Felelős kiadó a Mercator Stúdió vezetője. Műszaki szerkesztés, tipográfia: Dr. Pétery Kristóf ISBN Mercator Stúdió, 2006

Felelős kiadó a Mercator Stúdió vezetője

Műszaki szerkesztés, tipográfia: Dr. Pétery Kristóf

ISBN 963 606 173 4

Mercator Stúdió, 2006

Mercator Stúdió Elektronikus Könyvkiadó 2000 Szentendre, Harkály u. 17. www.akonyv.hu Tel/Fax: 06-26-301-549 Mobil: 06-30-305-9489 e-mail: [email protected]

JÓKAI MÓR

EGETVÍVÓ ASSZONYSZÍV

Tartalom

Első rész 5 I. Két arckép 5 II. Egy halott falu 6 III. Kutyák és kutyábbak 9 IV. Az utolsó görög 11 V. A fonóház 19 VI. Kőművesné asszonyom meg a nagyfejűek 22 VII. A vörös szekerek 32 VIII. A zsoltárok harca 37 IX. Asszonyok harca 43 X. Unalmas dolgok 46 XI. A negyedik parancsolat 49 XII. Nászéj a pásztorkunyhóban 54 XIII. Kardos Sára asszony 58 XIV. Tábori élet 61 Második rész I. Salva Guardia II. A piktor III. Az arcképek IV. A nagy katasztrófa V. Az ítélet VI. Tánc közben VII. Őrült Lehetetlenségek VIII. Az égküldte tanú IX. A nagy futás X. A válás XII. Jutalom e földön XIII. Leánykérés XV. A kócsag védelme a sólyom ellen XVI Törvényes bigámia XVII. A gyermekkéz betűi XVIII. A gyermekruhácskák

69 69 74 80 83 85 86 89 93 95 97 104 104 115 117 120 121

Harmadik rész I. Az apai puska II. Életpálya-választás III. Katalin

128 128 134 137

IV. Az Erynnisek V. Megszabadulás VI. Harmadik feleség VII. Az arckép VIII. Az anya harca IX. „Valóban ő az!” X. Halálos öröm XI. Azok a harangok! Igazoló adatok

138 142 144 146 147 151 154 154 156

Első rész Jelmondat: „Flectere si nequeo Acheronta, Superos movebo.”[1]

[1]

„Ha az alvilágot nem hajthatom meg, az égieket fogom megindítani.”

I. Két arckép Mesével határos maga a történet is, melyet régi családi levéltárból tanultunk ki. Sehol másutt és soha máskor nem jöhetett volna ez így egymás után, mint „ott” és „akkor”, Debrecenben ezelőtt kétszáz esztendővel. A vezérlő alakok rendkívüliek; de azért nem tündérek, nem démonok, nem hiperboréok lakói, valóságos emberek, élő alakok. Tanú rá ez a két arckép, mely most is látható egy magyar nemesi család kastélyában, a hajdani régi keretbe illesztve. Ez a két arckép alkotja e regény alapját: ez a kiindulópontja, ez a befejező megoldása a történetnek. Ezek adják meg a lökést a hosszan tartó küzdelemnek, mely megmozgat eget és földet, tettre kényszerít népet, várost, egyházakat, törvényszékeket, magát a római konklávét, s aztán egy pillanat alatt szétoldja – a legnagyobb természetességgel az egész mesebonyodalmat. Ezt a két arcképet kell hát megismertetnünk. Mind a kettő Mányoky magyar festőnek a műve, ki a XVIII-ik század vége felé egyike volt a legkapósabb arcképfestőknek. A férfi arckép alá oda is van írva a művész neve; a női arckép alól azonban elmaradt. Ezek Baranyi Miklós és a felesége, Katalin, képmásai. A művészecset remekelt rajtuk. Még most is mintha élnének, mintha szólni akarnának, mintha szemeikkel egymás tekintetét keresnék: a férfi keze ajánló mozdulattal előre nyújtva, a nő jobbja erélyesen összeszorítva. A férfi délceg, daliás alak, arcát tekintve, alig több húszévesnél, bajusza alig kunkorodik; de ami ebben hiányzik, kipótolja azt a sűrű szemöldök, mely dacos ráncot von össze a homlokán, sasorra is öregbíti a komolyságát; a sasorr elüt a magyar fajjellegtől, de még inkább a haj színe, mely rőtbarna, mint az oroszlánsörény; nagy villogó kék szemei még inkább idegenné teszik a kifejezését. Viselete olyan, mint a kurucoké a Rákóczi hadjáratában, rézsút gombsoros dolmány,

6

II. Egy halott falu

aranycsatos farkasbőr-kacagány, bogláros öv, karddal, bal kezében gerezdes buzogányt tart. Az egyik keze kínálkozik, a másik fenyeget. A női arckép valóságos görög típust mutat; csigákban leomló fekete haj, egyenes szemöldök, keskeny orr, finom ajkak, tojásdad arc, sűrű szempilláktól árnyékolt feketébe játszó kék szemek. S hogy a fajjelleg még jobban kifejeztessék, az alak jelmeze is mitológiai, görög chlamys, mely a nyakat és vállat, úgyszintén a bal kart fedetlen hagyja (csodaszépek!); a jobb kar ellenben feszesen burkolva van a lenge lebernyegben, csak az összeszorított ökle látszik, míg a bal kéz egy lant húrjait pengetné – ha tudná. De hát nem tudja; mert nincs kidolgozva. Ezt úgy felejtették, az első aláfestésben. Talán volt rá valami ok. S ez az ok megmaradt, úgyhogy később sem igazították ki a hiányt. Talán annak is van valami története, miért tart a férfi az egyik kezében buzogányt, míg a másikat engesztelésre nyújtja, a nő pedig miért nyugtatja egyik kezét a lanton; miért szorítja össze a másikat? Szerették-e, gyűlölték-e egymást? Ha szerették, miért néznek egymásra oly haragosan? Ha gyűlölték, miért nem szakadtak el egymástól? Majd elmondják azt ők maguk ennek a történetnek az utolsó lapján.

II. Egy halott falu A Baranyiak a legrégibb nemesi családot alkották a magyar alföldön. Az ő birtokuk volt Zám, Debrecen közelében. Az a nagy félkör, amit a Hortobágy folyama átnyalábol, egész a mostani kőhídig, mind az ő ősi birtokuk volt, aminek a határait még a toronyból sem lehetett meglátni. Még akkor torony is volt ott és templom hozzá, előtte hosszú utcasor – átellenében kastély. Egy valóságos falu, földmívelő néppel. A sík rónán elszórva láthatók a pásztorok cserényei, a csordakút hármas kútgémével, körülöttük delelő csordák, gulyák, nyájak és ménesek. A Hortobágy folyását a messzeségben a füzesek jelölik, ott fehérlenek a halászok, pákászok gunyhói. S azokban mind a Baranyiak jobbágyai laknak. – Elmúltak már. Falu tornyostul, család kastélyostul. A Hortobágy vizén egy lovas csapat úsztat keresztül. Híd nincsen, komp sincsen; a víz sekély, könnyen át lehet rajta kaptatni. Lehetnek valami százan, fegyverzetük van, sőt, zászlójuk is van. Az ugyan csupa rongy; de hát hozzá illik a csapathoz: annak az öltözete is folt hátán folt. Erről ismerni rá a kuruc vitézre. A zsebrák lehet rongyos, a martalóc lopott köntöst viselhet; de a kurucnak be kell foldani a mundérját, mert regula alatt áll. A tábori életben pedig szakad a ruha. Ólompityke alig van már rajta: azt ellövöldözték, mikor fogytán volt a golyóbis. Jó a szíj is, meg a fapecek. Csak a kard meg a mordály legyen rendben. Némelyiknek fel van kötve a karja, néhánynak a homlokán díszlik a véres kötőlék. Annak a csapatnak a maradványa ez, melyet közel egy éve már, hogy magával vitt nemzetes Baranyi András uram, kíséretül a fejedelem mellett, akit minden viszontagságon keresztül híven követett, amíg a polyák földön el nem ragadta a


7

fekete halál. Akkor aztán a Miklós fiára maradt a csapat vezetése: akit addig hadnagynak hívtak: most egyszerre kapitány lett belőle. Alig volt még húszéves. Most végre úgy fordult a világ, hogy a fejedelem betört az országba, híveit öszszegyűjteni, s megkezdeni a harcot az idegenek, a zsarnokok ellen. Vele járt híveinek is jólesett, hogy ismét jóllakhatnak a „fehér cipó, szalonnával” meg a többivel, amit a nóta hozzá rímez: ki-ki sietett a maga faluját fölkeresni. Baranyi Miklós is kereste a csapatjával elhagyott otthonát, Zámot. Hej, mikor tavaly itt hagyták ezt a vidéket, a nyalka kurucok, de szépen énekelték azt a nótát, hogy „zöld erdő árnyékát, piros csizmám nyomát, hóval födi be a tél!” – Bezzeg nem énekelték most! a szájukból nem szakad ki más, mint a „kutya lelke, ördög teremtette”. Amint a nádasba gázolnak, mint a pokol füstje, úgy rohan a szemüknek fellege a szúnyognak, galambóci légynek, vezetve dongó bögölyöktől. A ló horkol, ágaskodik, az ember nem lát a repülő ellenségtől. S ugyan jó, hogy nem lát! Mert ahogy a nádasból kivergődik, ahol a pokol légiói tanyáznak, s szét tud tekinteni a végtelen rónán, mely előtte terül, akkor facsarodik el a szíve igazán. Ez nem az a puszta, ami őt táplálta. A szántóföldeket fölverte az aszottas, a bogáncs, a kutyatej, a keserűlapu, a legelő csupa vakondtúrás, a kaszálót összegubancolta a csülökig érő bozót, melyből magasra ágaskodnak ki a zászpák, nadragulyák, ökörfarkkórók. A méregtermő, a meddő, a mostoha természet világa ez itten. A tömpölyök sárga békanyállal behúzva, mely közt feltartott fejjel úszik a vízi kígyó. – Émelyítő, poshadt bűzt terjeszt a növényzet, amitől az ember teste végigborzong. Sehol egy legelő állat a nagy pusztán, lónak, marhának nyoma sincs a szikkadt iszapban. Csak a csincsés bozótjából tör ki valami állatmarakodás zsivaja: ott disznókonda küszködik közé tört farkassal vagy elvadult kutyával; a sás között fehérlő csontvázak hirdetik, hogy az agyaras maradt-e a győztes a minapi csatában vagy a kutyafajta? Anyányi róka leskelődik a zsombik mellett az osztozkodásra. A karikás ostorok durrogása csendet parancsol a marakodó állatoknak, azok röfögve, vonyítva rohannak szét a közeledő lovasok elől, hogy aztán megint újra kezdjék az éhség irtóharcát. – Itt törökök jártak – dörmögi a vén kuruc hadnagy, a Nyúzó Palya a kapitányához. – Minden lábasjószágot elhajtottak, csak a sertéseket hagyták itten. Most már tudják a hazatérők, hogy mi vár reájuk otthon. Az egész puszta meg van halva, meg van ölve. Következik egy sík lapály, melyen egy fűszál sem zöldül: nincs egy lapu, egy vadsóska, egy ördögborda rajta: mindent letarolt a férgek milliója, aki maga után csalta a keleti rózsaszín seregélyeket, minőket e vidéken sohasem láttak: ezeknek terített asztal e féreglakta puszta: olyan lármát csapnak, mint a kerepelő. Más ismeretlen madarak is jönnek, ott kóvályognak a levegőben. Olyanok, mint a sas, csakhogy csupasz a nyakuk. Hát ezek mit keresnek itten? – Ahol jön már a csordakút! – mutogatja a vén hadnagy. A hármas kámvával, kútgémmel.

8

II. Egy halott falu

A nagy ragadozó madarak oda ülnek el a kútgémekre. – Itt volt a borjas tehenek delelője! Az ám. Ott a nagy gömbölyű szérű, amit delelőnek híttak azért, mert ott tanyázott éjente ezer darab tehén. Jelzi a helyet a sötétzöld növényzet. A trágyaföld kedvenc növénye díszlik ott a pokolvar laboda, ami olyan keserű, hogy még a sáska sem nyúl hozzá. De azok az egyiptomi hullakeselyűk mégiscsak várnak itten valamire. – Igen; egy juhnyájat is itt felejtettek: azt nem lehet gyors futásban elhajtani. A pásztor nélkül hagyott nyájat nem itatta meg senki: vadvízre került, elhullott mételyben; egynéhány ott lézeng még most is: arra várnak a dögevők; egy kis kuvaszkutya vitatkozik velük, aki ott maradt az őrzött birkáival, maga ürgére vadászik. És körös-körül a látóhatáron a csalfa délibábtenger habjai közt táncoló tornyokat, palotákat mutogat, megfordított tükörképekkel egyben, a hosszú házsorokon végig lehet látni… És ebből semmi sem igaz. Káprázat az egész: a föld álmodik tengerről. Közel érték már a csordakutak. Máskor a paripák nyeríteni szoktak, mikor azt meglátják. S ügetni kezdenek az itatóvályuk felé. Elfér ott egyszerre száz ló. Út sem vezet oda, sárga virágú pipitérrel van benőve a fenyér. – Hát most mi lelte őket? – Amint a csordakút felől végigcsap egy szellő, valamennyi paripa megtorpan, elkezd ágaskodni, horkol, a fülét hegyezi, a fejét a szügyébe vagdalja, majd lehányja a hátáról a lovasát. Se ostor, se sarkantyú nem bírja rávenni, hogy előremenjen. Mit éreznek ezek? – Szállj le, Kakas, nézd meg, mi van a csordakútnál? – parancsol a fiatal kapitány. Kakas hadnagy leszáll a lováról, s előrecammog koszrogó léptekkel a csordakútig, kantárszáron vontatva maga után a fakóját, aki mind a négy lábát előrefeszítve követi a gazdáját, s egyre kapkodja a fejét makrancosan. Kakas hadnagy keresztülhajol a kút kámváján, s azzal nagyot bődül, eltakarja a tenyerével a száját. S aztán visszafordul, hogy a lovára felkapjon. De az már megelőzte, elkezdett vágtatni; most aztán a ló viszi a gazdáját a kantárnál fogva, aki gyalog nem tudja utolérni a lovát, míg csak az a többi lovak közé nem kerül, ott aztán összerázkódik, hogy minden szerdék csörömpöl rajta. Kakas hadnagy térdre esik a ló mellett, s nagyot kiált: „Jaj!” – No, mi van ott Kakas? – kérdi a kapitány. – Hogy a Krisztus pofozza föl a cudar pogányát! oda vagyunk falustól! – Mit láttál? A hadnagy fogvacogva felel: – A csordakút tele van csontvázzal. Erre aztán a kapitány is leszáll a nyergéből, s odasiet a csordakúthoz. Bizony a kámváig van az telehányva emberi csontvázakkal: annak a szimatjától bokrosodnak a lovak. A kút kámvájától egy puskalövésnyire pedig egy koponyagúla emelkedik. Török szokás ez. A győzelmes basa, hogy beszámolhasson otthon Sztambulban a nagyvezérnek, a levágott ellenség fejéről lehúzatja a bőrt, azt


9

kitömeti szalmával, úgy rakja szekérre; így könnyebb a teher, mintha a koponyával együtt szállítaná. A koponyákból emléket emeltet a mészárlás színhelyén: zászlót is tűzet fel rá. A kuruc vezér most már tudja, hogy mi vár rá otthon. Felhő áll a nap elé, s arra a délibáb egyszerre szétfoszlik, előtűnik a látóhatár. Ott áll a hazatérők előtt az egykori otthon. Romba dűlt falak, csonka torony, sárrá vált omladékok. Mentül közelebb érnek, annál szomorítóbb lesz a pusztulás képe. Itt minden ház vályogból volt, a csupasz fal olyan fekete, mint az elégett gerenda: benőtte valamennyit a sűrű árvacsalán; kertet, udvart fölvert a maszlag, melynek tüskés tobozai hirdetik, hogy itt lakik a halál. Itt volt valaha „Zám”. Nincs többé!

III. Kutyák és kutyábbak A lódobogásra minden házrom alól rohannak elő a kutyák nagy csaholással: kutyamerészséggel támadva a lovasokra. Ezek ráismernek a hajdani kutyáikra; de azok nem ismerik meg a régi gazdáikat: majd lehúzzák őket a nyeregből; van dolga a karikás ostornak, elverni a dögöket a lovasoktól: „csiba te! júhozz te!” – No, ahol kutya van, ott emberkutyának is kell lenni dörmögi Nyúzó hadnagy. (Emberkutya! Milyen szép alföldi szó! Még most is járja.) Hogyne volna! A romok közül egymás után bukkan elő egy-egy ilyen élő állat. Hasonlít az emberhez abban, hogy két keze van; hanem a pofájáért nem adná cserébe a magáét egy becsületes farkas. A lovasok közeledtére előkecmelegnek mindenünnen. Lehetnek valami harmincan. Fegyvere van valamennyinek, puska, kelevéz, pallos, csákány, alabárd. Öltözetük is oly válogatott, asszonyszoknya palástnak felöltve, tarajos főkötő, sastollal a búbján, lótakaróból idomított kacagány, vaskondér mint sisak: egynek közülök paszomántos bekecse van, nyusztprémes (forró nyárban). Ez bizonyosan a vezér. A közeledők neszére a romfalakhoz húzódnak, puskáikat készen tartva. Erre aztán a kurucok is a mordályaikat veszik elő. – Csitt csak! – szól a kapitány. – Nem kell velük összekocódni. Eredj oda, Kakas, te értesz sokféle nyelvet, tudakozd ki, miféle szerzet? Kakas hadnagy belovagolt a romok közé ott, ahol a templom falainál járt út mutatkozott, s értekezésbe kezdett az atyafiakkal. Nem bántották. Csendesen visszajött. – Nem beszélnek azok semmiféle emberi nyelven; hanem csak ugatnak. – Mondtam, hogy emberkutyák – erősíté állítását Nyúzó hadnagy. Ekkor aztán maga vállalkozott a kapitány, hogy közéjük menjen tudakozódni. Ő sem ment semmire. Ami szavakat ezek a romlakók hallattak, az semmi ismeretes nyelvhez nem hasonlított: csupa vadállati visongatás, csettegés, böffentés, kurrogás volt az, amit el sem tanulhatna tőlük semmi jótétlélek. Nincs ennek ábécéje.

10

III. Kutyák és kutyábbak

Pedig nem is ázsiai faj ez; mert a templom udvarán disznót sütnek nyárson, amit a mohamedhitűek utálnak. – Ezek itten martalócok – mondja a csapatjához visszatérő kapitány. – Verjük őket agyon – indítványozza Kakas hadnagy. – Álljunk közéjük, s legyünk mi is martalócok – dohogja Nyúzó hadnagy. – Hogy beszélhetsz ilyet? – feddi őt a kapitány. – Hát mitévők legyünk? A házainkat feldúlták, leégették, cselédeinket megölték, elhajtották; senkink sincsen, semmink sincsen. Nincs más hátra, mint fogat fogért, szemet szemért! – Hátha másként is lehet? Hátha nem vesztettünk el mindent; ott látok errefelé ügetni egy embert; attól tudakolódjunk még. Ne legyünk kutyábbak a kutyánál. Csakugyan ember volt, aki a Hortobágy füzese felől nagy loholva közeledett. Vidrabőr a hacukája, kötéllel átkötve öv helyett, lábruhája combtövig felgyűrve, lábain bocskorok töretlen bőrből, fejét süveg gyanánt töviskesdisznó irhája takarja, ami egészen hozzáillik bozontos ábrázatjához; vállán nagy gyékényszatyrot cepel; kezében hosszú fűzfadorong, melyet arra használ, hogy mikor tocsogós ér állja el az útját, a dorongot két marokra fogva, átveti rajta magát. – Ez egy pákász! – mondja a kapitány. Ha pákász, akkor már emberszámba megy. Ragadozó ember. De nem szárazföldi ragadozó, hanem vízi ragadozó. Nem emberkutya; inkább embervidra. Az hihetőleg tudni fog a kurucok nyelvén is, a martalócokén is; bizonyosan azoknak hoz csereberében potykát, harcsát. A martalóccsoport, amint a kurucok berukkoltak, kitakarodott a romok közül, a kívül eső szélfogóhoz, ahol a lovaik voltak kikötve, s felcihelődött a nyeregbe. A hazatértek keresgélték a romok között az elpusztult otthonaikat, amiknek a bejáratát harapós kutyák tették vitássá. Baranyi Miklós is rátalált a maga kastélyára. Azt az édesapja építtette égetett téglából, a tornácához Máramarosból hozatta a kőoszlopokat: azok még fennálltak, de a boltozat leszakadt róluk, amit tartottak. Az úri lak a földig leégett. Csak egy szoba maradt épen; annak boltozatja volt. Miklós ráismert: az volt az édesanyja szobája. Üres volt egészen, ajtaja sem volt, ablakairól is hiányoztak az üveges rámák, a kályha összetörve, a padló deszkái összevissza vetemedtek a nyiroktól. Miklósnak elfacsarodott a szíve. Mennyi édes emlék szólalt meg körülötte, boldog gyermekkora visszaálmodott képei! Végigvetette magát a padlón, és sírt keservesen. – Anyám! Édes jó anyám! Ki tudja hová lett az „édes”? Megölték vagy rabságra hajtották? Amint ott egyedül, jó gyermek módjára, keservesen zokog, megszólal az ajtófélnél az oda érkezett pákász. – Sohase sirasd olyan nagyon az édesanyádat, Miklós úrfi, nincs annak semmi baja. Férjhez ment az tüstént, amint az édesapád halálának hírét vette, gyászt sem tartott, beköttette a fejét Borbély András urammal, el is hurcolkodott innen minden cókmókjával Debrecenbe, még a nagy veszedelem előtt; az már nem érte itt.


11

Ejh, de mérgesen ugrott fel fektéből a kuruc kapitány erre a szóra! Haragos volt, hogy őtet, a katonát, valaki sírni látta. Pedig hát az elveszettnek hitt anyját csak megsiratja minden ember, akiben érző szív mozog; de még boszszúsabb volt a vigasztalásért. Hogy az ő édese olyan könnyen meg tudott vigasztalódni, s a gyászévet sem várva meg, férjhez ment hevenyében. – Hát a többi fehérnépről mit tudsz? – kérdé a pákásztól. – Azokban sem esett kár. Amíg odakinn a mezőn a csata folyt, az asszonynép gyerekestől fölkerekedett; elszaladt jó idején, ki kocsin, ki gyalog, megszállottak Debrecenben, ott munkába állottak a görögnél. – Valamennyien? A görögnél? – Hát valamennyien. Van annak egy leánya, aki minden asszonyfélének tud munkát adni. Szőnek, fonnak, hímet varrnak. – Az Ungvári görög? – Az, az, ott a Piac utca sarkán, a lábasházban. Most már akadt egy jó gondolatja Miklósnak. – Tudsz te a martalócok nyelvén? – Hogyne tudnék? Tudok én vonyítani is, mint a farkas, sivítani, mint a vidra; furcsául ejtik a szót, megtekerik, mint a macskának a farkát. Aztán mindennek más nevet adnak. Látja az úrfi ebben a szatyorban a sok halat. Ezt mi úgy híjuk, hogy „potyka”, őnekik ez „babajcsikó”. – No hát eredj oda hozzájuk, és beszélj velük. Én felfogadom őket zsoldba, s a fejedelem szolgálatába veszem egy esztendőre.

IV. Az utolsó görög Baranyi Miklósnak egy mentő gondolatja támadt, mikor a pákász kiejtette azt a szót, hogy „görög”. Afféle kétségbeesés bátorsága volt ez, mint mikor a kártyás az utolsó denárját is elvesztette már, s akkor felteszi a felöltőjét a kártyára: „áll a guba!” Nemcsak a saját csapatját nem engedi martalóc bandává elzülleni, hanem még azt a vad haramia népet is magához akarja csatolni, azzal a századát megnövelni. Pénz ugyan nem hányja-veti magát a tarsolyában, lábasjószága sincs már; de itt van a nagy domínium: a zámi puszta. Aztán itt van a görög. Annak van pénze sok. Adhat zálogot a zámi pusztára. A hadnagyait azzal hagyta meg, hogy ő maga most beporoszkál Debrecenbe: csak tartsák együtt a legénységet, csináljanak nádkévékből gunyhókat, a lovaknak szárnyékot, ő majd fog küldeni a számukra a városból kenyeret, sajtot meg bort; – a martalócokkal össze ne gabalyodjanak; ha feleselni valójuk van, bízzák a tolmácsságot a pákászra. Nemsokára visszatér hozzájuk, s hírt hoz nekik a városba menekült fehérnépeikről. Katonáit nem viheti magával a városba, mert arra tilalom van vetve. Három darab fegyveresnél többnek nem szabad egyszerre a város kapuján bemenni. Ő maga is csak a vezetékes csatlósát vitte magával.

12

IV. Az utolsó görög

A katonáknak erre a napra be kellett érni a Hortobágyból fogott halakkal ebédre, vacsorára, amiket a fűzfanyárson sütöttek meg. Sulyom volt hozzá a kenyér: azt megtermi az áldott mocsárfenék. Ungvári Anasztáznak hítták a debreceni görögöt. Azaz hogy ő így írta magát, de bíz a köznép csak „ananász”-nak tisztelte. Ő volt az utolsó görög a XVIII-ik század elején Debrecenben. Olyan görög, akinek ott állandó lakása volt. Mert különben országos vásárok (szabadságok) idején egész utcasort alkottak a fasátorok, amikben a Törökországból jött görögök Keletről hozott árucikkeiket vásárra bocsáták. A görög tartotta fenn a kereskedést a kelet és nyugot között. Debrecen volt a magyarországi kereskedés központja, főfő empóriuma. A magyar királyok megajándékozták Debrecen város lakóit vám- és harmincadmentességgel az egész országban, s a török szultánok kiegészíték e kiváltságot a törökországi szabadalommal: a debreceni polgárnak szabad volt Sztambulban is felütni vásáros sátorát. Ennek bizony nem sok hasznát vette a civis. Mit szállítson ő a töröknek. Szalonnát? Bundát? Bort? Az nem kell a töröknek. Annál jobban fel tudták ismerni a görögök a kettős kiváltság hasznát: ha ők Debrecenben letelepedhetnének, majd megerednének az áldás csatornái innen is, túl is. – Hanem hát ez lehetetlen volt, két oknál fogva. Az egyik az volt, hogy az egész város áttért a kálvinista hitre, s 1 arra olyan féltékeny volt, hogy más hitfelekezetbelit a városában meg nem tűrt. A görögök pedig minden utat-módot megpróbáltak, hogy Debrecenben valahogy letelepedhessenek. A város hol az erdélyi fejedelem, hol a szultán, hol a császár fennhatósága alá került. Olyankor a szuverénnél mozgatták az ügyüket: magyarnál, töröknél megtörött az igyekezetük a debreceni elöljárók ellenállásán, a német alatt végre sikerült kivívniok, hogy megengedtetett nekik, hogy a Piac utcán egy házat megvehessenek, ezerötven forintért, s abban boltot nyithassanak; de tíznél több görögnek abban lakni nem szabad: fizessen pedig városi adó fejében minden görög ezer forintot a városkasszába. Tehát tízezer forint adó egy ház után, melynek az ára ezerötven forint volt! A görögök fizették. Ők tudták, hogy mi hasznuk van rajta. Behozták Törökországból, ami a debreceni lakosságnak tetszett, cifra kelméket, amiket, majd ha egyszer a vásárra kikerülünk, sorba megnevezünk, fűszert, sáfrányt, déligyümölcsöt; innen kivitték a sót, bőrt, gyapjút: meggazdagodtak rajta. A debreceni ész jól sejtette a veszedelmet. Fényűzésre szoktatják a népet, s ebből származik az erkölcs megromlása. Azért kiköttetett a görögökkel csinált szerződésben, hogy amint a tíz befogadott közül egy meghal, annak a helyébe más be ne költözhessék, helye üresen maradjon; inkább az ezer forint adója is defalkáltassék, mintsem más akceptáltassék. 1

A városi jegyzőkönyvben találunk egy ilyen végzést: „mivel, hogy Thóth János és Katalin, Deák Benedek lánya, hitöket megtagadták és orosz pap által eskettettek a házasságra össze – azért végeztük felőllük, hogy innen, mint hitehagyottak elmenjenek és soha Debrecen városába se lakni, se máskép ne merjenek jönni, mert ha ki itt őket látja, mindjárt bemondván, fejök vétessék”.


13

Történetünk idejében, mely a Rákóczi-szabadságharc korszakára esik, a tíz befogadott görög közül már csak egy élt még a Piac utcai házban; a többi mind kihalt belőle. Ez volt a sorsa a Magyarországon letelepült görögöknek mindenütt. Pedig szép, előkelő faj volt ez a macedón-görög. Arcban, termetben úgy hasonlított a magyarhoz; magyarul beszélt még egymás között is; a legtöbb nemesi rangot kapott, s mint táblabíró szavazott a megyei gyűléseken. 2 Gazdagok voltak, kincseket gyűjtöttek; ismerték a világpiacot, s tudtak itthon vevőközönséget teremteni, iparvállalatokat létesítettek. Fényes templomaik hirdetik egykori gazdagságukat. A templomok üresen állnak már, Komáromban, Miskolcon, Nagy-Kőrösön nincs már, aki a berozsdásodott templomajtót kinyissa. Debrecenben nem volt templomuk, saját házukban tartották isteni tiszteletüket. Egy egész tetterős, tevékeny faj kiveszett e földön. Mi oka lehetett, hogy nem tudtak benne gyökeret verni? Talán az életmód, a rituális böjtök, száz vajas nap, negyven olajos nap egy év alatt? Vagy a társadalmi elzárkózottság? Ezelőtt kétszáz esztendővel már csak egy görög élt Debrecenben; ő volt az egyetlen tulajdonosa a nevezetes háznak. A többiek, kik mind magtalanul haltak el, őrá hagyták az ingó vagyonukat, pénzüket; majd fölvetette már a kincs. Neki sem volt fiúsarjadéka, csak egy leánykája, Katalin. Ezt régen ismerte Miklós. Egyszerű volt az ismeretség alapja. Miklós atyja Debrecenben járatta a fiát iskolába, s Ungvárinál szállásolta el. A görög is a kálvinista iskolába járatta a leányát: más iskola nem volt. A gyerekek együtt jártak télen-nyáron végig a nagy fahídon, csak a kollégiumnál váltak el egymástól. Otthon együtt játszottak az udvaron, együtt lopkodták az apa boltjában a mazsolaszőlőt, fügét, szentjánoskenyeret. Ez is viszony. A fiú aztán suhanc korában a kollégiumba került bennlakó diáknak. Ő is beöltözött. Viselte a kapcsos tógát, a zöld palástot, a rengeteg ró3 kaprémes sinkót. Most már csak dohányért járt el a göröghöz. Mivelhogy mind a konzisztórium, mind az érdemes tanács szigorúan eltiltá a herba nicotiana élvezését a debreceni lakosoknak, annálfogva a diákok, akik minden időben refraktáriusok voltak, csak azért is a longisszimával a szájukban jártak végig az utcán pöfékelve, s nem tudatik, hogy végrehajtatott volna rajtuk a tanács rendelete, hogy a pipázónak, aki rajtakapatott, a pipaszár az orrán keresztül húzassék. Az öreg Ungvári is az utólját járta már: csak hálni járt bele a lélek. Az egész üzletét a leánya vezette. Annak a gondolatja volt az, hogy a kihalt görög társak után üresen maradt helyiségeket fel kell használni egy nagy szövőintézetnek, ahol a debreceni leányok, asszonyok finom patyolatot készítsenek, kihímezve népies cikornyákkal. Ez a műhely sok szegény fehérszemélynek adott keresetet. Áldották is érte a megalapítóját, s az áldás el is jött aranyok, tallérok minőségében, akárhogy mennydörgött is a katedrából tiszteletes Verő Ézsaiás uram az elharapózott fényűzés ellen, s akárhogy kántáltatta Gyürky Péter senior humanissime a diákokkal az őseink dicséretéről szóló nótát, akik ha „egy aba2 3

Magas süveg.

14


posztó mentét vettek – abban becsülettel megvénhedtek”. Ilyen mentében a debreceniek nem jártak soha. A népies pompát szerette ifja és örege. S annak a tárháza az Anasztáz apónál találtatott. Aztán beütött a háborús világ. A zámi puszta földesura kapitányságra jutott a kurucoknál; maga kiállított egy lovas csapatot, a saját költségén (telt még akkor a nagy uradalomból: a sáfárok vederrel mérték a pénzt), a fiát is kivette a kollégiumból, az már akkor elvégezte a just; azt is elvitte magával a fejedelmet kísérni. Amíg odajártak az idegenben, itthon lezajlott a nagy veszedelem. Kurtányok, 4 vadórok 5 ütöttek a magyar alföldre, s végigdúlták pusztítva, rombolva. A virágzó Zámból egyszerre puszta lett. Erős szíve lehetett az ifjú Baranyi Miklósnak, mikor ráadta magát, hogy az elpusztult világot újra feltámassza, hogy földönfutóvá lett társait a haza szolgálatában fegyverben megtartsa, száraz kézzel kotorászva üres tarsolyában. Csak az erős akarat vezette útjában. Amíg az öreg szolgájával, Balázzsal, egymás mellett lovagoltak, a hosszú hortobágyi gyepes úton (azt is belepte a tarack), magában évődött, kit látogasson meg előbb? az anyját-e vagy a görögöt. A vén szolga dörmögött közbe egyetegyet, mintha a gazdája gondolatjainak adna élő hangot. „Haj, hajh! Férjhez ment tizednapra a jó urunk halála után… Meg sem várta, hogy jegygyűrűjét visszahozzuk a megboldogult rendeltetése szerint. Ilyen az asszonynép!” Miklós előrerúgtatott a lovával; de Balázs megint csak oda oldalgott melléje. „Aztán micsoda emberrel kötötte be a fejét! Ha rágondolok az én kedves régi uramra. Ilyen három ember kitelt volna belőle. Annak a szép piros orcája! Aztán ennek a savószínű pofája! Olyan mint a lebbencs. Kesely a bajusza, szakálla. Mindig savanyú a képe. – Az ám, mert ha elvigyorodik, meglátják a fekete fogait. Nincs is annak jókedve soha. Ha egyet szól, kettőt köhint. Mindig haragszik. Magamforma embert csak úgy szólít, hogy »te tolvaj!« Hogyan fogja ennek az orcáját megcsókolgatni, kapitány uram? hogyan mondja majd neki: édes atyámuram?” Éppen arról gondolkozott Miklós. A szolga csak dohogott. „Pedig hát oda kell hozzá mennünk; mert ő az úr Debrecenben. Én csak tu6 dom, hogyan szólítsam. »Fürmender uram« . Az ő egyezsége nélkül egy szekér élést nem szabad kivinni a várósból. Hanem hát »kutya ugat, pénz beszél«. Ha pénzt csörgetnek előtte, az előtt kétrét hajlik. Aszondom én, hogy menjünk mi elébb a göröghöz. Az adott nekünk máskor is a boldogult uram életében; mindig megfizettük becsülettel; talán a fiát is csak megembereli.” Bizony a lelkéből beszélt az öreg Balázs az ifjú gazdájának. Az ő észjárása is mind azon a nyomon járt. 4

Kurtyán: török szabad rabló. Debrecen története 372. lap. Vadórok: barbárok magyar neve. Uo. 580. lap. 6 Fürmender volt a város gazdája. 5


15

Déltájon érkeztek a város kapujához. Debrecen kerített város volt, körülvéve fallal, amit nem lehet kőfalnak nevezni, mert vályogfal volt, párkánya végigrakva tövissel; a kapukat őrző tornyok ellenben szilárd „fecskerakás” falakkal kérkedtek, s felül lőrésekkel voltak ellátva; a falon kívüli árok felett felvonóhíd járt láncra, amit nagy veszedelem idején föl lehetett húzni. A kemény, vassal bélelt kapun volt egy nyílás, amin a kapus kidughatja a fejét, ha déli harangszó után kérezkedett be valaki; mert egy óráig a harangszó után bezárták a kaput. Akkor minden becsületes ember ebédel. Balázsnak azonban trombitája is volt: nagyot fújt bele. Erre megjelent a kapurésen egy báránybőr-süveg meg a beleszorult fej, és hangot adott. – Miféle nép vagytok? Balázs felelt neki szép barátságosan: – Vakuljon meg a kancsi szemed! Nem látod, hogy urak vagyunk, magyarok? Ez nem volt a kapu őrének elég. Utasítása volt a további tudakozódásra. – De miféle vallásúak vagytok kendtek? (Már kendezte őket.) – Kuka legyen a bábád! Hát nem látod a bajuszunkról, hogy kálvinisták vagyunk? Nem áll a mi bajuszunk csurgóra, mint a pápistáké. – Akkor tessék belülkerülni nagy jó uraméknak. Így aztán megnyílt a város kapuja Miklós kapitány előtt abban a városban, amelybe ifjúságát eltöltötte. Gonosz idők jártak: nagy regulát kellett tartani a városban. Déli harangszó után egy óráig senkinek sem volt szabad az utcán járni, amíg egy órakor a dobosok jelt nem adnak, hogy szabad az út. A cirkáló drabantok megfogdossák a gyalog embert, hacsak a patikába nem siet. Volt is egypárral összeszólalkozása a kuruc kapitánynak, amíg a Piac utca lábasházáig eljutott; de röviden végzett velük, kirántva a drabant kezéből az alabárdot, s jót húzva a hátára annak a nyelével; ami a legsikeresebb igazolási mód. A lábasháznál aztán leszállt a lováról, rábízta a Balázsra, hogy vigye a paripákat a „Fehér ló”-ba, ott abrakoltassa meg, s várjon reá. Maga fölsietett a görög házába, amely egyemeletes volt. (Mert ilyen furfangos volt a görög: még egy másik házat építetett a földszinti tetejébe, hogy jobban elférjen.) Olyan ismerős volt neki ez az egész ház; gyermekkora nagy részét itt élte át. Minden szoba, maga a lépcsőtornác jelképes festményekkel tele. Azok a furcsán rettenetes görög mázolványok: arany alapra festett ferde szájú szentek, karmazsinpiros palástban, hupikék rokolyában pompázó alakok, arany csillagkoszorúval, sugáros abrinccsal, kaskétás koronával a fejükön, liliommal, bazsarózsával, granátalmával a kezükben; aztán a pokolbéli látványok: a szurokban főzött elkárhozottak, kiknek üstje alá veres nyelvű kecskeszarvú ördögök szítják a tüzet vasvillával: – ezek mind olyan régi ismerősök voltak. Mennyit tréfálkozott ő ezek felett Katalinnal, mikor együtt jártak az iskolába! A görögnek ez mind hitfenntartó ereklyéje, a kálvinistának pedig tréfakeltő mókája. Mégsem vesztek össze rajta. A leány engedett.

16


No hát az ördögök most is úgy öltögették reá a nyelvöket, s a szentek most is úgy kínálták a granátalmával. Egy kicsit megbarnította már rajtuk a festéket az idő meg a nyirok. A pitvarban várt reá Katalin. Szép, karcsú hajadon volt, bogláros pártával a fején. Megölelték egymást, ahogy régen szokták. – Vártalak – mondá a leány. – Te vártál engem? – kérdé csodálkozva a legény. – Jó ebéddel vártalak. – Én már ebédeltem. – Tudom. Még tegnap, Újvároson. Azóta egy falatot sem ettél. – Honnan tudod te ezt? – Együgyű praktika. Újvároson van egy iskolabeli barátném férjnél, azzal tartunk föl postagalamb-izengetést. Tegnap meghozta a galamb a hírt, hogy te megérkeztél Lengyelországból csapatostól. Zámi kastélyod, falud el van pusztítva: ide kellett sietned Debrecenbe. – Hát azt honnan tudtad, hogy ide fogok jönni látogatóba, nem az anyámhoz? – Mert ismertelek. Erős szó volt: „ismertelek”. Nagy esze volt ennek a leánynak. Az volt a hibája. Minek az asszonyfélének az ész? – Atyád hogy van? – Egyformán. Ő már megebédelt. Elköltötte a maga hajváriját, zellerkéjét, sárgarépáját, de azért velünk lesz az ebédnél. – Nagy beszédem lesz vele. – Gondolom. Segítségedre leszek. Azzal bevezette a leány kedves vendégét a belső szobába. Az volt az igazi görög otthon. Tele szentképekkel, azok között a Josafáti Boldogasszony képe Rubleftől másolatban – csodatevő ereklyéje minden görög családnak. Boldog, aki ágyából fölébredve ezt a képet látja maga előtt. Az öreg Anasztáz akkor is úgy ült a karszékében, hogy ehhez a szentképhez voltak emelve a szemei. Csak ez a két szeme mutatta még, hogy él; az arcával elmehetett volna már a halottak közé, a többi kilenc társa közé: nem kérdezték volna meg tőle, hogy mit keres közöttük? Szép kriptájuk volt, a többi temetőn kívül, elkerített helyen. Anasztáz mindennap ellátogatott hozzájuk estenden; sorba köszöntötte a koporsókat. Egy fülke még üresen állt, de már annak a homlokfalára is fel volt írva nagy görög betűkkel a jövendő lakójának a neve. Hm! Hátha hiába van felírva? Hiszen egyszer csak meghal az ember; de hogy ide talál-e? Az ám a furcsa dolog, hogy a halott embernek oda kell menni, ahová viszik, nem ahová maga akar. – Kriszt eleizon, fiacskám! – üdvözlé a görög a bevezetett vendéget (csaknem családtagnak tekintheté). – Hát rossz híreket hoztál, tudom: de én még rosszabbakat adok cserébe: uzsorára dolgozom. Apád meghalt. Ez is rossz. Anyád férj-


17

hez ment. Még rosszabb. Birtokod elpusztult. Nagyon rossz. De rád maradt a terhe. Ez az igazi rossz. – Bizony, tátikám, szorult állapotban vagyok. Az apám századát fegyverben kell tartanom. Ezt parancsolja a hűség, a becsület. A tarsolyom pedig üres. S nekem a pénzt a vérem árán is elő kell teremtenem. Kegyelmed az apámon is gyakran segített, mikor hazája iránti kötelességében feszítenie kellett. Mindig eleget tett érte. Én is vagyok olyan becsületes ember, mint az apám. – Becsületes vagy, fiacskám; arról jól ismerlek; de más az állapotod. Ha a megboldogult apádnak kölcsönadtam, annak voltak gulyái, ménesei, birkanyájai: a gyapjú árából is megtérült az adósság. Lábasjószágot szabad volt a görögnek zálogba venni. De neked már semmi ingó-bingód nincsen, a sőréiden kívül, amik senkinek sem kellenek, mert görhesek. – Megvan még a földbirtokom: a nagy zámi puszta. – Ez ám a te bajod. Az a pusztává lett puszta. Láttál-e már dögkeselyűket? – Igen, a csordakútnál, amint az esett birkákra leskelődnek. – Dehogy azok a dögkeselyűk! A városi tanácsurak azok, akik a te pusztádra leskelődnek. A cudar kurtányok, vadórok négy szép falut elpusztítottak Debrecen környékén, azoknak a határait a debreceni tanács mind összevásárolta potom áron, s a város területéhez csatolta. Akkora az már, mint egy kis vármegye. A te zámi pusztád az ötödik: arra lesnek. – No, arra hiába lesnek, mert azt én nem harácsolom el. Hiszen nem kérek rá zálogba valami nagy halálélesztőt, csak éppen annyit, amennyin kenyeret, szalonnát, sajtot vehessek a csapatomnak, hogy a generálishoz vezethessem. – No, akkor ugyan jó helyre jöttél vásárolni. Tudod-e, hogy Debrecenben a körös-körül elpusztult falvak, a vetetlen földek miatt inséges világ van. A tanács meglimitálta az élelmiszereket három forint egy kenyér, húsz forint egy köböl búza, másfél forint egy itce bor. – De hiszen ezek hallatlan árak! – Ugyan, hogy hallatlanok. De itt a lajstrom. Olvasd. A tanács maga négy forinton vásárolja Tokajban a búza köblét, mert másutt bőség van; de itthon húsz forintért adatja el. A te mostohaapádnak, a fürmendernek a tudománya ez. Görög nem dolgozott így soha. De a te mostohaapádból kitelnék három görög, s még mindig maradna ott belőle egy civis fürmender. – Hát azt sem bánom. Veszem úgy, ahogy kapom. S ha uzsorát kell fizetnem, megadom a görögnek is meg a civisnek is. – Nekem bajos lesz megadnod, fiacskám; mert a városi statutumok meg a görögök kontraktusa szerint semmi idegennek, más vallásbelinek nem szabad se házra, se földbirtokra kölcsönt vagy zálogot adni. A leány eddig csak hallgatott. Most, hogy Miklós elnémult, ő szólalt meg. Odaült az apja karszék-támlájára, s átölelte annak fejét mind a két karjával. – Apám. Édesapám! Tudod, hogy miről beszéltünk mi már több ízben – esténkint – bezárkózva. – Tudom. S ha te, fiacskám, meg akarod hallgatni, neked is elmondom az egészet. Látod, milyen öreg vagyok; azt mondanám, hogy a harangozópénzt a

18


szájamban viselem. De hát az én számomra harangszó sincs már. A pópa is meghalt, a sekrestyés is meghalt: az sincs, aki a koporsómat beszentelje. Az öregnek két könnycsepp gördült végig az orcája barázdáin. – Hagyjuk ezt ebéd utánra – szólt közbe a leány. – Vendégünk tegnap óta éhezik. Én jó tokányt készítettem, dorongos fánkot, hozzá érmellékit. Tudom, hogy mit kedvel. – De bizony nem ebéd utánra hagyjuk ezt – mondá fölélénkedve Anasztáz apó –, hanem ebéd alattra. Én is veletek tartok. Eszem, iszom. Nagy szó volt ez! Az öreg növényevő volt. Az állatvilágból csak az egy halikrát fogadta be, s a vizet meggyborral enyhítette. Hogy ő maga egy magyaros ebédet végig akar lakmározni a fiatalokkal! – S szavának állt. Evett és ivott jókedvvel. S közben beszélt – szíve szerint, ahogy a bor megnyitotta a lelkét. – Hát tudod-e, hogy miről beszéltünk mi az utolsó időkben a leányommal? Tréfás dolog ez nagyon. Az én közel álló halálomról. Érzem, hogy a vége felé járok. Csak a böjtölés, koplalás tartja bennem a lelket. Ki fog örülni a halálomnak? A debreceni tanács. Amint az utolsó görögöt kiviszik a Szent Mihály lován, annak a háza visszaesik a magisztrátusra; fia nem maradt; a leányát kiteszik az utcára; ami pénze, kincse marad, azt szétosztják a gondviselők. Mehet panaszra Sztambulba. Ott bedugják a szultán háremébe. Miklós a kés nyelével ütögette az asztalt, úgy elkeseredett. – Hanem hát kifundáltunk mi a leányommal valamit, ami keresztet húz tanácsbeli uraimék számítására. Beszéld el csak te, leányom, te jobban győzöd szóval. A leány megrakta vendége tányérját jó hagymás tokánnyal. – A végén kezdem. Mi elhatároztuk apával, hogy konvertálunk a református hitre. Miklós nagyot hőkölt; majd torkán akadt a falat. – Tudom, hogy ez nagy szó – folytatá Katalin –, de régóta rummáljuk mink ezt. Én kezdtem hozzá. Veled jártam a kálvinista iskolába, együtt tanultam a többi leányokkal a katekizmust, együtt jártam a templomba, megszerettem azokat az egyszerű, okos hitvallásokat: elfordultam a cifra ceremóniáktól. Rájöttem, hogy azoknak semmi foganatja nincsen. A pap nem segít, a szentképek nem járnak közbe. Egyik görög hitsorsosunk a másik után elvész nyomorultul. Ellenben a kálvinisták olyan boldog életet élnek. Senki sem parancsol nekik, hogy mit főzzenek a tűzhelyeiken. Ha Istenhez akarnak folyamodni, nem mennek elébb a paphoz, hogy beszéljen helyettük görögül, diákul; maguk eléje járulnak, s előadják a kívánságaikat. S az Isten meghallgatja őket; meglátszik rajtuk az áldás. Én már a lelkemben régen kálvinista vagyok. Jaj be jólesett Miklósnak ezt hallani. Mintha egy örvény két partja csukódott volna egymáshoz, mely két összevágyó alakot együvé hoz. – Úgy van ez! – erősíté Anasztáz apó. – Vénségemre megértem, hogy a szenteimre nem hederítek. Utamban állnak. Ami görög van bennem, az a spekuláció. Ki akarom játszani ezeket a farizeusokat. Mert én azoknak tartom őket. Ha én most leányostul kitérek a református hitre, azzal egyszerre megszűntem görög indigéna lenni, debreceni civis leszek. Házammal, vagyonommal rendelkezem, a


19

leányom a birtokomban marad, pénzemet kiadhatom zálogkölcsönképpen nemesi birtokra: úrrá lettem. Sajnálni fogom ezeket a szentképeket, amiket ki kell majd a házamból távolítanom: de az élő szentképet, a leányomat megtartom helyettük. Így beszélt az érmelléki bor Anasztáz apó szájából. Miklósnak tetszett ez a beszéd. – Én bizony helyesnek találom ezt a jó szándékot. Inkább ma, mint holnap. – Jól van, jól, fiacskám; ha ez olyan könnyen nyélbesüthető volna. Hiszen jártam én már ez után a magam eszétől is. De hát nem megy sehol. – Miért nem megy a? – Azért, mert a görög hitről a kálvinista hitre való áttéréshez megkívántatik egy keresztapa. És én egész Debrecen városában nem találok egyetlenegy polgárt, aki elvállalja nálam és a leányomnál a keresztapai tisztességet. – Hogy lehet az? – Nagyon könnyű a magyarázatja. Ha én kálvinistának konvertálok, egyszerre megszűntem görög lenni. Ha görög nem vagyok, nem fizetem a kontraktus szerinti nagy angáriát; szabad a pénzemen összevásárolnom földet, házat, mindent. Olyan civis vagyok, mint a többi! Ezt nem engedik meg a nagyfejűek. Azért nincs olyan nyomorult, földhözragadt ember egész Debrecenben, aki elvállalná, hogy az áttéréshez szükséges keresztapai segítséget megtegye, mert annak nem volna e helyben megmaradása többé. Miklós nagy büszkén ütött a mellére. – No hát itt vagyok én! Leszek keresztapja Anasztáz tátinak meg a leányának. Én nem félek a debreceni vaskalaposoktól. Anasztáz apó a kezét nyújtotta az ifjúnak. – Jól van, fiam. Akkor mehetünk a kincsesházamba. Azzal átvezette a mellékszobájába Miklóst. Ott volt a nagy vasládája, ami vexálózárra járt. Felnyitotta előtte. Volt ott garmadával tallér és aranypénz. Kiszámlált belőle neki annyit, amennyi elég volt az első ellátásra. Írásra nem volt szükség. A kölcsönvevő úrnak ott volt a csizmaszára mellett a nevével ellátott ezüstnyelű evőkés, azt hagyta zálogba. Ezt beváltja a magyar, ha belehal is. Miklós megtöltötte pénzzel a tarsolyát. – Mikor búcsút vett a pitvarban Katalintól, a leány azt súgá neki gyönge kézszorítással: „Isten hozzád, keresztapám.” Az ifjú erősebben visszaszorítá a kezét, s azt mondá neki: „Majd leszek én neked egyebed is, mint keresztapád.”

V. A fonóház – Most gyere velem: nézd meg a fonóházunkat – mondá Katalin Miklósnak, mikor az apja szobáját elhagyták. Anasztáz már akkor bedugta a száját a csibukkal, s fújta a füstöt a legerősebb perzsa dohányból, amitől aztán el szokta nyomni az álom. Odalenn megtalálod majd a zámi fehércselédeidet is; azokról is hírt tudsz vinni a hozzátartozóiknak; tudom, hogy örülni fognak.

20

V. A fonóház

A görög maga a leányával az emeleten lakott, a földszinten volt az árusbolt, ahol mindent lehetett kapni, a Tódor diák kiszolgálása mellett: a többi szobában mind folyt a munka napestig. Leányok voltak a munkásnők; az egyik szobában kerekes rokkákon fonták a finom fonalat a nagyobb leányok: a kisebbek „csívíltek”. 7 A másik szobában már a szövőszékeken dolgoztak, eléjük tett minta után, mely virágokat, madarakat ábrázolt, amiknek a vásznon elő kellett jönni; a harmadikban a csipkéket vetélték, fejkötőkhöz valókat; a negyedikben finom patyolatra hímeztek; az ötödikben fejkötőket varrtak. Azonkívül volt az udvaron a külön épületben levő finom mosó, keményítő, vasaló intézet. Tele volt valamennyi fiatal fehérnéppel. A fonóban daloltak a leányok:

Lányok fonják a lenszöszt, Beszélgetnek egymást közt: Jaj, anyám, a fonás, Nehéz a várakozás! A nóta folyásán biztatja az anya a leányát:

Cipőt veszek szülöttem, Csak ne sírjál előttem. Jaj anyám, jó anyám, Nem az az én nyavalyám. Míg végre az utolsó strófában, miután minden ígéret hiába esett:

Legényt hozok szülöttem Csak ne sírjál előttem. Erre aztán valamennyi leány felvisít

Jaj anyám, jó anyám, Ez ám az én nyavalyám. S éppen e szóra toppan be a legény az ajtón. A legdélcegebb, a legkedvesebb legény, akit mindannyian ismernek, szeretnek a drágalátos Miklós úrfi kapitányi ruhában. Hogy szalad egyszerre az elszakadt fonál valamennyi rokkán az orsóba! „a mi Miklósunk érkezett meg!” A leánynép mind odafut hozzá, ki-ki a bátyját, a szeretőjét követeli rajta. S nagy az öröm, nagy a kézcsókolás, mikor megnyugtatja őket, hogy hazahozta valamennyit, semmi porcikájuk nem veszett oda. „Jaj, bejönnek-e a városba?” 7

A pászmáról vékony nádcsövekre átmotollálják a fonalat, úgy, hogy a „csövet” egyenesen a vetélőbe lehet illeszteni; innen a csívílés szó.


21

– No csak menjetek a dolgotokra – parancsol rájuk Katalin. – Semmi tereferélés! – S azzal átvezeti Miklóst a szövők szobájába. Ott már nincs dalolás, a szövőszék nem jó énekkísérő. Itt már kevesebb hajdani falujabelit talált Miklós: ezek régibb munkásnők, akik már betanultak. Vannak közöttük rácok is, akik a finom muszlint szövik, amiből a török asszonyok ingválla készül, meg az arannyal áttört janicsár patyolatot, amit turbántekercsnek használnak; no, meg a szálépatyolatot, ami a rác nők pompájához való. A következő szobát már a finom hímzők foglalták el, akik értettek hozzá, hogy minden nemzetnek milyen virágokat, madarat, állatot kell hímezni a kelmére; a töröknek ellenben csak cikornyákat szabad rávetni, mert annak tiltja a próféta az élő természet utánzását, ami Allah munkája. Utolsó szoba volt a varrónőké, akiknek szintén nagy válogatásuk volt, követvén a különféle vidékek ízlését; mert különböző a debreceni fátyolos főkötő, a kecskeméti tarajos kaskéta, az erdélyi csipkés csepesz meg a tótországi tutyi; hát a nógrádi táritóppos! S ezeknek mind megvan a maga vásárja, s annak az idejét Katalin leányaszszony a kisujjában hordja, szekerei szüntelen útban vannak biztos elárusítóival, akik beszámolnak az átvett portékával rendén. Az ő feje után intéződik az egész vállalat, mely száz meg száz munkásnak ad biztos kenyeret ettől az egy háztól. Héj, áldják is sokan! De átkozzák még többen! Miért átkozzák? Hát azért, mert jót tesz. Hogy meri ezt tenni? Miklósnak feltűnt az, hogy ezen a munkástelepen a hazavezetett katonáinak csak a húgaikat, szeretőiket találja itt együtt. „Hát az anyókák hová lettek?” – Majd azokat is megtalálod, ha kimégy a piacra, ők árulják a sátrak alatt a kész portékát: a legtöbb ott van a főkötős színben; mindjárt a „szekernyések” színe mellett. Tudnivaló, hogy abban az időben nem volt még ismeretes a csizma szó Debrecenben, és így csizmadiák sem léteztek, hanem akik sima sarut cselekedtek, azoknak a neve volt „varga”, akik a ráncos sarkú szekernyét remekelték, azokat hítták szekernyéseknek, s a női cipellő neve levén „sója”, az akkori suszter címzete volt „sójás”. Miklós meglátván a látandókat, búcsút vett Katalintól, a fonó leányoknak ajándékozott tíz dénárt, hogy vegyenek maguknak rajta mézeskalács-huszárokat. Azzal szorgoskodott a nagy piacra, mindenekelőtt kenyeret, szalonnát, sajtot vásálni össze a katonái számára. Hát nem megelőzte ebben az öreg Balázs? De biz otthagyta a két lovat az istállóban, s ő már végigkóstolta valamennyi érett túrósbödön volt a sajtos sorban, azzal az ürüggyel, hogy vásálni akar a katonák számára, a kenyeresektől is kivette a próbát. Ledókapistázta valamennyit. Kutyának való az elemózsiájuk; hanem azért csak jóllakott belőle.

22

VI. Kőművesné asszonyom meg a nagyfejűek

VI. Kőművesné asszonyom meg a nagyfejűek Kőművesné asszonyom szintén főkötő-varróné volt. De ő csupán csak debreceni fátyolos főkötőket készített egyforma mintára, olyat kell viselni minden asszonynak Debrecenben. Sőt, ugyanannak a divatját kell terjeszteni a többi városokban is. Annálfogva teljesen megérthető Kőművesné asszonyom hitbuzgó ellenszenve a görög leány iránt, ki a maga műhelyében nemcsak hogy a debreceni főkötőket készítette el sokkal szebben s árultatta sokkal olcsóbban, mint ő, de elrontotta vásárját a vidéken. Tiszáninnen, Dunántúl, mindenütt az ottani ízlés szerinti piperével. Ez már az ortodoxia harca volt a neológiával. Azonkívül az a rendkívüli tulajdonsága is volt Kőművesné asszonynak (ahogy azt még húsz esztendő múlva megejtett tanúvallomások is megállapítják), hogy nagy volt a képzelődő tehetsége; de még annál is nagyobb az elfeledő képessége, úgyhogy, amit délelőtt elmondott, annak délután éppen az ellenkezőjét tudta elmondani ugyanazon hallgatóság előtt, s mind a kettőre erősen megesküdött. Ahány zsebe volt, annyiféle igazságot tudott kihúzni belőle: „Úgy szárítson el a napvilág, ha nem igazat mondok!” (Persze a napvilág, látva az asszonyság termetét és orcáját, ily átok betöltésére nem vállalkozhatott.) Most is elkésve érkezett a sátorába a déli dobverés után. Addig sufflense gubbasztott a fejkötő-sorok között. Rögtön szóba eredt a szomszéd sátorbeli rangtársnéival. – Nem jöhettem elébb, mert disznót ölettem: harmadfél mázsás volt. Magamnak ott kellett lennem a hurkaabálásnál meg a sonka-bepácolásnál; a hájat is ki kellett sütnöm; két tele tetéz vendely tepertyű maradt; alig várom a vásár végét, szaladok haza boszorkánypogácsát sütni. – No hát hány főkötő kelt el délig? – Egy sem! – Ó, te mafla! te nyúlszájú! – Rajta ültél a nyelveden? – Nem tudtál beszélni? – Mind elfogták a vevőket a görög debellái? – Ott tán ingyen adják. – Könnyű neki, a Semiramisnak, aki otthon készítteti a csipkét, az antallást, a tintukot, szegény leányok véres verítékével! Feleáron adhat mindent – a jöttment –, mint az igazi tősgyökeres civa! – Aztán élhessen meg valaki ebben a cudar Debrecenben! – Ó, én édes Istenkém, micsoda paradicsom volt a város, amíg a görögök ide nem kerültek, hogy a Dáthán és Abirám pokla nyiljon meg alattuk. – Azóta lettünk koldussá mind falustól. – Most meg ezek az átkozott kurucok! – A befaló falást is kiveszik a szánkból. Ahol kószál egy ni! A vén Balázs! Hogy ez még most is él! Végigkóstolgatja a sajtosok brinzás bödönjeit. – Olyan éhenkórász, mint a gazdája. – A hátát veri a csákója. Így foly ez tovább, mint esős időben az eresz; de nagy hamar elvonja a figyelmet az ékesen szóló asszonyságtól a kenyeres sátorban támadó mozgalom, mely onnan tovább terjed a szalonnások sorába, aztán a sajtárusok közé. Egy fiatal délceg kuruc kapitány vásárolja össze az élelmicikkeket. A vén huszárnak most


23

már csak az a dolga, hogy a taligásokat rendelje oda, felrakni a megvett holmit a saraglyába. A fiatal kapitány még a szénásszekerek közé is elvegyeg, s azokból kiszakíttat egypárt; no még aztán valami harminc fekete báránybőr-süveget a szűcsöknél; ez kell a most toborzott gyülevésznek. Gyorsan megy az alku. – Mennyit összevásárol a bitang; pedig nem is látom, hol jön utána a szekér a vasládával, akiben a libertás van. (A fejedelem biztosai rézpénzzel fizettek.) Nagy volt aztán a megrökönyödés, mikor azt látta a populé, hogy a vásárló kapitány a vásárbíró sátora elé járul, s a tarsolyából aranyat markol ki, azzal fizet. Nosza, fölriad erre az egész sokadalom. Mind odatódulnak. Rég volt az, amikor Debrecenben eleven aranyat láttak a piacon. Most már lefelé licitálnak. „Én enynyiért adom! Én még alább adom!” (Hisz a horrendus árak mind rézpénzre szólnak! Nem a gazdagságot jelenti a húszforintos búza, hanem a rézpénztorlódást.) A fonatost, perecet áruló kofák, megtudva, hogy a kuruc kapitány a hazakerült zámi vitézek számára szedi az élelmet, most már fizetést sem kérnek, ingyen kötik rá a portékájukat. Az öreg Balázsnak a két karjára akasztják, a nyakába fűzik népszerű süteményeik koszorúit, a hentesek a kolbászok, hurkák tekercseit erőszakolják rá. (Áldott jó nép ám ez, ha valaki rátalál a szíve nyitjára.) A vén kuruc győzi cepelni. – No hát, nagyasszony, kegyelmed nem ád abból a ma öletett disznójából egypár szál hurkát, kalbászt a kuruc vitézeknek? noszogatja Kőművesné asszonyomat a jobbik szomszédnéja. – Énnálam? Disznóölés? Van hét esztendeje, hogy hírét sem hallottam. Nincs az én kamrámban annyi zsiradék sem, amennyitől egy légy megnyalja a lábát. Itten kukuljak meg, ha hat nap óta haricska-puliszkánál egyéb főtt a fazekamban. Tüskésdisznók nőjenek a hasamban, ha manapság egy falat volt a számban. Jaj! Megyek: ezt el kell mondanom a nagyfejűeknek. El is futott azonnal a sátorából, a nagyfejűekhez. Így tiszteli a népajk az előkelőségeket, akik a városban a többiek felett dominálnak. Kőművesné asszonyom tudta jól, hogy manapság nemzetes fürmenderné aszszonyomnak neve napja vagyon. Nagy ebéd van, amelyre hivatalosok az előkelőségek; de a komák, szomszédok is szívesen láttatnak. A komaasszonyok legcélszerűbben cselekszenek, ha az ebéd vége felé jelennek meg; mert akkor nekik is hely szoríttatik az asztalnál, s mind ők kapják meg az ételmaradékot. Ők járnak legjobban. Kőművesné asszonyom már derült jókedvében találta az úri társaságot a fürmender házában. Ott ült az asztalnál a házigazdán és a feleségén kívül a főtisztelendő úr, Veresegyházi Tamás uram, a város bírája, Diószegi Márton uram, Buzinkay János orvosdoktor uram, aki egyúttal a kollégiumban fizika professzora, Gyarmathy Mihály filozófia professzor úr, humanissime Borbély Fekete Ádám contrascriba, a házigazda fia s még egy asszonyság, Fekete Krisztina asszony, aki arról volt nevezetes, hogy valamikor Ungvárinak, a görögnek, a felesége volt,

24


attól repudiáltatott, s most az öccse házánál él, leányi neve alatt, férjhez többé nem vétetvén. Abban az időben a napsugárral való rajzolás még nem levén feltalálva, csak így írásjegyekkel ismertethetjük meg a díszes asztaltársaságot. De ezt meg kell tennünk; mert mindannyinak dolga lesz az elbeszélésünk folyamatján, s egy sem marad közülök megítéltetés nélkül. Maga a házigazda, a fürmender, körülbelül megfelel annak a leírásnak, amit a vén kuruc ejtegetett róla, csak abban kiválóbb, hogy rendkívül nagy feje van, s azt fölemelve hordja, mintha egyensúlyoznia kellene, hogy le ne essen a vékony nyakáról. A fia, a contrascriba ellenben éppen nem hasonlít az apjához, nyurga, meggörnyedt a termete, melynek ösztövérségét még jobban kitünteti a hosszú kapcsos tóga. Ez nem ül az asztalnál; mert az ő kötelessége a kancsóból a bort töltögetni a vendégek poharába. Az arca nem is debreceni; valóságos szatírlárva, hegyes fülek, hegyes szemöldök, hunyorgó szemek, hegyes orr, felfelé húzódó széles száj: egészen gúnyra termett. Az ilyen ember azt hiszi, hogy azért, mert neki ilyen csúfondáros ábrázat jutott, hát neki mindig csúfolódni kell. A házigazda mellett ül a háziasszony: tisztes, mosolygó piros ábrázat, jól megtelt termet, kövér, vastag ujjú kezekkel. Rikító ellentéte a másik asszonynak, aki a túlsó asztalvégen foglal helyet; de untalan föláll, kiszalad a konyhába, a tálalásra felügyelni, s a behozott ételfogásért engedelmet kér a vendégektől, hogy az nem egészen sikerült; a szakácsné az oka. Ez a hölgy csontos alak, szúrós szemekkel, összeharapott szájal, hegyes állal, melyet egy bibircsó ékesít. A gazda és gazdasszony mellett ül kétfelől a szuperintendens és a bíró. A főpap szakálla, haja ősz, azt soha olló nem érte (még akkor a papok szakállt viseltek), arca céklapiros egész a feje kopaszodásáig. Viselete rókaprémes pátriárkaköntös fekete zsinórzással, fehér nyakravalója sokszorosan a nyaka körül tekerve s hátul megkötve, széles selyemöv a derekán. Bíró uram arca azonban az igazi debreceni minta: szemöldökéig patyolatfehér, mert odáig a süveg fedi, hanem azon alól kordovánnal vetekedő barna s bagariapiros, kipödrött bajusza, mellet verő szakálla: annak is van mit takarni előredomboruló felsőtermetén, melyen megfeszül az ezüstgombos mente, s szétnyílik az apró pitykés mellény. Az Aesculap simára borotvált arcához sehogy sem illik a katonás termet, s különössé teszik a kétfelől felbodorított hajhurkák (amiket akkor, amikor léteztek vukliknak neveztek). Teljesen kiválik végre a társaság közül a filozófia professzora nemcsak alakjával, viseletével, de az egész esze járásával. Ez most jött haza Göttingából. Ott tanulta ki a világi tudományokat. Sokat utazott, látott, tapasztalt: mindent a begyébe szedett. Angliában is volt. A brit hitsorsosoknál kieszközölte, hogy azok a debreceni kálvinista kollégium számára egy alapítványt tegyenek, filozófiai katedrára, négyszáz forint fizetéssel. Ezt a dotációt húzza tiszteletes Gyarmathy uram, aki most lehet harmincesztendős. S minthogy ő Angliából kapja a fizetését, annálfogva szabadságában áll úgy öltözködni és gondolkozni, ahogy neki tetszik – s ahogy a többi nagyfejűnek nem tetszik.


