FALU A LEVEGŐBEN. Verne Gyula munkái. REGÉNY. Dr. MIKES LAJOS GEIGER RICHÁRD RAJZAIVAL FORDITOTTA

Verne Gyula munkái.

FALU A LEVEGŐBEN REGÉNY FORDITOTTA

Dr. MIKES LAJOS

GEIGER RICHÁRD RAJZAIVAL — Tiz egész oldalas kép. —

Az uralkodót egyébként nem igen illette meg a hódolat, amelyet iránta nyilvánitottak, valószinüleg azért, mert már hozzá volt szokva.

A „Magyar Kereskedelmi Közlöny" hirlap- és könyvkiadóvállalat kiadása Budapesten.

ELSö FEJEZET. H o s s z u ut után.

„Globus" Pénzintézetek Müintézete, Budapest, VI., Aradi-utca 8.

— És az amerikai Kongó? — kérdezte Huber Miksa. — Ennek még híre-hamva sincs? — Miért is lenne, kedves Miksa? — felelte Cort János. — Hát szükében vagyunk talán az Egyesült-Álla­ mokban a csaknem határtalan földterületeknek? Mennyi ismeretlen és puszta terület van Alaszka és Texasz kö­ zött, a melyet mindmáig nem kutattak még keresztül?! Nem, mielőtt külföldi gyarmatpolitikát üznénk, azt hiszem, okosabb, ha odahaza gyarmatositunk . . . — Igen, igen, édes Jánosom; csakhogy az európai hatalmak, ha ezentul is úgy fejlődnek a dolgok, mint mostanában, nemsokára megosztoznak ám egész Afrikán. Gondold meg csak: háromezer millió hektárnyi teriilet! És az amerikaiak átengedjék ezt nyugodtan az angoloknak, a németeknek, a hollandusoknak, a portugáloknak, a fran­ ciáknak, az olaszoknak, a spanyoloknak és a belgáknak? — Az amerikaiakat ez épp oly kevéssé érdekli, mint az oroszokat, — felelte Cort János, — még pedig ugyan­ azért . . . — Miért? — Kár lenne a lábukat megerőltetni, mikor elég, ha a karjukat kinyujtják. — Szép, szép, kedves János. Azt hiszed hát, hogy az Egyesült-Államok kormánya előbb-utóbb követelni fogja majd a maga részét az afrikai kalácsból. Eddig van már francia Kongó, belga Kongó és német Kongó s van végül független Kongó is, a mely azonban nyilván arra vár csak, hogy függetlenségét elveszitse. Azután ott van az a nagy terület, a melyen három hónap óta jövünk már keresztül... — Pusztán, mint kiváncsi emberek, Miksa, mint ki­ váncsi emberek, nem mint hóditók . . .

6 — A különbség ebben az esetben nem tulságosan nagy, érdemes polgára az Egyesült-Államoknak, — jelentette ki Huber Miksa. — Ismétlem neked, hogy Afrikának ebből a részéből az Unió pompás gyarmatot hasithatna még ki magának. Bőven van itt terület, a mely alig várja, hogy bebizonyithassa termékenységét kellő öntözés mellett, a melynek költségeit a természet viselné. Egész nagy háló­ zata van errefelé a vizfolyásoknak, a melyek soha sem száradnak ki. — Még ebben az utálatos hőségben sem, — vágott közbe Cort János, miközben letörölte napbarnitotta hom­ lokáról a veritéket. — E h ! Ezzel ugyan kár törődnünk! — felelt Huber Miksa, — Nem akklimatizálódtunk, vagy jobban mondva nem négeresedtünk-e meg már is, kedves barátom, ha nincs kifogásod ez ellen a szó ellen? Hiszen most még még csak márciusban vagyunk. Mi lesz különben velünk juliusban vagy augusztusban, mikor a nap sugara izzó nyil gyanánt furódik a bőrbe! ? — Igazad van, Miksa. De azért mégis csak lesz vele egy kis bajunk, amig a mi könnyü francia és amerikai bőrünkkel átvedlünk pahuinná vagy zanzibárivá. Nem taga­ dom, hogy szép, érdekes és rendkivül szerencsés utat tet­ tünk meg eddig, de azért mégis csak szeretnék ott lenni már megint Librevilleben, hogy gyártelepeinken élvezhes­ sem megint azt a nyugalmat és pihenést, a melyre három hónapi ilyen utazás után jogos igénye van minden utazónak. — Igaz, kedves Jánosom; a kalandos utazásnak volt ugyan egy és más érdekessége, de azért megvallom, az uta­ zás nem elégitette ki teljesen várakozásomat. — Micsoda, Miksa? Több száz mérföldnyi ut telje­ sen ismeretlen országban, bővében a veszélyeknek nem tulságosan vendéglátó néptörzsek között, hébe-korba lö­ völdözés, parittyások és nyilak felhője ellen, vadászatok, a melyeket megtisztelt részvételével a numidiai oroszlán és a lybiai párduc, elefántok tömeges lemészárlása főnökünk­ nek, Urdaxnak a javára, elsőrendü elefántcsont bő aratása, amely elég lenne a világ összes zongoráinak billentyüire... és te egyszerüen kijelented, hogy még mindig nem vagy megelégedve? — Meg is vagyok, nem is, János. Mindaz, amit fel­ soroltál, nem egyéb, mint a közép-afrikai utazók rendes étlapja. Ezt megtalálja az olvasó egytől-egyig Barth, Burton, Speke, Grant, Chaillu, Livingstone és Stanley, Serpo Pinto, Anderson, Cameron és Mage, Brazza, Gallieni,

7 Diborvsky, Lejean, Manari, Wissmann, Buonfanti, Maistre és a többiek jelentéseiben... Az Afrika kutatók felsorolását megakasztotta egy zökkenés, a mennyiben a kocsi eleje beleütközött egy hatal­ mas kődarabba. Cort János felhasználta az alkalmat és igy szólt: — Hát te azt remélted, hogy mást is találsz utazá­ sunk közben? — Persze, hogy azt, kedves Jánosom. — Valami váratlan dolgot? — Ennél többet, mert ebben, — ezt elismerem, — nem volt hiányunk. — Tehát valami rendkivülit?... — Ez a találó szó, kedves barátom! Egyszer, egyetlen egyszer sem volt alkalmam fölébreszteni a régi Lybia vész­ hangját, a p o r t e n t o s a A f r i c á - é t , mint a hogy az ókor klasszikus füllentői szokták nevezni. — No, Miksa, látom már, hogy a francia lelket bajo­ sabb kielégiteni... — Mint az amerikait, ezt elismerem, János, ha te azokkal az élményekkel, a melyeknek emlékét utunkról haza viszed magaddal, beéred . . . — Teljességgel, Miksa! — És ha elégedetten térsz vissza... — De mennyire, első sorban azért, mert már haza­ felé tartunk. — És azt hiszed, hogy azok, akik esetleg olvassák majd ennek az utazásnak a leirását, felkiálthatnak ilyen­ formán: «Teringettét, ez igazán nagyszerü lehetett! ?» — Tulságosan sokat kivánnának, ha nem kiáltanának fel igy. — Az én véleményem szerint tulságosan keveset ki­ vánnának. — Igazad lenne, — felelt Cort János, — ha azt kiván­ nák, hogy valamelyik oroszlánnak vagy ubanghi emberevőnek a gyomrában kellett volna utunkat befejeznünk ! — Oh, nem, János, n e m ! Anélkül, hogy ilyen megol­ dásról lenne szó, a mi különben bizonyára érdekelhette volna nemcsak az olvasókat, hanem az olvasónőket is, meg mernél esküdni becsületedre és lelkiismeretedre Isten és az emberek előtt, hogy többet fedeztünk fel és figyeltünk meg, mint a mennyit elődeink is megfigyeltek és fölfedeztek már Közép-Afrikában? — Nem, ezt már nem, Miksa.

8 — No látod. Én azonban azt reméltem, hogy a sors kegyesebb lesz hozzánk. — Oh, te telhetetlen, aki utóbb erényt csinálsz majd még telhetetlenségedböl i s ! — felelt Cort János. — Én a magam részéről kijelentem, hogy meg vagyok elégedve és nem is vártam utazásunktól többet, mint a mennyit nyujtott... — V a g y i s : ugyszólván semmit, János. — Egyébként, Miksa barátom, az utazás nem ért még véget, és az alatt az öt-hat hét alatt, a mennyire szükszükségünk van még, hogy eljussunk Libreville-be... — Ugyan eredj! — kiáltott fel Huber Miksa. — Egyszerü karavánséta... a kitaposott országuton... séta a postakocsiban, s ráadásul még szép időben i s . . . — Oh, ki tudja?... szólt Cort János elgondolkozva. Most megállt a kocsi estére és éjszakára, még pedig egy öt-hat pompás fával koronázott, kis emelkedés tövé­ ben. Ez a pár fa, amelyet az alkonyuló nap sugarai büvö­ sen megvilágítottak, az egyedüli pár fa volt köröskörül a nagy sikságon. Este hét óra volt. Az északi szélesség kilenczedik foka alatt voltak, ahol — mint minden alacsony szélességi fo­ kon — igen rövid a szürkület, s ennélfogva hamar beáll az éjszaka. Az nap nagyon sötétnek igérkezett az éjszaka, mert sürü felhőfátyol takarta el a csillagok fényét, s a növő hold sarlója lemerült már a nyugati szemhatáron. A kocsin, amely csupán utasok szállitására volt szánva, nem volt sem podgyász, sem eleség. Képzeljünk el egy négy tömör keréken nyugvó lakókocsit, amelyet hat ökör huz. Az elején ajtaja volt, oldalt ablakai, s belsejét egy választófal két egyenlő nagy rekeszre osztotta. A hátulsó rekeszben két 25—26 esztendős fiatal ember volt: egy Cort János nevü amerikai és egy Huber Miksa nevü francia. Az első rekeszben egy Urdax nevü portugál kalmár la­ kott egy Khamisz nevü ugynevezett f o r e l o p e r-ral együtt. Ez a foreloper — vagyis karavánvezető — kame­ runi benszülött volt s gyakorlott és tapasztalt vezető Ubanghi izzóan forró területén keresztül. Persze a kocsi ugy épült, hogy kivánni sem lehetett volna erősebbet. Ilyen hosszu és terhes ut után is a leg­ jobb állapotban volt a batárja, a keréktalpak alig koptak meg, a tengelyek sem meg nem repedeztek, sem el nem görbültek, — szóval, azt hihette volna az ember, hogy tizenöt-tizenhat angol mérföldnyi sétautat tett meg,

9 holott kétezer kilométernél jóval hosszabb volt az eddig megtett ut. Ez a szekér három hónappal ezelőtt távozott Librevilleből, a francia Kongo-terület fővárosából. Kelet felé tartva, az Ubanghi sikságon keresztül tuljutott a délen elterülő Csad-tó egyik folyójának, a Bahar-el-Abiadnak medrén. A vidék a Kongó vagy Zaire egyik legnagyobb jobb­ parti mellékfolyójának köszöni a nevét. Keletre terül el Német-Kameruntól, amelynek kormányzója egyben NyugatAfrika német főkonzulja i s ; de a terület határai még a legujabb térképeken sincsenek teljes pontossággal meg­ jelölve. Habár a terület nem is éppen sivatag, — vagy ha az is, oly buja a növényzete, hogy a Szaharához semmi­ képp sem hasonlit, — mégis rengeteg nagy sikság, ame­ lyen az egyes falvak mindig roppant messze terülnek el egymástól. Az itt lakó néptörzsek között szakadatlan a háborus­ kodás, rabszolgákká teszik vagy Ieöldösik egymást, sőt sok­ szor meg is eszik egymást, mert szeretik az emberhust, különösen a mubuttuk a Nilus- és a Kongó-medence kö­ zött. Még utálatosabb dolog, hogy rendszerint gyerme­ keket használnak fel kannibáli vágyaik kielégitésére. A hittéritők éppen ezért mindent elkövetnek, hogy a kicsi­ nyeket megmentsék, amennyiben vagy erőszakosan elragad­ ják őket vagy visszavásárolják őket a győztesektől, s azután keresztény szellemben nevelik fel őket a Sziramba-folyó mentén lévő missziókban. Ezek a missziók különben előbbutóbb mind tönkre mennének, ha az európai államok, — különösen Franciaország, — nem támogatnák őket nagy­ lelküen. Itt emlitjük meg azt is, hogy Ubanghiban a benszülöttek gyermekeit csereügyletekben valósággal pénznek szok­ ták tekinteni. Kis fiukkal és kis lányokkal fizetnek a szükségleti cikkekért, amelyeket az utazó kalmárok elhoznak egészen az ország szivébe. Itt tehát az a leggazdagabb benszülött, akinek családja a legnagyobb. Bárha a portugál Urdax nem is kereskedelmi célok­ ból vonult végig e nagy sikságokon és Ubanghiban a partlakókkal nem is lépett közelebbi érintkezésbe, mint­ hogy semmi egyébre nem törekedett, csak arra, hogy az ehelyütt még mindig nagyon eredményes elefántvadászat ré­ vén szert tegyen bizonyos mennyiségü elefántcsontra, még sem kerülhetett el minden érintkezést a Kongó-medence e

10 vad népeivel. Többizben kénytelen volt visszaverni ellenséges hordáknak a támadásait és kénytelen volt védeke­ zésül puskáit használni, amelyek eredetileg csak a pachydermoszoknak voltak szánva. Általában mégis szerencsésen folyt le eddigelé a vadászat és nem követelt a karaván emberei közül egyetlen áldozatot sem. Egy falu határában, közel a Baha-el-Abiad forrásai­ hoz, sikerült Cort Jánosnak és Huber Miksának megmenteni egy gyermeket a rávárakozó, szörnyü sorstól, a mennyiben néhány üvegholmi fejében megvásárolták a kis fiut. A szerencsésen megszabaditott fiucska körülbelül tiz eszten­ dős volt, erős testalkatu és megnyerő barátságos arcu, amely alig vallott a négertypusra. Mint nem egy törzsnél előfordul, a fiunak csaknem egészen világos bőre volt, szürke haja a négerek bodros gyapjuhaja helyett, inkább sasorra, mint piszeorra, és finom ajka, a négerek rendes, duzzadt ajka helyett. Szeméből természetes értelem sugár­ zott s a kis fiu csakhamar gyermeki szeretettel ragaszko­ dott megmentőihez. A szegény fiucskának, akit csak tör­ zsétől ragadtak el, családjától nem, — mert nem ismerte sem apját, sem anyját. — Llanga volt a neve. Miután egy ideig hittéritők oktatták, akik megtanitották egy kis fran­ ciára és angolra, szerencsétlen véletlen folytán ellenséges denkáknak a vizébe került. S hogy milyen sors várakozott itt rá, azt nem volt nehéz kitalálni. A két jó barát, akiket a fiu őszinte ragaszkodása és képmutatás nélkül való hálája nagyon meghatott, nem­ sokára egyre növekvő érdeklődéssel viseltettek a fiu iránt. Táplálták, felöltöztették és tanitották, még pedig kis pártfogoltjuk természetes képességénél fogva meglehetős nagy eredménynyel. De milyen más is volt most a kis Llanga helyzete, mint azelőtt! A helyett, hogy eleven árucikk lett volna, mint a szerencsétlen kis benszülöttek, azt tervezték vele, hogy később, mint Huber Miksa és Cort János fogadott gyermeke ott fog élni Libreville gyártelepein. A két fia­ talember pártfogásába vette őt és többé soha nem szán­ dékozott levenni róla a kezét. Bár nagyon fiatal volt még, megértette már sorsa változását, tudta, hogy szeretik és a boldogság könnycsepje gördült végig arcán mindannyi­ szor, mikor Huber Miksa vagy Cort János fejére tette a kezét. Mihelyt megállt a szekér, az emésztő hőségben meg­ tett uttól kimerült ökrök rögtön letelepedtek a prairien. Llanga pedig, aki hol a szekér előtt, hol a szekér mögött

11 baktatott egy-egy darabot, ott termett mindjárt pártfogói­ nál, mikor ezek kiléptek a kocsiból. — No, nagyon elfáradtál, Llanga? — kérdezte Cort János, miközben megragadta a fiu kezét. — Nem, n e m ! . . . jó a l á b a m . . . szeretek szaladni egy kicsit, — jelentette ki Llanga, aki bátran mosolygott Cort Jánosra és Huber Miksára. — De most ideje ám, hogy együnk valamit, — mondta a francia. — E g y ü n k ? . . . az ám, Miksa barátom! Llanga gyorsan megcsókolta a feléje nyujtott kezeket, azután elvegyült a teherhordók közé a domb nagy fái alatt. Mig a szekér kizárólag a portugál Urdax, továbbá Khamisz és a két kisérő számára volt fentartva, a podgyász és az elefántcsont-teher a karaván embereinek az őrizetére volt bizva — körülbelül ötven kameruni benszülött fekete férfiéra. Ezek le is rakták már az elefántok nehéz agyarait, a ládákat és csomagokat, a melyekben a mindennapi éle­ lem volt, amelyet Ubanghi vaddus vidékein vadászattal állandóan fel lehetett frissiteni. Ezek a feketék mind bérszolgák, akik megszokták a foglalkozásukat. Elég nagy a bérük, mert az ilyen vadásza­ tok nagy jövedelméből bőven telik rájuk. El lehetett róluk mondani, hogy «sohasem költötték ki a tojásaikat» — ami arrafelé szokásos közmondás a benszülött telepesek meg­ jelölésére. Gyermekkoruktól hozzászoktak a teherhordáshoz és nehéz terhet fognak cipelni, a mig csak föl nem mondja lábuk a szolgálatot. Ez a foglalkozás roppant megerőltető, ha ilyen éghajlat alatt kell végezni. Vállukon a nehéz ele­ fántcsonttal vagy a nagy eleséges ládákkal, a melyeknek terhe gyakran surolja a bőrüket s nem egyszer vérző lá­ bakkal és a tövises füvektől kisebzett testtel, mert csak­ nem mezitlenül vannak, igy vándorolnak napkeltétől dél­ előtt tizenegy óráig s ha a legnagyobb hőség elmult, foly­ tatják utjukat megint estélig. A kereskedőknek azonban érdekük, hogy ezeket az embereket jól megfizessék és meg is teszik ezt, sőt jól is táplálják őket és nem erőltetik meg őket tulságosan. Az elefántvadászattal járó veszedelmek nem kicsinyek, ha nem is vesszük számba azt, hogy lépten-nyomon össze­ akadhatnak oroszlánokkal és párducokkal is és a karaván gazdájának föltétlenül meg kell biznia embereiben. Ha a drága zsákmányt learatták, akkor arra kell törekedniük, hogy szerencsésen és mennél gyorsabban visszatérhessenek, a partmelléki gyártelepekre.

12 Roppant fontos a karavánokra nézve, hogy ne késlel­ tesse őket sem az emberek tulságos megerőltetése követ­ keztében beálló kimerülés, sem pedig betegségek, amelyek közül legveszedelmesebb a gyakori himlő. A portugál Urdax, aki tisztában volt ezekkel az alap­ elvekkel és akinek igen nagy volt e téren a tapasztalata, a legnagyobb tekintettel volt mindig embereire, s eddig­ elé mindig igen szép eredménynyel végezte utait a fekete világrész szive mélyéig. El lehetett ugyanezt mondani mostani utjáról is, mert igen tekintélyes mennyiségü szép elefántcsontot zsákmá­ nyoltak a Bahar-el-Abiadon tul, csaknem Darfur határán. Most pompás tamarindák árnyékában tábort ütöttek, s mikor Cort János, miután a teherhordók kezdték kicsoma­ golni az eleséget, megkérdezte a portugáltól, mi a véle­ ménye erről a helyről, Urdax folyékony angolsággal igy felelt neki: — Azt hiszem, Cort ur, ez a pihenőhely nagyon meg­ felel nekünk és dus vendégséggel várja igavonó állatain­ kat is. — Persze, persze, bőven találnak itt nagy, kövér fü­ vet, — mondta Cort János. — Az ember maga is szivesen enne belőle, — tette hozzá Huber Miksa, — ha kérődző lenne és három gyomra volna az emésztésre ! — Köszönöm szépen, — felelt Cort János, — én már csak többre becsülöm a parázson sült antilopot, meg a kétszersültet, amivel bőven el vagyunk látva és Cap-Madeira hordócskáinkat... — Amelybe belevegyithetnénk néhány cseppet a tiszta Rióból, amely a sikságon csörgedezik, — jegyezte meg a portugál. Igy szólván egy vizfolyás felé mutatott, minden esetre az Ubanghi egyik mellékfolyójára, amely körülbelül egy kilométernyi távolságban kigyózott tova a dombtól. A táborral hamarosan elkészültek. Az elefántcsontot nagy rakásokban a szekér mellett helyezték el. Az igás­ ökrök ott nyüzsgölődtek a tamarindák körül. Itt-ott a lehullott, száraz gallyakból rakott tüz is fel­ lobogott már. A foreloper meggyőződött róla, hogy a kara­ ván embereinek nincs hijuk semmiben. Elch- és antilophusnak, frissnek és száritottnak, egyaránt bővében voltak, mert a vadászat többet nyujtott, mint amennyire szükség volt. Nemsokára kellemes pecsenyeillat kezdett terjedezni

13 és valamennyien pompás étvágygyal láttak hozzá a fala­ tozáshoz, amelyet az utolsó félnapi marsolás igazolt. A fegyvert és a lövőszert természetesen a szekérben hagyták. Több láda lövőszer, különféle vadászfegyver, kara­ bély és revolver, a modern fegyvergyártásnak csupa ki­ tünő terméke, állt szükség esetén a portugálnak, Khamisznak, Cort Jánosnak és Huber Miksának rendelkezésére. Egy óra mulva befejezték a vacsorát. Miután gyom­ rát kielégitette, az alaposan elfáradt karavánnak nemso­ kára mély álomba kellett merülnie. A foreloper néhány emberére bizta az őrállást. Két óránkint kellett az őrszemeknek felváltaniuk egymást. Ott azokon a távoli vidékeken ugyanis mindig résen kell lenni ugy kétlábu, mint négylábu gonosztevőkkel szemben. Ur­ dax nem is mulasztotta el soha a szükséges óvóintézkedé­ seket. Ötven éve dacára, nagyon erőteljes ember volt még, hozzá volt szokva az effajta utazásokhoz és rendkivül szi­ vós volt a természete. De megvolt az afrikai karavánvezetéshez megkivántató minden biztositék a harmincöteszten­ dős Khamiszban is, aki nemcsak ügyes, hajlékony és erős férfi volt, hanem bátor és hidegvérü is. A két jóbarát és a portugál az egyik tamarinda tövé­ ben ültek le a vacsorához, amelyet, a kis fiu hozott oda ne­ kik, s az egyik benszülött készitett, aki a társaságnak sza­ kácsa volt. Evés közben a nyelvek épp oly kevéssé pihentek, mint az állkapcsok. Hiszen az evés nem akadályozza a beszédet, ha nem nagyon siet az ember. Miről beszélgethettek?... Az utazótársaság élményeiről északkeletre tartó utjuk köz­ b e n ? . . . Oh, nem; sokkal érdekesebb tárgya volt a be­ szédnek az, hogy miféle epizódokban lehet részük utjuk közben visszafelé. A librevillei gyártelepig még igen nagy, kétezer kilométernél hosszabb utat kellett megtenniök, amely körülbelül kilenc-tiz hétig eltarthatott még. Az utnak e második részére vonatkozólag ki is jelentette Cort János kisérőivel szemben a maga «ki tudja?» kérdését, minthogy az volt a vágya, hogy ne csak valami váratlan, hanem valami rendkivüli élményük is legyen. Odáig, ahol most voltak, a karaván Darfur határától vonult lefelé Ubanghiba, miközben átkeltek az Ankadebének és számos mellékfolyójának medrein. Most közel pihen­ tek ahhoz a ponthoz, ahol a huszonkettedik hosszusági és a kilencedik szélességi fok kereszteződik. — Mostantól fogva azonban, — mondta Urdax, — délnyugati irányban fogunk tovább vonulni.

14 — És ez annál kivánatosabb, mert — ha szemeim nem csalnak, — a szemhatárt egy erdő zárja le, amelynek végét nem lehet látni sem keleten, sem nyugaton. — Ugy van, rengeteg nagy erdő ez! — erősítette, meg a portugál. — Ha kénytelenek lennénk kelet felé meg­ kerülni, akkor hónapokba telnék, amig elébe vághatnánk. — Ellenben nyugat f e l é . . . — Nyugat felé, — szólt közbe Urdax, — ha a szé­ lén megyünk, utunk különösebb meghosszabbitása nélkül eljutunk a Kongó forgatagai közelében Ubanghiba. — Nem röviditené meg az utunkat, ha keresztülvonul­ nánk rajta? — kérdezte Huber Miksa. — Dehogy is nem, körülbelül hét heti marsolással. — Hát akkor mért nem tesszük meg ? — Mert az erdő teljességgel áthatolhatatlan. — O h ó . . . áthatolhatatlan! — felelte Huber Miksa tamáskodva. — Gyalogos számára talán nem, — folytatta tovább a portugál, — de azt sem tudom bizonyosan, mert még soha senki sem próbálta meg; de igavonó ökrökkel bele­ merészkedni a sürüségbe olyan vállalkozás lenne, amely csak kudarccal végződhetnék. — Ön azt mondja, Urdax, hogy még soha senki nem próbált keresztülhatolni ezen az erdőn? — Hogy nem próbált-e senki Huber ur, azt nem tudom; de azt tudom, hogy senki sem hatolt még rajta keresztül és hogy Kamerunban, meg a Kongó-vidéken nem is jutna eszébe senkinek sem, hogy erre vállalkozzék. Ki is merne belevágni ebbe a rengetegbe, ahol csupa tövi­ ses sürüség és tüskés bozót van, ösvénynek ellenben nyoma sincsen? Azt hiszem, tüzzel és fejszével sem igen lehetne utat törni benne, a kidölt fákat nem is emlitve, amelyek csaknem legyőzhetetlen akadályok... — Legyőzhetetlenek, Urdax u r ? . . . — Kérlek, kedves barátom, — szólalt meg most Cort János, — tégy le nyugodtan arról a gondolatról, hogy abba az erdőbe merészkedjünk. Szerencse, hogy csak kö­ rül kell kocsiznunk. Megvallom, én nekem bizony sohasem jutna eszembe, hogy betévedjek az ilyen fa utvesztőbe. — Arra sem lennél kiváncsi soha, hogy meglásd, mi lehet benne? — Ugyan mi a manó lehetne benne, M i k s a ? . . . Talán ismeretlen királyságok, elbűvölt városok, mythologiai eldorádók, eddig soha nem látott teremtések, talán ötlábu ragadozók vagy háromlábu emberi lények?

15 — Miért ne, J á n o s ! Hiszen csak be kell hatolni az erdőbe, hogy megtudjuk. Llanga, aki tágra meresztett szemmel és feszült figye­ lemmel hallgatta a beszélgetést, mintha azt akarta volna mondani, hogy ő bizony nem riadna vissza attól, hogy szük­ ség esetén kövesse Huber Miksát a rejtelmes erdőségbe. — Minthogy Urdax határozottan vonakodik keresz­ tül vágni az erdőn, — folytatta Cort János, — hogy az Ubanghi partjára jusson... — Minden esetre, — erősitette meg a portugál, — mert be csak bejuthatnánk az erdőbe, de ki belőle soha többé! — Nos tehát, kedves Miksa, végezzünk röviden a dologgal. Neked megengedjük, hogy kifürkészd ennek a rengetegnek a titkait, bemerészkedjél áthatolhatatlan sürü­ ségeibe, d e . . . természetesen csak álmodban, s én még ezt sem tartom okos dolognak. — Nevess ki csak, János, nevess ki csak kedvedre. De én emlékszem rá, hogy egyik költőnk — hogy melyik, azt nem tudom, — ezt mondta: «Keresd az ismeretlent, hogy ujat találj !» — Igazán, M i k s a ? . . . És melyik az a verssor, amely rimel az elsővel ? — E j n y e . . . ezt elfelejtettem, J á n o s ! — Akkor hát felejtsd el az elsőt is, ugy, ahogy a másodikat elfelejtetted és engedd meg végre nekünk, hogy nyugodtan lefekhessünk. Ez volt a legokosabb csakugyan, amit tehettek, még pedig anélkül, hogy visszamentek volna a kocsiba. Egy éjszakát eltölteni a domb tövében, a széleságazatu tamarindák alatt, amelyeknek frissesége enyhitette a le­ vegőnek még napnyugta után is nagyon erős hevét, nem volt ujság a «szabad ég alatt»-hoz cimzett szálloda törzs­ vendégei számára, mikor az időjárás megengedte. Ma este, mikor esőtől nem igen kellett tartani, bárha a csillagokat sürü fellegek takarták is el, nagyon ajánlatos volt, hogy a szabadban aludjanak. A fiatal benszülött takarókat hozott Jól beburkolózva, a két jóbarát az egyik tamarinda gyökerei között nyult vé­ gig a földön, mint holmi igazi kabinfekvőhelyen és Llanga, mint a hűséges őrző eb, mellettük keresett ki magának egy kis helyecskét. Urdax és Khamisz, mielőtt a két jóbarát példáját utá­ nozták, még egyszer körül akarták járni a táborhelyet, hogy meggyőződjenek róla, vajjon a megkötözött ökrök

17

16 nem szabadulhatnak-e ki a sikságra, hogy az őrszemek ott vannak-e őrhelyükön és hogy a tüzrakásokat gondosan el­ oltották-e. mert ehelyütt egyetlen szikra is elegendő lett volna hozzá, hogy lángra lobbantsa az egész környékein a száraz füvet és a rőzsét. Aztán ők ketten is visszatértek a domb tövébe. Nemsokára aludtak valamennyien... oly mélyen, hogy az Ur mennydörgését sem hallották volna meg. És talán elaludtak az őrszemek i s ? . . . El, valóban; tiz óra után nem volt már senki ébren, aki jelenthette volna, hogy a nagy erdő szélén egész csomó gyanús láng mozgott szaka­ datlanul ide-oda. MÁSODIK Bolygó

FEJEZET. lángok.

Két kilométernyi távolság választotta el a dombot la sötét erdei sürüségtől, amelynek szélén füstös, lobogó lán­ gok mozogtak ide-oda. Tiz láng lehetett, amelyek hol egye­ sülve, hol külön-külön villantak föl, s néha oly hevesein lebegtek ide-oda, amint a légkör nyugalma alig tehette megokolttá. Azt lehetett gyanitani, hogy egy csapat benszülött vert ott tanyát, hogy azon a helyen várja meg a napkeltét. De tábortüzek azért nem lehettek a lángok, mert ennél sokkal szeszélyesebben bolyongtak ide-oda mintegy száz lábnyi mesgyén, anélkül, hogy egyetlen máglyatüzet képezhettek volna egy éjjeli tábor biztosítása céljából. Az Ubanghi közelében egyébként elég gyakran kószál­ nak nomád törzsek, amelyek többnyire nyugatról jönnek Adamauából vagy Barghiniból, vagy keletről is, Ugandá­ ból. Kereskedő-karaván nem lett volna oly esztelen, hogy jelenlétét a sötétben ide-oda mozgó ennyi tüznyelvvel árulja el. Csak benszülöttek telepedhettek ott le pihenni. És ki tudja, vajjon nem viseltettek-e ellenséges szándékkal a tamarindák koronája alatt szunnyadó karavánnal szemben. De akármilyen nagy veszedelem fenyegette is a kara­ vánt, talán több száz pahuin, fundja, chilou, bari, denka és más benszülöttek, akik csak a kedvező pillanatot várták, hogy nyomasztó tulsulylyal rá vessék magukat a karavánra, a tamarindák alatt — legalább féltizenegyre — senki a legkisebb előkészületet sem tette a védekezésre. A tábor­ ban aludt ugyanis mindenki, urak és szolgák egyaránt, a ami a legnagyobb baj volt, mély álomba merültek a teher-

hordók is, akiknek egymást az őrállásban fel kellett volna váltaniok. Szerencsére a fiatal benszülött fiu egyszerre csak fel­ ébredt. De a szeme kétségtelenül megint lecsukódott volna, ha tekintete véletlenül nem lett volna a déli szemhatár felé irányitva. Félig lehunyt szempillái alatt először is valami fénynek a határozatlan érzését észlelte, amely keresztülszürődött a sötét éjszakán. Nyujtózkodott egyet, megdör­ zsölte a szemét és figyelmesebben odanézett. Nem, nem csalódhatott: az erdő szélén több láng mozgott ide-oda. Llangának az jutott eszébe, hogy a karavánt esetleg meg fogják támadni. Inkább ösztön sugta ezt neki, mint igazi megfontolás, mert hiszen a rablók, akik gyilkolni és fosztogatni akarnak, nagyon jól tudják, hogy sokkal több siker kecsegteti őket, ha sikerül az ellenséget meglepniük. Éppen ezért rejtőzködni szoktak, mig ezek ugyszólván nyil­ tan jelentkeztek. A fiu nem akarta rögtön felébreszteni Huber Miksát és Cort Jánost, hanem nesztelenül a kocsihoz kuszott. Mikor ráakadt a foreloperra, vállára tette a kezét, felébresztette őt és ujjával a szemhatáron libegő tüzpontok felé mutatott. Khamisz fölegyenesedett, egy pillanatig odafigyelt a bolygó lángokra, aztán élesen igy kiáltott f e l : — Urdax ur ! Urdax ur ! A portugál kereskedő, aki régóta hozzászokott ahhoz, hogy gyorsan felriadjon álmából, nyomban talpon volt. — Mi az, Khamisz? — Nézzen csak oda ! Kinyujtott karral a sik végére mutatott a megvilágitott erdőszegély felé. — Talpra mindannyian! — kiáltott a portugál torka­ szakadtából. Pár pillanat alatt talpon volt a karaván apraja-nagyja; de a helyzet komolysága annyira erőt vett mindannyiukon, hogy senkinek sem jutott most eszébe felelőségre vonni a kötelességükről megfeledkezett őrszemeket. Llanga nél­ kül föltétlenül meglepte volna az ellenség a tábort, mialatt Urdax és kisérői békén szenderegtek. Huber Miksa és Cort János, akik gyorsan felugrottak fekvőhelyükről, természetesen nyomban csatlakoztak a por­ tugálhoz és a foreloperhoz. Valamivel elmult már féltizenegy. Még sötétség borult a sikság háromnegyed részére, északon, keleten és nyu­ gaton. Csak délen szikráztak a különös lángok, és fel-fel­ Verne: Falu a levegőben.

2

18 lobbanva hosszu fénysávokat vetettek maguk elé. Most körülbelül ötven ilyen lángot lehetett már összeszámolni. — Bizonyosan benszülöttek gyülekeztek ott össze, — kezdte Urdax, — még pedig valószinüleg budják, akik többnyire Kongó és az Ubanghi partjain szoktak kószálni. — Persze, — jegyezte meg Khamisz, — maguktól semmiesetre sem gyultak meg azok a fáklyák. — És bizonyára karok is vannak ott, a melyek tartják és ide-oda hordozzák a fáklyákat, — jegyezte meg Cort János. — És ezek a vállak, — folytatta Huber Miksa, — minden bizonynyal vállakon nyugszanak, s a vállak emberi testekhez tartoznak, a melyekből azonban a világosság közepette sem látszik egyetlen egy s e m . . . — Bizonyára egy kicsit feljebb vannak az erdőben, a fák mögött, — mondta Khamisz. — Különben is, — szólalt meg ujra Huber Miksa, — meg lehet állapítani, hogy a csapat nincs odakünn az uton az erdő előtt, mert a fénypontok egyszer jobbra, egyszer balra távolodnak, de aztán mindig ujra egyesülnek... — Bizonyosan azon a helyen, ahol a benszülöttek tá­ bora van, — jegyezte meg a foreloper. — És mi az ön véleménye? — fordult oda Urdax Cort Jánoshoz. — Azt hiszem, támadás fenyeget bennünket. — jelen­ tette ki Cort János, — és ennélfogva nyomban védekezésre kell készülődnünk... — De mért nem támadtak meg bennünket a benszülöt­ tek, mielőtt mutatkoztak? — Oh, a négerek nem fehér emberek, —• jelentette ki a portugál. — De ha hijával vannak is a belátásnak, azért nagy számuk és vadságuk miatt nem kevésbbé veszedel­ mesek. — Tisztára párducok, akiket a mi hittéritőink nagynehezen fognak csak szelid bárányokká átalakitani, felelte Huber Miksa. — Legyünk résen! — fejezte be a portugál a be­ szélgetést. Bizony, most arról volt szó, hogy minden módon készü­ lődjenek arra, hogy ha kell, mindhalálig védekezzenek. Az Ubanghi partmelléki vad népek irgalmára nem volt sza­ bad számitani. Hogy milyen kegyetlenek ezek, azt alig le­ het elképzelni; még Ausztráliának, a Salamon-szigeteknek, a Hebridáknak és Uj-Guineának legvadabb törzsei sem igen foghatók hozzájuk. Az itteni földterületnek szivében csupa

19 emberevő falu van s a hittéritő atyák, akik bátran szemébe néznek a legrémesebb halálnak is, nagyon jól tudják ezt. Az ember igazán hajlandó lenne ezeket a lényeket, eze­ ket az emberiábrázatu ragadozókat, itt az egyenlitő körüli Afrikában az állatok közé számitani s ezekkel szemben hiába minden gyöngeség és csak az erőszak jogosult. Még érett férfikorukban sincs ezeknek a feketéknek annyi tudásuk sem, mint nálunk az öt-hatéves gyermeknek. Bátran állithatjuk azt is, hogy ezen a tájon gyakori még az emberáldozat. Bizonyiték van erre bőven, s a hit­ téritők gyakran tanui a legborzalmasabb jeleneteknek. A rabszolgákat megölik uruk sirján és rugalmas ágra akasz­ tott fejüket messze elhajitják, mihelyt a fétis papja levágta. Nagyobb ünnepek alkalmával tiz-tizenhat éves gyermeke­ ket szoktak megenni, és nem egy törzsfőnök állitólag nem is eszik mást, csak ilyen emberhust. Kannibáli hajlamaikhoz járul még hirtelen rablóvágyuk is. Ez az oka annak, hogy gyakran fölkeresik a karavánok utját, megtámadják a karavánokat, kifosztják és megsemmi­ sitik őket. Ha nincsenek is oly jól fölfegyverezve, mint a kereskedők és ezeknek kisérete, megvan az az előnyük, hogy többen vannak, a néhány ezer benszülött mindenesetre kiállhat pár száz teherhordóval. A foreloperek nagyon jól tudják azt; óvakodnak is attól, hogy nagyon is közel jus­ sanak az olyan négerfalvakhoz, a minő Ngombe Dara Kalaka Taimo és a többi, az Aukadeze és a Bahar-el-Abiad környékén, ahol nem müködnek még a hittéritők, ahová azonban szintén be fognak nyomulni még. Félelem nem csök­ kentheti ezeknek a lángoló buzgóságát, mikor arról van szó, hogy gyönge emberi teremtéseket megmentsenek a halálból, s azokat a vad törzseket a keresztény civilizáció segitségével kiemeljék züllöttségéből. A portugál Urdax az ut kezdetétől fogva több izben nem térhetett ki benszülötteknek a támadásai elől, de még mindig sikerült neki eddigelé nagyobb kár nélkül szaba­ dulnia és embereinek száma mostanig e g g y e l sem apadt. Azt remélték, hogy hazafelé már teljes biztonságban fognak haladni. Ha megkerülik az erdőt nyugat felé, eljut­ nak az Ubanghi jobbpartjára s a folyó mentén akartak tovavonulni egészen le a torkolatáig, a Kongó jobb part­ jáig. Az Ubanghi mellett már gyakran találkozik az em­ ber kalmárokkal és hittéritőkkel. Itt már kevésbbé kell félni attól is, hogy benszülött törzsekre bukkannak, mert ezeket Franciaország, Németország, Anglia és Portugália beavatkozása egyre hátrább szoritja Darfur területeire.

2*

20

Az lesz talán a karaván sorsa, hogy amikor, pár napra volt már csak szüksége, hogy eljusson a folyóhoz, fel fogják tartóztatni vagy talán áldozatul is esik ilyen nagyszámu vérszomjas ellenségnek?... Sajnos, ettől kel­ lett tartani. Semmi esetre sem fog ugy tönkre menni, hogy nem védekezzék utolsó csepp véréig, s a portugál kalmár felszólitására meg is történt minden előkészület az erőteljes védekezésre. Urdax, a foreloper, Cort János és Huber Miksa egy szempillantás alatt fel volt fegyverkezve: puska, az övük­ ben revolver és jól megtöltött tölténytáska. A kocsin volt ezenkivül tiz-tizenkét darab puska és pisztoly, amelyet né­ hány kipróbált hüséges teherhordónak osztottak ki. Megparancsolta Urdax nyomban azt is az embereinek, hogy mindig a nagy tamarindák közelében tartózkodjanak, hogy jobban védve legyenek a nyilak ellen, amelyeknek mérgezett hegye gyakran oszt halálos sebet. Feszült figyelemmel várták, hogy mi fog történni. Nem olyannak tetszett a dolog, mintha a benszülöttek az erdő felől nyomultak volna előre a sikon. Látszott még mindig, mint előbb, a tüzes világosság, s itt-ott hosszu, sárgás füstoszlopok gomolyogtak a magasba. — Amit ide-oda hordoznak amott az első sor fánál, az föltétlenül nagyon gyantadus fáklya. — Minden bizonynyal, — helyeselt Huber Miksa. — Csak azt nem értem, mit piszmognak ott a fickók, ha az a céljuk csakugyan, hogy megtámadjanak bennünket. — Én pedig épp oly kevéssé értem akkor, ha nem az a céljuk, — tette hozzá Cort János. A dolog csakugyan érthetetlen volt. De hát mi az, amin szabad lett volna csodálkozni, mikor ilyen elállatiasodott fickókról volt szó az Ubanghi felső folyása mellől"? Eltelt egy félóra változás nélkül. Az egész tábor sza­ kadatlanul résen állt. Minden szem a sötét messzeséget iparkodott kifürkészni, keleten és nyugaton. Hiszen mialatt a tüzek tovább loboghattak délen, a vadak egy része oldalról odalopózhatott és a karavánt a sötétség védelme alatt meg­ rohanhatta. Ám a sik keleten és nyugaton továbbra is elhagyott maradt. Bármily sötét volt is az éjszaka, a portugált és kisérőit oldalról meg nem lephette volna ellenség anélkül, hogy a karaván tagjai fegyvereiket ne használták volna. Nem sokkal később, tizenegy óra tájban, Huber Miksa, aki néhány lépéssel megelőzte az Urdaxból, Khamiszból és Cort Jánosból álló csoportot, igy kiáltott f e l :

21

— Magunknak kell utána nézni, hogy kivel is van dolgunk voltaképpen! — Ugyan mi hasznunk lehetne ebből? — vetette el­ len Cort János, — és vajjon nem tanácsosabb-e, ha itt állunk őrt, amig meg nem virrad? — Á l l u n k . . . állunk, — felelt Huber Miksa, — mikor az álmunkat oly utálatosan megzavarták! Állunk még hat óra hosszat, ujjunkat a puska ravaszán tartva! Nem! Ak­ kor már mégis csak jobb lesz, ha megnézzük, miről van szó! Hiszen ha a benszülöttek nem viseltetnek irántunk gonosz szándékkal, akkor szivesen lefeküdnék megint a gyökérágyamba, ahol már oly kellemesen kezdtem álmo­ dozni. — Mit szól hozzá? —• kérdezte Cort János a portu­ gáltól, aki eddig teljesen szótlanul állt a helyén. — Talán érdemes az inditványt megfontolni, — felelt a portugál; — de a legnagyobb óvatosággal kell ám végre­ hajtanunk! — Én ajánlkozom a kisérletre, — kiáltott buzgón Huber Miksa, — és nyugodtan megbizhatnak benne, h o g y . . . — Én pedig elkísérem önt, — jelentkezett a foreloper, — ha Urdax ur beleegyezik. — Minden esetre nyugodtabb lennék, — vélekedett a portugál. — Sőt én is csatlakozhatom hozzájok, — jelentette ki Cort János. — Nem, te csak maradj itt, kedves barátom, — kérte Huber Miksa. — Ketten elegendően vagyunk. Különben sem fogunk messzebbre előrenyomulni, mint ameddig föl­ tétlenül szükséges. Ha észrevesszük, hogy valami csapat közeledik felénk erről az oldalról, akkor sürgősen vissza­ vonulunk. — Vizsgáljátok meg előbb, rendben vannak-e a fegy­ vereitek, — intette őket Cort János. — Azt már megtettük, — felelte Khamisz, — de remélem, hogy portyázásunk közben nem lesz szükségünk rájuk. Hiszen az a legfontosabb ránk nézve, hogy ne ve­ gyenek észre. — Én is azt hiszem, — jelentette ki a portugál. Egymás mellett haladva, Huber Miksa és a foreloper hamar maguk mögött hagyták a tamarindás dombot. Távolabb kevésbbé sötét volt a sik, noha száz lépésnyire alig lehetett volna már egy emberi alakot észrevenni. Alig tettek meg ötven lépést, mikor észrevették a

22

hátuk mögött Llangát. A fiu egy szót sem szólva, nyomon követte őket a táborból. — Mért jöttél utánunk, kicsike? — kérdezte Khamisz. — Az ám, Llanga, — szólt Huber Miksa is, — mért nem maradtál ott a többieknél? — I n d u l j . . . siess vissza, — parancsolta a foreloper. — Oh, Miksa ur, — dünnyögött Llanga, — önnél akarok . . . önnél akarok maradni... — De hiszen tudod, hogy a barátod, Cort János, ott maradt a többieknél. — Igen, de hát az én Miksa barátom... itt van ! — Csakhogy nincs rád szükségünk! — szólt Khamisz, most már kevésbé szigoruan. — Hagyjuk itt, ha már egyszer itt van, — vélekedett Huber Miksa. — Nem lesz utunkban, Khamisz, és talán olyasmit is fölfedez a macskaszemével, amit mi már nem tudunk meglátni. — Igen, igen, nézni f o g o k . . . messzire fogok nézni. — könyörgött a fiu. — Nos, jól van; maradj itt mellettem, — szólt Hu­ ber Miksa, — és nyisd ki jól a szemedet! Mind a hárman tovább mentek. Egy negyedóra mulva közepetáján lehettek a tábor és a nagy erdő közötti utnak. A lángok ott terjesztették még mindig a fényüket a fák tövében és közelebbről egyre fényesebben ragyogtak. De bármily éles volt is a foreloper látó szeme, bármily jó volt is a messzelátó, amelyet Huber Miksa elővett a tokjából és bármily átható volt is kétségtelenül a fiatal «vadmacska» tekintete: lehetetlenség volt még mindig észrevenniök bárkit is, aki a fáklyákat tartja. Ez a körülmény megerősítette a portugálnak azt s véleményét, hogy a tüzpontok részben elrejtve mozogtak ide-oda a fatörzsek és a sürü bozót mögött. A benszülöttek nyilván nem léptek ki az erdőből és talán nem is gondoltak arra, hogy kilépjenek. Az eset valóban egyre érthetetlenebb lett. Hiszen, ha arról volt csak szó, hogy feketék itt pihentek meg éjszakára és másnap reggel tovább akartak vonulni, akkor mire való volt az erdő szélének különös kivilágítása? Vagy talán valami éjszakai ünnep tartotta ébren még ilyen későn is az embereket ? — Az sem bizonyos, — jegyezte meg Huber Miksa, — hogy egyátalán észrevették-e a karavánunkat, s tudják-e vajjon, hogy ott táborozunk a tamarindák tövéhen? — Persze, persze, — felelte Khamisz, — lehetséges,

23 hogy akkor érkeztek már ide, mikor ráborult már az éj­ szaka a sikra, s minthogy a mi tüzünket korán eloltottuk, talán nem is tudják, hogy ilyen csekély távolságra va­ gyunk tőlük. Hiszen holnap virradatkor majd kiderül... — Ha ugyan addig mi magunk is tovább nem vonu­ lunk, Khamisz. Huber Miksa és a foreloper némán folytatták utjukat. Igy haladtak tovább még egy félkilométernyire, ugy hogy végül pár száz lépésre voltak már csak az erdőtől. Eddigelé az uton, amelyet a fáklyafény hébe-korba kissé jobban megvilágitott, semmi gyanusat nem vettek észre. Sem délen, sem keleten, sem nyugaton nem födözték fel semmiféle emberi alaknak a körvonalait. Támadástól — legalább közvetlenül — ennélfogva nem igen kellett tar­ taniuk. Bármily közel voltak is most már az erdő szélé­ hez, sem Huber Miksa, sem Khamisz, sem Llanga nem vettek észre semmit azokból a lényekből, akiknek jelen­ létét a számos fáklya elárulta. — Menjünk még közelebb? — kérdezte Huber Miksa, miután néhány pillanatra valamennyien megálltak. — Mi végre? — felelt Khamisz. — Még pórul is járhatnánk. Mindent egybevetve lehetséges, hogy karavá­ nunkat senki sem vette észre és ha még az éjszaka folya­ mán fölkerekedünk.. — Én azonban nagyon szeretnék bizonyosat tudni! — felelte Huber Miksa. — Az egész história nagyon furcsa. Nem sok kellett hozzá, hogy a francia élénk képzelőereje meglendüljön. — Rajta, menjünk vissza a dombra, — intette őt a foreloper. Mindazáltal kénytelen volt még egy darabra tovább menni Huber Miksával, akit Llanga semmi áron sem akart elhagyni. Mind a hárman elérkeztek már csaknem az erdő széléhez, mikor Khamisz félhalkan igy kiáltott fel : — Egy lépést sem tovább! Valami közvetlenül fenyegető veszedelem, elől riadt vissza most a foreloper és k i s é r ő j e ? . . . Talán megláttak egy csomó benszülöttet?... Talán támadástól kellett tar­ t a n i o k ? . . Ezt nem lehetett volna azonban eldönteni, de annyi bizonyos, hogy az erdőszélen a lángok eloszlásában hirtelen feltünő változás történt. Egy pillanatra teljesen eltüntek a fáklyák az első fa­ sorok mögött, a melyek most mély sötétségbe borultak. — Vigyázzunk ! — suttogta Huber Miksa. — Vissza! — tette hozzá Khamisz.

