FENNTARTHATÓ NYUGDÍJRENDSZER

287

FENNTARTHATÓ NYUGDÍJRENDSZER Gál Róbert1, Simonovits András2 ( TÁRKI, Budapesti Corvinus Egyetem Szociológia és Szociálpolitikai Intézet, 2 MTA KTI, BME Matematikai Intézet, CEU Economics Department) 1

Vezetői összefoglaló A népességöregedés előrehaladtával világszerte egyre inkább a tudományos és gazdaságpolitikai érdeklődés központjába kerülnek a nyugdíjrendszer kérdései: mekkora legyen a járulékkulcs, hogyan indexáljuk a nyugdíjakat, mekkora legyen a kezdőnyugdíj, mennyi legyen a normális korhatár? Egyrészt a nyugdíjaknak elégségesnek kell lenniük ahhoz, hogy a nyugdíjasok alapszükségleteit fedezzék, másrészt a rendszernek fenntarthatónak kell lennie, nehogy gátolja a gazdaság fejlődését. A tanulmány címe szerint a fenntarthatósággal foglalkozunk, azonban nem általában, hanem négy fontos speciális szempontot vizsgálunk, és a következő megállapításokat találjuk: 1) Az eszmei nyugdíjrendszer előnyös, mert automatikussá teszi a nyugdíjazási kor megválasztását, de túlzottan leegyszerűsíti a valóságot, ezért csak tompítva szabad alkalmazni. 2) Szemben a bevallásarányos nyugdíjjal, az alapnyugdíj elfogadható megélhetést biztosít a legkisebb keresetűeknek is, azonban veszélyesen meggyengítheti a nyugdíjösztönzést, inkább a rászorultsági nyugdíjrendszert alkalmazzuk. 3) A magyar nyugdíjrendszer hosszú távú egyensúlyát az 1998-as reform nagymértékben megjavította. Ez a helyzet 2001-ig fennmaradt, majd utána gyors romlásnak indult. 4) A magyar fogyasztási korprofil, a világ legkülönfélébb társadalmi berendezkedésű országaihoz hasonlóan, jórészt kiegyenlített. A munkajövedelem korprofilja európai összehasonlításban alacsony életkorban kezd csökkenni. A vezetői összefoglalóban közölt megállapítások reményeink szerint hozzájárulnak a jövő nyugdíjrendszerének fenntarthatóvá tételéhez. BEVEZETÉS A népességöregedés előrehaladtával világszerte egyre inkább a tudományos és gazdaságpolitikai érdeklődés központjába kerülnek a nyugdíjrendszer kérdései: mekkora legyen a járulékkulcs, hogyan indexáljuk a nyugdíjakat, mekkora legyen a kezdőnyugdíj, mennyi legyen a normális korhatár? Egyrészt a nyugdíjaknak elégségesnek kell lenniük ahhoz, hogy a nyugdíjasok alapszükségleteit fedezzék, másrészt a rendszernek fenntarthatónak kell lennie, nehogy gátolja a gazdaság fejlődését. A tanulmány címe szerint a fenntarthatósággal foglalkozunk, azonban nem általában, hanem négy fontos speciális szempontot kiemelve, a következő megállapításokat találjuk:

288

Gál Róbert, Simonovits András

1. Az eszmei nyugdíjrendszer előnyős, mert automatikussá teszi a nyugdíjazási kor megválasztását, de túlzottan leegyszerűsíti a valóságot, ezért csak tompítva szabad alkalmazni. 2. Szemben a bevallásarányos nyugdíjjal, az alapnyugdíj elfogadható megélhetést biztosít a legkisebb keresetűeknek is, azonban veszélyesen meggyengítheti a nyugdíjösztönzést, inkább a rászorultsági nyugdíjrendszert alkalmazzuk. 3. A magyar nyugdíjrendszer hosszú távú egyensúlyát az 1998-as reform nagymértékben megjavította. Ez a helyzet 2001-ig fennmaradt, majd utána gyors romlásnak indult. 4. A magyar fogyasztási korprofil, a világszerte, a legkülönfélébb társadalmi berendezkedésű országokhoz hasonlóan jórészt kiegyenlített. A munkajövedelem korprofilja európai összehasonlításban alacsony életkorban kezd csökkenni. Irodalmi háttér. A World Bank (1994) világszerte és széles körben felkeltette a nyugdíjrendszerek iránti érdeklődést. A magyar nyugdíjrendszerről szóló könyvek és áttekintő tanulmányok közül időrendi sorrendben kiemeljük a következőket: Augusztinovics (szerk.) 2000, Augusztinovics és szerzőtársai 2002, valamint Gál és szerzőtársai (szerk.) 2008. 1. AZ ESZMEI NYUGDÍJRENDSZER ELŐNYEI ÉS HÁTRÁNYAI A népességöregedés komoly mértékben próbára teszi majd a világot a XXI. század első felében. Lehetne a nyugdíjaknak a keresetekhez viszonyított értékét jelentősen csökkenteni, vagy a járulékkulcsot emelni. Nem nehéz azonban belátni, hogy teljes foglalkoztatást, rokkantságmentességet és a kötelező nyugdíjkorhatárig való részvételt feltételezve, elvileg a leghatékonyabb eszköz a korhatáremelés. Ha mindenki 21 éves korában kezdene dolgozni, és az egyes korosztályok azonos létszámúak lennének, akkor az átlagos 57 éves korhatár 62 évre emelésével a dolgozók létszáma 14%-kal nőne, míg a nyugdíjasoké – 73 éves várható élettartamot feltételezve – 31%-kal csökkenne. (Ez csak szemléltetés, ezért ne keressük a nyugdíjazás előtt meghaltakat, a megrokkantakat és a már inaktívakat!) Az emberek azonban nem pontosan a nyugdíjkorhatár elérésekor mennek nyugdíjba: kevesen tovább dolgoznak, és sokan előbb nyugdíjba mennek, még a kiemelkedő foglalkoztatási adatokkal dicsekvő Egyesült Államokban is. A tényleges nyugdíjrendszerek általában rugalmasak: jutalmak és büntetések rendszerével terelik a dolgozókat a további dolgozás vagy a korai nyugdíjazás felé. Ebben a szakaszban egyetlenegy kérdéssel foglalkozunk: mi legyen azokkal, akik nem a kötelező nyugdíjkorhatárt elérve mennek nyugdíjba? Hogyan „büntessük” a korábban nyugdíjba vonulókat, és hogyan „jutalmazzuk’” a később megpihenőket, hogy az egyének is és a társadalom is jól járjon? A közkeletű elméleti válasz megvesztegetően egyszerű: matematikai-biztosítási elemzéssel ki kell számítani, hogy 1 hónapi tovább szolgálat mennyi többletjárulékbevételt és járadék-megtakarítást hoz a tb-nek. Jutalomként olyan többletjáradékot kell fizetni, amely mellett az egyenleg 0. Ha egy nyugdíjszabály ilyen elveket követ, akkor „aktuáriusan tisztességesnek” (korrektnek, méltányosnak) nevezik. Például az Egyesült Államokban az ún. aktuáriusi

