fehér nyúl

nO. 7

Y P O C FREE

SUMMER 2011. SUBOTICA / SZABADKA

theme : beli zec / fehér nyúl Követve a fehér nyulat POJEO JE BELI ZEC Eksperimentalno putovanje ŠUMSKA IDILA Szállóháború A nyulakat levágják The Color Purple

poetry Neznani junak Vándorfelleg Tekst-telo Gyereknap

prose Istina o Širokoj 12 Hol vagy anyám? Viva la revolution Szomszédok Hinta

artists

drama hepiend ne stanuje ovde, II deo

essay Stereotipi VREMENSKA DRAMA ART: Marina Milanović

MARINA MILANOVIĆ JULIJA FELAJN PHILLIP SCHUMACHER BRANISLAV BJORN BUKVIĆ ALEKSANDRA GABRIĆ MARIJA KICUŠIĆ VASS SZABOLCS SONJA PAUNOVIĆ DAVOR GROMILOVIĆ VIDÁK ZSOLT BOJAN NOVAKOVIĆ MEDIJALA mAJA VESELINOVIĆ

POD POKROVITELJSTVOM POKRAJINSKOG SEKRETARIJATA ZA KULTURU I MINISTARSTVA KULTURE RS A TARTOMÁNYI KULTURÁLIS TITKÁRSÁG ÉS A SZERBIAI KULTURÁLIS MINISZTÉRIUM TÁMOGATÁSÁVAL

no.7

Követve a fehér nyulat

THEME

A plafonon lévő kristálycsillár pislákolt egyet, majd kialudt. Elmúlt fél perc, aztán újra világítani kezdett. Kormen a kanapén olvasott, de mielőtt a csillár pislákolni kezdett volna, tekintetét felemelte, és a pohara felé nyúlt, aztán csak szaggatottan látta a kezét, ahogy az a vizet a szájához emeli. A sötétben kortyolt, mikor ismét világos lett, majd a poharat visszatette a dohányzóasztalra. Újból szétnézett. Érzékelt valamit, valaminek a jelenlétét, és a másodperc tört részéig mintha látott is volna valami fehér fület fölsuhanni a lépcsőn. Ahogy beleszagolt a szoba levegőjébe, mintha porlasztott adrenalincseppeket szívott volna be, egészen tüdejének legmélyebb bugyraiba, ahonnét a vér, akárcsak az oxigént, szétszállította egész testébe, és ahogy elért a végtagjaiba, fölugrott a szófáról. Fölelevenedett benne valami a gyerekkorából jól ismert izgalomból, amikor játék közben, mintha valóság lenne, beleélve magát a hős szerepébe , elásott kalózkincseket keresett a konyhaszekrényben, vagy amikor vérre menő csatát folytatott minden idők leghatalmasabb démonával, ami az anyja fogasra akasztott köntösének álcázta magát. Persze az is lehet, hogy az olvasott könyv lehetett rá ilyen hatással, mert eszeveszettül rohanni kezdett a hatalmas házban, beszaladt minden szobába, kinyitott minden szekrényt és ládát, felborzolódott minden apró nesztől, még a saját léptei ütötte zajtól is megrettent. Igazából szeretett volna találni valamit, amivel bizonyítja magának épelméjűségét és hitet nyer ama elgondolása, hogy ő különleges. Már csak a padlás maradt eszeveszett futásának állomásai közül, amit még nem ellenőrzött. Csak állt a padlásajtó előtt, reménykedett és rettegett. Mi lehet bent? – Mert biztosan van bent valami, csak ott lehet, hiszen minden mást megnézett. Képzeletében, mint gyermekkorában a diavetítéseken, váltották egymást a túlvilági lények alakjai, és most is lepergett előtte a láthatatlanná váló kalóz, az érintetlen tündér, a nagy Anubisz, az állat és ember keresztezéséből született szörnyek, az emberalakú csodálatos lények, az amorf szellemek és mindenféle lelkek, amik énekelnek vagy dobognak. Tenyereit összedörzsölte: Nyussz! Nyussz! – kántálta, majd benyitott. A szobában a porosodó bútorokat, a zárt ablak és a régi játékai fitymálóan néztek rá, és egyéb nem. Még egy apró jel sem, teljes csönd volt, a függöny sem libbent meg. Kormen alig tudott nyelni, csak nyöszörgött valami „én ezt nem értem”-et, vagy egy „ez meg hogy lehet”-et, és a maradék adrenalintól hajtva az ablakhoz rohant, szinte kitépve a helyéből, kinyitotta és kiállt. Egy pillanatra lenézett, kissé elborzadt, hogy milyen magasan van, de nem gondolkodott tovább, mert a végén elbizonytalanodna, rugózott egyet a lábával, és ugrott. Talán éppen abban a pillanatban, amikor az ugrás energiája megtorpan, hogy aztán szabadesésbe kezdjen, egy kósza, fehér, szellemszerű lény suhant el előtte, egy századmásodperc erejéig tartott, míg fölfögta a szellem mibenlétét: mintha nagy, nyúlánk fülei lettek volna... Aztán lezuhant. De a becsapódás előtt Kormennek még maradt éppen annyi ideje, hogy elmosolyodjon.

POJEO JE BELI ZEC

Sumska idila

Sa sve sladoledom i listovima knjiga, sa ruskim vestima sa vremenom i kišom. Pojeo je, a nije ni primetio kad ju je sažvakao.

Pesma Šumskog zeca

Pojeo je i nju i kilograme njenog smeha i snove i pesme jedva napisane. Sve je pojeo i ostao beo.

Tamo inspektor divlji vepar Gađa u glavu snopom od lampe: ‚‘Ti si taj što truje duhovni etar I krši zakon šumske štampe.

Pojeo je, a imao je naočare zečje i dobro je video da ju je jeo, ali je žurio da je između sladoleda, knjiga, ruskih vesti, vremena i kiše strpa u sebe i stigne dan. Pojeo je, a ona se smešila licem prekinutih snova, kad su je probudile plastične crvene oči što gledaju gore u nebo iza plafona.

Hernyák Zsóka

2

www.fokus-su.rs

Ivana Zotović

Strpali su me u maricu Pozornici, zmija i tvor Potom priveli u stanicu Na informativni razgovor.

Tebe plaćaju strane službe Lovokradice, lovačka društva Znamo mi vaše pesničke družbe Sve go izdajnik, do uštve uštva. Pratimo vaše nezavisne Novine ‚‘Glas Kupusnog Lista‘‘ Pa to je prosto da zver svisne Od laži plaćenih kolumnista. Šta će nam bolnice, škole, staze Kada zatvora malo ima Da pravni poredak šumski paze I cara zveri nad zverima. Potpiši prijavu o pesnicima S kojim si bunio šumsku naciju, A car Lav meko srce ima Pa možda zaradiš aboliciju.‘‘ Ćutim i gledam, prosto mi žao, Ja jesam zec sa snagom bednom, Al` tol`ko nisko nisam pao I njihovo će proći jednom. Vasa Radovanović

THEME

no.7

RUPE NASE MNOGOLIKE

polemički kvaziesej o bezrupim zečevima apatridima

Rupe u geometriji Rupa, strogo geometrijski gledano, predstavlja nedostatak površine na jednoj ravni. Sama rupa srazmerno svom prečniku (ili svim udaljenostima od centralne tačke) može da propušta tela različite veličine ka drugoj strani te iste ravni ili da omogućava prolaz ka drugoj ravni, ili što da ne, drugoj rupi. Rupa nema nužno određen oblik osim u onom smislu u kom je prva tačka oboda rupe ujedno i poslednja tačka te rupe. Ovo važi za svaku tačku određene rupe kao i za svaku rupu. Rupa kao oblik u osnovi predstavlja krug i elipse i sve njihove varijacije. Sama kružnica ipak nije rupa, već linija ograničenja rupe. Rupa u svojoj trodimenzionalnosti predstavlja tunel, a u svojoj četvorodimenzionalnosti – portal koji omogućava kontakte specijalne vrste.

Upotreba rupa u savremenom svetu može da pruži mnoge pogodnosti: hvatanje ručka u zamke, navodnjavanje, snabdevanje energijom, eksploatacija nafte i zemnog gasa (uvek na silu, razume se – što je pogodnost po sebi); ali neke rupe, s druge strane, mogu da prouzrokuju i mnoge nevolje: ozonska rupa, rupa u oplati broda koji tone, rupa u rezervoaru goriva ili u kaci kiselog kupusa ili, daleko bilo, ona u bačvi vina. Nekorišćenje rupa na telima i u okruženju, kao i odluka za nestvaranjem novih, odluka je koju svako za sebe donosi. Pasivnost je reakcija, pasivnost je takođe legitimni stav. Ko neće, naime, da čačka uvo i gura prste u osinjake – tim ili obrnutim redom, ne nailazi na neodobravanje (ne)para koatora/ke ovog teksta. Vagine kao tuneli za rekonfiguraciju informacionog sadržaja

Ljudske rupe i ruplje ljudske. Gde je tu zec? Čovek je nesavršeno biće. Nekako šuplje. Čovek je stvoren sa rupom u srcu, sa rupom u umu i sa rupom u duhu, za početak. Ljudi provode svoje trajanje pokušavajući da te rupe popune ili ih začepe; ljudi pokušavaju da postanu savršeniji, kompletniji – nešuplji. Ljudi delju svoje zaptivače kopirajući obrise svojih rupa. Ljudi pokušavaju da popune svoje rupe nagađajući dubine i zapremine svoje praznine. Život čoveka je tako bilijarski sto sa kuglama koje iznova i iznova ispadaju (kroz rupu) kad se na suprotnoj strani stola ubace žetoni. Koliko platiti da se rupe zapuše? Zato valjda u čovekovom kosmosu/haosu u svaku rupu mora nešto da se metne, iz svake rupe mora nešto da izviri, i opet obrnuto – nema te dijalektike koja ne pretpostavlja strah od smrti oličen u mržnji prema čepovima (za rupe, jakako). Ako već iz svake rupe nešto izviruje, zašto ne: ZEC? Koliko je rupa potrebno da bi iz osrednje šumadijske šume godišnje provirilo između 4 i 4444444 zeca gubeći ušate glave u sunovratnom begu i savršenom strahu od sumornih lovaca na ruplje zapušače – zečeve, dakle? Ko odgovori, zaključujem 5 do kraja godine. Iste one godine u kojoj pomenuti zečevi proviruju. Čovek može da pravi rupe u svom okruženju: železničke tunele, bunare, kapije, rupe za električne instalacije, rupe za špijunke, rupe na puščanim cevima i još lepše. Pravi i rupe na sebi: za pirsinge, od bubuljica, od posekotina, od infekcija, od cevi za infuziju i još lepše. Neke – na primer, rupe od metka, mogu da budu fatalne; dok druge, vagina recimo, fatalne su na neke mnogo ugodnije načine, ne gubeći ništa od svoje ruplje prirode.

Ova specijalna rupa, u narodu poznata kao pička, a kod ljudi poznatija kao vagina, ima višestruka svojstva. Vagina može da bude izvor zadovoljstva poput već pomenutog bilijarskog stola ili terena za golf, oba kao simboli omiljene igre hiljada generacija sisara u narodu poznate kao jebanje, a kod ljudi poznate kao seks. Znači, vagina može da bude donositeljka promene raspoloženja, njen je uticaj na neke aspekte (nečijih) života jači i važniji od uticaja nekih delova mozga. Vagina bira srećnike/srećnice i vaga količinu zadovoljstva koje izručuje u njihova naručja. Osim užitka koji pruža, vagina omogućava i razvoj. U dubinama ove specijalne rupe kombinuju se DNK materijali. Vagina je ulaz za informacioni sadržaj suština onih koji se pare i započinje rekombinacije nesaznatljivih šablona. Vagina poseduje i sposobnost da nas liši suvišnih zaliha vode ispišavanjem, zli jezici će reći da je takva dvolična priroda vagina svojstvena nadmenim posednicama te rupe. Rupa-vagina i rupa-vagina zečice, vrednosno su potpuno iste. Rupe kao zečja utočišta Ima li strašnih rupa? Neke strah kriju, a neke ga motivišu. Neke mogu da ga rasprostiru, a neke da ga privlače. Da li su zečja i mišja rupa iste? Da li je rupa u koju noj stavlja glavu da se sakrije od straha poput rupe u kojoj zec živi? I da li se zec u svojoj plaši? Ili bi se više plašio u nojevoj? Ili je komfor koji zec ima u svojoj rupi samo još jedno sklonište od straha? Da li je potraga za komforom povratak Prvoj Rupi – ultimativnom skloništu od straha? Da li je onda kućica puža samo nova vrsta rupe? Rupe koje nosimo sa sobom kako bismo se sakrili od straha? Koja je onda vrsta puža zec? Ko odgovori, imaće 5 do povratka Prvoj Rupi. Bojan Milojević i Aleksandra Galonja

ART: Marina Milanović

www.fokus-su.rs

3

THEME

no.7

Húsvét-vasárnapi kora-délután

BELI ZEC

(Blaha Lujza Tér)

1. A megfigyelés fűszálai, zöld tűi, kék szilánkjai… 2. A felhasított has hasadásának varrat-kapcsai… 3. Az útvesztők elveszett útikönyveinek lap-foszlányai… 4. A halál halódó (elhalasztott): „el-halaszthatatlan” haldoklásának hadonászói… 5. Az utolérhetetlen ott-lévőség formáinak távolodásai… 6. A Húsvét megrendülésén átütött ég-nélküli felismerés képei… 7. A nyúzott (fél)isten(ek) szőr - bőr - lelkület - lepárlásai… 8. Az agónia araszokkal mérhető túlfeszített terei… 9. A szín-diagnosztika szagos visszaverődései… 10. Az olvasás(ok) mint vak magasztosulás(ok) árny-lényei… 11. Az árnyékok vak-kemény kontúr-zuhanásai… 12. A lehetőségek holt-sápadt útjainak dohos rom-látványai…

Húsvét-hétfoi késo-délután (Oktogon)

1. Aki nem akart - és nem szeretett (volna)… 2. Aki bárki lehetne (ha volna)… 3. Aki Nemazaki* (aki nem csak az: aki mégiscsak gyakrabban alaki)… 4. Aki az egekig, mégis a zsigereken belül… 5. Aki „csak” zsigerekből, de egyedi hibákkal… 6. Aki érzékien, mégis „állati okosan”… 7. Aki másokhoz menekül (a végletektől is félve)… 8. Aki „csak” önmagától fél(ne)… 9. Aki a hétköznapok élvezetének hőse… 10. Aki minden(ek)nek szól a semmin át… 11. Aki semmire sem számít, de mindent akar… 12. Aki ön - sokszoroz - és szerte - foszlik… Nagy Zopán *Aki önmagának nemcsak alteregója…

4

Postojala je rupa u svim tim stvarima. Dubok i crni jaz koji je gutao sve moje misli. Uporedivši se sa Alisom, trebalo bi da se pojavi beli zec koga bih trebalo da pratim. Ali, nema ga. Sama padam bez ikoga ispred sebe ko bi možda znao put. Biću malena, biću džin, pretvaraću se i neću znati koliko je to dobro i kuda dalje da idem. Šta ima dalje? Gde je beli zec nestao? Gde je taj svet? Šta on krije pod krznom? Šta ljudi kriju pod kožom? Gde je početak? Šta je početak? Rođenje? Smrt? Oko čega se sve ovo vrti? Oko Sunca? A oko čega se Sunce vrti? Želim da znam sve. Vreme. Može li da stane nekako? Da naučim sve i podelim to sa svetom, da nađem smisao, da nađem zeca.Nebo nije granica. Zemlja jeste dom. Ali univerzum je samo zrno peska pod nečijim nogama. Znate šta? Ja! Ja ću biti beli zec koji trči da spasi svoj svet, mrzeću vreme, jer ću uvek biti ograničena njime. Ali ću voleti sve što je tu i sve što je oko mene, iako nisam besmrtna. Držaću svet u satu oko vrata. Ljudi stvaraju svoje rupe i živi se zakopaju. Ovde, gde jesu. Ne vide svet. Pusti belog zeca neka izađe. Pusti ga neka žuri. Prati ga. I maštaj. To je jedini izlaz. To je jedina sreća. Možda sam ja samo još jedna beznadežna devojčica u gomili koja halucinira o boljem životu i time beži od stvarnosti. Ali jedno je sigurno, ja samo želim da upoznam tu jednu jedinu pravu stvarnost. Da uđem u ogledalo i time se ne stvorim među garderobom u ormaru. Da upoznam svet kakav jeste. Sofija Kujundžić

Szállóháború Aranyló tincsei fogságából egy eltévedt szentjánosbogarat szabadított ki. - Ne haragudj! - cirógatta a fénylő páncélt. Azzal óvatosan egy levélre ültette a rémüldöző rovart. Szemével egy ideig követte az apró lábak céltalan futamát, majd könnyű sóhajt hallatva nyújtózott el a pázsiton. Langyos tavaszi szellő játszadozott lenge ruhájának fodrain, a csiklandozó napsugarak nevetésre ingerelték csöpp cseresznyeajkait. Hosszú idő után újra vidáman pezsegtek végtagjai. Mélyeket szippantott a balzsamos levegőből, s néhány percnyi tűnődés után eggyé vált a tarka réttel. Csupavirág hajának szőnyegéről mélán szemlélte az égre feszülő kék vászont, melyre kócos habfoszlányok tolakodtak lökdelőzve. Szellemóriások, egyfejű, kétfejű, nyolcfejű sárkányok, békés anyókák, virgonc oroszlánkölykök, hatalmas keselyűk érkeztek egymáson átbukdácsolva. Némelyikük ijesztően vicsorgott, másikuk szelíden pislogott, volt, aki csak magával törődött, majd valamennyien bozontos fánkokba csavarodtak, hogy egy pillanat múlva fodros szoknyává, daliás herceggé, esetleg kackiás bajusszá formálódva libbenjenek tova. Áhítattal figyelte a tejszínű jelenségek sorát. Közöttük lebegni volna csak igazán jó! - suttogta, s vágyakozva mustrálta a feléje úszó, hosszú fülű, bolyhos nyulat. - Ha szeretnéd - szólalt meg vékony hangon a pamacsfarkú -, elkísérhetsz egy darabon! S a választ meg sem várva ragadta meg a mező egyik sarkát. Összefonódva folytatták útjukat. Hol a magasban szárnyaltak, hol alacsonyan sodródtak, egyszer tündér képében, másszor gonosz boszorkát rajzolva a mennyboltra. - Ott, ahol a kettőnk világa találkozik, el kell válnunk egymástól! - szólalt meg két boldog mutatvány között a nyúl, s fehér bundájára szürke könnycseppek szemerkéltek. A rét patakszeme is kiáradt medréből, s az univerzum törvényének engedelmeskedve, nagy robajjal szakadt el egymástól a két egybeforrt lélek. S hogy az ítélet kikezdhetetlennek tűnt, az ég tehetetlenségében hátat fordított a földnek. Amaz sértett gyermek módjára húzódott egy sarokba, s baljós lángokkal fenyegette a felette elterülő kihalt boltozatot. Barátságtalan szürkeség ült közéjük, mely úgy tűnt, örökre befészkelte magát helyére. Majd egy halvány szerdai napon szapora talpak neszei kopogtak a hallgatag tájban. Apró bogár kanyargott a fűszálak között. Hirtelen megtorpant, cinkos kacsintást küldött egy búslakodó lenvirág felé, s huncut zümmögéssel elrepült. Éjjel hangos kacagás rázta fel a dermedt levegő ködfalát. Felhőnyúl a tündöklő holdkaréjon gömbölyödött, szikrázó ezüstcsókot szórva a mező pipacsarcára, szentjánosainak felragyogó lámpásai mellett. Mészáros Anikó

www.fokus-su.rs

THEME

Ko je kriv?

(Šta će svet reći?)

Radnja se odigrava u šumi. Na jednom oborenom stablu leži mrtvac. Marko broji svoje korake, osvrće se oko sebe, baca pogled na mrtvaca, zatim užasnuto, stresavši se, počinje ponovo da broji korake i da računa nešto. Nenad je naslonjen na neko drvo. Marko (usplahireno): Jedan, dva; pretpostavimo da ga je ovde strefilo, onda bi morao tu negde da padne... Ali, ako je metak došao iz ovog ugla, onda bi on morao napraviti zaokret za devedeset stepeni; ili ne? Nenad: Ne vredi, nisi uračunao brzinu vetra. Marko: Brzinu čega? Nenad (potpuno mirno): Vetra i sile otpora sredine. Marko: O čemu ti pričaš? Nenad: Ma, nebitno. Hoću reći, sačekaj forezinčare, pa će ti oni reći ko je kriv. Marko (zgranuto): Ti tako mirno? Sačekaj forezinčare? Sačekaj policiju? Nenad: Pa, da, mislim, šta sad tu glumiš nekog istražnog sudiju. Marko: Čovek je mrtav! Dibidus mrtav! Nenad: Shvatio sam to, čim sam ga ugledao. Marko: O, bože! Šta sam ti zgrešio!? Nenad: Mogu da zovem policiju? Marko: Ne! Čekaj malo da se smirim. Možda sam ubio čoveka. Nenad (približava mu se): Inače, ja sam Nenad Skala (pruža mu ruku). Marko (sa dvoumljenjem prihvata ruku): Marko Vasić. Nenad: Drago mi je. Marko (odskoči od njega): E, pa meni nije! Čovek je mrtav, možda si ga ti ubio, a možda ja! Nenad: Nesrećan slučaj. Lepo piše na ulasku u šumu: „Pažnja! Otvorena je lovačka sezona.” Marko: Možda je imao ženu, decu. Oh! Nenad: I možda je bio pijanica i tukao ih. Ah! Marko: Prekini! Nenad: Pa, sve je moguće. Marko (šeta se nervozno, posle nekoliko sekundi): Znao sam da nije trebalo da pustim Anicu kod Marije. Trebalo je da uči matematiku, k’o svako dobro dete, a ne da se druži sa drugaricom! Nenad: Ko je sad, pa Anica? Marko: Moja ćerkica. Slatko malo detence od deset godina. Otišla je juče kod neke proklete drugarice, a njeni bogati, pa im trpeza uvek puna i raznovrsna. I ona, valjda, tatino zlato, htela da se pohvali, kako i njeni imaju razne kuhinjske specijalitete, pa obećala drugarici zečetinu na ražu. I ja, jadnik odem danas u lov, a trebalo je sutra da idem. Nenad (sa blagim osmehom): Ma, u današnje vreme, čovek, a pogotovo dete, treba da pazi s kime se druži. Marko: Kako si tako miran, pa ti si možda... Nenad (prekida ga): Znam, znam, možda sam bio čoveka. Hajde pomozi mi da ga pomerim, hoću da sednem.

