhaltak. Nemsokára rá elértünk a Chabet-el-Akhrai szurdokba. Balfelől hagyva a tengert, behatolunk a hegység gyomrába. Ez a hegyszoros a leghatalmasabbak egyike, amiket látni lehet. A szakadék gyakran megszűkül, a meztelen, vörös, barna, vagy kékszínű gránitormok összeszorulnak és a lábuknál nem marad több hely, mint amennyi elég egy keskeny vízérnek, az országút pedig egy szűk párkányon halad, amely a sziklába van vájva, az alatta rohanó hegyipatak fölött. A kopár, vad és hatalmas szakadéknak a külseje egyre változik. A két hegyfal, amely körülzárja, néha kétezer méter magasságra emelkedik és a napfény csak akkor ér ennek a kútnak a mélyére, mikor éppen elhalad fölötte. A túlsó kijáratnál Kerrata faluba értünk. A lakosok egy hét óta úgy nézik a tűzvész gomolygó füstjét, amely a sötét szorosból árad, mintha egy óriási kéményből jönne. 58

Az algériai kormányzó azt állítja, hogy ez a szerencsétlenség, melyet egy kevés előrelátással és energiával könnyen meg lehetett volna akadályozni, nem a benszülöttek gyujtogatásából származik. Azt is beszélik, hogy a leégett erdőség nem nagyobb ötvenezer hektárnál. Íme itt közlöm a philippevillei alprefektus sürgönyét: Jemmapból azt az értesítést kapom a bírótól és a közigazgatási tisztviselőtől, hogy a telepesek összes erdői elpusztultak és a tűzvész tönkretette a vegyes lakosságú község összes duárjait. Gastu, Ain-Cherchar, le Djendel községek veszélyben vannak. Philippeville-ben az összes erdőségek leégtek. Storában, Saint-Antoine-ben, Valée-ben, Damrémont-ban a házak is majdnem áldozatul estek a tűzvésznek. El Arrouchban kisebb kárt okozott a tűz, kivéve ötszáz hektárnyi erdőt, amely leégett az Oulad-Messaoud, hazabrai és el-ghediri duárokban. Saint-Charlesban körülbelül hatszáz hektár égett le a Deb és a Goudi vádik között és nyolcszáz hektár tőlük délre és északra. Elégtek az összes tanyák és az egész takarmány. A vegyes lakosságú Collóban és Attiában a tűz mindent elpusztított. A teissieri, lessepsi, levati, lefebvrei, sideri, bessini, stb. telepek részben, vagy egészben elpusztultak. Negyvenezer hektárnál több kincstári erdő. A zéribani házakat és tanyákat elemésztették a lángok. Itt számos emberélet is áldozatul esett. Ma reggel három zuávot temettünk el, akik buzgalmuknak estek áldozatul Valée-ben. A kár megbecsülhetetlen és megközelíthetőleg sem fejezhető ki számokban. A veszély megszüntnek tekinthető, miután nagyrészben elpusztultak az összes erdők. A szél is irányt változtatott és azt hiszem, nemsokára el tudjuk oltani a többi tűzfészkeket, nevezetesen a bessoni, collói területeken, és Estayában, Robertville mellett. Tegnap ötven sorkatonát küldtem el Collóból egy erre járó transzatlantikus gőzösön, melyet e célra igénybevettem. Tegyük hozzá ehez a zeramnai, fil-filai és fendecki erdőégéseket. Bisern úr, aki az el-miliai erdészeti hivatal főnöke negyven év óta, ezt írja: Személyzetem a legnagyobb erőfeszítésről és bátorságról tett tanuságot. Kétszer mármár eloltottuk a tüzet, de ez hiábavaló erőfeszítésnek bizonyult, mert amíg mi szembeszálltunk vele az egyik oldalról, addig az arabok felgyujtották a másikat a legkülönbözőbb helyeken. Íme egy erdőtulajdonos levele: Tisztelettel értesítem Önt, hogy a vasárnapról hétfőre virradó éjjel, bérlőm, Rippeyre, aki a katonai gyakorlótér fölött őrzi a birtokomat, négy gyujtogatási kísérletet vett észre a községi erdőkben, néhány száz méterre a birtokomtól, egy másik helyen Damrémont fölött, és egy negyedik helyen Valée fölött. Minthogy szél nem volt, a tűz nem tudott terjedni. Íme egy djidjelii sürgöny: Djidjeli, aug. 23. d. u. 3 óra 16 perckor. A tűz elpusztította a beni-amrami telepesek erdőit, melyek főleg Carpentier Edouard tulajdonai.