24 Talán tanácsos volt az esetleg várható veszedelmes támadás elől visszavonulni, de azért folyton lövésre készen kellett lenniök. A fegyvereket tehát készenlétben tartot­ ták, miközben az «őrszem» még mindig azon fáradt, hogy kitapasztalja, mi megy végbe az első fák mögött. Egyszerre csak föllobbant megint egyszerre vagy husz fáklyának a fénye. — Teringettét! — kiáltott fel Huber Miksa, — ez már nemcsak rendkívüli, hanem érthetetlenül furcsa dolog is! Ezt a felkiáltást az tette megokolttá, hogy a fáklyák, a melyek eddig a föld szinéhez közel világitottak, most hir­ telen ötven-száz lábnyi magasságban villantak föl a föld fölött. A teremtések közül azonban, akik a fáklyákat részint az alsóbb ágak között, részint a fák koronáihoz közel len­ gették, mintha lángözön árasztaná el a sürü lombozatot, sem Huber Miksa, sem a foreloper, sem Llanga egyetlen egyet sem tudtak kifürkészni. — Oh, — kiáltott fel Huber Miksa, — hát bolygó tüzekről lenne csak szó, a melyek ide-oda ugrálnak a fákon? Khamisz a fejét rázta; a tüneménynek ez a magya­ rázata nem elégitette ki őt. Meggyuladt hydrogén áramlás vagy husz-huszonöt olyan sugárcsomó, a minő nagy vi­ harban a faágakon vagy hajók kötélzetén szokott mutat­ kozni, nem lehetett ez a tünemény. A különös lidércfény­ nyel sem lehetett ezeket a világitó köröket összecserélni. Villamossággal egyáltalán nem volt telitve a levegő, a fel­ hők inkább rémes záporral fenyegettek, amely gyakran el szokta árasztani a fekete világrész középső részét. Mindenképpen érthetetlen maradt, hogy a benszülöttek, akik előbb a fák tövében nyüzsögtek, mért kusztak fel most részint az alsó ágakra, részint a fák tetejére, vala­ mint, hogy mért lóbálták szakadatlanul ide-oda a lobogó, gyantás fáklyákat, a melyeknek recsegése és ropogása messzire elhallatszott. — E l ő r e . . . tovább! — sürgette a többieket Huber Miksa. — Fölösleges, — mondta a foreloper. — Nem hiszem, hogy táborunkat ma éjszaka veszedelem fenyegetné, s ezért jobb, ha visszasietünk, hogy megnyugtassuk a többieket is. — Ezt jobban megtehetjük, Khamisz, ha előbb meg­ tudjuk pontosan, mi van ezzel a különös tüneménynyel. — Nem, nem Huber ur, tovább nem megyünk előre. Bizonyos, hogy valami benszülött törzs van itt. Hiszen taIán azért lobogtatják a tüzes üszköket és azért menekültek

25 a fákra, hogy védekezzenek a veszedelmes ragadozóktól. — Ragadozóktól? — ismételte Huber Miksa. — Hi­ szen a párducokat, hiénákat és vad ökröket hallanánk bőgni vagy orditani, itt ellenben nem hallunk más zajt, csak a lángok sistergését, a melyek felgyujtással fenye­ getik az egész erdőt. N e m ! Énnekem tudnom kell mindent! Huber Miksa megint tett egypár lépést előre és Llanga, akit Khamisz hiába hitt vissza, hüségesen követte Hubert. A foreloper azt fontolgatta, mit tegyen tehetetlenségé­ ben a francia türelmetlenségével szemben. Minthogy azon­ ban nem akarta őt egyedül kitenni a veszedelemnek, elhatározta hogy utána megy az erdő széléig, bárha véle­ ménye szerint ez megbocsáthatatlan, esztelen vakmerő­ ség volt. Egyszerre csak megállt, abban a pillanatban, mikor megállt Huber Miksa és Llanga is. Mind a hárman hirtelen megfordultak. Nem a világosság vonta már magára fi­ gyelmüket. Mintha hirtelen vihar támadt volna, valamennyi fáklya egyszerre kialudt és mély sötétség borult az égre és földre egyaránt. Az ellenkező oldalról valami lárma hatolt el hozzájok, holmi elnyujtott suhogás, döngés és horkanás, mintha valami óriási orgonának a hanghullámai áradtak volna végig a sikon. Vihar volt talán, amely az égbolt tulsó részén vonult föl s a melynek első dörgései rázták meg az egész légkört? Nem, egyelőre legalább nyoma sem volt afféle meteor­ nak, amely elég gyakran végig szokta pusztitani KözépAfrikát egyik partjától a másikig. Azt a jellemző lármát nyilván állatok okozták; nem villámok, a melyek az égen a gomolygó fellegekből pattantak ki. Az alsóbb rétegekben sem látszottak azok a fényes zeg-zugos sávok, a melyek egyébként oly gyorsan követik egymást. Északon egyetlen villám sem lobbant fel a szemhatáron. Északon épp oly sötét volt, mint délen. A felhőket, a melyek egymáson gomolygó gőztömegeknek látszottak, egyetlen tüzsugár sem hasitotta keresztül. — Mi lehet ez, Khamisz? — kérdezte Huber Miksa. — Vissza a táborba..., felelte a foreloper. — Talán csak n e m . . . ? — kiáltotta Huber Miksa. Feszülten odafigyelve a szóbanforgó irányba, Huber világosan hallott most valami trombita félét, amely néha oly élesen sikoltott, mint a gőzgép sipja és a vad lár­ mában, amint közeledett, egyre félelmesebben erősödött. — De most aztán gyorsan vissza, — kiáltott a foreloper, — vissza — a hogy csak tudunk!

26

27 HARMADIK

FEJEZET.

Szanaszéjjel.

Huber Miksa, Llanga és Khamisz tiz perc alatt végig­ rohant azon az ötszáz méternyi távolságon, amely a tábor­ helytől elválasztotta őket. Egyetlen egyszer sem fordultak vissza, nem törődve vele, vajjon a benszülöttek, akik a fák­ lyákat eloltották, üldözik-e őket vagy sem. Az erdő felől különben teljes nyugalom volt, mig az ellenkező oldalról vad lárma harsogott a sikon, közbe-közbe ijesztő hangokkal. Mikor a két férfi Llangával együtt megérkezett a tá­ borba, itt minden a rémület zsákmánya l e t t . . . oly rémületé, a melyet jogossá tett oly veszedelemnek a közeledése, a melylyel szemben bátorság és okosság egyaránt tehetetlen­ nek látszott. Dacolni v e l e . . . lehetetlenség v o l t ! . . : Me­ nekülni előle ? . . . Talán késő volt már. Huber Miksa és Khamisz rögtön csatlakozott Cort J á ­ noshoz és Urdaxhoz, akik ötven lépésnyire álltak körül­ belül a domb előtt. — Elefánt csorda! — kiáltott a foreloper. — Az, —• erősitette meg a portugál, — s egy negyed­ óra eltelte előtt a nyakunkon lesznek. — Talán az erdőbe kellene menekülnünk, — véle­ kedett Cort János. — Az erdő sem fogja feltartóztatni őket, — vetette ellen Khamisz. — Mi van a benszülöttekkel? — tudakozódott Cort János. — Egyetlen egyet sem láttunk közülök, — felelt Hu­ ber Miksa. — Hiszen lehetetlen, hogy az erdőből távoztak volna. — Nem is távoztak ! Vagy fél francia mérföldnyi távolságban nagy csomó imbolygó árnyék alakot lehetett most látni, a melyek vagy száz ölnyi vonal mentén hömpölyögtek a domb felé, hatal­ mas áradáshoz hasonlatosan, a melynek hullámai dörögve törtek a sikra. A föld rengett a sulyos dobogás alatt s rázkódása érezhető volt a tamarindák gyökeréig is. A za­ varos lárma aggasztó gyorsasággal erősödött. Sikoltások, érces hangokkal keverten, harsogtak száz meg száz orrmányból.. megannyi erősen megfujt trombitából. Az afrikai utazók a borzalmas hangversenyt nagyon találóan hasonlitották ahhoz a robajhoz, a melyet a csata­ téren a legnagyobb gyorsasággal tovavonuló ütegosztag

okoz. Csak az kell még hozzá, hogy ugyanakkor trombiták fültépő harsonázása remegtesse a levegőt. Könnyen elkép­ zelhetjük, mennyire megrémült a karaván személyzete arra a gondolatra, hogy csakhamar nyomoruságosan összetapossa őket egy elefánt csorda, A hatalmas állatkolosszusok vadászása mindig komoly veszedelemmel jár. A veszedelem csak akkor csökken, ha sikerül meglepni az állatokat, egyet kiszakitani a csordá­ ból, külön fogni és kedvező körülmények között lőni rá, mert a hatalmas állat csak akkor hal meg nyomban, ha a golyó a szem és a fül között éri. Ha csak öt-hat ilyen ha­ talmas orrmányos van is együtt egy csordában, a legna­ gyobb óvatosságra van szükség. Öt-hat pár dühöngő ele­ fánttal szemben pedig gondolni sem lehet már az ellenál­ lásra, mert fegyverük — igy mondaná a mathematikus, — gyorsaságuk négyzetével arányban erősödik. Ha pedig százával rohannak rá ezek a rettenetes állatok egy táborra, akkor rohamukat épp oly kevéssé lehet fel­ tartóztatni, mint a lavinát, vagy mintha szökő árat, amely a hajókat egy kilométernyi távolságról is a partra csapja. Bár ez az állatfajta ma még nagyon számos, végül mégis ki fog pusztulni. Minthogy egy elefánt legalább ezer frank értékü elefántcsontot szolgáltat, makacs szivósággal üldözik őket. Foa számitása szerint — többnyire Afrika szivében — évente nem kevesebb, mint negyvenezer elefántot ölnek meg. Az eredmény körülbelül 750.000 kilogramm elefánt­ csont, a melyet hajón Angliába szállitanak. Egy félszázad mulva, bármily hosszu is ez állatoknak az élete, valószinüleg egyetlen egy sem fog már élni közülök. Nem volna-e tanácsosabb, ha a drága állatok tenyész­ téséből és megszeliditéséből huznának hasznot, minthogy egy elefánt annyi terhet bir el, mint harminckét ember, és négyszer hosszabb utat tud megtenni, mint a gyalogjáró? Szeliditve ugy, mint Indiában, az értékük is kétszer annyi, mint az a jövedelem, a melyet lemészárlásuk hajt. Az afrikai elefánt és az ázsiai elefánt a két egyedüli létező fajta, amely sokban különbözik egymástól. Az afri­ kai kisebb, barnább bőrü, domborubb homloku, nagyobb fülű és hosszabb agyaru, mint az ázsiai; vadabb is ez utóbbinál és nem igen szelidithető. Mostani vadászatán a portugálnak nagyon kedvezett a szerencse, s két sportkedvelő kisérője is elégedett lehe­ tett. Lybiában a vastagbőrüek, mint már emlitettük, nagy számmal találhatók meg, Ubanghi területein megvan min-

28 denök, amit kivánnak: vannak erdőségek és mocsaras sík­ ságok, a miket különösen kedvelnek. Csoportosan élnek itt, többnyire egy vén himállatnak a vezetésével. Urdax és kisérői szilárdan elpalánkozott helyekre csal­ ták, tőrbe csábitották vagy egyenkint támadták meg őket és dus zsákmányra tettek szert, veszedelmek közepette és nagy fáradalmakat türve, de minden baleset nélkül. Most, mikor már hazafelé tartottak, ugy tetszett azonban, hogy a fölingerelt csorda, amely rohantában eltöltötte robajával a levegőt, mindenestül meg fogja semmisiteni az egész ka­ ravánt. A portugál ráért volna még védelemre készülni az erdő szélén kószáló benszülöttek várható támadása ellen; de a most fenyegető rohammal szemben ugy szólván tehe­ tetlenül állott. Az egész táborból csakhamar nem marad meg egyéb, csak por és romhalmaz. Arról lehetett csak szó, vajjon sikerül-e a személyzetnek ugy megmenekülni, hogy szanaszét szóródik a sikon. Ne felejtsük el, hogy az elefánt gyorsasága bámulatos és hogy a ló vágtatva sem tudja utolérni. — Menekülnünk k e l l . . . rögtön menekülnünk! — kiáltott rá Khamisz a portugálra. — Menekülni... lehetetlenség ! — felelt Urdax fél­ őrülten. A boldogtalan kalmár nagyon jól tudta, hogy a me­ nekülés belekerül egész fölszerelésébe és vadászatának egész eredményébe. Ha ott marad a táborban, akkor nem is mentheti meg semmijét, s különben is őrültség lett volna a kép­ telen ellenállásra gondolni. Huber Miksa és Cort János várták a döntést, amelynek minden esetre engedelmeskedni akartak. Közben a félelmes tömeg egyre közelebb hömpölygött, még pedig olyan lármával, hogy az ember alig értette már meg a saját szavait. A foreloper ismételte, hogy nyomban menekülniök kell. — Merre ? — kérdezte Huber Miksa. — Az erdő felé. — És a benszülöttek?... — Ott kisebb a veszedelem, mint itt, — jelentette ki Khamisz. Hogy ez csakugyan olyan bizonyos-e, azt persze senki sem tudhatta. Itt azonban semmi esetre sem maradhattak. A pusztulástól csak egy módon menekülhettek: ha az er­ dőbe szöknek.

29 Do vajjon volt-e még elég idejük e r r e ? . . . Megte­ hettek-e még két kilométert, mikor a csorda alig volt már tőlünk félannyira? Valamennyien várták Urdax parancsát, aki nem tudta elszánni magát semmire sem. Végre igy kiáltott f e l : — A kocsit... a kocsit! Vigyétek gyorsan a domb mögé, hátha ott sértetlen marad! — Késő már ! — felelt a foreloper. — Tedd, amit mondok ! — nyögte ki a portugál. — I g e n . . . de hogyan?? — szólt Khamisz. Az igásökrök ugyanis, miután békójukat szétfeszitet­ ték, anélkül, hogy fel lehetett volna tartóztatni őket, el­ rohantak és esztelenül egyenesen neki rohantak a hatal­ mas csordának, amely nemsokára ugy szét fogja taposni őket, mint a legyeket. Urdax erre a karaván legénységét akarta segitségül hivni. — Ide jöjjetek!... Ide a teherhordókkal! — kiál­ totta torkaszakadtából. — A teherhordók? — felelt Khamisz. — A fickók már régen elmenekültek. — Nyomorult gazemberek! — kiáltott Cort János. A feketék csakugyan megszöktek a táborból nyugat felé, s eközben magukkal vitték az apróbb árucsomagokat is és a védelmi eszközök egy részét. Lelketlenül cserben hagyták az urukat, gyáván és tolvaj módra. Ezekre tehát nem lehetett számitani, mert bizonyos volt, hogy egyikük sem tér vissza. Valószinüleg buvó­ helyre is akadtak a benszülöttek falvaiban. A karavánból nem volt ott már csak a portugál és a foreloper, a francia, az amerikai és a kis fiucska. — A kocsit... a kocsit! — kiáltott Urdax, aki gör­ csösen ragaszkodott hozzá, hogy a kocsit a domb mögé vigyék biztos helyre. Khamisz akaratlanul a vállát vonogatta. De azért engedelmeskedett és Huber Miksa, meg Cort János segitsé­ gével a fákhoz vonszolta a szekeret. Itt talán sértetlen marad, ha a csorda a tamarindákhoz érve ketté oszlik. Ez persze belekerült bizonyos időbe, s mikor meg­ történt, világos volt, hogy most már lehetetlenség lett volna eljutni az erdőbe a portugálnak és kisérőinek. Khamisz volt az első, aki belátta ezt, s csak ennyit mondott: — Fel a fákra !

30 Egyebet nem is lehetett már tenni; felkapaszkodni a tamarindák ágai közé, hogy a vastagbőrüeknek legalább az első rohama elől kitérjenek. Huber Miksa és Cort János még egyszer a kocsiba rohantak vissza előbbi helyükre. A foreloper csak egy fejténycsomagokkal, hogy legalább lőszerük legyen fegyvereik számára, ha szükségük lesz rá az elefántok ellen s azután rohantak vissza előbbi helyükre. A foreloper csak egy fej­ szét és a tábori butykosát vitte magával. Hiszen ha Ubanghi alsó részén keresztülvergődnek, akkor talán ő is eljuthat a többiekkel a partmenti gyártelepekre. Hány óra is volt most? Pont tizenhét perccel mult tizenegy, mint Cort János mondta, aki zsebóráját egy szál meggyujtott gyufával meg­ világitotta. Hidegvérét megőrizte, s ez lehetővé tette, hogy nyugodtan megitélje a helyzetet, amely véleménye szerint már is rendkivül veszedelmes volt, de teljesen reménytelenné válik, ha az elefántok megállnak a dombon és nem ügetnek tovább a sikon kelet vagy nyugat felé. Az ideges Huber Miksa, aki szintén teljesen tisztában volt a veszedelemmel, ide-oda futkosott a kocsi mellett és nézte a rengeteg, hullámzó tömeget, amely még sötétebb volt, mint az ég, s éppen ezért volt látható. — Persze ágyukra lenne szükség! — dörmögte. Khamisz nem árulta el, mit érez. Megvolt benne az arabs vérü afrikainak bámulatos nyugalma; az arabsvér sü­ rübb a fehér emberénél és pirosabb i s ; az érzelmet mintha egy kicsit eltompitaná és kevésbbé érezteti a fizikai fáj­ dalmat is. Ott állt várakozva, övében két revolverrel és fegyverét folyton készenlétben tartotta. A portugál, aki kétségbeesését nem tudta palástolni, nyilván inkább arra a pótolhatatlan veszteségre gondolt, amely érni fogja, mint a támadás veszedelmére. Dühöngött, sopánkodott és anyanyelvén veszettül káromkodott. Llanga Cort János mellett állt és folyton Huber Miksát nézte. Félelmet nem árult el, mert nem is félt, a mig két barátja mellett volt. Mennél jobban közeledett a vastagbőrüek borzalmas csa­ pata, annál kábitóbb lett pokoli lármájuk. A hatalmas orrmányosok trombitálása megkétszereződött. Érzett már lehelletük, mint a földet söprő szélroham. Négy-ötszáz lé­ pésnyire lehettek még, s az éjszaka sötétségében ijesztő nagyságuvá növekedtek. Mintha rémes szörnyetegek apo­ kalipszise lett volna, a melyeknek orrmányai, mint ezer

31 meg ezer kigyó, eszeveszett összevisszaságban tekergőzött, rángatózott. Legfőbb ideje volt, hogy a tamarindák ágai közé mene­ küljenek. Talán elrohan a domb mellett az ellenséges csorda, anélkül, hogy a portugált és társait észrevenné. A tamarindák orma jó hatvan lábnyira felnyult a le­ vegőbe. A tamarinda, ez a datolyaféle, amely nagyon ha­ sonlit a diófához, de ágainak szabálytalan bogozódása jel­ lemzi, rendkivül elterjedt fa Afrika különböző égövei alatt. A négerek gyümölcsének nyálkás részéből üdítő italt tud­ nak késziteni, a fa héját pedig a rizszsel szokták keverni, amely, különösen a parti országokban, főtáplálékuk. A tamarindák oly közel álltak itt egymás mellett, hogy mélyebb ágaik összefonódtak, ugy, hogy egyik fáról át lehetett jutni a másikra. A törzsük alul hat-nyolc láb ke­ rületű volt, s ahol az ágak kezdődtek, ott is megvolt még bőven négy-öt láb. Ez ugyan még semmiképen sem jelen­ tett annyit, hogy elég erősek lennének arra, hogy ellenáll­ janak az elefántcsorda rohamának. Fel az első ágakig, a melyek a föld szine fölött körül­ belül harminc lábnyira kezdtek kiágazni, a főtörzsek felü­ lete egészen sima volt. Tekintve a vastagságukat nagyon bajos lett volna feljutni az ágakig, ha Khamisz nem gon­ dolkodott volna néhány c h a m b o k - r ó l . Ezek nagyon simu­ lékony hosszu szijjak rinocéroszbőrből. A foreloperok ök­ rös fogatokat Szoktak vele hajtani. Egy ilyen szij segitségével, a melyet keresztülvetettek a fák elágazásán, Urdax és Khamisz felkapaszkodott az egyik tamarindára. Egy második szij segitségével sikerült ugyanez Huber Miksának és Cort Jánosnak is. Mihelyt ez utóbbiak lovaglómódra fennültek az egyik ágon, ledobták chambokuk szabad végét a kis Llangának, akit egy szem­ pillantás alatt felhuztak magukhoz. A csorda most már legfölebb háromszáz méternyire volt csak és két-három perc alatt föltétlenül el fog a domb­ hoz érkezni. — No, kedves barátom, meg vagy végre elégedve? — kérdezte Cort János gunyosan a pajtásától. — Eh, hisz ez még mindig nem egyéb, mint váratlan eset, János. — Persze, persze Miksa, de akkor már rendkivüli eset lenne, ha ép bőrrel menekülnénk ebből a csávából. — Voltaképen igazad van, János. Föltétlenül jobb volna, ha az elefántok, amelyek rendszerint nagyon gorombák

32 szoktak lenni ilyenkor, egészen megkimélnének a táma­ dásuktól. — No lám, ejnye hihetetlen, kedves Miksa, hogy egyszer ugyanaz mindkettőnknek a véleménye! — felelte Cort János kurtán. Huber válaszát barátja már nem értette meg. E pil­ lanatban ugyanis rémes orditás harsant föl s nyomában fájdalmas bőgések, a melyekre megremegett volna a leg­ bátrabb ember is. Urdax és Khamisz széttolták a lombozatot, hogy lás­ sák, mi történik a dombtól mintegy száz lépésnyire. Az igásökrök, miután elszabadultak, csak az erdő felé menekülhettek. Sajnos, aligha érhették el az erdőt ezek a nem éppen gyorslábu állatok, az elefántcsorda rohama előtt. Csakugyan nemsokára vissza is szoritották őket, s bárha lábukkal és szarvukkal kétségbeesetten védekeztek is, hamar letaposta őket a dühös ellenség. Az egész fo­ gatból egyelőre csak egy ökör maradt meg, s ez, sajnos, a tamarindák koronája alá menekült. Igen, sajnos, hogy igy volt, mert az elefántok üldöz­ ték és körülfogták, mintha megbeszélték volna. Pár pil­ lanat mulva a boldogtalan kérődző összetépett husdarabok, összetört csontok és vérző maradványok alaktalan csomójává változott, a melyet a vastagbőrüek szarukemény lábai még jobban szétzuztak. Ekkor körül volt már zárva az egész domb és eltünt minden reménye annak, hogy a dühöngő állatok tovább, ügetnek. Egy pillanat alatt megrohanták a kocsit, kiforgatták a helyéből, felforditották s a domb köré sereglett elefán­ tok nehéz sulya felismerhetetlenül összerombolta. Bár a portugál torkaszakadtából tovább káromkodott és átkozódott, a száz meg száz elefánt ezzel épp oly ke­ véssé törődött, mint azzal a puskalövéssel, a melyet Urdax az egyik legközelebbi elefántra irányitott, amely orrmányával megragadta a fa derekát. A golyó egyszerüen lepattant a szörnyeteg hátáról, anélkül, hogy a husáig ha­ tolt volna. Huber Miksa és Cort János sem áltatták magukat egy csöppet sem. Föltéve, hogy egy lövést sem pazarolnak el, hogy minden golyó leteriti a maga áldozatát, talán véde­ kezhettek volna a szörnyü támadók ellen, talán az utolsó lábig megsemmisithették volna őket, ha nincsenek sokan. A hajnal akkor talán csak egy halom hatalmas hullát talált volna a tamarindák tövében... de háromszáz... öt-

33

s z á z . . . talán ezer ilyen á l l a t ! . . . Hiszen nem ritkaság ekkora csorda Közép-Afrika egyenlitői vidékein és utazók meg kalmárok egybehangzóan emlitenek rengeteg siksá­ gokat, a melyeken nyüzsögtek ilyen és másfajta állatok, a meddig ellátott a szem. — A dolog kezd kellemetlen lenni, — jegyezte meg Cort János. — Sőt ugy látszik, még csak most jön a dolog, vas­ tagabb vége, — szólt Huber Miksa. Azután odafordult a fiatal benszülötthöz, aki mellette ült. — Nem félsz? — kérdezte tőle. — Nem, kedves Miksám, önnel és önnél sohasem fél Llanga! Pedig nemcsak gyermeknek, hanem felnőttnek sem lehetett volna szemrehányást tenni, ha félelmében remegett volna. Az elefántok közben kétségtelenül észrevették ugyanis, ki maradt még meg a karaván embereiből. Minthogy a hátrább lévők nyomták előre az elől lévő­ ket, az állatok gyürüje egyre szükebb lett a domb körül. Tiz-tizenkét elefánt hátsó lábaira állva megpróbálta orrmányával elérni az ágakat is, de persze hiába, mert az ágak jó harminc lábnyira voltak a föld szine fölött. Négy puskalövés dördült el most egyszerre... négy lövés, találomra, mert pontosan célozni lehetetlen volt a tamarindák sötét lombjai közül. Hangos kiáltások és még dühösebb orditás volt a vá­ lasz. De a golyók halálosan nem igen sebesitettek meg egyetlen elefántot sem. Meg aztán, ha négygyel fogyott volna is a számuk... ez sem jelentett volna semmit. Az elefántok nem is próbálták tovább ormányukkal megkapni az alsó ágakat. E helyett átölelték a fák dere­ kát, amelyek a hatalmas testek rohama alatt valósággal megremegtek. Mert bármily vastagok voltak is tőben a tamarindák, bármily erősen gyökereztek is a földben, az ilyen hatalmas rohamnak sokáig mégsem állhattak ellen. Megint fellobbant a tüzelés fénye. Most két lövés dör­ dült el. A portugál és a foreloper tüzelt, mert az a fa, amelyen ők ketten ültek, annyira rengett, hogy már-már ki is dőlt. A francia és barátja még nem sütötte el fegyverét: de mindketten folyton lövésre készen voltak. — Ugyan miért lőnénk most? — jelentette ki Cort János. — Igazad van; kiméljük inkább a lövőszerünket, Verne: Falu a levegőben

3

34 felelte Huber Miksa, — később megbánhatnók még talán, hogy utolsó töltényeinket is elpazaroltuk már. A tamarinda, amelyen Urdax és Khamisz kapaszko­ dott meg, közben oly hevesen rázódott, hogy egész magas­ ságában recsegett és ropogott. Ha gyökerestül ki nem dől, akkor ketté kellett törnie hamarosan. Az állatok neki-neki rohantak az agyarukkal, rángatták az ormányukkal és egyre jobban meglazitották ! a fa gyökereit. Ha tovább a fán maradnak, csak egy percig is, az a veszély fenyegette őket, hogy a fával együtt ledőlnek a földre. — J ö j j ö n ! — kiáltott rá a foreloper a portugálra, miközben ő maga próbált is már átmenekülni a szomszéd fára. Urdax nyilván elvesztette már a fejét. Egyre-másra lövöldözött a puskájával és a revolverével, amelyeknek go­ lyói azonban ugy lepattantak a vastagbőrüek durva bőré­ ről, mint az alligátor páncéljáról. — Jöjjön, jöjjön! Gyorsan! — ismételte Khamisz. Abban a pillanatban, mikor a tamarindát éppen leg­ hevesebben rázták, sikerült a forelopernek megragadni egy erős ágát annak a fának, amelyen Huber Miksa, Cort J á ­ nos és Llanga talált menedéket. Ezt a fát egyelőre kevésbbé fenyegette veszedelem, mint a másikat, amely ellen az állatok dühe irányult. — És Urdax? — kérdezte Cort János aggodalmasan. — Nem akart velem jönni, — mondta a foreloper. — nem tudja már, mit cselekszik... — A szerencsétlen le fog zuhanni! — Nem szabad otthagynunk őt, — mondta Huber Miksa. — Akarata ellenére is át kell őt huznunk ide mihozzánk, — tette hozzá Cort János. — Késő már ! — kiáltott fel Khamisz. Valóban későn volt már. Még egyszer recsegett egyet a másik fa, tövétől ormáig, azután nyögve a földig hajolt. Hogy mi történt ekközben a portugállal, társai nem láthatták. Fájdalmas orditozása azonban arra vallott, hogy az elefántok lábai alá került, s minthogy nemsokára el­ némult, azt gyanithatták, hogy végeszakadt életének. — Szegény boldogtalan! — mormolta Cort János. — Mindjárt ránk kerül a sor, — mondta Khamisz. — Ez nagyon szomorú eset volna! — jegyezte meg Huber Miksa nagyon hidegen.

Az elefántok nem is próbálták tovább orrmányukkal meg­ kapni az alsó ágakat. E helyett átölelték a fák derekát, amelyek a hatalmas testek rohama alatt valósággal meg­ remegtek.

37 — Nos, kedves barátom, látod, ebben is egy véle­ ményen vagyok veled, — jelentette ki Cort János. Mit tegyenek most ? . . . A dombot ostromló elefántok rázni kezdték már a többi fát is, a melyek egytől-egyig ugy hajladoztak, mintha szörnyü vihar ostromolná őket. Vajjon Urdax szörnyü vége nem fenyegette-e a többieket is, akik talán néhány perc­ cel fogják tulélni csak ő t ? . . . Vagy volt rá mód, hogy meneküljenek a fáról, mielőtt l e d ő l ? . . . És ha le mernek mászni a tamarindáról, hogy a sik­ ság felé próbáljanak menekülni, szabadulnak-e a dühös csorda üldözésétől?... Elérik még idejében az e r d ő t ? . . . És vaj­ jon eléggé biztosságban lesznek-e az e r d ő b e n ? . . . És ha az elefántok esetleg nem üldözik őket, vajjon nem azért szabadulnának-e meg tőlük, hogy a nem kevésbbé vad benszülöttek kezébe j u s s a n a k ? . . . De ha egyáltalán lehetséges volt még az erdő széle mögött védelmet találni, akkor ezt a lehetőséget késedelem nélkül ki kellett használni. Az észszerü megfontolás azt kivánta, hogy inkább a bizonytalan veszedelmet válasz­ szák a bizonyos helyett. A fa egyre hevesebben ingott és eközben az is meg­ eshetett, hogy egyszerre több orrmány megragadja a mé­ lyebb ágakat. A foreloper és társai már-már lezuhantak, oly rémesen lökdösték az állatok a fát Huber Miksa, aki nagyon aggódott Llangáért, bal karjával átölelte a fiut és csak jobb kézzel kapaszkodott a fán. A következő percben vagy a fa gyökereinek kellett engedniök vagy a fa törzsé­ nek kellett kettéroppannia. A tamarinda kidölése azonban mindazoknak halálát jelentette, akik a fa koronájába me­ nekültek, s valamennyiöket ugyanaz a sors fenyegette, mint Urdaxot, hogy az állatok lábai alá kerülnek. A sok, hatalmas lökés alatt végre engedtek a gyökerek, a föld fölemelkedett a gyökérzet fölött és a fa inkább le­ feküdt lassan a földre, mint hirtelen dölt. — Az e r d ő b e ! . . . Az erdőbe! — kiáltott Khamisz. Azon a részen, ahol a tamarinda ágai a földet érték, az elefántok egy kissé hátrább vonultak s ezzel szabaddá tették az utat. A foreloper nyomban lenn volt a földön s a többiek, akik kiáltását megértették, nyomon követték őt. Mind a hárman gyorsan futásnak eredtek. Az állatok, a melyek dühükben a még álló fákat ostromolták, eleinte nem vették észre a menekülőket. Hu­ ber Miksa, hóna alá kapva Llangát, futott, a hogy csak telt tőle. Cort János ott szaladt mellette, készen rá, hogy

39

38 átvegye tőle a terhét, de készen arra is, hogy az elsőt a csordából, amely lövésre kerül, golyóval üdvözölje. A foreloper, Cort János és Huber Miksa alig tettek meg egy fél kilométert, mikor vagy tiz elefánt, a mely elvált a csordától, üldözésükhöz látott. — Bátorság... bátorság! — szólt Khamisz. — V i ­ gyázzunk, hogy utól ne érjenek — akkor célhoz jutunk! Igen, talán, csakhogy akkor egyiküknek sem volt sza­ bad futását lassítani. Llangia bizonyosan megérezte, hogy Huber Miksának lassacskán fogy az ereje. — Ereszszen e l . . . Miksa barátom . . . ereszszen el!... Nekem jó a lábam! Ereszszen e l ! Huber Miksa azonban nem hallgatott a fiúra, hanem még jobban összeszedte magát, hogy ne maradjon el a többiektől. Egy kilométernyi utat megfutottak már, anélkül, hogy az elefántok észrevehetően közeledtek volna hozzájuk. Saj­ nos azonban, most már egyre csökkent a forelopernak és társainak gyorsasága. A megerőltetett futástól majd elállt már a lélekzetük. De az erdő széle már csak néhány száz lépésnyire volt, s a sürü fagát mögül intett a valószinü, ha nem is bizonyos menekülés, mert ezt a gátat az állatok aligha tudják áttörni. — G y o r s a n . . . gyorsan! — sürgette Khamisz a töb­ bieket. — Adja át Llangát most nekem! — Nem, K h a m i s z . . . most már végig viszem! Az egyik elefánt már csak tiz-tizenkét méternyire volt mögöttük. Hallották már trombitahangjait és érezték lehe­ letének a melegét. A föld rengett sulyos lábai alatt, a melyek gyorsan vágtattak. Egy perc mulva utól fogja érni Huber Miksát, aki alig tudott már a többiekkel lépést tartani. Cort János ekkor megállt, megfordult, fölemelte a puskáját egy pillanatig. A lövés eldördült, s minden jel arra vallott, hogy jó helyen találta az elefántot. A golyó átfurta a szivét és a kolosszus a legközelebbi lépésénél összeeroskadt. — Ez sikerült! — mormolta János, mikor megint futásnak eredt. A többi állat, amely rövid közökben követte egymást, kis időre összesereglett a lezuhant tömeg köré. Ez ujabb lélekzethez juttatta a menekülőket, a kiknek sürgős szük­ ségük is volt már erre.

Miután kidöntötték az elefántok a domb utolsó két fáját is, megindult rohamra az egész csorda az erdő felé. Sem a föld szinének a közelében, sem a fák ormán nem látszott többé semmiféle fáklyafény. A szemhatár egész körében mély sötétség borult mindenre. Vajjon lesz-e a kimerült, lelkendező menekülőknek annyi erejük, hogy elérjék a mentő c é l t ? . . . — E l ő r e ! E l ő r e ! Gyorsan előre! — intette Khamisz a többieket. Most amikor még vagy száz lépést kellett szaladniok, az elefántok, már csak negyven lépésnyire voltak a há­ tuk mögött. Az önfentartás ösztönével végsőkig megfeszitve minden erejüket, Khamisz, Cort János és Huber Miksa berohantak az első fák közé, ott azonban halálosan kimerülve végig­ vágódtak földön. A csorda hiába próbált benyomulni az erdőbe. A fák oly sürün voltak egymás mellett, hogy az elefántok nem birtak benyomulni közéjük, a törzsük pedig oly vastag volt, hogy hiába próbálták kidönteni is a fákat. Hiába dultak az orrmányok a fák hézagai között, hiába taszitották a hátrább álló szörnyetegek az elől állókat... A menekülőknek nem kellett többé félniök a hatalmas állatoktól... az ubanghii nagy erdő legyőzhetetlen akadályul meredt az elefántok elé.

NEGYEDIK

FEJEZET.

Fontolgatás—elhatározás.

Csaknem éjfél volt már; még hat óra hosszáig teljes sötétség lesz. Hat órának kell még eltelnie félelemmel és veszedelmek közepette. Igaz, hogy Khamisz és társai itt az erdőóriások vihartól mentes fala mögött elég biztonságban voltak, de fenye­ gette őket még mindig egy másik veszedelem. Hiszen csak­ nem ugyanezen a helyen világolt előbb az a sok tüzpont, amely később kicsillogott még a fák magas koronáiból is. Minthogy kétség sem férhetett hozzá, hogy egy csapat benszülött vert itt tanyát, most is félni kellett még oly táma­ dástól, amely ellen lehetetlennek tetszett minden védekezés. — V i g y á z z u n k ! . . . Legyünk résen! — szólt a fore­ loper, mihelyt a kimeritő versenyfutás után megint lélek-

40 zethez jutott s a többiek is annyira összeszedték magukat, hogy felelhettek neki. — Igen, résen legyünk, — felelt Cort János, — és álljunk készen rá, hogy esetleg támadást kell visszaver­ nünk. A nomádok nem lehetnek innen messzire. Az erdő szélének ezen a helyén pihentek, itt vannak a tüz nyomai is, benne még néhány csillogó szikra. Valóban öt-hat lépésnyire egy rakás pislogó zsarát­ nok volt, a melyből piros fény világitott ki. Huber Miksa felállt, fegyverét lövésre készen tar­ totta s benyomult a fák alá a sürübe. Khamisz és Cort János résen álltak, hogy szükség ese­ tén segitségére siessenek. De Huber Miksa csak három vagy négy percig maradt oda. Nem vett észre semmi gyanusat, nem tapasztalt sem­ mit, ami közvetlenül fenyegető támadás veszedelmére utalt volna. — Az erdőnek ez a része teljesen elhagyott, — jelen­ tette ki. — A benszülöttek bizonyára odébb vonultak. — Talán ők maguk is menekültek, mikor az errefelé rohanó elefántokat észrevették, — jegyezte meg Cort János. — Talán, mert a tüzpontok, a melyeket Huber urral együtt láttunk, — szólt Khamisz, — abban a pillanatban aludtak ki, mikor észak felől először harsant föl a vastagbőrüek zsivajgása. Ki tudja, vajjon okosságból avagy csak félelmükben menekültek-e? Hiszen tudniok kellett bizonyára tapasztalásból, hogy a fák mögött biztonságban vannak. Alig tudom megérteni a dolgot... — Teljességgel érthetetlen is, — vágott szavába Huber Miksa, — s az éjszaka különben sem alkalmas idő hosszu lélekzetü magyarázatokra. Várjuk meg a nappalt, de meg kell vallanom, hogy én bizony csak a legnagyobb erőfeszitéssel tudok ébren maradni... már is lecsukódik akarva nem akarva a szemem. — Pedig ez a perc rosszul van megválasztva az al­ vásra, kedves Miksa, — vetette ellen Cort János. — Rosszabbul nem is lehetne, kedves János, de az álom nem engedelmeskedik, hanem parancsol. Jó éjsza­ kát tehát, reggel majd tovább beszélünk! A következő percben Huber Miksa, aki egy fa tö­ vében elnyujtózott a földön, mély álomba merült. — Feküdj melléje, Llanga, — szólt Cort János. — Khamisz meg én virrasztunk majd reggelig. — Elég, ha én magam virrasztok, Cort ur, — felelt a

41

foreloper. — Én hozzá vagyok szokva az ilyesmihez és azt ajánlom önnek, hogy kövesse barátja példáját. Hiszen Khamiszban meg lehetett bizni: nem lesz figyel­ metlen egy pillanatig sem. Llanga lefeküdt Huber Miksa mellé. Cort János da­ colni akart a fáradtságával. Még egy negyed óráig beszél­ getett a foreloperral. A boldogtalan portugálról beszélget­ tek, a kivel Khamisz már régóta összeköttetésben volt, s a kinek kiváló tulajdonságai gyakran mutatkoztak az utolsó vadászkirándulás során is. — A szerencsétlen, — vélekedett Khamisz, — elvesz­ tette a fejét, mihelyt látta, hogy a gyáva, gaz teherhordók cserben hagyták és kirabolták. — A szegény ember ! — mondta Cort János. De ez volt az utolsó pár szó, amit mondott. A fáradt­ ság erőt vett rajta. Leroskadt a füben és nyomban elaludt. Khamisz virrasztott napfölkeltéig. Nyitva tartotta egye­ dül a szemét, feszülten figyelt a legkisebb neszre is, mi­ közben folyton keze ügyében tartotta a fegyverét. Pillan­ tása kifürkészni igyekezett a sötét környezetet, néha-néha fel is állt, hogy meggyőződjék róla itt is, ott is, mi van a közeli fák alatt és folyton készen állt rá, hogy társait gyorsan fölkeltse, ha szükség lenne rá, hogy védekezzenek. Apró vonásokból megfigyelhette már az olvasó, mi volt a különbség a két jóbarátnak, a franciának és az amerikainak jellemében. Cort János nagyon komoly és praktikus természetü ember volt, aminő rendszerint Uj-Angliának minden benszülött la­ kosa. Bostonban született yankee létére, a yankeeknek csak dicséretre méltó tulajdonságait őrizte meg. Szeretett geográ­ fiával és anthropologiával foglalkozni s a különböző ember­ fajták tanulmányozása rendkivül érdekelte őt. Ez előnyö­ kön kivül igen bátor férfi is volt és barátaiért képes lett volna bizonynyal a legnagyobb áldozatokra is. Huber Miksa Páris fia volt s az maradt a távoli orszá­ gokban is, a hová az élet esetlegességei eljuttatták. De épp oly eszes és bátor ember volt, mint Cort János. Sokkal kevésbbé volt azonban praktikus ember, ugy szólván «versek»-ben élt, mig Cort János «prózá»-ban. Temperamentuma rendkivüli dolgokra csábitotta. Mint láttuk is már, bele­ rohant volna a legsajnálatosabb meggondolatlanságokba is, mihelyt képzelete valami nevezetes céllal csábitgatta, ha megfontolt kisérője vissza nem tartja őt minden könnyelmü­ ségtől. Mióta elindultak Librevilléből, ismételten volt már erre alkalom.

42 Libreville a francia Kongóterületnek fővárosa. A Gabon torkolat balpartján alapitották 1849-ben. Ma már 15— 16000 lakosa van. A gyarmatkormányzó székhelye. Persze a magasrangu hivatalnok lakásán kivül más igazi épületet nem igen találunk benne. Talán még a kórházat és a hit­ téritők telepét emlithetnők. Egyébként azonban a városnak ama részeiben, a melyek a kereskedelemre és iparra vannak szánva, nincs egyéb, mint szenes félszerek, raktárak és hajómühelyek. A fővárostól három kilométernyire van azonban egy külváros, Glass falva, ahol viruló német, angol és amerikai gyártelepek vannak. Itt ismerkedett meg egymással öt vagy hat esztendeje Huber Miksa és Cort János és csakhamar igen jóbarátokká lettek. Mindkettőjük családja erősen érdekelt fél volt a glassi amerikai gyártelepen, ahol a két fiatal embernek igen jó állása volt. A telep virágzott, elefántcsont, arachida olaj, pálmabor és az ország egyéb termékeinek kereskedelmével foglalkozott, pl. az oldó és elevenitő gurudióval, meg a kaffabogyóval, a melynek átható aromája és sok erősitő tulajdonsága van. Mind e termékeket nagy mennyiség­ ben szállitotta a telep Európa és Amerika piacaira. Három hónapja Huber Miksa és Cort János elhatároz­ ták, hogy fölkeresik a francia Kongótól és Kameruntól ke­ letre vivő területeket. Minthogy szenvedélyes vadász volt mind a kettőjük, egy pillanatig sem haboztak és egy karavánhoz csatlakoztak, amely éppen indulóban volt Librevilleből azokra a területekre, különösen tul a Bahar-elAbiadon Baghinni és Darfur határáig, ahol még igen sok az elefánt. Mindketten ismerték a karaván vezetőjét, a portugál Urdaxot, aki Loangóból való volt és akit álta­ lában tapasztalt kalmárnak ismertek. Urdax annak idején tagja volt annak az elefántvadász­ társaságnak, amely 1887. és 1889. között Jpotonál talál­ kozott Stanleyval, aki éppen visszatérőben volt az északi Kongó területekről. De a portugálnak nem volt olyan rossz hire, mint társainak, akik — ilyen a legtöbbjük — azzal az ürügygyel, hogy elefántra vadásznak, lemészárolják a benszülötteket, hogy kirabolhassák őket ugy, hogy mint az egyenlitői Afrika rettenthetetlen kutatója mondja, az ele­ fántcsont, a melyet hazahoznak, rendszerint embervérrel van szennyezve. Nem, egy francia és egy amerikai nyugodtan csatla­ kozhatott Urdax és a foreloper társaságához is, aki a karaván vezetője volt, s akit Khamisz néven már meg is

43 ismertünk. Khamisz olyan ember volt, a kinek odaadására és buzgalmára minden körülmények között számitani le­ hetett. A vadászat, mint az olvasó tudja, eddigelé nagyon, eredményes volt. Cort János és Huber Miksa, akik hozzá­ szoktak már az éghajlathoz, pompásan állták az utazás fára­ dalmait és megerőltetését. Ha egy kissé le is soványodtak, addig, amikor a már ismert szerencsétlen epizód oly ke­ gyetlenül félbeszakitotta további utazásukat. Most, amikor az uton visszafelé nagyon jól érezték magukat, egészen Librevilleig jó kétezer kilométernyi utat kellett még meg­ tenniük, elvesztették az egész karaván fejét és vezetőjét is. A nagy erdőt, amelynek határát csak az imént lépték át, Urdax az ubanghii erdőnek nevezte. Kiterjedése iga­ zolta az erdő n a g y melléknevét. A föld ismert részein van több ilyen millió meg millió fával boritott erdőterület, akkora, hogy Európa legtöbb ál­ lama kényelmesen elférne rajta. A világ legterjedelmesebb erdőterületei közül a négy legnagyobbat Észak-Amerikában, Dél-Amerikában, Szibériá­ ban és Közép-Ázsiában kell keresnünk. Az első északi irányban huzódik a Hudson-öbölig és fel a Labrador-félszigetig, s területe, Quebeck és Ontario tartományokban, északra a Szent-Lőrinc-folyótól, 2750 kilo­ méter hosszu és 1600 kilométer széles. A másik északnyugati Braziliában van, az Amazon­ folyam völgyében s területe 3300 kilométer hosszu és 2000 kilométer széles. A harmadik, amely 4800 kilométer hosszu és 2700 kilométer széles terület, óriási, százötven láb magas tü­ levelü fáival Szibéria középső részében terül el, még pe­ dig nyugaton az Obi-medencétől az Indighiska-völgyéig ke­ leten, oly vidéken, amelyet a Jenissei, Olamk, a Lena és a Yana vize öntöz. A negyedik a Kongó völgyétől a Nilus és a Zambeziforrás vidékéig terjed; csaknem határtalan területet ölel fel, valószinüleg nagyobbat, mint a többi óriási erdők te­ rülete. Itt terül el az a rengeteg, még csaknem ismeretlen földtömeg, Afrikának középső része az Egyenlitő mindkét oldalán, amely a Kongótól és az Oguetól északra jó egy­ millió négyzetkilométernyi területet elfoglal, tehát kétszer akkorát, mint Franciaország. Mint föntebb emlitettük, Urdaxnak nem volt szán­ déka, hogy ezen az erdőn keresztül vonuljon, hanem nyu­ gat felé meg akarta kerülni az erdőt. Hogyan is haladhatott

44 volna előre ebben a tömkelegben a kocsi és az ökrös fogat? Néhány nappal tovább tartott volna a karaván utja, de kényelmes ut lett volna az erdő szélén át az Ubanghi jobbpartjára, ahonnan könnyen el lehetett már érni Libreville gyártelepeit. Most persze megváltozott a helyzet. A nagyszámu sze­ mélyzet és a nagy podgyász akadálya hirtelen meg­ szünt... most szó sem volt már többé kocsiról, ökrök­ ről, podgyászról... három férfi és egy fiu — félig gyer­ mek még — maradt meg csak, s nem volt nekik semmi­ féle szállitóeszközük arra az ötszáz francia mérföldnyi utra, amelyet az Atlanti-Óceán partmellékéig meg kellett tenniök. Mi lesz most? Menjenek arra, amerre Urdax taná­ csolta volt? Vagy pedig, ha mindjárt kedvezőtlen körül­ mények között is, próbáljanak meg gyalogosan rézsut ke­ resztültörtetni az erdőn, ahol kevésbbé kellett attól félniök, hogy nomád törzsekkel találkoznak, s a melyen ke­ resztül jelentékenyen rövidebb az ut a francia Kongó-terü­ letre? Ez volt az első, fontos kérdés, amelyet másnap reggel, mikor Huber Miksa és Cort János felébredt, meg kellett fontolniok és el kellett dönteniök. Khamisz az éjszaka hosszu óráin keresztül becsülete­ sen őrt állott. Semmi sem zavarta meg az alvók nyugo­ dalmát, semmi sem vallott arra, hogy éjszakai támadástól kell félniök. A foreloper, kezében a revolverrel, többször beljebb vonult a sürü bozóton, valahányszor valami gyanus zörejt hallott a közelben. Sohasem volt más, mint va­ lami kiszáradt ágnak a letörése, egy-egy nagy madárnak szárnycsapása a fák koronáján, egy-egy kérődzőnek szu­ szogása a pihenőhely közelében, vagy az éjszakai szél mozgatta a fák lombkoronáját. A két jóbarát, mihelyt szemét felnyitotta, nyomban tal­ pon is volt. — Mi van a benszülöttekkel? — kérdezte Cort János. — Nem mutatkoztak többé, — felelte Khamisz. — És elvonulásuknak sincs nyoma? — Valószinüleg van, Cort ur, talán közelebb az erdő széléhez... — Mindjárt meggyőződünk róla, Khamisz. Mind a hárman, Llangával együtt, megindultak a sik­ ság felé. Harminc lépéssel odébb rá is akadtak a gyani­ tott nyomokra: lábnyomok voltak, a fák tövében letaposott fü, félig elégett gyantás ágak, hamurakások, amelyekben még mindig csillogott egy-egy szikra, tüskés bozót, amely-

45 ből itt-ott könnyü füst szállongott még fölfelé. Egyébként azonban nyoma sem volt emberi lénynek sem a fák alatt, sem azokon a helyeken, ahol öt-hat órával előbb a bolygó lángok látszottak. — Elvonultak... — szólt Huber Miksa. — Vagy legalább is tovább huzódtak innen, — véle­ kedett Khamisz, — és azt hiszem, hogy ehelyt nincs mi­ től félnünk tovább. — No, ha a benszülöttek el is távoztak, — jegyezte meg Cort János, — az elefántok bizony nem követték pél­ dájukat. A hatalmas pachydermoszok valóban még mindig ott nyüzsögtek az erdő közelében. Némelyikük makacsul azon fáradt, hogy az erdőszéli fákat rohammal kidöntse. A tamarindacsoport, mint Khamisz és szenvedése társai láthat­ ták, teljesen fel volt forgatva. Az ékességétől megfosztott domb alig emelkedett ki már a sikság felszine fölé. A foreloper tanácsára Cort János és Huber Miksa óva­ kodtak attól, hogy mutatkozzanak, azt remélve, hogy az elefántok végül is tovább fognak ügetni. — Ez esetben vissza mehetnénk mégegyszer a tá­ borba, — szólt Huber Miksa, — s ott összeszedhetnők ingóságaink maradványát, talán néhány láda konzervet és lövőszert is találnánk m é g . . . — Aztán tisztességesen eltemethetnők a szerencsétlen Urdaxot is, — vágott közbe Cort János. — Minderre nem is gondolhatunk, amig az elefántok itt nyüzsögnek az erdő szélén, — jelentette ki Khamisz. — Ami pedig a különböző csomagokat illeti, hát bizo­ nyára alaktalan rommá vált, már minden. A forelopernak igaza volt, s minthogy az elefántok nem készültek elvonulni, arról volt csak szó, hogy eldöntsék, mitévők legyenek. Khamisz, Cort János és Huber Miksa visszatértek tehát éjszakai pihenőhelyükre. Eközben sikerült még Huber Miksának egy szép da­ rab vadat is elejtenie, amely két-három napra biztositotta a kis társaság ellátását. Az elejtett vad inyala volt, antilop fajta, szőrös, barnabőrü, meglehetősen nagy himpéldány, csavart szarvu, a szügyén és a hasán sörényes. A golyó éppen akkor találta az állatot, mikor fejét kidugta a bokrok közül. Az inyalának sulya 250—300 font lehetett Llanga, mikor látta, hogy az állat összerogy, rárohant, mint a vadászkutya. Persze egyedül nem birt el ilyen sulyos ter­ het, s a többiek is segitségére siettek.

