február

KÖZJEGYZŐK KÖZLÖNYE

KÖZJEGYZŐK KÖZLÖNYE A Magyar Országos Közjegyzői Kamara szakmai folyóirata 2015 / 1. szám 2015. január / február

. oldal

Juhász Gábor Az örökhagyó szabad rendelkezési jogának korlátjaként megjelenő kötelesrész a spanyol jogban (II. rész)

. oldal

Molnár Judit „Elköltözött” vagy a „címzett ismeretlen” – A kötelezett menekülési lehetősége a fizetési meghagyásos eljárásban

. oldal

Bodzási Balázs Háromoldalú jogviszonyok a zálogjog körében

. oldal

Szőcs Tibor Az állampolgárság szerepének változása a nemzetközi öröklési viszonyok terén, különös tekintettel a küszöbönálló reformra

. oldal

Sajtószemle

. oldal

Summary I Zusammenfassung I Résumé

Kiadja a Közjegyzői Akadémia Nonprofit Kft. Felelős vezető: dr. Szalma-Kovács Anikó ügyvezető Alapító főszerkesztő: Charmant Oszkár fiumei királyi közjegyző () Felelős kiadó és a szerkesztőbizottság elnöke: Tóth Ádám, a Magyar Országos Közjegyzői Kamara elnöke Főszerkesztő: Rokolya Gábor A szerkesztőbizottság tagjai: Böröcz Helga, Harsági Viktória, Juhász Ivett, Orosz Árpád, Steiner Erika, Szőcs Tibor, Varga István Lapterv:

Kiss István

Előfizetési díj egy évre:  Ft A folyóirat előfizethető a kiadó címén A lap kéthavonta jelenik meg A Közjegyzők Közlönye tartalma a szerzői jog által védett információt tartalmaz. A folyóiratban közölt anyagok bármilyen formában történő átvételéhez, felhasználásához a kiadó előzetes engedélye szükséges.

JUHÁSZ GÁBOR

Az örökhagyó szabad rendelkezési jogának korlátjaként megjelenő kötelesrész a spanyol jogban II. rész A kötelesrészre vonatkozó spanyol szabályozással foglalkozó tanulmányom korábbiakban megjelent része a spanyol polgári törvénykönyv, a Código Civil pozitív normáit helyezte a központba bemutatván többek között a kötelesrészre jogosultak körét, a kötelesrész mértékét, alapját, érinthetetlenségét, elvesztésének – a kitagadásnak – eseteit. Ezen jogintézmény azonban egyes spanyol Autonóm Közösségekben (Comunidad Autónoma) eltérő szabályozást nyert, így jelen keretek között érdemes megvizsgálni, hogy a Código Civil normái miként élnek együtt ezekkel a jogszabályokkal, milyen kapcsolódási pontok léteznek, illetve milyen hatással lehetnek azok a Código Civil esetleges reformjára nézve. Kiindulópontként leszögezhető, hogy ezeken a saját polgári jogi normák (derechos forales) megalkotására és alkalmazására kiváltsággal rendelkező területeken a fejlődés iránya a Código Civil szabályozásánál nyíltabb szisztémák felé vezetett, mivel valamennyi törvényhozás az örökhagyó számára nagyobb szabadságot biztosít a vagyonáról való rendelkezés tekintetében, bár többségében elismerik a leszármazók, felmenők és a túlélő házastárs kötelesrészre való jogosultságát.1 Csupán két területen találkozhatunk az örökhagyó abszolút rendelkezési szabadságával: Baszkföld azon városaiban és falvaiban, ahol a Fuero de Ayala van hatályban, valamint Navarrában. Habár a kötelesrész jelenlegi koncepciója alapvetően megegyezik a különböző öröklési szabályrendszerek anyagi jogaiban az egyes Autonóm Közösségekben, a pozitív normák szintjén viszont lényegi eltérések mutatkoznak, mivel nem egységes a megközelítés, különböző aspektusok érvényesülnek. Némelyik rezsim a kötelesrészre jogosultak körét kiterjeszti a családtagok különböző kategóriájára (a spanyol polgári törvénykönyvben ezek a leszármazók, felmenők, és a túlélő házastárs), miközben más korlátozó rendszerekben (pl. az aragóniai szabályozás) kizárólag a leszármazók tartoznak ebbe a körbe. A kötelesrészre jogosultaknak különböző kategóriái léteznek (leszármazó, felmenő, házastárs), és míg egyes csoportok kizárják egymást, mások egymás mellett léteznek, vagy egymással konkurálnak. A kötelesrész mértéke sem egyezik meg a különböző spanyol szabályozásokban. Vannak rendszerek, ahol kötött a teljes hagyatékhoz viszonyított hányada, függetlenül a kötelesrészre 1 Eva María Polo Arévalo: Concepto y Naturaleza Jurídica de la Legítima en Derecho Sucesorio Español:

Precedentes y Actualidad, Madrid, 2013., 351.p.

5

jogosultak számától (Aragónia, Katalónia, Código Civil). Más rendszerekben azonban ezen hányad a kötelesrészre jogosultak számától függően változik, mint pl. a Baleár-szigetek Polgári jogának Kompilációjában. Néhány szabályozási rendszerben a hányad egyenlő az összes kötelesrészre jogosulti csoportra vonatkozóan, mint például a katalán jogban, a spanyol Código Civilben azonban változó az eltérő rokoni fokoknak megfelelően. Egyes szabályok valamennyi kötelesrészre jogosult részére egyéni hányadot juttatnak, míg másokban a kötelesrészt a kötelesrészre jogosultak csoportjának jogosultságaként fogják fel, amely vagy a csoport egyik tagját illetheti meg kizárólagosan, vagy a csoport tagjai között lehet felosztani egyenlő vagy egyenlőtlen mértékben. A fentiek mellett vegyes rendszer is létezik: a Código Civilben a leszármazók kötelesrésze vegyes természetű, hiszen a szigorúan vett kötelesrészi hányad (legítima estricta) egyéni és egyenlő mértékű, míg a másik hányad, az örökrész növelésének (mejora) része kollektív és bármelyik leszármazó részére lehet juttatni.2 Aragóniában azonban az egész kötelesrészi hányad kollektív, a katalán öröklési kódexben pedig a kötelesrész egyéni és egyenlő mértékű.

A kötelesrész a hatályos spanyol jogi normákban Ezen rövid bevezető után a pozitív normák ismertetésére térnék át. Napjainkban Spanyolországban a kötelesrész jogintézménye a következő jogszabályokban került rendezésre: A spanyol Código Civilben, mely törvénykönyv kizárólagosan alkalmazandó Spanyol ország azon területein, ahol nem létezik saját polgári jogi törvény. A kiváltságokkal rendelkező területeken (territorios forales) pedig előírják a Código Civil szabályainak mögöttes alkalmazását. Így rendelkezik a Código Civil . § () bekezdése, és különböző módokon egyes spanyol Autonóm Közösségek polgári törvénykönyvei is, melyek párhuzamosan érvényesülnek Spanyolország területén, kivéve Katalóniát. Az Aragóniai törvényhozás által /. március . napján elfogadott Aragóniai Szo kásjogi Kódexben, mely az /. február . napi törvényből a halál esetére szóló öröklési eljárásokra vonatkozó rendelkezéseket tartotta fenn, egyúttal hatályon kívül helyezte az . április . napján promulgált Aragóniai Polgári Jogi Kompiláció második könyvét. Az aragóniai törvény . § () bekezdése alapján a Código Civil rendelkezései mögöttes szabályokat jelentenek, kizárólag létező aragóniai normák hiányában és az aragóniai alapelvekkel összhangban alkalmazható. A  Baleár-szigetek Polgári jogának Kompilációjáról szóló /. szeptember -ai törvényben, mely módosította a Baleár speciális Polgári Jogi Kompilációról szóló /-es törvényt, és amely . § () bekezdésében szintén a Código Civil mögöttes szabályi jellegét rögzíti. Az  öröklésről szóló /. július -én kelt törvényben, mely a Katalán Polgári Törvénykönyv negyedik könyvét képezi. A törvény céljáról szóló rendelkezés megállapítja, hogy a törvény a katalán öröklési jog autonóm, teljes és átfogó normáit tartalmazza, 2 Alfredo Sánchez-Rubio García: La Legítima, En: Manual de derecho civil aragonés, Zaragoza, 2008., 569.p.

6

a Kompiláció . § értelmében kizárt a Código Civil közvetlen vagy mögöttes szabályként való alkalmazása Katalóniában. A Galíciai Polgári Jogról szóló /. évi törvényben, melynek . §-a kimondja, hogy  a Código Civil és egyéb közös polgári jogi szabályok a galíciai szokásjog és polgári jogi törvények hiányában alkalmazhatók, feltéve, hogy azok a normák nem ellenkeznek a galíciai jogi szabályozás alapelveivel. Az /. március -jei törvényben, mellyel Navarra Polgári Jogi Kompilációja került  elfogadásra és amelyet módosított az /-es Szokásjogi Törvény. Ez utóbbi úgy rendelkezik, hogy a Código Civil a Kompiláció és a navarrai joghagyomány mögöttes szabályaként alkalmazandó, de csak azokban az esetekben, amikor azt a törvény kifejezetten előírja. A Baszkföld Polgári Szokásjogáról szóló /. július -jei törvényben. A törvény meg határozza területi hatályát és a Código Civil szubszidiárius jellegét rögzíti. A Código Civil kötelesrészre vonatkozó rendelkezései azonban közvetlenül alkalmazandók a Gipuzkoához tartozó területeken, Álavában ott, ahol a Fuero de Alaya nem alkalmazandó, és Bizkaia azon területein, mely a törvény . § () bekezdésében nem került kizárásra.

Spanyolország egyes területein hatályban lévő polgári törvénykönyvek kötelesrészre vonatkozó szabályai A Spanyolország területén hatályban lévő kötelesrészt szabályozó jogszabályok ismertetését követően áttérnék az egyes Autonóm Közösségekben (Comunidad Autónoma) hatályban lévő polgári joganyag kötelesrészre vonatkozó rendelkezéseinek bemutatására.

A) Aragónia (/. március -ei Kódex) Az aragóniai szabályozás a kötelesrészt kollektív jogosultságként értelmezi, azt bármely leszármazóra lehet hagyni rokoni foktól függetlenül, azonban azzal a feltétellel, hogy ezeket határozottan meg kell jelölni. Nincsen más kötelesrészre jogosult csoport, csak a leszármazóké, akik részére a hagyatéki vagyon fele van kijelölve, és a szabályozás koncepciója a Código Civilt követi a kötelesrész természetét illetően, amikor azt pars bonorumként kezeli. Az aragóniai jog legfőbb nóvuma, hogy kollektív kötelesrészt intézményesít és széles lehetőséget biztosít az örökhagyó számára, hogy azt a kötelesrészre jogosultak csoportján belül elossza, akár az összes leszármazó között egyenlő részben, akár egyenlőtlenül, sőt akár kijelölve közülük egyet, még olyan személyt is, aki a legtávolabbi rokoni fokban van az örökhagyótól. Ezen rendszer eredete az aragóniai II. Jakab által -ben összehívott gyűlésre vezethető vissza, ahol a bárók, nemesek, katonák azt kérelmezték, hogy ne legyenek a szigorú egyenlőséghez kötve gyermekeik kötelesrésze tekintetében, hogy vidéki birtokaikat jobb állapotban lehessen fenntartani. Ezt a relatív szabadságot -es Fuero de Daroca kiterjesztette a polgárokra is.3 3 María Mercedes Bermejo Pumar: Legítimas, Instituciones de derecho privado Tomo V Sucesiones Volumen 3

Las atribuciones legales, Civitas, 2005. 127.p.

7

Az aragóniai Kódex szerint, ha az örökhagyó a kollektív kötelesrész tekintetében nem rendelkezett volna, akkor azt úgy kell értelmezni, hogy az örökhagyóval közelebbi rokonsági fokban lévő kötelesrészre jogosultak között kell egyenlően elosztani: tehát a gyermekek között, illetve valamelyik gyermek idő előtti elhalálozása, jogszerű módon történő kitagadása esetén, ezek leszármazói között fejenként egyenlő részben.

B) Baleár-szigetek (/. szeptember -ai törvény) A Baleár-szigetek Polgári Jogának Kompilációjáról szóló jogszabály teljes mértékben eltérő szabályozást tartalmaz egyrészről Mallorca és Menorca, másrészről Ibiza és Formentera szigetére nézve. Ez az eltérés nemcsak a kötelesrészre jogosultak személyében figyelhető meg, hanem a kötelesrész jogi természete is abszolút eltér a szigeteken. Mallorcán és Menorcán a kötelesrész, mint pars bonorum került intézményesítésre a törvény . §-a értelmében. Itt a kötelesrész a megörökölt vagyon része, melyet a hagyatéki vagyontárgyakkal kell kielégíteni (bár megengedett a készpénzben történő kiegyenlítés is), és amelyet az örökhagyó bármilyen jogcímen juttathat részükre. Ezzel szemben a törvény . §-ában szabályozott kötelesrész Ibizán és Formenterán pars valoris bonorum, vagyis valamennyi hagyatéki vagyont érintő dologi teherrel biztosított kötelmi igény. A követelhető hányad tehát ezeken a szigeteken értékben meghatározott és azt vagyontárgyakban vagy pénzben lehet konkretizálni.4 A kötelesrészre jogosultak sem esnek egybe ezeken a szigeteken, amíg Mallorcán és Menorcán a gyermekeket és leszármazókat, a szülőket és a túlélő házastársat ismerik el annak, Ibizán és Formenterán a házastárs nem minősül kötelesrészre jogosultnak. Megegyezik a szabályozás abban a tekintetben, hogy a kötelesrész változó mértékű a gyermekek számától függően. Ha négy vagy kevesebb gyermek maradt az örökhagyó után, akkor a kötelesrész a hagyaték egyharmad részét éri el, míg ha négynél több gyermek maradt, akkor a felét. Mallorcán és Menorcán a szülőket a törvény . és . §-a kötelesrészre jogosultként ismeri el a hagyaték egynegyed része tekintetében. Házasságból született gyermek esetében a szülei kötelesrészre jogosultak, örökbefogadás esetén az örökbefogadó szülőt kell annak tekinteni. Abban az esetben, ha ezek a szülők konkurálnak egymással, akkor a kötelesrészt felefele részben kell megosztani közöttük, ha valamelyik szülő elhalálozna, akkor ezzel a túlélő társa része növekszik.5 Mallorcán és Menorcán a túlélő házastárs kötelesrészre jogosult, amennyiben ténylegesen vagy jogerős döntés alapján nem él külön az örökhagyótól, kötelesrészének mértéke pedig a hagyatéki vagyon feléig terjedő haszonélvezeti jog, ha gyermekek is maradtak. Ha szülők maradtak, akkor a haszonélvezeti jog a hagyaték kétharmadán illeti meg, más esetekben az egész hagyatékra vonatkozik a haszonélvezeti jog.

4 María Mercedes Bermejo Pumar: Legítimas, Instituciones de derecho privado Tomo V Sucesiones Volumen

3 Las atribuciones legales, Civitas, 2005. 128.p. 5 Eva María Polo Arévalo: Concepto y Naturaleza Jurídica de la Legítima en Derecho Sucesorio Español:

Precedentes y Actualidad, Madrid, 2013., 361.p.

8

C) Katalónia (/. július -ei törvény) A katalán szabályozásban a kötelesrészre jogosult egy törvényileg meghatározott juttatásra jogosult, mely vagyoni értéket képez, és bármilyen jogcímen kielégíthető. A kötelesrészt közvetlenül a törvény . §-a biztosítja, nincs szükség külön elfogadásra. A kötelesrészre jogosult nem örökös, nem felel a hagyatéki tartozásokért, hanem arra van jogosultsága, hogy a végrendeleti juttatáskor figyelembe vegyék, illetve a végrendeletben említésre kerüljön. Beszámítható vagyon hiányában, vagy ha a végrendeletben nem történt említés róla, akkor a kötelesrészre jogosult a kötelesrészét követelheti. A törvényben meghatározott kivételekkel, csak az a kötelesrészre jogosult leszármazó kérheti a végrendelet érvénytelenségének megállapítását, akit az örökhagyó mellőzött végrendeletében (. §). Az örökös személyesen felel a kötelesrész kielégítéséért, mégpedig saját vagyonával. A kötelesrészre jogosult nem követelheti közvetlenül a vagyontárgyakat, tulajdoni igényt nem támaszthat. A kötelesrészt Katalóniában kötelmi jogi igényként szabályozzák, mint pars valoris-t, és a hagyaték értékének egynegyedéig terjed6 , függetlenül a kötelesrészre jogosultak számától és a rokonsági foktól (–. §). Minden esetben individuális, nem létezik a kötelesrészre jogosultak között növedékjog. Katalóniában a kötelesrészre jogosultak elsősorban a gyermekek, illetve az örökhagyó előtt elhalálozott, törvénynek megfelelően kitagadott vagy érdemtelen gyermekek leszármazói, ezeknek hiányában a szülők, a többi felmenő azonban nem minősül kötelesrészre jogosultnak. A túlélő házastárs konkurál mind a két kötelesrészre jogosulti csoporttal, és amennyiben nem rendelkezik a megfelelő anyagi helyzettel, az aktív hagyatéki vagyon egynegyedére tarthat igényt szükségletei kielégítése érdekében. Ennek meghatározásakor viszont figyelembe kell venni az együttélés során fenntartott életszínvonalat, egészségi állapotát és a hagyatéki vagyont is (. §).

D) Galícia (/. évi törvény) A galíciai szabályozás a katalánnál világosabban fogalmaz a Galíciai Polgári Jogról szóló törvény . és . §-aiban amikor akként rendelkezik, hogy a kötelesrészre jogosultak az örökhagyó által bármilyen jogcímen juttatott vagyoni juttatásra jogosultak olyan formában, ahogyan azt a törvény meghatározza, és a kötelesrészre jogosultaknak nincs tulajdoni igényük a kötelesrész követelésére, hanem hagyatéki hitelezőknek kell őket tekinteni. Ugyancsak a katalán szabályozáshoz hasonló, hogy a kötelesrész mértéke az örökhagyó halála pillanatában meglévő hagyaték értékének egynegyed része, melyből előzetesen levonásra kerülnek az örökhagyó tartozásai, ápolásának, eltemetésének költségei, illetve betudásra kerülnek az örökhagyó által nyújtott ajándékok. Galíciában kötelesrészre jogosultak a gyermekek, illetve az örökhagyó előtt elhalálozott, törvénynek megfelelően kitagadott vagy érdemtelen gyermekek leszármazói, továbbá a túlélő házastárs, ha az életközösség nem szakadt meg közöttük (. §).

6 IV. Pedro aragóniai király (1336–1387) és Barcelona grófja által 1343-ban Barcelona városa részére kiadott

rendeletben került először így szabályozásra.

9

E) Navarra (/. március -jei törvény) Habár a Navarra-i Polgári Jogi Kompiláció elismeri a meghatározott örökösök részére juttatott kollektív kötelesrész intézményét, a valóságban azonban ez puszta formális juttatást jelent, a törvény . §-a szerint nincs követelhető vagyoni tartalma, pusztán signum exheredationisként értelmezhető.7 Ennek ellenére a navarrai jogalkotó elismeri a túlélő házastárs javára az úgynevezett törvényes haszonélvezeti jogot az örökhagyó halála pillanatában meglévő valamennyi dolgon és jogon.

F) Baszkföld (/. július -jei törvény) A baszkföldi polgári jogról szóló törvény három eltérő szabályozási rendszert foglal magában.8 A Código Civil rendelkezéseit a Gipuzkoára vonatkozó eltérésekkel a caseríokra9 vonatkozóan, a Fuero de Bizkaia-t, mely a germán fenntartás intézményét alkalmazza és a Fuero de Ayalát, amely a teljes rendelkezési szabadság elvét teszi magáévá. Bizkaiában, ahol saját szokásjog (Fuero) van hatályban, a kötelesrészre jogosult személye kiválasztható a rokonsági fok szerinti csoportot figyelembe véve. A baszk szokásjog kötelesrésze úgy határozható meg, mint az örökhagyó vagyonának hányada, tehát hagyatéki vagyontárgyak képezik. Ennek ellenére a kötelesrész túllépése szükségtelenné teszi annak a kérdésnek a felvetését, hogy milyen jogcímen kapták a kötelesrészt, melynek mértéke négyötöd rész és csak egynegyed rész marad szabad rendelkezésre, ha nem nemzetségi vagyontárgyakról van szó. A Bizkaiában érvényesülő kötelesrész másik különlegessége ennek az elvnek az együttélése a nemzetségi elvvel (troncalidad), mely az élők közötti és a halál esetére szóló viszonyokat is érinti. Ez olyan szisztéma, amely a vagyontárgyak származását követi, ha az örökhagyó bizkaiai születésű volt, független attól, hogy a halál pillanatában hol élt. A nemzetségi elv a kötelesrész és más öröklési jogi alapelv korlátját képezi és a vagyon családi jellegének védelmeként érvényesül (. §). A bizkaiai jog egyik legérdekesebb attribútuma, hogy a kötelesrészre vonatkozó szabályozás figyelembe veszi a nemzetségi öröklést.10 Szükségszerű örökösöknek minősülnek a leszármazók (örökbefogadottak szintén), másodsorban a felmenők a nemzetséghez tartozó vagyontárgyak tekintetében, továbbá annak a felmenője, akitől a nemzetségi vagyontárgy származik, illetve ennek hiányában negyedíziglen a nemzetségi oldalági örökösök. A túlélő házastársat haszonélvezeti jog illeti meg. Ahol a Fuero de Ayala11 a hatályos jog, ott nem létezik materiális kötelesrész és tulajdonképpen formális sem a jogszabály legutóbb módosított . §-a alapján. A Fuero de Ayala a végrendelkezés, meghagyás, ajándékozás útján való rendelkezés szabadságát ismeri el, az örökhagyónak teljes szabadsága van abban a tekintetben, hogyan szeretné a hagyatékot megosztani. 17 Roca Sastre: Estudios de Derecho privado, vol. II. 132.p. 18 Horacio Galicia Aizpurua: Legítima y troncalidad: la sucesión forzosa en el derecho de Bizkaia, Valencia,

2002., 295–324.p. 19 Baszkföldön elterjedt tradicionális építkezési forma, vidéki lakóhely, ahol főként mezőgazdasági termelést

folytatnak. 10 Celaya Ibarra: El apartamiento en el Fuero y en la Compilación de Derecho civil de Vizcaya, 1959. 432.p. 11 A Fuero de Ayala a XIV. századból származik, és személyi hatálya csak Amurrio, Okondo, Aiara és Mendieta

városok, valamint Retes de Tudela, Santa Coloma és Sojoguti falvak lakosaira terjed ki.

10

A kötelesrész jogintézményének kritikája a spanyol közjegyzők szemszögéből Ahogy arra korábban utalás történt, a fent részletesen taglalt Autonóm Közösségek anyagi jogában megfigyelhető, hogy a kötelesrészre vonatkozó szabályozás az örökhagyó rendelkezési jogát kisebb mértékben korlátozza, illetve egyes területeken ez a rendelkezési jog korlátlan. Ezen okból kifolyólag a mai spanyol közjegyzőség berkein belül a közelmúltban több alkalommal felmerült az igény a Código Civil kötelesrészre vonatkozó rendszerének módosítására vonatkozóan. A Madridi Közjegyzői Kamara által . május -én rendezett szakmai konferencia is napirendre tűzte a kérdést, illetve spanyol közjegyzői periodikákban is olvashatók cikkek e tárgykörben. Roberto Blaquer Uberos felhívta a figyelmet arra, hogy a közelmúltban Európában három reform is született a kötelesrészre vonatkozó szabályozás kapcsán, mégpedig a holland, francia és német jogban. Hollandiában felhagytak a fenntartás intézményének hagyományos francia mintájával, és a kötelesrész német modelljéhez igazodtak, amikor azt kötelmi jogi igényként intézményesítették, jelentősen csökkentve ezzel a kötelesrészre jogosultak jogosultságait. Németországban a reformot a Német Alkotmánybíróság . április -ei határozata befolyásolta, amelyben kinyilvánították, hogy a kötelesrész alkotmányos védelemben részesül, ily módon véget vetve annak az egyes szakemberek által erősen támogatott gondolatnak, hogy a kötelesrész intézményét el kellene törölni. A német reform sem a kötelesrész mértékét, sem a kötelesrészre jogosultak körét nem érintette, kizárólag a kitagadás okait szándékozott bővíteni és rugalmasabbá tenni, illetve azon személyek részére igyekezett jogosultságokat biztosítani, akik az örökhagyó megfelelő ellátásáról gondoskodnak. Franciaországban a kötelesrészt – melynek itt fenntartás (reserva) a terminológiája – erős kritikák érték, és a jogintézmény a . évi reform által jelentős változáson esett át. Megszüntették a felmenők kötelesrészét, melyet gazdasági nézőpontból kontraproduktívnak minősítettek. A leszármazók kötelesrészre való jogosultságát fenntartották, viszont számos módosításon esett át az is, különösen az öröklési szerződés német jogban meglévő intézményének átvételével. A fenti európai megoldásokkal szembesülve spanyol szakmai körökben rámutattak, hogy a Código Civil kötelesrészre vonatkozó rendszere – kisebb módosításoktól eltekintve – annak -es kihirdetésétől kezdve szinte változatlan, vagyis jogalkotási nézőpontból a kötelesrész érinthetetlennek tűnik. A XXI. század spanyol társadalmának karaktere azonban teljes mértékben eltér a XIX. századétól, különösen az élethossz és a családi formák sokszínűsége szempontjából. Spanyolországban a várható élettartam az utóbbi száz évben megduplázódott, vagyis a Código Civil hatályba lépésekor az emberek átlagban ötven éves koruk előtt elhaláloztak, jelenleg pedig egyáltalán nem ritka a közel száz éves életkor sem. Ez a fejlődés és demográfiai panoráma közvetlenül érinti a család összetételét és formációját, ezen keresztül pedig az oktatási rendszert, a lakáspiacot és a népesség egészségügyi szükségleteit is. Más európai családokhoz hasonlóan a spanyol családok struktúrája is hatalmas változáson ment keresztül a spanyol polgári törvénykönyv legutóbbi, a házasság felbontásáról 11

szóló rendelkezéseinek módosítása óta. Drasztikusan megnőtt a válások száma, a házasságkötések száma visszaesett, és a különböző élettársi közösségek elterjedése figyelhető meg. A mai spanyol jogirodalomban a fentiekre tekintettel több szerző és közjegyző – többek között Pablo Gutiérrez-Alviz y Conradi12 – is azt a következtetést vonta le a jövőre nézve, hogy bár a kötelesrész intézményének megszüntetése vagy meg nem szüntetése tekintetében nem kívántak állást foglalni, de azt megállapították, hogy a Código Civil kötelesrészt szabályozó rendszere jelentős módosításokra szorul. A megvizsgált külföldi példák mellett a kötelesrész szisztémájának a társadalmi realitásokhoz való igazításához jó például szolgálhat a Galíciai Polgári Jogról szóló /. törvény is. Jelenleg a témával foglalkozók a következő módosítások átvételét látnák megnyugtatónak. Elfogadhatónak tartják egyrészt a felmenők kötelesrészének eltörlését abban az esetben, ha túlélő házastárs is maradt. A leszármazók kötelesrészének mértékét leszállítanák a hagyaték egynegyed részére, az örökrész növelése (mejora) intézményének az eltörlésével, ugyanis az elfogadott álláspont szerint az nagymértékben bonyolítja az öröklési viszonyokat. Ez a jogintézmény, mely a spanyol jog sajátossága, teljes mértékben szükséges volt, amikor a kötelesrész mértéke még négyötöd részre terjedt ki, mint a Código Civilt megelőző szabályozásban vagy a jelenleg hatályos normák szerinti kétharmad rész esetén, viszont az egynegyed rész tekintetében már szükségtelennek látják. További javaslatként merült fel a kötelesrész intézményesítése kötelmi jogi igényként, továbbá a kötelesrész kielégítésének későbbi időpontra halasztásának lehetősége, mely nemcsak a gazdasági társaságok egy kézben való megőrzése, hanem a családi lakóhely, illetve más különösen érzékeny vagyoni elemek megőrzése érdekében lehet szükséges. Szintén felmerült az öröklési szerződés elfogadásának, a kitagadás okainak bővítése és rugalmasabbá tétele, és a túlélő házastárs jogosultságai kiszélesítésének gondolata a közösen lakott ingatlan tekintetében. Végezetül említést érdemel, hogy a rendelkezési szabadság liberalizálásának irányába mutathat az Európai Parlament és a Tanács /. számú EU rendelete13 , melyet . július -én fogadtak el. A joganyag a határokon átnyúló öröklési ügyek rendezésének új eszköze, mely az európai állampolgárok részére biztosítja akár harmadik államok anyagi jogi szabályainak alkalmazását a nemzetközi örökösödési ügyekben. Ezek az új normák azon személyek öröklési ügyeiben lesznek alkalmazandók, akik . augusztus . napja után haláloznak el. A Rendelet II. fejezetében meghatározott joghatósági szabályai a bíróságokat kötnék, a bíróság fogalmát pedig kiterjesztően kell értelmezni, vagyis ide tartoznak a bíróságokhoz hasonló igazságügyi feladatokat ellátó közjegyzők is. A joghatóság általános kapcsolóelve az örökhagyó halála előtti szokásos tartózkodási helye azzal, hogy kivételes esetben megengedett azon jog alkalmazása, amellyel az örökhagyó nyilvánvalóan szorosabb kapcsolatban állt. A Rendelet megengedi az állampolgárság szerinti jog választását, 12 Pablo Gutiérrez-Alviz y Conradi: La legítima no es intocable, El notario del siglo XXI., marzo-abril 2009/

N°24. 13 Európai Parlament és a Tanács 650/2012. számú EU rendelete az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról,

az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről (HL L 201., 2012.7.27., 107. o.)

