XX. évf. 3. (69.) sz.
2013. KARÁCSONY
EGRI FEHÉR/FEKETE a
Ciszterci Diákszövetség Egri Osztályának lapja Minden öreg és fiatal ciszterci diáknak áldott karácsonyt és boldog új esztendőt kívánunk!
2
Egri FEHÉR/FEKETE
2013. KARÁCSONY
Iskolánk 325. éves jubileumára készülünk… 2014. évben jubiláló gimnáziumunk történetét Kovács Ottó, a Gárdonyi gimnázium történelem tanárának most készült – A Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium vázlatos története c. tanulmánya a 325 évet az alábbi szakaszokban tárgyalja: 1. A jezsuita iskola (1689–1773) 2. A gimnázium első ciszterci korszaka, a pilis-pásztói ciszterci időszak (1776 – 87) 3. Az egri királyi gimnázium tizenöt éve (1787 – 1802) 4. A gimnázium második ciszterci korszaka (1802 – 50) 5. A gimnázium harmadik ciszterci korszaka (1850 – 1921) 5.1. Egri Nagy-Gymnasium (1851 – 61) 5.2. A Cisterci Rend Egri Katholikus Főgymnasiuma (1862 – 1921) 6. A gimnázium negyedik ciszterci korszaka, a Szent Bernát Gimnázium (1921–48) 7. A Gárdonyi Géza Gimnázium évtizedei (1948–1997) 8. A gimnázium ötödik ciszterci korszaka, a Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium (1997– Az újságunkban ezt a felosztást követve szeretnénk egy két hosszabb rövidebb írással ismertetni iskolánk történetének szakaszait.
A jezsuita iskola (1689–1773) Az Egri Főegyházmegyei Levéltárban őrzött – a jezsuita rendházakban kötelezően vezetett – Historia Domus Agriensis Societatis Jesu két kötetében az 1687–1773 közötti évekről az iskolában történtekről is beszámolnak: felsorolva a tanárokat, az osztályokban tanulók létszámát és ismertetve a fontosabb eseményeket, köztük a majd minden évben előadott színdarabokat is. Erre a forrásra épülő írások alapján foglalta össze Kovács Ottó tanár úr a fenn említett tanulmányában e korszaknak történetét: „Az intézmény indulásakor a tanítást Chrastel János „scholarum magister” és egy világi tanító kezdte meg, és végezte 1696-ig. Majd folyamatosan növekedett a jezsuita magiszterek és az évfolyamok száma. 1755-re kiépültté vált a gimnázium, mivel hat magister teljes tantestületként tanított hat osztályt. Az egyes osztályok elnevezése: 1. parva, 4. syntaxis (syntaxisták), 2. principia (tanulói: principisták), 5. poetica (poéták), 3. grammatica (grammatisták), 6. retorika (rétorok). A fő tananyag 1–2. osztályban az elemi latin nyelvtan és alapvető szókincs, 3.-ban nyelvtan, 4.-ben mondattan, 5.-ben költészettan, 6.-ban szónoklattan. A tanárok sűrűn váltogatták egymást, a tanítás egységét a rend tanítási szabályzata („Ratio atque Institutio Studiorum Societatis Iesu”) biztosította 1741-ig, ugyanis ekkor vezették be Egerben III. Károly oktatási rendeletét. A latin nyelv, költészet és szónoklat mellett megjelent a tanrendben a történelem, a földrajz, a számtan. Az első színielőadást már 1692-ben megtartották, s az előadások általában latin nyelven folytak. Az ünnepségek szervezése mellett, akadémiák (vizsgák) megtartása jelentett feladatot a diákoknak. A tanulói létszám fokozatosan növekedett, 1766-ban 572, 1768-ban 645 főnél tetőzött. 1743-ban Handler Ignácz kanonok volt az, aki a szegény tanulók segélyezésére létrehozta az első ösztöndíj alapítványt, melynek értéke ötszáz r. forint volt. A valláserkölcsi nevelés keretét az 1696/97-es tanévben megalakult Mária-kongregáció jelentette. Szigorú fegyelem alatt nevelték diákjaikat. A lépcső alatt egy öl széles, sötét börtön is volt. A feloszlatáskor, 1773-ban hat magister eltávozott, míg Valter Pál rektor és három beteg és öreg pap Egerben maradt.” ***
E korban iskolánknak jelesebb diákjairól nem igen találunk említést. Éppen ezért érdekes amit Kiss Péter: Hatszáznégyen Eger múltjából c. könyvében olvashatunk Katona József (1732–1811) szerzetes, történetíróról, aki középiskoláját az egri jezsuita gimnáziumban végezte. Élete főművében az eredeti történeti dokumentumanyagot feldolgozó, máig forrásértékű Historia Critica Regum Hungariae (I–XLII. Pest, 1779–1817) 27. kötetében olvasható: „Én még mint gyermek sok török maradványt láttam Egerben, mivel szállásom is török házban, s az iskola is, melybe jártam török kápolnában vagy mecsetben volt ... Szállásom volt Udvardi Pálnál, ki 103 éves volt, mikor ... 1744-ben meghalt, ... aki sokszor sírva beszélte el ... előttem, ki akkor ez iránt még nem igen érdeklődtem, hogy mennyi rosszat kellett tapasztalnia és szenvednie a törököktől, kik Egernek 90 évig urai voltak.” Udvardi Pál háza a mai Maczki Valér utcában volt. Borítón Jean Bellegambe (1470–1535/36) francia festő Le Cellier-i oltárképe (triptichon részlet) A képen Szent Bernát (bal oldalon) és leánytestvére Humbelina (fekete bencés ruhában)
2013. KARÁCSONY
Egri FEHÉR/FEKETE
EGER FELSZABADUL A TÖRÖK URALOM ALÓL Elkezdődik az oktatás iskolánkban… 1687 júniusának legvégén Antonius Caraffa német katonai egységei, Koháry István magyar csapatai, Gombos István putnoki kapitány katonái és Vécsei István hajnácskői kapitány katonai egységei zárták körbe Egert azzal a céllal, hogy a nagyszámú török sereget egyszerűen a kiéheztetéssel elvonulásra kényszerítsék. A törökök, mintegy 12 000 katona a városból majdnem hat hónapig ki nem mehetek még azért sem, hogy a hatalmas török seregnek a legszükségesebb élelmiszert beszerezzék. Caraffa seregei a Bükk hegység Eger felé tartó oldalában helyezkedtek el, a hatvani hóstyát Koháry István csapatai biztosították s Gombos István és Vécsei Sándor pedig azt vállalták, hogy meggyőzik Pecsi Csorbáziát és még egy magyar tisztet, hogy utazzanak el Bécsbe s hagyassák a császárral jóvá az alábbi szerződéstervezetet. A kivonulásig pedig sem nem vásárolhatnak, sem nem szerezhetnek a törökök maguknak élelmet. Ha viszont a kivonulást elkezdik, már az első jelentősebb állomásnál kenyeret vehetnek a török egységek számára. A szerződés szövege az alábbi: Eger városa minden erődítményével, ágyúival, fegyvereivel s azok tartozékaival, óráival, harangjaival adassék vissza Generalis Caraffanak. 1. Eger török katonái, valamint hozzátartozóik védő és támadó, lő-, szúró-, vágó- fegyvereikkel távozzanak el a városból december hónap 13-án. 2. A török férfiak és a nők akadályoztatás nélkül kötelesek elhagyni Egert, de távozzanak azok is, akik keresztény magyarokból törökökké lettek. Akik ennek ellenére maradni akarnak, elfoglalhatják egykori ingatlanaikat, házaikat, javaikat. 3. A törökök ingatlan vagyonuk elszállítására 250 szekeret kapnak, s a távozni szándékozók pénzeiket, lovaikat, juhaikat és szekereiket is magukkal vihetik. 5 aga, azaz magas rangú török személy azonban biztosítékul a városban köteles maradni addig, amíg valamennyi török el nem távozik. 4. Az Egerben maradók közül senki ne merészeljen törököktől kérni lőfegyvert vagy kardot. 5. A távozók biztonságáért 400 germán lovast bocsátunk a távozók rendelkezésére Tokajtól egészen Nagyváradig. Ha a lovasok vissza fognak térni Debrecenbe, ekkor küldjük az 5 egri agát, akik ezután szabadon eltávozhatnak és Tokajban adunk nekik 400 kenyeret. 6. Valamennyi foglyot Egerben szabadon kell bocsátani! 7. Az egri törököknek megengedjük, hogy itt Egerben vagy az úton, ahol erre egyáltalán nekik lehetőségük nyílik, maguknak élelmiszert vásároljanak, ha ezt egyáltalán nekik tisztjeik engedélyezik. 8. Ezen szerződés megkötése alkalmával lelkünket a teremtő Istennek ajánljuk, és a legszentebb szándékkal tesszük ugyanezt Mohamed Mustafa tiszteletére, amit pecsétünkkel is megerősítettünk abban a reményben hogy ugyanígy cselekszik generalis Caraffa is.
Datum Octaus die Lunae Szeffer anno 1687. A szerződéstervezetet Bécs elfogadta, s így a mintegy 12 000 kiéheztetett török elhagyta több mint kilencven esztendő után Eger városát. Útirányuk nyomon követhető. A maklári kapun kellett a töröknek kilépnie Egerből, s Füzesabonyon át Tiszafüred volt az útirány, innen tehát a Hortobágyon kellett a törököknek áthaladniok, majd Debrecenből Váradig mentek. Várad ekkor még a török fennhatóság alatt volt, 1660-ban ugyanis Várad városát elfoglalta a török. Erről tanúskodik Szalárdi János emlékirata is, ezért elképzelhető, hogy itt a törökök esetleg több napot is eltölthettek, innen azonban nekik tovább kellett menniök olyan területig, ahol a török hatalom még erős és stabil volt. Egy bizonyos, a szerződés szövegében a legtávolabbi célpont az akkor még török fennhatóság alatt álló Nagyvárad volt. 1692-ben azonban Várad már magyar kézre került. December 18-án Eger felszabadulását Caraffa rendelkezése szerint hálaadó szentmisével ünnepelték, s decembernek ez a napja még a 20. század legelején Egerben iskolai szünnap volt. Az ünnepélyes hálaadáson megjelent a jezsuita Pusztabonyák Istvánon kívül két minorita páter, egy franciscanus és két világi pap és még néhány jezsuita is. Jelen volt a hálaadó Te Deumon Caraffa, Koháry István, Koháry János, Michael Fischer a szepesi camara első commendánsa és a vár prefectusa Tingermann Lipót valamint báró Lasanszky kapitány és Schwazpach kapitány és még sokkal többen mások. Talán még egy hét sem telt el a város felszabadulása után, amikor a felajánlott két hatalmas telek közül Pusztabonyák István jezsuita atya kiválasztotta a jezsuita rend számára kedvezőbb telket. Ez egy nagyméretű, nem egészen üres telek volt, amelyet a mai Csiky Sándor utca, a Városfal utca, a Széchenyi utca és a Bródy Sándor utca határolt. Ide erre az enyhén lejtős területre építették fel a mai Széchenyi és a Csiky Sándor utca alsó szögletében az iskolát, amely a mai Dobó gimnázium Fő utcai szárnyának egy részével azonos A mai Csiky utcával párhuzamosan készült el később a rendház kétemeletes épületszárnya, s amikor a gimnázium épülete már kicsinek bizonyult a tanulók számára, akkor építettek egy új, kétemeletes gimnáziumi szárnyat. A rendház fő utcai szárnyát már csak a XX. században építették meg, s ezzel és a templommal beépítették az úgynevezett quadrumot, hiszen a Bródy Sándor utcával párhuzamosan a jezsuiták felépítették a város egyik legszebb barokk templomát. A telek kiválasztásánál Pusztabonyák Istvánt az a lényeges szempont vezette, hogy a telek lehetőleg távolabb feküdjön a vártól, hiszen eddig a vár mindig a harci események színhelye volt. Az is szempont volt, hogy az Eger patak medrétől is távolabb essék, hiszen az esetleges áradás a rend és az iskola működését súlyosan akadályozhatta. A másik telek a minoritáké lett, számukra már nem adatott meg a választás lehetősége, de az kétségtelen, hogy a minoriták telke vízszintes terület volt, itt tehát
3
4