Marko se dvoumi, ali na kraju pomaže Nenadu da pomere mrtvaca, zatim, oboje sedaju na stablo. Marko: A da ga mi sahranimo, ovde u šumi? Možemo čak i opelo na brzinu da mu održimo, da odem po sveće i tamjan? Ili bolje ne, dotle može neko da naiđe. Šta misliš? Niko neće primetiti! I oboje smo se rešili policije, suda, forenzičara i ostalih bakrača! Nenad: Čega se plašiš? Ovo je nesrećan slučaj, vlasti će imati to u vidu. A i taman da saznamo čiji je metak bio u pitanju. Marko: Tebi je ovo šala? Igra, zagonetka! Krvniče! Zovi policiju! Nenad uzima mobilni. Marko: Nemoj još! Čekaj da se smirim! Nenad (vraća mobilni u džep, baca pogled na mrtvaca): Ne liči mi na lovca. Šta li je tražio u šumi? Marko: Šta me briga šta je tražio, kada sam ga možda ubio! Šta će svet reći? Oh, već mogu da zamislim, kako moja Anica ide u školu, a pakosna deca joj dobacuju: „Tata ti je ubica, ubica!” A žena tek! Danas me nazvala ubicom, jer sam se slučajno sapleo o prag i pogazio joj ruže. Kako li je ta reč oštro i grubo zvučala, pa čak i čudno, proročki, a inače me zove bekrijo, ali to onako, iz milja. Imaš li ti porodicu? Nenad (skoro zaspavši, trgne se): Ne. Marko: Zato si tako miran, a pa to sve objašnjava. Ti verovatno misliš da sam ja kukavica, strašljivac? A, ne, ne. Briga mene, iskreno, što je on mrtvav! Kao da ljudi svaki dan ne umiru. I to kakvi ljudi, mladi, puni životne snage i elana. (Zagleda se u mrtvaca): A, ovaj, sigurno je prešao četrdesetu; mo’š mislit’, umro čovek, pa šta! Eh, ali caka je u tome, što je njegova smrt možda povezana sa mojim životom. Da li me razumeš? To je ta sprega koja bi mogla neraskidivo da nas veže. Da veže živo za mrtvo. Znam, nesrećan slučaj, imaće to policija u vidu, i da sam ga ubio, neću ići u zatvor; jer on je, zaboga, sam kriv što se motao ovuda. Ali, reci ti to mom komšiluku! Hajd’, reci im! Prvo će doći draga komšinica Stana, inače stara babetina, kao da pozajmi nešto od nas, a ispod oka će me merkati, kao kakvog konja za trku! Posle nje će doći i ostali, svi će me promatrati, ne bi li uočili ubilački sjaj u mojim očima! (Skače ne noge): Oh, ubi me, molim te (pruža mu pušku)! Nenad (odmiče se od njega): Ubi se sam. Marko: Bih ja, bih druže! Ali šta će svet reći! Mogu već da zamislim, šta će onda biti... Nenad (prekida ga): Aman, dosta čoveče! Dosta! Ne mogu više da te slušam! Idi, kazaću im da sam ga ja ubio! (Uzima mobilni): Halo, policija? Dogodio se nesrećan slučaj...

no.7 Opravdanje je verovanje Pod hitno su krenuli da isupštaju glasove i pretvaraju tuđe kukaste krsteve u pobedničke osmehe. Brzinom svetlosti su izdeklamovali svoje najnovije osvajačke stubove, taktički locirani tamo gde je nama nezamislivo! Polako smo svi konzumirali glamurozni koktel: nescaffe, baileys irish cream, uvozni sladoled koga „nemaovde“ ipričali o Amsterdamu, Beču, Parizu, Budimpešti… mada, čudnim jezikom: oninasrpskom, minaklimanjem glave. Na kraju, uzuljudnu žurbu, dobilismodeonjih, stavili u džep, izljubili se, nasmejlali se, namahali se, udaljili se… Lazar Gajodi

*** U nekoj bogatoj kancelariji... Roki: Gazda, mrtav je. Gazda (iznenađeno pogleda na ručni sat): Zar već? Roki: Da, gazda, svršeno je. Thea Merso

ART: Julija Felajn

www.fokus-su.rs

5

no.7

Jobb mint otthon

THEME KROZENJE

Kezdett elegem lenni a heti tíz-húsz grammos adagokból. Untam egész héten a kopogtatást a kollégiumi szobám ajtaján, meg a kiméréseket, ráment az egész nap. Fogtam fél füleszacskónyi, montenegrói füvet, és belegyömöszöltem egy kiszívókázott Sió üdítősdobozba. Pécsről ismertem a bajai Jolekékat, akik nagyban is kereskedtek ilyesmivel. Megkerestem a Jobb mint otthonban, és tíz perc múlva már túlvoltunk az ámenes kézfogáson. A határon simán ment minden, betettem a sporttáskámba három üveg Finlandiát, azt rögtön kiszúrták, hogy fordulj csak meg szépen, és vidd ezeket vissza, aztán már nem törődtek velem. Az átadásra kijelölt helyszín egy mohácsi panellakás volt, ahol Jolek Isti nevű haverja élt a legalább kétszáz kilós apjával meg a fitt, de fénytelen szemű, élveteg anyjával. Isti faterja az emeleten bámulta a tv-t, évek óta nem ment le a lépcsőn. A muterja meg kijött hozzánk a teraszra, ahol az anyagot próbáltuk, hogy akkor jó lesz-e, és leült Jolekkel meg velem szemben, enyhén széttárt lábakkal, hogy kivillant a citromsárga bugyija. Betépve közölte Jolek, hogy készpénze most nincs, de majd teríti az anyagot, és legfeljebb két héten belül nálam lesz a megbeszélt összeg. Három hét múlva újra Újmohácson voltam, mert baszott Isti Pécsre jönni, hogy elhozza a pénzt. Szóval fogtam magam és átmentem Mohácsra, valami parkban volt a találka, oda jött Isti meg valami elég nagy darab haverja fehér kis robogóval, és mondta, hogy lehet, hogy jobb lenne, ha elfelejteném az ügyet, mert Joleket letartóztatták Baján, a Duna-parton. A Halászléfőző versenyen terítették az anyagot, de valami pecásnak szemet szúrt a dolog, és kihívta a rendőrséget, még a partiőrség is ott volt állítólag. És hogy Istit meg ne baszogassam, mert Isti csak Jolek csicskása, és az egészhez voltaképp semmi köze, itt van négy darab Hoffmann, ezzel tudnak most kárpótolni. De most húzzam el a szerb menekült belem, fél órán belül ne lássanak Mohácson, tíz perc múlva indul a komp, azzal átmehetek a parasztelosztóhoz, és üljek fel a pécsi buszra. Malter kövesdi szőlészetébe jártunk ki hétvégenként a haverokkal, meg az osztálytársakkal, főként azért, mert közeledett az év vége, és kezdőthetett a lazítás, mindenki ott volt, akinek már nem kellett magolnia valamilyen jobb, átmenő osztályzat reményében. Otthon meg folytak a bombázások. Magyarország belépett a NATO-ba. Én meg ittam a pécsi, Pécs környéki haverokkal a Malterék borát. Egyik hétvégén sikerült annyira beállnom, hogy rámjött valami enyhébb neurotikus roham az éjszaka az égen szálló bombázók láttán és hallatán. Akkor jöttem rá, hogy vannak olyan osztálytársaim, akik nem is tudják, mi a fenéről van szó, hogy én egyáltalán most min vagyok kiakadva, mert jó itt nekem, nem? Na de az én kis neurotikus show-műsorom éppen elég volt ahhoz, hogy a lassúfelfogású feketeöves osztálytársam, András berántson egy akkorát, hogy átrepüljek az óllá alakított nyárikonyha üvegfalán, be a nyúlketrecek alá. Másnap az osztályfőnök nem értette, hogy miért vannak vágások az arcomon attól, hogy nálunk Szerbiában most bombáznak. Néhány hónap múlva láttam újra Joleket a Jobb mint otthonban. Odaült az asztalunkhoz, és egy hatalmasat csapott a vállamra, hogy szevasz faszikám, és röhögve megkérdezte, hogy van-e nálam egy kis fű, mert az most jólesne neki. Kint elmondta, hogy nem is volt börtönben, hogy nem is ő volt az a bajai E.B., akiről a Kékfényben, meg az egyik esti Duna tv-s híradóban szó volt, csak jól átbaszták a fejemet, mert ilyen ez a mai világ, a véletleneken meg a szerncsén múlik minden, csak az embernek jól ki kell használnia mindkettőt, ugye értem a logikáját? Visszamentem és kértem még egy Finlandiát. Közben a rádióban hallom, hogy bombatalálat érte Újvidéken a tartományi székházat. A támadásnak állítólag nincsenek halálos áldozatai. A jugoszláv hírügynökség szerint repülőgépek lőtték Szabadka körzetét is, a Palicsi-tó közeléből lehetett erős robbanásokat hallani. Az Iloknál levő Duna-híd meg odalett. Sirbik Attila

6

Koliko daleko i duboko neko može pratiti Belog zeca, a da se ne izgubi? Zaista ili naizgled slučajno, simbolične pojave, intrigantna stvorenja nastanjena u čudesnim zemljama, bizarne dogodovštine, odblesci su nepredvidivih stremljenja ljudi, koja tek ponekad imaju kvalitet projekcija sa porukom primenljivom u stvarnom svetu. Iz ambijentale arhetipskog kolorita, lociranog negde na granici podsvesti i svesnog poimanja, može se žonglirati na razne kreativne načine. Otpočeti od sebe, praktikujući procese ispoljavanja i razotkrivanja sopstvene jedinstvenosti - dejstvovanje je što na izvestan način odiše magičnošću, lepotom, bezvremerjem ili tačnije, življenju za ovaj trenutak. Otisnuvši se od vrela i krenuvši tokovima, stičemo uvide, tumačimo simbole, stvaramo i činimo dela neophodna za opsežniju komunikaciju. Sve to predstavlja otklon od duhovne opustošenosti, okoštalosti, opiranja samousavršavanju… Doslovno, odbacivši automatizme i sklonost ka ideoplastičnosti, uočavamo svet koji se ne osvaja, nego nam je dat. Zapravo, ne postoji bitnija razlika između Stvarnosti i Zemlje u koju npr. Alisa slučajno dospeva i iz iste se vraća jednog snenog, toplog popodneva. Lakoća doživljavanja celokupne avanture i nakon toga lagodna primisao “…kako je to bio divan san”, dovoljno rečito govori o neophodnosti koegzistencije između lucidnosti i fleksibilnog racija. Za poimanje jednorodnosti svega potreban je dobar prevodilac. Naša definicija ili doživljavanje nečega nije ništa drugo do geneza refleksije nas samih u ogledalu i odgovor na pitanje sa koliko pažnje pristupamo toj najosetljivijoj neutralnoj teritoriji. Sledstveno, kako se odnosimo prema bilo čemu drugom. U kolikoj meri smo alijenizovani, lišeni sposobnosti introspekcije i komunikacije, sjedinjavanja sa svetovima izvan usko sopstvenih, zavisi od mnogo urođenih ili stečenih činbenika. Nasuprot je mogućnost ili praksa oličena u razumevanju i ljubavi, za šta je potrebna ne samo dobra narav ili namera, nego i ono delikatnije – hrabrost. Kod Alise su zanimljivi momenti u kojima postaje svesna da Jastogu ili Neobičnoj kornjači (između ostalih) ne želi saopštiti da ih je ranije videla na pladnju ili u supi… Pozitivna promena pristupa prema basnolikim bićima Zemlje čuda je interakcija koja se tek pri kraju dogodovština očituje. Prisebnost, zatomljena nakon padanja u zečju rupu raznim vizuelnim i mentalnim fenomenima, dolazi do ponovnog izražaja kroz etape raspoznavanja stuktura sveta u kojem se obrela. Usnuloj putnici se ukazuje značaj ozbiljnosti poodmakle situacije kada joj do tada dominantna naivnost, nikla iz radoznalosti, zapreti pogubnom opasnošću. Tada, na finišu haotičnog putovanja, konkretno u sudnici, po drugi put se pojavljuje Beli zec. Alisa je do trenutka kada joj se dodeljuje uloga svedoka na suđenju, u tolikoj meri nadrasla sebe (!) da se više ničega ne plaši, pa u skladu sa takvom prednošću spram malih ali moćnih stvorenja iz snova ili mašte i reaguje – budi se. Poruka je isuviše jasna. A Beli zec? Prisetiće vas kako se zovete i ko ste. Ali, pažnja: simpatičnom stvorenju nikada ne nedostaju trikovi. … Luis Kerolu (1832 – 1898)

www.fokus-su.rs

Dejan Ušumović

THEME

Nyuszi hopp, nyuszi hopp, máris egyet megfogott A hallucinációk olyan hamis érzékletek, amelyek kimutatható és azonosítható külső inger hiányában jönnek létre. Manapság könnyen társítjuk őket valamilyen pszichotikus elmeállapothoz, de azért nem ennyire egyszerű a helyzet. Hisz előfordulhatnak ilyen téveszmék akkor is, ha nem egy tartós pszichotikus subban vagyunk. Ez leginkább a módosult tudatállapot mezsgyéje, vagyis a hallucinogén drogok használata, vagy egy alkoholos delirium tremens, vagy egy transz illetve hipnózis. Éppen ezért az ilyen természetes és/vagy szintetikus anyagok kísérletezőinél – néhány kivételt leszámítva – a hallucináció a szer hatásának csökkenésével múlik. De, mint ahogyan mindenkinek más az ujjlenyomata, úgy az idegrendszere is másképp reagál ezekre a cuccokra, ezért minden hallucináció tartalma, ideje más és más. Annyi bizonyos, hogy vannak olyan terek, helyek, amik könnyebben előhívhatnak ún. bad trip-eket – mint a ránk záródó falak, de a tisztaság mellett ez ellen még az a megoldás, ha nem vagy egyedül. Lenn, a Nyuszi barlangjában… Az Alice a Csodaországában a világirodalom legnagyobb LSD-tripje, és hogy ez mennyiben köszönhető Albert Hoffmannak – vagy mostanában Feldmár Andrásnak –, nem számít. A lényeg, hogy megtapasztalsz egy világot, amiben elvileg semmi sem valós, de mégis az. Persze lemondhatsz a szintetikus anyagokról is, ha mindenáron green peace-es vagy, és maradsz a varázsgombánál vagy a csattanó maszlagnál, esetleg egy kis látnokzsályával nyomulsz a pusztában. S hogy fehér-e a nyúl, vagy már egér? Mindegy, ha a mindenhatóság érzését adja neked, még akkor is, ha olykor szőrszálakat húzogatsz ki a szádból, mielőtt végképp lenyelnéd a semmit. S még az önmagát fejtegető narancs is egy jobb élmény a mindennapi kenyér hiányánál. Ne legyünk álszentek, a drogvilág egy darabig kicsit sem rossz, mert abban lehetsz varázsló, aki, ha percenként is, újra kihúzza azt a kis szőrmókot a kalapjából, akkor is hahotázva felnevet a közönség. Nem unnak rá, mint te a munkanélküliségre, a szomszéd panaszára,vagy a

no.7

fehér pestisre. Tanítód lehet a sámán, aki a törzs bölcse, akit megbecsülnek, mert olyasmit látott, amit te soha, és nem azért, mert korosabb. S valóban csak annyi a kérdés, hogy belebújsz-e abba a barlangba vagy sem. Hogy mennyiben tükröződsz, azt előre meg nem mondhatom, de előbb vagy utóbb szembetalálkozol majd önmagaddal. A tudattalanod átengedi azokat a tartalmakat is, amiket évek óta jól bespájzoltál, hogy a hangját se halld a félelmeidnek, vagy azoknak a traumáknak, amiket ma már meg sem értenél, hisz már rég elköltöztél otthonról vagy meghaltak a bűnösök. S ha egy váratlan pillanatban te bújsz majd elő abból a kalapból, akkor sem kell megijedned, mert majd másképp érzed szádban a répa ízét, és a farokcsóválás már nem csak hiú ábránd lesz. A szakemberek pedig mindig nagyon felkészültek, de annyi bizonyos, hogy lesz legalább egy olyan latin kifejezésük az állapotodra, ami már nem csak egy betű és egy szám kombinációja, hanem olyan kór, amire egy újabb szintetikus bogyó a megoldás – mert idejük terápiára nem lesz –, más nyulak is vannak a földön, ezt jobb, ha tudod. Majd egyre mélyebbre és mélyebbre zuhansz a barlangban vagy a tudattalanod csatornájában, s gyermekkorod játéka, a kaleidoszkóp színhalmaza befogadja egész lényed. A zuhanásban persze benne van az a szabadság, amit Woodstok óta senki sem érzett, benne van a vonaglás, amit egyre ritkábban élsz át a pamlagon, és benne van a földetérés is, ami néha végzetes. Azon ne csodálkozzunk, hogy Lewis Carroll mintegy ötven évvel korábban írta meg művét, minthogy az LSD-t szintetizálták. Így van, egy kis oldószer is megteszi a hatását, ha a megfelelő nylonzacskóból szívják, de az alkohol sem kutya, legalábbis a mi népünk nem veti meg sem bánatában, sem örömében. Már nem te vagy a kísérleti nyúl, a tanulás folyamatát sem rajtad jegyzik fel először, talán csak azt az egyet, amit te az életednek hívsz. Kell még neked a valóság? Valóság a valóságban. Pap Ágota

A nyulakat levágják A szomszéd persze nem meséli el nekem, miért gondolja azt, hogy a rendetlenség és a tisztaság kizárják egymást. A ketrec fémrácsain keresztül, ha a nyúl nem húzódik a sarokba, meg is tudom simogatni, igaz, nem sokáig, mert a pipiskedésben kifáradok, és a szomszéd se szereti, ha túl sokat időzök nála, mert a kérdéseimmel, ezt mondja, állandóan kifárasztom. A kerítésen áthallatszódik a nyulak visítása, a hintánál vágja le őket, tudom, akárcsak azt is, hogy a felesége feszt porszívózik. Azon az estén, amikor megkapom a Macit, a nővéremnek azt mesélem, a házból kiszűrődő porszívózúgás sem tudja elnyomni az ebédnek szánt nyulak sivalkodását. A nővérem már régóta a Patinkával alszik, és fél a nyulaktól, noha neki már nem is kell pipiskednie, felér a szomszéd ketreceihez. Amikor mindketten átmegyünk, a szomszéd azt mondja nekünk, ezeket jól véssük az eszünkbe: Rend a lelke mindennek., A tisztaság fél egészség. Éjszakánként szorosan fogom a Macit, nyakán a virágos szélű kisgallér félrecsúszik, nővérem Patinkája hangosan sóhajtozik, az ablaküveget halkan kocogtatják a barackfa ágai. Nem tudom, mikor volt legutoljára, hogy apa és anya ránk nyitották az ajtót. A szomszéd néha bejön, kirángat minket az ágyból, átküld a feleségéhez, akinek a feje mindig be van kötve, és nem hord kombinét sem,

mint az én anyám. A kádban egymás hátát mossuk a nővéremmel, a forró vízben kiázik az ujjam, utána kellemetlen megfogni a kenyeret. Ha elmennek a városba, átmászok a kerítésen, de nem nézem meg a nyulakat, hanem a hinta mellett játszom. A földön sötét nyomokat hagy a kifolyatott vér, oldalt kamilla nő, a Maci ruhája bepiszkolódik. Nővérem az udvarunkból figyel, kezében söprű, nyakán, akárcsak nekem, fehér gallér. Szólni akarok neki, hogy szerintem felesleges felsöprögetnie, mert úgyis pillanatok alatt lehullik egy újabb levél, a szomszéd pedig nem veszi észre, nem fogják megdicsérni, és úgysem vesznek neki új ruhát. A barackfa ágai egyre csupaszabbak, és egyre hangosabban kocogtatják ablakom üvegét, Patinkának köhögési rohamai vannak, Maci nyakát szorítja a virágos szélű gallér. A szomszéd nem akarja elárulni, miért zárja ki egymást a rendetlenség és a tisztaság, kiázott ujjaim között már elviselhetelen a kenyér, nővérem pedig most már értetlenkedésének is hangot ad: „Miért van ott a hinta, ha nem csak mi, de senki nem használja?” Bencsik Orsolya

ART: Phillip Schumacher

www.fokus-su.rs

7

no.7

THEME

Beli je stajao na semaforu. Uvek ista priča. Kako kroči sa ivice trotoara, crveni čovečuljak mu se nakezi sa druge strane ulice. Počeo je da veruje u zaveru crvenih čovečuljaka. Podsmevao se teorijama zavere. Nije bio lakoveran, još manje povodljiv. Beli nije pripadao još od Vremena Bedževa. God Save the Sex Pistols. Međutim, performans koji je Crveni izvodio već mu je počeo ići lagano na živce. Beli je živeo u Gradu Širokih Ulica. Svakako da se ne bi dobro proveo onaj koji bi se drznuo da stavi Crvenog na ignore. Iza Crvenog je stajao Mehanizam. Samo budala bi previdela tu činjenicu. ,,Dobro, majstore, i šta sad? Da se gledamo? Važi! Ako ti tako želiš, gledamo se!” Stoje i gledaju se. Beli na ivici nerava i trotoara. Crveni, dominantan i nabusit, kao svi glasnici Mehanizma. Crveni i Beli, dve egocentrične figure koje čvrsto veruju da je postojanje onog drugog uslovljeno njegovim sopstvenim postojanjem. Od ivice do ivice trotoara, dok među njima teče Gvozdena Reka, preteća i zastrašujuća. Beli je patio od agorafobije. Crveni od klaustrofobije. Dve strane iste medalje. Beli se toga dana osećao kao svoj na svome. Činilo mu se da ga je Agica ostavila na miru. Ali, njena moć se i sastojala upravo u njenoj veštini da iznenadi. Beli nikada nije mogao predvideti kada će ga zgrabiti svojim ledenim stiskom. Imala je jake ruke, ta njegova Agica. Nije im se nikada uspeo otrgnuti. Zavodila ga je. Igrala se njime. Mučila ga svojim zanosnim telom. On joj je tepao. Agice, nemoj danas, molim te. Pokušavao je da se sprijatelji sa njom. Podilazio joj je. Agice, nemoj, dušo moja, danas… A ona se pretvarala u mazno mače. Prela mu u naručju i činilo se da će taj dan prespavati. Tada bi Beli izlazio napolje. Pre toga bi podigao roletne, pustio sunce u sobu, i prekrstio se pred vratima. Prvi koraci su mu bili neodlučni, a onda bi lupio potpeticama o pod, i nastavio da se šepuri kao mladi gizdavi kadet. Razmicao je ljude. Tiskao se u masu sveta. Agica je i dalje dremala na njegovim grudima. Sve je ponovo bilo kako treba da bude. Ulice su ponovo dobijale svoje stare razmere. Grad se sveo na razumnu meru. Na meru malog drhtavog čoveka zvanog Beli. Jednog od mnogih koji drhte, kojima je hladno pod svojom tankom napetom kožom, i kojima ne preostaje ništa drugo nego da čekaju Godoa ili da se, pošteno i za svoj račun, obese. Danas je bio Taj Dan. Agica je, šćućurena pod njegovim vratom, čvrsto spavala. Nisu je probudili ni trzaji koji su potresali telo njenog nosača i zaštitnika, kada mu se na putu isprečio Crveni. Ni Gvozdena Reka je nije probudila.

