Finnország természeti jelképei
Finnország természeti jelképei A Virtual Finland számára készítette Seppo Vuokko, természeti és természetvédelmi kérdésekkel foglalkozó szabadúszó újságíró.
Finnországban a közvélemény az 1980-90-es években hat nemzeti természeti jelképet választott ki. Ezek: a medve, a hattyú, a sügér, a nyírfa, a gyöngyvirág és a gránit. Talán a gyöngyvirág kivételével minden jelkép erőteljes, az ősi néphagyományból eredő jelentést hordoz. A jelképek kiválasztásának az volt a célja, hogy felhívják a figyelmet a finn természetre és élővilágra, ill. ezek megbecsülését elősegítsék. A finnek számára mindmáig a hattyúnak van a legerősebb szimbolikus értéke, míg a nyírfát és a gyöngyvirágot ünnepélyes alkalmakkor díszítő elemként használják. A sügér nem nyert különösebben erőteljes szimbolikus jelentést, a gránitot pedig hagyományosan építkezéshez és szobrászati alkotásokhoz használják Finnországban.
A szent hattyú A Cygnus cygnus, azaz az énekes hattyú fehér színe, mérete és fenséges megjelenése lenyűgöző látvány. Szimbolikus jelentései: a halál folyójának hattyúja, hattyúdal, szent madár, ill. modern értelemben hirdetésekben és védjegyekben szereplő jelkép. (Fotó: Olli Junno) Finnország területén eredetileg számos törzsi kultúra létezett, így a népcsoportok egymástól eltérő képet alakítottak ki az énekes hattyúról. Finnország nyugati részében vadásztak rá, keleten szent madárként tisztelték. A lőfegyverek elterjedésével a hattyúk kezdtek eltűnni, ez a folyamat délnyugaton kezdődött. Az 1950-es évekre az énekes hattyú lényégében kihalt Finnországban. Az ország legészakibb és legkeletibb csücskeiben mindössze tíz pár maradt meg. Az orosz határ túloldalán, Karéliában, a madár iránti ősi tisztelet védettséget nyújtott számára. Az énekes hattyút egyetlen férfi állhatatos munkája mentette meg a kipusztulástól. Yrjö Kokko, a lappföldi Enontekiöben működő állatorvos legnagyobb vágya az volt, hogy egy fészket rakó énekes hattyút lefényképezzen és életmódját dokumentálja. Több éves próbálkozás után elérte célját, és tapasztalatai alapján megszületett a Laulujoutsen (‘Az énekes hattyú’, 1950). A könyv felhívta a finnek figyelmét a hattyúra, és a madár fokozott védelme kedvezően hatott
Finnország természeti jelképei
a populáció növekedésére, így Yrjö Kokko megírhatta a Ne tulevat takaisin (‘Visszatérnek’, 1954) című újabb művét. Az énekes hattyúk száma már Yrjö Kokko életében is jelentősen növekedett (ő maga 1977-ben hunyt el) és mára ismét országszerte fellelhetők. Immár a déli partvidéken is találunk hattyúfészkeket, ahol az énekes hattyúk a bütykös hattyúkkal (Cygnus olor) együtt fordulnak elő. Ez utóbbi madár eredetileg kertekben és parkokban volt honos, manapság egyre keletebbre húzódik. Miután a hattyút védett fajnak nyilvánították, a Finnországban fészkelő állomány száma mindössze negyven év alatt a százszorosára nőtt. Jelenleg mintegy kétezer pár fészkel Finnországban és számuk folyamatosan emelkedik. Már nem kell évek kitartó munkája ahhoz, hogy egy fészkelő hattyút megpillanthassunk, a lakott területekhez igen közel is találunk fészkeket. Az énekes hattyú először három-négy éves korában rak fészket. A madarak azonban már kétéves korukban párzanak, gyakran a majdani fészkük közelében telepszenek le. A hattyúk március-áprilisban érkeznek meg Finnországba, amikor a tavakat még jégpáncél fedi. A nyílt víz mellett gyűlnek össze és amint a jég elolvad, megkezdik a fészekrakást. Hatalmas fészket építenek, lehetőleg olyan parányi szigetre, amelyet minden oldalról víz vesz körül. A tojásrakástól számított mintegy 130-140 nap elteltével a fiókák szárnyra kelnek. A Lappföldön sajnos sok hattyúfióka elpusztul, mivel a tavak gyakran újra befagynak, még mielőtt a fiókák megtanulnának repülni. A délebben fekvő vidékeken a hattyúk általában sikeresebben szaporodnak. A hattyúk ősszel csak azután kelnek útra, hogy a tavakat beborítja a jég. A Balti-tenger térségében telelnek át, majd amikor a Balti-tenger is befagy, elköltöznek az Északi-tengerhez. A hattyú szimbolikus szerepe ősi hagyományokhoz fűződik. A több ezer éves Onyega-tavi sziklarajzokon a hattyúk legendás lényekként jelennek meg. A ‘Tuonelai hattyú’ és a ‘hattyúdal’ a művészet kedvelt témái voltak, főként a romantika időszakában. A finn zászló, fehér mezőben kék kereszt, a kék eget szelő fehér hattyú ellentétpárja. A hattyú ma a hirdetések egyik legkedveltebb állatfigurája, az északi országokban a környezetbarát termékek jelölésére használják.