25

Mert hogy tiszteletes Gyarmathy uram nem éri be azzal, hogy magának gondolkozzék, ami kétségtelenül szabad, hanem a gondolatait el is mondja, aminek a helyessége kétséget szenved. Íme, most is, ez úri asztalnál azon disputál a többi urakkal, hogy nem helyes egy ilyen nagy városban, mint Debrecen, hogy alig van benne egypár száz téglából épült, zsindelyes tetejű ház, a többi ezernyi deszkából, dúcból, vályogból tákolt épület, sőt, a külső utcákban földbe ásott putri, nádfödélzettel. Hogy milyen pompás, lakályos házak, házsorok, piacok vannak Németországban, Hollandiában, amikben szorgalmatos, munkás nép lakik. Könnyűszerrel letromfolta őt fürmender uram. – Nem jól ítéli meg ezt a dolgot, tiszteletes professzor uram. Nem a cifra lakhelyekben van a nép ereje, hanem a tápláló földben. Mentül több földet szerzünk a mi városunknak, annál nagyobb a mi tehetségünk. Azokat a cifra házakat leégetheti az ellenség, az Isten haragja, a gonosz mordályégető, de a földet nem veheti el alólunk. Nem kell úgy lenézni azokat a földbe ásott lakhelyeket: boldogság lakozik azokban. Olyan a föld mint az édesanyánk keble, s a nádas sátorokban nyugodalom lakik. Íme, az apostol is így szól Jézushoz: „jó minekünk itten laknunk: építsünk itt három sátort.” Azok a cifra téglaházak csak arra valók, hogy kikezdjék az ősi erkölcsöt, amint a tornácos ház megvan, abba már gyantáros ládák, nyoszolyák, tálasok kellenek: az megint maga után kívánja a férfiak, aszszonyok cifra öltözetét. A hivalkodás testvéröccse a bujálkodás. Nem a kunyhókban, hanem a palotákban lakik a vétek, a gonoszság. Aztán még mire jó ez a mi földbe vájt lakásunk? Nekünk nincsenek kősáncaink, sem ágyúink, amivel a városunkat védelmezzük, ha ellenség támad reánk, felkerekedünk mind, szekérre kapunk, itthagyjuk a földbe vájt putrijainkat üresen; nincs mit féltenünk rajtuk. Nekünk csak a földeinket kell szaporítanunk: ez az én törekvésem. Ez olyan bölcs beszéd volt, hogy nem lehetett ellene mondani. Csak a főtisztelendő talált hozzátoldani valót. – De a földszerzés mellett ne felejtkezzünk meg a mi mennyországbeli jussunknak a szaporításáról is. Ideje volna már egy kisebb templomot építenünk a külsővárosbeli hívek idvességére. A doktor is hozzáadta a magáét. – Bizony legelső dolgunk volna már egy ispitálynak az építtetése. – Hiszen már építettünk egy szép nagy patikát – tárta eléje a fürmender a replikáját. Bíró uram is megszólalt, végigsimítva a tenyerével a domborúságán. – Én csak amondó vagyok, hogy az a mienk, amit megeszünk. Odavágott neki a contrascriba. – Bárcsak a szegény diákoknak is az volna az övék: de ha nincsen övék. Mi8 kor a delet harangozzák, hozza a dárdás a szilkét a cíbáló civistől az

8

Nem cibáló; hanem cíbáló (étkeztető).

26


alumnusnak. „Quid tulisti?” – „Brassicam.” – „Estne sus intus?” – „Minime gentium.” – „Tundas ad eperfám!” 9 Nevettek ezen, de nagyot. – Ha nincs, lopjatok lélekadták! – döcögtette a szót bíró uram. (Amiből korántsem kell hiányos jogfogalmakra következtetni. Lopni egész ökröt, sertést mindenesetre bűn, mely megtorlandó; de elcsenni a kéményből a füstre akasztott sonkát, kolbászt, csak deákcsíny, mely mindenkor elnézetett.) No de alaposan véget vet a disputának Kőművesné asszonyom közberontása. Már az ajtóban elkezdi az ékesenszólást. – Minden jókat kívánok! Kedves egészségükre az ebédet! Köszönöm, én már megebédeltem. (De azért csak leül az asztalhoz a contrascriba üresen álló székére.) Jaj de siettem, hogy legelső lehessek a jó hírrel kedves komámasszonyomnál. – De már ebből a kráfliból csak kell vennem; mert ilyet nem kapni ám egész Debrecen városában. – Nagy újságot hozok! A nemzetes komámasszony fia megérkezett! Igen, igen, a Miklóska, az egyetlen. Aki elbújdosott volt Polyákországba. Itt jött be a hortobágyi kapun a vén inasával, a Balázzsal együtt. Jaj be rongyos, szurtos volt a lelkem, mint egy ágrólszakadt. Gondoltam, hogy ilyen formában nem akar a kedves szülője elé kerülni. Mivé lett az a nyalka ifjú! A piacon átallt lóháton keresztülbaktatni, leszállt a lováról, gyalog bandukolt a lábasház elé, ott besurrant a kiskapun. – Jaj de fölséges ez a majoránnás kolbász! Ilyet csak a kedves komámasszony tud készíteni! – Nekem az Ilona leányzó, aki ott szolgál a görögnél, jó ismerősöm, sok jót tettem vele. Mondok odamegyek, kitudom, mit fundál a Miklós úrfi a görögéknél; mert hát diák korából otthonos a háznál. Hát csak arra vártam, hogy az Ilona kidugja a fejét a pitvarajtón. Mondok neki: ki van odabenn az uradnál? Aszongya: a Miklós úrfi. Bejöhet a nagyasszony a házba; bementek mind a hárman, a nagyuram, a Kata leányaszszony meg az úrfi a belső szobába, be is reteszelték az ajtót magukra. Ráálltam, bementem. De nekem nem szokásom a hallgatózás; de a kedves komámaszszonyért megteszem; meg kell tudnom, hogy mi történik odabenn az egyetlen fiával? Behallgatóztam az ajtón, benéztem a kulcslyukon. Hát mit kellett látnom, mit kellett hallanom? Rettenetes dolog! A hátam borsózik bele még mostan is. A Miklós úrfi pénzt követelt a görögtől. Az nem akart neki adni, azt mondta: leégtél, koldussá lettél, most már neked nincsen se prücski, se hajtski; hanem egy kondíció alatt még fölpénzellek, fölruházlak, ha eladod nekem a lelkedet a hitedet; ha kitérsz az én hitemre, a görög vallásra; hiszen úgyis Miklós a neved, a mi öreg szentünké, akinek itt van a képe az aranyos rámában, ez a patrónusod, a szent Miklós, ha ennek megfogadod, hogy a hitünkre térsz, akkor megnyitom előtted a ládámat. Jaj, még most is vacog a fogam, ha erre gondolok. A jámbor lélek megesett, belekerült a kelepcébe; azt mondta: nem bánja, megcsókolja a görög szent orcáját. Még az sem volt elég, írását is kérték. Odahoztak eléje egy nagy kutyabőrt, arra felírta a leányzó görög betűkkel a nagy fogadást. Úgy lássam a napot 9

Mit hoztál?– Káposztát. – Van-e benne disznó? – Legkisebb e nemből. – Csapd az eperfához!


27

ezzel a két szememmel, amilyen igaz, hogy görög ákombákomok voltak. Ennek az írásnak aztán alá kellett írnia a tulajdon nevét. Rettenetes volt az! Késsel felhasíták a karját, a piros vérébe mártották a tollat, úgy íratták a nevét oda a pokolbeli kontraktus alá a saját vérével. Úgy váljon ez a falat kolbász, amit a számba teszek, kővé a gyomromban, ha nem igaz, amit mondok. Én láttam, én hallottam. Jaj, hogy elfutottam onnan! Még az Ilona leánynak sem mondtam el egy szóval sem, hogy mit tapasztaltam. Hát aztán egy óra múlva csak előjött ám a Miklós úrfi a görög házából. – Megálljon csak egy lélegzetre, Kőművesné asszonyom szakítá félbe az előadást tiszteletes Gyarmathy Mihály professzor uram, aki hivatásánál fogva, szkeptikus volt –, honnan tudja kelmed, hogy mi volt abban az írásban, amit a Miklós úrfival, saját vérével aláírattak, ha görögül volt? – Hát onnan tudom, hogy felolvasta élőszóval a Kata leányasszony, aztán benne volt az, hogy „goszpodi pomilúj” – az már csak görögül van. – De elmondta magyarul is. De hogy továbbmondjam: hát amikor a görögtül kijött a szerelmetes ifjú uram, már akkor az előbbeni rongyos, szurtos gúnyája helyett csupa skófiummal kivarrott skarlátposztó hacuka volt rajta, nyusztprémes kamuka mentével, ekkora aranygombokkal, mint az öklöm. Van ilyen elég a görög magazinjában, ahol zálogban maradt a magyar uraktól. A tarsolya degez volt a pénztől; de még milyen pénztől! Felvásálta a fél piacot. Arannyal fizetett. Csupa merő kózon aranyakkal. Gyarmathy professzor megint félbeszakítá: – Hát aztán ismeri Kőművesné asszonyom a kózon aranyakat? – Hogy ismerem-e? Mindennap vittem én haza a régi jó időkben, amíg az ördög ide nem tojta közénk a görögöket, kózon aranyat az erszényemben meg is takarítottam: el vannak téve egy bögrében mind; az meg el van ásva a szobámban. Azt én mind az én kedves komámasszonyomnak hagyom a testamentumban; meg van az már írva. Az ezüstpénzemet meg a kedves öcsémasszonynak, Krisztinának testálom, az ő jóságáért. Ezzel megnyerte Kőművesné asszonyom, hogy megkínáltatott a kedves öcsémasszony által visszahozott töltött káposztával, és így szerencsésen végigette az ebédet megfordított rendben; de hát így is jó az. Még talán befejezésül a májas gombócos levesből is kapott volna, ha kinn az ajtó előtt sarkantyúpengéssel kísért léptek nem hallatszanak, melyek a figyelmet magukra vonják, melyek után kopogtatás hallik az ajtón: a „szabad” szóra kinyílik az ajtó, s betoppan rajta Miklós úrfi, a kapitány. Mindjárt az első tekintetre látta minden ember, hogy semmi pompás öltözet nincsen rajta, csupán a kuruc hadnagyok szokásos mundérja, amelyben hazulról eltávozott; az pedig se nem rongyos, se nem szurtos. Egész megjelenése méltóságos volt, hogy az egész asztaltársaság felállt a székéről, úgy fogadta. Az édesanyja odarohant hozzá, nyakába borult, s telesírta a gallérját sűrű könnyeivel. „Ó, én édes fiam! Szeretett magzatom! Mire jutottál? Mit kellett megérned?”

28


Miklós csak tűrte, de nem viszonozta a szülői ömlengéseket; mikor szabadulhatott, kivont a dolmánya zsebéből egy patyolatkendőt, s azzal megtörülve az anyja könnyes orcáját, odasúgott a fülébe: „Visszahoztam anyámasszonynak a megboldogult apám jegykendőjét, a csücskéjébe van kötve a jegygyűrűje. Tartsa meg emlékezetében”, s e szókkal a kezébe nyomta. Mire az úri asszonyság jónak látta abbahagyni a zokogást, s iparkodott elrejteni a keblébe az ereklyéket. Hát bizony régi jó szokás volt a jegykendőt meg a jegygyűrűt megküldeni az özvegynek vagy az elvált nőnek. Az anyának, a háziasszonynak, elfogódásában eszébe sem jutott volna, ha a viceháziasszony nem szól: – Foglaljon kegyelmed helyet, öcsémuram, az asztalunknál, éppen mostan ebédelünk. Ott volt az üres szék. Kőművesné asszonyom után maradt üresen, aki menten elpárolgott onnan, amint a kuruc kapitányt belépni látta. – Köszönöm, nénémasszony, nem vagyok éhes. A contrascriba odaszólt a háta mögül: – Nem ám, mert jól tartottak bozsonyicával a görögnél. Amire hátravágott Miklós. – Hallgass, te Géházi! (A diákok közt ez volt a gúnyneve a felügyelőjüknek.) – Sürgős ügyben jöttem fürmender uramhoz – mondá Miklós, előbbre kerülve egész az asztalfőig, ahol a házigazda ült. Egy kicsit egymás szemébe néztek. A fürmender kezét nyújtá, Miklós elfogadta; de meg nem csókolta (pedig mostohaapja volt), mindjárt rátért a tárgyra. – Élést vásároltam a katonáim számára, akiket a zámi pusztán hagytam sátorozva. Itt van a séda a vásárbírótól, amire megkívántatik fürmender uram neve és pecsétje, hogy a város kapuján kibocsáttassanak. Kérem kegyelmedet, igazítsa el azonnal, hogy még ma estig a csapatomhoz viszszakerülhessek. Azzal kihúzta az övébe dugott cédulát, s odatette az asztalra a fürmender elé. Az messzire tartá a szemétül a firkát (presbiops volt); s amint azt végtől végig átvizsgálta, füttyre csücsörödött a szája. – Fhű! fhű, fhű! Horribilis summa! – Kérem az aláírását meg a város pecsétjét. – Meglesz, meglesz; hiszen nincsen török a hátunkon. Hozz tollat, kalamárist, te nebuló. Ez a diáknak szólt. Az nem ment olyan könnyen. A tollat a Krisztina néni elhasználta tojáskenőnek a fonott kalácshoz, a diáknak új tollat kellett a tollseprűből kirántani, s abból a híres debreceni penicilussal pennát faragni. Azalatt maradt idő Miklós úrfit egyrőlmásról kérdőre vonni a mostohaapának. Fürmender uram hátravetette a nagy fejét a karosszékére, s késéből, villájából dobverőt csinálva, verte a takarodót a tányérján, úgy beszélgetve fel az állva maradt mostohafiához.


29

– Hát vitéz kapitány uram (látom a sédán, hogy kapitány a titulusa), ennyi nagy summákat kegyelmed mind sárga csikókkal fizetett. Szabad megkérdeznem, hogy hol vette hozzá a pénzt? – Ha más kérdené, azt felelném rá: „hol vette király a várát?” De kegyelmednek szántszándékkal úgy is elmondanám, hogy tudomásul vegye. Én a csapatom fenntartására szükséges készpénzt Ungvári uramtól vettem fel kölcsönzálogra. – S mire adta kölcsön a vén görög a pénzt? A kegyelmed szakállára – ami nincsen; vagy a gulyájára, ami volt? – Igenis, hogy sem arra nem adta, ami volt, sem arra, ami nincsen; hanem arra, ami megvan: a zámi birtokomra. – Ohohó! – kacagott föl a fúrmender, két sor fekete fogát kimutatva. – A kutyámat tegyük bolonddá, úrfi! Annyit kend is tudhat, mint jogot végzett diák, de a görög is tud, mi pediglen éppenséggel tudunk, hogy görögnek nem szabad Debrecen városa határában, s annak környékében fekvő birtokra zálogot adni, sem semmi ingatlant pénzen fölvásárolni. Ungvári uram, a görög, nem adhat zálogkölcsönt Baranyi Miklós uram, a magyar nemes, ősi birtokára. Mindenki a nyugodtan kardjára támaszkodó ifjú arcára nézett. No most szegletbe vagy szorítva gyerek! Elő kell rukkolni a lélekvásárlással, ami már tudva van! Hát csak valld ki szépen. Ez pedig ártatlan orcával felelt: – Hát azt én is jól tudom, hogy görögnek nem szabad Debrecen határában birtokot se zálogba, se örökáron venni. De hát megvan annak a remédiuma. – Miféle remédium? – kiálták egyszerre hárman is: a fürmender, a püspök meg a contrascriba. – Hát a konvertálás! – Ahá! Konvertálás! Kirukkol már vele! No csak vallj a ki a bűnét. Hitre áttérés! – Hát hisz másodsorban azért jöttem ide, hogy szuperintendens uram főtisztelendőségének bejelentsem, miszerint Ungvári Mihály uram, az ő leányával, Katalinnal együtt a mai szent napon elhatározták, hogy ők a görög hitről áttérnek a helvéciai református konfesszióra. A szuperintendens úrnak erre a szóra a piros ábráztatja még lángolóbbá lett; de még a szeme fehére is veres lett. Hisz ez nagy akvizició! A gazdag Ungvári! Ellenben Borbély Fekete uram arcát elöntötte az epesárgaság. Azonközben mindenkinek a szeme arra a helyre irányzódott, ahonnan az a tudósítás hangzott, hogy a görög fölvásárolta a magyar nemes ifjú lelkét; holott ellenkezőleg ő ajánlja föl a saját lelkét meg a leányáét az igaz, egyedül idvezítő, kálvinista hitnek … Az a szék üres volt már! Kőművesné asszonyom régen odalenn van már a piacon, s ott beszéli el a gyülekezetnek, hogy miket látott a nagyfejűek asztalánál: hogyan rontott be a Miklós fiú kivont karddal az ebédlőbe; először az anyját, azután a mostohaapját akarta lekaszabolni; jó szerencse, hogy a diák hátulról a fejére vetette a zöld palástját; akkor aztán lefogták, megkötözték, holnap reggel mint gyilkos gonosztevőt, le fogják nyakazni a piacon, „Úgy guruljak le a Jákob lajtorjáján végig a mennyország kapujából, hogyha nem igaz.”

30


A kuruc kapitány pedig csak úgy pödörgette a kunkora bajuszát, a mostohaapja előtt állva. Látszott rajta, hogy nagyon gyönyörködik annak az elképedésén. Minden ember meg volt konfundálva. Senki sem értette a dolgot. Hiszen emberemlékezetére hallatlan eset az, hogy egy görög kálvinistává legyen! Pápistává igen, arra van helyes ok, meg is történik, áttérnek falustól, templomostól; de kálvinistává! Mi az ördögre jó ez? Hisz a kálvinistának, nem szabad Pest, Buda városában letelepedni, nem szabad neki csizmát varrni, nem hogy boltot nyitni! Ez abszurdum! Görögnek, aki haszon után jár, nem lehet kálvinistává lenni. Csak a két asszony szeme olvasott az ifjú arcában. Ó, az asszonyok olyan erős lélekbúvárok. Látták a mosolygó orcáján a titkát. Kitalálták az egész mesének a rejtélyét. Nagyobb baj van itten, mint amire az urak gondolnak. Mély csendesség támadt. No hát a fiatal kuruc kapitánynak volt bátorsága ezt a hallgatást megtörni. – Mármost ebből átláthatja, fürmender uram, hogy amint Ungvári Mihály áttér lányostul a református hitre, ezzel megszűnik circumscribált görög indigéna lenni; igaz debreceni polgárrá lesz, s mint ilyen, akvirálhat házakat és dominiumokat itt és akárhol az országban. A fürmender nagyot csapott a kezében levő szarvascsont késnyelével az asztalra, s már a nyelve hegyén volt a szó, amit ki akart mondani. Miklós megszánta, s eléje vágott: – De nehogy amiatt aggódjanak uraim, hogy ezzel a konvertálással egyszerre megszűnik az áttért hívünknek az az angáriája, ami őt mint görögöt kötelezte az évenkénti ezer forint adófizetésben: ezennel kinyilatkoztatja általam, hogy ő ennek az összegnek megfelelő kapitálist felajánlja az építendő kis templomra. Ennél a szónál tízfelé nyílt a püspök uramnak a két tenyere; minden fegyver kihullott a markából. Az annyira sürgetett új templom alapja megvan! Csak a contrascribának volt valami szó a szájában; a székek háta mögül bökte előre a kezét az asztalra. – De a komjáti kánonok azt követelik, hogy az áttérni kívánók két hétig hitbeli oktatásban részesüljenek, hogy a református hitvallást megismerjék. Félvállról felelt neki Miklós: – Jobban ismerik azok a mi katekizmusunkat, mint te „oche”. (Ez is debreceni gúnynév.) Egyébiránt a neofiták alávetik magukat a kánonnak, s két hétig részesülni fognak főtisztelendő szuperintendens úr hitbéli oktatásában, naponként egy aranyat fizetvén. A főtisztelendő úr egymásba dugta a két keze tíz ujját. Ez bevégeztetett. Csak bíró uram ment tovább a néma beszédnél. Egy lyukat eresztve a csatos szíján, nagyot fohászkodott: – Akkor hát minekünk dikhec a zámi pusztáról! Ez ám a fő dolog! Akkor a hullakeselyűk hiába ácsingóznak ott az itatókútgémén … A fürmender még talált ki valami menekülést ebből a veszedelemből. Összefonta a két karját a mellén, úgy szólt odavetve Miklóshoz


31

– Azonban a konvertálni szándékozónál megkívántatik ám, hogy igaz református hitű keresztapát hozzon magával, aki jótáll a lelke hitéért. És én nagyon szeretném látni annak a figuráját, aki a keresztapaságot elvállalja Ungvári görög meg a Katalin leánya mellett. Kívánnám azt látni! – No, ha kívánná kegyelmed látni, hát nézzen végig énrajtam tetőtől talpig, s meglátta, akit kívánt. A fürmender fölugrott a székről; de biz a többi vendég is fölugrottak mindanynyian. Rábámultak az ifjúra. A két asszonynak a szeme kitalált már mindent. Meg van ez már véve! De nem a lelkét vették meg, hanem a szívét. Nem a vén görög vette meg, hanem az a gonosz Kató, az átkozott Kató! El van ez már veszve … A fürmender dölyfös fölfuvalkodással szólt oda az ifjúnak: – Kend pedig ifjuram, senki és semmi még eddig Debrecen városában, arra nézve, hogy itt számot vessen, keresztapa lehessen. – Vagyok Zám földesura. – Zám még nem tartozik Debrecenhez. – No hát majd megmutatom én kendteknek, hogy leszek még valami Debrecenben! S azzal (ahogy a „kendtekkel” szoktak beszélni) fölcsapta a kalpagját a fejére, s úgy sasírozott el a társaságból sarkantyúpengős toppanásokkal, félvállra taszítva a farkasbőrkacagányát. Az ajtóban találkozott a szintén távozó filozófiai professzorral, aki megszorítá a kezét, s azt súgta a fülébe: – Derék legény vagy, Miklós. Veled tartok. Csak azután, hogy a kuruc kapitány becsapta maga után az ajtót, villámlott (nem a zsendice), hanem a bíró uram agyán át az a rémítő gondolat, hogy „Nini! A kuruc vezér mind itt felejtette a sédát! Frissen írjuk alá, pecsételjük meg, s küldjük utána; mert még megteszi rajtunk azt a csúfot, hogy engedelemlevél nélkül viszi ki az eleséget a városból. Ettől már minden kitelik!” És a contrascribának kellett utána loholni az engedelemlevéllel a kuruc kapitánynak, aki már akkor ki is expediálta a szekereit a hortobágyi kapun. Már a nyeregben találta. – Placeat domine perillustrissime, frater! Hic est schéda. 10 – Cape nasum, aselle. Kőművesné asszonyom még abban az órában sietett a komaasszonyának értesítést vinni erről a találkozásról. – Tetszik tudni, mit mívelt a Miklós úrfi, mikor a tanács engedelemlevelét átadták neki? Pipára gyújtott vele!!! Senki sem hitte el neki. Pedig ekkor egyszer életében mondott igazat véletlenül Kőművesné asszonyom. 10

– Tessék, tekintetes bátyámuram a séda. – Fogd meg orrod, csacsi.

32

VII. A vörös szekerek

VII. A vörös szekerek Nem telt bele két hét, hogy visszatért Debrecenbe jó Baranyi Miklós kapitány. Ezúttal nem a csatlósával jött magában, hanem egész kísérettel. Elöl egy csapat huszár, középen egy hosszú vonat szekér, hátul megint huszárok. A szekerek oldala, saraglyája, kereke mind vörösre van festve, hogy messziről tudhassa mindenki, miféle szekerek azok? Ezek a kuruc tábor élelemszállító szekerei. Az első szekéren van a nagy vasláda: abban őriztetik a fizetség. Biz az kongó. Csupa rézlibertás. A szabadság azzal fizet. A második szekéren ellenben találtatik a petárda. Ha tudniillik akadna olyan város, amely a kapuját nem serénykednék a fejedelem társzekerei előtt felnyitni, az a kapu bedöntessék szép muzsikaszóval. Dehogynem nyitották ki a vörös szekerek közeledtére a nagyváradi kaput; de még szenátort is küldtek a beneventálására. Baranyi Miklós nagy trombitaszóval vonult fel a széles Piac utcán egész a városházáig. Az ablakok mind kinyíltak, s a fehérnépek kíváncsian bámultak ki rajtuk. Mikor a lábasház elé ért, Miklós a kardjával szalutált fel az ablakba, ahonnét Katalin lebegtette alá a kendőjét. Az egész magisztrátus, bíró urammal és a fürmenderrel az élén már a városház-kapuban várta a vendégeket, akinek jöttét kurir hozta meg előre pecsétes levélben. A lováról leszállót pedig így üdvözlé fürmender uram: – Tekintetes komisszárius uram! Tehát már „tekintetes”. Bizony az. Nagy úr a főbíró, nagy úr a fürmender Debrecen városában, a vicispán is csak valaki a vármegyében; de mindannyinál nagyobb úr a hadsereg élelmezési biztosa: a „fejedelmi komisszárius!” Ennek a kezében van a hatalom, ráparancsolni bírák uraimékra, hány ezer kenyeret, hány száz mázsa szalonnát, mennyi zsák zabot, hány hordó bort, hány lábon járó marhát, birkát szolgáltassanak ki a közelben táborozó hadseregnek. S nemcsak megparancsolja, hanem meg is limitálja a kiszabott élelmiszereknek az árát, s ennek ellentmondani nem szabad. A bíráknak, az elöljáróknak azért van nagy szakálluk, hogy aki a komisszáriusnak ellentmond, azt a szakállánál fogva hurcoltatja a táborba a vezér elé; s az aztán tökéletesen mindegy, hogy török basa, kuruc brigadéros vagy német generális-e a vezér? Erről sűrű följegyzések találtatnak a város krónikáiban. Ezúttal tehát nagy respektussal fogadtatott Baranyi Miklós az elöljáróság által. Átadta a fürmendernek a brigadéros megbízását. Ötezer kenyér volt beleírva és a többi ehhez mérve; az árak is ki voltak téve. A fogát színi, a fejét vakarni szabad volt; de az ellenmondás ki volt zárva. Esküdtek, kisbírák rögtön lábra állíttattak, hogy a magazinokat megnyittassák, s a kenyérsütő kemencéket befűttessék.


33

Rákóczi fejedelmi parancsa haladékot nem szenvedhetett. Szívesen is tették; hiszen derék jó hazafiak voltak. – No hát vagyok már valaki Debrecenben, ugye, fürmender uram? – Igenis, tekintetes komisszárius uram. – Hát elfogadnak már keresztapának az Ungváriéknál? – Nagy örömmel, tekintetes uram. Szépen kellett vele bánni. Mert a hadtest, melynek ő volt a komisszáriusa, nem afféle átvonuló sereg volt, aminek egyszer betömik a száját, s azzal viszi tovább az ördög; ez a blokáda sereg 11 volt, melynek utasítása a fővezértől a Nagyváradon megfészkelt császári csapatokat s a velük egyesült rácokat megszállva tartani, kiéheztetni, megadásra bírni, ami hosszú munka. Palocsay György a kurucok brigadérosa. Ágyúja nincs, hogy lövethetné s megostromolhatná az erődített város sáncait: fogpiszkálás a dolga. (Csak legyen mit!) Ez még a telet is itt fogja tölteni, s majd bundát, gubát is kell küldeni a katonáinak. A komisszárius úr számára a legdíszesebb vendégszobát tartották fenn a városházán, amit az nem fogadott el. – Majd én csak az én híveimhez szállok. (Amíg az élelmiszerek összekerülnek, abba bizony betelik egynéhány nap.) A kuruc katonákat elszállásolták a gazdákhoz. Ahová katona jutott, annak a háznak a kapujára, egy csomó szalmát akasztottak meg egy keményfa-táblát, melyet reggelenkint az inspekciós káplár ütöget meg a kalapáccsal, jelt adva az abrakolásra. Miklós a lovászával Ungváriéknál szállt meg: ott volt istálló is. A kapu elé muskétás őrt állítottak. Amint a tornácba belépett, első tekintetre meglepte az a nagy változás. A lépcsőház falain nem voltak láthatók többé azok a megszokott szentképek. Fehérre volt meszelve minden fal. Igazán sajnálta ezeket a képeket. Hisz oly régi ismerősök voltak! De hát a tisztított vallás nem tűri a szentképeket. Az ördögöt pedig éppen nem jó a falra festeni. No de itt maradt az igazi szent: az élő szent; az tele sugározza egymaga a megjelenésével az egész házat. Ott várja már a pitvarban az érkezőt: „Hozott Isten!” – De magam is igyekeztem. Édes, édes szentem. Ó, de bolond volna, aki ha összekerül a szentjével, azt meg nem imádná! Hogy szokták imádni az élő szentet? Mintha nem tudná azt minden jótétlélek? Angyalok, galambok szárnyának csattogása hangzik – vagy micsoda? – Menjünk az apámhoz. Bevezette a belső szobába. Ott is puszta volt már minden fal. Ave Maria, Ecce homo, Krisztosz voszkressz, Miklós patrónus mind eltűnt a szobából. Az öreg Ungvárinak nincs már kihez fölemelni a tekintetét. Nagy titokban rejteget a kabátja bélésébe dugva egy parányi Szűz Mária képet – ólomból. Ezt az egyet tartotta meg magának: tartogatja holtig. 11

Így nevezik az okiratok.

34


A többit, a drágát, a parádést, mind eltakarították – a kriptába. Örüljenek neki a halottak. Rettenetes fölséges vallás a kálvinista vallás, akiben nem tűretik meg, hogy szabad ember mást imádjon, mint az egyetlen örök Istent, mennynek és földnek teremtőjét, kit szem meg nem láthat soha, de a lélek maga előtt lásson mindig! Aki ellen ha ki vétett, bűnhődjék meg érte; ne járjanak közbe irgalomért, anyától született szentek. Acélszív kell ahhoz! Akinek a szíve lágy, porrá lesz ebben. Az öreg Ungvári már közel járt hozzá; de mégis megtette azt, amire erős akarattal elszánta magát, hogy hitéből áttérjen, minden joggal felruházott magyar polgárrá legyen, leányának jövendőjét megalapítsa. Mikor Baranyi Miklóst belépni látta a szobájába, felkapta a fejét, száraz arca mosolyra vonult, felállt a karszékéből, két kezét nyújtá eléje. – Áldott a jöveteled! – Vagyok már valami – szólt ragyogó orcával Miklós. – Tudom. Fejedelmi komisszárius vagy. – Még egyéb is vagyok. – A mi keresztapánk vagy. – Annál is több vagyok. Katalin leányod vőlegénye vagyok! Azzal egymás keblére borultak. Az öreg zokogott. „Édes, édes fiam!” Furcsa világ volt ez! Hogy két ember egyszerre apja is, fia is lehessen egymásnak! Egyik a másiknak. Vannak szigorú dogmák, amik szerint ez nem is lehet. De mi közük ezekhez a kálvinistáknak? A nagy ölelkezés után leültek az asztalhoz mind a hárman: az Ilona szolgáló ismerte a rendet, bejött, abroszt terített, kupicákat rakott, meggypálinkát tett fel, fehér cipóval, ahogy ebéd előtt szokás, aztán kiment (az ajtón hallgatózni). – De hát mondd el nekünk – szólt Katalin az édeséhez –, hogy jutottál te ehhez a nagy dicsőséghez? – Az bizony nagyon együgyű módon történt: a ti segítségetekkel. Én abból a pénzből, amit apánktól kaptam, összevásároltam a szükséges eleséget, gúnyát, a puszta faluban hátrahagyott csapatom számára. Szép holdvilágos este volt, mikor megérkeztem oda. – Képzelem a legények örömét, mikor megtudták, hogy asszonyaik, leányaik nyugodalmas helyen vannak. – Annak is csak örültek. De még jobban az édes kenyérnek, a jó szalonnának, az italka bornak. Ez a szívvidító. Még a vad martalócok is megjuhászodtak, mikor jóllakhattak, s a cafatjaik helyett felvehették a tisztességes zekét, báránybőrsüveget. Mikor a nap feljött (ez a mi ős Istenünk!), ott a templom romjai előtt megesküdtettem őket, hogy zászlónkhoz hívek maradnak, s ha a „pro libertate” kezdett harcot győztesen végigharcoljuk, visszatérünk leégett hajlékainkhoz, s azokat újra felépítjük. – Ó, be szép lehetett az! Hogy én nem láthattam! – No, majd megláthatod. Apánk azalatt felszántatja, bevetteti a parlag földeinket, beszerzi a gulyát, ménest, nyájat: most már ő lesz ott majd az úr.


35

Az öreg rábólintott a fejével: „úr, úr, úr”, dörmögé magában. Hihetetlen szó ez. – Akkor aztán nekicihelődtünk – folytatá Miklós. – Minden legény kapott a tarisznyájába egy hétre való eleséget, abrakot, szénát három napra valót. Még azután is maradt szüleség a szekereken; de hogy visszük azokat át a Hortobágy vízén, mikor se híd, se komp? Hát azt gondoltam ki, hogy a pákászok ladikjait hármasával összekötöztettem, azokra tolattam át a szekereket, úgy vittem át a malomrévnél. – Ez ugyan okos dolog volt tőled – szólt közbe az öreg. – Mikor aztán szerencsésen odaát voltak, lovat, ökröt átúsztattunk, akkor nekivágtunk torony irányában, minden helységben jó pihenőt tartva. Néhol meleg étellel is fogadtak, ciberelevessel, kitoló kásával. Az egész legénység, de még a lova is, jól kiette magát. Úgyhogy mikor harmadnap délestén megérkeztünk Püspökibe, a brigadéros táborába, minden ember csak elbámult rajtunk; a mi csapatunk volt az egész blokád-táborban a legjobban elrendezett csapat. Föl is dicsért érte a brigadéros. S ezt mind teneked köszönhetem, édes jó angyalom, meg a te apádnak. Erre csak kellett hát egy kupicát üríteni. – De halljátok csak tovább. Mostan jön a java. Amint megérkeztem, azonnal bejelentettem magamat Palocsay György brigadérosnál és Bessenyey Zsigmond ezredesnél, akinek az ezredéhez a századom tartozik. Mustrát tartván fölöttünk, nagyon megdicsérének, hogy a századomból nemcsak el nem vesztettem, sőt, azt még megszaporítottam, de különösen azért, hogy élelemmel elláttam, sőt, még szekereken utána is hozattam. Bessenyey obester uram panaszolta, hogy őneki már hét lova elhullott, amióta az országba bejöttünk, az éhség miatt, s a katonái hetek óta sárga tökkel élnek. Hogy tehettem én másképp? – okkal, móddal. Azután meginvitálának magukhoz vacsorára a vezéri sátorba. Én elfogadtam a meghívást, azzal a kéréssel, hogy én is hadd csatolhassam a magam kis kollációját az úri vendégséghez. – Akárcsak egy batyubálban – mondá Katalin. – No, mondhatom, hogy szép kis batyubál volt. Egy fogásból állt az egész trakta: bográcsban hozták fel, húsféle volt, valami fekete kásával összefőzve. A kására nagy hamar ráismertem. Tatárka volt, a legszegényebb hegylakó pórok eledele. Azt is megórrontám, hogy faggyúval készült. Hanem a beleaprított húsféléről nem bírtam kieszelni, hogy miféle nemzet. Vadnak elég vad íze volt; de olyan különös zamatja; aztán szívós, ugyan rágni való. Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem az obestertől, kinek tiszteljem ezt az áldozatot, akit most itten elköltünk. „Ez, fiacskám – mondá Bessenyey, – ez a legpompásabb süldőróka.” – Róka! – kiálta fel egyszerre ijedten Ungvári is meg a leánya is. – No, ekkorát kiáltottam én is: „róka!”, s kifordult a számból a falat. De hát hogy kerül a róka a vezéri asztalra? „Hát úgy, hogy az van, más meg nincs. Szarvasmarhának, birkának még a bőgését sem halljuk a kerek vidéken; őzet, szarvast, vadkant nem lőhetnek, mert a lövöldözés meg van tiltva a blokád területén, azt alarmnak vennék; ellenben a fővezér megparancsolta, hogy az egész kuruc lovasság rókaprémes dolmányokkal láttassék el; evégből az oláhságnak kioszta-

36


tott a parancsolat, hogy rókákat fogdossanak el csaptatóban, s azokat a seregnek beszolgáltassák. Ezerre megy annak a száma. Minden tiszt kap két rókairhát, te is kapsz: a szűcs kikészíti. De hát a pecsenyéje sem megy kárba; nagyon jó az, ha nincs más. Ízleld csak!” – „De már ennél az én tokányom csak többet ér”, mondám én, s kikiáltok a Balázsnak, „hozd be csak azt a bográcsot!” Hozta az öreg szolga az abroncsánál fogva. De már annak az illatától is mosolygósra vált valamennyi vendégnek az ábrázatja. A jó borsos lében főzött tokány úgy esett neki, mint az ambrózia, hozzá a jó gyürkés debreceni kenyér. Ez is csak jobb a málénál! Befejezésül jött a nagy öblös kulacs, jó érmellékivel. A bográcsnak bizony még a fenekét is kitörülték a tiszt uraimék; de még a kulacsnak a vérét is kivették az utolsó cseppig. A brigadéros a vállamra ütött jókedvében: „Hiszen te ezermester vagy, fiacskám. Honnan teremtetted ezt elő?” – „Van ebből még több is a szekereimen.” – „De hát honnan hoztad?” – „Ahonnan most jövök, Debrecenből.” – „Debrecenből? Lehetetlen! Hisz ottan ínség van; a lakosok fűrészporral élnek, s a földet eszik már. Ezzel tért onnan vissza valamennyi élelmező komisszáriusunk.” „Mivel bizonyosan megkenték a tenyerét a komisszáriusnak, hogy így referáljon.” – „Hát a tiedet nem kenték meg?” – Erre én odanyújtám a brigadéros elé a kezemet: „Az én tenyerem nem tűri a szennyet, ha aranyból van is!” – Erre a szóra odacsapott a kezembe Palocsay, s megrázta keményen. „No, fiacskám, te vagy a mi emberünk; holnap mindjárt futtatom a stafétát a fővezér úrhoz, hogy küldje el a kinevezésedet a blokádhadtest élelmezési komisszáriusává; addig is gyakorold bele magad a hivatalodba az én plenipotenciámmal. Megtettem.” – S hogyan ment ez a begyakorlás? – Hát úgy, hogy magam mellé vettem a martalócokból formált csapatomat, s azoknak a kíséretében jártam be a közelebb-távolabb eső helységeket. Álmosd, Hencida, Gáborján, Bajom, Bagamér sorra került. Sehonnan sem jöttem vissza üres szekerekkel. Nem került többet rókapecsenye a vezér asztalára. Tizednapra megjött a kurir a fővezértől a kineveztetésemmel. – És most te vagy az első úr Debrecenben – suttogá Katalin. – De vajon soká fog-e ez tartani? – aggóskodék Ungvári. – Ahogy én ismerem a dörgést: nagyon soká. Palocsay brigadéros olyan lanyhán intézi a blokádát, hogy a várba szorult ellenség hol itt, hol amott kitörhet, s így élelmet szállíthat be a várba: tavaszig sem éheztetjük azt ki. Az őrizet is tökéletlen! Csak az ellenség kedvétől függ, hogy rajtunk csapjon, s kiverjen bennünket a hadi szállásunkból. A legénység kétharmada szerteszét kóborol, portyázva, vagy otthon nyújtózik a szülői házában. Bessenyey obester uram egyre küldözi a leveleit a fővezérhez, hogy nem bírja együtt tartani az ezredet. Attól félek: dehogy félek, sőt remélem, hogy mi még esztendő ilyenkorra is itt leszünk, s az én hóka lovamnak még sok jó napja lesz Debrecenben. – Hát a gazdájának? – súgá szemérmesen Katalin. – Annak meg kétannyi. Félbeszakította a beszélgetést az Ilona leányzó, aki pecsétes levelet hozott a komisszáriusnak, amit staféta hozott utána a vezéri szállásról.


37

– Itt van ni! – mondá Miklós, amint a levelet elolvasta. – Mit futtat utánam a brigadéros? Hogy hozzak neki Debrecenből még egy hordó besózott halat is. – Hát hisz az minálunk is akad! – biztatá Katalin. – Van egész hordóval. Úgy sem kell az már nekünk. S e szónál a keze a Miklós kezét kereste titkos kézszorításra. – Igaz. Két nap múlva kálvinisták lesztek, s azok nem élnek besózott hallal. Ez az odavetett szó önkénytelen fohászt idézett elő az öreg kebléből. – Csak nem a besózott halakat sajnálja kegyelmed? – Nem én. – Én sem azt sajnálom, hanem valami mást. Azon idő óta, hogy Palocsay brigadéros uramnak csaknem mindennapos vendége vagyok a vacsorájánál (igaz, hogy én szerzem a hozzávalót), gyakran találok ott kántáló diákokat, akik a nagyváradi szemináriumból jöttek ki a kuruc táborba, s onnan megint visszatérnek a klastromukba. Az még elnézhető volna, hogy az ellenséges városból a megszálló táborba kijárjanak, akik aztán hírt vihetnek vissza a bennmaradtaknak; de ami jelentősebb, az, hogy ezek a diákok Jacoponi zsolozsmáit éneklik a brigadéros előtt, aki azokban fölöttébb gyönyörködik. Sőt, egypárszor még az öreg gvárdiánt is ott találtam a brigadéros asztalánál. Ennek a számára kell az a besózott hal: 12 mert ő tartja a böjtöt. – S mi ebből a következtetés? – Az, hogy Palocsay brigadéros uram titokban már a pápista hitre hagyta magát téríteni. – Ki mit hisz, abban idvezül. – De amit elhágy, azt elárulja. Ez megint meggondolatlan mondás volt, és nem a maga helyén. – Hát terajtad, édes fiam, Miklós, nem történhetnék meg az, hogy elhagynád a te kálvinista hitedet, s katolikussá lennél! Miklósnak az arca egész haragra gyulladt. – Akkor az egész világnak kellene előbb felfordulni, a napnak éjszakává lenni, hogy ez velem megessék.

VIII. A zsoltárok harca Nem kell pedig a sorssal vetélkedni. Mert az már sokszor megtörtént, hogy a fényes nappal egyszerre átváltozott éjszakává. Baranyi Miklós nemsokára búcsút vőn Ungvári Mihály uramtól és a leányától, hogy utánanézzen, vajon a rendeletei pontosan végrehajtatnak-e? Mind a Kakas, mind a Nyúzó hadnagyot teljes munkában találta. A malmok őrölnek, a kenyérsütők dagasztanak, a hentesek pörkölnek; szerteszét minden udvaron lobog a szalmatűz lángja, mintha illumináció volna. 12

Mindebből nagy inkvizíció lett később történetünk folyamatján hivatalos tanúvallatásokkal. Nem csekély volt a kérdés!

38

VIII. A zsoltárok harca

De nem az volt az ő fő gondja. Hanem az, hogy a püspököt fölkeresse, s megtudakolja tőle, hogy rendben van-e az Ungvári áttérésének az ügye? A főtisztelendő úr teljes értesítést adott. A kánonok kiszabta kétheti oktatás megtörtént: a neofiták föl vannak világosítva, semmi akadály nem járul közbe, hogy az eklézsia kötelékébe fölvétessenek. Holnapután lesz Úrnapja, akkor egész ünnepélyességgel fölavattathatnak a gyülekezet előtt, s fölvehetik az Úrvacsoráját. A keresztapa is elfogadtatik egész örömmel. Miklós lefizette a taksát arannyal, s megnyugtatva odább ment. Fölkereste azután tiszteletes tudós Gyarmathy Mihály professzor uramat, aki ugyanazon házban lakott, amelyben a püspök. Mivelhogy ő maga is végzett teológus lévén, a professzori katedrán kívül még a kápláni hivatalt is viselte, ami többféle kötelességgel járt. Gyarmathy uramat könyvolvasás közben kapta, mégpedig német könyvében (ami eléggé megdöbbentő); de azért eléggé nyájasan fogadtatott általa. Miklós ismerte jól a kálvinista isteni tisztelet rendjét. Kezdődik a bevezető énekszóval: „Ím béjöttünk nagy örömmel, Felséges Isten! A te szentidnek gyülekezetiben. A te templomodban, Felséges Atya Isten!” Ennek végezte után következik a fekete táblára római számokkal kirakott zsoltár. Az elsőt a kántor kezdi, a másodikat a gyülekezet. Amazt fölállva éneklik, emezt leülve. Térdelés nincs. – Az ének elcsendesültével a püspök fölhág a katedrába, s a fölvett bibliai textusról tart egy kenetteljes prédikációt. Arra ismét ének következik. Orgonaszó nincs. Főtisztelendő Veresegyházi püspök uram azt nem engedi behozni. („Minek a templomba a duda?”) Erre következik a szent ceremónia: esketés, keresztelés, áttérés szertartása. Oltár a kálvinista templomban nincs, hanem a katedra előtti sorompó mögött van az áldozóasztal és a keresztelőmedence. Itt végeztetnek az egyszerű szertartások. Az esketésnél a házasulandó feleknek esküt is kell letenniök. Hasonlatosképpen a hitből áttérésnél. Mikor az Úrvacsoráját osztják, kenyérben és borban, a püspök és paptársa, ezekkel a szavakkal: „vegyétek, egyétek, ez az én testem”, azalatt a segédpap, káplán vagy tógás professzor fölmegy a katedrába, s a bibliából csengő hangon fölolvas. – Vége lévén a szent szertartásnak, ugyanazon segédlelkész közrebocsátja a kihirdetéseket: ilyenek a házasságra egybekelendő jegyespárok megnevezése, a fejedelmi parancsolatok 13 s a városi rendeletek közzététele s végül az elveszett tárgyak iránti fölhívás. Ez így lévén rendbehozva, Baranyi Miklós hivatalos rendben fölkérte Gyarmathy Mihály professzort, hogy majdan a maga sorára kerülve hirdesse ki azt is, hogy nemes Baranyi Miklós fejedelmi komisszárius úr, helvéciai hitvallású férfiú eljegyezte magának hitestársul nemes Ungvári Mihály uram helvéciai hitvallású hajadon leányát, Katalint. Gyarmathy gratulált neki hozzá. De egy kisvártatva azt kérdezte tőle: 13

Az anekdota szerint megtörtént a káplánnal, hogy templom előtt bejelenté egy gazda a metszőkése elvesztését, s kérte annak kihirdetését. A káplánnak untalan ez volt a fejében, s mikor a Miatyánkot elmondá, azzal végezte: „mert tied az ország, a hatalom és a metszőkés”.


39

– Van-e ehhez szülői beleegyezés, Miklós barátom? Jól tudod, hogy a kálvinista egyházban ez megkívántatik. – Nekem szülőim nincsenek. Apám meghalt, anyám férjhez ment máshoz; nekem nem anyám többé; Borbély Fekete Ádámnak az anyja, azzal diszponáljon. Magam ura vagyok. – De hátha az eklézsia nem fogadná el ezt a védelmet? – Az az eklézsia kára lenne. – Hogy érted azt? – Hát ugyebár a pápista vallásnál nem impedimentum a szülői beleegyezés megtagadása? – Úgy van. – No hát én készebb vagyok pápistává lenni, mint Feketéné asszonyom, anyai beleegyezését a házasságomba kikönyörögni. – Nagy szó! – Megteszem. – No hát, bízd rám ennek az elintézését. Van rá idő. A háromszori kihirdetésre kell két hét: azalatt a kemény szíveket is meglehet puhítani. Gyarmathytól elszánt lélekkel tért vissza a szállására Baranyi Miklós, s egész idejét Katalinnal töltötte, a jövendő boldogságról beszélgetvén. Katalin eldicsekedett vele, hogy Gyarmathy professzortól milyen szép énekeskönyvet kapott, amit most nyomtattak ki a debreceni tipográfiában; már tud is több zsoltárt belőle. Mindez péntek napon történt, ami kálvinistáknál nem baljóslatú nap. (Bocskai minden diadalmas ütközetét péntek napon vívta meg.) A következő szombat napon nagy hetivásár volt, akkor elég dolga akadt a komisszáriusnak, hogy szerelmeskedésre ne gondolhasson. Délben is a lacikonyhán falatozott, mert a külvárosokban kellett számba vennie a szalonnafélét, aztán meg a marhaálláson kiválogatni tízezer szarvasállat közül a jó húsban levőket. Ezeket előreindította a tábor felé, hogy együtt érkezzenek meg a társzekerekkel. Majd lesz karácsonyfa a kuruc seregnek, ha ő megérkezik! Nagyobb ember ott is a komisszárius a generálisnál! A mészárszék – az a főhadiszállás! A rákövetkező vasárnap aztán nagy ünnepség napjává lett. Már a készülőre szóló első harangszónál tódult a népség minden utcáról a Nagytemplom felé; csakúgy kopogott a sok papucs sarka a padlón az asszonynép nyomán. Minden ember arról beszélt, hogy micsoda rendkívüli látvány lesz ma a Nagytemplomban! Az utolsó görög, leányával együtt tér át a kálvinista hitre. Főtisztelendő püspök úr maga fogja őket felavatni. Nagy volt a vita, hogy vajon megkereszteltetnek-e? A szabadelvűek azt állították, hogy az szükségtelen, mivelhogy ők keresztények, már meg vannak keresztelve; az ortodoxok ellenben azt állíták (s azok közé tartoztak a diákok is, meg a nagyfejűek), hogy igenis nagy a különbség a kettő között; mert a pápisták és a görög hitűek úgy írják a christianus magyar elnevezését, hogy „keresztény” (t-vel a közepén, ipszilonnal a végén), e szótól származtatván azt, „kereszt”, a kálvinisták ellenben keresztyénnek írják, tyvel a közepén, n-nel a végén christianusból származtatva, azért okvetlenül megkívántatik, hogy az ipszilon az illetéktelen helyről kivakartassék, s az illetékesre

40


áthelyeztessék; aminek szimbolisztikus kifejezése nem lehet más, mint az, hogy az áttérők fejéről a korábbi keresztelővíz téglával ledörzsöltessék, s ők a medencénél újra megkereszteltessenek. – Ennek a híresztelésében Fekete Ádám, a contrascriba serénykedett legjobban. A Nagytemplom meg is telt szorongásig. Aki csak beteg nem volt, mindenki eljött. Teljes számban megjelentek Katalin szövő-fonó leányai, elárusító asszonyai, akik maguk egy szakasz padot teleültek, az egyik karzaton pedig megtöltötték az első padokat Baranyi Miklós kuruc huszárjai, akik már a templomnyitáskor elfoglalták a helyeiket, vasárnap szabadnapjuk lévén. A harmadik harangszónál, amelynél valamennyi harangok meghúzattak, megérkezett a templom főbejárata elé a nagy dobogó fahídon Baranyi Miklós négylovas csézája, csojtáros lovakkal, a bakon a forgókalpagos csatlóssal, a hátulsó ülésben Ungvári urammal meg a leányával. A komisszárius lóháton léptetett mellettök. Ungvári drága nemesi ruhát viselt; alig lehetett benne ráismerni, a leánya pedig tiszta fehérbe volt öltözve, a fejét is fehér csipkefátyol takarta. Maga a komisszárius lováról leugorva segítette le őket a magas csézából. A templomajtóban várt rájuk az egyházfi, aki elvezette őket a helyeikre. Még most nem volt illetékes helyük a gyülekezetben; azt előbb meg kellett érdemelni. A kálvinista templomoknak rendesen négy ajtajuk vagyon egymással szemben. De ezek nem arra valók, hogy egyszerre kinyittatván, beinvitálják a szeleket a hívek koponyáinak megvígasztalására, hanem a főajtó, az utcára nyíló tárva van a híveknek, a katedra felőli jobb ajtó szolgál a papság és diákság bebocsátására, a bal felőli zárva van, s annak a tornácát foglalják el a koldusok és göthösök; a katedra melletti ajtó pedig éppen el van rekesztve egy sor paddal. Máskor rendes időben itt szokott bóbiskolni az egyházfi, a halottbemondó, a bőrharang; ez alkalommal e pad le volt takarva fehér sávolyos abrosszal, s oda lőnek elhelyezve Ungvári uram és Katalin. A keresztapának a presbiterek padján szorítottak helyet. Nagy susogás támadt az egész gyülekezetben, mikor ők bejöttek. Katalin olyan volt, mint egy eleven szent. A papok is helyükre kerültek, a katedrával folytatólag összekötött padon. Az Úrvacsora-osztó nagy asztal le volt terítve hímzett aranysújtásos selyemtakaróval. Mindenki tudta és sugdosta egymásnak, hogy az alatt a selyemtakaró alatt van az Ungvári uram ajándéka, nagy aranybillikom, amelyből fogják ma szolgáltatni a Krisztus vérét jelképező bort a híveknek. A bevezető éneknél az egyházfi megutasítá a gondjaira bízott apát és leányát, hogy ők ne álljanak föl, miként a többi sokaság ennél a versnél: „Itt megállunk nagy örömmel”, mivelhogy nekik ebben az örömben még most semmi részük nincsen. Ellenben a következő zsoltárt együtt énekelhetik a többiekkel. Ha tudják. Minden ember azt leste, várta, vajon a görög leánya kinyitja-e a száját a „Te szentidnek gyülekezetiben”. Ugyan fölnyitotta! Hiszen kálvinista iskolába járt gyermekkorában. Ismerte a zsoltárokat.


41

Amikor rákezdték: „Oh, mely boldog az oly ember éltében, Akit az Isten bévett kegyelmében.” Azok a nagy égbe néző szemei, azok a csendes áhitatra felnyílt ajkai milyen szépen magyarázták a zsolozsma értelmét! – „És megbocsátá minden bűneit, És béfedezte minden vétkeit.” Hogy hajtá le a fejét, hogy tette a két kezét a keblére; mintha neki volnának a legtöbb megbocsátani való vétkei. Itt aztán egyszerre magasra csap fel a szent melódia: „Boldog, akinek ő nagy hamissága, Istentől nincs néki tulajdonítva! És kinek csalárdság nincs szívében, Tettetés nélkül jár életében!” Láthatta mindenki, hogy teltek meg a szemei könynyekkel, igazi könnyekkel, s aki csak látta, mind tanúságot tehetett felőle, hogy ebben a szívben nem volt csalárdság soha, nem lesz tettetés soha! Az ének után következett a püspök prédikációja. Főtisztelendő uram ezt a textust választotta: „Nagyobb öröm vagyon az egekben egy megtért tévelygő fölött, hogysem mint kilencvenkilenc igazakon, akik soha nem hibáztanak vala.” Ez a beszéd is remeke volt a homilétikának, s egészen a mai ünnepség ténorához illett. A presbiterium helyeslőleg bólogatott rá a fejével. Most következett azután az ünnepség legérdekesebb része: az áttérők felavatása. Soha nem látott eset. A keresztapa felállt a helyéből, s odament a padhoz, ahol a pártfogoltjai ültek; jobb felől az apának a kezét vette karjai alá, bal felől a leányét, úgy vezette őket a szentély elé. (Mert szentélynek nevezik azt, ahol a sakramentomok állnak.) A protestánsok csak két sakramentomot ismernek: a keresztséget és az Úrvacsoráját. De nem a keresztelő medence elé vezette őket, hanem az Úrvacsorája asztalához. Azalatt a papi padokból előjött a szuperintendens és a második prédikátor, akik feltakarták félig az asztalra borított selyemabroszt, úgyhogy előtűnt az alatta levő ezüst borkancsó, az aranyozott kehely, a színarany billikom, s a nagy ezüsttál, vékonyra szeletelt kenyér halmazával. Itt egy igen szép tanítást mondott a főtisztelendő úr az új hívekhez, amire következett azoknak az eskütétele. Bizony abból, amit Ungvári uram az előtte felolvasott szöveg után elmotyogott, nemigen hallhattak semmit; de annál jobban megérthette az egész gyülekezet, amit Katalin szép csengő hangon Isten és emberek elé hangoztatott. „Esküszöm az élő Istenre és a Szentháromságra, hogy hitemhez, a helvét hitvallású református hithez; – hazámhoz, Magyarországhoz és annak fejedelméhez s az én befogadó városomhoz holtomig hű leszek; tőlük soha semmi kecsegtetés, semmi harag miatt el nem szakadok, ellenük nem fordulok; de velük együtt élek, amíg élek, jóban, rosszban, örömben, bánatban, dicsőségben és megaláztatásban: Isten engem úgy segéljen! Amen!” Mint a tengerzúgás, úgy hangzott a gyülekezet helyeslő mormolása e hangos eskü után, s ha vége lett volna e jelenéssel a nagy ünnepségnek, bíz az egész gyülekezet elkísérte volna hazáig az új híveket, akiket most már az első padokba ültettek.

42


A főtisztelendő úr az áttérő híveinek emléket is ajándékozott. Két képet. Ilyenek is tiszteltetnek a protestánsoknál. Luther Márton és Kálvinus János arcképei. Az arcok természetesek. Hanem a tógáik, amikbe az alakok öltöztetve vannak, a három hitágazatot képviselik: a miatyánkot, a hiszekegyet és a tízparancsolatot. Minden ráncvetés ezeknek a betűsorából van összeállítva. Remek munka! Elülhet mellette minden Rafael és Correggio. Ezeket fogják majd Ungvári uram szobájában a régi görög szentek helyébe a falra akasztani. Az Úrvacsorája-osztás az új hívekkel kezdődött. Ez nagy kitüntetés volt. Máskor fürmender uram volt az első, akinél a kenyér megtöretett, minthogy ő volt az eklézsia kurátora. Ez a szent szertartás jó sokáig eltart; ezekre megy a hívek száma, akik áhítják a malasztot; mindenkinek részesülnie kell a kenyérben és borban: elébb a férfiaknak, azután az asszonyszemélyeknek, leányzóknak osztatik az. A kancsó többször kiürül, és újra megtöltetik. A kuruc huszárok hozzájárulása után gyorsabban kiürül. Az Úrvacsorája után pedig minden lélek újra visszaül a szokott helyére, s tovább áhitatoskodik. Akinek jó bundája van, az belehúzza a fejét és szundikál. Gyarmathy professzor uram ezalatt hangoztatja csendes szóval a zsidók nyomorgattatásáról szóló részét a Mózes öt könyvének. Végre azok is csak átjutnak száraz lábbal a Veres tengeren. Aztán következik az égből hulló manna. Az lenne nekünk jó! – fohászkodik a civis. No, meg a fürjek, Az meg nekünk volna jó! – elmélkedik a kuruc. Egyszer aztán vége szakad az Úrvacsorájának: mindenki részesült benne; a nyomorékoknak, vakoknak, sántáknak a papok helyükbe viszik a kenyeret és a kelyhet úgy részesítik a malasztban; végre maga a két pap nyújtja egymásnak a szent jelvényeket, s ezzel végződik a kálvinista ünnep. Gyarmathy uram becsapja a bibliát, s hozzákezd a mindent bekoronázó „úr imájához”: Mi atyánk, ki vagy a mennyekben. E magasztos befejezés után következnek a magánügyek ugyanazon előadó szavaival. Sós Bálint atyánkfia súlyos betegségben szenved, imádkozzunk a meggyógyulásáért. Imádkoznak. Végre a hirdetésekre kerül a sor: legutolsó helyen hangzik Baranyi Miklós eljegyzése Ungvári Katalinnal. Hűh, micsoda konfúzió támad erre a gyülekezetben! Senki sem tudja visszatartani ajkain a csodálkozás hangját. Sőt, vannak, akik szörnyűködnek. Hát ezért az áttérés! Szörnyű az eset! Ki hitte volna, hogy ilyesmi megtörténhetik Debrecen városában? A contrascriba a diákok karzatján átkiabál a kántus prézeshez, mire az új zsoltárszámokat rak ki a fekete táblára, s arra megzendül a diákok karzatán az ünnepvégző zsoltár:

Öröködbe uram pogányok jöttek, És szent templomodat megfertőztették! Ez világos célzás a most áttért görögre és a leányára. Az ő megszégyenítésükre éneklik most ezt a zsoltárt. De megjárták vele.


43

Az átelleni karzaton az az ötven kuruc vitéz nyomban rárivallta egyszerre azt a másik zsoltárt: „Perelj uram perlőimmel, Harcolj én ellenségimmel!” Ki eszelte föl ezeket erre? Ki látta el előre tanáccsal? Talán Gyarmathy uram? Meglehet. S annak az ötven férfinak a falrengető kardala magával ragadta az egész gyülekezetet. Velük énekelt mindenki: „Te paizsodat ragadd elő, Én segedelmemre állj elő, Dárdádat nyújtsd ki kezeddel, Ellenségimet kergesd el!” Ez a zsoltár elnyomta azt a másikat ott a diákkarzaton. Azok is elpudeálták magukat, s a végsorokat már csak a contrascriba maga rikácsolta éles hamis hangjával. A jobb érzés győzött. Óh, a nép szíve mindig igaz. A nép mindig az üldözöttnek foga pártját. Így végződött a nevezetes ünnep. Egynéhány hang hallatszott csak az asszonyi padok sorából: „soha! soha!”

IX. Asszonyok harca Nem maradt ez abba! Az egész város fel volt kavarodva. Minden háznál arról beszéltek, hogy a Baranyi Miklós kihirdette magát az Ungvári Katalinnal. Nagy eset volt ez A fürmender házát majd fölvetette a hangos zokogás. – Ezt nem hagyjuk abba! – kiáltának az asszonyok. A fürmender is tüzelte őket. Kánonokat idézett, amik impedimentumot szolgáltatnak. Alig tették le a kanalat, a két asszony teljes fegyverzetébe öltözött, s együtt sietének fel, vészjósló, tarajos fejkötőkkel felbúbozva, a lábasházhoz, ahol Miklós szállva volt. Ott találták meg az asztalnál mind a hármat: Ungvárit, Katalint és Miklóst. A berontásnál Feketéné asszony egyenesen odaborult a fia nyakába, keserves zokogással: „Mit tettél, mit akarsz elkövetni szegény, szerencsétlen gyermekem? Óh, bár inkább a koporsóban látnálak kiterítve, minthogy ezt megértem.” – Miklós meg volt némulva. – Jobb lesz, ha leülnek kegyelmetek – szólalt meg Katalin, jól tudva, hogy a feleselésnél jobb, ha asszony veszi át a szót asszony ellen, mint az ügyefogyott férfi. – Ne beszéljünk olyan hangosan, hogy az utcán is meghallják. – Nekem csak a fiamhoz van szavam: a leányasszonyhoz semmi közöm. – No hát mi szava van anyámasszonynak hozzám? – szólalt meg Miklós. – Ez a te rettenetes elhatározásod. – Mi benne a rettenetes? 14 – Hiszen gyermek vagy még. A nyírbíró lánya kell még neked , nem feleség, hisz még ki sem nőtted a termeted. Katalin megfelelt rá:

14

Közmondás: „nyírfavessző a gyereknek”.

44

IX. Asszonyok harca

– Ha a lába alá fogja tenni az elnyert méltóságát, mindjárt egy fejjel magasabb lesz. – Fel van vágva a nyelved, azt tudom. Fogd meg a lepcsest! – Amivel vágnak, azzal hárítok. Feketéné asszony büszkén felfújta magát. – Mit gondolsz, fiam! Te, egy Baranyi! akinek minden őse nemesi családdal házasodott össze, most a te dicső családfádat meg akarod rontani egy alacsony származású ággal. – Ellentmondok – szólt közbe Katalin. – Az én apám is nemességet kapott Budavára visszavívásánál. – Gabonaszállításért! – kiáltá közbe mérgesen Krisztina néni. – No hát gabonaszállításért. Az is hazafiúi érdem. – Kitől kapta! – heveskedék a fürmenderné. – A német császártól, Lipóttól. – Hát Debrecen városának nem Lipót király adta-e a címerét, mikor királyi várossá emelte? Hát Baranyi Bernát, a família megalapítója nem Ferdinándtól kapta-e a nemességet, akinek főkamarása volt? Vagyunk olyan nemesek, mint kegyelmetek; talán a szívünkben még jobbak; mi csak mindig adtunk a hazának, sohse kértünk tőle. – Veled nem nyelvelek, a fiamhoz beszélek. Gondold meg, magzatom, micsoda rossz lépés, amire vetemedni készülsz; katonasorsban vagy, hadviselés a te dolgod. Ma itt vagy, holnap amott. Fiatal feleséget hogy hagysz majd magára? – Nem fog magamra hagyni! – felelt rá Katalin. – Vele megyek minden viszontagságokba, tűröm a nyomort, a szenvedést, amit a hadiszerencse a fejemre mér; táplálom, ápolom, ha megsebesül, soha el nem hagyom. – Fiatal az asszony, görög vér van benne; mikor távol leszel, megcsal és elárul. Katalin e szónál most már egészen tűzbe jött. – Bizony mondom, hogy a hűséget tovább megtartom, mint ahogy mások szokták, s az uram halálhíre után tizednapra nem adom a kezem az első kérőnek. Ez már igazán hétágú mennykő volt. A két ellenséges asszony csak tátogni tudott, de nem válaszolni. Nagyon odatalált ez a mondás az elevenre. Fürmenderné asszony fordított a taktikán. Most már a törvényes állásponton igyekezett magát megfészkelni. – Gondold meg, jó fiam, hogy még nagykorú sem vagy, s kánonaink szerint a reformátusoknál a házasságkötéshez megkívántatik a szülők beleegyezése. – Tudom azt. S hogy jól meggondoltam a dolgot, majd bebizonyítom. Azzal a kardjához csatolt tarsolyához nyúlt, s annak a rejtekéből elővett egy kis bőrbe kötött imádságoskönyvet, olyan parányi, kis könyv volt az, hogy az ember markában eltakarhatta. Írva voltak benne az imádságok megfakult betűkkel. Ennek a belső lapjára volt írva valami friss tintával: „Én, nemes Baranyi András, hagyom ezen imádságoskönyvemet az én kedves fiamnak, Miklósnak, azzal a szándékkal, hogy ha megházasodni készül, ezt adja jegyajándékul az ő mátkájának, akivel való házasságához, bárki legyen is az, csak tisztességes hajadon legyen, atyai beleegyezésemmel járulok.”