8

BEZI, ZEKO, BEZI

Beli je čuvao njen san. Već nekoliko dana se nije budila. A ona ga je puštala, cereći se u sebi. Davala mu malu prednost, tek da se, jadnik, ponada da je ponovo zavladao sobom. Gadio joj se! Bila mu je potrebna. Kad god bi podigao šipku previsoko, prizivao je. “Bedni crv”, šaputala je, ali on nije mogao da je čuje od Gvozdene Reke, koja je divljački rušila sve pred sobom. Bila mu je očajnički potrebna. Mrzeo je, ali je nije napuštao. Ona ga nije mogla napustiti. Ona ga je, jadnička, čak i volela, kako samo agorafobija može voleti Belog Zeku. Ona mu je dala nadimak Beli, a on se pretvarao da ne zna odakle on dolazi. Beli Zeka. Sebe je nazvala Agicom. Šegačila se sa njim. On je posrtao. Molio je, prividno, da ga napusti. Ali, samo je on nju mogao napustiti, kako kukavice obično uteknu od prevelike sreće. Šta bi se desilo u slučaju da Beli napusti Agicu? Morao bi, konačno, da diplomira. Nestalo bi mu opravdanje za nedovršeni… roman… Ah, kako bi on (da nema Agice) mogao da voli neku ženu! Bio bi sjajan ljubavnik. Umeo je da manipuliše, a to je prva osobina dobrog ljubavnika. Bio je i ljigavo slatkoust. Sam med se slivao niz njegove usne. Da nema Agice, morao bi da preuzme brigu o Sari. Brigu o sebi samom… Grčevito je stezao u naručju. Agica se i dalje folirala. I Agica je bila dobra ljubavnica. Najbolja. “E, nećeš, beli zečiću! Nećeš me danas nadigrati!” Zatreptala je očima kao da se budi. Beli se ponadao. Evo je! Sad će da se pretvori u gadnu zverku! Kolena mu zadrhtaše, kao u čoveka koji se upravo sprema za slobodan pad sa litice. Beli je bio svoj sopstveni kaskader. Pogledao je u Agicino usnulo lice i počela ga je hvatati panika. “Šta ću ako me napusti? Ostaću sam na ovoj širokoj ulici, u pretećoj masi sveta koja steže obruč oko mene. Vazduha! Vazduha! Sklonite se od mene, nemam vazduha, za boga miloga!” Kreštao je kao neka nezgrapna ptičurina. Agica je uživala u prizoru. Beli Zeka se spremao na ono što najbolje ume – na beg. Drhtao je kao lovački ker. Telo mu se napelo, mišići su se grčili. Znoj mu je probio oklop koji je nosio uvek kada je izlazio ,,među ljude”. Usta su mu bila neprekidno poluotvorena. Gutao je vazduh zajedno sa sopstvenim rečima koje je potiskivao unazad. Jeo je vazduh. Grizao ga halapljivo. Noge su mu postajale krute, gumene, a onda bi već u sledećem trenutku gubile težinu. Lebdeo je. Onda je čitavo njegovo telo izgubilo težinu, odlepilo se od trotoara, i vinulo se u visinu. Beli se plašio visine. Beli se plašio svega što nije bio u stanju da

kontroliše. Najviše sebe samoga. Sebe se plašio više i od Agice, jer je ona postojala dok god on ne odluči suprotno. I umesto da se ona plaši njega, Beli je cvokotao pred Agicom. Agica se ljuljuškala i škiljila na zaustavljenu Gvozdenu Reku pod sobom. Beli je leteo. Mahao zakržljalim krilima, ali nije ispuštao Agicu. S vremena na vreme bi je protresao, ne bi li je tako probudio. Ona mu se nije dala! Beli je bio van sebe od slobode sa kojom nije znao šta će. Sloboda nije za svakoga. I nije svakome na korist. “Agice, ustaj, Agice!” Urlao je. Usne su mu se iskrivile u ružnu grimasu. Gadio joj se više nego obično. “Pajac! Grozni mali ružni pajac!” Onda je ipak popustila, jer, za boga miloga, volela ga je. Kako samo agorafobija ume voleti belog zeku! Strasno i do kraja. Naglo mu se unela u lice i ščepala ga za obraze. Belom je laknulo. Mirno je lebdeo neko vreme, a onda ga je udarac u čelo prenuo iz obamrlosti. Tik pred njegovim nosom kezio se Crveni. Konačno licem u lice. I Crveni je ustuknuo. Nije očekivao ovakav rasplet događaja. Beli mu je izgledao kao neka pogana buba, sa sve tim smešnim krilcima kojima je uporno mahao. “Konačno smo se sreli. Ti i ja…” Prosiktao je Crveni, uspevajući da se pribere. “I moja Agica…” Dodao je Beli, kada je došao do daha. “Tvoja Agica?!” Crveni je prasnuo u smeh. “Šta je tu smešno? Naravno da je moja.” “Zar misliš da ona pripada samo tebi? Ona je jednako i moja. I Žuti je svojata. Jedino je Zeleni nezainteresovan, jer čovek u koraku ima preča posla. Zeleni nikada nije popustio pred njenim čarima. Samo zaustavljeni postaju njene žrtve. Zapamti to jednom za svagda i kreni. Hodaj ako želiš da je se oslobodiš! Hodaj, mali zečiću.” Beli se dočekao na svoje gumene noge i dao se u beg. “Beži, zeko, beži!” Osvrnuo se. Crveni i Agica su se ljubili strasno. Plamenim jezicima. Crveni je grabio za grudi. Svlačio je. Agica je stenjala. Belom udariše suze na oči, ali je nastavio da trči. “Beži, zeko, beži!” Cerekao se i Žuti. “Žuti žutuju, a crveni putuju!” Doviknuo mu je Beli preko ramena. “A, zeke beže. Beži, zečiću, beži!” Beli ih je, naravno, poslušao. Jelena Štetić

THEME

no.7

Eksperimentalno putovanje

Trebalo je nekako i negde ostaviti svoj trag. Ljudi su imali opsesiju. Ja sam bila stranac. Čemu dati značaj? Svi su nekako prosto gledali iz svoje ljušture, kao da je to lako, kao da su zaverenici na nekom tajnom ostrvu i samo vrebaju pridošlice od kojih će utajiti kakvu korist za svoju dušu. Nimalo svetlu i belu. Iako smo hodali istim prostorima i ulicama, moji su koraci lebdeli kao u večitoj izmaglici koja me skriva od njih. I javljam im se samo kao utvara o kojoj misle i da ne postoji. Ali znam da sam ovde samo žrtva jednog ogleda i ne može biti drugačije. Jer da je drugačije, bila bih deo ovog stvorenog sistema. Ako bude drugačije i ne budem se ponašala u skladu sa svojom eksperimentalnom misijom, može se desiti moje uništenje. Stvaram dodatnog kiseonika kako bih održala energetsko polje snage nepomućeno sa opsesijom okolnih ljudi oko mene. Izgledalo je baš tako – kao da sam došla iz drugog vremena, onako kao slučajno, kao kakav posmatrač koji mnogo ne haje za ono što se dešava u prolaznom trenutku i što gledam ispred sebe. Rekla sam zbogom vremenu da bih mogla videti šta će se dalje dešavati u vremenu, kakav će ono oblik zadobiti od ljudi koji se sa njim poigravaju i koji ga zloupotrebljavaju za nekakve slučajne prohteve i zahteve. Uskočila sam u senku pored ogledala da vidim šta se iza senke vremena dešava. .....Otvaram kapije ulice..... Gledam u beton koji se sastoji od kocaka. Ljudi prolaze oko mene, a ja tačno znam da više nisam tu, da sam samo slučajno naišla pored njihovog koraka ne da bih iščupala njihove korake već da ih svojim prisustvom osvestim o njihovoj neslobodi i vezanosti...ne, ali oni to ne znaju, oni ne mogu da vide kako se sve to dešava njima....i da se dešava, a da su oni uronjeni u taj pločnik neslobode vlastitih koraka. A ja sam niko koje hoda kao senka. Zašto bih bila nešto što bi imalo značenje za njih. Uradiću ono što stoji do mene kao jednog eksperimentalnog ogleda – i tako znajući da sve što radim sada samo je jedna igra kroz pokušaje i izazove u vremenu čekanja dok ne dođe pravi zadatak i prava životna igra. I opet ne znam šta mi se desilo na ulici u šetnji pa da sada ovako tako pričam. I šta sada radim – osim što sirovo otkucavam u svesti ono što mi se prehodno desilo. To je samo malo dublji doživljaj nego obično, ali onda se pitam zašto taj naknadni doživljaj doživljenog ne ide još dublje i dublje. To bi bio pravi izazov za doživljaj unutar duše. Pitam se zašto ne otkrijem samo zašto koje se tako krije. Prosto sam u tom pitanju samo iskoračila iz sebe. Kad sam htela da znam rastočila sam se kao prah, nestala kao zrno peska zajedno sa vetrom i njegovim pravcem kretanja. .... Ja nisam ista kao malo pre. Ali ne malo pre, već iz daleke prošlosti Zemlje. Kao kad Alisa pojede malo parče pečurke i nije ista kao pre. Ali pri svakoj mojoj narednoj promeni i koraku na ulici nešto se iskrivljavalo, menjalo, šetalo, sakakalo....A onda.....kad je protrčao beli zec sa satom i bacio ga tako snažno da je sat odleteo pravo ka nebu i više se niije vraćao, vreme više nije zastajkivalo. Jurilo je, sve se mešalo jedno sa drugim i svi su trčali brzo, ubrzano pričali, naletali jedne na druge....hvatali se za ruke ljudi i žene kao pogođeni Amorovom strelom ljubavi i odletali u onom pravcu u kome je beli zec zavitlao sa svojim satom. Nestalo je svako tlo i svako stajanje. Odjednom zaista ničeg nije više bilo, nestale su i kuće i ljudi i ulica. Ostalo je samo drveće, ptice, brda, planine, sunce, nebo i zvezde. Ostalo je da postoji svet koji je postojao pre prvih ljudi onakav kakav jeste u svojoj prirodnoj izvornosti, u svojoj čistoti, u svom prvom buđenju i nastajanju. Ali odjednom više nije bilo ni toga. Posle velike gužve na ulicama i putevima nastala je duboka tišina. Prstom sam je dodirivala. Tako je bila mekana, čak sam mogla od nje da napravim nekakve nestvarne likove i da ih ostavaljam da vise u vazduhu na ulicama i napravim čitavu galeriju likova....U jednom trenu od ove tišine pravila sam stepenice....niti široke niti uske, ali dovoljne da mogu da se penjem na njih. Htela sam da vidim kuda će me voditi. A htela sam da idu jako gore u visinu. Tako sam sebe zaposlila nekoliko dana u izgradnji stepenica od beličaste

tišine koja je ostala na ulicama. Zadovoljno i vredno sam svaki dan po malo gradila i gradila svoje stepenice. Onda bih bacila pogled nazad i jednog dana videla sam da je zemlja prilično daleko. Oko nje su se širili plavi oblaci i dopirala duboka tišina. Pogledala sam ispred mene i bilo je ispred mene to veliko nebo – beskočano slobodno za mene. I taj deliće beskonačnog prostora u kome je sve istovetno, zahvata me svojom energijom tako da zaboravljam da je možda nekada u dalekoj prošlosti postojalo nešto što se samo zvalo Zemlja, ljudski svet, drveće, godišnja doba. Sada je celokupno zemaljsko postojanje bilo u dalekoj prošlosti, daleko izvan mene, pretočeno u nepostojanje koje je moglo da liči samo na jednu meštovitu konstrukciju koja se ubrzo istopila usled svoje nestvarnosti i nerealnosti. Tako će možda zaista i biti jednog dana oslikana ta slika u nečijem umu samo kao misao, a ne više kao materijalna stvarnost i moći će samo da se izazove u sećanju kao pozornica života koja je nekada postojala. I to kroz nesvesne fukncije nekog bića. Ali kako govoriti o nečemu što se događa sada, a što se već dogodilo? Ne znajući više ko sam i bez toga da bih mogla biti Ja ili uopšte nešto, nisam više ni čovek. Stoga ovde sada ostavljam tri tačke … sa velikom tačkom da bih nagovestila da se moje putovanje još ne završava. Ali stavljam tačku jer hoću da kažem da sada ne mogu nastaviti govoriti dalje, jer u polje u koje ulazim prestaje svaki govor. A šta je govor – samo jedan među hiljadama načinima komuniciranja koji se sada briše... Valentina Čizmar

Non finito Képzeljünk el ötezer nyulat, ahogy éppen basznak egy tágas, pipacsos mezőn. Szorgalmas szuszakolásuktól szinte a Föld is belenyög. Hosszúfülű pajtásaink majd kiugranak bőrükből, akkora az öröm, mit sem kapiskálva a későbbiekről, hogy kettyintés után szomorú az állat. Addig is, csesznek a löttyedt dekadenciára, ha abba is hagyják, csak percnyi a csend, s miután a halál valakit lepipál, s ripacs könnyeket ejt a sok pipacs, fölbugyog újra a combközi láva, elönti az élvező, teremtő mezőt. Orcsik Roland

Beli zec Krijem ga kao madžioničar u šeširu Štitim ga od znatiželjnih pogleda protiv uroka Nosim ga na jednom svežnju ključeva kao privezak Pokazujem ga na kolima kao nalepnicu iz fazona. Spominjem ga u pesmama kao simbol za nežnost ali ne i za strah Volim ga nesebično,bezgranično i umnoženo Radujem mu se kao svako dete kome izmami osmehe Čuvam ga u srcu kao deo nasleđa,kao moje prezime. Sandra Zec

ART: Marina Milanović

9

no.7

THEME

Slawoyka épp egy tábla csokoládét majszolt a trafikjában, mikor egy fokhagymaszagú, zöldpikkelyes troll a két tolóablak pultjának egyikére tehénkedve pluszfeltöltést kért a mobiltelefonjára. A nő gépies rutinnal nyúlt a pénz után, megtudakolta a kérdéses számot, leellenőrizte, beütötte a gépecskéjébe, s miután az illető készüléke sípolva visszajelzett, villámgyorsan kiállította a számlát (mindig büszke volt a profizmusára), és a tolóablak előtti üvegutánzatú lapocskára helyezte a vékony papírcsíkot, jelezvén, akár azonnal a lapocska melletti kisméretű, de szépen formatervezett, áttetsző plasztikkocka-papírkosárba hajíthatja a fölösleges, lassan halványuló számokkal-betűkkel telegépelt aprócska hulladékot. A troll azonban e helyett – értsd a gyors felszívódás helyett – egészen közel hajolt a tolóablakhoz. Ha megteheti, valószínűleg bele is bújt volna… Slawoyka azonnal regisztrálta a gyöngyöző izzadságcsöppeket a zöldpikkelyes halántékán, akárcsak űzött vad-pillantását, ahogy fokhagymaszagúan elnyöszörögte: -Megparancsolták, végezzek a Fehér Nyúllal. Ha 48 órán belül nem sikerül, virslibe darálnak. Slawoyka, mint egy fotocellás üvegajtón, ködös pillantással keresztülnézett rajta. Bőven volt alkalma begyakorolni a védekezésnek ezt a módját, hisz gyakorta rákényszerült, ha semmi másért, a vegetálásához való jogának kényszeréből biztosan. Az illető ordítani kezdett. -Nem hiszi? Lehet, hogy éppen ön fog vákuumpakolásban a bevásárlókosarába csúsztatva leemelni valamelyik kibaszott diszkont hűtőpultjáról. – Pszichósabbra véve a figurát, már üvöltött. -Hallgatsz, mi? Kannibál kurva! Slawoyka tudta, zsúfolt utca ide vagy oda, ha zűr lesz, senkire sem számíthat. A kamera persze rögzíti az egészet, és 24 óráig tárolja is, de azt is tudta: nagy baj esetén simán eltűnne a felvétel. A tulaj – akinek a nevét sem tudta, és nem is volt tanácsos puhatolódznia utána – nem akar semmiféle fölösleges balhét. Ha kinyírnák, eltűnne a hullája. Ha megvédi magát, de mégis rendőrségi üggyé durvulna a dolog, azonnali felmondást kapna, „pofa be”jellegű „szívélyes” figyelmeztetéssel…. Szerencsére a másik tolóablaknál – melyet a szükségszerű huzat miatt szívből utált, de most valóban hálát adott a tervezőjének – megjelent egy arrogáns, kötekedni kívánó, agyontetovált gót, akiről lerítt, bárkit pépesre szadizálna, így a trafikosnő „A következő!” felkiáltással már mást szolgált ki, úgy, hogy a trollal még a szemkontaktus is lehetetlenné vált. A gót szerencsére mindössze gyűlölködő tekintetetének

10

The Color Purple

kíséretében – melyről a nő tudta, nem neki vagy pontosabban nem kifejezetten neki szól – de hallgatott, majd végigfogdosva a képes folyóiratokat, szó nélkül sarkon fordult. Időközben a troll is odébbállt. A trafikosnő („Ez adatott meg nekem.” – szorította össze a fogát a 40-es nő) nem fecsérelte tovább gondolatenergiáját a rémült, kiborult zöldpikkelyesre. Azzal is tisztában volt, jobb lenne, ha semmiképp sem piszkálná a zavaros ügyet, amennyiben nem szeretné, hogy nyomtalanul elnyelje a sötétség – de óhatatlanul beugrott neki: tegnap egy ciklámenszín bőrcuccokban billegő, orrba- és szemöldökbe-való díszeket viselő zombidiáklány, miközben a cigarettáért fizetett, valami halottkopár, nem-emberi hangon lökött oda neki egy verbális, de dekódolhatatlan infót: -Kövesd a Fehér, Nyakörv Nélküli Csokinyuszit! Aztán, két lépést hátrálva a trafik melletti buszállomáson – végig Slawoykát fixírozva – rágyújtott, majd ahogy a cigarettája fogyott, úgy maga is egyre halványuló körvonalakká válva dematerializálódott. Csak egy bűzös, ciklámenszín tócsa maradt utána. Hiába a kétméternyi távolság, a trafikosnő még most is érezte azt a gyomorfogató, még a zárt tolóablakon is áthatoló bűzt, amit árasztott. Alig várta, hogy véget érjen a műszak, és nagyon hálás volt a sorsnak, hogy a tócsa felsikálása a Városi Köztisztasági Vállalat hatáskörébe tartozott, és még véletlenül sem az övébe. Most kivételesen megengedte magának azt a luxust, hogy elgondolkodjon... aztán gyorsan felhagyott vele; furcsa, gondosan száműzött érzések, sejtések, vágyak furakodtak elő a mélyből, melyeket, tudta, semmi szín alatt sem engedhet meg magának, ezt is rég elintézte önmagával… Slawoyka már rég semmit sem próbált megérteni. Új Mostba, ahová, még a hivatalos okiratait is hátrahagyva, nem önszántából jött, és ahol, azt is jól tudta, rengetegen gyűlölik – gyakran pont azok, akik mindössze egy generációval előbb „jött” szülőktől fogantak ide –, csak félelemből nem mondják a szemébe, hogy „Jebo vas voz, koji vas je doneo”, mert nagyon rövid idő alatt túl sokan és sokfelől érkeztek ide, a kényszer-ígéretföldre, mint ahogy azzal is tisztában volt, gondolkodás nélkül kiegyenlítik azokkal, akik miatt valóban szégyelli menekült voltát, mint ahogy azzal is, hogy örökre idegen marad, és az sem érdekel senkit, nem jókedvében telepedett le ebbe a fekélyszerű sebességgel a sokszorosára dagadó városba, amely annyira gyorsan és bármiféle normális megfontolás nélkül növekszik, mint egy génmanipulált kovásszal kezelt gigászi kenyértészta, melyről maguk a

www.fokus-su.rs

pékek sem tudják, és nem is érdekli őket, valóban jóízűre, ehetőre sikeredik-e, vagyis élhetővé, akár rövidtávon is, csak a lehető legkisebb befektetéssel a leggyorsabban a legnagyobb hasznot próbálják mindenből, nemcsak a városból, belőle is kisajtolni… Megrázta magát. Ha senkit nem érdekel, akit kéne, miért épp ő törje a fejét ilyesmiken? Vagy úgy általában és egyáltalán bármin? Világos volt előtte, a városban semmi sem az, aminek látszik, de sem ezzel, sem az égvilágon bármivel nem foglalkozott. Nemcsak kulcsa nem volt hozzá, de ideje, energiája sem. A puszta túlélésre rendezkedett be. Vaknak, tökhülyének és süketnek tettette magát, amire gyakran szükség is mutatkozott, mert miután – erre valóban büszke volt – tisztességesen, a tíz körmével kapart össze egy egyszobás lakást – szinte már maga sem érti, hogyan sikerült neki –, csak egyetlen célja maradt: ha bejelentetlenül, nyugdíjés egészségügyi biztosítás, hasonlók nélkül, megalázóan kevés pénzért dolgozva olyan tulajnál, akinél már egy négynapos betegség után is azonnal kirúgnák – hogy bizonyos emberibb feltételeket, biztatóbb jövőt legalább a lányának biztosíthasson. Minden második vasárnapja azért szabad volt, szabadon bevásárolhatott, főzhetett, moshatott, takaríthatott a családjára, a lakása is csak egy ugrásnyira volt a munkahelyétől, jó környéken, vagyis, ha azt vesszük, egészen tűrhető meló… és a lánya abszolvens, jó jegyekkel, a férjével együtt minden pénzét rákölti, hadd utazzon, járjon ki a lány, megérdemli, s ha lediplomázott, akár külföldre is mehet, ahol talán egy hangyányival kevésbé facsarják ki a lelkét, és jobban megfizetik… Ellentétben vele és a más munkakörben, de hasonló módon güriző apjával együtt… A férje… Egy pillanatra elkomorodott. Rendes, stabil, mackós alak, akiről tudja, ennyi év után is szereti a maga módján… csak egészen más világban él, egyszerűbb lélek. Slawoyka miatta maradt ki az egyetemről, pontosabban a saját hülyesége miatt. Nem akarta magát becsapni: annak idején elbűvölte a férfi szépsége, kedvessége, és szépen becsúszott a gyerek. A férfi ennyi év után is változatlanul kedves, tapintatos, mosolygós maradt, amiért tudta, a legtöbb ex-barátnője szívesen cserélne vele, de… sosem beszélhet neki azokról a kék bársonnyal bélelt, Lapis Lazzulis, titkos rekeszekről a lelkében, melyeket rég lepecsételt, hisz fel sem fogná… és mást sem érdekelnek. Nem csak a titkos lélekrekeszei, ő maga sem. Igaz, tudta magáról, még mindig csinos, ha jobb napja van, akár 6-8 évet is szemrebbenés nélkül letagadhatna, de a tapasztalat megtanította valamire: azok a férfiak, akik, néha úgy érzi, nemcsak figyelmesek és rokonszenvesek,

THEME hanem akikkel szenzitív érdeklődés kíséretében megoszthatná azokat a bizonyos lepecsételt, titkosfontos, kincsrejtő zugokat is, s akiknek ujjaihoz hozzáérve – miközben átveszi tőlük a pénzt – forróság lepi el… azok a férfiak, ha jobban belegondol, keresztülnéznek rajta, a kioszk tartozékának tartják, semmi egyébnek. Persze akadnak barátságos, visszajáró, vele szívesen elbeszélgető, őt vonzónak tartók is, de azok vagy öregedő szomszédok, vagy a legjobb esetben melegek voltak… Az egyik olvasásfüggő szomszédja, akivel egy fokig össze is barátkozott, egyszer meglepte valami feminista írónő Saját szoba c. könyvével, és mindenáron el akarta vele olvastatni. Az illető egyszerűen nem tudta felfogni, nem mazochista, tudja, saját külön szobája sosem lesz… Így hárított. Azt mondta, nem szeret olvasni, és önmagára fordítandó ideje, energiája sincs. (E két utóbbi állítás valóban fedte a valóságot.) Vevő egy ideje már nem jött, ami elég furcsa volt, de Slawoyka már rég semmit sem tartott furcsának. Túlélni akart, semmi egyebet. Unottan kipillantott a trafikból. Aztán azonnal megállapította, fölösleges volt. Szemközt, a kozmetikumokat, testápolókat, vegy- és tisztítószereket árusító multi-market egyik tökéletesen céltalan, de kapualjszerűen kiképzett, márványutánzatú zugában egy romboidfejű, folyékony ezüst állagú exhibicionista játszadozott elsődleges nemi jellegével. Szemgödreiből borotvahabszerű akármit csorgatott, jelezvén, kétféle nedvet képes párhuzamosan kibocsájtani magából, s legalább egy villanásnyi figyelem talán jár neki is. Slawoyka tudta, ezek a fickók ártalmatlanok, és hiába járnak-kelnek körülötte az emberek, a kutya sem fogja megbámulni. De ahogy a nyüzsgő, fülledt koraestében a kivilágított, felkapott környéken végigtekintett – fölösleges volt kilépnie a trafikból, hiába regisztrálhatta tolóablakai mögül per pillanat a közegnek csak egy szeletét, anélkül is kitűnően, szinte túlságosan is kitűnően ismerte – hirtelen valami olyan virágot érzett a lelkére fonódni, amit a tudatalattija mindig érzései legmélyebb sikátoraiba szokott száműzni, méghozzá sikerrel, de most, rágondolván a takaros, elegáns környékre, ahol mindenki elégedettet játszik, mint a legközhelyszerűbb szappanoperákban, hirtelen szabad teret engedett annak, ami elől már rég bujkált: vegytiszta gyűlöletet érzett az egész kinyalt környék, az egész város, az égvilágon minden iránt… és amit a büdös életben nem mutathat ki, csak bejelentetlenül, alulfizetve mosolyoghat a huzatos trafikban, amit a pokolba kívánt, de kussolnia kell, hisz szerencsésnek is mondható, látott ő már boldogtalanságot eleget….

Hiába próbálta visszatuszkolni a gondolatait, ezúttal nem sikerült. Megkeményedtek az arcvonásai. Fölbontott egy doboz cigarettát a legeslegdrágábbikból, pedig épp a spórolás miatt hagyott fel anno a dohányzással. De most ezzel sem volt hajlandó foglalkozni. Ahogy a cigarettát szívta, a tőle telhető leghidegebb fejjel merengett: Folytassa ezt az egészet, amit megszokott és ismer… … vagy végre, életében először, hallgasson magára, és kövesse a Fehér Nyulat, akit likvidálni akarnak? Mellékes volt számára, a Fehér Nyúl melyik kultúrproduktumból eredeztethető, ha egyáltalán eredeztethető, és nem másról van-e szó, archetípusról a kollektív tudatalattiból, vágyból materializálódott finomanyagi szubsztrátumról, a saját árnyéklényéről vagy egyébről. Már azt sem furcsállotta, hogy olyan kifejezésekkel él, melyeket sosem használt vagy értett. Hátradőlt. Most használja és érti is őket. Mikor egy lakkcsizmás, lilára mázolt mellű, tündérfülű, félmeztelen szőkeség – akiről maga sem tudta, honnan, de csalhatatlanul megérezte: top-fotómodell – megállt egy pillanatra a habzó szemüregű, magát mutogató pasas előtt, a másodperc törtrésze alatt előhalászott a neszesszeréből egy ezüst hölgypisztolyt és a levegőbe lőtt – Slawoyka döntött. A lánya már abszolvens, kitűnő jegyekkel, a férje is előbb-utóbb túlteszi magát a hiányán, úgyhogy… Kilépett a trafikból, s egy lapos pillantással végigmérte a rossz ízléssel tervezett műanyag-fém bódét, a hazáját. Az már lángolt is, bűzös füstöt okádva. Lefogadta, kamerák, szomszédok ide vagy oda, senki sem fogja a rendőrséget tárcsázni, Új Mostban semmi sem az, aminek látszik. (Nem mintha egy szikrányit is érdekelte volna az egész.) Bizonyos volt benne, a Fehér Nyúl várja, magán érezte az érintését, érzékelte hívogató vibrációit. Sejtette, ennek az egésznek valami köze lehet a majdnem-rásózott Saját szoba c. könyvhöz, s a soha meg nem szerzett saját birtoklású zughoz is, de ezzel sem foglalkozott tovább. Büszkén, emelt fővel lépett ki mindabból, amiről eddig azt sulykolták bele: ez ő. „Micsoda mocskos hazugságköteg volt” –mosolyodott el, nagyot, jólesőt szippantott a koraesti levegőből, s végre arra is futotta az idejéből, hogy tudja, pórusai úgy nyílnakcsukódnak, ha akarja, mint egy ritka, csodás virágé, mely igenis létezik, csak senki sem hajlandó róla tudomást venni…

no.7

„A Fehér Nyúl. Érzem a szívdobbanását. Életemben először. A sajátom.” Meggyorsította a lépteit, hogy minél előbb hátrahagyjon mindent, ami a múltjára emlékeztette, és úgy mosolygott a neoncsövekre, önmagára, mint az imént látott fotómodell a vakuk villanásainak csodás, kontraverz örvényében.