A vadon királya A barna medve (Ursus arctos), azon vadállatok egyike, amely könnyen hozzászokik az emberek közelségéhez. Nagyon ritkán látni medvéket, de sok medve lát naponta embereket! (Fotó: Ari Komulainen) A medve a finn erdők királya, tisztelik, de félnek is tőle. Az ősi időkben a medve törzsi jelkép, totemállat is volt a másik fontos állat, a jávorszarvas mellett. A finnek õsei szentként tisztelték, de mégis vadásztak a medvére, leterítése hatalmas hőstettnek számított. Az elpusztított medve lelkét bonyolult és hosszadalmas szertartásokkal engesztelték ki, melynek csúcspontján a medve koponyáját visszaadták az erdőnek.
Finnország természeti jelképei
Veszélyesnek tartották a medvét nevén nevezni, ehelyett eufemizmusok sorát használták, amelyek közül sok ma is él. Az erdőt jelentő finn szót is használták a medvére, egyéb elnevezései közé tartozott pl. a mesikämmen, ‘mézesmancs’ kifejezés is. Kezdetben a medvékre dárdákkal vadásztak, általában téli álmukból ébresztették fel őket. A lőfegyverek elterjedésével egyszerűbbé vált a medve elejtése, ám továbbra is veszélyes sport maradt. Az egyre hatékonyabbá váló vadászat miatt Finnország déli részein már a 19. században kipusztultak a medvék, a 20. század közepére pedig az északi területek és a keleti határvidék sűrű erdeibe száműzték őket. A szovjet oldalról azonban mindig is sok medve jött át finn területre. Mikor védett fajjá nyilvánították, a populáció növekedni kezdett, s a medvék ismét terjeszkedhettek nyugat felé is. Jelenleg mintegy ezer medve él Finnországban, a délnyugati szigetvilág és az Åland-szigetek kivételével az ország minden részében. Noha a medvét gyakran a vadon magányos lakójának tartják, lakott területekre is bemerészkedik. Házakhoz közel is találtak már barlangot, ahol medvék aludták téli álmukat. Magas számuk ellenére azonban igen ritkán látni őket, messziről elkerülik az erdőjáró embert. Jelenlétük bizonyítékait, a lábnyomokat, a karomnyomoktól barázdált fákat, a szétrombolt hangyabolyokat azonban könnyen felismerhetjük. A medvevadászat manapság korlátok között megengedett. A kilövési engedélyeket általában gondot okozó vagy sérült állatokra adják ki. Fontosnak tartják, hogy a háziállatokat pusztító, vagy az udvarokba gyakran ellátogató medvéket ártalmatlanítsák, mivel veszélyesek lehetnek. A sérült medve mindig veszélyes. A bocsait védő medve emberre is támadhat. Ha éppen egy medvebocsba ütközünk az erdőben, higgadtan forduljunk vissza. A legnagyobb veszély akkor leselkedik ránk, ha az anya és bocsai közé kerülünk. Minden bizonnyal ez történhetett azzal férfival, aki 1998-ban egy medve marcangolt halálra. A medvék által okozott sérülések legnagyobb része vadászatok során keletkezik. A medve-szimbólum elfogadottságát némileg korlátozza az a körülmény, hogy az egykori Szovjetunió és a jelenlegi Oroszország nemzetközileg ismert jelképe a medve, amelynek minden mozdulatát figyelemmel kell kísérni. Finnországban nemigen használják ‘a közel lakik a medve barlangjához’ kifejezést sem, s a finn karikaturisták is ritkán rajzolják meg Oroszországot medvének. A medve a finnek számára más okból kellemetlen figura, ugyanis az adóellenőrt szokás medveként ábrázolni simléderes sapkában és óriási pénzeszsákkal...