45

Két tanú is volt aláírva. – Itt van az atyám beleegyezése. – Miklós csak úgy, a kezében tartva, mutatta meg a kis imakönyvet az anyjának. Az egészen elhűlt ennek a láttára. – De én nem adom a beleegyezésemet. – Kegyelmednek pedig semmi beleszólója az én dolgaimba többé. Kegyelmed újból férjhez ment, s azzal eldobta magától a fölöttem való anyai jussát. Menjen kegyelmed szépen haza az új férjéhez, aki nekem nem apám, s éljen békességgel. Ez utolsó szavunk egymással; s ezzel punktum. Most a másik asszony szólalt meg: a Fekete Krisztina. Éles, rikácsoló hangja volt, mint a saskeselyűnek. – De még hátra van a porzó a punktum után, édes gyermekcséim. Ebben az apai beleegyezésben az foglaltatik, hogy „tisztességes hajadon legyen”. Még ehhez szó férhet. Katalin haraggal ugrott föl helyéről, s olyan közel lépett Krisztinához, hogy a forró lehelete érte az arcát. – S meri kegyelmed azt állítani, hogy ehhez szó férhet? Tud kegyelmed egy makulányi vádat, ami engemet megszégyenít? Mondja ki! – Három esztendeig voltam mostohaanyád. – Igazi mostoha! Soha egy jó szót nem adott. Szidott, ütött, gyalázkodott; elzárt, koplaltatott. – Megérdemelted. Rossz gyermek voltál. – Nem igaz! Kegyelmed volt a kegyetlen. Az apám azért vált el kegyelmedtől, mert nem tudta eltűrni a szívtelenségét. – Céda voltál! Amikor a vörös dragonyosok az utcán végigmasíroztak, az ablakba álltál, nekik köszöngettél. – Kegyelmed tette azt, nem én. Engemet megfojtással fenyegetett, ha az apámnak elmondom, amin rajtakaptam. Én nem mentem táncolni a Nagyerdőre, ahová magával hívogatott. – Hallgass, te hárpia! Majd bekötöm én a te koszorúdat. Ennek a kínos jelenetnek Ungvári Mihály uram vetett véget. Felugrott a karszékéből; odarohant a falhoz, ahová Luther Márton és Kálvinus János szimbolisztikus képei voltak felakasztva, s mintha azok is a hajdan itt függött szentek képei volnának, odatapasztá rájuk a két tenyerét, elcsukló hangon könyörögve hozzájuk: – Óh, te szent Luther Márton, te szent Kálvinus János, segíts mirajtunk, nyomorult híveiden! Ez a fordulat pedig olyan tréfás hangulatot keltett, hogy előbb Miklós kezdett el nevetni, róla elragadt Katalinra, aztán Feketéné asszonyom is elkacagta magát; végre Krisztina néni is befogta a száját, hogy a kuncogását eltakarja; olyan nevetni való volt a szegény kálvinistává lett görög apó, aki maga sír, és az új szentekhez könyörög e rettentő szorongattatásában. Nem, édes Ungvári Mihály uram! Luther Márton, Kálvinus János ugyan hatalmas alakok, s ha valakinek vitája van a földi fejedelmekkel vagy az egyháziakkal, püspökökkel; magával a pápával, abban ők bizonyára segélyére sietnek; de aki-

46

X. Unalmas dolgok

nek a veszedelme asszonyi éles nyelvektől származik, annak a segítségére nem tudnak előállani se Luther Márton, se Kálvinus János; örülnek, ha maguk békében lehetnek. …Erre az Ilona szolgáló (az ajtóban figyelmeskedvén) hallva, hogy a perpatvar nevetésre válik, idején valónak találta behozni a tálcán a feketekávét. – Az már aztán a világ rendes sora, hogy a feketekávéhoz a látogató nőket meg kell invitálni. Katalin is így tett. „Tessék anyámasszonyék.” (Ez mind a kettőnek szólt: az egyiknek plusquamperfectumban, a másiknak futurumban.) Azok el is fogadták, az asztalhoz telepedtek, s aztán a jó mokka mellett, aminőt csak Ungvárinál és a török császárnál isznak, kedélyesen megszólták bíróné asszonyom dudoros rekliujjait és bufándlis rázsaszoknyáját. Fegyverszünetet tartottak.

X. Unalmas dolgok Bíz ezek unalmasak. De hát a mélyen tisztelt olvasónak be kell őket venni, hogy megértse és lehetségesnek találja a történendőket. Olyasféle ez, mint mikor a klasszikusok, a remekírók egy tájékot apróra lefestenek, hogy a szereplők jobban kitűnjenek benne. Ez is afféle tájék: staffázs. Legelőször is pörbe kell szállnom a törvényhozókkal, világiakkal úgy, mint egyháziakkal. Micsoda képtelenség volt (és ma is az) az a két hétre szabott kihirdetése egy megkötendő házassági frigynek. Három vasárnapi kihirdetés a templomban, két heti kifüggesztés a polgári házasságnál a községházán? Hát mire jó ez? Arra, hogy e két hét alatt az eljegyzett házasulandó jegyeseket egymástól elszólják. Elhagyott szerető, elkeserült vetélytárs, dölyfös rokonság, rossznyelvű rágalmazó két heti időt nyer vőlegényt, menyasszonyt földig legyalázni, egymástól elidegeníteni. Azoknak, hogy a paradicsomba eljuthassanak, elébb a purgatóriumon kell keresztülgázolniok – ha meg nem szöknek. Igaz; hogy a törvényes gyakorlat ennek a keserves állapotnak meghozta az orvoslását: a püspöki (polgármesteri) diszpenzációt a kihirdetés alól. Ma bejelentik az eljegyzést a párok, és holnap egybekelnek. Ez áll az előkelőkre nézve. De hát ami előnyben részesülnek az előkelőek, miért nem terjeszti ki azt a törvény az egész társadalomra? Miért kell a szegény embernek vagy a kipécézettnek csak a maleficiumát szenvedni a házassági törvénynek? Történetünk idejében pedig a dispenzáció a kálvinistáknál nem is volt szokásban: A puritán erkölcs nem tűrt kedvezményeket. A kálvinista pap az volt Debrecenben, ami a pápa Rómában. Úr a lelkek fölött. Nem tudnám én azt se szebben, se jobban elmondani, hogy mi a kálvinista pap, mint ahogy azt megírta tudós Szűcs István a maga emlékirataiban. Szó szerint így hangzik: A pap hivatala nem szorítkozik az egyház falai közé: Ő kapcsolatban áll a polgári társaság minden osztályával. Azon első perctől fogva, melyben a szónoki székbe lépett, azon végsőkig, melyben fáradt szeme az utolsó álomra lehunyt,


47

nincs pillanat, melyben vigasztaló szavát hallgatóitól elvonhatná. Ő mondja el a keresztség alkalmával az újonszületett felett az első áldást. Az ő lelki tanításai közben növekedik ifjúvá a gyermek, ő adja a szerető párra áldását, ő békíti ki az egyenetlenkedő házasfeleket, vigasztalja a sors csapásai miatt csüggedező szívűeket, ő enyhíti a kedves halottjuk felett siránkozók keservét. És mindezen fönséges kötelességek teljesítéséért milyen szerény a jutalom. Sem rang, sem hivatalához köttetett nagy vagyon nem kecsegteti őtet nehéz pályájára. Az államnak legfontosabb szolgálatokat teszi, de attól semmi fizetést nem húz. Hallgatói önkénytes adakozásából tarja fenn magát és családját; egyszerűség és takarékosság a jelszava. S mind ezek mellett még a tudományos pályán is kell szellemi tehetségeit érvényesíteni. A kálvinista pap képviseli Magyarországon az irodalmat. A professzorok is mind papok. Még abban az időben a papmarasztalás is gyakorlatban volt a kálvinistáknál. Új kenyér előtti vasárnapon határozott a gyülekezet, hogy a jövő esztendőre megtartja-e a lelkipásztorát. Ez ugyan jobbadán csak formaság volt; hogyne tartották 15 volna meg? De bizony volt rá eset, hogy használatába vették a jogukat. A mostani püspök valóságos előképe volt a puritán egyházfőnek. Szigorú bírája volt a tiszta erkölcsnek. Megtette azt, hogy ha egy botrányos életű fehérszemély belépett a templomba, megállt a prédikáció közepén, s nevén szólítva a vétkes nőt, kiutasítá a hívek gyülekezetéből. Minden intézkedésében követte Kálvinus János aszkétai ridegségét: megtiltotta a karácsony éjféli összegyülekezést a templomban, a lövöldözést Szilveszter estéjén meg a babonás ólomöntést, a péntek napi böjtölést s az ádventi betlehemjárást, a ritmusokat, ekhós verseket danoló diákok kápsálását, a Jeremiás siralmainak éneklését, a passió-játékokat a nagyhéten, s különösen a halottak feletti éneklést végig az utcákon s a fölöttük tartott dorbézoló torokat és énekkel virrasztást, ezt pedig mind meg kellett tartani pénzbírság, börtön és eklézsiakövetés terhe alatt. Papi tekintélyét növelte az, hogy a keleti nyelveket ismerte, elannyira, hogy egy ünnepnapon zsidó nyelven tartott ájtatosságot a gyülekezet előtt. Ezt csinálják utána a más vallású papok! Azok csak diákul tudnak imádkozni. S amit a püspök a katedráról kihirdetett, azt az elöljáróság szigorúan végrehajtani serénykedett.

15

Tiszteletes Kevi András uramat, mivelhogy predikátori hivatalában rest, unalmas volt, ritkán látogatta a templomot és amellett a boritalban igen gyakorlatos volt, úgyhogy ha egyébre nem volt mire kezét vetni, könyveit is beitta, és emellett sok haszontalan beszédével másokat csapdosó, vagdalkozó volt; melyek miatt azt nyert, hogy gyülekeztünk által hivatalából elcsapatott, amiről kiadtuk pecsétes levelünket. Dátum Ártándon, stb. (L. S.) Aláírások. Documenta Baranyiana.

48

X. Unalmas dolgok

Különösen nagy felügyelet volt a tízparancsolat azon pontjának megtartására, mely a bibliahívőt az alkorán követőjétől megkülönbözteti, mely tilalmazza a szerelem állati szabadságát; csak a hűséggel párosult szerelmet engedi meg. Mielőtt törvény lett volna, mint őserény származott le ez érzés. József elfut Potifárné ölelése elől, Ábrahám a pusztába űzi Hágárt, Sámson meglakolt Deliláért, magát a nagy zsoltáréneklő királyt a próféta átokkal sújtja, a Jehova megbünteti tilos szerelmi botlásáért. – Hogyne büntetné hát meg a debreceni magisztrátus. „Akik ezen bűnben találtatnak, azoknak mindkét nemen levőknek a piacon hóhér által fejök levágassék.” Hej, ha manapság is állna ez a törvény, de tönkremennének mind a kalaposok. Jó szerencse, hogy mikor Mózes próféta lehozta a Sion hegyéről a tízparancsolat kőtábláit, az incselkedő Asmodái démon a hegyes körmével még egy tizenegyedik parancsolatot is odakarcolt a sima táblára, mely ekképpen hangzik: „Úgy tedd, hogy meg ne tudják.” Ennek a tizenegyedik parancsolatnak az oltalma alatt aztán csak megélhettek a debreceni kalaposok is: ezelőtt kétszáz esztendővel is. Annálfogva rettenetes vád volt valakire azt mondani, hogy vétkezett a szerelemben. Aki vádoltatott, annak a feje volt kockára téve. Az ilyen vádnak a régi debreceni krónikákban és törvényszéki jegyzőkönyvekben saját elnevezése van: „zavagy”. Ez a szó nem található se Páriz-Pápayban, se Ballagiban, se Szinnyeiben. Ez debreceni szó. „Zavagy” az, ha egy nőről azt híresztelik, hogy tilos szerelembe esett. Ha a hiresztelő be tudja bizonyítani, hogy a zavagy igaz, a bűnös a törvényszék elé kerül. Ha még hajadon, talán megmenekül eklézsia követéssel, három fával megkoronáztatással, a városból kiseprűztetéssel; de ha férjes nő, a vérpadot bizony el nem ugorja. Ellenben, ha a zavagy nem volt igaz; ha a pletykamondó nem bírja azt világosan bebizonyítani: akkor a rágalmazóra nagy, kegyetlen büntetés lett szabva, annak a „nyelve tőbül kivágassék!” Később a kegyetlen törvény annyiban szelídíttetett, hogy a nyelvkivágás helyett a hóhér lakatot csukjon a rágalmazó kihúzott nyelvére, s úgy vezesse végig az utcán a nép szeme láttára. Ha ez manapság is divatban volna, de jól élnének a lakatcsinálók! Debrecen szigorú törvényei nemcsak a becstelenség megtorlásáról gondoskodtak, hanem a becsület megvédéséről is. S ezt a törvényt nem vették tréfára. Ha egy nő megtudta, hogy őt valahol, társaságban, vétkes szerelemmel gyanúsították, sérelmét bíró elé vitte. S a debreceni bíró nem bízta az inkvizíciót a helybeli közegekre, akik részrehajlók lehetnek, hanem hozatott egy juratus tabulae regiae notariust, aki teljes hatalommal volt fölruházva mindenkit maga elé idézhetni és kivallatni. Az föltette a „puncta de utri”-t, s apróra kikérdezte a terhelő tanúkat. Amire a vádlott ismét a maga tanúit hallgattatá ki. Erre következett a tanúk szavahihetőségének megállapítása vagy lerontása. Minden egyes tanúnak


49

az élete bírálat alá vétetett újabb tanúk kihallgatásával. Esztendőkig eltartott egy ilyen becsületkereső processzus. Ezt jól tudták a Fekete-család férfiai és asszonyai, s azért ugyan őrizkedtek élőszóval gyanúsítani Katalint. Van annak másféle módja. Névtelen leveleket küldözni a vőlegénynek, amit az ajtója alatti hasadékon dugdosnak be: gyalázatos piktúrákat, fertelmes paszkvillokat lopni be a szekerébe, cipóba sütve; mikor felmetszi, csak akkor talál rá. Elvádolják abban a menyasszonyát minden ocsmány bűnnel, fajtalansággal; őt magát gúny tárgyává teszik; szarvakat festenek a homlokára; pólyás babát tesznek az ölébe, míg a menyasszonya hátul szamárfüleket csinál neki a két tenyerével; ördöngősnek, nyavalyatörősnek híresztelik a leányt: boszorkány, méregkeverő lesz belőle. Ez mind onnan kerül ki a contrascriba műhelyéből. Aztán még egy nemét az üldözésnek veszik alkalmazásba: az utcai éneklést. Éjente rázendítik a lábasház ablakai alatt a „diri diri dungót”, aminek a poétája múzsa helyett disznótól, kutyától vette az ihletését; cudar gúnydalokat énekelnek rüpők suhancok, akik aztán gyáván szaladnak szerteszét, ha az éji őr közelít. A békés civisek emiatt zúgolódnak is. Bíró uram már ki is doboltatta, hogy a gúnydalt az utcán hangoztatni nem szabad, amire egy újabb strófa lett a válasz! „Debrecenben kidobolták, hogy a dungót ne danolják. Csak azért is dungó!” – Vajon kik lehetnek ezek a vásott fickók? Hisz a contrascribának meg az esküdt diákoknak minden éjjel kötelességük végigvizitálni a korcsmákat, nem dőzsől-e ottan a florilegium valamely tagja? Mert a kollégiumból olyan könnyű éjszaka kiszökni. Vagy tán kecskére bízták a kertészkedést. Baranyi Miklós lelkére mind nem hatottak ezek a cudarkodások. Ő ismerte jegyesét gyermekkora óta; tudta, hogy annak a szíve gyémánt: nem lehet azt megkarcolni. Minden vasárnap megjelent személyesen a debreceni Nagytemplomban, szabadságot véve a brigadérostól, amit könnyen megkaphatott, s megvárta, amíg az eljegyzését kihirdették. A templomba és onnan vissza az ő kocsiján jött a menyasszonya az apjával. Néha hétközben is feljött Debrecenbe az ő menyasszonyához. Azért pontosan ellátta a tábori élelmezést. Bessenyey óbester levelei eléggé dícsérik az ügyességét.

XI. A negyedik parancsolat Hogy kerül ide a negyedik parancsolat, aminek az a tartalma, hogy „a szombatnapot megszenteljed, mert az a te Uradnak napja; ne tégy azon semmi dolgot?” Hogy kerül ez egy házassági históriába? – Majd megtudjuk. Nagy hozzákészüléssel járt ám hajdanában egy jómódú családnál a lakodalmi szertartás. Kérő násznagyot, kiadó násznagyot kellett választani, tekintélyes férfiakból. Ezek voltak a menyasszony részéről nemes és tudós Kazay Sámuel uram, a patikárus. Derék, egyenes szívű, felvilágosodott lelkű ember, akinek könyvtári és numizmatikai gyűjteménye is volt. Ungvári Mihállyal régi jó viszonyt tartott föl; ez

50

XI. A negyedik parancsolat

szállította patikája számára külföldről a szükséges gyógyszereket, füveket. Legújabban, hogy polgárjogot nyert Debrecenben, fölvásárolt egy puszta telket a Nagyerdőn, amit a város nem használhatott, s azt odaajándékozta a kollégiumnak, hogy csináljanak belőle füvészkertet az ő költségére. Ennek a berendezése tiszteletes Gyarmathy Mihály uramra bízatott, ki viszont nagy botanikus volt. És így a tanulóifjúságnak egy tudománnyal több jutott, a gyógyító növényeket pedig Debrecen maga produkálhatta, nem kellett értük Dalmáciába (hová) fáradoznia, költekezni. Gyarmathy volt Miklós násznagya. Ez a két férfiú volt igaz, őszinte barátja a Baranyi és Ungvári családnak, akik elejétől végig híven kitartottak az igazság mellett. A násznagyokon kívül pedig kellett még vőfélyt is választani és két nyoszolyólányt. Ilyen előkelőségeknek, mint Baranyi Miklós és Ungvári Katalin bizony nem lehetett az nehéz; leány barátné, férfi pajtás elég van a városban, aki az ilyen hivatalt megtiszteltetésnek veszi. Azután a meghívásokat is jó előre meg kellett tétetni, amivel a kisbíró bízatik meg, csinált virágos csokrot kötvén a pálcájára, aki sorra járja a notabilitásokat, s meginvitálja őket a menyasszony házánál tartandó lakomára. Ehhez a lakomához pedig nagy előkészület mozgósíttatik. Van egy híres kifőzőné asszony, Szekrényesi Máriának hívják, aki maga az eleven szakácskönyv, arra bízatik a konyhai tudomány. Kőművesné asszonyom alig győzi a hírhordást. Ha a fürmenderékhez megy, ott elmondja, hogy micsoda torták készülnek az Ungváriéknál! Egész paloták pörkölt mandulából, a piskótának, Krisztus-lábának se szeri, se száma: vadakat hozatnak Olasziból, egész harcsákat Tiszafüredről, a vadat pácolják; a lakodalmas kásához tonnával jár az aprószőlő; a pulykákat dióval hizlalják; mézes bort, máslást Tállyáról rendeltek; jeget a kocsonyákhoz a meziási jégbarlangból hozatnak; a nagy mozsártörés kihallik az utcára, amint a borsot, fahajat törik szakdatlan. Nagy trakta készül ott! Ha meg az Ungváriékhoz felkerül, s valakit megkaphat az asszonynép közül, annak nagy szörnyűködéssel árulja el a kitanult titkokat. A lakodalomra fürmenderné asszonyom aranycsipkés főkötőt készíttet, hozzá velencei skárlát kantust; a Krisztina néni pedig szálé patyolat fátyolt a fejére, rezgőkkel tűzködve, fajlandis viganóval; bíróné asszonyom Kecskemétről hozatott ezüstcsipkés főkötőt, itthon varratja a mayzler rokolyát, de azon is fodoligli csipke lesz két sorban. Hát még a Sarkadiné, Temesváriné, Fórisné, Oláhné szomszédasszonyok mekkora parádét fognak csapni! A vőfély, Dengelegi Péter, minő kapitális mátkatálat készíttetett a menyasszony számára: Aradon készítették, dobozban hozták ide. De Kőművesné asszonyom már látta a doboz tartalmát: csupa klenódium az. „Úgy álljanak meg a fogaim a szájamban, ahogy igazat mondok a nyelvemmel!” Tehát olyan hetedhét országra szóló lakodalom lesz itt, milyet még nem látott Debrecen városa … Baranyi Miklós pedig ugyanekkor látogatóra érkezvén a menyasszonyához, így szólt hozzá;


51

– Édes szívem, lelkemnek bálványa! Nagy szavam van hozzád. Látod, hogy most is csak szökve jöttem ide, estére vissza kell térnem a posztomra. Katonasorban vagyok; rajtam függ az egész dandár ellátása. Van-e elég erős szíved hozzá, hogy az én szerelmemért minden világi jót, minden pompát, dicsekedést elhagyj, s velem jöjj ismeretlen, félelmes utamra, ha az enyém lettél? Katalin átölelte mind a két karjával a vőlegénye fejét, s szájával a szájába beszélt. – Édes szerelmesem, örök egyetlenem! A szívemből lested ki, amit most elmondtál. Ha te nem szóltál volna, én beszéltem volna. Bizony veled megyek, akárhová vet téged a sorsod. Részt veszek a sanyarúságokban, miket az ég rád mér. Ha földes gunyhóban, ha szellős sátorban kell veled együtt tanyáznom, paradicsom lesz az nekem a te hű kebleden. Viharban, jeges télben veled együtt járok. Ha emberek haragja el nem szakíthatott tőled, az Isten haragja sem fog elijeszteni. És ezt az életet, nem bánom, kezdjük el mindjárt az esküvőnk után. Óh, hogy megölelte, óh, hogy agyoncsókolta ezért a szaváért a boldog vőlegény drága menyasszonyát. – Láthatod – mondá Katalin –, hogy semmi parádés előkészületet nem tettem eddig a lakodalomhoz, a gazdag Ungvári leányához illőt; de arra kérem az Istent, hogy vajha küldene egy zivatart, mely bekergetne bennünket egy pásztorkunyhóba, s ott töltenénk a nászéjszakánkat. Miklós nem győzte a hálálkodást. „Micsoda gyémántszív! Micsoda angyal lélek!” Azzal sietett a násznagyához, tiszteletes Gyarmathy Mihály uramhoz. A szárított virágai között találta a tudós férfit. Mindjárt in medias res (a dolog közepébe) lépett. – Tudod-e, édes barátom, mit kívánt ma tőlem az én szeretett mátkám, az én Katalinom? Azt, hagy ne tartsunk mi fényes lakodalmat, felcsődített násznéppel, nagy muzsikaszóval, de mindjárt az esküvő után, egy kis barátságos ebédet elköltve a két násznagyunkkal meg az apósommal, üljünk kocsira, és menjünk el Püspökibe, az én hadiszállásomra. A traktát hagyjuk a munkás fehércselédeinknek. Gyarmathy professzor bámulva tolta félre maga előtt szárított virágait. – Barátom, a te mátkádban prófétai lélek lakik. Íme, elmondom neked, amit úgyis elmondandó valék a közelebbi találkozásunk alkalmával. Tiellenetek egy nagy komplott készül a városban. Összebeszéltek mind; nagyfejűek és hájfejűek, asszonyok, leányok, suhancok, hogy titeket megszégyenítsenek. A lakodalomra a meghívást színből elfogadják, de az esküvő napján fognak mindannyian a meghívottak egyszerre lemondani, még a vőfélyek és a nyoszolyók is. Miklós szíve elfacsarodott. – Még a vőfélyek is! Az én ifjú cimboráim! Még a nyoszolyólányok is, a Katalin játszótársnői. – Meg sem mondom neked, hogy mátkatálul mit szándékoznak az arádnak küldeni, – De hisz akkor embert ölök!

52

XI. A negyedik parancsolat

– Ne ölj te meg senkit; hanem zápítsd meg a gonosz „zavagy” sárkánytojását, mielőtt kikotlanák. Ne híjatok meg senkit a lakodalomra, se örömanyát, se vőfélyt, se nyoszolyót. Hadd süljenek föl a kabalájukkal; süssék meg otthon a makkot. Az esketéshez nem kell nektek más, mint a két násznagy, mint tanú. – Azt pedig különösen helyben hagyom, hogy rögtön elutazzatok a tábori szállásodra. Mert úgy tudom, hogy még valami extra fölcsúfoltatás készül ellenetek, amibe a belső emberek is tudósak, s abból is botránynak, köznevetségnek kell előkerülni. De még nem tudhattam meg a valóságot. Előttem rejtegetik. Azért azt tanácsolom, hogy az esküvő után, rövid falatozást végezve, üljetek rögtön szekérre, s hajtassatok el a déli órában, amikor üres az utca. S hogy a rosszakaróitok meg se tudhassák, hogy eltávoztatok a városból; még az Ilona szolgálóról is gondoskodva lesz, hogy ne legyen a háznál. Ez a patikárus dolga lesz. Miklós elgondolkozott. – Vajon mit fundálhattak ki ellenünk? – Azt nem tudom; de annyit tudok, hogy a kálvinista jezsuita furfangosabb a Loyola tanítványainál; az minden hájjal meg van kenve. Miklós megköszönte a jó tanácsot Gyarmathynak, s tőle búcsút véve, fölkereste a másik násznagyot, Kazay Sámuel uramat. Annak is elmondta a megállapodásukat. A derék tudósnak az arca egész örömre derült, amíg Miklós beszélt. „Valde bene, valde bene!” – mondogatá közbe. S végül még azután egy pótindítvánnyal is megtoldá a tervet. – Hogy még jobban titokban tartassék a városból eltünéstek, ne mi menjünk Ungvári uram házához ebédelni, hanem ti jöjjetek mihozzánk. Aztán Ungvári uram is maradjon itt minálunk éjszakára. – Miért? – kérdé Miklós megdöbbenve. Kazay uram nagyot szippantott a tubákospiksziséből. – Hát csak tantum, ita, saltem, sic. (Ez annyit tesz diákul, hogy nem akarunk többet mondani.) Ő már bizonyosan többet tudott a „belső” emberek tervéről; de nem volt szabad elárulnia. Ellene dolgozni igen. Miklós és Katalin ekképpen eligazították a maguk dolgát, öt nappal az esküvő előtt. Az atyafiság, komaság, szomszédság csak várt, hogy mikor jön már a rigmusmondó kisbíró a meghívással, a kipécézett vőfélyek, nyoszolyólányok is kíváncsiak voltak a felszólításra; de csak nem jött semmi. Se püspökék, se bíróék, se fürmenderék nem kaptak invitációt a fényes lakomára, amire aztán az utolsó napon bejelenthessék, hogy nem fogadják el. Szombat este Kőművesné asszonyom alig találta nyugtát, annyi helyet kellett beszaladgálnia azzal a rémhírrel, hogy az Ungváriéknál az egész lakodalmi traktamentumot a szövő-fonó fehércselédségnek fogják kiszolgáltatni. Nem hitték el neki. Pedig ez is igaz volt. Nagy volt a felsülés. Nem volt mit visszautasítani. Le volt főzve az egész előkelő társaság. Ungváriék nem tartanak lakodalmat. Nincs miről elmaradni.


53

Bizonyosan az abrakadabrán vetette ki a görög leány, a boszorkány, hogy mi van ellene készülőben. Ez mind porba esett. Ungváriék nem tartanak lakodalmat, csak esküvőt – szárazon. Csúnya fösvénység, gorombaság tőlük! – (Hogy nem hagyták magukat világ csúfjává tenni!) No de hátra van még az öreg kalapács! (Malleus maleficarum.) A püspök úr, méltó neheztelésében, hogy ő sem kapott meghívást a lakodalomra, a második predikátorra bízta az esketési szertartást. Az végbement a maga kötelezett rendjén, ahogy közönséges civis párt szoktak összeadni, aki minden parádé nélkül járul a ceremóniaasztalhoz. A „holtomiglan, holtodiglan” kimondása s az „Isten engem úgy segéljen” után végbement az esküvő. Még csak új ruhát sem vettek magukra a mátkák: a hétköznaplójukban jöttek ide. Még azután helyet foglalhattak a padjaikon; mert következett a főtisztelendő úr kenetteljes hirdetése a hívekhez. Előrebocsátá, hogy vitéz hadseregeink most indulnak a döntő csatába. Szükséges, hogy imádkozzunk az ő fegyvereiknek diadaláért. De nem csak imádkozni illik, hanem cselekedetekkel is megerősíteni a mi áhítatosságunk igaz voltát. Miből állhatnak e cselekedetek? Bevett szokás szerint a szigorú böjti napból. De most már ez sem elég vezeklés az Úr előtt: mert ezt a pápisták is gyakorolják. Ellenben szükséges, hogy gyakorlatba vétessék a mi hitbéli vezérünknek, Kálvinus Jánosnak azon szigorú rendelete, miszerint a szombatnap, amely minálunk keresztyéneknél vasárnapra értetik, akképpen megszenteltessék, hogy ezen a hetedik napján a világ teremtésének, melyen a te Uradnak napja vagyon, ne tégy semmi dolgot. Következésképpen az Úrnak napján megtiltatik minden jámbor igazhívőnek, hogy a hitves párjához közelítsen. A logika csak elég világos. A cívisek helyeslőleg bólintottak a fejükkel. Okos ember volt az a Kálvinus János! Milyen jó titulust talált ki a korcsmábanmaradásra! Ellenben minden arc az újan érkezett pár felé fordult. No hát ezeknek, hogy esik ez az interdiktum? Éppen az esküvőjük napján! Bíró uram, fürmender uram, szénior uram kiadták már a rendeletet, hogy a katedrából származott egyházi tilalom szigorúan megtartassék, sőt, ellenőriztessék. Az új pár pedig csak úgy mosolygott magában csendesen. Beszélhetnek a próféták: a szív nem hallgat arra. Lehet hadat üzenni az ördögök légióinak; de nem lehet hadakozni a szívbeli szellemek ellen. Egy óra múlva az esküvő után ők már kívül voltak Debrecen váradi kapuján; a bőrkárpitok le voltak eresztve a kocsi oldalain: senki sem láthatta meg őket, Kazay, Gyarmathy meg az öreg Ungvári tudták a dolgot; de csak ottmaradtak az új pár eltávozása után még a borozóasztalnál, kvaterkázni a boldog szerelmesek egészségére. A cselédleány, az Ilona pedig úgy eltűnt a házból, hogy senki sem tudott hírt felőle. Majd egyszer későbben azt is megtudjuk, hogy hová lett, miben járt. Szükségesnek találtatott a jelen nem léte, s gondoskodtatott róla.

54

XII. Nászéj a pásztorkunyhóban

XII. Nászéj a pásztorkunyhóban Csak kívánni kell a menyasszonynak valami jót az égtől az esküvője előtt, bizonynyal megkapja. Katalin azt kívánta, hogy vajha küldene egy zivatart, mely őket bekergetné egy pásztorkunyhóba, s ott töltenék el a nászéjszakájukat. Ez a kívánsága szépen beteljesült. Amint a zeleméri pusztára érkeztek, beborult a nyugati láthatár; nagy sötétkék felhők tornyosodtak a kunhalmok fölött. Hajh, még tíz év előtt itt is állt egy helység, ahol a hírneves Zelemériek ősi kastélya, vendégszerető menedékkel fogadta a betérő utast. Az is elpusztult már, miként Zám; a kastély falai távol az országúttól feketéllenek betetőzetlenül, a faluhoz vezető út be van gyepesedve; az utolsó Zeleméri ott porlad valahol az iz-nikmidi sziklasírban száműzött fejedelme mellett; most ez is puszta, amit Debrecen városa a leányágtól fölvásárolt. Egy nagy legelő támadt belőle. Apró karámok, kútgémek vannak elszórva a pusztán. Gulya, ménes, juhnyáj, sertéskonda legel, turkál szerteszéjjel rajta. Miklós jól ismeri valamennyit. A juhász az országút garádján támaszkodik a botjára, üres pipáját szortyogtatva, nagy mozsár alakú karimátlan süvegén a rézből formált nagy D. V. betűket fitogtatva. (Ami nem azt jelenti ám, hogy „Dugd el, Vedd el”; hanem azt, hogy Debrecen városa.) Őt híven követi a birkanyája, akit összetart a hat komondor; de a kondásnak már kísérni kell a sertéscsordáját, mert az a tocsogóst keresi, s neki nem szabad kutyát tartani, mert azt a disznók széttépik. A csikósnak is nagy dolga van a ménes terelgetésével: néha vitája is támad tolvaj lókötővel, éhes farkassal. Legnagyobb úr, legelőkelőbb a pásztorok között a gulyás. A többinek mind szurtos dobos kunyhója van, mellette nádcserény vagy szélfogó, de a gulyásnak szép vályogból épült karám jutott, ajtóval, ablakkal ellátva; nagy, messze kiugró eresszel, melynek tálaspolcán van elrakva a kenyér és elemózsia, alatta a falóca a bundával, a gazda éjjeli nyughelye. Az ablakában még egy muskátli is zöldül, citromszagú csipkés levelekkel. Az asszony virága, aki benn a városban lakik, s csak vasárnap jár ki az urához, akkor hozza ki neki az egész hétre való ecetest. Az asszony szolgálatban áll: pénzt keres. A karám mellett van a vasaló. Ez a pásztorembernek a konyhája: kerek, kunyhóforma, felül nyitott nádsövényzet, a feneke égetett téglával kirakva, közepén a tűzhely, amellett a forgatható szolgafa, melynek a keresztjére a bográcsot ráakasztják, s az alá tüzet raknak. Tüzelőszer a halomba hordott árvatrágya; ez a szarvasmarha-csordának a tőzege, amit a mezőn összeszedni a taligás hivatala. Taligás a gyereklegényke, akinek még a bojtár is parancsol. Ennek a dolga a vasalóban megfőzni az ételt, s aztán a távol legeltető bojtárok számára elhordani taligán a bográcsban. Hátul a karám mögött látható a szárnyék, a nyitott deszkaszín, nádtetővel, ahova a fejésre való teheneket reggel bevezetik, meg az olyan gonosz indulatúakat, akik a borjaikat elrúgják, szoptatni nem akarják. Egy dombos tatárszálláson telepednek meg a karám mellett a borjas tehenek vezérbikáikkal; olyan az, mint egy erdő csupa görbe szarvakból.


55

– Szembe jön ránk a zivatar – mondá Miklós a feleségének (most már feleség volt) –, azon kell iparkodnunk, hogy elérjük a gulyáskarámot, mielőtt a zegernyezápor a nyakunkba szakad. Azzal a kocsist leszállította a bakról, maga vette át a gyeplüt, odaültetve maga mellé a feleségét, s lekanyarodott az országút töltéséről a gyepre. Mert nagy tudomány az! A gyepen hajtani. Kitalálni, hol van jó átjáró az ereken, vadvizeken, merre kell kikerülni a süppedékes csincsést, a szikes tömpölyöket; a baktató kocsisnak a dolga megkapni a lőcs végét, ha a szekér dűlőnek indul. A sötét felhők pedig nagy hirtelen eltakarják az alkonyodó napot, a táj elsötétül, csak a távol lobogó villámok mutatják a járható síkot. – Nem félsz-e? – kérdi Miklós a kedvesétől. – Hogy félnék, mikor veled vagyok? A mennydörgés egyre közeledett, az ég körös-körül beborult, sötét lett. A zivatar sötétjében nehéz a nagy pusztán el nem tévedni a járatlan idegennek. Miklósnak egy hang ütötte meg a fülét: a mennykövek csattogása közben az ostordurrogás. Karikás ostor pattogás. Nem sokára kutyaugatás is hangzott közbe. A villámlobogásnál kitűnt egy-egy pillanatra egy közelgő lovasnak az alakja. Messziről elkezdett kiabálni, mikor közelebb ért. Két kuvaszkutya szaladt előtte, akik hamarább értek a kocsihoz, s a lovak fejéhez ugrálva, kiabáltak fel a maguk nyelvén, hogy no csak erre tartsatok, ti gyávák, s azután mutatták az utat. Nyomban odaérkezett a lovas is. A gulyásbojtár volt. Szép jó estét kívánt a kocsin ülőknek, s azzal megfordította a lovát. – No, csak énutánam jöjjenek a szekérrel; itt van már a karám. Akkor aztán rendén ment a haladás. A lovas legény sötétben is ismeri az utat. Gyöngyen levezette az eltévedt utasokat mindenféle tekervényes úton egész a karámig. Megelőzték a zivatart, a legelső kövér záporcseppek akkor kezdtek el kopogni a kocsi bőrernyőjén, amikor Miklós lesegítette az ülésből Katalint. A számadógulyás, kifordított bundájában ott állt a karám eresze alatt, s egy tökkolopból készült lámpást tartott maga elé, hogy az érkezők elé világítson. A kobaknak két szeme és szája volt vágva, azokon keresztül világított. – Áldás, békesség! Gazduram! Kell-e vendég? A számadógulyás majd kiejtette a kezéből a töklámpást, mikor az érkezőkre ráismert. – Jehova szent Isten! – kiálta fel. – A tekintetes komisszárius úr meg a felesége van itt! – Szívesen látnak-e? – kérdezé Katalin. – Magam vagyok itthon a karámban; a Sárám bennmaradt a városban a mai szent vasárnapon; azt mondta, hogy a tekintetes úr lakodalma lesz ma. – Hát hiszen meg is volt. – De nekem a Sára azt mondta, hogy ő nagy kanállal eszik ma; neki is része lesz a lakodalomban. – Ha mondta, jól mondta, a kegyelmed felesége az én legkedvesebb munkásnőm; ő vezeti az egész szapulást. A mai lakodalomnál ő fog az asztalfőn ülni.

56

XII. Nászéj a pásztorkunyhóban

Nem lesz ott más vendég, mint az én hűséges munkásnőim, kedves leányzóim. Mi pedig itt tartjuk meg a menyegzőnket a kegyelmed karámjában. A gulyás egyet rántott vállával a subáján: – Hozta Isten nálunk. Ami a szegénységünktől kitelik. Tessék beljebb kerülni! Azzal betuszkolta becses vendégeit a karám belsejébe: foglaljanak helyet, amíg ő a házigazdai tisztségét elvégzi. Azzal kiadta a parancsolatot a taligásgyereknek, hogy frissen készítse el a „tésztás kását”, füstölt szalonnával; ő maga a kamrába ment, ahol a bojtárok gúnyái álltak, s ott friss bálmost csinált. Minden elkészült nagy hamarosan. A karám egyetlen szobáját a tökkolop-mécses világítá be. Volt abban egy szalmaágy, gubapokróc-takaróval, vánkos gyanánt egy hosszú szőrű birkabőrrel; aztán egy keresztlábú asztal meg egy tulipános láda; az is jó volt ülőhelynek; ajtó sarkára akasztva a törülközőkendő; de az egész odút beillatozta a falra akasztott friss levendula és borsos menta, csomóba kötözve. Hát ilyen lakás volt Katalinnak az álma. A szalmaágyon ültek egymás mellett. Kéz a kézben. Odakünn hullott a zápor, jégesővel vegyest. A mennykő csapkodott jobbra-balra; rengett bele a föld, zörgött bele ajtó, ablak. Mind édes muzsika ez ahhoz képest, ami elől elmenekültek. Jégverés, mennydörgés csupa édes harmónia; a cikázó villám jó pajtás, a szélvész szeretett barátné azokhoz gondolva, kiktől elfutottak. S ez a kis kunyhó itt a világ közepe. Nem is az, hanem egy kis külön planéta, melyben nem lakik más, csak két boldog ember. Bizony csak elkészült rövid idő alatt a menyegzői lakoma. Maga látott utána a számadógulyás. Legelső fogás volt a cibereleves. Hogy készül? Tudjátok is ti, finnyás városi népek! Posajtott korpa leve tejföllel föleresztve, s benne harmatkása. Aki nem tudja, hogy mi a harmatkása? Annak minek mondjam? Valami jó az! Azután jön, bográcsban feltálalva, a tésztás kása pörkölt szalonnával. Az még csak valami, ami után az ember a tíz körmét leszopja. Végre a bálmos: az a koronája a lakomának. Nem értenek ahhoz a hercegi szakácsok. Aki egyszer ette, örökké a szájában van az íze. Minden ételhez kanál kell, a cinkanalak oda vannak nyelüknél fogva tűzve a karám nádfödelébe, s ha egyszer hébe-hóba több vendég érkezik, mint ahány a kanál, gyorsan tesznek róla. Az érben van békateknő elég (a hazai gyöngyház), azt odacsíptetik egy hasított végű fűzfavesszőbe, s kész a legmodálisabb kanál. Katalin azt mondá, hogy soha életében ennél pompásabb lakomát nem evett végig, jól is lakott vele. Kardos uram, a gazda, aztán letakarított mindent az asztalról, bográcsot, cseréptálat, csak egy kancsót tett fel az asztalra, tele savanyú íróval, éjszaka jó az, ha fölébred az ember. Azzal nyugodalmas jó éjszakát kívánt az ifjú házaspárnak. Miklós arra kérte a gazdát, hogy vigye ki magával a tökkoloplámpást is, „úgy néz ránk, mint egy halálfej”. – Hát félünk mink a halálfejtől? – mondá Katalin. – Hiszen nevet ránk. Inkább csak hagyja itt.


57

A szeméremérzet nem engedte, hogy sötétben hagyják az urával. A gazda még egyszer nyugodalmas jó éjszakát kívánt, utasítást adott a vendégeinek, hogyan kell a fareteszt az ajtó elé tolni, hogy kívülről be ne nyithassanak, s maga kiment az eresz alatti lócáján aludni. A tökkobak-lámpás azonban meggondolta magát, s maga is aludni ment, utolsót sercegvén a mécsbél; a halálfej szeret aludni. De azért nem vette őket körül a sötétség: az éj világított. Az egyetlen ablakon át folyton lobogott a villám fénye; s azt kísérte égdörgés zenéje. Lehet-e ennél szebb barkarolája egy nászutazásnak? A zápor paskolja keményen a nádtetőt, a szél rázza az ingatag kunyhót. Milyen jó ilyenkor egymás keblére bújni. Ha az ég haragszik, ugyan fél ilyenkor minden teremtett lélek és pára! Ugyan siet elhunyni minden indulat: harag, irigység, bosszúvágy, kapzsiság! Csak a szerelem nem fél: annak ez a dörgés nem Isten haragja, de Isten buzdítása. Most hull az égből az áldás; mostan szeressetek! Nézzétek, milyen szikrákat lövell alá az ég a földre! hátha egy ilyen szikrában száll alá egy új élet lelke? Akik szeretnek, nem félnek Istentől. Hiszen osztoznak vele a teremtés titkában. Milyen új világ, milyen paradicsom nyílik meg előttük! Ezek az örök üdvösségből előre adott pillanatok. Csak ti dörögjetek, csak ti csapkodjatok, egek harsonái, fergeteg dobverői, erősebb azoknál egy csók csattanása. Az Úr keze takarja be a szeretőket, az Úr lehelete élteti szíveiket, az Úr szeme virraszt álmaik fölött. A nászéj titkait ki tudná leírni! Hogy olvad össze két lélek egymásban, édes megsemmisüléssel. S az elenyészéssel együtt megismeri a föltámadás titkát. A felhők is belenyugosznak már a halandók boldogságába, s morogva távoznak odább – átengedve a nádi verébnek; aki szeret éjszaka fütyülni, hogy hangicsáljon az ablakuk alatt. A tücsök is elkezdett cirpelni a pestesben, fiókverebek csicseregtek a nádfödél között, egérke cincogott a sarokban: olyan jó altató valamennyi. Csak a piros hajnal ébreszté fel őket édes álmaikból, s az ilyen álomnak ébren folytatása még édesebb. Tiszta derült már az égbolt. Ezer meg ezer pacsirta éneke zeng odafenn a tiszta légben. Katalin fölkelt a nyoszolyáról, kinyitotta az ablakot; hadd jöjjön be a zápor után virágillatos, fűszeres levegő, s aztán visszatért a kedveséhez, lecsókolva annak a szemeit. – Alhatol még. Nem jött fel a nap. Csak hajnallik. Még a gulya is mind pihen és kérődzik. Majd ha kivillanik az első napsugár a mátai halmok mögül, be lesz az jelentve. Kétezer borjas tehén egyszerre csülökre kap, s bőgve hívogatja ki-ki a maga borját. Ez aztán az ébresztő kardal! Odáig még lophatják a paradicsomot, akiknek az Istentől megnyittatott. Jól van, jól van: de mit szól ehhez Kálvinus János, de mit szól a püspök, sőt maga a fürmender, hogy az ő szigorú interdiktumokat a vasárnapi szívbeli böjtölésről ily módon fumigálták a pásztorgunyhóban?

58

XIII. Kardos Sára asszony

Majd megkapjuk erről a hírmondást, ha egy kicsit várunk. Addig legyen áldás, békesség a nádfödél alatt!

XIII. Kardos Sára asszony A nyitott ablakon át a mezők kakukkfű illatán kívül még más kellemetes szag is szüremkedett át az ablakon a boldog pár szobájába: friss, forralt tej és most sült kenyér illata. És aztán hang is zengett hozzá, ami kellemesebb minden pacsirtaszónál asszonyi zsémbelés. Katalin ráismert a hangra. Ez Sára asszony gyorsan pergő nyelve. Hirtelen felöltözött. – (Nem kellett még akkor segítség; vállfűzőt nem viseltek Magyarországon, csak a francia meg a német asszonyok préselték magukat páncélba.) Kinyitotta az ajtót. Sára asszony volt ott: egyik kezében a tejesbögrét, másikban a mázas tálat hozva, frissen sült lángossal, az is pörkölt szalonnával megkenve bőven. – Itten van a frustuk! – Azt elébb letette az asztalra. Csak azután indult neki a beneventálásnak, kezét arcát összecsókolva mind a két vendégének: – óh, ti kedves jószágaim jaj de örülök, hogy itt kaplak benneteket, hogy ide vezérelt a jóságos Úristen. De jó, hogy ott nem maradtatok abban a Szodoma-Gomorrában. Elmondta az a rossz ember, hogy kerültetek ide, hogy kergetett be a zivatar a mi karámunkba, áldassék érte az Úristen! Tudott-e ez a nyámnyila ember valami vacsorát adni a kedves vendégeinek? Ha én itthon lettem volna! Beszélhetett közbe Katalin eleget, hogy volt minden, nem hallgattak őrá. – Megálmodtam én azt, hogy itt találom az én kedves gazdáimat; de siettem is ki a tyúkászszekérrel, hogy hamarább járjak. Kakaskukorítás előtt már idekinn voltam. Tele vagyok hírrel, majd kifúrja az oldalamat. De most már legalább tessék hozzálátni. Azzal odaunszolta a házaspárt az asztalhoz, ahol párolgott a jó forralt tej a csuporban, abba aprították a frissen sült lángost, amit jó étvággyal kikanalazának. Azt is hiába mondanám el, hogy mi az a lángos; nem ismeri azt se szelíd, se vadember; csak mi zord magyarok lelkesülünk érte; asszonyaink tudják, hogy teremtik elő. Addig egy szót sem szólt Sára asszony, amíg a vendégei az ízletes reggelit szépen el nem költötték, csak hagyta magát az úriembertől fölbecsültetni. Termetes asszony volt; izmos, felgyűrt karokkal, széles vállakkal, derék csípővel. Feje is hatalmas, barnapiros arccal, kezdődő tokával. „Héj ha én ezt megkaphatnám tábori sütőnének, gondolta magában Miklós komisszárius, de rendben tartaná ez az egész svadronyomat!” Csakhogy Sára asszonynak különb hivatala volt már. Ő volt a Katalin szövőfonógyárában a vasaló-, mángorló-, szapulószemélyzetnek a fő-fő vezetője; aztán az urának is hűséges társa volt, aki számadógulyás volt a zeleméri pusztában; azt nem hagyhatta el a világ minden dicsőségéért.


59

– No hát már most tapsakodjunk 16 egy kicsit, kedves asszonyom; – mondá Sára asszony, leülve egy fölfordított szakajtóra. – Mi történt, Sára néni? – Jaj, sok minden történt ott! Még a déli harangszó sem hangzott, már ott volt a Kőművesné a háznál. Elmondta az Ilona leánynak, hogy mi van készülőben. Éjszaka, mikor jól besötétül, odajön a kántus a lábasház elé, cum gentibus. Az Ilona leányzó jelzi az ablakból, hogy a házastársak mely szobában alusznak. A többi ablakba mind égő gyertyát tesz, az övék sötéten marad. – Csakhogy annak, amit a Kőművesné elmond, mindig visszáját kell elhinni. – Valami suskus lesz ebből. Mondok az Ilona leánynak: „Nem lesz ma terád itthon szükség, a Szekrényesi mámi tálal föl, én magam leszek a konyhán kisegítő, te elmehetsz a Nagyerdőre táncolni.” Katalin közbekiáltott: – Az Ilona a Nagyerdőre megy táncolni? – Hát bíz odajár az minden vasárnap éjjel, édes mézem, ezt kegyelmed még nem tudta? Csak reggel szokott hazajönni. – No né! És énelőttem hogy szidta azokat a leányokat, akik a Nagyerdőre járnak. – Mind szidja az egyik a másikat, de azért mégis tele van velük a fürdőház. A legények nem is híják másnak a szolgálókat, csak szukáknak. Hozzájárult az is, hogy a patyikuslegény egy doboz tűzkőcukrot hozott a leánynak. – A patikáriuslegény. – No, az az új, nyalka fickó. Biz az után elmenne akármelyik leány az Óperenciára is. Tud az mindenféle csalfaságot. Hát az Ilona nem marad itthon. Ahogy nekem meg volt parancsolva a drága jó asszonyomtól, hogy az egész lakodalmi traktával örvendeztessem meg a munkálkodó fehérnépünket, ahhoz tartottam magamat. Bizony csaptunk nagy dáridót. Ittunk is a boldog új pár egészségére a mézes borból, a konty alá valóból, amennyi csak illett. Csupádon-csupa asszonynép voltunk. Hanem úgy tíz óra után bebukik közénk egy legényember, a kisbíró, pálcával a kezében. Kezdi a nagy hőrögetéssel: „ilyenolyan adták! Hát nem hallottátok, hogy elverte már a tíz órát a Rákóczi-harang?” – „Mi bajunk nekünk a te Rákóczi-harangoddal?” – „Hát aki áldotta! Nem kidoboltam, nem kikiáltottam a piac közepén, hogy a mai szent vasárnap éjszakán tíz óra után minden tivornyázás megszünttessék.” – „Ha kidoboltad, ha kikiabáltad, szólt az a korcsmárosoknak, eredj rájuk sorba; de ha a mi urunk házába belépsz, levedd a süveged, ’csés jó estét kívánj, megtörüld a talpad, s aztán ülj le szépen közénk a lócára, s igyál te is egyet a gazdánk, gazdasszonyunk jó egészségére!” Nem is invitáltam nagyon, csak megfogtam a nyakát, aztán leültettem két menyecske közé; muszáj volt neki velünk enni-inni: azzal fenyegettem, hogy sodrófával tömöm bele az ételt! Hát csak kötélnek állt szépen. S aztán amint bekapott a jó mézes bakatorból, csak kipotyogtatta szépen egymás után, hogy miféle rend van ma éjjelre ki16

„Tapsakodjunk” debreceni tájszó, a családi okiratokban találtam. Annyit tesz, mint tereferéljünk, (mai nap) traccsoljunk.

60

XIII. Kardos Sára asszony

adva bírák uraiméktól. – Regulát fognak tartani, hogy milyen lelkesen tartják meg a hívek a püspök úr parancsolatját, a házastársakra vetett tilalom dolgában. A contrascriba a tizenkét esküdt diákkal sorba járja az utcákat, a lámpással bevilágít a házak ablakán, hogy nem vét-e valaki a tilalom ellen? Ide is eljönnek. „Dejsz ide jöhetnek: a mi uraink a kontignációban alusznak; falra csak nem másznak.” – „De bizony fölmásznak; lábtót is hoznak magukkal; úgy ókumlálnak be az ablakon, akit sötéten találnak.” – „No, már ez csúnyaság!” – „Ami törvény, az törvény.” – A kisbíró mindent kivakkantott, amint a bor a fejébe szállott. „Nagy derendócia lesz itt az éjjel.” – Az apám nem volt otthon? – kérdé aggódva Katalin. – Nem aludt odahaza. A patikárius átizent a laboránsával, hogy éjjelre ottmarad nemzetes uram hálásra; vacsorán is ott volt. Hát amint üti a vén Rákóczi a tizenkét órát, csak jön ám a Sisera hadja a mi házunk felé; nyilván ott kezdették a vizitációt. Megálltak az utcán; nem tudták, hogy melyik ablak alatt foglaljanak posztot; mert valamennyi sötét volt; az Ilona nem adott jelt a gyertyákkal. Tanakodtak, lődörögtek a ház előtt. Ekkor valamelyik okos elkiáltotta magát: „Kezdjük rá a dongót; arra majd kiderül, hogy hol turbékolnak a galambok.” A többi bolond bevette az „ökörtül lótanácsot”. Elkezdték a fertelmes virginálást. Jaj de szégyenlettük magunkat, mi szegény parasztasszonyok! – Micsoda moslékritmusok! Hát azt tanulják abban a nagy kollégiumban? Kocsislegény, pásztorbojtár nem fújná utánuk. „Verjük szét őket!” kiáltá Nyúzóné komasszony; a Kakasné is felugrott: „Verjük szét.” – „Csitt csak”, mondok. „Legyen nekünk több eszünk; ne mondják: hosszú haj, rövid ész. Menjen ki közéjük a kisbíró, csináljon szép rendet.” – A kisbírót szépen kituszkoltuk az ajtón a zajongók közé. De azok még csak szóhoz sem hagyták jutni a nyavalyást, lerántották fejére a süvegét, hogy se látott, se hallott, se kiáltani nem tudott, s az ablakainkon kezdtek pogányul dörömbölni: „No, mondék, most már hát mi kiáltsuk el, hogy „ad arma”. Ki mit kaphat a kezébe: keresetlen fát, sodrófát, piszkafát, mángorlódorongot, palacsintasütőt, kolmizóvasat; magam is kezembe kaptam a szapulólapátot! előre rohantam, utánam a többi. Aztán csihipuhi! Kit hol értünk, csak a fejét, hogy meg ne sántuljon? Úgy elvertük a Sisera-hadat, mint a diákné vásznát. Pedig azok is vitézül hadakoztak, voltak közöttük masiniszták is, nagybotos, kisbotos, nehezen engedték, hogy a gerundiumot kifacsarják a kezükből: „ne hagyd magad spirité!” kiabált a contrascriba, amíg a szapulólapáttal egyet nem adtam neki a pofájára, amitől a fél képe úgy feldagadt, mint a cőkös cipó; azt mutogathatja majd. Jó szerencse, hogy a nagy lármára odakerült tiszteletes Gyarmathy Mihály uram, s nagy tekintélyével szétválasztotta a verekedőket; mert különben megesett volna Debrecen városán az a példa, hogy a diákjait asszonyok verték holtra. A professzor úr aztán hazaterelte a kollégiumba a diákokat; keményen megdorgálva őket, hogy a diák nem drabant, nem a szent inkvizíció szolgája, nem az a hivatala, hogy a polgárok szobájának a titkaira leselkedjék. Ez, azt hiszem, hogy jobban fájt nekik, mint az ütlegek, amiket tőlünk kaptak.


61

S amikor ezt a hőstettet elmondta Sára asszony, egyszerre hangos zokogásra fakadt: „Én istenem, hogy nekem ezt meg kellett érnem!” – Megsiratta amazoni dicsőségét.

XIV. Tábori élet Egy dolgot elhallgatott Sára asszony abból, amit tudott. Az asszonyi ész azt is kitalálja, hogy mit kell titokban tartani. Mikor ő kora szürkületkor kijött a pusztára az üres tyúkászszekérrel, s elmondta az urának a városban történteket, a gazda rögtön lóra ültette a legjobb bojtárját, s jól a szájába rágta, hogy mit mondjon el a tábori szálláson Bessenyey óbester uramnak, akihez nyargalvást vágtasson: hogy Baranyi komisszárius uram az éjszakát az új asszonyával együtt itt töltötte a karámban, ahová a zivatar útjából beverte, és hogy mik történtek tegnap Debrecenben. Az előre küldött hírmondó megelőzte a kocsin érkező házaspárt. Bámultak azok nagyot, mikor Püspöki alá megérkezve, egész svadronyt láttak szemközt jönni az elfogadásukra; elől maga az óbester lóháton. Bessenyey Zsigmond igazi mintaképe volt az ősmagyar nemesnek, arcban, termetben, testi erőben és lelki tulajdonságokban. Aki reá nézett, megesküdhetett rá, hogy a magyar nem turáni népfaj. Thézeusz, Achillész szobrát látták benne. Valamennyi Bessenyey mind ilyen volt (egész mostanáig). Szertelen erejükről is híresek voltak; azért úgy hívták őket, hogy vas Bessenyeyek. Patkókat tört szét az egyik, egy marokba fogva, mint más a perecet, egy másik bátya meg a török atlétának vasrúdból kötött a nyakára örvöt. Mikor lovon ült az ezredes, olyan volt, mint a valóságos hadisten. Katalin látott maga előtt egy férfit, aki sokkal derekabb a saját férjénél. Nagy próba ez! Közeledtükre a lovasok hosszú sort formáltak az országút mentén, s amíg óbesterük a kocsihoz lovagolt, hadnagyuk jeladó szavára sortüzet adtak karabélyaikból üdvözletül. Bessenyey paripája a puskaropogásra ágaskodni, hánykolódni kezdett, fejét szügyébe vagdalta, lovasa pedig még csak a mosolygását sem szüntette meg a toporzékolás alatt, csak a sarkantyúit nyomta erősebben a mén oldalába, s szembejutva Katalinnal és férjével, ezzel a kálvinista köszöntéssel fogadta őket: „Dícsértessék – a szép asszony.” És aztán mind a komisszárius szállásáig lóháton kísérte őket, folyvást kedvező szavakat intézve a nőhöz, nem félt-e a múlt éjjeli zivatarban? – Jó helyen voltunk, szép pásztorkunyhóban, aztán együtt daloltuk az urammal azt a szép nótát: „Ha zúg is a mord szélvész, recseg a nagy cserfaág.” Ismeri-e kegyelmed? – Nagyon is jól. Diákkori nótánk. – S rágyújtott a dal folytatására: „De nem fél mégis, hogy elvész, a fűben a kis virág.”

62

XIV. Tábori élet

Csak intenie kellett a kísérő kornétásának, az megadta a hangot a hármas sorban kísérő csapatnak, mire a katonák is rázendítették a folytatását a nótának taktusban: „Míg a gálya repdez a tenger hullámain, a kis sajka vígan evez a rétek kies patakin.” Ez volt Katalinnak a kedvenc nótája, amivel lantszó mellett gyakran elandalítá az ő Miklósát. Így vonultak be a főhadiszállásra szép énekszóval. Baranyi Miklós kvártélya elég tisztességes lakás volt. Püspöki piacán; mellette mindjárt a mészárszék, kenyérmagazin. Katalin nem találta benne azt az előre képzelt sátort, amiben a katonák tanyáznak; volt abban még tükör is, s az ágy előtt famacska, csizmát lehúzni való. (A csizmahúzónál kezdődik az európai műveltség.) Bessenyey óbester kézen fogva vezette be Katalint Baranyi Miklós szállásába. A nagy utcai szobának még benyilója is volt, fölvetett ággyal, mosdóasztallal (aminek az asszony nagy szükségét érezte). Azzal gavallérosan megcsókolva a kezét, magára hagyta az új párt, meginvitálva őket egy kis barátságos vacsorára a brigadéros úrhoz. Most tessék cipőt váltani. – Kedves ember, ugye, ez a mi óbesterünk? – mondá Miklós. – Nekem nagyon édes. – Az asszonyok éppen azt szeretik. – Szeressék: nem bánom. – Hát én tán keserű vagyok vagy savanyú? – Hol egyik, hol másik, hol meg mind a kettő; de nekem az tetszik. 17 Aközben előkerült valami tagbaszakadt pila, aki segített az asszonynak ruhát cserélni: (Vele jött a cókmók a nagy kocsiládában.) Azután föltálalta a maga főzte ebédet; egy kicsit kozmás volt minden, de annak nem a leány volt az oka, hanem a kukoricacsutka, amivel tüzelnek. Meg kell azt már szokni. Hát még a vacsora milyen lesz? Eszébe jutott, amit az ura beszélt a brigadéros híres traktájáról. – Két rókabőr most is ott függött a falon. Azután következett egy kis délutáni pihenés, külön-külön; majd egy séta a hátulsó kertben, karonfogva, nyájas enyelgés közt. Katalin talált egypár nyíló szegfűt, az egyiket a saját hajába, a másikat Miklós dolmányzsinórjába tűzte. Azzal megint bementek a házba; ott vártak már a pitvarban az ordináncok a komisszáriusra. Katalin behúzódott a kis benyílóba, betéve az ajtót, Miklós pedig fogadta a jelentéseket, s osztotta a rendeleteket az alantasainak. Az estéli harangszó meg a takarodót fúvó trombita tudatta velük, hogy itt az ideje a vacsorára készülésnek. Katalin egész díszben volt már, mikor a férje kihívta. Egy kicsit szemerkélt az eső. Miklós befogatott, hogy a felesége meg ne ázzék, úgy vitte magával a vezéri szállásig, onnan visszabocsátá a kocsit, a lovak ne ázzanak az ég alatt; nem tudhatni, a lakoma meddig húzódik.

17

Szolgáló leány.