Fenntartható nyugdíjrendszer

289

kiigazítás évi 7% körüli, és ezt sokan tisztességesnek tartják. Magyarországon e kiigazítási tényező sokáig évi 3,6% volt, de 2004-ben hirtelen felemelték évi 6%-ra! (Egyébként éppen a korhatár-emelési átmenet megkönnyítésére a magyar kormány 1997-től kezdve ideiglenesen nagyvonalú engedményeket biztosított az emelt korhatártól sújtottak részére.) Ebben a szakaszban a befizetésarányos nyugdíjrendszerek fenti elveit és a rájuk alapozott gyakorlatot bíráljuk. Eltekintve olyan – nagyon is fontos – tényezőktől, mint a munkapiaci gondok vagy a nyugdíjrendszer egyéb torzításai, modellszerűen bemutatjuk, hogy ez az elv elhanyagol egy nagyon fontos biztosításmatematikai tényt: a nyugdíjazási kor nem független a halálozási kortól! Minél később megy valaki nyugdíjba, várhatóan annál később hal meg. Ugyanakkor egyelőre elvonatkoztatunk a kereseti különbségektől is, pedig azok is fontos hatással vannak a várható élettartamra. Nagyon egyszerű számpéldával élve: tegyük föl, hogy mindenki 20 éves korában kezd dolgozni. Az emberek fele egészséges és jókedvűen dolgozik 68 éves koráig, míg a másik fele betegeskedő, és már 60 évesen nyugdíjba vánszorog. Azt is tegyük fel, hogy statisztikai átlagban egy beteges ember 70 éves korában hal meg, míg egy egészséges ember csak 80 évesen. Ekkor az átlagos várható élettartam 75 év, tehát ezzel, valamint 20%-os járulékkulccsal és időben változatlan egységnyi bérköltséggel számolva a betegesek hagyományos nyugdíja 0,53 (=0,2  40/15) egység, míg az egészségeseké 1,37 (=0,2  48/7) egység lenne. Ha a kormányzat tudná, hogy ki egészséges és ki beteges, akkor típusfüggő várható élettartammal számolva azonos, 0,8 (=0,2  40/12) egység nyugdíjat adna. A kormányzat azonban csak a jellemzők eloszlását ismeri. Bár az egyének sem ismerik jól saját, hosszú távon várható esélyeiket, de fel lehet tenni, hogy jobban ismerik saját paramétereiket, mint a kormányzat. Ha a kormányzat azonos havi nyugdíjat adna mindkét típusnak, akkor az egészséges típus is akkor menne nyugdíjba, mint a beteg, és a megérdemeltnél tovább élvezné az életjáradékát. De hogyan döntenek az egyének a nyugdíjba vonulásuk időpontjáról? Eltekintve a remélhetőleg átmeneti magyar helyzettől, és a neoklasszikus irodalmat némi kétkedéssel követve, feltételezzük, hogy az egyének életpálya-hasznosságfüggvényüket maximalizálják. És ebben az életpályafüggvényben a munka áldozat, amelytől az emberek minél hamarabb meg akarnak szabadulni, a szabadidő viszont a végcél, amelyből minél többet akarnak élvezni minél előbb. Egyetlenegy dolog készteti dolgozóinkat a munkára: fogyasztani is akarnak. Tegyük fel, hogy számpéldánkban az egyének optimálisan döntöttek. A mechanizmustervezés módszertanát alkalmazzuk a kérdés megoldására. Föltesszük, hogy a kormányzat olyan szabályokat keres, amelyek figyelembe veszik a dolgozók egyéni érdekeit. Tegyük fel, hogy a kormányzat olyan havi nyugdíj – szolgálati idő-szerződéseket kínál a dolgozóknak, amelyekben a különböző típusú (rövid vagy hosszú életű, illetve szorgalmas vagy lusta) dolgozóknak érdemes a számukra kiírt szerződést választaniuk. Főbb eredményeink a következők: a) Ha az egyének csak a szorgalmukban különböznek egymástól, akkor a hagyományos ösztönzés jó. b) Ha az egyének csak a várható élettartamukban különböznek egymástól, akkor a hagyományos ösztönzés helyett egy tompító ösztönzést kell alkalmazni.

290


(i) Lehetséges újraelosztás-mentes ösztönzést találni, de (ii) gyakran előfordul, hogy a társadalmilag optimális újraelosztó ösztönzés még annak a típusnak is előnyösebb, aki fedezi az újraelosztás költségét. c) Ha az egyének mindkét jellemzőjükben különböznek, akkor matematikailag csak szuboptimális megoldást lehet találni, legalábbis egyelőre. Most csupán a b) esetből adunk ízelítőt, eredményeinket egyetlenegy táblázatba sűrítve mutatjuk meg. 1. táblázat. NYUGDÍJSZABÁLYOK ÖSSZEHASONLÍTÁSA Szolgálati idő Szabályok Eszmei számlarendszer

Rövid

Hosszú

Nyugdíj Rövid

Életpálya-egyenleg

Hosszú

Rövid

Hosszú

40

48

0,53

1,37

2,7

–6,9

Semleges

34,7

48,0

0,45

0,80

0

0

Újraelosztó

41,0

45,3

0,61

0,80

2,7

–2,7

DL = 70 év, DH = 80 év, relatív gyakoriság: 50–50%. Járulékkulcs: 20% (a teljes bérköltségre vetítve). Az 1. sorban a túlreklámozott eszmei számlarendszert modellezzük, mindkét típus felnőttkora 80%-át tölti munkával. Ekkor az éves nyugdíj 0,53; illetve 1,37 teljes béregység; az életpálya-egyenleg viszont 2,7; illetve –6,9 egység. Ez a rendszer nemcsak fenntarthatatlan, de mélyen igazságtalan is. A 2. sorban az ún. semleges optimumot szerepeltetjük, itt mindkét életpálya-egyenleg nulla. Viszont az ún. érdekeltségi feltevések miatt a várható rövid élettartamú típusnak már 35 év után nyugdíjba kell mennie, csupán 0,45 egységnyi nyugdíjjal, míg a hosszú típus elérheti az optimális időt és nyugdíjat. A 3. sor a legjobb újraelosztó rendszert mutatja be, amely kompromisszum az előző két véglet között. Megmarad a hosszú élettartamú optimális szolgálati ideje és nyugdíja, de valamivel nő a rövid típus szolgálati ideje és nyugdíja, miközben az újraelosztás jelentősen csökken, bár fennmarad. Irodalmi háttér. Valdés-Prieto (2000) kritikusan elemezte az eszmei számlák rendszerét. Simonovits Andrással egy időben Diamond (2003) elemezte az eszmei számla gyenge oldalait. Eső–Simonovits (2003/2002), Simonovits (2004/2006), 2007) és (2008) különféle szempontokból matematikai szinten vizsgálta az eszmei számla előnyeit és hátrányait, több típusra is általánosíthatók eredményeink, azonban helyszűke miatt ezektől eltekintünk. 2. ALAP- VAGY RÁSZORULTSÁGI NYUGDÍJRENDSZER Az 1998-as reform előtti magyar nyugdíjrendszer – minden zavarossága és szeszélyessége ellenére is – egyértelműen kedvezett a kiskereset és rövid szolgálati időt bevalló dolgozóknak. Az 1998-as reformnak kettős célja volt: bevezette a kötelező magánnyugdíj-pillért, amelyből eleve hiányzott mindenfajta szándékolt újraelosztás, és ehhez hasonította a dominánsnak megmaradó kötelező tb-pillért. Ma már alig érezhető a degresszió hatása, és 2013-tól teljesen el fog tűnni. Augusztinovics (2005) úttörő tanulmányában bemutatta, hogy a következő évtizedekben a jelenleg aktív korúak jelentős része nagyon csekély nyugdíjjogosultságot