12

amennyiben tehát valaki egyszerre több állampolgársággal is rendelkezik, bármelyik jogot választhatja. Az előbb említett joghatósági szabályok pedig az örökhagyó számára elméletben akár lehetőséget biztosíthatnak egy enyhébb kötelesrészre vonatkozó szabályozás megválasztására is.

Felhasznált irodalom és forrásjegyzék María Mercedes Bermejo Pumar: Legítimas, Instituciones de derecho privado Tomo V Sucesiones Volumen  Las atribuciones legales, Civitas, . Eva María Polo Arévalo: Concepto y Naturaleza Jurídica de la Legítima en Derecho Sucesorio Español: Precedentes y Actualidad, Madrid, . Alfredo Sánchez–Rubio García: La Legítima, En: Manual de derecho civil aragonés, Zaragoza, . Roca Sastre, R.M.: Heredero vitalicio sin disposición de la herencia para después de su muerte, Estudios sobre sucesiones. Tomo II., Madrid, . Horacio Galicia Aizpurua: Legítima y troncalidad: la sucesión forzosa en el derecho de Bizkaia, Valencia, . Celaya Ibarra: El apartamiento en el Fuero y en la Compilación de Derecho civil de Vizcaya, . El notario del siglo XXI., marzo-abril /N°. Código civil (spanyol Polgári törvénykönyv) vonatkozó rendelkezései /Real Decreto de   de julio de , disponiendo la publicación en la Gaceta de Madrid de la edición reformada del Código Civil/ /. március . napján elfogadott Aragóniai Szokásjogi Kódex /Decreto Legislativo /, de  de marzo, del Gobierno de Aragón, por el que se aprueba, con el título de Código del Derecho Foral de Aragón/ /. szeptember -ai törvény a Baleár-szigetek Polgári jogának Kompilációjáról /Decreto Legislativo /, de  de septiembre, por el que se aprueba el Texto Refundido de la Compilación del Derecho Civil de las Islas Baleares/ /. július -én kelt törvény az öröklésről, mint a Katalán Polgári Törvénykönyv negyedik könyve / Ley /, de  de julio, del libro cuarto del Código civil de Cataluña/ /. évi törvény a Galíciai Polgári Jogról /Ley /, de  de junio, de derecho civil de Galicia/ /. március -jei törvény Navarra Polgári Jogi Kompilációjáról /Ley /, de  de junio, de derecho civil de Galicia/ /. július -jei törvény Baszkföld Polgári Szokásjogáról /Ley /, de  de julio, del Parlamento Vasco, del Derecho Civil Foral del País Vasco/ Európai Parlament és a Tanács /. számú EU rendelete az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről (HL L ., ..., . o.)

13

MOLNÁR JUDIT

„Elköltözött” vagy a „címzett ismeretlen” – A kötelezett menekülési lehetősége a fizetési meghagyásos eljárásban 1. A tanulmány alapját képező eset Egy, a közjegyzői gyakorlatban gyakran előforduló, és a jogosultak igényérvényesítését jelentősen korlátozó probléma képezi jelen tanulmány kiindulópontját. Az eset szerint a jogi képviselő által előterjesztett fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelemben a kötelezett olyan lakcíme (idézési címe) került megjelölésre, melyet a jogosult a Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatala (a továbbiakban: KEKKH) igazolása alapján jelentett be. A kérelem beérkezését követően a közjegyző végzésében hiánypótlásra szólította fel a jogosultat, mivel a fizetési meghagyás a kötelezett részére nem volt kézbesíthető, mert a posta közlése szerint a bejelentett címről a kötelezett „elköltözött”. A közjegyző a fizetési meghagyásos eljárásról szóló . évi L. törvény (a továbbiakban: Fmhtv.) . §-ának () bekezdése alapján tájékoztatta a jogosultat, hogy a fizetési meghagyást nem lehet kibocsátani, ha a kötelezettnek nincs ismert belföldi idézési címe. Ebben az esetben a kötelezett elleni igényt csak perben lehet érvényesíteni. A közjegyző felhívta a jogosultat, hogy a végzés kézbesítésétől számított  napon belül jelentse be a kötelezett új idézési címét. A jogosult már eredetileg is olyan címet jelentett be, amelyet a KEKKH bocsátott a rendelkezésére, a kötelezettnek egyéb idézhetőséghez szükséges és elégséges adatával nem rendelkezett. Erre tekintettel a jogosultnak két választása maradt a közjegyzői végzésben részletesen ismertetett módok alapján: feladja az igény érvényesítését a fizetési meghagyásos eljárás sikertelensége okán, vagy peres eljárásban érvényesíti a pénzkövetelésre vonatkozó igényét immár az alperessel – ismeretlen helyen tartózkodó kötelezettjével – szemben, és él a per által biztosított kisegítő lehetőségekkel (hirdetmény, ügygondnok), de vállalva a perrel járó további anyagi terheket is.

2. Az eset kapcsán megjelenő problémák és kérdések A MOKK statisztikái alapján megállapítható, hogy az ügyek - -át érintő probléma az, hogy a kötelezett nem a jogosult által megjelölt címen lakik. A kérelmek elutasítása az összes 14

ügy  -át teszi ki, ezen elutasítások nagyobb része kézbesítési problémán alapul. A kézbesítési akadályok az eljárási akadályok között kiemelkedő helyet foglalnak el.1 Az Fmhtv. részletesen szabályozza a kézbesítés sikertelensége esetén követendő eljárást, olvashatjuk a Kommentárban.2 Ezen eljárásról a közjegyző hiánypótlás során tájékoztatja a jogosultat. A törvény által szabályozott intézkedések kiindulópontja, hogy kötelezetti belföldi idézési cím birtokában alkalmazható az eljárás. Ha ilyet a jogosult nem jelent be, vagy olyat jelent be, melyen a kézbesítés nem sikeres, akkor az igény perbeli érvényesítését kínálja a törvény. A jogosult helyzetén segíthet – jobban mondva segíthetne – a KEKKH az általa nyilvántartott lakcím adatokkal. Azonban ez az adatbázis nem naprakész, a kötelezettek egy része olyan lakóhellyel, tartózkodási hellyel szerepel benne, amely már nem áll fenn, a kötelezett pedig utolérhetetlenné válik a jogosult számára. A szabályozás másik problémája, hogy a fizetési meghagyások kézbesítése általában postai szolgáltató igénybevételével történik, amely a kézbesítések sikerességének – sikertelenségének jelentős kiszámíthatatlanságát eredményezi a szolgáltatás jellege miatt. A jogosulti oldalon mindezek miatt alapvető kérdésként jelenik meg, hogy ha ismerten olyan kötelezettről van szó, aki „hajlamos a rejtőzködésre”, érdemes-e a fizetési meghagyásos eljárást igénybe venni. Hozzá kell tennünk azonban azt is, hogy az Fmhtv. . §-ának () bekezdése alapján az  millió forintot meg nem haladó pénzkövetelés – néhány kivételes esettől eltekintve – kizárólag fizetési meghagyásos eljárásban érvényesíthető, és csak ezen eljárás sikertelenségét követően van lehetőség a peres útra. Mindezen problémák a jogosult igényérvényesítését jelentősen akadályozzák, a fizetési meghagyásos eljárási út bezárulhat előtte. Jelen tanulmányban arra a kérdésre keresem a választ, hogy a fizetési meghagyás kötelezett részére történő kézbesítés során feloldható-e a kézbesíthetetlenség problémája, rendelkezésre állnak-e jelenleg is olyan szabályok, melyek igénybe vételével javulhat a jogosult helyzete az eljárásban, illetve milyen további szabályozásra, rendelkezések beépítésére lenne szükség a probléma megfelelő orvoslásához.

1 Szécsényi-Nagy Kristóf: Nagykommentár a fizetési meghagyásos eljárásról szóló törvényhez Complex Kiadó

Jogi és Üzleti Tartalomszolgáltató Kft. Budapest 2012. 266. oldal 2 Szécsényi-Nagy Kristóf: Nagykommentár a fizetési meghagyásos eljárásról szóló törvényhez 266. oldal

15

3. A kézbesíthetetlenség, mint alapprobléma A fizetési meghagyás közjegyző általi kibocsátását annak kötelezett részére történő kézbesítése követi.3 A közjegyző a fizetési meghagyást papír alapon bocsátja ki, melyet papír alapú kézbesítés követ.4 A papír alapú kézbesítésnek általánosan három módját ismeri az Fmhtv.: postai úton, végrehajtói kézbesítéssel és a jelen lévő félnek történő közvetlen kézbesítéssel.5 A kibocsátott fizetési meghagyás tekintetében a postai és a végrehajtói mód alkalmazható. A kézbesíthetetlenség okait a postai küldemények esetében a postai szolgáltatások nyújtásának és a hivatalos iratokkal kapcsolatos postai szolgáltatás részletes szabályairól, valamint a postai szolgáltatók általános szerződési feltételeiről és a postai szolgáltatásból kizárt vagy feltételesen szállítható küldeményekről szóló /. (XII. .) Korm. rendelet (a továbbiakban: Pr.) határozza meg6 , és ezek a következők lehetnek. 1. A cím nem azonosítható jelzést alkalmazza a postai szolgáltató képviselője, ha a küldemény címzése vagy címe nem megfelelő, vagy a cím nem létező, továbbá ha a címhely azonosításra nem alkalmas vagy az nem egyértelmű.7 2. A címzett ismeretlen, amennyiben a címzett a címen nem egyértelműen azonosítható, vagy nem ismert.8 3. Nem kereste jelzéssel érkezik vissza az irathoz kapcsolt küldemény kísérő irat, amenynyiben a címzett vagy egyéb jogosult átvevő a kézbesítésről szóló értesítésben megjelölt határidő lejártáig a rendelkezésre tartott küldeményért nem jelentkezett.9 4. Az átvételt megtagadta jelzéssel él a posta, amennyiben a címzett vagy a meghatalmazott a küldemény azonnali átvételétől egyértelmű nyilatkozattal elzárkózik.10 5. A címzett elköltözött jelzés esetén a postai szolgáltatónak meg kell vizsgálnia, hogy a címzett tett-e az elköltözésre vonatkozó bejelentést vagy nyilatkozatot.11 6. A kézbesítés akadályozott, ha a küldemény, illetve a kézbesítéséről szóló értesítés hátrahagyása nem lehetséges, nincs rá megfelelő levélszekrény.12 3 A fizetési meghagyás kézbesítésére – ha e törvény eltérően nem rendelkezik – a Pp.-nek a keresetlevél kézbe-

sítésére vonatkozó rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni. 2009. évi L. törvény (a továbbiakban: Fmhtv.) 16. § (1) bek.; A fizetési meghagyás kézbesítése a keresetlevél kézbesítésével esik egy tekintet alá, mivel azonban a meghagyás egyben az eljárás befejező határozata is, közlése az elsőfokú ítélet kézbesítésével is mutat azonos jegyeket. SZÉCSÉNYI-NAGY Kristóf: A fizetési meghagyásos eljárás In VARGA István (szerk.): Polgári nemperes eljárások joga. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2013. 820. o. 14 Fmhtv. 26. § (1) bek. A közjegyző a fizetési meghagyást elektronikusan is kibocsáthatja és kézbesítteti a félnek, ha e törvény elektronikus kézbesítést ír elő. Jelenleg azonban az Fmhtv. ilyen rendelkezést nem tartalmaz. 15 Szécsényi-Nagy Kristóf: Nagykommentár a fizetési meghagyásos eljárásról szóló törvényhez. 159. o. 16 Pr. 25. §. 17 Pr. 25. § (1) bek. a.) pont. 18 Pr. 25. § (1) bek. b.) pont. 19 Pr. 25. § (1) bek. c.) pont. 10 Az ilyen tartalmú nyilatkozat azonban a helyettes átvevő részéről nem eredményez „megtagadást” és annak jogkövetkezményeit. Ekkor a címzett részére a küldemény érkezéséről értesítőt kell hátrahagyni. Pr. 24. § (1) és (3) bek. b.) pont. 11 Ezen nyilatkozat, bejelentés formai és tartalmi követelményeiről lásd: Pr. 26. § (3) bek. 12 Pr. 25. § (1) bek. f.) pont.

16

7. Kifejezett nyilatkozat, bejelentés alapján jelez vissza a postai szolgáltató a feladó részére

olyképpen, hogy a címzett meghalt, megszűnt. A bejelentést halál esetén a hozzátartozónak kell megtenni a Kormányrendelet . §-ának () bekezdése alapján.13 A fizetési meghagyások végrehajtói kézbesítésére az Fmhtv. . §-ának () bekezdése alapján a bírósági végrehajtásról szóló . évi LIII. törvény (Vht.) /D. §-ának alkalmazásával van lehetőség. A végrehajtói kézbesítés részteles eljárási szabályait a /. (VIII. .) Korm. rendelet (továbbiakban: Vhkbr.) határozza meg. Eredménytelen a kézbesítési végrehajtó eljárása, amennyiben: 1. a végrehajtó megállapította, hogy a címzett nem tartózkodik a kézbesítési helyen (ismeretlen, elköltözött, ott-tartózkodására utaló jel nem található stb.) és a címzett utánküldés szolgáltatás igénylése érdekében bejelentett címének felkutatása nem járt eredménnyel.14 2. a végrehajtó megállapította, hogy a kézbesítési hely nem létezik (nincs ilyen megjelölésű ingatlan), 3. a címzett meghalt vagy szervezet esetében megszűnt, 4. a végrehajtó a kérelem előterjesztésétől számított  napon belül azért nem tudott helyszíni eljárást lefolytatni, mert a kézbesítés helye időjárási, földrajzi, biztonsági stb. okból megközelíthetetlen.15 A kézbesítés sikertelenségének okai a két kézbesítési mód esetében sok átfedést mutatnak, tartalmilag azonos kategóriákkal dolgoznak, azaz hasonló akadályokkal találkozik a postai kézbesítő és a kézbesítési végrehajtó az eljárása során. Cím beazonosítása: mindkét kézbesítés alapvető problémája lehet az, ha a küldemény címzése vagy címe nem megfelelő, vagy a cím nem létező (kézbesítési hely nem létezik), továbbá ha a címhely azonosításra nem alkalmas vagy az nem egyértelmű. Technikai akadályok: A postai kézbesítés során kézbesítést akadályozó körülmény lehet az is, hogy a kézbesítéséről szóló értesítés hátrahagyása nem lehetséges, mert nincs rá megfelelő levélszekrény.16 A végrehajtó számára többletlehetőségként rendelkezésre áll az a megoldás ilyen esetben, hogy a küldeményről más módon hagyjon értesítőt. Szabályszerű az értesítő hátrahagyása akkor is, ha azt a végrehajtó az ingatlan bejáratára, falára tűzve hagyja hátra.17 Címzett ismeretlen: További probléma, hogy a címhelyen tartózkodó személyek közül kell megállapítani a címzettet. Kézbesítési akadály, ha maga a címzett ismeretlen, amely lehet beazonosítási probléma (a címzett a címen nem egyértelműen azonosítható), vagy a jelen lévő személy kijelenti, hogy a címzettet ezen a címen nem ismeri (nem ismert). Elköltözött: Az ismeretlen címzetthez kapcsolódik az az eset is, ha a kézbesítő a címhelyen olyan információt kap a címzett személyről, hogy az elköltözött. Ekkor a címhelyen található 13 14 15 16 17

Pr. 25. § (1) bek. g.) pont. Vhkbr. 34. § (2) bek. b.) pont és 46/E. § (2) bek. Vhkbr. 34. § (2) bek. b.)-e.) pont. Pr. 25. § (1) bek. f.) pont. Vhkbr. 26. § (2) bek.

17

személy nyilatkozata tükröződik a postai kézbesítő által alkalmazott visszajelzésen. A postai kézbesítő nem vizsgálja és nem is tudja vizsgálni, hogy az a személy, aki akként nyilatkozott, hogy a címzett innen elköltözött, alappal tehette-e az adott nyilatkozatot. Legtöbb esetben a postai kézbesítő vagy személyesen észleli a körülményeket, vagy a szomszédok előadásából kap információt a címzettről.18 Ugyanezen probléma a végrehajtói általi kézbesítés során is ismert sikertelen kézbesítési ok. Az elköltözés azonban a jogszabályi előírások alapján nem lehetne ilyen egyszerű hivatkozási ok. Az elköltöző személynek a posta, valamint a KEKKH felé bejelentéssel kell/kellene élnie, amely biztosíthatná a további fellelhetőségét.19 Erre reagálva rendelkezik mind a postai, mind a végrehajtói kézbesítésről szóló Kormányrendelet az utánküldési nyilatkozat megvizsgálási kötelezettségről, és ha van ilyen nyilatkozat, az új címen történő kézbesítés megkísérléséről.20 Címzett halála: Közös kézbesítést akadályozó tényező, ha a címhelyen olyan információt kap a kézbesítést végző, hogy a címzett elhalálozott. A Pr. . §-ának () bekezdésének figyelembevételével a hozzátartozóknak a halál bekövetkezését be kellene jelenteni a postai szolgáltató és a KEKKH részére.21 Amennyiben ez megtörténik, a posta, valamint a KEKKH adatok alapján a végrehajtó pontos információk birtokában tud a közjegyző felé jelzéssel élni a küldemény kézbesítésének sikertelenségéről. Ekkor a közjegyző a halál időpontjának alapul vételével alkalmazni tudja a megfelelő eljárásjogi rendelkezéseket. A gyakorlatban azonban a postai kézbesítő, valamint a kézbesítési végrehajtó a hozzátartozótól, a címhelyen lévő egyéb személytől értesül a halál bekövetkeztéről, így hiányos, és meg nem erősített információt jelez vissza a közjegyző számára. Nem kereste: Amennyiben a címzett (vagy a helyettes átvevője) nem tartózkodik a kézbesítés időpontjában a címhelyen, a címzett számára a postai kézbesítő, illetve a végrehajtó értesítést hagy hátra a kézbesítés megkísérléséről. Lehetősége van a címzettnek, hogy a postai szolgáltatóhelyen illetve a végrehajtói irodában az értesítőben megjelölt határidőn belül a küldeményt átvegye, vagy helyette erre jogszabály alapján jogosult személy ezt megtegye. Amennyiben a biztosított határidő eltelik, mind a posta, mind a végrehajtó újabb kézbesítést kísérel meg a címhelyen, és ezt követően ugyancsak biztosít átvételi lehetőséget a címzett számára.22 Ennek eredménytelensége esetén kettéválik a postai és végrehajtói kézbesítés esetén alkalmazott jogkövetkezmény: a posta a közjegyző felé eredménytelen kézbesítést jelez vissza23 , míg a végrehajtó a második helyszíni eljárás napjától számított . munkanapon eredményesnek tekinti a kézbesítést, és ennek megfelelően él jelzéssel a közjegyző felé.24 Átvétel megtagadása: A postai kézbesítés során kézbesítési akadály, ha a címzett az átvételt megtagadja.25 Ezzel szemben a végrehajtói kézbesítés során a megtagadás összetettebb 18 19 20 21 22 23 24 25

18

Szécsényi-Nagy Kristóf: Nagykommentár a fizetési meghagyásos eljárásról szóló törvényhez. 161. o. Pr. 26. § (3) bek. Lásd ehhez: Pr. 26. § (3) bek.; Vhkbr. 40/D. § (2) bek. Pr. 25. § (1) bek. g.) pont. Pr. 25. § (1) bek. c.) pont; Vhkbr. 46/D §. (3) bek. Pr. 25. § (1) bek. c.) pont; Bhkbr. 34. § (2) bek. a.) pont Vhkbr. 46/E. § (1) bek. 2. mondata. Pr. 25. § (1) bek. d.) pont.

következménnyel jár: eredményesnek tekinti a kézbesítést a Vhkbr. abban az esetben, ha a címzett – de csakis a címzett – a helyszíni eljárás során az átvételt megtagadta.26 A végrehajtónak azonban ekkor is értesítést kell hagyni a küldemény átvételének végrehajtói irodában fennálló lehetőségétől és figyelnie kell a határidőket. Azonban az első határidő eltelte nem eredményez újabb helyszíni eljárást, a végrehajtó a közjegyző felé jelzi a kézbesítés eredményességét.27

4. A kézbesíthetetlenség fizetési meghagyásos eljárásra gyakorolt következményei Az ismertetett kézbesítési akadályok esetében megtalálhatóak – az Fmhtv. és a polgári perrendtartásról szóló . évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) alkalmazásával – a fizetési meghagyásos eljárásban eljáró közjegyző megfelelő és kidolgozott válaszreakciói. Nem kereste, megtagadta: Amennyiben a postai szolgáltatótól a fizetési meghagyást tartalmazó küldemény nem kereste jelzéssel érkezik vissza a közjegyzőhöz, a kézbesítési vélelem beállására vonatkozó szabályokat kell alkalmazni: A Pp. . §-ának () bekezdése alapján az iratot a postai kézbesítés második megkísérlésének napját követő ötödik munkanapon kézbesítettnek kell tekinteni. Ugyanezen bekezdés szerint a kézbesítés megkísérlésnek napján kézbesítettnek kell tekinteni az iratot, ha a címzett az átvételt megtagadta.28 Mind a nem kereste, mind a megtagadta jelzés esetén azonosak a közjegyző reakciói: A kézbesítési vélelem beálltáról a kötelezettet a közjegyző  napon belül értesíti, és az értesítéshez mellékelnie kell a fizetési meghagyást.29 A vélelmezett kézhezvételt követő napon megindul a  napos ellentmondási határidő, majd annak elteltével a közjegyző megállapítja, hogy a kötelezett részéről nem érkezett ellentmondás, és jogerősíti a fizetési meghagyást. A jogerős fizetési meghagyást a jogosultnak postai úton kézbesíti a közjegyző.30 Itt kell utalnunk az előző pontban kifejtettekre, hogy a végrehajtói kézbesítés során a nem kereste, valamint az átvételt megtagadta jelzésű küldemények nem érnek vissza a közjegyzőhöz közvetlenül, hanem a végrehajtói kézbesítési szakban – az átvételre biztosított határidő elteltével – a végrehajtó állapítja meg a kézbesítés eredményes voltát.31 Címzett halála, ismeretlensége, címzett ismeretlen helyre költözött: Az Fmhtv. . §-ának () bekezdése mindhárom kézbesítési akadályt összefogva egy meghatározott eljárási jogkövetkezmény-csoportot rendel alkalmazni: Ha a meghagyást a kötelezett halála miatt, vagy azért nem lehet kézbesíteni, mert a kötelezett a bejelentett címen ismeretlen, vagy onnan ismeretlen helyre költözött, erről a jogosultat értesíteni kell, és egyidejűleg fel kell hívni, hogy 26 A helyettes átvevő részéről történő megtagadás olyan hatállyal bír, mintha a végrehajtó a kézbesítés helyén

nem talált volna senkit, és a kézbesítés megkísérléséről értesítőt kell hátrahagynia. Vhkbr. 16. § (4) és (5) bek. 27 Lásd ehhez: Vhkbr. 27. § (2) bek.; 33. § (1) bek. a. pont; 34. § (1) bek. 28 A helyettes átvevő általi megtagadás azonban nem keletkeztet kézbesítési vélelmet. Pr. 24. § (3) bek. Ilyen

esetben a címzett részére értesítőt kell hátrahagyni. 29 Szécsényi-Nagy Kristóf: Nagykommentár a fizetési meghagyásos eljárásról szóló törvényhez. 181. o 30 Fmhtv. 36. § (2) bek. 31 Vhkbr. 34. § (2) bek. a.) pont és 46/E. § (1) bek.

19

a kézbesítéshez szükséges adatokat  napon belül jelentse be. A közjegyző első eljárási lépése tehát azonos (hiánypótlás), de a kézbesíthetetlenség oka alapján részletesen is meg kell vizsgálnunk a szabályozást. Amikor a kézbesítés akadálya a címzett halála, a Pr. bejelentési kötelezettséget teremt a hozzátartozók számára.32 Azonban azon közlés, hogy a címzett elhalálozott, nem alkalmas arra, hogy a fél vagy törvényes képviselője halála esetén érvényesülő jogkövetkezmények minden további nélkül alkalmazhatóak legyenek. Különösen a halál időpontja tekintetében alkalmatlan a visszajelzés, ezért a közjegyző a jogosulttól várva pontosabb adatokat, őt az Fmhtv. . §-ának () bekezdése alapján hiánypótlás keretében felhívja arra, hogy a KEKKH vagy az illetékes okmányiroda igazolása, illetve a halotti anyakönyvi kivonat alapján az okirat számának feltüntetésével vagy az okirat csatolásával nyilatkozzon a kötelezett halálának időpontjáról. A közjegyző emellett a Pp. . § () bekezdése alapján jogosult maga is megkeresni KEKKH-t vagy az illetékes okmányirodát az adatok beszerzése végett.33 A „címzett a címhelyen ismeretlen, illetve ismert, de elköltözött” kézbesítési akadály esetén a közjegyző a jogosulttól vár új, megfelelő idézési címadatot, ezért hiánypótlásra hívja fel, mint ahogyan láthattuk a tanulmány . pontjában bemutatott esetben is. A két fenti kézbesítési akadály nem oldható fel sem a postai, sem a végrehajtói kézbesítés során rendelkezésre álló eszközökkel. Hiába rendelkezik mindkét eljárás az utánküldési nyilatkozat figyelembevételéről, az esetek többségében ilyen nyilatkozat nélkül „tűnik” el a kötelezett. Ennek következtében a jogszabályi rendelkezések egyértelműen a jogosultra hárítják a feladatot, hogy amennyiben a fizetési meghagyásos eljárást kívánja, idézésre alkalmas adatot jelentsen be a kötelezett tekintetében. Ha a jogosult az új címet bejelenti, a kézbesítést ismételten meg kell kísérelni. Amennyiben a kézbesítés az új címen sikeres, az eljárás folytatódik tovább. Ha azonban az új cím sem alkalmas a kézbesítésre, az ismételt kézbesítés sikertelensége oka alapján kell a jogosult fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmét elutasítani.34 Ha a jogosult az előírt  napos hiánypótlásra nyitva álló határidőn belül nem tesz bejelentést, a közjegyző a kérelmet hivatalból elutasítja.35 Amennyiben a jogosult a hiánypótlási felhívásra határidőn belül akként nyilatkozik, hogy a KEKKH igazolása alapján a kötelezettnek nincsen az eredetileg bejelentett címen kívül más ismert belföldi idézési címe, a közjegyző ugyancsak kérelmet elutasító végzést bocsát ki, mivel a jogosult nem tudott a felhívásnak megfelelő új idézhetőségi adatot a kötelezetett vonatkozásában megjelölni, a régi cím pedig alkalmatlan volt a kézbesítésre.36 32 Pr. 25. § (1) bek. g.) pont. 33 A halál tényének és időpontjának igazolása alapján a közjegyző dönteni tud a megfelelő eljárási jogkövetkez-

ményről: a fél perbeli jogképessége hiányára alapítottan az Fmhtv. 24. § (1) bekezdésének e.) pontja alapján történő elutasításáról, Pp. 111. §-a alapján az eljárás félbeszakadásának megállapításáról, illetve ha a kötelezett nem halt meg, a jogosulttól új idézési címet kér a közjegyző. Szécsényi-Nagy Kristóf: Nagykommentár a fizetési meghagyásos eljárásról szóló törvényhez. 267. o 34 Fmhtv. 24. § (1) bekezdés g.) pont; Szécsényi-Nagy Kristóf: Nagykommentár a fizetési meghagyásos eljárásról szóló törvényhez. 267. o. 35 Fmhtv. 24. § (1) bekezdés l.) pont. 36 Szécsényi-Nagy Kristóf: Nagykommentár a fizetési meghagyásos eljárásról szóló törvényhez. 267–268. o.

