Ez a Stephenie Meyer által félbehagyott Midnight sun folytatása ill. befejezése beninától. 12

Ez a Stephenie Meyer által félbehagyott Midnight sun folytatása ill. befejezése beninától. http://alkonyzona.blogspot.com

12. Bonyodalmak

Őrült módjára száguldottam haza, hogy minél előbb visszatérhessek legédesebb kínzóm álmainak színhelyére. Mélyen beszívtam az illatát, ami már szinte beitta magát a bőrülésbe. A torkomban égő fájdalom nem győzte le a másik – emberibb – vágyamat, ami egész létezésem alatt valahol mélyen szunnyadt bennem. Míg Bellát meg nem ismertem. Sem emberlány, sem vámpírnő soha nem hatott még rám úgy, ahogy ő. Senki nem bírta ezt a fajta vágyat feltámasztani megdermedt testemben, végképp nem a nem létező lelkemben. Keserűen elmosolyodva hirtelen megértettem Rosalie hisztériás féltékenységét. Gyorsan kiszálltam a Volvóból, de nem vettem a fáradtságot, hogy beköszönjek a családomnak. Azonnal indulni akartam vissza, nehogy idő előtt kiürüljön belőlem az illata. Ha arra gondoltam, hogy hamarosan újra egy térségben leszek vele, csupán egy karnyújtásnyira lesz tőlem… a gyomrom összerándult, míg a számban azonnal termelődni kezdett átkozott mérgem. Csöndes kuncogásra lettem figyelmes a bejárati ajtó felől, mire azonnal ráfókuszáltam az illető gondolataira. Alice volt olyan kedves, hogy emlékeztessen a biológia órán történtekre, azonban ezek a képek sokkal színesebbek, vidámabbak voltak, mint amire én emlékeztem. Nyoma sem volt bennük annak a küzdelemnek, amit én átéltem akkor. Majd elepedtem egyetlen érintkezésért a hajával, az arcával, a bőrével. „Edward szerelmes… Edward szerelmes…” – dúdolta Alice gondolatban, mire már én is elnevettem magam. Alice már csak Alice. Minden negatív gondolatot képes a visszájára fordítani. Ekkor váratlanul elhallgatott, és egy képet kezdett vetíteni felém, amiben találkozik Bellával. Ujjongva felsikított. Nem túl távoli jövőkép volt, Bella szégyenlős mosoly kíséretében köszönti túlságosan is lelkes húgomat. – Alice, még semmi nem biztos! – figyelmeztettem, de hiába. "Végre, végre, végre!" – gondolta boldogan, s már rohant is, hogy megossza örömét Jasperrel. Morcosan száguldottam Bella otthona felé, hagytam, hogy a szél kisöpörje a fejemből a negatív gondolatokat. Nem volt nehéz. Amint megláttam a házukat, már el is felejtettem bosszantóan öntudatos médium húgomat, már nem számított semmi, csak Bella. A szobájába lépve – persze az ablakon keresztül – még érezni lehetett tisztálkodásának eredményeként a samponja és tusfürdője illatát, ami persze vajmi 1

keveset változtatott vérének édes aromáján. A bennem élő szörnyeteg legalább annyira kívánta ezt a vért megízlelni, mint emberibb énem – a jobbik énem – megérinteni, végigsimítani még nedves tincsein, melyek kuszán kócosan terültek szét a párnán. Nyugtalanul aludt, takarója lelógott a földre, de egy része vékony bokája köré csavarodva fenn maradt az ágyon. Ajka – gyönyörű, érzékien duzzadó ajka – résnyire nyitva volt, mintha épp mondani készülne valamit. Arcán kedves pír játszott, ahogy az égve felejtett éjjeli lámpa megvilágította apró szobájában. Váratlanul megmozdult, lélegzete kihagyott, míg szíve hirtelen a dupláját verte. Behúzódtam a szekrény mögé, hátha a szemét is kinyitja, de ez nem történt meg. Fejét elfordította oldalra, s lágyan - vágyakozva – felsóhajtott. – Edward...kérlek! – összeszorult a gyomrom, ahogy a frusztráció őrjítően végigszáguldott a testemen. Szavai úgy hatottak, mint a közelsége a biológia teremben vagy később az autóban. Elektromosság cikázott rajtam keresztül, miközben szinte eszemet vette a bizonytalanság. Közben Bella újra sóhajtott. – Kérlek! De mire? Bármit kérhetett volna. Bármit! Valahogy el tudtam volna érni a csillagokat is a számára. Közelebb léptem az ágyához, hátha meghallom, mi jár a fejében, de mint már annyiszor, újra kudarcot vallott a képességem vele szemben. Mit nem adtam volna, ha tudom, miről álmodik. Edward kérlek! – Kérlek, tűnj el az életemből, vagy esetleg, kérlek, maradj velem örökre? A szörnyeteg és az ember komoly harcot vívott bennem. Körülnéztem a szobájában, hátha rábukkanok valami támpontra. Az emberekkel gyakran megesik, hogy ha olvasnak egy könyvet vagy zenét hallgatnak, akkor az elkíséri bizonyos formában az álmaikba. A földön heverő könyvek közül egyik sem utalt semmire. Jó lett volna megnézni, hogy milyen cd-t rejt a lejátszója, de a bátorságom cserbenhagyott. Nincs semmi jogom, hogy kutassak a dolgai között, nem vagyok holmi közönséges kukkoló. Az ellenállhatatlan vágy, ami táplálta a kíváncsiságomat eloszlatta az utolsó kétséget is, ami arra késztetett, hogy békén hagyjam. Repesve vártam a reggelt, hogy mielőbb feltehessem neki sürgető kérdéseimet. – Edward...Kérlek! – sóhajtotta Bella újra, ezzel elvonva a figyelmem a dolgairól, amiket érdeklődve szemlélgettem a szoba másik sarkában. Lekapcsoltam a lámpáját, nehogy észrevegyen, ha véletlenül valóban felébred. Többször felriadt, mint gondoltam. Egy alkalommal alig volt időm eltűnni szemének viszonylag gyors fókuszálása elől, s egyszer úgy tűnt, mintha észrevett volna, de minden alkalommal szinte azonnal visszazuhant az álmaiba. Nyöszörgött, sóhajtozott és többször mondta ki a nevemet, mint ahányszor én itt megjelentem nála. Aztán – már csaknem hajnal volt –, mikor bevillant, hogy ugyanazt csinálom, mint ő. Kezeimmel szorosan markoltam a hintaszék karfáját, s minden önuralmamra szükségem volt. Ezúttal azonban nem csupán a vére vonzott, bár azt is hallottam édesen, csábítóan folydogálni hártyavékony, puha bőre alatt. Viszont mindennél 2

jobban szerettem volna megérinteni, épp úgy, mint korábban. Csak egy pillanatra. Vagy odabújni mellé, hogy átkaroljam, magamhoz vonjam karcsú testét. Elég! A kezem már félúton járt köztem és az ő gyönge teste között, mikor az agyam hirtelen működésbe lépett. Ökölbe szorítottam a kezeimet és a zsebembe süllyesztettem őket, nehogy újra eszembe jusson valami hasonló mozdulat. – Edward! – sóhajtott Bella újra és végre kimondta, amire kíváncsi voltam, amire egész éjjel vártam. – Maradj velem...Kérlek! Épp, mint első éjjel. Újra rólam álmodott, újra azt szerette volna, hogy vele legyek. Nem rémálom voltam, ahogy annak lennie kellett volna, de hát Bella fejében semmi nem úgy működött, ahogy illett. Egyre biztosabb voltam az újabb felmerülő lehetőségben. Az az eshetőség, amit Alice látott beteljesedni, hogy megölöm, teljességgel valószínűtlen. Így az egyik lehetőség Alice másik látomása, miszerint Bella hasonlóvá válik, mint mi. Én a magam részéről ezt is kizártam a lehetőségek sorából. Hogyan is lennék képes elpusztítani egy ilyen csodálatos lénynek a lelkét. Annyira tiszta, nemes és, bár néha fordítottan működik, azért el lehet mondani, hogy bátor. Az újabb lehetőség, ami fényt gyújtott kétségbeesett elmémben – ebben a sötét, vágyakozással teli órában – teljesen kézenfekvő volt. Hogy eddig miért nem vettem észre? Együtt maradhatok ezzel a gyönyörű teremtéssel egész életén keresztül úgy is, hogy nem ölöm meg – teljesen nevetséges –, vagy átváltoztatnánk valami hozzánk hasonló szörnyeteggé. Ez a helyes megoldás. Persze kérdés, hogy ő szeretné-e? Frusztráló érzés volt a zárt elméje, szerettem volna lerombolni a falait, de tudtam, hiába. Fölösleges erőfeszítés. Ahogy ott ültem, és éreztem, ahogy újra feltámadnak a nyugvó elektromos szikrák, és hirtelen mehetnékem támadt. Nem bírtam volna még egyszer megállítani a kezemet, hogy végigsimítson gyönyörű, puhának tűnő haján. Ahogy hazafelé rohantam már nem pusztán tervezgettem és lélegeztem, ez annál sokkal több volt. Ahogy a szél az arcomba süvített, minden lépésnél, mintha halott szívem dobbant volna meg újra és újra. Mire hazaértem a testvéreim már elindultak az iskolába. Esme és Carlisle vadászni voltak, nem túl messze, de a gondolataik biztonságban voltak előttem. Tiszta ruhát vettem, aztán bevágtam magam a kocsimba, hogy minél előbb visszatérhessek hozzá. Épp időben érkeztem. Charlie az aznapi rutinteendőin elmélkedve hajtott el a járőrautóval munkába. Megvártam, hogy legalább kétsaroknyira elérjen, mielőtt beálltam a helyére. Hallottam Bella lépteit, amint lerohan a lépcsőn, s ez lelkes izgalommal töltött el. Felszabadultan mosolyogva vártam, hogy végre beüljön mellém az autóba. Azonnal magamba szívtam üde, reggeli illatát, s határozottan szórakoztatott, hogy vérének csábító dübörgése mellett az egyébként más irányba csábító bőrének illatát is fel tudtam fedezni. Talán az éjszaka miatt. – Jó reggelt! – üdvözöltem a tőlem telhető legbarátságosabb hangon. Emlékeztem, hogy azt kérte legyünk barátok. Aggodalmamat azonban nem bírtam leküzdeni tudván, hogy milyen rosszul aludt az éjjel, amit alátámasztottak a szemei alatt húzódó karikák. – Hogy vagy ma reggel?

3

– Jól, kösz szépen! – felelte szégyenlősen, de én nem tágítottam. – Fáradtnak látszol – jegyeztem meg, mire láttam, hogy rögtön zavarba jött. Nem szerette, ha eszébe juttatták a gyengeségeit, ahogy azt sem, ha gondoskodnak róla. – Nem tudtam aludni – felelte, miközben az arcába kotorta egyenes, barna haját. Ez zavart. Nem láttam tisztán az arcát, pedig abból olvastam ki a legkönnyebben azokat a válaszaimat, amit szeretett volna elhallgatni előlem. – Én sem – próbáltam tréfára vinni a dolgot. Sikerült, és hallgattam csengő nevetését, miközben halkan duruzsoló motorral áthajtottunk a városon. – Jogos. Azt hiszem, egy kicsivel mégiscsak többet aludtam, mint te. – Azt lefogadom – mosolyogtam. – Na és mit csináltál az éjszaka? – érdeklődött, s ahogy ránéztem, láttam mélybarna szemeiben felcsillanni a kíváncsiságot. Csöndesen nevettem a lelkesedésén, majd megráztam a fejem. – Ne is reménykedj! Ma én kérdezek – emlékeztettem, s arra számítottam, hogy kézzel-lábbal védekezni fog. Ehelyett felemelte finom kis kezeit, és visszakozott. – Oké, igazad van! Mit szeretnél tudni? Talán könnyebben fog menni, mint gondoltam. Arra számítottam, hogy úgy kell majd harapófogóval kihúzni belőle a válaszokat. A készségessége kellemesen meglepett, s felvillanyozott, de tudtam, hogy türelmesnek kell lennem. Mégsem rohanhatom le az érzéseiről szóló kérdéseimmel elsőre, holott azokra voltam a legkíváncsibb elméjének áthatolhatatlan burka miatt. A fejemben egy egész sor lista gyűlt össze, amit váratlanul a feje tetejére állítottam, s elolvastam az elsőt. – Mi a kedvenc színed? – kérdeztem, s magamban nyugtáztam, hogy igen, ez valóban egy egyszerű kérdés. – Napról napra változik – felelte, mire rádöbbentem, hogy nála az egyszerű sem azt jelenti, amit a normális embereknél. – Oké, akkor mi a kedvenc színed ma? – Valószínűleg a barna! – mondta végül, bár inkább kérdésnek hangzott, mint határozott kijelentésnek. Ekkor eljutott hozzám, mit mondott, s megvetően felhorkantam. – Barna? – Aha. – felelte, s hogy megnyugtasson nem ment el a józan esze, gyors magyarázatba fogott. – A barna meleg szín. Hiányzik nekem a barna. Itt mindent, aminek barnának kéne lennie, a fatörzseket, a sziklákat, a földet, teljesen beborít ez a zöld trutymó. Ezen elgondolkodtam egy számára fel sem tűnő pillanatra. A barna szín melegségére mégsem az ő észrevételei kapcsán kezdtem gondolni. Azonban, ahogy ránéztem rájöttem, hogy igaza lehet. Hosszú egyenesen a vállára omló haját figyeltem, ami félig-meddig eltakarta előlem gyönyörű barna szemeit, s egyre biztosabb voltam 4

benne, hogy ez a szín talán a legforróbb a világon. – Igazad van – hagytam rá végül, mert nem mertem többet mondani, nehogy eláruljam az érzéseimet, melyek most forrongva kívántak még többet. – A barna meleg szín. Vajon észrevette, hogy megremegett a hangom? Hogy eltereljem a figyelmét elindítottam a kezemet. Már majdnem az iskolánál voltunk, de úgy tűnt, ez őt a legkülönösebb módon sem izgatta. Azokon a bizonyos barna szemeken, mintha hirtelen egy ködfátyol lebbent volna végig éppen úgy, ahogy én egy finom mozdulattal a hátára simítottam a haját. A kezem égett, mint legutóbb a tornateremnél, de mégsem úgy. Nagyon puha volt a hajának a tapintása, de igyekeztem a következő kérdésre koncentrálni, miközben beálltam a parkolóba. – Milyen cd van ebben a pillanatban a cd-lejátszódban? – szegeztem neki az egyik legbosszantóbb kérdést, amin éjjel gyötrődtem. A kezem égett, még többet akart. Beletúrni oda, amit az imént éppen csak megérintett. Amikor csodálkozva felvont szemöldökkel elárulta elmosolyodtam. Nekem is volt egy olyan cd-m itt az autóban. Itt tároltam, mert nyugtatólag hatott rám az együttes zenéje, de nem gondoltam volna, hogy neki is tetszik. Kétségtelen: hasonlítunk. Éppen annyira, amennyire különbözünk. Sokkal inkább éreztem hozzám tartozónak Bellát és a lényét, mint amennyire Mike Newton bármely fantáziálásában hallottam. Kezébe nyomtam a cd, amit a tartóból szedtem ki, s kérdőn, kissé kihívóan néztem rá. – Nemcsak Debussy, hanem még ez is? Szívverése felgyorsult, de nem mondott semmit a hasonlóságra. Ebben a pillanatban elhatároztam, hogy ezt aznap utoljára engedtem meg neki. Innentől kezdve nem voltam hajlandó egyetlen gondolatát sem rejtve hagyni önmagam előtt. Valami úton módon ki fogom szedni belőle minden egyes elmélkedését. Egész nap faggattam visszafelé haladva a listámon a fejemben. Semmi másra nem figyeltem, még a testvéreimre sem. Ha nem voltunk együtt, akkor mások gondolatain keresztül figyeltem. Gyakran láttam megkönnyebbülten felsóhajtani ilyenkor, mint aki nem biztos benne, hogy a megfelelő válaszokkal szolgált, de boldog, hogy túl van rajta. Hangosan felnevettem ezen az elképzelésen, mire Emmett figyelmeztetőileg oldalba bökött. Azt sem tudom, milyen óráim voltak. A fejemben a kérdések lassan megtalálták maguknak a mohón áhított válaszokat.

––––––––––––––––––––––––– 5

Nem győzöm kivárni, hogy véget érjenek az óráim. A csöngő épphogy megszólal, de a kezem már a kilincsen van, hogy mire Bella kilép az ajtón engem pillantson meg először. Hallottam a hátam mögött a bátyám kuncogását, persze csak gondolatban, mert ha hangosan nevetne, akkor Rosalie haragjával kellene megküzdenie. Gyorsan odaértem, s minden alkalommal elégedetten nyugtáztam tágra nyílt szemeiben az elkápráztatottság hízelgő látványát. Elkísértem az angolórájára, közben a filmekről kérdezgettem. Mindenfajta filmről, de igyekeztem ebből az ártalmatlannak tűnő kérdésből is a legtöbbet kihozni, így faggattam melyik tetszett neki, és miért, valamint fordítva. Könnyebben beleláttam a gondolataiba ezeken a kérdéseken keresztül. A spanyolórája után a földrajzi múltját és netovábbjait taglaltattam vele (hol járt, hova szeretne eljutni?), míg az ebédnél végre rátérhettem a könyvekre. Meglepődve tapasztaltam, hogy ebben szinte abszolút nem egyezik az ízlésünk. Megemlítette a Rómeó és Júliát, a Büszkeség és balítéletet, amik nem épp a felszabadultságukról vagy a féktelen boldogságról híresek. Bella azonban semmilyen értelemben nem volt egyik általam eddig felállított kategóriába sorolható. Egész nap faggattam, mégis a kíváncsiság jobban égetett – szinte elemésztett – belülről, mint a torkomban lüktető fájdalom. Némelyik kérdésemnél zavartan elhallgatott, ezzel halálra rémítve engem, hiszen elzárta a legkézenfekvőbb utat a gondolataitól. Ilyen esetekben rendszerint elpirult, még jobban feltüzelve a kíváncsiságomat, ami egy további sor kérdésözönt indított el bennem. Egy olyan ártalmatlan kérdésre, mint a "Mi a kedvenc drágaköved?" mi okból kifolyólag lett szégyenlős, nem értettem?! A válasz azonnal kiszaladt a száján – topáz –, de aztán elvörösödött, s zavartan lesütötte a szemeit. Legalább öt percig faggattam, de nem volt hajlandó beadni a derekát. – Mondd meg! – követeltem a végén határozottan, mert a türelmem elfogyott. – Mert ma topázszínű a szemed – bökte ki végül, teljesen letaglózva ezzel. Leütött szemeivel selymes haját babráló kezét figyelte, mintha legalábbis a számára is olyan elbűvölőnek hatna ez a mozdulatsor, mint nekem. Közben idegesen magyarázkodni kezdett. – Gondolom, ha egy hét múlva kérdeztél volna meg, azt feleltem volna, hogy az ónix. Tűnődve, aggódva figyeltem. Alsó ajkát beharapta, én pedig szerettem volna a karjaimba vonni, hogy elmondjam neki, mennyire szeretem. De nem tehettem. A nyüzsgő diákok körülöttünk nagyszerű kijózanító hatással voltak rám. Gonoszabbik énem harsányan kacagott, s úgy kiabálta: "Tessék, itt van. Hatottál rá, ezt akartad?" Aztán bevillant, hogyan módosította Bella magyarázata a kedvenc színemet kékről barnára, s letaglózott a felismerés, miszerint én is hasonló hatással voltam a drágakövére. Az érzés, ami végigsöpört rajtam ijesztő volt, kellemesen meleg.