46 A foreloper, aki az ilyesmiben jártas volt, földara­ bolta az állatot a csak használható részeit tartotta meg, amelyeket egy gyorsan összetákolt tüzhelyhez vittek. Cort János egy karra való rőzsét szórt a tüzre, amely pár percz mulva szépen lángra lobbant. Miután izzó zsarátnokréteg képződött, Khamisz az izes husból több szeletet rárakott a zsarátnokra. A konzervekről és kétszersültről, amelyből a karaván sok szelenczét és ládát vitt magával, persze le kellett mon­ daniuk; a megszökött teherhordók bizonyára magukkal vit­ ték az egész készletet. Szerencsére, Közép-Afrika vadban dus erdőségeiben vadászember mindig megszerezheti a táp­ lálékát, ha ugyan beéri sült vagy füstölt hussal. Persze ehhez arra van szüksége, hogy a lövőszere ki ne fogyjon. Cort Jánosnak, Huber Miksának és Khamisznak volt egy-egy czéllövőpuskájuk és egy-egy revolverük. Ezek­ nek a fegyvereknek nagy hasznát vehették, csak arra kel­ lett törekedniük, hogy a tölténytáskát alaposan megtölt­ sék. De bárha alaposan megrakták a zsebeiket, mielőtt távoztak a lakószekérről, most mindössze ötven töltésük volt már csak. Ez bizony tagadhatatlanul szegényes készlet volt, különösen akkor, ha a vándorok a hatszáz kilo­ méter hosszu uton az Ubanghi jobbpartjáig kénytelenek lesznek ragadozó vadak vagy nomád benszülöttek ellen is védekezni. Az emlitett folyóhoz érkezve, Khamisz és társai könynyen elláthatják már magukat mindennel, amire szükségük van, vagy a falukban vagy a hittéritők telepein, vagy a Kongó nagy mellékfolyóját járó kis hajóraj födélzetén. Miután alaposan jóllaktak az inyala husából és ittak a fák között csörgedező kis patak tiszta vizéből, összeültek mind a hárman tanácskozni. Cort János kezdte a tanácskozást a következő sza­ vakkal: — Eddig Urdax volt a vezetőnk és főnökünk, Kha­ misz. Hajlandók voltunk mindig rá föltétlenül, hogy a ta­ nácsait kövessük, mert föltétlenül megbiztunk benne. Ugyan­ ezt a bizalmat ébreszti bennünk az ön jelleme és tapasztaltsága is. Mondja meg, hogy mostani helyzetünkben mit tart ön a leghelyesebbnek és legyen meggyőződve róla, hogy hozzájárulunk tanácsához. — Ugy van, — erősitette meg Huber Miksa barátja szavait, — soha sem támadhat közöttünk emiatt félreértés. — Ön, Khamisz, ismeri ezt a vidéket, — folytatta Cort János. — Évek hosszu sora óta vezetett ön már eze-

47 ken a vidékeken karavánokat, még pedig oly odaadással, amelyet alkalmunk volt már nekünk is megbecsülni önben. Ehhez az odaadáshoz, ehhez a hüséghez folyamodunk most, és tudom, hogy nem hiába. — Cort ur és Huber ur, számithatnak rám, — fe­ lelte a foreloper keresetlenül. Megszoritotta a két fiatalember feléje nyujtott kezét és kezet szoritott még Llangával is. — Nos, mi az ön véleménye? — szólalt meg ujra Cort János. — Vajjon megkerüljük-e az erdőt nyugat felé ugy, ahogy Urdax akarta, vagy pedig nem. — Ellenkezőleg, keresztül kell vonulnunk az erdőn, — jelentette ki a foreloper tétovázás nélkül. — Ilyen módon inkább védve leszünk kellemetlen találkozásoktól. Vadállatokkal összeakadhatunk ugyan, de benszülöttekkel nem. Nem merészkedtek ennek az erdőnek a belsejébe soha sem pahuinok vagy denkák, sem fundok vagy bughok, épp oly kevéssé, mint általában az Ubanghi táján élő törzsek. A sikságon, különösen a nomádok részéről, sokkal több veszély fenyeget bennünket. Keresztül az erdőn, amelyben karaván a maga igavonó barmaival sohasem tudna boldo­ gulni, gyalogosok könnyü szerrel utat törhetnek maguk­ nak. Ismétlem tehát: induljunk el délnyugat felé, s ez esetben remélem, hogy szerencsésen eljutunk a Kongó vizeséseihez. Ezek a vizesések ott szakitják meg az Ubanghi folyá­ sát, abban a szögben, amelyet a folyam ott ir le, ahol nyugatról délnek fordul. Az utazók leirásai szerint körül­ belül addig nyulik el a nagy erdő is. Innen kezdve csak a sikságon kell folytatni az utat az egyenlitővel párhuza­ mosan, s ott már mindig könnyen lehet élelmiszert, sőt szállitóalkalmatosságot is szerezni, mert arrafelé állandóan számos karaván jár. Khamisz tanácsa bizonyára okos tanács volt. Az ut, amelyet ajánlott, bizonynyal jelentékenyen meg is röviditi a vándorlást az Ubanghiig. Az egész kérdés azokon az akadályokon fordult meg, amelyek a mély erdőkön lehettek. Hogy járható utat találnának az erdőben, arra egyátalán nem számithattak... talán itt-ott voltak benne vadcsapások, bivalyok, rinocéruszok és más esetlen emlősök utjai. A földet bizonyára bozót boritja a legtöbb helyütt, amihez fejszére lett volna szükség, mig a forelopernak csak egy kis baltája volt, a többieknek pedig csak késük. Mindazáltal emiatt nem érné mégsem nagyon nagy késedelem a vo­ nulást.

49

48 Miután ez ellenvetéseket elintézték, Cort János egy pillanatig sem akart tovább várakozni. Ami azt a nehéz­ séget illette, hogy a fák között, amelyeken a nap sugara alig szürődött keresztül, a kellő irányt megtalálják: emiatt nem nagyon kellett törni a fejőket. Holmi ösztönféle, amely bizonyára rokon az állati ösz­ tönnel, — valami megmagyarázhatatlan természeti ado­ mány, amelyet megfigyelhet az ember némely emberfajtánál is, — képesiti rá többi között a kinaiakat is, de a távol nyugat (Észak-Amerika) különböző vad törzseit is, hogy inkább hallásuk és szaglásuk, mint szemük segitsé­ gével tájékozódjanak és a követendő irányt mindenféle szembe nem ötlő jelről felismerjék. Khamisz is nagy mér­ tékben rendelkezett ezzel a tájékozódóképességgel, amely­ nek több izben döntő bizonyságát is adta már. A francia és az amerikai bátran rábizhatta magát erre az inkább fizikai, mint értelmi képességre, amely csak nagyritkán té­ ved, még olyankor sem, mikor a nap állását lehetetlenség megfigyelni. Egyéb nehézségekre vonatkozólag, amelyeket az erdő nyujthat, a foreloper ezt a megjegyzést tette: — Tudom, János ur, hogy sehol sem fogunk ösvényt találni, hanem csak bozóttal, rőzsével és elaggott, kidőlt fákkal boritott földet... mindez azonban könnyü szerrel legyőzhető akadály. Mit gondol azonban, nem lehetséges, hogy az ilyen nagyterjedelmü erdőben folyók is vannak, amelyek valószinüleg az Ubanghi mellékfolyói? — Csak ráakadnánk arra a vizfolyásra, amely a domb­ tól keletre huzódott, — jegyezte meg Huber Miksa. — Az erdő felé húzódott, s mért ne válnék benn az erdőben igazi folyóvá? . . . Akkor épithetnénk magunknak tutajt... néhány összerótt fatörzsből... — Megállj, megállj, kedves barátom, — vágott sza­ vába Cort János, — ne hajókáztasd magadat a fantáziád­ dal mindjárt azon a folyón, amelyet egyelőre csak gyani­ tunk . . . — Huber urnak igaza van, — jelentette ki Khamisz. — Távolabb nyugatra vizfolyásra fogunk akadni, amelynek az Ubanghiba kell torkolnia. — Az meglehet, — felelte Cort János, — de mi már tudjuk, hogy az efajta afrikai folyók többnyire nem hajózhatók. — Te mindig és mindenütt csak nehézségeket látsz, kedves J á n o s . . .

— Jobb, ha korábban meglátjuk a nehézségeket, mint mikor már későn van, Miksa barátom! Cort János válasza nagyon találó volt. Afrika folyam­ jainak és folyóinak nincsenek meg azok az előnye egy­ általában, mint a legtöbb amerikai, ázsiai és európai folyam­ nak és folyónak. Afrikának négy főfolyama van: a Nilus, a Zambézi, a Kongó és a Niger. Ezeket nagyon sok, sürü hálózatot alkotó mellékfolyók táplálják. E látszólag kedvező elrendezés dacára is csak nagyon korlátolt mértékben könnyitik meg a fekete világrész belsejébe való vonulásokat. Az összes utazók jelentése szerint, akiket kutató szenve­ délyük e határtalan területekre vezetett, az afrikai folya­ mokat semmiképp sem lehet összehasonlitani a Missziszippivel, a Szent-Lőrinc-folyóval, a Volgával, az Iravaddyval, a Brahmaputrával, a Gangeszszal és az Indussal. Habár folyamhosszuk épp oly hosszu is, mint az emlitett folyamoké, vizbőségük sokkal csekélyebb és torkolatuktól cse­ kély távolságra már csak igen kis tonnatartalmu hajókat tudnak hordani. Azonkivül zátonyok, vizesések és örvények szakitják meg a folyásukat, amelyek az egyik parttól át­ érnek a másik partig és az örvények közül nem egyszer oly rohamos az ár, hogy hajó nem bir megküzdeni vele. Ez az egyik oka annak, hogy Afrika belsejének a kikutatásában nagyobb eredményeket mindeddig nem lehetett elérni. Khamisz nem vonhatta kétségbe, hogy Cort János ellenvetése jogosult. De mindent egybevetve nem volt oly sulyos ez az ellenvetés, hogy miatta a foreloper javasla­ tát vissza kellett volna utasitani, amelynek másfelől szá­ mos kézzelfogható előnye volt. — Ha vizfolyásra bukkanunk, — vélekedett Khamisz, — akkor addig fogunk rajta lefelé hajózni, ameddig lehet. Ha az esetleges akadályokat meg lehet kerülni, akkor meg­ kerüljük őket. Egyébként gyalog folytatjuk tovább majd megint az utunkat... — Óh, én nekem nincs is semmi kifogásom az ön javaslata ellen, Khamisz, — felelte Cort János, — sőt azt hiszem, az lesz a legjobb, ha valamelyik mellékfolyó­ ján vagy annak a mentén iparkodunk eljutni az Ubanghiig, ha lehetséges. Mikor ennyire jutottak a kérdés tárgyalásában, már csak két szót tettek hozzá : — Előre hát! — kiáltott fel Huber Miksa. Társai mind ismételték a felkiáltást. Hiszen különösen Huber Miksának felelt meg pompáVerne: Falu a levegőben.

4

51

50 san az elfogadott terv, hogy behatoljanak a rengeteg er­ dőbe, amelyen állitólag ember soha sem hatolt még keresz­ tül, sőt amely talán áthatolhatatlan is volt. Talán meglesz az erdőben az az egészen «rendkivüli» élménye, amelyre a Felső-Ubanghi vidékein hiába várt.

ÖTÖDIK

FEJEZET.

Az első nap az erdőben.

Nyolc óra elmult néhány perccel, mikor Cort János, Huber Miksa, Khamisz és a fiu megindultak délnyugat felé. Vajjon mennyire lehetett a folyó, amelyet követni akar­ tak egyesüléséig az U b a n g h i v a l ? . . . Egyikük sem tudta megmondani. És ha az volt talán a folyó, amely, miután a tamarindás dombot megkerülte, az erdő felé fordult, kér­ dés, vajjon később nem tért-e el keletnek, anélkül, hogy az erdőn keresztül hömpölygött v o l n a ? . . . És ha ezen­ kivül akadályok is, sziklák vagy örvények, annyira megszükitették az ágyát, hogy hajózhatatlanná vált, mi lesz a k k o r ? . . . És másrészt: ha a fák e rengeteg, tömegében nem volt ösvény, nem volt csapás, amelyet az állatok tör­ tek a sürün keresztül, akkor hogyan törjenek majd utat a vándorok vas és tüz segitsége n é l k ü l ? . . . Mennyire bizonytalan volt ime, vajjon Khamisz és tár­ sai találnak-e még azokon a helyeken is, amelyeket nagy négylábu állatok keresnek föl, szabad talajt, letaposott bo­ zótot és összetépett folyondárt, ugy hogy nagy késedelem nélkül haladhassanak tovább?! Llanga, mint valami gyorslábu menyét, gyakran jól előre szaladt, bár Cort János állandóan figyelmeztette, hogy ne távolodjék el messzire. De valahányszor elvesztették a fiut szem elől, nyomban felharsant messzecsengő hangja: — I d e ! i d e ! — kiáltott ilyenkor hangosan. Mind a hárman követték a jelzett irányt és mentek azokon a helyeken, amelyeket a fiu áttört már és könnyebben járhatóvá tett. Amikor meg tájékozódni kellett a tömkelegben, akkor a foreloper ösztöne rendkivül hasznosnak bizonyult. Kü­ lönben az ágak hézagain keresztül lehetséges volt több­ nyire a nap állását is megfigyelni. Most márciusban, kulminációja idejében, csaknem a zenitet érte, amely e széles­ ségi fok alatt metszi az égi egyenlitőt.

De a lombozat csakhamar annyira sürüvé vált, hogy az ezernyi fa között valósággal félhomály yolt csak. Bo­ rus időben csaknem teljes sötétségbe kellett borulnia az erdőnek, éjszaka pedig természetesen szó sem lehetett arról, hogy tovább haladjanak. Khamisz azonban kezdettől fogva azt tervezte, hogy estétől reggelig pihenni fognak, a fe­ nyegető eső elől egy fa tövében keresnek menedéket és tüzet csak addig, égetnek, amig a délelőtt vagy délután elejtett vadat el nem készitik. Bárha az erdőt nomád törzsek nem is keresték föl, — sőt az előtte való nap az erdőszélen táborozott csapat­ nak nyomát sem födözhették fel többé, — mégis tanácsos­ nak vélték, hogy máglyatüz fényével ne árulják el magu­ kat. Különben néhány izzó széndarab is, amelyet a hamu közé dugtak, elég volt ahhoz, hogy a hust ehetővé puhítsák, hidegtől pedig ebben az évszakban nem volt mit félni Afrikában. Ellenkezőleg, a karaván nagyon is megszenvedte már a hőséget, miközben átvonult a forró égövi sikságokon. A hőmérséklet valóban csodálatos nagy fokokat ért el e helyütt. Itt a fák alatt mindenesetre kevésbbé gyötörte a hő­ ség Khamiszt, Huber Miksát és Cort Jánost, ugy hogy ked­ vezőbb körülmények között fogtak bele a hosszu és meg­ erőltető menetelésbe, amelyre véletlenül rákényszerültek. Persze annak sem volt akadálya, hogy az éjszakákat, ame­ lyek a nappali hőség következtében elég melegek marad­ tak, különösen száraz időben, szabad ég alatt töltsék és ugy aludjanak. Csak a lecsapódástól kellett félniök, amely ez álta­ lában esős vidéken nagyon bő szokott lenni minden év­ szakban. A nap-éj egyenlőség öve fölött a passzátszelek fujnak, amelyek itt egymásra akadva kölcsönösen kiegyen­ litik egymást. Ennek következtében általában nyugodt szo­ kott lenni itt a levegő és a felhők megsürüsödött párázatukat rémes záporesőkbe szokták feloldani. Most azonban a növekvő hold mellett kiderült az égbolt, s minthogy valószinü, hogy a föld bolygójának befolyása van az idő­ járás alakulására, arra lehetett számitani, hogy vagy két hétig szép idejük lesz, amelyet nem zavar meg az elemek semmiféle küzdelme. Az erdőnek ebben a részében, amely szakadatlanul lankásodott az Ubanghi partja felé, a föld nem volt mo­ csaras. De távolabb délre mocsaras lehetett. Az igen szi­ lárd földet magas, sürü fü boritotta, amely az előrehaladást 4*

52

lassitotta és megnehezitette, ahol az állatok lábai nem ta­ posták le. — Valóban, — kezdte Huber Miksa a beszélgetést, — nagyon sajnálhatjuk, hogy elefántjaink nem tudtak idáig eljutni! Gyönyörüen szétszaggatták volna a folyondárokat, széttépték volna a bozótot, kisimitották volna az utat, össze­ taposták volna a tövises bokrokat... — Ugy van, és a bokrokkal együtt bennünket i s ! — vágott közbe Cort János. — Mindenesetre, — helyeselt a foreloper — elé­ gedjünk meg azzal, amit a rinocéruszok és a bivalyok vé­ geztek helyettünk! Ahol ezek keresztüljutottak, ott nem akadunk meg mi sem. Hiszen Khamisz ismerte Közép-Afrikának ezeket az erdő­ ségeit, minthogy többször keresztül vonult legalább a Kongó­ medence és Kamerun rengetegein. Nem csodálkozhatunk te­ hát rajta, hogy az erdőben előforduló különböző fafajtákról és bokrokról felvilágositást tudott adni. Cort János nagyon érdeklődött a növényvilág pompás képviselőinek, a számos fanerogamnak tanulmányozása iránt a Kongó és Nilus kö­ zött, amelyeket besoroztak már a növények rendszerébe. — Akad köztük nem egy ehető is, — mondta Kha­ misz, — ugy hogy étlapunk változatosabbá lesz majd. A tömegesen előforduló tamarindákat nem is emlitve, a hatalmasan kifejlődött mimózák és baobabok százötven láb­ nyira is felnyultak a levegőbe. Husz-harminc méter ma­ gasra nőtt meg az euphorbiaceák bizonyos fajtája, amely­ nek tüskés az ága, hat-hét hüvely hosszu a levele és tej­ szerü anyaggal van bevonva, s amelynek diója, ha teljesen megérett, reccsenve megreped és tizenhat rekeszéből min­ denfelé kiszórja a magvat. Ha Khamisznak nem lett volna meg a tájékozódó ösztöne, akkor az égtájakra vonatkozólag eligazodhatott volna a nevezetes S y l p h i n u m l a c i n a t u m nyomán, amely növénynek levelei mindig ugy for­ dulnak, hogy egyik felük keletre, a másik pedig nyugatra néz. Ha ebben az őserdőben eltévedt volna valami braziliai ember, azt hihette volna, hogy az Amazon folyammenti szü­ zies rengetegekbe került. Mialatt Huber Miksa a földet ta­ karó törpe bozót miatt mennydörgött, Cort János őszinte csodálattal nézte a zöld pázsitszőnyeget, amelyben ugy szól­ ván nyüzsögtek a phryniák és aniomák, s amelyek között volt vagy huszféle páfrány is, amelyek elől gondosan ki kellett térni. És milyen változatossága volt ott a keményés puhafáknak! Az utóbbiakat, — mint Stanley megjegyzi:

53

A l e g s ö t é t e b b A f r i k á n k e r e s z t ü l cimü munká­ jában, — az északibb égöveken otthonos fenyő- és füzfa, képviseli. E fák nagy leveleiből a benszülöttek nem egy­ szer kunyhókat is készitenek pár napi pihenőre. Ezek mel­ lett volt azonban az erdőben igen sok Tek-tölgyfa, akajués vasfa, soha el nem rothadó campéchefa, pompás növésü kopálok, szerteágazó mangófák, szikomórfák, amelyek ver­ senyezhettek volna Kelet-Afrika legszebb példányaival, vadnarancsfák, továbbá fügefák, amelyeknek törzse oly fehéren csillogott, mintha mésztejjel lett volna bemázolva, való­ ban óriási «mpazuszok» és egyéb különböző fajta fák, A növényvilágnak e sokszerü gyermekei nem álltak oly sűrűn, hogy egymás ágainak a kifejlődését akadályoz­ hatták volna, amelyeknek fejlődését különben a forró és nedves éghajlat is rendkivül előmozditotta. Bármely kara­ ván szekerei is átfértek volna nagyon jól a fatörzsek között, ha lábvastagságu sodronyok nem feszültek volna a fák kö­ zött, tudniillik végtelen folyondárkötelek, amelyek kigyók módjára csavarodtak rá a törzsekre. Mindenfelé szétterült az ágak guirlandszerü függönyzete, amelyről fogalmat is bajos alkotni, itt szeszélyes végződésü ágbogok, amott sza­ kadatlan lombfonatok a fák koronájától le egészen a bo­ zótig. Egyetlen ág sem volt, amely össze nem kapcsolódott volna valahogyan egy másik ággal. Egyetlen törzs sem hosszu növényláncok nélkül, amelyek közül egyik-másik ugy lógott le a földre, mint viruló sztalaktit! Egyetlen ráncos kéreg sem, amely nem lett volna kipárnázva vastag, bár­ sonypuha mohával, amelyben ezernyi rovar nyüzsgött aranypettyes szárnyakkal! És e lomb tömkeleg legkisebb csomójából is reggel­ től késő estig szakadatlanul csicsergés, csiripelés, kiálto­ zás és éneklés koncertje hangzott ki. Miriád csőröcske versenyzett egymással szajkolva, fuvo­ lázva és füttyengetve, hangosabban és élesebben, mint a főhajós sipja a hadihajón. E mellett valósággal elkábitotta az embert a papagájok, bankák, baglyok, rigók, repülő mó­ kusok, törpe papagájok és lappantyuk szárnyas világa, a szunyogmadarakról nem is beszélve, amelyek méhrajhoz ha­ sonlatosan zümmögtek a felsőbb ágakon. A kiáltozásról majomtársaság gondoskodott; szürkeszőrü páviánok, üstökös kolobok, csimpánzok, mandrillmajmok és gorillák, az afrikai faunának e legerősebb és legveszedel­ mesebb majmai, csapták a lármás zsivajt. A négykezüek, noha nagyszámban voltak jelen, eddigelé nem adták jelét ellenséges szándéknak Khamiszszal és társaival szemben.

54

Nyilván ők voltak az első emberek, akiket a majmok KözépAfrika ez erdőségének belsejében megpillantottak. Hiszen szivesen elhitték, hogy emberi lény nem merészkedett be még soha e fasürüségbe. A majmok ennélfogva inkább ki­ váncsian nézték embereinket, mint dühösen. A Kongóterület és Kamerun más vidékein persze bizonyosan másként lett volna. Ott egyáltalán nem ritkaság már az ember. Az ele­ fántvadászok, akikhez százszámra csatlakoznak banditák, benszülöttek vagy idegenek, ott már csodálkozásra sem inger­ lik a majmokat, mert ez állatok hosszu idő óta tanui a leg­ borzalmasabb pusztitásoknak, amelyeket amazok okoztak, ta­ nui rablóhadjárataiknak, amelyek annyi emberéletbe kerül­ tek már. Déltájban pihentek először, s este hat óra tájban má­ sodszor. A folyondárok kibogozhatatlan hálózata néha na­ gyon nehézzé tette a vándorlást. Szétvagdalni yagy össze­ törni a hálót minden esetre fáradságos munka. Akadtak itt-ott persze, még pedig nagyobb távolságra is, nyiltabb ösvények is, amelyeken bizonyára bivalyok szoktak járni, mert egy pár bivalyt, a többi közt rendkivül nagy onjákat, távoli bokrok mögött látni is lehetett. Ezek a kérődzők, már rendkivüli erejük miatt is, na­ gyon félelmetesek, s a vadászoknak akik üldözik őket, na­ gyon kell vigyázniok, hogy a bivalyok meg ne támadják őket. A legbiztosabb mód elejtésökre az, hogy az ember szemeik között röpit golyót az agyukba. Cort Jánosnak és Huber Miksának nem volt még soha alkalma, hogy ügyességüket kipróbálják ezekkel az onjákkal szemben, amelyek különben itt illő távolban tartózkod­ tak. Minthogy azonban nem volt hiány antilophusban, taná­ csosabbnak tetszett, hogy kiméljék csekély lövőszerkészle­ tüket. Utjukban nem volt szabad egy lövést sem elpaza­ rolniuk, ha csak védekezniök nem kellett, vagy a naponta szükséges táplálékról nem kellett gondoskodniok. Egy kis tisztás szélén és egy fa tövében, amely ki­ magaslott környezetéből, jelet adott Khamisz a megállásra. A föld felett hat méternyire kezdődött a fa szürkébe játszó zöld lombozata. A fát különben számos, fehér pihével be­ vont virág ékesitette. Sok virág, mintha hópehely lett volna, lehullt az ezüstöskérgü fa köré. Afrikai gyapotfa volt ez, amelynek gyökerei olyanok, mint megannyi gyámpillér, ugy hogy alattuk kényelmes helyet találhat az ember. — Hiszen itt már vetett ágyunk is van — kiáltott fel Huber Miksa jókedvüen. — Nincs ugyan ruganyos derék-

55 alja, hanem csak gyapotmatráca, de ezt is gyönyörrel fog­ juk felszentelni! Kova és tapló segitségével, amiből Khamisz elegendő mennyiséget hordott magával, tüzet gyujtottak. Az étkezés egészen ugy folyt le, mint az első, kora reggel, és a második déltájban. Sajnos, — ebbe már akarva, nem akarva bele kellett törődni, — teljesen hijjával voltak a kétszer­ sültnek, amely a korábbi utazás közben a kenyeret helyette­ sitette. Beérték tehát a sült hussal, amelyből bőven volt annyijuk, hogy a legnagyobb éhséget is csillapithassák vele. Étkezés után, mielőtt valamennyien elnyujtózkodtak a gyapotfa gyökerei alatt, Cort János igy szólt a foreloperhoz: — Ha nem tévedek folyton délnyugati irányban halad­ tunk . . . — Ugy van, folyton, — felelte Khamisz; — vala­ hányszor megpillanthattam a napot, mindig megbizonyosod­ tam róla, hogy nem tértünk el a délnyugati irányból. — Hány francia mérföldet tettünk meg ma az ön véle­ ménye szerint? — Négyet-ötöt, János ur, és ha naponta megteszünk ennyit, akkor egy hónap alatt elérjük az Ubanghi partját. — Ez meglehetősen biztatóan hangzik, — vélekedett Cort János, — de nem lenne tanácsos, ha különösebb nehéz­ ségeket is számba vennénk? — De számba kell vennünk az ellenkezőt is, — vágott közbe Huber Miksa. — Ki tudja, vajjon nem bukkanunk-e rá vizfolyásra, amely kényelmesen tovább szállit bennün­ ket? — Mostanig nem sok reményünk van rá, kedves Miksa. — Persze, persze, de csak azért nem, mert még nem nyomultunk eléggé nyugatra, — jelentette ki Khamisz, — és igazán nem csodálkoznám, ha holnap vagy holnapután. .. — Járjunk el inkább ugy, mintha nem bukkannánk semmiféle folyóra, — felelt Cort János. — Egy harminc­ napos utazás, különösen, ha a vele járó nehézségek nem nagyobbak, mint a maiak voltak, igazán nem rettenthet vissza olyan afrikai vadászokat, aminők mi vagyunk. — Aztán meg, — tette hozzá Huber Miksa, — attól is félek, hogy ebben a titokzatos erdőségben végül nem is lesz majd semmiféle titok. — Annál jobb, Miksa!

56 — Nem, annál rosszabb, J á n o s ! . . . De most gyere, Llanga, aludnod kell már. — Igen, igen, kedves Miksa barátom, — felelt a gyer­ mek, akinek majd leragadt már a szeme, mert a hosszu uton sohasem maradt el egy percre sem a többiek mö­ gött. Llangát vinni kellett már is a fa gyökereihez, ahol letették a legkényelmesebb zugba. A foreloper ajánlkozott, hogy virrasztani fog megint egész éjszaka, de a többiek nem akarták ezt megengedni. Megegyeztek, hogy három óránkint felváltják egymást, bárha a tisztás környékén semmi gyanusat sem lehetett észre­ venni. A józan ész azonban mégis azt kivánta, hogy állja­ nak őrt egészen virradatig. Huber Miksa vállalta az első őrállást, miközben Cort János és Khamisz végignyujtózott a fehér pihén a fa tö­ vében. Töltött fegyverét kényelmesen a keze ügyébe helyezve, neki támaszkodott a francia az egyik gyökérnek és át­ engedte magát az éjszaka sajátságos bübájának. A nagy erdő mélyén most teljes volt a csend. Az ágak között halk lehellett suhant csak tova, mintha az elszunnyadt fák lélekzettek volna. Az ég tetején járó hold sugarai átszürőd­ tek a lombozat résein és szeszélyes, ezüstös árnyképeket varázsoltak a föld szinére. Tul a tisztáson is felcsillámlott itt-ott egy fényesebb sáv a fák koronája alatt. Huber Miksa, aki nagyon fogékony volt a természet költészetére, teljes lelkével élvezte az éjszakát, ugy szól­ ván belélekzette, olykor szinte azt hitte, hogy álmodik, de azért mégsem aludt el. Ugy rémlett neki, mintha ő volna az egyetlen élő lény e növényvilág ölében. Az egész növényvilágéban, mert ilyennek tüntette fel előtte képzelete az ubanghii erdőséget. — És ha az ember le akarja leplezni a földgolyó végső titkait, — gondolta magában, — fel kell menni iga­ zán tengelyének a végpontjaihoz, hogy fölfedezhessük a t i t k o k a t ? . . . Mért iparkodnak az emberek előrenyomulni a két sarkig, mikor oly rengeteg s ugy szólván teljesen le­ küzdhetetlen nehézség tornyosul e l é b ö k ? . . . Ugyan mit ér­ hetnek el e z z e l ? . . . Megoldhatják a meteorológia, a vil­ lamosság és a földdelejesség néhány talányát!... És ez ér-e annyit vajjon, hogy érte annyi uj névvel szaporit­ suk a magas északi és a mély déli vidékek nekrológjait?... Nem volna-e sokkal hasznosabb és sokkal több sikerrel biz­ tató, ha a helyett, hogy a sarki tengerekre merészkednek,

Töltött fegyverét kényelmesen a keze ügyébe helyezve, neki támaszkodott a francia az egyik gyökérnek és átengedte magát az éjszaka sajátságos bübájának.

59 ezeknek az erdőségeknek mérhetetlen területeit kutatják ke­ resztül és ezeknek vad áthatolhatatlanságát próbálnák le­ győzni? Hiszen van több ilyen erdőség Amerikában, Ázsiá­ ban és Afrikában és egyetlen kutatónak sem jutott még sohasem eszébe, hogy ezeket az erdőségeket válaszsza ki fölfedezéseinek szinterévé, egyiküknek sem volt még bátor­ sága bele merészkedni az ismeretlenbe!... Ember soha ki nem csalta még a fák titkos jelszavát, mint régente az ókoriak a dodonai tölgyekét. Hát nem volt-e igazuk a mythológusoknak, hogy erdőségeiket benépesitették faunokkal, szatirokkal, dryádokkal, hamadryádokkal és fantasztikus nymphákkal? . . . És ha pusztán a modern tudományt akarnók előmozditani, akkor is nem azt kell-e gyanitanunk, hogy e rengeteg erdőtömegekben vannak ismeretlen lények is, amelyek al­ kalmazkodtak az erdőbeli életföltételekhez?... Hiszen a druidák idejében az Alpeseken tul lévő Gal­ liában is éltek még félig vad népek, a kelták, a germá­ nok, a ligurok, még pedig száz meg száz törzsben, száz meg száz városban és faluban, amelyek egytől-egyig meg­ őrizték a maguk sajátos szokásait, a maguk öröklött ere­ detiségét és szintén nagy erdőségek mélyén, amelyeknek határain a római mindenhatóság is csak a legnagyobb ne­ hézséggel volt képes keresztülhatolni. Igy álmodozott Huber Miksa. Hiszen nem egészen hiteles közlések szerint az egyenlitői Afrika területei is rejtettek bizonyos, félig meseszerü lényeket, amelyek a többi emberiség szinvonala alatt álla­ nak. Éppen az Ubanghi-erdőség keleten azokkal a vidé­ kekkel volt határos, amelyeket Schweinfurth és Junker ku­ tatott végig, a nyám-nyámok földjével, a farkas embereké­ vel, akiknek persze a valóságban nincs külső farkfolytatásuk. (Magyarázatul megjegyezzük itt, hogy az emberi ge­ rincoszlop alul több szabadon mozgó, anatómiailag farknyulványnak nevezett, apró csontocskában végződik.) To­ vábbá Stanley Henrik Ituritól északra alig egy méter ma­ gas pygmäuszokat talált, akik egyébként tökéletesen ki vol­ tak fejlődve, fényes, finom bőrük volt és nagy gazella­ szemük; előfordulásukat Uganda és Cabinda között meg­ erősítette Alber Lhyd angol hittéritő is, hozzátéve, hogy ott a fák ágazatában vagy alatta tizezernél több bambuszti tanyázik, akiknek főnökük van, akinek késlekedés nélkül szót fogadnak. A nedugurbochai erdőségekben ugyanez a hittéritő, Ipotóból kiindulva, öt falun haladt keresztül, ame­ lyeket liliputi lakosaik csak előtte való nap hagytak ott.

60

61

Épp ugy találkozott nambuttikkal, batinákkal, akkákkal és bazungukkal, akik átlag csak százharminc centiméter ma­ gasak voltak, s akiknek testsulya nem volt negyven kilo­ gramm sem. De azért ezek a törpe népek értelmesek, a maguk módján iparüzők voltak, sőt harciasak és kegyet­ lenek is, ugy hogy a Felső-Nilus mellett élő, földmivelő törzsek nem kevéssé féltek tőlök. Huber Miksa, akit élénk képzelőereje, vonzódása min­ denhez, ami rendkivüli, elcsábitott, állhatatosan azt kép­ zelte, hogy az Ubanghi-erdőben is kell bizonyos furcsa emberi fajtáknak rejtőzniök, amelyeket az ethnographusok még nem ismernek. Mért ne lehetnének itt is csodálatos, emberi teremtések, talán félszemüek, mint a regebeli ciklopok, vagy orrmányszerüen megnyult orruak, amely­ nek alapján, ha nem is a vastagbőrüek rendjébe, de talán a proboszcidiák családjába lehetne őket sorolni? Tudományos-fantasztikus álmadozásának hatása alatt Hu­ ber Miksa persze alaposan megfeledkezett őrtállói köteles­ ségeiről. Könnyen oda osonhatott volna melléjök az ellenség, anélkül, hogy Khamisz és Cort János idejében érte­ sülhetett volna róla, hogy készülhessen az ellentállásra. Egyszerre csak egy kéz nehezedett a vállára. — H ó ! — Mi a z ? — kiáltott felugorva. — Én vagyok, — csendült meg Cort János hangja. — Nehogy valami ubanghii vadembernek n é z z . . . n o s ? . . nem vettél észre semmi gyanusat? — Semmit a világon. — Ideje, hogy lefeküdjél, kedves Miksa. — Igen, igen; de nagyon csodálkoznám, ha azok az álmok, amelyek alvás közben fognak fölkeresni, kiállnák az összehasonlitást azokkal, amelyeket ébren álmodtam végig ! Ennek az éjszakának első része tehát zavartalanul mult el és igy telt el hátralévő része is, mikor Cort János lépett Huber Miksa helyébe és később, mikor három óra mulva megint Khamisz váltotta fel Cort Jánost. HATODIK

FEJEZET.

Egyre tovább délnyugat felé.

Másnap reggel, március 11-én, fölkerekedett Cort J á ­ nos, Huber Miksa, Khamisz és Llanga, akik az első nap megerőltetését teljesen kiheverték, hogy megbirkózzanak a vándorlás második napjának nehézségeivel.

Miután elhagyták pihenőhelyüket a gyapotfák alatt, be­ járták az erdei tisztást miközben miriádnyi madár köszön­ tötte őket, énekesek, akik vigan pattogtatták trilláikat vagy bugták orgonahangjaikat, ugy hogy megirigyelhette volna őket akár Patti is, vagy az olasz zene valamennyi virtuóza. De indulás előtt ajánlatos volt előbb megreggelizni. A reggeli csupán hideg antilophus volt és viz a balfelől csörgedező patakból, amelyből a foreloper is megtöltötte tábori kulacsát. Kezdetben jobbra vezetett az ut a fakoronák alá, ame­ lyeken átcsillámlottak már a nap első sugarai. A nap állá­ sát persze gondosan megállapitották. Nyilvánvaló volt, hogy az erdőnek eme részében tö­ megesen vannak hatalmas négylábuak. Minden irányban át­ járók voltak törve. Még a délelőtt folyamán láttak egy csomó bivalyt, sőt két rinocéruszt is, amelyek azonban illő távolban tartózkodtak. Minthogy az állatok nyilvánvalóan nem voltak harcias hangulatban, fölösleges lett volna egyet­ len töltést is elpazarolni elriasztásukra. Miután körülbelül tizenkét kilométernyi utat megtettek, délfelé megpihent az nap először a kis társaság. Eközben Cort Jánosnak alkalma volt rá, hogy lelőjjön egy pár tuzokot a korának korcs fajtájából. Agátfekete a testük tollazata ezeknek az állatoknak, és legszivesebben sürü lomb között fészkelnek. A benszülöttek nagyrabecsülik a husukat, amely ebéd közben megnyerte egy amerikai és egy francia embernek a tetszését is. — Nagyon szeretném azonban. — mondta Huber Miksa, — hogy egyszer igazán sült hus kerüljön már a füstölt hus helyébe. — Mi sem könnyebb ennél, — felelte rá nyomban a foreloper. Megkoppasztottak hát egy tuzokot, hegyes botra szurták és lobogó lángon megsütötték! A husa pompásan iz­ lett is mindannyioknak. A további ut több nehézséggel járt Khamiszra és kisé­ rőire nézve, mint az előtte való napi utazás. Délnyugat felé sokkal ritkábban akadtak járható csa­ pások. Itt maguknak kellett utat törniök, még pedig több­ nyire bozóton keresztül, amely épp oly szivós és szilárd volt, mint a folyondár, amelyet csak kézzel lehetett ketté­ választani. Több óra hosszat meglehetős erősen esett is. De a fák koronája oly sürü lombos volt, hogy csak egy pár csöpp eső hullt alá a földre. E g y ujabb tisztás közepén azonban Khamisz ujra megtölthette a csaknem kiürült tá-

62

bori kulacsot, ami bizony nagyon kivánatos volt már, mert a foreloper eddigelé hiába keresett a bokrok között valami kis vizerecskét. E vizszükség tette érthetővé bizonyára az állatok és a járható erdei ösvények ritkaságát is. — Ez persze nem igen vall arra, hogy vizfolyás van valahol a közelben, — jegyezte meg Cort János, mikor este megint megpihent a kis társaság. Kiderült ebből az is, hogy a Rio, amely a tamarindás domb körül kanyargott, csak az erdő szélén kanyarog to­ vább bizonyára. De azért az eddig követett irányon nem volt szabad változtatni, már azért sem, mert ez az irány yezetett el a legrövidebb uton az Ubanghiig. — Különben ki tudja, — vélekedett Khamisz, — vajjon nem akadunk-e rá ebben az irányban egy másik folyócskára a helyett, amelyet tegnapelőtti táborhelyünk mellett láttunk? A tizenegyedikéről tizenkettedikére virradó éjszakát ván­ doraink nem egy másik gyapotfa gyökerei között töltötték el, hanem egy másik faóriásnak, egy bombaxnak a tövében, amelynek gömbölyü, sudár törzse százötven lábnyira emel­ kedett a földszin vastag gyepszőnyege fölé. Az éjszakai őrállást éppen ugy rendezték el, mint előtte való éjszaka és az alvókat legfölebb bivalyok és rinocéruszok távoli bőgése zavarta meg hébe-korba. Hogy egy-egy oroszlán dörgő orditása is beleszól ebbe az éjszakai kon­ certbe, attól nem igen kellett félniök. Ezek a hatalmas ragadozók nem igen tanyáznak Közép-Afrika erdőségeiben. Jobban kedvelik a magasabban fekvő területeket, vagy dé­ len, tul a Kongón, vagy északon, közel Szudán határához, a Szahara szomszédságában. A nagyon sürü erdőtömegek nyilván nem illenek szeszélyes jelleméhez és megszokott szabad mozgásához az állatok királyának, amely saját jóvol­ tából és hatalmánál fogva király, nem pedig valamely al­ kotmány erejénél fogva. Több térre van szüksége, napos sikságokra, ahol kedve szerint üzheti a vadászatot. Ugy, amint az oroszlán orditása nem hallatszott, épp ugy nem hallatszott a viziló röfögése sem, s ez már saj­ nálatos dolog volt, mert az efféle kétlaki emlősök jelen­ léte arra vallott volna, hogy vizfolyás van valahol a kö­ zelben. Másnap reggel borus időben indultak utnak. Huber Miksának sikerült elejtenie egy antilopot, szamár- vagy in­ kább zebra nagyságut, amely e tekintetben a ló és a sza­

63

már között áll. Borsárga oryx volt, többszörös, szabályos sávokkal. Az oryxnak fekete szalag nyulik el a szügyétől a hátuljáig, fekete foltok vannak egyébként fehérszőrü lá­ bain és bozontos farka van, amely a földet éri, és a tor­ kán is fekete szőrcsomó fityeg. Nagyon szép állat, majd egy méteres szarvai vannak, vagy harminc gyürüduzzanással a fejhez közel; kecsesen mozog, s általában ritka ará­ nyos a formája. Az onyx szarva védelmi eszköz, amelylyel Afrika északi és déli vidékein akár az oroszlánnal is szembe száll. Ma azonban persze nem menekülhetett a jól célba vett állat a vadász golyója elől, s átlőtt szivvel ott helyben össze is rogyott. Igy aztán több napra biztositva volt a társaság el­ látása. Khamisz nyomban hozzálátott az onyx kizsigerelé­ séhez, ami jó egy órába beletartott. Azután felosztották a terhet maguk között, még Llanga is kivette a maga részét belőle és igy indultak tovább. — Igazán, — tréfálkozott Cort János, — itt bámu­ latos olcsón szerzi az ember a hust fölösen, csak egy töl­ tésébe k e r ü l . . . — Föltéve, hogy ügyes lövő, — szólt a foreloper. — Aztán meg szerencséje is van, — tette hozzá Hu­ ber Miksa, aki szerényebbnek bizonyult, mint egyébként a nemes vadászat hivei. De ha Khamisz és társai kimélhették is eddigelé lő­ porukat és ólmukat, minthogy csak ehető vad elejtésére használták föl, a mai nap nem mult már el anélkül, hogy fegyvereiket védekezésre is ne kellett volna felhasználniuk. Jó egy kilométernyi hosszu uton azt hitte már a fore­ loper, hogy egy nagy majombanda elriasztására is tüzel­ niük kell. A banda utjuk közben jobbról is, balról is ott nyüzsgött a közelükben. Egy csomó egyik fa tetejéről a másikra ugrosott át, egy másik csomó pedig groteszk szök­ kenésekkel a földön haladt a bokrokon keresztül oly ügyes­ séggel, amelyet bizonyára megirigyeltek volna a leggya­ korlottabb akrobaták is. A majomtársaság többfajta nagy négykezü majomból állt, háromszinü kynocephalusokból — sárgákból, mint az arabok, vörösekből, mint a távol nyugat indiánjai, és feke­ tékből, mint a Kafferföld benszülöttei, — de megannyi a maga nemének legveszedelmesebb példányai közül való volt Ott ugrándozott köztük többfajta kolob is, valóságos dandyk, a majomvilág legelegánsabb arszlánjai, amelyek szakadat-

64 lanul azzal foglalkoztak, hogy fehér gallérjukat — amely­ ről püspökkoloboknak is nevezik őket — fésüljék és si­ mitsák. A kellemetlen kiséret azonban, amely a déli pihenő idejében verődött össze, két óra tájban eltünt, mikor Hu­ ber Miksa, Cort János, Khamisz és Llanga megindult to­ vább vándorutján egy végeláthatatlan, nagy ösvényen. Miközben szerencsét kivánhattak egymásnak e kényel­ mesen járható ösvény miatt, volt okuk bőven panaszkodni is amiatt, hogy gyakran találkoztak állatokkal, amelyek nyil­ ván gyakran szokták használni ezt az utat. Összeakadtak két rinocéruszszal is, amelyeknek elnyuj­ tott szuszogását valamivel négy óra előtt hallották meg nem nagy távolságból. Khamisz nyomban ráismert a zajra és felszólitotta társait, hogy álljanak meg. — Kellemetlen utitársak ezek a rinocéruszok! — szólt és kezébe vette megint az előbb már vállára vetett puskáját. — Nagyon kellemetlenek, — hagyta rá Miksa, — pedig csak növényevők... — De nagyon szivós életüek ám, — tette hozzá Kha­ misz. — És most mitévők legyünk? — kérdezte Cort János. — Lehetőleg el kell haladnunk előttök anélkül, hogy észrevegyenek bennünket, — tanácsolta Khamisz, — vagy pedig el kell bujnunk, amig a veszedelmes állatok tovább döcögnek. Talán akkor észre sem vesznek. Mindenesetre lövésre készen kell lennünk, mert ha fölfedeznek bennün­ ket, föltétlenül nekünk rontanak. A fegyvereket megvizsgálták és a töltéseket eligazi­ tották, hogy szükség esetén gyorsan ujra tölthessenek. Ezután letértek mindnyájan a vadcsapásról és eltüntek a sürü bokrok mögött, amelyek az utat jobbról szegélyezték. Öt perc mulva, miközben a szuszogás és röfögés egyre hangosabb lett, megjelentek a formátlan pachydermuszok, amelyek a ketloák csaknem szőrtelen fajtájához tartoztak. Fejöket föltartva és farkukat fölemelve, meglehetős gyor­ san ügettek előre. Hatalmas, három-négy méter hosszu állatok voltak, egye­ nes fülüek, rövid, egy kissé csavart lábuak és egy szarv­ val ellátott tompa orruak, amelylyel a legveszedelmesebb lökéseket képesek osztani. Állkapcsuk keménysége oly nagy, hogy élestüskés ágakat épp oly nyugodtan összemorzsol­ hatnak, mint a szamár a bogáncsot.

— Ne az oldalába célozzon, hanem a fejére ! — kiáltott rá a foreloper. Nyomban eldördült egy lövés és nyomá­ ban a második meg a harmadik. Verne: Falu a levegőben.

5

67

Egyszerre csak megállt a két állat. Khamisz és tár­ sai nyomban tisztában voltak vele, hogy észrevették őket. Az egyik rinocérusz — egy nyers, száraz bőrü ször­ nyeteg — a bokor felé közelitett. Huber Miksa célzott is már a fegyverével. — Ne az oldalába célozzon, hanem a fejére! — ki­ áltott rá a foreloper. Nyomban eldördült egy lövés és nyomában a második meg a harmadik. A golyók alig hatoltak keresztül a vastag páncélon... a lövések ugyszólván kárba vesztek. A ropogás nem ijesztette meg az esetlen támadókat. Nem riadtak vissza, sőt ellenkezőleg, készültek benyomulni a bozótba. Nyilvánvaló volt, hogy az ilyen tövisbokrozat és bozót nem lehetett akadály az efféle hatalmas állatok számára. Egy pillanat alatt széttapossák és összetépik. Vajjon Khamisz és társai, miután oly szerencsésen meg­ menekültek a sikon az elefántoktól, igy szabadulnak-e a rinocéruszoktól i s ? Hiszen, hogy az ilyen pachydermusznak orrmányos vagy szarvas orra van-e, az körülbelül mind­ egy volt. Csakhogy, sajnos, itt nem volt védőfal, mint az erdőszélen a fák gátja, amely előtt az elefántoknak meg kellett állniok. Ha pedig a foreloper, Huber Miksa, Cort János és Llanga futással próbálnak most menekülni, bi­ zonyára üldözni fogják és előreláthatóan utól is érik őket. A folyondár hálózat csak őket fogja akadályozni a futás­ ban, a rinocéruszok ugy áttörnek rajta, mint a lavina. A sürüség fái között volt azonban véletlenül egy ren­ geteg nagy baobab, amely valószinüleg jó menedékhely lehetett volna, ha sikerül felmászni legalsó ágaira. Meg­ ismételnék ilyenformán a tamarindás dombon történteket, ahol persze nagyon szomorú vége lett a próbálkozásnak. Hogy ez alkalommal jobban fognak-e járni, az egyelőre bizonytalan volt még. De talán a baobab mégis elég nagy és elég erős volt, hogy a rinocéruszok rohamának ellenálljon. Első elágazása persze teljes ötven lábnyira volt, azon­ ban a föld szine fölött és tökmódra kihasasodott törzsé­ nek nem volt, sehol a legcsekélyebb párkányzata sem, a melyben a kéz vagy láb megkapaszkodhatott volna. A foreloper gyorsan belátta, hogy a fa megmászására gondolni sem lehetett már. Huber Miksa és Cort János fe­ szült figyelemmel várták Khamisz elhatározását. E pillanatban szétvált a bokrozat az ut szélén és lát­ hatóvá vált egy alaktalan fej.