291

szerez majd. (Újabb vizsgálatukban Augusztinovics és Köllő (2007) megerősítették és pontosították a korábbi megfigyeléseket.) A várható időskori nyomor elkerülésére Augusztinovics a munkanyugdíjak megfelelő és arányos csökkentésével párhuzamosan alapnyugdíj bevezetését javasolta. Ez utóbbi forrása általános különadó lenne, amely együtt járna a tb-járulék megfelelő csökkentésével. Ez a rendszer azért is előnyös lenne, mert akármilyen kis kereset mellett akármilyen rövid ideig is érdemes lenne bejelentve dolgozni. Valóban, az alapnyugdíjhoz hozzáadódna a munkanyugdíj, nem nyelődne el. Feltehető, hogy a minimálbért vagy annál kevesebbet bevallók jelentős része valóban rosszul keres, és nincs eltitkolt keresete; másik részük azonban jól keres, csak kihasználja a lehetőségeket, és keresete jelentős részét nem vallja be. Mivel a keresetüket eltitkolók – tévesen – a nyugdíjat nem sokra becsülik, a szükségesnél jóval kevesebb pénzt tesznek félre öreg napjaikra, és bíznak abban, hogy elégtelen nyugdíjukat a kormányzat majd megtoldja, ezért sem érzik veszteségnek a járulékfizetés kikerülését. Ebben a szakaszban megpróbáljuk a jelenségeket a lehető legegyszerűbben, elemileg modellezni. A modellben két-, illetve háromféle dolgozót különböztetünk meg: a rosszul keresőt (L) és a jól keresőt. A jól keresőn belül két altípust különböztetünk meg: aki minden keresetét bevallja (H), és aki csak a rossz keresetét vallja be (M), ez utóbbi a potyautas. Kulcsfeltevés: a rendszer képes megkülönböztetni egymástól a ténylegesen rászorulót és a látszólag rászorulót. Tudjuk, hogy sokan megalázónak és költségesnek tartják a rászorultság ellenőrzését. Itt azonban hatalmas, évente több száz milliárd Ft-os összeg sorságról van szó, amely minden erőfeszítést megérdemel. A bevallásarányos nyugdíjból indulunk ki, ahol bi *= * vi , ahol i = H, M és L, ahol  a bruttó bevallott kereset helyettesítési hányada. Csak a potyautas takarít meg, mégpedig a járulékkerüléssel arányosan: sM =  (wH – wL), ahol  a megtakarítási hányados, amely ρ(wH – wL) többletfogyasztást tesz lehetővé a nyugdíjas időszakban. cH* = (1 – τ*) wH, cM* = (1 – τ*)wL + (1 – σ)(wH – wL), cL* = (1 – τ*)wL. Az -vel jelölve a függőségi hányadost, a nyugdíjas és a munkában töltött időszak hosszának a hányadosát. Ekkor a nyugdíjrendszerhez képest a magánmegtakarítás hatékonysága modellünkben ρ/. Az időskori fogyasztás rendre dH* = bH*, dM* = bL* + ρ (wH – wL) és dL* = bL* . A nyugdíjkiadások és -bevételek egyensúlyát a jól ismert τ* =  * összefüggés adja. Az alapnyugdíjjal kiegészített rendszerben minden nyugdíjas kap egy b0 alapnyugdíjat, amelyet kiegészít egy csökkentett  vi munkanyugdíj. Együtt bi = b0 +  vi. A fogyasztási egyenletek megfelelően módosítva érvényesek, csak az alapnyugdíjakat adókból fedezik, a nyugdíjegyensúly feltétele τ =  -ra módosul. A harmadik rendszer a rászorultsági nyugdíj, ahol először mindenki a bevallásarányos nyugdíjat kapja, majd a ténylegesen kiskeresetűét kiegészítik b0-ra:  vL < b0. Végül számpéldákon szemléltetjük megállapításainkat. Helyszűke miatt az alapfutásra szorítkozunk, de utalunk arra, hogy a teljes tanulmányban kitérünk más lehetséges változatokra is. Induljunk ki a következő típuseloszlásból: fH = 0,6; fM = 0,2 és fL = 0,2! A 2. táblázat a három rendszer paraméterértékeit mutatja, kiegészítve a járulékkerülő típus nyugdíjával.

292

Gál Róbert, Simonovits András 2. táblázat. A HÁROM NYUGDÍJRENDSZER PARAMÉTEREI Járulékkulcs

Különadó-kulcs

A járulékkerülő nyugdíja

Keresetarányos

0,2

0,000

0,400

Alapnyugdíjjal kiegészített

0,1

0,082

0,810

0,184

0,013

0,368

Rendszer

Rászorultsági nyugdíjjal kiegészített

Említettük, hogy önkényesen úgy alakítottuk a modellt, hogy az alapnyugdíjas változatban a munkanyugdíj és az alapnyugdíj átlagosan azonos legyen. (Körülbelül ez jellemzi a svájci kötelező nyugdíjrendszert.) Ekkor a keresetarányos nyugdíjrendszerhez képest a tb-járulék felére csökken, de megjelenik a 8,2 százalékos fogyasztási különadó. Ez a rendszer megduplázza a kiskeresetet bevallók nyugdíját, de nem tesz különbséget a keresetbevallók és a kereseteltitkolók között. Ezt a problémát a rászorultsági nyugdíj bevezetése oldja meg: ebben az esetben a tb-járulékkulcs jelentősen nő az alapnyugdíjas rendszerhez képest, és a különadó majdnem eltűnik: 1,3 százalékra zuhan. A fogyasztási helyzet alakulását a 3. táblázat mutatja. 3. táblázat. A HÁROM NYUGDÍJRENDSZER JELLEMZŐI (ALAPFUTÁS, WL = 1) Rendszer Keresetarányos Plusz alapnyugdíj Rászorultsági nyugdíj

Fiatalkori fogyasztás cH cM cL 3,200 3,500 0,800 3,304 3,304 0,826 3,221 3,470 0,805

Időskori fogyasztás dH dM dL 1,600 1,000 0,400 1,294 1,294 0,744 1,455 0,956 0,800