6

– Melyik a kedvenc virágod? Gyorsan semlegesebb kérdést dobtam felé – bár ezek után már semminek sem lehetek biztos a semlegességben –, de elmémet egy gondolattal magunk mögött hagytam, hogy megcsodálhassam rózsaszínre piruló arcbőrét. Nem látta lenyűgözött félmosolyomat, mert a szemeit továbbra is maga elé meresztette, s terelő kérdésemet hallva hangosan, megkönnyebbülten felsóhajtott. Mosolyom egy pillanat alatt az arcomra fagyott, amikor rájöttem, hogy biológia óra következik. Az egyetlen közös óránk, s emiatt egyre gyakrabban jutott eszembe Ms. Hope. Bizonyára szívesen segítene... – morfondíroztam magamban, de aztán kiráztam a gondolatot a fejemből, s tovább kérdezgettem Bellát. Egészen addig özönlöttek a kérdéseim, mígnem Mr. Banner le nem kapcsolta a világítást. Átjárt a deja vu, miközben távolabb húztam a székemet az övétől, bár tisztában voltam annak hiábavalóságával. Éjjel egy karnyújtásnyira tőlem, vagy épp a szoba túlsó sarkában is elért az elektromos impulzus, éppúgy, mint ezen az órán. Bella pillanatnyi tétovázás után rádőlt az asztalra, így csak én figyelhettem őt, ő viszont igyekezett nem rám nézni. Úgy tűnt, hogy őt is ugyanazok a vágyak kínozzák, mint engem. Gondolatban felhorkantam. Ugyanazok? Most már biztosan megőrültem. Hiszen emberi lény nem élné túl ezeket az érzéseket. Belepusztulna a kínba, a vágyakozásba. Csak egy pillanatra megérinteni, érezni puha bőrét, óvatosan megcsókolni lágyan duzzadó, érzéki ajkait. Elég!!! Nem követhetek el több hibát. Teljesen hiába húztam a székemet távolabb, hiába elemeztem a tegnap történteket újra és újra, mintha kettőt léptem volna hátra ahelyett, hogy egyet ugrottam volna előre. Mélyet lélegeztem, hogy kitisztuljon a fejem. Ennél nagyobb ostobaságot nem is követhettem volna el. Torkomban a szomjúság égő fáklyaként lángolt, de az elektromosság ugyanabban a pillanatban újra felizzott Bella és az én testem között. Tudtam, ha megérintem a haját, akkor többet akarok, beletúrni, aztán végigsimítani rajta, majd le végig a derekán. Elég! Végre Mr. Banner felkapcsolta a világítást. Bella hátradőlt, s megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a mellkasából. Ahogy rám nézett láttam a szemeiben a vívódást, a töredékét annak, amit én átéltem. Emberi mércével számítva viszont ugyanúgy szenvedett, mint én. Egyik felem sajnálkozott emiatt, gyűlöltem magam, amiért kínokat okozok neki. A másik felemmel madarat lehetett volna fogatni a boldogság miatt, amiért hasonlóan érez, mint én. Hasonlóan. Vajon valóban így érez? Ki kell derítenem. Némán sétáltunk a tornaterem elé, a testem figyelmen kívül hagyva az agyam parancsait, követte az előző napi forgatókönyvet. Megállt az ajtó mellett, s felnézett rám bizalommal teli mélybarna szemeivel. Vére őrült tempóban száguldott, alig győzte tartani szívének irdatlan ritmusát, lélegzete pedig ezzel egy időben kihagyott, ahogy az illik, amikor az enyém felgyorsult. Engedtem a csábításnak, hogy ezúttal nagyobb felületem érintkezzen vele, mint előző nap, s kézfejem hátával végigsimítottam hibátlan arcbőrén. Óvatosan, mintha csupán múlandó szappanbuborék lenne, mégis gyöngéden, hogy hatással legyek rá. Olyan sok indokot gyártottam magamnak a mellette tartózkodásomra, legalább annyit, mint a távozásomra. Éreztem forrósodó vérét lüktetni hártyavékony bőre alatt, s magam sem tudom, honnan vettem energiát, hogy csupán egyetlen simítás után ott 7

hagyjam. A tornaóráját a kocsimban töltöttem. A kezem sajgott, égetett, mintha olvadt lávába mártottam volna, azonban minden fájdalom nélkül. Nem bírtam megállni, hogy ne leskelődjek ezúttal is. Kíváncsi voltam, vajon ma is történik-e valami tegnapihoz hasonlatos baleset, mert akkor már valóban gyártottam volna valami hatásos kimenekítő történetet a számára. Az aggodalmam alaptalannak bizonyult, Bella a tornaóra nagyobbik részét azzal töltötte, hogy üres tekintettel figyelte Mike Newton ügyeskedéseit. Igazából fel akarta magára hívni Bella figyelmét, s mikor már sokadjára sem járt sikerrel, csalódottan, bosszankodva odébb állt. "Biztos megint Cullenen jár az esze! – dohogott magában Newton. – Csak tudnám, mit eszik rajta! Mindegy! Az a tuskó előbb-utóbb úgyis odébb áll, aztán már csak ki kell várnom, hogy Bella esedezzen a bocsánatomért!" Mike nevetséges gondolatai a tornaóra vége felé határozottan jókedvre derítettek. Még akkor is mosolyogtam, mikor a terem előtt vártam Bellára. Mike Newton bosszankodva viharzott el az öltözőből, nem is nézett fel, s majdnem belém ütközött. Amikor észrevett az arcára fagyott egy rémült pillantás. "Kétségtelen. Valami nagyon nincs rendben ezzel az alakkal!" – suttogta gondolatban, majd vállat vont és eltűnt a szemeim elől. Nevetséges gondolata még most is visszhangzott a fejemben. Ugyan miféle bolond erő vehetne rá, hogy elhagyjam Bellát annak ellenére, hogy tisztában voltam annak helyességével. Vajon mikor lesz elegendő erő bennem ahhoz, hogy távol tartsam tőle életének legnagyobb veszélyforrását – önmagamat? Halk puffanások jelezték sietős mozdulatainak eredményét, s szinte magam előtt láttam piruló arcbőrét. Elnevettem magam, amikor eszembe jutott, hogy milyen arckifejezése lehet ebben a pillanatban. Meg sem próbáltam komoly képet vágni, pedig már hallottam csetlő-botló lépteit közeledni. Mosolyom még szélesebbre húzódott, amikor kilépett és a tekintetünk találkozott. Bella arca bíborszínt öltött, a szíve – most már biztosan tudtam, hogy nem a félelemtől – szaporább ütemre váltott, míg a lélegzete elakadt. Szinte már hallottam, ahogy megkérdi különös, és számára megmagyarázhatatlan jókedvem okát, azonban gyorsan megelőztem néhány elterelő kérdéssel. Reméltem, hogy nem tart túl kíváncsinak, vagy tolakodónak, mert, ahogy megválaszolt egy kérdést, én azonnal újabbakkal bombáztam. Bár óvatos voltam, láttam rajta, hogy észreveszi a különbséget a kérdések személyessége között. A régi életének – mielőtt engem megismert – minden apró részlete hirtelen mindennél jobban érdekelni kezdett. Amikor beszálltunk a kocsimba megszakítás nélkül sorjázódott a kérdés-felelet játékunk. Mire odaértünk Charlie háza elé úgy vettem észre, hogy egészen felszabadult. Kérdeztem, hogy mi a véleménye a karbolsavról. A legtöbb embernek fogalma sem lett volna arról, hogy mi is ez. Ő azonban kedvesen mosolyogva ecsetelte, hogy mennyire tetszik neki az ellentét benne. Kesernyés, de azért kellemes – mondta, és ez igazán Bellához illő válasz volt. Valóban különösen működött az agya, de engem már nem érdekelt. Megbűvölten hallgattam minden megnyilvánulását a természet legapróbb csodáiról. A tücsök zenéje – ellenben a fajtársaitól – nem volt a 8

kedvére való éles hangja miatt, míg a csupasz fákról és a vulkanikus kőzettel borított hegyekről hevesen gesztikulálva beszélt. Mintha meg akart volna győzni annak szépségéről, holott éppen azért volt a kék szín a kedvencem – egészen aznap reggelig –, mert annyira gyönyörűnek találtam a feketeföld felett végighúzódó tiszta kék égboltot, melyet megtört a feketeség és a bíborvörösség. Nehezen talált szavakat, kézzel-lábbal magyarázott, míg én végig szerelmesen, megbűvölve figyeltem. Már órákkal ezelőtt éreztem a levegőben, hogy közeledik az eső, ami most ért ide hozzánk. Nem volt már sok időnk. Előbb hallottam meg Charlie éhező gondolatait, mint járőrautójának a hangját. A kíváncsiságom azonban már beindult, ezért egy utolsó búcsúkérdéssel ajándékoztam meg magam a messzi távolba nyúló szobájának leírásával. Hasonló lehetett, mint az itteni, csak lényegesen nagyobb alapterülettel. Tündéri pírral gyönyörű arcán ecsetelte a rendetlenséget, amit az itteni láttán könnyűszerrel el is hittem. Aztán elhallgatott, s várakozón emelte rám sötét, csábító tekintetét. – Befejezted? – a hangja reménykedő, naná. Bármennyire is sikerült feloldanom a kérdéseimmel a gátlásait, azért továbbra sem szeretett ennyit beszélni saját magáról. Meg akartam nyugtatni, hogy csöppet sem unatkoztam, sőt, ez volt a legboldogabb nap, amióta megismertem. – Távolról sem, de apád rövidesen hazaér. – Charlie! – kiáltott fel meglepetten, s jólesett, hogy megfeledkezett a külvilágról. – Hány óra lehet? Nem kellett válaszolnom, megtalálta az órát. – Alkonyodik. A távolba figyeltem, amíg ő összeszedi a gondolatait. Nyugaton az eget az ő szemének beborította a vastag, szürke felhőréteg, de én láttam a távoli messzeségben a halovány napsugár győzelmét, ahogy áttöri a sötét habokat. Alkonyat. Bella a nappal, míg én a sötét éjszaka. Vajon mi lesz a sorsunk? Ha szombaton elviszem a tisztásra, vajon lesz elegendő erőm, hogy vissza is hozzam? Talán örökre maradhatna alkonyat, mert akkor egyesül a nappal az éjjel, Bella pedig velem maradhatna biztonságban. A szörnyeteg nélküli énemmel. Hiú remény. Abban azonban teljesen bizonyos voltam, hogy Bella életét nem tehetem holdtalan, fekete éjszakává. Arról pedig szó sem lehet, hogy a lelkét bármilyen módon elpusztítsam. Felé fordultam, barna szemei kíváncsian megcsillantak, de megelőztem mielőtt feltehette volna a kérdését. Ma nem engedtem kérdezni. Holnap sem fogom, majd csak szombaton. – Ez a nap legbiztonságosabb része a számunkra. A legkönnyebb időszak – ha létezik ilyen egyáltalán a fajtám számára. – De a legszomorúbb is, bizonyos tekintetben... egy új nap vége, az éjszaka visszatérte. Semmi sem olyan kiszámítható, mint a sötétség, nem gondolod? Rámosolyogtam, mire ő eltöprengett egy pillanatra. A homlokán az a bizonyos ránc emlékeztetett erre. Kíváncsi lettem volna, mi jár a fejében, de ezúttal ő előzött meg engem. – Én szeretem az éjszakát. Ha nem lenne sötét, sosem látnánk a csillagokat. – elfintorodott, ahogy folytatta, s a fekete égbolt felé bökött karcsú kezével. – Igaz, itt 9

úgyse nagyon látjuk őket. Csavaros, kissé fura észjárásán felnevettem, s mosolyom az ő arcán tükröződött. Az általam létrehozott feszültségbuborék szétrobbant, s helyette újra a kellemes, felszabadult légkör ölelt a keblére minket. Odakinn tombolt a vihar, fújt a szél és szakadt az eső olyan erővel, hogy fájdalmat okozott hallgatnom. – Charlie pár percen belül itt lesz – emlékeztettem újra, s szélesebben vigyorogtam egy pillanatra. Aztán elkomolyodva hozzátettem. – Szóval, hacsak nem akarod mégis megmondani neki, hogy velem töltöd a szombatot... – Kösz, de inkább nem – szakított félbe rémületét palástolva, mire elhatároztam, hogy előbb-utóbb kiderítem, miért rettenti meg annyira, hogy az édesapja együtt lássa velem. A nyilvánvaló okoktól eltekintve, amiről persze Charlie-nak fogalma sem lehetett. Bella felkapta a táskáját, de ujjai és végtagjai furcsán engedetlenül mozogtak. Valószínűleg elgémberedett a hosszas üldögélésben, de legnagyobb örömömre nem úgy tűnt, mintha ez egy kicsit is bántaná. Kérdőn nézett rám. – Akkor holnap rajtam a sor, igaz? Éppolyan kíváncsi, mint én – döbbentem rá hirtelen, s a legszívesebben megütöttem volna magam, amiért hagyom szombatig a kétségei és a gyötrő kérdései között őrlődni. – Szó sincs róla – hárítottam el viccesen a próbálkozását, s elmosolyodtam a fintorán. – Nem megmondtam, hogy még nem végeztem? – Mit akarsz még tudni rólam? – vonta föl kérdőn szép ívű szemöldökét, mintha már lehetetlennek tartaná, hogy bármi is érdekelhet vele kapcsolatban. Hogy feltételezhet ilyesmit? Hiszen még a listám felénél tartottunk csupán. – Majd holnap megtudod – feleltem, aztán átnyúltam előtte, hogy kinyissam neki az ajtót. Nem mintha ő nem lett volna erre a mozdulatra képes, de szerettem volna érezni a testének melegét még egyszer az elválásunk előtt. "Átkozott vérszívó! Mit művel Bellával? Talán elfelejtette, mit mond a szerződés?" – a hang, amelyet hallottam a sűrű esőfüggöny mögül érkezett. Lehetetlen volt nem meghallani, pedig Bella őrülten verdeső szíve is hangosan működött. A bosszúságom ellenére is reméltem, hogy ez a közelségemnek szólt. – Már csak ez hiányzott! – mondtam, s igyekeztem minden erőmmel elnyomni a mellkasomból kitörni készülő ellenséges morgást. Billy Black őrült szitkokat szórt rám a fejében, mellette ült a fia, aki viszont csalódott ingerültséggel állapította meg, hogy Bella egy idegen férfi autójában van. – Mi történt? – kérdezte Bella megszeppenve, kíváncsian csillogó szemekkel. – Újabb komplikációk! – morogtam, s hirtelen az iménti jókedvemnek már nyoma sem volt. Hát persze. Ha én itt vagyok, akkor egyértelműen a környék másik legveszélyesebb élőlénye is közelebbi ismeretségbe kerül Bellával. Jobban működik, mint a mágnes. Gyorsan feltéptem az ajtót, aztán biztonságos távolságba húzódtam tőle, de ő nem mozdult. – Charlie most fordul be a sarkon – figyelmeztettem, mert hirtelen mehetnékem támadt. Úgyis visszajövök, hamarabb, mint gondolná. Nem tudtam eldönteni, vajon 10

ezzel nem inkább magamat vígasztalom-e?! Mindenesetre hatott, mert Bella végre összeszedve magát kiugrott az autóból. Billy Black továbbra is engem figyelt. Mintha átléptem volna a határvonalat vagy bármivel is vétettem volna a szerződés ellen csak azzal, hogy hazahoztam Bellát. Nevetséges. Dacosan felszegtem az állam, hiszen nincs mi elől elrejtőznöm, de a szemeim villámokat szórtak haragjukban. Bella zavarodottan cuppogott a másik autó felé, s láttam, hogy még mindig nem tudja, ki ül benne. Charlie is befordult a sarkon, fényszórójának pillanatnyi villanása magamhoz térített, s kiragadott Black sötét tekintetéből, mely egyfolytában az átkozott figyelmeztetését próbálta felém villózni. Ráadásul olyan hévvel, hogy még a fiának is feltűnt. "Apa, minden rendben?" – hallottam aggódó hangját, melyek egyeztek a gondolataival. Billy Black bólintott, de újabb figyelmeztetést küldött nekem. "A szerződés!" – mintha sejtené, hogy hallom. Dühösen tapostam a gázpedálra, mire a gumik tiltakozva felvisítottak. Elhajtottam Blackék furgonja mellett, hallottam, ahogy Bella köszönti őket barátságosan, hiszen nagyon udvarias lány. Tudtam, hogy aznap csak késő éjjel jöhetek vissza, amikor már a rezervátumbeliek visszatértek oda, ahová valók.