63

A brigadéros lakása az oláh pópáé volt, aki a magyar szabadságharcosok jöttére elhagyta a parókiáját; az udvaron állt a tölgyfából épült beszerika. Ezt alkalmazták a tiszt urak közös étkezőteremnek; nagy keresztlábú asztalok, deszkalócák voltak egymás hosszába róva; de az asztalok tarka abroszokkal beterítve, mázas tányérok fölrakva, s azok mellé fényes cinkanalak; középen nagy cserépkancsók, üvegek, poharak mindenütt. Az asztalfőn azonban négy teríték volt cintányérokkal, hólyagos művű ezüstkancsókkal, verítékes poharakkal, aranyozott kanalakkal; az ülőhelyek pedig szalmával befonva s rókairhákkal beterítve. Ezekre vezették a szolgálattevő hadnagyok az érkező házaspárt. Együtt volt már az egész társaság. Úgy ültek, hogy a brigadéros mellé került Katalin, más oldalon Miklós, Katalin jobbjára pedig Bessenyey óbester, Katalinnal szemben ült tisztelendő Korpándi Xavérius Ferenc gvárdián uram, csaknem mindennapos vendége a brigadérosnak. (Nagyváradról járt ki.) A vacsora kezdete előtt a gvárdián fölállt a helyéről, s a kezeit egymásba téve, diákul mondott el egy magvas asztaláldást. Aki akart, szintén felállhatott, s együtt imádkozhatott vele. Katalin megfigyelte a szomszédját. Az ugyan nem állt fel, de az ámennél mintha a vitézkötését igazgatná, mégiscsak titokban keresztet vetett magára. Katalint legjobban meglepte az, hogy még rajta kívül egy másik asszony is került a férfitársaságba. Akkor lépett be, amikor az ordináncok a tálakat behozták; úgy tett, mintha ő kommandírozná őket. Barnapiros arca égett; látszott, hogy a tűzhelytől jött: derék darab asszonyszemély volt; csupa vidámság az arcán. Bessenyey odasúgott Katalinnak: – Ez az a bizonyos Dabóczy Marcsa. – Ez az? – szólt nagyra fölnyitva szemeit Katalin; bizonyosan ő is hallhatott már valamit a hetedhét vármegyében hírhedett személyről. S az nem jött üres kézzel. Míg a felszolgáló-legények rengeteg cseréptálakban hozták a paprikás halászlevet, Dabóczy Marcsa egy kis levesestálban adta fel az új asszonynak a számára külön készített tyúklevest, apró galuskával. – Ez kegyelmednek való, aranyos gyémántom! Ez már nagy figyelem! Hisz a tyúkot Máramarosból kell idehozatni Püspökibe, ahol már magva szakadt minden háziállatnak. Nagyon ízlett Katalinnak a tyúkleves; egymagának sok volt: megkínálta vele a szemben levő gvárdiánt, aki azt nagy köszönettel fogadta. És aztán hálából visszabiztatá a tisztelendő úr Katalint, hogy próbálkozzék meg ő is azzal a karmazsinpiros halászlével. Katalin tétovázva tekintett az urára; tegye-e? Sohasem ízlelte még az egzotikus capsicum annuum félét, amiről még Oken azt írja, hogy méreg. Miklós ráunszolta. Akkor aztán Bessenyey válogatott ki a számára a nagy tálból; a java kecsegét, harcsát. Amint megízlelte Katalin, egyszerre megbarátkozott vele. Hisz ez fölséges eledel! A leve valóságos ambrózia. S aztán elgondolkozott rajta, hogy milyen messziről kellett az ehhez való halat hozni! Hát a szegény kurucok ilyennel élnek? Következett a jó ecetes vetrece, Dabóczy Marcsa maga hozta a tálat Katalinhoz, s kiszedte belőle a merőkanállal a tányérjára. Aztán következett a töltött ká-

64

XIV. Tábori élet

poszta meg a disznótoros pecsenye, végül a csörgőfánk, amit borkorcsolyának, barátfülének is hívnak. – Bizony nem is Kálvinus fülének! – vágott vissza a tréfás célzásra a gvárdián. Katalin ámult és bámult. Nem ilyen lakomát írt le az ő férje a vezér főhadiszállásán. Ez nem az általa annyira magasztalt tábori sanyarúság. Hazudni szokott volna Miklós? Így élnek rendesen a blokádtábor tisztjei? De még jobban meglepte az a társalgás, ami az asztal fölött folyt. Az első ételfogásoknál hallgatva működik minden okos ember, legfeljebb a szomszédjához szól egy-két szót. Csak a hurka meg a fehérpecsenye után nyitja meg a beszéd sorát az asztal elnöke. Palocsay brigadéros uram nem nagy orátor; de azért öszsze tud szedni akkora áldomást, hogy az Isten éltesse a mi fejedelmünket, Rákóczi Ferencet, amit állva fogad mindenki, és poharat koccint rá. Aztán mindjárt következik a másik áldomás, amivel Bessenyey óbester köszönti fel a társaság díszét, a szépasszonyt, aki tegnap kezdte meg a házasélet boldogságának megismerését, dacára Kálvinus János kemény tilalmának. Az általános pohárcsörgés, vivátozás jelenti, hogy mennyire kedve szerint szólott a társaságnak a népszerű ezredes. Nevetett mindenki a debrecenieken, püspök, bíró, cívis nevetség tárgya lett. Pihenni kell a cívisnek a hetedik napon a munkától! Katalin irult és pirult. Senki sem kelt a kálvinisták védelmére. Hiszen ők maguk is kijátszották a felsőbb tilalmat. A vitéz szövőasszonyok hőstettéről is volt már tudomása az asztaltársaságnak. A harmadik áldomást a gvárdián mondta. Ő a komisszáriust, Baranyi Miklóst köszönté fel, akit fölékesített az emberi erények minden fajtájával, végezve mondókáját e szavakkal: „csak az a kár, hogy őkelme kálvinista!” Katalin azt hitte, hogy erre a szóra Miklós a háta mögé önti a kezében tartott serlegéből a bort; de bíz az nem tett így, hanem összekoccintotta az áldomásmondóval, kiitta körömpróbáig. Katalin nem értette a dolgot. Ő csak kétfélét tudott; szeretni vagy gyűlölni; nem ismerte, hogy mi a harmadik: a közönyösség. Neki volt bátorsága (a fiatal asszonynak, az új áttért-hívőnek) vitába eredni a tudós ellenféllel. – Ugyan miért szánja tisztelendőséged az én uramat, hogy kálvinista? – Azért, mert pokolra fog jutni. – S miért kellene neki pokolra jutni? – Ítélje meg maga kegyelmed, asszonyom. Nemde nem Debrecenből jön-e most kegyelmed? Futva futvást. – Ki kergette? A saját honfitársai. – Ugye hogy elszólták, amikor megtudták, hogy a szerelmesével eljegyezte magát? Bűnösnek kiálták ki. Vőlegénye meg volt konfundálva. – Csak Isten angyala igazítja helyre a szíve érzését. – Hát a mi Istenanyánkkal, a Boldogságos Szűz Máriával nem ugyanazt tették-e a farizeusok? Nem elrágalmazták-e a szerető jegyese, Szent József előtt, kit csak az Isten angyala őrizett meg a hűségében? – Hát már most tegye a szívére a kezét, asszonyom: nem örök pokoltűzre kívánná-e szállítani


65

kegyelmed mindazokat, akik gonosz rágalmakkal a szerető jegyesétől el akarták szakítani? – Hát amit a halandó asszony meg nem bocsát, megbocsáthatja-e a halhatatlan, Istenanya? Ti kálvinisták, kilöktétek az imáitok közül az „Üdvözlégy Máriát”. Aki egy asszonyt megbánt, az Isten legfölségesebb alkotását, az méltó a gyehenna tüzére! Mindenki elhallgatott. Maga Katalin is meg volt rettenve. Képben gyakran látta ő azt az asszonyalakot, akinek sugár környezte szívébe hét hegyes tőr mélyed, s valami sejtelem megsúgta neki, hogy ezeket a hegyes tőröket ő is fogja egyszer a szívében viselni. „De azért amire megesküdtem, azt híven megtartom”, suttogta félig magában. – Hagyjuk az ilyen komoly dolgokat péntek délelőttre – mondá Bessenyey, s jelt adott a tárogatósának, hogy kezdje rá a nótát. Csodaszép hangszer volt az a tárogató: erős és lágy zengést egyesített magában; dalaiban, miket hangoztatott egy derék nemzetnek sokszázados panasza, dicsekedése volt világnak eresztve. Szabadságot, hazát dicsőítő dalok hangoztak belőle. Ki azt fújni tudta, igazi művész volt. Együtt jártak azok a kuruc sereggel: Rákóczi nótája, Bercsényi búcsúja, a szvihrovai nóta, a „zöld erdő” ritmusa. Katalin nem csodálkozott rajta, hogy a kuruc vitézeknek maguknak is megnyílik a torka, s beleénekelnek a tárogató rivallásába. A nagy lakomának vége szakad, az asztalt elszedik, csak a kancsók meg a poharak maradnak közszolgálatban. A társaság együtt marad poharazni, dévánkodni. Majd a lakomarendezők Dabóczy Marcsát is az asztalhoz ültetik, aki aztán túltesz a csintalan adomamondásban valamennyi férfin. Katalinnak olyan érthetetlen volt mindez, Miklós annyit beszélt neki a kuruc tábori élet sanyarúságáról, a vezérek nélkülözéséről, a közvitézek koplalásáról, hogy ő előre elképzelte, hogy fogja majd magát hozzátörni az ínséghez. S ahelyett talál itt egy bőséges lakomát, ami belenyúlik a késő éjszakába. S hogy a közlegénység sincsen a jóltartásból kifeledve, arról tanúbizonyságot tesz a zöldcsákósok káplárja, ki harmadmagával belépve a beszerikába, e rövid mondattal adta elő a raportot Palocsay brigadérosnak: „Pirinc! Megkaptunk mindent, ami dukált!” Bessenyey elmondta Katalinnak, hogy ez annyit jelent, miszerint kinn a táborhelyen ökröt sütöttek és hordó bort folyattak a legénység felvidítására. És ez mind az ő menyegzőjüknek a megünneplésére történik. Megfoghatatlan! Az idő éjfél után járt már, amit Katalin az övébe hordott kis órájáról tudott meg – és még senki sem gondolt az asztalbontásra. Minden férfi hangos beszédben volt, a kacagás túlharsogta a tárogató melódiát, Dabóczy Marcsa sikongó nevetése kitört a nagy zajból. Palocsay brigadéros odakiáltott a víg asszonynak: no hát Marcsa, van-e nálad Szent Dávidné zsoltára? – Hogy ne volna? – Ide vele! Katalin kíváncsi volt rá, hogy milyen lehet az a Szent Dávidné zsoltára? A Szent Dávidét már ismerte.

66

XIV. Tábori élet

Nagy volt azonban a megszontyolodása, mikor megtudta a valót. Így nevezik az urak maguk között a „cartas pictas” Gringenöhr találmányát, a kártyát. Dabóczy Mari azt is hordott magával: odahozta a brigadéroshoz. A tiszt urak előhúzták az erszényeiket, s a brigadéros körül telepedtek, aki maga adta a bankot. Katalin megint látott valamit, ami ránézve új volt: kártyázó embereket; s azok között a férjét. A kártyázó férfi arca kínos látvány a nőnek. A játék közben támadt indulatok rútak. A játék alatt senki sem törődött többé Katalinnal, a gvárdián sem, az is kártyát kért. Csak Bessenyey maradt mellette. – Hát kegyelmed nem játszik? – Soha. – Miért nem? – Tiltja a példabeszéd. (Annyit már tudott Katalin, hogy a példabeszéd szerint „aki szerencsés a szerelemben, szerencsétlen a játékban”. A daliás ezredes olyan bizonyos volt az elsőben, hogy tartózkodott a másodiktól.) Katalin lelke előtt az elmúlt éjszaka emlékei tünedeztek fel. A tomboló vihar, a recsegő pásztorgunyhó, a szerény lakoma, az édes ölelések. Milyen szép volt mindez! A mostani éjszakához képest. Melyik volt az álomkép? Az-e vagy ez? Hogy gyöngyözik a veríték az ő Miklósának a homlokán. A férj veszít. S egész lelkét lefoglalja a játék. Nem gondol rá, hogy őneki a balszerencse áll ma: hiszen oly szerencsés a szerelemben. Ha ez a gondolat átvillanna a lelkén, odacsapná a kártyát az asztalhoz, menne a feleségéhez, öltené a karjára, s vinné haza a szállására. Hogy nézheti most azt a cudar kártyát? Az asztalon peng a tallér meg az arany. Tehát nem a rézlibertás. Ezt legkevésbé tudta megérteni Katalin. Az éppen elhúzta a kezét szomszédja gyöngéden közelítő keze alól: – Mondja csak, óbester úr: én a férjemet nemcsak szeretni, de becsülni is akarom. Elviselhetetlen gondolat volna előttem az, hogy az én Miklósom énnekem valaha nem mondott igazat. Nekem ő azt beszélte, hogy itt, a fejedelem blokáda-táborában olyan sanyarú az élet, hogy a fővezér vacsorájánál ehetetlen ételeket tálalnak föl: kegyelmedre hivatkozott az uram. – Igazat mondott – válaszolt Bessenyey. – A legelső lakománkon, ahol az én vendégem volt Miklós, az egész trakta olyan vadnak a pecsenyéjéből került ki, amelynek a bőrét csak prémnek lehet használni, s melléklete baromfi eledel. Én magam kínáltam meg őt vele. Nem bírta lenyelni. Katalin megkönnyebbülten sóhajta föl. Hát mégis igazat mondott az ő Miklósa. – Aztán arról is beszélt – akkor még vőlegényem –, hogy az élelmezés kifizetésére nincs a hadikasszában más, mint kongó rézpénz. – Akkor még ez sem volt. Tisztnek, közlegénynek két egész hópénzzel volt tartozásban a főhadvezéri intendatúra. Az ezüstpénzt tartották lengyelországi bevásárlásokra.


67

– És most itt van ez a bőséges lakoma: arany-ezüstpénz peng halmozódik az asztalon. Hogy illik ez a két átellenes állapot össze? Bessenyey óbester összecsapta a kezeit nagy bámulatában. – Hát kegyelmetek ezt nem tudják? Most jönnek a tűzhelyről, és nem tudják mitől melegszenek. Hisz ennek a változásnak Debrecen az oka. Igaz, igaz, hogy ezt kegyelmetek előtt el kellett titkolni. Hát az történt, hogy Debrecen város magisztrátusa megváltotta a város közönségét a tábori szolgálat és minden kontribúció alól a fejedelemnél huszonötezer forintért, pengő arany- és ezüstpénzben, 18 a fejedelem őnagysága pedig az egész váltságösszeget ideutalta a nagyváradi blokáda-hadseregnek, élelmezésre, s a hátralevő zsold kifizetésére. Ezért van most minden tisztnek az erszénye tele tallérral, körmöcivel; ezért dúskálkodnak most a bőséges lagziban. Katalint egészen elvakította ez a fölvilágosítás. Debrecen megváltotta magát a szabadságharcban részvétel alól. Hát teher volt az? Nem szeretik már a hazát? Nem óhajtják már a szabadságot? Rájött talán a fordulatnak az indítóokára? Azért tették ezt, hogy megszabaduljanak Baranyi Miklós komisszáriusi nagy hatalmától, akik nem tudják neki megbocsátani a házasságát a görög leányával. Hát ez elég ok egy egész várost kiszakítani az ország közepéből? Mekkora örvénye a gyűlöletnek tombolhat azoknak a szívében, akik ezt elhatározták! Hogy a számítani tudó, a takarékoskodó városatyák kinyissák a község vasládáját, s kidobjanak belőle huszonötezer forintot aranyban, ezüstben, ami abban az időben rémséges összeg volt! – Csak azért, hogy egy gyűlölt házaspártól megszabaduljanak! – És most mi lesz velünk? – rebegé Katalin. – Hogy térhetünk mi akkor vissza, hogy maradhatunk meg Debrecenben? – Én tudnék valami tanácsot adni – mondá Bessenyey –, ha volna a családban egy erős elhatározású férfi. – Van – súgá Katalin. Mind a ketten a közel szomszédban ülő Miklósra tekintettek; de csak egy pillanatra. Miklós éppen a betakart kártyáját gubellírozta. Egész figyelme a játékon volt. – Ki az? – kérdé Bessenyey. – Az apám. Bessenyey nehéz öklével az asztalra ütött. – Igaz. Övé az erős akarat. Hozzá fogok fordulni. A mulatság tovább folyt. Ha egyszer belekezdenek a magyarok, nem könnyen hagyják abba.

18

A Rákóczi szabadságharcból Debrecen városa megváltotta magát a fejedelemnek fizetett 25 ezer forinttal aranyban, ezüstben. A nemzeti fejedelmek mindenkor át voltak hatva annak a tudatától, hogy Debrecen fenntartása mily fontos a nemzeti kultúrára nézve: fiatalságát háborúba nem vitték. 0. M. Monarchia 290. lap.

68

XIV. Tábori élet

Dabóczy Marcsa krampampulit csinált; lánggal égő lengyel pálinka az, amibe fügét, mazsolaszőlőt dobálnak, s aztán merőkanállal osztják a nagy tálból a cinpoharakba. E pokolitalnak megfelelő társa pedig a magyaroktól nagyra becsült pirítós. Forró zsírral kenik azt meg; de azonkívül fokhagymával is jól bedörzsölik; anélkül az nem volna tökéletes. Bessenyey nem evett belőle. A nők kedveltjének nem szabad a szájába fokhagymát venni. A város tornyában a háromórai harangszó kondult meg. – Hora canonica! – mondá a gvárdián, csuklyájába mélyesztve a nyereséget. – Urak, imádkozzunk hajnalra, s térjünk nyugodalomra. Aki tudott, imádkozott, Deus benedicat. Miklós is odajött a feleségéhez. Egy kicsit nehezen forgott a nyelve. És keresztben álltak a szemei. Megcsókolta Bessenyeynek az orcáját, amin az nagyot bámult. Azzal hazavezette a feleségét békében. Odakinn esett az eső. A kocsi nem volt iderendelve. Umbrélát a magyarok még akkor nem használtak. Az asszonyféle, ha eső lepte meg, azt tette, hogy felhajtotta a felső viganóját, s azzal takarta be magát, hogy meg ne ázzék. Katalin is úgy tett. Egy lámpásvivő hajdú elöljárása mellett eljutottak a szállásukra. A kakasok akkor kukorítottak elsőt. (Volt már belőlük a ketrecben.) A szállásra megérkezve, Katalin az ázott viganóját kiteríté a kerevetre, hogy megszáradjon. Miklós odament hozzá, s meg akarta csókolni. Katalin eltolta magától. „Eredj, fokhagymás vagy.” Aztán bement a kis benyílóba, s betette maga után az ajtót. Miklós künn maradt a nagy szobában, s ment, amerre a feje húzta. Ilyen volt a második nászéjszaka. … Ó, te szent Kálvinus János! Te nagy bölcs, nagy tudós, nagy reformátor! Mennyire igazad van neked! Csak azt az egyet hibáztad el, hogy nem vasárnapra kell tenni az interdiktumot, hanem hétfőre.


69

Második rész I. Salva Guardia Nagyon jókor reggel felzavarták az aludni szeretőket a katonák. Felváltásra vonultak ki: doboltak, trombitáltak és danoltak hozzá: „A bakancsos azt akarná – Ráde, rád-e, rád-e rád: Minden bakancs kupa volna, Rád-e, rád-e, rád-e, rád.” A súlyos álmából felriasztott Baranyi kapitány mérgesen ugrott fel a fekhelyéről. A feje olyan volt, mint egy üres hordó; minden haja szálát húzgálta valami ördögfiú. Elkezdett kiabálni, nem gondolva rá, hogy a benyílóban is van valaki. „Balázs! Te vén dög! Mért nem jössz be, ha hílak?” (Pedig még nem hítta.) Az öreg bajtárs sietett benyitni az ajtót, párolgó bögrét hozott a kezében. – Itt van a meleg víz! – Meleg víz? Te marha! Hát a sajtár hol van? Te hippopotamusz! Úgy? Igaz. Hisz előbb a hideg víz jön sorra. Egy ilyen dínom-dánom után. Szalad a sajtárért. A kapitány beledugja a fejét a jéghideg vízbe. Az enyhíti a krapulát. A vén szolga durva kendővel ledörzsöli az ura fejét a fürdőzés után; az a szép csigafürtös haja mind összegubancolódik azalatt. Fésűvel kell neki megint helyrehozni. – Ne húzd a hajamat úgy, te ösztövér vaddisznó! A vén Balázs kedvében akar járni, hozza a fodorítóvasat, amivel a nyalka vitéz hajfürteit reggelenkint csigákba szokták csavarintani. – Eredj a pokolba! Ma nem sütögetjük a hajamat, akinek nem tetszem, ne nézzen rám! Rekedt a hangja, mérges a beszédje. Katalin a kis benyílóban hallja. Ez új dolog neki. Egy férj, aki zsémbel. Ő maga rég megfésülködött, felöltözött. Csak arra vár, hogy híják. A férj rosszkedve indokolva van. Nem aludta ki magát, sokat ivott az éjjel, és vesztett a kártyán. Ez már elég ok a zsörtölődésre. – No hát hol van az a meleg víz meg a szappan? Te fakutya? Következik a borotválkozás. Miklós ezt elengedhetetlennek tartja. Az asszonynak ilyenkor nem alkalmas belépni a szobába. A férfiábrázat csupa nevetség, mikor borotválják. Fehér szappanhabbal körül bemázolva, a borotváló megfogja az állát, ujjai közé csípteti az orrát, amikor a szakállát lefaragja. – Vigyázz, hogy bele ne vágj a pofámba, te Lucifer! – Hát ne ásítson akkorákat, kapitány uram. – Folyjon ki az a debreceni szemed! Én ásítok?

70

I. Salva Guardia

Katalin félve nyitotta ki az ajtót, mikor már gondolta, hogy vége az operációnak: csendes „jó reggelt” susogva. Miklós éppen az állát törülgette a kendővel. – No, hát meg sem csókolsz? Hogyne tette volna? Mikor ilyen szépen kérik. Még meg is cirógatta. Azt hitte, hogy a férfinak ilyen mérgesnek kell lennie korán reggel. – No hát mit tátod itt a szádat, te vén bagoly? Hozd azt a frustukot. Tudod már? Tudta hát. Mikor efféle dombérozás után vetődtek haza későn, reggelire korhelylevest kell főzni a pilának. Megterített, két tányért tett az asztalra, két ezüskanalat hozzá; azután meg egy findzsát, mely utóbbiért nagyon görbén nézett rá a kapitány úr. Aztán behozta a reggelit. Mind egyszerre. Alól volt egy kéfülű levesestál, annak a tetejébe téve egy tányér, azon két ezüstibrik. A tálban párolgott a korhelyleves, az ezüstibrikben kávé és tej. Akárkinek a gondolatja volt, hogy a korhelyleves mellé még kávéval is kedveskedjék, az nagyon szép figyelem volt a fiatalasszonyka iránt. Katalin kitalálta, hogy kinek köszönheti ezt a gyöngéd gondoskodást, az ezüstibriken felismerte ugyanazt a címert, amelyet múlt esteli asztaltársa ezüstpoharán megfigyelt, a nyíllal keresztüllőtt pallosemelő kart. Ez a Bessenyey címer. Nem nyúlt hozzá. A merőkanállal elébb az urának, azután magának szedett a tányérra a káposztás levesből, ahhoz látott. Azt mondta, nagyon jó. Amivel megnyerte a jóindulatát. Ez már asszony! Akinek, ha lehet választani a tejeskávé meg a korhelyleves között, az utóbbi mellé áll. Ő ugyan nem találta olyan jónak. A káposzta nem elég savanyú, s a kolbász benne nagyon is borsos. De azért megrepetálta. Akkor aztán mindjárt jobb kedve lett. Odaültette maga mellé az asszonyát a bőrkerevetre, s kegyeskedett őt átölelni és megcsókolni. Még valami bókot is megpróbált mondani: „Ejnye de szép” … de tovább nem vitte. Igaz, hogy megzavarta a kopogtatás az ajtón. – Az ördög hoz ide! – dörmögé. – Szabad! Bessenyey óbester lépett be az ajtón. Miklós nem engedte a feleségét fölkelni maga mellől. Átölelve tartá, egész demonstratíve, hadd lássák. Bessenyey összeüté a sarkantyúit, az asszonyt üdvözölve, s aztán kategorikus hangon szólt a kapitányhoz – No hát, pajtás, készülj, indulunk: a kocsik előjártak. Miklós elbámulva kérdezé: Hová? – Hát ahová tegnap mondtuk, mikor búcsút vettünk. – Annyit sem tudok róla, mint a fekete föld. – Hát Sámsonba. – Úgy? Sámsonba. Tudom már, a Dabóczy Marcsához. De már erre a szóra mégis kíváncsi lett Katalin.


71

– Szabad kérdeznem, hogy kicsoda ez a Dabóczy Marcsa, akihez mi látogatóba készülünk? Az óbester a kapitányra nézett, az rábólintott a fejével, s mutatta neki, hogy üljön le a feleségével szemközt. – Hát nehogy azt higgye kegyelmed, asszonyom, hogy akit közöttünk látott a tegnapi lakomán, valami világ leánya, azon kell kezdenem, hogy a Dabóczy Marcsa egy minden tekintetben tisztességes magaviseletű asszonyság, akinek az életében semmi makula nem található. A törvény előtti neve tulajdonképpen Szűcs Mihályné; a férje Sámson város bírája. Együtt élnek tizenkét év óta becsületben, szeretetben. Hogy miért hívatja magát mégis a leányi nevén és nem az asszonyin, annak igen rendes a magyarázatja. Ő a családja után nemesleány, a férje után parasztnő. – Nem titok, hogy az ura béreslegény volt a házánál, mikor férjéül fogadta. De tisztességesen, az oltár előtt esküdtek meg; nem a tűzhely előtt, ahogy mások teszik. Írástudatlan kukkó volt a férje, mikor hozzá került, s ő ebből a tuskóból derék okos embert faragott; kimívelte annak elméjét, kipallérozta jó tulajdonságait, fokról fokra emelte fölfelé; megkedvelteté a községével, megválaszták esküdtnek, fürmendernek, nemrég főbírónak, aki ítélkezik és rendet tart. Első ember a városban. S a felesége tette azzá. – Akkor az egy tiszteletre méltó asszony. – Bizony mondom, hogy az. – Hát akkor mért nem viseli az ura nevét, amikor már dicsekedhetnék vele? – Azért, mert már az egész világ így híja. Inkább az urát is Dabóczy Mihálynak nevezik. Jól mondtam, hogy az „egész világ”. Mert oda jár ennek a házához a három vármegye minden előkelősége: alispánok, szolgabírák, magisztrátuális perszonák, úgyszintén a papok, kereskedők. Azok mind a jó szállást, tartást kapnak a Dabóczy Marcsa házánál. – Tehát vendéglősné? – Nem az. Nem fizet őnála semmi vendég. – Akkor hát nagyon gazdag lehet. – Nincs annak egyebe annál az egy házánál meg a bútorainál. Katalin összehúzta a szemöldeit. Valami rosszat gondolt. Az ezredes kitalálta az esze járását. – Nagyon egyszerű a titka Dabóczy Marcsa uraskodásának. A magyar úr generózus. Akinek a házánál szíves fogadásban részesült, arról meg nem felejtkezik. Mindazok az úri vendégek, kik nála otthonukat találták, elhalmozzák őt a maguk fölösleges javaikkal. Egyik lisztet küld neki szekérszámra, a másik tulkot, borjút, vadakat, halakat, hízott sertést. A város minden háza kontribuál neki disznótor, kenyérsütés alkalmából, s amióta az ura városbíró, fűszerszámos, mészáros ingyen látja el a házát nádmézzel, fűszerrel, húsfélével, szüretkor megtöltik a pincéjét borral. Még a tehénkéinek is ingyen küldik szekérrel a sarjut. – Örökké bőség van a Dabóczy Marcsa házánál. Ha pedig valahol nagy lakomát adnak, azt egyenesen őrá bízzák. Ezen a réven egy kis pénzhez is jut. Így került ide is. – S miért kell nekünk a Dabóczy Marcsa vendégszerető házával mai nap megismerkednünk? – kérdezősködik tovább Katalin.

72

I. Salva Guardia

– Mert ma bizonyosan ott találjuk nála a Bihar megyei alispánt, főfiskust és az archiváriust, aki egyúttal inzsellér is. – S mi dolgunk van ezekkel az urakkal? – Azt majd megtudja kegyelmed, ha visszatér Debrecenbe az atyai házhoz. Most csak viseltessék kegyelmed mindezen urakhoz azzal a nyájassággal, amivel az Úristen Ungvári Katalint felruházta. Ezalatt Baranyi Miklós útnak öltözködött, oda sem ügyelve az egész diskurzusra. Aztán mentek a szekereikhez. Délre megérkeztek Sámsonba. Miklós az egész úton aludt: csak akkor riadt fel, amikor a Dabóczy Marcsa kapuján behajtattak. A kocsiszínben álló hintók jelezték, hogy több vendég is van a háznál. Csakugyan ott voltak már az említett urak mind a hárman. Határigazítást végeztek két város között, az hozta őket ide. Az újon érkezőket a tornácban a házigazda maga fogadta (a felesége a konyhában regnált), a belső szobában az előkelő urak üdvözölték, s aztán beszéltek nekik a harctérről érkezett legújabb hírekről, amik nem voltak nagyon örvendetesek. Az ebéd fölött is ez a téma dominált. A mezei hadakra volt nagy panasz. Kevés a rendes lovassága Bercsényinek. Ami van is, csak az ellenséget körülcsiripelni való. Nagy kár, hogy egy ilyen derék ezredet, mint Bessenyey óbesteré, itt rostokoltatnak a váradi blokádában, mennyivel többet tehetett volna ez Nagyszombatnál. Mit strázsálnak itt azon a Nagyváradon? Hagynák ott. A labanc sereg, amit körülzárnak, legföljebb azt tehetné, hogy a debrecenieket kikergetné a városukból. Ez ellen Katalin erélyesen protestált. – Azt az én uram bizony nem engedné! Amin valamennyien jóízűn nevettek. A szerelmes asszonyka bizonnyal azt hiszi, hogy az ő ura olyan vitéz ember, aki el tudja verni a váradi labancokat az ő szülővárosa alól. – Arra nem is gondol, hogy neki ellensége az egész város. Ebéd közben a vármegyei urak olyan furcsa kérdéseket intéztek hozzá. Az alispán azt tudakolta tőle, hogy van-e a házuknak jó nagy kapuja? Erre meg tudott felelni. Azon bizony a szénásszekér is befér. Nehezebb volt arra megfelelni, amit a főfiskus kérdett: – Van-e Debrecenben piktor? – Az bizony bajosan lappang ottan. Mit mívelne? A kálvinisták szentképeket nem tartanak. A saruvarga maga is kifesti a piros sarut a pléhtáblájára, a szabó az ollót; a szűcsnek három rókafark a címere, a gubásnak szűrgallér, a fazekasnak az ibrik, asztalosnak a gyalu, mészárosnak az ökörfej, kovácsnak a patkó ahhoz mind nincs szükség piktorra. Az inzsellér megnyugtatta a skrupulusokat: „mundus se expediet”. Ezt nem értette Katalin; diákul volt, s annyit tesz, hogy majd csak eligazodik a világ.


73

A kérdezősködések okát pedig éppen nem tudta kitalálni. Bessenyey még ebéd előtt beszélt a mellékszobában a megyei urakkal. Azok, amint megtörülték a szájukat, s a késüket, a villájukat a csizmaszár mellé dugták, rögtön befogattak és elsiettek, Bessenyey is velük ment. Az ifjú pár ottmaradt éjszakára a vendégszerető háznál, legalább ott kipihenhették magukat. Másnap aztán nyakukba vették a világot, sorba látogatták a szomszéd városokat; a Baranyi-családnak mindenütt voltak rokonságai, akiknél az új asszonyt bemutatni illett. Szíves fogadtatásban nem is volt hiányosság. Szombat délutánra kerültek vissza Püspökibe. Ott várt már rájuk a cigány-posta nagy lepecsételt levéllel, amely szólt: tekintetes, nemzetes, vitézlő Baranyi Miklós uramnak, Ibi, ubi. Siettek felbontani. Teljes négy oldal volt, sűrűn teleírva. Gyarmathy Mihály professzor uramnak gyöngyszem betűivel. A bevezető üdvözlés után rátért a levélíró a dologra. Amióta kegyelmetek elhagyták a várost, nagy dolgok történtek idehaza. A vasárnap éjszakán történt zenebonáról már értesültek kegyelmetek Kardosné aszszonyom által; azt nem rekapitulálom. Ennek a tumultusnak konzekvenciája is lett a másnapi iskolai sedesben, ahová a kihágást elkövető diákok megidéztettek. Bebizonyulván rájok, hogy megbízatásukat gorombán áthágták, amidőn a vizitáció helyett csúf verseket énekeltek, s ezzel a mosónék bosszúállását magukra idézték, s még vereséget is szenvedtek; ennek büntetéséül mindannyian hatnapi kárcerre ítéltettek, s azonkívül jurátusi rangjuktól megfosztattak, hasonló büntetés érte a contrascribát, Fekete Ádámot is, aki degradáltatott. Ez ellen pedig nem volt apelláta. A magisztrátus megpróbálta ugyan az asszonyokat is törvény elé állítani; de azok, a kisbíró tanúsága mellett, bebizonyítván, hogy amit tettek, az csak inculpata tutela volt, az esküdtek által fölmentetének. Fürmender uram azonban nem hallgattatá el haragját és bosszúját a fölött, hogy az egyetlen rajkóját ilyen megszégyenítés érte; de meg az asszonyok által instigáltatván, akik kígyót-békát kiáltanak amiatt, hogy kegyelmetek eltávozásuk s a gulyáskarámban éjszakázásuk által az egyházi tilalmat olyan híresen kijátszották, egy olyan rontó csapást mért a kegyelmetek házára, mely annak nagy romlást okozott volna. Ugyanis kiokoskodván, hogy amióta nemzetes Ungvári Mihály uram a református hitre tért át, s ezzel együtt elnyerte a debreceni civisjogot, ez által megszűnt az a kontraktuális privilégiuma, mellyel a görög ház felruháztatott: most már az is olyan polgári ház, mint a többi. Minthogy pedig Debrecen város statutumai szerint a belső városban csak céhbeli mesterembereknek szabad műhelyben dolgozni, akik a mesterremeket letették, s a díjat a céhmesternek, atyamesternek, bírónak, fürmendernek megadták, s ezért pecsétes mesterlevelet kaptak; ellenben akik ezt nem cselekedték, azok fusereknek neveztetnek, s eltiltatnak a Piac utca, Mester utca, nagy Péterfia utca mentén műhelyt nyitni, a vásárálláson portékáikat sátor alatt árulni; annálfogva nemzetes Ungvári Mihály uram lábasházából az egész szövő-fonó, csipkeverő, főkötő-varró intézet három nap alatt kiszállásoltassék, s a cigánysor végére áttelepíttessék.

74

II. A piktor

Ez bizony kegyetlen ítélet volt, s a város elöljáróságának jussa volt hozzá. Ez ellen nincs segedelem, csak Istennél. – No hát, akik Istenben bíznak, azok soha nem csalatkoznak. Csak jön ám még aznap este, hogy ez ítélet meghozatott, egy gyors staféta lóháton, nagy trombitaszóval, aki pecsétes levelet hoz Bihar vármegye alispánjától Ungvári uramnak, melyben hivatalosan tudtára adatik, hogy a káptalannál letett nemesi levelében az a prerogatíva is foglaltatik, hogy Debrecenben levő háza nemesi kúriának deklaráltassék, s ezentúl mint Salva Guardia respektáltassék. A Salva Guardiának pedig az a kiváltsága, hogy kivétetik a városi magisztrátus hatósága alól, s a vármegye hatósága alá rendeltetik. Ott többé se bíró, se fürmender nem kereskedhetik; ott csak az alispán meg a szolgabíró rendelkezik, inkvirál, inhibeál, egzekvál. Annálfogva a nemesi kúrián szabad műhelyt nyitni nem céhbeli mesterembereknek. (Baranyi Miklós táncolt örömében, mikor ezt olvasta, Katalinnak könny gyűlt a szemébe. Aztán eszébe jutott, hogy ez Bessenyey munkája volt: ezt főzte ki a sámsoni találkozón.) A levél folytatta. A nagy kaput rögtön levétette Ungvári uram, s beállította a nagy ruhaszárítóba. Ott végezték vele titokban a munkát. Szombaton hajnalban, mikor bíró uram, fürmender uram jöttek a drabantokkal, hogy a munkásasszonyokat kivezessék a házból; nagy elbámulással látták meg a kapun az odafestett nemesi címert, alul aranybetűkkel: „arma nobilium de Ungvár”, felül pedig lapidáris karmazsinbetűkkel ezt a hatalmas szót: „SALVA GUARDIA”. Akkor aztán, mint akinek az orra vére foly, nagy dörmögve elsompolyodának onnan. Ungvári uram megtette azt, hogy kikönyökölt az ablakába, s pipáját aláeresztve, jó reggelt kívánt a felsült elöljáróknak. Katalin tapsolt örömében. – Ugye, hogy milyen derék ember az én szegény, beteg, öreg atyuskám? – Teremtúgyse, lepipált valamennyiünket az öreg! – mondá Miklós. – Ez a stikk nekem sohasem jutott volna eszembe. – Most már vígan megyünk vissza Debrecenbe. – Ugyan megyünk. Ugorj, szívem, Balázs. Hozz csimpolyást, tamburást. Ma táncolni fogunk. Ha visszagondolt rá, most már megtudta Katalin, miért kérdezték tőle a Dabóczy Marcsa asztalánál azok az előkelő urak, hogy van-e az apja házának nagy kapuja, s létezik-e Debrecenben valamiféle piktor?

II. A piktor Vasárnap korán, még a készülőre szóló harangszó előtt érkezett haza Debrecenbe az ifjú házaspár. A lábasház előtt nagy népcsődület volt. Bámulták a kaput. Sohasem látott olyat halandó ember Debrecenben. Nemesi címert a kapura festve. Hiszen a vá-


75

ros statutumai szerint nemes embernek nem is engedtetett házat venni Debrecenben. Igen ám; de azt nem lehetett megakadályozni, hogy kiváló, nagy szolgálatokat tevő polgárokat a királyok nemesi rangra emeljenek, ahogy ezt megtette János király, Bocskai István, a Rákócziak és Lipót király. Hanem a nemesi címerét egy sem festette a kapujára. A festett címer igazán megnézni való volt. Nem afféle kisvárosi mázolvány, hanem egy művészi remek. A címerpajzs a heraldika minden cikornyáival körüldíszítve, közepén a sellő, aki egyik kezében három búzakalászt, a másikban szőlőfürtöt tart. A piktor tekintetbe vette a debreceni közönség szemérmetes voltát, s a vizekből fölmerülő hableányt övig beterítette aláomló szőke hajával, azon alul takarta sás- és vízililiom-levelekkel. Azt bizony nénémasszonyék is megnézhették minden orcapirulás nélkül. Azt azonban mindenki megjegyezte róla, hogy a vízi tündér ábrázatja tökéletesen hasonlít az Ungváriék Ilona szolgálóleányához, ami annak nem válik kárára. Rövid időre félbeszakadt a bámuló csődület; mert a megérkezett kocsi előtt ki kellett nyitnia kaput, s arra a címerkép kétfelé vált, a kapu két szárnya befelé fordulván, s úgy is maradt egész a harmadik harangszóig. Meglepte a hazatérőket az eléjük jövő apa átváltozott alakja. Az öreg görnyeteg termete kiegyenesedett a lefolyt izgalmak alatt, még az arcszíne is megjavult; nem volt olyan fakó. Tele volt az öregúr dicsekedéssel, hogy letromfolta a nagyfejűeket! Az első harangszó után meglátogatta őket Gyarmathy Mihály uram. Reverendába volt öltözve a templomi szolgálathoz. Szükségesnek tartotta még az isteni tisztelet előtt feljönni, s értesíteni híveit a rájuk váró állapotok felől. Megint van valami kabala ellenük. Összebeszéltek a nagyfejűek: férfiak, asszonyok, hogy a templomi padokat úgy elülik, hogy azokban Baranyi Miklós s az Ungvári család nem kaphatnak helyet. Sőt, a koldusoknak is megtiltották, hogy a kisszékeiket őnekik bármi ajándékért átengedjék. Ennek ellenében a tudós professzor azt a stratagémát eszelte ki, hogy lévén a jobboldali karzaton az első pad a katonaság számára rendeltetve, abban előre elhelyezett három kuruc vitézt. Baranyiék a templom oldalajtaján lépnek be, s egyenesen fölmennek a karzatra, ott a három kuruc bajnok kiszáll a helyéből, s átengedi az ülést a kapitánynak és hozzátartozóinak, akik onnan egész nyugalommal élvezhetik az ájtatosság minden malasztjait. Egészen így történt. Baranyiékat nem sikerült kiszorítani a templomból. Ami ismét nagy keserűséget okozott, különösen az asszonyi társaságban. Hogy ezeknek nem lehet megtörni a fejüket! Mármost itt fognak megöröködni. Baranyi Miklós most már packázott velük. Nagyra volt a felesége előtt diadalaival. Szentül meg volt felőle győződve, hogy ezt a dicsőséget mind az ő energiája vívta ki. Katalin azonban nagyon okos asszony volt, s meg tudta ítélni, hogy a hatalmas sikerekben nagy része volt Bessenyey óbesternek, Gyarmathy profeszszornak, sőt még a szegény atyjának is, az öregnek, de a szerelmetes Miklós bizony nem sokat mozdított benne, ő csak hagyta vitetni magát. – Azért Katalin

76

II. A piktor

csak neki köszönt meg mindent, neki fizetett meg érte. – Hiszen a többiek ingyen tették. A templomból gyalogsorban tértek vissza a házukhoz. Sok emberrel találkoztak, aki barátságosan köszöntötte őket. (Debreceni szokás volt csak a háta mögött üdvözölni a megtiszteltet, amiben az a gyöngéd gondoskodás rejlik, hogy az üdvözölt ne legyen kénytelen a köszönésre viszonozottan kalapot emelni.) De bizony Kőművesné asszonyom nem engedte el magának, hogy a pallón (a gyalogjáró kettős gerendája) eléje ne kerüljön a fiatal házaspárnak, s kezet ne csókoljon Katalinnak, s meg ne ajándékozza őt a zsoltárjába csíptetett sárga violával. – Jaj de sajnálom, hogy oda nem tetszett jönni a tekintetes asszonynak a padokhoz. Én magam akartam felállni, és a helyemmel megkínálni a tekintetes aszszonyt. Mindnyájan úgy vártuk. Máskor csak tessék az én helyemre ülni. Rátalálni arra erről a zsoltárról, ami aranyos bőrbe van foglalva. Főtisztelendő Méliusz Péter uramtól kaptam én ezt menyasszony koromban, amikor olyan idős voltam, mint a tekintetes asszony. És így végig tekintetesasszonyozta egész a lakásáig. És a kapu ismét be volt már téve; a címer látható volt. Katalin csak most ért rá azt igazában szemügyre venni. Látott ő már sok képet atyja házánál, amikor még görög hiten voltak. Azok között is akadt művészi munka. De ilyen tökéletes alkotás még nem került eléje. A nőalak formái, a langos hajhullám, az övező levelek mind rendkívül tehetségre vallottak; kár volt ennyi művészetet erre a kapura vesztegetni. De hát ki volt ennek a megteremtője? – No, ugye, hogy remek egy piktúra? – dicsekedék Kőművesné asszony, mikor a kapu előtt megálltak. – Micsoda szép tündért festett ide az a piktorlegény! Minden ember ráismer egyszerre az ábrázatjára: nini, ez az Ilona leányzó! Csak az hiányzik, hogy az egyik kezében a perecestálat tartsa, a másikban a bakatoros-kancsót. Ezt már csak jól eltalálta az a fránya patikáruslegény. Katalin sietett maga után becsapni a kis ajtót, kinn hagyva a magyarázó hölgyet. – Hát ezt a patikáruslegény festette? – szólt Katalin az apjához fordulva. – Négy nap alatt készült el vele. Kapott tőlem érte négy aranyat. – Meg van vele fizetve. – Nempsovics Jánosnak híják. – Furcsa név. – Nem akarod őt megismerni? – Nem akarom. Mikor ezt a szót kimondta Katalin, talán az a sejtő előérzet nyilatkozott meg nála, ami a női idegzetnek az adománya (vagy talán átka). – Meglehet, hogy csak az az előkelő lenézés szólt belőle, amit a Kardosné mende-mondája hagyott emlékezetében: – (a patikárus kicsalta az Ilonát a Nagyerdőre táncolni), aztán most az arcképét is megörökítette a nemesi címeren, a sellőben. – Baranyi Miklósné visszariadt attól a gondolattól, hogy ő a szolgálója kedvesével megismerkedjék.


77

A vasárnap délután arravaló volt, hogy a fiatal pár a szokásos látogatásokat megtegye a városi előkelőségeknél. Mindenütt szívesen fogadták: csak a fürmenderné izente ki a szolgálótól azt, hogy beteg. Ellenben a püspök felesége kitüntető nyájassággal fogadta Katalint. Igazi derék szókimondó magyar asszony volt. „Öcsémasszonynak” szólítá az új menyecskét. A püspök és a komisszárius átmentek a hivatalszobába, s betették az ajtót, hogy a pipafüst át ne jöjjön a díszes szobába. – No, nézze, kedves öcsémasszony, ilyenek ezek a férfiak. Ők hozzák a törvényt, amiben a pipázást eltiltják a populénak, s aztán ők szegik meg legelébb. Biz a populé sem tartja meg. Az a dicső ebben a mi Debrecenünkben, ebben a mi kálvinista vallásunkban, hogy mi hozzuk a legszigorúbb törvényeket; de azokat az tartja meg, aki akarja. Az én uram, a püspök minden vasárnap lemennydörgősmennykőzi a gyülekezetet számos vétkeiért, amit a hívek nagy kegyességgel végighallgatnak, s aztán amint a templomból kiszabadulhattak, megint újra kezdik gonoszságaikat. Nem ér büntetés senkit. Aminek a legelső oka az, hogy miközöttünk nincsen árulkodó, aki a más ember dolgát följelentse. Nem a magyar ember természetéhez való az. Egy delátor volt csak, egy kémkedő alattomos, aki szeretett leskelődni, árulkodni: a fürmender fia, az Ádám; no, az kikapta magáét az öcsémasszony cselédjeitől. Úgy kellett neki! No, a fürmenderéknél ma sanyarú világ van. Mind betegnek teszi magát. Buzinkay doktor nem győzi nekik preskribálni a pilulae de cynoglossot. A fürmender egy hét óta nem mer megjelenni a tanácsban, nehogy az esküdtek kérdőre vonják azért a váltságért, amit a fejedelemnek elfizetett. És aztán sorba vette a többieket is. Mindenkiről tudott valami fáin mendemondát. Aztán mikor az urak előjöttek a pipatóriumból, s búcsúzni kellett, a főtisztelendő asszony megcsókolá Katalint: „Aztán mentül többet ellátogasson hozzám, kedves öcsémasszony, hogy együtt megszólhassuk ezeket a mi embereinket, ráfér ám ezekre a kárpálás.” Az ifjú férj és feleség el volt ragadtatva a szíves fogadtatástól. Miklós éppen úgy tudta magasztalni a püspököt, mint Katalin a püspöknét. Hisz az idehaza, mikor nincs rajta a stóla, egész joviális ember. Szabad szájú anekdotázó. Mikor a férj mentegetni kezdte magát püspöke előtt azért, mert megszökött az interdiktuma elől, a főpap szavába vágott: „Hagyd el, édes öcsém, én is úgy tettem volna, ha neked vagyok.” A második mézeshetet is Debrecenben tölthette az ifjú pár, teljes boldogságban. A komisszáriusnak nem volt különös dolga a blokáda-táborban. A szolgálatot végezte a két hadnagy, a Kakas meg a Nyúzó. A jövő vasárnapra pedig meghívót kaptak Kazay uramhoz, a patikárushoz halebédre. A kisbíró hordta körül az írott meghívást a meghívottak lajstromával együtt, akik között első helyen volt professzor, doktor Buzinkay, a városi orvos s a legfiatalabb pár, a Baranyi Miklósék. A régi kálvinista szokás szerint (ahogy emlékezetem tartja), mikor valaki halebédet rendezett, arra csak a meghívott család férfiai szoktak megjelenni; az

78

II. A piktor

asszonyoknak tartózkodni kellett a halevéstől. (Nem tudom az okát adni, hogy miért?) Kivétel csak az új menyecskéknél alkalmaztatott, akiknek még nem kell tartózkodni a haltól. (Ennek sem tudom az okát kifirtatni.) A meghívó-lapon az is meg volt írva, hogy minő alkalomra adatik ez a trakta Kazay uramnál. Ezen a szent vasárnapon lesz a közönségnek bemutatva a Debrecenben eddig nem látott nagy csoda: a festett patikacímer. Az egyik bámulni való piktúra már ott pompázott a lábasház kapuján, most jön a másik, mindjárt párosával. Korán reggel amint a patika kettős ajtaja szétnyílik, előtámad a két festmény az ajtóra függesztve. Az egyik egy kondor ősz szakállú férfi, zöld palástban, nagy bottal a kezében, melyre egy nagy kígyó tekergőzik, másik kezében egy homokórát tart, lábánál egy bagoly gunnyaszt. A másik táblán kérkedő festmény ellenben egy formás asszonyszemély (minthogy fejkötője nincsen, tehát leány). Ez pedig rózsaszínű lebernyeget visel, nyilván varrás nélkül; bal kezében tart egy aranycsészét, jobb kezében pedig marokra fogva tartja egy kígyónak a fejét, mely a karjára tekergőzik. S azt kényszeríti a kezében tartott csészéből a kettős nyelvével lefetyölni. Mind a kettő ideális kép; nem hasonlít senkinek az apjához és leányához Debrecen városában; ezeket a piktor csak úgy a fejéből festette. Egy csoport tógás diák a teológusokból ott áll a patika előtt, s magyarázza a bámuló közönségnek, hogy ezek itt nem valami pápista szentek (akiknek semmi keresetük Debrecenben), hanem régi félistenek a pogány világból; Aesculapius és Hygiëa; a gyógyítás tudományának képviselői; amiben mindenki megnyugszik. Előkelő úriemberek magát a két festményt is dicsérendőnek találják. Kérdezősködnek, hogy vajon ki cselekedte ezeket? Hát ki más, mint aki az Ungváriék címerét megfestette. A patikáruslegény: a provizor, aki ezermester. A fránya vesződik a neve kimondásával! Talán készakarva szerzett magának olyan nevet, amire a debreceni nyelv soha rá nem fordul? A déli harangszóra a bámészkodó közönség rendet tartva haza oszlott; ellenben egymás után érkeztek a meghívott vendégek Kazay uram házához. Legutolsók voltak a megjelenésben Baranyiék. Ungvári nem jött el; neki tiltva van a halétek. Katalint nagyon húzódozóvá tette az a látvány, hogy itt csupa férfiak gyűltek egybe; ő maga egyedül az asszony; ezt meg is mondta a házigazdának. Kazay uram aztán megnyugtatá, hogy az ekként szokás. A régebben férjnél levő aszszonyságok nem szoktak a férjeikkel a halebédre menni: ellenben az idei menyecskének meg kell azon jelenni. Ez olyan ránézve, mint a katonának a tűzkeresztség. Hadd tudja meg, hogy milyen az ellenség. Katalin mindenkit ismert a jelenlevők közül; kit jóban, kit rosszban. Ki-ki üdvözölte. Csak egy úri vendégre vártak még: a fürmenderre. Idején érkezett a városi drabant a levelével, melyben kimenti elmaradását a halebédről betegség ürügye alatt. – Vajon igaz-e az? – hangzott föl a kétségeskedés szava. Buzinkay doktor sietett az igazolással.


79

– Borbély Fekete uram bizonyára beteg. Ma reggel rendeltem neki epispasticum Boerhavianumot. Azzal aztán nem vártak többet senkit, asztalhoz ültek; az egyetlen asszonyt, Katalint ültették az asztalfőre. A főtisztelendő úr elmondá az asztaláldást magyarul: „Jövel Jézus, légy vendégünk, amit adtál, áldd meg kérünk. Amen!” A lakoma, ígéret szerint, csupa halból állt ki, a magyar konyha változatossága szerint; végződvén hagyományos túrós csuszával. Az étekfogások alatt mondattak a lelkes áldomások, míg a jelenlevő vendégek közül ki-ki megkapta a magáét. Ekkor az egyik vendégnek (nem tudatik, ki volt), az az ötlete támadt, hogy felköszöntse a boltajtók festményeinek az alkotóját magát. Az természetesen nem volt az asztalnál. (Hogy került volna oda, az előkelő társaságba?) Az kinn ebédelt a mellékszobában a laboránssal; onnan kellett őt a felszolgáló hajdúval beszólíttatni, hogy elfogadja az őt ért nagy megtiszteltetést. Soha még provizor ilyenben nem részesült. A hívott megjelent. Megfigyelésre méltó alak volt. Daliás termet, kifejlett izmokkal, széles vállakkal, öltözete fekete vamsz, puffos ujjakkal, övvel, puliderrel, feszes harisnyával, csatos cipővel; a nyakán hímzett inggalért viselt. De legszokatlanabb kifejezésű volt maga az arca, kurtára nyírt hajával, magas homlokával, erős szemöldökeivel; arca simára volt borotválva, se bajusz, se szakáll rajta; sasorra, előreálló dupla álla szokatlan dacot; villogó fekete szemei, duzzadt ajkai merész vágyakodást fejeztek ki. Mikor a principálisa tudatta vele, hogy minő nagy megtiszteltetés érte azáltal, hogy őt, mint a bolticímerek festőjét, az úri társaságban felköszöntötték, meghajtotta magát büszkén, s elfogadva a kezébe nyomott tele poharat, ilyen köszöntővel válaszolt a neki szóló áldomásra: – Én pedig poharam emelem arra, akinek munkám sikerét köszönhetem; az előttem lebegett ideálra, akit Hygiëa istennő alakjában láthatóvá tenni törekedtem, e díszes társaság koronájára, az egyetlen nőre. Kívánom, hogy miként ez istennőnek, úgy neki is sikerüljön a kígyót rákényszeríteni a megszelídítő panaceából jóllakásra: vivát domina Katharina Baranyi ad multos annos! Ezzel ugyan kivágta az égót a mennykő fickó! Hisz ez helyre gyerek! Mindenki sietett vele koccintani: végül Katalin is. Még ott is marasztalták, helyet szorítottak neki a pokuláláshoz. No, abban meg már éppen emberükre találtak. Hisz ez nem afféle kákabélű patyikus, akinek az első pohár szédülést okoz. Győzi ez! Még ő biztatja az urakat, hogy „no még egy kancsóval; hadd érjem kegyelmeteket utól”. Ebben a stádiumában a lakomának már indikálva van az asszonyfélének elosonni az asztaltól. Az urak annál fesztelenebbül mulathatnak: a fiatal patyikus csengő hangja kihallik a zsivajból. Gyarmathy professzor követte Katalint a mellékszobába, ahova a feketekávét maguk után vitették. Ő nem volt borissza. – Hát mit szól kegyelmed ehhez a mi fiatal piktorunkhoz? – kérdé Katalintól. – Tudja Isten. Énnekem az a gondolatom támad, hogy mikor egy férfi az arcát simára borotválja, ez azt azért teszi, hogy az előbbi ábrázatjára rá ne ismerjenek.

80

III. Az arcképek

Gyarmathy csak hátrahanyatlott bámulatában. – Kegyelmed csodálkozásba ejt az ítélőtehetségével. Helyesen találta. Ez a fiatalember nem az, akinek kiadja magát, nem patikáruslegény, csak tanult fizikus. Ezt nem híják Nempsovics Jánosnak, nem rác származású. Ez egy nagyhírű festő, királyi udvarok kegyeltje külföldön, akit én Drezdában tanultam megismerni. Lángeszű ifjú, akit megáldott a múzsa, szárnyára vett fortuna. Csak egy átka van, az hogy bolondul az asszonyokért. Drezdában egy közönséges csapszéki leány miatt veszett össze a polgármester fiával; szeles fiatalok szokása szerint kardra kaptak, s ő megölte a pajtását. Emiatt menekülnie kellet Németországból, ahol halálra keresték. Idefutott a hazájába, arcát elváltoztatva, nevét egy rác névvel cserélve. A valódi családi neve Mányoky Ádám. Katalin most már részvétet érzett az ifjú iránt az eddigi gyanú helyett. – Ez a titok köztünk maradjon – mondá Gyarmathy. – Még férjemnek sem fogom elmondani. – Talán később. Még most országszerte keresik a drezdai polgármester fiának gyilkosát. – S hogy él meg itt addig? – Hát csak szorultan. Én szereztem neki provizori állást, az itteni patikárusnál. Üres óráiban festeget. A tótfalusiaknak festett egy síró Magdolnát, ami remekmű, 19 amiért a helység földesura, Bogdány, négy aranyat adott neki. – Szóljon vele, kegyelmed, professzor úr. Fesse le az én uram arcképét; én adok neki érte nyolc aranyat. Még aznap megvolt az alku. A világhírű festő learcképezi Baranyi Miklóst nyolc arany díjért.

III. Az arcképek A legmerészebb költői fantázia nem vetemedhetnék arra, hogy egy világhírű művészt, aminő Mányoky Ádám volt, aki Párizsban, Drezdában, Hollandban végezte tanulmányait, aki a szász királynak udvari festője volt, akit a Rákóczi fejedelmek protegáltak, akinek hírneves arcképeit, III. Ágost királyt, Sembek és Sapiha kancellárokat a múzeumok őrzik, akinek menyasszonyképe Szaniszló Ágost képtárának gyöngyét képezte: hogy ezt a híres alakot Debrecenbe hozza, boltcímereket és kurtanemesek arcképeit festeni néhány aranyért, s a dicsőségteljes életéből kiszakítani egy évet – regénycsinálásra. És ezt bizonyítják az írott tanúságok, amiket egy erős akaratú asszony összegyűjtött. Itt járt a nagy művész a puritán képgyűlölő alföldi városban, és teremtett remekműveket az ecsetjével Mányoky Ádám. Az első arcképe volt Baranyi Miklósé. Sokáig dolgozott rajta. Mint provizor a patikában csak akkor szabadulhatott a festőállványhoz, amikor a recipéket ab19

Testimonium Joannis Varjas, professor collegii Debreciniensis. (Varjas János, a debreceni kollégium professzorának bizonyságlevele.)


81

szolválta. Maga a modell sem volt mindig kapható. A komisszáriust hivatala gyakran a táborba szólítá. Azonkívül is Mányoky nagyon minuciózus volt a festői modorában; a farkasbőr-kacagányt úgy kidolgozta, hogy annak a szőrszálai kivehetők voltak, s egy-egy szemen eldolgozott egy hétig. Hanem aztán tökéletes is volt az arckép; majd hogy meg nem szólalt, csakhogy ki nem lépett a rámából. Katalin mindennap kíváncsian nézte, hogy alakul át a festmény élő alakká. Minő csodákat mível az a kéz, mely tízféle színből készít keveréket az ecsetjével, s eltalálja vele az igazat. Teremtő lélek lakik ez emberben. E kép festése alatt nagy látogatottságnak örvendett az Ungvári-ház. Mindenki óhajtotta ezt a csodát látni. Kőművesné asszonyom mindennap eljött azt megnézni; megesküdött rá, hogy ez az arckép mindenütt ránéz az emberre, akárhova álljon, sőt, azt is susogta, hogy ez a kép megszólalt, s azt kérdezte tőle: „No hát Kőművesné, mi hír a városban?” Hébe-hóba aztán Katalin asszonyról is hordott híreket Kőművesné a főtisztelendő asszonyhoz. Hogy az asszonyka irtózik a vajas ételektől. A püspökné erre meglátogatta Katalint, s megnyugtatá. Ez valami20 nek jelensége, amin mindenkinek át kell esni. Később már azt is besúgta Kőművesné, hogy Baranyi Miklós uram szigorúan meghagyta a cselédeinek, hogy a felesége keze ügyéből minden varrótűt, tölcsért, öntözőkannát, furulyát eltávolítsanak, ellenben közelébe hozzák a sodrófát, csöves kukoricát, hegyes árt, gombostűt. A tapasztalt hölgyek összehunyorítottak rá, ők értik ennek a hieroglifjeit. Baranyi Miklósnak most már kevesebbet kellett hazajönni a táborból: nem kellett a piktornak ülni. Hát az asszony? Úgy! úgy! Igaz! Arról sem szabad elfeledkezni egy jó férjnek. Amint a piktor a Miklós arcképével elkészült, a nemesúr kifizette az árát, azonnal megrendelé, hogy már most az asszony arcképét is fesse le, amit az készséggel elfogadott. Ekként leróva férji kötelességét, Baranyi Miklós sietett vissza a blokádatáborba. Ahogy előre megjósolá, bizony kitelelt a kuruc tábor a nagyváradi labanc sereg strázsálásában, sőt, ki is tavaszodott, anélkül, hogy az ellenségek egymással egy puskalövést váltottak volna. Ez alatt az idő alatt bizony Baranyi Miklós uram többet időzött vidéken, mint Debrecenben. Titulusa volt rá. De hát akárhogyan kerülgetjük, mint macska a forró kását, csak rá kell térnünk a valóságra. Hisz természetes dolog ez. Van egy bizonyos állapot a boldog házastársak életében, amit a közmondás ezzel a szóval fejez ki: „a férj borjúkötélen van”. Nemigen költői kifejezés, de találó. No hát ebben a stádiumban a férjnek sok mindenféle meg van engedve. Úgy viselheti magát, mintha legényember volna. Eljárhat víg társaságokba – egyedül, s taposhatja a földet a szépasszonyok körül. – Bizony meg is teszi. – Mit használna vele, ha otthon ülne a feleségénél, s hallgatná annak az Isten áldásával együtt 20

Documenta Baranyiana. (Baranyi periratok.)

82

III. Az arcképek

járó panaszait? Bizony nem veszi tőle rossznéven senki, ha ez idő alatt éli világát. Legkevésbé a szerető feleség. Katalin csak nevet rajta, mikor a hűséges hírhordó Kőművesné elhistorizálja előtte, hogy itt meg ott hogy rúgta a port Miklós úr a táncban a szép Sándor Zsuzsannával, a híres özvegyasszonnyal, aki hét vármegyében nincs az a tánc, lakodalom vagy vendégség, ahol jelen nem lett volna. Az volt a szokása, hogy amely vármegyebeli úriasszonyokat tudta, hogy nem lesznek jelen a vendégségben, azoktól kikérte kölcsön a cifra ruhájokat, gyűrűiket és gyöngyeiket, melyeket aztán más úriasszonyok megismertek rajta. Ezzel szokott – mindenütt táncolni Baranyi Miklós uram. 21 Katalin azt sem bánta. A szép özvegyasszonytól nem féltette ő a szeretett férjét. Hadd táncoljon vele, amíg szabad! Kőművesné asszonynak egy kardinális hibája volt: az, hogy olyankor pletykázott legveszedelmesebben, amikor a hírmondásának kilenctized része igaz volt; csak a tizedik rész volt hazugság. Ennél az esetnél eszembe jut egy zsidó legenda. A zsidóknál is az a (hibás) elővélemény, hogy a veres hajú ember rossz ember. Ezt már az újszülött is tudja. Azért, amint a világra jöttével megpillantja, hogy neki veres haj jutott, könyörögni kezd a Jehovának, hogy vegye el róla ezt a megbélyegző jelt, s engedje a haját barnára változni. Jehova könyörül rajta, s azt mondja: jól van, megengedem, hogy a hajad barnára vagy szőkére változzon, ha megfogadod, hogy jó ember fogsz lenni. Ha aztán rossz ember válik belőle, akkor a Jehova a barna haj mellé veres bajuszt, szakállt növeszt neki: s az ilyen ember van legjobban kipécézve, akinek a haja barna, a bajusza veres. Ilyen felemás volt a Kőművesné legveszedelmesebb hírmondása. Telebeszélte a fülét Katalinnak Miklós úr csélcsapságáról a szép özvegy Sándor Zsuzsánna körül; de elhallgatta, hogy van a szép özvegynek egy serdült leánya, aki még nem táncol, nem dűl a karjába a mámoros udvarlónak, de 22 titokban ábrándos pillantásokat vált az anyja táncosával. Ezt elhallgatta a veszedelmes zavagyhírlő. Ezalatt a női arckép is szépen haladt előre … Volt már rajta mit szemlélni; jártak is az ismerősök a csudájára. 23 Az arckép hasonlított a valóságos alakhoz. 24 Megnézte azt maga a szuperintendens is; de feddő szóval jegyzé meg róla, hogy az semmiképpen nem helyeselhető, hogy az asszonyi alaknak a nyaka és az egyik válla minden takaró nélkül vagyon. Amire a piktor azt hozá fel mentségül, hogy ilyen a görög viselet, amit ő klasszikusnak nevezett. Amire helyesen repliká21

Nobilis Johannes Cherny primus testis vallomása. Documenta Baranyiana. (Nemes Cherny János, első tanú vallomása. Baranyi periratok.) 22 Cherny tanúbizonysága. D. B. 23 Prudens et circumspectus Stephanus Bajdó tanúsága. (Az okos és körültekintő Bajdó Istán tanúsága.) 24 Nobilis Anna Füleky tanúsága: „Ő Kegyelme Ungvári Katalin igen szép termetű, igen szép magaviseletű, fehér, piros, egy kicsinyég hosszas s gyenge ábrázatú asszony volt.” Doc. Bar.


83

zott a főtisztelendő úr e szavakkal: „Baranyi Miklósné asszonyom azonban nem görög többé, hanem kálvinista, akinek a nyakára és vállára csipkekendőt illik borítani.” Amit a piktor meg is ígért, s ezzel elérte, hogy ki nem prédikáltatott. Miklós úr a felesége képének a festése alatt is többször megjelent Debrecenben, s kedveskedése jeléül mindannyiszor hozott neki egy rókabőrt, néha többet is, amivel eldicsekedett Katalin a szomszédasszonyának, Seress Erzsébetnek: „Látja kend, hogy szeret engemet az uram; milyen szép ajándékokat hozott nekem!” A tavasz nyiltával a tudós doktor s a javasasszony tanácsára derült szép napokon kikocsizott Katalin a virágos mezőre. A festő elkísérte, de úgy, hogy ő a kocsis mellett ült a bakon, az úriasszony a hátsó ülésben egyedül. Az útfélen leszálltak, Katalin elfogadta a festő kezét, mikor az árkon, bakháton át kellett kapaszkodnia. A réteken javában nyílt a szegfű, liliom. A festő szakított a vadvirágokból, s asszonyának nyújtá, akinek sejtelme sem volt róla, hogy micsoda főbenjáró bűnt követ el ő akkor, amidőn egy vadszegfűt elfogad egy idegen férfi kezéből. A kocsis látta! Csak éppen a bal kéz volt kidolgozatlan az arcképen, mely egy lanton nyugszik, olyanformán, mintha annak a húrjait pengetné. Azt a festő dolga eligazítani, hogy az ujj hogy legyen elhelyezve: ez itt fölemelve, az ott meghajlítva; ez igazgatás közben megtörtént a piktorral, hogy arra a szép fehér patyolatkézre egy forró csókot nyomott, s azzal egy időben egy vággyal és gerjedelemmel teljes pillantást vetett az úrnő arcára. Katalin felháborodva ugrott fel helyéről. Kitiltó mozdulattal nyújtva ki a karját a festő felé. – Távozzék el kegyelmed azonnal előlem! – kiálta rá indulattól reszkető hangon. – De még nincs készen a kéz! – hebegé a piktor. – Marad úgy, ahogy van. Többet nem ülök kegyelmednek. E szónál elsietett az utcai szobából, amelyben (a világosság végett) a képet festették. A művész összepakolta az ecsetjeit, festékeit, s hazament. Azonban ottfeledte azt a kis kézi tükröt, amit a festők használnak az arcképfestésnél. Ez a tükör mondja meg nekik, ha valami rajzhibát ejtettek a képen. Katalin ezt a tükröt utána küldte a művésznek Ilonától, egyúttal a nyolc arany díjat is megküldte neki, ami az arcképért járt. Nagy dolognak az alapja lett aztán ez a küldött tükör s azok az aranyak.

IV. A nagy katasztrófa Így maradt az arcképen a bal kéz művészi kidolgozás nélkül. Katalin megparancsolta az Ilona szolgálónak, hogy ezt a festőt soha többet az ő színe elé ne bocsássa, és tőle semmiféle izenetet vagy levelet neki át ne adjon. Az urának azonban nem panaszolta el a nagy sérelmet, ami rajta esett; hogy

84

IV. A nagy katasztrófa

őneki a kezét megcsókolta egy idegen ember. Jó oka volt az eltitkolásra. A két férfi ezen összeveszett volna. Miklós is nagy vitéz, de a festő híres párbajhős. Ebből valami nagy szerencsétlenség keveredne. Maradjon titokban, miért kidolgozatlan az arcképen a bal kéz. Egy vasárnap délután mégis megtörtént az, hogy az Ilona leányzó az asszonyához belépve egy levelet nyújtott át neki, aminek címzésén Katalin a festő kézírását ismerte föl. Minthogy tilalmat vetett rá, Katalin efölött olyan haragba jött, hogy a levelet olvasatlan kétfelé szakítá s a szolgálót úgy pofonvágta, hogy annak a fejéről lerepült a gyöngyös párta. Az Ilona leány fölszedte a pártáját a földről, de az alatt az egész arcából, a kígyózó szemöldökeiből, a lefelé forgatott szemeiből, a görbített szájából ki lehetett venni a lelke gondolatját: „Megállj, majd bekötöm én a te koszorúdat ezért a pofoncsapásért!” E naptól fogva többször lehetett látni a patikában a principális távolléte alatt, együtt suttogva, taplót főzve, a patikáruslegényt, az Ilona szolgálót meg a fürmenderék Ádám diákját. Valami méregkotyvalékot főztek. Baranyi Miklós hosszabb időre elment a táborba (vagy ki tudja hová?), Katalin egyedül volt otthon. Este lefekvéskor még elővette azt a kis imádságos könyvet, amit kelengyéül kapott Miklóstól menyasszony korában, s elolvasta belőle az Isten áldását váró asszonyok imáját. Aztán nyugalomra hajtotta a fejét. Éjféltájban éktelen nagy lárma riasztotta föl a háznál; kiabáltak, ajtókat csapkodtak; a hálószobája ajtaját felszakították, s berohant rajta goromba módon egy egész csoport. Elöl a fürmenderék Ádám diákja, lámpással a kezében, nyomában a fürmenderné meg a Fekete Krisztina, azután két városi drabant nagy fustélyokkal. – Mit akarnak kegyelmetek itten? – kérdezé Katalin elbámulva. – A szeretődet keressük, akit ide hívattál, elrejtettél; hova tetted? Add elő! – rikácsolt a hajdani mostoha. – Isten legyen a tanúm, hogy semmiféle szeretőm nem volt soha. – Nincs tagadás! Itt van a kocsis, aki látta a házba beosonni; itt van az Ilona leányzó, aki bevezette. Ők jelentették fel. A patikáruslegény idejött hozzád! – Keressék kegyelmetek; én tiszta vagyok tőle. – No, fel is keressük! Azzal nekiindultak a házkutatásnak. A puritán Debrecenben fel volt arra jogosítva a hatóság, hogy tilalmas szerelmeskedés kinyomozására a házakba betörjön, s a species factit konstatálja. A két fúria rohant házvizsgálatot tartani lámpásokkal, fustélyokkal. Katalin azalatt hirtelen felöltötte ruháit. Nagy idő múlva szörnyű diadalommal robogtak vissza Katalin szobájába, hozták a bűnöst. Rátaláltak a kamarában: ott ült a kősón. Ez már bizonyos. Csak a vászonruhái voltak rajta. Kétségtelen bűntanújel ez a patikáruslegény! Nincs mit tagadni rajta! Ez nem jöhetett ide másért, mint az úrasszonnyal bűnt elkövetni. A festő beszélni akart: az asszonyok befogták a száját: „Egy szót se! Majd a bíró előtt! Semmi összebeszélés! Most mars az áristomba!”