Természetesen a H- és az L-típus nyugdíja – a különadótól eltekintve – megegyezik az időskori fogyasztással. Csak utalni tudunk az érzékenységi vizsgálatokra. Mennyire függnek az eredmények a modell néhány paraméterétől? Például mi történik, ha mindenki bevallja a keresetét, vagy ellenkezőleg, nincsenek is valóban kiskeresetűek? Vagy milyen megtakarítási szabály, azaz megtakarítási hányad biztosítja ugyanazt az időskori fogyasztást mindhárom rendszerben a potyautasoknak? Végül, mi történik, ha a járulékkerülők nem takarítanak meg semmit sem időskorukra? Irodalmi háttér. Feldstein (1987) cikkében a neoklasszikus közgazdaságtan teljes eszköztárával vizsgálta a címben szereplő kérdést, de kizárólag a magán megtakarításokra szorítkozva. Feldstein szerint általában a rászorultsági nyugdíj előnyösebb, mint az alapnyugdíj, de bizonyos esetekben (amikor a rászorultsági nyugdíj túlzottan csökkenti a középrétegek megtakarítását) fordított a rangsor. Sefton és szerzőtársai (2008) a tekervényes brit nyugdíjrendszerre dolgoztak ki egy nagyon igényes modellt, amellyel jóléti szempontból értékelték az évtizedekre visszatekintő alapnyugdíjat, az 1997-ben megjelenő rászorultsági kiegészítést és a 2003-ban felbukkanó nyugdíjjóváírást. Némileg jobbnak találták a nyugdíjjóváírással 2003-ban kiegészített rendszert, mint az 1997-ben bevezetett rászorultsági kiegészítést. A már említett hazai nyugdíjpiaci vizsgálatok mellett Benczúr (2007), Lackó (2006) és Krekó–Kiss (2007) az adófizetés és a rejtett gazdaság kérdését tanulmányozták empirikusan.


293

3. KOROSZTÁLYI EGYENSÚLYTALANSÁG VAGY IMPLICIT ÁLLAMADÓSSÁG Fenge és Werding (2003) a nyugdíjrendszer hosszú távú pénzügyi stabilitásának kétféle mutatócsaládját különböztetik meg: azokat, amelyek a kumulált nettó pénzügyi kötelezettségeket adják meg és azokat, amelyek a hosszú távú stabilitás eléréséhez szükséges járuléknövekedés mértékét mutatják. Az előbbit más néven implicit nyugdíjadósságnak is hívják (angolul implicit pension debt, IPD). Holzmann, Palacios és Zviniene (2004) három lehetséges definícióját adják ennek a kategóriának. Mindhárom jól interpretálható fogalom; a választás közülük az elemzési céltól függ. Az első a mostanáig felhalmozott jogosultság-tömeg (IPD1: accrued-to-date liabilities): annak a nyugdíjtömegnek a jelenértéke, amelyet az eddigi jogosultság-szerzés alapján kell kifizetni. A mérés tehát arra irányul, hogy mennyibe kerülne a nyugdíjrendszer lezárása a mai nappal, tehát úgy, hogy a jövőben már nem történik járulékfizetés és így ezekre további jogosultságok sem épülhetnek. A második a zárt-rendszerben, új belépők nélkül felmerülő implicit adósság (IPD2: closed-system liabilities). Ez azt a nettó járuléktömeget testesíti meg, amely a mai napig jogosultságot szerzett minden ember eddigi és a jövőben még keletkező járulékfizetése és nyugdíja között van, ismét csak jelenértékben. A mögöttes helyzetet tehát úgy kell elképzelnünk, hogy a rendszer addig működik, amíg az utolsó, már jogosultságot szerzett egyén meg nem hal; új belépők nincsenek. Végül a harmadik definíció a nyitott rendszerben felmerülő implicit adósság (IPD3: open-system liabilities), ami az IPD2-n kívül a jövőbeni biztosítottak nettó járuléktömegének jelenértékét is tartalmazza. A pénzügyi egyensúlytalanság számszerűsítésének másik iránya a megnövekvő járulékteher mértékének kiszámítása. Ennek a leggyakrabban alkalmazott módszere a korosztályi elszámolás. A korosztályi elszámolás során először évjáratokra bontjuk a népességet, és kiszámítjuk az egyes korévek átlagos tagjának járulékbefizetéseit, illetve átlagos részesedését a nyugdíjakból. A járulékok és nyugdíjak egyenlege a nettó járulék-korprofil. A következő lépésben kiszámítjuk az egyes korcsoportok még hátralévő életében várható nettó befizetések összegét, vagyis a nettó járulékok jelenértékét a hátralévő életpályára: ezek a korosztályi nyugdíjszámlák. Ha a korosztályi nyugdíjszámlák egyenlege hiányt mutat, ezt a még meg nem születettekre kell terhelni. A korosztályi egyensúlytalanság mutatója azt méri, hogy a most születettek egész életpályára vonatkozó nettó járulékfizetései (korosztályi számlája) mennyire térnek el a még meg nem születettek nettó járulékfizetéseitől. Ha a most születettek és a jövő nemzedékek nettó életpálya-járulékai között számottevő eltérés van, akkor a jelenlegi rendszer hoszszú távon nem tartható fenn. A korosztályi egyensúlytalanságot az angol név (generational imbalance) rövidítése nyomán GI-nek fogjuk rövidíteni. Az alábbiakban először bemutatjuk a GI és az IPD3 formális definícióját, majd a két mutató alakulását magyar idősoron. A két fogalom formális definíciójának ismeretelméleti státusa különböző. A GI meghatározása során felállítunk egy intertemporális költségvetési korlátot, vagyis kimondjuk, hogy a felhalmozódó hiányokat valakinek vissza kell fizetnie. Az IPD3 definíciója nem tartalmaz efféle normatív elemet, pusztán megadja azt a diszkontált kumulálódó hiányt, melyet a jövőbeli járulékfolyam és nyugdíjfolyam közötti növekvő távolság generál.

294


Legyen i egy korosztály életkora, i = 0, 1, …, D, t pedig a naptári év, egész számok. Jelölje pi,t a t-edik évben az i évesek létszámát, egész számok, és legyen ni,t a szóban forgó csoport egy főre jutó nettó adóbefizetése, pozitív, negatív vagy 0 értékű valós szám. Ha adott évben pozitív, akkor az egyén nettó befizetője a rendszernek, ha negatív, akkor nettó kedvezményezettként kap a rendszertől. A korosztályi elszámolás alapgondolata a következő: ni,0 a kiinduló évi (t = 0) nettó befizetések egy főre jutó értéke, és ezt a hosszú távú GDP növekedési tényezője (G) segítségével kivetítjük a jövőre: ni,t = ni,0G t t = 1, 2, …. Jelölje W0 a kormány nyitó vagyonát, R a kamattényezőt (1 + a kamatláb). Az egyszerűség kedvéért elhanyagoljuk a nem transzfer jellegű kormányzati kiadásokat. 1 Ha a rendszer egyensúlyban lenne, akkor a kamattényezővel diszkontált nettó befizetések összege hosszú távon a nyitó források összegével egyezne meg: f

'

¦¦ S W L

L W

Q L W 5 W

:

Ez az intertemporális költségvetési korlát, amely tehát azt mondja ki, hogy a rendszerben kumulálódó diszkontált hiány nem lehet több, mint a rendszer induló vagyona, nem teljesül. A korosztályok közti elosztás kiegyensúlyozatlanságának mértékét a következőképp számszerűsítjük: legyen μ egy pozitív valós szám, a korrekciós tényező, és feltesszük, hogy a már megszületettek nettó befizetései továbbra is követik a korábbi projekciót, míg a jövőben megszülető korosztályok minden tagja a korábban meghatározott befizetésnek μ-szörösét fizeti be: Q L W

QL W KD W d L

Q L W

PQL W KD W ! L

és Most már teljesül a fenti egyenlet, és a korrekciós tényező egyértelműen meghatározott: f

f PLQ >W ' @

'

¦¦ S W L W

L W

QL W 5 W P ¦ W

¦S L

L W

Q L W 5 W

:

A korosztályi egyensúlytalanság mutatója nem egyszerűen μ – 1. A korosztályi egyensúlytalanság (generational imbalance, GI) meghatározásához ki kell számolnunk a 0-adik évben született évjárat korosztályi számláját: 1 A korosztályi elszámolás eredeti modelljében, mely nem korlátozódik a nyugdíjrendszerre, hanem az egész jóléti rendszert felöleli, az intertemporális költségvetési korlát bal oldalán a nyitó forrásokon, azaz az állami vagyonon (W) kívül a kormányzati fogyasztás tételei szerepelnek. Kormányzati fogyasztásnak minősül minden olyan közkiadás, amely tiszta közjavakat finanszíroz, tehát fogalmi okokból nem lehet egyénileg beazonosítani a kedvezményezetteket. Efféle tételek ritkán a bevételi oldalon is adódnak, például külföldi támogatások esetében. A nyugdíjrendszerben az egyénekre nem visszavezethető bevételi és kiadási tömeg gyakorlatilag a rendszer működési költségeire korlátozódik, ami alig haladja meg a mérleg főösszeg 1 százalékát.

Fenntartható nyugdíjrendszer '

¦S

1

L

295

Q 5 L

L L L L

S

és a jövőben született egyének nettó korosztályi számláját: f

1)

'

¦¦ S W L

L W

Q L W 5 W L

f

¦ SW 5 W

W

és a két mennyiség különbsége adja az egyensúlytalanság mértékét: *,

1 ) 1

Ha GI < 0, akkor N0 < NF , azaz korosztályi hiány van, ha GI > 0, akkor N0 > NF , azaz korosztályi többlet van. A GI = 0 kivételes eset, ekkor N0 = NF , azaz korosztályi egyensúly áll fenn. Az implicit adósság mérésében, mint a fentiekben említettük, többféle mutatót használhatunk. Mi itt az IPD3-at használjuk, tehát azt a változatot, amely figyelembe veszi a jövő nemzedékek belépését is a rendszerbe. Ugyancsak említettük, hogy az IPD3 definíciójában nincs normatív elem. A fogalom meghatározása mindössze annyi, hogy a 0-adik év kezdetén az implicit adósság a t = 0-tól számított nettó befizetések leszámítolt jelenértéke: ,3'

f

'

¦¦ S W L

L W

QL W 5 W

Amennyiben teljesül az intertemporális költségvetési korlát, úgy az IPD3 értéke nulla, vagy, ha megengedjük a rendszer túlköltekezését az induló vagyon terhére, akkor az IPD3 értéke megegyezik W0-val. Implicit adósságot Benczúr (1999), valamint Orbán és Palotai (2006) számolt a magyar nyugdíjrendszerre. Mindkét számítás a Magyar Nemzeti Banknál készült. Orbán és Palotai szerint az 1997-es nyugdíjreform eltüntette az implicit nyugdíjadósság nagy részét (l. az 1. táblázatot). A megmaradt, GDP-arányosan 25 százaléknyi implicit adósság nemzetközi összehasonlításban kifejezetten alacsonynak számít (Holzmann, Palacios és Zviniene 2004). A 2000 és 2002 közötti járulékcsökkentések, majd az egyszeri járadékemelések és egyszeri kifizetések, végül pedig a 13. havi nyugdíj megsokszorozták a rendszer hosszú távú eladósodását, amit a nyugdíjkorrekció (a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején megállapított nyugdíjak kiigazítása) csak tovább növel. Hasonló eredményre jutott Gál és Tarcali (2008) a korosztályi egyensúlytalanság kiszámítása során. Az 1. ábra szaggatott vonallal rajzolt görbéje, melynek értékeit a bal tengelyen mérjük, azt mutatja, hogy a még meg nem születettek és az újszülöttek korosztályi számlája közötti különbség 1992-ben nagyon magas szintről, fejenként 64 havi nettó átlagkeresetnek megfelelő összegről (azaz közel 12 800 dollárról) indulva még tovább nőtt és 1994–1996 között 72-77 havi nettó átlagkereset szintjén, 15-16 ezer

296


dollár között tetőzött.2 Ez az összeg a következőképp állt elő: 1996-ban az újszülöttek számlája 2000 dollár volt, a még meg nem születetteké viszont több mint 17 400 dollár. Az ábrán látszik, hogy az 1997-es reform eltüntette a hosszú távú hiányt, és még valamelyes többletet is produkált. Ez nem azt jelenti, hogy a rendszer a még meg nem születettek számára egységnyi feletti nyugdíj/járulék rátát, vagy pozitív nettó jelenértéket eredményezett volna, csak azt, hogy a rendszerben elszenvedett veszteségeiket nem növelték tovább, sőt, valamelyest csökkentették is a ma élő korosztályok által felhalmozott hiányok, mert hiány helyett a már belépettek többletet produkáltak. Számokban: az újszülöttek számlája 1997-ben az 1996-os 2000 dollárral szemben 3800 dollárra nőtt, a jövő nemzedékek számlája viszont ez alatt az idő alatt 17 400 dollárról 2300 dollárra csökkent. Tehát az életpálya-járuléktömeg jelenértéke még mindig meghaladta az életpálya-nyugdíj jelenértékét – ilyen értelemben tehát a rendszer még mindig veszteséges volt az új belépők számára – de ezt a veszteséget nem növelte tovább a már a rendszerben lévők által felhalmozott hiány, mert a hiányból közben többlet lett. AC

@CM

KC

ACM KCM LCM

JC

JCM DC DCM ?C ?CM C

-T((" GDP százaléka

hónapnyi nettó átlagkereset 3"#'

"&*

LC

CM

C

CM

C

CM @@

@@?

@@D

@@J

@@L

@@K

@@A

@@@

CCC

CC

CC

-10 BC

CC?

-10% BCM " &'.

T-?4

&'.

Forrás: A szerzők kalkulációja.