20

Egyéb sikertelen kézbesítési okok: A közjegyzői gyakorlatban kialakult álláspont szerint minden olyan esetben, amikor a kézbesítés az Fmhtv. . §-ának () bekezdésében rögzített három okon kívül, további sikertelen kézbesítési okon nyugszik, így amennyiben a cím elégtelen, a címhelyen több, azonos névvel felszerelt levélszekrény van, a címzett nem volt azonosítható, fent ismertetett eljárást, az Fmhtv. . §-ának ()-() bekezdését kell alkalmaznia a közjegyzőnek. Azaz a postai és a végrehajtói kézbesítés során is megjelenő nem kereste és átvételt megtagadta jelzésű küldemények ugyanolyan eredményre vezetnek a közjegyzői eljárásban. Vélelem alapján kézbesítettnek tekinthetőek a meghagyások, és a kötelezettre hárul a védekezés terhe.37 Minden egyéb kézbesíthetetlenségi ok, eredménytelen kézbesítési esetben azonban a jogosultra helyez nagyobb terhet a közjegyző, mikor – mind a postai szolgáltató, mind a végrehajtó visszajelzése alapján – hiánypótlás keretében új, megfelelő idézési cím megjelölésére hívja fel. Ennek sikertelensége, vagy elmaradása esetén a kérelmet elutasítja.

5. Van megoldás? A fizetési meghagyás kézbesítése körében rendelkezésre álló szabályozások, így a Pr. és a Vhkbr. szabályainak, valamint az Fmhtv. és a Pp. vonatkozó eljárási rendelkezéseinek áttekintése nyomán arra a következtetésre juthatunk, hogy a kézbesítés során nem állnak rendelkezésre olyan eszközök, melyekkel hatékonyan fel lehet venni a küzdelmet a gyakorlatban érvényesülő kötelezetti negatív magatartásformákkal szemben (elköltözés, ismeretlen helyen való tartózkodás, nem létező, beazonosíthatatlan címhelyek). Így a jogosult által kérelmezett fizetési meghagyásos eljárásokban tömegesen jelentkezhet a kézbesítési akadály miatt történő kérelem elutasítás. A jogosult számára a polgári perben történő igényérvényesítés útja megnyílik ugyan, azonban ez a jogosult számára többletköltséget keletkeztet (+  illetéklerovás, a peres eljárás egyéb költségei), valamint az ismeretlen helyen lévő alperessel szembeni pernyertesség sem kecsegtet nagy reményekkel a végrehajtási eljárásban. Ha van megoldás, akkor azt hol keressük, vagy hol tudnánk olyan szabályozást bevezetni, ami hatékonyan segítené a jogosult fizetési meghagyásos igényérvényesítését? Kiindulhatunk magából a fizetési meghagyás kibocsáthatósági kritériumaiból, kifejezetten abból, hogy a kötelezettnek ismert belföldi idézési címmel kell rendelkeznie.38 Idézési címen a természetes személy lakóhelyét vagy tartózkodási helyét kell érteni.39 Ezen fogalmakat tartalommal a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló . évi LXVI. törvény tölti meg: 37 Különbség mutatkozik azonban abban, hogy a postai kézbesítés esetén a vélelemmel kézbesített meghagyá-

sok után megnyílik a kötelezett második ellentmondási lehetősége, addig a végrehajtói kézbesítés esetén ezt a kötelezetti jogosultságot a jogszabály kizárja. Fmhtv. 32–33. §. 38 Fmhtv. 3. § (2) bek. a.) pont. 39 Mivel a tanulmányban vizsgált problémakör a természetes személy kötelezettek esetén merül fel, el kívánok tekinteni a szervezetek, cégek részére történő kézbesítés részletes ismertetésétől.

21

A polgár lakóhelye annak a lakásnak a címe, amelyben a polgár él. A lakcímbejelentés szempontjából lakásnak tekintendő az az egy vagy több lakóhelyiségből álló épület vagy épületrész, amelyet a polgár életvitelszerűen otthonául használ, továbbá az a helyiség, ahol valaki szükségből lakik, vagy – amennyiben más lakása nincs – megszáll.40 A polgár tartózkodási helye annak a lakásnak a címe, ahol – lakóhelye végleges elhagyásának szándéka nélkül – három hónapnál hosszabb ideig tartózkodik.41 A polgári peres eljárásokban az állandó bírói gyakorlat szerint az alperes életvitelszerű otthonául szolgáló lakása az illetékesség meghatározása során – az ellenkező bizonyításáig – a lakóhelyének minősül, amely lakást pedig a lakóhelyének végleges elhagyásának szándéka nélkül használ, az a tartózkodási helye. A Pp. szempontjából a lakóhely fennállását akkor is meg kell és meg lehet állapítani, ha bizonyítható, hogy valaki bejelentés nélkül, de életvitelszerűen lakik valamelyik rokona lakásában, és a felek ezt a tényt nem vitatják.42 A polgár lakóhelye, tartózkodási helye a bejelentett lakcím-adatai alapján határozható meg.43 Ezen adatokat a KEKKH tartja nyilván, mely nyilvántartás olyan közhiteles hatósági nyilvántartás, amely a nyilvántartásban szereplő polgároknak az e törvényben meghatározott személyi, lakcím és értesítési cím adatait, valamint az azokban bekövetkezett változásokat tartalmazza és igazolja.44 A természetes személyek számára a jogszabály kötelezettséget állapít meg arra, hogy amenynyiben változás következik be a nyilvántartásban szereplő lakcím adataikban, a változást  munkanapon belül jelentsék be.45 Az új lakcímet az új lakcím szerint illetékes jegyzőnél vagy járási hivatalnál kell bejelenteni. Ha megváltozik egy tartózkodási hely, azt az új tartózkodási hely szerinti illetékes hivatalnál kell a természetes személynek bejelentenie. Amenynyiben új létesülése nélkül szűnik meg a természetes személy tartózkodási helye, azt a lakóhelye szerinti jegyzőnél vagy járási hivatalnál is bejelentheti.46 Azonban sem a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló . évi LXVI. törvény, sem a végrehajtásától szóló /. (X. .) Korm. rendelet nem határoznak meg szankciót arra az esetre, ha a természetes személy nem jelenti be a lakcím adatainak változásait. Ezért a természetes személy – szankció híján – rejtőzködővé válhat a hatóságok, bíróságok eljárása elől. Erre tekintettel nagyon fontos a polgári peres eljárásokban már fentebb hivatkozott bírói gyakorlat, mely az ellenkező bizonyításáig lakóhelynek, illetve tartózkodási helynek tekinti az alperes adott helyét, és ezáltal az eljárásban a bíróság illetékessége megállapítható. 1992. évi LXVI. törvény 5. § (2) bek. 1992. évi LXVI. törvény 5. § (3) bek. Szécsényi-Nagy Kristóf: Nagykommentár a fizetési meghagyásos eljárásról szóló törvényhez. 70. oldal A polgár lakcím adata a bejelentett lakóhelyének, illetve tartózkodási helyének címe. (lakcím) 1992. évi LXVI. törvény 5. § (4) bek. 44 1992. évi LXVI. törvény 3. § (1) bek. 45 146/1993. (X. 26.) Korm. rendelet a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény végrehajtásáról 29. § (1) bek.; A Magyarország területén élő, e törvény hatálya alá tartozó polgár köteles beköltözés vagy kiköltözés után három munkanapon belül lakóhelyének, illetve tartózkodási helyének címét a járási hivatalnál nyilvántartásba vétel céljából bejelenteni. 1992. évi LXVI. törvény 26. § (1) bek. 46 146/1993. (X. 26.) Korm. rendelet 29. § (1) bek. 40 41 42 43

22

Emellett az ismeretlen helyen tartózkodó fél számára biztosíthatóak kisegítő eszközök, melyek révén a természetes személy „bevonható” az eljárásokba és marasztalható is lehet. Ezért szabályozza a polgári perrendtartás a hirdetményi kézbesítés, valamint az ügygondnok intézményét.47 A fizetési meghagyás kibocsáthatósága körében azonban egyik kisegítő intézménynek sincsen helye. Mindkét intézmény ellentétes az eljárás egyik legfőbb célkitűzésével, a gyors vitarendezéssel.48 A fizetési meghagyásos eljárás egy, a jogosult egyoldalú kérelmén alapuló eljárás, melyben a kötelezett a kibocsátott határozatot (meghagyást, kötelezést) kapja kézhez. Ha a meghagyás kézhezvételével kapcsolatban sem támasztana a jogszabály feltételeket és megelégedne a hirdetmény kifüggesztéséhez fűződő hatályokkal49, a kötelezett oldalán jelentősen meggyengülne az eljárásban biztosított jogosultságok és garanciák köre.50 Ezért a kibocsátott fizetési meghagyás kézbesítése/kézbesíthetősége kiemelkedően fontos a jogosult és a közjegyző számára. A probléma megoldásában segíthetne az idézési cím adatok nyilvántartása. Amennyiben az adatbázisban szereplő lakcímadatok követik a mindennapi változásokat, ezáltal megegyeznek az adott személy valós lakóhely/tartózkodási hely adataival, a kézbesítés akadályai elháríthatóak. Azonban ezek az adatok jelenleg nem naprakészek, a kötelezettek számára nagy teret biztosít a szabályozás a „rejtőzködésre”. A lakcím adatok nyilvántartása egy közhiteles nyilvántartás, melynek adataiban bízva a jogosult igényt érvényesíthet – a nyilvántartásban szereplő adatok szerinti lakóhelyen, tartózkodási helyen – a kötelezettjével szemben. Ezért ahhoz, hogy a nyilvántartás ne csak szimplán a közhitelesség elvén élve biztosítson adatokat a jogosult számára, hanem a benne szereplő adatok a valóságot is tükrözzék, szükséges egy olyan szabályozás bevezetése, amely jogkövetkezményt biztosít az adatbejelentéssel késlekedő, azt elmulasztó polgárral szemben. A jogkövetkezmény azonban nem mindig hiányzott a szabályozásból. Az egyes szabálysértésekről szóló /. (XII. .) Kormányrendelet lakcímbejelentési kötelesség elmulasztása elnevezésű szabálysértésként a következő tényállást és szankciót tartalmazta: Aki a lakcímbejelentésre előírt rendelkezéseknek nem tesz eleget, harmincezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtható. Az () bekezdésben meghatározott szabálysértés miatt a rendőrség, valamint a helyi önkormányzat képviselő-testülete hivatalának erre felhatalmazott ügyintézője helyszíni bírságot szabhat ki.51 A szabálysértésekről szóló . évi II. törvény azonban 47 1952. évi III. törvény (Pp.) 101–102. §, 74. §. 48 NÉMETH János–KISS Daisy (szerk.): A bírósági nemperes eljárások magyarázata, A polgári nemperes

eljárások magyarázata 1. KJK–Kerszöv Jogi és Üzleti Kiadó Kft. Budapest 2002. 174. o. 49 Pp. 102. § (5) bek.; Szécsényi-Nagy Kristóf: Nagykommentár a fizetési meghagyásos eljárásról szóló törvényhez.

181. o. 50 A fizetési meghagyásos eljárás során azonban lehetőség van hirdetmény útján történő kézbesítésre. Hivatalból

kézbesít ilyen módon a közjegyző a jogosult részére az Fmhtv. 15. §-ának (3) és (4) bekezdése alapján, valamint a jogosult kérelmére a kötelezett számára is kézbesíthető ekként irat. Ezen utóbbi feltétele, hogy a kötelezett idézési címe a meghagyás kézhezvételét követően változik meg, lesz a kötelezett az eredeti címen ismeretlen. [Pp. 101. § (1) és (2) bek.] A Kommentár álláspontja és az Fmhtv. szerint azonban sem a meghagyást, sem annak kiegészítését nem lehet hirdetmény útján kézbesíteni. Szécsényi-Nagy Kristóf: Nagykommentár a fizetési meghagyásos eljárásról szóló törvényhez. 150. o. 51 218/1999. (XII. 28.) Kormányrendelet 29. § (1)-(2) bek.

23

. április . napjával hatályon kívül helyezte a kormányrendeletet, és vele együtt a lakcímbejelentési kötelesség elmulasztása szabálysértését.52 Így hatályos szabályozás alapján a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló törvény által előírt  munkanapon belüli változásbejelentési kötelezettség elmulasztása nem von maga után szankciót. A szabályozási űr betöltésére több javaslattal is élhetünk: megoldásként felvethető a -ben megszüntetett pénzbírság kiszabás módszere, valamint eljárás-specifikus reakciók/szankciók is kapcsolhatóak a lakcímbejelentés elmulasztásához. Kifejezetten a fizetési meghagyásos eljárás szempontjából megfelelő lehetne az a szabályozás, mely szerint a természetes személy a lakóhelyének, tartózkodási helyének megváltozása esetén a változástól számított  munkanapon belül köteles – az erre biztosított hagyományos és elektronikus módokon – bejelenteni a KEKKH részére az adataiban bekövetkezett változást. Amennyiben nem teszi meg, ez olyan következménnyel járna a fizetési meghagyásos eljárások esetében, hogy amíg új címet nem jelent be, addig a közhiteles nyilvántartásban szereplő címet kell megfelelő címnek tekinteni. Tehát abban az esetben, ha a jogosult már eleve a KEKKH igazolás alapján, olyan címen kéri a kötelezett számára a meghagyás kézbesítését, amely a nyilvántartásban szerepel, akkor a postai kézbesítés sikertelensége esetén a közjegyző nem hiánypótlásra kötelezné a jogosultat, hanem a kézbesítési vélelem beállást állapítaná meg, és megtenné az ehhez kapcsolódó intézkedéseket. Ezzel a megoldással levesszük a terhet a jogosult válláról, mivel a jogosult egy közhiteles nyilvántartás adataiban bízva, azok felhasználásával vette igénybe a fizetési meghagyásos eljárást. A kötelezettre kell telepíteni az eljárás további sorsát, akinek jogszabályi kötelezettsége az adatokban bekövetkezett változások bejelentése. Ha ezt elmulasztja, vélelem alapján tekintik kézbesítettnek a meghagyást, mely ellentmondás hiányában jogerőre emelkedik.53

6. Zárógondolatok A tanulmányban arra a következtetésre jutottunk, hogy a fizetési meghagyás kézbesítése során rendelkezésre álló szabályozásokkal nem tudjuk sikeresen felvenni a küzdelmet a rejtőzködő, elköltöző, ismeretlen kötelezettekkel szemben. Sem a postai, sem a végrehajtói kézbesítési eljárás nem biztosít megfelelő megoldást ezekre az esetekre.54 A törvény a sikertelen kézbesítést követően pedig – az alapesetünkben is jelzett módon – a jogosultra hárítja a feladatot az eljárás folytatása érdekében. Találhatunk megfelelő megoldást a problémára, azt azonban nem a fizetési meghagyásos eljárásban és nem is kézbesítés körében kell keresnünk, hanem a polgárok személyi adatainak 52 2012. évi II. törvény 254. § (1) bek. b. pont 53 Természetesen amennyiben a postai szolgáltató végzi a kézbesítést, álljon rendelkezésre a második

ellentmondás lehetősége. 54 Hozzá kell azonban tenni, hogy a végrehajtói kézbesítés során az esetek egy részében sikerül feloldani a prob-

lémát, és a postai úton sikertelenül kézbesített fizetési meghagyás a végrehajtó általi kézbesítés során eljut a címzetthez.

24

és lakcímének nyilvántartásáról szóló . évi LXVI. törvénykörében. A törvény kötelezettséget teremt a közhiteles nyilvántartásban szereplő adatok változása esetén a bejelentésre, azonban jogkövetkezményt, szankciót nem kapcsol a kötelezettség nem teljesítéséhez. Ezért teszi a tanulmány szerzője azt a javaslatot, hogy a bejelentési kötelezettség tekintetében általános jelleggel érvényt kell szerezni a  munkanapon belüli bejelentésnek a KEKKH részére. Mulasztás esetén pedig minden olyan eljárásban, ahol a közhiteles nyilvántartás adatai irányadóak, a megfelelő jogkövetkezményt ki kell dolgozni. A fizetési meghagyásos eljárások tekintetében a kidolgozott javaslat a jogkövetkezmény tekintetében pedig a következő lenne: Abban az esetben, ha a jogosult a KEKKH igazolás alapján, olyan címen kéri a kötelezett számára a meghagyás kézbesítését, amely a nyilvántartásban szerepel, akkor a postai kézbesítés sikertelensége esetén a közjegyző nem hiánypótlásra kötelezné a jogosultat, hanem a kézbesítési vélelem beállást állapítaná meg, és megtenné az ehhez kapcsolódó intézkedéseket. Tehát az adatokban bekövetkezett változás bejelentését elmulasztó kötelezettnek jogkövetkezményként azzal kell számolnia, hogy a meghagyás vélelemmel kézbesített lesz a bejelentett idézési címén, amely nyomán megnyílik az ellentmondás  napos határideje, majd annak elmulasztása esetén jogerőre emelkedik a fizetési meghagyás. Természetesen a jogerős fizetési meghagyás birtokában a jogosult még nem jut hozzá a követeléséhez, és annak végrehajtása során további nehézségekkel, akadályokkal kell számolnia „rejtőzködő” kötelezett esetén. A tanulmányban felvázolt szabályozási javaslattal azonban a fizetési meghagyásos eljárási út nem zárul be a jogosult előtt, és az  millió forintot meg nem haladó pénzkövetelések érvényesítése során sem egy felesleges eljárási lépésként kellene a fizetési meghagyásos eljárásra gondolni.

25

BODZÁSI BALÁZS

Háromoldalú jogviszonyok a zálogjog körében

1. Többoldalú jogviszonyok a szerződéses biztosítékok körében A polgári jog a dologi biztosítékok szabályozása során a jogviszonyok kétoldalúságából indul ki. A személyi biztosítékokhoz hasonlóan azonban a dologi biztosítékok is gyakran háromoldalú jogviszonyt fednek le. Ez abból adódik, hogy a dologi biztosítékoknál is elválhat egymástól a biztosított követelés kötelezettje, illetve a biztosítékot nyújtó fél. Erre zálogjog körében meglehetősen gyakran kerül sor. Emellett az is gyakori, hogy a személyes követelést egyidejűleg nemcsak zálogjog, hanem más biztosíték (pl. kezesség) is biztosítja. Ilyenkor a jogviszonyok akár négyoldalúvá is válhatnak. Az ilyen esetek szétfeszítik a zálogjog járulékos jellegét, arra kényszeríti a jogalkotót, hogy kivételeket tegyen a szigorú értelemben vett járulékosság elve alól. Mindezt a szabályozás szintjén is figyelembe kell venni.

2. A zálogjog megszűnéséhez kapcsolódó járulékosság A zálogjog járulékos jellegéből következik, hogy a biztosított követelés megszűnése kihat a zálogjogra, a követelés megszűnésével ugyanis a zálogjog is megszűnik. Ezt a Ptk. :. § () bekezdésének d) pontja is rögzíti. Ennek alapján megszűnik a zálogjog, ha a zálogjoggal biztosított követelés, illetve minden olyan jogviszony, amely alapján a jövőben zálogjoggal biztosított követelés keletkezhet, megszűnik. A biztosított követelés az esetek nagy részében teljesítéssel szűnik meg. A zálogjog megszűnéséhez kapcsolódó legegyszerűbb esetkör, ha a zálogjogosult hitelezőt a személyes adós zálogkötelezett elégíti ki. Ilyenkor a biztosított követelés kötelezettje (a személyes adós) és a zálogkötelezett (dologi kötelezett) ugyanaz a személy. Ilyen személyazonosság esetén a teljesítéssel nemcsak a biztosított követelés, hanem egyúttal a zálogjog is megszűnik. A régi magyar magánjog szerint ugyanakkor a jelzálogjog megszűnéséhez önmagában a tartozás kifizetése nem volt elegendő. A zálogtárgy ugyanis mindaddig lekötve maradt, amíg a zálogjogot a nyilvántartásból nem törölték. Ha az adós a jelzálogjogos követelést teljesítette, kérhette a jelzálogjog törlését. Erre azonban nem volt köteles, vagyis ha a telekkönyvi 26

törlésre nem került sor, akkor a jelzálogjog – követelés nélkül is – fennmaradt, ami bizonyos tekintetben az önállóság jeleit viselte magán.1 Kérdés volt azonban, hogy mit jelentett és pontosan milyen terjedelmű is volt ez az önállónak tekintett jelzálogjog. Volt olyan nézet, amely szerint az önállóság azt jelentette, hogy a jelzálog tulajdonosa – aki az alapesetben személyes adós is volt – a nyilvántartásból nem törölt jelzálogjogra újabb kölcsönt tudott felvenni. Más nézet szerint erre csak akkor kerülhetett sor, ha az adós előbb a jelzálogjogot magára ruháztatta. Zlinszky Imre szerint azonban akik így érveltek, figyelmen kívül hagyták a zálogjog járulékos jellegét. Nézete szerint ugyanis az osztrák és a korabeli magyar jog csak a nyilvánkönyvek és a harmadik jóhiszemű jogszerzők érdekében tett törvényi kivételt a járulékosság elve alól. Ennek lényege abban állt, hogy a már elenyészett jelzálogjogot bizonyos harmadik jóhiszemű jogszerzők – de csakis ezek – irányában létezőnek tekintették. Amint azonban ez az indok megszűnt, a helyzet kivételességének indoka is megszűnt.2 Mindezek alapján Zlinszky szerint a követelés teljesítése után a nyilvántartásból nem törölt jelzálogjog fennállására alapítva csak azok a harmadik személyek érvényesíthettek jogokat, akikre a még fennállónak tekintett jelzálogjogot átruházták, vagy akik arra alzálogjogot szereztek.3 Látható tehát, hogy már az alapesetben sem feltétlenül érvényesült teljes mértékben a járulékosság elve. Jelzálogjognál a korabeli magyar magánjogban – részben a telekkönyvi elvek hatására – megjelentek a követeléstől való függetlenség, önállóság jelei. Ezek még inkább felerősödtek azokban az esetekben, amikor a jelzálogos hitelezőt nem a személyes adós elégítette ki, vagy a személyes adós nem volt a zálogtárgy tulajdonosa. Hatályos jogunk alapján is jól kimutatható a (jel)zálogjog és a követelés közötti viszony lazulása – adott esetben teljes megszűnése – azokban az esetekben, amikor a zálogjogosult hitelezőt nem a személyes adós elégíti ki.

3. Kivételek a zálogjog megszűnéséhez kapcsolódó járulékosság alól A zálogjog megszűnéséhez kapcsolódó járulékosság szabálya alól tesz kivételt a Ptk. :. § () bekezdése. Ennek alapján a zálogjoggal biztosított követelés megszűnése ellenére is fennmarad a zálogjog a követelést kielégítő személyes kötelezettet, zálogkötelezettet vagy harmadik személyt megillető megtérítési igény biztosítására. Ez a megtérítési igény a Ptk. :. § () bekezdése alapján keletkezik, amely szerint – ha a kötelezett és a harmadik személy közötti jogviszonyból más nem következik –, a harmadik személyt megtérítési igény illeti meg a kötelezettel szemben.

1 Zlinszky Imre: A magyar magánjog mai érvényében – különös tekintettel a gyakorlat igényeire. Ötödik

kiadás. Kiegészítette: Dárday Sándor. Budapest, Franklin-Társulat, 1894. 331. 2 Zlinszky: i.m. 331. 3 Zlinszky megállapításai ugyanakkor kizárólag az akkor hatályos jogra vonatkoztak, mert „de lege ferenda”

a jelzálogjog önállóságának volt a határozott híve. Ld.: Zlinszky: i.m. 331.

27

Ehhez kapcsolódóan a Ptk. :. § () bekezdése három különböző esetet szabályoz: a zálogjog vagy a követelést kielégítő (nem zálogkötelezett) személyes kötelezettre, vagy  a követelést kielégítő (nem személyes adós) zálogkötelezettre, vagy pedig  a követelést kielégítő harmadik személyre száll át.  Ezekben az esetekben a zálogjog a biztosított követelés megszűnése ellenére is fennmarad és a továbbiakban egy másik követelést, a hitelezőt kielégítő személy megtérítési igényét biztosítja. Ezekben az esetekben tehát egy jogszabály által előírt követeléscserére kerül sor. Két különböző követelésről, illetve igényről van szó, még abban az esetben is, ha összegszerűségükben esetleg meg is egyeznek egymással. A megtérítési igény jogosultja az eredeti zálogjogosult helyébe lép, az annak megfelelő ranghelyen. A zálogjog terjedelmét, a zálogkötelezett helytállási kötelezettségének mértékét tekintve változatlan marad. A három kivételt képező esetet az is összekapcsolja, hogy a zálogjogosult mindhárom esetben kielégítést kap, a biztosított követelést ugyanis valaki teljesíti. Közös elem az is, hogy közömbös a kielégítés módja, arra tehát nemcsak fizetés, hanem beszámítás útján is sor kerülhet. Az alábbiakban ezeket a megszűnéshez kapcsolódó járulékosság alól tett kivételeket vizsgáljuk meg részletesebben.