Egri FEHÉR/FEKETE az építkezhettek nyugodtan, a lejtő ugyanis nem akadályozta az építés menetét. Viszont az áradás veszélyének minden jelentős hóolvadáskor ki voltak téve, s a ma is használatos minorita telek egészen közel fekszik az egri vár tövében. A jezsuiták birtokába került telken egy török dzsámit azaz templomot is találtak. Ezt az épületet természetesen a felszentelés után azonnal igénybe is vették, s ezért a hálaadó Te Deumot már itt, ebben az épületben tartották a győztes seregek. Több lakóépület is maradt itt a jezsuitákra, ezeknek egy részét a rend tagjai vették használatukba, s a lakóépületeknek egy másik részeiben viszont az iskola osztályait helyezték el. Az utóbbi természetesen teljesen tökéletesen azért nem sikerülhetett, mert a kicsiny házakban nagyobb terem, amelyben több tanuló is elférhetett volna, nem akadt. A jezsuita iskolában tehát a tanítás már 1689-ben megkezdődött. A házfőnök P. Podl Kelemen lett, aki egyben betöltötte az ünnepi, német nyelvű egyházszónok tisztét is. A saját templomukban a magyar egyházszónok Bellusi Ferenc volt. S a harmadik jezsuita a Szent Mihály tiszteletére emelt városi templom szolgálatát látta el. A tanítást egy világi tanítóra bízták, akiről a házfőnöknek nem volt túlságos jó véleménye. Mert sok mindennel elfoglalta magát, s amikor más munkával bajlódott, akkor a gyerekeket egyedül hagyta az osztályteremként használt egykori török házban. A három jezsuitának gondoskodniuk kellett tanteremről, templomról és rendházról is, ahol legalább szerényen, hárman meghúzhatták magukat. A fiatalságra feltétlenül szükségük volt: a gyermekeknek a legalapvetőbb vallási ismereteket kellett átadniuk, a nagyobbakra a szentségek kiszolgáltatásánál, a kongregációnál, a körmeneteknél volt szükség, de a fiatalok legfontosabb feladata a tanulás volt. Az írást, olvasást, a számolást meg kellett a gyermekeknek tanulniuk, s a szertartások latin nyelvűsége miatt pedig latin nyelvi ismeretekre is szükségük volt. Kezdetben csak ötven tanulót számláltak, később, még ugyanebben a tanévben azonban számuk százra gyarapodott. A tanítás első féléve után az osztályt három részre – idősebbekre, fiatalabbakra és a legkisebbekre – osztották. Az idősebbek később részt vettek az egyházi szolgálatban is, ministráltak a szentségek kiszolgáltatásánál, elől haladtak a temetéseknél, a körmeneteket irányították, sőt a templomban még a kántori szolgálatot is ellátták. 1691-ben a grammatisták száma volt 12, a principistáké 13, a parvistáké 16, volt A világi magiszter tanította a 21 minorest és 35 declinistát. A legkisebbek száma kb. 200 volt. Bosik Ignác három hónap múlva eltávozott az iskolából, s helyette Nagybányáról jött egy fiatalember, Joannes Horovszki, aki év végéig kitartott a tanítás mellett, de láthatóan alkalmasabb is volt a tanításhoz, mint elődje. Minden magyarországi, erdélyi és európai jezsuita iskolában a rendszeres tanulás mellett kötelező erővel játszottak a diákok színpadon is. A színpadot Egerben a
2013. KARÁCSONY
szabadtéren állították fel. Első alkalommal 1692-ben léptek színre az egri diákok, az előadott színjáték tárgya Divus Gallicanus, azaz Szent Gallicanus volt. A következő esztendőben, 1693-ban Bacchus e Bibulo in laboriosum vinicolam conversus címmel komédiáztak a diákok. Bacchust vitték színre, aki természetesen napjainak javarészét a kocsmában töltötte, elhatározta azonban, hogy kocsmázás helyett ezután a szőlőművelés nehéz munkájában vesz majd részt. Még 1694-ben Bacchus iszákosságán nevettek a diákok. 1700-ban azonban Telekessy István egri püspök kívánságára a dráma tárgya már Dobó István és az egri vár védelme volt, s ezentúl minden esztendőben egy vagy két színdarabot bemutattak a diákok. Ennek a játéknak a színtere mai orgonás volt, amelynek sétányai vagy csak első és második sétánya volt a színjáték tényleges helye. Tehát szabadtéren játszottak, s arra a várból kölcsönöztek használatlan török és magyar fegyvereket, zászlókat, sőt még ágyút is, amit a játék adott pillanatában, természetesen nem éles lőszerrel el is sütötték. Kiváló hely volt ez a szabadtéren történő drámai cselekmény színrevitelére. Enne a darabnak a színrevitelénél jelen volt Telekessy István egri püspök, aki maga rendelte meg a témát és az előadást az iskola vezetésétől. Az 1754-ben elkészült iskola – a mai Dobó gimnázium – épületének második emeletén jezsuiták két színháztermet, egy kisebbet és egy nagyobbat építettek, az utóbbit rögtön a lépcsőház mellé tették azért, hogy a közönség gyorsabban a színjáték helyére találjon. A kisebb teremben a rhetorok és a poéták szónoklattani és költői kísérleteit hallhatta, nézhette egy szűkebb közönség, a nagyobb színházban pedig, ahol már a függöny, a díszletek és a jelmezek sem voltak ismeretlenek, ha egy nagyobb közönség előtt játszott az ifjúság. Egyébként több nagyobb város jezsuita gimnáziumában találkoztunk két színházteremmel. Az új épület átadási ünnepségének legemlékezetesebb másfél órájában színre vitték a nagyobb teremben Faludi Ferenc, az egykori római jezsuita gyóntató darabját, a Constantinus Porphyrogenitust. Ezen az előadáson jelen volt Barkóczy Ferenc egri püspök, aki természetesen az előadás költségeihez hozzá is járult, s a szereplők jutalmazásáról ő gondoskodott. *** A gimnázium alapításától szinte napjainkig számtalan jeles eseményt ért meg ez az oktatási intézmény, s második világháború fegyverei még alig hallgattak el, ebben a gimnáziumban már görög tragédiát mutattak be. S a színjátékokról szólva azt is el kell mondani, hogy e sorok írójának első színi élményét egy görög dráma jelentette, amit felsős diáktársai adtak el az iskola színpadán. Szophoklész Antigonéja volt ez a darab. Majd néhány évvel később, de még a gimnázium államosítása előtt Herczeg Ferenc Híd című drámájának voltam nézője az egri Szent Bernát gimnázium tornatermének ideiglenes színpadán. Kilián István
––––––––––––––––––
2013. KARÁCSONY
Egri FEHÉR/FEKETE
GÁRDONYI EMLÉKÉV Gárdonyi és a ciszterciek Tordai Ányos dr.
(1879–1938) középiskoláját gimnáziumunkban végezte, ahol 1913–1924 között a magyar és a latin nyelv és irodalom tanára volt, és „…mint igazgatóhelyettes részt vett az intézet vezetésében, sok esztendőben irányította a Vitkovics-önképzőkör működését; ünnepélyeinknek, színielőadásainknak nemcsak rendezője, de többször programadója is volt és ismeretterjesztő előadásainkat nemcsak szervezte, de nagyon értékes előadásaival vonzókká, közkedveltekké is tette. S mindezek mellett volt ideje arra is, hogy a város minden nemzeti, társadalmi és kulturális mozgalmában szinte nélkülözhetetlenül részt vegyen, jeles tankönyveivel és ifjúsági szépirataival pedig a maga nevének is, a ciszterci jellegnek is becsületet szerezzen” – olvashatjuk az 1924/25. tanévi Értesítőben. 1924-től haláláig a bajai ciszterci gimnáziumnak volt az igazgatója. Gárdonyi Gézához meleg barátság fűzte. Az író halála után az ő kezdeményezésére jelölték ki sírhelyét az egri vár Bebek bástyáján. Kapcsolatban volt Gárdonyi Józseffel, az író fiával, akinek Az élő Gárdonyi című könyvéhez írt tanulmányában foglalja össze a nagy írónak a családhoz, az asszonyhoz, Istenhez és Egerhez való viszonyát. (Amit nem tudtunk Gárdonyiról – Budapest, 1935) Az itt közölt írás a Gárdonyi–Társaság Első Évkönyve 1924 c. kiadványban jelent meg.
A LÁTHATATLAN EMBERNÉL Csodálatos természete van a hajnalka-virágnak! A keleti ég alján felpirkadó első derengésre, a szunnyadó természetet költögető szellő csengettyű-szavára ő ébred elsőnek. Bontogatja az érkező napsugár elé szoknyácskáját. Egyik a lilát, másik a pirosat, harmadik a csíkosat. Azután kidugja fejecskéjét s alázatos hódolattal bókol az aranyos kocsiján fölemelkedő Napkirálynak. Szellő lengeti szárát: fürdik a hajnalka-virág a friss levegőben. Bársonyos sugár simogatja köpenyét: szégyellősen reszket a hajnalka-virág a fényes özönben. De csak addig fürdik friss levegőben, bársonyos sugárban, amíg a Napkirály aranyos kocsija messze jár. Mire a derengés reggelre fordul, mire többi virágpajtásai is kinyitják illatozó szirmukat, mire a Napkirály tüzes ajka felcsókolja a reggeli harmatot: sok hajnalka-virág már újra fejére vonta lila-piros-csíkos szoknyácskáját s elrejtőzött a fény elől, a madárhimnusz elől, a szél, a vihar, a kutató emberszem elől … A hajnalka-virág a láthatatlan virág. *** Csodálatos volt a természete Gárdonyi Gézának is. Megindult az akácvirágos faluból, a muskátlis ablakú iskolaházból, a gólyák, méhek, kis libák és kék pillék országából. Megjárja a kis városok hallgatag utcáit, ámul idegenül az egymásról mindent tudó kis emberek között. Kérve-kellve belekerül a nagyváros forgatagába is, ott tévelyeg csodálkozó szemmel az ismeretlen emberek áradatában. De még hajnal van. A hírnek, a dicsőségnek, az elismerésnek a napja csak most van kelőben. Kikitárja lelkét a rá-rászökkenő napsugár előtt, föl-fölemeli karját a csalogató babérkoszorú után. De csak pillanatnyi bódulás az. Érzi, hogy a napsugár nemcsak melegít, éget is. Tudja, a babérkoszorú nemcsak pályadíj, hanem nyűgös teher is.
És mire a hajnal után megjön a teli-sugaras reggel, mire szárnyait erőseknek érzi biztos repülésre: ott hagyja a tülekedő nagyvilágot, megépíti remeteházát az egri Sáncban, Dobó vára fölött s elrejtőzik a hírnév elől, a magasztalás himnusza elől, az irodalom egyre piszkosabb hullámai elől, az irigy és gonosz emberszívek elől. Negyedszázadon át láthatatlan ember volt Gárdonyi Géza. Azt akarom elmondani, hogyan találkoztam a láthatatlan emberrel először és legutószor. Apró egri diák-koromban magam is voltam az egri Sánc lakója. A legszélső ház az Egedre vezető út felé Takács uram, csizmadiamester uram düledező viskója volt. A házikóval szemben, a Szent István emlékétől megszentelt Királyszék pástján, ahol valamikor jó Balassi Bálint is ugratta lovát, játszottuk nyaranta a longa métát, tél idején a ház mellett, az Egednek húzódó domboldalon ereszkedtünk alá, nagy vakmerőséggel gyarló szánkóinkon. Az élet hosszú évtizedekre messze sodort tanulóvárosomtól. Mikor jó tíz éve visszakerültem oda állandó lakásra, első gondom lett fölkeresni régi tanyámat, a Sáncot és csöndes-neves lakóját, Gárdonyi Gézát. Barátságos nyári délután indultam fölfelé a Hóhérparton. Itt lakott valamikor nemes Eger városának halál mestere. Milyen különös: a Hóhér-parton át visz az út annak a lakásába, aki annyi nemes alaknak teremtett életet, örök életet. Takács uram viskója eltűnt. A telken hívogatócsalogató kis paradicsom. Előtte végig vasrácskerítés. Megállok s nézegélek befelé. Sudár fenyőfák között nyílik egy-egy rés. A kerítésen belül bokrok csak gyermekmagasságban, hogy a kilátást ne fogják el. Visszatekintek. Alattam a fél-város, mögötte a Hajdu hegyi sző-
5
6