1. ábra. A KOROSZTÁLYI EGYENSÚLYTALANSÁG (GI) (IPD) IDŐSORA, 1992–2003, (GI: HAVI ÁTLAGKERESETBEN, BAL TENGELY; IPD: GDP %-ÁBAN, JOBB TENGELY) ÉS AZ IMPLICIT NYUGDÍJADÓSSÁG

Megjegyzés: GI: korosztályi egyensúlytalanság (az újszülöttek és a még meg nem születettek diszkontált nettó életpálya-járuléka közötti különbség; IPD3: az implicit nyugdíjadósság (nyitott rendszerben).

A negatív korosztályi egyensúlytalanság, azaz a biztos hosszú távú fenntarthatóság azonban 2001 után gyors ütemben megváltozott, 2001–2002 között az 1996–1997 közötti javulás több mint fele elveszett. Az idősor, adathozzáférési okok miatt csak 2003-ig tart. Nagy valószínűséggel 2004–2005-ben az egyensúlytalansági mutató értéke tovább romlott. A fentiekben formálisan is kimutattuk az IPD és a GI szoros fogalmi kapcsola2 Az eredményeket havi nettó átlagkeresetben és dollárban közöljük, hogy a periódus nagy részében igen magas forintinfláció hatását kiszűrjük.


297

tát. Az 1. ábrán bemutatjuk a két mutató idősorát azonos adatállományon és azonos feltevésekre építve. A fent idézett Orbán és Palotai tanulmánytól eltérően nem nettó kötelezettségállományról, hanem adósságról beszélünk, tehát ami ott negatív, az itt pozitív és fordítva. Az ábrán a GI és az IPD görbe csaknem azonos trendet mutat. Ennek ellenére az egyes számítások között különbségek adódhatnak egyes részletkérdések, mint például a figyelembe vett járulékok és nyugdíjak körének meghúzása, a gazdaság növekedési ütemére vonatkozó feltevés vagy a diszkontráta eltérő kezelése miatt. Orbán és Palotai például a reálisabb 3 százalékos diszkontrátát használja, míg Gál és Tarcali a korosztályi elszámolás bevett gyakorlatának megfelelően 5 százalékot. Az alábbiakban azonban egy fontosabb különbséget mutatunk be. Annak ellenére, hogy az 1997-es nyugdíjreform idején a legfontosabb változások a társadalombiztosítási pillérben történtek,3 a legtöbb szó az előtakarékossági (tőkefedezeti) pillér felállításáról, a magánpénztárakról esett. A hosszú távú fenntarthatóságra gyakorolt hatás tekintetében a részleges privatizáció jelentősen különbözik a többi reformelemtől. Míg a korhatáremelés, a svájci index vagy az új nyugdíjformula újraosztja a terheket az egyes generációk között, a legnagyobb pótlólagos költségeket a reform idején 35-50 éves korosztályok vállára téve, addig a részleges privatizáció, a várakozások szerint olyan hatékonyságtöbbletet visz a rendszerbe a felhalmozási periódusban, amely minden évjárat számára egyaránt csökkenti a nettó életpálya-járulékokat. Ennek a hatékonyságtöbbletnek a kezelése azonban sem a GI, sem az IPD kiszámításában nem egyszerű feladat. Mindkét esetben ugyanis azt látjuk – épp ezt jelenti a rendszerbe bekerülő hatékonyságtöbblet –, hogy ugyanaz a járulékfolyam nagyobb nyugdíjtömeget okoz, ennek következtében viszont mind a korosztályi egyensúlytalanság, mind az implicit adósság nagyobb lesz. Tehát egy olyan lépés, amely a feltételezések szerint minden korosztály számára előnyös, lerontja a fenntarthatósági mutató értékét.4 Erre kétféle választ adhatunk. Vagy megpróbáljuk a szóban forgó hatékonyság-többletet kivonni a fenntarthatósági mutató értékéből, vagy teljes egészében figyelmen kívül hagyjuk a részleges privatizációt. Ezek azonban nem semleges döntések. A részleges privatizáció figyelmen kívül hagyása azt jelenti, hogy a magánpénztárak beérése folyamán, amikor még csak tőkét gyűjtenek, de nem fizetnek szolgáltatást, kevesebb járulékot veszünk számításba, amit majd kompenzál, hogy a pénztártagoknak a társadalombiztosítás kisebb nyugdíjat fog fizetni. Így azonban a számításból kieső nyugdíjat sokkal nagyobb mértékben diszkontáljuk – mert időben távolabb van –, mint a kieső járulékot. A kumulálódó hiányt tehát mesterségesen nagyobbnak mutatjuk a valóságosnál. 3 A reformelemek elkülönített hatásait mutatja be Gál, Simonovits és Tarcali (2001). A magánpénztárak amúgy is korlátozott hatását tovább csökkentette az állampapírok túlzott súlya a pénztári portfolióban. Ezáltal előtakarékoskodás helyett hitelből építették fel felhalmozásaik nagy részét, ami nem más, mint egy felosztó-kirovó séma magasabb működési költségekkel. A pénztári portfoliók kritikáját lásd Impavido és Rocha (2005) tanulmányában. 4 Ennek kapcsán megfogalmazzuk sejtésünket, hogy van olyan hatékonyságjavulás a felhalmozási periódusban, ami növeli az implicit adósságot vagy a korosztályi egyensúlytalanságot, mégis pozitívnak kell tekintenünk, noha az adósság vagy egyensúlytalanság növekedését általában negatívan ítéljük meg. Az efféle hatékonyságnövekedés esetében azonban a két mutató mögött meghúzódó egyszerű számviteli egyensúlyrendszer félrevezető eredményeket ad.

298


100% 90% 80% 70% 60% 50% 40% 30% 20% 10% 0% 1992

1993

1994

1995

1996

IP D (m a g á n p é n z tá ra k is)

1997

1998

1999

2000

2001

2002

2003

IP D (c sa k tb )

2. ábra. AZ IMPLICIT NYUGDÍJADÓSSÁG, A TELJES NYUGDÍJRENDSZERRE, ILLETVE CSAK AZ ELSŐ PILLÉRRE, 1992–2003, A GDP %-ÁBAN Megjegyzés: „Teljes nyugdíjrendszerre”: a magánpénztárakkal együtt; feltevés: a magánpénztári nyugdíj épp kompenzálja a kieső társadalombiztosítási nyugdíjat.