4. A biztosított követelés teljesítése a nem zálogkötelezett személyes adós által 4. 1. A régi magyar magánjog szabályai A hitelezőnek a nem dologi kötelezett (nem tulajdonos) személyes adós általi kielégítéséről régi magánjogunkban a jelzálogjogról szóló . évi XXXV. törvény (a továbbiakban: Jt.) . §-a rendelkezett. Eszerint, ha a jelzálogos hitelezőt olyan személyes adós elégítette ki, aki nem volt tulajdonosa a jelzálognak, a jelzálogjog a követelés kielégítésével rá szállt annyiban, amennyiben a kielégítés alapján a jelzálog tulajdonosától, vagy ennek valamelyik jogelődjétől megtérítést követelhetett. Ugyanezt a szabályt kellett megfelelően alkalmazni akkor is, ha a jelzálogos követelés és a személyes adósság egy személyben egyesült. A Jt. . §-ában szabályozott esetkör a törvényi engedmény egyik esete volt. Ebben az esetben a személyes adós és a zálogtárgy tulajdonosa között alakult ki visszkereseti igény, amelyet ugyanolyannak tekintettek, mint az egyetemleges adóstársak közötti megtérítési igényt. A személyes adósra sosem az eredeti követelés szállt át, hanem csak a jelzálogjog, amely az átszállással az addigi követelés helyett egy másik követelésnek a biztosítékává változott át. A Jt. . §-a ugyanakkor szűkítette azt a személyi kört, akivel szemben a kielégítést nyújtó személyes adós megtérítési igényt érvényesíthetett, hiszen ez az igény csak a zálogtárgy tulajdonosával, vagy annak valamelyik jogelődjével szemben állt fenn. A személyes adósra ennek alapján csak a jelzálogjog szállt át, a követelés azonban nem. Ez az átszálló jelzálogjog az eredeti követelés helyett a személyes adós megtérítési követelését biztosította. Ennek azonban az volt a feltétele, hogy a követelés fennálljon, vagyis feltételes 28

követelés teljesítése esetén a személyes adós jelzálogjogot nem szerezhetett. Ugyancsak nem szerzett jelzálogjogot a személyes adós akkor sem, ha olyan már megszűnt követelést fizetett ki újból, amelynek erejéig a jelzálogjog a jóhiszemű telekkönyvi szerző javára fennállt. Az ilyen jóhiszemű jelzálogos hitelező javára ugyanis a jelzálogos követelés a Jt. . §-a alapján csak a jelzálogtárgyból való kielégítés keresése szempontjából állt fenn, de nem a személyes adóssal szembeni viszonyban.4 A jelzálogjog átszállásának feltétele volt, hogy a követelés a teljesítés következtében megszűnjék. A teljesítés módja azonban közömbös volt, vagyis arra újítás (nováció) útján is sor kerülhetett. A személyes adós addig teljesíthette a követelést, amíg a jelzálogjog a telekkönyvbe be volt jegyezve. A Jt. . §-ának alkalmazása szempontjából szükséges volt, hogy a hitelezőt kielégítő személyes adós a zálogtárgy tulajdonosától különböző személy legyen, az azonban nem volt feltétel, hogy a tulajdonos ne legyen személyes adós. A hitelezőt kielégítő személyes adós tehát akkor is megszerezte a jelzálogjogot, ha a zálogtárgy tulajdonosával egyetemleges adóstársak voltak.5 A teljesítésnek a személyes adóstól kellett származnia, vagyis harmadik személy teljesítése a személyes adós javára nem eredményezhette a jelzálogjog átszállását. Erre akkor sem kerülhetett sor, ha a teljesítés a személyes adós javára szóló ajándék volt. Ha a személyes adós csak részben teljesítette a követelést, a zálogtárgy tulajdonosával vagy annak jogelődjével szemben a részteljesítés alapján is megtérítést igényelhetett. Ilyen esetben részjelzálogjog keletkezett. Ez a részjelzálogjog azonban valójában az eredeti jelzálogjog ranghelyének egy másik követelés biztosítására való felhasználása volt, ezért az . évi Telekkönyvi Rendtartás . §-a értelmében a megmaradó jelzálogjog megelőzte a személyes adósra átszálló részjelzálogjogot. A mellékkötelezettségek (kezesség, kézizálogjog) a teljesítéssel csak akkor szálltak át a személyes adósra, ha egyúttal kezes vagy zálogot adó is volt.6

4. 2. A hatályos jog megoldása Az első esetkör, amelyet a Ptk. :. § () bekezdése szabályoz, amikor a zálogjog a személyes adóst megillető megtérítési igény biztosítására marad fenn. Ha a zálogjogosult hitelezőt a személyes adós elégíti ki, a biztosított követelés megszűnik. Amennyiben azonban a személyes adós valakitől megtérítést igényelhet, ennek az igénynek a biztosítására a zálogjog fennmarad. Ebben az esetben ugyanakkor feltétel, hogy a személyes adós ne legyen egyben zálogkötelezett is. Ezen ritka esetek egyike, amikor a kötelemben van olyan adóstárs, aki zálogkötelezett is egyben, míg más adóstársak nem zálogkötelezettek. Ha a nem zálogkötelezett egyetemleges adóstárs személyes adós kielégíti a hitelezőt, megtérítési igénye keletkezik a többi 4 Nizsalovszky Endre: A jelzálogjog jogszabályainak magyarázata. Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállalata,

1929. 36. 5 Nizsalovszky Endre: Korlátolt dologi jogok. In: Szladits Károly (szerk.): Magyar Magánjog. Ötödik kötet,

Dologi Jog, Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállallata, 1942. 722. 6 Nizsalovszky: A jelzálogjog jogszabályainak magyarázat, i.m. 37.

29

adóstárssal szemben. Ennek a visszkereseti igénynek a biztosítására marad fenn a személyes adósra átszálló zálogjog a többi adóstárssal szemben. Mivel azonban ez a megtérítési igény – az egyetemleges kötelezettek egymás között fennálló elszámolási viszonya alapján – rendszerint az eredeti követelésnek csak egy része, ezért a zálogjog is csak a megtérítési igény erejéig száll át a teljesítő személyes adósra.

5. A hitelező kielégítése a nem személyes adós dologi kötelezett által 5. 1. A régi magyar magánjog szabályai Régi magánjogunkban a Jt. . §-a szabályozta azt az esetet, amikor a jelzálogos hitelezőt a zálogtárgy olyan tulajdonosa elégítette ki, aki nem volt személyes adós. Ilyen esetben a jelzálogos követelés a kielégítéssel – a kezesre irányadó szabályoknak megfelelően – a hitelezőt kielégítő tulajdonosra szállt át, amennyiben a személyes adóstól vagy mástól megtérítést követelhetett. Ugyanez a szabály volt irányadó akkor is, amikor a jelzálogos követelés és a jelzálog tulajdona egy személyben egyesült. Ezekkel azonos rendelkezést tartalmazott az -as Magánjogi Törvényjavaslat (a továbbiakban: Mtj.) . §-a is. A Jt. . §-a az Osztrák Polgári Törvénykönyv (a továbbiakban: Optk.) . § és . §-aihoz hasonlóan rendezte azt az esetet, amikor a jelzálogos hitelező a jelzálogjoggal terhelt ingatlan olyan tulajdonosától kapott kielégítést, aki nem volt személyes adós. Ebben az esetben a követelés nem szűnt meg, hasonlóan ahhoz az esethez, amikor az adós tartozását a kezes fizette ki. A fizető kezes ugyanis – a közte és a főadós között fennálló jogviszonyhoz képest – megszerezte a követelést. A Jt. miniszteri indokolása szerint méltánytalan lett volna, ha a követelésnek az ingatlantulajdonos (a dologi kezes) általi teljesítése esetén a jelzálogjog konfúzió folytán megszűnt volna. Ehelyett ebben az esetben saját (tulajdonosi) jelzálogjog jött létre. A tulajdonosi jelzálogjog alapján a tulajdonos az ingatlanra vezetett végrehajtás esetén éppen úgy kapott kielégítést, mint más jelzálogos hitelezők.7 A jelzálogjog megszűnésére a Jt. előtti jog szerint sem került sor, ehhez ugyanis telekkönyvi törlésre is szükség volt. Ebben az esetben azonban a jelzálogjog fennmaradásából a tulajdonosnak nem származott előnye, mert az ingatlan árverése esetén az általa kifizetett teher összegét nem lehetett a tulajdonos javára sorozni és így a rangsorban hátrább álló hitelezők előnyhöz jutottak annak következtében, hogy az egyik teher tekintetében a hitelező és a dologi kötelezett személye egybeesett. Ez a Jt.-hez képest lényegesen kedvezőtlenebb megoldást jelentett a zálogtárgy tulajdonosa számára. A Ptk. -as első tervezete éppen ezt az esetet tekintette a legerősebb érvnek a saját (tulajdonosi) jelzálogjog intézménye mellett. Az -as tervezet ugyan még elzárkózott a saját jelzálogjog tényleges elismerésétől, a fenti méltánytalanságot azonban úgy kívánta orvosolni, hogy a tulajdonost – mint dologi kezest – feljogosította az általa teljesített jelzálogos követelés átruházására (. §). A tervezet . §-a ugyanakkor kimondta, hogy 7 Nizsalovszky: i.m. 35.

30

ha a tulajdonos ezzel a jogával nem élt, a jelzálogjog a rangsorban következő jelzálogos követelésekkel szemben hatálytalan volt. Ennek a denaturált saját jelzálogjognak az árverés esetén csak az volt a következménye, hogy a tulajdonos hitelezőként megkapta azt az összeget, amelyet vételárfölösleg címén egyébként is megkapott volna.8 Ez azt jelenti, hogy ha ilyen vételárfölösleg nem maradt, akkor a tulajdonos a saját jelzálogjogán külön kielégítésre nem tarthatott igényt. A Ptk. -as második tervezete – amelyet -ben törvényjavaslat formájában az Országgyűlés elé is benyújtottak – már nem zárkózott el ennyire mereven a saját jelzálogjog intézményétől.9 Az -as tervezet . § () bekezdése a kezes jogi helyzetének analógiájaként mondta ki a követelésnek – és járulékos természeténél fogva a jelzálogjognak – a tulajdonosra való átszállását, ezzel elismerve a saját jelzálogjog keletkezésének egyik nélkülözhetetlen esetét. A Jt. . §-a az -as tervezettől annyiban tért el, hogy csak akkor ismerte el a jelzálogjognak a tulajdonosra történő átszállását, ha a tulajdonosnak a teljesítéssel a személyes adós irányában valóban követelése keletkezett. Előfordulhatott emellett olyan helyzet is, amikor több különböző személy tulajdonában lévő ingatlan volt jelzálogul lekötve és az egyik dologi kötelezett teljesítése folytán nem – vagy nemcsak – a személyes adóssal szemben támadt követelése, hanem más dologi kötelezettekkel szemben is. Erre az esetre vonatkozott a Jt. . § () bekezdésének azon fordulata, hogy a tulajdonos „mástól” is követelhetett megtérítést. A Jt. . § () bekezdése az () bekezdés szabályát arra az esetre is kiterjesztette, ha a tulajdonos nem elégítette ki a hitelezőt, hanem maga vált hitelezővé. Erre a konfúzióra például úgy kerülhetett sor, hogy a követelés a hitelezőről öröklés útján szállt rá. Ebbe a körbe tartozott azonban az az eset is, amikor a követelést a tulajdonosra engedményezték. A Jt. miniszteri indokolása ezzel kapcsolatban azt emelte ki, hogy a törvény nem látott okot arra, hogy konfúzió esetében a jelzálogos követelés másként maradjon fenn, mint akkor, ha a tulajdonos a hitelezőt kielégítette. Ha ugyanis a konfúzió a tulajdonosra kedvezőbb eredménnyel járt volna, ez a különbség az anyagi jog szempontjából eltérő jogállást eredményezett volna. Konfúzió esetén, ha a hitelező vált tulajdonossá, arról természetesen nem lehetett szó, hogy ő a követelést is megszerezze, hiszen annak már korábban is a jogosultja volt. Ilyen esetben azonban a jelzálogos követelés a Jt. . § () bekezdésében foglalt korlátozást szenvedte el. A Jt. . § () bekezdésének alkalmazásában a hitelező kielégítésének módja közömbös volt, vagyis nemcsak fizetés, hanem a beszámítás és a datio in solutum10 is teljesítésnek minősült. Annak sem volt jelentősége, hogy a tulajdonos a saját vagyonából elégítette-e ki a hitelezőt, vagy esetleg erre a célra kölcsönt vett fel. Nem szállt át azonban a jelzálogos követelés a tulajdonosra, ha a hitelező kielégítésére végrehajtás útján került sor. A végrehajtás útján kapott kielégítéssel ugyanis a Jt. . §-a 18 Nizsalovszky: i.m. 31. 19 Igazságügyi Javaslatok Tára, az Igazságügyi Közlöny melléklapja, XIII. évfolyam, Külön szám. Kiadja a

Magyar Királyi Igazságügyminisztérium, Budapest, 1913. május 25. 10 Teljesítés helyetti adás, amely ebben az esetben azt jelentette, hogy a zálogtárgy tulajdonosa belenyugodott

a zálogtárgy elvesztésébe.

31

értelmében a jelzálogjog megszűnt. A végrehajtás útján végbement kielégítéssel a jelzálogjogban foglalt jogosítvány kimerült, amely a tulajdonos kezén sem éledhetett újra. A személyes adós elleni követelés azonban ilyenkor is átszállt a tulajdonosra.11 Nem szállt át a jelzálogos követelés a hitelezőt kielégítő tulajdonosra, ha egyben személyes adós is volt. Akkor sem szállt át a biztosított követelés, ha a tulajdonos másnak az egyetemleges adóstársa volt, még akkor sem, ha egymás közötti viszonyukban a kötelezettség teljes egészében a másik személyes adóst terhelte.12 Ugyancsak nem szerezte meg a jelzálogos követelést a tulajdonos, ha készfizető kezes volt. Sortartásos és kártalanító kezesség esetén azonban más volt a helyzet. Ha a jelzálogjog nem a kezesi jogviszonyból származó követelés biztosítására szolgált, a tulajdonos kezes a hitelező kielégítésével a jelzálogos követelést megszerezte, feltéve, hogy az ellene mint kezes elleni fellépésnek nem voltak meg az előfeltételei. Ha azonban akkor teljesített, amikor már vele mint kezessel szemben fel lehetett lépni, a személyes adóssal egy tekintet alá esett.13 Ha tehát a tulajdonos mint személyes adós, vagy mint a személyes adóssal egy tekintet alá eső személy elégítette ki a hitelezőt, a jelzálogos követelés nem szállt át, a jelzálogjog pedig megszűnt és a jelzálogjog törlésének volt helye. Ehhez kapcsolódóan azonban a ranghellyel való rendelkezés joga alkalmazást nyert. Megszűnt a követelés abban az esetben is, ha a hitelezőt sem nem a tulajdonos, sem nem a személyes adós elégítette ki. Ilyenkor a jelzálogjog tekintetében törlésre kerülhetett sor. Ez alól egyrészt a kezes általi teljesítés, másrészt a Jt. . §-a volt kivétel. A Jt. . §-a rendelkezett a magához váltásról és a beváltásról. A tulajdonost egyébként a kielégítési szabadság attól kezdve illette meg, hogy a követelés az ő irányában lejárt vagy azt a személyes adós teljesíthette (Jt. . §). Ha a tulajdonos nem személyes adós a hitelezőt kielégítette, főszabály szerint a követelés a maga egészében szállt át rá és ez alkotta a megtérítési követelést. Ha azonban a tulajdonos csak részben teljesített, a részteljesítés alapján is követelhetett megtérítést, de a hitelező fennmaradó jelzálogjoga ilyenkor rangsorban megelőzte a tulajdonosra átszálló részjelzálogjogot.14 A hitelezőt kielégítő dologi kötelezett kezesi jogállásából az is következett, hogy vele szemben a személyes adós – a hitelezővel szemben őt megillető kifogásokon felül – az egymás közötti jogviszonyukból eredő kifogásokat is felhozhatta. Kezességi szabály volt emellett az is, hogy a teljesítéssel a követelés a teljesítő kezesre átszállt. Ennek külön kimondására a zálogtárgy tulajdonosára nézve azért volt szükség, mert a kezesség szabályai rá csak meghatározott vonatkozásokban voltak irányadóak.15 A tulajdonossal szemben a személyes adóst megillető kifogásokhoz kapcsolódóan felmerült a kérdés, hogy a kifogások megakadályozhatták-e a tulajdonosi jelzálogjog keletkezését, 11 Nizsalovszky: i.m. 33. 12 A jelzálogjog azonban a Jt. 10. §-a alapján a többi személyes adóssal szembeni megtérítési igény

biztosítékaként átszállt rá. 13 Nizsalovszky: i.m. 33. 14 A Telekkönyvi Rendtartás 27. §-a alapján. 15 Nizsalovszky: i.m. 33.

32

illetve milyen hatással voltak a tulajdonosi jelzálogjogra abban az esetben, ha a személyes adós valamely kifogást érvényesítve megdöntötte a tulajdonosra átszállt követelést. Vajon a követelés megdőlése a tulajdonosi jelzálogjog megszűnését eredményezte? Nizsalovszky szerint mivel a Jt. a kezesség szabályai szerinti átszállást mondta ki, ezért a jelzálogos követelés a tulajdonosra minden olyan esetben átszállt, amikor a kezesség szabályai szerint a követeléssel együtt átszálltak az annak biztosítására szolgáló mellékjogok. Ha meg is dőlt a megtérítési igény, amelynek biztosítására a mellékjogok szolgáltak, a jelzálogjog továbbra is fennmaradt, de azt a rangsorban hátrább álló hitelezők árverés esetében éppen úgy kifogásolhatták, mint az eredeti követelés megszűnése esetén a jelzálogjogot általában.16 Ez a szabály láthatóan áttörte a járulékosság elvét. Ha a hitelező követelését nemcsak jelzálogjog, hanem ezenfelül kézizálogjog és kezesség is biztosította, a hitelezőt kielégítő ingatlantulajdonos – a kezesség szabályainak megfelelően – az egyéb biztosítékokat szintén megszerezte. A jelzálogjog különlegessége ebben a vonatkozásban az volt, hogy az ilyen kumulált biztosítás esetén a saját biztosítékát csak a zálogtárgy tulajdonosa szerezhette meg. A fizető kezes a kézi- és jelzálogjogot megszerezte ugyan, de önmaga ellen a követelést még akkor sem, ha a jelzálogul lekötött ingatlan esetleg a kezes tulajdonában állt.17 Hasonló volt a helyzet kézizálogjog esetében is akkor, ha a kézizálogot adó nem személyes adós tulajdonos teljesített. A kézizálogjog ugyanis megszűnt azáltal, hogy a zálogtárgy tulajdonosához visszakerült.18 Mindez azt tükrözi, hogy a korabeli jog kézizálogjognál még ebben a korlátozott mértékben sem ismerte el a tulajdonosi zálogjog intézményét. Sajátosan alakult a kötelezettek egymás közötti viszonya, ha ugyanannak a követelésnek a biztosítására egyidejűleg történt a jelzálogjog alapítása és a kezességvállalás. Az Mtj. . § () bekezdése szerint ugyanis ilyenkor egyetemleges adóstársaság jött létre. Ez azt jelentette, hogy a jelzálogos hitelezőt kielégítő tulajdonos a kezestől is csak a követelés felének a megtérítését követelhette, ha a személyes adóssal szemben az egész követelés rá szállt át. A megtérítési követelést biztosító jelzálogjog a konszolidáció mindkét esetében fennmaradt a személyes adóssal szembeni viszonyban. Ez azt jelenti, hogy akár a tulajdonos vált hitelezővé, akár a hitelező tulajdonossá, a követelés és a jelzálogjog mindkét esetben fennmaradt.19 Ha azonban az ingatlan tulajdonosa egyben személyes adós is volt, a konfúzió folytán a követelés megszűnt és a jelzálogjog törlésének volt helye. A tulajdonosra átszálló jelzálogjog tehát csak akkor maradt fenn, ha a hitelezői és tulajdonosi minőség egy személyben való egyesülése anélkül ment végbe, hogy a harmadik, a személyes adósi minőség is találkozott volna a hitelezői minőséggel. Ez utóbbi esetben ugyanis a követés megszűnt, a korabeli magyar jog pedig – szemben a német joggal – az ilyen esetre nem ismerte el a tulajdonosi telekadósságot.20

16 17 18 19 20

Nizsalovszky: i.m. 34. Nizsalovszky: i.m. 34. Ld. Mtj. 852. § (2) bekezdés. Nizsalovszky: i.m. 35. Nizsalovszky: Korlátolt dologi jogok, i.m. 720.

33

A tulajdonosi jelzálogjog alapján a tulajdonos az ingatlanra vezetett végrehajtás esetén éppen úgy kapott kielégítést, mint más jelzálogos hitelezők, akik az ingatlanra végrehajtást nem vezettek.21

5. 2. A hatályos jogi rendelkezések A Ptk. :. § () bekezdése alapján a biztosított követelés megszűnése ellenére is fennmarad a zálogjog a zálogkötelezettet megillető megtérítési igény biztosítékául. Amennyiben a zálogjogosult részére a dologi kötelezett nyújt teljesítést, a zálogkötelezettnek megtérítési igénye keletkezik a személyes adóssal szemben.22 Ennek jogalapját a Ptk. :. § () bekezdése jelenti. Eszerint, ha a kötelezett és a harmadik személy közötti jogviszonyból más nem következik, a harmadik személyt megtérítési igény illeti meg a kötelezettel szemben. A Ptk. :. § () bekezdése ezt azzal egészíti ki, hogy ha a követelés teljesítésére tekintettel a harmadik személynek követelése keletkezik a kötelezettel szemben, a megszűnt követelés biztosítékai fennmaradnak, és e követelést biztosítják. Ezt a rendelkezést kell alkalmazni akkor is, ha a követelés kielégítésére zálogjog vagy biztosítékot nyújtó személy helytállása alapján kerül sor. A Ptk. :. § () bekezdése ennek alapján a Ptk. :. § () bekezdésében nevesített esetkörök közül kettőt lefed. A biztosított követelésnek a nem személyes adós dologi kötelezett általi teljesítését korábban a régi Ptk. . § () bekezdése szabályozta. Ennek alapján, ha a zálogtárgy tulajdonosa, valamint a követelés kötelezettje (személyes kötelezett) különböző személy volt és a hitelező a zálogtárgyból kielégítést kapott, a zálogjog megszűnt, a követelés pedig egyéb biztosítékaival együtt a kielégítés erejéig a tulajdonosra szállt át. Látható, hogy a Ptk. nem ezt a rendelkezést vette át, hiszen nem a zálogjog megszűnését és a követelés átszállását mondja ki, hanem azt, hogy a zálogjog a biztosított követelés megszűnése ellenére is fennmarad a zálogkötelezettet megillető megtérítési igény biztosítására. A régi és az új Ptk. tehát alapvetően eltérően szabályozza a (jellemzően nem személyes adós) zálogkötelezett általi teljesítést. A régi Ptk. szerint ilyen esetben a zálogjog szűnt meg, és a követelés szállt át egyéb biztosítékaival együtt a zálogkötelezettre. A Ptk. szerint viszont a követelés szűnik meg és a zálogjog száll át a dologi kötelezettre. További eltérés mutatkozik a régi magyar magánjog szabályaival való összevetés során. Az előző pontban részletesen is bemutattuk, hogy a korábbi magyar magánjog szerint a követelés átszállása mellett a zálogjog is átszállt a tulajdonosra, amelynek révén saját (tulajdonosi) jelzálogjog jött létre. Ezzel szemben a régi Ptk. . § () bekezdése azért nem mondta ki a zálogjog átszállását is, mert nem ismerte el a tulajdonosi zálogjog intézményét.

21 Nizsalovszky: A jelzálogjog jogszabályainak magyarázata, i.m. 35. 22 Bár ezt a követelményt a Ptk. nem mondja ki, ilyen esetben a dologi kötelezett jellemzően nem személyes

adós is egyben. Kivételesen előfordulhat azonban olyan helyzet is, hogy az egyetemleges adóstársak közül nem mindegyik zálogkötelezett. A hitelezőt kielégítő zálogkötelezettnek ilyen esetben megtérítési igénye keletkezik a többi egyetemleges adóstárssal szemben, a zálogjog pedig a zálogkötelezett javára, a megtérítési igénye biztosítékául ebben az esetben is fennmarad.

34

Felmerül a kérdés, hogy milyen következményekkel jár korábbi magánjogunk, valamint a régi Ptk. . § () bekezdése, illetve a Ptk. :. § () bekezdése között fennálló eltérés. Ez a különbségtétel elsődlegesen a kifogások tekintetében jelenik meg. A hitelezőt kielégítő dologi kötelezettel szemben korábbi jogunk szerint a személyes adós mindazokat a kifogásokat felhozhatta, amelyeket akár a tulajdonossal, akár a hitelezővel szemben felhozhatott.23 A hitelezővel szemben a személyes adós elsődlegesen a biztosított követelésre, illetve az alapjogviszonyra vonatkozó kifogásokat érvényesíthette. A Ptk. :. § () bekezdése ugyanakkor a biztosított követelés megszűnését mondja ki. Ennek következtében pedig azok a kifogások is megszűnnek, amelyek az alapügyletre, illetve az abból származó biztosított követelésre irányulnak. A személyes adós a megtérítési igénynyel rendelkező zálogkötelezettel szemben fennálló kifogásait gyakorolhatja ugyan, de a korábbi biztosított követeléshez kapcsolódó kifogásokat már nem hozhatja fel. Ebben az esetben a személyes adós számára az marad az egyetlen lehetőség, hogy beszámítási kifogásként hivatkozik a zálogkötelezettel szemben arra, hogy ez utóbbi a hitelező kielégítésekor elmulasztotta felhozni azokat a kifogásokat, amelyek a hitelezővel szemben a személyes adóst is megillették volna. Emellett dogmatikai szempontból is kérdés, hogy megszűnik-e az eredeti biztosított követelés a hitelezőnek a dologi kötelezett általi kielégítésével, vagy törvényi engedmény útján – megtérítési igény formájában – átszáll a zálogkötelezettre. Kérdés tehát, hogy ez a megtérítési igény egy új követelés, vagy azonos az eredeti biztosított követeléssel. Korábbi jogunk szerint az eredeti követelés kizárólag abban az esetben szűnt meg, ha a hitelezőt a személyes adós – vagyis a követelés kötelezettje – elégítette ki. A Ptk. :. § ezzel kapcsolatban csak annyit mond, hogy a kötelem a szolgáltatás teljesítésével megszűnik. Ebből arra a következtetésre juthatunk, hogy bárki is teljesíti a szolgáltatást – legyen az a személyes adós vagy harmadik személy –, a teljesítéssel a kötelem minden esetben megszűnik. Ebből pedig az következik, hogy a zálogjogosultra sem az eredeti biztosított követelés száll át, mert az a hitelezőnek a zálogkötelezett általi kielégítésével megszűnt. A megtérítési igény ennek alapján nem az eredeti követelésnek a zálogkötelezettre törvényi engedmény formájában átszálló alakzata, hanem egy teljesen új követelés. Ezt az értelmezést támasztja alá a Ptk. miniszteri indokolása is, amely kiemeli, hogy a harmadik személy általi teljesítéssel az eredeti kötelem megszűnik, a kötelezett a teljesítő harmadik személlyel pedig elszámolási viszonyba kerül, és ennek keretében megtérítési igénye keletkezik. A követelés, illetve a tartozás megszűnése következtében nem lehet szó az eredeti követelés átszállásáról sem.24 Kérdés továbbá, hogy a Ptk. :. § () bekezdése alapján a zálogkötelezettre átszálló tulajdonosi zálogjog milyen tartalmú. Az új kódex hallgat erről, így nem ad választ arra a kérdésre sem, hogy ez egy abszolút hatályú, teljes zálogjog, vagy csak a rangsorban hátrább álló zálogjogosultakkal szemben bír jogi relevanciával, de a forgalom más résztvevői számára nem létezik. A régi Ptk. . § () bekezdéséhez kapcsolódóan volt olyan jogirodalmi álláspont, 23 Nizsalovszky: i.m. 33. 24 Általános indokolás a Polgári Törvénykönyvről szóló T/7971. számú törvényjavaslathoz, 561–562.