68

69

Nyomban eldördült a negyedik puskalövés. Cort Jánosnak nem volt vele több szerencséje, mint az imént Huber Miksának. A golyó nem hatolt be az állat vállába, s a következménye annyi volt csak, hogy az állat, a melyet a fájdalom még jobban felingerelt, el­ kezdett még borzasztóbban szuszogni. Nem is hátrált meg, hanem teljes dühhel nekirontott a sürünek, mig a másik rinocérusz, a melyet a foreloper golyója csak surolt volt, készült nyomon követni az előbbit. Nem ért rá sem Hubert Miksa, sem Cort János, sem Khamisz arra, hogy ujra töltsön. Elkéstek attól is, hogy különböző irányban meneküljenek és különböző fák alatt keressenek menedéket. Az önfentartás ösztöne arra birta mindhármukat, hogy a baobab törzse mögé meneküljenek, a melynek a földön jó öt-hat méter volt a kerülete. De mi lesz velük akkor, ha az első állat megkerüli a fa törzsét, a második pedig talán a másik oldaláról ront szembe velök? — Ördög vigye ! — kiáltott fel Huber Miksa, — N e m ! Isten legyen velünk! — kiáltotta Cort János. Kétségtelenül le kellett mondaniok minden remény­ ről, ha csak a gondviselés keze nem sjet a veszedelemben forgók segitségére. A baobab egy leirhatatlanul heves lökés következté­ ben megrendült minden gyökerében, mintha ki kellett volna gyökerestül dőlnie a földből. De az esztelen dühvel rohanó rinocérusz hirtelen meg­ állt. Az egyik helyen, ahol a baobab kérge meg volt már repedve, az állat szarva, ugy, mint a favágó fejszéje, jó egy lábnyira behatolt a fába. De, aztán hiába, erőlködött az állat, hogy ujra kihuzza szarvát a fából. Sőt hiába fe­ szitette neki a faóriásnak két esetlen, kurta lábát is, szarva csak nem mozdult. A második rinocérusz, amely köröskörül játszva letaposta a bozótot, szintén megállt, de hogy mi volt az, ami a két állatot most oly szörnyen felizgatta, azt bajos volt kita­ lálni. Khamisz a gyökerek fölött kuszva loppal megkerülte a törzset, hogy lássa, mi történt. — Meneküljünk... gyorsan, meneküljünk! — kiál­ tott fel nyomban. A többiek inkább megértették, hogy mit akar, mint sem hallották. Nem kivánva magyarázatot sem, Cort János és Huber Miksa, Llangával együtt, akit magukkal huztak, futásnak 5*

eredtek a magas füben. Nagy csodálkozásukra azonban a két rinocérusz nem üldözte őket. Öt percnyi szakadatlan, kimeritő futás után végül a foreloper intésére megálltak. — Mi történt? — kérdezte Cort János, mihelyt nagynehezen összeszedte magát. — A rinocérusz nem tudta kihuzni a szarvát a fa tör­ zséből. — Szent Isten! — kiáltotta Huber Miksa, — hisz ez tisztára a Krotoszi Milosz az orrszarvuak között! — És ugyanaz lesz a vége is, mint az olympusi já­ tékok ama hősének, — tette hozzá Cort János. Khamisz, aki nem sokat bánta, hogy az ókor eme hi­ res attlétájáról ugyszólván semmit sem tud, csak ennyit dünnyögött: — Egy szóval: szerencsésen megszabadultunk, persze négy hiába elpazarolt töltésünknek az árán. — Ez annál nagyobb kár, mert az a nagy á l l a t . . nos igen hát ehető, ha nem csalódom. — Ugy van, — erősitette meg Khamisz, — csak na­ gyon mosuszizü a h u s a . . . most minden esetre nyugod­ tan ott hagyjuk a csávában. — Hadd törje le tetszése szerint a szarvát! — fe­ jezte be Huber Miksa a beszélgetést Nagy könnyelmüség lett volna visszatérni a baobabhoz. A két rinocérusz röfögése kihallatszott még mindig a sürüből. Kerülő uton visszajutva a vadcsapásra, folytat­ ták mind a négyen megint utjukat, a melyet csak hat óra felé szakitottak félbe egy nagy szikla közelében. A következő nap simán telt el. Az ut nehézségei egyenlőre nem növekedtek, ugy hogy harminc egynéhány kilomé­ tert megtettek békességben délnyugat felé. A vizfolyás, amely után Huber Miksa oly epedve sóvárgott, s a me­ lyet Khamisz oly bizakodva várt, még mindig nem mutat­ kozott. Az nap este, vacsora után, a melyhez egy antilop, egy ugynevezett sajtosantilop szolgáltatta a nem igen vál­ tozatos husfélét, gondtalanul tértek nyugalomra. Sajnos, a tiz órás pihenőt ezernyi kisebb-nagyobb denevér röpdösése zavarta, a melyek csak virradatkor repültek tova. — Sok h á r p i a . . . nagyon sok hárpia! — kiáltott fel Huber Miksa, mikor a rosszul eltöltött éjszaka után ási­ tozva és nyujtózkodva feltápászkodott. — Ugyan ki fog mindig panaszkodni? — szólt a foreloper. — Aztán mért ne panaszkodjam? . . .

70 — Mert még mindig jobb, ha denevérekkel van baja az embereknek, mint moszkitókkal, s ez utóbbiak eddig­ elé megkiméltek bennünket. — Legjobb volna, Khamisz, ha kitérhetnénk mind a két fajtának az utjából. — No, a moszkitókat nem fogja senki sem elengedni nekünk, Miksa u r . . . — És mikor fognak felfalni bennünket ezek az utálatos bogarak? — A mint egy Rióhoz közeledünk... — Rióhoz! — pattant föl Huber Miksa. — Ebben hittünk eleinte, kedves Khamisz, de most már szó sem lehet róla. — Nincs igaza, Huber ur, talán nincs is már nagyon messze tőlünk! A forelopernak csakugyan feltünt már a talaj egyné­ mely változása, és déltől délután három óráig még jobban megerősödött sejtelme: az erdő, a melyen keresztül vo­ nultak, lassanként posványossá kezdett válni. Itt-ott pocséták is voltak már, vizinövényekkel, sőt volt alkalmuk elejteni egy néhány gaupát is, vadkacsafélét, a melynek jelentkezése viz közelére vallott. Mikor pedig alkonyulóban volt a nap, békák brekegésében is volt részük. — Vagy alaposan tévedek... vagy pedig nincs többé messze a muszkitók hazája, — szólt a foreloper. Az aznap megteendő utrészleten meglehetősen nehezen haladtak előre, mert a földet számtalan virágos növény bo­ ritotta, a melyeknek kifejlődését a nedves, meleg éghaj­ lat annyira előmozditja. Ezzel szemben azonban a ritkáb­ ban álló fákat kevésbbé sürü folyondás hálózat kapcsolta össze. Huber Miksa és Cort János egyáltalán nem érthették félre azt a változást, a melyen az erdőnek délnyugat felé huzódó része keresztül ment. Ámde Khamisz jóslása dacára sem volt még nyoma ebben az irányban semmiféle folyóviz tükörfényének. De mennél lejtősebb lett a talaj, annál gyakoribb volt rajta a mocsaras lyuk, ugy, hogy nagyon kellett rá ügyelni, hogy bele ne süppedjenek valamelyikbe. Szurások nélkül egyikük sem szabadulhatott volna ez esetben. A lyukakban ugyanis nyüzsögtek a piócák, és a mo­ csaras vizen óriás ezerlábuak suhantak ide-oda, utálatos izelt állatok, feketék, piroslábuak, a melyeket nem lehe­ tett undorodás nélkül nézni. Gyönyörü látvány volt ezzel szemben az a számtalan,

71 csillogó szinezetü pillangó és kecses szitakötő, a melyet a sok mókus, csibétpetymeg és fekete rigó nyalánkságnak fogyaszt el. A foreloper azt is észrevette, hogy nemcsak darázs, hanem csecselégy is nagy tömegben nyüzsög a bozótban. Ha az előbbi szurásától óvakodni kell is, szerencsére a máso­ dik harapásától nem igen kell félni, mert a mérge csak a lovat, tevét és kutyát öli meg, az embert és a ragadozó­ kat nem. A kis társaság este félhétig vándorolt délnyugat felé, s ekközben megtette eddig a leghuzamosabb és legfárasztóbb utrészletet. Khamisz éppen ki akarta választani már a leg­ alkalmasabb éjjeli pihenőhelyet, mikor Huber Miksát és Cort János Llangának kiáltozása riasztotta meg. A fiu szokása szerint mindig előbbre szaladt a többiek­ nél s hol az egyik, hol a másik oldalon ugrándozott. Most hangosan, élesen kiáltott valahol... talán csak nem raga­ dozó fenevad támadta meg? Cort János és Huber Miksa a kiáltozás felé rohant, még pedig lövésre készen. De csakhamar megnyugodhattak. Egy kidőlt fának vastag törzsén állva, Llanga a kezével egy terjedelmes tisztás felé mutatott és élesen ismételte e kiáltást: — A Rió ! . . A Rió ! Khamisz szintén odasietett és Cort János egyszerüen ennyit mondott csak neki: — A sóvárgott vizfolyás. Egy félkilométernyi távolságban, fátlan helyen keresz­ tül, ott kigyózott egy tiszta folyó, a mely éppen az utolsó napsugarakat tükrözte vissza. — Ott, ott lesz a legjobb éjjeli táborhely, azt hiszem, — jelentette ki Cort János. — Ugy v a n . . ott lesz, — hagyta rá a foreloper, — és higyje meg, hogy ez a Rió levezet majd bennünket egé­ szen az Ubanghiig. Hiszen valóban könnyü szerrel összetákolhattak egy tutajt, a melyen rábizhatták magukat a folyó árjára. Mielőtt azonban eljutottak a folyó partjára, előbb jó mocsaras uton kellett még áttörtetniök. Minthogy a szürkület itt az egyenlitői vidéken csak nagyon rövid ideig tart, jól besötétedett már, mire a fore­ loper és társai megérkeztek a meglehetős magas folyó­ partra. Ehelyütt ritkásabban álltak a fák, mig befelé és fölfelé

72 távolabb a folyó mentén megint sürü tömegekben ágas­ kodtak. A folyó szélessége Cort János becslése szerint vagy negyven méter lehetett. Nem kis patakocska volt tehát, hanem egy nem jelentéktelen mellékfolyó, látszólag igen gyors áramlással. Természetesen meg kellet várni türelmesen a reggelt, hogy alaposabban szemügyre vehessenek mindent. Egy­ előre az volt a fődolog, hogy alkalmas helyet keressenek éjjeli pihenőre. Khamisz rá is akadt csakhamar egy sziklaüregre, egy barlangra a parti mészkőben, amelyben elfér­ hettek mind a négyen. Mindenekelőtt elfogyasztották hidegen az utolsó vad­ pecsenye maradékát. Igy nem kellett tüzet sem rakniuk, amelynek fénye könnyen sok állatot odacsalhatott volna a közelből a barlangba. Krokodilus és viziló nagy számmal van az afrikai folyókban. Ha voltak ebben a folyóban is, — ami nagyon valószinü volt, — akkor vigyázniok kellett, hogy legalább éjszaka magukra ne csőditsék a veszedel­ mes állatokat. Persze a barlang szájában lobogó és füstölgő tüzrakás elüzte volna az ott felhőző moszkitókat, amelyek a part alsóbb részén zümmögtek. A két baj közül azonban a kiseb­ biket választották, s inkább kitették magukat a szurós le­ gyek és más kellemetlen bogarak fulánkjainak, mint az alligátorok rengeteg állkapcsaiban rejlő veszedelmeknek. Az első pár órában Cort János állt őrt a barlangüreg szájában, miközben társai a moszkitók zizegése és züm­ mögése daczára is mély álomba merültek. Cort János ezenközben nem vett észre semmi gyanusat, csak mintha egy szót hallott volna több izben, amelyet mintha emberi száj ejtett volna ki panaszosan. A szó ez volt: — N g o r a ! A benszülöttek nyelvén azt jelenti, hogy: anya. HETEDIK

FEJEZET.

Az üres kalitka.

Mért ne kivánt volna szerencsét magának a foreloper, hogy a legjobbkor ráakadt erre a barlangra, amely ter­ mészetadta buvóhely volt ott a folyóparton? Itt nyoma sem volt nedvességnek, sem az oldalfalakon, sem a tetőbolto­ zaton. Hála e védett helyecskének, a barlangba vonulók

73 nem igen érezték az erős felhőszakadást sem, amely éjfélig eltartott. Aztán amig a tutajt össze nem tákolták, mind­ addig pompásan ellakhattak ott a barlangüregben. Az eső után éles északi szél támadt. Az égbolt a nap keltével együtt teljesen kiderült, s ugy tetszett, hogy a nappal nagyon meleg lesz. Talán Khamisz és társai vissza fognak még kivánkozni az árnyas fák közé, ahol immár öt napon keresztül vándoroltak. Cort János és Huber Miksa nagyon jókedvü volt. A folyó azzal kecsegtette őket, hogy fáradság nélkül leviszi tutajukat jó háromszáz kilométernyire, amig bele nem tor­ kollik az Ubanghiba, amelynek vizhálózatához tartozott két­ ségtelenül, igy aztán nagyon kényelmesen tehetik meg valószinüleg az ut hátralévő háromnegyed részét. A foreloper adatai alapján Cort János meglehetős pon­ tosan végezhette ezt a számitást. Fölfelé, ahol a folyó csaknem zsinóregyenes vonal mentén terjedt tova, egy kilométernyi távolságban eltünt a fák lombmenyezete alatt. Lefelé az erdei sürüség megkezdődött már ötszáz mé­ ternyire, ahol a folyó hirtelen délkeletre fordult. E hely­ től kezdve az erdő megint olyan sürü rengeteg volt, mint másutt. Voltaképpen csak egy nagy, mocsaras erdei tisztás volt az, amely a jobbpartnak ezen a részén elterült. A tulsó parton sürün álltak a fák egymás mellett. Hatalmas szálerdő emelkedett ott meglehetős egyenetlen földön, s a fák csucsai, most napfölkeltekor, élesen kiváltak a levegőégből. A folyó tiszta, gyorsan áramló vize teljesen megtöltötte a medrét és erős törzseket, bozótrakásokat, és a két partról leharapott fücsomókat sodort magával. Most jutott eszébe Cort Jánosnak, hogy éjszaka a bar­ lang közelében többször hallotta a N g o r a szó kiejtését. Körülnézett, vajjon nincs-e valami emberi lény a közelük­ ben. Hiszen elképzelhető volt, hogy nomádok is használták alkalomadtán a folyó vizét, hogy eljussanak az Ubanghihoz, anélkül, hogy ebből azt kellett volna következtetni, hogy a rengeteg erdőterületen, amely keleten a Nilus forrás­ vidékéig terjedt, talán gyakran járták volna vándor benszülött törzsek, avagy, hogy talán itt-ott meg is teleped­ tek volna benne állandóan. Ameddig a mocsaras térség elnyult, Cort János épp oly kevéssé vett észre emberi lényt, mint a folyó partjai mentén.

74 — Bizonyosan érzéki csalódás volt, — gondolta ma­ gában. — Talán el is aludtam egy pillanatra s csak ál­ momban hallottam azt a hangot. Nem is emiitette tehát társai előtt a dolgot. — Kedves Miksám, — kérdezte később, — bocsána­ tot kértél már a mi derék Khamiszunktól azért, hogy anynyira kételkedtél ennek a folyónak a létezésében, amely­ ről ő oly rendithetetlenül meg volt győződve? — Igaza volt neki, János, és én nagyon meg vagyok elégedve, hogy rosszul itéltem meg a dolgot, mert a folyó árja megerőltetés nélkül elvisz majd bennünket az Ubanghi partjára. — Hogy megerőltetésre nem lesz szükségünk... azt nem igen merném állitani, — szólt közbe a foreloper. — Talán vizesésekre bukkanunk... örvényekre... — Ej, tekintsük a dolgot csak a jó oldaláról, — je­ lentette ki Cort János. — Folyót kerestünk... most itt a folyó. Azután tutajt akartunk épiteni, tehát épiteni fo­ gunk . . . — Még pedig hozzálátunk mindjárt ma reggel, — szólt közbe Khamisz. — Én nyomban munkához fogok és ha ön lesz szives támogatni, János u r . . . — Természetesen, Khamisz. S mialatt mi ezzel fog­ lalkozunk, Miksa barátunk gondoskodik majd az ellátásunk­ ról . . . — A mi annál szükségesebb, minthogy nincs már enni­ valónk — mondta Huber Miksa. — Llanga, a kis nyala­ kodó, megevett tegnap este mindent... — Én, kedves Miksa u r ? — felelt Llanga, aki mint­ hogy minden szót komolyan fogott fel, nagyon elérzéke­ nyedett a szemrehányás miatt. — No, no, fiacskám, hát nem látod, hogy csak tré­ f á l o k ? . . . Rajta, gyere velem! Kikutatjuk majd a partot egészen a fordulóig. Minthogy egyfelől mocsaras a vidék, másfelől ott a folyó, bizonyára nincs hiány sem jobbra, sem balra vizivadban és ki tudja — talán elcsipünk majd valami izletes halacskát, amely kivánatos változatosságot hozna bele étlapunkba. — Óvakodjanak a krokodilusoktól és a vizilovaktól is, Huber ur, — intette a foreloper. — Óh, Khamisz, azt hiszem, hogy egy jó darab nyárson sült vizilócomb nem is volna éppen megvetendő!... Mért ne lenne az ilyen szerencsés természetü állatnak... amely voltaképp édesvizi disznó — izes husa?

75 — Szerencsés természetü, M i k s a . . . az meglehet, de ha ingerli az ember, valósággal félelmetes a dühe. — De hát mégsem vághat ki az ember egy pár ki­ logrammot a husából anélkül, hogy egy kicsit meg ne haragitsa... — Szóval, — tette hozzá Cort János, — ha a leg­ kisebb veszedelem fenyegetne is benneteket, siessetek azon­ nal vissza. Legyetek óvatosak... — Te pedig ne nyugtalankodjál, J á n o s . . . Gyere, Llanga... — Eredj, fiam és ne felejtsd el, hogy rád bizzuk Miksa barátunkat! Ezután a beszélgetés után bizonyosak lehettek benne, hogy Huber Miksának nem esik semmi baja, mert Llanga gondosan fog vigyázni rá. Huber Miksa felkapta a fegyverét és megnézte töl­ ténykészletét. — Kimélje a lövőszerét, Miksa ur, — figyelmeztette őt a foreloper. — Mindenesetre kimélni fogom, a mennyire csak lehet, Khamisz. De igazán szomoru dolog, hogy a természet az afrikai erdőségekben nem teremtett éppen ugy töltényfát is, mint ahogy teremtett kenyérfát és vajfát. Hiszen akkor csak ugy futtában lerázná róla az ember a töltést, ugy, mint a fügét vagy a datolyát. E kétségtelenül találó megjegyzés után Huber Miksa és Llanga megindult egy gyalogösvényfélén a part mere­ dekének közép magasságában, és csakhamar mind a ketten eltüntek a többiek szeme elől. Cort János és Khamisz közben elkezdtek alkalmas tör­ zseket keresni a tutaj épitéshez. Habár csak nagyon sze­ gényes jármüre gondoltak is, mégis a legmegfelelőbb fát kellett hozzá kiválasztani. A forelopernak és társának csak egy kis baltája és két zsebkése volt. Ilyen hiányos segédeszközökkel persze nagyon nehéz volt az erdő óriásait vagy akár kisebb át­ mérőjü fákat is kivágni. Khamisznak éppen ezért az volt a szándéka, hogy csak lehullott gallyakat és ágakat használ föl, a miket folyondárral kapcsol egymáshoz s a mikre fü­ ből és földből holmi padlófélét csinál. Tizenkét láb hosszu és nyolc láb széles tutajra három férfi és egy gyermek ké­ nyelmesen ráférhetett, minthogy étkezés és éjjeli pihenés céljából különben is partra akartak szállni mindig a tu­ tajból. Olyan fa, amelyet a kor, a vihar vagy a villámcsapás

76 döntött ki, igen sok volt a mocsaras területen, amelyen csak néhány gyantás élőfa emelkedett még a magasba. Khamisz egy rakásra akarta hordani a tutaj épitéséhez szük­ séges alkatrészeket és Cort János, mikor Khamisz közölte vele a szándékát, nyomban hajlandó volt segiteni neki mun­ kájában. Mégegyszer végig pillantottak a folyó partján fölfelé is, lefelé is és minthogy a heves ár környékén minden nyugodtnak tetszett, mindketten fölkerekedtek. Alig kellett száz lépést tenniök, mikor ráakadtak már egy csomó uszóképes fadarabra. Persze nehezebb dolog volt a fadaraboknak a viz széléig való elszállitása. Ha nehéz volt valamelyik darab kettőjük számára, akkor várni fognak majd vele a vadászok visszaérkezéséig. Közben minden arra vallott, hogy Huber Miksának szerencséje van a vadászaton. Éppen eldördült egy lövés és minthogy a francia kitünő lövő volt, föl lehetett tételezni, hogy a lövés nem volt eredménytelen. Ha a lőszerből nem fogynak ki, bizonyosak lehettek benne, hogy a kis társaság ellátásában nem lesz zavar azon a háromszáz kilométernyi uton, amelyet az Ubanghi partjáig meg kellett még tenniök. Khamisz és Cort János az alkalmas fák kiválasztásá­ val foglalkoztak még javában, mikor egyszerre csak han­ gos kiáltásokat hallottak abból az irányból, amelyben Hu­ ber Miksa távozott. — Ez Miksa hangja volt, — szólt Cort János. — Ugy van, — felelt Khamisz, — és Llanga is kiáltott. Csakugyan egy élesebb hang vegyült össze egy mé­ lyebb férfihanggal. — Csak nincsenek veszedelemben? — kérdezte Cort János. Visszaindultak mind a ketten a mocsaras területen keresztül és fenn voltak csakhamar a kis magaslat tetején, amely alatt a barlangüreg volt. Mikor innen végig néztek a folyón lefelé, azt látták, hogy Huber Miksa és a kis benszülött ott áll a folyó jobbpartján. Embernek, állatnak egyébként nyoma sem volt sehol. Kettejük integetéséből, amely nem árult el nyugtalanságot, csak annyit érthettek meg, hogy menjenek oda ők is hozzájuk. Khamisz és Cort János nyomban lementek a domb­ ról és sietve tették meg a parton azt a három-négyszáz métert, amely Huber Miksától és kis társától elválasztotta őket.

77 — Talán megkimélhetitek magatokat attól a fáradtság­ tól, hogy tutajt építsetek, — kiáltott feléjök Huber Miksa. — Miért? — kérdezte a foreloper. — Mert itt van már egy teljesen kész tutaj; persze nem a legjobb karban, de egyes részei nagyon jó álla­ potban vannak még. Huber Miksa eközben a part egyik öblében elterülő sikfélére mutatott, valami czölöp- és deszkaépitményre, ame­ lyet félig elrothadt kötélzet tartott össze, amelynek sza­ bad vége a parton egy karóhoz volt erősitve. — A h . . . egy tutaj! — kiáltott fel örvendve Cort János. — Ugy van, i g a z á n . . . egy tutaj! — erősitette meg Khamisz is. A czölöpök és deszkák rendeltetéséhez valóban nem férhetett kétség. — Ime tehát benszülöttek eljutottak már a folyón eddig a pontig, — szólt Khamisz. — Benszülöttek vagy kutatók, — felelt Cort János. — És mégis, ha az erdőnek ezt a részét bejárták volna már, akkor bizonyára tudnának róla valamit a Kongó mellett vagy Kamerunban. — Hiszen voltaképpen ránk nézve mellékes ez, — szólt Huber Miksa, — a fődolog az, vajjon használhatjuk-e ezt a tutajt. — Óh, hogyne! A foreloper lecsuszott már az öböl viztükréhez, mi­ kor egyszerre Llanga kiabálására megállt. A fiu, aki körülbelül ötven lépésnyire leszaladt a folyó mentén, éppen visszatért és valamit lobogtatott a kezében. Egy percz mulva átnyujtotta azt a valamit Cort J á ­ nosnak. Megrozsdásodott vaszávár volt, amelynek hiányzott a kulcsa, s mely egyáltalán használhatatlannak tetszett már. — Bizonyos, — szólalt meg Huber Miksa, — hogy itt nem kongóbeli vagy más nomád törzsekről van szó, hiszen ezek nem ismerik még a mai lakatosmesterség ter­ mékeit. Ezt a tutajt fehéremberek kormányozták ide a folyó kanyarulatáig. — Fehér emberek, akik soha többé nem tértek vissza ide, — tette hozzá Cort János. A leletből egészen megbizható következtetésekre le­ hetett jutni. A závár oxydált állapota és a tutaj részleges elrothadása azt bizonyitotta, hogy több esztendeje már an-

78 nak, hogy az elsőt elvesztették és hogy a másodikat el­ hagyták az öböl szélén. E tényből azonban logikusan két további következményt kellett levonni. Mikor Cort János kifejezte ebbeli vélemé­ nyét, Khamisz és Huber Miksa tétovázás nélkül csatlakoz­ tak véleményéhez. Cort János következtetései ezek voltak: 1. Kutatók vagy más utazók és nem benszülöttek vol­ tak azok, akik jártak már ezen a tisztáson, miután a nagy erdőn innen vagy tul tutajra szálltak. 2. Az illetők vagy az egyik vagy a másik okból elhagy­ ták a tutajukat, hogy szemügyre vegyék a folyó jobb part­ ján az erdő részletet. Bizonyos, hogy közülök senki többé nem jelent meg ujra ezen a helyen. De sem Cort János, sem Huber Miksa nem emlékezett rá, hogy mióta a Kongó vidéken tartóz­ kodnak, hallottak volna valaha efféle kutató utazásról be­ szélni valakit. Ha ebben nem volt is semmi rendkivüli, mindenesetre váratlan dolog volt és Huber Miksának le kellett mondania arról a tisztességről, hogy ő volt az első látogatója ennek az erdőnek, amelyet jogtalanul tekintettek áthatolhatatlannak. Ez elsőbbségi kérdésre ügyet sem vetve, Khamisz gondosan megvizsgálta a tutaj cölöpeit és deszkáit. A előbbiek jó karban voltak még, az utóbbiak jobban megszenvedték az időjárás viszontagságait és kettőt-hármat fel­ tétlenül ujjal kellett helyettesiteni. Szükségtelen volt azon­ ban mindenesetre teljesen uj tutajt épiteni. Elég volt, ha a régit egy kissé megjavitják. Épp oly elégedetten, mint meglepetve nézegették a foreloper és társai az uszó jármü­ vet, amelynek segitségével el fogják érni a Rió torkolatát. Miközben Khamisz az emlitett módon foglalkozott, a két jóbarát megbeszélte a váratlan epizódot. — Kétségtelen, — ismételte Cort János, —• hogy a Rió felső folyását fehéremberek megvizsgálták m á r . . . Mindenesetre fehéremberek voltak. A fából összetákolt tutaj lehet benszülöttek munkája, de a l a k a t . . . — A fölvilágositást nyujtó l a k a t . . . a többi tárgyról nem is szólva, amelyre még talán rá fogunk bukkanni..., — szólt közbe Huber Miksa. — A többi tárgyról... Miksa ? — Ejnye, János, hiszen lehetséges, hogy fölfedezzük még valami tábornak a nyomait is. Egyelőre persze még nincs nyoma táborhelynek, mert a barlangot nem tarthat­ juk annak. A barlang nem szolgálhatott pihenőhelyül és meg

79 vagyok győződve arról, hogy mi voltunk az elsők, akik a barlangban menedéket kerestünk. — Ez nyilvánvaló, Miksa. Menjünk el a folyó forduló­ jához. — Ez annál tanácsosabb, János, mert ott megszünik a tisztás és egyáltalán nem csodálkoznám, ha valamivel távolabb... — Khamisz? — kiáltott fel egyszerre Cort János. A foreloper odalép a két jóbaráthoz. — Nos, mi van a tutajjal? — kérdezte Cort János. — Könnyüszerrel ki lehet tatarozni. Előkeritem majd az ehhez szükséges fát. — Mielőtt hozzáfogunk ehhez a munkához, — indit­ ványozta Huber Miksa, — vizsgáljuk meg előbb a partot még egy darabon. Ki tudja, nem akadunk-e rá eközben edé­ nyekre, amelyeknek gyáribélyege elárulja eredetüket? Aztán kivánatos módon ki is egészithetjük talán velök nagyon is hiányos konyhaberendezésünket... Csak tábori kulacsunk van, egyetlen fazekunk és bögrénk nincsen . . . — Ohó, Miksa barátom, csak nem azt várod, hogy ebédlőt és asztalt találsz, amely meg is lesz teritve az erre járók számára? — Nem várok én semmit, János, de itt érthetetlen tényekkel állunk szemben. Próbáljunk legalább elfogadható magyarázatot találni. — Rendben van, Miksa. Ugy-e nincs akadálya, Kha­ misz, hogy még egy kilométernyire lejjebb menjünk? — Föltéve, hogy a folyó kanyarulatán nem kelnek át — felelt a foreloper. — Minthogy most alkalmunk van vizen folytatni tovább az utunkat, jobb lesz, ha minden fölösleges bolyongást elkerülünk. — Helyes, Khamisz, — járult hozzá Cort János. •— Hiszen később, mikor a tutajunkat lefelé sodorja az áram­ lás, kényelmesen ügyelhetünk rá, nincs-e nyoma valami táborhelynek egyik vagy másik parton. A három férfi és Llanga erre megindult a magas parton, amely holmi töltésféle volt a mocsaras terület és a folyó között. Egész sereg madár rebbent tova, többnyire vadkacsa és tuzok, amint a társaság közeledett. Utközben egy lövésre elejtett Miksa egy ugynevezett gólyaszalonkát, amelyet ebédre szántak. A vándorok szakadatlanul szemmel tartották a földet, hogy nem födöznek-e fel esetleg emberi nyomokat vagy ott hagyott tárgyakat. De bár feszülten figyeltek, a parton sem fölebb, sem

80 lejjebb nem találtak semmit sem. Sehol semmi jel nem vallott arra, hogy valaki járt már erre vagy meg is pihent ott. Mikor Khamisz és társai odaértek az első fasorokhoz, egy banda majom rikácsolása köszöntötte őket. A négykezü társaság látszólag nem igen csodálkozott el azon, hogy emberek bukkantak föl előttük, noha elillantak a jövevények elől. Hogy a fák koronáiban a nagy majom családnak ta­ nyáztak képviselői e helyütt, az természetes volt. Páviá­ nok és mandrilmajmok voltak, amelyek külsőleg közel álla­ nak a gorillákhoz, továbbá csimpánzok és egypár o r á n gutáng. Mint a legtöbb afrikai majomfajtának, a farkuk alig volt kifejlődve. J ó l kifejlődött farka csak az amerikai és ázsiai majomfajtáknak van. — Az bizonyos, — jegyezte még Cort János, — hogy nem ezek a fickók ácsolták a tutajt és bizonyos az is, hogy bármily értelmes teremtések is, függőlakatot mégsem hasz­ náltak még soha. — Épp oly kevéssé, mint ketrecet, — tette hozzá Huber Miksa. — Ketrecet, Miksa? — ismételte Cort János. — Hát ez hogyan jutott eszedbe? — Azt hiszem, o t t . . . a sürüségben... körülbelül husz lépésre a parttól, valami effélét látok. — Bizonyosan hangyaboly lesz, méhkas formáju, — felelte Cort János, — a minőt az afrikai hangyák szok­ tak épiteni. — Nem, Huber ur nem csalódott, — szólt most Kha­ misz. — Amott l e n t . . . valami kunyhóféle van két mimóza között és az eleje rácsos. — Kunyhó vagy ketrec, — kiáltott Cort János, — meg kell bizonyosodnunk róla, micsoda! — Csak óvatosan, — tanácsolta a foreloper, — min­ dig a fák födözete alatt kell haladnunk. — Oh, ugyan mitől kellene itt félnünk? — felelt Hu­ ber Miksa, aki, mint rendesen, alig birta már leküzdeni kiváncsiságát és türelmetlenségét. A környék egyébként teljesen pusztának és elhagyottnak látszott, csak a madarak éneke és a menekülő majmok lár­ mája hallatszott még. A tisztás szélén nem volt sem régibb, sem ujabb nyoma táborhelynek és nem volt semmi gyanus dolog a viz árján sem, amely nagy fücsomókat sodort ma­ gával lefelé. A tulsó oldalon is ugyan az a csend és elha­ gyatottság volt. Igy aztán az utolsó pár lépést gyorsan megtették a

Ketrecformáju egész elejének rácsa vagy inkább elrácsolása tette, hogy olyan volt, mint állatkertekben az a rá­ csozat, amely a ragadozó vadakat elválasztja a közönségtől. Verne: Falu a levegőben.

83 part mentén, amely a folyó kanyarulatának megfelelően lassanként görbült A mocsár is véget ért már itt, s a talaj egyre szárazabb és szilárdabb lett, a mint a szálerdő földje fölfelé emelkedett. A furcsa épitmény, amelynek most már háromnegyed része látszott, két mimózához támasztott és sárgult füvei boritott, ferde födele volt. Oldalnyilás nem látszott rajta, s mélyen lelógó folyondár takarta a falait csaknem a föld szinéig. Ketrecformájuvá egész elejének rácsa vagy inkább elrácsolása tette, hogy olyanforma volt, mint állatkertek­ ben az a rácsozat, amely a ragadozó vadakat elválasztja a közönségtől. A rácsozatnak ajtaja is volt, amely most nyitva volt. A ketrec maga üres volt. Ezt Huber Miksa jelentette, aki elsőnek hatolt be a ketrecbe. De akadt benne néhány darab edény: egy fazék elég jó állapotban, egy fonott kosárféle, egy csésze, három vagy négy törött palaczk, egy nagyon elnyütt gyapjutakaró, posztó­ darabok, egy rozsdás fejsze ós egy félig elrothadt pápaszem­ tok, amelyen azonban cég név nem látszott. Az egyik sarokban volt még egy rézszekrény, amelynek födele oly szorosan záródott, hogyha volt a szekrényben valami, föltétlenül épp állapotban kellett megmaradnia. Huber Miksa fölemelte a szekrényt és megpróbálta ki­ nyitni. De hasztalanul. A szekrény két része oxydáció foly­ tán meglehetős erősen összetartott. Először két rész közé kellett egy késpengét szoritania, s ezzel az emelővel kellett a födelet lefeszitenie. A szekrényben egy teljesen sértetlen jegyzőkönyv volt, amelynek födelére két szó volt rányomtatva. Huber Miksa hangosan olvasta ezt a két szót: «Johausen doktor.»

NYOLCADIK FEJEZET. Johausen doktor. Ha Cort János, Huber Miksa és maga Khamisz is, e név hallatára nem kiáltott fel ámulatában, ennek csak az volt az oka, hogy az első pillanatban torkukon akadt a szó. A Johausen név valósággal kinyilatkoztatás volt szá­ mukra. Leleplezte egy részét annak a titoknak, amely mind6*

84

addig elburkolta az ujabb idők egyik legeszeveszettebb tu­ dományos vállalkozását, amelyben a komikum komolyság­ gal, sőt tragikummal is keveredett. Most ugyanis föl le­ hetett már tételezni, hogy ez a vállalkozás nagyon szomo­ ruan végződött. Talán emlékszik az olvasó az amerikai Garner ki­ sérletére, aki a majmok nyelvét akarta kifürkészni és erre vonatkozó emlékeit kisérlettel akarta megerősiteni. Ennek a tanárnak a nevét, értekezéseit, amelyek a newyorki Hayser's Weekly-ben jelentek meg, könyve, amelyet Angliá­ ban, Németországban, Franciaországban és Amerikában ad­ tak k i . . . mindezt a Kongó vidék lakói — különösen Cort János és Huber Miksa — aligha felejthették el. — No tessék, most megvan, — kiáltott fel az egyi­ kük, — megvan az, akiről soha sem érkezett h i r . . . — És nem is fog érkezni soha, minthogy nincs itt az illető, hogy hirt adhatna magáról! — kiáltotta a másik. A szóban forgó i l l e t ő a francia számára épp ugy, mint az amerikai számára Johausen doktor volt. A dok­ tornak persze az emlitett Garnerban volt már elődje. Ez a yankee nem mondhatta el azt, amit Jean Jacqes Rousseau mond v a l l o m á s a i előszavában: «Olyasmire vállalkozom, a mire még nincs példa, s a minek nem lesznek követői sem.» Garnernak támadt követője. Garner tanár, mielőtt a fekete világrészbe lépett, be­ hatóan foglalkozott a majmoknak — persze a szeliditett majmoknak a világával. Hosszu és gondos megfigyeléseiből azt a meggyőződést meritette, hogy a négykezüek valóban tudnak beszélni, hogy egymást megértik, hogy tagolt nyel­ vet használnak, s például egészen határozott szavakkal fe­ jezik ki, ha enni akarnak vagy ha inni akarnak stb. Garner fonográf készülékeket helyezett el a washingtoni állatkert­ ben, hogy megrögzitse ennek a nyelvnek szavait. Azt is megfigyelte, hogy a majmok — nem ugy, mint az em­ berek. — csak akkor beszélnek, mikor szükség van rá, hogy beszéljenek. Erre vonatkozó véleményét a következő mondatban fog­ lalta össze: «Az állatvilágról szerzett ismereteim rám kényszeritették azt a hitet, hogy valamennyi emlősállatnak van beszélő­ képessége, még pedig, a mily mértékben tapasztalatainál és szükségleteinél fogva rászorul.» Már Garner utazásai előtt köztudomásu volt, hogy az emlős állatoknak, kutyáknak, majmoknak és másoknak olyan laryngo-enccalis (gége és száj) készülékük van, amely ha-

85 sonlit az emberéhez, és van olyan hangrésük is, amely al­ kalmasnak látszik tagolt hangok létrehozására. De az is köztudomásu volt, — akárhogy haragszik is érte a szimiológusok iskolája, — hogy a gondolat megelőzte a szavakat. Hogy beszélhessünk, gondolkozni kell tudnunk, és a gondolkozás föltételezi az általánositás képességét, amely­ nek az állatok nyilvánvalóan hijával vannak. A papagály beszélt, de egy szót sem ért abból, amit mond. Szóval, az állatok voltaképen csak azért nem beszélnek, mert a természet nem ruházta fel őket megfelelő értelemmel. Egyébként semmi sem akadályozná őket a beszédben. Általában érvényes ez a tétel, amelyet egy tudós kri­ tikus mondott k i : «Nyelv csak ott lehet, ahol megfontolás és legalább némikép megalapozott itélet van, még pedig elvont és álta­ lános fogalmakra vonatkozóan.» Ezt a föltevést azonban, amely megfelel a józan em­ beri észnek, Garner semmiképpen sem akarta elfogadni. Garner elméletét persze nagyon vitatták. Ő maga el­ határozta, hogy közvetlenül érintkezésbe lép az illető te­ remtményekkel, amelyeket a tropikus Afrika erdőségeiben nagy számban és nagy változatosságban kellett találnia. Ha aztán elleste már a gorilla és a csimpánz nyelvét, vissza­ tér majd Amerikába s kiadja a majomnyelv grammatikáját és szótárát. Ilyen kézzelfogható bizonyitékokkal szemben kénytelenek lesznek majd neki igazat adni. Vajjon beváltotta-e Garner az önönmagának és a tudo­ mányos világnak tett i g é r e t é t ? . . . . Ez volt a kérdés és — ehhez nem férhetett kétség, — Johausen doktor, mint a továbbiakból ki fog tünni, nyilvánvalóan azt hitte, hogy nem váltotta be. Garner 1892-ben Amerikából Afrikába ment Október 12-én érkezett meg Librevillebe és 1894 februárjáig a John Holtand és társa gyártelepén lakott. Csak itt tette föl magában voltaképpen a tanár ur, hogy megkezdi tanulmányutját. Miután egy kis gőzösön föl­ felé hajózott az Ognén, Lambazana mellett partra szállt és április 22-én megérkezett a Férnand vazi katholikus misszióba. A hittéritőatyák barátságosan befogadták őt a gyö­ nyörü Fernand Vaz-tó partján épült házukba. A tudós nem győzhette dicsérni a misszió tagjainak előzékenységét, mert mindnyájan rajta voltak, hogy kalandos állattani vállalko­ zását megkönnyitsék a számára. A hittéritőtelep mögött nem messzire emelkedtek első

86 fái egy terjedelmes erdőségnek, amelyben valósággal nyü­ zsögtek a majmok. Kedvezőbb körülményeket elképzelni sem lehetett volna avégből, hogy valaki érintkezésbe léphessen velök. Csak arra volt szükség, hogy az illető összebarát­ kozzék a négykezüekkel és életüket lehetőleg megossza velök. E czélból csináltatott Garner egy szétszedhető vas­ ketrecet, amelyet az erdőbe szállittatott. Állitólag három hónapig lakott ebben a ketrecben, még pedig többnyire egészen egyedül, hogy megfigyelje a négykezüeket a ma­ guk természeti állapotában. Az óvatos, eszes amerikai valójában olyan helyet sze­ melt ki megfigyelései számára, amely husz percnyire volt csak a hittéritőatyák lakóhelyétől és közel volt a misszió kutjához. Vasketrecét pedig elnevezte gorillavárnak. A gorillavárhoz árnyas uton jutott el az ember. Garner három éjszakát is ott töltött a ketrecben. Mint­ hogy azonban miriádnyi moszkitó kinozta, sokáig nem birta ki az erdőben. Ott is hagyta hát a ketrecét és ujra a szent atyák vendégbarátságához folyamodott, akik ellen­ mondás nélkül befogadták őt megint a házukba. Junius 18-án végleg otthagyta azután a missziót és Anglián keresztül visszatért Amerikába, ahová utazása egyedüli emlékekép­ pen két kis csimpánzt vitt magával. Ezek azonban, sajnos, semmi áron sem akartak vele beszélgetni. Ennyi volt a Garner-féle tanulmányutnak egész eredménye. Csak azt az egyet bizonyitotta be, hogy a majmok nyelvét, ha ugyan van nekik nyelvök, épp ugy fel kellett még majd fedezni, mint azokat az életmegnyilvánulásokat, amelyeknek nyelvök kialakulásában szerepök volt. A tanár ur persze azt állitottta. hogy sikerült neki több határozott jelentésü majomszót ellesnie. Ilyen szavak voltak: w h u r i = ennivaló, c h e n y = innivaló, j e g k = vigyázz! s még néhány más. Később azt állitotta, hogy a washingtoni állatkertben végzett ujabb gondos megfigye­ lések alapján, amelyeket a fonográf segitségével mintegy meg is rögzitett, még egy teljesen általános értelmü szót is megismert, amely körülbelül t á p l á l é k o t jelentett, vagyis mindent, ami ehető és iható, továbbá egy szót, amely a kezek használatára vonatkozott és egyet, amely az idő valamilyen mérését jelzi. Tapasztalatai szerint ez az állati nyelv nyolc vagy ki­ lenc alaphangból állott és harminc-harmincöt ezekből le­ vezetett hangzóból, amelyeknek még a zenei helyzetét is megjelölte. A legtöbbet ais-mollban mondták ki. Szóval Gar-

87 ner véleménye szerint, Darwin tanával egyezően az egész teremtés egységéről és a physikai tulajdonságoknak, nem a hiányoknak, átöröklődéséről körülbelül ezt a tételt le­ hetne felállitani: «Ha az emberi nem a majmok neméből származott, miért ne lenne az emberi nyelv csupán ez anthropoidák tökéletlen nyelvének továbbfejlesztése?» Persze a kérdés az vajjon az embereknek csakugyan a majmok-e az ősei? Ezt kellett volna bebizonyitani, de ezt eddig senki sem bizonyitotta be. Igy tehát az a majomnyelv, amelyet Garner gyanitott és tanulmányozott, mindössze néhány hangra szoritkozott, amelyet ezek az emlősök adnak ki, hogy társaikkal közöl­ jenek valamit. Megteheti ezt minden állat; kutyák, lovak, juhok, libák, fecskék, méhek, hangyák stb. A megfigyelő Garner adatai szerint a közlésnek ez a módja vagy kiáltás vagy jeladás vagy határozott mozdulatok, s ha ezek az eszközök nem juttatnak is kifejezésre világos gondolatokat, világos külső megnyilvánulásai mégis egyes lelki érzések­ nek, aminő az öröm és az ijedtség. Nyilvánvaló volt tehát, hogy a szóban forgó kérdést az amerikai tanár tökéletlen megfigyelései és kisérletei egy lépéssel sem vitték közelebb a megoldáshoz. Két évvel később azután az a gondolata támadt egy német orvosnak, hogy megismétli Garner kisérletét. Evégből be is vonult az erdőbe és a négykezüek világába, de nem csak husz percnyire valamelyik missziótól, hanem azt a veszedelmet is kockáztatva, hogy a moszkitók zsákmánya lesz, amelyekkel való dacolásra Garner szimiológus szen­ vedélye nem volt elég erős. Az időtájt ott éIt Kamerunban, még pedig Malinbában, egy Johausen nevü tudós. Néhány éve tartózkodott már ott. Voltaképpen orvos volt, de inkább vonzódott az állattanhoz és a növénytanhoz, mint az orvoslás tudomá­ nyához. Mikor értesült Garner tanár eredménytelen kisér­ letéről, megérlelődött benne, — noha elmult már ötven esztendős is, — az az elhatározás, hogy megismétli a vál­ lalkozást. Cort Jánosnak többször volt rá alkalma, hogy beszél­ gessen Librevilleben ezzel az emberrel. Johausen doktor, ha nem is volt már fiatal ember, pompás egészségnek örvendett. Angolul és franciául ugy beszélt, mint az anyanyelvén, s orvosi tevékenysége során értette valamelyest a benszülöttek nyelvét is. Anyagi vi­ szonyai megengedték neki, hogy dijtalanul is dolgozhassék,

88 mert nem voltak sem közvetetlen hozzátartozói, sem örök­ ségre jogosult atyafiai. Minthogy a szó legteljesebb értel­ mében független ember volt, aki nem volt felelős senkinek sem azért, amit tett vagy elmulasztott, minthogy továbbá rendületlenül bizott önönmagában, könnyü szerrel rászán­ hatta magát az ilyen veszedelmes lépésre. Meg kell azonban mindenesetre jegyeznem e helyütt, hogy a különös ember fejében, — amint mondani szokták, — ugy látszik, nem volt minden kerék a maga helyén. Az orvosnak volt egy benszülött szolgája, akivel na­ gyon meg volt elégedve. Mikor ez a szolga értesült urá­ nak arról a tervéről, hogy az erdőben akar élni a majmok között, egy pillanatig sem vonakodott az orvost elkisérni. Persze azt aligha tudta, hogy mire vállalkozik. Johausen doktor és a szolgája ezután haladéktalanul hozzáláttak a terv megvalósitásához. Egy Malinbába érkező teherhajó magával hozott egy Németországban megrendelt, szétszedhető ketrecet, amely hasonlitott ugyan Garneréhoz, de ennél szilárdabb és kényelmesebb volt. A kikötővárosban könnyü volt elegendő élelmiszerkészletről gondoskodni, konzervről stb., valamint annyi lőszerről is, hogy a föl­ szerelés kiegészitése hosszu időre fölöslegessé vált. Az egyébként egyszerü fölszerelést, ágyneműt, fehér­ nemüt, ruhát, konyhaedényeket stb. az orvos házából vitték magukkal továbbá egy régi sipládát is, azt remélve, hogy a majmok talán nem lesznek teljesen érzéketlenek a zene bájaira. Csináltatott Johausen egyszersmind egy csomó nikkeléremet is, amelynek egyik oldalán a neve, másik ol­ dalán az arcképe volt, s amelyeket ki akart osztani annak a majomgyarmatnak legelőkelőbb tagjai között, amelyet meg akart alapitani. Az orvos benszülött szolgájával együtt végül 1896. február 13-án Malinbában minden holmijával a Nbarri folyó egy bárkájára szállt és megindult fölfelé a folyón, hogy később... Éppen ez a z ! Hogy később hová menjen? Ezt senkinek a világon nem akarta megmondani. Mint­ hogy minden szükségletéről hosszu időre gondoskodott, ilyen módon védekezett legjobban minden háborgatás el­ len, ami a meghivatlanok részéről érhette. Ő meg benszülött szolgája majd megállják egyedül is a helyöket. Ilyen módon megakadályozta minden megzavarását és másfelé terelését a négykezüeknek is, amelyeknek társaságát kivánta. És Johausen orvos azt remélte, hogy be fogja érni a majmok

89 csevegésével, mert meg volt győződve róla, hogy ő neki sikerülni fog a makáka nyelv titkait leleplezni. Később kiderült, hogy a bárka, miután vagy száz francia mérföldet haladt fölfelé a Nbarri folyón, Nghila falvánál horgonyt vetett. Ott körülbelül husz fekete teherhor­ dót fogadott az orvos, és az egész karaván elvonult a falutól kelet felé. Ez időtől fogva azonban nem lehetett soha többé J o ­ hausen doktornak a hirét hallani. A Nghilába visszatért teherhordók sem tudták pontosan megjelölni azt a helyet, ahol elváltak az orvostól. Szóval, két esztendő alatt, miután időközben többizben keresték is, sajnos, eredménytelenül, a legkisebb nyoma sem került a német orvosnak és hü szol­ gájának. Hogy időközben mi történt, azt Cort János és Huber Miksa most, legalább részben, kitalálhatta és megállapithatta. Johausen doktor kiséretével együtt elérkezett az Ubanghi erdőség északnyugati részében egy folyóhoz. Innen vissza­ küldte a benszülötteket s azután hozzálátott egy tutaj ké­ szitéséhez, amelyhez a deszkát és karót készleteiből vette. E munka befejezése után szolgájával együtt megindult az ismeretlen folyón fölfelé és ketreclakását fölállitotta ott, ahol most a jobbpart első fái között fölfedezték. Ennyiben tehát némi bizonyosság derült a tudós kutató sorsára. Minden továbbira nézve persze csak találgatásokról lehetett szó. Vajjon mért volt üres a k e t r e c ? . . . Mért hagyta el két l a k ó j a ? . . . Hány hónapig, hétig vagy napig laktak benne? . . . Mindezt nem lehetett tudni. Elhurcolták talán a két f é r f i t ? . . . De hát ki hurcolta e l ? . . . Benszülöttek?... De hiszen az Ubanghi erdőséget mindenki lakatlannak tartotta. Talán azt kellett föltételezni, hogy ragadozó vadak támadása elől menekültek?... Élt-e még egyáltalában J o ­ hausen doktor és benszülött szolgája? Mind e különböző kérdés egyszerre nyomult a két jóbarát fejébe. Sajnos, egyik sejtelmüknek sem adhattak el­ fogadható magyarázatot igy egyre jobban belegabalyodtak a titok homályába. — Vizsgáljuk meg mindenesetre a jegyzőkönyvet, — inditványozta Cort János. — Egyebet igazán nem tehetünk, — mondta Huber Miksa. — Talán ha nincs is benne részletes felvilágositás, lesz egy pár olyan időbeli adat, amelyből további követ­ keztetéseket vonhatunk le.