Egri FEHÉR/FEKETE lők, jobbra a felnémeti völgy, fölötte a kopasz Bélkő, köröskörül a Mátrával ölelkező Bükk s a messzeségben magasodik a Mátra koronája, a Kékes. A nagy remete lelke szabadon repülhet mindenfelé. A bokrok között magasra nőtt pázsit. A pázsit között fehérhabú csermelyként betonból öntött keskeny utak. Lombos bokor, tövében vasasztal, körűle néhány szék. Pihenő, pipázó és kilátóhely. A telken két csinos cserépzsindelyes épület. Egyiknek elől két ablaka, a másik hosszában húzódik. Ott a bejárás is. Arrafelé megyek, át a kiskapun. Szürke bozontos kutya vakkant rám. Az ajtóban öreg karszék, benne a töpörödött, ráncos arcú, de csillogó szemű, mosolygó ajkú anyóka, a mester édesanyja. Íróember édesanyját mélységesen tudom tisztelni. Íróembernek csak jó édesanyja lehet. Lehajtok, megcsókolom a kezét. Nem akarja engedni. – Csupa ránc, meg durvaság az én kezem, lelkem. A vénségtől, meg a munkától. Mert nézze csak, egy öreg bejáróval magam tisztogatok itt mindent. Nem panaszkép mondom, a világért se! Úgyis addig él az ember, amíg mozogni tud! – A Mesternél óhajtanék tisztelkedni! – Jókor jött, édes fiam. Délutáni időben szereti Géza a vendéget. Csak délelőtt ne háborgassák. Akkor kurtán bánik velük. Áttipeg velem keresztül az udvaron, a másik házhoz. – Itt a nagy ház, az én házam, meg a két unokámé, Sándoré, meg Jóskáé. Sándor a szőlőbe ment, érik már a szilva, meg hátha zsendül már a szőlő is. Géza kívánta estére. Jóska meg valami új könyvért ment le a városba. Ő szokta megvenni apjának az új könyveket. Csönd és kedves nyugalom az egész portán. Árnyékos fák végig a dombra hajló kert útjai mellett. Fecske csicsereg az eresz alatt, búgó galamb hátul az ormon. A folyosó tövében véges-végig tüzes-piros tulipán. – Géza kedves virága, magyarázza a néni, török földről hozta a hagymáját. A folyosó végén falra festett Mária-kép a kis Jézussal. A könyöklő mellett urna, meg valami pogány szobor. Az átjáró szoba nyitva áll. Abból nyílik az utca felé a hálóház, a kert felé a dolgozószoba. Bekopogtatunk az üvegajtón. Hallván moszatolásunkat, a Mester már jött elénk a pihenőszékből. – Vendéget hoztam, fiam – mondja a néni – s magunkra hagy. Álltam már szemben nagy urakkal, híres emberekkel eleget, mégis megilletődés futott át rajtam. Akkor láttam először Gárdonyi Gézát. Akiről már sokat hallottunk, annak arcát, alakját, hangját meg is festi képzeletünk. Mikor aztán először kerülünk vele igazában szembe, sokszor megesik, hogy csalódunk. Akár jobbra, akár balra. Ez a csalódás a találkozáskor mindig lehangoló érzéssel jár. Én nem csalódtam. Képeiből, írásaiból, hallomásból olyannak képzeltem el a Mestert, amilyen alak előttem állott. Hogy hát nem csalódtam, a megilletődést a nyugodt biztosság érzete váltotta fel. Csak a megszólítással akadtam meg. Könnyű a sor azzal szemben, akinek rendes társadalmi foglalkozása van. A banális, hazug és nagyzoló címzések
2013. KARÁCSONY
helyett állását nevezem meg. De mi az állása az íróembernek? Az olyannak, aki se rangot, se rendjelet, se tanácsosságot nem kapott, de nem is kért soha. Mesternek szólítsam, mikor ez a titulus kijár minden hosszúsörényű akarnoknak! Nagyságos úrnak? – ez meg a legolcsóbb, épen azért a legordenárébb titulázás. Hát kerülgettem inkább a magyar emberhez illő egyenes beszédet s ma is érzem még, ez a tétovázás zavarta meg csupán lelkem nagy örömét. Megvallom, jóembereim már előbb ejtettek rólam némi szót a Mesternek. De szíves fogadását, meleg szívét és meleg szavát még se bírom az ajánlásnak betudni, sem az én semmi-személyemnek. Azt csak az ő jó szíve, a porszemet, hacsak egy kicsinyke fény csillan is rajta, – megbecsülő érzése magyarázza. Ültet maga mellé a bőrös székre, keresi elő a füstölnivalót az asztalfiából – az ő szájából se szakadt ki a pipa egy percre sem – hozatja a saját szőleje-termette piros vizet, így mondta tréfás szóval a vörös bort s mintha régi-régi ismerősök lettünk volna, meleg bizalmassággal kérdez, felel, magyaráz. Én meg ámulva hallgatom. Régen volt már, mindenre nem tudok visszaemlékezni. De két téma a fejembe ragadt. Egyik a modern irodalom volt. Az ejtett csodálatba, mennyire ismeri a Mester minden kérdését, minden jelenségét. Nemcsak nagy nekilendülését, de apró megrebbenéseit is. Itt a csöndes remeteszobában, hová, azt hittem, a külső világból csak a madárdal, meg a sánci gyerekek játékszava hangzik be. – Még a fészket ülő anyamadár is le-leszáll néha, hogy el ne felejtse a repülést, – magyarázza szelíd szóval a Mester. Egyszer-egyszer évente megjárom Pestet, öszszeülök jó embereimmel, szedem magamba a sok újságot, véleményt, magasztalást, dorongolást, a táskám telerakom új könyvekkel s itthon a nagy csöndességben kivilágosodik előttem minden. Sok jóbarátom van erre is, arra is, fölkeres hol egyik, hol másik s itt pipaszó mellett, piros víz mellett észre se veszik, hogy tanítványukká alázkodom. De én már nem tudom beleélni magam az új írók világába… A másik téma még jobban érdemes említésre. Arra fordult a szó: az Isten rabjai után ír-e újabb történeti regényt? – Nem merek benne bízni – mondja elgondolkozva. Pedig szeretném folytatni a Láthatatlan ember-t. Ha már Atillát megtiszteltem, Árpádnak is hódolnom illenék. Szeretnék írni Vatha vezérről is, aki ép olyan szabadsághős, mint Rákóczi. Aba Samu királyról, aki jó ember volt, apja volt a népnek, csakhogy a német krónikások befeketítették. Össze is gyűjtöttem már, ezekre gondolva, egy könyvtárnyi könyvet. Az a három-négy polc mind odavág, mutat a fal mellett véges végig húzódó könyvállvány közepére. De csak szeretném. Nem lesz belőle semmi. Nem bírom – pénzzel! Megütődtem. Hogy szabadul be az aranyborjú a költészet berkeibe! – Mert pénz kell a történeti regény becsületes megírásához. Sok pénz. Nem írnék le egy évszámot, míg utána nem jártam, igaz-e. Nem indulok egy-egy oklevél adatain, míg a magam szemével nem láttam azt a levéltárban, múzeumban. Nem festek le csatateret, míg magam is ott
2013. KARÁCSONY
Egri FEHÉR/FEKETE
nem jártam. Hogy Török Bálint áristomáról, a Héttoronyról, igazat írhassak, lementem Konstantinápolyba. Pénz kell a történeti regény megírásához, sok pénz... Én meg szegény ember vagyok! De szeretném e mondatokat fülébe kiáltani sok lelkiismeretlen írónak! Esteledett, elajánlkoztam. Hiába kerestem, a köszönetnek, a hálának méltó szava nem jött a nyelvemre. Hogy ily kedves barátsággal fogadott, gondolatait ennyi melegséggel, terveinek titkát ennyi bizalommal föltárta előttem. Kiléptünk az udvarra. Egy-egy elkésett napsugár bolyongott még a fák között, de a vén Eged orma fölöttünk már sötétbe borult. Alant a kettévágott Bolyki-bástya szorosában fölfelé kapaszkodik a putnoki vonat. A Mártonffy-rét aljában munkásnép igyekszik nagy dalolva a Cifra-hóstya felé. A Királyszék mezőjén már nem a longa méta járja; most hangzik az üdvriadalom az utolsó gólon. Távolabb a nap robotjában elfáradt város. – Mért mondják, szólt mosolyogva a Mester, hogy remeteéletet élek? Nincs-e előttem, körülöttem, mellettem a ziháló élet? – Csakhogy én nem vagyok a közepében. Így jó! Valóban, így volt jó. Ott a csöndes magányosságban békén és nyugodtan kereshették fel a láthatatlan embert a láthatatlan emberek. A régi ősök visszavarázslott lelkeit, a világrázó Atillákat, a titokzatosan égő Emőkéket, az ábrándozó Zétákat nem zavarta ott a villamos csengése, a gyárak búgása, az autók tülkölése, a modern élet vásári zsibaja. Valóban, így volt jó. Csak a szomszédba kellett menniök, hogy meglátogassák a kedves íródeákot az öreg egri vár halhatatlan hősei, az erőslelkű Dobók és Bornemisszák, a leghívebb feleség s a legszeretőbb anya: Czeczey Éva és asszonytársai. Valóban, így volt jó. Az alvó város sok keresztes tornya odahívta-csalogatta a szelíd, betűvető fráter csöndes cellájába a liliomlelkű Margit királyleányt, az ártatlanul szerelmes Jancsi frátert, a boldog, múlt idők boldogabb és szentebb egész világát. Valóban, így volt jó. Gárdonyi Gézának az egri vár mellett, az egri sánc magányos remeteházában kellett eltöltenie életének legmunkásabb negyedszázadát, hogy befizethesse a magyar irodalom kincsesházába múzsájának legdrágább értékeit. Legutószor halála napján látogattam meg a láthatatlan embert. Ősz volt. Borús, csepergős, szomorú délután. A Mester hajnal óta halott. Az utcasarkokon a város gyászjelentése. Sok házon fekete lobogó. Életében kevesen ismerték, holtában mindenki magáénak vallotta. Dobó városa megbecsülő kegyelettel vonta le a fátyolt a láthatatlan emberről. Hadd lássa immár mindenki az embert, aki életében annyi becsületet szerzett városának, hogy holtában bízvást magasztalhatja a dicső múlt idők elporladt hősei közé. Eszterházy püspök líceumának nagytermét készítik már a nagy halott méltó fogadására. A város legszebb temetőjében, az egri várban, keresik már méltó pihenő helyét. Odafönn megint az öreg néni fogad. Most ő békéll kezemhez megtörten, könny nélkül zokogva. Nyolcvanhárom éves öregasszonynak nincsenek már könnyei.
7
– Hét gyermekem volt, hatot már eltemettem. Mindig bíztam, hogy engem már szegény Gézám temet el. Dehogy is, ő is előre ment! Sárga, fonnyadt levelek takarják az udvart. Az eresz alján üres a fecskefészek. Dermedten kókad le a piros tulipán szára. A folyosó végén olyan szomorú a Mária képe. Benyitok az első házba. Ott eddig sose jártam. Szemben velem még nyitott koporsóban a Mester. Olyan idegen a fekete ruhája – ünnepi gálában alig láttam máskor. De olyan megszokott a nyugodt orcája – mindig ilyen békésnek láttam azt. Csakhogy ép a szemét tartja behunyva. Hosszúra nőtt őszes haja koszorúként homloka körül. Minden vonása elsímult. Keze összekulcsolva melle fölött. Csak sárga, csak halovány nagyon. Ajkán a békés megnyugvás, mintha csak most hangzottak volna el róla az „Útrakészülés" imádságos szavai: Jó Égi Ember. Mindeneknek Atyja, kihez hajlunk, mint a fű a Nap felé, az én szívem kétség nem szorongatja, midőn indulok végórám elé; a halál nékem nem kivégzés, börtön, nem fázlaló, nem is rút semmiképpen; egy ajtó bezárul itt lenn a földön s egy ajtó kinyílik ott fenn az égen, – ez a halál… Valóban, ez a halál. De jaj, ez a halál ott ül a hálószoba képein, miket maga festegetett kedveseiről. Ott ül a nyugasztaló ágyon, amelyben a hathetes betegség kínjait szenvedte. Ott ül az ablaksarkában, honnan oly szívesen nézegette a hegyek közé bukó Napkirályt. Ott a hegedűn, melynek húrjaiból pár nap előtt még reszkető kézzel csalogatta ki a darumadár búcsúzó nótáját. Ott ül a dolgozó szobában a nagy tetőablak alatt, az íróasztal karosszékén s minden jajok közt ez a legjajabb, mert az a szék örökre üres marad. Letérdeltem a koporsó elé. Jöjjetek most ide, ti Isten rabjai, te liliomlelkű szent királyleány, te gyermeteg ábrándozó Jancsi fráter és te kemény Szikardus páter és ti mindnyájan szelíd és kedves Emőkék, Czeczey Évák, Eszterek, Idák, Kékszemű Dávidkánék – és jöjjetek ti is bátor, harcos és küzdő emberek: Atillák, Zéták, Bornemisszák, Ábelek, Szunyoghyak – ti-ti mindnyájan, teremtő lelkének örökéletű teremtményei: imádkozzatok velem együtt édes atyátokért… Mikor pedig eljött az ősz, hiába várta a derengést a hajnalka-virág. Csúf dér csipdeste leveleit, hideg metsző szél rázta száradó ágacskáit. Hiába erőlködött a hajnalkavirág szirmait nem tudta kinyitni többé. Örökre láthatatlan maradt. ... A halott költő arcára borították a szürke terítőt. Koporsójára rászögezték a födelet. A koporsót alábocsátották a Bebek-Bástyán Dobó hős fiainak csontjaival vegyült anyaföldbe. A sír fölé hatalmas keresztfát állítottak, rajta e pár szó, amint a Mester rendelte: Csak a teste… Mert csak a teste lett örökre láthatatlan. Lelkét látjuk, érezzük és csodáljuk munkáiban.