35

amely csak ennek a viszonylagos, kizárólag a hátrább álló zálogjogosultak irányában hatályos „fennmaradó” zálogjognak a létét ismerte el.25 Véleményünk szerint a Ptk. :. § () bekezdésében nem erről, hanem egy teljes értékű tulajdonosi zálogjogról van szó, amely mindenkivel szemben dologi hatállyal bír. Kérdés azonban, hogy ez a tulajdonosi zálogjog csak jelzálogjog formájában jöhet-e létre, vagy kézizálogjogként is. A Ptk. szövege nem tesz különbséget kézi- és jelzálogjog között, amelyből elvileg az következik, hogy ez a fajta tulajdonosi zálogjog bármilyen módon létrejöhet. Láttuk azonban, hogy régi magánjogunk ezt csak jelzálogjog esetében ismerte el. Kézizálogjognál a tulajdonosi zálogjog elismerése gyakorlati nehézségeket okozna, amelyeket a megváltozott birtok fogalom alapján csak nehezen lehetne feloldani. Kézizálogjognál valójában csak az a helyzet lenne kezelhető, ha nincs több zálogjogosult. Kérdés emellett az is, hogy a végrehajtási eljárásban, illetve a felszámolási eljárás során hogyan tudja a zálogkötelezett tulajdonos ezt a saját zálogjogot érvényesíteni. Ennek megnyugtató rendezéséhez a fizetésképtelenségi eljárások szabályait is szükséges lenne módosítani. Korábbi magánjogunkban a részteljesítéshez kapcsolódóan – a jelzálogjog és a követelés részleges átszállása során – a hitelező fennmaradó jelzálogjoga és a tulajdonosra átszálló részjelzálogjog közötti rangsort a Telekkönyvi Rendtartás . §-a rendezte. Ez a szabály hatályos jogunk szerint is irányadó. Az ingatlan-nyilvántartásról szóló . évi CXLI. törvény végrehajtásáról szóló /. (XII. .) FVM rendelet (a továbbiakban: Inytvr.) . §-a ugyanis kimondja, hogy más megállapodás vagy jogszabály eltérő rendelkezése hiányában a jelzálogjog részleges átszállása esetén a bejegyzésben azt kell feltüntetni, hogy az átszállott részjelzálogjogot a fennmaradó jelzálogjog rangsorban megelőzi. Végül arra is utalni kell, hogy a Ptk. :. § () bekezdése nem vonatkozik arra az esetre, amikor a követelés kielégítésére a zálogjog érvényesítése során kerül sor. Ilyen esetben a zálogkötelezett tűri a zálogtárgyra vezetett bírósági végrehajtást, az ellene indított felszámolási eljárást, vagy a zálogjog bírósági végrehajtáson kívüli érvényesítését. Ezekben az esetben a zálogtárgy kikerül a zálogkötelezett tulajdonából és azon vagy a zálogjogosult, vagy egy kívülálló harmadik személy szerez tulajdonjogot. Különösen ez utóbbi esetben a polgári jognak biztosítania kell a tehermentes tulajdonszerzést. Ettől függetlenül is, a más személy tulajdonába kerülő zálogtárgyon azért sem maradhat fenn a zálogjog, mert az új tulajdonosnak nincs olyan megtérítési igénye, amelynek biztosítékául a zálogjognak fenn kellene maradnia. Ilyen megtérítési igénye kizárólag a zálogkötelezettnek lesz, ő azonban ebben az esetben elveszíti azt a zálogtárgyat, amelyet a fennmaradó zálogjog terhelhetne. Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a zálogkötelezettet választási lehetőség illeti meg:  vagy tűri, hogy a zálogjogosult érvényesítse zálogjogát és ebben az esetben elveszíti a zálogtárgyat, és azzal együtt a zálogjog rá történő átszállására sem kerülhet sor, vagy teljesítéssel (fizetéssel, beszámítással) megszünteti a követelést, kielégíti a hitelezőt,  és az így keletkező megtérítési igénye biztosítására megszerzi a fennmaradó zálogjogot, amely tulajdonosi zálogjogként száll át rá. 25 Anka Tibor–Gárdos István–Nemes András: A zálogjog kézikönyve. Budapest, HVG–ORAC Kiadó, 2003. 31.

36

. A hitelező kielégítése harmadik személy által 6. 1. A kezes teljesítésére vonatkozó szabályok a régi magyar magánjogban Korábbi magánjogunk szerint a kezes olyan kötelezettnek minősült, akire a teljesítéssel a követelés a mellékjogokkal – így a jelzálogjoggal – együtt (részben vagy egészben) szállt át. A kezeshez hasonló helyzetben volt az is, aki ugyanannak a követelésnek a biztosítására kézizálogot adott.26 Felmerült azonban a kérdés, hogy ha a követelést jelzálogjogon kívül kezesség is biztosította, akkor a fizető jelzálogadósnak volt-e visszkereseti joga a kezessel szemben, és ha igen, milyen mértékben. Ebből a szempontból két eset között tettek különbséget. Amennyiben az ugyanazon követelést biztosító kezesség, jelzálogjog és esetleg kézizálogjog egyidőben keletkezett, a teljesítő kezesre nem szállt át a teljes jelzálogjog, csak annak egy része. Ilyen esetben ugyanis a kötelezettek között egyetemlegesség állt fenn, vagyis a követelés köztük egyenlő arányban oszlott meg és a jelzálogjog is csak az így kiszámított hányadrész erejéig biztosította a hitelezőt kielégítő kezest megillető megtérítési igényt.27 Közösen történt kötelezettségvállalások esetén tehát az adósság terhe a mellékkötelezettek egymás közötti viszonyában egyenlően oszlott meg. Más volt azonban a helyzet, ha a kezesség, a kézizálogjog és a jelzálogjog ugyanazon követelés mellett, de különböző időpontokban keletkezett. Ilyenkor arra, aki később vállalta a kötelezettséget, az akkor már fennálló mellékjogok a maguk teljességében szállták át. Ha tehát a jelzálogjog akkor már fennállt, amikor valaki ugyanazért a követelésért kezességet vállalt, vagy annak biztosítására kézizálogot adott, és a hitelezőt az ilyen kezes vagy kézizálog kötelezett elégítette ki, a jelzálogjog az egész követelés erejéig szállt át rá.28 Nem közösen történt kötelezettségvállalás esetén ennek megfelelően a tartozás teljes egészében a korábbi mellékkötelezettre hárult. A feudális magyar jog szerint, ha a kezes és a jelzálogadós nem egymásra tekintettel vállaltak kötelezettséget, egyik sem fordulhatott a másik ellen.29 Új helyzetet teremtett azonban az egyetemleges jelzálogjog intézményének az osztrák jog hatására végbement fejlődése, majd a Jt. . §-ában történt újraszabályozása. Eszerint ugyanis az egyetemleges jelzálogadósok egymás közti viszonyában a jelzálogjog egész terhét a korábban terhelt ingatlan viselte.30 Ebből azonban logikusan következett, hogy a bírói gyakorlat analógia útján a személyes és a dologi kötelezett egymás közötti viszonyában arra az eredményre jutott, hogy az adósság egész terhét a korábbi kötelezettnek kellett viselnie.31

Nizsalovszky: Korlátolt dologi jogok, i.m. 720. Ld. 87. sz. Elvi Határozat Nizsalovszky: i.m. 721. Frank Ignácz: A közigazság törvénye Magyarhonban. I. rész, Buda, Magyar Királyi Egyetem, 1845. 665. Jt. 57. § (2) bekezdés: „Ha az egyetemleges jelzálogjog azáltal keletkezett, hogy a már fennálló jelzálogjogot utólag más ingatlanra terjesztették ki, ilyen esetben a jelzálogjog terhét az előbb és az utóbb terhelt ingatlan telekkönyvi érdekeltjeinek egymásközti viszonyában kizárólag a korábban terhelt jelzálog viselte.” 31 Szladits Károly: Jelzálogjog és kezesség. Jogtudományi Közlöny, 1927/24. sz. 218. 26 27 28 29 30

37

A kezest megillető megtérítési igényt ugyanakkor már a . század eleji feudális magyar jog is elismerte.32 Ez a szabály összhangban állt az osztrák jog felfogásával is, amelyet az osztrák legfelsőbb bíróság gyakorlata a jelzálogadós fizetésére is kiterjesztett. Ennek mentén a hitelezőt kielégítő kezes megtérítési igényét analógia útján a magyar bírói gyakorlat is elismerte a dologi kötelezett esetében is.33 Ezt a korábbi bírói gyakorlatot kodifikálta a Jt. . §-ának () bekezdése, amely szerint a jelzálogos hitelezőt kielégítő nem személyes adós tulajdonosra a jelzálogjog követelés a kielégítéssel a kezesre irányadó szabályoknak megfelelően szállt át. Ezt követően már a törvényi szabályozás szintjén is teljes volt a párhuzam a személyes adós elleni regressz igény tekintetében a jelzálogjog és a kezesség között. A Jt. . §-a a kezes visszkeresetének szabályain felül további feltételként azt írta elő, hogy legyen olyan külön jogszabály, amely a fizető jelzálogadósnak megtérítési követelést ad a személyes adós ellen. A régi magyar magánjogban szokásjogi szabályon alapult a fizető jelzálogadóst megillető megtérítési igény elismerése. A Ptk. -as tervezete azonban ezt így külön már nem mondta ki, hanem a jelzálogadós regressz joga tekintetében visszautalt a kezest a főadós ellen megillető megtérítési igényre.34 Teljes volt a párhuzam a jelzálogadós és a kezes jogi helyzete között a hitelező ellen emelhető kifogások, illetve az ellenkövetelések beszámítása tekintetében is. A jelzálogjogra vonatkozóan természetesen érvényesültek a telekkönyv közhitelességéből származó eltérések.35 A jelzálogadósra nézve is irányadónak tekintették továbbá azt a szabályt, miszerint a kezes mindaddig megtagadhatta a hitelező kielégítését, amíg a főadósnak joga volt a kötelezettségét megalapító jogügyletet megtámadni. Bár a Jt. ezt a rendelkezést nem mondta ki, annak szükségességét egyértelműen elismerték.36 Összességében megállapítható, hogy a jelzálogjog – a hitelező kezes általi kielégítése esetén is – a kezest a személyes adóssal szemben megillető megtérítési igény biztosítékaként szállt át, vagyis ebben az esetben is követeléscserére került sor.

6. 2. A régi Ptk. szabályai A régi Ptk. . § () bekezdése alapján akár a főadós alapította a kezességgel együtt fennálló zálogjogot, akár a főadóstól különböző személy, a kezes teljesítése következtében a többszörösen is biztosított követelés nem szűnt meg, hanem az azt biztosító – és a kezességvállalást megelőzően keletkezett – jogokkal együtt a kezesre szállt át. Ez vonatkozott a kezességvállalás előtt keletkezett zálogjogra is, a régi Ptk. . § () bekezdésében szereplő időbeli korlátra való tekintettel. A jogosultnak teljesítő kezesre átszálló zálogjog nem volt új zálogjog, csupán a zálogjogosult személyében következett be változás. A jogosultat kielégítő kezes a jelzálogjogot a törvény rendelkezése alapján, ingatlan-nyilvántartáson kívül szerezte meg. Ilyenkor a zálogjog 32 33 34 35 36

38

Frank: i.m. 665. Szladits: i.m. 218. Szladits: i.m. 218. Ezeket a Jt. 45–47. §-ai rögzítették és a jelzálogjog jóhiszemű megszerzésével álltak összefüggésben. Szladits: i.m. 218.

eredeti ranghelyét megtartva szállt át a kezesre. Az ingatlant terhelő jelzálogjog átszállásának ebben az esetben az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzés nem volt feltétele, az eredeti jogosultat kielégítő kezes – hasonlóan a régi Ptk. . § () bekezdésében írt harmadik személyhez – a jelzálogjogot a törvény rendelkezése alapján, ingatlan-nyilvántartáson kívül szerezte meg. Az új zálogjogosult természetesen követelhette a jelzálogjognak a javára való ingatlan-nyilvántartási bejegyzését, ez a bejegyzés azonban csupán deklaratív hatályú volt. Ebből pedig az is következett, hogy a zálogkötelezett ellen indított felszámolási eljárásban a hitelezői igényt bejelentő kezes követelése zálogjoggal biztosított követelésnek minősült, azt a felszámolónak ilyen igényként kellett nyilvántartásba vennie és kielégítenie (BDT //.). Ezek az elvek a Ptk. alapján is irányadóak. Más volt azonban a helyzet, ha a jogosultat a zálogkötelezett elégítette ki. Ha a zálogkötelezett egyben a személyes adós is volt, akkor a teljesítés által a követelés megszűnt, tehát a továbbiakban a kezest sem terhelte helytállási kötelezettség. Amennyiben azonban a zálogkötelezett csak dologi kötelezett volt, személyes adós azonban nem, akkor a régi Ptk. . § () bekezdése alapján teljesítése esetén a zálogjog megszűnt, a követelés pedig egyéb biztosítékaival (pl. kezesség) együtt a kielégítés erejéig a zálogkötelezett tulajdonosra szállt át. A zálogjog megszűnésére azért került sor, mert a régi Ptk. a tulajdonosi zálogjogot nem, csupán annak egy nagyon sajátos formáját ismerte el. Ennek az volt a sajátossága, hogy csak a sorrendben hátrább álló zálogjogosultak irányában bírt jogi relevanciával, a vagyoni forgalom más résztvevői számára azonban nem létezett.37 Ez azonban nem változtatott azon, hogy a jogosultat kielégítő dologi kötelezett a követelést és annak a megszűnő zálogjogon kívüli egyéb biztosítékait – így a kezességet is – megszerezte. A megtérítési igény tehát a különböző mellékkötelezetteket egymással szemben is megillette. Amennyiben a zálogkötelezett és a kezes egyidőben, egymásról tudva, egymásra tekintettel kötelezték el magukat, akkor a régi Ptk. . § () bekezdése, valamint . §-a alapján felmerülhetett, hogy egyetemlegesen felelnek. A régi Ptk. nem állított fel vélelmet az egyetemlegességre az egyidejűleg vállalt kezesség és zálogkötelezettség esetére. Egyetemlegesség csak akkor volt megállapítható, ha ez a szándékuk a szerződésből kitűnt. Ha a szándékegység nem volt bizonyítható, a kezes és a zálogkötelezett között egyetemleges kötelezettséget nem lehetett megállapítani (BH //.). A korábbi magyar joghoz hasonlóan a régi Ptk. is elismerte, hogy ha a kezes a jogosultat kielégíti, rá száll a követelés, a követelést biztosító és a kezességvállalást megelőzően keletkezett jogok, valamint a végrehajtási jog is. Ezek a jogok a megtérítési igény erejéig szálltak át a főkötelezett helyett teljesítő kezesre. A teljesítő kezes a reá átszálló jogokat azonban nem érvényesíthette a későbbi biztosítékot nyújtókkal (kezesekkel, zálogkötelezettekkel) szemben. A kezességvállalás után kötött jelzálogszerződés tehát a kezes kielégítését nem biztosította (BH //.). Ha a hitelezőnek teljesítő kezes érvényesítette a teljesítés folytán a régi Ptk. . § () bekezdése folytán rá átszállt zálogjogát, a kielégítési joga a jelzálogjog átszállásával nyílt meg, ez volt egyben a dologi kötelezett tűrési kötelezettségének kezdő időpontja is. 37 Anka–Gárdos–Nemes: A zálogjog kézikönyve, i.m. 31.

39

A jelzálogjog átszállásának időpontja a kezes teljesítésének időpontja volt. Ha a kezes teljesített a főadós helyett, a követelés a teljesítése (tőke és kamat) erejéig szállt át rá, ezt követően megtérítési igénye nem a hitelszerződésben meghatározott, hanem a törvényi előírás mértéke szerint kamatozott (BDT //.). Ez az elv a hatályos Ptk. alapján is irányadó. Bonyolultabb volt azonban a helyzet, ha a kezes a főadós követelésének csak egy részét egyenlítette ki. A régi Ptk. . § () bekezdésében foglalt törvényi engedmény ebben az esetben is bekövetkezett, a kezes azonban a követelésnek és az azt biztosító mellékjogoknak csak azt a részét szerezte meg, amennyit ő maga a hitelezőnek már teljesített. Ez jelzálogjog esetében azt jelentette, hogy az egyszerre szolgálta az eredeti jogosult és a fizető kezes igényét. Kérdés lehetett azonban a rangsor. Az ingatlan-nyilvántartásról szóló . évi CXLI. törvény végrehajtásáról szóló /. (XII. .) FVM rendelet (Inyvhr.) . §-a szerint az eredeti jogosultat megillető részjelzálogjog rangsorban megelőzte a törvényi engedmény folytán a kezesre szálló részjelzálogjogot. Ez a rendelkezés a Ptk. alapján is irányadó. További problémát jelenthetett, ha a jogosult követelését több jelzálogjog is biztosította, vagyis egyetemleges zálogjogról volt szó. Ilyenkor kérdéses lehetett, hogy milyen módon és arányban történt meg a jelzálogjogok átszállása, illetve megosztása. Ilyenkor a kezes a részleges teljesítéssel valamennyi zálogtárgy felett részjelzálogjogot szerzett, amelyet azonban a hitelező részjelzálogjoga a rangsorban megelőzött. A fizető kezest megillető megtérítési igény több szempontból is hasonlóságot mutat a jogosultat kielégítő nem személyes adós zálogkötelezettet megillető megtérítési igénynyel. Még szembetűnőbb a hasonlóság azonban azzal az esetkörrel, amikor a jogosultat sem nem a személyes adós, sem nem a dologi zálogkötelezett, hanem egy rajtuk kívül álló harmadik személy elégíti ki. Ezt az esetkört a régi Ptk. . § () bekezdése szabályozta. Ennek alapján a zálogjog a követelés, illetőleg a megtérítési igény erejéig a kielégítő harmadik személyre szállt át. Ez a személy követelhette a zálogtárgy átadását, illetőleg a zálogjognak a javára való bejegyzéséhez szükséges nyilatkozat kiadását. Ennek jogalapját a régi Ptk. . §-a jelentette, amelynek () bekezdése azt is kimondta, hogy a követelés biztosítékai ilyenkor fennmaradtak, amennyiben a követelés a teljesítő harmadik személyre átszállt, vagy e harmadik személy a kötelezettől megtérítést igényelhetett. A hasonlóságok ellenére a régi Ptk. alapján a fizető kezes, a jogosultat kielégítő dologi zálogkötelezett, illetve harmadik személy jogi helyzete között lényeges eltérések mutatkoztak. Ezek közül a legfontosabb az volt, hogy a régi Ptk. . § () bekezdése szerint a főkötelezett helyett teljesítő kezes csak a kezességvállalást megelőzően keletkezett biztosítékokat szerezte meg, a jogosultat kielégítő zálogkötelezettre, illetve harmadik személyre azonban valamennyi biztosíték átszállt. A régi Ptk. . § () bekezdése alapján ugyanis a jogosultat kielégítő zálogkötelezett megszerezte az ugyanazon követelést biztosító kezességből eredő jogokat, függetlenül attól, hogy a kezesség létrejötte megelőzte-e a zálogjog keletkezését. Nem tartalmazott időbeli korlátot a régi Ptk. . § () bekezdése sem. Ilyen korlátozást csak a régi Ptk. . § () bekezdése mondott ki a fizető kezesre nézve. Különösen a régi Ptk. . § () bekezdése és a . § () bekezdése közötti eltérés volt nehezen érthető, hiszen a jogosultat kielégítő harmadik személy a kezes is lehetett. A fizető kezesre azonban a régi Ptk. . § () bekezdése speciális szabályt állapított meg. 40

A jogosultat kielégítő zálogkötelezett jogi helyzetét szabályozó régi Ptk. . § () bekezdése és a fizető kezesre irányadó . § () bekezdéséhez kapcsolódóan a jogirodalomban felmerült a kérdés, hogy szándékos jogalkotói akarat, vagy csak tévedés volt az oka a két törvényi rendelkezés közötti különbségtételnek? A hatályos Ptk. alapján is irányadónak tekinthető vélemény szerint a korábbi törvényhely helyes értelmezése az, hogy a zálogkötelezett – teljesítése esetén – csak a zálogjogot megelőzően keletkezett biztosítékokat szerezheti meg, ugyanúgy, mint a fizető kezes.38 Ennek megfelelően a zálogkötelezett csak akkor léphet fel a kezessel szemben, ha a zálogjog a kezességvállalás után keletkezett. Ekkor ugyanis a zálogkötelezett abban a tudatban ajánlotta fel a tulajdonában lévő vagyontárgyat elzálogosításra, hogy olyan követelés kielégítését kell tűrnie, amely már más módon is biztosítva van. Ilyenkor a kezes helyzete nem súlyosbodik. Ez azonban már nem lenne elmondható abban az esetben, ha a zálogszerződés korábbi, mint a kezességi szerződés. Ez a megoldás emellett összhangban állt a régi Ptk. . § () bekezdésével is, amely szerint a kezesre csak a kezességvállalás előtt keletkezett biztosítékok szálltak át.39 Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy az időbeliségnek a régi Ptk. alapján a zálogkötelezett és a kezes egymás közötti viszonyában a megtérítési igény szempontjából meghatározó jelentősége volt. Az a mellékkötelezett ugyanis, aki időben a másikat megelőzően vállalt helytállási kötelezettséget, nem fordulhatott a későbbi mellékkötelezett ellen. Ettől azonban a felek eltérhettek. Csehi Zoltán ezzel kapcsolatban arra hívta fel a figyelmet, hogy ezt a szabályt áttörte a főkötelezett által adott dologi biztosíték, amelynél nem volt vizsgálandó, hogy a többi kötelezettet megelőzően, vagy őket követően történt a biztosíték alapítása.40

6. 3. A hatályos Ptk. megoldása A Ptk. :. § () bekezdése által szabályozott harmadik esetkör az, amikor a zálogjogosult egy olyan harmadik személytől kap kielégítést, aki sem nem a személyes adós, sem nem a zálogkötelezett. Ennek alapját is a Ptk. már idézett :. §-a teremti meg. A zálogjog ebben az esetben is fennmarad, és átszáll a kielégítést nyújtó harmadik személyre, aki tipikusan a kezes. Előfordulhat ugyanis, hogy ugyanazt a követelést zálogjog és kezesség együttesen biztosítja, és a zálogjogosultat a kezes elégíti ki. Ilyen esetben a zálogjog nem szűnik meg, hanem azt a kezes szerzi meg. A zálogjog átszállása nem keletkeztet új zálogjogot, hanem csupán a zálogjogosult személyében következik be változás. Az időbeliségre vonatkozóan a régi Ptk. . § () bekezdésével azonos szabályt a Ptk. nem tartalmaz. Ennek alapján azonban felmerül a kérdés, hogy a teljesítő kezes csak a kezességvállalást megelőzően keletkezett zálogjogot szerezi-e meg, vagy azt is, amely ezt követően jött létre. Kérdés az is, hogy ha a követelést kezességvállalás is biztosítja, és a zálogjogosult a zálogkötelezettől kapott kielégítést, akkor a zálogkötelezett felléphet-e a kezessel szemben. Továbbra is irányadónak tekintjük azt a már idézett jogirodalmi álláspontot, amely szerint a zálogkötelezett – teljesítése esetén – csak a zálogjogát megelőzően keletkezett biztosítékokat 38 Salamonné dr. Solymosi Ibolya: A szerződések biztosítékai. Budapest, AGROCENT Kiadó, 1999. 186. 39 Salamonné: i.m. 151. 40 Csehi Zoltán: Diké kísértése. Magánjogi és kultúrtörténeti tanulmányok. Budapest, Gondolat Kiadó, 2005. 188.

41

szerezheti meg, ugyanúgy, mint a fizető kezes. Ennek megfelelően a zálogkötelezett csak akkor léphet fel a kezessel szemben, ha a zálogjog a kezességvállalás után keletkezett.41 Ezt támasztja alá a korábbi magánjogunk is, amely szerint csak arra szálltak át a már fennálló mellékjogok, aki később vállalt ugyanazon követelés teljesítéséért helytállási kötelezettséget. A hitelezőt kielégítő kezesre tehát csak akkor szállt át a zálogjog, ha az már akkor fennállt, amikor a követelésért kezességet vállaltak.42 Kérdés azonban, hogy ha a zálogjog alapítása és a kezességvállalás egy időben történik, akkor a hitelezőt kielégítő kötelezett (kezes vagy zálogkötelezett) felléphet-e a másikkal szemben. Ezt indokoltnak tűnik elismerni, amennyiben a kétféle biztosítéknyújtás egymásra tekintettel történt. Ennek hiányában azonban a hitelezőt kielégítő kezes nem léphet fel a zálogkötelezettel szemben és a zálogkötelezettet sem illeti meg megtérítési igény a kezessel szemben. Erre a következtetésre juthatunk a Ptk. :. §-ában foglalt utaló szabály szerint alkalmazandó :. § () bekezdése alapján. Zálogjog és kezesség együttes fennállása esetén a Ptk. alapján is érvényesül az az alapelv, hogy a hitelező szabadon dönthet a kötelezettek igénybevételének sorrendjéről, vagyis a kezes nem hivatkozhat arra, hogy a zálogjogosult hitelezőnek először a zálogkötelezettől kellett volna megkísérelni behajtani a követelést (BDT /.). A felek a kezességi szerződésben továbbra is megállapodhatnak abban, hogy a hitelező először a zálogjogát érvényesíti, vagyis, hogy a főadós nem-teljesítése esetén először a zálogtárgyból kísérli meg követelése kielégítését, és csak ennek sikertelensége után fordul a kezes ellen. Ilyen sortartási kötelezettséget kimondó szerződéses megállapodás hiányában azonban a hitelező szabadon dönthet arról, hogy milyen sorrendben érvényesíti a követelését, hiszen vele szemben a Ptk. :. § () bekezdése alapján a kezes és a dologi zálogkötelezett egyetemlegesen kell, hogy helytálljon. A zálogjogosult hitelező tehát főszabályként maga dönti el, hogy a követelést az egyenes adóssal, a készfizető kezessel, vagy pedig a dologi kötelezettel szemben érvényesíti. A hitelező nem köteles érvényesíteni a zálogjogát sem a személyes adós, sem a készfizető kezes mentesülése érdekében. Amennyiben tehát a hitelező jelzálogjogát a kölcsön összegének visszafizetése előtt töröltette, ez az ő kockázata, ezzel azonban nem vesztette el azt a jogát, hogy a kölcsönszerződés alapján a személyes adóssal, vagy a készfizető kezessel szemben érvényesítse követelését (EBH /.). A Ptk. :. §-a szerint, ha ugyanazt a kötelezettséget kezesség és a kötelezettől eltérő személy által alapított zálogjog is biztosítja, a kezes és a zálogkötelezett helytállására és egymás közötti viszonyukra a több kezesre vonatkozó rendelkezéseket kell megfelelően alkalmazni. Ezeket a szabályokat a Ptk. :. §-a tartalmazza. A Ptk. szerint ennek alapján a kezes és a dologi kötelezett egyetemlegesen felelnek a jogosult felé, egymás közötti viszonyukban pedig aszerint, hogy egymásra tekintettel, vagy anélkül vállalták-e a kötelezettséget. Ha egymásra tekintet nélkül vállalták a kötelezettségüket, akkor a teljesítő személyt csak azokkal szemben illeti meg megtérítési igény, akiknek a kötelezettsége korábban keletkezett. 41 Salamonné: i.m. 151. 42 Nizsalovszky: Korlátolt dologi jogok, i.m. 721.

42

Ha azonban egymásra tekintettel vállalták a kötelezettségüket, akkor a kockázatvállalásuk arányában kötelesek helytállni az egymás közötti viszonyukban. Ebben az esetben ugyanakkor kérdés lehet, hogy miként kerül sor a kockázatvállalás arányának a megállapítására. Elvileg a zálogkötelezett és a kezes is a teljes tartozás teljesítéséért vállaltak helytállást, kivéve, ha a szerződésben korlátozták kötelezettségvállalásuk mértékét. A zálogkötelezett azonban, ha nem személyes adós is egyben, csak a zálogtárgy értékéig köteles helytállni, a kezes viszont teljes vagyonával felel. Amennyiben a követelés meghaladja a zálogtárgy értékét és a zálogkötelezett nem személyes adós is egyben, problémát okozhat a kockázatvállalás arányának a meghatározása.