90 Huber Miksa kinyitotta a jegyzőkönyvet, amelyben né­ hány átnedvesedett lap össze volt tapadva. — Nem hiszem, hogy ez a könyv különös felvilágositá­ sokat nyujthatna, — jegyezte meg. — Miért nem hiszed? — Mert üres valamennyi lapig az elsőn kivül. — N o s . . . és az első oldal, M i k s a ? . . . — Azon néhány töredékes mondat van és egy pár dátum, valószinüleg arra szánva, hogy később Johausen doktor részletes utleirásánál felhasználja. Huber Miksának sikerült, bárha nagy ügygyel-bajjal, a következő ceruzával irt sorokat kibetüznie : «1896. julius 29. — A teherhordókkal és szolgámmal megérkeztem az Ubanghi erdőség szélére. — Egy folyó jobbpartján ütöttünk tanyát. — Tutajt épitettünk.» «Augusztus 3. — A tutaj elkészült. — A kiséretet viszszaküldtem Nghilába. — Szolgámmal tutajra szálltam.» « A u g u s z t u s 9. — Hat napig haladtunk fölfelé a hajón akadálytalanul... Egy tisztásnál kikötöttünk. — Sok ma­ jom van a közvetlen környékben. — A hely nagyon meg­ felelőnek látszik.» «Augusztus 13. — Berendezkedésünk megtörtént. — Bevonultunk a ketreckunyhóba. — A szomszédság teljesen lakatlan. — Benszülötteknek vagy másoknak semmiféle nyoma vagy csapása sincsen. — Viziszárnyas bőségesen. — A folyóban sok a hal. — A kunyhóban rossz időben jól meg vagyunk védve.» «Augusztus 25. — Huszonhét nap eltelt. — Életünk szabályosan folyik. — A vizben feltünt néhány viziló, de nem támadtak. — Elénszarvasokat és antilopokat lőttünk. — Éjszaka nagy majmok gyülnek a kunyhó elé. — Mi­ féle fajtájuak, még nem állapithattam meg. Hol a földön futkosnak, hol a fákon ugrálnak ide-oda, de nincs ellen­ séges szándékuk. — Mintegy száz lépésnyire innen mintha tüzfényt vettem volna észre a szálerdő alatt. Különös! Ezek a majmok mintha beszélnének, mintha összefüggő sza­ vakat váltanának egymással! Egy kicsike többször ezt ki­ áltotta: «Ngora! N g o r a ! Ngora!» Ez a szó a benszülöttek nyelvén a n y á t jelent.» Llanga figyelmesen hallgatta, mialatt Miksa barátja ezeket a följegyzéseket fölolvasta. Most hirtelen hangosan igy kiáltott f e l : — Ugy v a n . . . ugy van ! Ngora, n g o r a . . . a n y a . . . . n g o r a . . . ngora ! Cort János, mikor hallotta azt a szót, amelyet Johau-

91 sen doktor használt és a fiu elismételt, önkéntelenül viszszagondolt rá, hogy ugyanazt a szót hallotta már az elmult éjszaka is. Minthogy azonban érzéki csalódásnak, tévedés­ nek vélte, a többieknek egyáltalában emlitést sem tett róla. Az orvos imént hallott megfigyelése után azonban azt hitte, hogy mégis közölnie kell a többiekkel azt az éjszakai él­ ményét. Huber Miksa éppen felkiáltott: — De hát mégis igaza volna Garner tanárnak? Hát csakugyan volnának beszélő m a j m o k ? . . . — Csak annyit mondhatok neked, kedves Miksa, hogy én is hallottam már egyszer ezt a szót: «Ngora!» — jelentette ki Cort János. És elmesélte, milyen körülmények között ejtette ki va­ lami panaszos hang ezt a szót a tizenötödikére virradó éj­ szaka, mikor őrajta volt az őrállás sora. — No tessék! — kiáltott fel Huber Miksa. — Hiszen ez csaknem valami rendkivüli dolog lenne. — Hát nem ilyesmi után sóvárogtál-e, kedves bará­ tom? — felelt Cort János. Khamisz szintén végighallgatta a felolvasást. Ami azon­ ban a franciát és az amerikait szörnyen érdekelte, azzal Khamisz egyszerüen nem törődött. Mit törődött volna ő olyasmivel, ami egyedül Johausen doktornak a dolga volt! Őrá nézve az volt a fődolog, hogy az orvos tutajt épitett, amelyet ő felhasználhat, s legfölebb az edényekre vetett még ügyet, amelyek ott hevertek az elhagyott ketrecben. A foreloper sehogysem értette meg, hogy valakinek eszébe juthat kérdezősködnie, vajjon mi lett az orvosból és szolgájából. S még kevésbbé értette meg azt, hogy vala­ kinek eszébe juthatna, hogy az orvos nyomát hajszolva be­ merészkedjék a nagy erdőségbe, koczkáztatva azt a vesze­ delmet, hogy elhurcolják őt is épp ugy, mint az orvost és szolgáját. Mikor Huber Miksa és Cort János később csakugyan azt inditványozta, hogy keressék a két eltűnt embert, a foreloper mindent elkövetett, hogy kiverje a fejökből ezt a tervet és figyelmeztette őket, hogy őnekik nincs más kötelességük, mint hogy haladéktalanul folytassák utjukat visszafelé, még pedig a folyó hátán le az Ubanghiig. Észszerűen fel is kellett tételezni, hogy minden keresés eredménytelen maradna. Hiszen azt sem tudták, milyen irány­ ban keressék a német orvost. Még ha lett volna valami utbaigazitó jelük, Cort János emberbaráti kötelességének vallotta volna, hogy segitségére siessen annak az ember-

92 nek, aki mindenesetre szerencsétlenül járt és talán Huber Miksa is a Gondviselés kiválasztott eszközének tekintette volna önönmagát arra a célra, hogy segitsen megmenteni az _ eltünteket. De nem volt s e m m i . . . semmi egyéb, mint a jegyzőkönyv töredékes mondatai, amelyben az utolsó följegyzésnek augusztus 25-ike volt a dátuma. Ezenkivül semmi más, csupa üres fehér lap, amiket végesvégig gondosan szemügyre vettek. A leletre vonatkozólag Cort János ezt a megjegyzést tette : Kétségtelen, hogy az orvos valamelyik augusztusnak a kilencedikén érkezett erre a helyre és följegyzései ugyan­ annak az augusztusnak a huszonötödikén véget érnek. Hogy ettől a naptól kezdve semmit sem irt le többé, en­ nek nyilvánvalóan az az oka, hogy kunyhóját, amelyben csak tizenhat napig lakott, valami okból elhagyta. — Ugy van, — tette hozzá Khamisz, — és sejteni sem lehet, mi lett belőle. — Az nem baj, — szólt közbe Huber Miksa. — Én ugyan nem vagyok rá kiváncsi. — Ohó, drága barátom, nagyon is kiváncsi vagy! — No, nem bánom hát, J á n o s ; de hogy ezt a talányt megfejthessük... — Nyomban továbbvonulunk, — szólt a foreloper egy­ szerüen. Valóban tanácsos is volt nem késlekedni a tovább uta­ zással és mielőbb használhatóvá kellett tenni a tutajt, hogy a társaságot elbirja lefelé a folyón. Ha később helyén valónak látszik majd, hogy kutassák Johausen doktor nyomát, akkor mindenesetre sokkal kedvezőbb körülmények között lehet szó efféle vállalkozásról, és a két jóbarát, ha tetszik neki, részt vehet maga is a vállalkozásban. Mielőtt valamennyien kivonultak a ketrecből, Khamisz figyelmesen körülnézett benne, vajjon nem talál-e még va­ lami felhasználható tárgyat, amelyet minden lelkifurdalás nélkül magukkal vihetnének, mert azt aligha lehetett föl­ tételezni hogy a tulajdonos két esztendei távollét után viszszatérhet még ide, hogy ott hagyott holmiját magával vigye. A jó tartósan szerkesztett kunyhó egyébként még most is kitünő hajlékul szolgált. A szalmával födött bádogtető pompásan állta a zordon évszak viszontagságait. A rácsos előrész kelet felé volt forditva s éppen ezért kevésbbé érték a viharos szelek. Valószinüleg épségben megmaradt volna a kunyhó egész berendezése is, a fekvőhelyek, asztalok,

93 székek és ládák, ha el nem vitték volna innen. Éppen ez volt az, ami érthetetlennek tetszett. E két év eltelte után azonban szükség lett volna már mégis némi tatarozásra. Az oldalfalak deszkái között ittott rés tátongott már, s a cölöpök alsó része lazán állt már csak a nedves talajban. Itt-ott rothadásnak is volt már nyoma a folyondárok és a kuszó zöld fonadéka alatt. Khamisznak és társainak nem volt rá persze semmi, oka, hogy rendbe hozzák a kunyhót. Hiszen az sem volt valószinü, hogy akad valaha a szimiológiának még egy ujabb müvelője, aki örömest felhasználná lakásul ezt a ketrecet. A ketreckunyhót olyan állapotban hagyták tehát, a minőben találták. De vajjon nincs-e benne csakugyan semmi más, mint a fazék, a csésze, a pápaszemtok és a rézládikó a jegyző­ könyvvel, amelyre a két jóbarát akadt r á ? Khamisz gondosan kutatott, de semmit sem talált, sem fegyvert, sem edényt, sem ládát, sem konzerveket, sem ruhadarabokat. A foreloper üres kézzel akart már elvonulni, mikor az egyik sarokban jobbra a háttérben a padló érces hangot adott, mikor rálépett. — Megálljunk, itt van még valami, — szólt Khamisz. — Talán egy kulcs? — kérdezte Huber Miksa. — Micsoda kulcs? — kiáltott Cort János. — Óh, drága barátom... hát a titok kulcsa! Kulcs ugyan nem volt, hanem egy vasbádogláda, ame­ lyet e helyütt illesztettek a földbe, s a melyet Khamisz most kiemelt. Sértetlennek látszott, s roppant elégedettség­ gel azt vették észre, hogy körülbelül száz töltény van benne. — Köszönjük, kedves doktor, — kiáltott Huber Miksa. — Adja Isten, hogy kamatostul visszatérithessük ezt a szolgálatot! Ez a szolgálat valóban értékes volt, mert a töltények pompásan beleillettek a foreloper és két társa fegyverébe. Most már nem volt egyéb tennivalójuk, mint hogy visszatérjenek a pihenőhelyre és használható állapotba hoz­ zák a tutajt. — Előbb azonban győződjünk meg mégis, — java­ solta Cort János, — vajjon csakugyan nincs-e a környé­ ken semmi nyoma Johausen doktornak meg a szolgájának. Lehet, hogy benszülöttek cipelték be mindkettőjüket az erdő mélyébe, de az is lehet, hogy védekezés közben el­ pusztultak . . . és ha esetleg nem temették volna el ő k e t . . . — Kötelességünk volna elföldelni őket, — jelentette ki Huber Miksa.

94 Száz méternyi kerületben eredménytelen maradt a kuta­ tásuk. Ez megerősitette azt a föltevést, hogy a boldogtalan Johausent elvonszolták, még pedig azok a benszülöttek, a kiket az orvos beszélőképességgel megáldott majmoknak tar­ tott. Hogy is tételezhetett fel olyasmit, hogy majomfélék beszélhetnek? — Ez legalább is arra vall, — jegyezte meg Cort János, — hogy alkalomadtán nomádok vannak jelen az Ubanghi-erdőségben, ugy, hogy jó lesz, ha rendkivül óva­ tosak leszünk. — Igaza van, Cort ur, — hagyta helyben Khamisz. — De most előre a tutajhoz! — Anélkül, hogy megtudnók, hová lett a tudós teuton? — kérdezte Huber Miksa. — Ugyan hol lehet? — Ott, ahol azok vannak, akiknek soha hirét sem halljuk többé — vélekedett Cort János. — Kielégitő válasz ez, János? — Mindenesetre ez az egyedüli válasz, kedves Miksa, amelyet a kérdésre adhatunk. Kilenc óra lehetett, mikor együtt voltak megint mind­ nyájan a barlangban. Khamisz mindenekelőtt hozzálátott a reggeli elkészitéséhez. Most hogy volt már fazekuk, Huber Miksa sürgetésére elhatározta, hogy sült vagy füstölt hus helyett egyszer főtt hust készit. Ez megadja a rendes étlapnak a kivánatos változatosságot. Igy is történt. Alapos tüzet raktak és délfelé jóizü levest - szürcsölhettek az asztal­ társak. Csak kenyerük, főzelékük és sójuk nem volt. Evés előtt épp ugy, mint evés után valamennyien szor­ galmasan dolgoztak a tutaj tatarozásán. Khamisz szeren­ csére talált a kunyhó mögött néhány szál deszkát, amely bizonyára rothadt és elkorhadt deszkaszálak pótlására volt szánva. Ez nagyon sok munkától megkimélte őket, minthogy nem volt hozzá való szerszámuk sem. A deszkából és cölöpök­ ből összerótt alkotmányt folyondárral tákolták össze épp oly erősen, mintha a vaskapcsokat vagy tartóköteleket használ­ tak volna. A nagy munka elkészült, mikor a nap éppen le­ áldozott a jobbpart fasürüje mögött. Az indulást másnap korán reggelre halasztották, mint­ hogy tanácsosabbnak látszott, hogy a barlangban töltsék el az éjszakát. Nagy eső volt ugyanis készülőben, amely nyolc órától fogva rájuk is szakadt bőségesen. Miután tehát megtalálták azt a helyet, ahol Johausen doktor háziasan be akart rendezkedni, most ime Khamisznak és társainak tovább kellett utazniok, anélkül, hogy tudták

95 volna hová lett a tudós... S e m m i , . . . semmi sem árulta el nyomát! Ez a gondolat sulyosan ránehezedett Huber Miksára, mig Cort János könnyebben beletörődött a dologba, a forelopert egyáltalában pedig nem is érdekelte az eset. A francia páviánokról, majmokról, csimpánzokról, gorillákról, mandrill- és beszélő majmokról álmodozott, noha be kellett is­ mernie, hogy a doktornak csak is benszülöttekkel lehetett dolga. S azután képzelőtehetsége titokzatos képeket va­ rázsolt eléje, hihetetlen találkozásokat az erdő legmélyében, teljesen uj népeket, ismeretlen emberi alakzatokat, a nagy fák alatt elveszett falvakat stb. Mielőtt távoztak a barlangból, még egyszer igy szólt: — Kedves John és Khamisz, az én lelkemet nyomja még egy inditvány. — Micsoda, Miksa? — Hogy tegyünk valamit mégis a doktorért. — Csak nem azt akarja, hogy induljunk meg a föl­ keresésére? — kiáltott a foreloper. — Nem, azt nem, — nyugtatta meg őt Huber Miksa. — De ruházzuk fel a nevével ezt a vizfolyást, amelynek eddig bizonyára nincs neve még. Ezentul tehát az egyenlitő Afrika uj térképein ott fog­ juk találni a «Johausen Rio»-t is. Az éjszaka nyugodtan telt el, és bárha felváltva őrt álltak, egyetlen szó sem ütötte meg sem Cort Jánosnak, sem Huber Miksának, sem a forelopernak a fülét.

KILENCEDIK

FEJEZET.

A Johausen Rió árján. Pont félhét volt reggel, mikor március 16-án ellökték a tutajt s ez eltávolodott a parttól és csakhamar bele­ került a Johausen Rio sodrába. Alig pirkadt még, de csakhamar kivilágosodott. Fenn az égen felhőket kergetett az erős szél. Bár esőtől nem kellett tartani, borus volt az idő egész nap. Khamisznak és társainak nem volt oka emiatt pa­ naszkodni, mert hiszen most egy folyó hátán haladtak le­ felé, amelyet szabadon ért a déli napnak csaknem merőleges sugara. A hosszukás tutaj csak nyolc-kilenc láb széles és vagy

97

96

tizenkét láb hosszu volt, de éppen megfelelő volt a négy személynek és a magukkal vitt pár darab holminak a szál­ litására. A nagyon korlátozott teherszállitmány ugyanis a töltényes rézszekrényből, a fegyverekből (három puskából), az üstből a hozzátartozó fazékkal és az egyetlen csészé­ ből állott. A puskáknál kisebb kaliberü három revolverből csak husz lövést tehettek volna, mert több tölténye nem volt már Huber Miksának és Cort Jánosnak. Általában azon­ ban azt remélhették, hogy a vadászok nem lesznek hijával a lövőszernek, a mig az Ubanghihoz nem érkeznek. Elől a tutajon egy réteg földön egy rakás száraz fa hevert, amelyet könnyen lehetett pótolni, ha Khamisznak vagy egyszer tüzelőanyagra lenne szüksége a pihenés óráin kivül is. A tutaj másik végén deszkából való, erős evező volt amelylyel kormányozni lehetett vagy legalább is a folyó sodrának irányában lehetett tartani a tutajt. Az egymástól körülbelül ötven méternyire lévő két part között mintegy kilométernyi sebességgel haladt a tu­ taj óránkint. Husz napra volt tehát körülbelül szükségük, hogy megtegyék azt a háromszáz kilométert, amely a forelopert és társait az Ubanghitól elválasztotta. Ha a tutajon átlagban nem haladtak is gyorsabban, mint előbb az erdő­ ségben, legalább most nem kellett magukat megerőltetniök. Persze esetleges akadályokról nem lehetett tudomásuk előre a Johausen Rio további folyásában. Egyelőre azt ta­ pasztalták csak, hogy a folyó elég mély és nagyon kanyargós, ugy, hogy sodrát gondosan figyelni kellett. Ha vizesések vagy zátonyok szaggatnák meg, a foreloper mindenkor a körül­ ményekhez képest akart cselekedni. Déli pihenőig akadálytalanul haladtak tovább. A kor­ mány segitségével könnyen kitértek a kiugró földnyelvek körüli örvények elől. Hála Khamisz ügyességének, aki erős karral uralkodott a tutaj helyzetén, egyszer sem ütődtek hozzá a parthoz. A tutaj elején Cort János, kezeügyében a fegyverrel, állandóan szemmel tartotta a partokat, tisztára a konyha szempontjából. Csak azon járt az esze, hogy gondoskodjék az élelmiszerkészlet felfrissitéséről. Éles szeme előtt az a vad vagy szárnyas, amely lőtávolba került, csak egy másod­ percig volt biztonságban. Féltiz felé alkalma nyilt rá, hogy bebizonyitsa vadász voltát: golyója leteritett egy ugyne­ vezett vizi lakót, egy antilopfélét, amely gyakori a folyó partokon. — Pompás lövés! — szólt Huber Miksa.

— És mégis hiábavaló, ha nem kaparinthatjuk meg az állatot, — felelt Cort János. — Pár perc müve lesz csupán, — jelentette ki a fo­ reloper. A kormány megfelelő kezelésével a parthoz irányitotta a tutajt ahol a kimult állat hevert közel egy kis öblöcskéhez. Gyorsan kiszedték a beleit, felhasználható részeit pedig magukkal vitték jövendő szükségletük födözésére. Huber Miksa közben tapasztalt halásznak bizonyult, bárha csak elégtelen horogszerszámféle állt a rendelkezésére: két darab zsinegszál Johausen kunyhójából, s horgul rajta ákáctövisek husdarabka csalétekkel. Nagyon kérdéses volt, vajjon a Rio felszine alatt nyüzsgő halak közül lesz-e kedve valamelyiknek beleharapni a csalétekbe. Huber Miksa letérdelt a tutaj kormány oldalának a szé­ lén, s jobbján állva Llanga ügyelt feszült figyelemmel Hu­ ber Miksa munkájára. A Johausen Rióban a csukák nyilvánvalóan épp oly falánkak voltak, mint a mily ostobák, mert rövidesen ott rángatózott már közülök egy a szokatlan horogfélén. Miután a halat elgyöngitették azzal, hogy a levegőbe emelték, (a benszülöttek hasonló módon bánnak el a fogoly vizilóval is), sikerült végül Huber Miksának a zsineggel kirántani a halat a vizből. A hal legalább nyolc-kilenc fontot nyo­ mott és érthető, hogy az utasok nem vártak másnapig a csemege elfogyasztásával. Déltájban nagy ebédet csaptak az antilop szüzsültjéből és a csukából, amely utóbbinak csak a szálkái marad­ tak meg. Vacsorára izes, erős levest akartak késziteni az antilop egyik negyedéből. Minthogy az erre szánt husnak legalább néhány óra hosszáig kellett főlni, a foreloper tü­ zet rakott a már emlitett földrétegen és rátette a faze­ kat. Azután megszakitás nélkül folyt tovább az utazás estélig. Délután nem járt zsákmánynyal a halászat. Hat óra tájban megállt Khamisz egy keskeny, köves partrészlet mellett, a melyet a Krabafélék korcsfajához tartozó mézgafák alsó lombjai boritottak be sátorral. A kavicsok között nyüzsögtek a héjas állatok, kagylók és osztrigák. Némelyek főtten, mások nyersen kellemesen egészitették ki az utasok vacsoráját. Ha lett volna néhány darab kenyerük és egy kis sójuk, — persze hiányzott mind a kettő, — akkor igazán nem lehetett volna egyéb kivánni­ valójuk. Minthogy az éjszaka nagyon sötétnek igérkezett, a foreloper nem akarta magát aznap még egyszer rábizni a Verne: Falu a levegőben.

7

98 sodrára, mert a Johausen Rio közbe-közbe hatalmas fatörzseket is cipelt a hátán, és az ilyen fatörzszsel való összeüt­ közés könnyen végzetessé válhatott volna a tutajra nézve. Éjjeli tábort ütöttek hát a mézgafák tövébe összehordott füvön. Cort János, Huber Miksa és Khamisz felváltva vir­ rasztott, s a tábort éjszaka nem is zavarták tolakodó láto­ gatók. Csak a majmok rikácsolása hangzott szakadatlanul alkonyattól napkeltéig. — No, hogy ezek a fickók nem beszélnek, arra foga­ dok! — kiáltott Huber Miksa, mikor reggel arcát és kezét, amelyet a moszkitók alaposan összeszurkáltak, belemár­ totta a Rio tiszta vizébe. Aznap egy órával később indultak, mert megint ré­ mes záporeső szakadt a nyakukba. Tanácsosabbnak lát­ szott minden bizonynyal, hogy ne tegyék ki magukat a zuhogó árnak, amelyet oly gyakran hullat az ég Afrika egyenlitői vidékeire. A mézgafa sürü lombozata ellenben nemcsak a tábor­ helyet védelmezte meg bizonyos mértékben, hanem a tutajt is, amely a fa vastag gyökereihez volt kikötve. Az idő egyéb­ ként is viharos volt. A tutajon apró, ugyszólván villamos­ sággal telitett hólyagocskákat alkottak a felcsapódó eső­ cseppek. Bárha a villámokat nem is látták a helyükről, a folyón fölfelé tompa mennydörgés moraja hallatszott már. J é g ­ esőtől nem kellett félniök; Afrika rengeteg erdőségei ki­ zárják ezt a veszedelmet. De a légkör egész mivolta nagyon aggasztó volt és Cort János meg is jegyezte : — Ha ez az eső nem áll el, jobb lesz, ha itt maradunk, ahol vagyunk. Most van elég lőszerünk, a tölténytáskáink tele vannak, ellenben ruhánk nincs, hogy átöltözhessünk, ha . . . — Ugy van, — vágott a szavába nevetve Huber Miksa, — de hát miért ne járhatnánk az itteni szokásnak meg­ felelően tisztára emberi bőrünkbe öltözötten? Hiszen ez rop­ pantul egyszerüsiti a dolgot. Meg kell csak fürdeni, ha az ember, ki akarja mosni a ruháját és csak alaposan meg kell dörzsölni saját magát, ha ki akarja kefélni a hol­ miját! A két jóbarátnak vagy egy hete igy kellett tisztál­ kodnia, mert nem volt ruhájok, hogy átöltözködjenek. A záporeső ugyan nagyon heves volt, de éppen ezért nem is tartott egy óránál tovább. Ezt az időt használták fel az első reggelizésre. Ez alkalommal egy uj, nagy öröm-

99 mel üdvözölt fogás is szerepelt az étlapon: friss tuzoktojások, amelyeket Llanga szedett össze és amelyeket Kha­ misz nyomban keményre főzött a forró vizben. Huber Miksa ezuttal is keservesen panaszkodott és nem ok nélkül, hogy természetanyánk elmulasztotta a szükséges kis sómennyiséget belekeverni a tojásokba. Nyolc óra tájban megszünt az eső, de az ég még továbbra is viharosképü maradt. A tutajt ekkor megint a Rio közepére kormányozták a folyam sodrába. A horogzsinórokat a tutaj maga után huzta s a halak­ nak kötelességük volt hamarosan belekapni a csalétekbe, hogy ebédre feltálaltathassák magukat. Khamisz azt ajánlotta, hogy evégből ne álljanak meg, ugy mint szoktak, hogy ilymódon pótolják azt az időt, amit vesztettek. Az inditványt elfogadták. Cort János felszitotta megint a tüzet és a fazék csakhamar zümmögni kezdett az izzó zsarátnokon. Minthogy az antilopból volt még ele­ gendő maradékuk, a puskák némák maradtak, bárha Huber Miksát a parton ődöngő vadak nem egyszer kemény pró­ bára tették is. Az erdőnek ez a része általában nagyon dus volt vad­ ban. A viziszárnyasokat nem is emlitve, kérődző is töme­ gesen volt ezen a vidéken. Pallahlok és szasszabyk — ezek a korcs antilopfélék — gyakran kidugták hatalmas szarvu fejüket a magas füből és a part bozótjából. Minduntalan nagy elénszarvasokat, vörösbarna dámvadakat, kecses ga­ zellákat, kudukat, — ezt az afrikai szarvasfajtát, — quoggákat, sőt zsiráfokat is lehetett látni, csupa izeshusu állatot. Milyen könnyen el lehetett volna ejteni egész csomó külön­ féle állatot. De mi haszna lett volna, mikor másnapig bőven volt táplálékuk? Aztán meg veszedelmes dolog lett volna szükségtelenül tulrakni és tulterhelni a tutajt, amire Cort János külön is figyelmeztette a barátját. — Igen, kérlek, — felelte Huber Miksa, — a puskám néha magától az arcomhoz csuszik, mikor ilyen szép cél ötlik a szemem elé. De hát ez nem lett volna más, mint lövöldözés pusz­ tán a lövöldözés kedvéért, s bárha az efféle szemlélődés nem egykönnyen fékezi meg a tulbuzgó vadászembert, Hu­ ber Miksa mégis ráparancsolt a puskára, hogy maradjon nyugodtan és helyezkedjék magától célzó helyzetbe. A kör­ nyék csendjét tehát időszerütlen lövések nem verték föl, s a tutaj békésen siklott lefelé a Johausen Rión. Khamisz, Cort János és Huber Miksa azonban talált rá alkalmat, hogy délután kárpótolják magukat tartózko7*

100 dásukért. A puskáknak megint tüzet kellett okádniok, ha nem is azért, hogy támadjanak, hát azért, hogy védekez­ zenek . . . Reggel óta körülbelül tiz kilométernyi utat tettek meg. A folyó szeszélyesen kanyargott, bár főiránya délnyugati maradt. Egyenetlen partjait igen nagy fák szegélyezték, különösen bombaxfélék (gyapotfák), amelyeknek széles ko­ ronája messze kinyult a Rió tükre fölé. Bárha a Johausen Rió szélessége nem csökkent, hanem itt-ott ötven, sőt hatvan méternél is szélesebb volt, a két partról a bombaxágak mégis összehajoltak és sötétzöld lomb­ sátort alkottak, amely alatt halkan csobogott a viz. A legtöbb ágat, amelynek vége átnyult a tulsó part fáinak ágaihoz, még kigyószerü folyondárok is összekötöt­ ték, természetes hidat alkotva, amelyen az ügyes clownok vagy négykezü állatok egyik partról átjuthattak a másikra. A szemhatár aljáról még mindig nem enyésztek el teljesen a viharfelhők, egyébként azonban kisütött már ujra a nap, és sugarai csaknem merőlegesen tüztek le a folyamra. Khamisz és társai tehát szerencsét kivánhattak egy­ másnak, hogy az alatt a lombsátor alatt utazhattak tovább. Emlékeztette ez őket vándorutjukra az erdő fái alatt, az árnyas fasorok mentén, csakhogy most fáradság nélkül ju­ tottak előre, s nem kellett tüskés füvekkel boritott föl­ dön vergődniök. — Igazán, ez az Ubanghi erdő valódi park, — kiál­ tott Cort János, — buja növényzetü, csobogó vizü park. Azt hihetné az ember, hogy az Egyesült-Államok nemzeti parkjában van a Missouri és a Yellowstone forrásainál!... — Az ám, igazi park, amelyben majmok nyüzsögnek, — jegyezte meg Huber Miksa. — Valóban, mintha ta­ lálkát adott volna itt egymásnak az egész majomnemzets é g ! Nyakig ülünk a négykezüek birodalmában, ahol kor­ látlanul uralkodnak a csimpánzok, gorillák és gibbonok! Megerősitette ezt az állitást az a rengeteg mennyiségü állat, amely ide-oda ugrándozott a partokon, lekandikált a fákról s ide-oda futkosott az erdőség mélyén. Khamisz és társai még sohasem figyeltek meg egyszerre ilyen sok, lár­ más és rendkivül eleven majmot. Örökös volt a rikácso­ lás, ugrándozás és cigánykerék hányás és ha fényképész lett volna kéznél, az őskomikus grimaszoknak egész képsoro­ zatát kaphatta volna le. — Igen, igen, — folytatta Huber Miksa, — de ez mind igen természetes dolog, hiszen Afrika szivében va-

101 gyunk. A Kongóvidéki benszülöttek és a négykezüek kö­ zött — kivéve persze a mi Khamiszunkat — nagy kü­ lönbséget egyáltalán nem igen látok. — Ohó, — felelte Cort János, — egy különbség mégis van, még pedig az, amely az embert az állattól el­ választja, amely az értelemmel megáldott teremtményt at­ tól, amely csak önkényes ösztönnek engedelmeskedik... — Amely azonban gyakran sokkal megbizhatóbb érzés, mint az értelem, kedves Jánosom! — Ebben nem mondok ellent neked, Miksa. De az élet két hajtóerejét és vezércsillagát mégis mély szakadék választja el egymástól, és a mig ez a szakadék nincs ki­ töltve, addig a fejlődés tanának iskolája nem állithatja azt, hogy az ember a majomtól származik. — Igazad van, — felelte Huber Miksa, — a lajtor­ jának mindig hiányzik egy foka, egy tipus az aszthropoidák és az ember között, amelynek valamivel kevesebb ösztöne és valamivel több értelme volna, mint a majomnak. És ha ez a tipus hiányzik, bizonyára az az oka, hogy nem is léte­ zett soha. De még ha létezett volna is, Darwin theoriájának a helyességét, véleményem szerint, még ez sem bizo­ nyithatná be. Most persze más dolguk volt, mint hogy annak az alaptételnek, hogy a természet nem csinál ugrásokat, a fejtegetésével megoldani próbálják azt a kérdést, vajjon szoros kapcsolatban vannak-e egymással csakugyan az öszszes élő lények. Most az volt a dolguk, hogy védőintézkedé­ sekről gondoskodjanak az esetleges ellenséges támadás el­ len, amely az ellenség számbeli tulsulyánál fogva nagyon is veszedelmessé válhatott. Megbocsáthatatlan esztelenség lett volna, ha ezt jelentéktelen epizódok fogják el. A négykezüek olyan hadseregnek tetszettek, amelybe összegyülekezett a majmok egész népessége. Az állatok szándékával tisztába lehettek: élet-halálharc volt készülőben. A foreloper komoly nyugtalansággal figyelte a lármás sürgést-forgást. Erre vallott kemény, sötétvörös ábrázata, bozontos szemöldökének összehuzódása, átható tekintete és homlokának mély ráncai. — Készüljünk, — szólt figyelmeztető hangon. — Tartsuk készen a puskákat, kéznél a töltényeket, mert nem tudom, mi fog történni... — Eh, egyetlen lövés szét fogja riasztani az egész bandát, — vélte Huber Miksa. Célzott is mindjárt. — Ne lőjjön, Miksa ur ! — kiáltott a foreloper. —

102 Nem szabad támadnunk... nem szabad őket ingerelnünk. Elég dolgunk lesz a védekezéssel i s ! — De ha ők kezdik a támadást... — szólt Cort János. — Akkor is csak az esetben felelünk nekik, ha föltét­ lenül szükség lesz r á ! — jelentette ki Khamisz. A támadás nem sokáig váratott magára. A partról már is köveket és ágakat hajigáltak át a majmok, amelyek kö­ zül a nagyobbaknak bámulatos a testi erejük. Ártatlanabb lövegeket is használtak, a többi között a fákról letépett különböző gyümölcsöket. A foreloper arra törekedett, hogy a tutajt a Rio kö­ zepén lehetőleg egyforma távolságban tartsa mind a két parttól. A hajitások igy bizonytalanabbak és egyuttal kevésbbé veszedelmesek is voltak. Szerencsétlenségükre, a támadás ellen lehetetlen volt védekezniök. Emellett az el­ lenség száma is egyre nőtt és több löveg már is eltalálta az utasokat, anélkül azonban, hogy komoly kárt tett volna bennök. — De most már igazán elég volt, — szólt végül Huber Miksa. Célba vett egy gorillát, amely felbukkant a bokrok közül és az első lövésre leteritette. A puskalövést fülsiketitő lárma követte. A támadás azonban nem szünt meg, a négykezübanda nem menekült. A majmokat egyenkint meg nem semmisithették; ehhez nem is lett volna elég a lőszerük. Ha minden majomra egy go­ lyót számitanak, akkor is hamar kifogyott volna a kész­ letük. De mitévők lesznek aztán a vadászok üres töltény­ táskával? — Nem szabad többé lőnünk, — parancsolta Cort János. — Ezzel csak még jobban felingereljük a bestiá­ kat. Reméljük, hogy néhány jelentéktelen sebesülés árán megszabadulunk tőlük. — Köszönöm szépen! — felelte Huber Miksa, akit épp akkor ért egy kő a lábán. Tovább haladtak tehát megszakitás nélkül, a kettős ki­ séret mellett, a Johausen Riónak ehelyütt nagyon is ka­ nyargós partjain. Néhol jó egy harmadával szükült a folyó medre, ehelyett azonban annál sebesebb volt az áramlása. Mire éjszaka lesz, előreláthatóan véget érnek az ellen­ ségeskedések, mert a támadók valószinüleg szétszóródnak az erdőben. Khamisz szükség esetén meg akarta kockáz­ tatni, hogy megszakitás nélkül a sötétben is folytassák ut­ jukat. Most persze négy óra volt még csak és hét óráig meglehetősen veszedelmes marad a helyzetük.

Nyomban három lövés dördült el. Három majom halálra sebezve zuhant a folyóba, miután hasztalanul próbáltak az ágakban megkapaszkodni. Fülsiketitő orditással ugrott most legalább husz négykezü a liánokra, hogy a tutajra vesse magát.

105

Nehezitette a helyzetet az is, hogy a tutaj semmiképp sem volt biztositva a közvetlen támadás ellen. Habár a majmok épp oly kevéssé szeretik is a vizet, mint a macs­ kák, ugy hogy attól nem is kellett tartani, hogy uszva kö­ zelednek a tutajhoz, némely helyütt annyira összebogozó­ dott a lombozat a folyó fölött, hogy a majmok felhasznál­ hatták ezt a természetes ágbogos és folyondáros hidat, s róla egyenesen leugorhattak Khamisznak és társainak a fejére. Hisz ez csekélység lehetett csak az ügyes és gonosz állatoknak. Négy vagy öt nagy gorilla öt óra felé csakugyan meg­ próbálkozott ezzel a kisérlettel a folyó kanyarodásánál, ahol a bombaxágak sürün összebogozódtak. Vagy ötven lábbal lejjebb a folyón ott várták az állatok, hogy a tutaj elhalad­ jon alattuk. Cort János megfigyelte őket és nem csalódhatott szán­ dékukban. — Ránk fognak ugrani, — kiáltott Huber Miksa, — és ha nem kergetjük el ő k e t . . . — Tüzelj! — vezényelte a foreloper. Nyomban három lövés dördült el. Három majom ha­ lálra sebezve zuhant a folyóba, miután hasztalanul pró­ báltak az ágakban megkapaszkodni. Fülsiketitő orditással ugrott most legalább husz négykezü a liánokra, hogy a tutajra vesse magát. A puskákat gyorsan meg kellett tölteni és nyomban elsütni. Gyors sortüz következett. Tiz vagy tizenkét gorilla és csimpánz megsebesült, mielőtt a tutaj a növényhid alá érkezett és a többi négykezü bátortalanul visszamenekült a partokra. A folyó szélessége szemmel láthatóan csökkent. Jobbfelöl száz lépésnyire odébb egy földnyelv előtt a viz bugyborékolása erős örvényre vallott. Ha a tutaj belejut ebbe az örvénybe és nem tartható tovább az ehelyütt oldalt forduló áramlásban, elkerülhetetlenül hozzácsapódik a parthoz. Kha­ misz ugyan jó irányban tudta tartani eddigelé a tutajt a kormánylapátjával, de abból az örvényből kiszabaditani na­ gyon nehéz feladat lett volna. És a majmok is bizonyára tömegesen megrohannák a partról. Puskalövésekkel el kel­ lett hát kergetni őket, mielőtt a tutaj az örvénybe kerül. Egy percz mulva eltünt az egész banda; de nem a golyók és nem a puskaropogás kergette el őket. Már vagy egy óra óta vihar volt készülőben. Fakó villámok cikkáztak a felhőtömegekben. Egyre sürübben tornyosultak a sötét, sárgaperemü fellegek és nemsokára kitört az alacsony szé-

106

107

lességi fokok rendes szörnyü vihara. A rémes mennydör­ gések közepette a négykezüeken erőt vett az az ösztönszerü nyugtalanság, amelyet a levegő villamos feszültsége okoz igen sok állatban. Félni kezdtek és a legsürübb lombkoronák alatt kerestek védelmet a vakitó villámok ellen, amelyek mintha megszaggatták volna a felhőtakarót. Hamarosan meg­ tisztult mind a két part, s az egész csapatból mintegy husz élettelen test hevert csak szerteszéjjel az erdőszéli bokrok között. TIZEDIK FEJEZET. Ngora! Másnap reggel a derült ég, — amelyet mondhatnók a vihar óriási farka tisztára söpört, — mély kékségben ragyogott megint a fák csucsai fölött. Napkeletkor elillan­ tak teljesen az utolsó csöppecskék is, amelyek a leveleken vagy a füszálakon csillogtak még. A gyorsan felszikkadt talajon könnyü lett volna az erdőn keresztül vándorolni. De persze eszünk ágában sem volt már, hogy megint dél­ nyugat felé gyalogoljunk. Ha a Johausen Rió nem tér el eddigi irányából, akkor azt remélte Khamisz, hogy két hét mulva elérik az Ubanghi igazi medencéjét. A hatalmas légköri zavar, a maga cikkázó, néha a földre lecsapó villámaival és lassan tovagörgő mennydör­ géseivel csak három óra felé ért véget. Az örvényen ke­ resztül a tutaj a meredek partifalhoz sodródott, ahol vé­ delmet is talált. A közelben állt egy hatalmas b a o b a b (majomkenyéría), amelynek odvas törzse már csak a legszélső farétegekből és a kéregből állt. Khamisz és társai ebbe a fába bujtak bele, ha mindjárt szorongniok kellett is egy kicsit. Ide cipelték be pár edényüket, a fegyvereiket és a lőszerüket, hogy a vihar meg ne ártson semmijüknek, s az indulás előtt könnyüszerrel visszahordtak megint mindent a tutajra. — No, ez a vihar igazán jókor érkezett, — jegyezte meg Cort János Miksához fordulva, mialatt a foreloper a vad maradványaiból reggelit készitett. Beszélgetés közben a két fiatalember azzal foglalkozott, hogy a fegyvereket megtisztogassa, amire szükség volt a tegnapi csata után. Llanga ekközben a bokrok között és a nagy füben bujkált, fészkeket és tojásokat keresve.

— Igen, kedves János, a vihar nagyon jókor érkezett, — szólt Huber Miksa; adja Isten, hogy most a vihar után eszükbe ne jusson azoknak a fickóknak, hogy megint ránk törjenek. Mindenesetre résen kell lennünk. Khamisz is tartott tőle, hogy a négykezüek hajnalra megint megszállják mind a két partot. De csakhamar meg­ nyugodott, mert bárha a parti fák között egyre jobban kivilágosodott, lármának nyoma sem volt. — Mentem vagy száz lépést fölfelé a parton, de egyet­ len majmot sem láttam, — jelentette ki Cort János. — Ez jóval biztat, — felelt Huber Miksa, — és azt hiszem, ezentul majd másképp használhatjuk fel töltényein­ k e t . . . Igazán attól féltem már, hogy egész lőszerkészle­ tünket erre kell elpazarolnunk. — És hogyan pótoltuk volna? — kiáltott Cort János. — Arra igazán nem gondolhatunk, hogy rábukkanunk még egy kunyhóra, ahol találunk lőport, golyót és sörétet. — Óh, — kiáltott Huber Miksa, — ha elképzelem, hogy, a derék doktor ilyen fickókkal akart társas érintkezésbe lépni! Szép társaság! Hogy az ember azt akarja tanulmá­ nyozni, milyen szavakat használnak, mikor ebédre hivják egymást vagy jó napot vagy jó éjszakát kivánnak egymásnak, igazán Garner professzornak kell lennie, amilyen még több is akad talán Amerikában, vagy Johausen doktornak, aki­ nek van talán Németországban, sőt tán Franciaországban is még egy pár szellemi rokona... — Franciaországban, Miksa? . . . — Óh, hogyha az Akadémia vagy a Sorbonne tudós parókái között tapogatóznék az ember, valószinüleg találna még egy i d i o . . . — Idiótát! — egészitette ki Cort János tiltakozva az utolsó szót. — Idiomografot, — helyesbitette Huber Miksa, — aki képes volna rá, hogy a kongóvidéki erdőségekben foly­ tassa Garner professzor és Johausen doktor vizsgálatait. — Kedves Miksa, ha az előbbiről tudjuk is, hogy sem­ mit sem ért, mert megszakitott minden összeköttetést a majmokkal, a másodikról nem mondhatjuk el ugyanezt és nagyon félek, h o g y . . . — . . . a páviánok vagy másfajta társaik szétmorzsol­ ták minden csontját, — vágott a szavába Huber Miksa. — Hiszen abból, ahogy tegnap velünk szemben viselked­ tek, megitélhetjük, vajjon civilizált lények-e vagy azok lehetnek-e valamikor? — Látod, Miksa, én amondó vagyok, hogy az állatok

108 rendeltetése az, hogy oktalan teremtmények maradjanak . . . — És az embereké nem kevésbbé az, — tette hozzá Huber Miksa nevetve. — Ez azonban nem zárja ki, hogy igazán ne sajnáljam, hogy ugy kell visszatérnem Librevillébe, hogy a doktorról nem viszek haza magammal semmi hirt. — Meglehet; de mi mégis csak örülhetnénk, ha ke­ resztülvergődnénk ezen az áthatatlan rengetegen. — Ez meg is fog történni... — Talán; de szeretném, ha már megtörtént volna! A további haladást egyébként ujabb nehézségek nem igen fenyegették, mert a tutajnak csak az áramlást kellett követnie, föltéve persze, hogy a Johausen Riót nem fogják zátonyok, örvények vagy vizesések megszakitani. És a foreloper még mindig félt ezektől az akadályoktól. Éppen most reggelizni hivta a társait. Llanga nyomban odasietett ugrándozva és több kacsatojást hozott magával ebédre. Minthogy volt még egy darab antilopjuk, az élelmi­ szer készletet a délelőtti pihenő előtt nem kellett kiegészi­ teniük. — Most jut eszembe, — szólt Cort János, — hogy lőszerünket kár volt olyan céltalanul elpazarolni. Hát a majmok husát nem fogyaszthattuk volna e l ? — Óh, f u j ! — kiáltott Huber Miksa. — No lám, milyen válogatós! — Kérlek, kedves János, gorillaszelet, gibbonfilé, csim­ pánzborda . . . mandrill majom frikasszé... — Nos, én bizony megenném szükség esetén, — véle­ kedett Cort János. — Te emberevő! — kiáltott Huber Miksa komikus felháborodással, — képes lennél csaknem hozzád hasonló lényeket felfalni... — Ah, köszönöm szépen, Miksa! Végül természetesen ott hagyták a «csatában» elesett négykezüeket zsákmányul a madaraknak. Az Ubanghi-erdőségben annyi volt a madár és a kérődző, hogy a majmok képviselőit nem kellett abban a tisztességben részesiteniük, hogy emberi gyomorba kerüljenek. Khamisznak sok baja volt azzal, hogy a tutajt kiszaba­ ditsa az örvényből és a földnyelv körül kormányozza. Mindnyájan segitettek neki a munkánál, amely csaknem egy órába telt. Nagy erőfeszités után megkerülte a tutaj lassan a kiugró földnyelvet és megindult megint lefelé a Johausen Rión. Ugy látszott, szép napjuk lesz. Legalább semmi sem vallott fenyegető viharra vagy készülő esőre. Ehelyett azon-

109 ban a napsugarak egész lavinája tüzött le rájok merőle­ gesen és a hőség elviselhetetlen lett volna, ha friss északi szél nem enyhiti, amely a tutaj sebességét is nagyon meg­ növelte volna, ha lett volna vitorlájuk. Mennél messzebb hömpölygött a folyó délnyugat felé, annál szélesebb lett. Persze most már nem domborodott föléje lugas és a lombos ágak nem egyesültek többé a medre fölött. Most immár a négykezüek megjelenése sem lett volna oly veszedelmes, mint előtte való nap volt. De egyetlen majmot sem láttak. De azért a Rió partjai nem voltak elhagyottak. Vizi szárnyasok, kacsák, pelikánok, buvármadarak és mindenféle homoki futók repdestek a partokon rikácsolva. Cort János lepuffantott néhányat a szárnyasok közül ebédre, a tojások mellé, amelyeket a fiatal benszülött sze­ dett össze. Hogy az elvesztegetett időt pótolják, meg sem álltak a szokott időben, s a nap elsőfele minden epizód nélkül telt el. Délután azonban nagy riadalom támadt, amelynek igen komoly oka volt. Négy óra lehetett, amikor Khamisz, aki hátul a kor­ mányt igazgatta, arra kérte Cort Jánost, hogy foglalja el a helyét, s ő maga a tutaj elejére ment. Huber Miksa felállt, meggyőződött róla, hogy sem a jobb, sem a balparton nincs semmi gyanus látnivaló, az­ után odafordult a foreloperhoz: — Lát valami különöset?... — Amott látok valamit! Khamisz igy szólván, lefelé mutatott a folyón a viz­ folyásnak egy erősen kavargó pontja felé. — Megint örvény, — szólt Huber Miksa. — Vigyáz­ zunk, Khamisz, hogy bele ne tévedjünk. — Nem örvény ez, — felelt a foreloper. — Hát m i c s o d a ? . . . E kérdésre váratlanul egy vizsugár felelt, amely vagy tiz lábnyira felszökkent a Rió tükre fölé. Huber Miksa álmélkodva felkiáltott: — Csak nincsenek cethalak Közép-Afrika folyóiban? — Nincsenek; de vizilovak vannak, — magyarázta neki a foreloper. Szuszogó lárma hallatszott ott ugyanakkor, ahol föl­ merült a vizből egy idomtalan fej, hatalmas agyarakkal az állkapcsaiban s melléje — hogy egy különös, de találó hasonlatot használjunk — olyan szájjal, amely már inkább a mészárszék kirakatához hasonlitott, s olyan pár szemmel,

110 amely mérkőzhetett volna egy hollandi parasztház padlás ablakával! (Ilyenformán nyilatkozott egypár képzeletdus utazó az utleirásaiban.) Vizilovat csaknem mindenütt talál az ember a Jó reményfok és az északi szélesség 23-ik foka között. Többnyire e nagy terület folyóiban, tavaiban és mocsaraiban tanyáznak. Ha a Johausen Rió a Földközi-tengerbe torkollott volna, ak­ kor nem kellett volna tartani ezeknek a szörnyetegeknek a támadásától, mert odaszakadó folyamokban, a Felső-Nilus kivételével, egyáltalában nem fordulnak elő. A hippopotamusz voltaképpen szelid természete dacára is nagyon veszedelmes állat. Ha bármi ok izgatja őt, például a szigonyozással járó fájdalom, akkor leirhatatlan dühvel ráveti magát a vadászokra, üldözi őket a part mentén, csónakokat is megragad, teste szörnyü sulyával felforditja őket, vagy hatalmas állkapcsaival, amelyekkel az ember kar­ jait és lábait is le tudja harapni, komolyan megrongálja a csónakokat. A tutaj egyetlen utasa sem, még Huber Miksa, a szenvedélyes vadász sem gondolhatott arra, hogy megtámadjon ilyen szörnyeteget. De a viziló valószinüleg megtámadja a tutajt, ha eléri. S mi lesz akkor Khamiszszal és társaival, ha a rémes állat neki megy a tutajnak, néha kétezer kilo­ grammnyi sulyával fellöki vagy szörnyü agyaraival átfurja? Az áramlás éppen meglehetős gyors volt, s talán cél­ szerűbb volt az áramlást követni, mint a part felé tartani, ahová a viziló utánok uszhatott volna. A parton persze könnyebben ki lehet térni a támadása elől, mert az állat idomtalan, rövid lábaival és csaknem a földigérő hasával csak esetlenül tud mozogni. Inkább hizott sertéshez hasonlit, mint vadkanhoz. A Rión uszva ellenben ki volt szolgáltatva neki a tutaj kényre-kegyre, amelyet bizonyosan szét is rom­ bolt volna. És ha a tutajon lévőknek uszva sikerülne is a partot elérniök, az a szörnyű nehézség fenyegetné őket, hogy uj tutajt kell épiteniök. — Megpróbálunk észrevétlenül elsiklani mellette, — tanácsolta Khamisz. — Hasra fekszünk valamennyien, tar­ tózkodunk minden zajtól és készen állunk rá, hogy bármely pillanatban a vizbe ugorjunk. — Rólad majd én gondoskodom, Llanga, — szólt Hu­ ber Miksa. Mindnyájan követték a foreloper tanácsát és végig­ nyultak a tutajon, amelyet az áramlás elég gyorsan sodort lefelé. Ilyen helyzetben remélhették, hogy a viziló talán nem veszi észre őket.