A rétegelt lemez, papír és szaunavirgács A világoszöld lombú és fehér kérgű nyírfa (Betula pendula) fontos eleme a finn nyárnak. Szép dísz azonban fagyos téli napokon is. A nyír Finnország egyik legkedveltebb fája. (Fotó: Johannes Lahti)
Finnország természeti jelképei
A nyírfa a luc és az erdei fenyő mellett a finn erdők leggyakoribb fája. A finnek életében mindig fontos szerepet töltött be. A hagyományos vidéki életmódot gyakran emlegetik ’nyírfakéreg-kultúraként’, s nem ok nélkül, bár ezt a kifejezést lekicsinylő értelemben használják. Pedig a nyírfa sokat adott a hozzáértőknek: tavasszal egészséges italként fogyasztották a fa nedvét, s mindig volt elegendő kéreg a tetőfedéshez, a kosárfonáshoz, tárolóedények, cipők, bútorok, szerszámok készítéséhez, építkezéshez. A lombos gallyakból szaunavirgácsot kötöttek, szárítva pedig téli takarmányul szolgált. A nyírfa fontos szerepet játszott az égetéses erdőirtásban, az irtásföld viszont fontos volt a nyírfa számára. Az elhagyatott, kiégetett földeken hamarosan nyírfák hajtottak, s ezeket újra el lehetett égetni, hogy a föld művelhető legyen. A fehér nyírfakéreg messzi földről érkező egzotikus áruként még Tutankhamon fáraó sírjába is bekerült. Régen a finnek nyírfához fűződő kapcsolata hétköznapi és gyakorlatias volt. Akkoriban az otthont megóvó és az utazókat a haramiáktól megvédő szent fa a berkenye volt. Mikor a finn nemzeti fáról szavazást rendeztek, sokan a berkenyére voksoltak, de a nyírfa mégis tekintélyes győzelmet aratott; a berkenyét még az erdei fenyő, a boróka és a luc is megelőzte. A 19. században a nyírfa a szépirodalomba is bekerült. Zacharias Topelius Koivu ja tähti (‘A nyírfa és a csillag’) című meséjében két eltévedt gyermek a hazafelé vezető utat keresi, s végül meg is találja, mivel felismerik az udvaron álló nyírfát. A finn népviseletbe öltözött, nyírfának dőlő lány már inkább elkoptatott közhely, százszámra találunk ilyen témájú képeslapokat. Sok fiatal finn fiú ’jegyezte el’ magát jövendőbelijével egy nyírfakéregből készített gyűrűvel, mielőtt igazi jegygyűrűvel kérte volna meg a kezét. A nyírfa természetesen méltán lett Finnország nemzeti fája. A finn erdők egyötödében a nyír az uralkodó fafajta, de máshol is megtaláljuk. A fafűtésű kályhák idejében tüzelőként is fontos volt, s ne feledjük, a finn otthonok tizedét ma is nyírfával fűtik, a nyaralók szaunáiról nem is beszélve. A rétegeltlemez-gyártáshoz évtizedeken keresztül kizárólag a nyírfát használták, majd a termelés csökkenésével csupán hulladékfának tartották, míg valaki rá nem jött, hogy kiváló rostos alapanyag válik belőle. A nyírfacukrot, melyet xylitol néven ismerünk, egyre többen használják (legalábbis Finnországban), mivel a cukor más típusaitól eltérõen jótékony hatása van a fogakra. A nyírfa újra felfedezett értékeinek köszönhetően manapság rengeteg új nyírfaerdőt ültetnek. Finnországban két nyírfajta él: a Betula verrucosa, amely kemény talajon nő és a Betula pubescens, amely mocsarakban és ártéri lápokon él. A nyírfa májusban virágzik, mielőtt levelei kihajtanak. Finnország déli részeiben a levelek októberben sárgulnak el és hullanak le, északon ugyanez már szeptemberben megtörténik. A nyírfa törzse egyenes, s körülbelül ötvenéves korában lehet kivágni. A nyírfa mintegy száz év után fokozatosan elkorcsosodik, megfelelő viszonyok között azonban háromszáz évet is megérhet. Finnország legmagasabb nyírfája harminckét méteres. A nyírfa több olyan összetevőt is tartalmaz, amelyek ízét élvezhetetlenné teszik, télen mégis a nyulak és a jávorszarvasok legfőbb eledele.
Finnország természeti jelképei
Nyáron több száz különböző állatfaj táplálkozik leveleivel, több mint száz pillangófaj rág lárva korában nyírfaleveleket.