13. Egyensúlyozás

Újra otthon voltam, ezúttal azonban kénytelen voltam bemenni a házba. Időt kellett hagynom az embereknek, hogy nyugovóra térjenek. Bíztam benne, hogy az átkozott rezervátumbeliek nem akarnak hajnalig tartó összejövetelt tartani Belláéknál. Egyébként pedig beszélnem kellett a családommal. Mindenki a nappaliban volt. Alice már előre szólt nekik, hogy beszélni akarok velük. Kócos tündérarcú húgom mosolyogva üdvözölt, még mindig fel volt dobódva, hogy másnap végre bemutatom Bellának. Víziója újra és újra bevillant a fejében, Bella félszeg mosolya ott cikázott a gondolatai között. Ahogy besétáltam – a szokásostól jóval lassabban – a nappaliba, mindenki kíváncsi arccal és gondolatokkal fordult felém. Sejtelmük sem volt, hogy mit akarok mondani, még Alice-nek sem. Különös, gondoltam, de nem foglalkoztam vele lévén, nem az első esetről volt szó. Egyedül Rosalie gondolatai voltak helytállóak, mivel ő rettegett a mondanivalómtól – ezúttal teljes joggal. – Ma este összefutottam Billy Blackkel és a fiával – böktem ki végül, ám nem olyan hatást értem el, mint vártam. Rosalie persze fújtatott dühben, amiért felelőtlen módon kockára teszem az ideális életét a számára; Jasper először nem értette, kikről beszélek és miért fontosak, de aztán halovány emlék kezdett derengeni neki Alice meséiből, s egy csöppet sem tetszett neki; a többiek nagyjából úgy fogadták a híremet, mintha csak azt jelentettem volna be, hogy holnap esni fog. Egyébként nem, de a reakció ugyanaz volt. A vállukat 11

vonogatták, mintha nem lennének tisztában a hír jelentőségével. Túltettem magam a reakciójuk számomra különös fordulatán, majd kizártam Rosalie átkozódásait a fejemből, hogy arra az egyetlen emberre fókuszáljak, akinek a véleménye igazán számított – legalábbis nekem. Fölöslegesen törtem magam, mert Carlisle azonnal kimondta, amit gondolt. – Nem hiszem, hogy emiatt aggódnunk kellene – jegyezte meg szenvtelenül, de azért gondolatban megerősítést kért. – "Nem szegtél szerződést, igaz?" – Természetesen, nem – feleltem keserű szájízzel, mert sem megnyugtató támogatásuk, sem a veszélyforrás csekélysége nem bírta elűzni megmagyarázhatatlan rosszkedvemet. – Viszont úgy vettem észre, mintha nagyon is tisztában lenne a létezésünkkel. Felzaklatta, hogy együtt látott Bellával. Afféle családi jó barátok, vagy mi... – Együtt látott a lánnyal egy Black? – sziszegte magából kikelve Rosalie – hangja két oktávval feljebb csúszott a hisztériától –, mire szemlesütve bólintottam. Úgy tűnt, ő az egyetlen, aki felfogta a dolog súlyát, ami hirtelen mázsás sziklatömbként nehezedett a vállamra. – Igazából kettő, hiszen a fia is ott volt, nem? – vigyorgott Emmett, s remekül szórakozott a keserűségemen. Nem. Ő biztosan nem fogta fel a jelentőségteljes helyzetet. – A fia nem hisz a quileute legendákban. Bogarasságnak tartja az apja felénk hajló nézeteit – magyaráztam, s figyelmen kívül hagytam Rosalie jogos szidalmait, ahogy Emmett bosszantó jókedvét is. – Továbbra is azon az állásponton vagyok, hogy ez nem okoz problémát. Mi nem megyünk az ő területükre, ezért békén hagynak minket – morfondírozott Carlisle, majd gyorsan folytatta a magyarázatot, mert látta, hogy félbe akarom szakítani. – Egyébként pedig, a legjobb tudomásom szerint, a quileuté-k mutációja kihalt az előző nemzedékkel. Tehát nincs mitől tartanunk. – Carlisle... – kezdtem újra, de ezúttal magamtól hagytam félbe. Láttam a fejében, hogy hiábavaló lenne. Hallottam, hogy ő meg sem hallaná. Túlságosan elfogultak voltak mindannyian. Nem látták, hogy a bizalmukkal megfojtanak? Hiszen ismerik mind Alice jóslatát, de akkor meg miért nem hajlandók tenni valamit? Bármit, hogy megállítsanak. Hogy ne válljak szörnyeteggé, aki vagy elveszi ennek a tüneményes lánynak az életét, vagy a lelkét, hogy aztán örök kárhozatra ítéltessen. Hirtelen menekülni akartam. El otthonról, el a családomtól messzire, hogy ne halljam őket. Ne halljam a bizalmat, amit minden jog nélkül kaptam tőlük, pedig egy hajszálon függött, hogy nem taszítom őket a mélybe. A sötétségbe, ahonnan csupán éjjel szökhetnek elő, mint a patkányok. Ahogy végignéztem rajtuk váratlanul a Port Angelesi este jutott az eszembe. Akkor Bella mélybarna tekintetéből ugyanazt véltem kiolvasni, mint ebben a pillanatban a családoméból. Őrjítő. Mintha nem rettegnének Alice látomásainak beteljesülésétől. Ahogy újra végigfutott a szemem a csodaszép arcokon rádöbbentem, hogy már nem csupán Bella agyának helyes működésében nem vagyok biztos. Végül Alice mondta ki néma félelmeimet. 12

– Edward arra céloz, hogy ha megöli Bellát, vagy ha átváltoztatja, mindenképpen megszegi a szerződést. Azt pedig nem tudni, vajon milyen következményei lennének ennek?! – Mi hiszünk benned, fiam! – mosolyodott el Esme meleg bizalommal a szemeiben, ezzel újabb adag követ gördítve rogyadozó vállaimra. – Nem fogod bántani a lányt, biztos vagyok benne. Csak meg kell tenned a szükséges óvintézkedéseket! – hajtogatta Carlisle, de ami még rosszabb volt, hogy láttam, ezzel csak engem akar megnyugtatni. Ő ugyanis teljesen biztos volt benne. – És, ha mégis bántod, legalább történik valami izgalmas! – mondta Emmett, aztán dörgő hangon felnevetett a saját poénján. Rosalie gyilkos pillantással belebökött a karjába, de Emmett hanyagul vállat vont, majd gondolatban folytatta. – "Semmi kifogásom egy jó kis balhé ellen a rezervátumbeliekkel. Úgyhogy emiatt ne is izgasd magad!" – Kösz, Emmett! – mondtam keserű mosollyal ajkamon, mire Rosalie szeme dühösen villant felém. – De ez most nem segít. Úgy tűnt, hogy a részükről lezártnak tekintik a bejelentésemmel együtt járó beszélgetést, így mindenki visszatért az addigi tevékenységéhez. Ha egy ember erre járt volna, valószínűleg azonnal szemet szúrtunk volna neki, mivel a házban ugyan teljes félhomály uralkodott az állítható lámpák miatt, mégsem volt lefekvés illata a háznak. Semmi jel nem utalt arra, hogy Cullenék lefekvéshez készülődnek. Hátat fordítottam, s kezem már a kilincsen volt, amikor váratlanul elöntött a nyugalom kellemesen meleg hulláma. A sziklákat a vállamról, mintha elfújták volna, hogy a helyére terítsenek egy vastag nyugalomköpenyt. Már épp Jasperhez akartam fordulni, hogy megköszönjem neki, amikor Alice gondolatai magukba szippantották az én elmémet. Húgom obszidiánfekete szemei egy pillanatra a távolba meredtek üvegesen, hogy aztán kitisztulva rám villantsa vakító fogsorát. Víziójában a közeli hegyeket láttam éjjeli megvilágításban. Alice egy fürge őzzel viaskodott, míg én eközben a hatalmas párját terítettem le. – Holnap éjjel vadászni megyünk! – jelentette be vigyorogva, s jókedve immár határtalanul szárnyalt. Mostanában hanyagoltam a vadászataim során, magam sem tudom, miért, de inkább a bátyáimmal mentem gyilkolni a vadállományt. A látomásban pedig csupán ketten szerepeltünk. – Ki tart velünk? – Alice! – rótta meg Jasper mosolyogva, miközben gyöngéd csókot lehelt Alice orra hegyére. Hirtelen mehetnékem támadt, hogy mielőbb láthassam az én Bellámat. Közben Jasper újabb békehullámot öntött a nyakamba, de továbbra is a húgomhoz beszélt. – Miért nem árulod el te? – Ám legyen – öltötte rá a nyelvét Alice. – Csak ketten megyünk! – Nem meglepő... – morogta Rosalie, majd faggatni kezdte Emmettet, hogy mit mondott nekem gondolatban. A bátyám remekül szórakozott a haragján. Esme és Carlisle a helyi quileute legendákat mesélték egymásnak, hátha valami új információkat találnak bennük. Jasper üzent nekem, holott ekkor már az ajtón kívül voltam: "Álmodj szépeket!" Elvigyorogtam magam. Szinte biztos, hogy az álmok nem járnak ennyi 13

feszültséggel normális esetben, legalábbis így gondoltam, bár egészen biztos mégsem lehettem benne. Viszont abban egészen bizonyos voltam, hogy álmaimban, ha lettek volna ilyenek, Bellának sem éreztem volna ennyire édesnek az illatát. Minden értelemben édesnek. Ez maga volt az én földi poklom, és mennyországom. Az éjszaka további része a szokásos forgatókönyv szerint zajlott, bár Bella lényegesen nyugodtabban aludt, mint előző éjjel. Szemkápráztatóan gyönyörű volt, és újra kimondta a nevemet, hogy érzéki ajkait elhagyja az ezt követő elbűvölő sóhaj. Én pedig figyeltem, és ahogy Jasper is megmondta, szépeket álmodtam.

––––––––––––––––––––––

Hajnaltájt indultam haza, s határozottan nyugodtabbnak éreztem magam. Talán Jasper búcsú érzelemlökete miatt; talán, mert Bella édesen nyugodtan aludt, szinte meg sem moccant az éjjel; vagy, mert annyira hamar eltelt az idő, hogy újra lássam. Füleltem egy darabig, de csak Esme és Carlisle gondolatait hallottam a házból, s mivel Rosalie autójának nyoma sem volt, így sejtettem, hogy aznap nem is vártak rám. Már meg sem fordult a fejükben, hogy Bella nélkül megyek az iskolába. Jogosan, gondoltam vigyorogva, miközben éreztem, hogy a gyomrom idegesen liftezni kezd, ahogy közeledem a házuk felé. Persze ez nem újdonság a számomra, de Bella tegnap este óta most fog először látni. Vajon ezúttal is tétován toporog az autóm mellett, mielőtt beül? Vagy egyáltalán be fog ülni? Vajon mikor lesz neki túl sok, amit megtud rólam? Mikor lesz az, hogy sikoltozva elrohan azt kívánva, bár soha ne találkozott volna velem. Reméltem, hogy ez a pillanat soha nem jön el. Nem. Ezt az önző felem kívánta, amelyik ebben a pillanatban legyőzte az ésszerű felemet, aki azt javasolta, azonnal hagyjam őt el, az Ő biztonsága érdekében. Képtelen voltam rá. Charlie csupán néhány másodperce fordult el a sarkon, de én máris odaparkoltam a feljáróra. Leállítottam a motort, s lecsavartam az ablakokat, hogy az illata ne hasson rám őrjítően. Ma estre terveztük a biztonsági vadászatot Alice-szel, ezért nem akartam éppen most hibázni. Szinte abban a pillanatban, ahogy beparkoltam, már nyílt is az ajtó, Bella pedig bájosan botladozva közeledett felém. Ezúttal nem tétovázott, habozás nélkül beült az autóba. Ahogy rám nézett egy pillanatra elállt szívverése, s elakadt a lélegzete. Reméltem, hogy azért mert pozitívan ilyen hatást gyakorlok rá. – Hogy aludtál? – kérdeztem köszönés helyett. Alakoskodónak tűnhetek, ha köszöntöm, holott nemrég hagytam itt őt. – Remekül. És neked milyen éjszakád volt? – egyfolytában kíváncsiskodik, pedig, ha tudná, hogy az éjjeleim nagy részét vele töltöm. Elmosolyodtam magamban, ahogy elképzeltem, milyen arcot vágna, ha megtudná. – Kellemes – feleltem végül az igazságnak megfelelően. – Megkérdezhetem, hogy mit csináltál? – kíváncsiskodott tovább, mert feltűnt neki 14

az érthetetlen jókedvem. – Nem – már nem bírtam visszafogni magam, úgyhogy engedtem, hogy a vigyor beterítse az arcomat. Micsoda kedves fruska, gondoltam, de akkor sem engedem, hogy a szombatnál előbb bármit is kihúzzon belőlem. – Ma még én kérdezek. És ő beletörődött, bár kelletlen fintorra húzta érzéki ajkait. Aztán kérdezgetni kezdtem, nehogy eszébe jusson kifogásokat keresni. Az édesanyjáról faggattam leginkább, mert borzasztóan érdekelt, hogy vajon milyen emberi lényt képes egy ilyen csodát nevelni, mint Bella?! Kibogoztam a beszámolójából, amit lényegében már sejtettem. Imádja az édesanyját, mindannak ellenére, hogy náluk a szülő-gyerek felelősség kissé a visszájára fordult, mint a normális családoknál. Bellának ez így sokkal jobb volt, mint egy házsártos, mindenbe belekotyogó, mindent megtiltó anyuci. Ezért ennyire kifejlett a gondoskodó ösztöne. Talán ezért akar rám is vigyázni, hiszen annyiszor láttam felvillanni a szemeiben a megértés szikráját. Csaknem felnevettem a gondolatra: Bella, amint rám, a vámpírra vigyáz. Aggasztó volt az a minimális társadalmi kapcsolat, amit kiépített maga körül. Se egy rokon, sem tucatnyi barát, akik körülvették volna, ha szüksége volt rá, szinte semmi. Amit leírt kép, az egy iszonyúan zárkózott, magányos élet volt. Mondhatni remeteélet. Sehogyan sem tetszett. Miért élt ilyen zárkózottan? Amikor elárulta, hogy szerelmi kapcsolata sem volt, egyenesen ledöbbentem. – Szóval sose találkoztál még senkivel, aki tetszett volna neked? – kérdeztem még jobban elsápadva, mire ő egyértelmű természetességgel vállat vont. – Phoenixben soha. Összeszorítottam az ajkaim, nehogy valami olyat mondjak, amit talán még később megbánhatok. "Phoenixben soha." Atyaisten. Én vagyok az első, aki iránt érez valamit. Különös humora van a Sorsnak, az bizonyos. Rengeteg normális emberférfi mindent megadott volna, hogy Bella akár egy kedves pillantásra méltassa, erre ő ki az első, akinek igent mond? Egy vérszomjas szörnyeteg! Immár sokadszorra is megállapítottam, hogy Bella agya teljesen kifordítottan működik. Ekkor rádöbbentem, hogy talán az érzelmei is. "Edward!" – szólt hozzám figyelmeztetően Alice hangja a terem túlsó végéről. Csak ekkor tűnt fel, hogy már ebédidő van, és a menzán ücsörgök Bellával, míg a testvéreim a szokásos helyükön éppen úgy tesznek. Nem értettem, hogy mit akar, de belenézve a fejébe, rádöbbentem. Ebéd után akartunk elindulni, viszont Bellát az én kocsimon hoztam, a furgonja otthon maradt. Alice örömujjongásban tört ki, mire én morcosan elfordultam a gondolataitól. – Hagynom kellett volna, hogy ma a saját kocsiddal gyere – mondtam végül, mire Bella szépen ívelt szemöldöke csodálkozva szaladt a magasba. – Miért? – Ma ebéd után elmegyünk Alice-szel – magyaráztam, s éhesen figyeltem, a reakcióját. Csalódottnak tűnt egy hosszú pillanatig, de aztán igyekezett rendezett vonásokba szedni az érzelmeit. Sikertelenül. – Ó... – mondta, s szaporán pislogott közben. – Semmi gond, gyalog is elég hamar hazaérek... 15