59

A mult éjjel húsz különböző helyen gyujtogattak. Egy útbiztos, aki a cavalhói bányákból jött, tisztán látta az összes tűzfészkeket. Ma reggel Amar-ben-Habilesnak, a Beni-Foughal törzs főnökének, szinte a szemeláttára gyujtottak tüzet a mezrechi járásban. Egy negyedóra mulva ugyanennek a járásnak egy másik pontján tört ki a tűz, szemben a szél irányával. Végre ugyanabban az időpontban, négyszáz lépésnyire a kaidtól és a törzséhez tartozó ötven arab katonától, egy új gyujtogatás történt, szintén szemben a szél irányával. Nyilvánvaló tehát, hogy a gyujtogatást a benszülöttek követték el, valószínűleg előre kiadott jelszó szerint. Hozzátehetem, hogy magam is hat napot töltvén az égő tartományban, saját szememmel láttam egyetlen éjszakán, mint tört ki a tűz ugyanabban az időben nyolc különböző ponton az erdő kellős közepén, tíz kilométerre minden hajléktól. Bizonyos, hogy ha állandó felügyeletet tudnánk gyakorolni a törzsek fölött, ezek a szerencsétlenségek, melyek minden negyedik vagy ötödik évben megismétlődnek, nem történhetnének meg. A kormányzóság azt hiszi, hogy kötelességét teljesítette, mikor a nagy hőségek közeledtével kibocsátja azokat az intézkedéseket, melyek tűzőrségek felállítására vonatkoznak az 1874. évi július 17.-i törvény IV. paragrafusa értelmében. Ez a paragrafus így szól: »A benszülött lakosság felhivatik, hogy az erdős vidékeken a július 1-től november 1-ig tartó időszakban őrszolgálatra jelentkezzék a VIII. paragrafusban olvasható büntetések terhe alatt; az őrséget a kormányzóság fogja szervezni.« Íme azzal vádolják a benszülötteket, hogy gyujtogatnak... és mégis rájuk bízzák az őrzést. Nem a legnagyobb szabású naívság-e ez? Ezt a paragrafust kétségtelenül pontosan végrehajtják, minden benszülött ott áll a maga őrhelyén... csakhogy... ő a gyujtogató. Igaz, egy másik paragrafus előírja, hogy e célra egy külön tisztviselőt kell évenként kijelölnie a kormányzónak. Ezt a paragrafust azonban soha, vagy igen ritkán hajtják végre. Tegyük hozzá, hogy az erdőigazgatóság, amely talán a legkellemetlenebb az összes algeri közigazgatási hivatalok között, mindent elkövet, hogy felbőszítse a benszülötteket. Végül, hogy összefoglaljam a gyarmatosítás kérdését, bizonyos az, hogy a kormányzat az európai telepesek érdekében az arabokkal szemben a legigazságtalanabb eszközöket alkalmazza. Hogyne követnék a gyarmatosok ezt a példát, amely annyira megegyezik a saját érdekeikkel? Mégis meg kell állapítani, hogy néhány év óta egypár tehetséges és a civilizáció minden kérdésében tapasztalt ember üdvös reformokat hoz be a gyarmatokba. Az utóbbi hivatalnokok alatt Algéria kezd hasznot hajtó gyarmattá lenni. A lakosság már nemcsak a saját személyi érdekeit tartja szem előtt, hanem Franciaország érdekeit is. Bizonyos, hogy a föld ezeknek az embereknek a keze alatt sokkal többet fog hozni, mint amennyit valaha hozott az arabok keze alatt. Bizonyos az is, hogy az eredeti benszülött lakosság lassanként el fog tünni. Kétségtelen, hogy ez az eltünés nagy hasznára lesz Algériának. De mégis felháborító a módszer, ahogyan ezt végrehajtják.