7. Összegzés Összességében megállapítható, hogy a Ptk. :. § () bekezdése felülvizsgálatra szorul. Az ebben szabályozott három esetkör közül kettő ugyanis a jelenleginél lényegesen részletesebb rendezést igényelne. A törvényben szabályozott első esetben, vagyis amikor a hitelezőt kielégítő személyes kötelezett megtérítési igényének biztosítékául száll át a zálogjog a személyes adósra, tulajdonképpen csak azt kellene egyértelművé tennie a normaszövegnek, hogy a zálogjog átszállására a megtérítési igény erejéig kerül sor. Mivel azonban ez a másik két esetre is irányadó, ezért ezt általános rendelkezésként lehetne a Ptk. :. § () bekezdésébe foglalni. A második eset, amelyet a Ptk. említ, amikor a hitelezőt a nem személyes adós zálogkötelezett elégíti ki. Itt a törvénynek egyértelműen állást kellene foglalnia a tulajdonosi zálogjog elismerése mellett. Amennyiben azonban ez nem volt jogalkotói szándék, akkor ezt az esetet ki kellene venni a () bekezdésből, és a régi Ptk. . § () bekezdéséhez hasonlóan azt kellene rögzíteni, hogy ebben az esetben a zálogjog megszűnik és a követelés száll át – egyéb biztosítékaival együtt – a zálogkötelezettre. Ha a jogalkotó azonban mégis úgy foglal állást, hogy a tulajdonosi zálogjog intézményét feléleszti, akkor ennek tartalmát is meg kellene határozni. Egyértelművé kellene tenni, hogy kézizálogjog esetében ez a konstrukció nem érvényesül, vagyis kizárólag tulajdonosi jelzálogjogról beszél a törvény. Ehhez kellene hozzáigazítani a fizetésképtelenségi eljárások szabályait és megadni a lehetőséget a tulajdonos számára, hogy saját zálogjoga alapján ugyanolyan szabályok szerint tartson igényt kielégítésre, mint a többi záloghitelező. Végül a harmadik esethez kapcsolódóan vissza kellene hozni a régi Ptk. . § () bekezdésében foglalt időbeli korlátot, és ki kellene mondani, hogy a hitelezőt kielégítő kezesre csak a kezességvállalást megelőzően keletkezett biztosítéki jogok (pl. zálogjog) szállnak át. Ugyanezt a szabályt a zálogkötelezett vonatkozásában is irányadónak kellene tekinteni, vagyis a zálogkötelezett megtérítési igényét is csak a zálogjog létrejöttét megelőzően keletkezett kezességvállalás biztosítja. Végül azt is végig kellene újra gondolni, hogy a Ptk. :. §-ában foglalt utaló szabály megfelelő megoldást jelent-e abban az esetben, ha ugyanazt a kötelezettséget kezesség és a kötelezettől eltérő személy által alapított zálogjog is biztosítja. 43

SZŐCS TIBOR

Az állampolgárság szerepének változása a nemzetközi öröklési viszonyok terén, különös tekintettel a küszöbönálló reformra 1

Az Amszterdami Szerződés másfél évtizeddel ezelőtt történt hatálybalépésével1 az uniós jogban megjelent egy teljesen új szakpolitika – a polgári ügyekben való igazságügyi együttműködés – amelynek keretében – az uniós jogalkotás mára lassan, de biztosan lefedte egységes nemzetközi magán- és eljárási jogi szabályokkal a polgári jog szinte teljes spektrumát. Mára csak néhány olyan „fehér folt” maradt a polgári jog térképén, amelynek határon átnyúló aspektusait még nem szabályozzák uniós aktusok. Ide tartoznak a családjogi és a személyállapoti jogviszonyok bizonyos területei, így különösen a családi jogállás (apaság és származás kérdései), az örökbefogadás, a névviselés joga, valamint a házasságkötés alaki és anyagi jogi feltételei. Ezzel a mintegy másfél évtizede zajló folyamattal párhuzamosan nemcsak Magyarországon, de a többi tagállamban is egyre inkább visszaszorul a nemzeti kollíziós magánjogi kódexek szerepe a külföldi elemet tartalmazó magánjogi viszonyok szabályozásában. A kollíziós és joghatósági kérdések szabályozását egyre inkább az uniós normák veszik át, illetve nem csak azok, hanem – bizonyos kérdéskörök tekintetében – nemzetközi jogegységesítő szervezetek (főleg a Hágai Nemzetközi Magánjogi Értekezlet) által tető alá hozott nemzetközi szerződések, amelyek közül néhány az uniós vívmányoknak (acquis communautaire) is részévé is vált. Ez a helyzet pl. a családjogi tartási viszonyok, illetve a szülői felelősség jogviszonyok kollíziós szabályozása2 terén. A polgári ügyekben való igazságügyi együttműködés terén ilyen „fehér foltot” képeztek az öröklési jogviszonyok is. Az öröklési jogkérdéseket, beleértve a végrendeletek jogkérdéseit is, mindeddig szinte valamennyi uniós aktus kifejezetten is kizárta a tárgyi hatálya alól. Ennek legismertebb példája a hazai gyakorló jogászok által már egy évtizede alkalmazott

1 1999. május 1. 2 Ld. különösen a tartási kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló 2007. november 23. napján kelt Hágai Jegyző-

könyvben (a Hágai Nemzetközi Magánjogi Értekezlet 39. sz. nemzetközi szerződése; HL L 331., 2009.12.16., 17. o.), továbbá a szülői felelősséggel és a gyermekek védelmét szolgáló intézkedésekkel kapcsolatos együttműködésről, valamint az ilyen ügyekre irányadó joghatóságról, alkalmazandó jogról, elismerésről és végrehajtásról szóló, 1996. október 19. napján kelt Hágai Egyezmény (a Hágai Nemzetközi Magánjogi Értekezlet 34. sz. nemzetközi szerződése; kihirdette a 2005. évi CXL. tv.) III. Fejezetében foglalt kollíziós szabályokat.

44

Brüsszel–I rendelet3 , amely polgári ügyekben a legátfogóbban szabályozza a joghatóságot és a határozatok kölcsönös elismerését és végrehajtását, amely az uniós polgári eljárásjog egyfajta „alfájának és omegájának” tekinthető. Az öröklési jog így egészen mostanáig egy olyan izolált területet képezett, amelynek határon átnyúló jogkérdéseit – a joghatóságot, a kollíziós jogkérdéseket, valamint a határozatok elismerését – kizárólag a tagállamok autonóm nemzetközi magánjoga, valamint a tagállamok közötti, jórészt kétoldalú nemzetközi szerződések szabályozták. Ez a helyzet nem egészen egy múlva megváltozik. . augusztus . napjától kezdve lesz ui. alkalmazandó az Európai Parlament és a Tanács //EU rendelete az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről (a továbbiakban: EuÖR)4 A rendeletet alkalmanként „Róma–IV” említik, amely megjelölés véleményem szerint kevésbé szerencsés, hiszen – amint meglehetősen hosszú címéből is kitűnik – a rendelet átfogó módon szabályozza az öröklési jogviszonyok valamennyi nemzetközi magán- és eljárási jogi kérdését, és nem csak a kollíziós jogot (mint a „Róma-típusú” rendeletek), avagy a joghatósági és elismerési kérdéseket (mint a „Brüsszel-típusú” rendeletek). Ez a rendelet sokkal inkább az olyan komplex rendeletek sorába illeszthető, amelybe a tartási rendelet5 , vagy éppen a jelenleg még kidolgozás alatt álló házassági vagyonjogi rendelet6 is tartozik. Ezúttal azt a kérdéskört kívánom röviden vizsgálni, hogy mennyiben játszik majd szerepet az örökhagyó állampolgársági köteléke a külföldi elemet tartalmazó öröklési jogviszonyokban a . augusztusában megújuló nemzetközi öröklési szabályok alkalmazási körében. De lege lata nemzetközi öröklési jogunkat messzemenően az állampolgársági elv uralja. Az öröklési viszonyok egészére alkalmazandó jog (lex successionis) nemzetközi magánjogi Kódexünk (a továbbiakban: Nmtvr.)7 . §-ának () bekezdése értelmében az örökhagyó halálakori személyes joga, amely a gyakorlatban az esetek döntő többségében az örökhagyó halálakori állampolgársága szerinti jogot jelenti8 . Meghatározó jelentősége van emellett az örökhagyó halálakori állampolgárságnak a joghatóság tekintetében is, jóllehet e vonatkozásban már más tényezőknek, így különösen a hagyatéki vagyontárgyak jogi jellegének (ingó vagy ingatlan), illetve azok fekvési helyének fekvésének is jogi jelentősége van. Markánsan jelen van az állampolgársági elv kétoldalú jogsegélyszerződéseink nemzetközi öröklési jogi szabályaiban is. Utóbbiak közül néhány – a hagyaték egysége (Nachlasseinheit) 3 Ld. a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtá-

sáról szóló 44/2001/EK rendelet (HL L 12, 16.1.2001, o. 1) 1. cikk (2) bek. a) pontját. 4 HL L 201., 2012.7.27., 107. o. 5 a tartással kapcsolatos ügyekben a joghatóságról, az alkalmazandó jogról, a határozatok elismeréséről és

végrehajtásáról, valamint az e területen folytatott együttműködésről szóló 4/2009/EK rendelet (HL L 7., 2009.1.10., 1. o.) 6 Az Európai Bizottság tervezetének száma: COM(2011) 126 final 7 A nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. (Nmtvr.) 8 A személyes jog megállapításához az Nmtvr. 11. § (2)–(3) bekezdése által nyújtott kisegítő kapcsolóelvek alkalmazására öröklési ügyekben az esetek elenyésző részében került sor.

45

elvét követve9 egységesen az örökhagyó halálakori állampolgárságához köti az alkalmazandó öröklési jogot; mások a hagyaték megosztása (Nachlasspaltung) elvének alapján állva10, csak az ingóságokra rendelik alkalmazni az állampolgárság szerinti szerződő állam jogát, míg ingatlanokra a fekvés jogát (lex rei sitae). Utóbbi megoldás már csak amiatt is elavult, mert bizonytalanná teszi a vagyoni értékű jogok öröklésére alkalmazandó jog meghatározását, holott a mai viszonyok között nagyon is életszerű és gyakori ilyen hagyatéki vagyontárgyak (pl. vállalkozásban fennálló részesedések, szerzői és iparjogvédelmi jogok, dematerializált értékpapírok, stb.) előfordulása a hagyatékban. A gyakorlat ilyen vagyontárgyak öröklésére alkalmazandó jogot az érintett jogsegélyszerződések alkalmazási körében többnyire az ingókra vonatkozó kollíziós szabály megfelelő alkalmazásával oldja meg. Alapvetően megváltozik ez a helyzet az EuÖR. hatálybalépésével. Az új rendelet látszólag szakít az állampolgársággal elsődleges kapcsolóelvével, és a szokásos tartózkodási hely koncepcióját követi. A rendelet szabályozási rendszerében ui. mind az alkalmazandó jogot, mind pedig a joghatóságot főszabály szerint az örökhagyónak a halálakori szokásos tartózkodási helye határozza majd meg, nem pedig az állampolgársága. A szokásos tartózkodási hely koncepciója az utóbbi évtizedben egyre inkább előtérbe került a nemzetközi magánjogi jogalkotásban. A nagyfokú nemzetközi migráció következtében e kapcsolóelv – bár vannak kritikusai11 is – ma már inkább tekinthető azon tényezőnek, amely a leginkább kifejezi valamely személy egy adott jogi környezethez, jogi kultúrához való kötődését, szemben a valamely államhoz fűződő (néha egészen formális) közjogi kötelékkel. A szokásos tartózkodási hely, mint kollíziós kapcsolóelv elterjedésében úttörő szerepet játszottak a kollíziós tárgyú hágai egyezmények; ezek jelentős része szintén e kapcsolóelvet alkalmazza, különösen a személyi állapot, a családi jog és az öröklési jog terén. A hágai egyezmények és az uniós jogalkotás nyomán a szokásos tartózkodási hely elve fokozatosan utat tört magának a nemzeti jogrendszerek kollíziós és joghatósági szabályaiba. Az utóbbi években Európa-szerte elfogadott nemzetközi magánjogi törvényekben12 határozott tendenciaként érvényesül az, hogy az öröklésre irányadó jogot immár az örökhagyó szokásos tartózkodási helyhez kötik. A hazai gyakorló jogásznak viszont markáns változást hoz majd az EuÖR. alkalmazása a jelenlegi helyzethez képest. Ez a változás egyáltalán nem váratlanul jött. Az uniós jogalkotásban általános tendenciaként figyelhető meg, hogy a természetes személyek családi és személyállapoti jogviszonyait 19 Így pl. a magyar–lengyel jogsegélyszerződés (kihirdette az 1960. évi 5. tvr.) 47. cikk (1) bekezdése, a magyar–

jugoszláv jogsegélyszerződés (kihirdette az 1969. évi 1. tvr.) 41. cikke, a magyar–mongol jogsegélyszerződés (kihirdette az 1969. évi 11. tvr.) 37. cikke, illetve a magyar–osztrák hagyatéki szerződés (kihirdette az 1967. évi 25. tvr.) 8. cikke. 10 Ezt a szabályozási megoldást követi pl. a magyar–román jogsegélyszerződés (kihirdette az 1959. évi 19. tvr.) 36. cikke, a magyar–bolgár jogsegélyszerződés (kihirdette az 1967. évi 6. tvr.) 31. cikke, vagy éppen a magyar–vietnami jogsegélyszerződés (kihirdette az 1986. évi 8. tvr.) 43. cikke. 11 Trips-Hebert éppen, hogy a mai globalizált világ új jelenségeire – a soha nem látott mértékben kibővült közlekedési és kommunikációs lehetőségekre – figyelemmel tartja kevésbé alkalmasnak a szokásos tartózkodási helyet arra, hogy az a „posztmodern nemzetközi magánjog” elsődleges kapcsolóelve legyen; ld. Roman Trips-Hebert, Internationales Privatrecht und Globalisierung, Wissenschaftlicher Verlag Berlin, 2003, 111–115. o. 12 Pl. a 2005. évi bolgár nemzetközi magánjogi törvény 89. cikke, a 2004. évi belga nemzetközi magánjogi kódex 78. cikke, a 2012. évi cseh nemzetközi magánjogi kódex 76. cikke.

46

érintő ügyekben13 immár a szokásos tartózkodási hely kapcsolóelve kerül alkalmazásra az állampolgárság helyett; az állampolgársági kötelék mint joghatósági ok és kollíziós kapcsolóelv – ha nem is tűnik el teljesen – háttérbe szorul. Az egyes igazságügyi tárgyú rendeletek kidolgozása során rendszerint nem igazán akad olyan kérdés, amelyben az Európai Bizottság kevésbé ismerne megalkuvást, mint az, hogy a nemzeti állampolgárságnak, mint kapcsolóelvnek háttérbe kell szorulnia a szokásos tartózkodási hely javára. Számítani lehetett tehát arra, amikor . október végén az akkor éppen hivatalba lépő második Barroso-Bizottság (amelynek éppen a napokban szűnik meg a megbízatása) letette az asztalra az EuÖR. tervezetét, abban elsődleges kollíziós kapcsolóelvként és általános joghatósági okként az örökhagyó halálakori szokásos tartózkodási szerepelt. Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy az EuÖR. szabályozási rendszerében ne kapna bizonyos szerepet az örökhagyó állampolgársága. A rendelet több vonatkozásban is jogi jelentőséget tulajdonít az örökhagyó állampolgársági kötelékéhez, mégpedig mind az alkalmazandó jog, mind a joghatóság szabályrendszerében; helyenként közvetlenül, más vonatkozásban viszont közvetve. Az alábbiakban három olyan problémakört szeretnék vázolni, amikor az EuÖR. szabályrendszerében jelentőséggel bír az örökhagyó állampolgársága.

1. Az állampolgárság jelentősége az alkalmazandó jog meghatározása terén Az állampolgárság figyelembevételének a legfontosabb és talán a leginkább szembetűnő esetköre a jogválasztáshoz kapcsolódik. Az EuÖR. bizonyos korlátok között elismeri az akarati autonómiát, biztosítja a jogválasztás korlátozott lehetőségét. Ez magyar gyakorló jogász számára novum, hiszen nemzetközi magánjogi kódexünk öröklési ügyekben nem ismeri ezt a lehetőséget, eltérően egyes más államok kollíziós szabályozásától. Magyarországon a jogválasztás szabadsága egészen a legutóbbi időkig kizárólag a szerződéses kötelmi viszonyok terén érvényesült. A hazai jogirodalom mindazonáltal már röviddel a rendszerváltást követően időszerűnek látta a felek akarati autonómiájának elismerését a magánjog egyéb területein is. Burián László -ben a jogválasztás lehetőségének kiterjesztését javasolta egyebek mellett az öröklési jogra is.14 A gyakorlatban, hagyatéki ügyekben időnként már most is előfordulnak olyan – jórészt külföldi örökhagyók által tett – végintézkedések, amelyekben az örökhagyó az öröklés rendjét alávetette valamely állam jogának; ám az ilyen jogválasztási klauzulákat ez idő szerint figyelembe venni belföldi jogi eljárásokban még nincs mód. 13 Ld. pl. a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a ha-

tározatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló 2201/2003/EK rendelet (Brüsszel–IIa rendelet; HL L 338., 2003.12.23., 1. o.) 3. cikk (1) bekezdését és 8. cikkét, a tartási rendelet (ld. 6.lj.) 3. cikkének a) és b) pontjait, valamint a házasság felbontására és a különválásra alkalmazandó jog területén létrehozandó megerősített együttműködés végrehajtásáról szóló 1259/2010/EU rendelet (Róma–III. rendelet. L 343/10 HL L 343., 2010.12.29., 10. o.) 5., és 8. cikkeit. 14 Burián L., A magyar nemzetközi magánjog a rendszerváltás után, Magyar Jog, 1992. évi 12. sz. (714. o.)

47

Lényegesen megváltozik a helyzet az EuÖR. alkalmazásának kezdete után. A rendelet . cikk lehetővé teszi azt, hogy az örökhagyó végintézkedésben kikösse az állampolgársága szerinti jog alkalmazását, éspedig akár a választáskor meglévő állampolgársága, akár pedig a halálakor meglévő állampolgársága szerinti állam jogát. Az utóbbi fordulat talán feleslegesnek tűnik, ám mégis lehetnek olyan helyzetek, amikor életszerű az ilyen választás is. Így pl. ha az örökhagyó a megszerezni remélt jövőbeli állampolgársága szerinti jogot választja, és – pl. a folyamatban lévő honosítása folytán – okkal felteheti, hogy a szóbanforgó állampolgárságot hamarosan meg is fogja szerezni. Véleményem szerint nem lehet eléggé üdvözölni azt, hogy a . cikk kifejezett szabályt tartalmaz a többes állampolgárságú örökhagyók jogválasztására nézve: az ilyen örökhagyó bármelyik állampolgársága szerinti jogot választhatja. A jogválasztás tekintetében eképpen a több állampolgársági kötelék egyenértékűségének elve érvényesül. Az örökhagyót a jogválasztás tekintetében „egyik hazai államának” hagyatéki ügyekben eljáró hatóságai sem kezelhetik kizárólagosan a saját állampolgárként, hanem tudomást kell venniük a más államhoz fűződő állampolgársági kötelékéről. Egyértelmű paradigmaváltás figyelhető meg a kettős állampolgárok jogállását illetően az utóbbi időben, jórészt az uniós jogfejlődésre visszavezethetően. A magyar jogban (ugyanúgy, mint számos más tagállam jogában) hosszú ideig lényegében töretlenül érvényesült a saját állampolgárság kizárólagosságának elve. Ez az elv mindenekelőtt állampolgársági törvényünk azon rendelkezésében jut kifejezésre, miszerint azt a magyar állampolgárt, aki egyidejűleg más államnak is állampolgára – ha törvény másként nem rendelkezik, – a magyar jog alkalmazása szempontjából magyar állampolgárnak kell tekinteni15 . E szabály kollíziós jogi vetülete a nemzetközi magánjogi kódexnek a kettős állampolgárok személyes jogát meghatározó rendelkezése. Eszerint az olyan többes állampolgárnak, akinek egyik állampolgársága a magyar, személyes joga a magyar jog16 . E szabály létjogosultsága véleményem szerint ma már kétséges. Miután a természetes személyek családi, – és személyállapoti jogviszonyaira irányadó jogot ma még (lényegében minden olyan területen, amelyen a kollíziós szabályozást még nem „vette át” az uniós jog17) a személyes jog – így közvetve az állampolgárság – határozza meg, a magyar jogot kell alkalmazni az olyan kettős állampolgárok jogviszonyaira is, akik évtizedek óta külföldön élnek – a magyar állampolgársági kötelék puszta fennállása miatt, – ami nem egy esetben vezet méltánytalan eredményre. A szemléletváltozást az uniós jog hozta, mégpedig elsősorban az Európa Bíróság joggyakorlata. Ismeretes, hogy Bíróságnak napvilágot látott jó néhány olyan döntése, amely a kettős állampolgárok jogi helyzetét érintették. Ezen ítéletek közül ezúttal csak kettőt emelnék ki. Az éppen magyar vonatkozású Hadadi-ügyben18 a Bíróság hangsúlyozta, hogy „…[a tagállami bíróság] nem hagyhatja figyelmen kívül azt a tényt, hogy az érintettek egy 15 Ld. a magyar állampolgárságról szóló 1993. évi LV. tv. 2. §-ának (2) bekezdését. 16 Ld. az Nmtvr. 11. §-ának (2) bekezdését. 17 Így pl. a cselekvőképesség, a törvényes képviselet, a gondnokság, a családi jogállás, a házasságkötés anyagi

jogi feltételrendszere, az örökbefogadás 18 Az Európai Bíróság C-168/08. sz. ügyben hozott ítélete (Hadadi c. Mesko)

48

másik tagállam állampolgárságával is rendelkeznek, oly módon, hogy az olyan személyeket, akik két különböző tagállamnak ugyanúgy állampolgárai, úgy kezeli, mintha csupán az eljáró bíróság helye szerinti tagállam állampolgárságával rendelkeznének”. A Garcia Avelloügyben19 hozott ítéletében a Bíróság utalt arra, hogy „… nem a tagállam feladata, hogy a másik tagállam által nyújtott állampolgárság hatásait csökkentse, és a Szerződés által szabályozott alapvető szabadságok gyakorlásához további feltételeket írjon elő ezen állampolgárság elismeréséhez”. A Bíróság ezen ítéletei kikezdték a saját állampolgárság kizárólagos figyelembevételén alapuló tagállami gyakorlatot. Ennek a folyamatnak egy újabb állomását jelenti az az EuÖR. . cikke, miután ezzel immár az uniós jogrend normatív, tételes jogi szabályaiban is megjelent egy olyan norma, amely a többes egyes állampolgársági kötelékeinek „egyenértékűségét” juttatja kifejezésre. Külön kiemelendő, hogy a rendelet nem tesz különbséget uniós tagállamhoz, illetőleg a harmadik államhoz fűződő állampolgárság között. Ennek megfelelően ha pl. az örökhagyó török és német állampolgársággal egyaránt rendelkezett, és végintézkedésében kikötötte a török jog alkalmazását, e jogválasztást a német hagyatéki bíróságnak is – az örökhagyó német állampolgársága ellenére is – figyelembe kell vennie. Az EuÖR. . cikke egyúttal határozott előrelépést jelent a nem sokkal korábban elfogadott Róma–III rendelethez képest is, amely ugyan alkalmazza a (házasság felbontására irányadó jog meghatározása tekintetében) az állampolgárság kapcsolóelvét, ám „nem kezeli” kellőképpen a kettős állampolgárságú házastárs esetén alkalmazandó jogot20 , sőt „az Európai Unió általános elveire” történő bizonytalan hivatkozással csak „szőnyeg alá söpri” a problémát.

2. Az állampolgárság jelentősége a joghatóságnál A rendelet további nagy szabályozási csomópontja, amelynek kapcsán jelentőséggel bír az örökhagyó állampolgársága, a joghatóság meghatározása. A joghatóságot az alkalmazandó joghoz hasonlóan rendszerint az örökhagyó halálakori szokásos tartózkodási helye határozza meg; mindennemű – akár peres, akár nemperes – eljárás lefolytatásra azon tagállamnak van joghatósága, amelynek területén az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helye volt. Ugyanakkor az EuÖR. egységes joghatósági szabályozást épít fel az olyan esetekre is, amikor a szokásos tartózkodási hely az Unión kívül, harmadik államban21 volt. A joghatósági szabályok univerzális hatálya ismét csak nem új jelenség az uniós jogfejlődésben. Ez jellemző a legújabb generációs rendeletekre; 19 Az Európai Bíróság C-148/02. sz. ügyben hozott ítélete (Carlos Garcia Avello c. Belga Állam) 20 A Róma–III rendelet (22) preambulum-bekezdése szerint „ha e rendelet valamely állam jogának alkalmazása

céljából az állampolgárságra kapcsoló elvként hivatkozik, a többes állampolgárság kérdésének kezelését a nemzeti jog hatáskörébe utalja, amelynek azonban teljes mértékben figyelembe kell vennie az Európai Unió általános elveit”. 21 Az EuÖR. alkalmazása szempontjából harmadik államnak tekintendő az Egyesült Királyság, Írország és Dánia is, amelyekre a rendelet hatálya nem terjed ki.

49

az egységes uniós joghatósági szabályozás immár a harmadik országokhoz fűződő elemet tartalmazó tényállásokat is felöleli. Univerzális joghatósági szabályokat tartalmaz a tartási rendelet22, részlegesen a revideált Brüsszel–I rendelet23, a házassági vagyonjogi rendelet tervezete24, de ez a szabályozási koncepció figyelhető meg a Róma–III rendelet legkorábbi, . évi bizottsági tervezetében25 is a házassági eljárások joghatósági szabályainak tervezett – ám zátonyra futott – reformja kapcsán is. Egyértelműen ebbe a tendenciába illeszkedik az EuÖR. is, amely immár nem enged teret a tagállamok nemzeti joga szerinti öröklési joghatósági szabályainak, hanem azokat teljesen egységesíti: uralma alá vonja azokat a tényállásokat is, amikor az örökhagyónak harmadik államban volt halálakor a szokásos tartózkodási helye. Az ilyen esetekre nézve a . cikk állít fel kiegészítő joghatósági szabályokat. E kiegészítő joghatósági szabályok szerint ha az örökhagyó szokásos tartózkodási helye harmadik államban volt, joghatósággal bír az öröklési eljárásra mindenekelőtt azon EU-tagállam, amelyiknek az örökhagyó halálakor állampolgára volt. Ennek megfelelően a jövőben is lesz lehetőség arra, hogy pl. magyar közjegyző hagyatéki eljárásban a joghatóságát annak alapján állítsa meg, hogy az örökhagyó halálakor rendelkezett magyar állampolgársággal, feltéve azonban – és ez lényeges különbség a jelenlegi szabályozáshoz képest, – hogy halálakori szokásos tartózkodási helye harmadik államban26 volt. Az állampolgárságon alapuló kiegészítő joghatósági ok „Achilles-sarkát” az olyan többes állampolgárságú örökhagyók hagyatékát érintő öröklési eljárások jelentik, akiknek mindegyik állampolgársága tagállami állampolgárság. Ilyen esetben ugyanis – az Európai Bíróság többes állampolgárokat érintő döntéseinek fényében – az örökhagyó több tagállami állampolgárságainak „egyenértékűsége” folytán egyidejűleg „megnyílik” több tagállam joghatósága is az öröklési eljárásra27 , holott a . cikk szerinti kisegítő joghatósági szabályrendszer kialakításakor tudatos cél28 volt az ilyen helyzetek elkerülése; erre utal a . cikk () és () bekezdésében rögzített joghatósági szabályok lépcsőzetes, hierarchikus felépítése.