––––––––––––––––––––––––––––––––––
8
Egri FEHÉR/FEKETE
2013. KARÁCSONY
Beszámoló a 2013. évi érettségi találkozókról – II. 65. évesek – (1940–1948) v. Rássy Paulin
osztályának öregdiákjai találkoztak Budapesten szeptember 14-én a jubileum ünneplésén. A „Vas”-találkozót a derű mellett beárnyékolta az osztálytársak magas elhalálozási száma. A hajdani 52 főt számláló érettségizettből már a korábbi 60. éves találkozón a megjelentek száma 20 fő volt. Közben már nyolc fő az örök hazába költözött. A mostani jubileumra kiküldött meghívó 12 volt. Négyen kimentették magukat, négy főtől válasz nem érkezett. Végül az összejövetelre négy fő érkezett. Beszélgetésünk főleg nosztalgikus termájúak voltak. Kézbe vettük az egykori ballagási meghívót és az ott névsorban lévő valamennyi Osztálytársunk jellemző tulajdonságait vettük sorra. Mosolyogva említettük meg humoros egykori megnyilvánulásukat. Még az étlap betekintése előtt rövid imával emlékeztünk meg az egykor elhunyt kedves tarárainkról és Osztálytársainkról. Az ebéd után Mátray Dezső egy „emléklapot” nyújtott át a jelenlévőknek, melyet aláírtak. A találkozón jelen voltak: Fejér György Egerből, Németh György Piliscsabáról Keskeny Ferenc és Mátray Dezső Budapestről. Azzal távoztunk a „Trombitás” étteremből, hogy remélhetően a 70. éves jubileumi összejövetelen is találkozunk! Szervező és beszámoló: v. Mátray Dezső
Az 1948-ban végzett osztály tablója
2013. KARÁCSONY
Egri FEHÉR/FEKETE
ERDÉLYI GUIDÓ TANÁR ÚRRA EMLÉKEZÜNK Ez évben volt születésének 120. éve, jövőre emlékezhetünk halálának 30 éves fordulójára. Egerben 11 éven át tanította a történelem-földrajz tárgyakat. Szigorú, de igazságos tanárnak ismertünk, akinek óráin igen fegyelmezetten ültünk a padokban, és majd mindenki komolyan készült óráira – esetleges szekundáknak ugyanis még egyéb következményei is voltak… Bán Ervin diáktársunk – kinek 7 éven át volt osztályfőnöke – írásával idézzük fel alakját. 1893. május 14-én született Sopronban Guidó atya, a cisztercita áldozópap. Mintegy másfél évtizeden át az egri (korábban a pécsi) rendház lakója, élete végén a rend szeniorja (Magyarországon legidősebb tagja) – osztályfőnök úr. Neve a polgári anyakönyvben: Erdélyi Imre volt. 1934-ben került Egerbe, ahol a második osztálynak lett a főnöke. Ő volt az én osztályfőnököm is, s az maradt hét éven át. Nem tartozott a város előtérben mozgó emberei közé, s több tanártársától eltérően nem vállalt társadalmi szereplést. Nem emlékszem, hogy az érettségi híreken kívül egyszer is láttam volna a nevét a helyi sajtóban. A nevelőmunkája azonban egy cseppet sem volt kisebb értéktű, mint a többieké. Történelmet és földrajzot tanított, tehát nem rázós, „buktató” tárgyakat. Becsületesen konzervatív ember és pedagógus volt, nem lépett be az akkori idők sodrásába, nem kereste a népszerűséget, nem titkolta, hogy ellenzi a kor egyre talajtalanabb divatjait. Konzervatív „alapállásból” ítélte el keményen és megalkuvás nélkül a fasizmus minden fajtáját és rögeszméjét. Olyan pedagógus volt, akiért nem lehet rajongani, de akit általában szeretnek a diákok, aki a hibáival legfeljebb kivételesen hívja ki az ellenszervet. Tanítványainak a szeretetét sokszor érezhette később, a rend feloszlatása után, amikor magára maradt. Van egy-két érdekes emlékem róla a diákságon kívül is. Ott voltam a miséjén, amelyet a rendház pincéjében tartott, harminc órával a szovjet hadseregnek a városban való megjelenése után, 1944-ben – elsőpéntek, szentáldozás... S mindmáig meghatottan emlékszem arra a levélre, amelyben doktorrá avatásomhoz Isten áldását kívánta. A rend feloszlatása után magányosan tengődött alkalmi munkákból, az egyház nem tudott megélhetést biztosítani neki. Egyszer elbocsátották éjjeliőri „állásából”, mert „felderítették”, hogy pap volt. A hatvanas években kezdődött enyhülés az ő sorsát is érintette. Tanári nyugdíjat kapott, igaz, nagyon keveset. Aztán a rendnek sikerül egy szállást berendeznie megöregedett tagjainak Budapesten. Itt viszonylagos nyugalomban munkát is kapott: a belvárosi plébánián segített, mint a gazdasági ügyek intézője és mint gyóntató, még nyolcvanas éveiben is. Utoljára a harmincöt éves érettségi találkozónkra jött el, a negyvenediken már nélkülöznünk kellett: Székesfehérvárra költözött a rend ottani intézményébe, hosszas szenvedés után ott érte a halál, néhány nappal kilencvenegyedik születésnapját követően 1984. május 20-án. Nagyon szép volt a temetést megelőző szerzetesi mise, amely közösen mondtak a rend még életben lévő és Magyarországon kitartó tagjai. S az egykori gimnazisták ősz hajú és megilletődött csoportja követte koporsóját a rendi templom kriptájába. A mi osztályunkból ketten voltunk ott, egy orvos és jómagam. Egy sajnálatosan befejezetlen és nem látványos, de értékeket hagyományozó tanári pálya volt az övé. Van-e Egerben látható nyoma? Felkerült-e az ismét rendi gimnázium falára valamelyik érettségi tabló, amelyen láthatják az ő fényképét? Nem tudom. Megérdemelné, hogy ne csak tanítványainak emlékében éljen s ez egyre sűrűbb kívánalom, mert lassan-lassan már az egykori diákok is elvonulnak... Az írás 1993-ban jelent meg a Heves Megyei Hírlapban *** Az érettségi találkozókon Erdélyi tanár úrról sok diáktörténet hangzott el, felidézve a sokszor nagy izgalommal átélt óráinak hangulatát. Ebből a gyűjteményből való Wolsky Agenor (érett. 1944) kis „szösszenete”: Nagy divat volt diákéletünkben a VKM-oktatófilmek vetítése. Ehhez tudni kell, hogy Erdélyi tanár úr nem szerette, ha a gyerekek magyarázata közben fészkelődtek, mocorogtak. Nos, ilyenkor a következő szöveget adreszszálta a vakaródzó delikvens felé az Ő egyéni, éles és velőkig hatoló hangján: »Mit fogtál, hol fogtad, ingben, gatyában?« Az érintett fiú igen kellemetlenül érezte magát. Mit ad Isten, földrajz óra második felében, felelések után és magyarázattal összekötve, Erdélyi tanár úr filmvetítést rendezett az elsötétített osztályteremben. Sötétben biztonságosabb a diák közérzete, s talán ez determinálta Sasvári Jancsit is, aki sasszemével a vetítőgép gyér fényénél konstatálta, hogy Erdélyi tanár úr megvakarta viszkető térfelét. Éles hangja, utánozva a tanár úrét (talán jobban sikerült mint az eredeti), kegyetlen élességgel hasított bele a sötétségbe: »Mit fogtál, hol fogtad, ingben, gatyában?« Még a levegő is megfagyott, amikor a tanár úr a függönyöket elhúzatta és a „tettes“ kiléte után érdeklődött. Hogy végül is az eset nem torkollott tragédiába, azt mi a tanár úr létező humorérzékének tudtuk be.
9
10
Egri FEHÉR/FEKETE
2013. KARÁCSONY
VÖRÖS URALOM – KÖSZÖNÖM, NEM! Egy életút a XX. század második felében
Mohi Sándor 1949-ben
törekvő emberségét megőrizni.
Mohi Sándor iskolánknak 1938–44 között volt diákja. Fiatal korának ízes stílusában emlékezik vissza 1949-ben kezdődő, életveszélyes, epizódokban is bővelkedő külföldre vezető útjára, majd hosszú kalandok utáni „révbe érkezésére”. Vallja: a ciszterci nevelés is részes abban, hogy embertelen viszonyok között is volt erőtartaléka jóra
A „felszabadulás” során, melyet menekültként Sopron városában éltem át, kezdett megérlelődni bennem, 16 éves diákban az elhatározás: elhagyom az immár idegenné vált hazát. Horthy kormányzónk helyett kommunista pártfőtitkár uralma, rendezett keresztény élet helyett istentagadó proletárdiktatúra. Hogy hogyan és mikor fogom elhagyni a bolsevista hordák által megcsúfított és megalázott hazámat, az persze csak egész halványan derengett előttem a messze távolból. Így nem maradt más hátra, mint 1945 májusában hazatérni kiinduló pontomra, Ózdra. Az infláció rohanva tette meg pengőromboló útját. A havi fizetés, melyért talán még 10 tojást vehettél, két óra múlva semmit sem ért. Édesapánk hozta a havi fizetését, rohantunk a „Gyújtóra”, ahol a pénzért vettünk, amit venni lehetett. Cigarettát, füzetet, kerékpárpedált, mindegy volt. A választék nem volt nagy. Jól emlékszem, egyszer Édesapám fizetéséből vettem 10 darab kerékpárpedált. Ilyesmivel indultunk a hét végén Édesapámmal az Alföldre „batyuzni”. Valami élelmet mindig szereztünk: kukoricalisztet, napraforgóolajat és más efféle csemegéket. Hazaérve korgó gyomorral láttunk a „kincsek” fogyasztásához. Ez tartott, ha jól emlékszem, ’46 augusztusáig. Akkor jött az új pénznem, a forint. Egyszerre minden kapható volt, ha pénzed volt. ’45 szeptemberében nem mentem vissza Egerbe, hanem az ózdi állami gimnáziumban folytattam tanulmányaimat, mint VII. osztályos tanuló. A nyolcadik is eltelt, közben letettem az autóvezetői vizsgát is. Érettségi után Budapestre kerültem a „Heinrich–Frölich–Klüpfel Aknamélyítő Vállalat”-hoz, mint sofőr és adminisztratív dolgozó. Ez eredetileg osztrák cég volt. Akkoriban nem volt egyszerű állást kapni. A cégtől való névszerinti kiigénylés után a szakszervezetbe kellett belépni, onnan aztán tovább küldtek a Párthoz. Ott azzal az érvvel sikerült kibújni a tagság alól, hogy most tanulom Vladimir Iljics Uljanov és Joszif Dzsugaszvili, no meg Marx-Engels tanait, még nem érzem magam érettnek a belépésre. Ezt akkor megértették az elvtársak, de nem felejtették. Vasárnaponként 8–9 óra körül csengetés a lakásomon. Két egyén áll a lépcsőházban: jöttünk „agi-
tálni”. Körülbelül egy óra hosszat beszélgettek arról, amit ők se igen értettek. Ezenkívül hetente egy este kellett jelentkeznem továbbképzésre. A HFK cégnél egy Amerikából importált használt személyautót vezettem. A márkája: Packard. Ez a kocsi persze többször volt műhelyben, mint a vállalatnál. És itt kezdődik önkéntes disszidálásom története. Éppen egy autójavító műhelyben, melynek az akkori időben még megtűrt „maszek” tulajdonosa, Szisz András mester volt. 1949. április 9-én szombaton, délidőben elhajtottam a Szisz céghez. Kis műhelye a Szabadság-híd pesti oldalán, a Duna-parton volt. A motor főtengely csapágyait kellett regulálni. Délután két óra körül taxival jött oda két jól öltözött férfi, autójuk defektesen a Szabadság téren áll, be kellene vontatni ide a műhelybe. Mivel Andris nem fogott bele az én autóm javításába, megkértek, húzzam én be a Packarddal. Odamenet rögtön beavattak szorongatott helyzetükbe. Hogy miért lehettem számukra megbízható, sosem tudtam meg. Akkoriban az ÁVO rémuralma és perei a csúcsponton voltak. Őket, a budapesti USA követség dolgozóit az ÁVO valamilyen okból, vagy éppen ok nélkül le akarta tartózkodni. A követség utasítására el kell hagyniuk az országot. Autójuk egy Stoewer-Sedina BMW gyártmányú kocsi kardántörés miatt használhatatlan volt. Mivel még az éjjel, vagyis olyan gyorsan, mint lehet, menekülniük kellet, kértek, vigyem őket Jugoszláviába. Ha sikerül Belgrádig eljutni, az ottani követség meg van bízva továbbjuttatásukkal, pár nap múlva már New Yorkban leszünk. Ez az ajánlat nekem a várva-várt alkalomnak tűnt. Belementem. A kocsijuk behúzása után hazahajtottam a Himfy utcába. Kofferomba belehajigáltam, ami kezem ügyébe került. A garázsban az ügyeletesnek mondtam: az oroszok behívtak a központjukba, mint már azelőtt többször megtörtént, ügyeletes tevékenységre. Ezzel tudtam hamis nyomot hátrahagyni. A műhelyhez megérkezve átpakoltuk leendő utasaim poggyászát a Packardba, búcsú Andristól, irány a Soroksári út, az útkereszteződésnél rátértem a szegedi útra. A következő benzinkútnál feltankoltam. Ideje, hogy három utasomat, jobban mondva sorstársaimat bemutassam. Mint később megtudtam, valóban a pesti USA követségen dolgoztak. Jó, és mindenben szorosan összetartó emberek. Hárman SEROYSZKY-nak nevezték magukat. Seres Tamás, Schmitt Roy, és Klinovszky (keresztnevét elfelejtettem), 25 év körüliek. Klinovszky mindenben a vezető személyiség. Szeged városába beérkezve már megkezdődött a „tánc”. Egy alak zseblámpájával integetve került a kocsi fényszórója elé. Klinovszky vette át az autóban a parancsnokságot. Álljak meg – mondta. Az egyén, zseblámpáját kikapcsolva, politikai rendőrnek nevezte magát. Civil ruhája, bőrkabátja is erre vallott. Hogy Budapestről, a körözésről tudott-e, sohasem tudtuk meg. Szálljunk ki a kocsiból, igazoltatás. Zseblámpáját újra felkattintva vizsgálta az igazolványokat. Majd hivatalos hangon felszólított, hajtsak a rendőrségre, ő beül a kocsiba. Mi beszálltunk. Seres mellettem, Schmitt jobb hátul, Klinovszky bal hátul. Klinovszky úgy tett, mintha beengedné maga
2013. KARÁCSONY
Egri FEHÉR/FEKETE