60

CONSTANTINE. Chabettól egészen Sétifig az embernek az az érzése, mintha egy aranyországban járna. A gabonát magasabban kaszálják le, mint nálunk Franciaországban, és mikor a nyájak letapossák, a szalma világos sárgája elvegyülve a talaj sötétebb vörös színével, a földnek ugyanazt a meleg és gazdag árnyalatot adja, amilyen a régi aranyozásoké. Sétif egyike a legcsunyább városoknak, amiket valaha láttam. Innen egészen Constantine-ig végtelen síkságokon haladtunk keresztül. Időnként felbukkan egy-egy zöld folt, s az egész vidék hasonlít egy fenyőasztalhoz, amelyre valaki kiborított egy csomó gyermekjátékszert, norinbergai fácskákat. De íme megérkeztünk Constantine-be, ebbe a csodálatos és különös városba, melyet kígyóként vesz körül a lábainál kanyargó Roumel-folyó, a fantasztikus Roumel, melyet mintha Dante álmodott volna meg, a pokol folyója, mely egy vörös szakadék mélyén folyik, mintha örökös lángok emésztenék a partjait. Ez a féltékeny és csodálatos folyó valóságos szigetet alkot a városból, körülfogja szörnyű, girbe-gurba szakadékaival, ragyogó és bizarr szikláival, meredek és csipkés hegyfalaival. A városnak az arabok szerint olyan a külseje, mint egy kiterített burnusznak. Úgy hívják, Belad-el-Haoua, vagyis a lég városa, a szakadék városa, a szenvedélyek városa. Alatta a csodálatos völgy, telve római romokkal, vízvezetékek óriási árkádjaival és csodálatos növényzettel. Fölötte a Mansoura és a Sidi-Mecid magaslatai emelkednek. Úgy ül a szikláján, folyójától őrizve, mint egy királynő. Egy régi mondás következőképpen dicsőiti: »Áldjátok, mondja a lakosoknak, őseiteknek emlékezetét, akik várostokat egy szirtre építették. Másutt a hollók szemetelnek az emberekre, míg ti a hollókra szemetelhettek.« A legnépesebb uccák sokkal forgalmasabbak, mint Algerben, pezsegnek az élettől, a legkülönbözőbb fajtájú emberek nyüzsögnek benne, arabok, kabylok, biskrik, mozabiták, négerek, elfátyolozott mór nők, vörös spahik, kék turkók, komoly kaidok, ragyogó egyenruhájú francia tisztek. És a kereskedők maguk előtt hajtják szamaraikat, az afrikai apró csacsikat, melyek nem nagyobbak egy megtermett kutyánál, vagy lovaikat, vagy lassú és méltóságteljes tevéiket. Üdv a zsidó nőknek! Ők képviselik itten a büszke, szigorú és mégis elragadó szépséget. Nem annyira ruhákban, mint színházi jelmezekben sétálnak, ragyogó szövetekbe öltözve, ismerik a hatások minden titkát, minden színárnyalatot, amely szükséges ahoz, hogy széppé tegye őket. Így sétálnak az uccákon, vállig meztelen, szoborszerű karokkal, melyeket bátran kitesznek a napfénynek, épp úgy, mint nyugodt, tiszta és egyenes vonalú arcukat. És a nap tehetetlen márványos bőrükkel szemben. De ami a legmulatságosabb Constantine-ban, az a kislányoknak, az egészen kis lányoknak az apró népsége. Fel vannak cicomázva, mintha valami jelmezes bálra készülnének, kék vagy piros, uszályos selyemruhákban járnak, fejükön hosszú, aranyos vagy ezüstös fátyol, szemöldöküket kifestik és meghosszabbítják mint egy ívet a két szemük fölött. Körmeiket kicsiszolják, arcukra és homlokukra néha csillag van tetoválva, pillantásuk merész és kihívó, elvárják az embertől a bámulatot, így tipegnek az uccákon, kezet nyujtva egy hatalmas arabnak, aki az inasuk.