22 Ld. 6 lj.; ld. a rendelet 6. cikkét. 23 a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról

24

25 26 27

28

50

szóló 1215/2012/EU rendelet („Brüsszel–IA” rendelet; HL L 351., 2012.12.20., 1. o.); ld. a rendelet 18. cikk (1) bekezdését, a 21. cikk (2) bekezdését, továbbá a 24. és a 25. cikkeit. Megjegyzendő, hogy a Brüsszel–IA rendelet eredeti bizottsági tervezete (COM(2010) 748/4 final) teljes mértékben univerzálissá tette volna a polgári és kereskedelmi ügyekre vonatkozó joghatósági szabályokat (ld. az eredeti tervezet 25. cikkét). Ld. a házassági vagyonjogi rendszerekkel kapcsolatos ügyekben a joghatóságról, az alkalmazandó jogról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló rendelet bizottsági tervezetének (COM(2011) 126 final) 6. cikkét. COM(2006) 399 végleges; ld. a tervezet 7. cikkét Az EuÖR. alkalmazási körében harmadik államnak tekintendő Dánia, valamint – „opt out” nyilatkozata folytán – az Egyesült Királyság és Írország is. Magyar és német állampolgárságú, halálakor az USA-ban szokásos tartózkodási hellyel rendelkezett örökhagyó hagyatékát érintő hagyatéki eljárásra pl. párhuzamosan, mind magyar közjegyző, mind német hagyatéki bíróság rendelkezik joghatósággal. Ld. az EuÖR. (30) preambulum-bekezdését.

3. Az állampolgárság figyelembevétele a szokásos tartózkodási hely vizsgálata körében A fent vázolt két esetkörön – a jogválasztáson és a kiegészítő joghatóság szabályozáson túl – megjelenik az állampolgárság az EuÖR. rendszerében még egy ponton, éspedig a szokásos tartózkodási hely meghatározásának körében is. Ez már első hallásra is furcsán hangzik, hiszen az állampolgárság és a szokásos tartózkodási hely kapcsolóelvének egymáshoz való viszonya úgy jellemezhető, mint „tűzé és vízé”29, és ezek „élethalálharca” végigkíséri a XX. sz. második felének nemzetközi magánjogfejlődését. A szokásos tartózkodási hely fogalmának meghatározása az egyik legneuralgikusabb kérdés, nem csak az EuÖR. kapcsán, hanem általában más polgári igazságügyi tárgyú uniós aktusok alkalmazási körében is. Sajátos paradoxon hogy az uniós jog egy olyan tényezőt emelt a természetes személyek különféle jogviszonyai tekintetében általános joghatósági okká és kollíziós kapcsolóelvvé, amelyre a mai napig nem született egy egzakt, és normatív módon rögzített fogalom-meghatározás, és kétségesnek tűnik, hogy ilyennek a megalkotása – már csak a fogalom komplexitására is tekintettel – egyáltalán lehetséges-e. Ismeretes, hogy az Európai Bíróság az elmúlt években már hozott néhány olyan határozatot, amelyekben értelmezte a „szokásos tartózkodási hely” fogalmát30 , más rendeletek (főként a Brüsszel–IIA) kapcsán. Ezek a döntések bizonyos kiindulópontot jelenthetnek az EuÖR. alkalmazásához is, ám azokat teljes mértékben, „mechanikusan” alapul venni nem lehet. Maga az Európai Bíróság is utalt rá31 , hogy az az ítélkezési gyakorlat, amelyet egy bizonyos uniós jogterületeken alakított ki a szokásos tartózkodási hely értelmezésével kapcsolatban, „nem ültethető át közvetlenül” más jogterületre. Az EuÖR. preambulumába beépítésre került két olyan bekezdés, amelyek a szokásos tartózkodási hely vizsgálatának főbb szempontjait sorolja fel. Míg a () preambulum-bekezdés általános szempontokat fogalmaz meg, addig a () bekezdés bizonyos konkrét-tényállástípusokat nevesít. Ezek között kerül említésre az az eset, amikor az örökhagyó a halálát közvetlenül megelőzően felváltva több államban élt, vagy az egyik államból a másikba utazgatott, ugyanakkor egyik államban sem telepedett le állandó jelleggel. A leggyakoribb példaként erre a Spanyolországban letelepedett német nyugdíjas esetét szokták felhozni, aki az évnek közel ugyanolyan hosszú részét tölti el a két államban, és mindkettőben teljeskörű életvitelre rendezkedik be. E példa számunka talán kissé „tankönyvszerűnek” tűnik, de tény, hogy Nyugat–Európában manapság nem ritka jelenség az, ha valaki nyugdíjjogosultságának megszerzését követően más államban telepedik le, és változó gyakorisággal látogat vissza hazai államába. Ilyen körülmények között különösen problematikus lehet annak megítélése, hogy az érintett személy életvitelének súlyponti helye – szokásos tartózkodási 29 Ld. Dietmar Baetge, Der gewöhnliche Aufenthalt im Internationalen Privatrecht, Mohr (Siebeck) Verlag,

Tübingen, 1994, 119. o. A szerző az állampolgárságot kifejezetten is nevesíti olyan faktorként, amely alkalmatlan arra, hogy a szokásos tartózkodási hely vizsgálatának körében szerepet játsszon. 30 Ld. különösen az Európai Bíróság C–497/10. sz. (Mercredi c. Chaffe) és C–523/07. sz. ügyekben („A-ügy”) hozott ítéleteit. 31 Ld. a C–523/07. sz. ügyben („A-ügy”) hozott ítélet 36. pontját.

51

helye – melyik államban van. A () preambulum-bekezdés szerint ilyen esetben a mérlegelés körében, a tényállás értékelésekor különleges tényező lehet az a körülmény, hogy az örökhagyó az egyik érintett állam állampolgára volt, avagy az összes jelentősebb vagyontárgya az egyik érintett államban volt fellelhető. Mint az EuÖR jó néhány más megoldása, ez a preambulum-bekezdés is, egy nehezen tető alá hozott politikai kompromisszumnak köszönhető. A tagállamok egy csoportja ui. kívánatosnak tartotta volna, ha a szokásos tartózkodási helyen alapuló kollíziós főszabály mellett nevesítésre kerül a rendeletben másodlagos, szekunder kapcsolóelvként az örökhagyó halálakori állampolgársága, mégpedig az olyan esetekre, amikor a szokásos tartózkodási hely a leggondosabb körültekintés mellett sem állapítható meg. Az állampolgárság ilyen másodlagos kapcsolóelvként történő nyílt és egyértelmű nevesítését mindazonáltal sem az Európai Bizottság, sem a tagállamok nagyobb része nem támogatta. Kompromiszszumos engedményként mindazonáltal az állampolgárság mégiscsak említést nyert a szokásos tartózkodási hely vizsgálatának körébe vonható szempontok között, legalábbis bizonyos esetkörökben. Olyan esetben ui. amikor az örökhagyót két különböző államhoz ugyanolyan szorosnak tűnő kapcsolat fűzte, a mérleg serpenyője adott esetben az állampolgársága felé billenhet. Talán fogalmazhatunk úgy is, hogy az örökhagyó halálakori szokásos tartózkodási helyének tisztázása során az állampolgársági köteléke adott esetben a „mérleg nyelve” szerepét töltheti be.

4. Összegzés A vázoltakból láthattuk, hogy az állampolgárság a közeljövőben elveszíti elsődleges kollíziós kapcsolóelv ill. elsődleges joghatósági ok mivoltát a nemzetközi öröklési jogviszonyokban. A lex successionis, az öröklés egészére irányadó jog meghatározása szempontjából immár az örökhagyó életvitele súlyponti helyének, azaz szokásos tartózkodási helyének lesz jelentősége. Mindazonáltal az örökhagyó állampolgársági köteléke nem veszíti el teljesen a relevanciáját a jövőben sem a nemzetközi vonatkozású öröklési ügyekben; annak továbbra is lesz jogi jelentősége mind az alkalmazandó jog, mind a joghatóság problémakörében. Az állampolgárság legnagyobb jelentőséggel a jogválasztás – öröklési ügyekben újonnan megnyíló – lehetősége terén bír. A jövőben éppen a jogválasztás lehet az uniós nemzetközi magánjognak az a csomópontja, ahol egy érintett személy állampolgársági köteléke szerepet játszhat az alkalmazandó jog meghatározása tekintetében; egyes szerzők emiatt az állampolgárságnak egyfajta „kulturális identitást védő” funkciót tulajdonítanak32 . Jogválasztás révén tehát a jövőben is nyílik lehetőség arra, hogy egy adott személy öröklése ne a halálakori szokásos tartózkodási helye szerinti jog, hanem a hazai jogának „uralma” alá kerüljön, ami növeli az alkalmazandó öröklési jog kiszámíthatóságát. 32 Thorsten Troge, Europarecht und das Staatsangehörigkeitsprinzip im Internationalen Privatrecht, Nomos

Verlag, Hamburg 2009, 259. o.

52

Ehhez viszont a jövőben egy tudatosan meghozott döntésre, végintézkedésben megtett jogválasztásra lesz szükség. Ilyen döntés, az állampolgárság szerinti jog kikötése főként olyanok számára lehet megfontolandó, akik, huzamosabb külföldi tartózkodást terveznek. Nyilván egészen más helyzetben vannak etekintetben azon tagállamok, ahol a tudatos hagyatéktervezés, a végrendelkezés régóta a polgári kultúra részét képezi. Annak elősegítése, hogy ez a lehetőség, a hazai jog öröklési viszonyokra történő kikötése idehaza és átkerüljön a szélesebb köztudatba, jelentős részben a gyakorló jogászok, közöttük a közjegyzők feladata.

53

S Z É K E LY E R I KA

Sajtószemle

GAZDASÁG ÉS JOG, 2014 SZEPTEMBER Az örökhagyó mint bizalmi vagyonrendelő Miczán Péter tanulmányának célja a kötelmi jogba ágyazott bizalmi vagyonkezelés és az öröklési jog egymásra hatásával kapcsolatos jogértelmezési kérdések közül néhánynak a bemutatásával arra ráirányítani a figyelmet, hogy a jogintézmény általános, kötelmi jogi szabályaihoz képest számos sajátos joghatás fűződik a végrendelettel alapított bizalmi vagyonkezelési jogviszonyhoz. A Polgári Törvénykönyvről szóló . évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) és a bizalmi vagyonkezelőkről és tevékenységük szabályairól szóló . évi XV. törvény (a továbbiakban: Bvktv.) . március -i hatállyal vezette be a bizalmi vagyonkezelés jogintézményét a magyar jogba. Mint a szerző észlelte, e szerződési jogi jogintézménynek érdemes megvizsgálni öröklési joggal való kapcsolódásait, a hagyatéki eljárásról szóló . évi XXXVIII. törvény (Hetv.) idevágó részeinek figyelembe vételével. A háromoldalú bizalmi vagyonkezelési kötelemben az örökhagyó, mint természetes személy mindhárom pólus alanya (vagyonrendelő, vagyonkezelő és kedvezményezett is) lehet. A dolgozat terjedelmi okokból az örökhagyó végrendeletében alapított bizalmi vagyonkezeléssel kapcsolatos egyes kérdésekre koncentrál. A Ptk. :. § () bekezdése szerint a végrendelettel alapított vagyonkezelési jogviszony azzal jön létre, hogy a vagyonkezelővé való kijelölést a vagyonkezelő a végrendeletben meghatározott tartalommal elfogadja. A vagyonkezelő nem öröklés jogcímén szerzi meg a kezelt vagyon feletti (tulajdon)jogot. Sajátos jogcíme a vagyonkezelő jogszerzésének a bizalmi vagyonkezelés, még akkor is, ha a Ptk. :. § () bekezdése által biztosított lehetőséggel élve a felek szerződésükben kikötik, hogy a vagyonkezelő ténylegesen jogutódlás formájában szerez jogosultságot. E lehetőség nem terjed ki a kedvezményezettnek való juttatásra. A kedvezményezett a végrendelettel alapított vagyonkezelési jogviszony alapján kap juttatást, e vagyoni juttatás szerzésének jogcíme nem öröklés lesz, hanem az örökhagyó-vagyonrendelő és a kedvezményezett közötti mögöttes jogviszony (ingyenes vagyoni juttatás esetén ajándékozás). Erre utal az illetéktörvény Bvktv. által bevezetett módosítása (Itv. /D. §) is, 54

amely e jogviszonyra irányadó szabályok szerint terheli illetékfizetési kötelezettséggel a kedvezményezett szerzését, mint az illetéktörvény hatálya alá tartozó vagyonszerzést. A mögöttes jogviszony azonosítása összhangban áll a Ptk. harmadik személy részéről történő teljesítésre vonatkozó :. §-ával. Az Öröklési Jogi Könyv :. § () bekezdése ugyanakkor az alapító örökhagyó halála esetére – végintézkedéssel, de nem meghagyással – rendelt alapítványt örökösként szabályozza, az alapító örökhagyó örökösére vonatkozó rendelkezések között. Az alapítvány, illetve a bizalmi vagyonkezelő öröklési jogi jogállása megállapításának a hagyatéki tartozások (Ptk. :. §) „hitelezőinek” védelmi érdeke ad jelentőséget. Az öröklési szerződés – mint végintézkedési típus – alapján az örökhagyóval szerződő felet az örökhagyó tartás, életjáradék, illetve gondozás ellenében – vagyona, annak egy meghatározott része vagy meghatározott vagyontárgyak tekintetében – örökösévé nevezi [Ptk. :. § () bek.]. A Ptk. :. § () bekezdése arra enged következtetni, hogy nem valamennyi végintézkedéssel megengedett a bizalmi vagyonkezelés létesítése, hanem kizárólag a végrendelettel. A bizalmi vagyonkezelő nem kap örökösi, vagy hagyományosi jogállást, hanem az örökhagyó tartozásának hitelezője lesz. A Ptk. (:. §) kifejezetten rendelkezik a végrendelettel létesített – a bizalmi vagyonkezelés egyik funkcionális helyettesítőjének tekinthető – alapítványnál az alapító kiesése esetén az alapítói jogok gyakorlásának a kérdéséről: ha az alapító meghalt, jogutód nélkül megszűnt vagy más okból az alapítói jogait véglegesen nem gyakorolja, az alapítói jogokat az alapító által az alapító okiratban kijelölt személy vagy alapítványi szerv, kijelölés hiányában az alapítvány ügyvezető, képviselő szerve: a kuratórium gyakorolja. A bizalmi vagyonkezelés esetén a Ptk. utal arra, hogy a vagyonrendelő szerződéses pozíciójában jogutódlás állhat be [:. § () bek.]. A jogalkotó nem tartotta a vagyonrendelői jogállás tartós betöltetlenségét előreláthatólag gyakori esetnek, vélhetően erre is tekintettel nem szabályozza az örökhagyó vagyonrendelő bizalmi vagyonkezelést létrehozó végrendeletbe foglalt jognyilatkozata bírósági felülvizsgálatának a lehetőségét [ellentétben a cselekvőképességet érintő gondnokság alá kerülés esetére tett előzetes jognyilatkozat bírósági felülvizsgálati lehetőségének kifejezett megteremtésével (Ptk. :. §)]. A szerző foglalkozik a végrendeletben foglalt vagyonkezelőnek való kijelölés visszautasításának joghatásával, majd a bizalmi vagyonkezelési kötelmet létrehozó vagyonrendelői jognyilatkozattal szembeni különleges formai és tartalmi követelményekkel. A végrendelettel alapított vagyonkezelési jogviszony azzal jön létre, hogy a vagyonkezelővé való kijelölést a vagyonkezelő a végrendeletben meghatározott tartalommal elfogadja [Ptk. :. § ()]. Azaz ennek hiányában, vagy ha a vagyonkezelő a kijelölést nem annak tartalma szerint fogadja el, a jogviszony és az annak céljára rendelt vagyon az általános öröklési jogi szabályok szerint fogja a hagyaték részét képezni. Mivel a végrendelet tartalmazza a bizalmi vagyonkezelési jogviszonyt létrehozni célzó jognyilatkozatot, felmerül a kérdés, hogy vajon a bizalmi vagyonkezelésre irányadó kötelmi jog által meghatározott formai [pl. kötelező írásbeliség, Ptk. :. § () bek.] és tartalmi szabályoknak kell-e kizárólag megfelelnie e jognyilatkozatnak, vagy a végrendeletre irányadó szabályoknak is. E kérdésre is vonatkozik a Ptk. :. § () bekezdése, amely szerint 55

az egyoldalú jogügylettel létesített bizalmi vagyonkezelési jogviszonyokra a bizalmi vagyonkezelési szerződés szabályait kell megfelelően alkalmazni. Ebből a szerző számára az következik, hogy a bizalmi vagyonkezelés végrendeleti létesítését célzó jognyilatkozatnak a végrendeletre irányadó formai és tartalmi követelményeknek is meg kell felelnie. A jognyilatkozat érvénytelenségére és hatálytalanságára – ha a Ptk. eltérően nem rendelkezik – a szerződés általános szabályait kell megfelelően alkalmazni (Ptk. :. §), továbbá a jognyilatkozatra vonatkozó szabályokat – ha a Ptk. eltérően nem rendelkezik – a nem kötelmi, hanem pl. öröklési jogi jognyilatkozatokra is megfelelően alkalmazni kell (Ptk. :. §). Az öröklési jogból az alábbi, kötelmi jogot korrigáló feltételeket nevesíti a cikk. 1. Személyes jognyilatkozat-tétel: ilyen jognyilatkozatot csak személyesen – köz- vagy írásbeli magánvégrendeletben – lehet tenni, továbbá a bizalmi vagyonkezelési szerződés írásbeliségét előíró rendelkezésre [Ptk. :. § () bek.] tekintettel ilyen jognyilatkozat nem foglalható szóbeli végrendeletbe. 2. A végrendelet vagy a végrendeleti juttatás érvénytelenségét a juttatásban – közvetlenül vagy közvetve – részesülők jognyilatkozat tételében való közreműködésére tekintettel kimondó szabályok [különösen a Ptk. :. § ()–() bekezdése és a Ptk. :. §-a] bizalmi vagyonkezelés alapítására való kihatása vitán felüli. A bizalmi vagyonkezelő közreműködésére kiterjednek a Ptk. Öröklési Jogi Könyvének korlátozó szabályai a bizalmi vagyonkezelést is létrehozni célzó jognyilatkozatot tartalmazó végrendelet tétele során. A szerző azonban rámutat, hogy a bizalmi vagyonkezelés alapján a vagyonkezelőt jelentős kötelezettségek fogják terhelni egy vélhetően tartós jogviszonyban, így a vállalt kötelezettségek és a megszerzendő jogok tartalmának kialakításában való közreműködés alapvető érdeke lenne. A közreműködése alkalmat nyújthatna arra is, hogy egy esetleg az örökhagyó vagyonrendelő számára nem is lényeges olyan feltétel kivételét kérje a teendő jognyilatkozatból, amely számára vállalhatatlanul terhes volna. Kétségtelen ugyanakkor az is, hogy a visszterhes bizalmi vagyonkezelést létrehozó jognyilatkozat szövegezésében való közreműködése esetén jelentősebb lenne a visszaélés kockázata is. 3. A közös végrendeletre vonatkozó szabályokra (Ptk. :. §) tekintettel a több személy által egy végrendeletben létesíteni célzott bizalmi vagyonkezelési ajánlat is általában érvénytelen lesz, és kizárólag a házastársaknak az életközösség fennállása alatt készített, ugyanabba az okiratba foglalt írásbeli végrendelete lesz érvényes, ha az előírt formai feltételeknek megfelel. 4. A Ptk. [:. § () bek.] nem zárja ki a végrendelettel alapított bizalmi vagyonkezelési jogviszony esetében az erre irányuló egyoldalú jognyilatkozat visszavonását. A vagyonrendelő bizalmi vagyonkezelési szerződés létrehozására irányuló ajánlatát tartalmazó jognyilatkozatának visszavonására az általános szerződési jogi szabályok tűnnek irányadónak, amelyek szerint a hatályossá vált ajánlatot tartalmazó jognyilatkozat akkor vonható vissza, ha az ajánlat nem tartalmazza, hogy visszavonhatatlan, vagy elfogadására nem állapít meg maga határidőt [:. § () bek.]. A végrendeletbe foglalt bizalmi vagyonkezelés létesítésére irányuló jognyilatkozat hatálya és azzal az ajánlati kötöttség a vagyonkezelővel, mint címzettel való közlésig nem áll be, addig visszavonható. Ha pedig az örökhagyó életében létrejön a bizalmi vagyonkezelés a vagyonkezelő általi azonos tartalommal való elfogadás esetén –, 56

amely tehát nem szükségszerűen az örökhagyó halálát követően történik meg, sőt célszerűnek tűnik törvényi tiltás hiányában már előbb megkötni a szerződést – a bizalmi vagyonkezelési jogviszony létrejön. A jogviszony létrejöttét követően a módosításának, megszűnésének – nem pedig a jognyilatkozat visszavonásának – kérdése merülhet fel, amelyre az örökhagyó életében az öröklési jogi tartalmi és formai feltételek betartása mellett az általános szerződési jogi szabályok lesznek irányadók. Felmerül a kérdés, hogy egy ilyen végrendelet visszavonásának joghatása-e a létrejött, de még nem hatályos bizalmi vagyonkezelési viszony ex lege megszűnése is, vagy utóbbi jogviszony megszűnéséhez a kötelmi jog általános szabályai, pl. a Ptk. a szerződés megállapodással és egyoldalú jognyilatkozattal való megszüntetésére vonatkozó rendelkezései (:–:. §) szerint további jognyilatkozat(ok)ra is szükség van. Az a következtetés vonható le, hogy a visszavonás kihat a már létrejött bizalmi vagyonkezelési jogviszonyra is, utóbbi is hatályát veszti. 5. A bizalmi vagyonkezelési szerződésre az általános jognyilatkozat-értelmezési szabályok (Ptk. :. §) irányadók. Ezek szerint a címzett jognyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogyan azt a címzettnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kellett. De értelmezhető-e a „bizalmi vagyonkezelési szerződés szabályainak megfelelő alkalmazása” fordulat akként, hogy ezen szabályozást felülírja a végrendeletbe foglalt bizalmi vagyonkezelést alapítani célzó jognyilatkozat esetén a végrendelet értelmezésére vonatkozó szabály (Ptk. :. §)? Utóbbi szerint a végrendeletet kétség esetén az örökhagyó feltehető akaratának megfelelően és úgy kell értelmezni, hogy az örökhagyó akarata lehetőség szerint érvényre jusson. Ez nagyobb kockázatot jelentene a vagyonkezelőre nézve az általános szabályokhoz képest, de indokolható az örökhagyó vagyonkezelésbe való közvetlen beavatkozásának lehetetlenségére figyelemmel. A szerző szerint a kérdést annak mentén lehet és kell eldönteni, hogy a bizalmi vagyonkezelés létesítésére végrendeletben kerül-e sor; a végrendelet értelmezésének szabályai kiterjednek az annak részét képező bizalmi vagyonkezelés alapítását célzó jognyilatkozatra is. 6. A Ptk. (:. §) az alapítványra vonatkozó szabályok között kifejezetten megengedi, hogy az örökhagyó alapítvány létesítését meghagyásban is elrendelhesse. Ennek minimális tartalmi feltételeként írja elő, hogy a meghagyásban meg kell határozni a létesítendő alapítvány célját és vagyonát, valamint ki kell jelölni azt a személyt, aki az alapítvány létrehozását követelheti. A létrehozásra való felszólítás sikertelensége esetén e személy a bíróságtól kérheti az alapítvány alapító okiratának ítélettel történő pótlását és az örökös vagy a hagyományos kötelezését az alapítványi vagyon szolgáltatására. Az alapítvány létrehozásának követelésére jogosult személy a bíróság határozata alapján kérheti a nyilvántartó bíróságtól az alapítvány nyilvántartásba vételét. [Alapvető különbség tehát a végrendelettel létrehozott és a meghagyással létrehozni rendelt alapítvány között, hogy az örökhagyó előbbi esetben alapító lesz, míg utóbbi esetben az alapításra más személyt (tényleges alapító) kötelez, mely esetben az örökhagyó szellemi alapító lesz.] Kérdés, hogy amennyiben az alapító bizalmi vagyonkezeléssel kíván vagyont célra rendelni alapítvány felhasználása helyett, de ezt nem maga kívánja megtenni, hanem erre meghagyással mást kötelezne, úgy arra joga van-e a Ptk. kifejezett engedélye hiányában. 57