Jódal Kálmán

AMAJLIJA OD SLOVA Kažu da je ogledalo razbijeno sasvim slučajno, ako slučajnost uopšte postoji. Kažu da je iz njega tada pobegao beli zec, da je potom iz šešira izvukao ljubičastu mađioničarku, ali da je mađioničarka još u svetu ogledala od svoje trepavice bila stvorila magični šešir i zeca za sreću, jer je bila užasno tužna, ako je istina to što pričaju. Kažu da su oni tada stvorili svet, uključujući i nas, ako to uopšte mogu znati, i ako svet mora biti stvoren. Kažu da kraljica uopšte nije bila zla, već da je kruna činila zlim svakog ko bi je stavio, ako predmet sam po sebi može biti zao. Kažu da je mađioničarka stvorila i Luis Kerola kako bi napisao nju i zeca, i kako bi ih bezbedne vratio iz fikcije u koju su proterani, ako se iz fikcije ikada može pobeći. Kažu da su i oni sami pisali o tom zecu da bi svoje živote učinili lepšima i spasili se od tog nepredvidivog AKO. Kažu da beli zec donosi sreću svakom ko ga bilo gde vidi, čuje ili pročita o njemu, zato je ova priča i napisana. Jeste da to Ako kaže da je pitanje da li se sreća može doneti. Tom logikom mogli bismo posumnjati i u samo Ako, i ? Šta onda?! Ipak, u postojanje belog zeca ne treba sumnjati, njegovo ime treba samo izgovarati ili makar prošaputati... onako, može i usput:“Beli zec“. Pomogao je mnogima, tako kažu, a može se svašta pričati, kazivati, može se svašta pisati, zato, da bi uništili to Ako, svako mora da proba lično... Ema Stefanovska

ART: Vasilije Vujović (Umetnička radionica Medijala)

www.fokus-su.rs

11

no.7

POETRY

GHETTO

Mracno je Mračno je, mračna je ulica i kraj, moj hood, ceo grad mračan je, to, brate, znaj. I tako je, mračan je ko nepravda, trudim se da ne gledam, trudim se da skenjam ga! Kada padne mrak na oči, ti ga zaskoči, išutiraj ga pošteno, u beton facu mu umoči, pet na jednog, pravi ulični borci, krv se prolila samo u običnoj šorci. Patika, trenerka, to je valjda bitno, samo skupe stvari , ništa ono što je sitno. Ide lep provod dok se raspolaže kintom, posle radi se trafika dobrom fintom. Zajebi moral, sada je nemoralno fora, ko će na koga, čija je jača kora. Bio si dobar klinac, tu negde doskora, došlo novo društvo sa velikog odmora. Nadrogiran ne vidiš dalje od svog prsta, još jedan propali slučaj, izgubljena vrsta. Nekada je karakter bio supstanca čvrsta, sad je samo duša prazna, isušena i pusta. Jako je malo potrebno do samoga vrha, ali isto toliko da se izgubi cela svrha. Stojiš na staklima, činiš sve da ne bi pukla, tla pod nogama su postala vrlo krhka. Stić‘ ‘e te surova kazna kad tad, da znaš, ja ostajem svoj, a za ostale me zabole baš.

Mračno je jer ljudi neće da otvore oči, kada negde kreneš, ne znaš da l’ ćeš tamo doći. Grad je podeljen k’o neki megalopolis, svako svoje brani, jer to je u modi. O muzici da ne pričam, a tek o kulturi, što ti uža svest, prihvaćeniji si u džungli. Trendovi se prate, za patike se živi, sistem vrednosti, šta je to? - piše u knjizi. Svakodnevni zločini, društvo je u krizi, osnovnoškolci, kada vidim, pošizim. Koji kurac, dosta mi je više toga sranja, evo prst svima što tripuju kriminalca! I svima što ulaze u svet tog neprekidnog lanca. Samo zbog takvih ove rime sada bacam. Pokupili fore sa neta pa tripuju, ne znaju ni ko su ni šta su, al‘ brane titulu. Jebe mi se za ideologiju i politiku, svi su oni isti, samo drugu masku imaju. Čim malo neko uspe, ljudi sline od ljubomore, prihvaćen si tek kad imaš njihove odore. Biću uvek svoj, ne dam da me lako porobe, tek smo počeli, idemo u nove pohode. Imam svoj izlaz, svoju iskru u svemu tome. Mračno je, a ja vidim u mraku, dabome! U dupetu godine, pa sada koračam opreznije; da snimam, rokam lajv! - to su moje pretenzije. Tenzije rastu zbog fudbala, politike i vere. Ko je šta, odakle, s kim? - pijana rulja na ulici se dere. Lutaju sjebani u mozak, vestima i lažnim simbolima; ubice, krvnike, krimose smatraju svojim idolima. Zbog jeftinih droljica krv se tada proliva, glume da su skupe, pa se svako za njih otima. Ne znam, u stvari, šta je sreća u njihovim životima. Furam svoju priču, to je relacija nepremostiva. Mračno je! Ignorišem jezu u kostima, pretvaram je u struju koja skroz me sad obuzima. Moja spika, ova rstva vama dah oduzima, posle certa nestajete kao pesak među prstima. Ja rokaću i kad budem imao bolove u krstima, treću nogu, manjak kose, marš sada kućama! Bio ovde dok još niste bili ni u mudima. Moj grad, moja ljubav, moja sveta muzika! D ZOO feat. Rajahman

Neznani junak

U sitne sate

Mrkli mrak iznad mene, dole nema dna. Može li biti gore i od najgoreg sna? Samo da znam, koji je sledeći plan. Nešto toplo dopire, ali se i dalje smrzavam.

Koračam u noći bez prave putanje, želim da vidim kakve ulice imaju tajne. Kada mrak padne i roletne se spuste, gube se ljudi, ulice postaju puste. Ništa nije ostalo od sećanja na dan, lagani koraci, polako, kao da je san. Gubim dragoceno vreme, toga sam svestan, ali i dalje koračam, što, to ne znam. Tražim odgovore na sva moguća pitanja, nema ih, makar ih čekao do svitanja. Uvek se na kraju najbitnije postavlja ko sam to ja, šta sam to ja, da li gledam i dalje istim očima, da li ću ikada da se šetam noćima. Imam odgovore na sva, ali ne sad, dobiću ih tek kad napustim ovaj grad.

U tami sam, čekam da svane rana zora. Čekam, ali svaka sekunda je prokleto spora. Moram da se borim, to jednostavno moram. Ne želim da osetim ukus krvi koji je gorak. Prvim urlikom petla, čvrsto stojim spreman, iako ne znam šta me čeka, kakva neman, u Sunce gledam, slobode sam žedan, radije ću da umrem, nego da se predam. Svaki jecaj, gori je od urlika, vidim leševe, smeši mi se mrtvačka lobanja. Taj strašan prizor mi samo mržnju obnavlja, zajedno pišemo kraj ovog poglavlja. Izgubljen u masi, gomili, čupam i kidam, urlam od straha i besa, ja divljam, refleksno se branim, ne dam, ne dam zbog cilja, iako sam svestan da je smrt moj jedini izlaz. Poslednja molitva je, taj nemam osećaj jer dodir tvoje ruke nežan je k’o uvek pre. Vidim ti lice i sve, tako stvarno na tren deluje, samo da napred krenem. Na krvavo polje vrane će da slete, sada si ratnik, nisi više dete, magla je, vidimo prve siluete, čuju se sablje cele naše čete. Konjica, pešadija, svi nervozno strepe, jedan krik iz tišine razbija sve kletve, juriš u smrt, strelci traže prve mete, stapaju se formacije i prve žrtve lete. Spreman sam tako da spremniji neću biti, sve bliže tamo sam, sve bliže bici, više nije mi do pobede, slave, čuju se krici, krenuo sam tamo, ali ne znam kuda ću stići. Osetim miris, da, to je ta gorčina, nisam to želeo, a sada baš to imam, uzbuđenje na vrhuncu, ja bezglavo šibam, u ovoj pustinji vojnika postajem mrvica sitna. Izgubljen u masi, gomili, čupam i kidam, urlam od straha i besa, ja divljam, refleksno se branim, ne dam, ne dam zbog cilja, iako sam svestan da je smrt moj jedini izlaz. D ZOO

KUĆA JE IZGORELA /VALJDA SAM JE SAM ZAPALIO/ PREPARIRANA SAM ŽIVOTINJA U ZOOLOŠKOM VRTU HRANIM SE POGLEDIMA KOJI MI JEDU DUŠU NOĆU SAM SMEŠTEN U UDOBNOJ SPAVAONI ULAZNA VRATA OSTANU OTKLJUCČNA IONAKO NIKO NEĆE DOĆI Mirjana Mitrić

www.twitter.com/dzoofficial www.youtube.com/user/dzoofficial

12

www.fokus-su.rs

U sitne sate noći su hladne, mrak kada padne, duše su gladne, jedne pate, druge ih blate, iz krajnosti u krajnost, a ko smo mi, brate?! Vraćam se, k’o da ne znam gde i odakle, a samo zamišljen tripujem stvari razne, nešto me nervira, tamo sa strane, nešto me sputava da pratim misli prazne. To samo neonka treperi u polupraznom busu, neki uličar preko puta otvara mi dušu, gledam ga, a ne čujem šta mi priča, gledam ga - u njemu vidim razna lica. Izlazim iz busa, gazim pravo u baru, ali ništa me ne sprečava da mi misli stanu, kiša je stala, iz rešetki vidim paru koja nestaje u trenu kao kad emocije zamru. Situacije kojih inače nema po danu ili okupiran obavezama ne obraćam pažnju. Psi lutalice i ljudi traže istu hranu, čistači ulice baš tada rade za platu. Sa teme na temu misli mi skaču, u kraju sam odjednom, bližim se zgradi i stanu. Par dobrih grafita ukrašava fasadu, svaki hud ima neku svoju baladu. Voždovac il’ Teslino, razlika je mala, duh ulice, vetar, otisci prethodnog dana. Naglo sam se trg’o od kočenja sada, još uvek sam u busu, daleko sam od kraja. U sitne sate noći su hladne, mrak kada padne, duše su gladne, jedne pate, druge ih blate, iz krajnosti u krajnost, a ko smo mi, brate?! D ZOO

POETRY

Lav

Vándorfelleg

Jednog dana, Na mene je skočio lav! Na zemlju me spustio pustu, Na grudi kandže mi pritisnuo, A zatim mi rekao, Da je život smrt, Da je bes strah, Da je starost mladost. Pokušah da se otrgnem, Iz njegovih kandži istrgnem, Al’ svaki trzaj, Mom je telu rana nova. Pogledah ga u oči, Videh munju, Videh čar, Sve što kod sebe želeh, U očima mu sja! Crveni šum suvu zemlju je pojio, I pogled mi skrenuo. To krv moja mirno teče, A tada mi lav reče: „Ako želiš, pođi, Njima se pridruži, Ali znaj dobro, To crvenim se platiti mora, A ovo, putniče, Niz zemlju što teče, Tvoj je peščani sat.“ Tada čuh smeh čopora, Što se gordom lavu ruga, Videh hiljadu različitih lica, Čuh hiljadu istih misli. Pogledah lava u oči, Kad videh tugu i bol, Što se u zenici skuplja. Njegova griva Postala je moja kosa, Njegove kandže Postale su moje ruke. O, iluzijo, pa to sam ja! Thea Merso

tégla a téglán”

magasfeszültségek cikáznak a levegőben döng a ház minden nap esik és ömlik a nyugtalanság az anyagi világon át néha azt szeretném hogy egészen kék legyek mint az égbolt - én is, kívül is szemem: szélesre tárt kapuszárny előtted elvirágzott csillagokon lépdelünk (folytonos elvirágzás ahogy egyik szirom lehull, úgy születik egy másik) a hajnali úton sárga homály-madarak mélyrepülnek messze: felhők színezése a felbukó naptól esték illata leng pókok fürge hálósodrása nem számoljuk a megtett lépteket vörössé perzselődik az ég alján a tó fehér inged vasalt csillogása kéklő gondolatokban vers születése vált át a legegyszerűbb verssé kopog az eső az ablakon

vállunkra ülnek a vándorfellegek egy fiatal lány álma száll a nyári nyitott ablakon át a kerítések fölött, az ágbogas parkokon kisült füvű vagy árvizes szántóföldek fölött akadályok és légörvények árnyán egy fiú ágyához, akit megérintett a szunnyadás Gedei Viktória

rojtok. kötelékek.

Bába Zoltánnak

K. F.-nek és C. F.-nek

láthatod legbelül porszemek vagyunk majd porszemek körül lebegő porfelhők porfelhőkből álló homok vér lélek hús és ismét homok rétegződünk mint bábel falai (nem tántorít identitás sem hovatartozás kérdése) nyelvet nyelvre téglát téglára – alapozunk mögöttünk nem áll deszkalap megállunk saját lábainkon is és elférünk ha nem fog a hely ha szorít ha szűkül a környezet legbelül porszemnyi űrré húzódunk láthatod agyunk nem agyag sem szurok (tenger vagyunk s benne szivacsok)

észrevétlenül suhant el az éjfél nem ütötte óra nem követte hullámokban a kimerültség álltam az ajtóban szavainktól a csönd fölszáradt az utcák még szuszogtak esőtől távolodó léptektől üres asztalunk felett történelmi morzsák lebegtek – legfeljebb morzsalékok lehetünk majd mi is távol minden létrától szemléljük hogyan szállnak az égbe a borjúk s egyéb fejős állatok ólastól-szalmástól emelkednek fölénk mi pedig (lévén hogy szállni nem vágyunk) rokon-módra bámulunk árbocok vagyunk síksági karók oszlopok és oszloposok így visszafog bennünket a talaj és tartanak még cérnák kabátjainkon a rojtok

Czirok Attila

rengeteg várakozás után fehér virág hajba tűzése menyecskét formál a jövőben gomolygó álmokban mint hófúvás izgalma, mint virágcseresznye mint őz tovaszökkenése, mint tücsök ciripelése mint fekete gondolatok láncolata a fehér éjszakában

no.7

Czirok Attila

kontraszt-felállításban csúnyán elbánt velünk a festő a művészet nevében téged háttal kifelé egy rozoga sámlira ültetett mintha hallani sem akarnál rólam engem pedig ajtóhoz állított fülre tett kezekkel a festményen tél sejteti önmagát mégis tévesnek tűnik a színhasználat nem csak vásznon szívünkben is kontraszt-felállításban állunk: értelmetlenné válik a csend amikor végre békén hagynak

Czirok Attila

NEFORMALNO DRUZENJE Počupao sam drveće ispred zgrade. I presadio ga u saksije. Korenje sam potkresao i pepelom iz termoelektrana dobrano nađubrio. Na lijanama, vitlam sa terase na terasu. Marta Onjin

ART: Branislav Bjorn Bukvić

www.fokus-su.rs

13

POETRY

no.7

Prezivljavanje

Vándorfelleg

  Lepi maniri sami po sebi su igra, poput mačevanja sa kuglicama na vrhu bodeža jer radi se o svrsishodnosti i kontradiktornosti onog znanog kao civilizacija, sa jedne strane, nasuprot, ponekad, stvarnosti...

magasfeszültségek cikáznak a levegőben döng a ház minden nap esik és ömlik a nyugtalanság az anyagi világon át néha azt szeretném hogy egészen kék legyek mint az égbolt - én is, kívül is szemem: szélesre tárt kapuszárny előtted elvirágzott csillagokon lépdelünk (folytonos elvirágzás ahogy egyik szirom lehull, úgy születik egy másik) a hajnali úton sárga homály-madarak mélyrepülnek messze: felhők színezése a felbukó naptól esték illata leng pókok fürge hálósodrása nem számoljuk a megtett lépteket vörössé perzselődik az ég alján a tó fehér inged vasalt csillogása kéklő gondolatokban vers születése vált át a legegyszerűbb verssé kopog az eső az ablakon rengeteg várakozás után fehér virág hajba tűzése menyecskét formál a jövőben gomolygó álmokban mint hófúvás izgalma, mint virágcseresznye mint őz tovaszökkenése, mint tücsök ciripelése mint fekete gondolatok láncolata a fehér éjszakában vállunkra ülnek a vándorfellegek egy fiatal lány álma száll a nyári nyitott ablakon át a kerítések fölött, az ágbogas parkokon kisült füvű vagy árvizes szántóföldek fölött akadályok és légörvények árnyán egy fiú ágyához, akit megérintett a szunnyadás Gedei Viktória

 

„Videćete moje sadašnje telo kako leti u paramparčad i sakuplja se u deset hiljada opštepoznatih vidova jedno novo telo u kojem me nećete moći više nikada zaboraviti.“ Antonen Arto, „Post-scriptum“ Slobodno raskomadajte, raskomadajte virtuelnu hladnoću kao bremenitu česnicu znakova

Dejan Ušumović

Legyen On is valószínu!

Ostaću večito pitanje o samome sebi, u biografskoj tami fosilnih ostataka Nedodirljivi singularitet traga



A világ nem célszerű. A célszerűség látszat. Kapd magadra vékony fátyladat, a vágyat, akarattal sűrűsödj bele – a többi létezőt majd így érzékeled, a keresztezés, a becsapódás súlyosságából.



Menj a városba. A szabálytalan érintkezések hálózatában keress magadnak konzisztenciát – ha végig tudsz menni rajta többször úgy, hogy összefügg a változás, az nagyszerű, az lakható; szemed sarkából elrévedve megfigyelheted a láthatatlan tárgyakat. Szilárdulsz.



Definíció: a valószínűség meghatározatlan, mint minden jó fogalmunk. De mérhető: adott elem együtthatója mindig az állandóság és a rendszerszinten érvelhető alakulás arányában, utólag megmondható; mindig, utólag. Ez állapot: ez vagy, mint a világ – nem célszerű.

Gyereknap

Tekst-telo

Vetar je razneo maslačkovo seme, poletele su reči ka prostorima označenog Projekat sam pisma

Szőllőssy Balázs

Otthon maradok, és besprézem az ágyat, hogy valami jóban aludjak. Nem vár kint nagyobb eredmény, mint a lakásban ez a félsiker. Csak aztán semmi se tiszta, és menekülnöm kell. Félek aludni, mert hátha kisebb leszek. Anyám zsugorító gázt szeret a kulcslyukon fújni. Mindig érzem, nem mennek rám a nadrágok, mert kicsi vagyok és görbe. Valaki vegye el a gázát! Átszaladok a parkon, de ott vannak a csajok. Szeretném, ha rárohadnának a srácokra! Így élnénk együtt, amíg világ a világ.

Beskrajnoimenost postaće sastav tela Klijam, multipliciram se narastajući u topografskim kabinama za snove Nikola Oravec

Slobodno vreme magli dve bačene kutije ‘voga’ pitam se kakve su bile svojoj ulici dajem šansu jer poznate stvari iznenade kad ih stvarno posmatraš ptice su se ugnezdile u čovečanstvo podsećaju nas gledanjem na gore stvaraš sebi bore ipak, gledaj gore Danijel Čavić

Nemes Z. Márió

ART: Aleksandra Gabrić

www.fokus-su.rs

POETRY

children

Beli zec Bio jedan beli zec, veseo i mali, svaki dan se izgubi u zelenoj travi. Po livadi trči, traži hranu, skače, najbolji mu prijatelj usamljeno mače. Mali beli zeko voli svoj dom, a zekin dom je na livadi toj. Malog belog zeku svi ljudi vole, a najviše ga voli mali dečak Bole. Nema pravog vlasnika, ali nije tužan, a kako nije tužan, nije ni ružan.

no.7

Beli zec Beli zeka trči preko žutog polja, baš ga nešto muči, loša mu je volja. Žuto polje, žuti cvet, žuto čak i more i leptirov let. Pita leptir žuti zašto suze roni, da li se on ljuti, da l’ ga nešto boli. Zeka se sad ljuti jer je samo beo, a i on je žuti postati hteo. Sanja Šteković

Omiljena hrana mu je zelena trava, ali u toj travi zeko voli da spava. Ovaj naš zeko voli da jede kupus jer taj zeleni kupus ima sjajan ukus. Naš sladak zeko belu dlaku ima, a ta bela dlaka dopada se svima. Mali beli zeko ume da zavede zečice, a do zečicinog srca uvek ima prečice. Jedan zeko duga uha, brzih nogu, dobra sluha, zelen kupus jako voli, pa ga jede i bez soli. Sve zečice ga vole, čak se i potuku, slome jedna drugoj noge, al’ i dalje se za njega bore. Tamara Tumbas

ART: Marica Kicušić

TRI BELA ZECA Tata ide u Španiju, da ulovi tri bela zeca Sa avionom dolazi u Suboticu, kod svoje ćerke Mile. “Hraniću ih travom, šargarepom i kupusom” “Možda ćemo im napraviti veliki i dugačak kavez, da bi mogli da skakuću i da bi mogli da jedu”. Lepo je imati tri bela zeca, i mama će se jako radovati. Družiće se sa kornjačom Babuškom i sa kanadskom vevericom. Najveći od njih je nevidljiv. (tufnica) Mila Grubišić

Saša Majkić

www.fokus-su.rs

no.7

PROSE

VASAR gde jedna debela gospoda sa natapiranom kosom boje pepela... -Igrokaz sa jabukama, dva kišobrana i nekoliko patuljaka-

Deo I

Deo II

Onda sam se okrenuo prema vašaru. Mnoštvo raznog sveta vrzma se oko tezgi, gleda u stare satove, kišobrane, u gomile iznošene garderobe, lakovanih cipela. Na jednom kraju pleše sveštenik, uključen je u struju. Pleše kao velika crna igračka kupljena u kineskoj prodavnici. Ritam podseća na melodiju iz nekog automata za fliper. Sveštenik gleda malo u nebo, malo u prisutnu publiku, sastavljenu od ljudi i patuljaka. Nekoliko ljudi tapše, dok patuljci samo gledaju unaokolo ne pokazujući ni najmanje interesovanja za spektakl. A prizorom se širi miris kuvanih jabuka izmešan sa uprženim šećerom. Jedna žena pokušava da zatvori veliki crveni kišobran koji je upravo kupila. Na sve načine hoće da obuzda veliko platno, stiska ga obema rukama, savija se od napora, ali kišobran se svaki put ponovo otvara. Već prilično iscrpljena od bezbroj pokušaja, okreće se i ugleda kako vetar prema nebu nosi jednog momka koji u ruci drži - veliki žuti kišobran. Potpuno isti kao i njen. Ona izuva svoje male bele sandale, savija noge u kolenima i skače. Za nekoliko sekundi je na nebu. Vetar je nosi gore pa dole, levo pa desno, a ona se smeje nekim zvonkim glasom koji se preliva predelom i meša sa mirisom kuvanih jabuka i uprženog šećera. Na tezgi sa šeširima sedi jedna stara Ciganka sa svojih sto trideset i devet godina. Visoka je i mršava, a lice joj se izgubilo u velikim crnim brazdama. Samo u gornjem delu, između nekoliko velikih brazdi, izviruje jedno svetlozeleno oko. Peva, bruji i zuji, sve u isto vreme. Podseća na neku staru mašinu koja radi svašta u isto vreme, ali ničemu ne služi. Šeširi koje prodaje svi su crni, sa velikim lepršavim obodom, a u delovima gde obično stoji mašna, nalazi se vezica mlade šargarepe, ili nekoliko oraha, ili isečak iz nekih starih novina, a tu je i nekoliko fotografija, crno-belih, izbledelih. A onda, u jednom trenutku, Ciganka počinje da peva sve glasnije, neku neobičnu melodiju i obodi šešira počinju da poskakuju, kao na vetru. Šeširi plešu uz melodiju Cigankine pesme. Za samo nekoliko trenutaka, svi šeširi poskakuju, lete iznad tezge, menjaju mesta. Vezice šargarepe se odvezuju, a mlado narandžasto korenje spaja se sa starim fotografijama, i unosi boju u njihov crno-beli svet. A kad je Ciganka zatvorila svoje veliko zeleno oko i pustila ton u kojem su se spojili zvuk poletanja aviona, prasak tanjira i krik majke koja je zakopala svoju decu – ceo prizor se zaustavio, ona žena i onaj momak su stajali kao zamrznuti na sred neba sa svojim žutim i crvenim kišobranom, sveštenik koji je bio uključen u struju se skamenio, publika je stajala kao gomila voštanih figura, a šeširi su bili nepomični u vazduhu. Onda je ona zatvorila usta i otvorila oko, a sve oko nje je nastavilo kao da se ništa nije desilo. Šeširi su se vratili na svoja mesta, a vetar je opet nanosio miris kuvanih jabuka izmešan sa uprženim šećerom.