111 Pár perc mulva, mikor elhaladtak a folyónak ama pontja mellett, amelyet a hatalmas állat felkorbácsolt, s amely alaposan megrázta a tutajt is, mérges szuszogást és röfögést hallottak, mintha vaddisznó lett volna. Pár másodpercnyi halálos aggodalom következett, mert nem tudták, vajjon a szörnyeteg feje a magasba fogja-e emelni a tutajt, avagy sulyával el fogja-e sülyeszteni. Khamisz, Cort János és Huber Miksa csak akkor nyu­ godtak meg, mikor megint nyugodt vizben sodródtak tova, s a szuszogás, amelynek meleg lehelletét is érezték volt, lassan gyöngült. Fel is álltak és nyomát sem látták a szörnyetegnek, amely lemerült a folyó mélységébe. Vadászoknak, akik megszokták a harcot az elefántok­ kal és nemrég még Urdax karavánjának tagjai voltak, volta­ képp nem lett volna szabad visszadöbbenniök egy viziló­ val való találkozástól. Kedvezőbb körülmények között va­ dásztak is már vizilovakra a Felső-Ubanghi mocsaras vi­ dékén. E törékeny jármüvük tetején, amelynek elvesztése nagyon fájdalmasan érintette volna őket, érthető volt az aggodalmuk és igazán szerencse volt rájuk nézve, hogy a rémes szörnyeteg nem támadta meg őket. Este megállt Khamisz egy patak torkolatánál a jobb­ parton. Jobb tanyát nem is kivánhattak volna éjszakára, mint egy banána-csoportnak a tövét, amely fölé védőfedél gyanánt borultak a fák széles levelei. Ugyanazon a helyen a homokos partszegély tele volt ehető puhányokkal, amiket össze lehetett szedni s vagy nyersen, vagy főtten meg­ enni. A banánák kissé nyers ize ellenben nem a legjobb volt. Szerencsére a patak vizéből a banána nedvének hozzá­ keverése által nagyon üditő italt készithettek. — Ez mind szép és jó lenne, — jelentette ki Huber Miksa, — ha nyugodtan alhatnánk is. De sajnos, itt zümmög­ nek megint azok az átkozott bogarak, amelyeknek csipésé­ től nem véd meg senki sem bennünket. Moszkitóhálók hijján szörnyen össze-vissza leszünk szurkálva reggelig. Ez igy is történt volna, ha Llanga ki nem eszel valamit, amivel a moszkitók zümmögő felhőtáborát el lehetett üzni. Fölfelé haladt egy darabon a part mentén, s egyszerre csak hallották, hogy kiabál. Khamisz odaszaladt a fiuhoz és Llanga a parton szá­ raz szemetet mutatott neki, amely kérődzőktől, antilopoktól, szarvasoktól, bivalyoktól stb. származott, amelyek bizonyára itt szokták szomjukat oltani. Ha ezeket a maradványokat lobogó tüzbe dobják, sürü, maró füst támad, a mely a legjobb és talán az egyedüli

112 eszköz a moszkitók elüzésére. A benszülöttek ezt szokták használni és jól járnak vele. Nyomban nagy tüzet raktak tehát rozséből a banánák között. A foreloper beledobott néhány marék száraz szemetet a tüzbe. Nyomban sötét füstfelhő gomolygott a ma­ gasba és a levegőt rövidesen megtisztitotta az elviselhe­ tetlen bogaraktól. A tüzet egész éjjel táplálni kellett, s ezért Cort János, Huber Miksa és Khamisz felváltva őrködtek. Másnap reggel üditő alvás után, már korán utnak akartak indulni, lefelé tovább a Johausen Rión. Közép-Afrika éghajlatában semmi sem változékonyabb az időjárásnál. Az előtte való nap derült égboltjára szürkeborus ég következett, amely esős napot igért. Minthogy azonban a felhők jobbadán a mélyebb légrétegekben lebeg­ tek, finom eső permetezett csak, egyszerü vizpor, amely azonban mégis nagyon kellemetlen volt. Szerencsére, Khamisznak kitünő gondolata támadt A banánalevelek talán az egész növényvilág legnagyobb le­ velei. A feketék szalmakunyhójukat is banánalevelekkel szok­ ták befödni. Tiz-tizenkét darab levélből egész lugast lehe­ tett csinálni a tutaj fölé. A leveleket liánrostokkal erősitet­ ték össze. A foreloper gondoskodott erről még az elindulás előtt, ugy hogy az utasok védve voltak a tartós eső ellen, amely oldalt lepergett a széles levelekről. A nap első részében a jobbparton megint mutatkozott vagy husz nagy majom, amelynek kedve lett volna folytatni a minapi ellenségeskedést. Legokosabb volt kerülni minden érintkezést a csuf fickókkal és sikerült is a tutajt a balpart közelében tartani, amelyen kevesebb volt a négykezü. Délután egyszer állt meg csak a tutaj, hogy meg­ szerezzenek egy Sassalys-antilopot, amelyet Cort János egyet­ len lövéssel leteritett volt a szárazföld bokrai között, a folyó kanyarodása közelében. A Johausen Rió ehelyütt csaknem derékszögben délkelet felé fordult. Ez a körülmény nagyon nyugtalanitotta Khamiszt, mert ezzel megint a rengeteg belseje felé terelőd­ tek, holott utjuk célja épp az ellenkező irányban volt az Atlanti-óceán mellett. Bár a Johausen Rió kétségtelenül az Ubanghi mellékfolyója volt, mégis rengeteg kerülő lett volna, ha néhány száz kilométerrel följebb jutnak bele a főfolyamba, a független Kongóvidék közepében. Szerencsére, egy órai ut után a foreloper, hála éles tájékozódó érzékének, mert a nap nem volt látható, megállapitotta, hogy a vizfolyás megint visszatért eredeti irányába. Ez azt a reményt ébresz-

113 tette benne, hogy a tutaj elér a folyón a francia Kongó határáig, ahonnan könnyen eljuthattak már Librevillébe. Félhétkor hatalmas evezőesapissal kivezette Khamisz a tutajt a balpartra egy kis öbölben, amelyet egy cailecédrat sürü lombja árnyékolt. Ha nem is esett már, az égen sürü páratömegek lebeg­ tek, amelyeken a nap nem tudott keresztül törni. De azért attól nem kellett félniök, hogy az éjszaka hideg lesz. A hőmérő még mindig 25 Celsius fokot mutatott volna. Csakhamar tüz lobogott az öböl partiának kövei között és megsütötték az antilopnak egy darabját. A moszkitók el­ len épp ugy védekeztek, mint előtte való nap. Félnyolckor sem volt még egészen sötét. A folyó vi­ zén gyönge világosság tükröződött, s a viz egész csomó bokrot és másfajta növényt, továbbá néhány fatörzset sodort magával. Mialatt a többiek fekvőhelyet készitettek, száraz füvet hintve fel vastagon a fa tövében, Llanga ide-oda futko­ sott még a tutajon, és érdeklődve nézegette a tova sodródó tárgyakat. Egyszerre csak, vagy harmincföllel följebb, közepes nagyságu fatörzs tünt fel teljes koronájával együtt a fo­ lyóban. A koronája alatt öt-hat lábnyira volt letörve és egészen frissnek látszott még a törési felülete. Valószinüleg villám sujtotta, s ugy csuszott bele a meredek partról a folyó árjába. Llanga figyelmét ez a törzs különösen megragadta, mert azt hitte, hogy az ágai között élőlényt vesz észre, amely ugy mozgott, mintha segitséget kért volna. A fél­ homályban persze semmit sem lehetett tisztán látni, azt sem, vajjon nem valami állat rekedt-e a fán? Llanga, aki nem tudta, mit csináljon, már éppen ki­ áltani akart Cort Jánosnak és Huber Miksának, mikor egy­ szerre csak a fatörzs, amely legfölebb negyven méternyire­ lehetett még, részint az öbölfelé kanyarodott, ahol a tutaj volt kikötve. És ekkor kiáltás hallatszott, furcsa, kétségbeesett ki­ áltás, mintha emberi lény kiáltana segitségért. Mikor a fatörzs tovasodródott az öböl előtt, a szóban forgó lény belerohant a folyóba, nyilván azzal a szándékkal, hogy k i u s z i k a partra. Llanga azt hitte, hogy egy saját magánál is kisebb gyer­ meket látott. A gyermek bizonyára éppen rajta volt a fán, mikor kidőlt. Uszni nem igen tudott, ugy, hogy a partot bajosan érhette el. El-eltünt a vizben, majd megint Verne: Falu a levegőben.

8

114 felbukkant, csapkodta a vizet, és hébe-korba furcsa bugyborékolást hallatott. Llanga ösztönére hallgatva anélkül, hogy előbb társait odahivta volna, belevetette magát a folyóba, és uszva el­ érte azt a helyet, ahol a gyermek megint elsülyedt. Cort János és Huber Miksa, akik a gyermek első ki­ áltásait szintén meghallották, az öböl szélére siettek. Mint­ hogy azt látták, hogy Llanga egy testet tart a viz tükre fölé, elébe nyujtották a kezeiket, hogy megkönnyitsék neki a partraszállást. — Hej, Llanga, — kiáltott Huber Miksa, — mit ha­ lásztál ki a vizből? — Egy gyermeket, kedves Miksa ur, egy gyermeket, amely majd megfulladt már. — Egy gyermeket? — ismételte Cort János a fejét rázva. — Igen, kedves János ur. Llanga letérdelt a kis teremtés mellé, amelyet meg­ mentett. Huber Miksa is lehajolt melléje, hogy alaposabban szemügyre vegye. — O h ó ! — szólt felemelkedve, — hisz ez nem is gyerek! — Hát m i ? — kérdezte Cort János. — Nem egyéb, mint egy kis majom... azoknak az utálatos arcfintorgatóknak a sarjadéka, amelyek annyit zaklattak bennünket!... És hogy ezt kimentsd a vizből Llanga, megkockáztattad, hogy magad is a vizbe fulj! — Nem, gyermek e z . . . gyermek! — ismételte Llanga. — Nem gyermek! És ezennel felszólitlak, hogy ereszd vissza a kölyköt az erdőbe a családjához. Vajjon nem hitt-e Miksa barátja állitásának, vagy más oka volt-e Llangának, hogy megmaradjon véleménye mellett: továbbra is azt hitte, hogy a kis teremtmény, amely neki köszönhette menekülését, ha nem is tért még eszméletre, kis gyermek volt. Nem is akart tehát megválni tőle, hanem óvatosan fölemelte a földről. Legjobbnak tet­ szett, ha egyelőre rábizzák Llangára, hogy csináljon vele, amit akar. Mikor a tanyára ért vele, meggyőződött róla Llanga, hogy a cseppség még lélekzik; azután ledörzsölte a furcsa lényt, próbálta melengetni és végül azt várva, hogy immár felnyitja a szemét, letette egy halom száraz füre. Az éjszakai virrasztást ugy rendezték be, mint más­ kor, s a két jóbarát csakhamar mélyen elaludt, minthogy először Khamisz maradt ébren éjfélig.

A puskalövésre kis védence felriadt hosszu kábultságából és megmozditotta egy kicsit a karjait. Bár a szempillái nem is nyiltak ki, sápadt ajkairól megint elröppent az egyetlen szó, amelyet Llanga eddigelé hallott tőle: Ngora!

117 Llanga ellenben nem tudta lehunyni a szemét. Feszül­ ten figyelt mellette fekvő, védettjének minden kis moz­ dulatára, a kezét fogta és figyelt a lélekzésre. Milyen nagy volt a meglepetése, mikor tizenegy óra tájban halk han­ got hallott... elleste ezt a szót: — Ngora .. N g o r a ! Ugy hangzott, mintha egy gyermek az anyját hívta volna. TIZENEGYEDIK FEJEZET. Március 19-én. Eddigelé részint gyalog, részint tutajon körülbelül két­ száz kilométernyi utat tehettek meg. Vajjon ugyanannyi fáradságukba fog még kerülni, amig eljutnak az Ubanghihoz? A foreloper véleménye az volt, hogy nem. Az ut második felével könnyebben fognak végezni, föltéve, hogy a folyón nem gördül elébök akadály. Virradatkor tovább indultak. Az uj jövevényt, a ki­ től Llanga nem akart megválni, magukkal vitték. Llanga a levélsátorba vitte őt és mellette akart maradni, hogy lássa, mikor felnyitja a szemét. Huber Miksa és Cort János még most is bizonyos volt benne, hogy a négykezüek sarjadékával van dolguk, va­ lami kis csimpánzzal, gorillával, mandrillal vagy páviánnal. Nem is jutott eszökbe, hogy jobban szemügyre vegyék. A kis lény nem érdekelte őket tovább. Llanga megmentette és meg akarta őt tartani, mint a hogy az ember megtartja részvétből a kóbor kutyát... Legyen meg az akarata. Hiszen jó szivére vallott, hogy társává fogadta őt. Szóval, minthogy a két jóbarát adoptálta a fiatal benszülöttet, most meg kellett engedniök ennek is, hogy egy kis majmot adop­ tálhasson. Hiszen ha alkalma lesz neki rá, hogy megszökjék az erdőbe, ugyis cserben fogja hagyni a megmentőjét az­ zal a hálátlansággal, amelyre nem csak az embereknek van monopóliumuk. Persze, ha Llanga megmondta volna Cort Jánosnak és Huber Miksának, vagy csak Khamisznak is, hogy ez a kis majom beszélni t u d ! . . . hogy már háromszor-négyszer is­ mételte ezt a szót: «Ngora!» — hát akkor talán felébredt volna ezeknek a figyelme vagy a kiváncsisága. Talán gondo­ sabban szemügyre vették volna... a szegény állatot! Talán valami ismeretlen fajnak, talán a beszélő majmoknak a kép­ viselőjét fedezték volna fel benne!

118 De Llanga hallgatott, mert attól félt, hogy csalódott, hogy rosszul hallott. Csak még komolyabban föltette magá­ ban, hogy meg fogja figyelni a védettjét és hogyha még egyszer kiejti a «Ngora» szót, vagy valami más szót, akkor nyomban értesiti majd róla barátjait, Jánost és Miksát. Ez volt az egyik oka annak, hogy Llanga a lombsátor alatt maradt; de meg aztán próbálta megetetni is a böjtö­ léstől rendkívül kimerült védettjét. Ha majom volt, akkor bizonyára nehéz lesz etetni, mert a majom csak gyümölcsöt eszik, ezzel pedig Llanga nem kinálhatta meg. E g y da­ rabka antilophust mindenesetre visszautasitott volna, ha ma­ jom. Aztán meg a heves láz is megakadályozta volna abban, hogy egyék, mert még mindig kábultan hevert élete meg­ mentője előtt. — No, hogy van a majmod? — kérdezte Huber Miksa Llangától, mikor ez az elindulás után egy óra mulva mutat­ kozott. — Még mindig alszik, Miksa ur. — Hát igazán meg akarod t a r t a n i ? . . . — Ha nincs kifogása e l l e n . . . hát meg! — N e k e m ? . . . Énnekem nincs kifogásom ellene. Llanga. Csak vigyázz, hogy meg ne karmoljon! — Óh . . . kedves Miksa u r ! — Óvakodni kell tőle, mert ravasz a fajtája, mint a macska! — Ez n e m ! Ez még fiatal és nagyon szelid az arca. — No, hogyha társaddá akarod választani, akkor válaszsz neki nevet is. — N e v e t ? . . . Milyen nevet válaszszak? — Ejnye, teringettét, hát Jegyen a neve: J o c k o ! . . . Minden majomnak Jocko a neve! Ez a név valószinüleg nem tetszett Llangának. Nem szólt egy szót sem, hanem visszament a védettjéhez. Aznap délelőtt kellemes volt az utazásuk és a meleg­ től sem kellett szenvedniük. A felhőrétegek oly vastagok voltak, hogy a napsugarakat nem bocsátották keresztül. Ez annál jobb volt, mert a Johausen Rió néha nagy tisztá­ sokon hömpölygött keresztül. A part mentén sem lett volna hol megbujniok, mert a partokon csak elszórtan álldogált itt-ott egy-egy fa. A talaj lassan mocsaras kezdett lenni. Jobbra is, balra is legalább egy félkilométernyi utat kel­ lett volna megtenniök, hogy elérjék a legközelebbi erdő­ séget. Féltek a záportól, de az ég csatornái nem nyiltak meg. Viziszárnyasok seregestül nyüzsögtek a mocsár fölött,

119 de kérődzőknek nyoma sem volt, Huber Miksa sajnálta is eléggé. Ezen a napon Khamisz hiába keresett olyan helyet, ahol megállhatok volna. A sürü bozótos part teljesen megközelithetetlennek látszott. Ennélfogva a tutaj szakadatla­ nul folytatta az utját. Igy tartott délután öt óráig. Cort János és Huber Miksa ekközben uti élményeikről beszélgettek. — Bizonyos, — szólt Huber Miksa, — hogy az erdő közönséges erdő, nagy erdő és semmi egyéb. Nem érdemli meg, hogy keresztülkutassák. Hiszen emlékszel a fáklyákra, amelyek ide-oda mozogtak az erdő szélén és az első pár fa ágai között lobogtak... aztán, amikor odaértünk, nyoma sem volt senkinek!... Hová az ördögbe tünhettek azok a n é g e r e k ? . . . Néha azt gondolom, hogy a baobabok, bombakszok, tamarindák és más faóriások koronáiban kell őket keresni... — Miksa! — vágott a szavába Cort János. — Mi baj? — felelte Huber Miksa. — Nézz csak oda, lefelé a balparton... — Mi a z ? . . . Egy benszülött? — Az, csakhogy n é g y l á b u ! . . . Nézd ott a bozót fölött azt a pompás, ékforma pár szarvat... A foreloper is odanézett. — Egy bivaly, — mondta. — Ejnye, bivaly! — ismételte Miksa és felkapta a puskáját. — Ez legalább inyencfalat lesz, ha lövésre kap­ hatjuk ! Khamisz erős kézzel forditott egyet a kormánylapáton. A tutaj rézsut a partfelé tartott. Csakhamar harminc mé­ terre megközelitette. A bivaly szaglászott ugyan valamit, de sejtelme sem volt a fenyegető veszélyről. Huber Miksa puskája eldördült, a bivaly farka a bozót mögött felcsapott a levegőbe, s nyomban rá fájdalmas bőgés hallatszott, nem a bivaly ren­ des, nyers bőgése... annak jeléül, hogy a lövés halálos volt. A bokorban összerogyott állat lecsuszott a lejtős parton és csakhamar véres sáv festette pirosra a part mentén a Rió tiszta vizét. A foreloper kikötött a parton, ahol a bivaly össze­ rogyott és csakhamar hozzálátott a hatalmas állat feldara­ bolásához, hogy csak az ehető részeit vigyék magukkal. A két jóbarát örömmel bámulta a hatalmas példányt. Ha ezek az állatok két-háromszáz főnyi csordában szágul-

120

danák végig Afrika síkjain, elképzelhető, milyen őrült ro­ hamban taposnak le mindent, ami utjukba kerül, a fölvert porfellegben. Ez azonban egy o n g a volt. A benszülöttek igy ne­ vezik az agglegény módjára egyedül kószáló him-bivalyt, amely jóval nagyobb európai nőrokonánál, egyenesebb a homloka is, hosszabb az orra és tojásdadabb a szarva. Bő­ rét feldolgozzák disztárgyakra, szarvából dohányszelencét és fésüt készitenek, erős, fekete sörényével székpárnákat töm­ nek ki, s a husát, amely izes, kiadós táplálék, megeszik. Szóval, Huber Miksának szerencséje volt. A bivaly azon­ ban, ha nem esik el az első lövésre, rémes ellenféllé lesz, ha ráront a vadászra. Mialatt a bivalyt kizsigerelték, hogy husz kilogramm­ nyi jó husnál nagyobb sulylyal ne terheljék meg a. tutajt, Llanga, aki egyébkor mindig megfigyelte azt, ami Miksa és János barátját érdekelte, ezuttal a pálmasátorban időzött, még pedig a következő okokból: A puskalövésre kis védence felriadt hosszu kábultságából és megmozditotta egy kicsit a karjait. Bár a szempillái nem is nyiltak ki, sápadt ajkairól megint elröppent az egyetlen szó, amelyet Llanga eddigelé hallott tőle : — N g o r a ! . . . Ngora! Ezuttal Llanga nem csalódott. A szó világosan hang­ zott a fülében, s tisztán hallotta a «Ngora» szóban az «r» betü sajátságos kiejtését, holmi racscsolásfélét is. A szegény kicsike fájdalmas hangjától meghatottan, Llanga megragadta a kicsike kezét, amely még mindig forró, lázas volt. Megtöltötte friss vizzel a csészét és próbált né­ hány cseppet a kicsikébe tölteni. Hiába. A két állkapocs, amelyben vakitó fehér fogsor volt, nem vált el egymástól. Ekkor megnedvesitett Llanga egy marék száraz füvet és óvatosan a kicsike ajkaihoz értette, ami nyilván jól esett a kicsikének. A keze gyöngéden megszoritotta Llangának a kezét és ajkai még egyszer elrebegték ezt a szót: «Ngora». Az olvasó bizonyára emlékszik rá, hogy a benszülöt­ tek ezt a Kongóvidéki szót használják az «anya» fogalmá­ nak kifejezésére. A furcsa kis teremtés talán a saját édes anyját szólitotta?. .. Llanga, aki már természeténél fogva is részvevő volt, még nagyobb részvétet érzett arra a gondolatra, hogy ez a szó talán utolsó sóhajtása a szegény kicsikének. — Huber Miksa azt állitotta, hogy majom? . . . Nem, ez nem volt majom. Llanga hiányos szel­ lemi müveltségénél fogva nem tudott eligazodni a dolgon.

121 Egy ideig ott maradt még ülve, megsimogatta egy­ szer védencének a kezét, megnedvesitette az ajkait, s nem állt fel addig, amig védence megint mély álomba merült. Most már azonban elhatározta, hogy közöl mindent a barátaival. Felállt és közeledett a két fiatal emberhez, mikor a parttól ellökött tutaj beleterelődött megint az áramlásba. — Nos, — kérdezte tőle Huber Miksa megint moso­ lyogva, — mit csinál a majmod? Llanga komolyan ránézett Miksára, mintha nem tudná, mit feleljen. Azután rátette kezét Huber Miksa karjára és határozottan igy szólt: — Nem majom! — M i c s o d a ? . . . Nem majom? — ismételte Cort János. — Ne bántsd ő t ! A mi Llangánk most az egyszer nem tágit a véleményétől, — szólt Huber Miksa. — Ugye­ bár azt hiszed, hogy éppen olyan gyermek, mint te? — Gyermek... nem olyan, mint én . . . de mégis csak gyermek! — Gondold meg jól, Llanga, — folytatta Cort János komolyabban, mint a pajtása. — Azt állitod, hogy gyermek? — Igen . . . beszélt... már a mult éjszaka. . . — Mondott valamit? — Mondott... és most megint beszélt. — És mit mond a kis csodagyermek? — kérdezte Huber Miksa. — Halkan ezt mondta: «Ngora» . . . — Micsoda! Ugyanazt a szót, amelyet már én is hal­ lottam? — kiáltott Cort János, aki nem palástolhatta cso­ dálkozását. — Ugy v a n . . . azt mondta, hogy «Ngora», — erősit­ gette a fiatal benszülött. Csak két dologról lehetett s z ó : vagy érzéki csalódás áldozata lett Llanga, vagy elvesztette az eszét. — Meg kell vizsgálnunk a dolgot, — szólt Cort Já­ nos. — És ha igaznak bizonyul, hát akkor legalább va­ lami rendkivüli lesz, kedves Miksa. Mind a ketten beléptek a pálmasátorba és szemügyre vették a kis alvót. Az első pillanatra mindenki azt mondta volna, hogy a kicsike a majmok rendjéhez tartozik. De Cort János csakhamar észrevette, hogy nem négykezü, hanem kétkezü lény van előtte. Blumenbach általánosan elfogadott osztályozása szerint azonban tudjuk, hogy csak az ember tartozik a kétkezüek rendjéhez. Ennek a különös kicsiké-

122 nek csak két keze volt, mig a majmoknak kivétel nélkül négy kezük v a n ; a lábai is járásra berendezettnek lát­ szott és nem kapaszkodásra, mint az összes majmoké. Cort János figyelmeztette Huber Miksát ezekre a kü­ lönbségekre. — É r d e k e s . . . igazán érdekes! — szólt a francia. A kis teremtésnek testhossza alig volt több hetvenöt centiméternél. Nagyon fiatalnak látszott még, legfölebb öt­ hat esztendős lehetett. A bőre nem volt szőrös, hanem csak pihés. A homloka, álla és arca is szőrtelen volt; csak a mellén, s a felső és alsó combján volt szőr. A fülei kerek, puha cimpában végződtek, mig a majmoknak nincs fülcimpájuk. A karjai nem voltak tulságosan hosszuak. «Ötödik végtagja» sem volt, mint a legtöbb majomnak van farka, amelylyel tapint és kapaszkodik. Kerek fejének körülbelül 80 fok volt az arc szöge; az arca tompa volt, a homloka nem nagyon lapos. Koponyáját nem egyszerü hajszálak bo­ ritották, hanem valami gyapjuféle szőr, olyan, mint KözépAfrika benszülötteinek a fejét. Nyilvánvaló volt, hogy ugy minden külsőség, mint testalkatának belső sajátságai is inkább arra vallottak, hogy ember, mint arra, hogy majom. Elképzelhetjük, mennyire elbámult Huber Miksa és Cort János, mikor olyan uj lénynyel állottak szemben, amelyet anthropologus még meg nem figyelt, s amely a középső helyet foglalta el valószinüleg az ember és az állat között. Llanga továbbá azt állitotta, hogy a kicsike beszélt is; ha ugyan a kis benszülött artikulált hangoknak nem fogta fel azt, ami csak kiáltás volt és gondolatot nem fejezett k i ; kiáltás, amelyet csak az ösztön sugallt, nem pedig az értelem. A két jóbarát szótlanul állt egymás mellett és várta, hogy a kicsike szája még egyszer megnyiljon, mialatt Llanga gyöngéden a kicsike homlokát és halántékait me­ lengette. A lélekzése most már nyugodtabb volt, s a bőre sem volt már olyan f o r r ó . . . a láz, ugy látszik, a végét járta már. Végül lassan megmozdultak vértelen ajkai. — N g o r a ! . . . N g o r a ! — hangzott panaszosan. — Teringettét! — kiáltott Huber Miksa, — ez több a soknál! Egyikük sem akarta elhinni, amit az imént hallottak. Hát csakugyan tudott volna beszélni ez a teremtmény, amely semmiesetre sem állt az állatvilág legfelső f o k á n ! ? Bár eddig csak ezt az egyetlen szót mondta is ki, nem volt kizárva, hogy több más szót is tudott, hogy képes volt gondolatra, s a gondolatát ki is tudta fejezni!

123 Sajnos, a szemét, a lélek tükrét, amelyből oly sok mindent meglehet tudni, egyelőre nem nyitotta k i ! A szem­ pillái zárva maradtak, és nem vallott semmi sem arra, hogy hamarosan kinyitja a szemét. Cort János a kicsike felé hajolva feszülten figyelt min­ den szóra, minden kiáltásra, amelyet a kicsike hangoztat. Fölemelte egy kissé a fejét, anélkül, hogy a kicsike fölébredt volna, és nagy meglepetésére fölfedezte, hogy a nyakára zsinór van csavarva. A selyem zsinórt végig csusztatta az ujjai között, hogy megtalálja a csomót, amely összetartotta. Egyszerre csak felkiáltott: — Medálion! — Medálion? — ismételte Huber Miksa. Cort János kibontotta a zsinór csomóját Fillérnagyságu nikkel emlékérem pottyant a kezébe. Az érem egyik felén egy sziv volt, a másik felén egy emberi arc profilja. A név Johausen neve, a profil a doktor arca volt. — Johausen! — kiáltott Huber Miksa, — és ezt a fiucskát annak a német tudósnak a rendje ékesiti, aki­ nek a kunyhóját olyan üresen találtuk m e g ! Hogy Kamerun vidékén nagyon elterjedtek ezek az emlékérmek, azon nem lett volna mit csodálni, mert a doktor sokat kiosztott a Kongóvidéki nők és férfiak kö­ zött. De hogy éppen ennek a furcsa Ubanghi lakónak a nyakán volt ilyen emlékérem . . . — Ez igazán mese, — szólt Huber Miksa, — föltéve, hogy ezek a félember-félmajmok nem lopták a doktor szek­ rényéből ezt az érmet. Odaintette a forelopert, hogy közölje vele rendkivüli fölfedezését és megkérdezze tőle, mi a véleménye a dologról. Csaknem ugyanekkor azonban hallatszott a foreloper hangja is. — Miksa u r ! . . . János u r ! — kiáltott a foreloper. A két fiatalember kilépett a lombsátorból és Khamiszhoz sietett. — Figyeljenek csak! — szólt Khamisz. Ötszáz méternyire lefelé a folyó hirtelen jobbra for­ dult, olyan helyen, amelyet megint sürü lombozat bori­ tott. Ha ebbe az irányba figyelt az ember, tompa, szaka­ datlan lármát hallott, amelyet nem lehetett összetéveszteni a kérődzők bőgésével vagy a ragadozók orditásával. Zava­ ros lárma volt, amely egyre erősödött, amint a tutaj közelebb jutott az emlitett helyhez.

125

124

— Gyanus lárma, — szólt Cort János. — Sehogysem tudom kitalálni, mi lehet, — tette hozzá Huber Miksa. — Talán vizesés vagy sellő van amott, — vélekedett a foreloper. — A szél délről fuj és érzem, hogy a levegő feltünően nedves, csaknem vizes. Khamisz nem csalódott. A Rió fölött vizporfellegek gomolyogtak, amelyek csak a viz heves mozgásából ered­ hettek. Ha a folyót e helyütt talán akadály zárja el, ugy, hogy a tutaj nem haladhat tovább, ez olyan komoly dolog volt, hogy Huber Miksa és Cort János nem gondolt többé Llangára és a védencére. A tutaj meglehetős gyorsan sodródott tovább, s a ka­ nyarodón tul ki kell tetszenie, mi az oka a távoli lármának. Mihelyt megkerülték a kanyarodót, kiderült, hogy a foreloper aggodalma nagyon is alapos volt. Vagy száz ölnyivel lejjebb sötét sziklatömegek az egyik parttól a másikig nyuló gátat képeztek, amelynek csak a közepén volt nyilás. E nyiláson keresztül zugott a viz taj­ tékozva. Jobbra-balra megtört a viz ezen a természetes gá­ ton, s néhol át is zajlott fölötte. Sellő volt tehát a folyam közepén, s két oldalt zuhatagok szakadtak le a gát faláról. Ha a tutaj nem jut el valamelyik partra s ott ki nem köt, akkor az ár magával ragadja s a gáton darabokra zuzza, ha ugyan már az áramlás fel nem forditja. Nyugodtak maradtak mind a hárman. De veszteni való idejük nem volt, mert az ár sebessége érezhetően növe­ kedett. — Ki a partra! — Ki a partra! — kiáltott Khamisz. Félhét volt s a párás időben már a szürkület kez­ detén oly homály volt, hogy semmit sem lehetett tisztán megkülönböztetni. A helyzetet ez is csak nehezitette. Khamisz hiába igyekezett a tutajt a part felé irányitani. Az ereje gyönge volt hozzá. Huber Miksa odaugrott melléje és segitett neki, hogy kijussanak az áramlásból, amely egyenesen a sziklagát közepe felé sodródott. Ketten elértek volna annyit, hogy végül kiszoritsák a tutajt az áram­ lásból, de egyszerre csak a kormánylapát eltörött — Álljatok résen, hogy kiugorhassatok a sziklákra, mielőtt belejutunk a sellőbe! — vezényelt Khamisz. — Egyebet nem tehetünk! — felelte Cort János. E hangoasn mondott szavakra Llanga is kilépett a lomb­ sátor alól. Körülnézett és nyilván felismerte a fenyegető

veszedelmet. De ahelyett, hogy magára gondolt volna, a másikra gondolt, a szegény kicsikére. Felkapta őt a karjaira és letérdelt vele a tutaj hátsó részén. A tutaj egy perc mulva belekerült megint az áram­ lásba. Talán nem fog hozzácsapódni a sziklagáthoz és fel­ borulás nélkül, szerencsésen átjut a nyiláson. De nem! A szerencsétlenség megtörtént és a töré­ keny jármü óriási erővel hozzácsapódott az egyik baloldali sziklatömbhöz. Khamisz és társai hiába próbáltak meg­ kapaszkodni a gáton, amelyre az utolsó percben kidobálták, a töltényeket, a fegyvereket és ami pár edényük volt. Mindannyiukat benyelte magába a tomboló örvény, mi­ kor a tutaj darabokra zuzódott. A tutaj roncsai eltűntek a lefelé tajtékzó árban. TIZENKETTEDIK FEJEZET. A fák között. Másnap három férfi feküdt hosszan elnyulva egy tüz­ rakás mellett, amelynek utolsó zsarátnokai pislákoltak már csak. A fáradság elnyomta őket, s minthogy az elalvásnak nem birtak ellentállni, félig kábultan mind a hárman elalud­ tak, miután a tüz mellett megszáritott ruhájukat megint magukra vették. De hány óra volt? És nappal volt-e egyáltalában, vagy éjszaka? Egyikük sem tudta volna megmondani. A teg­ nap óta eltelt időből itélve föltehető volt, hogy a nap a szemhatár fölött van. De merre volt K e l e t ? Erre a kér­ désre sem tudtak volna megfelelni. Talán barlangban volt a három férfi? Olyan helyen, ahová fénysugár be nem hatolhatott? N e m ! Körülöttük számtalan fa volt oly sürün egy­ más mellett, hogy legfölebb néhány méternyire láthatott el közöttük az ember. Ha lobogott volna a tüz, akkor sem lehetett volna a vastag fatörzsek és a törzseket összekap­ csoló liánok között gyalogjáróknak alkalmas ösvényt föl­ fedezni. A fák alsó ágai csak mintegy ötven lábnyi magas­ ságban terjedtek szét. Fölöttük oly sürü volt a lombozat, fel a fák ormáig, hogy nem hatolhatott rajta keresztül sem a csillagok fénye, sem a nap sugara. Börtön nem lehetett volna sötétebb, falazat nem lehetett volna áthatatlanabb, pedig a nagy erdő faóriásai között volt csak a három férfi.

126

A nyájas olvasó bizonyára kitalálta már, hogy a há­ rom férfi Cort János, Huber Miksa és Khamisz volt. Hogyan eshetett, hogy most ezen a helyen yoltak, egyi­ kük sem tudta volna megmondani. Miután szétzuzódott a tutaj a sziklagáton, amelyre nem tudtak kimenekülni, a rohanó ár magával ragadta őket; de arról sejtelmük sem volt, hogy mi történhetett a szerencsétlenség után, vala­ mint azt sem tudták, kinek köszönhetik a menekülésüket, s ki volt az, aki mielőtt eszméletüket yisszanyerték, ebbe a sürü erdőségbe szállitotta őket. Sajnos, nem menekültek meg mindannyian. Egyikük hiányzott: Cort János és Huber Miksa fogadott gyermeke, a szegény Llanga, s rajta kivül a kicsike is, amelyet Llanga maga mentett meg régebben... és ki tudhatta, vajjon most is nem azért veszett-e el nyomorultan, mert mégegyszer meg akarta menteni a kicsikét? Khamisznak, Cort Jánosnak és Huber Miksának nem volt immár sem lőszere, sem fegyverre, sem más segéd­ eszköze, zsebkésükön és a kis baltán kivül, amelyet a fore­ loper mindig az övében hordott. Odaveszett a tutaj is és azt sem tudták, hogy merre forduljanak, hogy eljussanak megint a Johausen Rióhoz. A táplálkozás fontos kérdése nem is sejtett nehézsé­ gekkel járt, mert hiszen vadászzsákmányról többé szó sem lehetett. Gyökerekre és vadgyümölcsre voltak utalva mind a hárman, mindenesetre alig elégséges s amellett bizony­ talan forrásokra. Ijesztően fenyegette tehát őket az éhenhalás. Két-három napjuk volt még, mert ennyi időre volt ennivalójuk, a bivaly maradványai, csodálatos módon ott volt kezük ügyében a tüz mellett. Miután megettek egy pár régebben megsütött darab hust, azután aludtak el a már-már kialvó tüz mellett. Cort János ébredt fel először oly sötétség közepette, amelynél sötétebb az éjszaka sem lehetett volna. De a szeme csakhamar hozzászokott a sötéthez, s nagy nehezen meg­ ismerte a fák tövében heverő Huber Miksát és Khamiszt. Mielőtt felébresztette őket, megpróbálta feléleszteni a tü­ zet, amennyiben a hamu alatt pislogó ágakat összébb tolta. Azután összeszedett egy csomó rőzsét és száraz füvet, s csakhamar lobogó láng világitotta meg a táborhelyet. — Nos, — szólt Cort János magában, — most törjük a fejünket, hogy jutunk innen tovább. A tüz lobogása hamarosan felébresztette Huber Miksát és Khamiszt is. Csaknem egyszerre ugrott talpra mind a

127 kettő. Gyorsan helyzetük tudatára ébredtek és tanácskozni kezdtek, hogy mitévők legyenek. — De hát hol vagyunk egyáltalában? — kérdezte Huber Miksa. — Ott, ahová elszállitottak bennünket, — felelte Cort János, — s ebből az következik, hogy semmiről sem tudunk, ami... — Körülbelül egy éjszaka és egy nap óta történt ve­ lünk, — szólt közbe Huber Miksa. — Hát csakugyan teg­ nap volt, hogy a tutajunk összezuzódott a sziklagáton?... Van róla valami véleménye, Khamisz? A foreloper válasz helyett a fejét rázta. Ő is képtelen volt megmondani, mennyi idő telt el azóta és hogy mi módon menekültek meg a sellőből? — És Llanga? — kérdezte Cort János. — A szegény bizonyára elveszett, mert nincs velünk. Azok, akik bennün­ ket megmentettek, Llangát bizonyára nem tudták kimenteni az örvényből. — Szegény f i u ! — sóhajtott Huber Miksa. — Igazán őszintén ragaszkodott hozzánk!... Ugy szerettük őt és oly szivesen tettük volna őt boldoggá. Csak nemrég szabadi­ tottuk ki a denkák kezéből... és i m e . . . szegény f i u ! A két jóbarát tétovázás nélkül kockáztatta yolna életét Llangáért. De hiszen ők is majdnem belepusztultak az ör­ vénylő árba és azt sem tudták, kinek köszönhetik menekülésüket. Fölösleges emlitenünk is, hogy arra a különös teremt­ ményre, amelyet a fiatal benszülött kimentett a habok kö­ zül, alig gondoltak. Bizonyára ez is elpusztult a fiuval együtt. Most egészen más kérdések foglalkoztatták, ő k e t . . . Ko­ molyabb kérdések, mint az az anthropológiai probléma, vaj­ jon miféle tipus a kicsike az ember és a majom között. Cort János igy folytatta: — Bármennyire erőlködöm is, semmire sem emlékszem vissza, miután nekivágódtunk a sziklagátnak. Csak mintha az utolsó percben azt láttam volna, hogy Khamisz kido­ bálta fegyvereinket és edényeinket a sziklákra. — Ugy van, — szólt Khamisz, — és nagy szerencse, hogy ezek a tárgyak nem estek a Rióba. Nyomban r á . . . — Nyomban rá, — vágott a szavába Huber Miksa, — mikor már-már elnyeltek bennünket a habok, azt hittem... igen, azt hittem, hogy embereket l á t o k . . . — Igen, i g e n . . . több embert, — szólt közbe élénken Cort János, — benszülötteket, akik jeleket adtak egymás­ nak és kiáltozva a gát felé siettek...

128 — Benszülötteket láttak? — kérdezte a foreloper cso­ dálkozva. — Vagy tizet, tizenkettőt, — szólt Huber Miksa, — és kétségtelenül ezek huztak ki bennünket a Rióból. — Továbbá azok voltak azok, — tette hozzá Cort J á ­ nos, — akik, mielőtt eszméletre tértünk, ide szállítottak bennünket, s ráadásul ide szállitották eleségünk maradé­ kait is. Miután tüzet raktak, gyorsan eltüntek. — Még pedig oly alaposan eltüntek, — szólt Huber Miksa, — hogy sehol semmi nyomuk. Ez arra vall, hogy nem tartanak számot a hálánkra. — Türelem, kedves Miksám, — szólt Cort János. — Lehetséges, hogy itt vannak még valahol a közelben. Hi­ szen aligha tételezzük föl, hogy azért szállitottak ide, hogy aztán végkép cserben hagyjanak. — I d e ! De hát hová? — kiáltott Huber Miksa. — Hogy az Ubanghi erdőségben ilyen sürüség is van, arról sejtelmem sem v o l t ! . . . Hiszen pokoli sötétségben vagyunk... — Föltéve, hogy odakünn most nappal van, — jegyezte meg Cort János. Erre a kérdésre csakhamar igenlő választ kellett adniok. Bármily sürü és sötét volt is a lombsátor, a százszázötven láb magas fák csucsa fölött itt-ott még is meg­ villant egy-egy darabka világos égboltozat. Kétségtelen volt tehát, hogy odakünn süt a nap. Huber Miksa és Cort J á ­ nos órája, amelybe viz nyomult bele, nem mutatta az időt. Tehát csak a nap állásából itélhettek volna, de kérdés, vajjon a nap sugarai közvetlenül láthatók lesznek-e a sürü lombokon keresztül? Mialatt a két jóbarát egyéb kérdéseket feszegetett, anélkül, hogy pontos feleletet adhatott volna rájuk, Khamisz hallgatta őket, de egy szót sem szólt. Felállt és gondolkozva ide-oda járkált a szük helyen, amelyet a hatalmas fák szabadon hagytak, s a melyet a fákon kivül sürü liász és szurós sziszifusz háló is határolt. Próbált az ágak résein keresztül fölfedezni egy darabka szabad eget, s igyekezett felébreszteni tájékozó képességét, amelyre most nagyobb szüksége lett volna, mint valaha. Habár bejárta már a Kongó és Kamerun erdőségeit, ilyen áthatatlan erdőben nem volt még soha életében. Az erdőnek ezt a részét össze sem lehetett hasonlitani azzal, amelyen társaival együtt keresztül törtetett a Johausen Rióig. Ettől a ponttól fogva, ahol a folyóhoz értek, lényegében mindig délnyugatfelé ha­ ladtak, de merre volt most a délnyugat és vajjon Khamisz ösztöne ki tudja-e találni az égtájak irányát?

129 Mikor Huber Miksa, aki észrevette a foreloper zava­ rát, éppen kérdést akart intézni Khamiszhoz, ez utóbbi e szavakkal fordult hozzá: — Miksa ur, bizonyos benne, hogy a gátnál ben­ szülötteket látott? — Egészen bizonyos vagyok, Khamisz; abban a pil­ lanatban, mikor a tutaj szétzuzódott a sziklatömbökön. — És melyik parton? — A balparton. — Jól emlékszik rá, hogy a balparton volt? — J ó l ; a balparton. — Akkor hát most a Rió keletipartján lennénk. — Kétségtelenül, — szólt Cort János, — még pedig az erdőség legmélyében. De milyen messze lehetünk a J o hausen Riótól? — A távolság nem lehet nagyon nagy, — kételkedett Huber Miksa. — Ha néhány kilométerre becsüljük, már nagyon is tulbecsültük. Hiszen kizárt dolog, hogy meg­ mentőink, akárkik legyenek is, ilyen messzire elszállitot­ tak volna bennünket. — Én is azt hiszem, — szólt Khamisz, — hogy a Rió nincs messze innen. Mindenek előtt arra kell töreked­ nünk, hogy megint megtaláljuk, s mihelyt uj tutajt készi­ tünk, tovább folytassuk utunkat, tul a sziklagáton. — De miből fogunk mindaddig és azután az Ubanghiig táplálkozni? — vetette közbe Huber Miksa. — Hiszen ehető vadat többé el nem ejthetünk. — Aztán meg, — tette hozzá Cort János, — melyik irányban keressük a Johausen R i ó t ? Ha igaz is, hogy a folyó baloldalára szállitottak bennünket, ki tudja megmon­ dani, mikor az égtájakat lehetetlenség megállapitanunk, hogy erre vagy arra keressük-e a R i ó t ? — Aztán meg, — szólt Huber Miksa, — hogyan és hol szabadulhatunk ki ebből a sürüségből? — O t t ! — felelte a foreloper. Egy rés felé mutatott a liánhálózatban, amelyen keresztül hozták őt és társait minden bizonynyal ide erre a helyre. Künn távolabb sötét, kanyargó ösvény látszott, a mely valószinűleg járható volt. Hogy hová vezet ez az ösvény, vajjon talán a Rióhoz-e, azt persze nem tudhatták. Hiszen kereszteződhetett más ösvényekkel, s akkor az a veszély fenyegeti őket. hogy még jobban eltévednek ebben a labyrinthusban. És mi marad két nap mulva az ennivalójukból, ha a bivaly mara­ dékát megették m á r ? . . . Mi lesz velök akkor ? . . . A szomVerne: Falu a levegőben.

9

131

130 juságukat olthatták a gyakori esőzés következtében, ugy, hogy e részben nem volt mitől félniök. — Az bizonyos, — jegyezte meg Cort János, — hogy akkor semmi esetre sem szabadulunk a bizonytalanságból, ha itt maradunk ugy, mintha gyökeret vert volna a lábunk. Mennünk kell i n n e n . . . akár erre, akár a r r a . . . de mennünk k e l l . . el innen ! — Előbb együnk valamit, — szólt Huber Miksa. Vagy egy kilogramm hust felosztottak három részre, és mindegyiküknek be kellett érni ezzel a szerény ebéddel. — És ha meggondoljuk, — szólt Huber Miksa, — hogy azt sem tudjuk, vajjon most reggelizünk vagy ebé­ delünk-e? — Ez mindegy, — szólt Cort János, — a gyomor nem törődik az efféle különbségekkel. — Az meglehet; de inni kiván a gyomor, és egy pár cseppet a Johausen Rióból többre becsülnék most Francia­ ország legnemesebb boránál! Evés közben mindnyájan hallgattak. A sötétség nyug­ talanitó, kinos hatással volt rájuk. A föld nedves kigőzölgésével telitett levegő a lombsátor alatt rendkivül nyomasztó volt. A környéken, ahol ugy látszik, madár sem repülhetett keresztül, sem lárma, sem hang, még csak egy szárnycsapás sem hallatszott. Legfölebb egy-egy lehulló vékony ág koppant a gombaszerü moha szőnyegen, amely a fatörzsek között a földet boritotta. Csak elvétve hallatszott egy-egy éles fütty, vagy suhogás a száraz levelek között, mikor apró, alig félméter hosszu és szerencsére ártalmatlan kigyók sik­ lottak ide-oda. Bogarak, mint rendesen, itt is zümmögtek körülöttük és nem fukarkodtak a csipésükkel sem. Ebéd után felálltak mind a hárman. Khamisz magával vitte az utolsó darab bivalyhust és a nyilás felé indult a liánok között. Huber Miksa torkaszakadtából elkiáltotta néhányszor a fiatal benszülött nevét: — L l a n g a ! . . . L l a n g a ! . . . Llanga! Hiába! Még viszhang sem verte vissza a fiu nevét. — Induljunk! — szólt a foreloper. És megindultak a többiek élén. Alig lépett rá a már emlitett ösvényre, egyszerre el­ kiáltotta magát: — Világosság ! Huber Miksa és Cort János utána sietett. — Talán a benszülöttek? — kérdezte az egyik közülök. — Majd megtudjuk, — felelt a másik.

A világosság — valószinüleg égő fáklya fénye, — pár száz lépésnyire ragyogott előttük az erdei ösvényen. Csak nagyon kis területen világitotta meg az erdőséget, és eleven fényt vetett fölfelé a magas lombmennyezetre. Hová haladt ennek a fáklyának a hordozója?.. Egyedül v o l t ? . . . Támadástól kellett-e tartaniok, vagy se­ gitséget remélhettek? Khamisz és két társa egy pillanatig sem tétovázott, hanem tovább nyomultak az erdőbe. Igy telt el két-három perc. A fáklya a helyén maradt. Talán csak bolygófénytől ered az a v i l á g o s s á g ? . . . N e m ! Hiszen akkor nem volna mozdulatlan. — Mitévők legyünk? — kérdezte Cort János. — Megyünk a fény felé, minthogy a fény nem jön fe­ lénk, — felelte Huber Miksa. — Tovább h á t ! — szólt Khamisz. A foreloper néhány lépést tett előre az ősrétegen. Nyomban távolodni kezdett a láng i s ; a hordozója nyilván észrevette, hogy a három idegen megindult. Szinte ugy rémlett nekik, mintha világitani akarna nekik az uton a sötét erdőben, s el akarná vezérelni őket a Johausen Rióhoz vagy az Ubanghi valamelyik más mellékfolyójához. Fontolgatásra nem értek rá. Először is követni kel­ lett a fényt, s ha lehet, utat kellett találniok, amely hatá­ rozottan délnyugat felé vezeti őket. Igy aztán továbbhaladtak a keskeny ösvényen, olyan talajon, ahol emberek vagy állatok a füvet rég letaposták, a liánokat széttépték és a bokrokon keresztül utat törtek maguknak. A fákon kivül, amelyeket Khamisz és társai már eddigelé is láttak, voltak itt ritkább fajta fák is, például a «Gura crepitans», amelynek gyöngéd gyümölcshéjában tejszerü anyag van, s amelynek diói erős zajjal felpattannak, meszszire szétszórva a magvaikat; továbbá a «csofár» vagy fütyülőfa, amelynek ágai között egy kis résen fütyülni szokott a szél, s amelyet eddig csak a nubiai erdőkben találtak. Cort János, Huber Miksa és Khamisz körülbelül három óra hosszat haladtak igy s mikor a fárasztó ut után meg­ álltak, velök együtt megállt a fény is. — Határozottan vezér ez a fény, — jegyezte meg Huber Miksa, — a legkedvesebb vezér Csak tudnók legalább, hogy hová akar bennünket vezetni. — Csak ebből az utvesztőből vezessen ki. — felelte 9*

132

Cort János, — egyebet nem kivánok tőle. No, Miksa, elég rendkivülinek tartod ezt a dolgot? — Igazán . . . nagyon is annak tartom! Egész délután egyre sötétebb lombsátor alatt kanyar­ gott tova az ösvény. Khamisz előlhaladt és társai egyenkint követték, mert csak egy ember fért el az ösvényen. Vala­ hányszor meggyorsitották a lépteiket, hogy közeledjenek a vezetőjükhöz, ez is meggyorsitotta a haladását, ugy hogy mindig egyenlő távolságban maradt tőlük. Este hat óra felé legfölebb öt-hat francia mérföldre becsülték a megtett utat. Khamisz minden áron tovább akarta követni a fényt, amig csak láthatják. Már megint indulni akart, mikor egyszerre csak elaludt a fáklya. — Álljunk meg, — szólt Cort János, — ez a jel bizonyosan nekünk szól. — Vagy talán ezt parancsolja ránk, — szólt Huber Miksa. — És ellenkezés nélkül megfogadjuk a parancsot, — szólt Khamisz. — Itt fogjuk tölteni az éjszakát. — Igen . . . de holnap? — kérdezte Cort János. — Holnap megint felbukkan majd a fény? Ki tudhatta? Leheveredtek mind a hárman egy fa tövében. Szét­ osztottak megint egy darab bivalyhust és a szomjukat sze­ rencsére egy közeli patakból olthatták, amely ott csörgede­ zett a füben. Bármily gyakori volt is az eső ebben az erdőségben, két nap óta egy csöpp sem esett. — Ki tudja, — jegyezte meg Cort János, — vajjon a vezetőnk nem éppen azért szemelte-e ki ezt a pihenő­ helyet a számunkra, hogy találjunk innivalót? — Gyöngéd figyelmesség, — ismerte el Huber Miksa, miközben egy levelet tölcsérré hajtva össze friss vizet me­ ritett a patakból. Bármily nyugtalanitó volt is a helyzetük, a kimerülés győzött és az álom nem sokáig váratott magára. De Cort János és Huber Miksa elalvás előtt Llangáról beszélgetett... A szegény f i u ! . . . Belefulladt az örvénybe?... És ha meg­ menekült, mért nem találkoztak v e l e ? . . . Mért nem sietett barátaihoz? Mikor az alvók fölébredtek, az ágak között derengő fény arra vallott, hogy megint nappal van. Khamisz azt hitte, hogy keleti irányban vezetik őket. Sajnos, ez hamis irány volt, s mégsem tehettek mást, mint hogy tovább ván­ doroljanak ebben az irányban. — És a fény? — kérdezte Cort János.