mellé, de hátra lökte, és rám ordított: hajts tovább! Utasaim visszanézve látták, hogy a rendőr hanyatt fektében pisztolyt rántott, és kezdett volna lőni, de a pisztoly nem funkcionált. Lövést nem hallottunk, míg a következő kanyarban eltűntünk a helyszínről. A térkép szerint Bácsbokod, Bácsborsód, Katymár felé tértünk le. Jó iramban hajtottam tovább, az éppen történteket nem is tudva olyan gyorsan feldolgozni. Klinovszky Schmittel a hátsó ülésről irányítottak a valószínűleg az amerikaiaktól kapott igen pontos és részletes térkép alapján. Már azt is tudták, hogy Katymár után a harmadik dűlőútra kell balra letérni. Onnan már csak pár száz méterre van a határ. A határ fehér karókkal van jelezve, melyek kb. 50–50 méterre voltak egymástól. Valahogy mégis eltévedtünk a nagy izgalomban. Már Katymár után jártunk, amikor egy egyedül álló tanya tűnt fel előttünk. Klinovszky Schmittel a tanya ajtajához ment, én a kazal mellett parkoltam. Hamarosan egy húsz éves, ingbe-gatyába öltözött, és félelemtől reszkető parasztfiúval együtt tűntek fel. A fiút mellém ültették és megparancsolták neki, hogy az immáron nem messzi határt mutassa meg. Klimovszky ajánlotta neki, gondolja meg, átviszi őt is. A fiú kérte, hogy ne vigyük át, ő pontosan megmutatja, merre tartsunk. Körülbelül egy kilométert tettünk meg, mikor szólt, hogy álljunk meg, a határ 100 méternyire egyenesen előttünk van. Kiengedtük, majd első sebességgel hajtottam a dűlőúton tovább. S mit tesz Isten, éppen 100 méter megtétele után két magyar katona állja utunkat. A fényszóró kévéjében állnak a nem mindennapos látványt vizsgálva. Az egyik a géppisztolyát szegezi az autóra. Hozzájuk érve stoppoltam, lecsavarva az ablakomat. A fiatalabb, de valószínűleg magasabb rangú rászól az idősebbre: „Töltse csőre!” Ő pedig az ablakon keresztül pontosan a sofőrre, rám irányította a géppisztolyát. Az öregebbik a csőre töltés után a gépkocsi hátsó felére célzott. Ebben a pillanatban kivágódik a bal hátsó ajtó, Klinovszky, a nap hőse ordít rá a két katonára: „Ruszki grancia kontrolla”. A géppisztolyos – aki nem volt egy ijedős alak – visszaordít: „Dokument jeszty?” Erre Klinovszky: „Jeszty!” A kabátja belső zsebében talál egy zsebnaptárt, leszakítja a fedelét, és nyújtja ki a géppisztolyosnak. (Ezt később mondta el nekünk.) A géppisztolyos a bal karjára akasztja az addig rám szegezett lövő szerszámát, nyúl a felé tartott „dokumentért”. Ebben a pillanatban ordít Klinovszky: „Hajts tovább!” Én erre magamtól is rájöttem, első sebesség, „vollgáz”, kuplung, bal láb hirtelen hátrahúzva: kocsink a lehető legnagyobb sebességgel vágódik előre, most már persze minden lámpát kioltva, egyenesen a vaksötétségbe hajtva. Talán 30–40 méter megtétele után jönnek a géppisztolysorozatok. Az öreg baka is oda-oda pörköl a puskájával a motorzúgás irányába... Mint később kiderült, az öreg puskájából kapta a Packard az egyetlen találatot. A bal hátsó oldalon a kocsi padlózatán siklott el a lövedék, s a bal sárhányónál a motor mellett hagyta el a kocsit. Gondolatmenetük az lehetett: ha mégis oroszok, és ők lőnek, abból baj lesz. Ha nem oroszok, hanem szökevények, az még nagyobb baj. Ez alatt a gondolkodási idő alatt tehettük meg a 40–50 métert, talán az életünket is megmentve. Alig hangzottak el a lövések, amikor 40–50 km-es sebességgel haladó kocsi első tengelye egy kb. ½ m mély árokba esve hirtelen megállt. Első gondolatunk az volt,
11
hogy kézigránátot dobtak utánunk. Mintha parancsszóra történne, a négy egyszerre kinyíló ajtón négyen egyszerre ugrottunk ki. Szaladni kezdtünk eddigi haladási irányunkba anélkül, hogy tudtuk volna, hová. Talán pár kilométert, talán kevesebbet tettünk meg, futásunk is meglassult. Ekkor éreztem először vér-ízt a számban. Az árokba eséskor bevertem államat a volánba, s a nyelvemet a szemfogammal teljesen átharaptam. A nyelvem aztán óráról-órára dagadni kezdett. No, de mostani helyzetünkben ez mellékes volt. Már virradni kezdett. Április 10-ének napja volt kelőben. Fehér karósorhoz érkeztünk. A mi oldalunkon, talán 200 méterre tőlünk pedig egy magasfigyelő fatorony került a szemünk elé. Fel sem ocsúdtunk, amikor puskalövést hallottunk, s előttünk vagy 10 lépésnyire felporzott a föld. Nyomban földhöz vágtuk magunkat, s vártuk, mi lesz a folytatás. A legroszszabb volt, hogy nem tudtuk, Magyarországon vagyunke, vagy Jugoszláviában. Nem sokat kellett várnunk, a túloldalról csörtet felénk egy katona karósorig, fenyeget és integet: menjünk át az ő oldalára. Mint később rájöttünk, abban a hiszemben volt, hogy mi Jugóból disszidálunk Magyarországra. Mivel láttuk az egyenruhájáról, hogy jugoszláv, felszólítását megfogadva szaladtunk oda hozzá, ezúttal véglegesen elhagyva Magyarországot. Éjjeli gyalogtúránk során a sötétségben valószínűleg több alkalommal léptük át oda-vissza a határt, olyan szerencsésen, hogy egyszer sem ütköztünk járőrbe. A katona a hátunk mögé került, és integetett, menjünk előtte a kitaposott gyalogúton. Nemsokára egy másik katona is hozzánk szegődött. Most már bátrabbak lettek, s mutatták: „gore raki”, kezeket fel, s jó iramban haladni előre. Még puskatussal is biztattak, ha szerintük nem haladtunk elég gyorsan. Talán 15 perc múlva értünk egy házhoz. Határőrház, ők „kariolának” nevezték. Mivel csak szerbül tudtak, nem tudtuk magunkat megértetni. Még mindig azt gondolták, hogy tőlük szöktünk volna Magyarországra. Kézzel-lábbal, s a porba rajzolt ábrával megérttettük velük, hogy mi autóval jöttünk Magyarországról, s az autó itt van valahol a határon egy árokban. Ez már tetszett nekik, rögtön járőrt küldtek ki. Talán két óra elteltével nagy örömmel, nevetve, táncolva jönnek vissza: – „Ima kola”, megvan az autó. A következő kérdés: „Koje sofer?” Én jelentkeztem. Katona köpenyt, derékszíjat, katonasapkát, „titovkát” kaptam, a két katonával mentünk az autóhoz. Messziről megláttuk sík területen a Packardot, talán 40 lépésre tőle jókora csoportosulás. Magyar katonák, tisztek, altisztek, bakák, talán ávósok is. A karósor másik oldalán állnak. Most értem meg, miért kaptam jugó katonaköpenyt. Üljek be az autóba, próbáljam indítani. Az indítót megnyomva csak egy zörej hallatszik. A motorházat felemelve látom a bajt: a ventilátor az ütődéskor a hűtő közepén fúródott át. A történteket eddig mai emlékezetemből írtam le. 1950-ből, a trieszti lágerben készült feljegyzéseim, melyeket már többször kerestem, előkerültek a padláson levő öreg kofferből. Sajnos, csak pár nap története, mégis szó szerint írom le, éppen az akkori, ma nekem is érdekes zsargonban. Akkori feljegyzéseim idézését újra fogom jelezni. A jugók elkezdtek tanácskozni, én eközben körüljártam a kocsit. A hátuljához érve láttam meg a karosszérián egy kis lyukat. A lövedék a baloldalon, a kocsi padozatán ment végig, senkit sem sebesítve meg közülünk. Tovább nem kutattam a golyó útját, mert eközben a
12
Egri FEHÉR/FEKETE
szomszédos állami gazdaságból megérkezett két muraközi ló hámmal, drótkötéllel, kocsissal. Nemsokára bámész néptömeg vette körül a kocsit, figyelvén a történteket. Először is az árokból kellett kiszabadítani az autót. A drótkötelet a hátsó féderhez erősítettem, a lovak nekifeszültek. Rövid huzavona után sikerült kirántaniuk. A drótkötél elég hosszú lévén, a lovak orra majd a magyar tiszt urakat érintette. Drámai pillanatok voltak. Én arra vártam, mikor nyitnak tüzet derék bakáink. De nem történt semmi. Egykedvűen bámulták a nem mindennapi jelenetet. Majd a kötelet az első lökhárítóhoz kötöttem, s a volán mögé ültem. Mondanom sem kell, hogy az okos jugók mind a kocsiba tódultak, csodálták az ülések rugózását, bekapcsolták a rádiót, rögtön követelni kezdték, hogy fogjam Belgrádot, ami nekem egyáltalán nem sikerült. A lovak vígan kocogtak, én pedig a fáradságtól néhányszor elszundítottam, egyszer az utolsó pillanatban riadva fel ahhoz, hogy az árokba ne kössünk ki. Körülbelül egy félórai kocogás után egy faluhoz értünk. Kérdésemre mondták, hogy Rigyicán vagyunk. Egy „dufartos” („durch-fahrt” – átjárós – a szerk.) ház előtt álltunk meg. Kinyitottuk a kaput, s betoltuk a kocsit. A kocsis a lovakkal eltűnt. Három társam az udvaron már vígan mosdott egy tekenő vízben. Már régebben begyalogoltak a „kariolától”. Mint utóbb kisült, az őrsön voltunk. Engem felszólítottak, hogy minden, a zsebemben található tárgyat tegyek ki az asztalra. Majd a zsebkendőmbe kötve elsüllyesztették a „kancellárián”. Időközben, mivel itt sem tudtunk szót érteni, előkerítettek egy 8–10 év körüli kisfiút, aki perfekt használta a két nyelvet, s rövid kihallgatást tartottak. Mi is kérdezhettünk. Engednek-e átmenni az országon Olaszországba? Mikor mehetünk? A gépkocsit vihetjük-e magunkkal? Hogyne! Igen! – feleletet kaptunk minden kérdésünkre, s nyugodtabban ültünk az asztalhoz, amelyet időközben megterítettek az udvaron. Bőséges és jó kosztot tettek elénk, amit persze én a megdagadt nyelvemmel alig tudtam nyelegetni. Hamarosan fel is hagytam a próbálkozással. „Ebéd után” az udvaron csellengtünk, majd 4 óra körül két katona érkezett egy civil ruhással. Intettek nekünk, hogy készüljünk. Beszédbe eredtünk a civil magyar jövevénnyel. Bánhegyi Sándor, bácsalmási postamester volt, zentai rokonaihoz igyekezett. Nemsokára indultunk. Az egyik baka előttünk, a másik mögöttünk. Előzőleg biztosítottak róla, hogy a kocsit utánunk fogják vontatni. Kérdéseinkre, hogy hová megyünk, és miért gyalog, kitérő választ adtak. Délután 5 óra körül járhatott az idő. A falut elhagyva egy földúton haladtunk tovább, Körülnézve a tájon, hatalmas pusztaságban találtuk magunkat. Itt-ott egy tanya-gazdaság, de falunak, városnak, amíg a szem ellát, nyomát sem láttuk. Kezdett sötétedni. Még mindig semmi nyoma lakott területnek. Már megtehettünk kb. 25 km-t. A sötétség beálltával a másik jugó is a hátunk mögé került. Iszonyatos gondolat ötlött az agyunkba. Ezek kihoztak erre az elhagyott pusztaságra, s itt végeznek velünk. Gyanúnkat megerősítette, hogy az éj beálltakor a másik baka is a hátunk mögé ment. Úgy gondoltuk, azért, hogy agyonlövésünkkor társa meg ne sebezze. Én, és mindannyian az Egek Urához fohászkodtunk, leszámoltunk életünkkel. eközben minden pillanatban vártuk a sorozatot. A jugók talán kitalálták a gondolatunkat, s megfélemlítésként levették vállukról a géppisztolyt, s elkezdték éktelenül csattogtatni. Mondhatom, nem kívánom senkinek azt a 1½–2 órát, amely ekkor
2013. KARÁCSONY
eltelt, míg végre fényeket pillantottunk meg magunk előtt. Ha ki akartak volna végezni, megtették volna a pusztaságon, s nem egy falu közelében, Egy újabb erős félóra után benn voltunk a faluban. Itt a határőrség parancsnokságának a házába vittek be. A falut Bajmok-nak hívták. Kevés várakozás után átvittek a szomszédos ház udvarára. Mint másnap megtudtuk, ez az UDBA parancsnoksága volt. (Mint a magyar ÁVH, vagyis a jugoszláv politikai rendőrség.) Mindezen pillanatig bíztunk a jugókban. Bíztunk abban, hogy valóban átengednek országukon, vihetjük magunkkal a gépkocsit, és hamarosan elhagyhatjuk határukat Olaszország felé. De amikor egy baka előjött, kinyitva az ajtót, s invitálva a sötét odúba való belépésre, egy csapásra megszűnt minden bizodalmunk. A bajmoki UDBA fogdájában voltunk. Még hallottuk a kulcs csikorgását, amint ránk zárták az ajtót, majd minden elcsendesedett. Tapogatózva sötétben egy a fal hosszában elnyújtózó fapriccsre akadtunk. A kimerültségtől nem sok kedvünk volt gondolkodni, vagy beszélgetni. Hamarosan mély álomba merültünk. Másnap reggel, április 10-én, jó késő lehetett, amikor felébredtünk. Egy kicsit vártunk, hogy valaki felénk jöjjön, de kevés eredménnyel. Így hamarosan kopogtatni, zörgetni, majd rugdosni kezdtük az ajtót. Negyedóra múlva csikorog a zár, egy poros „milicáj” ordítozni kezd ránk. Valószínűleg átkozódott. No de mi rá se rántottunk, mutogatni kezdtük, hogy éhesek vagyunk. A kútnál elkezdtünk mosakodni, majd kijött az irodából egy jobban öltözött legény, valószínűleg tiszt, s egyet beszólított közülünk. Én, ha jól emlékszem, harmadik voltam a kihallgatáson. Rengeteg marhaságot kérdezett tőlem, többek között feltett egy találós kérdést is: kit vagy kiket bírok jobban: az amerikaikat vagy az oroszokat? Pár pillanat gondolkodás után azonban ügyesen megoldottam a dolgot, s válaszoltam: én idejöttem Jugoszláviába, hallván, hogy itt igazi demokrácia van, itt akarok dolgozni. Egyébként a politikához nem értek, s nem is érdekel. Meg kell még jegyeznem, hogy az iroda tele volt Sztálin, Lenin képekkel, s vörös csillagokkal. A felelet láthatólag tetszett neki, és körülbelül ennek a feleletemnek köszönhetem, hogy nem vágtak vissza Magyarországra. Hogy jól feleltem, azt pedig Bánhegyi Sándornak köszönhetem. Ő oktatott ki mindannyiunkat a hosszú Rigyica (Regőce)–Bajmok-i út alatt. Társaim mindezek ellenére kitartottak amellett, hogy Nyugatra akarnak menni. Miután felvették a jegyzőkönyveket, az udvari asztalra tettek részünkre fekete kenyeret, marmeládét, s mi falatozni kezdtünk. Majd délután 4 óra körül az állomásra kísért mind az ötünket két koszos baka. Egy ott ácsorgó öregtől félve kérdeztük meg, merrefelé megy most vonat. Válasza, hogy Zombor felé. Megnyugtatott. (Tehát nem a magyar határ felé.) Még az UDBA-n kérdeztük, hogy mi lesz a gépkocsival? Biztosítottak, hogy traktorral vontatják utánunk. A vonaton több magyar ajkú utas utazott velünk, nők, férfiak. Beszélni nem engedtek velük. Nem tudtuk elképzelni, miért néznek olyan sajnálkozva ránk. Egy-két nap múlva a zombori börtönben értettük meg ezeket a sajnálkozó pillantásokat. Kb. 1½ órai utazás után érkeztünk meg Zomborba. Itt az állomásról az UDBA-ba kísértek, ahol mind az ötünket egy kis szobába telepítettek be. Körülbelül fél órai várakozás után betoppan a szobába egy bőrkabátos, bőrsapkás, kb. 160 cm magas vigéc
2013. KARÁCSONY
Egri FEHÉR/FEKETE