16

Gde je naš štand? – pita jedan momak čija plava kosa svetli u predvečerju. Izgubljen je u gomili belih štandova, potpuno istih. Za tim štandovima stoje momci i devojke, svi našminkani zlatnim, srebrnim i bronzanim bojama i svi kostimirani. Dele kriške dinje i orahe prelivene medom. Izgledaju kao da izvode neku koreografiju, neki slow motion, nevezano za muziku koja se čuje u pozadini. Prolaznici zastajkuju okrećući se i ne znajući kome da priđu. Iako svi dele isto. Jedna debela gospođa sa natapiranom kosom boje pepela počinje da kašlje i da se davi. Nekoliko patuljaka joj odmah pritrčava, pokušavajući da je potapšu po leđima. Skaču i uspinju se, ali ne mogu da dobace više od bubrega. Onda je jedan tako tresne po delu gde su bubrezi, da gospođa krikne, a iz grla joj izleti velika crvena jabuka, prelivena šećerom i cela. Videvši to, ona iskolači svoje velike plave oči i poče da se pljeska po dekolteu. Desetak metara od nje stoji jedan par i strasno se grli. Ne obaziru se ni na koga. I onda, dok joj on sklanja kosu s lica, njena perika pada pravo na bebu koja bezbrižno spava u kolicima i koju roditelji baš u tom trenutku guraju pored ovih dvoje, babe i dede. Beba vrisnu, a baba se samo nasmeja i prošišta nešto kao izvinjenje, kroz svoja dva zuba s gornje strane, jedina dva koja su joj ostala – i uze svoju periku. A deda zbog tog vriska izvadi aparat iz levog uha i dunu u njega kako bi svojim dahom vratio harmoniju narušenu naprasnom bebinom reakcijom. Nakon samo nekoliko sekundi sve je kao i pre. Baba i deda nastavljaju svoj erotski ples, a beba ponovo tone u najslađi san. Kad leto dođe, iglu naći ću ja, a sve čaše smeškaće se tad... – peva jedan gospodin sa cilindrom, zelenim rukavicama i narandžastim štapom koji treperi. Sedi između dva štanda na kojima stoje velike bele sveske, bez linija i bez kvadratića. Peva i pozdravlja prolaznike skidajući svoj veliki crni šešir. A sa njegove leve strane, jedan patuljak leži i plače, jeca i lije neke velike kristalne suze, velike gotovo koliko i njegova glava. On plače zbog toga što je pre tačno sedam godina izgubio iglu kojom je bušio uši ostalim patuljcima. Od tada patuljci nose samo minđuše na štipaljku. Vašar se bliži svom kraju. Vetar i dalje nanosi miris kuvanih jabuka izmešan sa uprženim šećerom. Jedan dečak glasno podriguje. Do samog kraja ostala je još samo trka. To je takmičenje osoba koje imaju tri ili više nogu. Pobednik je ona osoba koja prva doskakuće do cilja, ali na jednoj nozi, i to – levoj. Pravo učešća imaju samo stariji od trideset godina, jer mlađima leva noga još uvek nije sasvim razvijena. Na takmičenje se svaki put prijavi više od tri stotine ljudi. Oni za tu priliku premažu nokte svojih levih stopala u boje državne zastave, a na onaj deo iznad prstiju iscrtaju državni grb ili ispišu početak nacionalne himne. Publika pre početka trke otpeva Pesmu letu i pljune na sve četiri strane sveta. Pesma letu se sastoji od tri strofe koje se mumlaju i tri refrena koja se ciče. Baš u trenutku kad je publika pljunula na četvrtu stranu sveta, i baš kad su se takmičari spremali da krenu, poče da se spušta neka teška neprozirna ljubičasta magla. Odjednom sve posta mutno i ljubičasto. Ljudi se prvo uskomešaše, a onda začuđeno stadoše, slušajući pesmu koja je bila sve glasnija, sve bliža. Bila je to Pesma plavom nebu. Ona se peva kad dvoje shvate da su se napokon sreli, da se desilo. Što je pesma bila bliža, magla je bila sve prozirnija. Onda ceo vašar pogleda u nebo i vide kako se ono dvoje što su leteli sa svoja dva kišobrana, žutim i crvenim, spuštaju, pevajući i držeći se – za jedan. Sreli su se. Bojan Krivokapić

www.fokus-su.rs

PROSE

Istina o Sirokoj 12

Hol vagy anyám?

(iz transkripcije razgovora u kafeu koji je snimilo nepoznato lice neposredno pre incidenta u Širokoj 12, Prag)

no.7

kétszerfőtt Nyíva Béla A sarkon

- Molim Vas, gde se nalazi toalet? - Onamo. Desno. - Oprostite, da li biste bili ljubazni, budući da sam ja ovde sam, u uglu srčem kafu, da pripazite na moje stvari dok se ne vratim? Znate, imam tamo neke stvari koje su mi posebno drage, druge i nisu toliko, mada bih voleo da ih zateknem kada se vratim na istom mestu koje sam im po nekoj sopstvenoj logici dodelio, prema kojoj tamo leži i jedna olovka koja piše plavo i ono što je najvažnije u vezi sa njom je da sam je pozajmio od drage osobe i ona mora biti vraćena, tako da ukoliko budete došli u takvu situaciju da spašavate moju imovinu od kakvog napasnika, spasite prvo tu olovku. Ja bih je poneo sa sobom, onamo, desno, ali čini mi se da je to neumesno, kao što rekoh, tu stvar treba da vratim, a i može mi tamo zasmetati. Njome, inače, zapisujem razne beleške u jednu sveščicu tvrdog poveza, videćete, lako je prepoznati, ona ima presvlaku korica od imitacije kože. Tu je, na stolu, pokraj Vaše imitacije bambusa, vrlo dobre, ako smem da primetim. Gotovo sam pomislio da gajite tu biljku, što je neverovatno u ovim uslovima, premalo je svetla i vazduh je suv, često zagušljiv, da ne govorimo o duvanskom dimu, jer Vaš kafe koji zauzima manje od osamdeset metara kvadratnih po zakonu može postati pušačko ili nepušačko mesto, a Vi ste se, vidim po pepeljarama od kojih je jedna i na mom stolu, odlučili da mesto bude omiljenije pušačima nego onima koji to nisu. E, pokraj pomenute pepeljare nalazi se jedna voćka, da, znam da izgleda gotovo kao paradajz, međutim varka je nalik onoj sa bambusom, to je ipak voćka i ime joj je persimon. Ne sreće se naročito često u našim piljarnicama, ali, eto, ponekad se desi da možemo, naravno po visokoj ceni, mada ipak razumnoj, da uživamo u prisustvu ovog ploda. Presečete li ga napola, upravno na osu rasta, u sredini ćete ugledati maleno sunce sa šest zaobljenih zraka žućkaste boje. Onda ogulite koru i krišku po krišku polako jedite. Ukusa je nalik na mango, mada poseduje određenu blagost kakvu ima kesten pire ili avokado. Upravo zbog toga što nalikuje paradajzu, sumnjam da će iko u mom odsustvu pokušati da se njime počasti, a ako se kakav nitkov drzne, Vi ga samo posmatrajte dok potpuno ne napuni usta, jer ukus je jako prijatan, neodoljiv, pa ga tek onda dobro tresnite po njušci da mu čitav podvig presedne. Što se tiče pomenute sveske, imao bih još jednu sitnu molbu, budite ljubazni, saslušajte, dao bih vam ovlašćenje, nalog, čak, koji biste morali da ispunite ukoliko se ja, kojim slučajem nikada ne vratim, ne, ne bih Vas uzrujavao, moje zdravstveno stanje je dobro, sem ukoliko ste mi sa kafom isporučili kakav virus ili otrov dužeg delovanja, fitilja takoreći, i bombe su moguće, moja paranoja je sasvim opravdana s obzirom na sadržaje koji se nalaze u pomenutoj sveščici. Drago mi je da imate strpljenja, ova stavka je od gotovo iste važnosti kao što je to slučaj sa plavom olovkom, da, crvene je boje, ali piše plavo, kao što i ja možda oštrom oku delujem sasvim upadljivo sa preteranom jednostavnošću u pojavnosti, moja je namera da ne stršim iz okruženja jer upravo to čine moji sadržaji, ti plavi redovi, znate, oni govore nepoželjne stvari, bave se izgnanom materijom u ovo doba opšteg otuđenja, kliktavih poruka u noći koje ništa ne znače, gube svaki smisao, čovek čoveku drug, nikad više. U svakom slučaju, zamolio bih Vas da svako slovo istine na tim stranicama nepovratno uništite, vatra je elegantno rešenje. Shvatite, može se desiti da sudbina namesti redosled naizgled nepovezanih događaja i do mojih spisa će stići neko čijem će srcu to zapravo prijati, mimo hiljada drugih koji bi s tim učinili upravo ono na šta Vas ja nagovaram, i taj će, pri tom nikako ne izostavljam Vaš ženski rod naše vrste, videti put istine na čijem sam i ja tragu, ali nesrećno postradao u kakvom toaletu, nisam uspeo da stignem dalje od tek nekoliko plavih redaka, i nastaviće, moj naslednik, ona će milovati još neko vreme ovaj svet koji je na izdisaju, on će mu krepiti duh dobrim rečima pružajući mu još nekoliko godina mrcvarenja i upravo je to razlog zašto oni moraju biti sprečeni, mora im se stati na put, jer da bi se otpočelo novo putovanje, prethodno se mora u potpunosti svršiti, a sa ovim svetom je gotovo, svršeno. To je prosto nalik fiziološkoj nuždi koja je i mene naterala da ustanem, da Vam priđem, takvo nešto tera ovaj svet da padne, i ne sme mu se stati na put, ne smemo ga zadržavati, da ukrsti noge i cupka u mestu, kao ja, na primer. Napuštam Vas potpuno uveren da ćete slediti uputstva koja sam Vam dao, zbogom. Uroš Pajić

Ha hazaér, akkor olyan finom fiú leszek, mint amilyennek szeretne. Az orvos azt mondta, hogy megsavanyodik a húsom, ha hirtelen látvány tárul elém. Nyíva Béla fiatalkorában sokat biciklizett. Kihajtott az utcára és kiválóan egyensúlyozva kerekezett egy kézzel irányítva kerékpárját. Szerette az embereket. De igazán mégis csak magát szerette a legjobban, ám sehogyan sem tudta ezt a szeretetet magán kiélni (kivéve Vass Szablocs némely nagyobb disznóvágásos vacsora utáni álmában), magába fojtani meg nem merte, mert az kifejezetten rossz – hallotta nagybátyjától. Ezért hát egyik kezét nem a kormányon, hanem teste mellett lóbálva (a jó vérkeringés miatt) tartotta, állandó készenlétben egy esedékes integetésre. Ez a folytonos várakozás annyi feszültséget gerjesztett benne, hogy a sarkon hirtelen felbukkanókat nem üdvözölte, hanem pofánvágta. Mire már a lakossági fórumon szavazásra bocsátották, hogy kerekítsék le az utcasarkokat, a Béla-problematika túlnőtte Bélát. Nem találták a bajt Bélánál, ezért hát keresni kezdték. A politikában találtak rá. A vezetőség azzal érvelt, hogy nincs megoldás, elment a pénz a betonozásra. Másnapra a veszélyesebb sarkok közelében lakók egyike elkezdte felverni a betont, jelezve az ügy súlyát, és hogy a pénz nem ment el, csak átalakult, és ő visszaadja visszaalakításra. Inkább legyen sár, csak biztonságban tudhassa családját. Nyíva Béla csak akkor értesült az ügyről, amikor az emberek már alagutat fúrtak az utcák összekapaszkodó pontjai alá. Béla nagyon elszomorodott kártékonyságán. Szörnynek érezte magát, nem akart emberek közé menni. Odaadta kerékpárját nagybátyjának, hogy ne árthasson többé az embereknek. Nyíva Béla azon felül, hogy kiiktatta legfőbb elfoglaltságát, a bicajozást, újraélesztette gyermekkori szokását: keddenként a piacon burekot majszolt és zsírtól csillogó kezét bűvölten bámulva azon morfondírozott, hogy vajon azok a nők, akiket mamának hív, valóban az édesanyjai-e? Miután leszopogatta a zsírt ujjairól, széles mosollyal integetett és azt kiabálta a nőknek a sarkon, akik talán valóban az édesanyjai voltak, hogy ,,Szia mama!”. A (kerék)pározásomon A rokonok nyugodtan bekapcsolhatnák a tévét, ha nem lennének annyira önzőek. Amikor az asztalra raknak és esznek, éppen lenne annyi időm, hogy nézzem. Már hónapok óta nem volt szülinapom. Nehezen viselem ezt az évi beosztást. Nekem meg már egy hónapja nem jött meg, mondta a nő. Ezzel úgy fölidegesített, hogy el akartam ütni. Hogy panaszkodhat egy hónap után? Tudtam, hogy magánakvaló: sír, hogy nincs pénze a gyereke gyógyszerére, pedig engem pofoz a nagybácsi, hogy hülyegyerek. És akkor jön az a nő az egy hónapjával. Jóhogy nekimegyek. Sikítva pedáloztam felé. Az ijedtségtől annyira megdermedt, hogy hirtelen tél lett, és mire leértem volna a lejtőn, már jeges lett az út. Szilánkokra törhetem fagyott testét. Elcsúsztam. Vagyis a bicajom. Nem hitt eléggé magában. Hasznavehetetlen gép, gondoltam. Jaj, miket gondolok. Hát hogy hihetne magában, ha én, a hozzá legközelebb álló, a legkisebb hibájáért is megrovom. Bűntudattal emeltem föl a földről. Ebben a pillanatban a szégyen szélcsendjéből néhány rövidke röffenés hallatszott. A nő fagyott teste görcsösen vonaglott a hóban és kárörvendően röfögött. Bár rettenetesen feldühített gyúnyolódása, ugyanezzel a tettével örök boldogságot is szerzett nekem. Ebben a fagyos hangulatban annyira elöntött a méreg, hogy máig sem tudom, hogy a nő iránti haragomban vagy egy lappangó érzésnek engedve vetkőztem le meztelenre és pörgettem fejem fölött (biciklimet magamra emelve, hangosan kurjongatva) a kerekeket. Ifj. Rácz József

ART: Sonja Paunović

www.fokus-su.rs

17

no.7

PROSE Viva la revolution

Kako poređati osnovne elemente u prirodi? Kojim redom da ih predstavimo? Nije to nimalo lak zadatak. Da bismo ga malo olakšali, možda bi bilo bolje da ih prvo nabrojimo. To su: plišani meda sa dva ružičasta dugmeta umesto očiju; jedan dugačak, uglavnom beo zid; kiša kuršuma. Kiša kuršuma shvaćena kao prirodna nepogoda, kao apstraktni, ali krajnje neprijateljski nastrojeni pojam. Osim ova tri osnovna elementa, u manjoj ili većoj meri bili su prisutni još i: jedno Sunce; jedan pobunjenički streljački vod; ikonička predstava pustinje sa kaktusom i lešinarom; poštanska kočija sa rupama od metaka, napravljenih bez sumnje radi provetravanja; jedna lepa, tanana, bledolika prezbiterijanka, u crno odevena; njen muž, prezbiterijanski pastor, u crno odeven. ...Zatvorio sam oči. Kiša rastopljenog olova padala je na Zemlju. Ljudi i životinje bežali su pokušavajući da se spasu od ove biblijske pošasti, ali nije bilo mesta na koje može da se pobegne. Kiša olova uništavala je sve oko sebe. Upijala se u pesak i slivala u reke rastopljenog metala. Svaki živi oblik koji bi dodirnula ona je pretvarala u teške gromade tamnog, mutnog metala. Bog ju je poslao sa samo jednim ciljem: da završi sa sadašnjim životom i započne evoluciju novih, savršenijih oblika, zasnovanih na usijanom olovu. I evo, u rekama su se već pojavljivala nova, tupa, metalna lica, koja su sa čuđenjem zurila u novi, crveni, devičansko čisti svet večno gorućeg neba... „Ne, nije to božja kiša“, reče bledolika prezbiterijanka. „To je kiša Panča Vile.“ „Ali gospođice bledolika prezbiterijanko, zašto me vi stalno... uostalom, kako to pada kiša Panča Vile?“ „Kiša generala Panča Vile izgleda još čudnije nego božja kiša“, nastavi bledolika prezbiterijanka, dok joj se sa lica slivala krv. „Ona u stvari i ne pada, već leti paralelno sa zemljom, balističkim putanjama. Neiskusnom oku činilo bi se da ona nikada i neće pasti, već će večito leteti horizontalno, prkoseći zakonima gravitacije... Uostalom, ona najčešće leti samo do prvog plota.“ „Zakon gravitacije... nije li to dokaz da je u svemiru sve povezano uzročno–posledičnim vezama?“ „Naprotiv, nije li to još jedno divno čudo koje predstavlja dokaz Božjeg postojanja?“ Kiša vrelog, rascvetalog olova letela je svojim idealnim putanjama u paralelni univerzum, u revolucionarnu večnost. Jedna lutka bila je prislonjena uz imaginarni beli zid. Mali beli plišani meda, sa očima od dva crvena dugmeta. Albino medo, za albino slepog dečaka. Stajao je pravo na putu zamišljenim puščanim (ili revolverskim) cevima i zurio u njih svojim crvenim očima. Oči koje ne vide, uši koje ne čuju. Malo dalje, na jednom oblačku, ležala je bledolika prezbiterijanka, potpuno gola, raširenih nogu. Grudi je zaklonila levom rukom a međunožje smokvinim listom, standardnim renesansnim rekvizitom, koji držaše prislonjenog uz pičku. Oči su joj bile mutne, osmehivala se nekako čudno i grčevito, a u izrazu lica bilo je nečeg nalik ludilu, a opet nečeg toplog, kao nekog pomirenja, ili ljubavi. To nije bilo nimalo čudno, s obzirom na to da je maločas bila silovana. Zid uz koji je plišani medo bio prislonjen bio je prav i blistavo beo pod zaslepljujućim suncem. Rupe od metaka činile su jednu uglavnom pravu liniju koja je prekidala tu belinu: liniju neravne, izrovane, sasušene ilovače. Liniju smrti, koja se prostirala negde u visini prosečnog ljudskog grudnog koša. Čovek bi mislio da, kad bi nekako uspeo da se provuče ispod ili iznad nje, kada bi bio manji ili veći od te linije, ne bi morao da umre. Kao da je pravi uzrok smrti u tome što njegovo srce kuca baš u njenoj ravni. Što je u suštini iluzija. Jer linija smrti nalazila se tačno tamo gde je moje srce, meci su pratili, zamišljali su da prate moj grudni koš. To je bio razlog njihovog postojanja. Drugim rečima, to je bilo olovo koje voli srce, srceljubivo olovo. Meci su leteli prema tim slepim očima. Leteli su kao mnogobrojne osice, otkidali su deo po deo krzna, ušiju, dlake. Bili su besni, činilo se kao da žele da rastrgnu sirotog

18

medu. I na kraju – ah, kakvog li užasa! – glava se razletela na komadiće, a iz utrobe počeše da ispadaju delovi pliša! Nervozni glasovi vratili su me u stvarnost. Vika poručnika pokušavala je da dovede u red nekolicinu mrzovoljnih vojnika. Otvorio sam oči, i prvo što sam ugledao bila je prašnjava uličica na kraju sela, sa zidom koji je gledao na pustinju. Nasuprot meni bio je postavljen vod. Linija od pola tuceta vojnika u širokim šeširima stajala je spremno, sa puškama na gotovs. Iza vojnika sakupila se grupica ljudi svih doba i uzrasta, staraca, sredovečnih i dece, posmatrajući, uostalom sa vrlo malo emocija, pripreme za streljanje. Kraj zida, odmah kraj poštanske kočije izbušene mecima, ležali su leševi mojih saputnika: prezbiterijanskog sveštenika i njegove žene, silovane, a zatim ubijene. Dok sam očekivao da se završi pripremni deo i pređemo na izvršenje (sve što ljudi rade ima pripremni deo), osluškivao sam cvrkut ptica koje su letele oko prašnjavog bagrema na kraju ulice. Iz nekog razloga taj cvrkut bio mi je veoma bitan u ovom trenutku. Sećam se kako su me osudili na streljanje. Nakon što su napali i orobili kočiju sa tri putnika (nenaoružanim sveštenikom, njegovom antipatičnom ali seksualno privlačnom riđokosom, mršavom i pegavom ženom, i jednim ciničnim sedamdesetogodišnjakom) silni vojnici Panča Vile odvedoše nas na sud. Za sveštenika sud je bio: udarac u glavu. Još nije ni shvatio šta mu se dešava, dok je krvave glave zblenuto gledao šta se dešava oko njega, neko mu ispali metak u potiljak. Došlo mi je da se pobunim zbog nemaštovitosti ove presude, ali se pobojah da će za mene pokazati više maštovitosti. Za bledoliku prezbiterijanku sud je bio: nož pod grlo. Moram da priznam da je znala kako treba krvariti: dramatično. Njena smrt bila je nalik na završne scene opere. Za sedamdesetogodišnjaka bez jasne svrhe postupak je bio: saslušanje. Kad me upitaše šta tražim ovde, rekao sam da sam došao da se pridružim velikoj revoluciji Panča Vile, po mogućnosti se nesrećno zaljubim u lepu Meksikanku, a onda umrem na neki misteriozni način. Kako se zoveš? – upitaše me. Sergej Stanković – rekoh im ja. Na pomen mog imena među Meksikancima se razleže bura smeha. Ha ha ha! Čujete li kako se zove? On hoće da umre sa nama! Šta fali mom imenu? – upitah uvređeno. Ali bura smeha nije se stišavala. Streljajte stranca sa smešnim imenom! Ura! Hajdemo svi da vidimo kako streljaju stranca sa smešnim imenom! Celo selo se sleglo. Ali pre nego što su vojnici dobili naredbu da me streljaju, pojaviše se dva čoveka koji su nosili svaki svoj sto. Obojica su postavili stolove sa strane, jedan naspram drugog. Prvi se predstavio kao pisar, a drugi kao sekretar. Pisar je dugo tražio svoje pero, ali nije mogao da ga nađe. Zbog toga jedan seljak donese gusku i na licu mesta joj iščupa pero. Guska stade da se buni, a zatim se odgega u svoje jato, prethodno se posravši po putu. Pisar pregleda pero i zašilji ga, očigledno zadovoljan njegovim kvalitetom. Zatim stade da škraba po hartiji. Radio je dugo i sporo. Svaku liniju iscrtavao je sa posebnom pažnjom neukih ljudi. Znoj mi je curio sa čela. Par mušica uporno mi je dosađivalo. Nije ni čudo: želele su da popiju poslednju kapljicu znojavog nektara sa budućeg leša, vrhunske poslastice. Prosto sam mogao da osetim nervozu vojnika, kojima se u ovo toplo letnje popodne uopšte nije stajalo na suncu. Pa dobro, koliko ću još stajati ovde? – rekoh usplahireno. Budite strpljivi – reče mi sekretar. – Uskoro ćemo vas streljati. Ne, ja hoću da umrem odmah – pobunio sam se. Kako se piše vaše ime? – upita me pisar. Sergej Stanković – odgovorih mu ja. Ne vredi, ne razumem. Umesto imena staviću krst. Ja ću napisati svoje ime. Nije bitno. Ionako ne znam da pišem.