85

Azzal megfogták őket, és vitték erőhatalommal a városházára. Ott bezárták a férfit a pincebörtönbe, az asszonyt pedig az emeleten levő tömlöcbe, ami a vétkes asszonyok számára volt rendeltetve. A valóság pedig az volt, hogy a patikáruslegényt az Ilona szolgáló hívta magához, akivel régen jóban volt. És aztán bosszúból azért a kapott pofoncsapásért ő árulkodott rá, izenetet küldve a kocsis által a fürmenderékhez, hogy most tetten kaphatják az asszonyát. Valóságos kicsinált komplott volt az egész, egy üldözött asszony megsemmisítésére.

V. Az ítélet Valami elhihetetlen képtelenség, ami ezután következik. Egy előkelő úriasszonyt tömlöcre vet erőszakkal, s bevádol a leggyűlöletesebb bűnnel az elöljáróság. Összecsődítenek mindenféle hazug tanút, akik rávallanak az asszonyra, hogy szerelmi viszonyt folytatott a patikáruslegénnyel. Azok között protokollumba vétetik egy szőlőcsősznek az a bizonyságtétele, hogy ő szemeivel látta, hogy a patikáruslegény együtt sétált Baranyinéval a szőlőben. A patikárus egy harkályt lőtt, s azt az asszonyságnak ajándékozta. Flagrans delictum! Olyan tanú is akadt, aki bizonyította, hogy az ő füle hallatára biztatta Baranyiné a patikáruslegényt, hogy az urát ölje meg – méreggel. A mezőn szedett virágok, a küldött tükör és aranypénzek pedig eltagadhatatlanok voltak. Egy tanúnak a vallomása különösen terhelőnek találtatott, aki előtt a patikáruslegény azt mondotta, hogy nem adná Katalin asszonyt oda egy mennyországért. Egyetlenegy tanúnak volt emberi szíve igazat és jót mondani a bíró előtt. Ez a kivételes igazmondó volt a Kőművesné. Nem! A Kőművesné hazudik a maga passziójára; de megvesztegetésből, gonosz indulatból nem rágalmaz senkit. Ő deponálta azt a vallató bíró előtt, hogy bizony csak az Ilona leányzó a csapodár fajtalan asszonyszemély, hogy a legényt ő hítta a házhoz, ő is rejtette el, s ő árulta el az ottlétét a fürmenderéknek. De az ő vallomását nem vették hitelesnek. Nagy hirtelen törvényt ültek, s meghozták az ítéletet bírák uraimék. Ámbátor közönségünk a mai irodalomban nagyon erős dohányokhoz van hozzászoktatva, azért mégis tartózkodunk ezt a bölcs ítéletet egész szövegében közölni. Elégnek találjuk az indokolásból kiemelni azt, hogy az inkattusok (vádlottak) nem gondolván Isten parancsolatjával, sem az ország törvényeivel, sem a mindennapi példákkal, melyek szerint a bűnösök meg szoktak büntettetni, az ő testöket fajtalanságra adták, mely ezekből kitetszik, hogy az I. asszony Nempsovics Jánosnak ajándékban tükröt, pecsételt leveleket, pénzeket küldözött, kertekben, mezőkben vele együtt sétált, nevetkezett, imitt-amott vele nappal s este suttogott, a legényt férjének megölésére késztette, végre (stb., stb., stb.) a kamarájában elrejtette, mely gonosz cselekedeteik mind a tanúvallomásokból ki fognak tetszeni, mind a legény instanciájából. Azért mivel az asszony férjéhez való hite s kötelessége ellen máshoz adta magát, a legény is felebarátjának házát megfertőztette, Isten törvénye szerint: Levit. Caput 20 V. 10, és I-mae Part. Decr. Trip. Tit. 105. mind-

86

VI. Tánc közben

kettőnek feje hóhér által üttessék el, másoknak rettentő példájára, nékiek illendő s érdemlett büntetésökre. Az ítéletben említett instanciája a vádlott legénynek így szólt: A neki tulajdonított bűn elkövetését tagadja. Hogy az asszony házához ment, arra fundamentumos oka volt, lévén páciense azon háznál tiszteletes Bélteki János uram; hogy megfogattatásának alkalmatosságával ott, mint bizodalmas jóakarójánál levetkezett, lefeküdt, azzal magát exkuzálja inkább, mint implikálná. Az akciónak egész kontextusát simpliciter tagadja. A vádlott nőt magát soha bíró elé nem állították, védelmét, mentségét meg nem hallgatták, s ami hallatlan, nem is szembesítették a vádlott bűntársával. Csak sok év múlva sikerült neki, megváltozott viszonyok mellett, illetékes törvényszék előtt, hitvesi becsületét, asszonyi tisztaságát napnál fényesebben tisztára mosni. De mennyit kellett neki addig küzdeni, szenvedni! A küzdés, szenvedés még csak az elején járja. Ne sajnáljuk e nyomorult asszonynak a történetét nyomrul nyomra követni. Én, aki e történetet írom, valódi kötelességet hiszek teljesíteni, amidőn egy igaztalanul meggyalázott nőnek és ivadékának hírnevét, mint kőemléket, hamvai fölé kívánom elhelyezni. Nincs ebben az elbeszélésemben egy lapra való képzelet sem; ez mind tény és valóság. Meseszerű, de igaz.

VI. Tánc közben A zenyei kastélyban nagy dáridó volt: a ház úrnője Sándor Zsuzsánna tartotta a neve napját, amire messze földről összegyülekeztek az atyafiak, ismerősök. Ilyenkor kitett magáért az özvegy. Dabóczy Marcsa vezette a konyhát és tálalást. Máramaros-Szigetről hozatták le a híres orosz trombitásokat muzsikálni. Szebenből szállították a kecskefaggyúgyertyákat a szobák kivilágításához. A bejáró ajtó fölött ragyogott egy transzparent, piros betűkkel: „Vivat Susanna Sándor.” A rektor mesterműve. Asztalbontás után következett a tánc. Elébb a férfiak járták el a hajdani verbunkost, körben sorakozva, ami igen szép dobogós volt. Azután következett a mazurka, a szilaj lengyel tánc, hatalmas lábdobogással, amiben csak az a hiba, hogy egyszerre csak egy pár táncolhatja, addig az övé az egész tánchelyiség, a többiek várnak, míg ők belefáradnak, a körülnyargalásba. A magyar palotás már alkalmasabb, mert abban annyi pár vehet részt, amenynyi csak egymás mellett elfér. Van módja benne a férfinak minden délcegségét, a nőnek minden csábító báját bemutatni, amíg a trombitások fújják a nótát, s az öregek, akiknek már nem kell a tánc, danolják hozzá a nótát: „Azt mondják, hogy nem illik a tánc a magyarnak; Nem, ha neki harisnyát s félnadrágot varrnak. Illik gyöngyös pártához, kócsagtollas főhöz; illik sarkantyús csizmához, pillangós cipőhöz.”


87

Hiába, csak most is legszebben járja a palotást a ház asszonya, a szépséges Zsuzsanna; egyik kéz a másiknak adja. Vetélkednek a férfivendégek, hogy ki vegye karjára. De hát „ő” hol marad? A legtüzesebb táncos: a Baranyi kapitány, aki annyiszor volt a szépasszony párja, akinek a kedvéért hófúvatban is elszánkózott napi járóra, ha mulatni kellett. – Az bizony ott ül valahol a szegletben, s egy fiatal lyánkával folytat suttogó beszédet. Halavány arcú hajadon, aki szerény öltözete, leeresztett haja miatt még fiatalabbnak látszik, mint amilyen valóban. A házi úrnő egyetlen leánya, Zsuzsika az. Neki nem szabad a táncban részt venni. Tán a fiatalsága miatt? Vagy egészségkímélésből. A legvalószínűbb ok az, hogy most még az anyja akar táncolni: neki áll még a világ. S addig a leányának petrezselyemárulás a dolga. Baranyi Miklós azonban odaült a leány mellé, s beszélgetett vele, amit az nagy figyelemmel hallgatott. Egyszer aztán csak odalibben Zsuzsánna asszony nagy szelesen, s megragadja Miklós karját. – Ohó, úr uram! Az nem járja! Ellopni magát a táncból. Jöjjön! Viszem! S vitte magával a táncba, odadobva leányának legyezőjét. Éppen azt a nótát húzták, hogy „Elmehetsz drága madár! Nem kell nekem csapodár. Rút a leány, ha szeles: Talál, az aki keres.” Egész kör képződött a táncolók körül: úgy bámulták őket. Ilyen összeillő párt nem látni hét vármegyében. Ugyan ropják azt a lejtőst, csípőre tett kézzel; majd meg derékon kapja a dalia táncosnőjét, s körül megforgatja, mialatt az karját válla körül fonja. Szemeik egymás szemébe mélyednek. Egyszerre nagy zenebona támad; valami parasztasszony rohant be a terembe, aki jobbra-balra taszigálva a fényes vendégeket, utat tör magának a mindenkitől bámult táncoló párig, s azokat is, két durva öklével kétfelé taszítja. – Ki ez a félbolond? Baranyi ráismer. Ez az ő cselédje, a Kardosné. – Ne táncolj most, uram! – rikácsol az ünneprontó asszony. – Elfogták a feleségedet; tömlöcbe vetették: halálra ítélték; a fejét leüttetik hóhér által a piacon! – Megőrült ez az asszony! – Ha nekem nem hisz kegyelmed, olvassa el ezt a levelet, Ungvári uram írta; lóhalálban járok vele kegyelmed után. S azzal odaadta a pecsétes levelet Baranyi Miklósnak. No de azt a táncot kellett volna aztán látni, amit Baranyi Miklós elkövetett, amint ezt a levelet olvasta. Az emberevő vad indiánok toporzékolnak így. A fejét ütötte az öklével. Ordított és zokogott: Istent és ördögöt emlegetett; a levelet a fogaival tépte: „Embert ölök! Vérben gázolok!” hörögte, aztán kirohant a táncos szobából, s kinn a tornácban ordítá rekedt hangon: „A lovamat, a lovamat!” Kardosné utánaszaladt csitítva: „Itt az Ungvári uram szekere; csak megkapatják a lovakat.” – „Arra én nem várok! Nyergeljék föl a lovamat!” A mulatságot keservesen fölzavarta ez az eset. Hallatlan, sőt elhihetetlen volt ez széles e hazában. A pariparobogás kinn az udvaron jelezé, s a kicsődült urak

88

VI. Tánc közben

is hírül hozták, hogy Baranyi Miklós bizony lóra kapott, s elvágtatott éjnek éjszakáján a sötét világba. Táncolni ugyan már senkinek sem volt egy csepp kedve sem: a muzsikusokat is kiküldték. Ellenben behívták a Kardosnét, asztalhoz ültették, étellel, itallal ellátták; ami annak bizony jóleshetett, mert amióta Debrecenből útra kelt, egy falat kevés, annyi sem ment le a torkán; eközben elbeszéltették, hogy történt, mint történt az egész rémeset, amit ő aprólékosan előadott, miközben sűrűen potyogtak a könnyei a tányérjára; hogy az ő jó asszonyát, aki valóságos szent volt, a gonoszakarói ily tőrbe ejtették, most még azt a drága szép fejét is le fogják üttetni a piac közepén! Pedig ő tűzbe teszi érte a kezét, hogy ártatlan. Jó szerencse, hogy ott volt a megyei alispán úr, aki megnyugtatá, hogy az a lefejezés nem megy ám olyan könnyen. A debreceni civis magisztrátus ítélete előbb a megyei törvényszékre megy föl apellátába; majd a sedria vizsgálja meg a bűnvádat, s az mondja ki a döntő ítéletet. – De mikor? – kérdezé a parasztasszony a maga paraszt eszével. – Hát a legközelebbi kvartális ülésen. A jövő hónapban. – Hát addig mi lesz az én szegény asszonyommal? – Addig őrizet alatt marad a vádlottak börtönében. – Hisz ez rosszabb lesz neki száz halálnál. – Majd megszokja. – De azt az én uram nem fogja engedni! – Hát mit tehet ellene? – Mit tehet? Mit tehet? Hát ahogy én ismerem Baranyi Miklós uramat, az mindenre képes az ő szeretett feleségéért, felfordítja a városházát, dudát csinál a bíró meg a fürmender bőréből, felgyújtja a várost mind a négy szögletén; de a szerelmetes hitvestársát bakó kezébe jutni, tömlöcbe megrohadni bizony nem engedi. Olyan merész hangon beszélt a parasztasszony, hogy az úri vendégseregnek a hideg borzongott végig a lúdbőrös testén. Akik ismerték Baranyi Miklós hirtelen természetét, ugyan lehetőnek találták a fenyegetés beváltását. Annyival inkább, hogy az elkövetett igazságtalanság mindenki előtt világos volt. Kardosné asszonyom nem is maradt az úri kastélyban éjszakára; amint a lovakat megkapatták, befogatott, s nekiindult az útnak Debrecen felé. „Megyek én! Ha gyújtogatni kell, magam is segítek benne.” A fényes névünnepi mulatság igen szomorú tablóval végződött. Minden embernek elveszett a jókedve. A közelebb lakó vendégek befogattak, útra keltek éj idején; akik ott maradtak, szobáikba tértek. Sándor Zsuzsánna egyedül maradt a leányával. Mikor csak ketten voltak a belső szobájukban, az a halavány madonnaarcú leányka megszólalt, reszkető fuvolahangon, azt a kérdést intézve az édesmamájához; – Ugyebár, anyácskám, ha a Baranyi Miklós úrnak a feleségét lefejezik, akkor ő özvegy fog lenni? Sándor Zsuzsánna nagyot bámult a leányára.


89

Erre „ő” nem gondolt!

VII. Őrült Lehetetlenségek Mint a vad oroszlán rontott be Baranyi Miklós a mostohaatyja szobájába. – Mit cselekedtek kegyelmetek az én asszonyommal? – ordította a fürmenderre. Fekete uram hátra sem fordult az íróasztalától, ahol valami írással foglalkozott, csak úgy szólt hátra a vállán keresztül. – Lassabban is beszélhetnénk talán. – Én úgy beszélek, ahogy a torkomon kifér. Hol a feleségem? – Jó helyen van. A városházában, az asszonyok számára fenntartott tömlöcben. Nincs semmiben fogyatkozása. – Ki merte rátenni a kezét? – Hát legelőször is kegyelmednek az édesanyja, azután meg a feleségének a mostohaanyja. – Hogy mertek egy nemesi kúriára, egy Salva Guardiára betörni, egy nemesasszonyt elfogni a hazai törvények ellenére? – Az emberi törvények felett állanak az isteni törvények, melyek a fajtalanságot megbüntetendőnek ítélik. – Ki meri az én feleségemet fajtalansággal vádolni? – A tanúk, kik rábizonyítanak. – Mit bizonyítanak? – Hogy a patikáruslegényt a házában találták. – De nem vele együtt. Hogy odajárt hozzá, az én tudtommal és beleegyezésemmel történt. A feleségem arcképét festette, azért volt vele találkozása. – Éjjel lepték meg a házában. – Annak lehetett más oka. Hisz abban a házban több fehérszemély is lakik. – Ne kívánja kegyelmed a valót megtudni, mert az nagyon fájni fog a szívének. – Hát ha való és bebizonyított dolog, hogy az asszony megcsalt, akkor bocsássanak hozzá, hogy én magam legyek a bírája, s ha igaz a vád, bakója, Szent László király törvénye szerint. – Az a törvény aboleáltatott. – Akkor állítsanak szembe a csábítójával, hogy nemes lovag módjára karddal a kezemben álljak bosszút megsértett becsületemért. – A duellum tiltva van a mi városunkban. – Mennybéli Jehova! Hát mindenki számára van ebben a városban védelem, van törvény, csak a becsületes ember, az ártatlan számára nincsen! Tartsanak hát törvényt. Nekem is jogom van ott lenni a bíróság széke előtt. Hozzák ide a bűnnel vádlottakat, hívják be a terhelő tanúkat. Mondják szemébe a vétkes aszszonynak, hogy vétekben találták! – Azt mi semmiképpen nem tehetjük. – Miért nem tehetik?

90

VII. Őrült Lehetetlenségek

Fürmender uram nagy csűrés-csavarás után csak kinyögte a valót – Azért, mert a patikáruslegény tegnapelőtt éjjel megszökött a börtönből. Baranyi Miklós olyat ütött öklével az asztalra, hogy kalamáris, porzótartó mind táncra kerekedett tőle. – Megszökött? A fővádlott? Akkor kendtek maguk szöktették meg! Kendtek, ebadta, kutyahitű farizeusai, azért, hogy az asszonyomat a mentségétől megfoszthassák, a gyalázatban elmarasztalhassák. Ti átkozott képmutató cudar filiszteusok! Hogy a pokol tüze emésszen el benneteket városostul! Azzal elrohant, még az utcán is végigordítva manicheus átkozódásait. És ezúttal bizony igaza volt Miklósnak. A piktort, a vádlottat világosan az elöljáróság szöktette meg; ahogy ezt a hivatalos okiratok bizonyítják. Az ítélet közlése után az elfogott patikárus arra kérte a tömlöctartót, akinek becsületes neve Szűcs Gáspár, hogy véres halála előtt óhajtana Úrvacsorájában részesülni. Az ilyen kérés meg nem tagadható. Fürmender uram rögtön küldött hozzá egy teológust, aki történetesen az ő saját fia volt, az Ádám. – Ez pedig cinkostársa volt a patikáruslegénynek. Együtt főzték ki azt a tettenkapatási tervet; az egyik családi gyűlöletből, a másik az elutasított szerelmes bosszújából. A büntetés alóli kimenekülés is el volt köztük rendezve szépen. Fekete Ádám közölte a porkolábbal a fürmender rendeletét, mely szerint az instans rabnak megengedtetik az Úrvacsorájának fölvétele, mégpedig nem a föld alatti börtönben, hanem a porkoláb saját lakásában. A fiatal exegetának bölcs belátására volt bízva meghatározni, az Úrvacsorájának tartozandóságait; amelyek állanak egy szép gyürkés debreceni cipóból, hozzátartozó elégséges bőrös pecsenyéből, egy füstölt ostyepkából és egy átalag tokaji máslásból, amennyi tudniillik négy embernek bőven elég; lévén a negyedik maga a porkoláb, becsületes Szűcs Gáspár uram, akinek e frugális vacsorához három arany nyomatott a markába. Beszállította mind e kellékeket Makainé asszonyom, a porkoláb gazdaszszonya, egy szatyorban, akinek gyilkossággal vádolt ura volt az asztalnál a fölszolgáló inas, maga is rab. Hogy ez az Úrvacsorája mennyire kielégítette a benne résztvevőket, annak bizonysága először a porkoláb maga, aki reggel tájon sem fiú, sem leány tudatával megáldott állapotban az asztal alatt találtatott; azután pedig az árestáns hűlt helye, aki az éjjel szépen kisétált a börtönből. Üthették már másnap dobszóval a nyomát. Nempsovics János patikus nem volt már a világon sehol. A hírhedett festő a lengyel udvarhoz menekült, s igazi nevét fölvéve, ott festette remek arcképeit.


91

A porkolábot törvény elé vitték, konvinkálták, ráparancsoltak, hogy a megszökött rabot előállítsa, ellenben feje leüttessék, 25 de minekutána a porkoláb gratiam petit, negando, hogy a malefactorokkal nem consentiált, tőlük fizetést nem vett, annál fogva nem hallatik, hogy a feje vétetett volna, vagy hogy a szökni hagyott inkattust valaha előállította volna. Baranyi Miklós futhatott a fejével a falakat áttörni. Olyan volt a dolga, mint aki ólomtengerben úszik. Hasztalan volt minden bizonyítás. Hogy a Nempsovics Jánosnak neveztetett gonosz lator a bebörtönöztetésétől kezdve folytonosan jól ellátott vendége volt a porkolábnak, hogy az maga dicsekedett a poroszlóinak a víg lakomákkal, amiket az ő szállásán folytattak estenkint. „Ha ti itt lettetek volna, ti is lakomázhattatok volna.” S mutogatta nekik a rabtól kapott aranyakat. 26 A fővádlottat, a férfit, akinek a vallomása az asszonyt fölmentheté vala, sikerült elszalasztani. Itt maradt maga a vádlott nő, akit még csak bíró elé sem állítottak, hogy védhesse magát a meggyalázó vád ellen. Ellenségei elérték a céljukat. Becsületét sárba tiporták, őt magát férjétől elszakíták. A szörnyű vád pokolvar ragálya ott tengődik rajta. A kegyetlen ítélet fölmegy a sedriára; ott meghányják-vetik az egész ügyet, végre majd kimondják az ítéletet, hogy a vádlottak nem találtatnak eléggé bűnösöknek, hogy fejvesztésre ítéltessenek; de a bizonyítékok folytán mégis érdemesek arra, hogy a piacon megseprűztessenek és a városból örökre kitiltassanak. 27 Baranyi Miklós, mint az őrült szaladgált a városban, egyik ismerősétől a másikhoz. Gyarmathy Mihály valahogy nagy nehezen rábeszélte, hogy menjen el vele a püspökhöz. Megtette: odament.

25

A Sédria ítélete in causa fisci contra Szücs Gáspár. Hogy neki, mint hiteles tömlöctartónak, lévén keze alatt egy Nempsovics János nevű parázna lator s egy Makai Gergely nevű gyilkos, nem gondolván hitével, azokkal colludált, a parancsolat ellenére az alsó tömlöcre le nem vetette éjszakára, hanem a felső házban hagyta, mind lánc és bilincs nélkül, álorcás vigyázat alatt a házat meg engedte ásni, éjszaka őket elszabadította, ezért ezen malefactorokat állítsa: ha nem állítja, minden jószága confiscáltatván, mint hamis hitű embernek szalmakoszorú tétetvén fejébe, a feje is elüttessék. A cselédje is proscribáltassék. 26 Második tanú Vég János vallomása: Egy éjszaka a patikárust a tömlöcből fölvivén, ettek, ittak, vendégeskedtenek, maga hozván a porkoláb a bort, úgy, hogy ha száz rab lett volna is fogságban, mind elszabadulhattak volna. Másnap is mutogatta a pénzt a porkoláb marokkal, amit kapott. „Nézzétek, legények, ha itt lettetek volna, ti is ihattatok volna. Mégis mennyi pénz maradt meg!” A patikárus, meg a porkoláb össze is zördültek egy kissé a moslékos cseber miatt, amit egyik sem akart kivinni, azt mondták egymásnak „ördög volt a lelked”! 27 A sedria ítélete. Documenta Baranyiana Tom. II. pag. 4.

92

VII. Őrült Lehetetlenségek

– Ne nyugtalankodjék kegyelmed – nyugasztalá őt az egyházfő –, az a magisztratuális ítélet még előbb apellátába fölmegy a vármegyei törvényszékre, ahol az bizonyára enyhíttetni fog, s a büntetés leszállíttatik. 28 – De hiszen meg van fosztva az asszony a védelem lehetőségétől azáltal, hogy a bűntársul elvádolt férfit el hagyták szökni a tömlöcből. – Azért az ítélet végrehajtása suspendáltatni fog mindaddig, míg a megszökött inkattus el nem fogattatik. Most már Gyarmathy tanár is közbeszólt. – De hisz azt soha nem fogják el; mert az nem volt patikáruslegény, nem hítták Nempsovics Jánosnak. Az egy híres piktor volt, akit jól ismertem drezdai tartózkodásomban. Magyar neve volt. Az azóta túl van a lengyel határon, s ha a szakállát megnöveszti, senki sem ismer rá: az elítélt Nempsovics sohasem kerül kézre. – És addig az én feleségem folyvást a börtönben fog tartatni? – ordított közbe Baranyi Miklós. – Csendesen csak, édes gyermekem. Jó szerencse, hogy a mi reformata egyházunknak vannak regulái, melyek a világi törvények felett dominálnak. „In dubiis charitas.” (Kétséges dolgokban kegyesség.) Ilyen esetnél, amilyen az Ungvári Katalin asszonyé, azt diktálja a disciplina ecclesiastica, hogy a botlást elkövetett asszonyi állat a gyülekezet előtt a templomban eklézsiát kövessen, s aztán a hites urának visszaadassék. Erről én jótállok. S ezzel megvan a csomó megoldása. Miklósnak az arca lángba borult erre a szóra. – S ezt nevezi kegyelmed a csomó megoldásának? Hogy nekem a feleségemet a templomajtóba állítsák, eklézsiát követni s aztán azon módon szalmakoszorúzott fővel, a szegény bűnösök ingében mezítláb a házamhoz vezessék, s nekem általadják; örökre meggyalázva. – Kánonaink így parancsolják. – Akkor válasszanak el a feleségemtől elébb. Ha bűnös, szakadjon el tőlem. – Azt pediglen nem tehetjük. Az elválásra nincsenek elegendő okok. Kánonaink ezt nem engedik. – Hogy a pokol tüze eméssze el a kánonaitokat – ordított magánkívül Miklós. – No, ha ti nem választotok el, majd elválaszt más. Azzal kirohant a püspök szobájából, mint egy mániákus. Gyarmathy utánasietett; de már nem foghatta el. Miklós nyeregben ült, s vágtatott végig a dobogó hídon, hogy szaladt előle minden ember. 28

Úgy is történt; a Sedria a következő ítéletet hozta: Deliberatio finalis. Baranyi Miklósnénak, Ungvári Katának házasságtörésének halálával való megbizonyítására nem elégségesek a tanúk, de hogy házassági kötelessége ellen Nempsovics Jánossal társalkodott, sétált, beszéllett, nekie leveleket küldött stb., azért hóhér vesszőzze meg, s a városból proscribáltassék. Nempsovics János is, amiért suttogott, s a tömlőcből megszökött, amint megfogattatik, hóhér által vesszőztessék meg. Extradatum per me Stephanum Lévai Jur. Not.


93

Meg sem állt Püspökiig. Amint a lováról leugrott, berohant a gvárdiánhoz, akinek ott rendes lakása volt már Palocsay brigadéros kegyelméből, ezekkel a szavakkal: – Szent atyám. Pápistává leszek! Térdre borult előtte. A gvárdián fejére tette a kezét. – Helyesen teszed, fiam. Ennek el fogod venni a jutalmát mind ezen a földön, mind a paradicsomban. Miklós az egész úton epét hányt; – most tört ki belőle az utolsó roham: – És letépem a zászlóm nyeléről azt a rongyot, amire ez a szó van írva: „libertas”. – Zsarnok kell ennek a népnek, nem szabadság. Láncot a kezére, nem kést a kezébe! Botot a bolondnak! Eddig védtem őket, ezután ütöm őket! – Azt még helyesebben teszed. Legjobban járt ebben a keserves hercehurcában az öreg Ungvári. Öt megütötte a guta – a gonosz hírekre. Szépen elvégezte a dolgát. El is temették nagy csöndesen; nem abba a díszes kriptába, ahol többi kilenc társa nyugszik; azok már nem fogadják be maguk közé; hanem a kálvinista temetőbe, a rendes sírsorba. Kikísérték a fonóasszonyai. Nem énekelték fölötte a „Kyrie eleizónt, Khriszte eleizónt”; hanem azt, hogy

Menj el a nyugalom csendes éjjelébe A gyász sírhalom megnyílt kebelébe, Közanyánk ölébe. Katalinnak hírül sem adta senki a tömlöcben, hogy az apját eltemették. Gyászt sem ölthetett miatta.

VIII. Az égküldte tanú Mikor már mindenki elhagyta a szegény nyomorult asszonyt, elhagyta a férje, el a vádlott-társa, el az apja, a papja; mindenki ellene fordult: akkor leküldött neki a jóságos Isten egy élő tanút az égből. …Ó, te örök Isten! Te mindenható Isten! Akinek a csillagvilág rendjén kívül még arra is van gondod, hogy igazságot tégy a nyomorú férgek között, akik arcod képmásával dicsekszenek. Oh, te közös Atyánk! De sok keserves éjszakán feküdtem előtted arcra borulva, könyörögve, hogy tégy csodákat – érettem – a szeretteimért – eltiprott hazámért! Mindig meghallgattál: csodáid leküldted! Nyitva találták buzgó kéréseim mennybeli ajtódat! Hogyne jegyezném fel a te csodatételedet, melyet e halálra, pokolra, örök gyalázatra ítélt asszonnyal cselekedtél: amit itt olvasok megfakult írásban!… Egy éjjel Baranyi Miklósné egy fiúcskának adott életet a tömlöcben. Egy boszorkánysággal vádolt rabtársnője segített neki vajúdásában. Szép, egészséges gyermek volt az újszülött.

94

VIII. Az égküldte tanú

Ezt az élő tanút küldte neki a Jehova a megszabadítására. Amint ennek a híre elterjedt a városban, egyszerre megfordult az egész közvélemény. Valamennyi asszony mind rohant az urához, rohant az utcára, telekiabálta vele a világot. „Hazugság! Cudarság! Nem lehet az az asszony bűnös. Bolond volt, ördög lelke volt, aki bevádolta.” De akit legjobban kiforgatott eddigi ellenséges indulatából ez a hír, az volt maga a fürmenderné, a Katalin anyósa. Zokogva rohant az urához. Ez az asszony nem vétkes! Mindnyájan megcsalattunk az árulkodók által. Lehetetlen az, hogy egy asszony abban az állapotban, amikor Isten ítéletét várja magára, hogy új életet ád-e, vagy magának halált lel? Ilyen undok bűnre még csak gondoljon is! Ezt a nőt szabadon kell bocsátanotok! És ő maga rögtön gondoskodott, hogy Katalinnak a börtönébe bölcsőt, gyermekruhát, babadunnát szállítsanak. Ő maga főzött neki herbateát, gyönge csirkebecsináltat, s odaküldte hozzá, mindennél jobban eső azon ízenetével, hogy 29 megbánta, amit ellene elkövetett. Nem késtek a remonstrációikkal a bírónál és fürmendernél a város bölcsei: az orvosdoktor, a patikárius allegálták, hogy ily bizonyosság után patológiai abszurdum annak a bűnnek elkövetése; amivel Katalin vádoltatik, hozzájárult a püspök és Gyarmathy professzor előterjesztése a pszichológiai lehetetlenség felől. Mindannyian követelték Katalin azonnali szabadon bocsáttatását. A szövő-fonó asszonyai odasereglettek a városház ablakai alá, s hangos lármával követelték asszonyuk kiadatását, amiben az egész kofasereg segédkezett nekik. Tele volt velük a piac: egész ribillió volt már. A tanács meg volt szorulva. Végre fürmender uram kitalálta a módját a megoldásnak. – Inkatta kibocsátható a börtönből, ha jótáll érette valamelyik szomszédja, hogy el nem szökik. Rögtön előállt a külső tanács padjából Seress György uram (a becsületes Seressnének a férje), s felajánlotta, hogy ő fejével és minden vagyonával jótáll Baranyi Miklósnéért, a szomszédasszonyáért. Erre azonnal kimondotta fürmender uram a határozatot, hogy ezek szerint, a törvényes formalitásnak elég tétetvén, inkatta fogságból kibocsáttatik, s a törvénynek különben szabad folyás engedtetvén, nekie megengedtetik, hogy az ítélet meghozataláig magát szabadlábról védelmezhesse. Ennek kihirdetése után a börtön ajtaja megnyittatott, s az Ungváriék munkásasszonyai bebocsáttatának, akik aztán, ahány csak hozzá tért, mindenütt vállvetve, fölemelték a faragatlan fából készült nyoszolyát, s úgy vitték azt haza a lábasházhoz, végig a dobogó hídon nagy diadalkiáltással. Olyan volt az, mint egy hadvezérnek triumfális bevonulása. A gyermekágyas asszony ott feküdt a tarka párnákon, s a kicsinyét szoptatta a világ szeme láttára. Az egész asszonynép, még az ablakból kinézők is, hangos vivátozással kísérték hazáig. Ott pedig felvit29

Tanúvallomások szerint. Dot. Bar.


95

ték a saját hálószobájába, amelyből elhurcoltatott. Ott várt reá a derék jó Dabóczy Marcsa, aki tanult javasasszony is volt, s gondja alá vette. Íme tehát, amin nem tudtak segíteni se az egyházi, se a katonai, se a polgári hatalmasságok, véghezvitte egy icipici kis angyalka, akit a Jehova Isten küldött az ismeretlen másvilágból, hogy kiszabadítsa a méltatlanul szenvedő, boldogtalan asszonyt kétségbeejtő nyomorúságából. Szárnyai nem voltak már az angyalkának, mégis el tudta vinni az anyját. …Van már, kit szeressen! Van már, kiért megostromolja az egeket, ha a földet, a poklot nem lehet.

IX. A nagy futás Most megint egy olyan fordulat következett, amit a költőnek, a mesemondónak nem lehet elhinni, amíg az írott és nyomtatott krónikákat elő nem adja, amikben a történelmi adatok meg vannak rögzítve. Egy délután nagy riadal támadt Debrecen Templom utcáján. A nagyváradi kapu felől jött rohanva, bömbölve, gulya, ménes, összekeveredve, utánuk a disznócsordák, leghátul a birkanyájak; de azok mögött a kaputoronyból lehetett látni újabb porfellegeket, melyek az úton közeledtek őrült gyorsasággal. Mi történt a földön? Kiesett a világ feneke? Ki hát! A számadógulyások, csikósok nagy hirtelen elmondták bírák uraméknak a rémhírt. A nagyváradi labancok és rácok kitörtek a várból, éjszaka meglepték a blokáda őrségét. Palocsay brigadéros seregét szétverték, s most jönnek teljes erővel mind Debrecen ellen. Jellemző az akkori állapotokra, hogy egy ilyen gazdag város, mint Debrecen, melynek húszezer lova legelt a mezőkön, még csak egy cirkáló lovas csapatot sem tartott, mely kémszemlére kiküldhető legyen, ha valahonnan rémhírt hoznak a megriadt pásztorok. Az egész tanácsot megfosztá az eszétől a rémület. Mit tudtak tenni? Akárcsak a csökmői bíró a sárkány bömbölésére: „törvényt teszek a szaladásra!” Bíró uram, fürmender uram kihirdették dobszó mellett, hogy a gonosz ellen-

96

IX. A nagy futás

ség közeledtére Debrecen város összes lakossága hagyja el a házait pusztaságra, s minden lábas és lábatlan jószágával együtt költözzék el a Tisza túlpartjára. 30 Valami elhihetetlen eset, hogy egy nagy városnak huszonötezer főnyi lakossága, melyben ezerekre megy a fegyverfogható erős férfiak száma, a bírája, a fürmendere egyetlen parancsszavára, otthagyja a házát, birtokát, aratását, szüretjét, s elfusson tíz mérföldnyire, lekuporodjon egy üres szigetre két víz közé, magát meghúzva: anélkül, hogy az okát tudná, hogy miért szaladt el? Katalin nem futott el a többiekkel: otthon maradt a házánál. Olyan állapotban is volt, hogy nem futhatott. Aztán meg azt tartá, hogy akármilyen ellenség jöjjön be, rosszabb nem lehet, mint az itthoniak voltak; Hát az egész katasztrófában annyi volt az igaz, hogy a nagyváradi császári várőrség, felhasználva a kedvező helyzetet, egyesült erővel kicsapott a fejedelmi megszálló seregre, s annak nagy kudarcot okozott. Ez a kedvező helyzet akként kínálkozott, hogy Baranyi Miklós prima fúriájában, maga körül gyűjtvén a saját maga által fizetett kuruc lovasságot, azt a táborhelyéből kimozdítá, s megindítá Debrecen felé, azzal a keserves szándékkal, hogy a feleségét fegyveres kézzel is kiszabadítja tömlöcéből. Ezt pedig a gvárdián tudatta a várparancsnokkal, aki aztán a fedetlenül hagyott résen oldalba foghatta az ostromló sereget. A komisszárius szabad csapatja volt az, mely Debrecen felé közeledett: az riasztotta meg a gulyákat, a gulyák meg a magisztrátust: az meg az egész várost. Ez elől a százharminc ember elől szaladtak el a világ kerítéseig.

30

Protocollum, paragr. 19. oct. Városi jegyzőkönyv. „A nép felrakodáshoz éjszaka kezdvén nagy sírással-rívással, egymás nyakába való borulással, jajgatással megindul. Sok csak felesége, gyermeke kezét fogta, minden jószágát itt hagyta, csak harmadnapra való kenyeret sem vihetett, sok családját, gyermekét elvesztette, azt siratta, kereste az utcán. Soknak férje, szekere nem lévén itthon, minden jószágának itthagyásával kelletett házából kimenni. Soknak gyermeke, marhája eltévelyedett, azt tudakozta, keresve mindjárt a kapun kívül. Soknak szekere eltört mindjárt a városban, azzal veszekedett, csinálta, ahogy lehetett. Lehetetlen nyelvnek kimondani, a minémű bódulás volt az ily hirtelenséggel. És így a nép Hadház s Kálló felé, némely része Tokaj felé, által a Tiszán eltakarodott. Némely gyalogosok hátra maradtanak fegyveresen.” Ugyancsak a városi jegyzőkönyv megörökíté azt az adatot, hogy „Bírák uraimék, az emberek nagyjaival Tokajnál költözött át a Tiszán és a Bodrogközre, a Bagoly-szigetbe szállott, a holott is sok nyomorúsággal kellett az időt tölteni.”


97

X. A válás Baranyi Miklós csak jött csapatjával Debrecen felé sötét éjjel. Nem lephette meg, hogy útjában sehol sem talált a mezőn legelésző nyájakat. Azokat mind elterelték előle. A kutya sem ugatta meg. Reggelre érkezett meg a város elé. Ott már megdöbbentette az, hogy a körfal kapuját nyitva találta: senki sem jött eléje megkérdezni, hogy mi járatban van. Keresztül vonulhatott a torony bolthajtásán egész csapatostól. Kétfelől, a befelé folyvást szélesedő kettős utcasorban minden kapu, minden ablak be volt zárva. Egy lélek nem járt az utcán, egy szekér nem mutatkozott a nagy dobogó hídon. A kutya sem ugatta meg. Mentől beljebb hatolt a városba, annál nagyobb volt a csodálkozása. A piac egészen üres, a sátorokban senki sem árul portékát, a kofák székei elhagyatva állanak: a vargaszín bezárva, a taligások állása magára hagyva. Még a patika is be van zárva. A patika! Aminek az ajtaját éjjel-nappal nyitva kell tartani. De még a templom ajtaja is csukva van: a lépcsők rendes lakói is hiányoznak: a koldusok. A törzsökös koldusok: a vakok, sánták, bénák, akiknek ott ősi elidegeníthetetlen helyük vagyon. Hát koldusok sincsenek már Debrecenben? Azok is mind elfutottak! Csak amikor a lábasház elé ért, találkozott élő emberi teremtéssel: a Kardosné jött eléje. Az is a kezeit tördelte, s csupa óbégatás volt. – Mi történt Debrecenben? – kérdé lóhátról Baranyi Miklós. – Elfutott az egész város. – Hová futott? – Világgá. – S miért futott el? – Az ellenség elől. – Hát hol az ellenség? – Itt hozza kegyelmed magával. – Én vagyok az ellenség? Aztán meggondolta magát, hogy e biz igaz. Ő jön ide ellenséges szándékkal. De azért csak nem kellett volna az egész várost lakatlanná tenni. Hisz nincs őneki haragja más ellen, mint a magisztrátus ellen. – Hát ti mért nem futottatok el? – kérdé Kardosnétól. – Mert nekünk nem szabad elhagyni a házat. – Miért nem szabad? – Mert itt őrizzük az asszonyunkat, akit megesküdtettek, hogy nem fogja elhagyni a házát. – Hát az asszonyt hazabocsátották a tömlöcből? – Haza ám, minthogy fiacskája született neki. – Fia született? – kiálta fel Miklós. – S ezt nekem hírül sem adták! – Bizony nem azt.

98

X. A válás

Ebben a szavában a parasztasszonynak valami makacs dac volt kifejezve. – De már erre a szóra leugrott a lováról Baranyi Miklós, s sietett a Salva Guardia kapuja felé. Mikor a kaput becsukta maga után, az utána kullogó Sára asszony megrántotta a kacagányát. – Megálljon csak, tekintetes uram, hadd tudassak elébb valamit, mielőtt az asszonyunk elé kerülne. Az most nagyon nehéz indulattal viseltetik kegyelmed iránt, s nem hiszem, hogy jó képpel fogadja. – Engemet? Az én feleségem? – Bizony kegyelmedet. Az édes felesége. – Hát mi történt? – Az történt, hogy amint a kegyelmed asszonya, Isten kegyes intézkedéséből megbabázott, az egész város minden asszonya felzajdult, bizonyítva az ártatlanságát. Isten maga küldött angyalt a tanúbizonyságára. A tanács meghajolt; szabadon bocsátá a gyerekágyas asszonyt a maga házába, kezességet véve Seress uramtól, a szomszédjától, s erős esküvést őtőle magától, hogy az ítélete kihirdetéséig a házát semmi szín alatt el nem hagyja. – Hogy én nem voltam akkor itten! – Hát bizony az nagy baj volt, hogy nem volt itt kegyelmed. Nagy fájdalomnak vehette volna elejét. Alighogy elhelyeztük a maga szobájában az asszonyságot és a kis gyermekét. No, hogy egyik szavamat a másikba öltsem, előre kell bocsátanom, hogy a kegyelmed édesanyja, a fürmenderné, aki a feleségét tömlöcre vetteté, ő maga sietett azt a börtönéből kiváltani, s ő maga futott a kisdedének bölcsőt, szükséges ruhákat küldeni, és bocsánatot izent neki, amiért olyan nagyon megbántotta. Miklós eltakarta az arcát a kezével. Az anyja bocsánatot kér! Szeretett volna már sietni a feleségéhez. Kardosné visszatartá. – Ne siessen kegyelmed. Várja végét, amit mondok. Még delet sem harangoztak, amikor nagy sebten ide jött a főtisztelendő asszony, a püspökné, a betegágyas asszonyunkhoz. Csak én voltam nála meg a Dabóczy Marcsa, a javasaszszony, aki éppen fürösztötte a kisgyermekcsét. A püspökné megcsókolta, megölelte a szegény asszonyunkat; megnyugasztalá, hogy most már semmi baj sem lesz: valami diák szót mondott, amit én nem értettem, hogy mi lesz a pörével. – Condescendáltatik? – Olyanforma volt. Ellenben azt sürgette, hogy a ma született gyermeket még ma meg kell kereszteltetni a templomban déli harangszó előtt. A püspökné maga lesz a fiúcska keresztanyja. – Miért ez a nagy sietség? – Hát az asszonyunk is azt kérdezte. A püspökné csak húzódozott, vonakodott előállani az okával. Én összenéztem a Dabóczy Marcsával, hogy talán tőlünk nem beszélhet: inkább kimegyünk a szobából, de a főtisztelendő asszony ott marasztott; legyünk ott, hátha az ő szavai után olyan változásba talál esni az asszonyunk, amikor a segítségünkre szüksége lesz. Akkor aztán előadta az igazságot.


99

Hogy kegyelmed, tekintetes uram, ott járt a püspök úrnál, és azt követelte tőle, hogy válasszák el kegyelmedet a feleségétől, akivel e meggyaláztatás után többet együtt élni nem akar, s hogy ebbe a püspök nem egyezett bele, mire kegyelmed azzal a fenyegetőzéssel hagyta ott, hogy „no, ha kendtek el nem választanak, majd elválaszt más!” Miklós nagyot hördült e szóra, s szinte megtántorodott bele. A harag lobbant fel benne. Hisz ez elárulása a hivatalos titoknak. Nem az! Csupán „pia fraus”. Talán nem is pia, talán nem is fraus. A püspök, a férj, elmondja a feleségének (akivel egy test, egy lélek), amit megtudott: az pedig siet e tudomását közölni egy szerencsétlen teremtéssel, akinek azzal egy egész életre kiható szolgálatot tehet. Jótett számba megy ez. – No hát, lelkemadta teremtette tekintetes uram; ezt megtudva a szegény aszszonyunk, keserves sírásra fakadt; amit akkor zokogásban mondott, nem kívánom kegyelmednek elmondani: bizony a saját halálát kívánta. De aztán lecsillapodván, mindenbe beleegyezett. A kisgyermeket rögtön felöltöztettük, bepólyáltuk, a Dabóczy Marcsa előhozta a vánkost, a selyemterítőt, siettünk vele a templomba. Ott a kicsikét tisztelendő Vécsey predikátor uram megkeresztelte, Miklós nevet adván neki: főtisztelendő asszony tartotta a keresztvízre. Azzal a pap beírta a nevét a matrikulába, apja, anyja, keresztszülői nevével együtt. Ott van, megvan. Azt már a Tisza vize sem mossa ki onnan. Ezeket kellett kegyelmednek elmondanom. Már most felmehet az asszonyához, tudja a járást. Miklósnak úgy tetszett, mintha a lépcsők ki akarnának szaladni a lába alól. Érezte, hogy nagyot vétett. Az ártatlan asszonyát elítélte, elkárhoztatta, erősebben, mint az esküdt ellenségei. S ha még csak az asszonya iránti hűségét tagadta volna meg! De az egész életét megfordította, az egész lelkét megmásította egyúttal, pálfordulásán ment keresztül! No hát jól van! Áll a példa. Hogy lett Saulusból Pál apostol? Nem kapitánya volt-e Saul a farizeusoknak? Nem őrizte-e azoknak a gúnyáit, akik István vértanút megkövezték? Nem indult-e el fegyveres kézzel a keresztyének városát megostromolni? Útközben égből jött világosság megvakította, három napig vak volt, akkor egy csodatevő próféta fejére tette a kezét, visszaadta a szeme világát. Akkor aztán mindent másképpen látott, mint azelőtt, a keresztyének pártjára állott; s lett belőle buzgó apostol. No hát ővele is csak ez történt. Más ember lett, másnak látja a világot: a helyes útra tért. Nem vethet magának semmit a szemére. Benyitott bátran a felesége szobájába. Az asszony ott feküdt az ágyán, halaványan a kiállt szenvedéstől. Valami glória szokott az ilyen végzetet betöltött asszonyok homlokán derengeni. A doktorok febris puerpera diagnózisát látják benne: A kisgyermek az ágy előtt feküdt a bölcsőben (melyet a nagyanyja küldött neki), két kis rózsaszínű kezét fejéhez emelve: aludt csendesen. Katalin, férjét látva szobájába lépni, felemelt kezével inte a bölcsőre.

100

X. A válás

– Csendesen beszéljünk, hogy fel ne ébresszük. Ott volt a szobájában a tudós asszony, annak inte, hogy menjen ki, s aztán a székre mutatott a férjének, hogy üljön le. Akkor halk, nyugodt hangon kérdé tőle. – Miért jöttél ide? – Azért, hogy téged a börtönből kiszabadítsalak. – A jóságos Isten kiszabadított már engem. Ártatlanságom, hitvesi hűségem tanúját leküldte az égből. Levette rólam a gyalázatot. Tisztán állok Isten és ember előtt. – Nekem az nem elég. Én elégtételt akarok szerezni, megtorlást kívánok gyakorolni a nevemen ejtett foltért. – Azért jöttél fegyveres haddal a te szülővárosod ellen? – Azért. – Akkor elérted a célodat. A város népe elfutott előled, üres várost találsz magad előtt. Nincs se bíró, se püspök, se tanács, se konzisztórium, aki előtt követelésedet előadd. – Miféle követelésemet? – kérdé Miklós megzavarodva. Katalin arca keserű mosolyra derült. – Mintha nem jól tudnád! Mintha nem emlékeznél arra a nehéz szóra, amivel innen elrohantál, amivel fenyegetőztél, amit beváltottál? Miklósnak oly hevesen dobogott a szíve. A nő összetette a két kezét. – Kérlek, édes uram, hagyj el engemet most. Nézd, e kisgyermek alszik, ne zavarjuk föl az álmát. Most angyalokkal beszél: nevet. Tekintsd azt, hogy én is beteg vagyok. Őrizkednem kell minden felhevüléstől. Pedig ha tovább itt maradsz, kényszeríteni fogsz rá, hogy én, a nyavalyás asszony, rád rohanjak, és halálos erőmmel a szívedet kitépjem. – Itt maradok. Beszélj. – Elébb csak magamról fogok beszélni. Katalin már ekkor mindenről értesülve volt. Az öreg Balázs, a vén kuruc, amint a kapitánya megfordulásáról értesült, amit neki kellett legelébb megtudni, azonnal elszökött a táborhelyről, s erdőkön, mocsarakon keresztül Debrecenbe menekült: ott már nem talált élő embert, csak az Ungváriék cselédségét. Azoknak elmondott mindent. Katalint ez úton értesítették a végzetes elhatározásról. – Én emlékezem rá – suttogá az asszony –, hogy ott álltam veled, kezet szorítva a templomi szent helyen, s elmondtam az esküt: én ezt a férfit szeretem, szeretetből hozzá megyek, mindenha hűséges társa leszek, vele mindenkor beérem, vele tűrök, vele szenvedek; sem jó, sem rossz sorsában soha hűtlenül el nem hagyom, holtomiglan, holtaiglan. Isten engem úgy segéljen. S most újra mondom, égre emelt kézzel: Isten engem úgy segéljen, ahogy eskümet mindenkor megtartottam. Hát te, édes uram, tedd szívedre kezed: emlékezel-e rá? Miklós dörmögött rá valamit; nemigen hallhatták. – Arra is jól emlékszem – folytatá az asszony –, hogy ugyanazon szent helyen állva, megesküdtem Isten előtt, hogy ahhoz a valláshoz, ahhoz az egyházhoz,


101

amelynek hitét ezennel fölvettem, itt a földön és a másvilágon igaz, hű követő maradok. Arra is megesküdtem, hogy ennek a hazámul választott országnak és az ő fejedelmének, aki a magyar nép szabadságát védi, igaz ragaszkodó leánya leszek, szolgálom testemmel, lelkemmel, minden vagyoni tehetségemmel. Nem tettem-e meg, amit szájammal mondtam? – No, az igaz. – És mikor az én hazámfiai, városom elöljárói, egyházam fejei, atyámfiai, mind ellenem támadtak, a sárban meghurcoltak, kétségbeesésre juttattak, szenvedésekkel tetéztek: én meg nem törtem az eskümet, nem átkoztam meg a hazámat, nem téptem szét zászlómat, nem hozattam vissza régi szentképeimet; hanem tűrtem és szenvedtem. Istenre bíztam a bíráskodást. Emlékeztem az esküvésemre. Hát te, édes uram, emlékeztél-e rá? Miklós felháborodottan állt föl a helyéről; s felemelt kardjának türkizes markolatát tartá a szájához. – Hasztalan kérsz tanácsot a kardod markolatától, az téged meg nem véd a hitvesed ellen. Te elfelejtetted minden hűségedet, amire esküdtél. Válópert sürgettél méltatlanul vádolt hitvestársad ellen, pápistává lettél, a szentképek előtt térdre borultál, zászlódat letépted, amely alá felesküdtél, s a császári zászlóval váltád fel, tüzet és vasat hoztál a te szülővárosodba. Igaz-e ez, vagy nem? A nő hangja nem volt már halkan suttogó; csattogott mint a kardcsapás; arca nem volt sápadt; égett az indulat tüzétől; felemelkedett alakja csupa vad erő volt. Az erős férfi védtelenül állt előtte. Csak annyit tudott dörmögni: – Igaz. – Akkor én válok el tőled! – kiáltá az asszony kitörő eréllyel. – Katalin! – rebegé engesztelő hangon Miklós, s meg akarta fogni a nő kezét. – Ne érints a kezeddel! Nem vagyok feleséged többé. Ha te meg tudtad tagadni a hazádat, ha meg tudtad tagadni az egyházadat, a hitedet, meg tudlak én tagadni tégedet. Hagyj el! Ne ismerjük egymást többé! Erre Miklósban is fellobbant a férfiúi harag. Haragjában igazságtalan tudott lenni. Fenyegetőzött. – Ha te elválsz tőlem, én megtagadom a fiadnak a törvényességét. Nem az én gyermekem. A beteg nő erre elkezdett nevetni. Nem az az egészséges kedélytisztító rázkódtatás volt az, melytől a zsigerek fölelevenednek; hanem a kínzó kacajgörcs. Nevetése fuldoklásba ment át. Vánkosába temette az arcát, hogy a rohamot elfojtsa erővel. Hogy újra szóhoz tudott jönni, még mindig közbeugatott az a nevető kobold. – Haha! Te megtagadod a fiadat? Haha! Elkéstél már: Be van írva az már a matrikulába: hacsak azt is karddal ki nem vágod belőle. Hahaha! – Ki fogom hirdetni ország-világ előtt, hogy nem az én fiam a gyermeked! – Én pedig beléd fogok kapaszkodni, és követlek törvényszékről törvényszékre: utadba állok, ott leszek a halálos ágyadnál, s nem hagylak meghalni, míg el nem ismered a fiadat, s ha meghalsz anélkül, veled halok meg, hogy együtt mehessek veled Isten elé, s ott kényszerítselek, hogy mint kóbor lélek, hazajárj hirdetni az Isten ítéletét!

102

X. A válás

A gyermek ennyi heves lármára felébredt, két kis kezét oda emelte Miklós felé, rebegve azt az egy szótagot, amit tudott: „a-a-a”. Miklós nem értette ezt meg, nem csókolta meg a fiát: elrohant, magából kikelve a házból.

XI. Igazolás Pedig hát amit Baranyi Miklós tett, azt magára nézve jól cselekedte. Ami utat ő nagy elkeseredésében magának választott, az volt a helyes út. Hiszen mi, mai kor emberei, csak az ötven esztendővel ezelőtt történt dolgokat is más etikával ítéljük meg most, mint akkor, mikor a sors kereke éppen keresztülrobogott rajtunk. Hát még a kétszáz évvel ezelőtt történteket. Nem ő volt az első, nem is az utolsó, aki két hűség közül választott, s a tartósat találta. Ocskay, Bezerédy a fejüket veszték emiatt. De már akkor a fejedelmi zászlók ronggyá voltak tépve. A nagy döntő ütközetek kudarcai után nem lehetett a Rákóczi táborát újjáteremteni. Szövetségesei, a külfejedelmek is cserbenhagyták. Közeledett a kikerülhetetlen fátum. A fényes csillag hanyatlóban. A nemzeti fejedelem elhagyta az országot. Utolsó hadserege lerakta a fegyvert a majtényi síkon. A tárogatókat összetörték: ne híjanak többet senkit a szabadságharcra. Az ország békességet kíván: megúnta a hosszú sikertelen küzdést. A kuruc fővezér, Károlyi Sándor, megkötötte a békét a koronás királlyal. A békekötés okmányát éppen Debrecenben írták alá a meghatalmazottak, a Komáromy-házban. Jól járt, aki idejekorán elhelyezte magát a diadalmas pártnál. Az kapott donációt, előkelő hivatalt megtérése jutalmául. Baranyi Miklós mint tanult, törvényt végzett ember, egyszerre septemvirré neveztetett ki. Magas paripa az! Akire a király a legfelső ítélkezés hivatalát bízza. Nagy jövedelemmel jár! (Officium non fallit.) Tekintélye pedig a zászlósurakéval vetekedik.


103

Bezzeg a kuruc hatalmasok nem tudták őt magasabbra promoveálni, mint egy széna-szalma komisszáriusságra. Eszét, tehetségét, vitézkedését semmi kitüntetéssel meg nem jutalmazták: saját szülővárosának polgárai szemben lenézték, háta mögött szidták, minden bosszantást kigondoltak a kujonérozására, s mikor haragjában ellenük fordult, csúfjára otthagyták a várost, s csak messziről mutogatták neki a fügéket. Hej, másképpen fogadták most, mikor méltóságos titulussal került vissza a városba, mely újra megtelt boldog polgárokkal, akik folytatták a gubaszövést, perecsütést, szalonnafüstölést, s tisztelték a rendet, a feljebbvalókat. Most már négylovas hintón jött be a városba, a bakon kakastoll-bokrétás hajdúval, s diák nyelven tartott orációval fogadtatott fürmender uram által, s szállásul a városházát kapta. Okos ember a neve! Amiért jó idején kitalálta, hogy merről fúj a szél. Magával nagy jót tett. S ez a fődolog. Most már ugyan megsüvegelik, mikor a debreceni Piac utcán végigsétál, öt lépésnyire a nyomában a tarsolyos hajdú. Megbámulja minden ember, aki nem látott még eleven septemvirt. Leányok, asszonyok még kezet is csókolnak neki. Egy ilyen sétája alkalmával éppen a patika előtt találkozott össze egy kackiás pesztonkával, aki egy ölbeli fiúcskát vitt a karján, selyemtakaróval befedve: csak az orcája volt kinn. Baranyi Miklósnak feltűnt a szép gyermek, megállította a pesztonkát, s feltakarta a selyemtakarót a gyermek fejéről, azt kérdezve a dajkától, hogy ki gyermeke légyen? Amire a nyelves leány nagy készen megfelelt: „ez bizony méltóságos Baranyi Miklós uram fiacskája”. Amire a méltóságos úr azt mondá néki: „nem hallgatsz, te debella?” És aztán a gyermekcse piros orcáját amanter megfogdosta, s a pesztonkát egy négyszögű húszpolturással megajándékozta. 31 Ilyen nagy úr volt egy septemvir hajdan.

31

Kazay Sámuel tanúbizonysága, ki ezt látta és hallotta.

104

XII. Jutalom e földön

XII. Jutalom e földön Ahogy a tisztelendő páter gvárdián megmondá: a kegyes elhatározás már e földön is meghozza jutalmát a megtérő számára. Baranyi Miklósnak, amint a római katolikus hitre való áttérése formailag is tökéletességre vitetett, legközelebbi feladata az lett, hogy kellemetlenné vált házasságát Ungvári Katalinnal felbontassa. Semmi sem volt könnyebb e feladatnál. A római katolikus dogmák szerint házasságkötési akadálynak nyilváníttatik a rokonsági kötelék. Ilyen rokonsági kötelék azonban a keresztapa és keresztleánya közötti megszentelt viszony. Keresztapának nem szabad a keresztlányát feleségül venni. Ezen az alapon a nagyváradi szentszék kimondá az ítéletet, hogy nemes Baranyi Miklós uram házassága nemes Ungvári Katalinnal semmis és érvénytelen. Ungvári Katalin nem asszony, hanem leány, s gyermeke törvénytelen szülött. Ezt a deliberációt megküldték a debreceni konzisztóriumnak, úgyszintén Ungvári Katalinnak. Amire a reformatum konzisztórium azt válaszolta a váradi szentszéknek, hogy otthon méltóztassék parancsolni, a saját híveinek; a protestánsok dolgába semmi beleszólása; azoknak a komjáti kánonok adnak utasítást, melyek nem ismerik el a keresztapa és keresztleány közötti viszonyt impedimentum dirimensnek, sőt, a közeli rokonok közötti házasságot is megengedik, annálfogva Ungvári Katalin továbbra is asszony marad, és Baranyi Miklósné lesz a neve; a szülötte magzatja pedig, az levén a törvény szava, hogy „pater est, quem nuptiae denominant” (az az apa, akit a házasság megnevez) úgy marad, ahogy a matrikulába bejegyeztetett, vezetéknevére Baranyi, keresztnevére Miklós. Egyebekre nézve egész tisztelettel stb. Ezzel szemben, legalis praecautióképpen Baranyi Miklós septemvir authentice deklarálta reverendissime Tapolcsányi Xavér káptalani perjel előtt, hogy ő Ungvári Katalin fiát saját fiának semmiképpen el nem ismeri, minekutána a nevezett perszóna neki törvényes felesége sohasem volt. Ezzel minden rendbe lett volna hozva. Baranyi Miklós ismét nőtlen legény volt, s mehetett újra nőszésre indulni, farsang lévén.

XIII. Leánykérés Négy csengős lóval hajtatott be Miklós a zenyei kastélyba. A lovak fejére tarka kendők voltak kötve. Azoknak a lobogásáról láthatja minden ember, hogy mi járatban van a látogató? Ez nem látogató; hanem háztűznéző. Útitársat is hozott


105

magával: a megye alispánját. – Azt is minden ember kitalálhatja, hogy ilyen kísérőre mi okbúl van szükség? – Ez a kérő násznagy. Ha arra kerül a sor. Mert az nem úgy megy ám, hogy „adsza! nesze!” A látogatók jövetele jó előre be volt jelentve: várták őket egész parádéval. Zsuzsánna asszony a legpompásabb öltözetét vette magára, fejkötőjébe bogláros rezgőket tűzködött, nyakára gyöngyfüzéren függő násfát kötött, s ami csak kapható volt kösöntyükben, gyűrűkben, mind magára rakta; a tükör előtt is addig ült, amíg csak egészen szépnek nem találta magát. Ellenben a leánya, Zsuzsika, mentül egyszerűbben volt öltözve, ahogy illett fiatal hajadonhoz. – Vendégül jöttünk, édes húgomasszony, ha ki nem vernének bennünket – köszönte be kedélyesen az alispán. Dehogy verték ki; sőt, még a helyüket is megtörülték a köténnyel. Ebéd idejéig nem is esett szó az idejövetel céljáról. Nagyon okosan. Mert ha esetleg kosarat kap a kérő, akkor nem tehet mást, mint hogy megfordul a sarkán, s aztán „elmehet kend, amerről jött kend”. Csak nem maradhat ott ebéden a hátára kötött kosárral. A fődolgot tehát halasztják ebédutánra. Különben is ennek a látogatásnak „háztűznézés” a neve. A kérő állapotban levőknek kell azt elébb megítélni, hogy milyen a házirend? Tálak, tányérok, ezüstneműek, asztalkendő, abrosz milyen állapotban vannak. Mit szolgáltat a konyha meg a pince? Egy kozmás kása, egy ecetes bor, egy lyuk az abroszon minden jó szándékot megfordíthat. Ellenkezőleg a túlságos dúskálkodás is elriasztó. A tékozló lakoma vőlegényijesztő. El kell találni asszonyi tapintattal az arany középutat. Az asztal feletti beszélgetésre is jól illik vigyázni. Se némának nem szabad lenni, sem csevegőnek; de mindenki iránt nyájasnak és kedvesnek. Ötödik vendégül ott volt még egy rokona is Zsuzsánna asszonynak, a Károlyiak hódmezővásárhelyi jószágigazgatója: derék okos ember; nagy vagyoni hírben álló nemzetes Barabás István uram. Nőtlen ember, aki minden vagyonát Sándor Zsuzsánna ivadékaira szándékszik hagyni. Ebéd fölött minden embert a maga kompetens címe szerint szólítottak. Az alispán volt „tekintetes uram” – a septemvir „méltóságos uram”, a jószágigazgató „nemzetes uram”; – Zsuzsánna „nagyasszonyom”. A Zsuzsikát a vendégek „édes húgomnak” szólíták, Miklós kivételével, aki „kedves Zsuzsikának” mondá, ha valamivel megkínálta. Az egész ebéd nagy nyájaskodás között folyt le. Zsuzsánna asszony konyhája dicséretet érdemelt ki a vendégek részéről; amire a háziaszszony kérkedőleg jegyzé meg, hogy ez jó részben a Zsuzsika érdeme, aki maga lát a konyha után; a finom süteményeket, tortákat, mandulahajtásokat ő maga készíti, ájzolja, hiszen a nagyváradi barátok híres konyhájában tanulta ki a szakácsművészetet. (Ez még a XIX. században is szokásban volt vidéken.) Ebben már a Zsuzsika tökéletes. (Nem is volt ám akkor még annyi sok regény, ami a kisasszonyok idejét a hasznos házi foglalkozástól elvonja.) A szobák tisztasága is mind a ház leányát dicsérte. Tiszta volt ott minden, nem úgy, mint némely tudós szobájában, ahol minden szegletben kell lenni egy pókhálónak, melyben a házi pók elfogott legyeket zümmögtet, a bútorokon lerakodó porrétegre a látogató fel-

106

XIII. Leánykérés

írhatja ujja hegyével a nevét; az ablakon nem lehet belátni a záporeső foltjaitól, s a földre hányt lim-lom-papíros közt cirpel a tücsök. – Ilyesmit a Zsuzsika nem tűrt meg: maga volt a tisztaság. Asztalbontás után átmentek a vendégek az úrnő szobájába, s letelepedének. Alispán úr és Baranyi Miklós azonban kölcsönös intésre fölállának, s az előbbi ékes beszédre nyitotta ajkait. – Kedves húgomasszony, én most megköszönve a szíves fogadtatást, egy sérió beszédre emelem szavaim. Tudva lesz bizonnyal kegyelmetek előtt, hogy az én kedves öcsémuram, méltóságos Baranyi Miklós septemvir úr, a római katolikus szentszék által, impedimentum dirimens fennforgása miatt, úgynevezett feleségétől, Ungvári Katalintól aktaszerűleg elválasztatott, s szabad és nőtlen férfiúnak nyilváníttatott, akinek most már lehet igazi, valódi törvényes házasságra gondolni. (Itt pauzát tartott a szónok.) Zsuzsánna asszony a szemközt levő nagy tükörben nézte magát, hogy elég szép-e? Nagyon szép volt. Az alispán úr akkora lélegzetet vett, mintha egy malomkővel birkózna a melle, amely ránehezedik, s rátért a dologra. – Az én kedves uramöcsémet, miként egykor a három királyokat, a csillag a zenyei kastély felé vezette: itt lakozván az ő szívének választottja, kit jövendőbeli élettársának kiválasztott. Én tehát az ő megbízásából ezennel solemniter megkérem kegyelmedtől a kegyelmed egyetlen leányának, Zsuzsika kisasszonynak a kezét. Zsuzsánna a tükörbe pillantott. Milyen volt az arca? Rút volt, nagyon rút! Gyűlölet, csalódás, irigység, bosszúvágy torzítá el minden vonását. Szemei kerekre voltak felnyílva a rémülettől. Ekkora csapásra nem volt elkészülve. Hogy ő, aki asszonyi furfangot felhasznált, hogy egy férfit hálójába kerítsen, ennek a sikeréül azt nyerje, hogy az a leányába bolondul bele! Hát azért járt utána városról városra, azért táncolt vele világos virradtig? Azért küldözgette neki ajándékait? Azért biztatta, buzdította sorsának végzetes megfordítására, hogy az most, amikor szabad lett, naggyá nőtt, egy más nőnek – nem is – a saját leányának ajánlja fel a kezét. Az ég tüze hulljon alá minden férfi fejére! – De hiszen a Zsuzsi leányom még gyermek – rebegé rekedt hangon. – Majd asszony lesz, ha elveszem – felelt rá Miklós. – Hisz nem tud még ahhoz, mi egy asszony dolga. – Kegyelmed maga mondta, hogy milyen jól ért a konyhához, a háztartáshoz. – De hiszen még kelengyéje sincsen! (A régi világbeli kisasszonyoknak bizony maguknak kellett a fehérneműiket kihímezni; elébb évhosszant ott ültek a hímzőráma mellett, addig várhatott a vőlegény.) – Elveszem én őt abban a ruhában, ami most rajta van. Zsuzsánna arca egész Meduzává torzult. Nemcsak a rútság, hanem a rosszaság is uralkodott rajta, szája szélesre vonult, szemei kidülledtek, orrcimpái kitágul-


107

tak, arcszíne fakó lett, csak a kendőzés világított rajta irombán. Hangja rikácsoló lett. – Kegyelmed nem tudja, hogy ez a leány lunatika, holdbajáró! – Majd az én dolgom lesz őt a holdból leszoktatni. Zsuzsánna asszony idegesen ugrott fel a pamlagról, s levert az asztalról egypár kávéscsészét, s majd elkezdett indulatosan nevetni. – Hahaha! Hiszen kegyelmed még nem is tudja, hogy a leányom szereti-e? Miklós fejével bólintott Zsuzsika felé, választ kérve. A leány ezalatt ott állt, némán, szemeit lesütve, kezeit összetéve, de lopva felpillantó szeme észrevette a néma kérdést. Halkan rebegé: „Szeretem.” Zsuzsánna két keze saskörmökké görbült. – Mióta? Te! – hördült a lányára. – Amióta először megláttam. Ennél a vallomásnál a leány az anyja keblére vetette magát, s kitört belőle a zokogás. – Milyen alattomosság! – rebegé Zsuzsánna. – S te ezt nekem se nem mondtad, se nem mutattad. A leány két karját az anyja nyaka körül fűzte erőszakkal, veszélyeztetve a könnyeivel annak a szépségét. Ez érzékeny jelenet alatt új eszme villant át Zsuzsánna asszony agyán. Egy egész prospektus a jövő számára. „Ha nem akart megtenni hűséges hitvesésé, megteszem én magamat hűséges napává. Akkor lássa majd, hogy mit nyert bennem!” S elhatározta magát, hogy együtt fog menni a leányával. Az feleségnek, ő pedig anyósnak. Akkor tudja aztán majd meg Miklós úr, hogy milyen az a jól fűtött pokol? Még eddig csak édes pezsgő habját szürcsölte a boldog házasságnak: kóstolja meg már, hogy milyen az seprűstől? Zsuzsánna asszony egészen megváltoztatta a taktikáját. Ő is sírva fakadt, s aztán kettősben zokogott a szerelmetes leányával. – Óh, édes magzatom! Szívemtől szakadt egyetlen leányom! Hogy kell tetőled megválnom? Tőled messze esnem? – Nem! Nem! – rebegé a leány. – Mi nem válunk el egymástól! Mind együtt maradunk. Te velünk fogsz jönni, vagy mi jövünk hozzád. Te drágám, te szentem! A te leánykádat nem választják el tőled soha. Az alispán szokva volt már az ilyen szcénákhoz. Így csinálják azt rendesen. Az ügyes násznagy tudj a már a módját, hogy kell az ilyen jelenetet dűlőútra vinni. Szép bariton hangján rákezdi a nótát:

Zörög a kocsi, pattog a Jancsi, talán értem jönnek? Hej kedves anyám! Fölnevelő dajkám! Kend is eljön velem. Fölteszik az ágyam, azután a ládám, magam is fölmegyek. Hej édes anyám! Fölnevelő dajkám! Kend is eljön velem.