Hát, ezért volt ilyen csalódott? Mert azt gondolta, hazáig kell gyalogolnia? Ez egy részről sértő volt, maga a feltételezés, hogy kinézi ezt belőlem. Másrészről pedig csalódással töltött el, mert nem csupán a társaságomat hiányolja. Kissé nyers lett a stílusom, ahogy folytattam. – Csak nem képzeled, hogy engedlek hazáig gyalogolni? Elhozzuk a furgonodat, nyugi, itt fog várni. – Nem hoztam magammal kocsikulcsot... – sóhajtotta, majd végtelen csalódottsággal a hangjában folytatta. – Tényleg nem bánom, ha gyalogolnom kell. Hirtelen jobb lett a kedvem. Szóval mégsem csak a fuvar miatt lett merengős hangulatban. Talán mégis engem hiányol. Egyik felem majd' szétvetette az öröm, míg a másik felem keserűen morgott. – A furgonod itt fog várni, a kulcs benne lesz a gyújtásban, hacsak nem félsz attól, hogy valaki el találja lopni – már a gondolat is nevetséges volt, de leginkább az iménti felfedezésem miatt kezdtem nevetni. – Rendben van – felelte, de az arcára volt írva, hogy nem bízik a sikeremben. Fogalma sem volt róla, hogy Charlie gondolatait figyeltem az egyik este, s akkor megláttam még egy hasznos információt, ami elárulta a számomra, hogy hol tartja a tartalékkulcsot. Magát a fémdarabot pedig már nem lesz nehéz kiszagolni. – Na és hová mentek? – érdeklődött, s a szemében azt a fajta kíváncsiságot láttam felcsillanni, amit én magam szoktam érezni. Nem éreztem fairnek, hogy én lassan már két napja faggatom, és csaknem az egész életét ismertem már, de cserébe semmit nem adtam. Ezért elhatároztam, hogy őszintén válaszolok néhány kérdésére. – Vadászni – feleltem komoran végül. – Ha holnap egész nap kettesben leszek veled, akkor meg kell tennem minden lehetséges óvintézkedést. Még mindig lemondhatod, tudod. Könyörögve, félve néztem rá, de ő elzárta az utat a gondolatai felé, mert lesütötte a szemeit. Szerettem volna, ha nemet mond. De mindennél jobban örültem, mikor ezt felelte. – Nem – mondta, s végre rám nézett. Szemeiben elszántságot láttam, de félelmet sehol. Szívének ritmusa olyan tempóban lüktetett, mintha épp az időjárás várható jeleit vitattuk volna meg. Kétségbe ejtett, s a hangulatom egyre komorabb lett. – Nem bírom. – Talán igazad van – feleltem meggyötörten. Miért nem képes soha úgy cselekedni, ahogy azt az egészségi állapota megkívánja? És mégis. Határozottan úgy éreztem, hogy a másnapunk fordulópont lesz Forks nagy részének az életében. A Swan család, a Cullen család, és persze nem utolsó sorban, nem hagyhatom figyelmen kívül, a rezervátumban élő rézbőrűeket. Túl sok embert érintett az, hogy miként reagálok a kettesben eltöltött időre Bellával. Bár a végkimenetel egyértelműen csak engem és Billy Blacket érdekelt, mindenki más közönyösen szemlélte az eseményeket. – Hány órakor jössz értem holnap? – kérdezte váratlanul, mintha csak a figyelmemet akarná elterelni borongós gondolataimról. – Az attól függ... holnap szombat lesz, nem akarsz kicsit tovább aludni? – 16

kérdeztem, de még ki sem mondtam máris tudtam, mit fog válaszolni. Az emberek általában szerettek lustálkodni, épp ezért biztos voltam benne, hogy Bella éppen az ellenkezőjeképp fog reagálni. Mellesleg én is igyekeztem volna minél hamarabb ébredni, hogy idő előtt vele lehessek. – Nem – vágta rá azonnal, ahogy számítottam, mire igyekeztem elnyomni a mosolyt, amit a reakciója csábított az arcomra. – Hát akkor a szokott időben – feleltem végül, majd eszembe jutott valami. – Charlie otthon lesz? – Nem, holnap horgászni megy – ezt úgy mondta, mintha a világ legnagyszerűbb történése lenne. Ilyen kegyetlenül összeesküdött az egész világegyetem Bella élete ellen? – És mit fog gondolni, ha holnap nem kerülsz haza? – faggattam élesebb hangon, mint szerettem volna. – Fogalmam sincs – hangzott a hűvösen hanyag válasz, miközben a dühöm fellángolt bennem. Nem képes ez a lány megérteni, hogy milyen fenyegetés vagyok a számára? Különösen az ő számára, villant az agyamba, ahogy felém hozta egy huzatos fuvallat az illatát. – Tudja, hogy holnapra terveztem a nagymosást. Talán azt hiszi majd, hogy belefulladtam a mosógépbe. Megőrült. Egészen biztos. Hiszen viccelődik a tulajdon halálával. Ez egyáltalán nem nevezhető normális reakciónak, ha éppen azt nézzük, hogy másnapra tervezi a találkozást a végzetével kettesben. Dühösen nézett rám, de egy idő után feladta. – Mire vadásztok ma este? – kérdezte váratlanul. Na, igen, csak Bella képes erről a témáról ilyen zavarba ejtő nyíltsággal beszélni egy emberekkel zsúfolt ebédlő kellős közepén. – Bármire, amit a parkban találunk. Nem megyünk messzire – feleltem idegesen,, s gondolatban hozzátettem: "Mert az több napig tartana, s egyébként is, erre csak azért van szükség, hogy ne akarjalak mindenáron megölni holnap." – És miért épp Alice-szel mész? – Mert leginkább Alice áll mellettem – feleltem, mire már hallottam is a húgom kíváncsi gondolatait. Mintha egy felugró ablak lett volna, hirtelen kitűnt a testvéreim monoton elmélkedései közül. Rosalie egyfolytában forrongott az előző esti felelőtlen viselkedésem miatt, Jasper már alig várta a következő vadászatot, Emmett pedig semmin nem jártatta az agyát. Alice viszont egyfolytában zaklatott. "Edward mehetek már? Indulnunk kéne!" Olyan gyorsan intettem nemet a fejemmel, hogy az emberek – még Bella sem – nem láthatták a mozdulatot. Nem akarózott elindulni és otthagyni édes kínzómat, akinek a kíváncsisága ugyanolyan olthatatlannak bizonyult, mint az enyém vele kapcsolatban. – És a többiek? Ők mit csinálnak? – Hitetlenkednek, leginkább – feleltem, bár a 'többnyire' szó helyénvalóbb lett volna. Bella feléjük pillantott, szépnek találta őket is, ahogy engem, ez nem kétséges. Valamiért azonban mégis velem ült itt, és nem velük. Nem is vágyódott másra, csak 17

az én társaságomra. – Nem szeretnek engem – csak találgatott, mégis beletrafált a közepébe. Kishitűségét szerettem volna eloszlatni, de nem tehettem teljesen őszintén, mivel megfogadtam magamnak, hogy nem hazudok neki. Viszont Rosalie gondolatait hallgatva egyértelműen hazudnom kellett volna. Az irigység, a gyűlölet kettőssége egyértelműen átvette az érzelmeit, nem is értettem, Jasper hogy képes megmaradni a közelében. Jaspert figyelve azonban rájöttem, hogy nem különösebben izgatja ez a dolog. – Nem erről van szó – cáfoltam meg végül Bella kijelentését.– Egyszerűen csak nem értik, mit akarok tőled. Igen, ez igaz volt. És nem is hazugság, habár csupán féligazság. Egyelőre be kell érnie ennyivel. Ez is több volt, mint amit szabad lett volna megtudnia. – Hát ezt már én sem értem, ha már itt tartunk – fintorgott Bella, mire én égnek emeltem a szemeimet. Mindig ez a kishitűség. – Már mondtam neked: te egyáltalán nem látod tisztán magad. Nem találkoztam még hozzád foghatóval. Örökké rajtad gondolkodom. Egy pillanatra meglepődtem, hogy miért néz rám olyan csúnyán. Egész elmélyült a ránc a homlokán. Most meg mi lehet a baj? Mivel bántottam meg? Aztán bevillant váratlanul: soha nem hitte el, ha komolyan bókoltam neki. Annyira máshogy látta önmagát, mint én. Hogyan is magyarázhatnám el neki, hogy mennyire szeretem? Elmosolyodtam a durcás arckifejezésén, aztán próbáltam valami engesztelő bókféle magyarázattal szolgálni. – Tekintve, hogy rendelkezem bizonyos nem mindennapi képességekkel – ennél a résznél a homlokom felé intettem –, az átlagosnál jobban ismerem az emberi természetet. A legtöbb emberről pontosan lehet tudni, mire hogyan fog reagálni. De te... sose azt teszed, amire számítok. Mindig meglepsz! Elfordította a fejét, s a testvéreimet kezdte figyelni. Nem tudtam mire vélni a keserű haragot az arcán, s mivel a szemeit nem láttam, ezért inkább tovább magyaráztam. – Ezt a részt a dolognak könnyű volt megmagyarázni. De van valami más is... és azt nem könnyű szavakba foglalni... – nem is bírtam többet mondani, több okból kifolyólag. Egyrészt valóban nem tudtam megmagyarázni azt a fajta vonzódást, amit az emberibb részem érzett iránta, s amely egyre gyakrabban nyomta el bennem a szörnyeteget. Csaknem teljesen elnémította. Másrészt Bella szívverése váratlanul szaporábban kezdte verni az ütemet, míg a lélegzete elakadt. Ahogy ránéztem láttam, hogy ezúttal megrettent valamitől. Hamarosan rájöttem mi volt a riadalma oka. Nem is kellett odanéznem, hallottam Rosalie gondolatait. Soha még ilyen gyűlölködő nem volt. Hogy képzelte, hogy ezt kivetíti Bellának? A szidalmak, amiket előző éjjel még nekem kiabált, ezúttal egyenesen Bellának címezte, persze kissé átalakítva, hiszen tudta, nem tűrném némán, hogy sértegesse őt. Dühödt morgás indult el a mellkasomból, de még időben észbe kaptam, nehogy a 18

felszínre törjön, így leginkább csak sziszegésnek hangzott Bella számára. A figyelmeztetésemre Rosalie tekintete szabadon engedte Belláét, aki erre fellélegzett. Szégyelltem magam, helyette is, de meg is értettem az érzéseit. – Sajnálom. Nem haragszik rád, csak aggódik. Tudod... nemcsak magamat sodrom veszélybe, ha azok után, hogy mi ketten olyan sűrűn mutatkoztunk együtt... – ismét nem bírtam befejezni, ezért lesütöttem a szemeimet. Bellának legalábbis csupán ennyi tűnhetett fel, de igazából Alice kérdésére feleltem, hogy végre idejöhet-e már hozzánk, hogy túlessen azon a bizonyos bemutatkozáson. "Kisajátítod magadnak! Nem csak te szereted őt!" – korholt gondolatban, s hallottam apró lábait izgatottan elindulni felénk. Lassan jött, ezért be tudtam fejezni a beszélgetést – ha ezt annak lehet nevezni. Én inkább a saját makogásomnak mondanám. – Ha mi van? – sürgetett Bella, s szeméből kíváncsi együttérzés sugárzott. – Ha ez a dolog... rosszul végződik – a tenyerem mögé bújtam épp, mint azon az estén Port Angelesben. Rettegtem a szavaim megvalósulásától. Valóban képes lennék ártani neki? Vagy a lelkének? Nem engedhettem, hogy Alice jóslatai értelmet nyerjenek, de Bella vére annyira édes volt. Az ujjaim közül felé lestem attól félve, talán meglátom a szemeiben azt a félelmet, ami normális lett volna. Ehelyett egy pillanatra a kezei elindultak felém, mintha vigasztalni próbálna, de végül meggondolta magát, s apró öklét az asztal alá rejtette. Szemeiben megértő csillogás... Hát, nem érti, hogy mit beszélek? Holnap akár a vesztét is okozhatom, de ő helyett, hogy elrohanna, inkább elszántan fut szembe vele. – Szóval most menned kell? – kérdezte közönyösen, s tudtam, ez a végszava. Alice látomásában is ezzel búcsúzott. A húgom már csak néhány lépésnyire volt tőlünk, de úgy tűnt, hogy Bella még nem vette észre. Felemeltem a fejem, hogy lássam azt a félszeg mosolyt, amivel majd üdvözli a húgomat. – Igen – feleltem nehéz szívvel, majd bevillant, hogy milyen óra következne, s váratlanul jókedvem lett, amiért kihagyom – Talán jobb is így. Még mindig hátravan tizenöt perc abból a nyavalyás filmből biológián. Kizárt, hogy el tudjam viselni. Ekkor már ő is észrevette Alice-t, aki a hátamnál megállt, s merőn figyelte Bellát. Várta azt a bizonyos mosolyt, amit én is. A lelkesedése határozottan bosszantó volt, ugyanakkor szórakoztatott is. – Szia, Alice! – köszöntöttem figyelmeztetve, hogy viszonozza. A látszatra azért ügyelnünk kellett. – Szia, Edward! – tehát vette a lapot, majd szinte rám ordított gondolatban. – "Mire vársz még??" A türelmetlensége jogos volt, s fanyarul elmosolyodtam. Mégiscsak úgy lett, ahogy ő akarta, s ez csalódottsággal töltött el. Mi lesz, h minden másban is igaza lesz? – Alice, ő Bella, Bella, ez itt Alice! – Helló, Bella! Örülök, hogy végre megismerhetlek! – üdvözölte Bellát, látszólag nyugodtan, de én tudtam, hogy majd' kiugrik a bőréből. –Szia, Alice! – mormolta Bella, s végre láthattuk, ahogy elpirul, s rózsaszín 19

arcbőrén átüt félszeg, szégyenlős mosolya. Alice ujjongott. "De édes!" Csaknem elnevettem magam ezen a mérhetetlen lelkesedésen. Egy vízió villant fel előtte, ahol már úton voltunk. Talán ezért fordult hozzám kétkedve. – Készen vagy? – Majdnem. Találkozunk az autónál. Bella különös arckifejezéssel bámult utána, de nem tudtam beazonosítani az érzelmet, ami keresztülfutott rajta. Aztán mielőtt a szeméből kiolvastam volna a válaszaimat, váratlanul más téma felé igyekezett terelődni. – Mondhatom, hogy "jó szórakozást", vagy ez nem az alkalomhoz illő kifejezés? – érdeklődött Bella kíváncsian, de ezúttal nem hagytam, hogy zavarba hozzon a nyíltságával. Rávigyorogtam. – Miért ne, a "jó szórakozást" ugyanúgy megteszi, mint bármi más. – Hát akkor, szórakozz jól! – felelte, s bár igyekezett úgy feltűntetni, mintha lazán venné, azért úgy láttam, hogy az elválásunk nagyon is megviselné. Ez a gondolat boldogabbá tett, mint illett volna. – Majd igyekszem. Te pedig, kérlek, vigyázz magadra! – Vigyázzak magamra Forksban? Komoly teljesítmény lesz – megjegyzése gúnyos volt, de az élét elvette az arcán elterülő duzzogó kifejezés. Tudtam, hogy az elválásunk miatt érez így, s nem sejtette, hogy az én kínjaim az övének a többszöröse. Egyébként pedig, hogyan képes az ő teljesítményével viccelődni? Hiszen, ha rajta múlna, már rég nem élne. – A te számodra igen! Ígérd meg! – követeltem minden jog nélkül, de tudtam, ha a szavát veszem, mindent meg fog tenni, hogy betartsa, hiszen annyira becsületes volt. – Esküszöm, hogy vigyázok magamra! – ígérte becsületesen, ahogy vártam, majd némi iróniával hozzátette. – Például ma este, amikor mosni fogok. Elvégre egy ilyen nagymosás rengeteg veszéllyel jár. – Ne fulladj a mosógépbe! - mondtam vigyorogva, s lassan felálltam. – Igyekszem – felelte, s kelletlenül követte a példámat. Hangosan, csalódottan felsóhajtott, én pedig szerettem volna megvigasztalni. – Akkor holnap látlak. Annyira csalódott volt, végtelenül szomorúnak tűnt, de mit mondhattam volna neki? Nekem is nehéz volt távol lennem tőle, de az emberek lassabban élik meg az idő múlását, mint a mi fajtánk. – Ez neked hosszú időnek tűnik, igaz? – komoran bólintott, mire rámosolyogtam azzal a mosollyal, amiről tudtam, hogy milyen hatással van rá. – Reggel ott leszek. Nem bírtam megállni. Ugyanabba a végzetes hibába estem, mint az előző két nap. A kezem akaratlanul is megindult feléje, s elképzeltem, hogy Bella egy végtelenül törékeny porcelán. Épphogy hozzáértem az ujjam hegyével, a járomcsontja átforrósodott az érintésem nyomán. El kellett tépnem a karomat tőle. Gyorsan elfordultam és elindultam a parkoló felé, az elmémet magam mögött hagyva. Így láttam, hogy Bella egészen addig figyelte távolodó alakomat, mígnem eltűntem a 20

tekintete elől. Ez a bizsergető érzés elkísért engem az éjjeli vadászatra.