Az alternatív megoldás viszont gyakorlatilag azt jelenti, hogy a többlethatékonyságot (a megnövekvő nyugdíjakat) kivesszük a számításból, s ezáltal a privatizáció hatása marginálisnak látszik. A két eljárásból fakadó különbséget a 2. ábrán mutatjuk be. Az ábrán az implicit nyugdíjadósság két idősorát mutatjuk be. Az egyik úgy készült, hogy a teljes nyugdíjrendszert figyelembe vettük, tehát a magánpénztárakat is, de kiszűrtük a várhatóan magasabb magánpénztári járadékok hatását. A másik számításban ezzel szemben figyelmen kívül hagytuk mind a pénztárakba befolyó járulékokat, mind az onnan származó majdani nyugdíjakat. A kétféle eljárás számottevő különbséget ad, a második módszer szerint magasabb az implicit adósság. 4. INTERGENERÁCIÓS STATISZTIKA: NEMZETI TRANSZFERSZÁMLÁK Az 1990-es évek eleje óta komoly kutatói erőfeszítések történtek olyan statisztikai apparátus kidolgozására és egységesítésére, amely az együtt élő generációk közötti transzferáramokra bontja a GDP felhasználását és számszerűsíti az egyes nemzedékek pozícióját a teljes transzferáramlási rendszerben. A törekvések egyszerre több helyen indultak meg, számos átfedés van az egyes javasolt mutatók között. A döntés-előkészítő szervezetek, így az amerikai Congressional Budget Office és az Európai Bizottság maguk is számoltatnak vagy számoltattak efféle mutatókat. A folyamat jelenlegi intézményesülési foka arra enged következtetni, hogy az intergenerációs statisztika egyes elemei be fognak épülni a rendszeres statisztikai adatközlés rendszerébe. Az intergenerációs statisztikai apparátus egy része egy adott év értékeit tartalmazza, másik csoportja az


299

egyes korosztályok még hátralévő élettartamára vonatkozó értékeket számszerűsíti egységes metodológia szerint a korosztály reprezentatív egyénére, a harmadik mutatócsalád pedig a korosztályi létszámokkal és túlélési valószínűségekkel súlyozza az egy főre jutó értékeket. Nézzük az egyes elemeket részletesebben is! KERESZTMETSZETI INTERGENERÁCIÓS STATISZTIKA. Az adott évre vonatkozó államháztartási mérleg sorai részben olyan tételekből állnak, melyek egyénekre visszavezethetőek, részben pedig olyanokból, amelyek nem vezethetőek vissza. A bevételi oldal nagy részét például olyan tételek adják, mint a személyi jövedelemadó, a társadalombiztosítási járulék, különböző illetékek, amelyek forrása praktikusan is, de elméletben mindenképpen beazonosítható. Ha mást nem is, de az életkorát általában tudjuk a befizetőknek. A kiadási oldalon is számos olyan tétel van, mint például a nyugdíjak, családtámogatások és egyéb készpénzes programok, amelyeknél legalábbis elvileg tudható, hogy ki a kedvezményezett, de igaz ez egy sor természetbeni juttatás esetében, például az egészségügyi szolgáltatások nagy része vagy a közoktatás esetében is. A közkiadások más része tiszta közjavakat finanszíroz és így elvi alapon sem mondható meg, hogy ki a kedvezményezett; ilyenek például a honvédelmi vagy közbiztonsági kiadások. Az intergenerációs statisztika az adott évi mérlegeket az egyes sorok mögé állítható korprofilokkal egészíti ki, azaz megrajzolja bevételi oldalon a befizetők, kifizetési oldalon a kedvezményezettek életkor szerinti megoszlását. Az egyes elemi, azaz mérlegsoronkénti korprofilok összegzésével adódik az összesített bevételi és kiadási korprofil, amelyek fogalmilag a bevételi és a kiadási főösszeg rokonai; a két összesített korprofil egyesítésével pedig a nettó adóprofil, mely a költségvetési hiány rokona, azzal a különbséggel, hogy a nettó adóprofilok egyes változatai nem tartalmazzák a befizetőhöz ill. kedvezményezetthez nem rendelhető tételeket. Az adott évi koreloszlások alapján megadható az egyes tételek befizetőinek illetve kedvezményezettjeinek átlagéletkora is. A mérlegsorok adta információ kiegészítése korprofilokkal egy sor olyan kérdés megválaszolását teszi lehetővé, melyeket a most már rendszeresen felvet társadalmi döntéshozatali rendszer. Ilyenek az egyes társadalompolitikai intézkedések újraelosztási hatásaival vagy az intézményi rendszer hosszú távú fenntarthatóságával kapcsolatos kérdések. Egy-egy példa mindkettőre: a) Egyensúlyban lévő nyugdíjrendszerben a nyugdíjak hirtelen emelése, például újabb havi nyugdíj kifizetése a járulékalap bővülése vagy az ellátotti létszám csökkenése nélkül olyan hiányt generál, amelyet általános adóból kell fedezni. Mivel az általános adó befizetési korszerkezete eltér a nyugdíjjárulék korszerkezetétől, amennyiben a fogyasztást terhelő adókból is áll, márpedig a fogyasztásra rakódó adókat a nyugdíjasok is fizetik, reálisan felvetődik a kérdés, hogy az újabb havi nyugdíjakat milyen mértékben fizetik maguk a nyugdíjasok. b) A látszólag egyensúlyban lévő intergenerációs transzferáramlási rendszert milyen módon fogja befolyásolni a nettó adók jelenlegi korprofiljának elkerülhetetlen módosulása egy öregedő társadalomban? KOROSZTÁLYOK TELJES VAGY MÉG HÁTRALÉVŐ ÉLETTARTAMÁRA ÉPÜLŐ INTERGENERÁCIÓS STATISZTIKA. Az intergenerációs statisztika második fontos mutatócsaládja az egyes korosztályok még hátralévő élettartamára vonatkozó értékek számítása különböző feltevések mellett. Feldstein (1974) sokat idézett tanulmánya óta egy sor országra kiszámolták a korosztályi társadalombiztosítási vagyont, azaz egy kohorsz reprezentáns egyénének már felhalmozott és a fennálló szabályok szerint még várható járulékainak és nyugdíjainak jelenre diszkontált értékét. Újabb nemzetközi összehason-