108

XIII. Leánykérés

A nótának az a vége, hogy a síró szemekből, mint eső után az alkonyi fellegekből, kisüt a jókedv napfénye, elébb a férfiak kezdenek el nevetni, azután a hölgyek. Zsuzsánna asszony fogja a leányát, s féldurcával, félkeggyel odahelyezi a kérő keblére. – No, fogd hát, te rossz ember; legyen a tied – szól zsémbelő hangon; – de vigyázz magadra, hogy ugyan megbecsüld; mert ha egy zokszavát meghallom, akkor majd megtudod, hogy milyen az igazi fúria, boszorkány, pokoli Erynnis. – Soha! Soha! – fogadkozék Miklós, a keblére boruló gyermek szelíd fejecskéjét csókolgatva. Ez be volt fejezve rendes szokás szerint; akár egy jó színdarabnak az ötödik felvonásában. Csak az a baj, hogy az életben még az ötödik felvonás után hatodik, hetedik, ki tudja hányadik következik. Hátra volt még az eljegyzés reális szakasza, mit a nagybátya sürgetett. Ő mint kiadó násznagy ezt nem mulaszthatá el; a házassági szerződés, a móringlevél megírása. Ez sok vitára szokott alkalmat adni; gyakran szét is megy miatta az egész nyélbe sütött eljegyzés. Mennyi legyen a jegypénz? A parafernum? A menyaszszony hozománya? Hogy osztassék meg a leendő közös keresmény? Mi legyen az özvegyi juss? A születendő gyermekek, mely vallásban neveltessenek? Végül a menyasszony smukkjainak, ruháinak, fehérneműinek, asztali ezüstjének név szerinti előszámlálása. Enélkül úri eljegyzés meg nem történhetik. Ezt a részletes munkát csak gyertyagyújtáskor volt képes a két násznagy úr tökéletességre vinni; bárhogyan sürgették is azt Miklós és Zsuzsánna asszony: kontestálván a maguk nagylelkűségét. – Hisz úgyis minden vagyonom a feleségemnek engedem! nyilatkozék Miklós úr. – A zámi pusztámat is egészen. (– Hát a rajta fekvő terhet? – dörmögé oda neki az alispán.) – Én pedig mindenemet a leányomnak engedem át, még életemben – fogadkozék Zsuzsánna asszony. – Minden rajtam levő smukkaimmal együtt – amire megint a nagybátya mormogá a markába: „kivéve a kiveendőket”, aki látta már ezeket az ékszereket másutt is. Így aztán formaliter is rendbe lett hozva az egész ügy; a gyűrűk kicseréltettek, a móringlevél aláíratott, megpecsételtetett a vőlegény és a két násznagy által, s az a kiadó násznagynak megőrzés végett átadatott, s a vacsoránál már egymás mellett ült a vőlegény és menyasszony. XIV. Elveszett szívek Nagy ostordurrogással vágtatott végig a hintó a debreceni fahídon, teljes úri parádéval. Méltóságos Baranyi Miklós úr hozza be a feleségét Sándor Zsuzsát, bemutatni a rokonoknak és előkelő ismerősöknek, legelső helyen az édesanyjának: Fekete Borbélyné asszonyomnak.


109

No, ez a feleség már csak tetszeni fog? Előkelő nemesi famíliából való. Híres volt az ősapja, nagyapja, édesapja: sőt, még az anyja is. Kastélyban nevelkedett, apácáknál tanult vallást, barátoknál főzést. Szelíd, engedelmességtudó teremtés, aki kezet csókol az anyósnak, a nagynéninek. (Az a másik, az harapott!) Színből mindenki nyájasan is fogadta, ott marasztották őket ebédre, s lúdgége-levest csináltak a kedvükért (ami a legelső foka a szívesen látásnak). Még a fürmender is iparkodott arcának ráncait mosolygásra fintorítani, s az Ádám úrfi egy saját kezűleg alkotott keménypapír kötőpamuk-gombolyagtartó skatulyával ajándékozta meg kedves ángyikáját. Ebéd után az ifjú házaspár megtette az illetékes látogatásokat a városi celebritásoknál. Azután hazatért Váradra. Mikor a septemvir úr búcsúölelkezésre karolta át édesanyját, a jó asszonyság ezt súgá a fülébe; „no, most már, kedves fiam, kvittek vagyunk”. Amilyen okos ember volt a septemvir úr, bizony kitalálta e szavak értelmét. Katalin a szobája ablakából nézte Miklós úr (a férje!) pompázó járását-kelését, könnyező szemekkel, karján tartá kis pólyás babáját, s szépen oktatgatá: – Kicsikém, bubiskám, mondd szépen: „a-a-a-”. Mondta is. Még azt nem tudta hozzá tenni, hogy „pa–pa–pa–”. És Miklós úr megállhatta, hogy mikor végighajtott a lábasház előtt, föl ne nézzen egy pillanatra ahhoz az ablakhoz. – Hanem a felesége, a Zsuzsa asszony, az fölemelé az arcát, s megpillantva az ablakban álló kisgyermeket, a kendőjével inte 32 felé nyájasan. Hát aztán újra következtek a mézeshetek. Közbe-közbe gondoskodott Zsuzsánna asszony, hogy a méznek sonkolya is legyen. Abban az időben még nem találták ki azt a bolondságot, hogy az új házasok nászútra keljenek: hanem ha van szép kastélyuk, abban meghúzódnak a boldogságukkal. Ami az első házasságnál történt, az nem jön számításba: a zivatarban utazás, a gulyáskarám, a beszerikai lakoma: az, mint már tudjuk, nem volt törvényes házasság, csak szerelmi kaland: amiről azt énekelték hajdan is, amit ma énekelnek, hogy Semmi babám, semmi, Így kell annak lenni; 32

Seress Erzsébet a (szomszédné) híres vallomása: „Sohasem hallotta senkitől azt a tanú, hogy Ungvári Kata asszony a papok gyűlése eleibe hivattatott és azok által elválasztatott volna előbbi férjétől, Baranyi Miklós úrtól, hanem arra jól emlékszik a tanú, hogy midőn a Debrecenből levő nagy futás után visszajövének a lakosok, akkor hozott magának többször titulált Baranyi Miklós úr más feleséget és midőn ide hozta Debrecenbe, az egész város tele lévén véle, beszéllettek felőle: Baranyi Miklós uramnak bizony már két felesége vagyon, melyen egy darabig az egész város népe csudálkozott.” Doc. Baranyiana

110

XIII. Leánykérés

Minden huszár-szerelemnek Vége szokott lenni. A boldog házaséletnek aztán vannak áldott következései, amelyek nagy hamar jelentkezének. Isten rendelte így; a természet rende szerint, a tudás fájának tiltott gyümölcsében való részesedés büntetéseiül, Ádámra kiszabva az izzadsággal járó munkát, Évára pedig az anyai hivatásból eredő fájdalmakat. Az első rendbeli Ádámnak megkönnyíté a dolgát a körülmények konfigurációja: ő, mint a fejedelmi blokáda-sereg élelmezési biztosa s a mezei hadak kapitánya szerteszét szaladgálhatott az országban; nem volt kénytelen otthon strázsálni a feleségét, akinek ilyen állapotban minden órában más baja, más kívánsága: aztán az kemény természetű is volt: el tudta hallgatni a szenvedéseit, utóbb már csak látogatóba járt hozzá. Nem is féltékenykedett az asszony, úgy bízott az urában, mint egy élő szentben; ha zavagyot hordtak neki róla, csak nevetett rajta, nem is látszott az arcán a szenvedés. Ha az ura hetes távollét után egy rókabőrt vitt neki haza, abban nagy örömét lelte. Bezzeg mind ez a mulatságos állapot elmúlt a másod rendbeli Ádámra nézve. A septemvirnek otthon kellett ülni az aktái között, s végezni a kenyérkeresés legizzadságosabb munkáját; az nem járhatta sorba a hajdú városokat, sub titulo „élelmezés”, víg cimborákkal végigdőzsölni a vidám névnapokat. Annak bizony fenékig kellett üríteni a boldog férj keserű ürömpoharát – egész az idők teljességeig. S az új Éváján is meglátszott a szenvedés: arca megnyúlt, szájszegletei lefelé húzódtak, szemei körül nagy, ólomszínű karikák mélyedtek, s homlokát májfoltok lepték el. Mindenféle panasszal volt tele: rendkívüli csemegékre vágyott, lopva nyers kávét rágcsált, s a krétát úgy ette, mint a cukrot, s a citromot harapta borzasztó módon. Egész éjjel nem volt tőle nyugta a háznépnek: cselédek szaladtak orvosért, javasasszonyért meg a patikába – hideg meleg kataplazma, flastrom – lenmagliszt – széki fű, ezerjó, papsajt, tengeri vereshagyma-szirup, porrá tört baziliszkuszszem, sárkányszív ki nem fogyott a házból; ha az egyik nem segített, elővették a másikat. Egyik ágyból a másikba vitték a nyavalygót, sehol sem volt nyugta. S hogy mindebből „Ádám” is kivegye a maga részét, arról gondoskodott az ő hűséges anyósa. Otthon kellett ülni, s őrizni a társát. Ha kimenni készült, megkérdék, hová megy? mi dolga? meddig kell kinn maradnia? Ha a mondott időre haza nem került, utánaküldték a hajdút, sürgős izenettel a hazatérésre: ha gyertyagyújtatnál tovább is kimaradt, ugyan volt mit hallgatnia szívtelen elhanyagolása miatt, s ha kisült, hogy asszony is van annál a háznál, ahová ürügyet talált ellátogatni, abból keserves sírás lett. Arbuez, Torquemada kínvallatásai gyerektréfák ahhoz képest, amit a második Ádámnak ki kellett állani az ő szerettei részéről. Alig is várta már, hogy kitavaszodjék. Akkorra az volt tervezve, hogy a fiatalasszonyka az anyjával együtt kiköltözik a zenyei kastélyba, ott jobb a levegő, többet lehet járkálni, mint ebben a Váradban, melynek az utcái ki vannak kövezve; de olyan módon, hogy minden kő a hegyével van fölfelé forgatva.


111

Ez az átköltözés be is következett; de azért második Ádám ne kecsegtette légyen magát azzal, hogy mármost következik az ő megkönnyebbülése: a hűséges hölgyek minden délután felhajtattak a kastélyból a városba s apróra megismertették a múlt napon végbement eseményeket, s kiadták neki a rendeleteket, hogy miket szerezzen be számukra holnapig. Jaj neki, ha valamit ki talál felejteni! Csak az estalkony hívta őket vissza a zenyei kastélyba. No de hát ottmaradt második Ádámnak az egész éjszaka. Az ám! Csakhogy a bibliai Ádámnak is azt kiáltották, hogy „hol vagy Ádám?” s nem tagadhatta el. – Van valaki, aki mindent látó? Ki az? Tudjuk jól. Az anyós. Árgusnak mind a száz szemét álomra lehet furulyázni; – az anyósnak csak kettő van, de azt nem lehet. Másnap már megjöttek a csipkedő kérdések: „Hát hogyan mulatott, fiam uram, a szép Lauránál?” „Jó lepényt tud sütni a kancsal Dénesné, ugye? Jobbat, mint mi tudunk?” – „Nem jött még meg az ura a szép szalmaözvegynek, hogy éjfélig el lehet nála citerázni?” Második Ádám csak ámul és bámul. A telepátiának még a nevét sem ismerték akkor. Honnan tudnak meg őróla mindent? Nem tud rájönni arra az ismeretre, hogy valamennyi férfi, leánycseléd mind meg van vesztegetve az anyósa által, hogy az úrnak minden járását-kelését ellesse, s őneki rögtön befütyülje. Nincs neki már egyetlen hűséges szolgája sem, mióta a vén Balázs elhagyta. No de végre bekövetkezett a várva várt örvendetes családi esemény, mely Ádámot és Évát egyszerre megszabadítja a szenvedésektől. Fiú lett! Ennek az örömhírére rögtön vágtatott ki a zenyei kastélyba Baranyi Miklós, igazi tiszta örömmel a szívében. Jó állapotban találta az anyát és gyermekét. Hatalmas erős fiú volt. Amilyen szokott lenni gyönge anyánál. Az orvosok tudják ennek az okát. A septemvir úr törvényszünetet rendelt a családi eseményre néhány napig, amíg tudniillik a keresztelőt meg lehet tartani. Mert e néhány napra nemcsak azért van szükség, hogy a szenvedő anya kissé felépüljön, de főleg azért is, hogy a meghívók a keresztelőre szétküldethessenek: illusztris keresztapák kéretvén fel a részvételre, s maga a nagyváradi püspök instáltatván meg a szent sakramentom végrehajtására. Be kellett várni a kedvező válaszokat. Azok meg is érkeztek rendben. Most már csak abban kellett megállapodni, hogy mi nevet válasszanak az újszülött számára. Az apa azt mondta, hogy az ő nevére kereszteljék a fiát Miklósnak, amire az anya, fekhelyéről fölemelkedve, így szólt. – Abba pedig én semmiképpen bele nem egyezem. Az én uramnak már van 33 egy fia, akinek Miklós a neve. Két Miklós nevű fia egy apának nem lehet! 33

Így adja azt elő tiszteletes nemes Dobsa Tamás uram: reformatae ecclesiae verbi divini minister, aki e jelenetet Pesti Anna jelenvolt híres javasasszony szájából hallotta. Doc. Bar.

112

XIII. Leánykérés

S választotta a szülötte számára a „György” nevet. És ezzel a szavával ez az eddig figyelembe sem vett asszonyka egyszerre glóriával burkolta körül az alakját. Ezentúl úgy fogunk róla beszélni, mint egy szentről. Az is maradt – mindvégig. … Végre találtunk hát ebben a kínos történet-zagyvalékban – egy embert. Hát Katalin mit csinált azalatt? Neki megvolt az öröme a kisgyermekében. Ez volt napjainak gyönyörűsége, jövendő életének reménye, nagyralátó terve. A kálvinista Debrecen neki adott igazságot. A társaság úgy fogadta, mint törvény szerinti feleségét az urának. Meglátogatták, meghívták az előkelők: nem kellett magát elrejtenie. Aztán elég mulatság egy asszonynak a kisgyermek odahaza. Ez neki bál, színház, búcsú. Mikor az első foga kijön (aggasztó szenvedés után); mikor az első szót kigagyogja; mikor már harapni kezd, el kell választani, etetni kanállal; mikor már megismeri az anyját, utána repes kicsi kezeivel a dajka öléből; csókot ád! Micsoda gyönyörei a világnak érnek föl ezzel? Aztán „jár a baba!” egyik ölbül a másikba. Csinál magának világnyelvet: „tütü” az ital; „mámmám” az étel; „tente” az alvás; kezét, lábát, fejét meg tudja nevezni: „kacsó, bábó, botó”. Micsoda diadal ez! S aztán a második év kezdetével ahogy a lélek kezd kifejlődni és megalakul emberré: annak jelenségeit napról napra kísérni, figyelni, előmozdítani. Beszél már; okosakat mond; megkülönböztet; jellemet mutat; tudja már hogy ő férfi: parancsolni, úrkodni született, kis zsarnok. Óh, mi édes rabság egy ilyen zsarnoknak engedelmeskedni! 34 Katalin amellett tüzes gazdasszony is volt. Szép birtok maradt rá a szülőiről. Azonkívül volt a zámi puszta bérlete, melyet az apja kötött Baranyi Miklóssal, ami nagy gonddal és terhes kiadásokkal járt. Az első két esztendő nagyon mostoha volt ránézve: az egyik a nagy eszeveszett futás miatt, mely a vetéseket aratatlan, a legelőket csordák nélkül hagyta; minden termék pocsékká lett; a másik esztendőben megint jött egy országos jégeső, az tett tönkre mindent. Katalinnak bizony készpénzéből kellett teljesítenie az árendát. De megküldte rendén. Ez az összeköttetése megmaradt Miklós úrral. Egyebekben nem molesztálták egymást. Azonkívül most még Katalinnak egy szép szőleje is a vajdai hegyen, melyet az anyjától örökölt. Azon épült egy szép kolnája is, melyben gyakorta tartattak vidám szüreti mulatságok, tűzijátékokkal. A két keserves esztendőben ezek a kedélyes ünnepségek is elmaradtak. Az első évben volt az a nagy bolond népfutás. A szőlő kapálatlan maradt, telenőtte a gaz, ki sem látszott a paréjból, méregsalátából. A termést ledizébolták a rókák, a gazdátlan kutyák, a veréb, a seregély meg a darázs. Böngészni való sem maradt rajta a gazdának. A rákövetkező évben pedig elverte a jégeső; odalett a termés. No de a harmadik esztendő bőven helyrehozott mindent. Jó időjárás volt, mintha csak a pap diktálta volna a katedrából; a búzaföld ontotta a magot, a lege34

Mészáros Füleki Anna vallomása. Doc. Bar.


113

lők megteltek nyájakkal, a szőlő is szépen mutatkozott. Katalin nagy gondot fordított a műveltetésére, s előre örült a közelgő szüretnek, mely a pincéjét majd újra meg fogja tölteni. Azonban egy dolgot mulasztott el. Elfelejtett belepillantani abba a szerződésbe, amit a haszonbérkötés alkalmából az apja a vejével kontrahált. Abban volt egy klauzula, melyben Ungvári uram obligálja magát, hogy ő fogja míveltetni a leánya anyai jussához tartozó vajdai szőlőt; de a termés leszüretelését átengedi az ő kedves vejének, hadd legyen annak is egy vidám mezei mulatsága. Hát ezt a kontraktust bizony nemigen nézegette Katalin asszony; hiába is nézegette volna, mert annak a konceptusát diákul írta meg Ductor István deák, akire az bízatott. S más emberrel azt magának megmagyaráztatni nem akarta. Ilyenformán bekövetkezvén az idő, amely a szőlő leszüretelésére alkalmas: egy kora hajnalban befogatott Katalin, s a dadával meg a kisfiacskájával kocsiba ülve elhajtatott a vajdai szőlőbe. Kedvező idő volt; szép Kisasszonyhava. A fecskék sereglettek az égben, elköltözésükhöz készülődve. A szőlők lábánál megpillantott Katalin egy vén, ősz szakállú koldust. Olyan ismerősnek tetszett neki a képe. Megállíttatá a kocsiját, s odahítta a koldust. Amint az megszólalt, köszöntve, azonnal ráismert: „Kend az öreg Balázs bácsi?” – Bizony senki sem más. – Hát mit mível ahajt? – Szépen koldus-szerben vagyok. (S mutatta a rongyos szűrére akasztott tenyérnyi réztáblát, a szabadalmazott városi koldusok jelvényét.) Fürmender uram tett engem koldussá; áldja meg a Jehova érte. – Miért nem jön inkább az én házamhoz; ott elélhetne szépen. – Jobb annál a koldusság. És igaza is volt. A koldusság az egyedüli független állapot a világon. A városi koldus minden péntek napon végigjárja a házakat, a konyhaajtóban elrebegi: „amivel az Isten megáldotta!” az egyik vállán egy posztószél tarisznya, a másikon egy vászoniszák van keresztülvetve; az egyikbe a jótevő gazdasszony dob egy darab kenyeret, avas szalonnát, érett sajtot, a másikba pedig merő fakanállal beleönt egy csomó lisztet; egész hétrevaló összegyűlik ottan; vasárnap pedig ott ül a koldus a templomajtóban, s az ájtatos hívektől csak hull egy poltura a levett kalapjába. Azért hálálkodás számba megy az nála, hogy „fürmender uram tett engemet Debrecenben koldussá”. – No hát akkor kapjon kend fel a bakra, jöjjön a szőlőmbe, majd ott is kap valamit. Öreg Balázs nem mondatta ezt magának kétszer. Katalin még nem jött ezúttal szüretelésre, csak mint rendes gazdasszony, körülnézni, hogy mennyire érettek már a szőlőfürtök, s kóstolónak valót válogatni össze a javából. A nagy kiterjedésű szőlőnek két ajtaja volt, az egyik, a kisebb, a mély út felől, a másik a dombos oldalról. Katalin a kisebb ajtón ment be a szőlőbe. Széttekintett; jó érett volt már a gohér, a bakar, a musztafer, csak a juhfarkú volt egy kissé hát-

114

XIII. Leánykérés

ra. Elébb lecsikkentett egy böngőt a szép piros dinkából a kisfiának, s azt örvendezteté meg vele, azután rászabadítá a vén koldust, a Balázst, hogy szedjen a szűre aljába szőlőt, amennyi belefér. Csak akkor lepte meg, hogy a kolna felől egy egész úri társaság közeledik felé. Ezek a nagykapun jövének be ide. Felismerte köztük legelőbb is Baranyi Miklóst, aztán az alispánt, azon kívül volt két atyafi, aki nyilván a családhoz tartozott, és Miklósnak az új neje, Zsuzsika, aki a karján hozta (akkor már egyéves) gyermekét. Katalin szemközt állt velük, kisfiának a kezét fogta. Elbámult, mikor ezt a társaságot látta maga előtt. Az uraknak puska lógott a vállán. Miklósnak jött meg elébb a hangja. Durva, érdes hangon rivallt rá Katalinra: – Mi kereseted van itten? – Nekem? – szólt Katalin. – Hiszen ez az én szőlőm. – Én kapáltattam, én kötöztettem: enyém volt a munkáltatás. – De enyim a szüret. – Az nem volna igazság. – Semmi dolgod az igazsággal! Hogy mered te azt a koldust rászabadítani a szőlőszedésre, te…! S itt egy szót ejtett ki, a hajdani férj, a szerető, amit toll nem adhat vissza, csúf, meggyalázó szót, aminőt egy piaci némbernek szoktak az arcához vágni. A nő visszavágott, hasonló sértő szóval: – Ha én „az” vagyok, akkor te meg „ez” vagy. Rút összezördülés volt. Miklóst oly dühbe hozta ez a szemébe vágott sértő szó, hogy lekapta válláról a puskáját, s Katalinra fogta. Kit akart meglőni? Az anyát vagy a fiát, vagy tán mind a kettőt? Jó szerencse, hogy ott volt mellette őrző angyala, Zsuzsika, aki csecsemő gyermekével a karján odaveté magát a férje elébe, s félrefordítá annak a fegyverét: „Az Istenért, Miklós, mit akarsz cselekedni!” Aztán az urak is közbeléptek, elvették a dühöngő kezéből a puskát. A szerencsétlen asszony pedig megátkozta: – Verjen meg az Isten! Veretlen ne hagyjon! Amiért meggyaláztál, fegyvered rám fogtad, rám meg a fiamra, a te édes fiadra! Olyan halálod legyen, mint Heródesnek volt, s mikor közel érzed, árpa kenyeret kérj, köles kenyeret kérj! Mást meg ne bírj enni! (Ennek valami rettenetes átokformának kellett lenni a régi időkben. A jelen volt tanúk, kik később vallomásra hívattak: Kis Erzsébet, Tokai Szabó Katalin, összetalálóan idézik ezt az utolsó mondatot, amit be is teljesített a megtorló Nemezis. – Rettenetes egy végzet! Hogy egy magyar nemes árpakenyeret, köleskenyeret kérjen, mikor e világtól meg készül válni!) Katalin e gyilkos találkozás után karjára kapta kisfiát, el-kirohant a szőlőkertjéből, azt kívánva az elfoglalónak, hogy feküdjék az egész terhével a lelkén minden világi életén át.


115

Hazáig siratta elveszett jószágát: nem a szőlőjét, hanem a mennyországát. 35 Ez az elveszett szívek története.

XV. A kócsag védelme a sólyom ellen Tapasztalt vadászok megfigyelték ezt, le is írták. A vadászsólyom üldözőbe veszi a kócsagot. Vijjongva csapongnak végig az égen: egyforma sebesen repül mind a kettő. A kócsag védelme abból áll, hogy hol hirtelen aláereszkedik, hol meg sebesen fölemelkedik a magasba, hogy a sólyom lecsapását kikerülje. Egyszer aztán a sólyom mégis föléje kerül, szétterjesztett szárnyakkal ott libeg áldozata fölött. A kócsag félrefordított fejjel fölfelé néz. A sólyom összecsapja a szárnyait, s azzal sebesen alácsap: de a kócsag éppen olyan gyorsan hanyatt fordul a légben, s hegyes csőrét fölfelé mereszti, s azon a sólyom felnyársalja magát. Arra aztán aláfelé kalimpáznak mind a ketten a magas égből, amelyik alul esik, az megholt. Ilyen volt az ő küzdelmük. Azért a halálra sértő szóért, amit Katalinnak mondott az ő egykori szerelmese, férje, gyermekének apja, minő írt kaphatott a szívére? Elég volt-e az, hogy a vén koldus a szűre aljába szedett fürtöket odadobta a főúr lábához csúnya, sértő szóval, aztán kezet csókolt az úrasszonyának? Nem volt elég azért a meggyalázásért, amit egy egész úri társaság hallott. Ilyen szót mondani a hajdani feleségének. (Még ha hajdani is; de hátha még most is az?) Katalin elvesztette a szívét ebben a végzetes találkozásban. Minden érzése meg volt halva. Bár inkább agyonlőtte volna az az ember, ahogy akarta. Nem köszönte meg a megtartott életét. A kisgyermek azt kérdezé tőle petyegő szóval: „anyácskám, mért haragudott ránk ez a bácsi?” Neki csak bácsi! Katalin futvást hagyta el a szőlőjét; kocsijára ült, Balázst, a koldust is magával vitte haza, a városba. Még aznap este meglátogatta őt Gyarmathy Mihály professzor. – Ide siettem. Mindent meghallottam a koldus Balázstól. – Köszönöm, hogy eljött vigasztalni. Nagyon beteg vagyok. De hát van-e gyógyító ír erre az én halálos bajomra? – Én találtam rá valamit. Elmondom. – Figyelmesen hallgatom. – A vizsgáló orvosnak az a legelső feladata, hogy a betegség keletkezését, mivoltát kifürkéssze. A kegyelmed betegsége onnan támad, hogy egykori hitvestársától elhagyatva, egyedül maradt a nagyvilágban, minden védelem nélkül: éppen azoktól megtámadtatva, akiket vér és eskü kötelezne az oltalmazásra. 35

A Baranyi documentumokban a 240-ik laptól a 244-ik lapig, Joannes Meleczky altefatae inclytae Tabulae Juratus Notarius feljegyzése szerint.

116

XV. A kócsag védelme a sólyom ellen

– Ez az. – Még annál nagyobb baj is van. Az, hogy kegyelmed nem csak saját személyében van megtámadva; de még sokkal inkább az egyetlen szülött fiáéban. Ezt sújtják, ezt üldözik, miként a bibliai názáretbeli Jézuskát, hasonlatos módon. S kegyelmed ezt őrizné, ezt takargatná, mentené hasonlatosképpen a szenvedő Máriához. Katalin zokogva szorítá magához kisfiát. A professzor folytatá. – De Isten csodákat tett Mária gyermekéért. Adott neki egy védelmező apát József személyében, kit angyala figyelmeztetett a menekülésre. – De hol vannak mostan a Józsefek, hol vannak az angyalok? – Most is közel vannak. Az angyal nem álom alakban jelenik meg, hanem józan meggondolás, igaz szeretet szellemében. Kegyelmedet a római katolikus szentszék elválasztotta, saját dogmái értelmében, a férjétől, az meg is nősült: új családot alapított. Kegyelmed most szabad. Kezét adhatja egy új férjnek egész tisztességgel. – Merne-e valaki engemet elvenni? Ezzel a megbélyegzett homlokkal, ezzel a bélpoklos arccal? Találkoznék a kerek földön olyan ember? – Már találkozott is. Itt áll kegyelmed előtt. Katalin összecsapta a kezeit. Nevetett-e? sírt-e? olyan volt a hangja. – Édes tiszteletes uram. Tudom, hogy mindig jó volt hozzám tanáccsal segített, nagy veszedelemből kiszabadítani serénykedett, megbecsült, gondja volt rám, de háládatlan volnék, s vétenék Isten ellen, ha meg nem vallanám kegyelmednek, hogy én élő-halott vagyok, akiből kitépték a szívet, akiben nincs más érzés, mint az élve eltemettetés, aki koporsója födelét felszakítani törekszik. – Ezt akarom én is: ki akarom kegyelmedet hozni a koporsóból. – De énrajtam mindig érezni fogja a halotti köntöst, fejemen találja a szemfödelet. Én nem lennék más, mint bolygó kísértet, aki csak hideget tud fújni a szájából; de nem forró csókot visszaadni. – Bennem nincsen érzés. – Azt én mind tudom és érzem. Az egész életem egy aszkéta volt. Soha nőt a kezem nem érintett. Csak a tudománynak éltem. Mikor a katedrámról leszállok, veszem a vándorbotom, bebarangolom az erdőket, mezőket, a természet alkotásait vizsgálom: éjjeli szövétnekemnél tapasztalataimat írom, könyveimet bújom. Nem egyéb a célom ezzel az ajánlatommal, minthogy egy méltatlanul üldözött nőnek megszerezzem az oltalmat, amit egy férfi nyújthat, akinek helyén van szíve és lelke. Én független ember vagyok. Tanári fizetésemet az oxfordi egyetemtől húzom; fűvészi, bogarászati gyűjteményem után bőséges jövedelmet aratok a külföld műkedvelőitől. Senki előtt sem tartozom kitérni. Rokont sem ismerek, ki dolgomba beleszóljon. Csak a saját lelkemnek adok számot. A nőt csak tisztelem, s még jobban tisztelem az anyát. Legbuzgóbb vágyam az, hogy kegyelmed fiából derék, független, magabíró embert növeljek, aki testében legyen majd az apjának hasonmása, de lelkében legyen énhozzám hasonló. Katalin válasz helyett csak a kisfiát tette a tanár ölébe, aki a gyermek ösztönével ölelte át új apjának a fejét. Az anya csak zokogni tudott.


117

Ez hát bevégeztetett. De egy dolog még eszébe jutott Katalinnak. – Ámde a református egyház nem oldotta fel a templomában kötött házasságot: csak a római katolika egyház választotta el a férjet. Hogy fog létrejönni az új egybekelés? – Arra is talált ki egy módot az úzus. Arra az esetre, ha a katolikussá lett férj új házasságra kelt, az asszonynak megengedtetik a „Szent József házasság” egy új férjjel. Katalin kezét nyújtotta a tanárnak. És így lépett Ungvári Katalin, Baranyi Miklósné Szent József házasságra Gyarmathy Mihály tanárral, a nagy fiziológgal. Boldog házasságra. – Sohse haragudtak meg egymásra.

XVI. Törvényes bigámia Most aztán előállt az a lehetetlen eset, hogy egy magyar nemesúrnak egy időben két törvényesen összeesketett élő felesége legyen; – viszont egy magyar nemesasszony két törvényesen összeesketett élő férjnek legyen a felesége. Sem azelőtt, sem azóta nem jegyeztek fel ilyen esetet a krónikák. S ez csak Magyarországon történhetett meg, ahol protestánsok, római és görög katolikusok mind a saját külön törvényeik szerint ítélkeztek házassági ügyekben; a nagy vallásszabadságharcokra következett békekötések utáni korszakban, amelyek a vallásfelekezetek törvényeit egyenlő erejűre emelték. Baranyi Miklós septemvir uramnak a zenyei kastélyban is volt felesége, a debreceni lábasházban is. Hites férje volt mind a kettőnek. Ungvári Katalin asszony ellenben, ha Baranyi Miklósnénak akarta magát hívatni, otthon maradhatott Debrecenben, de ha kedve támadt Gyarmathy Mihálynénak tiszteltetni, akkor átrándulhatott Nagy-Váradra. Hiszen ha csak szívbeli dolgokról volna a szó, csak el lehetne igazítani a bonyodalmat. Lám, Törökországban is van egy férfinak több felesége, s az allibámoni nők viszont egyenkint két férjet tartanak, hogy ne is említsük a Salt Lake telepeseit, a mormonokat, akik szent létükre a szerelmet egészen szabadjára eresztik, de itt ez országban az ilyen állapot számtalan magánjogi komplikációkat sodor maga után. A két férjnek, két feleségnek vagyoni állapotja is van, s nagy kérdés támad afölött, hogy ki az elsőszülött? A vagyon, az örökség még hagyján! De hát a becsület? Nagy Magyarországon a becsületért több vért ontottak már, mint amennyit borbélylancetta, köpöly és pióca kiszedett a lázas erekből. Nincsen olyan ember közöttünk, aki a szemébe hagyná vágni, hogy ő nem az apja fia. Becsület az első, aztán jön az élet. Katalin, amint egy erős támaszt talált új férjében, annak a gyámolítása mellett valami olyan vállalatra vetemedett, ami a rendkívüli észjárás nyomán támadhatott csak egy erős női lélekben. Vissza akarta vívni gyermekének az apját.

118

XVI. Törvényes bigámia

Egyenesen ahhoz a fórumhoz fordult, mely a katolikus dogmák szerint a férjét tőle elválasztotta. Fölment a nagyváradi káptalanhoz, s ott a püspökök, prépostok, apát urak testülete előtt fassio narratoriát (elbeszélő vallomást) tett le, a káptalan pecsétje s valamennyi asszesszor névaláírása mellett, mely a káptalan protokollumába felíratott. Így hangzik a szöveg: Én Ungvári Kata, az előtt tekintetes nemzetes és vitézlő Baranyi Miklós úr igaz házastársa, mostan pedig Debrecenben lakos Gyarmathy Mihály felesége, belső ösztöntűl és lelkiismerettűl kényszeríttetvén, hogy az utolsó ítéleten eddig való hallgatásomrúl és édes fiamnak Baranyi Miklósnak eddig következett és következendő kárairól szoros számot ne adjak, kényteleníttetem a tekintetes nemes káptalan előtt személyem szerint megjelenni, és oly igaz lelkiismerettel magyarázni, és az én közöttem és tekintetes nemes vitézlő Baranyi Miklós, a fölséges septemvirális királyi tábla assessor uram és igaz törvényes férjem között levő dolgunkat deklarálni, hogy fenn titulált Baranyi Miklós uramnak édesanyja Fekete Mária és mostohaanyám Fekete Krisztina asszonyok ellenem irigységtől vagy gyűlölségtűl vagy jószágaimhoz való áhításoktúl viseltetvén, ily siralmas állapotra és sorsra praktikájokkal vetettenek; amidőn éjszakának idején házamban feküdtem volna, férjemnek otthon nem létében, lámpásokkal és szolgákkal házamba bejöttenek és kereskedtenek. Kérdeztem lármájokra, mit keresnek, s mi bajuk volna? A házamban semmit sem találván, a kamrában is keresgetni kezdvén, ott találták az odavaló debreceni patikárus legényt, s férjemnek azzal vádoltanak, hogy világosan véle vétkeztem volna, holott valamely lelkiismerettel üdvözülni és az utolsó ítéleten a mindeneket tudó igaz Bíró előtt megjelenni akarok, azon lelkiismerettel mondom és vallom, a tekintetes nemes káptalan előtt, hogy azon fiam Baranyi Miklós férjemtől származott s tőlem született fia, s hogy sem azon patikárus legénnyel, sem mással nem vétkeztem, sem azon patikárus legénynek a kamrában való rejtőzéséről s ottan létéről sem hírem, sem tanácsom nem volt. Ezen okra férjemtől való elválásom ki által és hol lett, nem tudom: mert én sem nem citáltattam, sem nem convincáltattam, hírem és tudtom nélkül lett azon elválása, csak akkor tudtam meg, mikor említett férjem más feleséget vett. És amint értettem, a tőlem született fiát, Baranyi Miklóst, törvényes és igaz természet szerint való fiának lenni tagadja, holott a bemutatott matrikula szerint, amidőn e bűnnel vádoltattam, az ő fiának életet adtam, azt vallom és mondom, s ebben az igazmondásomban élni és meghalni, s az igaz ítélő Bíró Jézus Krisztusom előtt az utolsó ítéleten megjelenni, számot adni és üdvözülni akarok. Mely magyarázatomat, deklarációmat és vallomásomat, az A betű alatt levő matriculával együtt improtocolláltatni s arról való testimoniálist Baranyi Miklósnak, ugyan tekintetes nemes Baranyi Miklóstól származott fiamnak, jövendőbeli cautélájára kiadni instálok.


119

A tekintetes nemes káptalan teljes ülésében vette fel az elbeszélő vallomást, s pecsétjével és tagjai aláírásával hitelesítette. 36 Tizenkét ilyen illusztris név, fő-fő római katolikus egyházi méltóságok, akik egész tekintélyük súlyát a mérlegre vetik egy kálvinista asszony becsületének helyreállítására. Ez is a rendkívüliségek sorát szaporítja ebben a történetben. Ez megint egy olyan merész tett volt Katalin részéről, mely minden nyugvó ellenségét egyszerre fölzajdította pihenő helyzetéből. Elvált férje halálos fenyegetéseket hallatott ellene, mikor a fassio kópiáját megkapta a káptalantól. A debreceni bíró, Domokos uram, pedig egészen kijött flegmájából, mikor azt megtudta, hogy egy debreceni kálvinista asszony a nagyváradi pápista káptalanhoz viszi a maga igazságát, s ott keresi annak orvoslását. Tüstént maga elé idéztette Katalint, s kegyetlenül lehordta ezért a cselekedetéért. Miért tette? Miért zavarta fel a már szépen megülepedett salakos ügyet? – Azért, hogy megvessem a fundamentomát az egyetlen fiam becsületének. – Hát hiszen megvan annak a becsülete a reformata egyház törvényei szerint: beíratott a matrikulába az apja nevére, fel fog vétetni az iskolába a becsületes nevén. Mi kell még több? – De ez nem ád neki jusst a világi törvény szerint. Az apjának új asszonytól új fia született, ha mindketten felnőnek, embernyi emberek lesznek, vita támad köztük. Azt akarom, hogy a fiam győzzön. – Szent Zebaóth Isten! Hová gondol ez az asszony? Ha a fia megnő, emberré lesz! Hát addig mindig zaklatni akarja kegyelmed ezt a kellemetlen ügyet? – Akarom én! Nincs az életemnek egyéb törekvése. Minden esztendőben, az év minden szakaszában teszek valamit, amivel e dolgot felelevenítsem. A földet és poklot megmozdítom érte. S ha azok nem segítenek, megtalálom az utat az égiekhez: a küszöbét már elfoglaltam. – Belehalsz te abba, asszony! – És ha belehalok, még a föld alól is kinyújtom a kezem, s kivívom a becsületet. – Nagy a te hited, óh, asszony. De meglásd, hogy elpusztulsz bele. – Mégiscsak azt teszem. Hiszen még a jó kutya sem hagyja el a kölykét. Ezzel otthagyta a bírót. 36

A káptalan ülnökei rang szerint. Coram me: Stephano Keczer de Lipócz, electo Episcopo Makariensi, Smae Caesareoregiae Majestatis Consiliaro, Abbate de nova Gaza, praeposito majore. Jacobo Fabri, electo Eppo Dulcinensi. Smae maj. Consiliaro. Abbate Eustachio de Csúth. Lectore, Francisco Potentari Abbate sti Georgii, Cantore, Paulo Kovács Abbate B. M. V. de Cikador, custode. Stephano Luby de Benedekfalva. Abbate B. M. V. de valle. Tabulae Regiae praelato, Georgio Gyöngyösy de Poroszló, Abbate S. Jacobi Apostoli de Silisto. Beneficiario, archidiacono cathedrali. Francisco Makkai, Abbate Sti. Benedicti juxta Strigonium Archidiacono de Békés, Francisco Ujváry de Acsa, Abbate B. M. V. de Bihar, Archidiacono de Kraszna. Michaele Vécsey, de eadem et Joanne rutheni, Ecclesiae nostrae fratribus et canonicis, m. p.

120

XVII. A gyermekkéz betűi

XVII. A gyermekkéz betűi No, Baranyi Miklós uram ugyan rosszul vetette meg a feje alját, amikor asszonyokat ingerelt föl maga ellen holtig való gyötrésre. Nem volt a fejének nyugta. Azt sem tudta, honnan izzad, honnan fázik? A legelső és mindennapi kínzója volt a saját új felesége. Azt az a fatális jelenet ott a szőlőben egészen idegbeteggé tette. Rémlátó lett, minden álmában megjelent előtte az eltaszított asszony, árva gyermekével, százféle alakban, vérző testtel: megölt gyermekét kezében tartva, s Heródes fejére átkait kiáltva. Éjente az új nő felriadt álmából, sikoltva, s a férjéhez rohant rimánkodva: „Ne öld meg, ne öld meg azt a kisgyermeket!” Az asszony sikoltozására összefutott az egész ház; Zsuzsánna asszonnyal, s a boldogtalan férjnek hajnalig kellett csitítani, vigasztalni kísértetlátó feleségét. Nagyobb pokol ez a Morhút verménél. S ez ellen se doktorok, se javasasszonyok nem tudtak semmi orvosságot. A régibb időkben azt mondták volna, hogy a rossz szellem szállta meg az asszonyt, s igyekeztek volna azt exorcizmus által kiénekelni, kifüstölni belőle; de a felvilágosodott XVIII-ik században már nem hittek az ördög hatalmában, s még kevésbé a papok ördögűző tudományában, s így az idegbeteg asszonyok gyógyítása a világi doktorokra maradt: azok pedig még nem állapították meg a nervózis, neuraszténia komplikált szisztémáját, amit már manapság nagyon jól ismernek, segíteni is tudnak rajta (ha Isten úgy akarja), de történetünk idejében ez bizony a legfőbb csapás volt, amit a sors egy keresztyén férjre mérhetett, akinek aztán az ideges feleségen kívül egy hideg szívű, de forró epéjű anyós is adatott osztályrészül. Sándorné asszony állandó levelezésben volt Katalinnal. Az eltaszított asszony mindent megtudott, ami elvált férje házánál történik. Egy napon Sándorné asszony személyesen látogatta meg Katalint debreceni lakásán. Késő éjjel érkezett, hogy senki se lássa, s hajnal előtt eltávozott. A két asszony egy messzeható tervet főzött ki titokban. A Miklós gyerek akkora volt már, hogy odahaza (még iskolába nem adták) a nagybetűket rajzolgatta veres plajbásszal. Gyorsan fejlődött az esze. Megtanulta a betűket összerakni, szavakká illeszteni. Eléje tettek egy darab papírost, arra ő felpingálta öreg betűkkel: papa puszi Miki. Ezt elküldték Sándornénak levélben, ő átadta a leányának, az pedig kedveskedett vele a férjének. A septemvir úr tüzet okádott haragjában, mikor ezt a gyermeki firkát meglátta. Ha megkaphatná a postát, aki ezt ide becsempészte, ötvenig veretné! A felesége nagy nehezen tudta lecsillapítani. Még őtet „papának” meri nevezni a „Miki”. És ezek az üdvözlő levelek pontosan ismétlődtek minden névnapján, születésnapján, az első menyegzője napján, újévkor, karácsonykor a főúr örvendeztetésére. Igazán örvendeztetésére. Mert amilyen keménynek mutatta kívül magát, szívében olyan érzékeny volt. A septemvir dühöngött, az apa gyönyörködött.


121

A gyermeki firkák tökéletesültek. Már az volt rájuk írva: Száz puszit papának Baranyi Mikike. Ezeket mindig a feleség tette az asztalára. Aznap nagy zivatar volt a háznál, de azt el kellett fojtani, mert ezeken a napokon vendégsereg gyűlt a házhoz, s akkor nyájas képet kell az úri házastársaknak mutatni. Délig járhatja a „lélekteremtette”, de délben már „kedves angyalom, galambom”. A septemvir úr haraggal vágta a földhöz a gratuláló levélkét, s rátaposott a sarkával. Hanem aztán az íróasztala fenekén meg lehetett találni mind ezeket a levélkéket egymásra elrakva, a rájuk gázolt patkó nyomával. Ez volt az autentikáció. A szíve fájt, a szíve vérzett a hatalmas férfinak, de az úri büszkesége nem engedte azt az arcának mutatni, a száján kitörni. Nem volt más neve a fiának, amivel említé, mint „az a kölyök, az a zabigyerek”. S annál inkább hordták neki a leveleket tőle. Később már szép kalligráfiával írt a gyerek, értelmes mondatokat „Kedves atyám uramnak”. A septemvir kiadta a parancsolatot a hajdújának, hogy semmiféle levelet ne hagyjon a házához hozni a postásnak: maga menjen fel a postára. Nem ért el vele semmit. Azért a levelek csak ott voltak az alkalom napjára. Amit három asszony elhatároz, az ellen nincs apelláta a septemvirális táblához.

XVIII. A gyermekruhácskák A három asszonynak egy negyedik szövetségestársa is akadt: a nagyanya. Borbély Fekete András fürmender uram jobblétre költözött; azt mondták: aranyér volt a baja. Nyugodjék békével! A fiát, Ádámot, a nagy intrikust, elvitték falura prédikátornak. Jól jártak vele. Ekkor aztán az özvegyen maradt Mária, a Krisztina néni meg az Ádám fiú pörbe keveredtek afölött, hogy kié legyen a ház? A városi perrendtartás mellett előre meghatározható volt, hogy azé lesz, aki a másikat ki tudja böjtölni a világból. Voltak ott egymást felöklelő törvények s egymást kölcsönösen elemésztő szóbeli végrendeletek. A két asszony a ház két szélső szobáját foglalta el; de mindennap összejöttek a közös konyhában veszekedni. A fiú is be-berándult, s amelyik hölgynél beinvitálta magát ebédre, annak segített a másikat szidni. Úgy látszott azonban, hogy az özvegy adja meg magát. Ágynak esett, nem bírta tovább a gornyadozást: lábai megdagadtak. Egyetlen ápolója volt, az Ilona leányzó. Ugyanaz, aki azelőtt Ungváriéknál szolgált. Az a bizonyos. Egy rosszul eltöltött éjszaka után reggel azt mondá a nagyasszony a szolgálójának: – Hallod-e, Ilona, én szeretnék a Katalin menyemmel kibékülni, mielőtt meghalok. Hívnátok ide hozzám.

122

XVIII. A gyermekruhácskák

– Jaj! Én oda nem mehetek; mert ott engemet felképelnek. – Küldjük hát oda a Kőmüvesnét. – Annak meg nem fogják elhinni. – Húzd ki csak azt az alsó fiókját az almáriomnak, ottan találsz egypár sárga csizmácskát: vigye ezt oda a Katához a Kőmüvesné azzal a szóval, hogy ezt küldi a nagyanya a kis unokájának: próbálja fel, jó-e a lábára, s ha ráillik, akkor jöjjön ide a nagyanyjához az anyjával együtt, még majd egyebet is kap. Ez csak elég bizonyság lesz. Úgy is történt. A Kőmüvesné elvitte az izenetet, meg a sárga lábtyűket Katalinhoz; az izenetet kibővítve, a csizmácskákat pedig fédervájsszal behintve, hogy könnyebben felcsússzanak. Katalin közölte a dolgot a férjével, aki helyeselte, hogy a neje meglátogassa az anyósát, ha az maga hívatja a betegágyához, s miután a sárga csizmák is teljesen ráillettek a Miklóska lábára, kézen fogta a gyermeket, s elvitte magával az özvegy lakására. A gyermek abban az évben kezdte el az iskolába járást: nagyon jó tanuló volt. Egzamenkor ő kapta a piros szalagon függő aranyos csillagot a nyakába. Első volt a padban. Mikor Katalin az ágyban fekvő Mária szobájába belépett, láttára az anyósa nagy sírásra fakadt, karjait tárta eléje, s átölelte. – Bocsáss meg énnekem, drága jó leányom. Bocsáss meg azért, amit ellened vétettem, hogy nyugodtan haljak meg. A szobában még Vécsey Istvánné volt jelen, a fürmenderné szomszédasszo37 nya, ki a beteg látogatására jött. Katalin megölelte, megcsókolta az anyósát. Ez volt a megbocsátás kifejezése. Azután odavezette hozzá a fiát. A nagyanya összecsókolta a fiú orcáját. – Nemhiába hivattalak ide a fiaddal együtt. Végrendeletet akarok tenni, melyben a fiadat teszem meg egyedüli örökösömnek; neki hagyom házamat, anyai birtokomat, szerzett szőlőimet. De még életemben akarok neki valamit átadni, ami többet ér minden világi javaknál: az atyjának a szeretetét. Nem egyszer, de sokszor írtam levélben, mondtam élőszóval a fiamnak, amikor idejött, hogy bizony az ő fia a Miklóska, szeresse, ismerje el. Kemény maradt a szíve. Nagy az ő büszkesége. A méltósága nem engedi, hogy meglágyuljon. Most ezt gondoltam ki. Nyisd fel azt az almáriumot, s szedd ki belőle, amit benne találsz. Katalin megtette, amit az anyósa mondott. Az a szekrény tele volt fiúöltözetekkel. – Vedd elő, amit legszélről találsz. 37

A tanúvallomásokból feljegyeztük Félfalusi Zsófia, Szilágyi Mártonné bizonyítását: „Vécseynétől hallottam, hogy Borbély Andrásné asszonyom halála előtt magához hívatván Ungvári Katalin asszonyt, megfogta a kezét és megkövette ilyenképpen, hogy „megbocsáss Kató, engem az Isten megítélt éretted: mert én neked sokat és nagyot vétettem, én miattam ártatlanul szenvedsz és bocsáss meg nekem.” Doc. Baranyiana.


123

Az volt egy karmazsinpiros nadrágocska meg egy zöld kamuka dolmányka filigrán ezüstgombokkal. A beteg asszony rekedtes hangon suttogott. – No, itt látod ebben az almáriumban mind azokat a ruhákat, amiket a Miklós fiam növendék korában viselt, amint azokból évről évre kinőtt, s én új ruhát készíttettem a számára, egész a bennlakó diáki tógájáig, amit meglett korában végre a katonai mundérjával cserélt fel. Ez itt mind együtt van, évről évre külön rakva. Ezt én most mind a te fiadnak ajándékozom. Viselje ő az apja gyermekkori öltözeteit. Próbáld meg a legelsőt: öltöztesd fel bele. Katalin ráadta a kisfiára az apja gyermekkori köntösét, amit annak csináltattak ünnepnapra. Mintha csak rászabták volna. Borbély Fekete Andrásné asszonyomnak a könny kicsordult a szeméből. – Mintha csak őt látnám, az édes fiamat, ilyen idős korában. Még a járása, a fejhordozása is szakasztott olyan. Katalin csókolta az anyósa kezét meg a fia arcát, felváltva. – Még nem végeztem el, amit mondani akarok – rebegé az öreg asszonyság. – Én azt kívánom tőled, hogy így ebben az öltözetben küldd el a fiadat az ő apjához, a méltóságos úrhoz, majd amikor mind a kettőjüknek neve napja lészen, hadd lássa ő meg tulajdon magát, megújulva a saját fiában. – Elküldjem? – szólt hüledezve Katalin. – Jól tudom, hogy te magad nem viheted oda. Te magad nem kerülhetsz többé vele szemtől szembe. De hát van egy hűséges cseléded, akire rábízhatod: a derék Kardosné. Ő elviszi, vigyáz rá, vissza is hozza. Többet is megmondok neked. A méltóságos úr új felesége vágyódik utána, hogy a fiacskádat lássa, úgy küldheted hozzá, mint második anyjához. Nagyon jól fogadják: semmitől se féltsed. Katalin hajlott rá. – Még tovább is terjed a mondókám – folytatá Mária asszony. – Nyúlj csak, kisfiacskám, a dolmányod zsebébe, találsz ott egy írást: vedd elő. Tudsz-e már olvasni? Az,anyja felelt helyette. – Óh, már tudja az egész kiskátét, a Hübnert, húsz zsoltárt énekel: az egzámenten ő fogadja orációval a viztátorokat. – Éppen mint az apja kis szeksta korában. Miklóska kibontá az összehajtott papírost, s arról szép folyékonyan leolvasá az arra írt rigmust. Névnapi köszöntő volt az (akkori magyarul úgy hítták, hogy onomasztikon), amit az első Baranyi Miklós mondott el András napon az édesapjának, s olyan esze volt a gyereknek, hogy magától kiigazította az abban előforduló András napot Miklós napjára. A beteg asszony kacagott örömében, míg a köhögés elő nem vette. – Éppen így mondta el az én Miklóskám is ezt a rigmust, a végén ő is éppen elpityeredett, mikor azt mondja a vers végén: „Az én kedves apám éljen soká, vivát! És szeresse nagyon szófogadó fiát.” Ennek különös oka is volt elpityeredni.

124


– No hát ezt a rigmust mondja el majd a méltóságos úrnak a neve napján a Miklóska. Ezt ha meghallja, ha kőből nincs a szíve, bizony ki fog engesztelődni iránta. – Úgy légyen. Amen! – rebegé Katalin. Aztán megegyeztek benne, hogy Miklós napjára elküldik kocsival a Kardosné őrizete mellett a zöld dolmányba, piros nadrágba, sárga csizmába öltöztetett Miklóskát a zenyei kastélyba, előre értesítve jöveteléről a háziasszonyságokat, akik, csak a névnap reggelén fogják őt a méltóságos úr elé vezetni. Mivelhogy ősi jó szokás szerint a névnap előestéjén nagy dáridó szokott lenni, melyen az ismerősök, atyafiak, úri kollégák kakaskukurításig mulatnak: a névnap reggelén következnek aztán az ünnepélyes gratulációk. Mária asszony ezt így elintézve Katalinnal, összepakoltatá az eddig őrzött ifjonckori ruháit a Miklós fiának, amikből az kinőtt: viselje azokat sorra az unoka. Az utolsó, amelyikben már harcolt és híreskedett, az ott volt Katalin birtokában: az kellett a piktornak, mikor az arcképet festette, modellnek. – Még talán ezt is fogja viselni! Ahogy a nagyanya előre megmondá: a vendégül hozott Miklóskát a zenyei kastélyban igen jól fogadták. A Kardosné betanította neki, hogy az ifjabbik aszszonyságnak azt mondja: „kis mama”, az idősebbet pedig úgy címezze: „édes jóm”. Mind a két hölgy becézve fogadta a gyermeket, Zsuzsika az ölébe vette, s a saját fésűjével igazgatta a haját: Sándorné pedig odavezette hozzá a kis öccsét, a Gyuricát. A két gyerek rögtön összebarátkozott. Zsuzsika asszony megismertette őket egymással: Ez a te édes bátyád, a Miklóska. Ez a te kedves öcséd, a Gyurica. A két gyerek egyszerre elfogadta a testvériséget. Estefelé érkezének meg a kastélyba. Már akkor tele volt úri vendégekkel a ház: a méltóságos úr el volt foglalva újon érkezőkkel. A gyerekszobában mulathattak a gyerekek a maguk módja szerint. A Miklóska fölényben volt: ő már csodadolgukat tudott elmondani a Hübnerből, Sámsonról, Góliátölő Dávidról, álommagyarázó Józsefről, amiket Gyurica tátott szájjal hallgatott. Ő még nem járt iskolába: az apja visszatartotta a betűk ismeretétől. Ellenbe ő meg a csigahajtásban, a pilinckugratásban volt járatos, amire a Miklóskát otthon nem tanították. Egyszeregyszer kitekintett a gyerekszobába hol Sándorné, hol Zsuzsika asszony, s hozott a gyerekeknek a belső asztalról körömfaladékot, amit azok szeretnek. Végre lefektették őket egy közös ágyba: beállván az alvás ideje: a jó Kardosné odaült az ágyuk mellé, s elkezdett nekik mesélni a Hüvelyk Palkóról meg a Csalóka Péterről, amin aztán a gyerekek, egymás fejét átölelve, szépen elaludtak. Másnap maga Zsuzsika jött be a gyerekszobába a két fiút megmosdatni, megfésülni, felöltöztetni. Azzal kézen fogta őket, s bevezette a méltóságos úrhoz, aki nagyon jókedvűnek látszott az éjjeli mulatság után. Elébb a Gyuricán volt a sor, a kisebbiken, hogy a felköszöntőjét elmondja, amely ekképpen hangzott:


125

Én kis féreg, Szépen kérek, Mézes bábút, Az apátú. Ezt bizonyosan a dajka tanította be neki. De amikor a kis lurkó (bizonyosan a hajdú sugalmazásaiból) hozzátette, két kezét az oltalmazott testrészére takarva: „de nem a korbácsot hátú”. – Ejnye, te kis pernahajder. Ez mind az édesmama vezetése alatt történt. Ekkor jött be Sándorné asszony Miklós úr szobájába, a Miklóskát kézen fogva. Baranyi Miklós elámult, mikor saját magát látta közelíteni gyermeki alakjában. Még a lépése is ugyanaz volt; az a lábhegyre emelkedő lejtés járás közben, aztán a megállása, a fej fölvetése. Tulajdon ő maga hétéves korában. S amikor megszólalt elkezdve a rigmust. Ez a hang is az ő gyermekhangja! Hát még a versemény maga. Minden sor eszébe juttatá boldog gyermekkorát. Érzé, hogy ellágyul. Közel volt hozzá, hogy megbánja, amit tett. Az apa került a méltóságos úr fölé. Az utolsó, elzokogott verssornál odavonta a gyermeket a két térde közé, s érzékenységtől áthatott hangon szólt hozzá. – Ki tanította neked ezt a rigmust? – Az édesanyám. A főúr elővonta dolmányából az erszényét, s kivett belőle egy Szűz Máriás aranyat, s azt a fiú markába nyomta. – Ezt vidd az anyádnak. Miklóska az aranyat adó kézre borult, s azt megcsókolta háromszor is. A főúr felemelte kezével a gyermeknek a fejét, hogy az arcába lásson, s aztán azt kérdezé tőle: „mi a neved kisfiú? Kinek hívnak?” Ha ennek a fiúnak az ereiben csak egy csepp lett volna a vigyázó, az óvakodó görög vérből, azt rebegte volna, amit minden gyermek szokott: a keresztnevét, az éd-nevét, amin mindenki híja; de az igazi apja fia volt: valódi Baranyi-szülött; büszke, dacos, helytálló. Felkapta a fejét, kiegyenesedett a kérdésre, s kivágta a választ: – Az én nevem nemes Baranyi Miklós. Ezzel a gyöngéd terv, amit az asszonyok kifundáltak, mind össze lett törve. A főúrban egyszerre fölülkerekedett a büszkeség az atyai elérzékenyülésen. Haragtól reszelős kemény hangon kiálta a fiúra. – Én megtiltom neked, hogy magadat Baranyi Miklósnak nevezd, s ha megtu38 dom, hogy azt mered tenni, ugyan megveretlek. Sándorné asszony, megrettenve, kapta meg a gyermek kezét, s hirtelen kivitte a szobából, az ott vigyázó Kardosné kezébe adva: „Vigye kend haza az anyjához: ugyan rosszul jártunk.”

38

Sápi Istvánné tanúvallomása. Doc. Baranyiana.

126


Csak Zsuzsika asszonyság meg a kis Gyurica fia maradtak a főúrnál, aki egészen föl volt gerjedve a nagy indulattól. Az asszony reszketett, még mukkanni sem mert. Csak a kisgyermeknek, a Gyuricának maradt helyén a szíve. Ez az ártatlan gyermek (akinek osztozótársa volt a kitagadott fiú), odafutott a haragvó apjához, átölelte, és jólelkűen kérlelé: – Édes jó apácskám, ne haragudjál a szegény Miklóskára: hisz ő az én édes bátyám. Erre még jobban feldühödött a büszke főúr: – Akkor te sem vagy az én fiam. Te kölyök, te fattyú. S rohant a korbácsért. Ez a hasznos nevelési szerszám ott függött minden úri háznál az ajtó sarkára akasztva: szép őzlábnyele volt, vékony szíjból fonva a csapója, s szironnyal díszítve. (Nálunk is volt: én is kaptam belőle: rászolgáltam.) Ez volt az apai fennhatóság látható szimbóluma. Baranyi Miklós megverte a fiát (azt a kedvesebbet!) ezért a szaváért. De a Gyurica is kemény legény volt: még a sírás jajgatás közben is, az ütések alatt, azt kiabálta az apjának: „hiába ütsz, azért 39 én mégis a te fiad vagyok, a Miklóska is a te fiad”. Zsuzsika e kegyetlenség láttára görcsös ájuldozással rogyott össze: amire Sándorné asszony és a szolgálója, Sujtó Katalin berohantak a szobába, s erővel kivették a büntetett fiút az apja keze közül. No de aztán azt a szitkot, mocskot, átkozódást, amit Sándorné asszony halmozott Miklós úr fejére, kellett volna írásba szedni! Elnevezte azt mindennek: hóhérnak, porkolábnak, csak septemvirnek nem. „Itt van! Megölte kend a feleségét! A saját neve napján! Gyilkosnak adtam a leányomat! Inkább tatárnak adtam volna!” Ezt nem állhatta ki a keresztyén ember! Hisz a purgatórumra csak a másvilágon kerül sor. A septemvir úr, nem állhatva a fejére zúduló zivatart, el-kiszaladt a kastélyból, befogatott, s lóhalálában elnyargalt, Debrecenig meg sem állt: otthagyott feleséget, anyóst, gyereket, gratuláló atyafiakat, elöljárókat. Ilyen mulatságos névnapot csinált magának a septemvir úr. A Debrecenbe rohanó ostromának pedig ismét az volt a célja, hogy kegyetlen bosszút álljon. Ezúttal az édesanyján. Könnyűszerrel kitalálhatta, hogy a mai kellemetlen szcéna az ő tudtával és akaratával indíttatott. Hisz ő tartogatta az ő gyermeki gúnyáit; ő ruházta fel azokkal a Katalin fiát; azt a névnapi köszöntő rigmust sem adhatta a kezébe más, mint az öreganyja, valamint a tanácsot sem súghatta más a fülébe, hogy így öltöztetve, ezzel a köszöntő verssel ellátva, oda törjön be a kitagadott fiú a hatalmas úr elé, asszonyi praktika mellett, s ezáltal az ő méltóságos epéjét fölkeverje. Berontott haraggal a beteg asszonysághoz. – Mit mívelt már megint, anyámasszony, az én mortifikálásomra? – Mit míveltem volna? Odaküldtem hozzád az édes fiadat. – Fia a patvarnak. Megtagadom, eltiltom.

39

Csekőné, Sújtó Katalin tanúvallomása. Doc. Bar.


127

– Bíz azt hiába tagadod meg. Hisz úgy hasonlít tehozzád, mintha a szádon köpted volna ki. – De én megtiltom azt, hogy az én nevemet viselje! Soha fiamnak el nem ismerem: fennhangon kiáltom! – Szavad kiáltó szó lesz a pusztában: senki sem ügyel rá. A fiad évről évre viselni fogja az utcán, az iskolában ugyanazokat a te ruháidat, amikben tégedet látott járni-kelni minden élő ember széles Debrecenben, s minden ember azt fogja mondani: „Nini, ott megy a Baranyi Miklós fia: az apja képmása!” – Átkozott legyen az, aki ezt kigondolta! – Vigyázz, édes fiam! Ne dobálózz könnyen az átkokkal, azok hamar visszaesnek az átokmondó fejére. Az én napjaim már meg vannak számlálva: én sírva és gyásszal megyek az én koporsómba, amiért te az édes fiadat megtagadtad. Te itt maradsz az életnek, s te meg fogsz szenvedni a te kevélységedért. Isten boszszúálló angyalának sok fegyver áll a kezében, s azokat terajtad ki fogja próbálni a te kemény szíveden, amíg úgy megpuhulsz, mint a viaszk. Most menj a magad 40 eszével, én is megyek jó Isten hírével. Azzal a fal felé fordult, és nem beszélt többet. A fia, a hatalmas úr, még aztán sokat beszélt hozzá, kapacitálta, informálta, provokálta, infesztálta; hogy pedig egy szavára sem kapott választ, végre is megfogta a kezét. Hideg volt, mint a jég. Ott volt már az anyja a Supremus Judex Curiae előtt, aki ítéletet tart – még a septemvirek fölött is.