–––––––––––––––––––––––––

Alice a Volvónál várt, hihetetlenül önelégülten. Bosszankodva néztem rá, s ahogy beültünk ráförmedtem. – Most elégedett vagy? Tisztában voltam vele, hogy nem kellene éppen vele ilyen ellenségesnek lennem, de nem tudtam úrrá lenni a rosszkedvemen. Alice úgy tűnt tudja ezt, nem sértődött meg, sőt, határozottan felemelkedett hangulatban volt. – Tudod, hogy igen! – cincogta, s vidáman dúdolni kezdett. Fejében a délelőtti búcsúzást Jasperrel elhomályosította a Bellával való találkozás izgalma. Aztán képek villantak fel, hogy megkeresi a kulcsot a Swan ház bejárati ajtaja fölötti eresz alatt, majd a kulcsot megtalálja a mosókonyhában egy kisebb halom szennyes alatt az egyik farmerje zsebében. Csak ennyit akartam tudni. – A kocsiban maradsz! – utasítottam, mire csalódottan nézett rám. – Olyan vagy... – sziszegte, de nem árulta el sehol, hogy milyen is. Aztán felcsillanó fekete szemekkel nézett rám újra. – De azért vezethetem? – A Volvot! Csalódottan fújtatott, de nem vitatkozott. Nem értette, hogy miért nem engedem a közelébe. Nem érthette, hogy a Bellától távol töltött idő számomra legalább olyan hosszúnak tűnt, mint az emberek számára. Minél több időt szerettem volna eltölteni a dolgai között, hogy az illata, a varázsa elkísérjen engem, míg újra nem láthatom másnap reggel. – Siess! – morogta durcásan. Egy pillanat múlva már a házban voltam, s egyetlen mozdulattal kihúztam a nadrág zsebéből a kulcsot. Nem elégedtem meg ennyivel. Nem volt elég, hogy az otthonában jártam, hogy magammal vittem az illatát és azt a bizonyos bizsergető érzést, amivel elbúcsúzott tőlem akaratán kívül. Önző, egoista módon szerettem volna, ha belőlem is marad vele egy darab. Szinte alig határoztam el magam, máris hallottam Alice csöndes kuncogását odakintről. – Vicces, hallgatózó! – dörmögtem, miközben kezemben a slusszkulccsal a konyhába surrantam, s letéptem egy cetlit az üzenő tömbjükből. Egy másodperc töredéknyi idejére eltűnődtem. Mit is írhatnék neki? Hiszen holnap reggel korán érkezem és találkozunk, de mégis... Egész kis regénynyi üzenet jutott az eszembe, de mindet elvetettem. Aztán a számomra legfontosabb üzenetet firkantottam a cetlire, ami elárulhatja neki, hogy mennyire aggódom érte, és mennyire szeretem: "Vigyázz magadra!" Összehajtottam a cetlit, becsuktam az ajtót, majd bizalmatlan pillantással felmértem a furgont. Már akkor is gyanúsan öregnek találtam, amikor Bellát láttam 21

vezetni, de most, ilyen közelről szemügyre véve határozottan rosszabb volt a helyzet, mint gondoltam. Alice már beült a Volvo volánjához, s türelmesen várakozott, míg lassan kifordultam a veterán autóval. Különös érzés volt Bella furgonját vezetni, s határozottan veszélyes. Még a fele utat sem tettük meg, én máris megbántam elhamarkodott ígéretemet, miszerint másnap Bella fog vezetni. Színtiszta öngyilkosság. A kocsit már sebességbe tenni is külön művészet volt, a váltásokról nem is beszélve. Őrület. Miféle bolond szerzet képes ilyen járművet összeeszkábálni? Egy ködös pillanatig megfordult a fejemben, ha a holnapot egy cseppenet vér nélkül átvészeljük, akkor talán rá tudnám venni Bellát egy biztonságosabb autóra. Micsoda őrült gondolat, szidtam magam. Némi reménysugár azért átverekedte magát a sűrű ködfelhőn az agyamban, mégpedig egy pillantás Bellától. Aznapi búcsúzásunk, s az arca, ahogy engem figyelt, miközben elvonultam. Szomorú volt. Határozottan elszomorította a távozásom. Átkoztam magam, amiért a létezésemmel ennyi fájdalmat okozok neki. Ha csak feleannyit jelentek neki, mint ő nekem... De vajon valóban ezt akarom? Rákényszeríteni az általunk olyannyira megvetett és gyűlölt életmódot? Nem tehettem. Még akkor sem, ha Bella az ő őrületes agyműködésével vonzódna e felé az élet felé, amit egyébként egyre inkább kinéztem belőle. Eszembe ötlött Alice másik víziója, amint Bella élettelen tekintettel mered a semmibe, s megborzongtam. Nem! Ezt még annyira sem tudtam elképzelni, mint az előzőt. Hogyan is lennék képes bántani? Az én személyes kis üzenetemet az anyósülésre helyeztem összehajtogatva, hogy az első pillantása oda essen, amikor kinyitja a kocsiajtót. A vén furgont arra a helyre parkoltam, ahol reggel még a Volvo állt. Kíváncsi lettem volna, vajon milyen arcot vág, amikor megpillantja imádott csotrogányát ott, ahol nem is számít rá. Nagy volt a csábítás, hogy legalább addig maradjak, míg ezt megfigyelhetem, de Alice figyelmeztető dudálása visszarántott az álmodozásból. A parkoló szinte üres volt, de azért a normális tempómban közelítettem meg a kocsimat. Láttam, hogy Alice már átült az anyósülésre, amiért hálás voltam neki. A furgon iszonyú tempója után jól fog esni egy kis őrült száguldás. Felemelő érzés volt, ezt úgy fokoztam, hogy a Cullen-ház előtt leparkoltam az ezüst volvot, hogy nekivághassak a féktelen rohanásnak. Ahogy a szél az arcomba vágott kellemesen frissnek éreztem magam. Alice nem kérdezősködött, nem próbált meg kényszeredett beszélgetést folytatni velem, ahogy azt Carlisle és Emmett tették, mert próbálták megérteni kusza érzelmeim megnyilvánulásait (holott ezek még a számomra is az újdonság erejével hatnak). Ezért is imádtam a húgomat ennyire, mert tudta, hogy ha olyasmit látok a fejében, ami érdekel, akkor arra úgyis rákérdezek. Ahogy most is. Ekkor már elértük a Frokstól legtávolabb eső hegyek tetejét, ahol egész csapat szarvast szagoltunk ki. Alice már levadászott közülük kettőt, de tervezte, hogy a korábbi látomásához híven még egy őzet is leterít. Azonban valami megfogott a gondolataiban. Egyfolytában bevillant neki a két korábbi vízió. Hol az egyik volt élesebb, hol a másik, sőt olyan is akadt, hogy mindkettő a homályba veszett. – Alice! – hívtam oda magamhoz, de ő előtte még ráijesztett a kiszemelt áldozatra, hogy a vére a megugrott adrenalintól zubogjon, ha már úgy döntött, elkapja. 22

– Mi baj? – kíváncsiskodott, mire a szemem az égnek emeltem. Néha fura volt Alice. Szerette eljátszani, hogy normálisak vagyunk, normális mód beszélgetünk. – Mi ez? Miért változik egyfolytában? – Te is tudod. Még nem határoztad el magad! – felelte egyértelműnek mutatva mindazt, ami egyáltalában nem volt az. – Már eldöntöttem... – kezdtem dühösen, de Alice feltartotta apró kezét, hogy megállítson, mielőtt kitör rajtam az indulat. – Nem, te csak azt hiszed, hogy döntöttél! Holnap fog eldőlni minden. Vagy ez lesz, vagy az! Semmi nem változott – magyarázta a húgom, s a legszívesebben ledöntöttem volna a széles faágról, amin elhelyezkedtünk. – Minden megváltozott. Hiszen a látomásod óta már megtörtént. Beleszerettem. Véglegesen és visszavonhatatlanul – jegyeztem meg keserűen, s jobban gyűlöltem magam, mint valaha. Nagyobb veszedelmet nem is szabadíthattam volna Bellára, mint saját magamat. – Ahogy azt megjósoltam – mutatott rá Alice, s értetlen arcom láttán folytatta a magyarázattal. – Edward, attól, hogy rájöttél, szereted nem változott semmi. Amikor megtudtad a jóslatom akkor már régen szerelmes voltál. Én csak felnyitottam a szemed. A sorsdöntő pillanat holnap érkezik el. És akkor kell döntened! És nagyon remélem, hogy helyesen fogsz dönteni! – Ezúttal tévedsz! – morogtam neki morcos elszántsággal, mire hanyagul vállat vont. – Nem fogom őt bántani sem így, sem úgy! Van harmadik lehetőség is! – Nem látok harmadik verziót – jelentette ki, majd huncut mosollyal ajkain rám nézett. – De ha engem kérdezel az átváltoztatásra tippelek. Milyen nagyszerű lenne! – Kinek, Alice? – kérdeztem kétségbeesetten, s reméltem, hogy nem fog úgy reagálni, mint Emmett. Nem is. Rosszabb volt. – Mindenkinek, természetesen! – elnézően rám mosolygott, s lágyan megérintette a karomat. – Edward, nem kellene ennyire görcsölnöd emiatt! Hidd el nekem, hogy egy nap Bella fog neked könyörögni, hogy változtasd át. Imádni fogja az életmódunkat! És engem is. Az utolsó mondatán felnevettem. Ebben nem is kételkedtem egyetlen másodpercig sem. Viszont felvillant előtte egy újabb vízió, amit korábban már láttunk, s akkor is legalább annyira homályos volt, mint most. Magamat láttam, körülöttem sötét köpenybe bugyolált alakok, s ellenségesen meredek rájuk, mégis könyörögve. A vízió tovaszállt, mire elégedetlenül csóváltam a fejem. – Megint nem értettem – jegyeztem meg, mire Alice megvonta keskeny vállát. – Én sem, de tudod, hogy van ez. Ez még a nagyon távoli jövő, ezért ilyen homályos – felelte, s bevillant ismét a víziókép, amiben Bella vörös szemekkel öleli a húgomat, mintha valóban nagyon jóban lennének. – Nem hagyom megtörténni – morogtam, s akaratlanul a mellkasomból is felszakadt egy hörgés. Soha nem szoktam Alice ellen fordulni, de lassan már az őrületbe kergetett ezzel a látomásával. – Valamiért úgy gondolom, hogy ez fog történni, bár az a másik is eléggé valószínű egyelőre. De bízom benned! Tudom, hogy nem ölnéd meg, akit mindketten szeretünk 23

– csacsogta vidáman, aztán egyetlen szökkenéssel a földre huppant, s kecsesen elsuhant leteríteni azt a bizonyos őzet. Tudta, hogy egészen szombat reggelig képes lennék védelmezni az álláspontomat, ezért csak így, egyszerűen faképnél hagyott. Megacéloztam az akaratomat. Nem fogom engedni, hogy bármelyik vízió beteljesüljön. Nincs elég erőm – egyelőre – Bellát elhagyni, de ahhoz lesz, hogy a normális emberi életét éltessem le vele. Ebből nem akartam engedni, de vajon nem fogok-e elbukni Alice látomásával szemben, mint a legutóbb. Egy hónapnál tovább nem voltam képes távol maradni Bellától, így csupán rövid időre tettem homályossá a jövőt. Elrugaszkodtam a faágról, s a mező túloldalán landoltam. A nagy lendületben benne volt minden elhatározásom, minden akaraterőm, s képzeletben magam elé képzeltem Bella mélybarna szemeit, majd az illatát. A szomjúság azonnal égette a torkomat, mire nekiiramodtam a közelemben álló szarvasnak. Csak hajnalban indultunk haza. Korábban szerettem volna, hogy még indulás előtt benézhessek Bella tündéri álmaiba, ám Alice semmit sem bízott a véletlenre. Valahányszor elhatároztam magam, hogy hazatérek (ez éjféltől szinte minden órában megtörtént), Alice azonnal ott termett körülöttem és azokra a pillanatokra gondolt, amelyikben Bella vesztét okozom. Egy idő után ez sem hatott, ám Alice találékonysága határtalan. Bella illatára kezdett gondolni, ekkor állandóan égetett a szomjúság, néha egészen hatalmas fájdalommal borítva a torkomat. Átkozódva kutattam az illat után, mígnem egy kisebb termetű grizzli akadt az utamba szerencsétlenségére. Ezek után már Alice is indulni akart. Bizonyára úgy vélte, hogy egy ekkora állat elfogyasztása után már Bella vére sem csábíthat olyan intenzitással, hogy megöljem, a többi pedig nem számít. Szerencsére csak Jasper volt otthon, ő pedig nem rám volt kíváncsi, ezért villámgyorsan átöltöztem és már indultam is. Miközben Belláék háza felé száguldottam eltöprengtem, vajon Bella hogy viselte nélkülem a tegnapot? Eszébe jutottam? Megtalálta az üzenetet? Reméltem, nem esett semmi baja, mint legutóbb, amikor magára hagytam a felügyeletem nélkül. Mire odaértem hozzá már szinte rettegtem. Egyfolytában Alice víziói kergették egymást a fejemben. Valóban képes leszek ma ártani neki? Csöndesen kopogtattam, s már hallottam is a lépteit közeledni. Nagy hévvel sarkig tárta az ajtót, s ahogy végignéztem rajta már meg is leltem magamban a kérdésemre a választ. Nem! Kizárt, hogy ártani tudnék neki bármilyen módon. – Jó reggelt! – üdvözöltem. Végignéztem rajta, s bizonyos voltam benne, hogy ha a szívem még működött volna, akkor legalább olyan szapora ütemre váltott volna hirtelen, mint Belláé. A szokásos farmerje volt rajta, melyre ezúttal nem azt a szörnyű, hatalmas pulóvert vette, hanem egy lényegesen szűkebbet, ami kihangsúlyozta tökéletes alakját. Az arca izgatottan kipirult volt, míg szemeiben talán a megnyugvás fényét véltem felfedezni. Talán ideges volt? Félt, hogy nem jövök? Vagy attól, hogy mégis? Elmosolyodtam, mert a pulóverének színe egyezett az enyémmel, s mert úgy tűnt, ő ezt nem vette észre. Nem értette a váratlan jókedvemet. – Mi olyan nevetséges? – kérdezte, miközben végignézett magán, zavarában 24

elpirult. – Jól összeillünk – mutattam rá, mire ő megajándékozott a legszebb hanggal, amit valaha hallottam: felkacagott. Egészen felszabadultnak tűnt, minden mozdulatát árgus szemekkel figyeltem, ahogy bezárta az ajtót, majd elindult a furgon felé. Minden jókedvem elpárolgott, ahogy eszembe jutott, hogy még én is mennyire nehezen boldogultam a sebváltóval. Megálltam az utasülés felőli ajtónál, s vártam. Abban reménykedtem, talán meggondolja magát, s megkér, hogy inkább mégis én vezessek. Csak nem ijeszthettem meg annyira a legutóbb... – Megállapodtunk! – emlékeztetett elégedett ábrázattal, s beült a volán mögé. Kelletlenül követtem a példáját, miután kinyitotta nekem az ajtót, bár ez fölösleges volt, mert ugyanabban a pillanatban nyúltam a kilincshez én is. Az autót már beindította, aztán várakozón nézett rám. – És most hová? Csaknem felnevettem a lelkesedésén. Tényleg azt hiszi, hogy ez annyira jó móka lesz? És valóban azt gondolja, hogy hagyom elindulni ezzel a csotrogánnyal, mielőtt megtett volna minden lehetséges óvintézkedést? – Kapcsold be a biztonsági övedet, már most ideges vagyok! – fintorgott és csúnyán nézett rám, de azért engedelmesen a helyére kattintotta az övet. Nem éreztem jobban magam, de meghajoltam az akarata előtt. – És most hová? – kérdezte újra, mintha egy türelmes anyuka lenne, aki a hisztis gyerekével beszélget. – Indulj el a százegyesen észak felé! – feleltem, de közben nem vettem le a pillantásomat róla. Figyeltem, ahogy minden mozdulatát gondosan megfontolja, majd végtelenül óvatosan végrehajtja. Néha enyhe pír öntötte el az arcát, s ilyenkor majd' beleőrültem a kíváncsiságba. Vajon mire gondolhat? Bosszantott, hogy nem látom a választ. – Úgy tervezed, hogy még naplemente előtt kiérünk Forksból? – érdeklődtem gunyorosan, s csaknem elmosolyogtam magam a bosszús arckifejezésén, ami keresztülsuhant a vonásain. – Ez a furgon elég öreg ahhoz, hogy a te autód nagypapája legyen, úgyhogy több tiszteletet! – vágott vissza, s ezúttal ő tűnt durcásnak. Ami az állítását illette, igaz volt, bár azt nem akartam ecsetelni, hogy az én koromat semmiképp sem szárnyalja túl. Végre sikerült kievickélni az egyébként is kihaltnak tűnő városból, s láttam, hogy kérdésre nyílik a szája. Mindenképp meg akartam előzni, bár nem lehettem biztos benne, hogy mit szeretett volna kérdezni. – Fordulj jobbra a nulla-tizesnél! – nem felelt, tehát valószínűleg csak az útirányt akarta megérdeklődni. Némán engedelmeskedett, mire elmosolyogtam magam, s további instrukciókkal szolgáltam. – És most hajts, amíg vége nem lesz a köves útnak! Mint Alice csodaországban. Csak a sárga úton... – És vajon mi van ott, ahol a köves út véget ér? – kíváncsiskodott tovább Bella, de tekintetét szigorúan a szélvédőn tartotta. 25

– Egy ösvény – feleltem, bár tisztában voltam vele, hogy ez nem egészen kielégítő válasz a számára. – Gyalogolni fogunk? – kérdezte elsápadva, mire a kevésbé önző felem fellélegzett. Talán a hosszú gyalogtúra kellően ijesztő a számára, hogy hátraarcot csináljon? Reménykedtem, hogy igen, bár valószínűleg belepusztultam volna. – Baj? – kérdeztem kicsit incselkedve, kicsit reménykedve. – Nem, dehogy! – vágta rá, kicsit gyorsan. – Ne aggódj, legfeljebb öt mérföld az egész, vagy annyi sem, van elég időnk! – vigasztaltam, mert hirtelen nagyon elveszettnek tűnt. Bosszantó némaságba burkolózott. Megijesztettem? Vagy a távolság aggasztja? Úgy éreztem, beleőrülök a kíváncsiságba. Vérének illata beszivárgott a torkomba, én pedig magamban hálát adtam Alice-nek, amiért nem engedett haza reggelig. De Bella elméjének némasága ellen még az én tündérien tehetséges húgom sem tehetett semmit. – Mire gondolsz? – bukott ki belőlem végül, mikor már éppen elég hosszúnak találtam a hallgatását. – Azon gondolkodom, vajon hová megyünk? – vágta rá, ám ezt is túl gyorsan. Sejtettem, hogy több van e mögött, de ha nem akarja megosztani velem, ma nem fogok erőszakoskodni. Semmilyen értelemben. – Egy helyre, ahová szeretek kirándulni, amikor szép az idő – feleltem végül, s még időben visszafogtam magam, nehogy rákérdezzek a valódi gondolataira. – Charlie szerint ma meleg lesz – mondta egyszerűen, amiről nekem valami egész más jutott az eszembe. – És megmondtad Charlie-nak, hová készülsz? – kérdeztem, ám ezúttal nem incselkedtem, hagytam, hogy a puszta kíváncsiság áradjon a szavaimból. – Hogyisne! – tagadta rögtön, mire éreztem, hogy beterít a vakrémület. Aztán bevillant Jessica. – De Jessica úgy tudja, együtt megyünk Seattle-be, nem? – legalább egy emberi lénynek tisztában kell lennie az együttlétünkkel. Kellett valami külső indok, hogy uralkodni bírjak magamon. És kétségbeesve figyeltem, ahogy Bella megrázza a fejét. – Nem, azt mondtam neki, hogy lemondtad. – Szóval senki nem tudja, hogy velem vagy? – kérdeztem, s bár igyekeztem nem mutatni, mégis hallottam saját hangomból áradó dühöt. Meg akar talán halni? Miért nem segít nekem, hogy megóvjam az életét? – Az attól függ... te biztosan megmondtad Alice-nek, nem igaz? – Kösz, Bella, ez igazán sokat segít – kiborultam, bár megfogadtam, hogy nem fakadok ki így előtte. Még frusztrálóbb volt, hogy a szemeit az útra szegezte a furgon elé, így hagyott engem dagonyázni a vágyaim és a kérdéseim között. Bár megfogadtam, hogy nem faggatom, mégsem bírtam megállni. – Annyira depressziós lettél Froksban, hogy öngyilkos akarsz lenni? 26