300


lítást ad Gruber és Wise (2004). Az Auerbach, Gokhale és Kotlikoff (1991) által javasolt korosztályi számlák csak a még hátralévő élettartamra számítják ki a nettó adók jelenértékét, de azt a teljes újraelosztási rendszerre, nem csupán a nyugdíjakra. Nemzetközi számításokat közöl Auerbach, Kotlikoff és Leibfritz (1999), magyar számításokat az 1992 és 2001 közötti időszak minden évére Gál et al (2005). Lee (1994) a teljes életpályára számolt adók befizetőinek, illetve a juttatások kedvezményezettjeinek átlagéletkorát számítja ki és ebből vezeti le a nettó transzferáramlási irányokat. Ugyanő módszert dolgozott ki az életciklus-vagyon kiszámítására, ami nem más, mint a korosztályi számla, feltöltve retrospektív adatokkal is (Lee 2000). Az életciklus-vagyont ki lehet számítani csak az állami újraelosztásra és egyes speciális esetekben ki lehet egészíteni a családi magántranszferekkel és piaci hitelekkel, megtakarításokkal is. A Nemzeti Transzferszámlák módszere a Nemzeti Számlák (NSz) rendszerének ötletéből ered, neve is innen származik. Míg azonban a Nemzeti Számlák a GDP-t az állam, a háztartások és a vállalatok közötti áramlásokként írják le, az NTSz olyan komplex statisztikai eljárás, amelynek során a GDP-t az együtt élő generációk között osztjuk fel. További különbség, hogy az NTSz egyes olyan tételeket, nevezetesen a háztartások közötti erőforrás-áramlásokat is figyelembe vesz, amiket a GDP-számítás nem. A háztartáson belüli munkatevékenység értéke azonban az NTSz rendszeréből is hiányzik. A teljes NTSz-rendszer tartalmaz egy jövedelemáramlási és egy vagyonszámlát, valamint egy kiegészítő vagyon-újraértékelési számlát. A jövedelemáramlási számla alapja a kor-produktivitási és a kor-fogyasztási görbék megrajzolása. Az előbbi a korévekre kiszámolt átlagos munkajövedelmeket (beleértve a munkát terhelő adókat és járulékokat, így a munkáltató által fizetett járulékokat is, egyszóval a teljes bérköltséget), a második a hasonlóképp korévekre kiszámolt fogyasztást tartalmazza. A kiinduló fogalom az adott a életkorban jelentkező életciklus-deficit (life-cycle deficit, LCD): LCD(a) = C(a) – Yl(a), ahol C a fogyasztás és Yl a megtermelt javak és szolgáltatások mennyisége. Azok az évfolyamok, melyek számára LCD(a) > 0, többletfogyasztásukat más korosztályoktól származó erőforrásokkal elégítik ki. Azok a kohorszok, amelyek számára LCD(a) < 0, erőforrásaik egy részét átadják más kohorszoknak (lásd az 1. ábrát). A megtermelt javak és szolgáltatások mennyiségét a rendszer a munkajövedelmekkel méri, beleértve a munkát terhelő adókat is, tehát a teljes munkaköltséget. A tőkejövedelmek a számlarendszer egy másik számláján, a Vagyonszámlán jelentkeznek. A 3. ábra fogyasztási és produktivitási pályája egy főre eső értékeket tartalmaz. Az ábrán feltüntetett korprofilok mutatják, hogy adott évben (keresztmetszetben) a generációk közötti erőforrás-átcsoportosításnak mely korosztály a nettó kedvezményezettje és mely korosztály a nettó befizetője. IRODALOM Auerbach, A. J., Gokhale, J., Kotlikoff, L. J. 1991. Generational accounts – a meaningful alternative to deficit financing. Cambridge MA: NBER Working Paper 3589. Auerbach, A. J., Kotlikoff, L. J., Leibfritz, W. (szerk.) 1999. Generational accounting around the world. Chicago – London: University of Chicago Press.

301


?CCCCCC JCCCCC CCCCCC JCCCCC CCCCCC JCCCCC C C

C

C

?C

DC

JC

LC

KC

BJCCCCC BCCCCCC BJCCCCC ;&'"(

!*"4/

)*!B;)

3. ábra. FOGYASZTÁSI ÉS MUNKAJÖVEDELEM PROFILOK ÉS AZ ÉLETPÁLYA-DEFICIT MAGYARORSZÁGON Augusztinovics, M. (szerk.) 2000. Körkép reform után: Tanulmányok a nyugdíjrendszerről. Budapest: Közgazdasági Szemle Alapítvány. Augusztinovics, M. 2005. Népesség, foglalkoztatás, nyugdíj. Közgazdasági Szemle 52, 429–447. Augusztinovics, M., Gál R. I., Matits, Á., Máté, L., Simonovits, A., Stahl, J. 2002. A magyar nyugdíjrendszer az 1998-as reform előtt és után. Közgazdasági Szemle, 49, 473–517. Augusztinovics, M., Köllő, J. 2007. Munkaerőpiaci pálya és nyugdíj. Közgazdasági Szemle 54, 529–559. Benczúr P. 1999. A magyar nyugdíjrendszerben rejlő implicit adósság-állomány változásának becslése. MNB Füzetek 1999/8. Benczúr, P. 2007. Az adókulcsok hatása a különböző gazdasági szereplők viselkedésére. Közgazdasági Szemle, 54, 125–141. Disney, R. 2004. Are Contributions to Public Pension Programmes or Tax on Employment? Economic Policy 39, 267–311. Diamond, P. A. 2003. Taxation, Incomplete Markets and Social Security, Munich Lectures, Cambridge, MA, MIT Press. Feldstein, M. S. 1987. Should Social Security Means Tested? Journal of Political Economy 95, 468–484. Eső, P., Simonovits, A. 2003. Optimális járadékfüggvény tervezése rugalmas nyugdíjrendszerre. Közgazdasági Szemle, 50, 99–111. Angolul: Designing Optimal Benefit Rules for Flexible Retirement. Discussion Paper CMS-EMS 1353, Evanston IL: Northwestern University, 2002. Gál, R. I., Iwasaki, I., Széman, Zs. (szerk.) 2007. Assessing Intergenerational Equity. Budapest: Akadémiai Kiadó. Gruber, J., Wise, D. A. 2004. Social security programs and retirement around the World: Micro Estimation. Chicago: University of Chicago Press. Holzmann, R., Palacios, R., Zviniene, A. 2004. Implicit pension debt: issues, measurement, and scope in international perspective. Washington DC: The World Bank Social Protection Discussion Paper Series 0403.

302


Krekó, J., P. Kiss, G. 2007. Adókerülés és a magyar adórendszer. MNB Tanulmányok 65. Budapest, Magyar Nemzeti Bank. Lackó, M. 2006. Az adóráták és a korrupció hatása a munkapiacon – Keresztmetszeti összehasonlítás az OECD-országokban. Közgazdasági Szemle 53. 961–985. Lee, R. 2000. A Cross-Cultural Perspective on Intergenerational Transfers and the Economic Life Cycle. In: Mason, A., Tapinos, G. (eds). 2000. Sharing the Wealth: Demographic Change and Economic Transfers between Generations. Oxford: Oxford University Press. 17–56. Orbán G., Palotai D. 2006. Magyar nyugdíjrendszer: gazdaságpolitikai és demográfiai kihívások. Közgazdasági Szemle 53, 583–603. Sefton, J., van de Ven, J., Weale, M. 2008. Means Testing Retirement Benefits: Fostering Equity or Discourageing Saving? Economic Journal, 118, 556–590. Simonovits, A. 2004. Rugalmas öregkori nyugdíjszabály optimális tervezése két típus esetén, Szigma, 35, 13–39. Angolul: Optimal Design of Old-Age Pension Rule with Flexible Retirement: The Two-Type Case. Journal of Economics, 89 (2006) 197–222. Simonovits, A. 2007. A rugalmas nyugdíjkorhatár, tanulmány, MEH–MTA. Simonovits, A. 2008. Improving on the NDC, in Marin, B., Zaidi, A. (eds.) Mainstreaming Ageing, Ashgate, 637–653. Simonovits, A. 2008. Keresetbevallás és nyugdíj: egy elemi modell. Közgazdasági Szemle, 55, 427–440. Simonovits, A., Tóth, J. 2007. Új eredmények az optimális nyugdíjjáradék-függvény tervezéséről. Közgazdasági Szemle 54, 628–643. Valdés-Prieto, S. 2000. The Financial Stability of Notional Account Pensions. Scandinavian Journal of Economics, 102, 395–417. World Bank 1994. Averting the Old-Age Crisis – Policies to Protect the Old and Promote Growth. Oxford: OUP.

FENNTARTHATÓ NYUGDÍJRENDSZER

Recommend Documents