kinézésű alak. Előbb átható pillantással végigmért mindnyájunkat, majd ránk ordított: „Magukat az ÁVH küldte!” Klinovszky felelt a kérdésre: „Maga hülye, nem látta a puskalövést az autón?” Erre visszafelelt: „Vigyázzanak magukra, mert mi az ilyen Conti-utcai csavargókkal hamar elbánunk!” E kis diskurzus után kiment. Mint később megtudtuk, a UDBA zombori főnökéhez volt szerencsénk személyesen. Engem nemsokára a másik szobába kísértek, majd egyórai várakozás után beszólítottak az irodába. Egy másik kis pók volt bent, magyarul jól beszélt, s megkezdte kihallgatásomat. Rengeteget firkált, majd géppel leírta vagy 6 másolattal. Én kitartottam bajmoki ideám mellett, hogy ide dolgozni jöttem. Kérdezett a többiekről, mondtam, hogy róluk semmit sem tudok. Aláíratta velem a jegyzőkönyvet, s mondta, hogy most megyünk aludni. Mi naivan gondoltuk, hogy valami szállodába fognak kísérni. Egy milicáj jött velünk, s kísért az állomás felé. Kérdeztük, hová visz. Magyarul nem tudott, így csak egy szót hajtogatott: „Szpáva, szpáva”, aludni, aludni. Majd a szürkületben kibontakozott előttünk egy nagy fehér ház, vasrácsos ablakokkal, magas kőfallal körülvéve. Ebbe a házba tessékeltek be bennünket. Bent már vártak nagy örömmel. A kancelláriába vittek mindnyájunkat. Ékes szerb nyelven szóltak, hogy adjuk le a nadrágszíjakat, cipőfűzőnket, s mindent, ami a zsebünkben van, tegyük ki az asztalra. Így mindezen dolgoktól megfosztottak bennünket. Mivel beszélni nem tudtak velünk, tolmácsolni behívtak egy Milán nevű fél magyar, fél szerb mókust, aki mindent megmagyarázott, majd visszakísérték a cellájába. Miután mindent leadtunk, valamennyien eltűntek, s minket egyedül hagytak a kancellárián. Két ágy volt benn, s négy személyre való teríték az asztalon. Bánhegyit még előbb elkísérték egy cellába, s rázárták az ajtót. Pár perc múlva hozzák ám a vacsorát. Mákos tészta volt. A pók letette az asztalra, s az is eltűnt. Mi – gondolva, hogy négyen vagyunk, négy teríték van az asztalon – nem sokat várva asztalhoz ültünk, s vígan enni kezdtük a jó mákos tésztát. Gondoltuk, hogy a két ágy szintén részünkre van ott. Így kettenketten fogunk benne aludni. Alig, hogy hozzáfogtunk az evéshez, berohant két milicáj, s éktelen ordítozásba kezd. Bizony mi egy szót sem értettünk az egészből. Csak azt értettük meg, mikor felrángattak bennünket a helyünkről, s bevágtak egy dohos cellába. Rothadt szalma volt bent a padlón, egyéb semmi. Azonkívül Milán, s Bánhegyi. Ordítozni kezdtünk, hogy éhesek vagyunk. Nemsokára hoztak rozsdás konzervdobozban hideg gerslikotyvalékot, s rozsdás kanalakat mellé. Természetesen hozzá sem nyúltunk. Én gondoltam, inkább éhen döglök, de sohasem fogok hozzányúlni ehhez a rohadékhoz. Így leheveredtünk a szalmára, maradék cigarettánkat szívtuk, s nemsokára állati csípésekre lettünk figyelmesek. Mondanom sem kell, hogy az egész éjszaka nem aludtam. Ápr. 12-én reggel, megnézve a lábam szárát, egy merő vér volt a rengeteg vakarástól. Az egész cella tömve volt ezernyi bolhával. Majd 10 óra felé engem és Schmittet egy másik cellába zártak, ahol egy öreg paraszt volt. Magyarul semmit sem tudott. Délben hozták az ebédet. Egy darab 10 dekás kukoricakenyér, s a gerslileves. A kenyeret egyből „bedobtuk”, a leveshez nem nyúltunk. Cigarettánk már nem volt. Este ismét a leves, de bizony nem kellett. Igen el voltam csigázva, így az éjjel aludtam egy keveset. Bolhák itt is ezrével voltak. Másnap, szerdán a reggeli természetesen „almás”. Majd
13
10 óra felé újból az előbbi cellába vittek mindkettőnket vissza. Itt már vártak Klinovszky és Seres, Bánhegyi és Milán. Mint mesélték, előző nap bekísérték őket az UDBA-ba kihallgatásra. Felfedeztük, hogy Milán tele van cigarettával, dohánnyal, ennivalóval. Így Klinovszky „befűzte”, hogy mikor elmegyünk, neki hagyja szép félcipőjét, ha minket, míg itt vagyunk, ellát cigarettával, s ennivalóval. A srác rögtön benne volt, felpróbálta a cipőt, igen nagy boldogság tükröződött az ábrázatán. Mi pedig neki láttunk a falatozásnak. Volt ott kenyér, szalonna, sütemény, dohány, papír, Zeta cigaretta, szóval minden, ami nekünk kellett. Falatozás után rágyújtottunk egy-egy cigarettára, s igen jól éreztük magunkat. Délben a „levest” fel sem vettük, csak a darabka kenyeret ettük meg. Klinovszky felfedezte, hogy igen jó színészi tehetségével el tud valamit érni a börtönőröknél. Így estére, Milán tolmácsolása segítségével mutatványműsort hirdetett. Meg is jelent 4 vagy 5 milicáj 8 óra felé. Kinyitották a külső ajtót, s a belső rácsajtón keresztül bámultak befelé. Ekkor Klinovszky rámordult Milánra, hogy minden szavát tolmácsolja. Bemutatta a pesti villamosvezetőt, a pesti davaj-szobrot, egy orosz filmet a hajóval, s a hajóskapitánnyal a lavórban. Mondanom sem kell, hogy a milicájoknak nagyon tetszett a dolog, s ezután minden este meg kellett ismételnie a mutatványt. Csütörtökön 10 óra felé megjelent három „muksó” a cellában, s feltették a kérdést: „Koje sofer?” Jelentkeztem. Végigmértek, majd kérdezték, kié a gépkocsi. Én mondtam, hogy egy államosított vállalaté, s érdeklődésükre, elmondtam, kiket vittem vele: Ujj Antalt, Sík urat, s a személyzetet. Majd eltávoztak. Kérdezősködésünkre, hogy mi lesz, mikor mehetünk, semmit nem válaszoltak. Hoztak magukkal újságot is számunkra. „Új Szó”. Zombori magyar lap. Nekünk igen jó szolgálatot tett cigarettapapír gyanánt. Bizony Milán is megunta a vendég-etetést, s nemigen adott már többet. Így csak a milicájok egy-egy darab kenyerére, darabka szalonnájára, s pár cigarettájára voltunk utalva, mint kosztjavításra, melyet ők Klinovszky színjátszásáért adtak be a cellába. A délután unalmasan telt, semmi újság nincsen. A napok egybe folytak. Pár nap múlva Bánhegyi szabadul, s mi négyen maradunk. A koszt csapnivaló vagyis a nullával egyenlő, mind tápérték, mind mennyiség szempontjából. Állandóan borzasztó éhségérzet kínoz, s napról-napra soványodom. A levegőre sohasem szabad menni. Állandóan a zárt cellában vagyunk apró ablakkal. Kb. két hét múlva beszólnak, hogy készülődjek. Nagy örömmel teszem, s hamarosan jönnek is értem. De nagy a csalódásom, mikor 3 cellával arrébb újabb cellába zárnak. Nemsokára hallom, hogy szólítják másik három társamat. Az irodába viszik őket, majd hamarosan elhagyják a börtönt. Soha többé nem láttam őket. A cellában újra gyűlnek a szökevény magyarok. Én már annyira gyenge vagyok, hogy ha lábra állok, elsötétül előttem a világ. Napok, hetek egymás után telnek. A szökevények minden nap érkeznek. Gál Miklós, Szarka Laci, Papp Gyuszi, Fazekas Sándor. Engem kb. egy hónap múlva egy újabb cellába visznek át. A tenyérnyi kis cellában sokszor 20–25-en vagyunk bepréselve. Cigaretta is csak nagy ritkán akad. Itt végződnek az 1950-ből származó feljegyzéseim, Innen kezdve újra mai emlékezetemre vagyok utalva. Folytatjuk
14
Egri FEHÉR/FEKETE
2013. KARÁCSONY
A CISZTERCIEK SÍRBOLTJA Tanáraink közül többen nyugszanak a Hatvani temető ciszterci sírboltjában. Hálánkat leróva érettségi találkozókon mindig felkerestük őket. Halottak estéjén pedig sok Egerben élő öregdiák gyújtja meg itt az emlékezés gyertyáit. A Fájdalmas Szűz (Hatvani) temetőt 1752-ben nyitották meg. Kápolnájának alapkövét 1776-ban tették le. Az egriek csak Hatvani temetőnek hívják elhelyezkedéséből adódóan, mivel a Hatvani hóstyán fekszik. A temető a Főegyházmegye birtokában van, a város legnagyobb kiterjedésű temetője és az egri polgárok fő temetkezési helye. Így került ide, a temető nyugati Hajdú-hegy-i részére a Ciszterciek sírboltja. A kripta maga több méter mélyen van a földbe süllyesztve, feltehetően siroki kemény mészkőből készült. A síremlék a fejrésznél mintegy három méter magasan emelkedik ki, a ciszterciek habitusának megfelelő fehér-fekete márványból (carrarai, sziléziai) készült, melyen a fekete márványkereszt kidomborodik, rajta a ciszterciek címerével. Az 1929/30. tanévi Értesítőben olvashatunk a sírbolt megnyitásáról ill. beszenteléséről: „1930. március 28-án az öregdiákokkal egyesülten kegyeletes gyászünnepség keretében vittük át … az intézeti tanároknak külön-külön sírban pihent porait a ciszterci Rend új sírboltjába”. A korabeli híradás hét ciszterci tanárról szól. Az Eger újságban is megemlékeztek erről az eseményről: „… a szertartást dr. Kürti Menyhért c. főigazgató végezte nagy papi segédlettel, A sírnál az intézet énekkara Rássy Paulin tanár vezetésével gyászdalokat énekelt. Az intézeti fúvószenekar pedig egy gyász indulót játszott…” Ma 17 ciszterci atya nyugszik a sírboltban. Horváth Ágoston (1854–1881) Szvorényi József (1810-1892) és szülei Dr. Nagy Benjamin (1874–1917) Kovách Demjén (1859–1929) Horváth Zsigmond (1822–1886) Märtz Sándor (1888–1913) Dr. Macki Valér (1847–1921) Szobek Lóránt (1841–1929) Fejér Adorján Géza (1865–1938)
Fénykép: Bartha Máté 10 C. tanuló
Rédey Gerő (1881–1945) Rássy Paulin (1883–1954) Máyer Móric (1894–1957) Károly Asztrik (1895–1958) Varga Bennó (1895–1958) Dr. Pataki Vidor (1901–1973 Kápolnai Tecelin (1912–1991) Rácz István Pelbárt (1922–2009)
Az idetemettek közül többen nem voltak az iskola tanárai. Märtz Sándor még nem volt felszentelt pap, betegen került Egerbe. Fejér Andor Géza mint nyugdíjas volt Egerben haláláig. Kápolnai Tecelin a gimnázium nyolc osztályát nálunk végezte. Ő a budai gimnázium tanára volt. Többen egri születésűek, ill. Heves megyéhez kötődők voltak. A ciszterci sírkertet kerítés övezi, melynek tartóoszlopai sírvázának kialakítva siroki mészkőből készültek. A sírkertet uraló növényzet a mindent beborító borostyán. A síremléket a rajta található márványtábla szerint még 1979-ben felújíttatták Vajk Atanáz 1939-ben érettségizett osztályának tagjai, köztük Kiss László, Valentin Kálmán. A síremlék újbóli felújítása ill. megtisztítása újból időszerű lenne. Mindenszentek ünnepe tájékán a temetőben kinn járva a tapasztaltam, hogy a sírkert a növényzet elburjánzása miatt ápolásra szorul. Kezdeményezésemre a Gárdonyi gimnázium 10 C. osztály tanulói – Holló Áron, Kisjuhász Marcell és Bartha Máté unokám – Reményfy László erdőmérnök szíves közreműködésével és irányításával szépen megtisztították, és elrendezték a sírkertet. Köszönet érte! Közvetlenül a sírkert mellett találtam dr. Hegyi Kapisztrán igazgató úr édesanyjának sírját is igen elhanyagolt állapotban. (Annakidején többször is említette, hogy ő is ide szeretne kerülni). A diákok ezt a sírt is szépen rend behozták. Az elkorhadt sírkereszt helyet újat készíttettem. Talán rendszeressé lehetne tenni a ciszterci tanáraink sírkertjének a karbantartását, ha a Gárdonyi Géza gimnázium 9–11. évfolyamos diákjai az ún. közösségi szolgálat keretében vállalnák ezt a munkát. Bartha István
2013. KARÁCSONY
HÍREK a GÁRDONYI-ból
15
HÍREK A GÁRDONYIBÓL Gárdonyi emlékművek az iskolában 2013. október 22-én az iskolánk főbejáratának (Rendház bejárata − a szerk.) jobb oldali falára került Gárdonyi Géza márványlapba helyezett domborműve. A dombormű történetéről a fellelhető évkönyvek alapján a következők állapíthatók meg. Az államosítás utáni egyetlen tanévet, az 1948/49-est élte meg a Gárdonyi Géza Gimnázium. Az épületbe 1949/50-től költözött az Állami Pedagógiai Gimnázium (azaz a tanítóképző) és az Állami Közgazdasági Gimnázium. (Az utóbbi a következő évben továbbköltözött a Klapka utcába.) Az 1954/55-es tanévben már az Egri Állami Tanítóképző felvette Gárdonyi Géza nevét. 1957 őszétől indult meg újra három (egy reál és két humán) osztályban 113 tanulóval a gimnáziumi képzés, melynek kiteljesedése hozta magával 1960/61-től a tanítóképzés és az általános iskola megszűnését, azaz a Gárdonyi Géza Általános Gimnázium megszületését. A névváltoztatással együtt járt a Gárdonyi Gézát ábrázoló alkotások elkészítése is. A belső kertben lévő szökőkút mellé − amelynek helye nem azonos a maival, mert eredetileg az iskolai bejárat előtt volt, és Szent Bernát szobra díszítette − 1956-ban felállították Gárdonyi Géza mellszobrát, melyet Király Róbert készített. Ez a szobor ma a belső udvar (a „nagy” udvar – a szerk.) közepén látható, és az új tornaterem építése előtt a régi tornaterem bejárata előtt állt. Vélhetően 1965-ben került ide, amikor lebetonozták a belső udvart. Lóska Károly akkori igazgatóhelyettes szerint 1960-ban szintén Király Róbert készítette el azt a − Gárdonyi Gézát ábrázoló domborművet, amelyet először a régi épület földszinti aulájában helyeztek el. 1962/63ban megépült az új épület, amely az első emeleten létesített átjáró folyosóval kapcsolódott a régi épülethez. A két épület szervesebb összekapcsolásának a szándéka vezérelhette az akkori iskolavezetést, hogy a domborművet az átjáró folyosó oldalára helyeztesse át. Ennek időpontját nem tudjuk, de azt igen, hogy 1966-ban tették ide a ma is látható Berze Nagy János-emléktáblát. A domborművet szegélyező barna színű díszítőcsíkról pedig az bizton állítható, hogy a Szent Bernát Gimnázium primus udvari bejáratánál lévő emléktáblákat keretezte. Az emléktáblák az I. világháború hősi halottainak nevét és Szvorényi József emlékét hirdették. A harmadik Gárdonyi-szoborról − melynek orrát a mai diákok előszeretettel húzogatják a nem felelés reményében − nem tudunk semmi biztosat. Az említett alkotások készítőjéről, Király Róbert szobrászművészről azt lehet tudni, hogy 1930. január 20án született Egerben. 1950−56 között végezte a Magyar Képzőművészeti Főiskolát. Kétszeres Művészeti díjas (1975, 1985), Nívódíjas (1975); Gutenberg-pályázat díjasa (1985). Köztéri szobrai vannak Visontán, Bogácson Sirokban, Gyöngyöstarjánban, de ő az alkotója az egri várban lévő Balassi Bálint szobornak is. A család álma című alkotása a volt Egri Dohánygyár parkjában, az 1956-os emlékmű és Az egri színjátszás 300. évfordulója című műve a Gárdonyi Géza Színházban, valamint a Szomjúság című alkotás a volt Domus előtti téren tekinthető meg. Ő készítette Felnémeten Jakab kovács emlékművét is 2010-ben. K.(ovács) O.(ttó) ***
Az új könyvtárról és felújított tantermekről – Kovács Boglárka 9.C írása 2013. szeptember 17-én a diákok is birtokba vehették iskolánk két felújított 72-es és 73-as tantermét (az első emeleti oldalfolyosón a zene- és a mellette levő tanterem − a szerk.). Ezzel kapcsolatban kérdeztem meg Varga B. János igazgató urat a nehézségekről és a munkálatokról. – Miért került új helyre a könyvtár? (A II. emeleten, a tanári könyvtár helyén − a szerk.) – 2013-ban ünnepeljük Gárdonyi Géza születésének 150. évfordulóját. A Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium valamennyi dolgozója úgy gondolta, hogy iskolánk névadója előtt akkor tiszteleg méltóan, ha az intézmény könyvtárát megújítja. Ezen legfontosabb szempont mellett, természetesen motivált bennünket az is, hogy a XXI. század vívmányait is alkalmazó modern könyvtár jöjjön létre a diákok és tanárok munkájának segítésére. Céljaink között fontos szempont volt a tervekkel kapcsolatban az, hogy egy olvasóterem is álljon rendelkezésre akár kutatómunka, akár tanóra megtartása céljából.