133 — Éppen most villan fel amott! — felelte Khamisz. — Lelkemre! — kiáltott Huber Miksa, — hisz ez valósággal a napkeleti három királyok csillaga! Sajnos, ben­ nünket nem nyugat felé vezet és ki tudja, mikor érünk el a mi Bethlehemünkbe? Március 22-én nem történt semmi különös. A fáklya szakadatlanul kelet felé vezette a kis csapatot. Az ösvénynek mindkét felén áthatatlannak tetszett a szálerdő, oly sürün álltak a fák egymás mellett és oly sürü csomósan egymáshoz füzte őket a bozót. Mintha a foreloper és társai a föld végtelen tömlőjébe veszett volna bele. Egyes helyeken épp oly keskeny Ösvények keresz­ tezték utjukat, mint az volt, amelyen haladtak, s a fény nélkül nem tudta volna Khamisz, merre tartsanak. Egyetlen kérődző sem mutatkozott eddigelé, ezek a nagy állatok aligha is tudtak volna ilyen messzire előre­ nyomulni . . . nem volt vadcsapás, amelynek nyomán Kha­ misz eltalálhatott volna vissza a Johausen Rióhoz. Ha a va­ dászoknak meg is lett volna még a puskájuk, itt nem használhatták volna, hiszen egyetlen darab vad sem ke­ rült eléjök. Huber Miksa, Cort János és a foreloper aggódva lát­ ták, hogy eleségük egyre jobban fogytán van. Még egy étkezés, azután egy morzsa sem marad belőle. És ha holnap nem érnek célhoz, illetve e nevezetes vándorutjuk végére e titokzatos fénysugár vezetésével, akkor mi lesz velök? Mint előtte való nap, este felé elaludt a fáklya és mint a tegnapi, zavartalanul folyt le az aznapi éjszaka is. Cort János ébredt fel először és nyomban felébresz­ tette társait is, elkiáltva magát: — Mialatt aludtunk, itt járt valaki! Valóban tüzet gyujtott valaki, amelynek a zsarátnoka izzott még, s egy darab antilop is ott lógott egy akácfa alacsony ágán a kis patak fölött. Ezuttal Huber Miksa már nem is csodálkozott. Sem ő, sem a társai nem akartak elmélkedni helyzetük fölött sem pedig ismeretlen vezetőjükről, a nagy erdő jó szelleméről, akit tegnapelőtt óta követtek már ismeretlen ösvényeken. Minthogy valamennyien nagyon éhesek voltak. Kha­ misz megsütötte az antilopdarabot, amely bőven elég volt ebédre és vacsorára is. Csakhamar jelt adott a fáklya megint az indulásra. A rendes körülmények között vándoroltak tovább. Dél­ után azonban feltűnt nekik, hogy a szálerdő lassan ritkulni

135

134 kezdett. Legalább a fák ormain egy kissé több fény hatolt keresztül. De azért még mindig lehetetlen volt az isme­ retlen lényt, amely mint rendesen vezette őket, csak hatá­ rozatlanul is megismerni. Mint előtte való nap, ma is körülbelül öt-hat francia mérföldet tettek meg. A Johausen Riótól körülbelül hatvan kilométernyire lehettek most. Este, mihelyt a fáklya elaludt, Khamisz, Cort János és Huber Miksa, nyomban megállottak. Nyilván közeledett az éjszaka, mert lassan koromsötétség borult az erdőre. A hosszu gyaloglástól kimerülten, s miután megették, ami megvolt még az antilopból és friss forrásvizet ittak rá, lefeküdtek mind a hárman egy fa tövében és csakhamar mély álomba merültek. Huber Miksának — bizonyára álmában — ugy rém­ lett, hogy valami hangszernek a hangjait hallja, amelyen magasan a feje fölött Weber: «Büvös vadász»-ának a jól ismert keringőjét játszották... TIZENHARMADIK

FEJEZET.

A falu a levegőben.

Másnap reggel, mikor fölébredtek, a foreloper és társai legnagyobb csodálkozásukra azt vették észre, hogy az erdő­ nek ebben a részében a sötétség még nagyobb, mint egyebütt volt. Vajjon nappal volt-e? — Ezt egyikük sem tudta volna megmondani. Nevezetes módon azonban a vezető fény sem bukkant fel ujra, amely hatvan órán keresztül mutatta ne­ kik az utat. A három férfi kénytelen volt tehát várakozni, amig a fény ujra feltünik. Cort János tett még egy megjegyzést, amelyből ugy társai, mint ő maga nyomban egyet-mást következtetett is. — Feltünik nekem, — szólt, — hogy ma reggel nem találtunk friss tüzrakást és éjszaka nem volt nálunk senki, hogy ellásson bennünket ennivalóval. — Ez annál nagyobb hiba, — tette hozzá Huber Miksa, — mert nincs már egy falat harapnivalónk sem. — Talán annak a jele ez, — vélte a foreloper, — hogy megérkeztünk... — De hová? — kérdezte Cort János. — Oda, ahová Isten tudja ki vezetett bennünket, ked­ ves J á n o s !

Ez persze semmilyen felelet sem volt, de ki adhatott volna érthetőbb feleletet? Továbbá: bárha még sötétebb volt is most az erdő, némának egyáltalában nem volt mondható. Zümmögés hal­ latszott a levegőben, zürzavaros zsibongás, amely az ágak­ ból nyomult lefelé. Mikor fölnéztek a magasba, Khamisz, Cort János és Huber Miksa nyomban észrevették, bárha elmosódottan, holmi nagy fa mennyezetfélét körülbelül száz lábnyira a föld felett. Kétségtelenül odafönt össze-visszanőtt ágak és gallyak bámulatos tömege terült el, rések nélkül, amelyeken a nap­ világ leszürődhetett volna. Vastag szalmafödél sem lehe­ tett volna áthatatlanabb a fény számára. Ez legalább a sötétséget megmagyarázta, amely a fák alatt uralkodott. Azon a helyen, ahol a három férfi az éjszakát eltöl­ tötte, a talaj természete is feltünően megváltozott volt. Összegabalyodott bozótnak, tüskés sziszifusznak, ami koráb­ ban az ösvényt mindkét felől szegélyezte, nyoma sem volt sehol. Csaknem sima pázsit volt mindenütt, amelyen egyet­ len kérődző sem legelhetett volna. Inkább olyan réthez hasonlitott ez a pázsit, amelyet nem öntöz meg soha eső, vagy forrás. A fák, amelyek husz-harminc lábnyira álltak itt egy­ mástól, voltaképp hatalmas épitmény gyámpilléreihez ha­ sonlitottak, s a koronájuk bizonyára több ezer négyzet­ méternyi területet elboritott. Csoportosan voltak itt afrikai szikomórok, amelyeknek törzse több, egymással összekapcsolt nyélből á l l ; bombaxfák, sima, kerek törzszsel és óriási gyökerekkel, amelyek nagyobbak minden más fa gyökereinél; továbbá baobabfák, amelyek felismerhetők voltak alsó részük domborodó palackformájáról, ahol husz-harminc méternyi a kerületük, s amely fölé rengeteg ágsátor csügg a l á ; továbbá dumpálmák, villástörzsüek, delebpálmák, amelyeknek pupos a törzse, gyapotfák, amelyeknek törzsében olyan oduk vannak, hogy egy ember is kényelmesen elfér bennök; acajouk, másfélméter átmérőjü gyökérsarjakkal, amelyekből tizenöt-tizen­ nyolc méter hosszu és három-négy tonna nagyságu csóna­ kokat lehet késziteni, végül bauhiniák, amelyek más széles­ ségi fokok alatt bokrok, itt ellenben az óriásokat képvise­ lik a zöldségfélék családjából. Elképzelhető, milyen rengeteg terjedelmű lehetett e fáknak a koronája néhány száz láb magasan a levegőben. Eltelt egy óra anélkül, hogy a helyzet változott volna. Khamisz szakadatlanul ide-oda járkált és fürkészte a vezető

136 fáklyát. Mért ne követte volna tovább az ismeretlen vezetőt? Ösztöne kapcsolatban egyes alkalmi megfigyelésekkel meg­ mondta persze neki, hogy mindig kelet felé haladtak, tehát nem az Ubanghi felé. Hová bolyonghattak el yajjon ama fénysugár vezetése alatt? Mit volt mit tenniök, most, mikor a vezérfény nem tünt fel t ö b b é ? . . . Menjenek innen?... De h o v á ? . . . Itt maradjanak?... Táplálkozzanak ugy, ahogy l e h e t ? . . . Az éhségük és a szomjuságuk már megint nagyon hangosan jelentkezett. — Kénytelenek leszünk, — kezdte Cort János, — mégis csak fölkerekedni, s én azt kérdem, vajjon nem az volna-e a legcélszerübb, ha nyomban tovább indulnánk. — De merrefelé? — szólt közbe Huber Miksa. Ez persze fontos kérdés volt, de sehogy sem tudtak rá válaszolni. — Egy szóval, — folytatta Cort János türelmetlenül, — amennyire én tudom, nem vertünk itt gyökeret a föld­ ben. A fák között nyitva az ut és nem is olyan sötét már, hogy el ne igazodhatnánk rajta. — Menjünk hát! — kiáltott Khamisz. Mind a hárman vagy egy kilométernyi utat megtettek óvatosan. Az ut megszakitás nélkül bokortalan és bozót­ nélküli talajon vezetett, oly csupasz és oly száraz gyepen, amely mintha az eső és nap számára teljességgel áthatolhatalan mennyezet alatt terült volna el. Mindenütt ugyanazok a fák voltak, amelyeknek csak a legalsóbb ágai látszottak. És mindig az a zürzavaros lárma, amely mintha felülről hangzott volna, s amelynek az eredete teljesen érthetet­ len volt. Az erdő a lombsátor alatt sem látszott teljesen pusztá­ nak és elhagyottnak. Khamisznak többször ugy rémlett, mintha árnyékokat látna a fák között bujkálni, anélkül, hogy bizonyos lett volna benne, nem csalódott-e. Egy félórai eredménytelen szemle után leültek mind a hárman egy bauhinia közelében. A szemök lassan hozzászokott már egy kissé az egyéb­ ként lassan fogyó sötétséghez. A nap fölfelé haladása kö­ vetkeztében a föld fölé boruló mennyezet alatt is nagyobb lett valamivel a világosság. Már husz lépésnyire is mindent tisztábban meg lehetett látni. Egyszerre csak odasugta társainak a foreloper: — Ott lent mozog valami... — Állat vagy ember? — kérdezte Cort János, mi­ közben a jelzett irányba nézett.

Alig pillantotta meg a kicsike az emlékérmet, nyomban feléje ugrott. Most már nem volt beteg! Az elmult három nap alatt visszanyerte az egészségét és vele együtt a moz­ gékonyságát is.

139 — Mindenesetre legfölebb kis gyerek, — szólt a foreloper. — Kis termetéről i t é l v e . . . — Teringettét, hisz ez majom! — vágott a szavába Huber Miksa. Mozdulatlanul bámultak előre mindnyájan, hogy az álli­ tólagos négy kezüt el ne riaszszák. Ha sikerülne kézrekerit e n i . . . hát a k k o r . . . bár Huber Miksa és Cort János ki­ jelentette volt, hogy idegenkedik a majomhustól... de hát hogy is süthetnék meg tüz nélkül? A furcsa lény közelebb jött, de egyáltalán nem cso­ dálkozott. A hátsó lábain járt és pár lépésnyire megállt a három férfi előtt. Mennyire elképedt azonban Cort János és Huber Miksa, mikor ráismertek most végül arra a különös teremtményre, amelyet Llanga megmentett volt, a fiatal benszülöttnek a védencére! Össze-vissza röpködtek a szavak: — Ő a z . . . ő az ! — Kétségtelenül! — De ha itt van a kicsike, mért ne lenne itt akkor Llanga i s ? — Bizonyos, hogy nem csalódnak? — kérdezte a foreloper. — Én egészen bizonyos vagyok, — jelentette ki Cort János. — Egyébként mindjárt meglátjuk! Ezzel elővette zsebéből azt az emlékérmet, amelyet a kicsike nyakáról vettek le, és a zsinóron tartva, ide-oda lóbálta a levegőben, mint valami játékszert, a mivel kis gyereket csalogat az ember. Alig pillantotta meg a kicsike az emlékérmet, nyom­ ban feléje ugrott. Most már nem volt beteg! Az elmult három nap alatt visszanyerte az egészségét és vele együtt a mozgékonyságát is. Cort Jánosra rohant, azzal a vilá­ gos szándékkal, hogy vissza vegye tőle a tulajdonát. Khamisz megragadta a kicsikét; aki azonban erre nem azt kiáltotta, hogy: «Ngora», hanem nagyon világosan ezt kiáltotta: — L i - M a i ! . . . N g a l a . . . Ngala ! Hogy mit jelenthetett a három szó, amelyet Khamisz sem értett meg, azon most nem ért rá a három férfi a fejét törni. Hirtelen ugyanis több más képviselője bukkant föl ugyanannak a fajnak, de csupa felnőtt, aki legalább ötödfél láb magas volt. Khamisz, Cort János és Huber Miksa nem állapithat­ ták még meg határozottan, vajjon emberekkel van-e dol-

140 guk vagy négykezüekkel. A tiz-tizenöt erdei lakónak hiába próbáltak volna ellentállni. Mind a hármukat megragadták a karjuknál fogva, előre kényszeritették és vonszolták őket a fák között, s a banda közepette csak mintegy öt-hatszáz méterrel odébb tudtak megint megállni. Ezen a ponton két egymáshoz közel álló, ferde fa lehetővé tette, hogy vékony ágakat erősitsenek a két fa közé lépcsőfokok gyanánt. Ha nem is volt ez lépcső, létrá­ nál mégis jobb volt. Öt vagy hat lény előre kapaszkodott, mig a többiek kényszeritették a foglyokat, anélkül azon­ ban, hogy, bántották volna őket, hogy kövessék az előb­ bieket. Mennél magasabbra kapaszkodtak, annál több fény szü­ rődött keresztül a lombozaton. Itt-ott napsugarak is vil­ logtak, amit Khamisz és társai azóta sem láttak, mióta a Johausen Riótól elszakadtak. Huber Miksa ugyancsak kemény kételkedő lett volna, ha be nem vallja, hogy amit most megélt, a legrendkivülibb dolgok közül yaló volt. Mikor vagy száz lábnyira a föld felett véget ért a lépcsőzet, micsoda meglepetés várt rájuk! Előttük nap­ fényes emelvény terült el. Fölötte boltozódtak a fák bujazöld ormai. Rajta pedig meglehetős rendben vert földből és lomb­ ból épitett kunyhók voltak, amelyek igazi utcákba sora­ koztak. Az egész falu volt itt a magasban és a falu ha­ tárai egyelőre nem is voltak szemmel beláthatók. Egész tömeg benszülött sürgött-forgott itt a magas­ ban. Olyanfajta lények, mint Llanga védence. Tartásukból, amely megegyezett az emberi tartással, kitetszett, hogy két lábon szoktak járni. Mig a majmok a természettudósok ál­ litása szerint mind a négy végtagjukra szoktak ereszkedni menekülés közben, ugy látszott, hogy a levegőben épült falu lakóira ez nem állt. De hőseinknek későbbre kellett hagyniok, hogy erre vonatkozólag megfigyeléseket gyüjtsenek. Akár állatok vol­ tak ezek a lények, akár emberek, a csapat, amelynek tagjai valami érthetetlen nyelven beszéltek egymással, egy kunyhó felé hajtotta a három férfit, anélkül, hogy a többi falubeli tulságosan csodálkozott volna rajtok. A kunyhó ajtaját be­ csapták hőseink mögött, s azt látták, hogy foglyok a kuny­ hóban kényre-kegyre. — Hisz ez mind nagyon szép! — kezdte Huber Miksa. — Azon csodálkozom legjobban, hogy ezek az eredeti fic­ kók egyáltalában nem igen törődnek velünk. Talán már régebben is láttak embereket?...

141 — Meglehet, — felelte Cort János. — Én csak azt szeretném tudni, hogy szokták-e etetni a foglyaikat? — Vagy talán inkább ők maguk eszik meg a foglyai­ k a t ? — tette hozzá Huber Miksa. Valóban, ha Afrika törzsei közül a munbuxuk és má­ sok is még ma is emberevők, miért ne ennének — legalább alkalomadtán — embert ezek az erdei lakók, akik amazok­ nál még mélyebb fokon állnak? Ezek a lények mindenesetre anthropoidok voltak, de magasabb rendüek, mint Borneo orangutángjai, Guinea csim­ pánzai és Gabon gorillái, amelyek külsőleg annyira hason­ latosak az emberhez. Hiszen tudtak tüzet rakni és a tüzet sok mindenféle házi célra fel tudták használni. Bizonyitotta ezt a tűzrakás első éjjeli táborhelyükön és a fáklya, amely vezérük volt az erdő sötétjében. Ekkor támadt az a gondolatuk is, hogy az erdő szélén régen megfigyelt, mozgó fáklyákat is való­ szinűleg ezek a furcsa erdei lakók gyujtották meg. — Aztán beszélni is tudnak, — jegyezte meg Cort János, miközben a három férfi elmondta egymásnak megfigyeléseit a levegőbeli falu lakosaira vonatkozólag. — Szép! — kiáltott Huber Miksa. — Ha beszélni tudnak, akkor vannak szavaik mindennek a kifejezésére és én nagyon szeretném azokat a szavaikat ismerni, amelyekkel kifejezhetném azt, hogy: éhen halok! A három fogoly közül Khamisz volt legjobban meg­ ütődve. Az ő fejébe sehogy sem fért, hogy ezek az állatok nem majmok. Majmok, amelyek két lábon járnak, beszélnek, tüzet raknak, falukban laknak, de mégis csak majmok. Már azt is rendkivülinek találta, hogy az erdőben vannak ilyen lények, amelyekről ő sohasem hallott. Mint a fekete földrész benszülöttjének szenvedett a méltósága, mert ezek az álla­ tok «természetes képességeiknél fogva olyan közel állanak a saját földieihez». Vannak foglyok, akik nyugodtan beletörődnek sorsukba és mások, akik nem törődnek bele. Cort János és a foreloper, de különösen a türelmetlen Huber Miksa, nem az előbbiek közé tartozott. Azon a kényelmetlenségen kivül, hogy foglyok voltak ebben a kunyhóban és a külső világ­ ból semmit sem láthattak, nem kevéssé nyugtalanitotta őket a jövő bizonytalansága is. Aztán gyötörte őket az éhség is, mert tizenöt óra óta nem ettek egy harapást sem. Volt azonban valami, ami némi reményt ébresztett bennök, s ez az volt, hogy Llanga yédence itt lakott e falu­ ban, amely valószinüleg a szülőfaluja volt, a családjánál,

142 ha ugyan az ubanghii erdei embereknél egyáltalában van család. — Minthogy a kicsikét megmentették az örvényből, — szólt Cort János, — föltehetjük ugyanezt Llangáról is. Ezek ketten nem váltak el egymástól és ha Llanga meghallja, hogy három férfit hoztak a faluba, ki fogja találni, hogy mi vagyunk a z o k , . . Eddig nem bántottak bennünket, s nem bántották valószinüleg Llangát sem. — Ki tudja? A védence ép és egészséges, — véle­ kedett Huber Miksa, — de hogy ép és egészséges-e a vé­ delmezője i s ? . . . Nincs rá bizonyságunk, hogy a szegény Llanga nem fulladt bele a Rióba. Valóban, erre nem volt bizonyságuk. E pillanatban azonban kinyilt a kunyhó ajtaja, ame­ lyet két erőteljes fickó őrzött és belépett rajta a fiatal benszülött. — L l a n g a ! . . . L l a n g a ! — kiáltott a két jóbarát egy­ szerre. — Kedves Miksa barátom... kedves János barátom! — felelte Llanga, aki barátjai karjai közé rohant. — Mióta vagy i t t ? — kérdezte a foreloper, — Tegnap reggel óta. — És hogy kerültél ide? — Az erdőn keresztül szállítottak ide. — Akik téged szállitottak, azok gyorsabban haladtak, ugyebár, mint m i ? — Igen, nagyon gyorsan haladtak. — Ki vitt téged? — Egyik azok közül, akik engem megmentettek, akik önöket is megmentették. — Emberek? Igazi férfiak? — Igen, emberek... nem majmok. A fiatal benszülött megmaradt a maga véleménye mel­ lett. Azután röviden elmondta a történetét, miközben több­ ször megcsókolta a két jóbarát kezét, akiket kihuztak a vizből, ugy, mint őt, mikor az örvény elnyelte őket, s a kikről azt hitte, hogy sohasem fogja már őket viszontlátni. Mikor a tutaj hozzácsapódott a sziklatömbökhöz, ő meg Li-Mai is az örvénybe sodródtak. — Li-Mai? — kiáltott Huber Miksa. — Igen, Li-Mai, ez a neve. Többször elismételte előt­ tem a nevét, miközben saját magára mutatott. — Tehát van neki neve? — szólt Cort János. — Kétségtelenül, J á n o s ! — Ha beszélni tud valaki, akkor természetes, hogy neve is van neki.

143 — És van ennek a csapatnak, vagy népségnek vagy minek szintén neve? — kérdezte Cort János. — V a n . . . v a g d d i a nevök, — felelte Llanga. — Li-Mai többször vaggdiknak nevezte őket Ez a szó nem tartozik a Kongóvidéki nyelvhez; de akár vaggdik voltak, akár nem, az bizonyos, hogy benszülöttek voltak a Johausen Rió balpartján, mikor a sze­ rencsétlenség történt. Némelyek a gátra ugrottak, hogy segitsenek Khamisznak, Cort Jánosnak és Huber Miksának, s e végből haladéktalanul a vizbe vetették magukat, a többiek pedig hasonló módon megmentették Llangát és a kis Li-Mait. Llanga akkor elveszitette már az eszméletét; nem emlékezett semmire, ami később történt és azt hitte, hogy barátai odavesztek a tomboló vizbe. Mikor Llanga megint eszméletre tért, egy vagddinak, Li-Mai apjának, a karjaiban találta magát, mig Li-Mai «Ngorá»-jának, anyjának a karjaiban volt. Valószinü, hogy a kicsike pár nappal azelőtt, hogy Llanga kihalászta őt, eltévedt az erdőben, és a szülei fölkerekedtek, hogy meg­ keressék. Az olvasó tudja, hogyan mentette meg Llanga a gyermeket, aki a bátor segitség nélkül elpusztult volna. Llangát jól ellátva és őrizet alatt a vagddi faluba szál­ litották, hol csakhamar a jó emberek körében eszméletre tért. Li-Mai addig Llanga védence volt, s most Llanga védőjévé lett. Li-Mai apja és anyja nagyon hálás volt a fiatal benszülött iránt. Hiszen van hála az állatokban is. Mért ne lenne tehát oly lényekben, amelyek nyilván az állatok fölött állanak? Egyszóval, ma reggel odavezették Llangát a kuny­ hóhoz. Hogy miért, azt persze nem tudta Llanga. De a kunyhó előtt hangokat hallott, s mikor figyelt, megismerte Cort János és Huber Miksa hangját. Ez történt ime a szerencsétlenség óta, amely a Rión érte őket. — J ó , jó, L l a n g a ! — szólt Huber Miksa, — de éhen halunk; és mielőtt tovább beszélnél... ha ugyan a te komoly protekciód mellett lehetséges v o l n a . . . Llanga kiszaladt és hamarosan ennivalóval tért vissza. Nagy darab füstölt és besózott bivalyhust hozott, öt-hat darab majomfa gyümölcsöt, friss banánát és tökszerü pa­ lackot tele tiszta vizzel. A beszélgetés erre természetesen félbeszakadt. Cort János, Huber Miksa és Khamisz oly éhes volt, hogy ép­ penséggel nem válogatott. A bivalyhusból, a kenyérből és a banánából csak a csontokat és a héjat hagyták meg.

144

145

Azután megkérdezte Cort János a fiatal benszülöttől, hogy vagddik sokan vannak-e? — Óh, sokan... nagyon sokan! Sokat láttam közülük az utcákon és a kunyhókban, — felelte Llanga. — Annyit, mint a burnui vagy baghirmii falvakban? — Annyit! — És sohse mennek le a földre? — Dehogy is nem; vadászni vagy gyökeret és gyü­ mölcsöt szedni vagy vizet hozni. — És beszélnek i s ? — Persze, csakhogy én nem értem meg őket. És m é g i s . . . egy pár szót n é h a . . . ismerős szavakat... mi­ kor Li-Mai beszél. — És a kicsike apja és anyja? — Azok nagyon jók hozzám. Amit hoztam, ők adták. — Nagyon szeretném megköszönni nekik, — szólt Huber Miksa. — Mi a falu neve itt a fák között? — Ngala. — Van a faluban főnök i s ? — kérdezte Cort János. — Van. — Láttad m á r ? — Nem, még nem. De hallottam, hogy Mselo-TalaTala a neve. — Hisz ezek a benszülöttek szavai! — kiáltott Khamisz. — És mit jelentenek? — Tükör apó-t, — felelt a foreloper. A Kongóvidékiek valóban igy nevezik azt az embert, aki pápaszemet hord. TIZENNEGYEDIK

FEJEZET.

A vagddik. Mselo-Tala-Tala ő felsége, a vagddik törzsének királya, uralkodója a falunak a levegőben... nem volt ez elég ahhoz, hogy Huber Miksa legtitkosabb vágyai is kielégüljenek? Ő maga volt az első, aki dicsérte magát, mert sej­ telmei valóra váltaik, s csak akkor hagyta abba a dicsekvést, mikor Cort János igy szólt hozzá: — Igen, igen, kedves barátom! Látnoki képességgel vagy megáldva, mint minden költő és mindent előre ki­ találtál . . .

— De azért semmi kedvem hozzá, kedves János, hogy életemet itt fejezzem be a félemberek fővárosában. — De, kedves Miksa, egy ideig mégis csak itt kell maradnunk, hogy tanulmányozzuk ezt a fajt néprajzi és embertani szempontból, s aztán vaskos negyedrétalaku köny­ vet adjunk ki róla, amely lázba ejti majd az ó- és ujvi­ lág összes akadémiáit. — J ó , — felelte Huber Miksa, — tanulmányozzuk hát őket, de csak két feltétellel... — Mi az első? — Hogy szabadon járhatunk-kelhetünk a faluban. — És a második? — Hogy akadálytalanul távozhatunk innen, a mikor akarunk. — Kihez forduljunk e végből? — Tükör apó őfelségéhez, — felelte Huber Miksa. — De hát vajjon mért nevezik őt igy az alattvalói? — És még hozzá kongóvidéki nyelven? — tette hozzá Cort János. — Talán rövidlátó vagy messzelátó őfelsége, és ezért pápaszemet visel? — folytatta Huber Miksa. — De akkor honnan szerezte a pápaszemét? — je­ gyezte meg Cort János. — Akárhonnan, — szólt Huber Miksa, — ha egy­ szer módunkban lesz őfelségével tárgyalni, akár érti a nyelvünket, akár miután megtanultuk az ő nyelvét, aján­ latot teszünk majd neki mindenesetre, hogy kössön Ameri­ kával és Franciaországgal véd és dac szövetséget. Erre persze kénytelen lesz kitüntetni bennünket a vagddi házi­ rend nagykeresztjével. Az a kérdés, vajjon hőseink foglyok-e a kunyhóban, csakhamar eldőlt. Nyilt az ajtó a liánkoslókon, és belépett a kunyhóba Li-Mai. Először Llangához szaladt a kicsike és dédelgetni kezdte, amit Llanga nyájasan viszonzott. Cort János eközben ala­ posabban szemügyre vette a furcsa kis teremtést. Mint­ hogy az ajtó nyitva maradt, Huber Miksa azt inditványozta, hogy menjenek ki és vegyüljenek a légi lakók közé. Egy-kettőre odakünn voltak a szabadban és a kis vadem­ ber — igy volt nevezhető mindenesetre, — aki Llanga barátját kézen fogta, vezette őket. Egy utkereszteződésre jutottak, ahol sok vagddi sietett ide-oda a dolga után. A tér tele volt fákkal, illetve fák koronájának az ár­ nyékával, mig a fák törzsei az érdekes alkotást a leve­ gőben tartották. A falu körülbelül száz lábnyira a föld feVerne: Falu a levegőben.

10

146 lett hatalmas bauhiniák, gyapotfák és baobabok főágain nyugodott. Cölöpökkel és liánokkal összeillesztett deszká­ kon keményre taposott földréteget teritettek, s minthogy e mesterséges alapzatnak számos és szilárd volt a támasztópontja, nem is mozgott a léptek alatt. Heves viharok ide­ jén is alig rezzent az egész alkotmány. A lombok résein keresztül betörtek a napsugarak. Ép­ pen az nap nagyon szép volt az idő. Széles, kéklő égdarabok látszottak a legalsó ágak mögött. Erősen illatos szellő üdi­ tette a levegőt. Mialatt az idegenek csoportja ide-oda járt, a vagddik, a férfiak épp ugy, mint a nők és a gyermekek, minden kü­ lönösebb csodálkozás nélkül nézték őket. Gyorsan váltottak egymással egy-két szót, vagy rövid, érthetetlen mondatot. A foreloper ugy vélte, hogy megért egy pár kongóvidéki ki­ fejezést, amin aligha lehetett csodálkozni, hiszen Li-Mai többször kiejtette a «Ngora» szót. De azért érthetetlen volt a dolog. Még inkább az, hogy Cort János hallott kéthárom német szót i s : köztük az «apó> szót, amiről rögtön értesitette is a társait. Li-Mai néha eleresztette Llanga kezét és odaszaladt egyik vagy másik vagddihoz. Nagyon büszke volt rá, hogy ő lehet az utcákon az idegenek vezetője. Nem céltalanul vezette őket, hanem számitással hol ide, hol oda, ugy hogy leghelyesebbnek látszott, ha rábizzák magukat ötéves veze­ tőjükre. Az ősemberek — mint Cort János nevezte őket — nem voltak teljesen meztelenek. Testük egy részét vöröses­ barna pihés szőr boritotta, de ezenkivül a férfiak épp ugy, mint a nők kötényt viseltek, hasonlót a Porto-Novóban, Dahomey egyik kikötőjében készült kötényekhez, amelye­ ket ákácrostokból szőnek. A hajuk sima gyapju volt, mint Közép-Afrika benszülötteié és a szakálluk csak nagyon gyön­ gén pelyhedzett. Folytonosan ügyelve az erdei emberek szokásaira és erkölcseire, bejárták Cort János, Huber Miksa és Khamisz a falu összes utcáját, A falu elég nagy volt, a területe legalább három kilo­ méternyi lehetett. — A természetnek, amely sohasem téved, — jegyezte meg Cort János, — bizonyosan volt rá oka, hogy a vagddikkal a levegőben való életet választatta ki. Ahelyett, hogy az egészségtelen földre telepitette volna őket, ahová a nap sugarai sohasem hatolnak le, ide szoktatta őket az erdő fáinak ormai közé, ahol vigan élhetnek.

147 A legtöbb kunyhó, amely jó hüvös és zöld koszorus volt és méhkashoz hasonlitott, tárva-nyitva volt. Az aszszonyok odabent szorgoskodtak. A gyerekek tömegesen fut­ kostak az utcákon; a legapróbbakat szoptatták az anyák. A férfiak gyümölcsöt szedtek az ágakról, lesiettek a lajtorjás lépcsőn és rendes dolgukat végezték. Némelyek vadhusdarabokkal tértek vissza, mások nagy edényekben vizet hoztak valamelyik Rióból. — Mégis bosszantó, — mondta Huber Miksa, — hogy nem értjük ennek a népecskének a nyelvét! Igy aztán soha­ sem beszélhetünk velök, sem az irodalmukat nem ismer­ hetjük meg alaposabban. Egyébként nem láttam még a vá­ rosi könyvtárukat, sem a fiu- és leány-iskoláikat! Minthogy azonban a vagddik nyelve, amennyiben LiMaitól hallották, keverve volt más benszülöttek szavaival, Khamisz megpróbált beszélni a gyermekkel, s kiejtett előtte néhány közönséges kongóvidéki szót. Li-Mai nagyon éber gyermek volt, de azért egy szót meg nem értett. Cort János és Huber Miksa jelenlétében azonban mégis többször kimondta tehetetlen állapotában a «Ngora» szót és Llanga azt erősitgette, hogy a kicsike apjától hallotta, hogy a falunak Ngala a neve, a főnök­ nek pedig Mselo-Tala-Tala. Vagy egy órai vándorlás után eljutottak a falu végére. Itt egy nagyobb kunyhó ötlött a szemükbe. Egy óriási gyapotfa ágai között épült, bokrokkal volt körülvéve és a teteje beleveszett a lombokba. Ez a kunyhó volt a királyi palota, a varázslók szen­ télye és az istenek temploma, már amilyen isteneket tisztel­ nek Afrika, Ausztrália és a Csendes-óceán szigeteinek vad néptörzsei. Most itt volt rá az alkalom, hogy Li-Maitól egyetmást megtudjanak. Cort János vállára tette a kezét, a nagy kunyhó felé forditotta a kicsikét és igy szólt hozzá: — Mselo-Tala-Tala? Válaszul bólintott a kicsike fejével. Itt lakott tehát Ngala falvának feje, a vagddi fel­ séges ur. Huber Miksa minden teketória nélkül nyugodtan meg­ indult a kunyhó felé. Ekkor egyszerre megváltozott a kicsike viselkedése és szörnyü ijedten vissza akarta tartani Huber Miksát De ez nem zavartatta magát, hanem ujra megkérdezte: — Mselo-Tala-Tala? 10*

148 Mikor a kunyhóhoz ért, a kicsike odarohant hozzá és nem engedte őt továbbhaladni. Nyilván tilos volt a királyi palotához közeledni. Csakugyan nyomban felemelkedett két őrtálló vagddi s az ajtó elé állt, fegyverét, egy vasfából való fejszét és egy dárdát lengetve. — No, tessék! — kiáltott Huber Miksa. — Itt épp ugy, mint mindenütt a világon, testőrök, pretoriánusok áll­ nak a palota előtt, és kinek a palotája előtt? Egy majom­ ember ő felsége előtt! — Mit csodálkozol ezen, kedves Miksa? — Kövessük tovább a kicsikét, — szólt Khamisz. — Nem tudod, hol a kicsike szüleinek a kunyhója? — kérdezte Cort János Llangától. — Nem, kedves János barátom, — felelte Llanga. — D e . . . Li-Mai kétségtelenül odavezet bennünket. Csak menjünk utána. Azután odalépett a kicsikéhez és kezével balra mu­ tatva igy szólt: — N g o r a ? . . . Ngora? A kicsike megértette őt, mert többször élénken bó­ lintott a fejével. — Ez azt bizonyitja, — szólt Cort János, — hogy a tagadás és igenlés jelzése ösztönszerü kifejezés és egy­ forma minden embernél... vagyis, hogy ezek az ősembe­ rek rendkivül közel állanak az emberhez. Pár perc mulva a falu egy mélyebben árnyékolt he­ lyére érkeztek, ahol a fák ormai sürübben összeborultak. Li-Mai megállt egy csinos kunyhó előtt, amelynek tete­ jét banánlevelek boritották. Keményre taposott földből vol­ tak a kunyhó falai, s a kunyhó ajtaja nyitva yolt. Li-Mai odamutatott a kezével és Llanga nyomban rá­ ismert. — Ez az, — mondotta. A kunyhó belseje egyetlen helyiség volt. A háttérben száraz fűből vetett fekvőhely volt, amelyet könnyü volt bár­ mikor felfrissiteni. Az egyik sarokban néhány nagyobb kő volt a tüzhely, amelyen most több ág lobogott. Két-három tökből vájt palack, egy vizzel töltött agyagcsésze és két agyagfazék is volt a kunyhóban. Villájuk nem volt még az erdő lakóinak, hanem egyszerűen az ujjukkal ettek. Ittott a falra erősitett deszkán gyümölcsök, ehető gyökerek, egy darab főtt hus, egy pár darab tollafosztott madár és

Nyilván tilos volt a királyi palotához közeledni. Csakugyan nyomban felemelkedett két őrtálló vagddi s az ajtó elé állt, fegyverét, egy vasfából való fejszét és dárdát lengetve.

151 tüskékre felaggatva több darab kéregposztó volt a kuny­ hóban. Egy vagddi férfi és egy vagddi nő emelkedett fel nyomban, mikor Khamisz és társai beléptek a kunyhóba. — N g o r a ! . . . N g o r a ! . . . L a - M a i ! . . . La-Mai! — kiál­ tott a gyermek. S mintha azt hitte volna, hogy jobban megértik, hozzá­ tette ezt a szót: — A t y a . . . atya ! Ezt a szót, ha rosszul is, de n é m e t ü l mondta ki. Milyen furcsán hangzott ez a német szó egy vagddi szá­ jából! Alig léptek be, Llanga az anyához sietett, aki karjai közé szoritotta, dédelgette és minden módon hálálkodott gyer­ meke megmentőjének. Cort János a következő megfigyeléseket tette a láto­ gatás közben: Az apa meglehetősen magas ember volt, megtermett és tagbaszakadt; a karja hosszabb volt valamivel, mint az emberi kar rendszerint, a keze nagy és erős yolt, a lába egy kissé görbült, és a talpa egész hosszában a földre tapadt. Világos bőre volt, mint a benszülötteknek, amelyek in­ kább husevők, mint növényevők; pelyhes, rövid szakálla, fekete bodros haja volt és egész testét piheszerü szőr bo­ ritotta. A feje közepes nagyságu volt, az állkapcsai egy kissé előre nyultak, s a szeme ragyogó pupillájának igen élénk volt a kifejezése. Az anya csaknem bájos jelenség volt, megnyerő, szelid, szerető vonásaival. Vakitófehér, rendes fogai voltak, a hajában néhány szál virág volt, s ami tisztára érthetet­ lennek látszott, — néhány üveggyöngy és elefántcsontgyöngy is. A fiatal vagddi nő a déli kafferek tipusára emlékeztetett, gömbölyded, formás karjaival, finom, hegyes ujjaival, puha, gödrös kezével és kis lábaival, amelyekért nem egy európai nő is megirigyelte volna. Bőre pihéjét kéregszövetből való takaró boritotta, amely a derekán össze volt tüzve. A nya­ kán Johausen doktor emlékérme lógott, ugy, mint a kicsike nyakán. Cort János nagy szomoruságára nem tudták megér­ tetni magukat sem Li-Maival, sem La-Maival. Ellenben mind a két benszülött iparkodott teljesiteni mindenképpen a ven­ dégbarátság kötelességét. Az atya gyümölcscsel kinálta őket, amelyet a vendégek meg is kóstoltak, a család nagy örö­ mére.

152

153

Egy negyedóra mulva távozott Khamisz, Cort János és Huber Miksa a kunyhóból, s a ház ura és gyermeke vezette őket. Visszatértek megint a kunyhóba, ahová be voltak zárva és ahol maradniok kellett, ugy látszik... ki tudja, m e d d i g ? . . . A kunyhó előtt elváltak egymástól. Li-Mai mégegyszer átölelte Llangát és mind a két, kezét odanyujtotta Cort Jánosnak és Huber Miksának, akik melegebben megszori­ tották, mint Khamisz. — Kedves Miksa, — szólt Cort János, mihelyt egyedül maradtak a kunyhóban, — évekig itt kellene élnünk ez erdei emberek között, hogy alaposan tanulmányozhassuk őket. De én remélem, hogy pár nap mulva utra kelhetünk... — Ez valószinüleg ő felségén fog mulni, — jegyezte meg Huber Miksa, — és ki tudja, vajjon Mselo-Tala-Tala ő felsége nem szándékozik-e bennünket a vagddii királyi udvar kamarásaivá kinevezni?

TIZENÖTÖDIK

FEJEZET.

Tanulmányozás három hétig. Meddig kell még Cort Jánosnak, Huber Miksának, Khamisznak és Llangának ebben a faluban tartózkodnia? — Fog-e valami történni, ami aggasztó helyzetükben változást t e r e m t ? . . . olyan szigoru őrizet alatt álltak, hogy mene­ külésre alig lehetett gondolni... De feltéve, hogy mégis sikerülne megszökniük, hoya fordulhatnának a rengeteg erdő áthatolhatatlan sürüjében, hogy juthatnának el szé­ lére, s hogyan tudnák megtalálni a Johausen Rio medrét? Huber Miksa, bár mindig sóvárgott rendkivüli élmények után, ugy érezte, hogy ez az egyformaságban huzódó hely­ zet minden ingerét elvesztette. Az ő türelme fogyott el leghamarább s epedve, forrón kivánta, hogy csak már jut­ nának el az Ubanghi medréhez s vissza a librevillei gyár­ telephez, ahonnan pedig sem Cort Jánosnak, sem neki nem lehetett kilátásuk segitségre. A foreloper siránkozott a balsorson, mely őt ennek az alacsonyrendü erdei embertörzsnek a karmai közé sodorta. Nem is titkolta mélységes megvetését, amit ezek iránt a teremtések iránt érzett, akik pedig alapjában véve semmi­ ben sem különböztek a Közép-Afrikában tanyázó törzsek­ től. Khamisz valami ösztönszerű s öntudatlan félelmet érzett,

ami nem kerülte el két barátja figyelmét. Mindenesetre ő is éppen ugy óhajtotta, mint Huber Miksa, hogy Ngalából visszatérjenek, s mindazt, ami ehhez szükséges volt, szivesen megtette. Cort Jánosnak látszott legkevésbbé sietősnek a dolog, mert alaposan tanulmányozni akarta ezeket az ősembereket. Szokásaik, életmódjuk, néprajzi jellegük s erkölcsük tanul­ mányozására, valamint annak megállapitására, hogy meny­ nyiben tartoznak még az állatvilághoz, néhány hét elegendő lett volna. Persze azt most még senki sem tudta, hogy a vagddiknál való önkéntelen tartózkodásuk nem tart-e tovább, hónapokig vagy talán esztendőkig, valamint azt sem tud­ hatta senki, hogy mi lesz ennek a csodálatos kalandnak a vége. Rossz bánásmódtól mind a mellett Cort Jánosnak, Hu­ ber Miksának és Khamisznak nem kellett tartania; az er­ dei emberek szemmel láthatóan elismerték az ő szellemi felsőbbségüket. Továbbá — ami alig megmagyarázható je­ lenség volt, — nem voltak valami különös módon meglepetve az igazi emberek megjelenésétől. De ha erőszakkal akart volna a kis társaság megmenekülni, akkor veszedelmeknek tette volna ki magát, amelyeket mégis tanácsosabb volt elkerülni. — Ránk nézve az a legfontosabb, — mondta Huber Miksa, — hogy Tükör apóval, a szemüveges uralkodóval tárgyalhassunk, s rábirjuk, hogy bocsásson bennünket sza­ badon. S nem is látszott lehetetlennek, hogy Mselo-Tala-Tala ő felségével beszéljenek, mert idegeneknek sem volt meg­ tiltva, hogy az ő fenkölt személyét láthassák. De ha szine elé bocsátanák is őket, hogyan beszélnének vele? Az ki­ zárt dolog volt, hogy kongómelléki nyelven megértsék egy­ mást. S ennek az eredménye is nagyon bizonytalan volt. A vagddiknak az volt az érdeke, hogy őket itt tartsák, hogy ezzel elejét vegyék annak, hogy az ismeretlen törzs létezésének titkát leleplezzék. Ha Cort Jánosnak hinni lehet, a levegőbeli faluban eltöltött fogságuknak volt jó oldala is, mert az összehasonlitó embertannak haszna lesz belőle s a tudós világ nagy cso­ dálkozással fogja üdvözölni az uj törzs fölfedezését. De ter­ mészetesen, hogy mint fog végződni ez a d o l o g . . . — A manó vigyen el engem, ha tudom! — kiáltott Huber Miksa. Midőn azután mind a hárman, s velük együtt Llanga is beléptek a kunyhóba, feltünő változást vettek észre.

154

Először is egy vagddi azzal foglalkozott, hogy a «szobát kitakaritsa», ha ugyan itt lehet ezt a kifejezést alkal­ mazni. Cort János már korábban megfigyelte, hogy a benszülötteknek bizonyos értelemben vett tisztaság iránt van érzékük, ami a legtöbb állatnál hiányzik. Rendben tartották szobáikat s öltözetüket is. A kunyhó hátsó részében nagy csomó száraz fü volt szétteritve. De Khamisznak és társai­ nak a karaván szétszórása óta ugy sem volt másfajta fekvő­ helye, s ezért ez nem jelentett változást eddigi szokásaikban. A földön különféle tárgyak voltak, s ha nem is volt asztal meg szék, volt egy csomó durva szerszám, fazék és findzsa, amelyeket a vagddik készitettek. Itt különböző gyümölcsök hevertek, amott pedig egy főtt oryx negyed. Ennek vad husát csak a ragadozó állatok szokták meg­ enni, s ezeken kivül egyes alacsonyrendü néptörzsek, ame­ lyeknek majdnem kizárólagos élelmiszere. — Igen, ahol már tüzet tudnak csiholni, — magya­ rázta Cort János, — ott ezt fel is használják már sütésre, főzésre. Nem is csodálkozom rajta, hogy a vagddik főtten eszik a hust. Midőn a négy ember a kunyhó bejáratánál megjelent, a vagddi félbehagyta munkáját. Egy huszesztendős fiatal fickó volt, fürge mozdulatok­ kal s értelmes arccal. Kezével odamutatott azokra a hol­ mikra, amiket eddig a kunyhóba hoztak. Huber Miksa, Cort János és Khamisz ezek között, nagy örömükre, fegy­ vereiket is fölfedezték, amelyeket egy kissé a rozsda be­ lepett ugyan, de könnyen rendbe lehetett hozni azokat. — Teringettét, — kiáltott Huber Miksa, — ez éppen kapóra jön nekünk! — Hasznát is vehetnők, — folytatta Cort János, — h a . . . igen, ha töltényes szekrényünk is meglenne. — Az is itt v a n ! — válaszolt a foreloper. S odamutatott az ajtó baloldalán álló ércszekrényre. Khamisz ezt a szekrényt a fegyverekkel együtt annak idején, mint tudjuk, oly magasan feldobta a sziklára, hogy a viz nem érte el. — Ha visszaadták fegyvereinket, — jegyezte meg Hubert Miksa, — felmerül az a kérdés, vajjon ismerik-e a tüzelő fegyverek használatát. — Azt nem tudom, — válaszolt Cort János, — de az nyilvánvaló, hogy tisztában vannak azzal, hogy ami nem az övék, azt nem veszik el, s ez szép fényt vett jellemükre. Ezt elismerve, Hubert Miksának mégis fontosabbnak tünt fel a tőle fölvetett kérdés.

155 — Kollo... Kollo! Tisztán, érthetően ejtette ki ezt a szót többször a fia­ tal vagddi, s miközben ezt a szót kimondta, kezét homlokára emelte, majd mellére tette, mintha ezt akarná mondani: — Engem Kollonak hivnak! Cort János sejtette, hogy ez az uj szolgájának a neve, s midőn ő ezt a szót ötször-hatszor ismételte, Kollo hoszszas nevetéssel mutatta meg ezen való örömét. Igen, nevetni is tudtak tehát ezek az ősemberek, ami embertani szempontból rendkivül fontos dolog. Nevetni, az ember kivételével semmiféle lény sem tud. Ha az értelme­ sebb teremtéseknél, például a kutyáknál meg is lehet figyelni a nevetés vagy mosolygás némely jelét, ez csak a szemben vagy ajkaiknak bizonyos tartásában észlelhető. Azonkivül a vagddiknak nem volt meg az a valamennyi négylábu állat közös tulajdonsága, hogy az eledelt, mielőtt elfogyaszta­ nák, körülszaglászszák s azt eszik meg belőle először, ami legjobban izlik. A két barátnak, valamint Llangának és a forelopernek az élete most már a következőképpen alakult. Kunyhó­ juk nem volt fogház. Akkor hagyhatták el, amikor nekik tetszett. De magát Ngalát elhagyniok nem lehetett, ameddig erre Mselo-Tala-Tala ő felségétől engedelmet nem kaptak. Tehát egyelőre kénytelen-kelletlen el kellett nyelniök bosszuságukat s bele kellett törődniök, hogy ennek a ne­ vezetes rengeteg közepén a levegőbeli faluban éljenek. A vagddik, ugy látszott, szelid s nem civakodó termé­ szetüek, s ami különösen fontos, kevésbbé kiváncsiak, s kevésbbé voltak meglepetve az idegenek megjelenésétől, mint például Afrika vagy Ausztrália vad törzsei. A két fehér s a két kongómelléki ember látásán nem csodálkoztak ugy el, mint más afrikai benszülöttek tették volna. A dolog közömbösen érintette őket, s a tolakodásnak semmi nyoma sem mutatkozott rajtuk. Nem látszott rajtuk sem álmélkodás, sem balga uraskodás. Ami a tornázást illeti, azaz a fák megmászását, az egyik ágról a másikra való átugrást, s a lesiklást a ngalai lépcsőlétrán, ebben a tekintetben Hayden Villyt, Bibb Joet és Fottitot, akik abban az időben a leg­ kiválóbb cirkuszi tornázók voltak, messze felülmulták. Ezek mellett a rendkivül fejlett testi tulajdonságok mellett a vagddiknak nem közönséges, éles eszük is volt. A madarakat vadászat alkalmával apró nyilakkal ejtették el. Csapásuk is rendkivül biztos volt, ha dámvadra, jávor­ szarvasra, antilopra, sőt bivalyra és vizilóra vadásztak. Hu­ ber Miksa szivesen kisérte volna el őket, hogy megcso-

156 dálhassa a vadászatnál tanusitott ügyességüket s hogy esetleg egy ilyen alkalommal odább állhasson. Igen, megszökni... ez járt szüntelenül a foglyok eszé­ ben. A szökés azonban csak az egyetlen lépcsős létrán ke­ resztül lett volna lehetséges, ennek felső szakaszára pedig állandóan őrt álltak a harcosok, akiknek éberségét bajos lett volna kijátszani. Huber Miksában ismételten felébredt a vágy, hogy a fák alatt csapatostul röpködő madarak közül néhányat le lőjjön. De ő és társai napról-napra bőven el voltak látva vadhussal. Szolgájuk Kollo gondoskodott róla, semmiben se szenvedjenek hiányt; minden nap hozott friss vizet, ami az ételek elkészitéséhez volt szükséges s hordott száraz fát, amit a tüzre raktak. Egyébként ha fegyvereiket vadászat céljára használ­ ták volna, ezzel az a kellemetlen körülmény járt volna, hogy ezzel azok hatását elárulják. Mindenesetre tanácso­ sabbnak látszott, hogy azt titokban tartsák, s fegyvereiket szükség esetén védelemre vagy támadásra használják. Az idegenek bőven el voltak látva hussal, mert ma­ guknak a vagddiknak is ez volt a fő tápláléka izzó szénen megsütve, vagy maguk készitette agyagedényekben meg­ főzve. Az ételek elkészitésén Llanga segitségével Kollo buz­ gólkodott, Khamisz azonban ebben nem vett részt, mert ezt benszülött büszkesége nem engedte. Sőt még sóban sem szenvedtek hiányt. Cort Jánost rendkivül érdekelte még az is, hogy ezek az ősemberek hogyan állitják elő a tüzet. Vajjon egy ke­ mény s egy puhább fadarabnak az összedörzsölésével-e, ahogy ez a vadaknál általában szokásos. De nem igy állitották elő; két tüzkövet használtak erre a célra, amelyek az összeütésnél szikrát adtak. Ezek a szikrák azután elégségesek voltak arra, hogy meggyujtsák egy gyümölcsnek a pelyhét, amely egy az afrikai erdőkben gyakori fán termett, s bi­ zonyos tekintetben egészen pótolja a mi taplónkat. A huseledelen kivül a vagddiak még növényi eledelek­ kel is táplálkoztak, amit a természet készen nyujtott nekik. Néhány fajta ehető gyökér s az ugynevezett kenyérfa gyü­ mölcse volt fő növényi táplálékuk. Mind ehhez a Ngala alatt kigyózó s halban gazdag folyó ugyanolyan fajta halakat nyujtott nekik, amilyeneket Khamisz és társai a Johausen Rióban találtak. Szökési kisér­ let esetére fontos volt nekik tudni, hogy ez a viz hajózható-e s vajjon a vagddiknak erre a célra van-e valamilyen, csónakuk.