Egy pillanatra elhallgattam. Nem akartam megijeszteni, mégis reméltem, hogy lenyom egy satuféket, kitesz a kocsiból, és sarkon fordul. Már épp elnézést akartam kérni, amikor váratlanul megszólalt. – Azt mondtad, bajt okozhat neked, ha... sokan látnak minket együtt. Miattam aggódott! Ujjongtam... és átkozódtam. – Szóval te amiatt aggódsz, hogy nekem bajom lehet abból, ha te nem kerülsz haza? – kérdeztem, s dühöm újra feltámadt. Bólintott, de nem felelt. Teljesen megőrült ez a lány. Nem attól retteg, hogy talán a méreggel bevont borotvaéles fogaimat belemártom a bőrébe, vagy a vérével csillapítom égető szomjúságom, hanem azért fél, nehogy nekem problémáim adódjanak a meggyilkolásából. Atyaisten! Valóban kezd hasonlóképpen érezni, mint én. Fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék, vagy mit kellene tennem. Visszafordítani nem lehet, s úgy tűnt, hogy Bella éppen beleszeretni készül a végzetébe. – Nem velem kellene foglalkoznod! – jegyeztem meg, talán túl gyorsan ahhoz, hogy az ő emberi füle is meghallja. Nem is reagált. Ezek után nem beszélgettünk, átadta magát a vezetésnek Úgy láttam, mintha megrettent volna. Vajon most már sikerült ráijesztenem? Mire elértük az út végét, már abban sem voltam biztos, hogy ezt szeretném. Bella óvatosan leparkolt, én pedig azonnal kiszálltam, és levettem a pulóvert, ami eddig is csak a látszat kedvéért volt rajtam. Az idő meleg volt még Bella számára is, mert ő is levette a pulcsiját, s a derekára kötötte. Az alatta lévő póló úgy tapadt felsőtestére, mintha a második bőre lenne, s így láttatni engedte bájos idomait. Hangosan becsaptam a furgon ajtaját, majd belebámultam a sűrű bozótosba. Megkerestem a megfelelő irányt, aztán elindultam befelé. – Erre – mondtam Bellának, aki épp megkerülte a furgont botladozva. Nem értettem az arckifejezését – mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy mezítláb kell megtennie az utat. – Na és az ösvény? – hebegte idegesen, s a bőrének színe ijesztően sápadttá vált. Áh, szóval ezért. Azt hittem, megértettem a riadalmát. – Csak azt mondtam, hogy van egy ösvény az út végén, nem azt, hogy azon megyünk – mutattam rá, s barna szemeiben újabb félelem csillant meg. – Nem az ösvényen? – cincogta rémülten, én pedig igyekeztem visszahozni a jókedvét. – Ne félj, nem engedem, hogy eltévedj! – csúfolódtam, nehogy átlásson rajtam, nehogy meglássa a gyöngédséget, amivel a legszívesebben a karomba zártam volna, hogy úgy óvjam a nagyvilág minden veszedelmétől. Fájdalmas arckifejezést vágott, amiből arra következtettem, már eléggé meg van ijedve a hazamenetelhez. – Haza akarsz menni? – kétségbeestem a gondolatra, hogy már ennyi információtól megrettent, habár meg is értettem volna. Legalábbis mindent megtettem volna ennek érdekében. Elindult felém, s elszántan a szemembe nézett. Csak akkor állt meg, amikor már csaknem összeért a testünk. Éreztem vérének száguldó illatát, a testéből áradó meleget. Tudtam, hogy neki is éreznie kell a belőlem sugárzó fagyot, mégsem hátrált 27

egy lépést sem. Felnézett rám azokkal a nagy barna szemeivel, s határozottan megszólalt. – Nem. – Mi a baj? – kérdeztem, s már nem bírtam elfojtani a gyöngédséget a hangomban. Szerettem volna kiemelni abból a számomra megmagyarázhatatlan szomorúságból, amibe zuhant. – Nem vagyok túl jó túrázó – mondta morózus hangon, majd tétován hozzátette. – Nagyon türelmesnek kell lenned velem. – Tudok türelmes is lenni, ha nagyon akarok. Rámosolyogtam, ő visszamosolygott – talán, hogy megnyugtasson, bízik bennem –, de nem volt őszinte, szívből jövő a mosolya. Nem tudtam, mitévő legyek? Nem értettem a problémáját, de igyekeztem megnyugtatni. – Haza foglak vinni! – mondtam elszántan, hiszen mi más miatt aggódhatna ebben a pillanatban. Biztos voltam benne, hogy a félelem elért az különösen működő agyáig, s az taglózta le ennyire. Azonban mégsem lehettem ebben teljesen bizonyos. – Ha azt akarod, hogy még naplemente előtt megtegyem azt az öt mérföldet, akkor jobb, ha azonnal elindulsz, és mutatod az utat – mondta és a hangja gúnyos fennhangon csengett. Teljesen összezavart. Persze tisztában voltam vele, hogy ügyetlen, de csak nem hitte, hogy emiatt megharagudnék rá? Rá aztán semmiképp, semmiért, soha! Inkább magamra, amiért ennyire megijesztettem, s talán jogosan retteg. Talán valami belső emberi ösztön, ami működésbe lépett nála, és ebben a pillanatban figyelmeztette, hogy ideje menekülni. Egy végtelennek tűnő perc után feladtam. Nem bírtam rájönni a szomorúság okára a szemeiben, s bár hihetetlenül frusztráló érzés maradt bennem emiatt, azért elindultam a sűrű erdőbe. Itt végre otthonosabban mozogtam, mint bárhol máshol az emberek világában. Kicsit felszabadított ez az érzés, ezért könnyedén vettem Bella ügyetlenkedéseit. Türelmes voltam. Olyan türelmes, mint még soha senkivel, s mégsem okozott számomra megerőltetést. Félrehúztam a szeme elé kerülő páfrányokat, amik esetleg eltakarhatták előle a rálátást az útirányunkra, s letéptem jó néhány indát is ugyanezen okból kifolyólag. Amikor kidőlt fatörzs, szikla vagy terebélyesebb bokor került az útjába, egy pillanatra elgondolkodtam. Talán jobb lenne, ha kerülnénk, de már így is legalább dél lesz, mire odaérünk. Azt kívántam, bárcsak magán hagyta volna a pulóverét, mert így nem kellene érintkeznie hideg bőrömmel. Valahányszor megemeltem a könyökénél fogva forróság áradt szét az ujjaimban, s heves vágy fogott el, hogy átkaroljam törékeny testét. Amikor hideg ujjaim hozzáértek meleg bőréhez, szíve hevesebben kezdett dobogni, míg a lélegzete elakadt egy pillanatra. Tűnődve figyeltem ilyenkor, s nem tudtam eldönteni, vajon azért van, mert fél, vagy azért, mert – ahogy ő fogalmazott – kápráztatólag hatok rá? Reméltem, hogy az utóbbi. Mivel lassan haladtunk néha nem bírtam a kíváncsiságommal és ilyenkor újra elővettem a listámat a fejemben. Furdalt, vajon ünnepli-e a születésnapját, s örül-e az ajándékoknak, ahogy minden más, normális ember. Persze Bella nem szerette a 28

felhajtást, így meg sem lepett a nemleges válasza. A tanárairól is kérdeztem, akikre szívesen emlékezett, aztán arra a kérdésemre, hogy tartott-e akkoriban házi kedvencet, megint amolyan Bellás választ adott: figyelmetlenségből vagy csupán a benne élő szerencsétlenségnek köszönhetően néhány aranyhalat sikeresen kiiktatott, ezért ezek után felhagyott az állattartással. Micsoda szerencse! Ez volt az első alkalom, hogy kieresztettem a hangom a jelenlétében. Egy pillanatig megbűvölten bámult rám, de nem kommentálta a hangos jókedvemet. Már csaknem odaértünk a tisztásra, a nap is előbújt a sűrű felhőréteg mögül, ahogy azt Alice ígérte. Már csak percek kérdése volt, hogy megmutassam igazi valómat Bellának. Rettegtem, vajon mit fog szólni? Ahogy vártam, sikoltozva elrohan, vagy reméltem, ott marad és figyel majd olyan kápráztatottan, mint néha, amikor a szemeibe mélyedek? A távolban már láttam a tisztás fényeit, mert az erdő ritkulásnak indult azon a részen. Hamarosan kiderül. – Csak nem megérkeztünk? – szólalt meg váratlanul Bella, s úgy tűnt, mintha már teljesen elege lenne a gyalogtúrából. – Majdnem – mosolyogtam a türelmetlenségén. – Látod ott elől a világosságot? – Látnom kellene? – hiába hunyorgott, nem látta. Már nem bírtam mosolyba fojtani a vigyoromat. – Lehet, hogy a te szemednek még túl távoli – jegyeztem meg, mire láttam, hogy a szemei közti gondolkodóránc elmélyül. – Ideje szemorvoshoz mennem – motyogta morcosan, mire csendesen felnevettem. Néhány lépés után már láttam a szemében a fényt, s tudtam, hogy már ő is észrevette a világosságot. Nesztelenül követtem, mert már semmi nem állta útját a tisztásig. Figyeltem a lépéseit, s ha úgy láttam, elbotlik, én kész voltam bármelyik pillanatban elkapni. Úgy tűnt, mintha szeretne minél előbb kiérni az erdőből. Meg tudtam érteni. A kíváncsiságom az ő reakciójára legalább olyan élénk volt, mint az övé a nap velem való megnyilvánulására. A tisztás szélén megtorpantam, s tétovázva figyeltem Bella puha lépteit a fűben. Alice látomásai villanásokként cikáztak az agyamban. Vajon ez az a pillanat, amiben döntenem kell? Nem szabad belefeledkeznem gyönyörű látványába, nehogy a természetem felülkerekedjen a szerelmen, amit iránta éreztem. Bella kiért a rét közepére, majd megfordult és engem keresett. Láttam, hogy elfelejtette, amit a napfényről mondtam neki. Aztán felismerés suhant át az arcán, s ellenben azzal, amit vártam – hogy sikoltozva elrohan –, felém lépett, s hívogatóan mosolygott. Kétségbeesés cikázott át rajtam. Tényleg nem fogja fel, micsoda veszedelemmel áll szemben. Annyira törékeny volt, ahogy ott állt a napsütötte réten, az én rétemen, ahová senkit ezelőtt nem hoztam el. Még a családomat sem. Még egy lépést tett felém. A szemeiben kíváncsiság és végtelem bizalom ragyogott, sehol nem láttam a rémületet, amit vártam rettegve. Intettem neki, hogy maradjon, mire ő tétován megtorpant. Mosolygott. Hát nem ez a mennyország? Az én mennyországom, ahol Bella boldog mosolya vár rám. Mélyet lélegeztem, magamba szívtam Bella illatát, amit a szél felém sodort lágyan, aztán kiléptem a tisztásra. Lassan sétáltam felé, figyeltem arcának minden rezdülését, de hiába vártam, a rémület elmaradt. Csak nézett engem, s ahogy közeledtem felé 29

lassan, nehogy ráijesszek, azzal a mozdulattal óvatosan leereszkedett a fűbe. Nem volt rémület, nem félt tőlem, hanem egyértelműen el volt kápráztatva. Láttam mindazt a szemében, amit én éreztem, s ez végtelen boldogsággal töltötte el csaknem egy évszázada fagyott testemet.

–––––––––––––––––––––––

Bella szinte ledermedt a látványomtól. Összekuporodva ült a fűben, mint egy riadt bárányka, aki szembetalálta magát a hatalmas oroszlánnal. Egész délután úgy maradt, le nem vette volna a szemét rólam, ami természetes volt bizonyos szempontból, mivel a mi fajtánk ugyebár szemkápráztató az ő szemükben. Leheveredtem mellé a fűbe, és figyeltem. Boldoggá tett a tudat, hogy Alice tévedett – mégsem volt szükség az elhatározásomra, már döntöttem. Nem bántom Bellát sem így, sem úgy. A másik felemelő, már-már eufórikus érzést az okozta, hogy Bella nem kapott sokkot, nem rohant a furgonjához sikoltozva, ahogy attól féltem, hanem lekuporodott és álmélkodó tekintettel figyelt. El volt kápráztatva, ahogy én is. A kellemes érzelmek hatására eszembe jutott az altatódal, s szinte némán – akaratlanul – dúdolni kezdtem. Biztos voltam benne, hogy Bella nem veszi észre, de túl jó megfigyelő volt. – Mit csinálsz? – kérdezte, s hangja alig volt több egy sóhajnál. – Dúdolok, de a te fülednek néma hangon – feleltem, s egy pillanatra elmosolyodtam. – Oh... – nyögte, de nem firtatta tovább. Vetettem rá egy röpke pillantást, majd újra lehunytam a szemeimet. Annyira idilli volt, jól éreztem magam. Túlságosan is jól. Nem voltam benne biztos, hogy számomra megengedett ez a fajta boldogság. Mit nem adtam volna immár sokadjára, ha láthatom a gondolatait. Azonban nem faggathattam. Legalábbis nem úgy, ahogy az elmúlt két napban, szünet nélkül. Végtelenül különös érzés volt most a tisztásomon heverni, távol minden ártó szándéktól, minden embertől. Általában ezért jöttem ide, hogy "kipihenhessem" magam, ez a hely tökéletesen mentes az emberi gondolatoktól. Érdekesen hatott ugyanakkor, hogy velem volt egy emberi lény, mégis teljes némaság honolt körülöttem. Hallottam a patak csobogásától kezdve a legapróbb tücsök zenéjéig, sőt, a közeli hegyek felett szárnyaló réti sas énekét is, azonban a tőlem csupán karnyújtásnyira kucorgó lány egyetlen gondolatát sem. Bella légzése nyugodt volt, s bár a szívverése néha – minden különösebb, látható indok nélkül – szaporábban kezdte verni az ütemet, egyéb jelét nem mutatta, hogy tudatában van a helyzetével. A feltámadó szél felém sodorta édes illatát, amire a torkomban azonnal feltámadt a már jól ismert égető szomjúság, azonban – hála Alice30

nek – elég erőm volt, hogy ne foglalkozzak vele. Meleget éreztem a kézfejemen, mire a szemeim azonnal felpattantak. Bella simogatott gyöngéden, kíváncsian, arcán hitetlenkedő kifejezés ült. Sehogyan sem értettem. Félnie kellett volna, rettegve elmenekülni, ehelyett itt ül mellettem, és cirógat. Az égető érzést a torkomban elnyomta a váratlanul feltámadó lángoló kíváncsiság, és már nem bírtam visszafogni magam. – Nem félsz tőlem? – kérdeztem, bár kicsit féltem a válaszától. Féltem, de vártam, s jókedvű mosoly mögé rejtettem az idegességem, mert tudnom kellett. – Nem jobban, mint máskor – felelte magától értetődő természetességgel, mire a mosolyom vigyorba szélesedett. Ez egyértelmű "nem" volt. Soha nem félt, ijedt meg tőlem igazán, legalábbis még soha nem reagált úgy, ahogy azok az emberek, akik valóban féltek tőlem. Közelebb húzódott hozzám, amire egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Bellát nem zavarta a testemből áradó hideg, ezúttal teljes kezével nyúlt hozzám, megérintette a felkaromat. Kezének melege érzelmek egész lavináját indította el bennem. A forróság merőben másfajta, mint az a fajta szomjúság, amit vámpírként éreztem a magafajta iránt. Sokkal kellemesebb, annyival melegebb, mintha átölelne belülről. Ahogy simogatta a karomat éreztem, ahogy megremeg. Talán a bőröm hideg tapintása miatt... De mégsem húzódott távolabb, az arcán nem láttam az undor jeleit, ami után kutattam, s visszahunytam a szemem. – Nem baj? – kérdezte tétován. – Nem – feleltem, majd mélyen magamba szívtam az illatát. Az ellenséges érzelmek ütköztek, majd szétrobbantak, mint egy tűzijáték. – El nem tudod képzelni, milyen érzés. Végigsimított a karomon, majd elidőzött a könyökhajlatomnál – egy percbe tellett, mire rájöttem, hogy az erek vonalát követi, melyekbe már csaknem egy évszázada belefagyott a vér. Végül elért a csuklómig, hallottam, ahogy mozdítja a másik kezét, amivel az enyémet akarta megfordítani. Megelőztem, s fölfelé fordítottam a tenyeremet, mielőtt ő ezt megtehette volna. Talán túl gyors voltam. Törékeny ujjai mozdulatlanná dermedtek a bőrömön a riadalomtól. Ránéztem. Gyönyörű, szívalakú arcán rémület suhant át, majd meglepettség tükröződött rajta. De nem annyi riadalom, ami miatt itt hagyott volna. Még... Bűntudatom feltámadt, amiért ráijesztettem. – Sajnálom... – mondtam csöndesen, majd újra lehunytam a szemeimet. – Veled túlságosan könnyű önmagamnak lenni. A magyarázatom nem egészen az igazság volt, de ezt Bella nem vette észre. Inkább ferdített valóság. A normális felelet így hangzott volna: Veled túlságosan nehéz elnyomnom a vámpírfelemet! Azért a fennhangon kimondott féligazság nem volt olyan ijesztő. Éreztem, ahogy Bella gyengéden, lassan felemeli a bal kezemet, engedtem, hogy ide-oda forgassa. Felnéztem rá, s csaknem megőrültem. Lehet ez még ennél is frusztrálóbb? Úgy tűnt, mintha Bella szeretne belém látni, még hunyorgatott is, ahogy egészen közel húzta a kezem az arcához, még a lélegzetét is éreztem a bőrömön. 31