www.fokus-su.rs

PROSE

Szomszédok

Pa zašto su te izabrali za pisara? Neko mora i to da radi. Izvolite, pročitajte. – Pisar mi predade jedan papir ispunjen krstovima. Papir je bio nalik na groblje. Na kraju dokumenta bila je iscrtana lobanja. Šta je ovo? – upitah ga. Vaša smrtna presuda. Hoćete li da potpišete? Dajte mi pero... – Stavio sam krst u jedan ugao papira. Pisar ustade, sa svečanom sporošću odnese papir kod sekretara, koji na njega udari pečat od krompira i zavede ga u registar od listova kupusa. Zatim pojede sve to, obilno zalivajući obrok sirćetom i zejtinom. Publika je posmatrala celu tu ceremoniju sa odobravanjem. Odveli su me do zida i vezali su mi ruke. Jedan mršavko tužnog, psećeg izgleda, u ostacima nečega što je verovatno nekada bila oficirska uniforma, priđe mi i ponudi da mi veže povez preko očiju. Odlučno odmahnuh glavom. On me pogleda sa odobravanjem. Razumem. Hoćete još malo da gledate Sunce – reče oficir. Ne, budalo. Hoću da gledam smrti u oči. Oficir se bez reči vrati pored zida. Na licu mu se ogledao plemeniti bol, ne znam da li zbog uvrede, ili je bio tužan što mora da me ubije. Najverovatnije ipak da su mu se oči suzile zbog jakog sunca. Podigao je sablju i naredio vatru. Interesantno, ali nisam čuo zvuk pušaka. Primetio sam samo beličasti dim kako usporeno izlazi iz cevi, kao u slow motionu. Zatim kao da je sve stalo. Ništa se nije pomeralo: senke, ljudi, drveće, sve je stajalo u potpunom spokojstvu trenutka. Osetio sam oštar bol u grudima, stomaku, preponama, uglavnom grudima. Pomislio sam kako sam sada mrtav. Ali nikako da se sručim na zemlju. Svi vojnici i seljaci su se gromoglasno smejali. Ali ja sam mrtav, zar ne? – upitah. Dodirnuo sam rukama grudni koš. Bio je pun rupa, kao švajcarski sir. Kad sam se malo povratio, Meksikanci su mi objasnili da smo svi mi odavno mrtvi, i da je streljanje bila samo farsa. Kao da hoće da potvrde njihove reči, prezbiterijanski pastor i njegova crvenokosa žena ustadoše iz svojih grobova, teatralno, sa pokretima kao da izvode neki mađioničarski trik. Svi su im pljeskali, pa i ja. Oni otresoše prašinu sa sebe pa odoše na kupanje do reke od istopljenog olova. Meksikanci mi pokazaše svoje rane. Svaki je imao grudni koš pun metala. Vremenom sam otkrio da su ovi Meksikanci sjajni drugari. Sa njima je bilo tako zabavno biti mrtav. Bio sam zahvalan što se nalazim u podzemnom svetu baš sa njima, a ne sa nekim drugim mrtvacima. Sve u svemu, ovi Meksikanci su voleli da streljaju. To je izgleda bila njihova revolucionarna bolest. Odmah pored odeljka sa Meksikancima bio je odeljak sa Sovjetima, koji su takođe voleli da streljaju. Robespjer je voleo da seče glave na giljotini... Rekli su mi da su u životu često streljali, i da su na kraju i oni sami svi bili postreljani. I ja sam jednom negde bio streljan, tako sam umro, samo sam zaboravio kad i gde. I tako smo provodili našu večnost u podzemnom svetu. Streljali smo zarobljene neprijateljske vojnike, strane agente, babe sa pijace, seljake i njihovu decu, mlade snaše, pa čak i krave i prerijske kučiće. A kad bi svi oni nestali, streljali smo jedni druge, čisto da nam prođe vreme. Sergej Stanković

A két pucolatlan, fél krumplit, melyeknek a közepébe fél tojás alakú mélyedést vájtam, megmostam és kitettem a teraszra száradni. Meglocsoltam a növényeket. Arra gondoltam, már átültethetném őket nagyobb cserépbe, hogy még nagyobbra nőjjönek, de nincs az a még nagyobb hely, amibe belenőhetnének. Egymás hegyén-hátán nyomorognak a fal mellett. Úgyhogy nincs átültetés. A macskám csak hízik a sterilizáció óta, többet is dorombol, egészségesen néz ki, szerintem puhább is lett egy kicsit. Tetszik így nekem. Lájkolom a petevezetékelkötést. Csöngettek. A vízórát jött leolvasni a vízóraleolvasó ember. Beengedtem a kapun. Finom, frissen vágott fűillat volt az udvaron, én meg kihúztam magam a rámzúduló harmónia meg annak öröme miatt, hogy megajándékozhatom a vízóraleolvasó embert egy jóillatú udvar látványával. A teraszon megpillanotta a krumplikat. - Hát ezekből mi lesz? - Öööööö, saláta! A 40-es éveiben járó férfi arcán láttam, hogy nem egészen érti ezt, de nem is érdekli annyira, hogy tovább kérdezzen. Apámmal néha beszélget, arról, hogy apám milyen jó bőrben van, de valójában apám soha nem is volt olyan szar állapotban, mint ahogy ő azt elképzeli. Így meg persze, hogy mindig jó bőrben van. Nekem csak harisnyákat ad el. Úgy hív, hogy kislány, én meg őt úgy, hogy vízóraleolvasó ember, és ez így rendben is van. Egyszer vettem tőle harisnyát, de mivel ő úgy érzi, jobban tudja, mint én, hogy miben fázok télen, és miben nem, nem veszek tőle többet. Én tudom, hogy ha abban mászkálnék télen, amit ő télre ajánl nekem, márciusra vért pisilnék. Sőt! Vérkövet. Valójában a két krumplit nem salátának szántam. Hanem „Krumplisurprise”-nak. Egy ismerősöm születésnapjára készültem. Kivájtam a két krumpli közepét, hogy beletegyem azt a sárga, műanyag tojást, amit az igazi „Kindersurprise”-ból vettem ki. Aztán összeszelotéjpozom a krumplikat, ráírom, hogy „Krumplisurprise” és woala! Efféle viccességgel készültem... A vízóraleolvasó ember megnézte a vízórát, kérdezett apám egészségéről, aztán kiengedtem a kapun. Bementem a szobámba, betettem valami jó kis zenét. Egy pár percre rá a szomszédasszony jött át egy tányér kaláccsal, fakórózsaszín mázzal a tetejükön. Az apukád itthon van? Nincs, elment dolgozni. Aha. Tessék, egyetek kalácsot, ma délután sütöttem, úgy volt, hogy jönnek az unokák, de a Tibikének nagyon elkezdett fájni az egyik foga, és akkor családostól elmentek a fogorvoshoz. Köszönjük, Juci néni! Kinyitottam a frizsidert, de úgy, hogy ne látszanak sem a hétfői, sem a szombati kalácsok, amiket akkor hozott.

no.7

Apukám meg én nem eszünk kalácsot. Nem kívánja a szervezetünk. Zöldségeket meg gyümölcsöket eszünk szabadidőnkben. De főleg zöldségeket. Mártikám, elkaphatom a flekszet? Juci néni, minek magának az? Juci néni egy pár másodpercig félszegen állt a küszöbön, aztán megszólalt: Nem tudom eltörni a tablettámat. Valami olyan keményet írt ki az orvos, hogy egyszerűen nem tudom eltörni. Foggal meg nem akarom, nem arra van a protézis. Most én álltam szótlanul, végül annyit mondtam neki, hogy nem tudom, hol van. Mintha időközben rájött volna, hogy hülyeség is ez az egész, és kezdte elterelni a témát. Hát ezek a krumplik? Szárítod őket, hogy ropogósabbak legyenek, amikor megsülnek? Igen. Nem. „Krumplisurprise” lesz belőlük. Gondoltam, jobb, mint ha azt mondanám, hogy saláta, meg ha már ilyen buggyant ez az asszony, lehet, tetszene is neki az ötletem. Folytattam tovább: Kivájtam a közepüket, hogy beletegyem azt a sárga tojást, játékkal együtt, ami az igaziban van benne. És akkor majd ráragasztom, hogy „Krumplisurprise”. Szülinapi ajándék lesz! Nincsen pénzed, Mártikám? De, van, csak gondoltam, vicces lenne. Miért nem mész el inkább abba az olcsó kínai üzletbe? Vannak ott szép bögrék. Arra gondoltam, tényleg elmehetnék, de akkor is valami pikachu-fejű barbit vagy valami hasonló hülyeséget vennék. Igaz, veszek neki inkább egy szép bögrét. Ezzel elköszöntünk egymástól, bementem a házba. Nyaggattam a macskámat, nyi-nyi-nyi-nyi-nyi, utánoztam, amit ő nekem mondott, aztán megkarmolt, de csak úgy gyengéden. Tudtam, ha nem lenne sterilizálva, akkor a vérem is folyna már. Vettem az adást és abbahagytam a nyaggatást. Elkezdtem levest főzni. Elővettem a pálinkát is, főzés közben esik a legjobban. A leves a kedvencem. Főztöm kóstolgatása közben is feszesen kihúztam magam, tudtam, hogy jó háziasszony lesz belőlem, amit már alig vártam. A zene és apám jóminőségű hangszórói fokozták a jókedvemet. Hirtelen az eszembe jutott valami. Átmentem Juci nénihez. Kinyitotta az ajtót, zsírszag áradt a házból, a homlokán izzadtságcseppek fénylettek. Ő is lázas főzésben volt. Itthon van a férje? Nincsen, de mondjad Mártikám, mit szeretnél? Hát, a hegesztőjüket szeretném elkérni, tudja, van itt egy szemölcs a nyakamon, ami nagyon zavar.... Fábián Elza

ART: Davor Gromilović

www.fokus-su.rs

19

no.7

PROSE Hinta

Egy padon ültem a kedvenc parkomban. A szellő könnyedén suttogta válaszait a gondolatban feltett kérdéseimre – jó módszer ez arra, hogy elmélkedjek. Nem hinném, hogy csalás lenne, hisz a legbölcsebb kohásznak is mindig akad egy hálás segédje, aki örömmel tartja neki a formát, ha épp vasszívet öntene, de kezei már nem engedelmeskednek az oly régóta hatalmaskodó fejének. Hálás vagyok a munkámért, hisz azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek. Elég, ha kimozdulok néha és egy kicsit szüneteltetem a berögződött eszem-iszom-alszom sémát. Na meg persze jól jön, ha van nálam némi papírcetli és ceruza, ha esetleg sikerül valami jót szőnöm a szabadjára engedett gondolataim tarka fonalából. Erkély, borostyán, csillogó szem – számítógép, algoritmus, havi jövedelem. A kor Rómeó és Júliája. A felborzolt kedélyek nehezen irányítható körhintáján lovagolok ilyenkor, és bár ez a legnehezebb feladat, ügyelek, hogy még időben megálljt parancsoljak ennek a száguldó unikornisnak, még mielőtt túl magasra ugrana és beleverné a fejemet Isten „én figyelmeztettelek” parancsolatába. Eleinte csak a verandára jártam – mondjuk így – szellőztetni. Volt egy kedvenc karosszékem, amibe ha beleültem, hirtelen furcsa időutazásban részesültem, mintha nagyapám, dédapám és ükapám egyszerre szorongatnák a karfán pihentetett kezemet és rángatnának vissza az ő idejükbe egy-egy soha-el-nem-mondott szóra. Hullámzó eszmefuttatásaimon gondosan evezett és ha zavart érzett, karjaiban újszülöttet ringató anyuka módjára nyugtatott meg, és olykor egész éjjel csukva tartotta alul csendesen remegő szememet, míg végül rendbe nem szedtem gondolataimat és neki nem álltam papírra vetni őket, mint a tiszta vízre evezett horgász, mikor előkapja aznap foltozott szákját és egy reményteli mozdulattal a vízbe lódítja azt. Hirtelen szemgödröm perifériáin oda nem illő mozgást észleltem, és fejemet felkapva valami olyasmi tárult elém, amihez hasonlót még igen tapasztalt fantáziám sem látott azelőtt. Az előttem tornyosuló reneszánsz épület legfelső emeletéről ugyanis ijesztő sebességgel ereszkedett alá egy horog a folyamatosan hosszabra nyúló damil előhuszáraként. Úgy tört előre, mint a parancsot követő katona, kinek józan esze helyén már csak a mogorva hanghordozás, a koránkelés, az egyenes lepedő és a hadgyakorlatok árnyéka trónol, ellenállást nem tűrő önbizalommal. Egy ideig azt hittem, ismét illékony fantáziám járatja velem a bolondot vagy megint elszámoltam magam és túl sok olajat öntöttem a fogaskerekek fölött lobogó tűzre, de a csörlők továbbra is szakadatlanul dolgoztak és továbbengedték a „tábornokot”, mintha mindenki az ő parancsára várna és nélküle a háború azonnal véget is érne. Mikor szemmagasságba ért, a csörlőt forgató kéz megállt, a horog pedig először körkörös mozdulatokkal, majd előre-hátra billegéssel ütötte el a megmaradt lendület nyújtotta idejét. Pont emiatt jövök ki egy ideje a parkba, hogy lássam, mi zajlik körülöttem, mivel tengetik az emberek mindennapjaikat. A parkot körbevették a civilizációt hordozó, nélkülözhetetlen kis üzletek, kávézók, fogadóirodák, ahova a szó szoros értelmébe vett normális emberek nap mint nap bejárnak mindennapi életük esszenciális összetevőinek beszerzéséért. Az efféle rendezett környezet tökéletes táptalaja a –vegyszermentes voltuknak köszönhetően igen érzékeny – gondolatpiruláim elültetésének. Olyan, mintha a napraforgók földjén kiválasztanám az arra legérdemesebb palántát és négy tükörrel körberakva állandó forgásra ítélném szegényt, elérve ezzel, hogy bárki, aki tőrődik a világgal annyira, hogy hajlandó egy szempillantást vetni a napraforgók csodaországára, az én hiperaktív virágomat veszi észre először, és netán akkorára nyitja a szemét, hogy utána napokig be se bírja csukni.

20

Addig én voltam az, ki jó munkás létére növesztgettem ötleteimet az egyre sűrűbb, néha vesztükért sorban álló emberek között, erre most rendkívül meglepő iróniával az én szemeim kerekedtek el ama emberfeletti jelenség láttán. Hipnotizálva dülöngélek előre és hátra, cáfolva eddigi látszólag stabil elmeállapotomat, és azon töröm a fejem, vajon mi lehet a szándéka az örlőt forgató, nyilván valami magasabb tudatszintet birtokló egyénnek. Azt azért biztosan tudom, hogy ezúttal minden tudásomra szükségem lesz, hogy ezzel a feladattal megbírkózzam. Ember-horog-ember-én-horog. Forgásnak indult a fejem, így elhatároztam, hogy bedobok pár falatot a mögöttem, enyhén jobbra eltolt élelmiszerboltban. Túl hamar sorra kerültem, szinte el sem döntöttem, mivel tápláljam gyilkos hajlamú gyomorsavamat. Alig, hogy körbenéztem, máris szertefoszlott az eddig távolról inkább stagnáló létszámúnak tűnő tömeg. Köztudottan mindenevő vagyok. Étkezéseim témája bármi lehet a kicsit sem zöld vegetáriánus kajától, a legkevésbé sem vonzó húsfélékig. Konkrétan bármit a számba tehetsz, csak a nyelvem megfelelő pontjára kell helyezni és máris biztos jövőre számíthat az alagút mélyén. Ha megakad a torkomon a falat, csak intek egy jóbarátnak, hogy siessen és rántson be egyet, minél erősebben, még mielőtt a kis ínyenc csali végleg leszaladna a tüdőmbe. Isten ments, hogy a boncasztalon fekve azon kelljen törnöm a fejem, vajon a kukorica vagy egy nyamvatt cseresznyekukac vetett-e véget a zabálással töltött életemnek. Végül egy fánkot vettem, remélve, hogy attól újraindul a gépezet és minden rejtélyt sikerül a maga idejében kellően kibogoznom. Először is, meg kellett találnom a gyilkost. Még mindig az aggasztott a legjobban, hogy nem értettem a cselekmény mögötti szándékot. Miért akarna valaki emberekre horgászni? Egyáltalán mihez kezdene egy horogra akadt félnótással? – Persze, gondolom, ő is inkább a nagyhalakra vadászik, éppúgy, mint én. A biztonság kedvéért csak kellő távolságból figyeltem az eseményeket, mivel még véletlenül sem szerettem volna én lenni az akasztott préda, táplálékot adva ezzel egyúttal a vérszomjas bulvároknak is: - A hóhérok küzdelme! – Horogra akadt a horgász! – A szótlan mesemondó! Körülöttem csak úgy sürögtek az emberek, a déli harangszó egyre gyorsabb ütemet diktált, Hitchcock madarai szárnyukat verdesve figyelték a következő áldozatot. Úgy kerülgettek, mintha tudomást sem vennének rólam, pedig szerintem nehéz nem észrevenni valakit, aki tátott szájjal várja, hogy sültgalambbal ajándékozzák meg. Igyekeztem feléjük fordítani az arcomat, éles szemfogaim majd hogy nem kiszúrták szemüket, mégis úgy tűnt, nekik semmi nem állhat az útjukba, szólítja őket a kötelesség avagy a bábszínház bajuszos igazgatója. Mi történne a világgal, ha az emberek leállnának mindenféle hülyeséggel szórakozni? Szobrokat tapogató fiatalok, buszmegállókat szaglászó öregasszonyok, hintákat nyalogató közgazdászok. Nevetve ébredtem rá a tudatra, hogy ábrándjaim ismét térde kényszerítették a józan ész emlegetett színházigazgatóját. Elég egy másodperc és máris megfeledkezem a dolgaimról. Bóklásztam a papírjaim között, mint a felszólalás előtt álló ügyvéd és kerestem a szöveg támpontjait, amikkel kezdhetnék valamit. Ilyenkor, ezekben a sorsdöntő percekben dől el, hogy tudok-e bármit is kezdeni az írásaimmal, tudok-e elég jó ösztönzést adni az olvasóimnak, hogy megvegyék a mondanivalómat és ezáltal engedjenek végre a nyakamat szorító alattomos hurkon is egy kicsit. Oláh Viktor

www.fokus-su.rs

PROSE Moj razgovor sa Andricem

Postoje prostranstva na ovom svetu koja nisu lako dostupna i obavijena su maglom traganja. Retko je da neko dobije tu čast da mu bude odobren pristup ovim mestima, koja nemaju formu; moglo bi se reći da su to naše kreacije, poput sna. Tu doživljavamo sve ono što nam životne banalnosti onemogućavaju. Tako sam se ja našao ispred crnine, svetlosti nije bilo ni u sećanju, a um poče da slaže fini nameštaj, da kreira zidove i farba prostranstvo nekom toplinom i spokojem. Upalila se svetiljka za pisaćim stolom, neko je izmakao stolicu i ja sam napravio prve korake u ovom magičnom momentu, negde daleko među zvezdama, duboko zatrpanom mislima. Pogledao sam ispred sebe, a tamo je sedeo gospodin Andrić, sa podlim osmehom koji je suviše kratko trajao da bih ga upamtio; sećao sam se osećaja koji mi je doneo taj osmeh. Kao da je skrivao neku bol, ali se u isto vreme podsmevao meni. Pogledao sam kroz okvir njegovih naočara i tamo se u očima igrala beskrajna igra reči. Video sam kako se reči vezuju i sklapaju rečenice, kako te rečenice sklapaju celine koje su magično plesale u njegovim očima i jedna po jedna mu oduzimale pribranost i svest. Izgledao je kao čovek koji telom diše ispred mene, ali dušom luta po lovištima besmrtnosti tragajući za istinom, koju pronalazi na mnogo mesta i onda konfuzno gleda u nju i širi ruke zbunjen, bez nade da će ikada otkriti ono što će mu dušu vratiti u telo. Dobro sam osmotrio prostoriju u kojoj sam se nalazio. Bila je od drveta, potpuno prekrivena policama i rezbarijama, prašina je brojala godine rata, a lampa je sijala slabašno jer zraci nisu mogli da probiju kroz sloj zaborava. Svuda gde je to bilo moguće, nalazila se knjiga. Svaka živa i spremna da priča ono što je njoj nekada neko ispričao; spremne su bile da nesebično dele svoje znanje, a on je imao taj dar da ih čuje sve u istom momentu i upija njihove esencije bez i najmanjeg pokreta. Na trenutak je lampa zatreperela, on je pogledao u mene, nasmejao se mnogo smirenije i kao da je uspeo na trenutak da pribere svoje misli. „Znam da izvan ovih zidova vlada uništenje“, rekao sam. Nije otvarao svoje usne, čuvao je svaku reč duboko u sebi. Koristio ih je samo kada je to bilo zaista neophodno, ali je zato uspeo da dopre do mojih misli, da mi šapuće u neurone, sve ono što bi inače izgovorio. Pokušavao je da umiri svojim pogledom moje celo biće, ali ja sam i dalje bio veoma zbunjen; nisam znao kako da reagujem, kuda da krenem, jedino što sam znao jeste da ovaj momenat neće trajati večno i da je moje vreme pred njim već izgubljeno. „Gde smo mi?“ Upitao sam ga uplašeno i pomalo postiđeno. Nasmejao se. „Da, u pravu ste, neću trošiti pitanja na banalnosti.“ Podigao je obrve i pogledao me veoma prekorno, kao da je očekivao od mene da padnem na kolena i počnem da ljubim njegova stopala. Dobro sam ga osmotrio, trudio sam se da ne odajem znake

uznemirenosti, iako je u datoj situaciji to bilo veoma teško. Na stolu je stajalo par cigareta, a kraj njih pozlaćeni upaljač, znao sam da su one bile spremljene za mene. Uzeo sam jednu, upalio je i osetio onaj momenat kada nadahnutost za raspravu prođe jezovito kroz vas, kada vam kroz krv projuri vika debatnih teatara i kada vam se sve misli saberu i postroje spremne za marš. Duboko sam udahnuo. „Znate“, čekao sam reakciju, on je i dalje posmatrao mene, prolazio je pogledom kroz mene, ali nije odavao znake života, „ imam potrebu da stvaram. Što ste već verovatno zaključili, ali u poslednje vreme moje dečačke kreacije postaju smešne i suviše plitke da budu vredne ičijeg pogleda i ponekad se stidim sebe zbog svoje mladalačke ishitrenosti u stvaranju. Obustavio sam stvaranje i sada čekam nadahnuće. Čekam boje da se uliju u moje pero i da započnem oslikavanje platna najdivnijim rečima koje će čistiti duše; ali ogroman kamen nesigurnosti nosim i on me sprečava u ostvarivanju. Bojim se tame koja jede sve.“ Zatreperela je lampa, intenzivnijim zracima, do te mere da sam na momenat mogao da vidim prozor koji se skrivao iza njega. Nebo je bilo ispresecano sivilom, tamom i plavim kracima nade, a mesec je nestao kao i uspomene na nekadašnje dane, ljudi su ga pojeli. Pogledom je dopirao do moje duše gde je napravio pomutnju, tragao je za mislima i emocijama koje sam davno zaboravio, ispresecao me jednim pogledom do te mere da sam osetio bol nekadašnjih posekotina i suze nekadašnjih boli. “Slažem se da o najvećim i najtežim stvarima svoga života niko ne voli da govori; ja ne posedujem tu opciju ‘negovorenja’. Meni je svaki dan kao proživljavanje novog života. Stoga slobodno tragajte za mojim bolima.” Umirio je pogled. „Nije dovoljno reći da je umetnost ljudski refleks, odbrana od smrti i zaborava“, rekao sam povišenim tonom, u nadi da ću tako uspeti da ga sprečim da dopre do najdubljih komora moje duše, do onih misli koje sam zakletvom zakopao. „Zlo sve jede, tama guta svetlost. Sve bude zaboravljeno. Bojim se zaborava, bojim se da moja dela neće dotaći duše, bojim se da neću izazivati erupcije svojim rečima i da će me tama progutati.“ Suze su neprekidno tekle niz moje obraze, a glas je i dalje ostajao isti. Svaka suza bila je obojena drugim sećanjem i svaka je pekla drugim intenzitetom. Dim cigarete je igrao pred mojim očima i pokušavao da me namami da skinem pogled od njegovih očiju koje su i dalje govorile više i brže nego bilo koji jezik na svetu. „Ne, umetnost neće nadvladati tamu. Apolon neće večno obasipati ljude svojom svetlošću. Kako možeš to da govoriš, kada se i sam skrivaš od tame koja hara svetom?“ Na momenat se osvrnuo, kao da je tražio nešto duboko zakopano pod slojem prašine; neku uspomenu. Onda se osvestio i vratio svoje oči mojima. „Misliš da stvaraš svetlost u ovoj tami, misliš da si dovoljno jak da se izboriš sa tugama samoće i da ćeš kada zlo prividno

no.7

nestane ti moći da živiš među zverima koje su ratovale? Sigurno se varaš. Mene ispunjava stvaranje, ali ne mogu da trpim samoću, ne mogu da žrtvujem toliko suza kako bih pokazao nezahvalnicima ono što njihove duše ne žele da vide.” Osetio sam duh pobune u sebi. Nisam hteo da on bude u pravu, svaka moja misao išla je protiv njegove, ali on je na svaku bio spreman, jer ih je i sam nekada imao. Uzeo sam pero sa stola i primakao parče hartije k sebi, na hartiji su bile ispisane slike koje je spremao za one željene reči. Kratko sam uspeo da odvratim pogled i pokušao da uperim pero na rečenice i da ih uništim, neuspešno. Pri svakom pokušaju ruka mi je drhtala, a lampa se gasila u sve dužim momentima potpune tame; naposletku sam vrisnuo, spustio pero, a on je svoj svetlosni pribor vratio pred sebe. „Želim da ne osećam.“ Kada sam ugledao suzu u njegovom oku, znao sam da je teret i njemu prevelik ponekad, da nekada i on želi da potopi glavu u reku zaborava i suzbije misli, spali osećanja i bude samo livada kroz koju povremeno proleti leptir. „Ne, to nije blagoslov.“ Zastao sam na tren. Pesimizam je ovladao mojim bićem, a zbog tog saznanja počela je da me grize savest. „Osetiti svaku emociju poznatu čovečanstvu nije baš neki blagoslov. Više je onih emocija koje umeju toliko da iscrpe čoveka da ne želi da ustaje i živi.“ Nasmejao sam se, nailazili su zraci crvenila kroz plafon koji je polako nestajao. Osetio se onaj miris koji obično vlada odajama svetih kuća. „Sada je tišina, momenat pred izdisaj. Sada je sve stalo, niko se ne pomiče, ovo je onaj retki trenutak kada Majka Zemlja odmara svoja leđa od našeg tereta.“ Izgovarao sam njegove reči, ali one su bile i moje. Pogledao sam još jednom u hartiju i pročitao sam slike. Postale su jasne vizije pred mojim očima, kao krajolici koje sam nekada i ja video. Osetio sam živote ljudi, proživljavao sudbine svih njegovih junaka. Grejalo me je saznanje da ima još hartije i nije više bilo toliko hladno. Hteo sam da kažem još toliko toga, ali osećaji nisu dopuštali mislima da se oglase. Gledao je i dalje u mene. Lampa je sve slabije sijala, a slike su polako nestajale oko nas. Mene je obuzela tuga, znao sam da će kraj doći, nisam bio spreman da odem od njegovog pogleda, da ga prepustim nekome drugom. Davao mi je hrabrost koju sam nikada ne bih pronašao. Polako su nestajale knjige, police, rečenice. Ostali smo naposletku samo nas dvojica. On je i dalje gledao pravo kroz mene, osmehnuo se, a taj osmeh kao da me je potapšao po ramenu. Njegova dela, njegove reči hranile su moju mladalačku želju za otporom i stvaranjem, i znao sam da tame ima više no svetlosti, ali je moć svetlosti daleko veća od moći tame. Polako je kroz dim nestajao, otvorio je usne, nežno ih namestio za govor: “ Valja živeti, da bi se živelo.” Ostao sam sam sa odjekom njegovih reči. Dejan Matlak