61

Azt mondanád, hogy valami tündérmesebeli népség között jársz, kacér kis asszonyok között, mert egészen asszonyos az arckifejezésük ezeknek a kislányoknak, asszonyos az öltözködésük, ébredő kacérságuk és kendőzött arcuk. Úgy kacsintanak a férfiakra, mint a felnőtt asszonyok, bájosak, nyugtalanítók és izgatók, mint megannyi imádásraméltó kis szörnyeteg. Azt mondanád: tízéves kurtizánok nevelőintézete, magja a szerelemnek, mely éppen kikelőben van. De íme előttünk a Hadj-Ahmed palota, egyike, amint mondják, az arab építőművészet legtökéletesebb alkotásainak. Az összes utasok dícsérik és az Ezeregyéjszaka palotáihoz hasonlítják. Pedig nincs rajta semmi különös, hacsak a belsejében levő kertek nem kölcsönöznének neki valami bájos keleti jelleget. De egy egész kötetre volna szükség, ha az ember el akarná mesélni a gazságait, sikkasztásait és kegyetlenségeit annak, aki építette, azokból a ritka anyagokból, melyeket ellopott vagy elrabolt a város és a környék leggazdagabb palotáiból. A constantinei arab negyed a város felét foglalja el. A lejtőn levő uccák sokkal nagyobb összevisszaságban haladnak és még szűkebbek, mint az algeriak. Leereszkednek egészen a szakadék széléig, amelynek alján folyik a Roumel vádi. Valaha nyolc híd ívelte át ezt a szakadékot. Hat hídnak még most is látni a romjait; az egyik, mely római eredetű, még most is fogalmat nyujthat nekünk arról, hogy milyen lehetett. A Roumel helyenként eltűnik óriási boltívek alatt, miket maga vájt magának. Ezek egyikére épült a híd. A természetes boltív, mely alatt elhalad a folyó, maga negyvenegy méter magas, a vastagsága pedig tizennyolc méter. Úgy, hogy az alap, melyre a római híd épült, ötvenkilenc méterrel emelkedik a víz fölé, a híd maga kétemeletes, két sor egymásra rakott óriási boltív, mely a természetalkotta boltív fölött épült. Manapság egy vashídon lehet bejutni Constantine-ba, ennek egyetlen egy íve van. De nem sokáig időzhettünk a városban, el kellett utaznunk Bone-ba, egy csinos, fehér városkába, mely hasonlít a Földközi-tenger partján fekvő francia városokhoz. A Kléber gőzös a part mentében fűti kazánjait. Hat óra van. A nap eltemetkezik a sivatag mögött, mikor a gőzös megindul. Az egész éjszakát a fedélzeten töltöttem, szemeimet a szárazföld felé fordítva, mely eltünt egy bíborszínű felhő mögött, a napnyugta apoteózisában, rózsaszínű aranyhamvak között, amelyek teleszórták a nyugodt mennybolt azúrkék köpenyének a szegélyét. _____ Jegyzet. A Napsütésben című kötet azokból a cikkekből és tudósításokból alakult, melyek először a Le Gaulois című napilapban jelentek meg 1881-ben. Mostani alakjában először a Revue Bleue című politikai és irodalmi szemlében közölte Maupassant 1883 decemberében és 1884 januárjában. (A fordító.)

62