16
HÍREK a GÁRDONYI-ból
2013. KARÁCSONY
Érdekességképpen jegyzem meg, hogy az államosítás előtt a könyvtár ezen a mostani helyen működött, a Szent Bernát templom oldalhajója fölött. – Melyek voltak nehézségek az átalakítás során? – Mindenki, aki műemléki környezetben építkezik, nagyon sok nehézséggel találja szemben magát. Nem elég megtervezni, azt el is kell fogadtatni a megfelelő hatóságokkal. Ez a legnehezebb feladat. Kompromiszszumokat kell tudni kötni. De fontos, hogy a funkciót nem szabad feledni. Könyvtárat akartunk építeni, amit a tanulók kedvvel használnak. Ahol jól érzik magukat. Tudjuk, hogy a környezetnek milyen nevelő hatása van az egyénekre. Ezért tartottuk fontosnak a kialakítás során, hogy a legjobb anyagokat használjuk fel. Akár a falak újravakolásához, akár a bútorok elkészítésén át a falfülkék kialakításáig. A polcokon elhelyezet virágok is a nevelést szolgálják, esztétikai élményt adnak. Igényességre nevelnek a környezet és a szellemi munka terén egyaránt. – Hogyan sikerült az anyagi feltéteket megteremteni? – Az anyagi fedezet jelentős részét a Zirci Ciszterci Apátság biztosította. Köszönetemet fejezem ki ezért Dékány Árpád Sixtus apát úrnak, aki megértette és támogatta szándékunkat. A költségekhez hozzájárult az intézmény egy sikeres pályázattal, melynek segítségével az informatikai hátteret biztosítottuk a könyvtárnak. A költségekhez hozzájárultak az iskolánkba járó tanulók szülei, hiszen az alapítványi támogatásukat is felhasználtuk a könyvtár kialakításához. Összességében elmondhatom, hogy egy nemes cél érdekében sikerült többünknek összefogni és egy nagyon jól használható könyvtárat átadni Gárdonyi Géza születésének 150. évfordulójára. – A 72. sz. osztályteremben meghagytak több 18. századból való falrészletet. Miért? – A csupasz falak láttán sokat gondolkoztunk, hogy szabad-e visszavakolni őket, hiszen nagyon régi falakról van szó, talán érdemes lenne ezeket a mai generációnak is megmutatni. De mivel a termek funkciója nem kiállítótér, hanem osztályterem, ezért úgy döntöttünk, hogy csak egy jellegzetes, épen maradt szakaszt hagyunk vakolatlanul. Ennek a két részletnek figyelmes tanulmányozása felhívhatja a figyelmünket annak a munkának a precizitására, mellyel elődeink dolgoztak. Fontos azt is látnunk, hogy a különböző építőanyagok hogyan illeszkednek egymáshoz, hogyan biztosítják a falak, a tartószerkezet szilárdságát. A tartósságot, melyet közel 325 éve ezek a falak biztosítanak. Mi, keresztény emberek is sokfélék vagyunk, de mindegyikünk a saját személyiségével kell, hogy hozzájáruljon a közösség értékeihez. Mindannyian értékesek vagyunk, mindegyikünknek fontos feladata van, úgy mint a téglának és a tufának is. Más és más, de az egész érdekében nélkülözhetetlen. Erre szeretnénk felhívni mindenki figyelmét, aki a terembe belép. – Van-e további terve az iskolavezetésnek a tantermekkel és az épületrésszel kapcsolatban? – Az intézmény fennállásának 325 éves évfordulója alkalmából szeretnénk a nyelvi labort és az egész folyosószakasz felújítani. Terveink között szerepel egy állandó iskolatörténeti kiállítás megnyitása, melynek helye ez a folyosó lenne. – Azt hiszem, az iskola összes diákjának nevében köszönhetem meg a felújított tantermeket és természetesen az új könyvtárat is, amelyet mindenki szívesen használ. A tantermek pedig tényleg nagyon otthonosak és szépek lettek! „Közösségi szolgálat’ szervezése A köznevelési törvény előírja a középiskolások 9−11 osztályosai számára 50 óra közösségi szolgálat elvégzését: „A közösségi szolgálat: szociális, környezetvédelmi, a tanuló helyi közösségének javát szolgáló,… egyéni vagy csoportos tevékenység.… Az érettségi bizonyítvány kiadásának feltétele ötven óra közösségi szolgálat elvégzésének igazolása.” E célt szolgálta az iskola 2013. november 11-i „közösségi szolgálat” nyitó rendezvénye, melyen Varga B. János igazgató úr bevezetőjét követően Bozóné Tóth Gabriella tanárnő ismertette, hogy mit is foglal magába ez a közösségi szolgálat. A rendezvényre meghívták a fogadó intézmények − a Magyar Vöröskereszt Heves megyei szervezet, a Vakok és Gyengénlátók Heves Megyei Egyesülete, Egri Fiatalokkal a Régióért Alapítvány − képviselőit, akik „tárt karokkal várják a kilencedikes diákokat.” Ennek az új típusú, „nevelési” módszenek már vannak gyökerei iskolánkban, s bizonyára a diákok számára sem jelent majd valamiféle kényszerű tevékenységet, hanem örömet is találnak a másokért és a közjóért végzett tevékenységben. Iskolánk életéről szóló sorokat a MAG – Mindennapok A Gárdonyiban internetes diákújság és az iskola honlapján – http://www.gardonyi-eger.sulinet.hu – olvasható írásokból állítottuk össze Kovács Ottó tanár úr szíves közreműködésével.
2013. KARÁCSONY
Egri FEHÉR/FEKETE
17
hírek...hírek...hírek... • DIÁKSZÖVETSÉG céljáról, tagságáról, tevékenységéről írt rövid összefoglalást az Egri Magazin októberi számában a lap kérésére dr. Molnár Miklós egyesületünk üv. elnöke: A szervezet 1989-ben alakult meg, 1991-ben jött létre a Ciszterci Diákszövetség Egri Osztálya (CDEO). Az egyesületnek választott elnöksége, pap elnöke és öregdiák ügyvezető elnöke van. A szervezet célja, hogy tanúságtételével és munkájával erősítse a ciszterci lelkiség jótékony társadalmi hatását, a volt ciszterci diákoknak lehetőséget adjon az egri Szt. Bernát Gimnázium nevelői iránti hálájuk kifejezésére, hogy támogassa és szolgálja azon törekvéseket,amelyek a törvényes lehetőségek közt kívánják biztosítani a Ciszterci Rend küldetésének megfelelő nevelőoktató munkát. Támogassa a rend magyarországi történelmi jelentőségű tevékenységének folytatását az egri Ciszterci Rendházban és a Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnáziumban, széles körben tudatosítsa a rend intézményei működésének társadalmi jelentőségét, a morális értékzavarok megoldhatóságát valláserkölcsi alapon, hogy az iskola cserkészcsapatát önnevelő törekvéseiben jó példával, tanácsokkal, szellemi és anyagi eszközökkel segítse. Cél továbbá a Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium és Szakközépiskolában tanuló és ott végzett növendékek szellemi és anyagi támogatása, együttműködés más ciszterci diákközösségekkel. A CDEO tagja lehet minden olyan nagykorú – szülői hozzájárulással kiskorú – természetes személy, aki az Alapszabályban foglaltakat elfogadja és azt a belépési nyilatkozat kitöltésével tanúsítja. Bár a CDEO mindenki számára nyitott egyesület, elsősorban a következők tagságára épül: azokra, akik az egri Szt. Bernát Gimnázium tanulói voltak, leszármazottaikra, özvegyeikre, a Ciszterci Rend tagjaira, a Gárdonyi Géza Gimnázium tanáraira, azokra a szülőkre, akiknek gyermeke a Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnáziumba jár vagy járt, aki más ciszterci gimnázium tanulója volt. Mit akar a szövetség? Azt, hogy volt iskolánkhoz, tanári karához valamint diáktársainkhoz fűződő tudati és érzelmi kötődésünket fenntartsuk, iskolánk működését figyelemmel kísérve, minden lehetséges eszközzel, társadalmi pártfogással, történetének ismertetésével, hagyományaink ápolásával támogassuk. Szövetségünk tagjaival szolidárisak legyünk, azt, hogy a ciszterci gyakorlat szerint a magas színvonalú oktatás, a keresztény erkölcsi és nemzeti alapokra épülő nevelés folytatódjék, azt, hogy társadalmunk erkölcsi válságában tagjaink életvitelükkel tegyenek tanúságot a hit és a keresztény értékek mellett: az emberi élet és méltóság tisztelete, a család fontossága, a munka becsülete, hűség és tisztesség. E célok követésével kívánjuk megőrizni a ciszterci szellemiséget, amelyet a szerzetes atyák sugalltak, amelyet a jelenlegi civil tanárok is közvetítenek, és amelyet a rend nagy szentje Szt. Bernát így fogalmazott: „Ardere et lucere – Lángolj és világíts!” Dr. Molnár Miklós a CDEO ügyvezető elnöke
EMLÉKEIM FOLYTATÁSA címmel jelent meg Molnár József festőművész diáktársunk műveit bemutató sorozat 5. füzete. Számos festményének és rajzának igen jó minőségű fotói mellett olvashatjuk „Az »emlékeim« folytatását” – az előző, 4. füzetben elkezdett önéletrajzának kiegészítéseként. Ebben művészi életének fontosabb állomásairól – hazai és külföldi utak – kaphatunk rövid életképeket, és ezeknek az élményeknek a művészi alkotómunkájára tett hatásáról is beszámol. A művész ars poétikáját tárja elénk: „A műkritikusok és a galériások egymást előzve bírálták a hagyományt értékelő alkotókat és összemosták a »szocreállal«. A szocreált a Főiskolán sem értékeltem. A festői realizmust vállaltam…”
•
Árva madárka – ceruza 1997.
(Diáktársunk életrajzát „Emlékeim” címmel lapunk 2012. Veni Sancte-i és karácsonyi számában olvashattuk.) A következő számunkban szeretnénk az „emlék-folytatást” is közölni.
Moszat – golyóstoll 2007.