– Mondd el, mire gondolsz most? – kérdeztem suttogva, mire rám nézett hihetetlen mélységű szemeivel. – Még mindig fura érzés, hogy sose tudom, mit gondolsz. – Tudod, mi többiek, egyfolytában így érezzük magunkat – jegyezte meg félig meddig viccelődve, de biztos voltam benne, hogy csak el akarja terelni a figyelmemet. Valamennyire sikerült is. Amióta magamhoz tértem az új életemben – ha a létezésemnek ezt a formáját életnek lehet nevezni –, azóta tudok gondolatokat olvasni. Ez egyrészt a vigaszom volt, másrészt néha úgy éreztem, hogy a keresztem – például Jasper közelében. – Nehéz élet lehet... – jegyeztem meg, aztán eszembe jutott, hogy miről kezdtünk beszélni. – De még mindig nem mondtad meg, mire gondolsz? Az apró ránc megjelent a homlokán, amiből tudtam, hogy habozik velem megosztani a gondolatait. Kicsit megijedtem. Mi járhat a fejében, amiről ennyire nem szeretné, hogy megtudjam? A feszültség úgy áradt szét a testemben, mint valami gyilkos méreg. – Éppen azt kívántam, bár tudnám, te mire gondolsz... – És? – sürgettem, s a legszívesebben felültem volna, a tenyerembe fogjam az arcát, hogy kényszerítsem, nézzen a szemembe. – Azt is kívántam, bárcsak el tudnám hinni, hogy tényleg létezel – ésszerű kívánság, gondoltam, de nem szóltam, ő pedig továbbra is habozott. Végül kibökte a legnagyobb félelmemet. – És azt is kívántam, bárcsak ne félnék! Szóval mégis! Bármennyire is igyekezett elrejteni előlem egész délelőtt, már nem bírta tovább magában tartani. De vajon mitől fél? Attól, hogy megölöm, vagy attól, hogy átváltoztatom? Az első tűnt a valószínűbbnek lévén, hogy ez utóbbiról nem tudhatott semmit. És egyáltalán, nem mindegy, mi miatt fél tőlem? Jobb szerettem volna, ha ez az utolsó mondata köddé válna a benne rejlő tartalommal együtt. – Nem akarom, hogy félj! – mormoltam magam elé, s azon tűnődtem, hogyan győzhetném meg erről? Azt akartam, hogy tudja, soha nem bántanám. Semmilyen körülmények között nem ártanék neki, de vajon megtehettem ezt az ígéretet? Felelőtlenség lett volna, hiszen az illata már valósággal perzselte a torkomat. Nem ígérhettem olyat, aminek betartásában nem voltam száz százalékig biztos. – Nem éppen arra a fajta félelemre gondoltam, bár kétségkívül arról se kellene megfeledkeznem – magyarázta, amikor észrevette a ki nem mondott ígéreteimet. Ismét összezavart. Félt, de nem attól, ami teljesen egyértelmű? A szavai arra utaltak, hogy megértette, mekkora veszélyben forog az élete az én jelenlétemben, azonban mégsem ez volt a legnagyobb rettegése. Mi lehet az, ami még az én méreggel átitatott borotvaéles fogaimnál is jobban megijeszthették? Váratlanul felültem, de a bal kezemet ott hagytam az övében. Egész közel hajoltam hozzá, forró leheletét az arcomon éreztem, miközben elmélyültem mesésen barna szemeinek feneketlen mélységében. Próbáltam kiolvasni a választ, hiába. Az illata körülölelt, mint valami selyem kínzókamra, de ura voltam az ösztöneimnek, egyelőre... – Hát akkor mitől félsz? – kérdeztem türelmetlenül, s epedve vártam a válaszát. Későn vettem észre, mire készül. Csaknem végzetesen későn. Ahogy ott ült velem 32

szemben, kezem a kezében, egymásba fonódott tekintettel egy másodpercre megszűnt a világ. Mire feleszméltem ő – ahelyett, hogy hátrahőkölt volna végzetes közelségemtől – előrébb hajolt, és mélyen magába szívta az illatomat. Tökéletes áldozat lehetett volna. Ajka néhány milliméterre volt az enyémtől, haja a hirtelen mozdulatra előrehullott és súrolta az arcomat, míg nyakának illata feltámasztotta a bennem rejlő szörnyeteget. A szomjúság tomboló légörvényként vonult végig a torkomon, s már elképzeltem, mit fogok tenni ezután Bellával. Egyszerű lett volna... csak előre kellett volna hajolnom... Nem! Ugyan miért nem? Hiszen szinte tálcán kínálja magát... A szörnyeteg erősebb volt, mint valaha. Próbáltam magam elé idézni Carlisle és Esme csalódott arcát, amiért mégsem sikerült az ígéretemmel ellentétben életben tartani a lányt, de a vörös szemek egyetlen hanyag mozdulattal félresöpörték az emlékeimet. Nem láttam mást csak a Bella kecsesen hajló nyakánál pulzáló eret, nem éreztem mást csak mézédes, csábító illatát, melyet a szellő aljas mód felém sodort újra és újra, szünet nélkül. Bevillantak Alice látomásai, s újra láttam amint Bella előttem fekszik holtan, szemei a semmibe merednek élettelenül, hófehér bőre már soha többé nem pirul el, ha meglát, nem villan fel megértés gyönyörű vonásain. Földöntúli akaraterőt merítettem ebből a képből, s elszakítottam magam Bella bűvköréből. Egy másodperccel később már újra a tisztás szélén álltam, biztonságos távolságban, s igyekeztem összeszedni magam. Az undor önmagam iránt végtelen méreteket öltött. Te jó isten! Csaknem megöltem Bellát! Majdnem leromboltam az apám munkáját! – Sajnálom... Edward – hallottam Bella suttogását, ami alig volt több mint egy lélegzet. Egy pillanatig nem is látta, hol vagyok, csak nézett összezavarodva, kezét úgy tartotta, ahogy hagytam, amikor kirántottam belőle gyűlöletes markomat, amellyel néhány perce még a fejét akartam hátrafeszíteni, hogy jobban odaférhessek... Az arcán fájdalmas kifejezés, magát hibáztatta... – Várj egy kicsit! – szóltam neki hangosabban, hogy az ő füle számára is hallható legyen. Töredékmásodperc alatt lepergett előttem Alice tegnapi jóslata, miszerint ezen a napon érkezik el a sorsdöntő pillanat, amikor döntenem kell. Szép lassan megnyugodtam. Hiszen nem bántottam. Időben észbe kaptam. Nem. Ez soha többé... Nem fogom engedni! Megtiltom magamnak. Aztán lassan elindultam felé. Annyira törékeny volt, annyira gyönyörű, ahogy ott ült megszeppenten, a kezét nem mozdította, mintha arra várna, hogy visszategyem az enyémet oda. Újra eszembe jutott a bárány, aki szembetalálta magát az oroszlánnal. Bella fájdalmas arckifejezése a szívemig hatolt. Minden lépésemmel magamba szívtam kicsit az illatából, amit a lágy szellő kitartóan küldözgetett felém. Lassan mozogtam, megfontoltan, nehogy elveszítsem az önkontrollomat, miközben egyfolytában erősítettem magamban az elhatározást, miszerint nem bánthatom a lányt. Kétlépésnyire tőle megtorpantam és én is lekuporodtam a fűbe. Barna szemei fogva tartották az enyémet, én pedig mélyen magamba szívtam az illatát. Őrjítő fájdalom égette a torkomat, de kordában tartottam, és sikerült egy bocsánatkérő mosolyt kicsikarnom magamból. – Nagyon sajnálom! – mondtam őszintén, de nem kezdtem ragozni, hogy mennyire 33

nagyon. – Megértenéd, hogy gondolom, ha most azt mondanám, hogy én is csak ember vagyok? Bólintott, láttam a szemében, hogy valóban megérti, de nem mosolygott. Ezúttal tényleg megijedt. Magamba szívtam az illatát, ami ezúttal édesebb volt, csábítóbb, mint valaha. Tudtam, hogy az embereknek csak egyetlen alkalommal lesz ennyire édes illatú a vére – ha a vércukorszintjük a magasba emelkedik. És hogy ezt a félelem okozta onnan tudhattam, hogy az adrenalin még vonzóbbá tette a számomra. Mosolyom kissé gúnyosba fordult át erre a gondolatra. Átfutott rajtam, talán itt az ideje, hogy felnyissam Bella szemét. Azt akartam, hogy lássa, milyen vagyok valójában. Nem vagyok sem szuperhős, sem jó, én maga vagyok a gonosz, a rossz. Talán, ha ebben a riadt másodpercében megláttatom vele a valóságot, akkor időben el tud rohanni, hogy visszatérjen abba az életébe, ahol nincsenek mesebeli szörnyek. De vajon el bírnám engedni? – Hát nem én vagyok a világ legkiválóbb ragadozója? Minden porcikámmal magamhoz csalogatom a zsákmányt. A hangommal, az arcommal, még a szagommal is. Mintha bizony szükségem lenne rá – felpattantam, aztán rohanni kezdtem. A hátamban éreztem egy pillanatra Bella döbbent pillantását, de olyan gyors voltam, hogy ő már nem láthatott. Körberohantam a réten, még jól is esett a futás, aztán megtorpantam azon a ponton, ahonnan alig néhány perce elindultam felé. Keserű nevetésem minden öröm nélkül csengett a kerek tisztáson. Bella minden mozdulatomat árgus szemeivel figyelte, arcán hitetlenkedés és döbbenet váltakozott. – Mintha bizony el tudnál futni előlem. Felnyúltam a mellettem álló fára, s könnyűszerrel letörtem az egyik legvastagabb ágat a törzséről. A fa hangos reccsenéssel adta meg magát az erőmnek. Egy pillanatig a fél kezemben tartottam, hogy lássam Bella reakcióját, majd minden erőfeszítés nélkül nekivágtam egy másik fa törzsének. Figyeltem Bellát, de érezni is akartam, ezért egy szempillantásnyi idő alatt odarohantam hozzá. Ő eddig a még mindig remegő fatörzseket nézte, majd engem keresett, s megilletődve tapasztalta, hogy előtte vagyok. – Mintha bizony meg tudnád magad védeni tőlem – súgtam neki gyöngéden. Bella szemei tágra voltak nyitva, s őszinte rémület tükröződött benne. Szinte egész testében reszketett, ezért azonnal megbántam, hogy ennyire kinyilatkoztattam magam. Óvatosabbnak kellett volna lennem... De mégsem. Talán így észhez tér, és végre azt teszi, ami az egészsége... az élete szempontjából helyes. Viszont nem akartam, hogy ilyen rémülettel nézzen rám. Óvatosan guggoltam elé, hogy a szemünk egy magasságba kerüljön. Sápadt volt, mintha már halott lenne, szíve olyan gyorsan vert, hogy attól féltem, menten kiugrik a helyéről. – Ne félj! – kértem lágyan, szinte könyörögtem, annyira szerettem volna a szavaimnak a valódiságát. – Megígérem... – talán ez kevés. Többet... mindent meg kell adnom neki. – Megesküszöm rá, hogy nem bántalak – én magam reméltem a legjobban, hogy ez valóban így fog történni, de azért még hozzátettem. – Ne félj! Nem felelt, csak nézett rám némán. Teljesen némán. Talán sokkot kapott, tűnődtem magamban. Gyorsan el akartam feledtetni vele a riadalmat, amit átélt az imént. – Kérlek, bocsáss meg! – esedeztem, s igyekeztem visszafogni a szerelmet a hangomban. Úgy éreztem magyarázatra szorul az iménti cselekedetem. – Általában 34

tudok uralkodni magamon. Csak éppen most kiborítottál egy pillanatra. De mostantól, ígérem, kifogástalanul viselkedem. Elhallgattam, s vártam, hogy végre megszólaljon. Halljam angyali hangját, ami igazolja, hogy valóban rendben van az egészsége, a lelke. De az ajkai szinte kékek voltak, s a tekintete továbbra is zavaros. Igyekeztem hát könnyedebb hangnemre váltani. – Különben is, ma tényleg nem vagyok szomjas – mondtam mosolyogva, majd rákacsintottam. Végre! Felcsengett ezüstös kacagása, bár mintha a hangja is remegett volna. Továbbra sem felelt, de legalább egy pillanatra újra megláttam az életet az arcán. Azonban biztosan kellett tudnom. – Jól vagy? A legfontosabb kérdés idilli együttlétünk alatt. Azonban még mindig hallgatott. Kezemet visszacsúsztattam az övébe, amely továbbra is ugyanabban a pózban maradt, mint mielőtt kirántottam onnan, mintha megdermedt volna. Bevillant – nem bír megszólalni. Lenézett a kezemre, pillanatig tűnődve tanulmányozta összefonódó ujjainkat, majd újra megajándékozott a pillantásával. Semmi undor, semmi riadalom, csak a puszta kíváncsiság, és még valami, amit nem maradt időm megfejteni, mert ekkorra már újra a kezünket figyelte. Borzongató érzés volt, ahogy végigfuttatta az ujját a tenyerem rajzolatain, ám ennél is nagyobb hatással volt rám a mosolya. Félszegen elmosolyodott, mintegy feloldozva engem az iménti vétkes kirohanásom miatt. Gyönyörűbb már nem is lehetett volna ezzel a bájos mosollyal az arcán, kedves pírral a bőrén. Mindent megadtam volna szánalmas létezésemből, csak hogy mindig ilyennek láthassam. A bizalom lángja úgy lobogott a szemeiben, mint a szomjúság a torkomban, de ez így volt jó. Így lettünk egy egész.

–––––––––––––––––––––––––––––

Mosolya az én arcomon tükröződött, ám ekkor rádöbbentem, még mindig nem hallottam a hangját. Valahogy meg kell szólaltatnom. – Hol is tartottunk, mielőtt olyan lehetetlenül viselkedtem? – kérdeztem óvatosan, és árgus szemekkel figyeltem a reakcióját. Egy pillanatig továbbra is ködös tekintettel és üres arckifejezéssel meredt rám, majd mintha valami kábulatból magához tért volna. Pislogott néhányat, aztán végre megszólal kissé remegő hangon. – Esküszöm, nem emlékszem. – Azt hiszem, arról beszéltünk, miért is félsz a legkézenfekvőbb okoktól eltekintve – emlékeztettem, mire felismerést véltem felcsillanni a szemeiben. 35

– Aha, tényleg – motyogta. A türelmetlenség feltámadt bennem, nem bírtam már kivárni, mit felel. Azonnal tudni akartam minden gondolatáról, ami valaha átsuhant abban a különösen működő agyában. – Nos? – sürgettem, de mintha nem is figyelne rám. Szórakozottan simogatta a tenyeremet, mintha hipnotizálva lenne, és némaságba burkolózott. Mélyet sóhajtottam figyelmen kívül hagyva a már ismert égető fájdalmat, s igyekeztem cirógató ujjaira koncentrálni. – Milyen könnyen elveszítem a türelmemet. Afféle bocsánatkérésnek szántam ezt, s kissé gyöngédre sikeredett, de neki tetszett a hanglejtésem. Úgy tűnt, végre túltette magát az iménti őrült viselkedésemen. Eszembe jutott a lista, ami a tulajdonságairól szólt. Bátor. Ezt már az elején megállapítottam, és ezúttal be is bizonyította, hogy mennyire az. A szája elnyílt, én pedig mohón ittam minden szavát. – Azért félek, mert.. hát, szóval nyilvánvaló okokból nem maradhatok mindig veled. És attól félek, hogy én veled akarok lenni, sokkal jobban vágyódom rá, mint szabadna – hadarta idegesen, mire rájöttem, mennyire nehezére esik neki az érzelmeiről beszélnie. Újra kétfelé szakadtam. Egyik énem ujjongott újra, amiért ennyire nehezére esik távol lennie tőlem. Persze közel nem annyira, mint fordítva, de az ő mércéjével nézve ez igencsak hízelgő rám nézve. A másik felem megvetően nézett végig magamon. Na, tessék! Ezt akartad? Most majd temiattad fog szenvedni! Dehogy akartam ezt. Hogyan is akarhattam volna, hogy szenvedjen bármi miatt is, hiszen nála nagyszerűbb teremtéssel soha nem találkoztam. Az iménti bemutatóm a létezésem töredékéről viszont megérttette vele, hogy a jelenlétemben félnie kellene, rettegnie, azonban még ez sem tartja vissza attól, hogy pozitívan érezzen irányomban. Nem volt illő, hogy majd szétvetett a boldogság emiatt. – Igen. Ettől csakugyan félned kell – feleltem neki, s óva intettem saját magamtól. – Óvakodnod kell tőlem a saját érdekedben. Már régen el kellett volna mennem – újra mélyet sóhajtottam, s illata már nem ütött olyan erővel, mint azelőtt. A szavaim igazak voltak, de nem azt mondtam, amit gondoltam: hogy nincs elég erőm elmenni. – Legalább most meg kéne tennem. De nem hiszem, hogy képes lennék rá. Nem. Most semmiképpen sem. Nem most, amikor ilyen gyöngédséggel néz rám. Ennyi kétségbeesett marasztalással, s ennyi könyörgéssel a hangjában. – De én nem akarom, hogy elmenj! – suttogta, s láttam, hogy ezt sem volt könnyű kimondania. Nem értette, hogy mit akarok mondani, vagy nem akarta megérteni. Lesütötte a szemeit, a kezünket bámulta, én pedig őt. Ahogy mostanában mindig. – Pontosan ezért kellene elmennem – mondtam elkeseredetten, majd vidámabban hozzátettem. – De ne aggódj! Alapjában véve önző alak vagyok. Túlságosan is vágyódom a társaságodra, semhogy képes lennék azt tenni, ami helyes. Azt reméltem, hogy ha az önzőbb oldalamat mutatom, akkor talán észbe kap, és elrohan. Ha meglátja, hogy képes vagyok kockáztatni az életét, csak nekem jobb legyen, könnyebb legyen léteznem, akkor kiábrándultan faképnél hagy. Hiú remény. – Örülök neki. 36