40

Secundus Testis: nobilis ac generosus dominus Sigismundus Fekete de Várad, adjuratus, examinatus fatetur. Ad punctum 2-dum de utri. „Ugyanakkor tájban, midőn a nénjénél, Borbély Andrásnénál lakott, tulajdon maga beszélte Borbély Andrásné asszonyom a fatensnek fülei hallatára, hogy midőn Ungvári Katalin asszonyt a patikárus legénnyel való vád miatt megfogták, és tömlöcbe tették volt, onnan úgy bocsátotta el a debreceni nemes tanács, hogy meg nem büntettetett s nem exequáltatott semmi részben. ad 3-ium. Tulajdon nagynénjének szájából hallotta, sokszor nagy fohászkodással és sírása közben is beszélleni: „hiába tagadja a fiam, Baranyi Miklós, Ungvári Katától született Baranyi Miklós fiát, mert az tulajdon valóságos gyermeke.” Hallottam azt is, hogy mondotta Fekete Mária asszony szemtűl szembe Baranyi Miklós úrnak: „Megver téged az Isten, ha ezt a gyermeket eltagadod.” Azt is mondta: „Sírva és gyásszal megyek én az én koporsómba te miattad, hogy azt a gyermeket eltagadod, mert az valósággal olyan is, mintha a szádból köpted volna ki.” Signatum. Joannes Meleczky, inclitae tabulae Regiae juratus notarius, m. p. (L. S.)

128

I. Az apai puska

Harmadik rész I. Az apai puska Az öreganyát eltemették; végrendeletét megtalálták, azt minden oldalról megtámadták processzussal. A nagy okirathalmazban bizony nem találtam semmi dócét, amiből kivehettem volna, hogy lett-e valaha vége a pernek? Valószínű, hogy még most is folyik. De hát az a mi történetünkre nincs befolyással. A Miklós fiút e balul kiütött kísérlet után többé nem engedte Gyarmathy Mihály, a mostohaapja, Baranyi Miklós septemvir úr közelébe kerülni; hanem nevelte a saját metódusa szerint úgy, ahogy mindnyájunkat neveltek. Nagyon jól neveltek. Elmondtam én az én kálvinista híveimről azt is, amit szokásaikban túlhajtottnak, nevetségesnek találtam; de fel kell róluk jegyeznem azt is, amit dicséretre méltónak találok. Ilyen volt az ifjúság nevelése. Ennél párosult a legnagyobb egyéni önállóság a legszigorúbb fegyelemmel. Itt nem volt különbség úrfi és szegény gyermek között; mindenkit úgy neveltek, mint ha alacsony sorban élne. Volt egy kitűnő intézményük: legációba, szupplikációba járás. Sátoros ünnepeken, iskolai vakációk alatt a nagydiákok, kis tanulók elindultak az országot széltében-hosszában bejárni gyalog. Amazok mint legátusok, emezek mint mendikánsok, akik a vászonkuffert cepelték a humanissime után. Eljártak Szlavóniáig, ahol hét kálvinista községben, akik a Dráván túl szakadtak, kellett fenntartani a hűséget és nemzetiséget. Az egész utat „per equos apostolorum” (apostolok lován) tették meg. Útközben vendégszerető szállásra találtak minden helységben, ahol elesteledtek: a nagydiák a papnál, a kisdiák a rektornál, aki azt mondja a feleségének: „Adj neki még egy fél kovászos uborkát, hadd legyen neki karácsonyja.” A legátus prédikációt tartott ünnepnapon a katedrából. S azután sorra járta a hívek házait, beszedni a dáciát. Ebből fedezte az évi szükségleteit. Voltak gazdagon fizető és voltak nagyon soványul eresztő eklézsiák. Azokat elekció útján osztották fel. Az elekció érdemek szerint ment. A quinquennisek választottak elébb, a biennisek utoljára. Előjoga volt az első eminensnek. De a nagybotos meg az első basszista tíz emberrel elébb eligált: ez volt az ő privilégiumuk. És ebben a gyalog vándorlásban ezek a kóbor apostolok nemcsak a tapasztalataikat öregbítették, nemcsak szüleiknek könnyebbítették meg a taníttatást, hanem hozzájárultak a hitmegerősítés, a nemzetiség-fenntartás, a tudományos mívelődés terjesztéséhez.


129

Lehet csúfolódni a szegény kálvinistákra; de azt el kell ismerni, hogy súlyos korszakokon keresztül az ő patriarkális didaktikai rendszerük tartotta fenn és terjesztette nagy Magyarországon a magyar nemzetiséget, a szabadság érzetét és a közmívelődést. Ezekben a feladatokban mind részt kellett venni a gyerek Miklósnak. Nevelőapja őt is elküldte messze Bergengóciába gyalog, tarisznyával, a maga szabadjára. Így nőttünk fel mink, régi emberek. Egy évben pláne azt tette meg Miklóssal Gyarmathy Mihály, hogy elvitte magával az őszi vakáció alatt tapasztalati utazásra Drezdáig – gyalog. Bejárták Németországot, s feljegyezték a tapasztalataikat. Ez idő alatt Baranyi Miklósnak, a septemvirnek, második fia is született, aki Gábor nevet kapott. Ez lett a családtörzs folytatója, férfi korában Bihar megye alispánja. Közbejött a családi történet változatossá tételére egy kis epizód a nemzet történetében: melyet krónikaíróink a „Szegedinác Péró” lázadás címén jegyezték föl. A nagy Rákóczi-féle szabadságharcnak az utóbetegsége tört ki ebben. A magyar nemes urak el voltak már pihentetve: ki meghalt, ki elbújdosott; az országgyűlés száműzte a Rákóczi híveit, jószágaikat elkobozta; azokból nagy latifundiumok támadtak, amiket régi és új híveknek és indigénáknak donációzott a bécsi kormány; azok megint örményeket, görögöket telepítettek az üresen maradt pusztákra. A szegény parasztnépre pedig senki sem gondolt. A jobbágynak roszszabb lett a sorsa, mint volt Dózsa György korszakában; mert a földesúri szolgálaton kívül még országos adót is vetett ki rá az új kormány. S nehéz közmunkákat teljesíteni hajtotta messze földre; utakat csináltatott vele! Ez az első dolga a németnek, ha egy országot hatalmába ejthet. Az egyiptomi fáraók piramisokat csináltattak a néppel, a német országutakat. A vallásban pedig háborgatták a jezsuiták. A sokféle nyomorgattatásban nemcsak a szabadságért harcolt magyarok részesültek, hanem az ellenük hadakozott rác beköltözők is. Ezeket is éppen úgy szipolyozták az idegen bérlők a nekik adományozott bánáti pusztákon: nekik meg töltéseket, csatornákat kellett ásni, talyicskázni; templomaikat is éppolyan hatalmaskodással foglalták el a jezsuiták, mint a protestáns magyarokét; az adót is egyformán behajtották rajtuk. Sőt, azt is megtette velük a bécsi kormány, hogy a metropolitájukat, Jovanovicsot, rábírta nagy ígéretekkel, hogy az egész magyarországi rácságot térítse át a római katolikus egyház kebelébe. De bíz azt a belgrádi gyűlésterem ablakán ugrasztotta ki a Szegedinác Péró, s örülhetett a főpap, hogy az életét megmenthette. Szegedinác Péró (igazi nevén Jovánovics Péter) nagyhatalmú ember volt; apja még 1607-ben költözött be a Bánságba egész vitéz csapatjával, és Péró a pécskei kapitányságra emeltetett; Csanádban is nagy birtokot kapott. Megtudták a rácoknak ezt a felkavarodását a Csanád megyei magyar parasztok, s azt eszelték ki, hogy most hát az ideje elkezdeni az új kuruc háborút a járom összetörésére. A két szentandrási kuruc hadnagy Sebestyén és Szilágyi felbíztatták a rác kapitányt, hogy szövetkezzék velük. Ha a magyar meg a rác

130

I. Az apai puska

összefog, mind kiveri a németet az országból. Szegedinác Péró fellobbant e biztatásra, s süvegét a földhöz vágva, égre emelt kezekkel esküdözött, hogy úgy legyen az Isten az ő Istene, ahogy ezentúl egy háromszögletű kalapot sem fog tiszteletben tartani! Erre a magyarok, megválasztván vezérüknek Vértessy András, szentandrási bírót, híres nagyerejű embert, kitűzték a lázadás zászlóit (volt nekik három: egy veres, egy zöld meg egy kék), s elkezdték a hadjáratot – egyelőre a bérlők és kupecek ellen. Ahhoz bizony a kasza és vasvilla is elég fegyver volt. Aztán, hogy ezerekre szaporodott a számuk, s Aradról a rác pajtásoktul puskát, kardot kaptak, a bérlőktől, földesuraktól pedig lovakat rekviráltak: egész rendes lovas és gyalog csapatokká rendezték a fölkelő hadat, mely képes volt derék csatát állni. Akkor aztán megindultak várost vívni; elöl a magyarok, a rácok a hátuk mögött. Nagy lett erre a rémület a bécsi és budai kormánykörökben. Magyarországon alig volt rendes katonaság, az is az invalidus fajtából, féllábú, félszemű, félkegyelmű kapitányok a várakban. Jó lett volna most a nemesi inszurrekcióra apellálni, de mióta a nemesség meg a hajdúság a majtényi síkon lerakta a fegyvert, a magyarnak nem volt mivel magát védelmezni. A pórhad pedig egyre nőtt és hatalmaskodott: már Békés–Gyulát ostromolta, s legközelebb Debrecennek készül indulni. De most nem a régi bíró és fürmender volt a debreceni nép vezetője. Komáromy György volt a városbíró, Diószegi Márton a fürmender. Kemény nyakú, két kálvinista férfi. Ezek nem futásra buzdíták a népet, de vitéz ellenállásra. S a debreceni népnek van fegyvere. Minden cívisnek a falán ott lóg a puska. Szükség van arra. Mert Debrecenben nem késsel gyilkolják le a disznót, csúnya visítozás közben, hanem puskával lövik főbe, mint a nemes vadat. Ezért a puskát úgy is híják, hogy „disznóölő”. Ezer meg ezer puskás férfi állhatott ki, ha van valaki, akinek a szavára hallgat. No hát volt! És hát nemcsak az, hogy puskát ragad, hanem elöljárói vezetése mellett, a csikósokat, gulyásokat maga mellé véve, szembe is megy az ellenséggel, s segítségére siet a szorongatott gyulaiaknak. Ne csak úgy ismerje hát a világ Debrecen lakosságát, mely egy vaklármára elszalad a városából, hanem úgy is, mint egy vitéz népet, mely szembe mer szállni a zendülők marhasokaságával nyílt csatamezőn. Csak vezére legyen! S a cívishad mellett még a kollégium népe is mozgósíttatott: A diákoknak kiadatott a jelszó, hogy ki-ki szerezzen magának puskát. A diák a legjobb katona, ha belemelegszik. A Katalin asszony Miklósa már akkor felnőtt siheder volt: abban az időben, amidőn a diákot úgy híják, hogy „bagó”. Benn lakott már, be is volt öltözve. A diákok egyenruhát hordtak, igen szépet: hosszú, bokáig érő tógát, fekete szatinglóból, derékban széles selyemövvel átszorítva, a mell közepén hosszú ráncos fehér tászlit, a tóga fölött világoszöld abaposztó-palástot, sárga zsinórral


131

átkötve; fejükön singes rókamál süveget, zöld csákóval. Kiegészíté a jelmezt az övre akasztott tarsoly, amiben írásokat, egyet-mást tartottak, s a szájukba dugott hosszú szárú debreceni cseréppipa, ami nélkül debreceni diák abszurdum. Azonban a bal kézből nem volt szabad hiányozni a fekete bőrbe kötött imádságoskönyvnek. Egy ilyen pompával ékeskedő alak toppant be egy napon a zenyei kastélyba, a méltóságos úrhoz való vezettetést követelve. A vándor diáknak az egész országban minden házhoz szabad belépte volt. Azt még a kutya is farkcsóválva fogadta, s a hajdú leporolta a csizmáját. Bevezették a méltóságos úrhoz, akinek juristitiuma lévén, zenyei kastélyában lehetett időzni. Egyszerre ráismert a gyerekre. Még arra a ruhára is, amit viselt. – Nem haragudott rá. – Ki vagy? Mit akarsz? – Szupplikáns vagyok. Itt van a pátensem. – Tudod, hogy én nem vagyok kálvinista, nem tartozom semmivel az eklézsiádnak. – Bölcsen tudom. De magyar főúr kegyelmed, s tartozik hazájának. A pátensben meg vagyok bízva, hogy ahol puskát tudok, azt kérjem el kölcsön. – S honnan tudod te, hogy énnekem puskám van? – Láttam – szólt a gyerek. A főúr tenyerébe hajtá a homlokát. Ugyan látta! A cső végével feléje fordítva. – S minek neked az a puska? – Ellenség ellen való használatra. Debrecen városa elhatározta, hogy a zendülők táborát fegyverrel fogja megütni, a diákság is glédába állíttatott: én is velük megyek. – Hiszen gyermek vagy még! (Valami húr megpendült a főúr szívében.) – Úgy tudom, hogy az apám meg a nagyapám is fegyvert forgatott már az én koromban. – Hátha agyonlőnek? – Szép temetésem lesz, hármoniás kántussal fognak sírba tenni. A főúr félrefordult. Meg kellett törülgetnie a szemeit. Aztán bement a hálószobájába, s néhány perc múlva visszatért, és hozta a puskát. Azt a bizonyos puskát! Átadta a diáknak. Az szótlanul vette el. – Hát meg sem köszönöd? – Fegyvert nem szokás megköszönni. Majd köszönje meg azt az ellenség. – Aztán visszahozd ám a puskámat. A gyermek két kézre fogta a fegyvert. – Ha élve maradok, bizony fogadom, hogy visszahozom ezt a puskát! (Azt mondta, hogy „ezt a puskát”; de nem azt, hogy „a kegyelmed puskáját”.)

132

I. Az apai puska

Azzal a vállára veté szíjánál fogva a fegyvert. – Nem maradsz itt délre? – kérdezte a főúr. – Köszönöm a marasztalást: sietős az utam. – Nem vagy éhes? – Ebédeltem már a vadkörtefa alatt. – Nem szólsz be az asszonyokhoz? – Még az édesanyámtól sem veszek búcsút. Katonának nem szabad síró aszszonyszemet látni. Isten áldása kegyelmeddel. Azzal megfordult, és ment egyenesen a táborba. 41 Onnan aztán indultak mindjárt az ellenségre, s vitézül összeverekedtek a Gyulát ostromló zendülőkkel, akiknek szomorú kimenetele következett, hátban támadtatván meg áruló szövetségestársaiktól. – Jobb erről nem beszélni sokat. A visszajövetelnél volt aztán nagy parádé! Mikor az ellenség legyőzetése után bevonult a diadalmas sereg a nagyváradi kapun. Az egész város kicsődült eléjük: fiatal hajadonok koszorúkat, virágbokrétákat vittek eléjük. A céhek kivonultak az öreg mesterekkel, templomi zászlóik elővivése mellett, amiken a Szűz Mária képe pompázott. (Mert nem igaz ám az, hogy a kálvinisták ne tisztelnék a Szűz Máriát, hisz ugyanazt a hiszekegyet vallják, amit a pápisták.) S aztán amint a bevonuló seregben felismerték kompániánként a „becsületes” szűrszabó, gubacsapó, szűcs, mészáros, hentes, téglavető, saruvarga, kalapos, tímár, ács, kőmíves, kádár, bognár, fazekas, kötélverő, lakatos, kovács, mézeskalácsos, molnár, ötvös, nyerges, szekeres, gombkötő, asztalos, takács, szíjártó, pék céhek fiatalságát, cucákkal, taglókkal, alabárdokkal és disznóölőkkel fölfegyverkezve, azoknak az élére sorakoztak úgy, hogy a bevonuló erő valóságos hadseregnek tűnt fel. Növelte annak a tekintélyét az elöl lovagló csikósok, gulyások, szekeres gazdák, taligások délceg bandériuma, akikről senki sem mondta volna, hogy nem igazi huszárok. Hangzott a trombitarecsegés, dobpörgés és az egy csapatban masírozó diákok karéneke. „Múzsa, Múzsa, Múzsanyáj! Induhuhulj patakoknak árnyas ligeheteheiben!” Jaj de szépen énekelték. Aztán egy zászlót is hoztak el magukkal egy zöld színűt, ezt a kurucoktól vették el. Sőt, még egy kerekes ágyút is hoztak el hadizsákmányul, amit öt ló vontatott. De betetézte a csodát az ágyút követő török muzsika, síp, trombita, réztányér, csingilingi, a kettős dob: a dobokat teve cepelte, és szerecsen fiú püfölte. Sátoros cigányokat fogtak hozzá muzsikusnak, akiknek nem is nagyon kellett a képüket bekormozni. Ez is hadi trófeum volt! Így vonult fel a Nagytemplomig a győzelmes debreceni dandár, a pákosz kölykek cigánykereket hánytak a trombitások előtt; a szép leányok megkoszorúzták a lovakat, a kisdiákok, cívis porontyok átvették a puskákat, könnyítve a vitézek terhein, s a templomtéren szép négyszögbe állt fel a vitéz sereg, levett süveggel (de 41

Sújtó Katalin vallomása, aki látta az apa által a fiának adott puskát, mikor az a kurucok ellen indult. Tanú arra is emlékszik, hogy méltóságos Baranyi Miklós uram évek múlva is többször kérette vissza Ungvári Katalin fiától azt a puskát; de az sohasem adta vissza; hiszen az volt egyetlen apai öröksége, ereklyéje. S milyen szomorú ereklye!


133

nem letérdelten) fogadta a püspök hálálkodó áldását, s aztán rázendíté a szabad ég alatt a sok ezernyi férfi a zsoltárt.

A Sionnak hegyén úr Isten, Tiéd a dicséret! Fogadást tészünk néked itten Tiszteltén tégedet. Mert kérésüket a híveknek Meghallod kegyesen. Azért Te Hozzád az emberek Jőnek mindenünnen. Erre aztán a török muzsika harsant közbe, kísérve a diákoktól eldalolt ájtatos nemzeti himnuszt.

Lásd, a német míly kövér: Bőribe se fér; Mégis mindig enni kér. Szegény magyar vér! Berekeszté az ünnepséget hat ágyúlövés az elfogott csatakígyó öbléből, melynek tüzéreiül beváltak a kollégiumi masiniszták. Ezek után ki-ki hazaoszlott, degez tarisznyát cepelve az oldalán. – Hát valami emléket csak kellett hazahozni ebből a hajcécóból! Miklós diák a zöld zászlót vitte haza nagy diadallal. Ezt ő csavarta ki a kuruc bajraktár kezéből. Hát a históriai igazság kedvéért el kell mondanunk, hogy azt a kerekes ágyút meg a török muzsikát a tevével bizony nem a Vértessy András kurucaitól vették el a debreceniek; mert ilyesféle a kurucoknak sohasem volt, hanem a rácoktól. Mert hát úgy történt a dolog, hogy az árulóvá lett rácság egy csatája Strba kapitány alatt Erdőhegynél Vértessy kuruc tábora mögé került. Útközben pedig, hivatása teljes felfogásával, tisztára kifosztotta Békés és Csaba (akkor még nagyfalu) lakosságát. Még az asszonyok, leányok szoknyáit is elrabolták. Akkor aztán nagy dőzsölve a boroshordók körül tábort ütének, és osztozni kezdtek az összeharácsolt zsákmányon. A debreceni cívis sereg, mely ellenséget keresett, ezeket találta legelébb is az útjában. Az az egészséges cívisész nem fordult elébb a diplomatizáláshoz, parlamentirozáshoz; nem tudakolta meg, hogy vajontén, netalántán ezek a hadak nemde nem a mi tulajdon szövetségeseink-e? Csak azt látta, hogy ezek martalócok, akik rablott kincseken osztoznak, s azzal nekizúdítá a lovas csapatját, csikósait, gulyásait, akik egy lódulással szétverték a dőzsöléstől kábult rác hadat; az elfutott világgá, otthagyva zsákmányt, kerekes ágyút, török muzsikát; maga Strba

134

II. Életpálya-választás

kapitány uram is kapott egy akkora ütést a fejére, hogy rögtön penzióba mehetett vele. Bíró uram, a debreceni hadak vezére, csak ekkor vette észre, hogy minő suskust csinált. – Ezt bizony bolondul csináltuk! Szétvertük a szövetségeseinket, a rác atyafiakat. No de azon forrójában jóvá lehetett tenni a hibát. – No mármost hát forduljunk a kurucok ellen! Akként cselekedtek. Nagy hamar rábukkantak Matulay kuruc hadára, mely szekérvárába húzta meg magát. A kurucok java, főseregük, lovasságuk Szilágyi és Vértessy vezénylete alatt már akkor értesült a rác jó barátok árulásáról, kik Milics kapitány alatt támadtak a kurucok hátába, s egész erejét arra fordítá, hogy azokon keresztülvágja magát, ami nagy vitéz küzdelem után sikerült is nekik, mely közben magát Milics kapitányt is levágták. Ezalatt a debreceniek a kuruc szekérvárat ostromolták meg; a diákság rohant legelöl, a harci riadót danolva: „Belgrádra, vitézim, omoljatok!” – A nyámnyila paraszt nem talált rá semmi okot, hogy a ködmenét kilyukasztassa; hanem hátat adott. Csak a zászlótartó kelt birokra a Miklós diákkal, de az is, mikor tapasztalá, hogy a diák kemény legény, otthagyta a kezében az anyja szoknyáját (abból telt ki a zászló), s odébb iramodott. Így aztán a debreceni bíró elkövette azt a csodát, hogy mind a két ellenséget szétverte, ahogy elébb vagy utóbb találta. Ezt csinálják utána a generalisszimuszok! Eleget cétermordiózott is emiatt az aradi várparancsnok, aki mixta commissiót kívánt elrendelni a szabálytalan hadviselés miatt, de biz abba locumtenentiale consilium nem egyezett bele. Ami megtörtént, megtörtént. Ki mit kapott, érje be vele. Ami pedig azt a követelését illeti az aradi várparancsnoknak, hogy azt a kerekes ágyút, meg azt a török muzsikát tevéstül együtt, ami a rác csapat tulajdonát képezte, ne sajnáltassanak visszaszolgáltatni: no, azzal éppen jó helyen kereskedett! Debrecen nem bibliai cethal: amit az egyszer begyomrozott, beszélhet az már, hogy ő ilyen meg olyan Jónás próféta, nem jön az onnan ki többet!

II. Életpálya-választás Siheder korában kell minden férfinak életpályát választani. Bíz a régi boldog időben nem nagy volt a válogatás. A nagy kálvinista kollégium virággyűjteményében legtöbb volt a filozófiai, teológiai pályára készülő: rektorra, prédikátorra szüksége volta világnak; még a lévita számára is akadt egy filia; s aki mindenünnen kikopott, az lett peregrinus. Azután volt a jogászi pálya. Ezt ki kellett járni minden birtokos nemes úr fiának. A földesúr fiából, ha diplomát kapott, lehetett alispán, szolgabíró, esküdt, fiskus, jegyző, pénztárnok, asszesszor; a kurtanemesből fiskális, s a még kurtábból falusi


135

nótárius. Ha nagy birtoka volt, maga ura lett; csak a titulusra volt szüksége, hogy a levélborítékján „perillustris ac generosus”nak címezzék. Maga a nyulak után, ispánja a jobbágyok után látott. Indzsellérre nagyon kevés szükség volt. A matematikai katedra akár ne is lett volna. A doktori pálya nagyon sok feladattal járt. Még akkor Pesten egyetem nem volt: Bécsbe kellett a tanulmányért menni. Egy városnak elég volt egy doktor, az is alig prosperált. A közönség jobban bízott a borbélyban meg a javasasszonyban; de különösen a patikárosban. 42 Miféle életpályák kínálkoztak hát még a fiatalság elé? A katonai pályához senkinek sem volt kedve; az sok lemondással járt, nem fért össze a magyar természettel. Kereskedőnek, iparosnak magyar nemes nem adta a fiát: csak fenyegette vele, ha rosszul tanult, hogy „lakatosinasnak adlak!” A cívis fia, ha nagyon jól magolt, lehetett pap vagy rektor; ha nem volt hozzávaló feje, folytatta az apja mesterségét. Tiszteletes Gyarmathy Mihály uram afféle szabadgondolkozású ember volt, aki a rangkülönbséget haszontalan fogalomnak tartotta, s korát megelőzve az emberek közötti egyenlőséget hirdette. Debrecenben megtehette. Hasznos kezdeményezéseket is tett a városban. Ő alapította meg a füvészkertet, melyben gyógynövényeket termesztett, amiket eddig messze földről szállítottak drága pénzen. Németországból, Belgiumból gyümölcsfaágakat hozott be, amiket idehaza elójtogatott, s ezzel megveté az alapját a híressé lett debreceni gyümölcskertészetnek. A kertészet már összefér a nemesi büszkeséggel. 42

Primus testis, nobilis Johannes Cherny provisor tanúvallomása… „Azt pedig mind debreceni és külföldi úri és szegény emberektől hallottam sokszor, hogy Kazay Sámuel patikárus uramat áldották és dicsérték, ezt mondván: Isten áldja meg a patikárus uramat, én velem sokszor jót tett, mert ugyan meggyógyultam. Sok asszonyoktól hallottam, kik nehéz gyermekszülésben voltak, hogy segített rajtuk és többet bíznak hozzá, mint akármely debreceni doktorhoz. Ha szabad volna ő neki, úgy mint patikárusnak kúrálni, el merem mondani, többnyire egész Debrecen városában a betegek ő hozzá, mint doktorhoz folyamodnának. De mivel megesküdt, hogy nem kúrál, azt nem cselekszi jóllehet boldogult báró Vécsey, mint királyi commissarius ő kegyelmét attól absolválta. Hanem, hogy a patikában ő kegyelmének szabad tanácsot adni és praescribálni. Ezt cselekszi is és sok embereknek tanácsot ad és praescribél.” Doc. Baranyiana. Azt is megtudjuk ugyane tanú előadásából, hogy Kazay Sámuel uram és Hatvani professzor uram (a magyar Faust) elkeseredett ellenségek voltak s egymást, ahol lehetett, perzekválták. Nem is lehetett másképp. Ha egy városban két tudós lakik, azoknak okvetlenül kutya-macska háborút kell egymással folytatni; az ellenkező etikai lehetetlenség volna. Mi hisszük és reméljük, hogy az örök béke korszaka egyszer valamikor be fog következni, de a tudósok kivétetnek belőle. Az abszurdum. Oda nem hat el a hágai kongresszus határozata s az Internationale arbitrium.

136

II. Életpálya-választás

A Miklós fiúnak legnagyobb kedve lett volna kertésznek lenni, de a mostohaapja azt mondta, hogy az nem életpálya; mellékfoglalkozásnak jó. – Vedd elő, fiam, a németországi utunkban felírt jegyzeteidet, miket tapasztaltál. A fiú elővette a könyvecskéjét, s sorra szedte a felírt jegyzeteit. Egy helyen ez állt „Egész Németországban éjszaka nem takaróznak tollas dunnával, hanem paplannal; ami igen egészséges dolog. Bár minálunk is bevennék.” – No hát itt állj meg. Kezdd a saját ideádat életbe léptetni. Készíts paplanokat. A fiú elfogadta a mostohaapja tanácsát. Pedig ez merész vállalat volt. A magyar gazdaasszonynak az a büszkesége, hogy a nyoszolyája a mennyezetig legyen megrakva tollas dunnákkal, vánkosokkal; még a népdal is azzal kérkedik: „van énnekem tarka dunnám”. Csak Zöld Marci idejében dicséri a rabló szeretője a „szép karton paplant”. Most ezt a duzzadt pompáját fölváltsa a lapos paplannal. Hát az a sok lúdhizlaló nő, akinek a létezése meghibban, ha a lúdtoll kereslete alábbszáll! Az mind ellensége lesz ez új módinak. Azért az ifjú Miklós mégis bátran belevágott a paplan meghonosításába. Az anyja szövőműhelyét átalakította paplanosgyárrá: a nőket maga tanította be ez idegen munkába. Ő azért csak eljárt az iskolába; de már nem beöltözött diákképpen; nem tanult zsidóul meg görögül, csak a just tanulta, amire bármily sorban szüksége van egy magyar nemesnek; ott is eminens volt; de amellett paplanokat gyártott. Azt az egyet pedig meg kell adni a debreceni népnek, hogy annak a szelleme kiválóan hajlandó minden újítás befogadására. Amilyen gyors elhatározással bevette a vallás dolgában a reformációt, úgy elfogadott minden célszerűnek mutatkozó újítást az életmódjában. Gyarmathy Mihály uram unszolására az egészségtelen, dohos sárházait átalakítá téglaépületekké; a téglavetők egész céhet képeztek már, s az is megtörtént, hogy egy időben az egész szűrszabó céh kénytelen volt átalakulni gubás céhhé, mert Gyarmathy Mihály uram felvilágosítá a népet, hogy a szűr célszerűtlen viselet, kívül cifra, azért drága, de nyáron meleg, télen hideg: míg a guba minden jót egyesít; aztán olcsó. Aztán Debrecenben az okos szónak nagy ám a hatalma! A paplan kiszorította a dunnát. Ezért aztán haragosai, az ellenesei meg a lúdtömő kofák rajta szárították az if43 jú Baranyi Miklóson a gúnynevet „Paplanos”. Mikor a fülébe ment a septemvir úrnak, egész kielégített büszkeséggel mondá: „No, hát itt van a kiáltó bizonyság reá, hogy nem az én vérem! Egy Baranyi nem lesz paplanossá, s egy paplanos nem lesz Baranyi soha!” Az ifjú Miklós azonban nem törődött a gúnycímezéssel: az üzlete jól jövedelmezett, s ő egyik gazdaságot a másik után vásárolta a vállalata nyereségéből; azokat jól berendezte; dohányt termesztett, ökröket hizlalt, halastavat csinált a csincsésből. 43

A tanúvallomásaikban úgy is titulálják. Doc. Bar.


137

Egyszer a méltóságos septemvir úr az országúton haladván üveges hintajában, megpillant az út mellett legelő egynéhány sőre ökröt, amiknek az oldalára ugyanazon billog van sütve, melyet az ő szarvasmarhái viselnek: a B. M. betűk egy szív keretében. Megállíttatá hintaját, s odaszólítá a pásztort. – Kinek a sőréi ezek? – Hát kié volnának? A Baranyi Miklós uramé. A septemvir úr úgy tudta, hogy neki ottan nincs semmiféle gazdasága. – Hát hogy meritek az én ökreimet ide hajtani? – Ezek sohasem a kegyelmed ökrei, hanem a gazdámé. Ahol jön a gát felől ő maga. A septemvir kitekintett a hintó ablakán, s látott egy magas szál legényt a halastót kerítő gát mögül előjönni: kurta dolmányban, hosszú szárú csizmákban, az egyik kezében egy megölt vidrát hozott, két hátulsó lábánál fogva (amit bizonyosan vidravassal fogott el); ráismerhetett az arcára. A Miklós fia volt. Mintha saját magát látta volna. – Hajts! – kiáltá a kocsisnak a főúr, és tovarobogott. De a könny kicsordult a szeméből, s zsebkendőjét elővéve megtörölte a szemeit. Vele volt a felesége, aki ezt másoknak elbeszélte, s azok meg Katalinnak hírül 44 hozták ezt a találkozást. Hogy a Paplanosnak úri gazdaságot kellett folytatnia, bizonyítja egyik cselédjének vallomása, aki sok éven át volt nála hintós kocsis.

III. Katalin De hát hol van az egetvívó asszony? Mit csinál Katalin? Eltűnt-e az örökre? Egy óriási nagy, bőrbe kötött foliáns könyv felel meg erre. Ez az asszony, ez az anya, azon idő alatt, amíg gyermekét nagyra nevelte, azt a hihetetlen feladatot vitte tökéletességre, hogy a fia törvényességét bizonyító adatokat összegyűjtse; városról városra járt, tanúkat vallatott, ahol egy morzsát 44

Csaknem szóról szóra így mondja azt el nemes Hódos Erzsébet hites tanú, ki ezt a septemvir nejétől hallotta: …az úton megesmérte, hogy az ő bélyege alatt vannak Baranyi Miklós uramnak sőre ökrei; de nem örömest szenvedte, hogy annak okát kérdezte, miért vannak azok úgy? annak okát adván, hogy annak a terhe van most is a szívén, akinek ökrei azok. …mikor meglátta volna ifjú Baranyi Miklós uramat, az ablaktól elfordulván, a könnye kigördült a szeméből, a kezkenőjét elővévén, megtörölte a szemét és úgy megtürtőztette magát, hogy egyet sem szólott arról a dologról, mint kemény természetű ember; de én mind másoktól, amint hallottam, mind magam is, ahogy tapasztaltam, tudtam, hogy Baranyi Miklós uram miatt vagyon baja. Documenta Baranyiana

138

IV. Az Erynnisek

megtalált, azt is fölvette! minden szó, minden tény, mely világot vethetett rá, meg lett örökítve. Asszonyok, leányok, cselédek, kufárnék, királyi konziliáriusok, papok, szuperintendensek, bírák, porkolábok, javasasszonyok, festők, patikások, doktorok, az emberi társaságok minden képviselői sorra kényszeríttettek a vasakaratú asszony által, hogy tanúbizonyságaikat letegyék. Ez volt egész életének gondja; erre költötte minden jövedelmét. A nagy fóliáns egyre telt, lap lap után szaporodott, s majd mikor az utolsó lap is tele lesz írva, akkor oda fogja tenni a legfőbb törvényszék elé; itt van! Itéljetek! Mondjátok ki a fiam becsületét! S ugyan mire gondolt ez az asszony, mikor a legfőbb törvényszék elé készült az ügyével? Hol az a törvényszék? Nem kevesebbre gondolt, mint hogy a római pápa elé vigye az ügyét! Ő, a kálvinista asszony, mert arra gondolni, hogy egy kálvinista gyermek igazságát a római szentszéktől ítéltesse meg egy pápista konvertita főúr ellenében! Nem talál ki ilyet költői fantázia! Őrültség van e gondolatban! A lehetetlenség utáni törekvése egy megbomlott asszonyi agyvelőnek. Emberi ész el nem igazodik ebben a gubancban. Bolond vagy te, szegény asszony! Csak azután, amikor e nagy könyv utolsó lapjához eljutunk, tudjuk meg, hogy szisztéma volt ebben az őrült vállalkozásban, az események gubancának bontó fonala volt, melyet egy asszony csodálatos keze legombolyított, s maga a lehetetlenség élő valósággá, eltagadhatatlan igazsággá örökült meg. Hagyjuk addig csendesen végezni nagy, nehéz munkáját az erős asszonynak; majd hogyha a tett ideje eljön, meg fogja mutatni, hogy minő csodálatra képes az egetvívó asszonyszív?

IV. Az Erynnisek A görög mitológia három Erynnist emleget. A neveik Alekto, Megaira, Tisyphone. Maga az Erynnis szó jelent dörgő viharisten nőt. Tudhatjuk a többit. Aischylosnál a haragos átok és bosszuló rettenetes istennői kép szerepében tündökölnek. Hivatásuk: a férfiakat, akik a családi életben nem elég engedelmesen viselik magukat, vagy éppen kihágásokat követnek el, kígyókból alakított korbáccsal sujtolni. Láthatók a művészi ábrázolásaik az etruriai és tanagrai vázákon (Erynnis és Sisyphos, Erynnis és Pyrithoos). De ne menjünk olyan messze. Van készletben mindig, amennyi szükséges. Baranyi Miklós már rátalált a maga két Erynnisére. Az egyik volt az anyósa, a másik a felesége, Zsuzsika. Ideges, indulatos asszonyok. Arról persze a szegény asszony nem tehet, hogy ő ideges, hogy az indulatai kínozzák: azonkívül a testi szenvedések, fejfájás, görcsök, szívdobogás, gasztrikus bajok: ez mind járuléka az asszonyi létnek. Az idegrendszer hozza


139

magával. S ezzel jár együtt a kedvetlenség, a duzzogó félrevonulás, felváltva a heves kitörésektől, a felébresztett féltékenység keserű kifakadásai. Az asszony beteges, a férj duzzad az egészségtől. Ő teszi a feleségét beteggé és magát egészségessé. Hasztalan vigyáz minden tettére, minden szavára. Mindenben rossz célzást, durva hangot találnak. Ha fuvolázni próbál, ráfogják, hogy trombitál. Ha nyájas, mosolygó arccal jönnek eléje, akkor félhet legjobban. Csak meg akarják lepni, ki akarják ugratni a menedékéből, hogy aztán föléje kerülhessenek. Tele van a feje hivatalos ügyeivel, bosszúságai vannak a kollégáival történt összeütközések miatt. Ezt észreveszik, szemére hányják. Elmarad más városban napokon át. Kész a vád, hogy elhanyagolja a feleségét. Ha meg szokatlan időben jön meg a városból a kastélyba, amikor éppen valami szomszéd úr mulattatja kedélyes pletykákkal az asszonyokat, akkor rá fogják, hogy féltékenykedik, leskelődik. De a legkínzóbb foka az érzéki ellenhatásnak, mikor az asszony naphosszant elül egy szegletben; nem mozdul, nem beszél, semmi kérdésre választ nem ad, nem eszik, nem iszik; csak néz maga elé nagy mereven, mint egy múmia. És némely napokon, amikor az asszonyra rájön a romlás, olyankor rettenetes őt látni, hallani, hozzá közelíteni! Sír, kacag, a földre veti magát, kíntól vonaglik, csuklik, sikoltoz, tépi a haját és a ruháit, üt, karmol, harap, aztán didereg, a fogai vacognak, szemei elfordulnak, elájul, megdermed. Máskor meg éjszaka kiugrik az ágyából, s elkezd fel s alá robogni a szobában, a kályhától az ablakig és vissza, s abba nem hagyja hajnalodtig. Aztán meg felriad az álmából: valami szörnyűt látott, s ki akar ugrani az ablakon; meg is teszi, ha a férje el nem fogja. Ennek az asszonyi idegzet az okozója. A férj nem tud segíteni. Szívesen átvenné felét a szenvedésnek, de nem adják; a nő maga is úgy akarja; dobzódni akar a kínban, tombol a testi, lelki gyötrelemben. Az egyik asszony szenved, a másik bíráskodik. A férj elítélt gonosztevő. Gyakran eszébe jut ilyenkor az elhagyott asszony. Nem hallott attól soha egy panaszkodó szót; nem fájt annak a testi baj: eltitkolta. De ahhoz nem vágyódhatik vissza; mert az taszította őt el magától. Hát ilyenkor mit tehet a nyomorult férj? – Elfut az otthonából. A jajszót nem hallgatja. Szép a világ, s köröskörül nyitva. Jókedvű cimbora akad elég. Van kártyatársaság: ütheti a filkót. Vadászni is jólesik. Az erdő közepén, a földdel fedett leskunyhóban olyan édes a meglapulás: várni az őzet, a vadkant a puskacsőre. A vadkant ugyan Miklós mindig vadászkéssel szokta felfogni: erős ember volt. A vadásztróféumot haza is lehet vinni, s azzal igazolni holjártunkat. Aztán egyéb is csak akad. Pirospozsgás csaplárlány, aki nem bánja, ha tánc közben kézben maradt a szalagos pártája. – De már ezt a tróféumot nem viszik haza. Még annál különb is van. Ott a szép Jászai Borbála Nagyváradon, akinek éjjel is nyitva a háza ajtaja, s mindig ég a gyertya az ablakában. Miklós úr mindenkor szívesen látott vendége a szép hölgynek, akinél ingerlőbb, tüzesebb menyecskét nem lehet találni a vármegyében; arca piros, szeme tüzes, szája csókra termett: alakja ölelni való. Bezzeg nem panaszkodik az, nem is haragszik meg semmiért.

140

IV. Az Erynnisek

Mindig kész nála a tréfa; úgy kacag, mint egy vadgalamb. De csak szívesen is elmulat nála Miklós úr, otthon feledve a keserű gondjait. Azt hiszi, nem látják. Míg egyszer (ha észre tudná venni), megtalálja benne a harmadik Erynnist; a Tisyphonét, aki kacag, mikor kínoz. Elfelejtettük megemlíteni, hogy néhai Borbély Fekete Andrásné asszonyomnak volt egy élő hagyatéka, amin nem nagyon kaptak az örökösök. Az a bizonyos Ilona leányzó, hajdan Ungváriék szolgálója, aki miatt az egész zűrzavar támadott. Bíz az már, az idők haladtával nemigen hasonlított az Ungvári-címerre festett hasonmásához, vénleány lett. Ezt hagyta testamentumban az elhunyt asszonyság a kedves menyének, Baranyi Miklósnénak. A két asszonyság szívesen is fogadta ezt a hagyatékot. Ettől aztán kifogyhatatlan kútforrásához jutottak a szebbnél-szebb mendemondáknak. Egész nap együtt tapsakodtak vele. De másra is jó volt az Ilona. A távolban járó családapa után leskelődni. Az a leány nagy hamar behízelegte magát a szép Jászai Borbálánál, úgyhogy csaknem annyira otthon volt nála, mint Baranyiéknál. Így aztán szépen megtudtak Baranyiék mindent, ami a Jászai Borbála házánál történik, viszont Jászai Borbála azt, ami a Baranyi házban végbemegy. A vidám menyecske egy cseppet sem törődött azzal, hogy Baranyiék az ő dolgáról értesüljenek, sőt, kiszámított szándéka volt őket odakínozni, hogy Baranyi Miklóstól elszakadni kényteleníttessenek. Amit pedig róluk hallott, azzal iparkodott Miklóst jobban-jobban behálózni. – Hát csak kidobtak tegnap a szobából? Bezárták az orrod előtt az ajtót, s semmi kérésre, kopogtatásra nem nyitották ki? – Magadban vacsoráltál mint egy 45 lukedli. – Elneveztek olyan névvel, amilyenért az első feleségedre puskát fogtál. – Most is puskát fogtál; de saját magad ellen; úgy csavarták ki az asszonyok a kezedből. Miklós úr a feje hátulját ütötte az öklével; el nem tudta képzelni, honnan veszik itten az arról való tudomást, ami távol innen négy fal között történik? A harmadik Erynnis még jobban szúrkálta. – No hát eredj a gvárdiánhoz; gyónd meg neki a bűnödet. – Azt úgyis megtettem. – Meg is abszolvált! Hahaha! Te bolond! Hát most kitalálod, hogy honnan tudnak meg az asszonyaid mindent, ami bűnt elkövetsz? – Ne mondj ilyent! A gyónás titka szent. – De „a cél szentesíti az eszközöket”. Tisyphone a gyóntatópapra akarta vezetni a gyanút. 46 – Hát azt sem tudod még, hogy az asszonyaid a két fiad mellé egy új ductort fogadtak, azzal taníttatják a katolikus katekizmusra. Miklós felförmedt e szóra. – No, csak azt próbálják! 45 46

Hóhér. Aki a gyerekeket otthon tanítja s az iskolába vezeti.


141

A Sándor-család kálvinista volt. Az asszonyok protestáns vallásban nevelték a fiúkat, s ezt az apa is úgy akarta, aki haraggal volt eltelve a káptalan iránt, amért az Katalin mentségét és ellenvádját autentikálta. Bosszúból kálvinistának nevelte a fiait. Rohant haza a haragját kiönteni. No, ott járt aztán szépen! Az asszonyoknak tökéletes igazságuk volt vele szemben. Hasztalan pattogott; nem ijedtek meg tőle. Igenis, katolikussá fogják tenni a gyermekeket; így rendeli a hazai törvény. A gyermekek nemük szerint követik a szülők vallását. Erről őket felvilágosította valaki, aki ezt jól tudja. Az a valaki nem lehet más, csak a gvárdián: Felfogadta Miklós úr magában, hogy többet nem fog meggyónni papnak: Meg volt felőle győződve, hogy az ő meggyónt titkait a pap árulta el. Még akkor sem jött rá, hogy az árulkodás kölcsönösen van rendszeresítve az ő Erynnisei között. Valamit gondolt ki. Pénze volt már elég. Vett rajta egy házat Debrecenben, a Német utcában; abban nem adott lakást másnak, csak egy vén felügyelőnek, aki süket volt és tabakos; ott lakott a hátulsó házban. Itt a csendes magányban lehetett találkozót adnia a szíve boldogítójának. Nem volt már kémkedési rendszer Debrecenben. A szigorú aszkéta, Kálvint szóról szóra vevő szuperintendens meghalt; főtisztelendő Vécsey uram toleranciával viseltetett azok iránt, amik négy fal között történnek. E csendes odúban opulens lakomát lehetett rendezni a bájos Kalypszóval, aki szakácsnéját is elhozta magával, sütés-főzés végett. Volt a vacsoránál pompás malacpörkölt tarhonyával, csuka tejfeles, tormás lével, fölséges levelensült; rákok (Miklós úr kedvenc csemegéje), hozzá kástélyos bor, s végül feketekávé, amihez a nádmézen kívül még más kávéédesítő is járult. A fejedelmi lakoma után tündéri éjszaka! Senki sem tud róla semmit, csak az a kis kopogó rovar, aki az ágydeszkába fúrja magát, s ott elkezd kopogni: rendesen tizenegyet üt; úgy híjják, hogy „halálóra-szú” (Anobium pertinax). Másnap aztán hazakerül a zenyei kastélyba Miklós úr. A két asszonyság a legvidámabb arccal fogadja. Azt mondja nekik, hogy Váradról jön. Volt-e nagy hetivásár? De milyen nagy. Estig tart a derült hangulat. De a két asszonynak az összekacsingatásában van valami baljósló jelenség. Valamit főznek ezek! Főznek bizony! Kitűnő vacsorát, amilyennek csak szívesen látott kedvest szokás fogadni. Hozzáülnek. A legelső fogás pompás malacpörkölt tarhonyával. Ez bizony két 47 nap egymás után megrepetálva is jó.

47

Ismertem egy kiváló főispánt, aki nagyon szerette a palacsintát. Egyszer hivatalos körutat tett a vármegyében, s egy hétig mindennap palacsintával traktálták meg ebédre, vacsorára. J. M.

142

V. Megszabadulás

Azután következett – a csuka tejfeles, tormás mártással. Csodálatos találkozása a véletlennek! Majd meg hozták – a fölséges levelensültet. – De már ez a mesével határos! Mi lehet még hátra? A szép piros rákok, amik a főúrnak kedves csemegéjét képezik. Boszorkányság van ebben! Kástélyos bor is töltetik a pohárba: pompás magyarádi, hogy semmi se hiányozzék! Ez már aztán a kedveskedés! Ezek az igazi asszonyok, akik az embernek még a gyomra gondolatját is kitalálják! Végül hozzák az illatozó feketekávét a findzsában. Az asszony saját ujjaival (azokkal az átlátszó ujjakkal) rakja bele a nádmézet. A férj egészen boldognak érzi magát. Ideális állapot ez. Ekkor azt súgja fülébe az asszony. – Nagyon sajnálom, hogy kávéédesítővel nem szolgálhatok, hogy tökéletesen vissza legyen adva a debreceni vacsora. A férj az égből esett alá – egyszerre a pokolba. Hisz itt mindent tudnak! Hát még a halálóra-szú is árulkodik? Kirúgta maga alól a székét, feldöntött kávésfindzsát, s kirohant az ebédlőteremből saját szobájába. Hogy sokáig nem jött elő, az asszonyok utánanéztek. Nagy rémülettel látták, hogy a főúr ott lóg a fegyverfogasán a vitézkötésére felakasztva, elkékült arccal. Nagy sikoltozásaikra berohant a hajdú meg a kocsis, akik a hurkot nagy hirtelen levágták, feloldták: az urat fölélesztették; nem volt még meghalva. De ettől a naptól fogva Miklós úr nem maradt a zenyei kastélyban többé, s 48 nem látta többé se a feleségét, se az anyósát.

V. Megszabadulás Ó, te jóságos isten! Akit Teremtőnek neveznek a földiek! Mily imádásra méltó vagy te azért, hogy az életadáson kívül a halált is feltaláltad! A halált, a halált! Az angyalok legszelídebbikét. Aki meghozza a kívánt nyugodalmat, aki megszabadít minden szenvedéstől, aki, hitünk szerint, e földi gőzkörből felvisz ben48

Pap Jánosné, Tokai Szabó Katalin tanúvallomása: „Közönségesen és bizonyosan hallotta tanú, egy Kállai Jankó nevű kocsisától tekintetes Baranyi Miklós úrnak, hogy oly terhes és nagy lelki belső nehézségekkel és gyötrelmekkel küszködött, hogy már fel is akasztotta volt magát, s meg is holt volna, de levágták vagyis oldották; amint hogy a második felesége panaszolkodva mondotta azt a tanúnak: „bizonyára lelkem asszonyom elég bajom és nyomorúságom van én nekem a férjemmel.” Documenta Baranyiana.


143

nünket az örökfényes mennyországba! Nem! Nem a riasztó csontkoponya, de édes, mosolygó anyaarc a te ábrázatod; nem veszünk el, újjáébredünk a te öledben, Istennek leghívebb szolgálója! Engedd meg, hogy a kezedet csókoljuk, jóltevőnk! Édes jó halál! A szegény asszony szenvedéseinek is vége vettetett: lehunyta szemeit örökre. Baranyi Miklósné, született Sándor Zsuzsika hosszas szenvedés után való elhunytáról kiadták a gyászjelentést. Ketten is kiadták: az édesanyja meg a férje. Az édesanyja tudtul adá minden rokonnak és jó ismerősöknek, hogy Istenben boldogult leánya a katolikus egyház szertartásai mellett fog örök nyugodalmára kísértetni a családi sírboltba. Az édes férje pedig olyképpen hívá össze a kondoleáló híveket, hogy áldott jó felesége a református egyház szokásai szerint fog eltemettetni. Mind a kettőnek helyes okai voltak a maga elhatározásához. A kálvinista Sándorné asszony abból a szempontból indult ki, hogy leánya szülötte fiait életében pápistákká tette, s maga is részesült a szentelt ostyában; ámbár áttérése forma szerint nem lett promulgálva. A pápista Baranyi Miklós ellenben abban talált erősséget, hogy a felesége holtáig kálvinista volt, és így azon vallás ritusa szerint elprédikálandó. Szerencsére mind a két vallásfelekezet papjai okos és pakátus emberek levén, szépen kiegyezének, hogy legyen hát mind a két óhajtásnak elég téve: elébb szenteltessék be a halott a katolikus liturgia szerint, azután prédikáltassék el a reformátusok szokásai mellett. S mind a kettő nagyon szép és magasztos, azt be kell ismerni. A katolikus gyászrekviem zsolozsmája dallamos és megható, szövege csupa vigasztalás. A nyomorult halandó égre kiált, hogy őt körülvették a pokol fájdalmai! de amint a „circumdederum”ot elrebegé, rázengik, hogy „a paradicsomba vezessenek az angyalok!” S mily magasztos, mily emberi, mily isteni biztatás, mi erre következik: „és ott örök életet élj Lázárral, az egykor szegénnyel!” Ezt éneklik a koldusnak és a királynak, a közvitéznek meg a hadvezérnek. Tehát nem a fejedelmekkel, udvaroncokkal fogsz együtt pompázni az örök üdvösségben, hanem Lázárral, a szegény zsidóval, a bélpoklos nyomorékkal fogsz társul élni a paradicsomban in aeternum: örökkön örökké! Nincs ehhez fogható nagy mondás a világon! Sajnálom, hogy én ezt nem fogom hallani. De a kálvinista temetkezés is lélekemelő. Ennél a néptől érthető nyelven beszél az egyház szónoka a világi dicsőség mulandóságáról, az örök élet gyönyörűségéről. A harmóniás ének rázendíti: „Nincs már szívem félelmére Nézni sírom fenekére. Mert látom Jézus példájából, Mi lehet a holtak porából?” Majd pedig előjön szenior uram, s sarokramenő verses rigmusban felmagasztalja az elhunyt keresztyéni virtusait, s végül elbúcsúztatja a földbe leszállandót hátrahagyott kedveseitől, rokonaitól, jó barátaitól. Nagy figyelemmel is fogadtatott a tiszteletes úrnak ez alkalommal elzengett búcsúztató verse, mindenki azt lesvén kíváncsian, hogy közte lesznek-e az elbúcsúztatott rokonok közt az Ungvári Katalin, elébb

144

VI. Harmadik feleség

Baranyi Miklósné asszony és annak fia Baranyi Miklós? – Hát bizony közte voltak. „Bocsássatok meg, ha életemben valamit vétettem ellenetek.” Meg is haragudott a búcsúztató szeniorra a méltóságos úr szörnyen, azt mondta rá: „ostoba kosta!” s nem adott neki többet, mint két tallért, holott két aranyat készített ki a számára, ha Katalint és Miklóst nem említi.

VI. Harmadik feleség Második neje halála után nagy nehéz feladat megoldása hárult a septemvir úrra. Annak az eligazítása, hogy a két árván maradt fiú kinek a gondnoksága alá kerüljön. A törvény az apát jelöli ki. Ámde a nagyanya protestációt emelt a sedria előtt azon az alapon, hogy a veje erkölcstelen életmódot folytat, melyet a serdülő ifjaknak nem szabad példaképpen maguk előtt látni: „bagoly hiten” levén egy férjetlen asszonyszeméllyel. Támogatták a protestációt teljes számú tanúvallomások, mindenre visszaemlékező árulkodó környezet részéről. Miklós úr megtudhatta, hogy az ember még az inge gallérjában sem bízhatik. Ebből veszedelem kínálkozik. Az anyós készen van a harcra ad internecionem (a végkiirtásig). A Borbála pedig csüngött rajta. Hol szerelmes volt, hol dühöngött. Neki is volt becsülete. S azt porba gázolták, azért, mert szeretett. Miklós úr erős kelepcébe volt szorítva. Vagy el kell taszítania magától Borbálát, s azzal az egész életét sivataggá tenni, vagy – feleségül venni, s ezzel törvényesíteni a kettőjük közti viszonyt. Nagy tusakodásába került, még több mesterkedésébe a fortélyos asszonynak, míg elhatározta magát az utóbbira. Feleségül vette Jászai Borbálát, mégpedig nagy hirtelenséggel, kihirdetés nélkül, püspöki diszpenzáció mellett, alig hat hétre a gyermekei anyjának temetése után, hogy a sedria kedvezőtlen döntését megelőzze. Így aztán őneki kellett odaítélni a fiai fölötti gyámkodást, megszűnvén az erkölcsi makulával vádoltatás. Az anyósa azzal állt rajta bosszút, hogy a debreceni tipográfiában egy gyászjelentést nyomatott ki, fekete kerettel, felül a halálfejes emblémával, melyben tudomására juttatja a rokonoknak és ismerősöknek, maga és árván maradt unokái nevében, hogy feledhetetlen veje, néhai méltóságos, tekintetes nemes és vitézlő Várady Baranyi Miklós királyi septemvir úr, több tekintetes vármegyék asszesszora, egykor kapitány stb. súlyos és hosszas szenvedések után jobblétre szenderült. Hűlt tetemei ez s ez napon fognak harmadik felesége, Jászai Borbála kebelébe leszállittatni: ugyanaz napon tartatván meg bűnös lelkéért az engesztelő miseáldozatok a barátoknál. Béke hamvaira! Ezt a partecédulát Miklós úrnak is megküldték, aki nagyon megharagudott érte, s kemény szemrehányásokat tett miatta a debreceni tipográfusnak, aki azzal mentette magát, hogy ő bizony csak a betűhibák megtalálása végett szokta átolvasni a kezébe került kefelevonatot; de a szövegtartalmáról nem szokott tudomást venni. No hát mármost Miklós úr elérte életének végcélját. Szert tett egy


145

szép fiatal feleségre, aki mindig ölelésre, enyelgésre kész; sohasem panaszkodik, nem nyavalyog, ellenben minden mulatságban részt vesz; még vadászni is eljár az urával, s együtt űzi vele lóhátról a szarvast, s a vadászzsákmány fölött versenyt poharazik a vidám cimborákkal. Nem kell miatta senkinek a száját kapicányon tartani. A legcsintalanabb adomákra is kedélyesen felkacag az aszszony, még csak az ujjával sem fenyegeti meg a szabad szájú kukkót. Maga sem válogat a szóban: mindent a maga nevén mond ki, s ha gorombaságot mondanak neki, fricskát ád érte a duhajnak. Ilyen az ideálja egy asszonynak. Sőt, együtt pipázik a férfiakkal. A méntelep kedvenc látogatóhelye, mint más nőnek a színház. Együtt danol a férfitársasággal, s azoknak a nótái csiklandósak:

Nyolcan vannak a mi ludaink! Három fehér, három fekete Gúnár a ketteje Szabad a mezeje Héj gúnár, gúnár, gúnár! stb. stb. Aztán meg:

Sikolt rikolt a sarkantyú, Csókot kér a nyalka fattyú! stb. No meg:

A kis leány sütni akar Párnájával kovászt takar. stb. Van ilyen sok! Azokat Borbála mind ismeri, s kihallik a szép csengő hangja a férfiüvöltésből, mikor rágyújtanak: Ilyen az igazi magyar menyecske! Nem is olyan ám, aki egy pajkos szóra elfintorítja az orrát, s otthagyja a társaságot. S aztán ha muzsika kerül, a cigány megzendíti a száraz fát, akárha a csimpolyás megnyekegteti a dudát: mindig van, aki táncra perdüljön, nem is mondja, hogy elég már; még ő kiáltja a muzsikusnak: „hogy volt, hogy?” S hogyha egyedül marad az urával, a szerelmesével, akkor meg éppen tündérré dicsőhödik: csupa szerelem, csupa szenvedély, olyan, amilyent a nóta kíván:

Nekem olyan asszony kell, ha beteg is keljen fel; Főzze meg a vacsorát, úgy várja párját, úgy várja haza a babáját. Hát ez jó is volt így egy ideig. Hanem aztán idő jártával mi lesz a szépasszonyból, a tündérasszonyból?

146

VII. Az arckép

(Mi lesz a pillangós cipőből? – Papucs!) A múzsa nem akar diktálni a tollamnak, átengedi a kép rajzolását a hites tanúknak. Ott találhatók a vonal alatt. 49 Baranyi Miklós most aztán megtudta, hogy milyen az Erynnisek legrettenetesebbike: az elaljasodott asszony. Senki sem látogatta többé a házát, minden tisztességes ember távol tartotta magát tőle. Ő maga is futott az otthonából. Otthagyta a várai lakában a harmadik nejét, maga átköltözött a debreceni házába; a fiait konviktusba adta. A kormánytól elbocsátását kérte a hivatalából. Tönkre volt téve testben és lélekben. És nem vádolhatott érte senkit, csak saját magát.

VII. Az arckép Nyomban a házasságot megsemmisítő katolikus szentszéki ítélet után a debreceni magisztrátus is hivatásának tartá az elválasztott házastársak között a vagyoni állapotot is rendezni: mi illeti meg a nőt, mi a férfit az elöltalált holmikból. Apróra specifikáltatott minden: még a jegygyűrűk visszacserélése is. Ellenben a kapott jegyinget nem tartoznak egymásnak visszaadni. 49

Első tanú, Bányai Anna, Miskolczi Mózesné, ezt vallja: „Jól tudja és látta, hogy Baranyi Miklósné, Jászai Borbála asszony, mikor beleízeledett a bor- vagy pálinkaivásba, azaz minden hónapban egy hétig is elivott egy végben: éjjel-nappal, s oly állhatatlan volt a beszédében, hogy azt meg nem tartotta, hanem csak habozott a hiábanvaló cselekedeteiben, s amit mondott, eltagadta.” Második tanú Farkas Jánosné, Alhomer Magdolna így vall: „Szemeivel látta és száma nélkül tapasztalta, hogy a kérdéses asszonyság a pálinkának, de leginkább a bornak (mivel a pálinkát el szokták volt a tanúék előle dugni, hogy netalán sokat iván abból, meggyulladna benne) úgy annyira neki szoktatta magát, hogy mikor feljön a hava, egész egy hétig is eliszik. Az pedig minden istenadott hónapban legalább egyszer meg szokott lenni. Akkoron pediglen egy ingre vetkeződvén, hajadon fővel sok illetlen szókat, és cselekedeteket szokott tenni, melyeket tanú nem képes előbeszélleni.” Harmadik tanú, Remetei József, ugyanezeket vallja. Negyedik tanú, Szilágyi Józsefné, Jósa Erzsébet hit alatt elbeszéli, hogy mikor Borbála asszony az italnak nek adta magát, ruháit lehányta magáról, úgy hentergett, a tanú gyakran betakargatta, s ilyenkor sok rút beszédjei és cselekedetei voltak. Documenta Baranyiana.


147

Ezen a réven került a septemvir úr birtokába a hírneves arckép, az ő saját képmása. Mikor a debreceni házához költözött, ezt a pikturát is elhozta magával; mert Borbála asszony azzal fenyegetőzött, hogy ha megharagszik a férjére, kiszurkálj a az arcképének a szemeit, s kitelik tőle, hogyha rájön a bona horája hát meg is teszi, amit megígért. Miklós úr odaakasztotta fel az arcképet az ágya fölé. Kazay uram, a patikáros, mindennapos látogatója levén a méltóságos úrnak, nem hallgathatá el azt az észrevételét, hogy ez a festmény erősen megfakult már. Az okát is megmagyarázta, mint hozzáértő tudós ember. A piktor abbeli sietségében, hogy Debrecenből a lábát ki-kihúzhassa, elmulasztá a képet fénymázzal bevonni; amit a piktorok a maguk nyelvén úgy hívnak, hogy „vernissage”. Emiatt a színek beütődtek. Ez is műkifejezés. – De mind e bajon könnyen lehet segíteni. Íme, itt működik most az officinámban egy nagyszebeni piktor, Waisz János a neve. Kifestetem olajfestékkel a patika négy falát. A négy világrészt fogja reprezentálni: Európát, Ázsiát, Afrikát, Amerikát. Valami szép lesz az. Majd ez a piktor helyre fogja hozni az arcképet; csak tessék azt énhozzám átküldeni. A septemvir úr beleegyezett; átküldte Kazayhoz az arcképet. A szakértő piktor nagyon könnyen segített a hibán; amint bevonta fénymázzal a festményt, egyszerre előtűnt a maga ragyogó szépségében a művészi remekmű: még a szegletében is láthatóvá lett a monogram, amiben a szász piktor Mányoky szignatúráját ismerte fel az M. és A. betűkből összeragasztva. Azt mondta, hogy ez a kép megér most száz aranyat. Eközben festette Waisz a négy világrészt. Egész Debrecen odajárt a csodájára. Egyszer egy fiatalember került oda, akinek láttára a festő kezéből kiesett a pamacs. Elkezdett kiabálni. – Principális úr! Principális úr! Jöjjön ide. Kazay bejött. Mi történt? – Ide nézzen. Itt van élő alakjában a Mányoky festménye. Az arckép elvenen! Soha ilyen csodát! – Nem csoda ez, hanem valóság. Ez az arckép valóban az előttünk megjelent ifjú hasonmása.

VIII. Az anya harca Eljött az idő teljessége: a kitagadott fiú délceg legénnyé nőtt fel. Katalin a római pápához folyamodott igazságtételért. És a szentséges egyházfő, Szent Péter helytartója, nem utasítá el trónzsámolyától az igazságért könyörgő kálvinista asszonyt; teljesíté annak a kérését, s ítélőbírául a kalocsai szentszéket delegálta, az érsek kardinális elnöklete alatt. Ez lesújtó határozat volt a septemvirre nézve.

148

VIII. Az anya harca

Ő maga érezte ügye igaztalan voltát. Tudhatta, hogy a minden világi tekintetek fölött álló bírák fognak fölötte ítélni. Nem hitte, hogy Katalin ily vakmerő lépésre képes legyen. Egész lelkülete fel volt zavarva. Hát ezért lett katolikussá? Hogy ezáltal a római pápa delegátum foruma elé idéztessék? Nem akart többet papot, gvárdiánt, kanonokot látni. Otthagyta Váradot, átköltözött Debrecenbe, s a kálvinista papokkal barátkozott. Hiszen megtehette volna, hogy tromfból visszatérjen a református egyház kebelébe; de akkor meg a második házassága Sándor Zsuzsannával lett volna egyszerre érvénytelen, s a két kisebb fia vált volna törvénytelen szülötté. Olyan volt, mint a vadászhálóba került oroszlán. Hozzájárultak a testi szenvedések. A negyvenéves férfi összetörött aggastyán volt már. Az erős dalia alig tudott botra támaszkodva vánszorogni; haja megőszült, arcát irtatlan szakállborosta fedte. A szép piros arcra rá nem lehetett ismerni. Nagyon elhervasztották annak a rózsáit a hímes pillangók. Valami öldöklő betegséget hordott magában, aminek az akkori doktorok nem tudták a nevét; – de a mostani doktorok sem tudják az orvosságát. Csak annyit tudnak, hogy akiben ez a lassan ölő féreg lakik, annak nem ízlik többé semmi szépasszony főzte. Nem tud egyebet a gyomrába venni, mint tejet, árpát és köleskását. Itt van a beteljesült hitvesi átok! „Halálod közeledtén ne tudj egyebet kérni, mint árpa- és köleskenyeret!” Ilyen rettenetes értelme volt annak a mondásnak. A féreg egyre nő, az ember egyre fogy. Amíg a féreg sárkány szárnyai kinőnek, hogy elviheti az embert. De hátha még a szívnek is van férge! Az marcangol csak igazán. A doktor és a patikárius mindennap többször meglátogatja a szenvedőt. Nincs már más ápolója, mint a Dabóczy Marcsa, a tudós asszony, aki hajdani legkedvesebb látogatójához hű maradt. Ott lakik nála, itatgatja tejel, eteti árpával, kölessel; kötözi flastrommal; hallgatja a keserves nyögését; s adogatja neki az elixirium stomaticumot. Egy napon nagy sietve hívatta a doktor a patikáriust a septemvirhez, azzal az utasítással, hogy hozzon magával epispasticum Boerhavianumot; ami sejthetőleg valami hólyaghúzó flastromféle lehetett, mert a páciensnek a talpára meg a gyomrára tapasztották. Kisvártatva a főúr elkezdett nyögni, fohászkodni, majd keserves zokogásra fakadt. A doktor, Buzinkay úr azt kérdezte tőle, hogy talán rossz az az orvosság, csípi talán erősen? – Nem az bánt engem, ami kívülről mar, hanem ami belül éget. Az fáj nekem, hogy a szegény fiamat kitagadtam.