A meghagyás olyan örökhagyói rendelkező jognyilatkozat, amely terheli a hagyatékban részesülő személy így szerzett vagyonát. A Ptk. alapítvány meghagyás alapján való létesítésére vonatkozó, kifejezett engedélye (:. §) alapvetően deklaratív. Nincs akadálya, hogy az örökhagyó meghagyásban kötelezzen hagyatékban részesülő személyt bizalmi vagyonkezelés alapítására. Ekkor – a meghagyás alapján létrehozott alapítványhoz hasonlóan – szintén megkülönböztethető az örökhagyó mint szellemi vagyonrendelő és az ő mögöttes akarata alapján eljáró, a meghagyás kötelezettje mint tényleges vagyonrendelő. 7. A végrendelettel létesített bizalmi vagyonkezelés meghiúsulásának joghatásait tekintve a Ptk. kifejezetten szól (:. §) a végintézkedéssel létesített alapítvány meghiúsulásáról, azaz céljának lehetetlenné válásáról, és ahhoz eltérő jogkövetkezményeket fűz. Így, ha a végrendeletben vagy öröklési szerződésben tett közérdekű célú alapítvány nem jön létre, az örökhagyó juttatását közérdekű meghagyásnak minősíti, és az alapítványnak szánt vagyont a meghiúsult alapítvány céljának megvalósítása érdekében rendeli kezelni; nem közérdekű célra rendelt alapítvány létrejöttének elmaradása esetén az érintett vagyon a hagyaték részévé válik, (tulajdonképpen abban marad). A Ptk. az alapítvány megszűnési esetei között szabályozza az alapítványi cél lehetetlenné válását, azonban annak további feltételéül szabja, hogy a cél módosítására vagy más alapítvánnyal való egyesülésre nincs mód. A bizalmi vagyonkezelési szerződésre vonatkozó szabályok kifejezetten nem rendelkeznek annak lehetetlenülés miatti megszűnéséről, ezért a szerződésszegés egyéb esetei között szabályozott, a teljesítés lehetetlenné válására vonatkozó általános rendelkezések (Ptk. :. §) alkalmazandók: ha a teljesítés lehetetlenné vált, a szerződés megszűnik. A Ptk. a bizalmi vagyonkezelés körében tehát nem tesz kivételt a törvény erejénél fogva beálló joghatás alól és nem noválja a szerződési jogcímet valamilyen egyéb szolgáltatási jogcímmé, mint ezt a végrendeletben vagy öröklési szerződésben tett, de létre nem jött közérdekű célú alapítvány közérdekű meghagyássá minősítésekor teszi. A fentiek alapján tehát a végrendelettel létesített bizalmi vagyonkezelés meghiúsulása miatti megszűnése esetén az így érintett vagyon a hagyaték részét képezi. Ha az alaphagyatéki eljárás befejezése után kerül sor a meghiúsulásra, póthagyatéki eljárásnak lehet helye a Hetv. . §-a szerint. A szerző ezt követően a bizalmi vagyonkezelést a végrendeleti végrehajtó-rendeléssel hasonlítja össze. Az örökhagyó vagyonjuttatási céljának biztosítására szolgáló eszközök között a végrendeleti végrehajtó kijelölésének lehetősége is felmerülhet. A Hetv. . § () bek. szerint a végrendeleti végrehajtó az örökhagyó végakaratának egésze vagy része végrehajtására a végrendeletében nevezett cselekvőképes nagykorú természetes vagy jogi személy. A végrendeleti végrehajtó rendelése sok tekintetben mutat hasonlóságot a bizalmi vagyonkezelés szabályaival, amelyek közül, mint lényegest és átfogót említhető a megbízási szerződés szabályainak mögöttes alkalmazandósága [Hetv. . § () bek.]. A két jogviszony vonatkozásában az alábbi hasonlóságok és különbségek emelhetőek ki. A végrendeleti végrehajtó a bizalmi vagyonkezelővel ellentétben nem szerzi meg a hagyatéki vagyon feletti tulajdonjogot, hanem afelett kizárólag saját nevében, a végrendeletben részesített személy érdekében, rendelkezési, birtoklási, birtokvédelmi, követelés-érvényesítési – 58

azaz a vagyonkezelés tartalmához (Ptk. :. §) igen hasonló – jogot kap [Hetv. . § () bek. c) pont]. A végrendeleti végrehajtó rendelkezési jogát korlátozó rendelkezés [Hetv. . § () bek. a) pont] nem tesz különbséget vagyontárgyak között; valamennyi vagyontárgy vonatkozásában tiltja, hogy a végrendeleti végrehajtó azokat elidegenítse, pl. a hagyatéki hitelezők kielégítése érdekében, amennyiben ahhoz minden öröklésben érdekelt nem járult hozzá. A végrendeleti végrehajtó rendelkezési joga a bizalmi vagyonkezelőhöz képest tehát korlátozottabb. A végrendeleti végrehajtó – a bizalmi vagyonkezelőt a jelenleg hatályos Hetv. szerint kifejezetten nem illető – jogai közé tartozik a végrendelet eltérő rendelkezésének hiányában, hogy az eljáró hatóságokat a hagyaték leltározásában segítse, és az örökösök javára szükség esetén biztosítási intézkedés elrendelését indítványozza, továbbá, hogy követelje a végintézkedés rendelkezéseinek foganatosítását az örököstől, a hagyományostól, és ennek érdekében, a saját nevében a bíróság előtt is eljárjon. A vagyonkezelés mellett a hagyatékátadó végzés jogerőre emelkedését követően maga foganatosítja annak rendelkezéseit. A végrendeleti végrehajtó öröklésben érdekeltnek minősül a Hetv. . § () bekezdése alapján; esetében a Hetv. külön szabályozza tájékoztatását a végrendelet rá vonatkozó részéről, a megbízásának elfogadásra való felhívását, az elutasítás vélelme beálltának feltételeit, a megbízás létrejöttének, létre nem jöttének végzésben való megállapítását. Minderre a Hetv. nem hatalmazza fel a bizalmi vagyonkezelőt. A végrendeletbeli kijelölést elfogadó bizalmi vagyonkezelő a Hetv. . § () bekezdés e) pontja szerint hagyatéki hitelezőnek minősülhet, ha a hagyatékhoz tartozó vagyontárgyra – az örökhagyónak a vagyontárgy reá történő átruházására vonatkozó kötelezettségét állítva a hagyatéki eljárásban kötelmi jogcímen támaszt igényt. A szerző szerint amennyiben a végrendelet szerinti bizalmi vagyonkezelés alapján kezelendő vagyonba dolog tartozna, annak tulajdonjogát a bizalmi vagyonkezelő átruházás hiányában nem szerezheti meg, hiszen ahhoz szükséges a Ptk. :. §-a szerinti birtokátruházási ügylet, amelyet csak a közjegyző hagyatékátadó végzésében foglalt kiadásra kötelezés alanyának (mint a vagyon új jogosultjának) birtokátruházó jognyilatkozata pótolhat. A bizalmi vagyonkezelőt a hagyatéki igénylő jogállása olyan módon is megilletheti, ha a Hetv. [. § () bek. g) pontja] alapján a leltározott vagyoni jogra, követelésre a hagyatéki eljárásban olyan jogcímen terjeszt elő igényt, amely szerint az nem tartozik az örökhagyó hagyatékához, hanem (engedményesként, jogszerzőként) magát az igénylőt illeti meg. Amenynyiben az örökhagyó forgalomképes jogot és követelést rendelt kezelésbe, a követelések átruházását eredményező engedményezés (:. §), illetve a jogátruházás (:. §) nem igényel birtokátruházást, a rendelkező ügyletet a kötelezettségvállaló jognyilatkozatot is tartalmazó szerződés foglalhatja magában. A bizalmi vagyonkezelő hagyatéki eljárásbeli jogállása abból a nézőpontból is szemlélhető, hogy bizalmi vagyonkezelői jogállása az örökhagyó életében jött-e létre. Amennyiben a jogviszony már létrejött, és az örökhagyó halálával hatályosult, a bizalmi vagyonkezelő a hagyatéki eljárásban hagyatéki hitelezőként, illetve igénylőként léphet fel. Amennyiben erre még nem került sor, még nem vált bizalmi vagyonkezelővé, így jogállása nem nyilvánvaló, 59

és a jegyzőt, illetve a közjegyzőt a Hetv. alapján kifejezetten nem kötelezi szabály a bizalmi vagyonkezelői kijelölésének elfogadása érdekében való hivatalbóli nyilatkoztatásra, különös tekintettel arra, hogy a Hetv. mögöttes szabálya, a Pp. alapján a kérelemhez kötöttség alapelve érvényesül. A szerző szerint ugyanakkor felmerülhet, hogy a megkeresésre vonatkozó szabályokat (Hetv. . §) lehet úgy értelmezni, amely alapján le lehet vezetni a közjegyző kötelezettségét a bizalmi vagyonkezelőnek végrendeletben kijelölt, meghatározott személy a kijelölés azonos feltételekkel elfogadásáról való nyilatkoztatására. Megjegyzi a szerző azt is, hogy a hagyatéki hitelező egyébként a Hetv. . § () bek. l) pontja alapján öröklésben érdekeltnek, illetve ugyanazon bekezdés da) pontja alapján hagyatéki eljárásban érdekeltnek minősül, aki vonatkozásában a Hetv. megfelelően látszik rendezni hagyatéki eljárásbeli jogait és kötelezettségeit. Nem kizárt, sőt praktikusan felmerülhet a végrendeletben bizalmi vagyonkezelőnek kijelölt személy egyben végrendeleti végrehajtónak való nevezése is. A szerző végül kitér arra, hogy a végrendelettel alapított bizalmi vagyonkezelés esetén nem látszik megoldottnak a kötelesrészre jogosultak és az örökhagyó többi tartozásai hitelezőinek védelme, ugyanis a bizalmi vagyonkezelés alapján fennálló örökhagyói tartozás [Ptk. :. § () bek. c) pont] megelőzi a kielégítési sorrendben a d) pontban, hátrább álló kötelesrészen alapuló kötelezettséget [Ptk. :. § () bek.]. Az örökhagyó tartozásai között további sorrend nincs, azok a követelések arányában nyerhetnek kielégítést [Ptk. :. § () bek.], ezért fel kell hívni a figyelmet, hogy a bizalmi vagyonkezelés végrendeleti alapítása a többi örökhagyói tartozás hitelezőinek az érdekét jelentősen sértheti. A cikk végkicsengése alapján megfontolandónak tűnik ezért de lege ferenda, hogy a végrendelettel alapított bizalmi vagyonkezelés alapján kezelendő vagyon kiadása iránti igényt mint hagyatéki tartozást az örökhagyó többi tartozása és a kötelesrészen alapuló kötelezettség előzze meg a kielégítési sorrendben. Itt hívjuk fel a figyelmet a bizalmi vagyonkezelés (szerzők: B. Szabó Gábor, Illés István, Kolozs Borbála, Menyhei Ákos, Sándor István) címen a hvg–orac kiadó gondozásában megjelent friss kézikönyvre, amely komplex módon, A-tól Z-ig összefoglalja a bizalmi vagyonkezelés valamennyi releváns területét a szabályozás és a gyakorlat teljes körű bemutatásával és szükség szerinti kritikájával. Ismerteti a bizalmi vagyonkezelés sajátos vonásait, megkülönbözteti a hasonló célra alkalmas jogi eszközöktől és formáktól, ezzel is segíti az adott esetre legmegfelelőbb megoldás megtalálását. Bemutatja a vagyonrendelő helyzetét, jogait és kötelezettségeit, a vagyonrendelés szakaszait. Kitér a kötet a vagyonrendelés alaki és tartalmi kérdéseire, a megengedett szerződési kikötésekre és a jogszerűtlen módozatokra is. Mint a kiadó hirdeti, a bizalmi vagyonkezelés legjobb hazai elméleti és gyakorlati szakemberei ismertetéséből tudhatjuk meg többek között a bizalmi vagyonkezelés adózási, számviteli és illetékfizetési vonzatait magyar és külföldi érintettek esetén is, a lehetséges öröklési jogi következményeket, valamint a vagyonkezelőre, a kedvezményezettre és a kezelt vagyonra vonatkozó gyakorlati tudnivalókat. A kötet részletesen taglalja a jogviszony legfontosabb szereplőjének, a vagyonkezelőnek a jogait, kötelezettségeit, feladatait a Ptk. és a Bvktv. alapján, iránymutatást adva a kialakuló bizalmi vagyonkezelési tevékenységnek. 60

Summary I Zusammenfassung I Résumé

Dr. Gábor Juhász The Compulsory Share as a Restriction to the Freedom of Testamentary Disposition in Spanish Law – 2nd Part The study deals with the Spanish regulation of compulsory share, while the author presented the provisions of the Código Civil in the former integral part of this study, in this current one the substantive civil law provisions in force in particular Autonomous Communities (Comunidad Autónoma) are depicted. In Spain there are six Autonomous Communities (Aragon, Balearic Islands, Catalonia, Galicia, Navarre, Basque Country) at present which have the privilege to create and apply their own civil law rules (derechos forales). In these areas legal development has resulted in more open systems than that of the Código Civil providing a greater extent of freedom for the testator to dispose of his/her property. The author aims at describing the relevant law on compulsory share in these Communities, and comes to the conclusion that the underlying regulatory concept is more or less the same, however while in Catalonia and Galicia the reserved portion is a claim deriving from the law of obligations, in certain regions of the Basque Country and in Navarre the testator has absolute freedom of testation. The study also touches upon the observations of the Spanish civil law notaries in respect of this issue and the reforms of the Código Civil. Finally, Regulation (EU) No 650/2012 of the European Parliament and the Council is also hinted at upholding a more liberal approach to the freedom of testacy whose provisions will apply to deceased persons who will pass away following 17 August 2015.

Dr. Gábor Juhász Der Pflichtteil als Einschränkung des freien Verfügungsrechts des Erblassers im spanischen Recht – Teil 2 Die Studie befasst sich mit der spanischen Regelung des Pflichtteils; während aber der Verfasser im ersten Teil, der einen organischen Teil des zweiten bildet, die Bestimmungen des Código Civil dargestellt hat, werden im vorliegenden Teil die in den einzelnen Autonomen Gemeinschaften (Comunidad Autónoma) geltenden materiell-rechtliche Normen dargestellt. In Spanien gibt es zurzeit sechs Autonome Gemeinschaften (Aragonien, die Balearen, Katalonien, Galizien, Navarra und Baskenland), die alle das Privileg haben, eigene bürgerlichrechtliche Normen (derechos forales) zu schaffen und anzuwenden. Auf diesen Gebieten führte die Richtung der Rechtsentwicklung zu Systemen, die offener als die Regelungen des Código Civil sind, und so wurde dem Erblasser bei Verfügung über sein Vermögen eine größere Freiheit gewährt. Der Verfasser stellt das bürgerliche Rechtsmaterial dieser Autonomen Gemeinschaften bezüglich des Pflichtteils vor und stellt fest, dass das Regelungskonzept auf diesen Gebieten im Großen und Ganzen gleich ist, wobei in Katalonien und Galizien diese Rechtsinstitution als schuldrechtlicher Anspruch geregelt ist, und in einigen Teilen Baskenlands und in Navarra die absolute Verfügungsfreiheit des Erblassers gilt. Die Studie macht einen Abstecher zu den Bemerkungen der spanischen öffentlichen Notare bezüglich dieser Rechtsinstitution und der Reform des Código Civil, und zum Schluss weist sie auf die Verordnung Nr. 650/2012 des Europäischen Parlaments und des Rates hin, die zur Liberalisierung der Verfügungsfreiheit führt, und in Erbfällen anzuwenden wird, in denen der Erblasser nach dem 17. August 2015 verstirbt.

61

Dr. Gábor Juhász La réserve héréditaire comme une limitation de la liberté du testateur de transmettre son patrimoine dans le droit espagnol – IIe partie Le présent article ayant pour objet la réglementation espagnole de la réserve héréditaire, après avoir présenté dans sa première partie les dispositions de Código Civil, expose dans cette deuxième partie les règles matérielles de droit civil en vigueur dans certaines Communautés Autonomes (Comunidad Autónoma). En Espagne il y a actuellement 6 Communautés Autonomes (Aragon, Iles Baléares, Catalogne, Galice, Navarre, Pays Basque) qui ont la prérogative de créer et d’appliquer des normes juridiques régionales (derechos forales). Dans ces territoires l’évolution du droit avait pour résultat la création des systèmes plus ouverts que la réglementation de Código Civil qui assurent pour le testateur une plus grande liberté lorsqu’il souhaite disposer de son patrimoine. L’auteur du présent article après l’exposition des règles matérielles en matière de la réserve héréditaire applicables dans ces Communautés Autonomes conclut que la conception de la réglementation est plus ou moins similaire dans ces territoires, cependant en Catalogne et en Galice cette institution juridique est régie par les règles relatives au contrat, tandis que dans certaines parties du Pays Basque et en Navarre le testateur a une entière liberté. Dans le présent article sont insérées les observations des notaires espagnols sur cette institution et sur la réforme de Código Civil. Il y est fait référence également au nouveau règlement européen 650/2012 qui fait un pas vers la libéralisation de la transmission des biens du testateur et dont les dispositions seront applicables au règlement des successions lorsque le défunt est décédé après le 17 août 2015. Dr. Judit Molnár ‘Relocated or Recipient Unknown’ – Escape Routes for the Defendant in the Order for Payment Procedure It may be established on the basis of the statistics supplied by the MOKK that the problem affecting 3-4% of the cases is that the defendant does not reside at the address provided by the claimant. The order for payment issued by the civil law notary is paper based, which is then served on the defendant. The issued order for payment may be dispatched by postal service or via a bailiff. The study draws the inference that neither postal service nor delivery by a bailiff resolves the problem of defendants concealing themselves, moving house or labelled as recipient unknown. Ensuing failure of service it is incumbent on the claimant statutorily to proceed with the procedure. If we are to find a solution, it will not be

62

within the order for payment procedure or the service of process, but rather related to Act LXVI of 1992 on the register of personal data and address of citizens. The law imposes a duty to report any changes in data comprised in authentic registers, however without any corresponding legal consequences, sanctions if failing to do so. Hence, the author makes a proposal that it should be made mandatory on a general basis to report any changes within 3 working days to the Central Office for Administrative and Electronic Public Services (COAEPS). In case of default an adequate penalty should be determined in all procedures where the data of authentic registers are relevant. In respect of the order for payment procedure this would entail the following: in the event of a failure of postal service, the civil law notary would presume the delivery and proceed accordingly (the 15-day time limit for lodging a statement of opposition starts to run, so if no opposition is filed on deadline the order for payment becomes final and binding.) Dr. Judit Molnár „Weggezogen oder Empfänger unbekannt” – Fluchtmöglichkeit des Schuldners im Mahnverfahren Auf Grund der Statistiken der Ungarischen Notarkammer kann festgestellt werden, dass 3-4% der Sachen problematisch sind, weil der Schuldner nicht unter der vom Gläubiger angegebenen Adresse zu finden ist. Der Notar erlässt den Mahnbescheid auf Papier, und er wird auch auf Papier zugestellt. Zur Verfügung steht bei einem erlassenen Mahnbescheid die Zustellung durch die Post oder durch den Vollstrecker. Die Studie gelangt zur Feststellung, dass ein Zustellungsverfahren weder durch die Post noch durch den Vollstrecker eine sichere Lösung bietet, wenn der Schuldner unbekannt oder weggezogen ist, bzw. wenn er sich versteckt. Das Gesetz erlegt es dem Gläubiger auf, in Fällen der erfolglosen Zustellung Schritte zu unternehmen, um das Verfahren fortzusetzen. Eine Lösung für dieses Problem können wir finden, jedoch nicht im Mahn- oder im Zustellungsverfahren, sondern im Bereich des Gesetzes Nr. LXVI vom Jahre 1992 über die Erfassung von Personalien und Wohnsitz der Bürger. Das Gesetz erlegt dem Bürger die Anmeldepflicht eventueller Änderungen in seinen Personalien in Registern von öffentlichem Glauben auf, es knüpft aber keine Rechtsfolgen oder Sanktionen an die Nichterfüllung dieser Pflicht. Deshalb schlägt die Verfasserin der Studie vor, der Meldepflicht allgemeine Geltung zu verschaffen, so dass jede Änderung in den Personalien innerhalb von 3 Arbeitstagen bei der Erfassungsbehörde (KEKKH) anzuzeigen sei. Für den Fall des Unterlassens

soll aber in allen Verfahren, wo die Angaben in Registern von öffentlichem Glauben ausschlaggebend sind, eine entsprechende Rechtsfolge zur Verfügung stehen. Bei Mahnverfahren könnte dies folgendermaßen aussehen: nach der erfolglosen Zustellung würde der Notar die Vermutung einer erfolgten Zustellung aufstellen, und er würde die daran geknüpften Maßnahmen treffen (die 15 Tage Widerspruchsfrist beginnt zu laufen, und mangels eines Widerspruchs erlangt der Mahnbescheid Rechtskraft). Dr. Judit Molnár „Déménagé ou destinataire inconnu” – Possibilité pour le débiteur d’échapper à la procédure d’injonction de payer Nous pouvons constater d’après les statistiques de MOKK (Chambre Nationale des Notaires de Hongrie) que dans 3-4% des affaires le débiteur est introuvable à l’adresse indiquée par le créancier. Le notaire délivre l’injonction de payer sur support papier qui sera notifiée sur support papier aussi. La notification peut se faire par voie postale ou par l’huissier. L’exposé conclut qu’aucune méthode de notification n’offre de solution adéquate en cas d’absence d’adresse du débiteur, lorsqu’il se cache ou déménage. La loi, après une notification qui a échoué, met à la charge du créancier de faire des démarches pour obtenir le recouvrement de sa créance. Il est possible de trouver une solution à ce problème, toutefois ce n’est pas la procédure de l’injonction de payer, ni la procédure de notification qui va nous l’offrir, mais la loi LXVI de 1992 sur le fichier des données personnelles et de l’adresse des citoyens. La loi prescrit une obligation de déclaration en cas de modification des données enregistrées sur un fichier tenu par l’autorité publique, en revanche elle ne prévoit pas de sanction en cas de non-respect de cette obligation. L’auteur de cet article propose d’appliquer de manière générale le délai de 3 jours à l’obligation de déclaration envers KEKKH (Bureau Central des Services publics Administratifs et Électroniques). Il faut prévoir des sanctions en cas de non-respect de cette obligation dans toutes les procédures qui se basent sur les données enregistrées sur les fichiers publics. Dans la procédure de l’injonction de payer cela signifierait  : en cas de notification par voie postale échouée, le notaire établira la présomption de notification et il pourra prendre les mesures liées à la procédure (ouverture du délai de 15 jours pour l’exercice de l’opposition, une injonction non frappée d’opposition dans ce délai aura force de chose jugée).

Dr. Balázs Bodzási Trilateral Legal Relations Involving Pledges and Liens Civil law when regulating securities in rem assumes bilateral legal relations. However, just like in the case of securities in personam, securities in rem are also often linked with trilateral legal relationships. This simply arises from the fact that the debtor of a secured claim may be distinct from the party providing such security regarding securities in rem as well. This is often the case when pledges or liens are involved in a transaction. It is also frequent that a personal claim is secured concurrently not merely by some kind of pledge, but also by some other form of security (e.g. suretyship); transactions may thus become even four-sided. Such cases go beyond the ancillary nature of pledges, and compel the legislator to make exceptions from the strictly speaking principle of secondary or collateral obligations. All this has to be taken into account in the course of codification. The study explains the new provisions of the limited right in rem (pledges and liens) of the new Civil Code in comparison with former Hungarian private law regimes and the previous Civil Code, and draws attention to some necessary clarifications. Dr. Balázs Bodzási Dreiseitige Rechtsverhältnisse im Pfandrecht Das bürgerliche Recht geht bei Regelung der Sachsicherheiten von Zweiseitigkeit der Rechtsverhältnisse aus. Ähnlich aber wie bei Personensicherheiten, verbirgt sich auch hinter Sachsicherheiten ein dreiseitiges Rechtsgeschäft. Das ergibt sich daraus, dass sich der Schuldner der gesicherten Schuld auch bei den Sachsicherheiten von der Person des Sicherheitsleisters loslösen kann. Dazu kommt es ziemlich häufig in Pfandrechtsfällen. Dabei kommt auch oft vor, dass eine persönliche Forderung nicht nur durch ein Pfandrecht, sondern gleichzeitig auch durch eine andere Sicherheit (z. B. Bürgschaft) gesichert ist, und in solchen Fällen können sogar vierseitige Rechtsverhältnisse entstehen. Solche Fälle sprengen den akzessorischen Charakter des Pfandrechts und zwingen den Gesetzgeber, vom strengen Prinzip der Akzessorietät Ausnahmen zu machen. All das muss auch auf der Regelungsebene in Betracht gezogen werden. Die Studie stellt die Pfandrechtsnormen des neuen ungarischen BGB im Spiegel eines Vergleichs mit alten ungarischen privatrechtlichen Systemen und dem alten ungarischen BGB dar, sodann macht sie auf notwendige Änderungen aufmerksam.

63

Dr. Balázs Bodzási Relations juridiques tripartites en matière des sûretés réelles Le droit civil suppose les relations bilatérales pour régir les sûretés réelles. Toutefois, comme c’est le cas en matière des sûretés personnelles, les sûretés réelles couvrent souvent des relations tripartites. Cela est dû au fait qu’en matière des sûretés réelles aussi le débiteur de la créance garantie et la partie qui accorde la garantie peuvent être deux personnes différentes. Ce qui se produit assez fréquemment en cette matière précitée. De plus, il arrive souvent qu’en garantie d’une créance personnelle est fournie non seulement une sûreté réelle, mais aussi une sûreté personnelle (p.ex.cautionnement) et dans ce cas les relations juridiques peuvent devenir même quadrilatérales. Ces cas perturbent la caractère accessoire des sûretés réelles ce qui oblige le législateur à prévoir des exceptions au principe de l’accessoire. Ceci doit être considéré dans le domaine de la réglementation aussi. Cet exposé présente la réglementation des sûretés réelles dans le nouveau Code civil hongrois en comparaison avec les anciens systèmes hongrois de droit privé et la réglementation dans l’ancien Code civil. Dr. Tibor Szőcs Changes of the Aspect of Citizenship in International Succession with Special Regard to the Forthcoming Reforms Since the middle of the 20th century private international law has been determined by the controversy of the two great governing principles – citizenship and habitual residence – with respect to applicable law and jurisdiction regarding private law relationships of natural persons. Currently, this fight seems to be decided in favour of habitual residence: in the private international law of today ever increasingly regulated by EU regulations habitual residence becomes explicitly the primary conflict of laws connecting principle and grounds of jurisdiction. Such changes are presently brought about in our international succession law by the new EU Succession Regulation (Regulation (EU) No 650/2012). Nevertheless, it does not mean that the citizenship factor has altogether vanished from private international law. The author examines those relevant points of the Regulation where the deceased’s citizenship will still have legal significance. The new possibility for a choice of law and the related issues of dual citizenship are especially highlighted.

64

Dr. Tibor Szőcs Rollenveränderung der Staatsbürgerschaft im Bereich internationaler Erbverhältnisse, mit besonderem Hinblick auf die anstehenden Reformen Das Internationale Privatrecht ist von Mitte des 20. Jh. an vom Kampf zwischen zwei großen Ordnungsprinzipien – der Staatsbürgerschaft und dem gewöhnlichen Aufenthaltsort – im Bereich des für die bürgerlichen Rechtsverhältnisse von Personen maßgeblichen Rechts und Rechtshoheit gekennzeichnet. Der Kampf scheint heute entschieden zu sein, und zwar zu Gunsten des gewöhnlichen Aufenthaltsortes: das heutige IPR wir immer mehr durch Verordnungen der EU geregelt, wobei der gewöhnliche Aufenthaltsort eindeutig zum primären Anknüpfungsgrundsatz bei Kollision und zur Grundlage der Zuständigkeit wird. Unser internationales Erbrecht wird gerade heutzutage – durch die neue europäische Erbverordnung (650/2012/ EU) – von dieser Änderung bertoffen. All das bedeutet jedoch nicht das vollkommene Verschwinden des Prinzips der Staatsbürgerschaft aus dem IPR. Der Verfasser des Artikels untersucht, bei welchen Regelungsknotenpunkten der europäischen Erbverordnung die Staatsbürgerschaft des Erblassers weiterhin rechtliche Relevanz haben wird. Dabei hebt er die neue Möglichkeit der Rechtswahl hervor, und in diesem Zusammenhang zeigt er auch die Probleme der doppelten Staatsbürgerschaft. Dr. Tibor Szőcs Changement du rôle de la nationalité dans la succession internationale, plus particulièrement en considération de la réforme à venir A partir du milieu du 20e siècle le droit international privé était caractérisé par la concurrence de deux principes – la nationalité et le lieu de résidence habituelle – dans la détermination du droit applicable aux relations de droit civil des personnes physiques et de la compétence juridictionnelle. Cette concurrence semble désormais s’atténuer en faveur du lieu de résidence habituelle : dans le droit international privé régi de plus en plus par la voie des règlements européens, c’est le lieu de résidence habituelle qui devient le critère de rattachement principal en situation de conflit de lois nationales et de conflit de juridictions. Le droit international des successions est affecté par ce changement en vertu du règlement européen 650/2012. Toutefois ceci n’implique pas la disparition totale du principe de la nationalité. L’auteur de l’article passe en revue les dipositions du nouveau règlement européen sur les successions qui retiennent le principe de la nationalié du défunt, notamment la possibilité du choix du droit applicable et les problèmes liés à la double nationalité.

A Közjegyzők Közlönye 2015 januári / februári számának szerzői: Dr. Juhász Gábor közjegyzőhelyettes, Budapest

Dr. Molnár Judit egyetemi adjunktus Debreceni Egyetem Államés Jogtudományi Kar

Dr. Bodzási Balázs főtanácsadó Igazságügyi Minisztérium, Miniszteri Kabinet

Dr. Szőcs Tibor MOKK, Közjegyzői Intézet vezetője

Dr. Székely Erika közjegyzőhelyettes, Budapest

Szakmai profil és szerzői instrukciók A Közjegyzők Közlönye szakmai profilját elsősorban a közjegyzői szervezet, valamint a közjegyzői eljárásokat érintő, illetve ahhoz kapcsolódó anyagi és eljárási jogterületek képezik. A megjelentetett írások között kiemelt súllyal szerepelnek a polgári anyagi jog közjegyzői gyakorlat szempontjából meghatározó területei, valamint a polgári eljárásjog és azon belül különösen a polgári nemperes eljárások joga. A lap fóruma a szakmai vitáknak, a bel- és külföldi híreknek és az egységes közjegyzői joggyakorlat kialakulását célzó törekvéseknek. Mindezen témakörökben megjelenési lehetőséget biztosít a közjegyzői hivatásrend tagjain kívül más területeken dolgozó jogászok tudományos igényű publikációi számára is. A megjelentetni kívánt publikációknak tartalmi és formai tekintetében (pl. hivatkozások, idézések) meg kell felelniük a tudományos dolgozatokkal szemben támasztott szakmai követelményeknek. Azok terjedelme – a szerkesztőbizottsággal történt kivételes eltérő megállapodás hiányában – legfeljebb háromnegyed szerzői ív (30000 leütés). A publikációkat a szerkesztőbizottság részére elektronikus úton kérjük eljuttatni a [email protected] címre, rövid (kb. 1000 leütés terjedelmű) összefoglalóval együtt. A publikációkkal kapcsolatos további részletes követelményekkel kapcsolatos információ elérhető a Közjegyzők Közlönye honlapján: www.mokk.hu/kozlony.

Grafikai szerkesztés: Aldus Stúdió Nyomás: DÓZSA DESIGN Nyomdaipari Kereskedelmi és Szolgáltató Kft. Felelős vezető: Dózsa György Árpádné