ART: Vidák Zsolt

www.fokus-su.rs

21

no.7

ESSAY Potreba za istinom

Čovek se uvek oslanja na nekakve istine. Kao da ne može da se oslobodi nagona za istinom, kao da ne može sam da sebe podnese ako ne zna istinu. Kao da traži priznanje za svoj život u istinama. Istina nije ni dobra ni loša, krasi je, pak, neutralnost. Čini se da je izvan nas, a opet je samo tu u nama. Spoznaja natčovečanske vrednosti jeste spoznaja dobra i zla. Dobro delo je rezultat oštroumnosti, a čovek se po svojoj vrednosti meri prema dobrim delima. Ali ne govorimo o vremenskom dobru i zlu. Isključićemo trag te vremenske konačnosti, iako se ovi pojmovi u vremenu ispoljavaju kao u svojim suprotnim smerovima kretanja. Vremenska mera dobra često ume biti pogrešno primenjena i promenljiva je jedinica... Uvideti i činiti ide jedno s drugim. Ali čovek i oseća. On je osećao i on je znao sve što se u jednom svetu dešava i zbilo. Ako ništa ne učiniš, osećanje može ubiti. Osećanje je samo najava borbe. A kad izađemo iz te ravnodušnosti da ne želimo da se borimo, mi opet isprobavamo istinu, zatežemo je, vežbamo je, istražujemo ponovo kroz pitanja i ne verujemo. I ponovo se pitamo i pitamo često ista pitanja i sumnjamo i zbunjeni smo. Istina ponekad izgleda suviše nejasna i zapetljana i tako u nekim trenucima napuštamo iz inata njenu neplodnost, koja nam se eto takvom čini u nekom času kad se ražalostimo nad svojim moćima i čovek se i odrekne tada na tren sebe i vrati se opet pred sebe i pomalo kao utešno nastavlja dalje, nada se nekakvom čudu, otkrovenju. To je ono što ga održava da ide dalje. To čuđenje pred istinom i njenim poreklom, njenom čarolijom i magijom. A koliko ga samo misli obuzima u jednom danu? Na hiljade i milione. I u onim najvažnijim mislima on provodi najviše svog unutrašnjeg vremena. I uvek traži spas svojim sumnjama, traži zaštitu i dokaze da nije tako kao što sumnja nameće da stvari izgledaju. Jer sumnja iskrivljuje put istrage i traganja za istinom u pojedinim slučajevima. Nije sumnja uvek najbolje oružje viteza istine. Postoji skala stvari u koje je dozvoljeno sumnjati. Ali u mistične istine, titraje osećanja koja su izgrađena na velikoj patnji i veri, potiču iz najveće dubine ljudskog bića - u to je najstrašnije sumnjati. Tu se ugrožava egzistencija onoga koji je doživeo navedeno. Sumnja u te velike svete stvari duše jeste greh i ne može putnika odvesti do istine. Tom sumnjom on briše postojeće biće. Pa čak i svoju nutrinu od čega je ona izgrađena, a tako nadalje briše svojstva ljudskog bića. Svete tajne duše zna onaj ko ih preživljava u dubokoj tišini i iskrenim srcem i istrajava u patnji i boli koja će ga uzvisiti, jer i ne želi prolaznu sreću. Ali dok buši hodnike svesti strašnim pitanjima, čuje svašta o sebi, o životu. U jednom trenutku neko pomisli kako je jabuka lepa, ali onda već naredni tren postidi se, hoće da pobegne. Kao da ga crv iz jabuke grize za ruku, kao da hoće da pokaže da nije sve onako kako izgleda na površini tela jabuke i pokazuje mu šta se zaista unutra zbiva... Crv pokazuje da ništa nije onako kako izgleda. Ali taj crv može biti samo varalica/neistina koju vitez istine mora da otkrije kao laž. Otkriti laž kao laž – to će biti smisao varljivih crva koji će potaknuti na sumnju i naterati tragaoca da bude sam i da se oseća izgubljenim. Međutim, posmatrajmo to samo kao jedan korak – kao pokretač koji nas vodi dalje, čak i do istine nečije duše pred kojom nestaje svaka sumnja. Valentina Čizmar

Stereotipi Posmatram kako se određeni (skoro svi) obrasci individualnog ponašanja, društvenih stremljenja, te opšte (globalne) moralne uravnilovke, oblikuju oko određenih stereotipa. Ti stereotipi su strpljivo građena termitska gnezda sa strogo organizovanom hijerarhijom predrasuda koje, simbiotički skladno, žive sa cimerkama – društvenim normama. Na taj se način stereotipi nameću kao najjednostavniji oblik pogleda na svet, to jest njegovog „razumevanja“ koje se simplifikuje do karikaturalnih razmera. Iz toga, svaka lična (dakle, unapred propala) akcija (delovanje) otežana je teškim ronilačkim tegovima koji se postepeno pretvaraju u beton oko naših stopala, koji nas vuče u hladnoću i mrak neznanja. Na tom polju društvenog konteksta, čak i trivijalna stvar kao što je svakodnevna interakcija s drugim ljudskim bićima, nužno poprima oblike signalne komunikacije teško obolele od stečenih i naučenih obrazaca, uz čiju će pomoć jedinka pronaći svoje mesto u društvu. Međutim, to zapravo nije mesto jedinke u društvu, u smislu njenog delovanja za boljitak zajednice, već isključivo napor proizveden u nameri da se jedinka nekritički asimiluje u određenu društvenu grupu (hordu). Shodno tome, svaka dalja interakcija između jedinke i društva postaje nemoguća, odnosno biva svedena na čisto birokratsku razinu – popunjavanje formulara i izvršavanje zadataka – u cilju zadovoljenja društvene efikasnosti za koju je svako metafizičko preispitivanje izlišno. Na toj stranputici ljudske sudbine, putokazi su oličeni u našoj spremnosti da se koristimo stereotipima. U većoj ili manjoj meri, pokazaćemo vanrednu sposobnost da u cilju lagodnijeg života prihvatimo i prigrlimo razne stereotipe kao naš credo, istovremeno s podsmehom osuđujući inhibiranost ili preteranu naglašenost suprotstavljenih društvenih grupa. Tako ćemo, nesvesno, stereotipno razmišljanje prihvatiti kao poželjni model ponašanja i/ili delovanja. Neki bi rekli da u današnjoj saturaciji društvenog miljea, drugi način gledanja na stvari i pojave nije ni moguć, odnosno da je sama količina emitovanih informacija prevelika da bismo se nosili sa svim nijansama stvarnosti. To, međutim, nije sasvim tačno. Zapravo, uverenje da postoji nesavladiv i neprestan talas informacija je obmana. Zašto? Jednostavno zato što običnim surfovanjem na tom info-talasu, prepoznajemo određene zakone po kojima se on kreće, to jest, u manjoj ili većoj meri, paterne po kojima se ponašanje info-talasa ponavlja i reciklira. Tako, na kraju, od zastrašujuće siline i količine info-talasa, dobijamo tirkizni, topli i meki val po kom ćemo surfovati dok god budemo mislili da je uživanje u surfingu smislena rabota. Dakle, arhitekte prekomplikovanog društvenog konteksta (koji, kako smo videli, nije uopšte komplikovan), direktno su odgovorni za dovođenje ljudskih bića u stanje dresiranih

22

cirkuskih životinja koje će spremno i ispravno iščitavati (ne tumačiti!) sistemske simbole, a za uzvrat biti nagrađivani mirnim i relativno lagodnim životom. Pri tom, taj život će moći da se posmatra isključivo kao stereotip, jer i sam proizvodi (rađa) stereotipe. Drugim rečima, ako na bilo koji način, jednom društvu (u ovom slučaju to je ceo razvijeni svet plus zemlje „u razvoju“), koristeći se raznim tehnikama, stvorimo utisak potpune informatičke kakofonije, pri tom stalno podgrevajući mit o nadolazećoj singularnosti, a zatim mu pružimo pažljivo dozirane sadržaje (zabavu) u kojoj će svaki stereotipni sloj društva pronaći nešto za sebe i tako podići branu ispred ogromnog info-talasa, imaćemo poslušnu gomilu spremnu da po cenu života brani „poredak“ koji im obezbeđuje sreću. Kako? Tako, jer nakon specijalizacije na profesionalnom nivou, nastupa specijalizacija na svakodnevnom, ličnom i kulturnom nivou. Kada se odrede i prepoznaju komplikovane pojave u životu, kada se nepojmljive pojave jasno raščlane i analiziraju alatima nauke, tada nastaje sveopšti mir jaganjaca uljuljkanih u uverenju da je svaka lična akcija, koja će pokušati da negira ovaj svet, zapravo ludilo, što je, priznaćete, samo još jedan stereotip. Ljudi su uvereni da biraju svoj put i da gospodare svojim sudbinama. Čak i oni koji se podsmevaju tim naivčinama, veruju da su, na neki način, „posebni“ i da je njihov život vredan. To je velika zabluda. Svet koji je premrežen stereotipima, ne ostavlja nimalo prostora za bilo kakvo istinski drukčije delovanje od onog uvreženog, zadatog, prihvaćenog, pa čak i ako se na prvi pogled čini da su određene akcije van društvenih normi. Sve organizacije koje se zalažu za prava i slobodu ljudskih bića, unapred su osuđene na propast jer deluju na terenu koji je sagrađen na temeljima sistema. Te organizacije koriste novac, resurse, ljudstvo, obrazovanje i, nadasve, stereotipe, društvene norme i obrasce prihvatljivog ponašanja – onih protiv kojih se bore. Na taj način, organizacije koje bi trebalo da štite ljude, zapravo organizovano rade na porobljavanju ljudske vrste stvarajući joj lažno uverenje da u ovakvom poretku stvari postoji mogućnost za pravedno delovanje (i život dostojan čoveka). Stvari, međutim, ne idu tako. Korenita promena razmišljanja i potpuno oslobođenje ljudi od stega nesreće i propasti, mogući su jedino izmeštanjem polja borbe na sasvim druge ravni – one koje su izvan domašaja jednog tako lepo i ugodno skrojenog sveta koji (stereotipno) funkcioniše na pohlepi, nepravdi, nasilju, ugnjetavanju, mržnji i uništavanju prirode (nas). Da li je potrebno reći da je prvi korak, za takvu akciju, potpuno i svojevoljno izmeštanje (beg) iz društvenog konteksta? Na drumu su žandarmi, u šumi zamke, skliznite u kajak i zaveslajte. z.t.

www.fokus-su.rs

ESSAY Mualkotás-e a WC-kagyló?

Ha egy szóban akarnám meghazudtolni magam, és földhözragadt, halandó gondolkodással csak az objektív tényeken tekeregnének az agytekervényeim, akkor biztos a NEM válaszra voksolnék. Azonban nem csak kenyéren él az ember. Az áram és a levegő is létezik, pedig nem látjuk, mégis mennyire fontosak... Nincs igazam? „A művészet szerepe, hogy pótolja az életet, amit hiányolunk...” – mondja Van Gogh. Te vajon hányszor hiányoltad azt a kis porcelánöntvényt? Nem kell nagy élettapasztalattal rendelkezned, elég, ha csak visszapillantasz az elmúlt hónapodra. Ki az, aki nem szorongott még szótlanul, falfehér arccal a buszon, az utcán vagy dolgozatírás közben, a perceket számlálva az „angol menhely” eléréséig, alsóneműjének tisztaságát féltve? Biztos vagyok benne, hogy te is átestél már a holtponton, amikor nem a nadrágod eredeti színének a megőrzése, hanem a szégyen elkerülése volt az egyedüli, ami visszatartotta a már visszatarthatatlannak tűnő szükséget. Mikor csak a természet feletti hatalom fékezte meg a csokivulkánt: hogy a ruhát még igen, de a jónevünket már nem moshatjuk ki. És olimpikonokat meghazudtoló rekordidő alatt futottuk le az utat a WC-ig, csak hogy becsületes helyen szülhessük világra a tegnapi ebéd felismerhetetlenségig megemésztett halmazát. Verejtékben úszva, a testünket-lelkünket meggyötrő létharc közben, amikor már leperegtek tisztességes életünk filmkockái a szemünk előtt, a barna folt csúfos víziói mellett és a sziszüphoszi munkához hasonló gáttartó harc után, amikor kiszabadul a barnamedve... a nagybetűs Megkönnyebbülés, mely felér egy magömléssel. Ahogy a szüleink a civilizáció útjára tereltek a „Bilibe kakilj, különben kikenlek vele!”– felszólítással, úgy ki is verték az állati szabadságot belőlünk. A család vagyoni helyzetétől függetlenül átszoktattak a pelenkánál olcsóbb toalettpapírra. És ezzel párhuzamosan elhitették velünk, hogy abból nekünk lesz hasznunk, ha nekik nem kell a pelenkázásra időt és gusztust szakítaniuk. Eltérítve a természetes ösztönök ösvényéről, evolúciónk kezdetén a bilire, később pedig a surrantó deszkára szűkült az életterünk, ahol testünket felszabadítottuk a mindennapi méreganyagok masszájától. Nem is beszélve a kamaszkor idején gyakran átélt esetünkről: a szesz rendellenes úton való távozásáról, amikor a vízöblítéses árnyékszék volt az egyetlen menhelyünk a szigorú szülői házban, melyben nem hagyott maradandó nyomott hétvégi tivornyánk termése, és mely megmentett minket a kéthetes szobafogságtól. De a liliomlelkű gyengébbik nem is, aki a vérvételen kívül még sosem látta a saját vérét, a WC-be zárta magát kétségbeesve, amikor a még önmaga

no.7

előtt sem feltérképezett nőiességének mivoltából folydogált érettségének vörös hírnöke… Sokakat a repedtfazék hangja nem juttatta el a világot jelentő deszkákig, egyedül a WC-ülőke maradt meg színpadnak. Mindezzel együtt mégsem nevezhetjük kulturális központnak vagy szociális menhelynek az angolok leghigiénikusabb találmányát. Nem túl esztétikus. Szépnek még kevésbé mondhatjuk, és egyébként is, mi a művészi egy idétlen alakú csészében, amit emberi ürülékkel bombáznak tele?! Ha tehetségtelen, kétes nemű kontárok kántálnak a rádióban, ha szilikontestű és -lelkű nők pucsítanak a címlapokon és ha analfabéta, nyolc osztályt sem végzetteket állítanak elénk a tévében élettanácsot osztva, akkor vajon milyen értékről, művészetről beszélhetünk a 21. században?! Igazad van, ha nem látsz semmi művészit egy budiban. De azt is nézd meg, hogy mi számít ma a legnagyobb művészetnek a gyorséttermek, feslett erkölcsök, műérzelmek világában? Ki az, aki önmaga tud lenni, akinek nem kell a bohócmaskarát magára ölteni egy állásért, egy barátnőért, egy barátért, a megbecsülésért, a boldogságáért? A WC egyszerű, hétköznapi, használati eszköz, azonban mégis többet vagyunk ott, mint a külvilágban. Egy hely, ahol 5 percre önmagunk lehetünk, ahol elereszthetjük magunkat, és ami a legfontosabb: ahol nem lát bennünket senki. Nincs elvárás, morál, erkölcs. 5 perc a betondzsungelben, ahol ősember lehetsz. Egy hely, ahol a legnagyobb üzletemberek is térdre esve könyörögnek a vécés néninek, hogy engedje be őket, ha nincs náluk készpénz. Ahol a szőke modellekből is gusztustalan dolgok bújnak elő. Két hét természetbúvárkodás után a brit csészén már nem kell félned, hogy csalán csókolja a valagad, vagy kullancs, szúnyog szipolyozza a popsid. Ez talán nem ad biztonságérzetet? „A művészet testetlelket gyönyörködtető egyedi alkotás.” Mindenki más a WC-n ülve, mint az elvárások világában. Ha nem látod a nagyságát, lényegét, szerepét és fontosságát, vegyél be egy hashajtót és ülj fel az első buszra. Nem kell sok idő, hogy ráébredj: hogy egy perc milyen hosszú, az attól függ, a WC-ajtó melyik oldalán vagy. De mielőtt a McDonalds’ban telezabálnád magad a napi menüvel, ne felejtsd el megnézni a pénztárcád, van-e nálad 100 forint aprópénz, hogy ha a szükség rádjön, támogathasd a megkönnyebbülés reményét adó, a fehérneműd tisztaságát megmentő, nyilvános művészi alkotást. Losonc Csongor

VREMENSKA DRAMA Za konceptualizaciju vremena, za njegovo izistinsko osmišljavanje, potrebno je najpre poznavanje metafore. A to, opet, znači da metafora mora da podrazumeva jednu veliku scenu na kojoj se pojavljuju svi elementi koji su potrebni da bi se definisao apstraktni entitet kao što je vreme (ako ne i nekakvu kosmičku scenu gde su aspekti planetarni i gotovo nepojmljivi). Ako bih za glavnog glumca ove moje vremenske drame uzela mladića vučjih očiju kao nešto što je neophodno da bi se vreme izmerilo (a i drama desila), i to onoga koji dela, što nije teško zamisliti, onoga koji je usmeren u odnosu na nešto (rešena sam da mislim na dramu sa radnjom, pokretom), mogu zaključiti da je vreme odrednica koja idealno pristaje tom glavnom junaku i da samo njegovo postojanje uveliko oglašava pojam vremena. Pomak mladića vučjih očiju može biti ili svršen ili nesvršen. I svršeno i nesvršeno, radnja napreduje, ređa se u određenom nizu, mogu je, u najmanju ruku, izbrojati (što se i utvrđuje postojanjem dramskih činova, scena, didaskalija, međuigri itd.). I ne samo to! Ona, kao drugi akter ove drame, budući vučica, deluje na unutrašnjem planu kao ključni faktor kojim je moguće utvrditi brojivost svih pojava na sceni unutar same dramske strukture (koliko je glumaca na sceni, koliko će, na primer, koraka načiniti mladić vučjih očiju u trenutku svog monologa, sa koliko nogu će to učiniti, itd.). Otud bi bilo sasvim korektno postaviti i nekoliko anonimnih, zamenljivih glumaca oko njih dvoje, koji bi takođe mogli uticati na određivanje vremena, odnosno na određivanje neodredivih (to jest nebrojivih) količina, a, dakle, samim tim i vremena. Dalje, šta god da se dešava sa glavnim junakom ove vremenske drame, bilo da se tek rodio pa plače, bilo da je bolestan i umire, ili je nesrećno zaljubljen i hoće da se ubije, ili mrzi pa mu došlo da ubije, vreme ide napred i to stalno napred ka budućnosti, od događaja koji se dogodio ranije do događaja koji se dogodio kasnije. Problem na koji uskoro nailazim u ovoj već umnogome zamršenoj situaciji s vremenom, dogodio se baš u trenutku kada sam shvatila da vrlo

lako može da se desi da jedan događaj u vremenu sasvim izbledi. Mladić vučjih očiju je mogao da zaboravi mnoge dane u kojima je prekraćivao vreme, ili one duge godine kada mu se ništa značajno nije dogodilo, najzad, u trenutku smrti koju na koncu konca ne može da prepriča niti reprodukuje (izuzev u nekim izuzetnim slučajevima). Može da se desi, slučajem ili ne, da događaj iz prošlosti greškom poveže sa događajem iz još dalje prošlosti. Dakle, pobrkanost je ovde česta (ipak je reč o vremenu), a posledice utoliko stravičnije. Ali, dalje od toga, šta se dalje dešava sa vremenom, čak i posle smrti, ono mora da ide napred, nekud. Kako bih upotpunila ovu moju konceptualizaciju vremena, neophodno je uvesti i lice Radnje (preporučujem glumicu koja se stalno kreće). Upravo se Radnjom osmišljava njegovo kretanje, njegovo idenje vremenskim putem. (Vremenski put se može prikazati na sceni različitim trikovima scenografije, u nedostatku je dovoljno iscrtati na daskama belom kredom put sa isprekidanom linijom u sredini, baš onako kako deca običavaju da ga crtaju; uostalom, vremenski put se stalno kreće te ga je moguće vizualizovati i kao pokretnu traku za trčanje). No, ostaje problem Radnje. Radnja istovremeno znači samo deo, delić, parče, ogrizak celine, odsečak vremena, kao nešto što se odvija učestalo ili periodično ili apsolutno, konačno, modalno, pasivno, dakle uvek u odnosu sa samim mladićem, od koga upravo zavisi postojanje Radnje. Usporavanje Radnje, ubrzavanje Radnje, isto tako i pamćenje Radnje, obnavljanje vremešnih učinaka na sam odraz vremena, na život, što znači i na samog mladića vučjih očiju (ovde bi bilo interesantno predstaviti ga baš onako kao kada ‘’čoveka pregazi vreme’’). Postavlja se pitanje da li će u jednom trenutku ovog scenarija mladić vučjih očiju istupiti i reći - JA SAM VREME! Ili će reći - Progutalo me vreme! Ili još tačnije - Ja sam progutao vreme! Ili - Ja sam Radnja! A dalje, celu dramu će nadrasti vreme odlaska iz pozorišta, vreme gledalaca, itd, itd. Jelena Kliso

ART: Branislav Bjorn Bukvić

www.fokus-su.rs

23

no.7

DRAMA

Lica:

Jelena : devojka iz predgrađa, u dva lica: Osmogodišnja Jelena i Odrasla Jelena. Bojana : Jelenina najbolja drugarica i vršnjakinja Bojan: Bojanin brat (samo mu ime kaže). Stariji od Jelene 5 godina Marija: Jelenina majka. Majka, k’o i svaka majka… Ljiljana: Komšinica i Marijina koleginica sa posla, 28 godina Crni: Lokalni diler, nekad crn i visok, na početku u punoj snazi mladosti. Kasnije je on možda i Sivi i Beli. I svi ostali po potrebi, ukoliko se potreba ukaže... Kao: Komšija, Baka, Kum , Kuma...i…vuk, naročito Vuk Napomena: Glumac koji igra Baku igra i Vuka i Anđela. Scena 6 Marija i Jelena u stanu . Marija pegla za stolom. Jelena sedi na podu i drži lutku. Obe Jelene su tu. MARIJA: Jelena, sine, pričale smo o tome… JELENA: Ćuti za sebe. MARIJA: Sada... sada si odrasla i... JELENA: Ćuti za sebe. MARIJA: Sada moraš pazit’ i znaš da meni možeš reć’ sve ... JELENA: Ćuti za sebe. MARIJA: Jelena, sine, što si takva, znaš kako se mučimo i ne treba još jedna drugoj da otežavamo stvari… Ljilja i ja smo ti ispekle baklavu za 13. rođendan. Znam kako si volila baklavu, vazda. JELENA: Ćuti za sebe. MARIJA: Jelena, sine, reci nešto. JELENA: Želim da sam muško… i baci lutku. Mrak. Jelena i Crni negde na ulici , u haustoru ili na igralištu ili na krovu... CRNI: Šta gledaš, mala? JELENA: Ništa. CRNI: Briši kući, dete. JELENA: A šta ćeš da uradiš ako neću, da me pojedeš? CRNI: Čuješ šta ti kažem, nemoj da bude plakanja posle. JELENA: Ja nikada ne plačem. CRNI: Nikada? JELENA: Nikada. CRNI: Eto, imamo nešto zajedničko ti i ja. Ni ja ne plačem više, eto, zaboravio sam. JELENA: Ćuti. CRNI: Plakanje je za pičkice. Ti nisi pičkica, vidim ti u očima. Imaš nešto divlje u pogledu, nešto što me uzbuđuje i plaši. JELENA: Ćuti. CRNI: Pušiš? Ne. A tako sam i mislio. Ajde, briši, igraj se

24

HEPIEND NE STANUJE OVDE, II deo sa lutkicama... gutaj eksere... JELENA: A šta ako neću? CRNI: Šta nećeš? JELENA: Neću da se igram lutkicama. Odrasla sam. CRNI: Ej, bre, šta si ti umislila u svojoj glavi, da sam ja neki klinac koga možeš da farbaš tako? JELENA: Priđe i počne Crnom da miluje stomak. CRNI: Zgrabi Jelenu, zadigne joj haljinu i priđe s leđa; poput psa, dahćući , obavi posao. CRNI: Evo, uzmi, mala, da imaš za novu haljinu, da ne kažeš da Crni nema dušu. CRNI: Odlazi. JELENA: Iz torbice vadi nove gaćice i oblači ih. Čuje se samo Jelenin glas koji s mikrofona govori, recituje, odsutno: Kada odrastemo, nećemo nikada biti nesrećne. Kada odrastemo, nećemo biti kao roditelji i nećemo plakati, ustvari, plakaćemo samo od sreće i ostaćemo najbolje drugarice i nikada se nećemo udati, bićemo slobodne, bez tereta prošlosti i obaveze budućnosti, otputovaćemo negde i nikada nikada nećemo tući decu… zato jer nećemo imati decu… umesto dece usvajaćemo pse sa velikim crnim očima koji ne mogu da nađu put kući… Scena 7 Marija za stolom pegla. Ljilja pije kafu. LJILJA: Evo, izvoli do prvoga. Da li će ti biti dosta? MARIJA: Hoće… Mora. LJILJA: Ako ti nije dosta, mogu da ti pozajmim još najviše 50 evra pa... MARIJA: Ma ne treba, i ovo je više nego što sam mislila da potrošimo. LJILJA: Ne moraš odmah da vratiš. MARIJA: Ne znam šta bih da nije tebe. LJILJA: Ne govori, vratićeš kada budeš mogla. MARIJA: Evo, primila sam još veša za peglanje. Ponekad pomislim da živim u vešeraju. LJILJA: Moraš malo da staneš. MARIJA: Staću. Svakome su koraci izbrojani. LJILJA: Pogledaj što je ova haljina dobra. MARIJA: Jeste. LJILJA: Treba i tebi takva jedna. MARIJA: Šta će mi, ionako nigdje ne izlazim. LJILJA: Ko zna… Nego, znaš ko me je pozvao da izađem? MARIJA: Ko? LJILJA: Dragan iz Kadrovskog. MARIJA: Onaj Dragan? Smeh. LJILJA: Da, zamisli... Verovatno su mu dosadile klinke pa... MARIJA: Pa je tebe našao … LJILJA: Čuj, bar znam na čemu sam sa njim. MARIJA: I - izaći ćeš s njim? LJILJA: Što da ne.

www.fokus-su.rs

(Šarada akustika, lakrdična ali sexy)

MARIJA: A ja mislila da si ti još zaljubljena u onog tvog Crnog? LJILJA: Kad je to bilo... MARIJA: Ja samo kažem. LJILJA: I ja tebi isto govorim. MARIJA: Šta? LjILJA: Znaš ti dobro. MARIJA: Ajd nećemo sada o tome. Samo... Pripazi se... LJILJA: Što? MARIJA: Djeluje mi nekako, ne znam... Ma, zaboravi, ponekad lupam gluposti. LJILJA: U redu je. Velika sam ja devojka. MARIJA: Znam. Mrak. SCENA - INTERMEZZO PRVI BOJANA: Ajd da pustimo publiku da se malo odmori... JELENA: Misliš? Ali šta ćemo onda da im prikažemo? BOJANA: Prikazaćemo mi njima istoriju ili povijest ili zgodovinu na šaljiv način! Vidiš da su umorni. Priča ide loše, tekst je takav kakav je... Dajmo im prilike da se relaksiraju. JELENA: Misliš? BOJANA: Da, mislim. I prestani s tim mišljenjem. Tako. Sada ti staneš tamo, a ja stojim ovde i budem žena... pramajka. JELENA: Ja budem muškarac ? BOJANA: Tako je. JELENA: I onda ja dođem tebi ovako... Gurne je i prisloni uz zid, imitira polni odnos. A ti dahćeš ovako... dahći! BOJANA: Dahćem. JELENA: Da li ti je dobro? Da li ti je dobro? BOJANA: Dobro mi je, u pičku materinu! JELENA: Da li osećaš kako vojska spermatozoida maršira? Marširaju obe. BOJANA: Osećam kako stižu, čujem njihovu pesmu i krike. Žure da se spoje s jajašcetom. Pevaju neki marš. JELENA: Samo jedan od njih će biti najbolji, najbrži. BOJANA: Najsnažniji. Najhrabriji. JELENA: I izrašće... u div junaka. BOJANA: Baš Čelika. JELENA: Spasitelja siromašnih i gladnih. BOJANA: Buditelja uspavanih, zaštitnika prognanih. JELENA: Osvetitelja izdanih i svetitelja i... imaće plavu kosu. BOJANA: I prodoran pogled. Samo... to se neće desiti, jer... JELENA: Pobedonosno vadi kurton napunjen peskom. Jer će naleteti na kurton. Scena 8 Jelena i Bojan odvaljeni od duvke i alkohola na terasi, na krovu...

DRAMA

BOJAN: Kažem ti: jednoga dana imaću brdo love i odvešću vas na more, tebe i sestru. Samo treba jedan posao da završim i sve će biti OK. Samo Crni ne sme o tome ništa da zna... Ionako je pao... JELENA: I šta ćemo tamo da radimo? BOJAN: Ništa. Da blejimo. JELENA: Isto k’o sada. BOJAN: Ne baš kao sada. Bolje, mnogo bolje, veruj mi. JELENA: I gledaćemo zvezde . BOJAN: Da, samo što ćemo biti u nekom hotelu, momci u uniformi će nas služiti a ribe masirati, svi će trčati oko nas, videćeš. Dok govori, cilja u nebo . I ti i Bojana ćete uživati, svi će da se pitaju ko su ove dve ribe, a vas će boleti briga za sve. Neće više biti smrdljivog kraja, bolesnih njuški, tvoje keve koja plače, bolida, narkomana, secikesa, prosjaka, klinki koje ga primaju za čokoladu, nadrkanih tipova koji misle da su neko mudo, neće biti ni murije ni Crnoga ni političara ni Balkana ni Beograda, ničega... ničega i nikoga i ni tuge ni smeha. Samo vetar, talasi, miris smokava koje prave onaj tup zvuk kada prezrele padnu na tlo... Mi ćemo ih samo uzeti i sisati sok iz njih, mazati se njihovim mesom, po licu, nogama, stopalima, pustićemo da se naši mirisi kotrljaju... JELENA: ...golicaju trepavice BOJAN: ...ujedaju za lice JELENA: ...štipaju grlo BOJAN: ...izlaze poput suza JELENA: ...poput krvi BOJAN: ...ne puštajući nas da stanemo JELENA: ...da odahnemo BOJAN: ...da prestanemo JELENA: ...dok ne zaboli BOJAN: ...dok ne umremo JELENA: ...dok ne zaurlamo. Vode ljubav. Mrak. Scena 9 Jelena sedi na stolici. Svetlo joj je upereno u lice. Ulazi Sivi (isti glumac koji igra Crnog). On je kvazibiznismen, trgovac narkoticima, radi za sebe i državu- po potrebi. Na nečemu je... SIVI: I? Kako se ti zoveš? JELENA: Ćuti. SIVI: Nećeš da kažeš. SIVI: Dobro, Jelena. Nama je ionako sve poznato. Stvar je jasna. JELENA: Ćuti. SIVI: Dobro, kako hoćeš. Samo da znaš da pogoršavaš sebi situaciju. JELENA: Ćuti. SIVI: Vidi, dete, ne pravi se pametna, mnogi su se pravili pametni... JELENA: Ćuti. SIVI: Sigurno si čula za zakon održanja vrste.

JELENA: Ćuti. SIVI: Znaš ono - Riba ribi grize rep. JELENA: Ćuti. SIVI: Dobro, ako tako hoćeš. Samo prenesi Bojanu poruku da ga tražimo i mi i Crni, pa sada - neka razmisli ako ima čime. Meni je svejedno, mi tražimo Crnog a ako ga ne nađemo moraćemo da damo nekoga... to lako može biti Bojan. Ako se Bojan ne pojavi, u problemu može da se nađe Bojana ili neko drugi. Recimo ti. Razumeš? Riba ribi grize rep. Zakon održavanja vrste. Ništa lično. Razumeš, Crni je zajebao stvar. Pao je sa robom, našom robom. Sada je pitanje poslovne etike da ga malo propustimo kroz šake. Mnogo je poleteo. Sada mora da vrati dug... otadžbini. Zar ne vidiš da je vanredno stanje i da sada više ne može kao nekada? Što je bilo, bilo je. Sad smo poslovni ljudi. Razumeš, sve kulturno, legalno. Čujem da voliš pesme. Ajde, ne pravi se pametna. Ako ne možemo do Crnog, pokupićemo Bojana. Nama je svejedno. Bojan ionako nikada nije učestvovao u tome, ali ovde čoveka lako pojede mrak. Pametna si ti devojka, reci šta imaš. JELENA: Recite mi, da li ponekad čujete kako vuci zavijaju na pun mesec dok traže put u goru? Ako pažljivo oslušnete, možete čuti i škripu kostiju, to sama smrt nad njima leleče. Da li čujete lelek smrti? Dok joj besno lupa šamare, pušta Cecinu pesmu i tera je da peva sa njim: SIVI: Znam za jedan grad, zove se Beograd Znam za jedno ime, al’ ga ne spominjem eej Znam za jedan grad gde si večno mlad Znam jedno srce što ga proklinje SIVI: Ajd sad idi briši i ne pravi se pametna. Svetlo se polako gasi, pesma se nastavlja. Jednom sam probala Te tvoje usne od čemera I ko će ovo milo da otera Jednom sam probala Iz srca da te izbrišem Al svako proleće na tebe miriše Pesma se vrti kao ploča koja preskače. SCENA - INTERMEZZO DRUGI BOJANA: Šta ćemo se sada igrati? JELENA: Sada ćemo se igrati političara. BOJANA: Kako se to igra? JELENA: Tako što ćemo se sresti i nasmejati. Ti meni, ja tebi. Smej se! BOJANA: Misliš - bilateralno, kulturno, integristički? JELENA: Da. Korporacijski, evolucionistički, multietnički i – naravno – multikulturno. BOJANA: Pomalo skrušeno, ali ne odveć. JELENA: Ne, sa skrušenošću ne preterivati nikako. BOJANA: Odveć bi moglo nekog da uvredi. JELENA: Povredi, ne daj bože. BOJANA: Ipak, sada smo svi svoji na svome! JELENA: Dobro, neko više - neko manje.

no.7

BOJANA: Ne treba ići u detalje... JELENA: Biti skroman i skrušen. BOJANA: Nadasve. JELENA: Ipak - naši smo! BOJANA: Pa, može se tako reći. JELENA: Dobro, ne treba insistirati... dođemo onako... daleki rođaci. BOJANA: Misliš, pravimo se da se ne znamo? JELANA: I da je sve to bila greška? BOJANA: Tako. Nesrećan slučaj. JELENA : Misliš - omaška? BOJANA: Na primer – Omarska – omaška. Treba nabaviti... JELANA: Nove kravate i nov osmeh... BOJANA: I kazati: mir mir niko nije kriv. JELENA: Ko je kriv – stari most! BOJANA: Ava ava ava – niko nije krava... JELENA: Koga briga, njemu figa. BOJANA: Ne lupetaj više. Nastavi priču! Scena 10 Starica i Crni. Crni leži ranjen, obe noge mu nepokretno vise. BAKA: Sine, možeš li mi pomoći, pa će ti i Alah pomoći? CRNI: Beži, kevo, ni sebi ne mogu da pomognem. A tog tvog boga tek ne priznajem. BAKA: Bog je jedan i svi smo mi njegova djeca. CRNI: Ali ne stanuje više ovde. Uzeo je godišnji odmor. Zato, kevo, ostaj zdravo... BAKA: Njemu se i može da digne ruke od nas, samo mi ne smijemo od njega. CRNI: Kevo, evo ti koji dinar i beži odavde. Evo ti i zlatan lanac samo idi... neću i tebe da nosim na duši. BAKA: Nije meni do dinara. Vidim, dobar si čo’ek. CRNI: Ne znaš ti mene... BAKA: Jesi, dobar si čo’ek... Sevap ti je, pomozi ako možeš, ako ne - nikom ništa. Ko da te nisam ni pitala. CRNI: Ne mogu ja ni sebi da pomognem... Koja je nevolja? Nije stigla penzija, a? BAKA: Ma ne muči mene ništa više na ovome svijetu, sve sam ja poslove posvršavala. Izrodila djecu, unuke na krilu držala, da bi ih vuci - nevuci u grob poslali. Zato idem sama po svijetu i palim svjeće, i klanjam se i molim i pojem, i tražim nekog ko još ima oči da vidi, a koga žuč izjeda i mori ko i mene... da se pomoli i pomene moje... Adnana i Almira, Bajru i Samira. Uzmi, sine, ovaj džemper, za Adnana sam, unuka svoga, oplela, pa kad budeš im’o dijeta, a ti mu podaj… I evo - popij za dušu. Svoju i njihovu. CRNI: Iz kog si ti bre filma izašla, baba... BAKA: Idem ja još dok mogu a ti gledaj da se pomoliš… A dobro će ti se dobrim vratiti. A kad dijetu svome dadneš ovaj džemper, ‘vako mu reci: gledaj, sine, vazda ić’ sredinom, ni tamo ni vamo, ni gore ni dolje, no – vazda, ‘nako sredinom... CRNI: Kevo, kevo, čekaj... nemam ja decu… Mrak.

KRAJ Ninoslav Šćepanović

ART: Bojan Novaković

www.fokus-su.rs

25

no.7

VISUAL BOJAN NOVAKOVIC

Bojan Novaković je umetnik koji je svoju stvaralačku avanturu započeo tokom skorašnje prekretnice vekova. Njegovi prvi izložbeni nastupi odigrali su se u nesretnoj i specifičnoj 1999. godini. On pripada onoj generaciji umetnika kojima su, tokom inicijalnog i preludijskog delovanja, tada aktuelne manifestacije prepleta modernističkih i postmodernističkih načela bili istinsko okružje. Ne obavezujući se ni jednoj od ovih dveju konfrontiranih i(li) usaglašenih koncepcija, Novaković je, poput svojih brojnih generacijskih istomišljenika, nastojao da svakoj umetničkoj zamisli iznađe adekvatan formalistički-plastički, medijski i metaforički način. Zbog toga je njegov opus veoma raznovrstan. Poput svojevrsnog umetnika-nomada on se, već više od jedne decenije, slobodno, čak beskompleksno, kreće kroz različite stvaralačke postupke, stilove, medijske okvire... Dosadašnja Novakovićeva izložbena aktivnost nas je već upozorila na njegove (klasične) slike,  potom na nekonvencionalna slikarska i crtačka rešenja, na mixed media objekte koji zalaze u prostor, na zanimljive tehnologije, kolaže i svojevrsne ansamblaže, ali i na dela najrazličitijeg tehničkog, tehnološkog, kompjuterskog i ekranskog porekla... Osnovni princip Novakovićevog delovanja je prpeoznatljiv u težnji  da se svojim nastojanjima približi impulsima savremenosti; u nastojanju da sugestivno izrazi svoj sukcesivni odnos prema svakodnevnim zbivanjima, u nameri da profilozofira, komentariše i kritikuje pojave i događaje u vremenu u kome živi i stvara. Stoga Novaković primenjuje postupak „aproprijacije“ koristeći proizvode, predmete i predstave iz stvarnosti kako bi definisao svoje realističko, čak materijalističko, poimanje sveta i sveta umetnosti. Na ovoj izložbi u Galeriji Most, umetnik Bojan Novaković nam prezentuje svoje neobične slike-kolaže nastale spajanjem i sedimentiranjem fragmenata ambalažnih kartonskih kutija, sa slikama raznih predmeta,  mašina, barkodova i drugih simbola savremenog sveta. Ove motive umetnik koristi kao svojevrsne ready-made podatke, artefakte i objekte. Novaković nađene i naštampane slike (najčešće: tehničke crteže)

ne nastoji da preformuliše – oni su mu potrebni kao sugestivna potvrda postojanja stvarnosti u njegovom delu; još više: kao dokaz o vlastitoj sposobnosti da proizvede delo koje je punopravna činjenica svakodnevlja. Ovde je moguće pominjanje „relacione estetike“ za koju njen tvorac Burio tvrdi da „sledi materijalističku tradiciju“ kojom se umetnost dotiče socioloških rasprava o aktivističkom globalnom poimanju umetnosti... Predstavljajući nam te istinske fragmente stvarnosti, Novaković nas, zapravo, upozorava na fenomene svakodnevlja, na karakter društva u kome živimo, na krizne manifestacije zaostavštine postkomunističkog i postsocijalističkog sistema, na mučne i dugotrajne tranzicijske tegobe koje jesu fakt naše stvarnosti, našeg življenja. Jednom rečju, svi ti jednostavni, duhovito organizovani i spojeni rady-made fragmenti i motivi, jesu „dokaz“ umetnikove svesti o svetu i vremenu u kome živi i stvara, te rezantna, jasna i ubedljiva kritička konstatacija jednog umetnika usprotivljenog stanju neizvesnosti, uznemirenosti, nesigurnosti i zabrinutosti...      Na kraju valja reći da su ovi kolažni sklopovi, ma koliko se njima insistira na drastičnoj dokumentarističkoj dotičnosti, istovremeno i autentični vizuelno-likovni objekti. Radi se o dobro komponovanim i čvrsto organizovanim kolažnim celinama koje poseduju specifičnu vizuelnost i likovnu estetiku. Naravno, ne radi se o nekakvim zavodljivim ugođajnim rešenjima - nego o dobro struktuiranim delima, o ostvarenjima u kojima postoje tri jasno vidljiva sloja – sadržinski, plastički i metaforički. Baveći se društvenim fenomenima Novaković ih konstatuje a potom suvereno pretače u dobro konstruisane formalne sklopove iz kojih, osim brojnih simboličkih značenja, provejava nekakav tihi i sasvim diskretni ekspresivitet. Sve to nas upućuje da ostvarenja Bojana Novakovića prihvatimo kao plod autentičnog nastojanja da se, suverenim postupkom kolažiranja, ostvari i objavi čvrsti sintetički spoj estetskih i etičkih potencijala jedne specifične umetničke izjave izrečene upravo ovom izložbenom postavkom. Sava Stepanov

26

www.fokus-su.rs

VISUAL Umetnicka radionica Medijala

Tokom Noći otvorenih ateljea postalo je očigledno da u Subotici, koja bi se slobodno mogla nazvati gradom slikara, nije bilo moguće otkriti, prepoznati i zaviriti u radne prostore i procese rada likovnih umetnika. Grad često nema sluha za inicijative koje dolaze od mladih umetnika spremnih da vas upute u alhemiju nastanka umetničkog dela, u složene odnose koji se stvaraju između umetnika i modela, majstora i učenika, onih koji žive od umetnosti i za umetnost i nas ostalih koji se zadovoljavamo ulogom posmatrača, ljubitelja, znalaca ili kolekcionara misli, osećanja i snova pretočenih u umetničko delo. Tokom Noći otvorenih ateljea u Umetničkoj radionici Medijala vladala je i radna i svečarska atmosfera - kuvala se srnetina sa paletom živopisnog povrća, vario i osmišljavao lumino objekat u vidu starog bioskopskog projektora, a deca su po običaju crtala, slikala i upotpunjavala svojom spontanošću živopisnu atmosferu umetničke radionice. Da, radionica je nepretenciozan naziv za životni prostor u kojem nastaju, ponekad i kroz naporan fizički rad, vajarska i slikarska dela, rađaju se ideje za performans i uvežbavaju scenski pokreti. Radionica čija su vrata već više od deset godina otvorena za „velike i male“, za akademce i laike, za one koji sanjaju da postanu umetnici i one kojima je

no.7

umetnost čas predaha od rutine svakodnevnice, predstavila je svu raskoš stvaralačke energije „medijalista“ u Galeriji Otvorenog univerziteta, popunivši prostor radovima novih polaznika i dugogodišnjih članova ovog neformalnog udruženja. Izložbu Umetničke radionice Medijala otvorila je istoričarka umetnosti Nela Tonković, a muzički performans izvele su Dína i Bernadett Brestyánszki. Radionicu su ove godine svojim slikama, crtežima i asamblažima predstavili: Balogh Renáta, Vass Lee, Biljana Sukur, Nemanja Vukmirović, Adriana Kovač, Emilija Šimonković, Natalija Perkučin, Monja Vuković, Simon Mitrić, Una Colić, Mate Colić, Nataša Vučićević, Tamara Der, Azra Kostić, Larisa Ivanković, Majda Pejanović, Ana Dotlić, Katarina Kamber, Branislav Bukvić, Vecseri Gábor, Jovana Pajić, Lality Csaba, Rohacsek Attila, Miloš Bibić, Vasilije Vujović, Suzana Ljubić, Anett Arc, Enes Šabanović, Diana Peter, Sofija Pavlović, Petra Tomić, Helena Peić Tukuljac, Brestyánszki Dína, Brestyánszki Bernadett, Noemi Anne Helfenstein, Jastra Stojković, Olivera Lošonci, Andrej Gondi, Robert Gondi, Berényi Huba, Szlancsik Árpád i Goran Vuletić. www.medijala.com

Impressum Izdaje/Kiadó: FOKUS, Fondacija za omladinsku kulturu i stvaralaštvo, Subotica / FOKUS, Ifjúsági kulturális alapítvány, Szabadka Za izdavača/A kiadásért felel: mr Branislav Filipović Glavni urednik/Föszerkesztö: Ana Patarčić Likovni urednik, prelom/Vizuális szerkesztő, nyomdai előkészítés: Daniela Mamužić Redakcija/Szerkesztőség: Bencsik Orsolya, Teodora Savić Popović, Dejan Matlak, Filip Budanović, Davor Bašić Palković Logo „Karton”: Miroslav Lazendić Štampa/Nyomda: Štamparija „Minerva”, Subotica E-mail: [email protected]

Tiraž: 2000

Maja Veselinović

ISBN 978-86-86301-07-9