18
•
Egri FEHÉR/FEKETE
2013. KARÁCSOY
JUBILÁLÓ TESTVÉRISKOLÁK
A székesfehérvári Ciszterci Szent István Gimnázium ebben a tanévben hármas jubileumot is ünnepel: 325 évvel ezelőtt, 1688-ban alapították, 200 éve, 1813-ban vette át a Ciszterci Rend a gimnázium fenntartását, valamint 75 éve, azaz 1938 óta áll az iskola jelenlegi épülete. A történet igen hasonló a mi iskolánkéhoz: A török kiűzését követően 1688-tól Széchenyi Pál veszprémi püspök a Jézus Társaság szerzeteseit telepítette a városba, akik újraindították a tanítást, rendházat és templomot is építettek. A mai napig álló barokk templom és kolostor 1742 és 1756 között épült. Mikor XIV. Kelemen pápa a jezsuita rendet 1773-ban feloszlatta, 1776-ig világi papi minőségükben még tovább működtették az intézményt. 1776-tól november 4-étől munkájukat a pálosok vették át. „A magyar ciszterci rend 1813-ban veszi át a gimnáziumot a pécsivel együtt s bár Egerben már 1777. óta a pásztói ciszterciták tanítottak, igazában csak ekkor lesz a Ciszterci Rend tanítórenddé: a székesfehérvári és pécsi gimnázium átvételével” – írja Werner Adolf apátúr az iskola 100 éves jubileumán. Fehérváron 1939-ben avatták fel a ciszterciek legmodernebb gimnáziumát. Az 1948. évi államosítást követő több mint negyven év után a ciszterciek 1994. február 25-én vették át újból a gimnázium fenntartását. A rendet jelenleg Brückner Ákos Előd atya a ciszterci templom plébánosa képviseli az iskolában, ahol spirituális és hittant tanít. A Ciszterci Szent István Gimnázium ünnepi programsorozattal készült a jubileumokra. Ünnepi megemlékezést és emléktábla avatást tartottak november 8-án. Felavatták a gimnázium bejárata mellett hármas évfordulóra emlékező emléktáblát. Sixtus apátúr ünnepi beszédében hangsúlyozta, hogy 200 év alatt politikusok, írók, költők, tudósok, papok, főpapok, püspökök, apátok egész sora került ki ebből az iskolából. Ezek a személyek, nevek és lelkek nemcsak a múltúnkat jelentik, hanem a kijelölik jövőnket is. A pécsi Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma és Kollégiuma tavaly ünnepelte fennállásának 325 éves jubileumát. Az iskola története az egrihez hasonlóan alakult. A jezsuiták, akik már 1613 óta a törökök alatt is tevékenykedtek a városban. A törökök kiűzése után 1687-ben azonnal megnyitották iskolájukat és felépítették ma is álló kollégiumukat (rendház és iskola). A jezsuita rend feloszlatása után a már akkor jó hírű iskola világi papok és világiak oktatásával működött tovább. A jozefinizmus kora után egyre inkább felmerült az igény, hogy a gimnáziumot ismét egy szerzetesrend vegye át. Miután a bencések nem tudták vállalni, ezért I. Ferenc király a zirci ciszterci apátnak, Dréta Antalnak adta át 1813. február 9-én kelt rendeletével az iskolát. 1814. őszén két ciszterci kezdte a tanítást világiak segítségével. A következő tanévben a 400 diákot már teljes ciszterci tantestület tanította. 1849-ben a győztes császári hadak kiparancsolták az iskolát az épületből, melyet először garnizonnak, majd katonai kórháznak használtak. Addig a volt pálos rendházban (a mai Széchenyi gimnáziumban) folyt a tanítás. Csak tizennyolc év után, 1866-ban jöhettek vissza tulajdonukba az atyák, kik az épületet felújították és a déli szárnnyal bővítették. Ekkor kezdődött a gimnázium igazi felívelése. A két világháború közötti iskolaépítés során a gimnázium 1935-ben új épülettel gazdagodott. Az állami korszak után 1993. júniusától lett ismét ciszterci fenntartású az iskola. A rendet jelenleg Bérczi Bernát atya képviseli az iskolában, tanít hittant és informatikát. A tanulók létszám a 2012/2013-as tanév végén 768 fő, ebből a fiú aránya 46%, a lányok aránya 54%. (Az iskolák honlapjairól összeállítva)
A BAJAI CISZTERCI DIÁKOK EGYESÜLETÉ-nek rendszeresen – évenként két alkalommal – jelenik meg lapja: az ÉDESANYÁNK. A bajai ciszterci öregdiákok is hozzánk hasonló gondokkal küzdenek, a tagság öregszik és mivel Baján a ciszterci gimnázium fenntartását különféle okok miatt a Rend nem tudta átvenni, így a tagság utánpótlása is reménytelen. „Édesanyánk” szinte az egyetlen kapcsolat a szétszóródott, idősödő öregdiákok között.
•
A lap szerkesztőinek, Lévay László, a diákszövetség elnökének és társa Gerendás Ferenc bajai öregdiák fáradhatatlan munkája révén megismerhetünk a bajaiak egykori és az rend újra indulása óta történt igen sok érdekes és tanulságos eseményt. A legutolsó számban olvashatjuk „Keve, a bajai rendházban” címmel a házfőnök atya 1992–2011 közötti idejének küzdelmes évtizedeit. Baján a legutóbbi időkig működött a rendház, Bácskai Keve atya múlt évi halála után újabb ciszterci nem került Bajára. Olvashatunk tanáraiknak szétszóratás utáni sorsáról. A sok ismerős név érzékelteti hogy tanáraink mennyire összekapcsolták a ciszterci gimnáziumokat. További munkájukhoz sok sikert kívánunk!
Kérjük a kedves diáktársainkat, hogy a mellékelt csekken a 2014. évi tagdíjat szíveskedjenek befizetni, hogy a jövőben is mindenkinek küldhessük újságunkat, melynek nyomda és posta költségei egy évben 1500 Ft.
2013. KARÁCSONY
Egri FEHÉR/FEKETE
19
• A 2012/2013. TANÉV ÉVKÖNYVE – iskolánk fennállásának 324. évében – idén is elkészült. Címlapján láthatjuk az újonnan kialakított impozáns könyvtár olvasóját. A diákok ez év áprilisától – vehették birtokukba, s a jó könyvek mellett a szép környezet is kedvessé teszi majd számukra az olvasást. Az első oldalon már hagyományosan az apáti köszöntőt olvashatjuk. A pár soros bevezető a bizalomról, a közösség, így az iskolaközösség életének lényeges és fontos próbakövéről szól. Az állami Gárdonyi Gimnázium ez évben elhunyt két tanára Irlanda Dezső és Kántor Tibor munkásságát méltató oldalak arra utalnak, hogy az iskola őrzi ennek az időszaknak a megbecsülendő emlékeit. A Kalendárium és az Életképek fejezetekben végig kísérhetjük az iskola minden fontosabb eseményét írásban és főleg képekben. Figyelemre méltó, hogy a szellemi és sport versenyeredményeket tárgyaló több mint 20 oldalas fejezet mennyi adatot tartalmaz. Megszámoltuk: 36 országos, 23 megyei-területi, 14 városi és még 8 ún. kollégiumi versenyről , ill. az elért eredményekről kapunk beszámolót. A sok diák mögött mindenütt ott áll a felkészítő tanár nevelő és irányító munkája is. Nekik kell felhívniuk diákjaik figyelmét a lehetőségre, felkészíteni, biztatni őket és velük izgulni az eredményekért. Rövid érdekes tanulmány részletet olvashatunk Inczéné Lazarevics Katalin tanárnőtől „Az oktatás objektív tényezői” címmel. Fölöttébb figyelemreméltó a középiskolák legrangosabb versenyén magyar nyelvből első díjat nyert Ballagó Julia 12.K osztályos tanuló pályamunkájának egy részlete. Az iskola munkáját jellemző számok ez évben is kedvező képet mutatnak. Lényeges adatok: 763 diák 24 osztályban végezte el tanulmányait a 2012/2013-es tanévben, átlagos tanulmányi előme-netelük 4,21. A nyolcosztályos évfolyam alsó négy osztályában 135-en végeztek. A végzős három osztályban 103 tanuló tett sikeres érettségit. A tanulók 35%-a lakik kollégiumban, bejáró 33% , helybeli 32%. Megtalálhatjuk a 24 osztály névsorát és egy-egy csoportképet. Az osztályzatokról annyi árulkodik, hogy a kitűnőek vastagbetűsök, a jelesek pedig dőlt betűvel szerepelnek. Figyelemreméltó, hogy az 5. osztályban (ez a régi I. oszt.) a 36 tanulóból 19 vastagbetűs és 9 dőlt betűs van, vagyis az osztály 75%-a kitűnő ill. jeles rendű. Gyönyörű kezdet! Az iskolában 56 állandó, 3 óraadó tanár nevelte-oktatta, a kollégiumban pedig 5 nevelő tanár segítette a diákokat. Ezenkívül a két intézményben – az iskolában és a kollégiumban – a folyamatos munkát 22 egészségügyi, irodai és technikai dolgozó biztosította. Köszönet a Kovács Ottó tanár úrnak – a szerkesztőnek – a szép és gondos munkájáért, és a megszámlálhatatlan remek képek készítéséért. (O.Gy.)
• KÖSZÖNET AZ ADOMÁNYOKÉRT! – Gődl Károly (é. 1951.) Höhr-Grenzhausen (Németország) – 10 000 Ft; Puky Pál (é. 1943.) Peterborough (Kanada) 100 euró; Bércy Pálné (Ajka) 15 000 Ft. • AZ EGRI FEHÉR/FEKETE − elektronikusan a www.ciszterciekegerben.hu honlapon érhető el. A honlap gondozója dr. Kaibás Gábor Márk, a Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnáziumban 2001-ben érettségizett diáktársunk, akinek köszönhetően újságunk 1994 óta megjelent valamennyi száma az interneten olvasható, illetve letölthető
HALOTTAINK Diáktársunk, akinek halálhíréről értesültünk: Dr. Gál József (é. 1947) – Miskolc–Bojk Trencsényi István (é. 1945) – Budapest Simonyi István (é. 1950) – Eger Requiescant in pace! _________________________________________________________________________________________________________________________________________
Ha közölnivalód lenne, légy szíves írd meg vagy telefonáljál: Oláh Gyula, 1114 Budapest, Bartók Béla út 25. III. 5/A tel.:(1) 386 2295 vagy E-mail:
[email protected] Az Egri FEHÉR/FEKETE alapítója és kiadója a Ciszterci Diákszövetség Egri Osztálya. (3300 Eger, Széchenyi utca 17.) Megjelenik Húsvét, Veni Sancte és Karácsony idején. Nyilvántartásba véve 2.9.1/571/2004. szám alatt. Felelős szerkesztő: Oláh Gyula
20
Egri FEHÉR/FEKETE
2013. KARÁCSONY
MI EGRIEK ENNÉL MAGASABBRA NEM VIHETTÜK... Megszépült Gárdonyi Géza sírja az egri várban A tudósítást a képekkel Ebner-Egres Bélától kaptuk, akinek édesapja 1947-ben érettségizett Vajk tanár úr osztályában. „Édesapám dr. Egres (született Ebner) Jenő, akinek megpróbálok örökébe lépni – írja a beszámolójához mellékelt levelében. Bár magam nem lehettem ciszter diák – tudjuk miért –, de megörököltem aputól mindazt, amit a ciszterci hangulat takar, takarhat. Bizsergetően jóleső érzés volt, amikor a ciszter atyák fekete-fehér ruháját a szél lobogtatta az egri várban! Éreztem, hogy most tényleg itthon vagyok Egerben, s otthon a ciszterek között. Azóta újra sokat gondolok Vajk Atanázra, akivel kölyökként sokat volt alkalmam találkozni, hisz édesapámmal gyakorta meglátogattuk Jászberényben.” Gárdonyi Géza születésének százötvenedik évfordulójára példás összefogással újult meg az egri remete sírja a vár Bebek bástyáján. A megszépült nyughelyet ünnepélyes keretek közt a Gárdonyi Napok alkalmával áldotta meg Dékány Árpád Sixtus zirci apát.
Sixtus apátúr ünnepi beszéde
Ünnepségen Gárdonyi gimnázium diákjai szerepeltek
Az író halála után Tordai Ányos ciszterci szerzetes kezdeményezte a sír megépítését. „Mi egriek ennél magasabbra nem vihettük. De hisszük, hogy a Jóisten még magasabbra vitte.” Tordai ezen szavai az utódokra is hatással vannak, csakúgy, mint Gárdonyi élete és életműve. Így nem véletlen, hogy most a megújításban is jelentős szerepet vállalt a ciszterci rend, illetve a Gárdonyi Géza Gimnázium. Nyitrai Zsolt országgyűlési képviselő erre a folytonosságra is felhívta a figyelmet köszöntőjében. A sírra a Csak a teste felirat került, de a politikus szerint ezen a napon itt volt Gárdonyi lelke is. Dékány Árpád Sixtus zirci apát saját élményeiről, az Egri csillagokról, Dobóról beszélt. – Látszik, hogy Gárdonyi pedagógus is volt – fogalmazott –, hiszen Dobó a vele küzdőket és a jövő nemzedékét is tanítja. A Gárdonyi-emlékév alkalmából új kerítést, keresztet készítettek, felújították a sírhoz vezető lépcsősort. Rendezték a környékét is, gyeptéglával burkolták a dombot, kivágták az elöregedett fákat. Tizenhat vállalkozás, szervezet segítette a munkát. Az ünnepségen a Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium diákjai adtak műsort, majd Dékány Árpád Sixtus zirci apát áldotta meg a sírt, ahol az az író a nyugszik, akitől Kosztolányi így búcsúzott: „Úgy égett, mint egy családi lámpa. A magyarság, ez a nagy és boldogtalan és szétszóródott család az ő fényében ült együtt...”. Ebner-Egres Béla
_____________________________
A TARTALOMBÓL Dr. Tordai Ányos: A láthatatlan embernél Iskolánk 325. éves jubileumára készülünk… Beszámoló a 2013. évi érettségi találkozókról –II. Dr. Kilián István: Eger felszabadul a török uralom alól Erdélyi Guidó tanár úrra emlékezünk Mohi Sándor: Vörös uralom – köszönöm, nem! Ebner-Egres Béla: A Gárdonyi sír megáldása Bartha István: A ciszterciek sírboltja Hírek a Gárdonyiból hírek...hírek...hírek...