157 A falunak a királyi lakkal szemben levő végéről látni lehetett a folyót. Az utolsó fák mellől látni lehetett azt is, hogy medre harminc-negyven láb széles. Távolabb azután a pompás faóriások között eltünt szem elől. Minden jel arra mutatott, hogy a vagddik tudnak vizi jármüveket előállitani, amihez az Óceán mellett lakó leg­ alacsonyabb rendü törzsek is értenek. Az ő vizi jármüveik nem voltak egyszerü tutajok, de azért igazi csónakok sem voltak, hanem balta és tüz segitségével kivájt fatörzsek. Ezeket azután lapátokkal hajtották a vizben, vagy kedvező szél idején két pózna közé kifeszitett vitorlával, amit fakéregből készitettek. Cort János még meggyőződhetett arról is, hogy ezek az ősemberek táplálkozásukhoz semmiféle főzelék, vagy ga­ bonafajtát nem használtak. Ezek után a megfigyelések után Cort János még csak annak kinyomozásán fáradozott, hogy van-e valami erköl­ csük és vallásuk a vagddiknak. Egy napon Huber Miksa megkérdezte tőle, hogy mit tapasztalt ebben a tekintetben. — Valami erkölcs, vagy legalább is becsületesség van náluk. Egészen határozottan megkülönböztetik a jót és rosszat. Van fogalmuk a tulajdonról. Ez ugyan sok állat­ nál sem hiányzik, például a kutyák sem engedik magukat megzavarni, ha eledelüket fogyasztják. De véleményem sze­ rint a vagddiknak világos fogalmuk van az enyém s tied között levő különbségről. Véletlenül láttam, amint egy vagddi behatolt egy kunyhóba s onnan több gyümölcsöt kihozott. — Nos, és rendőr vagy vizsgálóbiró után kiáltottak? — kérdezte Huber Miksa. — Csak nevettek, barátaim, azon, amit mondok, de mégis jellemző: a tolvajt a meglopott, akinek szomszédai is segitségére siettek, derekasan elpáholták. S még kell valamit mondanom. Ezeknél az őslényeknél még van egy intézmény, ami még közelebb hozza őket az emberiséghez... — S mi ez? — A családi élet, amelylyel köztük láthatunk, az apa és anya életközössége, a gyermekekről való gondoskodás, s az a kölcsönös szeretet, amely összeköti őket. Nem lát­ hattuk ezt már Li-Mainál? S a vagddik érzékenyek a tisz­ tán emberi lelki benyomások iránt. Nem figyeltétek meg a mi Kollonkat... nem pirul-e el néha egy vagy más okból. Hogy szeméremből vagy félénkségből, szerénység­ ből vagy megzavarodásból ered-e ez, az mindegy, de tagad-

158 hatatlan, hogy előfordul nála. Ahol pedig érzés van, ott lélek is van. — De ha a vagddiknak, — szólt közbe Huber Miksa, — ilyen emberi tulajdonságaik vannak, miért nem lehet őket az igazi emberek közé sorolni? — Mert belőlük mégis hiányzik egy érzés, amely minden emberrel közös, kedves Miksa. — S melyik a z ? — A vallásosság, ami a legvadabb néptörzseknél is meglelhető. Eddig legalább nem vettem észre, hogy va­ lami istenséget imádnának, sem bálványokat, sem papokat nem láttam. — Ha ugyan nem maga Mselo-Tala-Tala király ez a legfőbb lény, — vélekedett Huber Miksa, — akinek még az orra hegyét sem engedték nekünk látni. Lett volna még egy döntő kisérlet, vajjon ezek az ősemberek érzéktelenek-e az atropin mérge iránt, vagy sem. Az atropin méreganyaga ugyanis az embert megöli, az álla­ tok azonban minden baj nélkül elviselik. Ha mérgező ha­ tása van a vagddikra, akkor emberek, ha nem, akkor az állatok sorába tartoznak. A méreganyag hiányában azon­ ban ezt a kisérletet nem lehetett végrehajtani. Továbbá meg kell emlitenünk még azt is, hogy Cort Jánosnak és Hubert Miksának Ngalában való tartózkodása idején egyetlen egy haláleset sem fordult elő. Igy nem tudták megállapitani azt sem, hogy a vagddik elégetik-e halottaikat vagy elföldelik, s azt sem tudhatták meg, hogy a halottakat részesitik-e valamiféle tisztességben. De ha a vagddiak között nem is voltak papok vagy va­ rázslók, volt köztük egy csomó nyillal és ijakkal, lándzsák­ kal és bárdokkal felfegyverzett h a r c o s . . . mintegy száz férfi, a legerőteljesebb s legjobban megtermettek közül. De nem lehetett tudni, vajjon ezek csak a király testőrei voltak-e, vagy védő és támadó harcra is használták-e őket. A rengeteg erdőben több ilyen falu is lehetett, s ha azoknak több ezer lakója volt, miért nem harcoltak volna ezek egy­ más ellen, mint Afrika többi népei? Hogy a vagddik, a benszülöttekkel már érintkeztek volna, ezt alig lehetett feltételezni. Mert ha érintkeztek volna, akkor ezeknek az erdei embereknek a létezése már régóta köztudomásu lett volna, s felfedezésük nem maradt volna fenn Cort János és Huber Miksa számára. — De hiszen, — jegyezte meg az utóbbi, — ha a vagddik gyilkolnák egymást, kedves Miksa, ez a valóságos emberek sorába emelné őket.

159 Különben alig lehetett föltenni, hogy a vagddi har­ cosok tisztán haszontalan henyélésben éljenek, s hogy ne tartanának alkalmilag a környéken razziát. Két-háromnapi távollét után egyszerre csak felbukkantak; s ilyenkor néhány közülök meg volt sebesitve s különböző vagddi eredetü dol­ gokat, szerszámokat és fegyvereket hoztak magukkal. A foreloper több izben megkisérelte a szökést, de nem sikerült. A harcosok, akik a lépcsőket megszállva tartot­ ták, némi erőszakkal visszautasitották. Egy izben Khamisz is meglehetősen rosszul járt volna, ha Li-Mai, aki az ő viselkedésére figyelmes lett, gyorsan segitségére nem sie­ tett volna. Ez alkalommal különben heves szóváltás folyt le Li-Mai s egy Raggi nevü erős fickó között. Már a bőrátvetőről, amit viselt, fegyveréről, amit övén hordott, s tollairól, ame­ lyek fejét diszitették, sejteni lehetett, hogy ő a harcosok vezére. Zord arckifejezése, parancsoló mozdulatai s termé­ szetes durvasága is parancsnoki voltára mutattak. E szökési kisérletek következtében azt várta a két ba­ rát, hogy most a király elé fogják őket vezetni s igy végre alkalmuk lesz látni ezt a királyt, aki lakásában oly féltékeny gonddal elrejtőzik alattvalói elől. Reménységük­ ben azonban csalódtak. Raggi nyilvánvalóan teljes hatalom­ mal volt felruházva, s éppen ezért tanácsosabbnak látszott, hogy ilyen kisérletekkel ne ingereljék őt maguk ellen. Szö­ késre tehát nagyon kevés kilátásuk volt, ha csak a vagddik meg nem támadnak valami szomszéd falut s igy harc köz­ ben észrevétlenül el nem hagyhatják Ngalát. De azután... mi lesz azután? A falut azonban az első hetekben semmiféle támadás sem fenyegette, nem számitva bizonyos állatok támadását, amilyeneket Khamisz és társai azelőtt még sohasem láttak a rengeteg erdőben. Ha a vagddik legnagyobb részt Ngalá­ ban éltek is, vagy legalább is éjszakára ide visszatértek, mégis volt néhány kunyhójuk a Rió-folyam partján is. Egy kis folyami kikötőről lehetett beszélni, ahol halászó jár­ müveik el voltak helyezve, s ezek a jármüvek nagyon gyak­ ran megvédelmezték őket a vizilovak s az afrikai vizekben oly gyakori krokodilok ellen. Egy napon, április kilencedikén, hangos lárma támadt; vad kiabálás hangzott fel a Rió felől. Talán valami támadás­ ról volt szó, amit hasonló lények intéztek a vagddik ellen? Hála a falu helyzetének, minden váratlan támadás ellen biztositva volt. De arra lehetett gondolni, hogy talán a faalkotmányt tartó fatörzsek tüzet fogtak s akkor ennek

161

160

elpusztulása néhány óra müve lett volna. Nem is volt lehe­ tetlen, hogy ezek az ősemberek szomszédaik ellen, ehhez az eszközhöz nyultak, s hogy most megkisérlik ezt ellenük forditani. Az első kiáltásokra Raggi és mint egy harminc társa odarohantak a lépcsőhöz, s majomügyességgel másztak le. Li-Mai vezetésével Cort János, Huber Miksa és Khamisz arra a helyre mentek, a honnan láthatták a folyót. Valóban a folyam mentén levő kunyhókat támadták meg. Egy csorda vizidisznó rontott a kunyhókra s azokat összetiporták. Lehetett vagy száz állat, s a Rió balpartja ellen ro­ hantak s mire Raggi embereivel odaért, a legtöbb kuny­ hót felboritották. Cort János, Huber Miksa, Khamisz és Llanga a szélső fák ágain keresztül szemlélték a harcot. Rövid, de vesze­ delmes küzdelem volt. A harcosok nagy bátorságot fejtettek ki. Inkább dárdáikat s bárdjaikat használták, mint a nyila­ kat s ijjaikat, s éppen olyan hevesen rontottak támadóikra, mint ezek az állatok reájuk. Alig egy órai harc után el­ kergették a vizidisznókat, s vérfolyam keveredett össze a kis folyó vizével. Huber Miksának nagy kedve lett volna a harcban részt venni. El akarta hozni az ő és Cort János puskáját s on­ nan felülről akart a csordára lövöldözni. Az okos Cort János azonban lecsillapitotta felbuzduló barátját.

TIZENHATODIK

FEJEZET.

Mselo-Tala-Tala őfelsége.

A vagddik különben nyugodt viselkedésében április 15-én feltünő változás történt. A lefolyt három hét alatt a ngalai foglyoknak egyszer sem kinálkozott alkalom arra, hogy ut­ jukat az Ubanghi-beli rengeteg erdőben folytathassák. Szi­ goruan ügyeltek rájuk, s ennek a falunak áthatolhatatlan határai közé bezárva sehogy sem tudtak megszökni. Igaz, hogy nem voltak megakadályozva abban ők s elsősorban Cort János, hogy ezeknek a felsőbbrendü majmok s az em­ berek között álló lényeknek az erkölcseit s szokásait tanul­ mányozzák. De hogy ennek eredményével a tudós világot boldogithassák, ahhoz szükséges volt, hogy a francia Kon­ góvidékre s Librevillebe visszatérhessenek.

Az időjárás pompás volt. Vakitó s meleg napsugarak csillogtak a fák tetején, amelyek a levegőben levő falut beárnyékolták. Cort János és Huber Miksa és a két Mai sokat érint­ keztek egymással. Nem mult el egy nap sem anélkül, hogy ezek családja az idegenek kunyhójába el ne ment volna, vagy hogy ezek meg ne látogatták volna őket. Sajnos, még mindig nem értették meg a vagddiak nyelvét, bár ebben csak nagyon kevés szó volt, de az mégis elegendő lehetett az ősemberek gondolatainak a kifejezésére. Cort János ugyan megjegyezte néhány szónak a jelentését, de azért még mindig nem tudott a ngalai benszülöttekkel be­ szélni. Nagyon meglepte azonban őt, hogy a vagddiak szó­ kincsében különböző — mintegy tizenkét — kifejezés volt a benszülöttek elnevezésére. Ez arra látszott mutatni, hogy a vagddiak Ubanghi más törzseivel, talán valami kongó­ mellékivel érintkeztek. Azonkivül Li-Maitól még német sza­ vakat is hallottak, de olyan hamis kiejtéssel, hogy alig lehetett azokra ráismerni. Ez Cort János számára teljesen érthetetlen körülmény volt. Mert ha fel lehet is tételezni, hogy a vagddik más benszülöttekkel már érintkeztek, mily messze volt még ettől az a feltevés, hogy ezek ketten Kamerunban néme­ tekkel is érintkeztek. Ebben az esetben bizonyára nem en­ gedték volna át a felfedezés dicsőségét a franciának s az amerikainak. Cort János ugyan egész folyékonyan beszélt németül, de nem vehette hasznát, mert Li-Mai csak kéthárom szót tudott németül. A benszülöttektől kölcsönzött kifejezések között MseloTala-Tala e törzs uralkodójának neve volt az, amelyet leg­ gyakrabban lehetett hallani. Tudjuk, hogy milyen forrón kivánta a két barát, hogy ez a láthatatlan felség fogadja őket. Ha ők kiejtették a nevét, Li-Mai mindig meghajtotta fejét tisztelete jeléül, s ha utjuk a király kunyhója felé vezetett, Li-Mai mindig visszatartotta őket, s jobbra vagy balra vezette őket tovább. Tudtukra adta a maga módján, hogy senkinek sincs joga ennek a szent laknak a küszöbét átlépni. Ennek a napnak a délutánján, kevéssel három óra előtt, Ngoro, a felesége és kis fiuk beállitottak Khamiszhoz és tár­ saihoz. Első pillanatra látni lehetett, hogy a család a leg­ szebb ruhájába volt öltözve: az apa a tollakkal diszitett fövegben volt, bőrátvető volt rajta, az anya diszes vagddi készitményü szövet ruhában, néhány zöld levél volt a ha­ jában s üveggyöngy lánc a nyakán, a kicsikének pedig Verne: Falu a levegőben.

11

162 bőrkötény volt a derekán — «vasárnapi diszben», mint Huber Miksa mondta. Midőn ezek hárman ilyen ünnepiesen felöltözve meg­ jelentek, jó kedvüen kiáltotta: — Mit jelent e z ? Valami hivatalos látogatást akar­ nak tenni nálunk? — Bizonyára ünnep van ma, — vélekedett Cort J á ­ nos. — Talán valami istentiszteletről van szó. Ez rend­ kivül érdekes dolog volna vallásuk megismerése szempont­ jából! Még mielőtt befejezhette volna a mondatát, mintegy válaszképpen Li-Mai ezt mondta : — Mselo-Tala-Tala... — Tükör-apó! — mondta Huber Miksa. Rögtön kilépett a kunyhóból, mert azt gondolta, hogy a vagddiak királya erre fog elhaladni. De milyen kellemetlen csalódás v o l t . . . Huber Miksa őfelségének még csak az árnyékát sem látta! De arról meggyőződhetett, hogy egész Ngala megmozdult. Minden oldalról tolongott a Mai-családhoz hasonlóan ünnepi ruhába öltözött tömeg. Valóságos népcsődület, melynek résztvevői egy csoportban a falu nyugati vége felé vivő utcák felé fordultak, ahol egyesek jókedvü parasztok módjára össze­ fogózva mentek, mások pedig egyik fáról a másikra ug­ ráltak, mint a majmok. — Ez uj dolog, — mondta Cort János, aki a kunyhó lépcsőjén megállt. — Nemsokára meglátjuk, hogy mi, — válaszolt Hu­ ber Miksa. Ezután ujra Li-Mai felé fordult. — Mselo-Tala-Tala ? — mondta ismételten kérdő hangon. — Mselo-Tala-Tala! — válaszolta Li-Mai, miközben karját a mellén összefonta s fejét lassan lehajtotta. Cort János és Huber Miksa azt gondolták, hogy a vagddiak uralkodójukat készülnek köszönteni, s hogy ez nemsokára nagy pompával meg fog jelenni. A két barátnak természetesen nem volt ünnepi ruhája. Csak kopott s meglehetősen foltos vadászruhájuk volt, s ezért ő felsége tiszteletére nem vehettek magukra semmi diszes öltözetet. Midőn aztán a Mai-család a kunyhóból ki­ lépett, követték őket Llangával együtt. Khamisznak nem volt semmi kedve, hogy a nála sok­ kal alacsonyabb rendü néptömeghez csatlakozzék, tehát ő egyedül otthon maradt s takaritással, a vacsora készité­ sére való felügyelettel s a fegyverek megtisztitásával fog-

163 lalkozott. Tanácsosnak látta, hogy minden eshetőségre ké­ szen legyenek s talán már közeledett is az óra, amelyben fegyvereik használatára kerül majd a sor. Cort Jánost és Huber Miksát Li-Mai készségesen ve­ zette az élénk falun át. A falunak természetesen nem voltak tulajdonképpen utcái, hanem csak kinek-kinek tetszése sze­ rint felállitott szalmakunyhók csoportosultak a fák körül, illetőleg a fák lombos koronái körül. Sürü csoportokban hömpölygött a tömeg. Legalább ezer vagddi ment Ngalának abba a részébe, amelynek végén a királyi lak emelkedett. Semmi sem hasonlithat jobban a valóságos emberek tö­ megéhez, mint amit most magunk előtt látunk! — mondta Cort János, — tökéletesen ugyan azok a mozdulatok, ugyanaz a mód, amelylyel megelégedésüket kézmozdulatokkal és fel­ kiáltásokkal tudtul adják. — S a mellett az arcfintoritások, — tette hozzá Huber Miksa. — ezeket a csodálatos lényeket a négykezüek közé utalják. Valóban a rendes körülmények között komoly, tartóz­ kodó s egyáltalában nem közlékeny vagddik még sohasem voltak ilyen széles jókedvben. S e mellett megőrizték ért­ hetetlen közömbösségüket az idegenekkel szemben, akikre a legcsekélyebb figyelem sem fordult. Hosszu ut megtétele után Cort János és Huber Miksa, elértek a helység főterére, amelyet nyugat felől a szélső fák ágai zártak be, amelyeknek bujazöld gallyai keret gyanánt körülfogták a királyi palotát. Elől álltak a harcosok teljes fegyverzetben, antilopbőrökkel diszitve, a vezetők pedig vadkecskekoponyákat rak­ tak a fejükre, amelyeknek szarvai egész csorda képét va­ rázsolták oda. Raggi az «ezredes» pedig bivalyfejjel volt diszitve, s vállán ijjal, övében bárddal, s kezében lándzsá­ val járt kevélyen fel-alá a vagddiak serege előtt. — Valószinüleg, — vélekedett Cort János, — csapat­ szemlét tart az uralkodó. — Bizonyára; de ha még sem mutatkoznék, abból az következik, hogy egyáltalában soha sem jelenik meg hü alattvalói előtt. Oh, az embernek fogalma sincs arról, hogy milyen nagy tekintélyt ad egy uralkodónak a láthatatlan­ sága, s ez i t t . . . Egyszerre Li-Maihoz fordult, aki jelekkel akart va­ lamit tudtára adni. — Hát ki fog jönni Mselo-Tala-Tala? 11*

164

Li-Mai biccentett a fejével, mintha azt akarta volna, mondani: — Majd később .. később! — Az mindegy, — válaszolt Huber Miksa, — föltéve, hogy nekünk is szabad lesz az ő felséges arcát megpillantani... — De akkor, — folytatta Cort János, — nem engedünk el semmit sem a látványosságból! A két barát most a következő figyelemreméltó dolgokat láthatta : A térség közepén mintegy fél hektárnyi szabad terü­ let volt. Ezt most egészen megtöltötte a tömeg, amely az előttük lefolyó ünnepségben bizonyára mindaddig részt vesz, mig az uralkodó palotája küszöbén meg fog jelenni. Vajjon akkor leborulnak-e e l ő t t e ? . . . Vagy talán az Istent meg­ illető tiszteletben részesitik? — De azért, — jegyezte meg Cort János, — ez semmit sem bizonyit az ő vallásosságukat illetően, mert mégis csak embernek tartják. — Kivéve, — mondta Huber Miksa, — ha ez az ember nem fából vagy kőből van. Ha az uralkodójuk fara­ gott kép volna, vagy olyanfajta bálvány, amilyet Polinézia benszülöttei imádnak. — Akkor, kedves Miksa, semmi sem hiányoznék Ngala lakóiból, ami őket az emberi méltóságra emelné. Akkor épp olyan jogosan kivánhatnák, hogy az emberek közé so­ rolják őket, mint a tőled emlitett benszülöttek. — Feltéve, hogy azok is megérdemlik azt, — vála­ szolt Huber Miksa a polinéziai törzsre nézve nem éppen hizelgően. Hála a Li-Mai-családnak, Cort János, Huber Miksa és Llanga olyan helyet kaptak, a honnan mindent láthattak. Midőn a tömeg a szabad térség közepén elhelyezkedett, az ifju vagddik, mindkét nemü fiatalság táncra perdült, az idősebbek pedig iddogálni kezdtek. Az ital, amit ezek az erdei emberek fogyasztottak, nagyon erős alkohol tar­ talmu lehetett, mert nem sokára nagyon nekitüzesedtek s a lábaik inogtak. A tánc semmiesetre sem emlékeztetett a menüettre, de nem volt vad ugrándozás sem. Általában inkább ar­ cukat fintorgatták, mint testmozgásokat végeztek. A tán­ colt a nézők nem kisérték kiáltásokkal, sem énekléssel, ha­ nem csak sajátságos hangszereikkel, amelyek között vol­ tak bőrrel szorosan bevont szerek és különféle sipok, a melyek mintegy tizenkét erőteljes muzsikus ugy fujt, mint­ ha erőnek-erejével tönkre akarta volna tenni tüdejét. Ilyen fülsiketitő zajt még sohasem hallottak a fehérek.

165 — U g y látszik, nincs fogalmuk a zenei ütemről, — jegyezte meg Cort János. — Sem a hangok magasságáról s az összhangról, — válaszolt Huber Miksa. — Mindamellett nyilvánvaló, hogy van érzékük a zene iránt, kedves M i k s a . . . — De hiszen az állatoknak is van, kedves János, leg­ alább néhánynak. Véleményem szerint a zene alsórendü mü­ vészet, amely csak az alacsonyabb lélekre hat. Ellenben a festészet, a szobrászat vagy az irodalom iránt semmiféle állatnak sincs érzéke, s még a legértelmesebbeknél sem lehet megfigyelni, hogy egy kép látása, vagy valami költe­ mény hallása megelégedést keltene bennük. De bármint legyen is, a vagddiak azért közelebb álltak az emberekhez, nemcsak azért mert van érzékük a zene iránt, hanem azért is, mert a zenét maguk gyakorolják. Igy telt el Huber Miksa nagy türelmetlensége közepett két teljes óra. Legjobban természetesen az izgatta őt, hogy Mselo-Tala-Tala ő felsége még mindig nem jelent meg, hogy alattvalói hódolatát fogadja. Még hangosabb zaj és még vadabb táncok következ­ tek az ünnepély folyamán. Az erős italok a részegség ki­ töréseit idézték elő, s már az a kérdés vetődött fel, hogy mi lesz ennek a vad lakomának a vége, midőn egyszerre minden lárma megszünt. Valamennyien némán lekuporodtak. A legmélyebb csend követte a rettenetes zajongást s a sipok fülsiketitő neszét. Ekkor megnyilt a királyi lak kapuja s a harcosok ott kétoldalt foglaltak állást. — Végre, — kiáltott Huber Miksa fellélegezve, — végre látni fogjuk őt, az erdei emberek uralkodóját. De ő felsége még nem lépett ki az ajtón, hanem egy levelekkel betakart ládát hoztak a tér közepére. De meny­ nyire elcsodálkozott a két barát, midőn abban... egy kö­ zönséges sipládát ismertek meg. Igen valószinünek látszott, hogy ezt a szent hangszert csak nagy ünnepségek alkalmá­ val használták Ngalában, s a vagddik szent áhitattal hall­ gatták, azt. — De hiszen ez Johausen doktor sipládája, — mondta Cort János. — Ez valóban csak az ő kőkorszakbeli hangszere lehet, — válaszolta Huber Miksa. — Most már értem, hogy hogyan hallhattam én ideérkezésünk éjszakáján a «Büvös vadász» elmaradhatatlan keringőjének elmosódó dallamát. — S nem is szóltál erről, Miksa.

166 — Azt hittem, hogy álmodom, János. — S ezt a kintornát a vagddik mindenesetre a doktor kunyhójából tulajdonitották el. — S bizonyára először a szegény emberrel rutul el­ bántak! — mondta Huber Miksa. Egy kevély külsejü vagddi, — nyilván a falu hangver­ senymestere, — lépett most a hangszerhez s annak fogan­ tyuját forgatni kezdte. A táncmutatványok után most valóságos hangverseny volt. A jelenlevők fejükkel bólintgatva hallgatták a zenét. S hivatalának fontosságától eltelve a vagddi szakadatlanul verklizett. S miután egy félóráig hangzott a keringő dallama, az előadó megnyomott egy gombot s a német melódia után a legkedveltebb francia népdalok egyikének megható dal­ lama hangzott fel, amelynek ez a visszatérő két sora: Eredj fiam, Isten veled, Vezessen ég kegyelme. A vagddik, ha nem is tapsoltak, a maguk módja sze­ rint kifejezték elragadtatásukat. Ugy látszott azonban, hogy a sipláda nem volt más zeneszámokra berendezve, mert a német keringő s a fran­ cia népdal hangzott szakadatlanul, félóránként váltakozva, Szerencsére, a hangszer legalább a német keringőt jól ját­ szotta, ugy hogy Huber Miksának ezt nem volt oly rette­ netes hallgatnia, mint a francia románcot. A hangverseny végeztével ujra hozzáfogtak a tánco­ láshoz s a mámoritó ital bőven folyt le a vagddik torkán. Huber Miksa és Cort János már eleget élveztek a lát­ ványból, s éppen arra gondoltak, hogy hazatérnek, midőn Li-Mai igy szólt: — Mselo-Tala-Tala! — V a l ó b a n ? . . . Ő felsége most fogadja népe hódola­ t á t ? . . . Végre lemond isteni láthatatlanságáról? Természetesen ezután Cort János és Huber Miksa nem távoztak el. A királyi lak mellett ujra mozgolódás támadt s a tö­ meg tompa mormolása hallatszott. Az ajtó kinyilt s előtte harcosokból álló testőrség volt, amelyet Raggi «ezredes» vezetett. Ezzel egyidőben egy trónus vált láthatóvá, — tulajdon­ képpen egy régi kelmével és levelekkel diszitett szék, — amelyre négy szálas fickótól odavive, ő felsége ráheveredett. Ötven-hatvanéves személyiség lehetett, ragyogó zöld le-

167 velekből álló fejdiszszel, fehér szakállal és hajjal, s meg­ lehetős terjedelmes testtel, amelynek cipelése szolgáinak elég terhes lehetett. A kis csapat megindult s körüljárta a teret. Néma csöndben, mintegy megbabonázva a felséges Mselo-Tala-Tala megjelenésétől, hullott porba a tömeg. Az uralkodót egyébként nem igen illette meg a hó­ dolat, amelyet iránta nyilvánitottak, valószinüleg azért, mert már hozzá volt szokva. Alig, hogy egyszer kifejezést adott megelégedésének megszentelt fejének egy könnyü bólintásával. Különben, — eltekintve attól, hogy kétszer vagy háromszor megvakarta az orrát, — teljesen mozdulatlanul feküdt. Nagy orrán szemüveg yolt, ami eléggé megmagya­ rázta az ő «Tükör apó» melléknevét. A két barát feszült figyelemmel nézte őt, mikor előt­ tük elhaladt. — De hiszen ez ember! — mondta Cort János. — Ember? — kérdezte Huber Miksa kételkedve. — Igen, ember... még pedig egy fehér ember! — H o g y a n ? . . . Fehér ember? Minden csalódás ki volt zárva, fehér ember volt, félre­ ismerhetetlen képviselője az emberi fajnak. — S a mi jelenlétünk még sem gyakorolt rá semmi be­ folyást, — mondta Huber Miksa, — ugy látszik, nem vett észre bennünket. Az ördögbe! Csak nem hasonlitunk még sem a ngalai félmajmokhoz, s ha itt töltöttünk is három hetet, nem hiszem, hogy most már ne néznének bennünket valóságos embereknek. Már oda is akart kiáltani: — Nézzen i d e . . . tisztelt uram, nézzen csak ide, mél­ tasson bennünket egy pillantásra. De ekkor Cort János megragadta a kezét s mérhe­ tetlen csodálkozást mutató hangon igy szólt hozzá: — Én megismertem ő t ! — M i c s o d a ? . . . Megismerted? — I g e n ! . . . Ő Johausen doktor! TIZENHETEDIK

FEJEZET.

Johausen doktor állapota. Cort János régebben Librevilleben találkozott már J o ­ hausen doktorral. S nem tévedett, ez ugyanaz a tudós volt, aki most a vagddik törzsén uralkodott.

168 Elegendő lesz, ha történetét röviden elmondjuk. Meg­ szakitás nélkül követték egymást az események az erdei kunyhótól Ngala faluig. Három esztendővel ezelőtt ez a német ember, eltelve attól a vágytól, hogy Garner professzornak soha komolyan nem vett s mindenesetre szerencsétlen tervét megujitsa, fekete emberek kiséretében elhagyta Malimbát, s elegendő lövőszert és élelmiszerkészletet vitt magával. Hogy mit szándékozott csinálni Kamerun keleti részében, nem maradt titok. Az a balga terve volt, hogy letelepedik a maj­ mok között s ezek beszédét tanulmányozza. De azt, hogy melyik vidékre akar menni, nem közölte senkivel sem. Amit Khamisz és társai visszafelé való utjukon fel­ fedeztek, az kétségtelen bizonyitéka volt annak, hogy a doktor az erdőségben egészen addig a helyig hatolt előre, ahol a Huber Miksától az ő nevére keresztelt Johausen Rió folyt. Kisérőinek visszaküldése után itt egy tutajt épitett, s a szolgálatára magánál tartott egyetlen benszülöttel ha­ jóra szállt. Azután a folyón lefelé haladt egészen a mo­ csaras területig, amelynek határán a jobbparton, a fák alatt, a kunyhót megtalálták. Eddig biztos adatok voltak Johausen doktor kalandjára vonatkozóan, a később történteket pedig az eddigi gyanitások megerősitése tette megdönthetetlenül bizonyossá. Tudjuk, hogy Khamisz, amidőn az elhagyott kunyhót átkutatta, abban egy kicsiny rézládát talált, s ebben egy napló volt. Nagyon kevés feljegyzés volt benne, néhány különböző időből származó sor 1896 július 27-től augusz­ tus 25-ig. Ezekből kiderült annyi mégis, hogy a doktor július 29-én ért erre a földre, s augusztus 13-ig lett készen be­ rendezkedésével s hogy a kunyhóban augusztus 25-ig, te­ hát mindössze tizenhárom napig lakott. De hát miért távozott e l ? . . . Talán szabad akaratá­ ból? Nem, semmiesetre sem. Hogy a vagddik néha a Rió partjáig előrenyomultak arról Khamisz, Cort János és Huber Miksa már meggyőződhettek. Azokat az égő fáklyákat, ame­ lyek a karaván megérkezése napján az erdő szélén ide-oda imbolyogtak, bizonyára szintén ők hordozták. Nagyon való­ szinü volt tehát, hogy ezek az ősemberek a tudós kunyhóját felfedezték, őt magát és holmiját hatalmukba keritették s mindenestül a levegőben levő faluba vitték. A benszülött szolga pedig ekkor minden bizonynyal az erdőn keresztül megszökött. Mert ha ő is itt lett volna, bizonyára Cort János vagy Huber Miksa már találkoztak

169 volna vele is, mert ezt bizonyára nem tették meg királynak s nem lakott a királyi palotában. De ha ott lakott volna is, a mai ünnepély alkalmával bizonyára megjelent volna ura oldalán, mint ennek valami tisztviselője, vagy talán mint minisztere. A vagddik tehát a doktorral sem bántak rosszabbul, mint Khamiszszal és társaival. Az ő szellemi fölénye anynyira megdöbbenthette őket, hogy uralkodójukká tették meg, ami Cort Jánossal és Huber Miksával is megeshetett volna, ha a trón már nem lett volna elfoglalva. Tehát három év óta uralkodott itt Johausen doktor, a Tükör apó, — bizo­ nyára ő maga tanitotta meg alattvalóit erre a névre, — Mselo-Tala-Tala név alatt. Ez sok, eddig érthetetlen dolgot megmagyarázott, pél­ dául azt, hogy ezeknek az ősembereknek a nyelvébe több kongómelléki, sőt néhány német szó is belevegyült, továbbá azt, hogy értették a sipláda kezelését, továbbá, hogy bi­ zonyos haladás történt ezeknek az alacsonyrendü lényeknek az erkölcseiben s szokásaiban. Ezekről a dolgokról beszélgetett a két barát, mikor kunyhójukba visszatértek. Khamisz azonban semmit sem szólt. — Csak az nem fér a fejembe, — folytatta Huber Miksa a beszélgetést, — hogy Johausen doktort nem ag­ gasztja az idegenek megjelenése városában. Nem is vezet­ tetett bennünket maga elé, s az ünnepély alkalmával sem tünt fel neki, hogy mi egy cseppet sem hasonlitunk alatt­ valóihoz. — Én is a te véleményeden vagyok, Miksa, — vála­ szolt Cort János, — s érthetetlennek tartom, hogy MseloTala-Tala még nem rendelt bennünket palotájába. — Talán nem is tudja, hogy a vagddik az erdőnek ebben a részében fogva tartanak bennünket, — jegyezte meg a foreloper. — Ez lehetséges, bár nagyon különös volna, — véle­ kedett Cort János, — De még van valami, amit nekünk ki kell deritenünk. — De hogyan? — kérdezte Huber Miksa. — Csak nem szabad kimélnünk a fáradságot és sikerülni fog, — válaszolt Cort János, Mindebből az tünik ki, hogy Johausen doktor, aki az ubanghibeli erdő felé jött, hogy majmok között éljen, egy olyan törzs kezébe került, amely határozottan fölötte állt az emberfajtáju majmoknak, s amelynek létezését ő nem is sejthette. Itt ő föl volt mentve attól a fáradságtól, hogy

170 ezeket a teremtéseket a beszédre megtanitsa, mert ezek már tudtak beszélni, csak néhány kongómelléki s német szóval gyarapitotta a szókincsüket. S mivel egyidejüleg mint orvos is segitségükre volt, olyan nagy népszerüségre tett szert, hogy trónra emelték. S valóban Cort Jánosnak már fel is tünt, hogy Ngala lakói kitünő egészségnek örvende­ nek, hogy egy betegük sincs, s amióta ők ideérkeztek, mint emlitettük már, egyetlenegy vagddi sem halt meg. Minek kellett most történni?... Remélhették, hogy az a helyállás, amit Johausen doktor a faluban betölt, válto­ zást idéz elő a foglyok helyzetében?... Vajjon a német származásu uralkodó késlekedhetik-e szabadságukat vissza­ adni, ha megjelennek előtte s arra kérik, hogy engedje őket visszatérni a Kongó-területre? — Nem hiszem, — mondta Huber Miksa, — s vilá­ gos, hogy mit kell cselekednünk. Könnyen meglehet, hogy ittlétünket a doktor király előtt eltitkolták. Feltételezem az is, bár ez nem igen valószinü, hogy az ünnepély alkalmával sem vett észre bennünket a nézők tömegében. De ez ujabb ok arra, hogy elmenjünk a királyi palotába. — De mikor? — kérdezte Cort János. — Még ma este; s mivel népe őt rendkivül tiszteli, engedelmeskedni fognak neki, ha szabadon bocsát bennün­ ket s fejedelmi tisztességgel fognak bennünket a határig kisérni. — De ha megtagadja?... — Miért tagadná meg kivánságunkat? — Ki tudja, kedves Miksa? — kiáltott Cort János mosolyogva. — Talán diplomáciai okokból... — Nos, ha megtagadja, — mondta Huber Miksa fel­ indulva, — akkor szemébe fogom mondani, hogy méltó arra, hogy ezeknek az utolsó lényeknek legyen az uralko­ dója s hogy még alattvalóinál is alacsonyabb fokon áll. Több fantasztikus mellékrészletétől eltekintve ez a javaslat méltó volt a megfontolásra. Az alkalom különösen kedvezőnek látszott erre nézve. Ha az ünnepély az éj folyamán véget ér, a részegség, amely az egész falu népét leverte lábáról, tovább fog tartani. Ezt a körülményt fel kellett használniok, mert előreláthatóan csak hosszu idő mulva ismétlődik meg ujra. A félig ittas vagddik egy része a szalmakunyhókban aludt, egy része pedig az erdőben szanaszét hevert. Maguk a harcosok sem tartották méltatlannak katonai ruhájukhoz, hogy holtra igyák magukat. Éppen ezért a királyi palotát is kevésbbé

171 gondosan őrizték, s igy nem lesz nekik nehéz Mselo-TalaTala szobájába behatolniuk. Ez a Khamisztól, a mindig bölcs tanácsadótól is he­ lyeselt tervet tehát végre kellett hajtani, s csak az éj­ szakát várták, amikor az egész faluban urrá kellett lennie a részegségnek. Természetesen Kollo, akinek szintén meg­ engedték, hogy az ünnepélyen részt vegyen, még min­ dig nem tért vissza. Kilenc óra tájban Huber Miksa, Cort János, Llanga és a foreloper elhagyták kunyhójukat. Ngalában ahol semmi­ féle világitás sem volt, vak sötétség uralkodott. A gyan­ tás fáklyák, amelyek a fák koronái között világoltak, már közel jártak az elalváshoz. Ngala környékén még dongott valami zavart lárma, leginkább a Johausen doktor laká­ val szemközt fekvő oldalon. Cort János, Huber Miksa és Khamisz abban a remény­ ben, hogy még ma ő felsége engedelmével vagy anélkül megszökhetnek, magukkal vitték fegyvereiket és zsebeikbe beletömték a szekrényben volt összes töltényeket. Ha meg­ lepnék őket, szükségük lehet arra, hogy a tüzelő fegyverek szavával értessék meg magukat... Olyan nyelven, amelyet a vagddik bizonyára még eddig nem ismertek. Megindultak mind a négyen a javarészt üresen álló kunyhók között. A térségre érkezve, ezt teljesen üresen és sötétségbe boritva találtak. Csak az uralkodó lakásának ablakából pislogott valami gyenge fény. — Itt nincs senki sem, — suttogta Cort János. Valóban egyetlen élő lényt sem tudtak felfedezni, még Mselo-Tala-Tala lakása előtt sem. Raggi és harcosai elhagyták őrhelyüket; ma éjszaka tehát nem vigyáztak jól az uralkodóra. Mindenesetre megtörténhetett azonban, hogy ő felsége mellett néhány «szolgálattevő kamarás» feltartóztatja őket, akiknek éberségét nem lehetett volna egy könnyen kijátszani. De bármint lett volna is, Khamisznak és társainak ez alkalom nagyon csábitónak tünt fel. Szerencsés véletlen foly­ tán egészen észrevétlenül sikerült eljutniok a királyi pa­ lotáig s most már mindenesetre be akartak hatolni oda. Az ágakon mászva Llanga eljutott egészen a kapuig s meggyőződött felülről róla, hogy csak be kell taszitaniok az ajtót, hogy akadály nélkül bejuthassanak. Cort János, Huber Miksa és Khamisz erre azonnal odamentek. Belépésük előtt néhány pillanatig fülüket a

173

172

falra tették s hallgatóztak, hogy szükség esetén még viszszavonulhassanak. Sem benn, sem künn nem hallatszott a legkisebb zaj sem. Erre Huber Miksa lépte át elsőnek a szent küszöböt s társai követték őt s maguk után ujra betették az ajtót. A lakás két egymásba nyiló szobából állt, ezek voltak az összes helyiségek, amik Mselo-Tala-Tala rendelkezésére álltak. A teljes sötétségben levő első szobában nem volt egyetlen élő lény sem. Khamisz ekkor odanyomta fülét a másik szoba ajta­ jához, amely csak félig zárta el ezt s egy fénysugár vilá­ gitott ki onnan. Johausen doktor a belső szobában volt félig fekvő helyzetben egy pamlagon. Ez a butordarab s néhány más, amelyek a kunyhó be­ rendezését alkották nyilván tulajdonosukkal együtt hozat­ tak Ngalába. — Most előre! — mondta Huber Miksa. A hang hallatára Johausen doktor fejét az ajtó felé forditotta s egy kissé felemelkedett. Talán most ébredt fel mély álmából. Az idegenek megjelenése semmi esetre sem látszott őt meglepni. — Johausen doktor ur, — kezdte Cort János német nyelven — engedje meg, hogy barátaim és én tisztele­ tünket tehessük felségednél. A doktor nem válaszolt. Talán nem értette meg. A három esztendei tartózkodása alatt elfelejtette volna anya­ nyelvét? — Ért ön engem? — folytatta Cort János. — Mi idegenek vagyunk, akiket erőszakkal hurcoltak Ngalába. Semmi válasz. A vagddik uralkodója rámeresztette szemét az ide­ genekre, de sem nem látta, sem nem hallotta, sem nem értette őket. Meg sem mozdult, még csak egy kézmozdu­ latot sem tett, mintha teljesen bárgyu lenne. Huber Miksa odalépett hozzá, vállára tette kezét s alaposan megrázta őt. Ő felsége mindössze egy arcfintoritással válaszolt. Miksa még egyszer megrázta őt. Erre ő felsége kiöltötte a nyelvét. — Meg van ez bolondulva? — kérdezte Cort János. — Bizony ez bolond tökéletesen, — válaszolt Huber Miksa. I g e n . . Johausen doktor teljesen elvesztette eszét.

Már Kamerunból való elutazásakor igen meg voltak fe­ szitve idegei, s Ngalába való érkeztekor teljesen elvesz­ tette értelmét. Ki tudja, vajjon nem éppen ez a szellemi fogyatékossága volt-e az, aminek királylyá tételét köszön­ hette. A távoli nyugat indiánjai s az óceáni szigetek vadjai között az őrültségnek nagyobb a becse, mint a bölcsesség­ nek, s ezeknél a benszülötteknél a bolond szentséges lény, az isteni mindenhatóság megnyilvánulása. Szegény Johausen doktor bizony egészen elvesztette eszét. Ezért nem törődött a négy idegen jelenlétével. — Most már csak egy dolog van hátra, — mondta Khamisz. — Arra nem számithatunk, hogy ennek a szeren­ csétlennek az elhatározása adja vissza szabadságunkat... — N e m . . . bizonyára nem! — erősitette meg Cort János. — S ez a félállati nép sohasem bocsát el bennünket innen, — tette hozzá Huber Miksa. — Tehát mihelyt alka­ lom kinálkozik, meg kell szöknünk . . . — Még pedig azonnal — figyelmeztette őt Khamisz. — Fel kell használnunk az éjszakát... — S azt az állapotot; amiben ezek a félmajmok most vannak, — jegyezte meg Huber Miksa. — Jerünk tehát, — mondta Khamisz, aki már vissza­ fordult az első szoba felé. — Megpróbáljuk megtalálni a lépcsőlétrát s azután elmenekülünk az erdőbe. Megkisérelték, hogy magukkal vigyék Johausen dok­ tort is, de ez nem sikerült nekik. Khamisz és társai tehát a doktort magára hagyták s az ujra kinyitott ajtón át a szabadba rohantak.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET. A kaland vége. A véletlen kedvezett a szökevényeknek. A ház előtt levő tér üres volt s kihaltak voltak az odavezető utcák is. Csak az okozott némi nehézséget, hogy a sötétségben el­ igazodjanak, s az ágak között átsurranjanak, s a legrövi­ debb uton jussanak el a ngalai lépcsőhöz. Egyszerre csak egy vagddi bukkant fel a menekülők előtt, Li-Mai fiacskája volt ez. Li-Mai fiacskája vé­ letlenül meglátta őket, amint Mselo-Tala-Tala lakása felé mentek s midőn erről apját értesitette, ez utánuk ment,

174 mert komoly veszedelemtől féltette őket. Most azután, meg­ tudván, hogy szökni akarnak, vezetőül ajánlkozott. Különben nem is tudtak volna odatalálni a lépcsőhöz. S milyen csalódás érte őket, midőn eljutottak oda. A lépcső bejáratánál Raggi tizenkét harcosával együtt őrt állt. Ha ők — négyen — meg is kisérelték volna azt, hogy áttörjenek köztük, ez alig vezetett volna eredményre. Huber Miksa most elérkezettnek látta az időt fegy­ verének használatára. Raggi és két társa éppen rájuk akartak rohanni. Huber Miksa ekkor néhány lépést tett visszafelé s rá lőtt ellenfelére. Raggi melle közepén találva holtan esett össze. Nyilvánvaló volt, hogy a vagddik nem ismerték sem a tüzelő fegyvereket, sem ezek hatását. A dörrenés és Raggi elbukása leirhatatlan rémülettel töltötte el őket. A har­ cosok egész csoportja elmenekült. Egy pillanat alatt megtisztult az ut. Most már csak követniök kellett Li-Mai-t és fiacskáját, akik előre mentek. Akadály nélkül lejutottak a levegőben levő faluból s a Rió felé vették utjukat. Néhány perc alatt eljutottak ide s egy csónakot eloldva partról, beszáltak az atyával és fiacs­ kájával együtt. Most azonban egyszerre minden oldalról fáklyák vilá­ gossága látszott s egy csomó vagddi rohant oda, akik eddig a falu környékén csatangoltak. Vad orditás támadt s a nyilaknak valóságos fellege hatolt feléjük. — Most csak minden kimélet nélkül, — kiáltotta Cort János, — másképpen nem megy. Huber Miksa és ő megtöltötték fegyvereiket, miköz­ ben Khamisz a töltényeket készen tartotta az ujabb töl­ téshez. Két lövés dördült el. Két vagddi elesett s a dühtől lihegő tömeg szétszaladt. Ebben a pillanatban Khamisz eltaszitotta a parttól a csónakot s az a habokon már meg is indult, s gyorsan, eltünt a hatalmas fák védelme alatt. A délnyugat felé megtett ut közben semmi emlitésre méltó dolog nem történt a rengeteg erdőben. A következő este Khamisz a csónakkal egy fa tövében kikötött az éj­ szakára. Utközben Cort János és Huber Miksa nem fukarkodtak elismerésük szavával Li-Mai-jal szemben. Azt remélték, hogy Li-Mai el fogja őket kisérni Librevillebe.

Huber Miksa most elérkezettnek látta az időt használatára. Raggi és két társa éppen rájuk hanni. Huber Miksa ekkor néhány lépést tett rálőtt ellenfelére. Raggi melle közepén találva össze.

fegyverének akartak ro­ visszafelé és holtan esett

177 Április 16-án este husz órai hajózás után kikötöttek egy helyen s az éjszakát álomban töltötték, miközben LiMai őrt állt. Másnap korán reggel Khamisz mindent elkészitett a további utra s már indulni akartak. Li-Mai ekkor gyermekét kézen fogva a parton állt s nem akart beszállni a csónakba. Az ismételt unszolásra csak ezzel az egy szóval válaszolt a kis f i u : — Ngora! I g e n . . . az anyjának a neve volt az, aki a faluban maradt, s akihez neki és atyjának vissza kellett térnie. Erre végleg elbucsuztak tőlük, miután Li-Mai-t a viszszafelé való utra szükséges élelmiszerekkel ellátták. Cort János és Huber Miksa nem tudták elleplezni mély megindulásukat arra a gondolatra, hogy ezt a jó teremtést többé sohasem fogják viszontlátni. A következő néhány nap alatt április 18-tól 21-ig el­ jutottak a folyón egészen odáig, ahol beleömlött az Ubanghiba, ami Ngala falutól mintegy háromszáz kilométer távolságra lehetett. A foreloper és társai ekkor a Zongo örvényeinek ma­ gasságába jutottak, annak a szögletnek a közelébe, ahol ez a folyó rézsut délre kanyarodik. Az örvényeken csónakkal lehetetlen lett volna átkelni s hogy a viziutat távolabb tul az örvényeken megint folytathassák, a jármüvet a szá­ razon kellett volna jókora darabon tovább szállitani. Innen kezdve meg lehetett volna tenni gyalog az utat visszafelé ezen a határvidéken, a független és a francia Kongó kő­ zött az Ubanghi balpartján, de ezzel a nehéz gyaloglással szemben a csónaknak nagyon is kézzel fogható előnyei vol­ tak, mert ezzel sok időt és sok fáradságot megkiméltek. Szerencsére Khamisz és társai a csónaknak a száraz­ földön való fáradságos szállitását elkerülhették. A Zongo örvényei alatt az Ubanghi egészen a Kongó­ val való egyesüléséig mindenütt hajózható. Nem is hiá­ nyoztak innen a hajók, amelyek kereskedőket és árukat hoztak erre a területre, ahol sok falu, község és hittéritőtelep volt. Az ötszáz kilométernyi utat, amely őket még legközelebbi céljuktól elválasztotta, Cort János, Huber Miksa, Khamisz és Llanga már egy nagyobb jármüvön tették meg, amely már részben gőzvontatásra is be volt rendezve. Április 26-án a jobbpart egyik helységében kötöttek ki. A korábbi fáradalmak után teljesen megerősödve, ki­ tünő egészségi állapotban már csak, mint emlitettük öt­ száz kilométer ut volt hátra Librevilleig. Verne: Falu a levegőben.

12

178 A foreloper közvetitésével azonnal összeállitottak egy karavánt, amely egyenes uton nyugat felé indulva, huszon­ négy napon át vonult át a végtelennek látszó kongómelléki sikságon. Május 20-án Cort János, Huber Miksa, Khamisz és Llanga megérkeztek a városon kivül eső gyártelepre, ahol barátaik nagy ujjongással fogadták őket, akik felől már majdnem hat hónapja semmi hirt sem hallottak s hosszu távolmaradásuk már nagyon aggasztó volt. Sem Khamisz, sem az ifjú benszülött nem vált el Cort Jánostól és Huber Miksától. A fiatal Llangát jóformán fiukká fogadták, Khamisz pedig kalandos utazásaik alatt minden­ korra kipróbált és tapasztalt vezetőjük maradt. S Johausen d o k t o r ? . . . S Ngala, a nevezetes falu a levegőben, amely a rengeteg erdő fáinak koronája alatt elrejtve feküdt? Nos, előbb vagy utóbb valami expediciónak összeköt­ tetésbe kell lépnie a különös vagddikkal az ujabb embertani tudomány érdekében. Ami pedig a német doktort illeti, ez ott maradt eszétől megfosztva, s föltéve, hogy egyszer csak mégis vissza­ nyerné öntudatát, ki tudja, vajjon nem sajnálkozással gon­ dolna-e vissza arra az időre, mikor a «Tükör apó» MseloTala-Tala néven fáradság nélkül uralkodott, s vajjon nem fog-e eszébe jutni, hogy azokat a félértékü embereket Né­ metország alattvalóivá tegye. (Vége.)