149

– Hát hisz azt helyrehozhatja kegyelmed. Tegye jóvá a hibáját. Ismerje el fiának. – Hiszen felém sem jön nagy betegségemben. S újra elkezdett nyögni keservesen. Azt rebegte: „híjanak nekem papot!” – De itt nincs se plébános, se barát. – Nem is kell az nekem. Küldjenek a szuperintendensért. Amint ezt meghallotta a Dabóczy Marcsa, rögtön a nyakába kapta a subicáját, és elserénykedett a szuperintendenshez. Utjában azonban felszaladt Katalin aszszonyhoz, sebtében elmondva, amiket a beteg úr szájából hallott. Nemsokára megérkezett a szuperintendens, főtisztelendő Vécsey Menyhért uram, aki a beteg főúr ágya mellé ülve, hozzá épületes beszédet intézett; amire a főúr töredelmes szívvel meggyóná szíve gyötrő fájdalmát, arra kérve őt, hogy imádkozzék érette a gyülekezetben. (Ez is egy szép szokás a kálvinistáknál; a súlyosan szenvedő betegért imádkozni a templomban, a katedrából aláhangzó felszólításra, ahogy a zsoltár mondja: „De tudjuk, hogy ki megvallja És átallja Bűneit s Hozzád megtér: Azt nem űzöd el Előled, sőt Tetőled Bűnbocsánatot az nyér.” Megvallotta, átallotta, jöhetett a 50 bűnbocsánat.) Kopogtatás hangzott az ajtón: a Dabóczy Mária sietett azt felnyitni. Mintha az Isten szolgájának hívására jelent volna meg, belépett a beteg főúr szobájába – Katalin a fiával együtt. A beteg arcvonásain keserű mosolygás vonaglott át. 50

Első tanú, Cherny János provisor Kazay Sámuel patikárusnál, Kazay Sámuel uramhoz jött Buzinkay doktor úr s ezt mondotta: „jöjjön kend hamar én velem, cum epispastico Boerhaviano Baranyi Miklós uramhoz”. Ketten odamentek s Kazay uram Buzinkay doktor uram rendeletéből applicálta is azt. Hallottam a Kazay uram szájából, hogy amint a megmondott epispasticumot applicálta volna Baranyi Miklós úr testére, akkor a doktor és patikárus urak jelenlétében kezdett keservesen sírni Baranyi Miklós úr. Kérdezte tőle Buzinkay doktor úr: „bátyám uram talán az a csípős orvosság nehezen esik?” felelé Baranyi Miklós úr: „nem azért sírok: hanem háborog a lelkem hogy találtam azt a szegény fiút édes fiamnak tagadni.” Amire azt felelte doktor Buzinkay úr: „Még nem késő! recognoscálja bátyám uram fiának lenni Baranyi Miklóst.” Ugyanazon tanú azt is vallja, hogy consiliarius Niczky úr így beszélt többek előtt, hogy: „valamiképpen Isten a mennyekben vagyon, úgy igaz az, hogy eskütt Baranyi Miklós úr tekintetes Baranyi Miklós septemvir úrnak fia és igaz vére, mert mindene is olyan: feje, szája, beszéde, bajusza, teste és járása, s ha van igazság a földön és az égben, meg kell nyernie a processzusát.” A Waisz piktorral való esetet is ugyanez a provisor adta elő magyarul éppen úgy, ahogy a principálisa deponálta diák nyelven.

150

VIII. Az anya harca

Az asszony nem tudta könnyeit visszatartani. Violaszín gyászruhába volt öltözve. Odalépett a beteg fekhelyéhez, s megfogta annak elsoványodott kezét. Sokáig nem tudott szóhoz jutni. A beteg szólalt meg elébb. – Eljöttél, hogy meglásd, mivé lettem? Hogyan betelt rajtam a te súlyos átkod. – Isten a tanúm, hogy mindennapi imádságom kegyelmed felgyógyulása. – Én is tanúja vagyok – szólt a szuperintendens. – A tiszteletes asszony mindennap imádkoztat a mi templomunkban a kegyelmed testéért, lelkéért. – Igazán azt teszi? – szólt a beteg, s valami ragyogás támadt a szemében: az arca felderült. – Hát nem haragszol rám, Katalin? – Akkor nem hoztam volna ide magammal a fiamat. Katalin odaszólítá ifjabb Miklóst, s inte neki, hogy csókolja meg az atyja kezét. Az apa a fejére tette a jobbját a fiának. Aztán megfogta az állát, fölemelte az arcát, és sokáig elnézte. A fiúnak ezalatt meg kellett hajtani a térdeit az apja fekhelye mellett. A főúr tekintete hol a képre tévedt, hol a fia arcára. A restaurált arckép oda volt akasztva a falra, szemben az ágyával. E pillanatban mindenre kész lett volna. S amit mondott lészen, azt három nagyhitelű tanú hallotta volna meg. – Miért jöttetek hozzám? – kérdé szelíden a főúr. Katalin kérésre kulcsolta össze a kezeit. De a fiú felállt a térdéről, kiegyenesedett, kezeit ökölre szorítá, s összehúzott szemöldökkel nézett anyjára. Csak azon kikötéssel volt rábírható az idejövetelre, ha abból semmi megalázó kunyorálás nem lesz. Ő nem kegyelemért jött! De Katalin is tudta, hogy mit mondjon. – Nem jöttem én kegyelmedhez semmi erőszakos kívánsággal, hogy lelkét kényszerítsem megnyilatkozásra, mit talán megbánna. Csak egy kevés ajándékot kérek. Adja át énnekem ezt a festett képet. Hadd legyen az enyim. Semmi mást nem kérek kegyelmedtől. – Jó! Legyen a tied – mondá a beteg úr azzal a megnyugvással, amit a szorult adós érez, akitől az uzsorás csak a kamatot kéri, a kapitálist nem kívánja. – Elvitetheted azonnal. Katalin most már maga is megcsókolta, a volt férje kezét. Kincs volt az neki, amit mostan kapott! Baranyi Miklós, az idősb, mind a két kézzel megragadta Katalin kezét. – Hát megbocsátasz mármost? Nem fogsz a koporsómra átkokat dobálni? Nem kísérsz az Isten széke elé súlyos vádjaiddal? – Nem! Édes uram! Efelől légy nyugodt. Én nem fogok a te koporsódra se hantot, se virágot, se átkot dobálni. Mert én elébb bevégzem az életet, mint te. Amint elértem életemnek célját, amint bevégeztem nagy kötelességem, s diadalmát ültem az én hűségemnek, én halok meg elébb, mint te. És előremegyek, hogy számodra nyitva tartsam a mennyek ajtaját, hogy leboruljak az Isten trónja előtt


151

éretted könyörögni: „Uram, bocsáss meg neki, valamint én is megbocsátok mindent, amit ellenem vétett valaha!”

IX. „Valóban ő az!” A mostani pompás érseki rezidencia még akkor nem létezett Kalocsán. A régi Róbert Károly-korabeli gótikus épület volt a káptalan és érsek lakhelye. 51 A nagy mély tanácsteremnek csak egyetlen ablaka volt, mely azt bevilágosította, de az a gerendázattól a márványpadlóig ért le, kétölnyi szélességben. Ez az ablak az enkausztika remeke volt. A Boldogságos Szűz Anyát ábrázolta, üvegfestészetben, amint a keresztről levett fiát, Jézust tartja az ölében. A hosszú, zöld posztóval fedett asztal mellett ültek a bírák, püspökök, prépostok, kanonokok, apát urak, perjelek, diakónusok, egyházi viseleteik teljes pompájában az elnöki emelvényen maga a római pápa által delegált kardinális, bíborveres köntösében. Az asztal fejére volt föltéve a drága ezüstfeszület és az ereklyetartó, mely Szent István király koponyáját őrzi. Országvilág kincse. Előtte égett a hétágú ezüstkandeláber sárga viaszgyertyáival. A lektorkanonok előtt voltak felhalmozva a hivatalos akták. Az elnöki emelvény mellett egy karszékben ült a pápai nuncius, monsignore Signatelli. Az ajtók bejáratánál alabárdosok álltak, acélsisak a fejükön, keresztes bivalybőr-páncél a mellükön. A karzaton a kórus rázendíté a Veni Sanctét. Azután a bíbornok elmondta az invokációt ünnepélyes hangon, mire a nuncius elővette a zöld erszényből a pápai brévét, és azt felolvasta, melyben az érseki kapitulum megbízatik Ungvári Katalin folyamodó ügyének megvizsgálására és abban ítélethozatalra. Az elölülő bíbornok inte az ajtónállónak, hogy vezesse be a panasztevő feleket. Hárman léptek be a terembe, Katalin, talpig gyászban, fátyollal a fején, utána a második férje, Gyarmathy, palástos tógájában, harmadiknak Miklós, az ifjú legény, bő barna köpenybe burkolva. Utánuk jött két káptalani hajdú, akik egy kárpittal letakart képet hoztak, polcos állványon, s azt a terem végében elhelyezték. Az érsek felszólítá „az Úr nevében” a panaszos nőt, hogy a rendkívüli szentszék elé terjesztett ügyében, melynek dokumentumai a törvényszék asztalán feküsznek, hitvesi hűségének s fia törvényes származásának bizonyítására, ha van még valami tanúsága, azt most adja elő! – Van! – mondá a nő. S azzal odament a fiához, levette annak a válláról a takaró köpenyeget.

51

Az én diákkoromban még olvasható volt az ócsai katedrále faragott portáléja homlokán: „Ócsa, Bócsa, Bocska, Madocsa, Kalocsa, Palocsa, Radocsa. Has septem ecclesias aedificavit Carolus Primus.”

152

IX. „Valóban ő az!”

Az ifjú Miklós ugyanabba a ruhába volt felöltöztetve, melyet az atyja kuruc kapitány korában viselt; rajta volt a bársonydolmány, a farkasbőr-kacagány, medáliás mentekötő lánccal. Ezeket a jelmezeket Katalin híven megőrzé, mikor már azokat hajdani viselője régen felcserélte, mikor már a kuruc viselet rég kiment a divatból. Azután az arcképhez járult Katalin, s hátraveté róla a takaró függönyt. Az Isten napja oda világított a Szűz Mária-képen keresztül az egymás mellett álló képre és annak élő képmására. Olyan volt az, mint egy jelenet a túlvilágból. Az arcképen művészkéz remekelt, az élőképen az anya. Tökéletesen hasonlítottak azok egymáshoz. Húsz éven keresztül küzdött, munkálkodott, tervezett, álmodott ez az asszony ezért a jelenetért, mely most, íme, megvalósult Isten és emberek láttára. Az egész törvényszék elbámult a látványon. Csendes mormogás támadt az illusztris bírák soraiban, s midőn a bíbornok kezét kinyújtá a látvány felé, hangos 52 szóval kiáltva: „Vere: ipse est!” egyszerre felugráltak valamennyien karszékeikből, s kezeiket égre emelve visszhangoztatták unisono: „vere: ipse est!” Katalin megdicsőült arccal tekinte fel a Szűz Mária-képre, reszkető karjait feléje kitárva, s zokogásán keresztül lehetett hallani töredezett mondásait: „Ó, te Istenanya! Te is szenvedtél, mikor megfeszített fiadat öledben tartottad? Úgy te is így dicsőültél meg, mikor az angyal azt mondá: Nem halt meg Ő, hanem feltámadott.” Az égi Anya, az örök Anya segítségére jött a földi anyának, a halandónak… – Mehettek békével! Res judicata est 53 – mondá szilárd hangon a szentszék elnöke. – Az ítéletet majd meg fogjátok kapni in optima forma. A portrétát hagyjátok itten, mint testimonium visibilét. Katalin kézen fogta a fiát, s vele együtt eltávozott. Hátramaradt a szentszék ítélőtermében a mostohaapa, Gyarmathy Mihály professzor. Ékes diákprozódiával adta elő ittmaradásának okát a nagy tekintélyű prelátusok előtt. – Még nekem is van egy dokumentumom, melyet ezen ügy aktái közé fölvétetni kérek. Azzal egy bádogkapszulából egy pergament vett elő, mely függő pecséttel volt átzsinórozva, s azt a „referens” kanonoknak nyújtotta át. A főpap, amint kibontá a pergament, s megpillantá az aláírt nevet, két ujja hegyét ajkához érinté, s aztán e névre tette. A krakkói bíbornok prímás neve volt az. Elkezdte olvasni az okmányt. „Nos Franciscus Xaverus archiepiscopus Krakoviensis.” Az asszesszorok e névnél mind fölemelkedtek egy percre helyeikből.

52 53

Valóban ő az! Az ügy el van ítélve.


153

Aztán folytatá a szöveget a referens főpap, melyben előadatik, hogy Mányoky Ádám, őfelsége a lengyel király udvari festője, megjelent a krakkói káptalan előtt, s töredelmes szívvel, lelkiismeretétől kényszerítve a következő vallomást tette: – hogy ő Magyarországon bújdostában, hogy a párbaj miatti üldöztetést kikerülje, egy ideig Debrecen városában Nernpsovics János álnév alatt rejtőzött, mint patikáruslegény, s ott boltcímereket és oltárképeket festvén, Baranyi Miklósnak és feleségének arcképeit megfestette, az utóbbit a férj beleegyezésével. De őneki semmi bűnös, alattomos találkozása az asszonysággal sohasem volt, se annak egy kegyelmes szavában nem részesült; sőt ellenkezőleg, amidőn a portretálás közben azt tette, hogy az úrnő kezét megcsókolta; azt sem bűnös vágyakodásból, csupán a művészeknél menthető elragadtatásból, a mondott asszonyság által annak házából rögtön kitiltatott: ez az oka, hogy ama női arcképnek az egyik keze festőileg kidolgozatlan maradt. Ami pedig amaz éjszakai elfogatást illeti, annak az esetében ama tisztes asszonyság teljesen ártatlan, mert fátens nem az ő hívására, hanem a frajja csábító szavára lopódzott be a házba, akinek Ilona a neve, s aki bosszúból cselekedte ezt az egész kabalát, amiért az asszonyától testileg megfenyíttetett. Mindennek valóságára a fátens megesküdött a szent feszületre tett kézzel a Szentháromság nevében. Miről a krakkói káptalan kiadta ezen autentikus bizonyságlevelét. Ez a dokumentum minden kétséget eloszlatott. A bádogkapszulában a kaptulum egyházi jegyzőjének a komitívája is találtatott, melyben ezen fontos vallomás tiszteletes Gyarmathy Mihály professzor uramnak, mint Ungvári Katalin asszony ez idő szerinti férjének, megküldetni elhatároztatik. Az érsek bámulva kérdezé a professzortól. – Hogy lehet az, hogy tiszteletességed, a dátumról ítélve már ezelőtt tizenhét évvel kapta a kezéhez ezt a dokumentumot, s azóta senki előtt nem produkálta? Holott ennek nyilvánosságra hozatalával egyszerre el lett volna döntve ifjú Baranyi Miklós törvényes származása. – Teljes meggondolással tevém azt, hogy e dokumentumot eltitkolva tartám mind a mai napig. Mert ha én ezt akkor, amikor hozzám érkezett, a törvényszék elé hozom, az rögtön kimondja a fiú törvényes származását; de azzal együtt azt is, hogy a fiúgyermek az apjának átadassék atyai hatalom alatti neveltetés végett. Én pedig szerettem ezt a fiút, mint a saját szülöttemet; az apja pedig gyűlölte, mint korcsnak véltet. De azért mégis úrfi lett volna belőle. Éppen olyan dölyfös, tanulni nem szerető, de mégis követelő, csélcsap gavallér, aminők a többi nemesi ficsúrok. Én pedig derék, munkára szoktatott, embertársait megbecsülő, istenfélő polgárt akartam belőle nevelni, aki hasznára van hazájának, nemzetének; aki büszke tud lenni a nagyokkal szemben, de nyájas a közrendűek iránt: és nem fordítva: hízelkedő a nagyok előtt, lenéző a közönséghez. – Így tettem: jól tettem. Ember vált belőle. És aki most már meg fog maradni „embernek”, amikor az ítélet ki fogja rá mondani, hogy „úr”. „Habet rectum! Habet rectum!” mondának rá a hatalmas nagy emberek, s kezet szorítanak vele … Pedig neki selyemkesztyű sem volt a kezén, mint nekik.

154

X. Halálos öröm

S aztán meghozták az ítéletet, mely teljesen helyreállítá Ungvári Katalin hitvesi becsületét s fiának legitimitását. Páratlan eset ez a történelemben, s dicsőségére válik annak a hatalmas szentegyháznak, mely választani tudott az igazság és a felekezet között. Az elsőbbet koronázta meg. Gloria in excelsis!

X. Halálos öröm Elérte hát az asszony, amiért küzdött. „Flectere si nequeo Acheronta, Superos movebo!” Megmozgatta az égieket! Győzött! Teljes diadalt aratott. Odahozták hozzá a pergamenre írt ítéletet, nagy terjedelmű szöveggel: aláírva, megpecsételve annyi fényes nevekkel, címerekkel, titulusokkal; legfent a pápai tiara szent Péter kulcsaival. Ahol a szövegben a Miklós fia neve előfordul a Baranyi névvel, az cinóberrel van a sorokba pingálva. Ezek a piros betűk! Ezek a piros betűk! Csak azokat nézi. S aztán addig nézi, amíg egyszer csak lecsukódnak a szemei, s nem lát többé semmit. Egy reszketés, egy vonaglás, egy sóhajtás, a megdicsőülés egy mosolya az arcon, s aztán mindennek vége. A szíve megszűnt dobogni. Meghalt az öröm teljességétől: ahogy meghalnak annyian a fájdalomtól. Hiszen bevégezte már, amiért élt. Semmi oka sem volt a földön maradni többé. Mehetett a bírák bírája elé, számot adni magáról, kegyelmet esdeni másoknak. Igen szép temetése volt. A koporsóját odavitték a Nagytemplomban, ugyanarra a helyre állították fel a ravatalát, ahol kétszer esküdött már Isten és a nép előtt. Maga Vécsey szuperintendens uram tartotta fölötte a megható halotti prédikációt. Bizony megérdemelte! Soha halandó nő többet nem szenvedett: soha gyönge asszony erősebb küzdelmet nem folytatott az egész világgal, és soha fényesebb diadalt nem vívott ki, mint ő: a szegény Ungvári Katalin!

XI. Azok a harangok! – Hát sohasem lesz már vége ennek a harangszónak? – nyögé nyavalyás ágyán hánykolódva a beteg főúr. – Ki halt meg, hogy úgy kolompolnak fölötte? Jönnek, mennek hozzá. A doktor, a patikárus, Dabóczy Marcsa, a tudós aszszony, Szeremleyné, a kenőasszony, Lipcsey Erzsók, a szolgálóleány. Mindenki más embert nevez meg neki halottul. Mért nem látogatja meg a szuperintendens? Az halotti prédikációra készül.


155

– Eredj oda hozzá, hugám Szeremleyné, s kérd meg a nevemben, hogy imádkozzon az én megháborodott lelkemért. Szeremleyné elmegy az izenettel a püspökhöz. 54 Megint jön a doktor. – Még sincs vége ennek a rettenetes harangozásnak? Nem bírok aludni tőle. Hát hisz éppen arról hozott a tudós férfiú segítséget. Drága jó ópiumcseppeket. Ezeket átadja Dabóczy Marcsának. Tizenkét cseppet kell belőle beadni vízben a páciensnek, óránként. Attól majd aludni fog. Dabóczy Marcsa azért okos asszony, hogy ki tudja számítani, miszerint tizenkét csepp óránkint éppen annyi, mint ha huszonnégy cseppet adnak be két óránkint egyszerre. Akként cselekszik. Ettől aztán a főúr mély narkotikus álomra szenderül. Amiből Dabóczy Marcsának az a tiszta nyeresége származik, hogy most már ő is fölveheti az ünneplőjét, s elmehet bátran a nagy prédikációs temetést megnézni. A beteg szépen aludni fog legalább két óráig, s addig nem kell neki ápolás: magára hagyhatják. Csakhogy a dupla adag ópium nemcsak mély alvást hoz; hanem kínzó álmokat is. A betegnek az agyát csapkodják a harangütők, a búgó rezgés összerázza az idegeit: pokoli rémekkel küzd: víziói vannak. Szívét szorongatják vasmarkok, s érverését elakasztják. Hánykódása közben leesik az ágyáról, és arra fölébred. Zúg körülötte az egész mindenség. Csupa harangzúgás. De e siketítő, kábító hangzűrzavaron keresztültör mégis egy ismerős ének. Diákok kardala, akik halottat kísérnek. Ő maga is sokszor énekelte azt diák korában.

Már elmégyek az örömbe: Paradicsomnak kertébe: Lelkemnek üdvösségébe. Halottat visznek végig az utcán. Kínzó baja dacára felvánszorog, térdein odacsúszik az ablakhoz, felkapaszkodik az ablak hídjára, belefogózik a keresztfába, kinéz az utcára. Tömve van néppel a széles utca. A halottasmenet lassan jön előre. Hat izmos férfi hozza, vállára emelve a koporsót. 54

Tanú, Gherny János vallomása. Tiszteletes Vécsey uram először ilyen szavakkal imádkozott: „Uram, a Te szolgád megkeresett Tégedet, aki az ő véréből született fiát megtagadván, a Te Szent Lelked ellen vétkezett, Uram bocsásd meg neki.” Másodszor pedig délután: „Uram, a Te szolgádnak, aki a Szent Lélek ellen vétkezett, hallgasd meg fohászkodását s könnyebbítsd az ő halálának fájdalmait, adj neki boldog kimúlást s vedd fel magadhoz az ő bűnös lelkét.”

156

Igazoló adatok

Kétfelől mellette, meggyújtatlan viaszfáklyákkal hat városi hajdú. A fáklyákon festett címerek lobognak. Káprázat-e ez? Azokon a címereken a Baranyiak lilioma látható, amit Anjouházi királyoktól kaptak. A koporsó többet elmond. Nagy ezüstbetűkkel fel van írva a tetejére „Baranyi Miklósné Ungvári Katalin”. A koporsó után bandukol az ifjú Baranyi Miklós s a második férj, Gyarmathy Mihály, hajadonfővel, gyászruhában. A nyavalyás ember kitöri ökleivel az ablak üvegtábláit. Kihajol, rekedt hangon rikácsol a tenger sokaság hallatára. „Katám! Édes Katám! Várj meg! Én is megyek utánad! Veled! Együtt! Megyek!” Talán nem is mondta: csak úgy álmodta ezt. De annyi eszmélete még maradt, hogy a temetésről hazatérő ápolónőtől, ki őt a földön fekve találta, megkérdezze: 55 – Elbúcsúztatták-e őt éntőlem is? S mikor az asszony azt mondta neki, hogy igenis: utolsó volt, akitől a pap elbúcsúztatá, azzal megnyugodott. Több orvosságot nem vett be. „Megyek utána.” Úgy lett! utána ment. Harmadnapra a hatalmas, büszke Baranyi Miklós fölött zúgtak a debreceni harangok. S ezzel ez a regény bizony befejeződött.

Igazoló adatok A regény befejeződött a két fő személy, a férj és feleség, halálával. A költői igazság megadatott. Az egetvívó asszonyszív győzött. De fönnmaradt a harmadik személy, a fiú. S a regény után következett a processzus. A legszörnyetegebb polgári, bűnvádi, világi és egyházi pör, amit csak valaha Magyarországon bírák és ügyvédek kifárasztására folytattak. Az elsőszülött fiú keresete az utóbb szülöttek ellen. Ez a pör elhúzódott csaknem a század végéig. Számtalan apellátákon keresztül végre fölment a római pápáig. Ott nyert eldöntést az ifjabb Baranyi Miklós javára. De ez az ifjabb Baranyi Miklós már ekkor nyolcvanhárom esztendős volt, számos unokák nagyapja. S ez a rémpör nem folyt semmiségért. Ifjabb Baranyi Miklós testvérei ellen beadott keresetlevelében elszámlálja azokat a fekvő birtokokat, amiket édesapja septemvirsége alatt szerzett. Érdekesnek tartom a lajstromokat közölni. Ez is adat a kor jellemzéséhez. Nemesi telkek Panasz, Tóth Telki, Zomalyom, Szt-Márton, Újlak, Szt-Dénes, Somogyi határában a Borbély családtól szerezve, Pósa-laka, Telkesd, Bottyán a Kállayaktól. Töttös, NagyPatak, Beznye, Szt-Márton hatodrésze, Bogdány, Vár55

Lipcsey Erzsébet tanúbizonysága. Doc. Bar.


157

hegy, Kozma, Andaháza, Váncsód, Mező-Szent-Mihály, Kis-Kémény, Keresztszeg, Apáti, Nagy- és Kis-Báród, Sámson, Kornicel, Nádudvar. Azután szőlők Tarcalon, Újhelyen, Ágcsernyőn. Azonkívül Bottyán birtokai Hevesben, Hontban, Gömörben. De a fő dominiumok még ezután következnek: az egész micskei uradalom a hozzátartozó Dor, Terje, Alsó-Derna, Újfalu, Várvíz, Papfalva, Középes, Királyi, Terebes, Sastelek, Baromlak, Szt-Lázár, Almaszeg, Hantfalva, Sánci, Tóti, Tormafalva, Szucafalva, Baratka, Beznye, Szomalyom, Dienes-Újlak, Szakadát, Mező-Telegd, Mártontelek, Puszta-Újlak. Azonkívül egyes kaszálók, rétek, erdők Szakadát, Boros-Telek, Telekes, Birtiny, Isó-Pallag, Kis-Báród, Cseklyén, Zaboch, Suszár község határában. Végül két egész praedium Öly és Szél-Tartsa községében. Hogy egy magyar nemes úr hogy tudott ennyi birtokot összeszerezni, azon nem csodálkozom; – de hogy tudta ennyi birtok nevét emlékezésben tartani? Ez a lajstrom magyarázza meg, hogy miért tartott ez a rémpör oly hosszú időkig? Ez harc volt a becsületért – és a földért. E napokban kaptam meg a 83 éves ifjabb Baranyi Miklós adománylevelét, melyben processzusának egész folyamatja előadatik. Érdemesnek tartom azt mint adatot, regényemhez csatolni. Utolsó adatul mellékelem még a nagytiszteletű Benedek Mihály uram halotti prédikációját az örök nyugalomra tért nevezetes regényalak fölött. Ifjabb Baranyi Miklós adománylevele Én alább is megírt Baranyi Miklós néhai Tekéntetes Nemes Baranyi Miklós a Felséges Septemvirális Táblán volt egyik Assessor Úrnak és Nemző Atyámnak Törvényes igaz fia, adom tudtára mindeneknek, akiknek illik e levelemnek rendiben, hogy ámbár én mindenkor előbbeni életemben is azokra a jó emberekre, akik által ezen sok próbákra és kísértetekre ki tett életem valamely részben gyámolíttatott, figyelmeztem, és én azokat mint Jó Istenem gondviselésének erántam való különös jeleit illendő becsben tartottam: mindazon által a közelebb elmúlt napokban, és a jelen valón is amidőn már életemnek 82-ik esztendejében a közelebb elmúlt esztendőnek Szent Mihály havának 19-ik napjától fogva beléptem és járok az Úr Istennek körülöttem való csudálatos gondviselését különösen meggondoltam, és akiket abban segétő eszközül tetszett Eő Felségének én mellém rendelni, azoknak körülöttem való hűséges forgolódásokat és segítségeket hálaadatos indulattal elmémbe elő- meg elő-forgattam, és forgatom most is. Azt Isteni Bölts gondviselésnek engemet ilyen gyámolító és védelmező különös eszközének esmérem, én kiváltképen Tiszteletes Tudós, nemes és nemzetes Sinai Miklós Uramot, ki a Reformátusok itt Debreczenbe helyheztetett Collégiumokba a Minden némű (Universális) Históriát, a Görög nyelvet, és a Deák ékesen szólást s ezekhez köttetett Tudományokat tanító Rendes Professor, s egyszersmind Édes Leányomnak nemes Baranyi Erzsébetnek hites férje, s ez által nékem, kedves vőm, mint aki Isten után Igazságomnak egyik különös világosságra hozója, és

158

Igazoló adatok

Tisztességemnek, mely betsére nézve az élettel együtt jár, hathatós megőrzője mind e mai napig. Ugyanis, hogy kezdetétől fogva a dolgot előadjam, amidőn megnevezett Nemző Attyám Törvény sőt természet ellen még kicsiny gyermek koromban engemet hites, és törvényes Feleségétől Nemes Ungvári Katalin Asszonytul származott magzattyát megvetett volna, és Törvényes Fiúságomnak birtokábul anyiba ki is vetett volna, hogy Semmi keresett vagy ősi Jószágiba is legkisebb részt is nem adott, sőt azokbul Annó 1752. 27-ik Márti tett Barátságtalan (Inofficiosum) Testamentuma által egészen is kizárt volna: tehát én halála után nemző Atyámnak törvénytelen feleségétől Nemes Sándor Susanna Asszonytul származott gyermekit, úgymint, Tekintetes Baranyi Gábor Urat Nemes Bihar vármegyének akkori ordinárius Vice-Ispányát, és Cointeressatusait mint akikre minden Jószágát hagyta, mind Atyafiságosan elébb megszóllítottam, mind azután Törvénybe is a Tettes Tiszántúl lévő Distrctuális Tábla előtt Annó 1759 die 30-ma Aprilis actiomot béadván idéztettem, hagy törvényes, és igaz Fiúságom után engem illető minden javait és jószágait említett Nemző édes Atyámnak adják ki nékem. Amely helyes, és törvényes kívánságomat nem hogy tellyesítették volna az említett házasságbul származott Atyafiak, sőt inkább törvényes Fiúságomba újra tagadást tettek, és tisztátalan ágybul származottnak vakmerőül a Törvényszék előtt merészkettek mondani. Ekkor osztán a Papi Szentszék eleibe, úgymint a Váradi Püspöki Fő Tisztelendő Consistórium eleibe menvén ügyöm, és ott annak megpróbálása, amit ellenem vétettek vala, die I-ma Martii Annó 1760: hozatott végezés által kötelességekké tétetvén nékiek, tüzessen ostromoltak engemet, előhozván ellenem rész szerint még születésem előtt, rész szerént születésem után s gyermekségemben tsalárdul készített ki fogó leveleiket, és azt is igyekezvén élő tanúkkal is ellenem megbizonyítani, hogy Nemző Atyámnak nem is volt együttléte s társalkodása távolléte miatt az édes Anyámmal abba az időbe, amelyre fogantatásom esett. Mind az egyik, mind a másik próbának a nemét nehéz és igen terhes dolog volt énnekem megczáfolnom: mert a tikos mesterségekkel öszve szütt Régi leveleket utól érni és tsalárdságokba azokat megfogni majd csak nem lehetetlen dolog. Az élő tanúk vallását is kiforgatni azért volt nehéz, minthogy azok, akik az én részemről ebben a dologban jó tanúk lehettek volna, nagyobbadan elholtanak vala. Mindezeken kívül is a mások nyelvére kitétetés és sok méltatlan motsok szenvedés, és így tisztességemnek Sértegetése nélkűl nem állhattam egy nap is ebben a Processusban. Mind ezeknek pedig terhét az is súlyosította, hogy az ellenkező felek, mind igen hatalmasok, és Atyámnak minden Jószága bírása mellett tehetősök lévén, könnyű volt nékiek az ellenem kifogó leveleiket és színes próbáikat a Törvény előtt gyámolítani, mind azért, hogy ezen a vidéken lévő világi és Egyházi Előkelő Tiszt Uraik nagy hajlandúsággal voltak többnyire erántok, mind azért, hogy a Törvénytudó embereknek is a színét a magok részére tudták vala meghaltani, úgy hogy az Úr Tettes Szlávy György a Derecskei Dominium Administrátora rendes Prókátorok által amennyi fontosabb allegátiók irattak be részekről ezen Processusba, azok a megvizsgálásra és helyben hagyásra Tettes


159

Svetics Jakab personális, Szlávy Pál Director és Tihanyi Dániel minden féle Törvénytudó nagy elméjű Uraknak keze alá Pestre küldettek Elébb által. Én is ugyan Prokátorokat kerestem és ügyöm oltalmát az üdők folyása szerént reájok biztam: úgymint Nemes Béra Márton, Vadászi László, Páhi Mihály, Takács János és Harmos János urakra. Az Elsőről ezek közül úgymint Béra Márton Urrul, a Nemes Váradi Káptalan akkori Fiskálissárul, aki engemet ezen dologhoz való kezdésre legelőször is tanácsával felindított meg kell azt énnékem vallanom, hogy ő Kegyelme mind itt a Tettes Districtuális Tábla előtt a Vadászi László Úr neve alatt mind azután a Váradi Szent Szék előtt is Páhi Mihály Úr neve alatt ügyömet fundamentumosan és értelmesen oltalmazta, és itt mind a kifogásokba (Exceptiokba) mind az első Érdemes (Meritoria) Feleletbe részemről az elsőbb két s három esztendőkbe, nagy világosságot öntött a Törvényszék eleibe: mind az által ugyan csak igaz az, hogy sem az egyik, sem a más nemű próbáikkal nem bírt és ellenek nem állhatott egészen a más feleknek. Mert sem a születésem tállyán esett Törvénybeli végezések, s a Lajstromok írási s jegyzési nem nézettek vala még meg, hogy azokból lehetett volna leveleik ellen a más feleknek kifogásokat tenni, sem pedig Nemző Atyámnak itthon Debreczeni házánál édes Anyámmal fogantatásom idején való társalkodását még több egy tanúnál u. m. Kardos Anna Angyalosi János özvegyénél, hitelesen bé nem hozta vala. Azomba 1763-iki Esztendő tájba Béra Márton Úr meghalálozván, és ügyöm folytatása magára Páhi Mihály Urra szorulván, ámbár Fiam Baranyi Mihály Váradon gyakran megfordult is, nagyon megcsökkent Processusom, és annak folyása szembetűnő lankadtsága kezdett vala lenni. Ezeket látván fellyebb említett Tiszteletes Sinai Miklós Uram, mind az én magam, és a már megboldogult Nemes Barak Mária asszony hites feleségem kérésünkre, mind pedig a veleszületett Igaz ügyet elővinni kivánó tulajdon indulattjától viseltetvén, a tsüggedező ügyöm folyására való vigyázást, és annak igazgatását magára felvállalta Eő kegyelme, ellent nem állván Professori hivatalához köttetett terhes sok foglalatossági; Jóllehet eddig is béjövetelétől fogva, melly 1760-ik esztendőben Szt-György Havának végére esett vigyázni, és gondoskodni ez aránt meg nem szünt vala. Ekkor tehát legelőször is a Polgári (civilis) Római Törvények, és a Regulás (Canonica) Papi Törvényekbe bővebb esmeretet kívánt Eő kegyelme magának szerezni, kinézvén azt még előre, hogy a Haza Törvényei az ilyetén kérdéseknek, a micsodák az én ügyömben előfordultak, eligazítására elégtelenek légyenek, azért is megszerezvén mind a két Törvénykönyveket és azoknak értelmeket magyarázó nevezetesebb Doctorokat, azokbul azokat a Törvényeket, amelyek az én ügyömre alkalmazhatók voltak kiszedte Eő kegyelme, és a Rendes Prókátor elméjére is terjesztette azokat, hogy az ügyöm oltalmazásába azokra lehetne általa az Utolás. Továbbá és kiváltképen Ezt tselekedte Eő kegyelme, hogy mivel a más felek kifogó leveleikbe és Tanúk vallomásába is mind a városon, mind az Eklésiába az én fogantatásom és születésem tállyán némely képzett és tsak költött dolgokra utaltak, és mind az én törvényes fiúságomat, mind szülő Édes Anyám ártatlansá-

160

Igazoló adatok

gát azokból az idők színes környül állásibul ostromlották: azért ezeknek a költött dolgoknak és idők széles környül állásainak megvizsgálására és azoknak kiforgatására úgy lekivánt Eő kegyelme szállani, hogy az én ügyöm igazsága világosságra lett hozása után a Szülő Édes Anyám ártatlansága megbizonyítása után nemző Attyámnak a második Asszonnyal Nemes Sándor Susannával lett törvénytelen összvekelését, és abból az összve kelésből származott Gyermekeiknek törvénytelen Fiúságokat világosságra hozhassa Eő kegyelme. E végre nem tsak ezen nemes Debreczen Királyi Városa Protocollumit születésem ideje tállyárul u. m. 1706 és következendő két s három Esztendőkről szemesen megnézte, nyervén arra Eő kegyelme Engedelmet, hanem ugyanezen Városban lévő Reformáta Ekklésiában megkereszteltetteknek Mátrikuláját is, és a Házasulók kihirdetésükről és összveeskettetésekről való Lajstromot is, úgy nem különben a Reformáta Ekklésiában ezen a vidéken akkori időkben tartatott Partiális és Generális Synodusok Actáit az azoknak Protokollumiba tulajdon szemeivel megnézte, lévén Eő kegyelmének mint egyik hites Assessornak mind ezeknek megnézésére tehetsége. Ezeken kívül is pedig mind ebben a városban, mind ezen kívül 20, vagy 30 mértföldnyire lakó éltes embereket is, akiket a fennforgó kérdésekre tartozó dolgokról valami bizonyost hallott tudni, mindazokat vagy maga személyében vagy levele által megtudakozta, s tudakoztatta hiteles emberek által és ez után annak törvényes módja szerént ezekbül a kútfejekbül úgy szerzett és állított elő hiteles Documentumokat, és Tanú vallomásokat. Mert Nemes Meleczky János a Tekéntetes Pesti királyi Tábla Jurátus Notáriussa által királyi Gompulsorium és Reqvisitorius Parancsolatok mellett mind a Protocolumokbúl Mátriculákból és Lajstromokból azokat a Jegyzéseket a melyekre ügyöm oltalmára szükségem volt az Opiniojával oly helyt a Mátricula Gondviselőjének is kivétette Eő kegyelme és ugyanennek a Jurátus úrnak Deutri Punctumokat adván kezébe, azokra mindazokat valakiket a fennforgó kérdésekre tartozó dolgokat bizonyosan tudni meg értett vala, általa megeskettette, és ekképpen állított elő hiteles Tanú vallomásokat vagyis ügyöm óltalmára szükséges Inquisitiokat. Ekkor készült amaz fontos és hiteles Documentum amely az X. betű alatt ment bé osztán a Processusba és amelyben Néhai Tiszteletes Debreczenyi János Uram az akkori Debreczenyi Reformáta Eklésia első Praedicátora és a szomszéd Ekklésiáknak Esperestye a Gondviselése alatt lévő Ekklésiai Protocollumokbul, Mátriculákbul, és Lajstromokbul azokat a Jegyzéseket a maga opiniojával oly helyt adta ki, amellyek mind Nemző Édes Attyám első házasságábul előttem származott Leánykáit Máriát és Sárát adják elő, mind pedig az én törvényes fiúságomat, és szülő édes Anyám ártatlanságát bizonyíttyák be. Azomba pedig hogy nemző Atyám Első törvényes feleségétől Ekklésiai Bíró által nem választatott el, és tsak törvénytelenül és titkosan ment a második házasságra, azt nem homályosan mutatják ki. Ugyan akkor szedődtek ki a nemes Város Protocollumibul azok a jegyzések amelyek ezeknek az időknek környül állásit oly szépen megvilágosítják a B. B. betűk alatt. Ugyan ekkor jöttek azok a hathatós Tanú vallások is világosságra, amellyeket tett mind Tiszteletes Szikszay György Uram a Békési Refor. Ekklésiának Praedicátora és a szomszéd Ekklésiáknak


161

Esperestye, a G. G. Betűk alatt, a felől hogy nemző Édes Attyám tsendesebb indulatokkal lévén törvényes fiúságom megismerésétül nem annyira idegenkedett, mint nemes Sujtó Judith Asszony Tarcal városának Nemes Zemplém Vármegyében lakossa, aki bé hozta hitelesen, hogy fogantatásom idejekor haza járt Comissárius korában nemző Atyám Debreczenyi házához és szülő édes Anyámmal mint hites feleségével nagy szeretettel társalkodott a H. H. betűk alatt. Ezeket és ezekhez hasonló több Documentumokat és Inqvisitiokat a fellyebb leírt módon amidőn elkészítette volna említett Tiszt. Sinai Miklós Uram és azok melléhozzá adta volna Eő kegyelme tulajdon Reflexioit is, a felől, hogy mitsoda dolgoknak bé bizonyítására Szolgállyanak, Eggyül egyig azok az Instrumentumok, és mind ezeket Páhi Mihály Prokátor Úr kezébe megküldötte volna, Eő kegyelme az mely kedvesen vette, és mit értett légyen azok felől, meg tetzik azon urnak válaszoló leveléből, melyben Váradról 20-ik augusti 1767 ezt írja Tiszteletes Sinai Miklós Uramnak: A küldött Documentumoknak vételével felettébb meg vigasztalódtam és talám ha egésségtelen állapotomban lettem volna is, azokkal minden Patika szerszám nélkül egésségre léptem volna. Hasonló Documentumoknak és Tanúk vallásainak előkeresése és állítása lett második sőt harmadik ízbe is 1769. és 1772-ik esztendőkbe ugyan Tiszteletes Sinai Miklós Uram Gondoskodása és vigyázása által, amellyek ügyöm oltalmazására a Processusba Prokátor Takáts János Úr itt Debreczenbe lett mulatozásába bé vitetvén, nagy világosságot adtanak ügyömnek és elfordíthatatlanná tették igazságomat. Illyenek voltanak már e következő Tanúbizonyságok, úgy mint: Tekéntetes Pándi János Debreczen Várossának Hajdani hites Notáriussáé, aki írásba tett tanúbizonysága által előadta, hogy Nemző Atyám béadott protestátiójára a felől, hogy Baranyi néven ne hivattassam magamat mitsodás declarátiot tettem élő szóval a Nemes Tanács előtt 1737-ik esztendőben E. E. E. Betűk alatt. Továbbá Seres Erzsébet Asszonyé néhai Debreczenyi Sámuel özvegyéé, aki tulajdon tapasztalásábul és tudásábul bé hozta, hogy Nemző Atyám Baranyi Miklós Úr feleségéhez Ungvári Katalin Asszonyhoz Német uttzai házához fogantatásom ideje tállyán is haza járt, és véle társalkodott, a V. V. Betűk alatt. A Pesti Anna Asszonyé, aki Körös Tartsán Nemes Békés vármegyébe Tiszteletes Dobsa Tamás az oda való Ekklésia Praedikátora előtt vallotta, hogy mind Baranyi Miklós Comissárius Úr a Debreczenyi házához a kérdésben való időben haza járt, mind hogy a szomszédok igaz fiúságomról mint értették születésemkor és az után gyermeki időmben az N. N. N. Betűk alatt. A Tokai Szabó Kata Asszonyé, ki Mike Pircsen laktába eskettetvén meg, hiti után a maga tudományábul hozta bé mind azt, hogy közönségesen a Debreczenyi népnek mind pedig a Nemes Tanácsnak a szülő édes Anyám terhéről értelmek volt 1706-ik Esztendőbe Május és Junius havaiban, hogy azt Törvényes Férjétől Baranyi Miklós Úrtól kapta légyen. Ugyan ez arrul is tészen a maga tudományábul bizonyságot, hogy mitsoda hír volt akkor egész Debreczen Várossába, mikor 1707-ik Esztendőbe Tavasz tályba Baranyi Miklós Úr bé hozta a városba a második feleségét Sándor Zsuzsánna Asszonyt. Ez tudniillik, hogy már két felesége legyen Baranyi Miklós Urnak. Továbbá ugyanez a maga tudásábul bé hozta azt is, hogy Szülő édes Anyámat Ungvári

162

Igazoló adatok

Katalin asszonyt Nemes Bonyhádi Erzsébeth anyjárul reá szállott Vajdai szőlejéből Baranyi Miklós Úr 1712-ik esztendőbe erőszakosan verte ki és így nem barátságos alku és megegyezés adta azt még 1707-ik esztendőben Baranyi Miklós Urnak amint a más felek 5-ik szám alatt lévő levelek állíttya. Amint mind ezek a vallások bé mentek a Processusba C. C. C. Betűk alatt. Ugyan ekkor jött elő Nemes Baranyi Mihálynak Székelyhíd várossa lakossának Tanú vallása is, mely által bé hozta a maga tulajdon tapasztalásábul és tudásábul, hogy a Reformátusok ezen Debreczenyi Collegiumába egy üdőbe jártunk fel tanulni én és nemző Atyámnak a második Asszonytul való fiai György és Gábor és azon egy kamarában laktanak mindenikünknek a praeceptori és Tettes Baranyi Miklós Ur fiainak tartottak közönségesen mindenikőnket az M. M. M. M. Betűk alatt. Ekkor került elő Budai György Debreczen Várossa lakossának és az Electa Juráta Comunitásának egyik Tagjának fassioja is, mely által vallya, hogy 1710-ik esztendőbe még maga lett légyen az említett Collégiumban Privátus Praeceptorom és az akkori Tiszteletes Professorátus nevezetesen pedig Tiszteletes Sződi István Uram úgy hívtanak és úgy írtanak bé könyvébe, hogy Baranyi Miklós és tartottak Tekéntetes Baranyi Miklós Úr Nemes Ungvári Katalin Asszony feleségétől származtatott fiúnak az O. O. O. O. Betűk alatt. Hogy már ne említsem Nemes Fekete Sigmond Uram Nemes Abauj Vármegyébe Szikszó várossa lakossának és Tseri Erzsébeth Debreczenyi Monus Mihály özvegyének Tanú vallásokat, melyekkel bé hozták, hogy Nemző Atyám Édes Annya Nemes Fekete Mária Asszony elébb Baranyi Györgyné, azután Turi Borbély Andrásné az én törvényes fiúságomat és fia ágyékábul való származásomat állhatatosan megesmerte az X. X. és V. V. Betűk alatt. Mind ezek az említett Tiszteletes Sinai Miklós Uram által előkerestetett és állíttatott Tanú vallomások és Documentumok és még ezeknél sokkal többek is amint a Processus megmutattya, béménvén a Törvényszék eleibe, olyan nagy erejűeknek találtattak azok, hogy az ellenkező feleknek felhozott minden kifogásaikat és színes erősségeiket felforgatták, és mind magát Nagyméltóságú Báró Zajezday Potatics Ádám akkor váradi püspök urat Eő excellentiáját, mint Főtisztelendő egész consistóriumát arra bírták, hogy 17-ik napján Boldog Asszony havának 1769-ik Esztendőben végső sententiát hozzon Ügyömben, és az előre tett törvényes végzéshez képest, ekképpen Deliberállyon: Mivel semmi bizonyos próbát Törvényes fiúságom ellen a más felek fel nem hozhattak, tehát az helybe hagyattatik, a szerint a Törvény szerént is, quod Actore non probánte rem absolvendus veniret. Ezt a Sententiát a más fél apellálta, és vitte a Fellyül látó (superrevizióra) Törvényszékre Kalotsára, ahol is a próbálásnak terhe az Ellen-vétőkrül levétetvén, én reám actorra tétetődött által, és hogy ilyen renddel follyon a Processus ezután Váradon a szent széken die 19-ik Decembris 1776-ba Kalotsán hozattatott Szententia által meg határoztatott. Ezek szerént ismét folyni kelletvén a Processusnak A Váradi szent szék előtt, és az eddig szolgáló Prokátorok vagy elhalván, mint Történt Páhi Mihály Úrral, vagy erről a földrűl eltávozván, amint esett Takáts János Úrral, aki nemes Beregh


163

Vármegyébe ment el Notáriussa tisztre, ujj Prokátorok pedig, akik illyen szélesen kiterjedett volta miatt a Processust megolvassák, és annak velejét kiszívják és akképpen a Próbálásnak terhét magokra felvállalják nem találkozván: ekkor újra hátramaradást, és fogyatkozást szenvedtem volna Ügyöm oltalmazásába, hanem ha felyebb említett Tiszteletes Sinai Miklós Uram állott volna elő ezen különös és legnehezebb munkára. Eő kegyelme érezvén magába, hogy mind a Római Polgári (Civilis) és Egyházi Reguláris (Canonica) úgy a Haza Törvényekben is Járatos légyen és Processusban elő hozott productumokba a kérdésben forgó dol okrul mitsoda bizonyságok légyenek előadva, azt is jól tudván Ügyömnek ezen forma folytatását, és próbáimnak ezen ujj renddel való előadását is magára önként áttal vette, és törvényes fiúságomat egyenesen próbáló három rendbéli Érdemes (meritoria) allegátiói által, mellyek tulajdon elméjének Szüleményei (Conceptussai) voltanak és a mellyekbe Prokátor Nemes Harmas János Urnak egyéb munkája nem volt, hanem hogy maga előtt kívánta azokat meg olvastatni a kérdésben forgó egész dolgot a Törvényszék előtt úgy megvilágosította, hogy az ellenkező feleknek minden ellenmondásaik és ostromlásaik is ellent nem állhatván, Törvényes Fiúságom egyenesen megpróbáltatott, és a Törvényszék előtt egyenesen meg próbáltatottnak ítéltetett die 25-ta Septemb. Anno 1781-mo Váradon a Szent széken hozatott második végső Sententia által. Ezen kimondott második Sententia is vitettetvén a más felek által a Fellyül látó (superrevisiora) Érseki szék eleibe Kalotsára, és az is ezt egészen vizsgálóra vévén helybe hagyta, és minden részeibe megerősítette Kalotsán die 6-ta Juli Anno 1782-do hozattatott Sententia által, építvén fel ezen Fellyül látó (Superrevisiora) Szent Szék Sententiáját azokon a fontos Törvényekenn, mellyeket a Római Polgári (Civilis) és Papi Regulás (Canonica) Törvénykönyvekbül ki szedett vala, és a Processusba az Allegátiók által reájok utalt vala fellyebb említett Tiszteletes Sinai Miklós Uram. Ugyan ezen Sententiába bé hozta a meg nevezett Fellyül-látó Törvény szék azoknak a tanúknak vallásaikat is az H. H. V. V. N. N. N. és C. C. C. C. Betűk alatt, a mellyek Nemző Atyámnak szülő édes Anyámmal való Házassági társalkodását fogantatásom idejére kinyilatkoztatták, és amellyek is hasonlóképpen mind Tiszteletes Sinai Miklós Uram Gondoskodása által kerestettek és állíttattak vala elő. Mind ezek után is a Causa a más Felektűl Rómába a Szentséges Pápa eleibe appelláltatván, és oda ki küldődvén, onnan a szentséges VI. Pius Pápa Bírónak ezen ügybe maga hellyet rendelte (delegálta) Méltóságos Csanádi püspök Krisztovits Imre Urat Eő excellentiaját, aki is vevén ugyan ebben a Materiában Felséges Második József Császár és Király Eő Felsége Kegyelmes Parancsolatját is, vizsgálásához hozzá fogott az egész Processusnak és minekutánna azt által olvasta s olvastatta volna Consistoriumába, szorosan megfontolván a Próbákat, az én törvényes igaz fiúságomat fel találta és az elébbeni Érdemes Végső Sententiák szerént azt helyben hagyta, és meg erősítette Ő Excellentiaja is Temesváron die 12-ma Aprilis Anno 1785-to hozott végső Sententiája által. Ezen utolsó Sententia is azokon a törvényeken és Tanúk vallásain épült fel

164

Igazoló adatok

nagyobbadán, amellyeket már sokszor említett Tiszteletes Sinai Miklós Uram keresett vala fel és állított vala a Törvényszék eleibe. Belső oltalmára Ügyömnek ezeket vitte véghez Tiszteletes Sinai Miklós Uram. Hát annak külső elővitelére, és folyásának siettetésére mennyi sanyarú utazásokat és teste s egéssége rontsolódását szenvedte Eő kegyelme, meg tetszik tsak a következendő Jegyzésekből is. Processusomra nagy világosságot nyújtó Báró Kemény Ádám Eő Nagysága dolgába adatott királyi Parancsolatnak ki szerzésére Szebembe Erdélybe le ment Eő kegyelme November hónapjába 1768-ik esztendőbe, mely téli időben való utazássa tartott Eő kegyelmének hat hetekig. Munkácsra pedig Nemes Beregh Vármegyébe ugyan a Processus elősegéllése végett le ment 1773-ik esztendőnek Szent Jakab havába, mely legnagyobb melegbe való utazását alig vihette végbe Ő kegyelme, hogy azonnal erős forró hideg lelés betegségbe esett tsak nem halálos nyavajában. Nagy Váradra továbbá a szent szék eleibe, a Processus sürgetésére, a béadandó Replicák purizáltatására, a Tanúk authenticátiojokra, s a Törvényszék informálására 20 esztendők el forgása alatt amellyekben folyt Ügyöm, volt ő kegyelme harminczszornál többször, és néha egy végbe két s három hetekig is maradott ottan kivált mikor a Replicákat revidiálni, és azután Tisztán a Processusba bé iratni kellettett. Hogy a Váradi szent széken ki mondódott a Végső Sententia először die 17-ma Mensis Januárii Anno 1776. Szükségesnek láttam, hogy ő kegyelmét a Tekintetes Káptalan előtt Plenipotentiariusomnak vallyam, melyis 19-ik napján Áprilisnek azon 1776-ik Esztendőnek véghez menvén a más felek által Kalotsára appellált ügyömben két ízbe ment le oda ő kegyelme mint Plenipotentionáriusom hideg télvíz időben. Makóra pedig Nemes Csanád vármegyébe, és Temesvárra a Bánátusba Méltóságos csanádi Püspök Delegált Bíró ő Excellentiaja elibe vagy a Tél végén, vagy a Tavaszi első ki keletkor ment le ő kegyelme négyszer olyan időkben amikor a Körösből és Marosból az árvizek ki szoktak önteni és az utazást veszedelmessé szokták tenni. Amint hogy az utolsó útját a Marosnak O Aradnál való ki öntése miatt majd életének veszedelmével lehete vala Eő kegyelmének végbe vinni. Ügyöm végzését siettető kegyelmes királyi parancsolatokat pedig munkálódott ki Eő kegyelme hatot szám szerint többnyire tulajdon maga Concipiálta Instántiákot küldvén fel Bécsbe az Agens Úr kezébe, két ízben pedig u. m. 1781 és 1783-ik esztendőkbe maga ment fel Eő kegyelme Bétsbe és általa ki dolgozott fundamentumos két különböző Instántiákat Térde hajtásárul adott bé Ditsőségesen Uralkodó II-ik József Császár és Király Urunk Ő Felsége eleibe dolgomba, amellyek által oly különös esmeretébe is jutott Eő Felségének Ügyöm, hogy Eő Felsége a Méltóságos Csanádi Püspök mint Delegátus bíróhoz botsátott kegyelmes Parancsolattyában midőn még vége nem is szakadott volna Fiúságom dolgának a szent székeken, már Nemes Baranyi Miklós névvel illette Ő Felsége személyemet. Mind ezekből, mert többeket akarva hallgatok el, nyilvánosságosan ki tetszik, hogy Isten után Törvényes Fiúságomnak és igazságomnak világosságra való hozattatását kivált képpen Tiszteletes Sinai Miklós Uramnak köszönhetem, akinek hűséges, szíves, fáradhatatlan és hathatós szolgálati hanem ha ide nem járultak volna, hihetőbb dolog, hogy igaz Ügyöm még most is el nyomattatásban volna.


165

De minekutánna a szent székeken vége szakadt is, dolgomnak még azután is Tiszteletes Sinai Miklós Uram vezérlése és segítsége által folytattam és folytatom most is dolgaimat a külső világi Törvényszékek előtt. Így p.. Eő kegyelme vitte a delegátus Bíró Sententiáját Nemes Bihar Pármegye Generális Gyűlésére és Eő kegyelme Publicáltatta ott die 17-ma Jnii Anno 1785. Publicáltatásáról vévén Testimoniálist ugyan onnan. Továbbá a Susccessionális Processusom a Tekéntetes Tiszán túl való Districtuális Tábla előtt való meg indulása midőn hol egy, hol más akadállyok miatt el maradott volna mint egy más fél esztendeig, sokszor említett Tiszteletes Sinai Miklós Uram hogy ez tovább ne haladna a Libellusnak, vagy az Actionak az ujj Törvény rendi szerént való fel tételire reá adta elméjét, és pennáját, és azt valami két tenyérnyi íráson kívül egészen is elvégezte, és jól lehet maga a Libellus vagy az Actio is ötöd fél arcusnál szaporábbra tölt légyen, a melléje ragasztott productumok és próbák pedig 24 vagy 25 Darabokra mentenek: mind az által azokat Eő kegyelme 21 exemplumokba a Citáltatandó Felek száma szerént tisztán (pure) is leiratta, és elkészíttette a maga házánál, úgy hogy azok az Tekéntetes Törvényszék előtt ad diem 6-a 8-bris Anni 1786-to praesentáltattak is ordinárius procurátor Jankovits Imre Úr által. Ezután is pedig amidőn az ellenkező felek fél terminus után béadott Exceptiok mellett Actiomat vagy egészen Cassaltatni, vagy legalább két felé szakítani akarták volna és erről a dologról a Tettes Tábla által meg kérdettek volna Budán December hónapjában 1786-ikbe a Felsőbb Törvényszékek: maga kívánt fel menni Budára említett Tiszt. Sinai Miklós Uram, igen nehéz és veszedelmes téli utazás által is és a Méltóságak előtt mind a két felső Táblán informátiakat tévén Eő kegyelme úgy jött osztán rendelés hogy béadott Actiom Stabiliáltatik, és annak folyása végett norma szabattatik. Mind ezekért pedig és még ezeknél több hűséges szolgálattyaiért is említett Tiszteletes Sinai Miklós Uramnak illendő, elégséges és végső jutalmot én eddig nem adtam: mert hogy egy némely esztendőkre 20 forintjával rendeltem vala, azt illendő, elégséges végső jutalomnak, soha sem tartottam s nem tartom most is. Hanem a közelebb elmúlt napokban és e mai napon is belső igazságra ösztönző és keresztényi egyenességre tzélzó indulatomtul viseltetvén és vezéreltetvén, és arrul is meg emlékezvén, hogy Istenben kimult néhai Feleségemmel Nemes Barak Mária Asszonnyal együtt mitsoda jutalmat igértük vala Eő kegyelmének, minden fellyebb említett hűséges szolgálatiért s mind azért is, amellyeket ez utánra is én és az én egész Házam Eő kegyelmétől remélünk, önként, és figyelmező gondolataim után ara határoztam meg magamat, hogy ő kegyelmének azokbul az ingatlan, vagy mozdulhatatlan Nemesi Jószágokbul, mellyek nemző Édes Atyámrul Tettes Baranyi Miklós Úrról mostan folyó Processusom végeződvén fognak reám által jönni, egy bizonyos, és ide alább bővebben előadandó részt kiszakasszak, oda engedjek, adjak és ajándékozzak. Amint hogy Törvény elejébe béadatott, és már meg állapított Actiom után én reám által jövendő Nemesi Jószágoknak azt a nemét egészen, mely az első szerző (Aquisitionális) Levelek és Donátiok szerint a Leányi ággal nem közöltethetik három egyenlő részekre felosztván ezekből egy harmad részt minden appertinenteával és minden névvel

166

Igazoló adatok

nevezendő Jussaival – együtt alkalmatos jó helyekben tetszése szerént, hűséges szolgálatainak megjutalmazására engedem, adom, és ajándékozom. Ezen levelem által már sokszor említett Tiszteletes Sinai Miklós Uramnak. Engedem pedig adom és ajándékozom mind Ezt örökre, hogy azt bírhassa mind maga, mind két ágon levő és lejendő minden Maradéka Ő kegyelmének a szerént amint a Haza Törvények és Felséges királyi Rendelések azt bírni meghatározzák. Úgy mind azon által, hogy ezen ajándékozásom által Semmi tsonkulás is ne légyen kedves idősbb leányom Nemes Baranyi Erzsébeth Eő kegyelme Felesége a Leány ágát illető Nemesi Jószágoknak Jövendőbeli Successiójába, vagy a több Atyafiakkal azok eránt lejéndő osztályába. Sőt még a testvér Báttyai részeikben fel maradó Qvartalitiumba is ne légyen Semmi fogyatkozása, hanem mind azok igaz Jussa szerént számára kiadattassanak. Adom pedig ezen Jutalmaztató ajándékomat már sokszor említett Tiszteletes Sinai Miklós Uramnak Hazánk Törvénye értelme és engedelme szerént is nevezetesen a szerént ami vagyon Decréti Tripartiti Pártis I-ma Titulo 69. a hűséges szolgálatoknak megjutalmaztatásárul. Sőt én viszem ezen adományomat azon Törvény értelmére is, amelly vagyon Decréti Tripartiti Partis I-mae Titulo 59. §§. 6-to, 7-0, 8-to. Mert ha akármely ellenségnél való raboskodás alól való ki szabadítás végett lehet az Atyai, vagy Ősi Jószágokat el adni, vagy ajándékozni valakinek: hogy hogy nem lehetne én nékem ugyan azokat egy részben el adni, vagy elajándékozni annak, a kinek munkás és 27 esztendők alatt megszűnés nélkül tartó hűséges szolgálattyai által ilyen szomorú és betstelen állapotbúl, a mitsodás a Fiúságból való ki tagadás és a meg vettetés, Isten után szabadulok ki igazságom világosságra való hozattatása által. El nem lehet látni és én nékem ezt a jutalom adást, hogy az Nemes ország Fő Törvényszékei is erősnek és állandónak fogják ítélni, arra hellyes okaim vagynak úgy hiszem és reménylem. Ezen adományom és ajándékozásom állandóbb bizonyságára tehát adom ezen ajándékozó levelemet Tiszteletes Sinai Miklós Uramnak, és kedves Házas Társának Nemes Baranyi Erzsébeth Asszonynak, és mind két ágon lévő és lejendő maradékoknak azzal a tellyes Jussal, amellyet énnékem mind a Hazánk Törvényi mind a közigazság is megengednek, a Fiú ágonn lévő Posteritásomnak pedig ú. m. Baranyi Mihály, Baranyi Miklós és Baranyi István édes fiamnak hagyom, és ugyan lelkekre kötöm, hogy ezen Jutalmaztató ajándékozásomban, és Rendelésemben Semmi gántsot ne keressenek, annyival is inkább azzal ne ellenkezzenek sem most sem ezeknek utánna azt elméjekbe méllyen bé-nyomva tartván, hogy amely Nemesi Jószágoknak birtokában ők is én utánnam bé fognak állani, azoknak idővel való kiadattatásokat Tiszteletes Sinai Miklós Úrnak hűséges és meghálálhatatlan szolgálatinak Isten s igazságom után köszönni tartoznak. Én is pedig ezen jutalmaztató ajándékozásomról költ levelemet említett Tiszteletes Sinai Miklós Uramnak ígérem, és fogadom, hogy két Holnapok leg fellyebb el múlása alatt a Tettes Nemes Váradi Káptalan előtt bé fogom vallani, és ezen bé vallásomrul az Eő kegyelme assecuratiojára meg kívántató Testimoniálist ugyan a nemes Káptalanból ki fogom szerezni. Adom pedig ezen levelemet tulajdon kezem írásával, és szokott pecsétemmel megerősítve Debreczenbe die 1-ma


167

Januárii Anno 1788. Eskütt Baranyi Miklós életemnek 82-ik esztendejében magam keze petsétje (L. S.) mi előttünk Bednári János a Tettes Debreczenyi Districtuális Tábla secretáriussa előtt m. p. (L. S.) Eskütt Meleczky János előtt m. p. (L. S.) (E nyilatkozatban foglalt bizonyítékok a 8/ alatti nagy könyvben mind benne vannak.) Halotti prédikáció Benedek Mihály lelkésztől „Ezen gyászos koporsóban feküszik testére nézve Néhai Nemes és Nemzetes BARANYI MIKLÓS Úr, aki eredetét vette nemző Attyától, Néhai Tekintetes Nemzetes Baranyi Miklós úrtól, a Felséges Septem-Virális Tábla egyik hites Assessorától, és édes Annyától, Nemes Ungvári Katalin Asszonytól, itt Debreczenben Szt. Mihály havának 19-ik Napján 1706-ik Esztendőben. Még kisded korában meg vettetvén minden Törvények ellen említett Nemző Attyától; édes Annyának hűséges gondviselése, és taníttatása alatt neveltetett fel és ideje el jövén, házastársul vette Néhai Nemes Barok Mária Asszonyt; amelly házasságot, sok más lelki és testi jókon kívül, azzal is meg áldott vala az Úr Isten, hogy abból születtek öt fiú gyermekei, akik közül MIHÁLY, MIKLÓS, és ISTVÁN, most is életben vagynak; Leány gyermekek pedig születtek hatan. Ezek közül ketten úgymint ERSÉBET, Tiszt. Professor Sinai Miklós Úrnak Hites Társa, és SÁRA, Nemzetes Veresmarti László úrnak Hites Társa életben vagynak; SUSÁNNA pedig, Nemzetes Veres Mihály Úrnak volt Házas Társa meghalálodzott; a többek hárman hajadon Lány korokban elholtanak. Ezen Szabad Nemes Királyi Városnak Electa és Jurata Communitassába bévétetett 1749-ik Esztendőnek elein, nagy emlékezetű Néhai Tekintetes Domokos Márton Úr Feő Biróságában és abban magokat elő-adó minden Tisztségeket 39 Esztendőknek elfolyása alatt, ditséretessen elviselte. Ez alatt az idő alatt, a Törvényes Fiúsága ellen tétetett tagadást törvénnyel kívánta megláttatni, és ezen úton világosságra is jött az ő igazsága, amidőn ebben az Országban egy-más alá rendeltetett három Szent Székek, Királyi Felségek vigyázása alatt egyező értelmű Sententiájokkal megesmerték, és előadták az ő Törvényes és igaz Baranyi Fiúságát. Magános életben is volt mind végig Istenben vetett erős reménységgel, és aki szerette az Isten házát, és örömmel hallgatta az Isten beszédét. Jól tett tulajdon keresményéből, mind a Tanítók és Tanulók seregével, és az Isten Háza több tselédivel, segítvén tehetsége szerént azokat. Így folytatván életét Vicc Curátorságában is, ezen Szent Eklésiában, ez árnyék világból kimúlt az Urnak szelétől érdekeltetvén harmad napi betegség után, életének 83-ik Esztendejében, ezen folyó Sz. András Havának 27-dik Napján reggeli hat és hét óra között.”

Felelős kiadó a Mercator Stúdió vezetője. Műszaki szerkesztés, tipográfia: Dr. Pétery Kristóf ISBN Mercator Stúdió, 2006

Recommend Documents