A virágok bódító illata Júniusi virágzásakor a gyöngyvirág (Convallaria majalis) elbûvöl erőteljes, kifinomult illatával. (Fotó: Matti Ylätupa)
A gyöngyvirágnak nincs különleges helye a finn hagyományokban. Ezt nyelvjárásokban használt elnevezései is jelzik, melyek a virág leveleinek a tehén nyelvével való hasonlatosságra utalnak. Régóta ismerik gyógynövényként és méregként is, nem véletlenül, hiszen Finnország egyik legmérgezőbb növénye. A gyöngyvirág az első, nemzeti virágról rendezett szavazáson nem aratott sikert, mivel a finnek nagy része az 1930-as években még vidéken élt, így a búzavirágot és az orvosi székfüvet részesítette előnyben. 1982-ben azonban, az elvárosiasodott lakosság már a gyöngyvirágot választotta nemzeti virágának. A gyöngyvirág Finnországban szinte mindenütt előfordul, bár a Lappföldön meglehetősen ritka. Dél-Finnországban a lombhullató erdők és az erdőszélek gyakori dísze. A gyöngyvirág júniusban virágzik, finom, bódító illata van. Fehér virágát a kozmetikai ipar is felhasználja. A gyöngyvirágnak kemény gyökértörzse és két levelet hajtó szára van. A virágok kihajtását télen lehet siettetni, de az egy gyökértörzsön lévő szárak nem mindegyike hoz virágot; nem olyan könnyű tehát gyorsítani a virágzásukat, mint a tulipánokét vagy a krókuszokét. A gyöngyvirág termése ősszel érik. A kék mag és a piros gyümölcs erősen figyelemfelkeltő, így intő jel arra, hogy mérgező. A finnek ezt jól tudják, ezért a növény soha nem okozott komolyabb mérgezést. A bogyók a madarak számára teljesen ártalmatlanok, sok erdei madár, köztük a rigó is, szállítja új helyekre a magokat.
A púpos sügér A sügér (Perca fluviatilis) Finnország leggyakoribb hala, amely a kis tavakban és folyókban ugyanúgy megél, mint a Balti-tengerben. (Fotó: Reijo Juurinen) A sügér Finnország legelterjedtebb halfaja, amelyet az országban mindenütt, szinte minden víztípusban megtalálunk. Csak a Lappföld hegyes vidékein, a 450 méteres tengerszint feletti magasságban lévő tavakban nem fordul elő. Igénytelen hal, kisebb folyókban vagy tavacskákban, de a nagyobb tavakban, sőt a Balti-tenger sós vizében is kitűnően megél.
Finnország természeti jelképei
A sügér a horgászok leggyakoribb és legkedveltebb zsákmánya. Finnországban évente mintegy tízmillió kiló sügért fognak, leginkább amatőr horgászok. Ha csupán a jég alatti horgászatot számoljuk, évente kétmillió kiló sügért húznak fel a jég felszínére. A sügér húsa fehér és ízletes. Kedvezőtlen tulajdonsága mindössze viszonylagosan kis mérete és lassú növekedési üteme. A kifogott sügérek többsége tíz dekagrammnál kevesebbet nyom. Az egykilós súlyt húsz éves koruk táján érik el. A növekedési ütemük azonban nagy mértékben függ a víztől, amelyben élnek. A leggyorsabban a nagy tavakban és a tengerben növekednek. A Finnországban fogott legnagyobb sügér 3,6 kilós volt, ám a kétkilós vagy azon felüli sügérek rendkívül ritkák.
Sziklaszilárd
szoboralkotások is születtek már gránitból. (Fotó: Matti Tirri)
A gránit kvarcból, földpátból és csillámkőből, a különböző ásványok meglehetősen durva és tisztán kivehető szemcséiből jön létre. Finnországban a gránitot gyakran használják építkezéshez, szobrok készítéséhez. Noha talán a durva megmunkálásra a legalkalmasabb, finom
A finn felszín alatti kőzetréteg Európa legősibb rétege. A gránit legnagyobb része körülbelül 1800-2800 millió évvel ezelőtt jött létre, a legfiatalabb darabok pedig mintegy 1600 millió évesek. A fiatalabb kőzettípusok csupán rendkívül kis mértékben fordulnak elő Finnországban. A finn kőzetréteg felét gránit és egyéb, magas szilíciumtartalmú benyomulásos kőzet teszi ki. A gránit a kőzet mélyén, a gyűrt hegységek gyökereinél keletkezett, ahol a magma lassan kikristályosodott. A gránitban található főbb ásványok a földpát, a plagioklász, a kvarc és a csillámkő. Általában igen durva szemcsézetű, ezért a különböző ásványokat könnyen megkülönböztethetjük. A különféle ásványok mennyisége eltérő, ami a gránit színének különbözöségét - sötétszürkétől a világosszürkéig, ill. a vörösig - okozza. A gránit sokoldalúan hasznosítható szilárd építőanyag, Finnországban több helyen fejtik. A gránit felhasználásának talán legszokatlanabb – ám a finnek számára legfontosabb – formái a papírgyártó gépek hengerei. Ezek a több tíztonnás gránithengerek tized- vagy akár századmilliméter pontossággal dolgoznak.