Hát persze. Én is örültem, de neki nem hagyhattam meg, hogy reménytelen álmokat szövögessen körénk. Rózsaszín lányálmokat, amik soha nem teljesülhetnek be több okból kifolyólag is. Elhúztam a markomat kezének édes melegéből, s szinte fagyosan, figyelmeztetően szóltam rá. Ám, hogy elvegyem a szavaim élét, a kezemet lágyan visszacsúsztattam az övébe. Szinte már ösztönszerűen jött ez a mozdulat. – De ne örülj! Én nem csak a társaságodra vágyódom. Ezt sose felejtsd el! Ne felejtsd el, hogy rád nézve sokkal veszélyesebb vagyok, mint bárki másra! – elhallgattam, tudván, túl sokat árultam el. De hát éppen ezért hoztam őt ide a mai napon, nem? Hogy megismerjen, mindent megtudjon rólam, és megértsen. Ahogy ránéztem, már nyomát sem láttam a félelemnek, csak erős koncentrációnak, ahogy próbálta megérteni a hallottakat. Elkaptam róla a tekintetem. Meg fogja valaha érteni, micsoda kísértést jelent a számomra? A távolban észrevettem az egyik fa tetején egy apró mókust, amint a talált makkot a szájába gyömöszölve egy pillanat egy szinttel lejjebb szaladt, ahol az odúja rejtőzött. A bejáratnál megtorpant, felénk fordult, és mintha szemrehányó pillantást lövellt volna felém. – Nem értem, mire gondolsz, legalábbis az utolsó részt biztosan nem értem – magyarázta Bella tűnődve, mire elmosolyodtam. Szerettem volna, ha megérti az érzéseim bonyolultságát, de nem voltam benne biztos, hogy elegendő a szókincsem, hogy mindezt érzékeltessem vele. – Hogy magyarázzam meg neked? Méghozzá anélkül, hogy megijesztenélek?... Hmmm – elmélkedtem, mi lehetne a legideálisabb hasonlat, de elvonta a figyelmemet. Apró, törékeny kezeivel szorosan tartotta a tenyeremet, bőrének melege apró elektromos áramként keltette életre dermedt testemet apránként. Bizsergető, kellemes, feledhetetlen – villantak a szavak az agyamba, ahogy próbáltam elemezni az érzést. – Ez elképesztően kellemes érzés, ez a meleg! Hiába is próbáltam volna meg visszaemlékezni, hogy éreztem-e valaha ilyet, biztos voltam benne: soha. Egyébként is, amióta megkezdtem új életemet – egy évszázaddal ezelőtt – soha ember még nem érintett meg, még hajdani áldozataim sem, akikre akkor istentudatommal bíróként ítéltem, aztán hóhérként hajtottam végre a büntetésüket. Még nekik sem engedtem, hogy hozzám érjenek. Később pedig, mikor már megtanultam köztük élni rájöttem, hogy ettől nem is kell tartanom lévén, hogy az emberek általában taszítónak éreznek bennünket. Csaknem kitört belőlem a keserű nevetés. Általában igen, de Bella minden volt, csak átlagos nem. Erről eszembe jutott egy két használható hasonlat. – Azt ugye tudod, hogy mindenki más ízeket kedvel? Van, aki a csokoládéfagylaltot, mások az epret? – bólintott, mire rájöttem, milyen ostoba kérdést tettem fel. Okos lány volt, ezt ne tudta volna? Igyekeztem szabadkozni bugyuta magyarázatom miatt. – Elnézést az ennivalós hasonlatért, de máshogy nem tudom megmagyarázni. Ezen nevetnie kellett, én pedig bocsánatkérő mosolyt küldtem felé. Soha nem beszéltem meg ezt a dolgot senkivel. A családommal azért, mert ők tudták, miről beszélek, emberrel pedig... hát elég nyilvánvaló... – Tudod, minden embernek más az illata, más az esszenciája – kezdtem, s reméltem, hogy elég érthetően fogalmazom meg. – Ha bezárnál egy alkoholistát egy poshadt sörrel teli szobába, ő boldogan eliszogatna ott. De ha épp leszokófélben lenne az alkoholról, azért meg tudná állni, hogy ne igyon belőle. Ám tegyük fel, hogy 37

ugyanebben a szobában talál egy pohár százéves brandyt, a legritkább, legfinomabb konyakot, amelynek meleg illata belengi a helyiséget... Nos, mit gondolsz, mi történne akkor az emberünkkel? Némaság... újra. Hiába próbáltam elméjének láthatatlan pajzsát áttörni, lehetetlen próbálkozás volt. Barna szemeiben kétkedés tükröződött. Talán mégsem volt jó a hasonlatom, nem hisz nekem. Töprengtem, vajon kivette-e a hallottakból azt a végtelen szerelmet, amit rejtenek? – De talán nem is ez a jó hasonlat. A brandynek túl könnyű lenne ellenállni – morfondíroztam, majd hirtelen beugrott a helyes megfelelő. – Az alkoholista helyett inkább heroinistát kellett volna mondanom. Felcsillantak a szemei, megértette, mit beszélek. – Szóval én vagyok a kedvenc kábítószered? – kérdezte tréfásan. Hogy azért kezdett viccelődni, mert látta rajtam a szomorúságot, vagy mert enyhíteni akart a feszültségen, nem tudom, de egy pillanatra elmosolyodtam, mennyire igaz, amit mondott. És tovább fűztem. – Igen, az a helyzet, hogy pontosan az vagy nekem: a legtisztább heroin. – És ez gyakran előfordul? – kíváncsiskodott, s én megértettem a kérdése mögött megbúvó aggodalmat. Átlagosnak tartotta magát, aki semmiben sem különbözik az embertársaitól. Ha tudta volna... De hogyan nyissam fel a szemét? Egyszerű igenes, nemes válasszal nem sikerülne. – Beszélgettem erről a fivéreimmel. Jaspernek nagyjából mindnyájan egyformák vagytok. Ő csatlakozott legkésőbb a családunkhoz. Neki még állandó küzdelmet jelent, hogy ellenálljon a kísértésnek. Még nem volt ideje, hogy kifejlessze magában a különféle illatok, aromák iránti érzékenységet – elhallgattam, majd bocsánatkérőn, esdekelve néztem Bellára. Nem akartam megijeszteni. Érzéketlenségem a témának szólt, nem is tudtam volna finomabban elmagyarázni, mégis úgy gondoltam, illő lenne elnézést kérnem. – Sajnálom. Bellára néztem. Egy pillanatig úgy tűnt, nem értette, miért kérek bocsánatot, aztán felcsillant az értelem okos barna szemeiben. Arcán ezután bosszús arckifejezés jelent meg, nem értettem, miért. Hangja viszont lágy volt, vigasztaló, mikor megszólalt. – Nem zavar. Kérlek, ne aggódj állandóan, hogy esetleg megbántasz, vagy megijesztesz, vagy bármi! – hadarta, s szavaiból arra következtettem, azért dühös, mert félbeszakítottam a magyarázatomat. Kíváncsisága tört elő belőle, ez pedig boldog tudattal töltött el. – Ti így gondolkodtok. Meg tudom érteni, legalábbis megpróbálom. Magyarázd el úgy, ahogy neked a legegyszerűbb. Feloldozott mindazokért, amit már kimondtam, s azokért is, amiket még nem ejtettem ki a számon. Mély lélegzettel szívtam tele a tüdőmet émelyítő illatával, hallgattam szívének nyugodt ritmusát, mely kivételesen összhangban volt a légzésével. Nem félt, nem bosszankodott, csak kíváncsi volt. Felnéztem az égre, elláttam egész a feketeségig, a fehér felhők és a kék ég fölé, aztán mélázva folytattam. – Szóval Jasper úgy gondolja, hogy ő még soha nem találkozott senkivel, aki annyira... – tétováztam. Azt akartam mondani, hogy "annyira kívánta volna a vérét, mint én neked", de nem akartam az előbbi rémületet visszaköltöztetni a szemébe. – ... annyira vonzotta volna, mint te engem. Márpedig, ha így véli, akkor szerintem sem élt 38

át ilyesmit. Emmett, úgymond már régóta egy csónakban evez velünk, ő pontosan értette, miről beszélek. Azt mondta, vele ez kétszer megesett, s hát az egyik esetben erősebb volt a vonzás... – És veled előfordult már? – kérdezte, mintha figyelmen kívül akarná hagyni, amit az imént mondtam. Nem számított neki, hogy ki vagyok, ki a családom, mit műveltünk, hány embert öltünk meg??? Csak az számított neki, hogy itt lehet velem. A számára legveszélyesebb lény társaságát találta a legbiztonságosabbnak. Micsoda képtelen helyzet... – Soha – leheltem, egy pillanatra megállt a szívverése, hogy aztán őrült mód kezdje verni a tamtamot. Kissé kábultan nézett rám, lélegzetvisszafojtva, de hamar összeszedte magát. – És mit csinált Emmett? Nem nyilvánvaló? Elkomorodott az arcom, a hangulatom, a kezem ökölbe szorult a tenyerében, mégsem eresztette el. Nem bírtam állni gyöngéd pillantását, nem mertem nézni, ahogy felgyullad benne a megértés fénye, ezért elfordítottam a fejemet. Bella hallgatott, de rájöhetett, hogy nem fogok válaszolni, mert újra megszólalt, ezúttal halkabban. – Azt hiszem, sejtem. – Még a legerősebbek is kibuknak a csónakból, nem igaz? – könyörögve néztem rá, esedezve, hogy bocsássa meg a létezésünket, és sóváran, mert olyannyira szerettem volna, ha egyszerű emberként lehettem volna itt vele. Ahogy ránéztem a szemében felvillant valami, s ahogy megszólalt a hangjában jogos él csendült. – Mit kérsz tőlem? Az engedélyem? – nem feleltem. A haragját jogosnak éreztem, szerettem volna, ha megérti micsoda kínszenvedés a jelenléte a számomra, s mégis mekkora gyönyörűség, hiszen nélküle soha többé nem lehettem egész. Mikor újra megszólalt a hangja már inkább volt könyörgő, mintsem ellenségesen éles. – Úgy értsem, hogy nincs remény? Hát, ezt gondolta? Akkor ezért csattant fel az előbb? Félreértettem a hanghordozását, s azonnal megbántam, hogy az imént oly hevesen kifakadtam. Hogyan is gondolhatta, hogy én bántanám valaha? Valamikor? – Nem, nem! – mondtam hevesen, már szinte kiáltva, s tekintetemet az övébe mélyesztettem. – Hát, persze, hogy van remény! Már úgy értem, persze, hogy nem foglak... Velünk egészen más a helyzet. Emmett... Azok idegenek voltak, akikkel összeakadt. És nagyon régen történt, akkor még nem volt ennyire... gyakorlott, ennyire óvatos, mint most. Minden rezdülését figyeltem, s bevetettem az összes lehetségesnek tűnő erőmet, nehogy elfordítsa tőlem a tekintetét. Mélybarna szemeiben megrendültséget láttam, míg megemésztette a hallottakat. – Szóval... – hangja, mint a fuvallat, remegő és lágy. – ... ha véletlenül találkoztunk volna... egy sötét sikátorban, vagy ilyesmi... – elakadt. Hogyan is tudná befejezni ezt az őrült mondatot. Ez is magyarázatra szorult. – Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne ugorjak fel az osztályterem kellős közepén, és... – én sem bírtam kimondani. Képtelenségnek hangzott volna, bárhogyan is fejezem be. Elfordítottam a fejemet, ahogy eszembe jutott az emlék. Az akkor rám 39

törő féktelen szomjúság elemi erővel élt bennem. – Amikor elmentél mellettem, kevésen múlott, hogy ott helyben tönkre nem tettem mindazt, amit Carlisle felépített számunkra. Ha nem gyakorlom az utóbbi, hát, igen sok évben, hogy leküzdjem a szomjúságomat, akkor nem bírtam volna fékezni magam... – megint elhallgattam. A mókus, amit az előbb figyeltem újra szemrehányóan nézett rám. Emlékeim hívatlanul törték be magukat az agyamba. Bella, ahogy tétován botladozva elhalad mellettem, a légáramlat felém sodorja édesen csábító illatát, én pedig egy kerek órán keresztül azon agyalok, miként kellene megölnöm. – Biztosan azt hitted, valami megszállottal van dolgod – mondtam neki, csak hogy ki tudjam szedni belőle, mit gondolt arról a bizonyos első találkozásunkról. – Csak nem értettem, miért? – felelte, s homlokán a ránc elmélyülve jelezte, még ma sem egészen világos a számára ez a helyzet. – Hogyan utálhattál meg olyan hirtelen... Utálni, na igen, ez jó szó volt. Tökéletes megfelelője annak, amit gyűlölünk ismeretlenül, mert előhozza belőlünk a legrosszabbat. Saját énünkről elképzelt rémálmunkat. Bár én nem tudok álmodni soha, mégis határozott képem volt magamról ilyen esetre. – Nekem te olyan voltál, mint valami démon, aki egyenesen a poklomból szállt fel a földre, hogy tönkretegyen. A bőrödből áradó illat... azt hittem, megőrjít, azon az első napon. Egyetlen óra alatt vagy százféleképpen elterveztem, hogyan foglak kicsalogatni a teremből, hogy kettesben legyünk. De leküzdöttem minden egyes kísértést, mert a családomra gondoltam, arra, hogy mennyit árthatnék neki. Ki kellett rohannom a teremből, el kellett menekülnöm, nehogy kimondjam azokat a szavakat, amelyekkel ráveszlek, hogy kövess... A szemébe nézve elmesélni mindezt valóban kísérteties volt. Zavartság, s az emlék hatására Bella arcán minden olvasható volt. Rettentően érdekelt volna, vajon... – Velem jöttél volna? – kérdeztem szenvedélyesen. – Kétségtelenül – vágta rá határozottan, s úgy tűnt, nem bírja elfordítani a fejét tőlem, megtettem helyette. Eljött a pillanat. Tudtam, hogy Bellának ezek után joga van a teljes igazsághoz, ezért csöndesen, el-elmélázva mesélni kezdtem. – Amikor megpróbáltam átalakítani az órarendemet, remélve, hogy akkor el tudlak kerülni, egyszer csak ott termettél abban a szűk, meleg irodában. Egyszerűen őrjítő volt az illatod! Akkor hajszál híján rád vetettem magamat. Rajtunk kívül csak egy törékeny emberi lény volt a helyiségben, könnyedén elintézhettem volna. Nem néztem Bellára, a szemem sarkából viszont láttam, hogy a szavaimra összeborzong. Talán a félelem miatt, nem is kellene beavatnom, csak halálra rémisztem a gondolataimmal. De mégis. A szavak akaratlanul tódultak a számra. – De ellenálltam a kísértésnek. Magam sem tudom, hogy sikerült. Kényszerítettem magam, hogy ne várjak rád, ne kövesselek hazáig. A szabad levegőn, amikor már nem éreztem az illatodat, könnyebb volt világosan gondolkozni és helyesen dönteni. A többieket kitettem a házunk közelében, szégyelltem bevallani nekik, milyen gyönge vagyok, csak annyit vettek észre, hogy valami nagyon nincs rendben velem, aztán egyenesen bementem Carlisle-hoz a kórházba, hogy megmondjam neki, elmegyek. – továbbra sem néztem rá, azonban éreztem, hogy a szavaimra döbbenten mered rám. 40

Talán nem gondolta, hogy megosztom ezt a gyöngeségemet az apámmal, vagy az lepte meg, hogy miatta elhagytam Froksot. Nem akartam megkérdezni, mert attól féltem, nem lenne aztán energiám vagy akaraterőm folytatni a nézőpontom regéjét. – Kocsit cseréltünk, az övének tele volt a tankja, és én nem akartam sehol megállni. Nem mertem hazamenni, szembenézni Esmével. Ő biztosan nem eresztett volna el szépszerével – csaknem elmosolyodtam, ahogy magam elé képzeltem az anyámat, amint közlöm vele, hogy elhagyom őket egy emberlány miatt. Nem, gondoltam, mielőtt folytattam, biztosan nem eresztett volna el. – Megpróbált volna meggyőzni, hogy erre semmi szükség. Másnap reggel már Alaszkában voltam. – nem hittem, hogy ezt hangosan is ki bírom mondani. Gyöngeségem és szánalmas akaraterő hiányom még ma is szégyennel és bűntudattal öntött el. – Két napot töltöttem ott, pár régi ismerősömmel... de honvágyam támadt. Fájt a gondolat, hogy aggodalmat okozok Esmének és a többieknek, a fogadott családomnak. A hegyek tiszta levegőjében nehéz volt elhinnem, hogy te tényleg olyan ellenállhatatlan vagy. Meggyőztem magam, hogy gyöngeség elmenekülni. Már máskor is sikerült megküzdenem a kísértéssel, igaz, az közel sem volt ilyen erős. Végtére is ki vagy te, egy jelentéktelen kislány... – rávigyorogtam, mert tetszett ez a kijelentésem. Bella továbbra is hamuszürke arccal nézett rám. Nevetésemre nem reagált, csupán pislogott párat megszeppenten, mire elgondolkodva folytattam. – ...hogy jössz te ahhoz, hogy elűzz engem arról a helyről ahol lenni szeretnék? Így hát visszajöttem...

–––––––––––––––––––––––––––

Hallgattam Bella szívverését, mely jobban hasonlított egy partra vetett hal vergődésére, mint egy egészséges szervre. Elakadozó lélegzettel hallgatott, nem vágott közbe, nem kérdezett, s a végén rájöttem belészorult a szó. Hiszen eddig hallgattam mindenről magam körül, némaságra ítéltem a gondolataimat, az érzéseimet, most pedig hirtelen özönvízszerűen zúdítottam a nyakába. Miközben meséltem, s árgus szemekkel figyeltem a reakcióit, a fejemben visszafelé pörögtek az események. – Megtettem minden óvintézkedést, a szokásosnál többet vadásztam és táplálkoztam, mielőtt viszontláttalak. Biztosra vettem, elég erős vagyok hozzá, hogy ugyanúgy bánjak veled, mint bármely más emberi lénnyel – elvakultságomban csaknem óvatlan voltam, erre tisztán emlékeztem. Ahogy arra is, hogy mennyire mellbe vágott mégis, amikor újra találkoztam vele. Úgy éreztem, ezt be kell ismernem neki. – Ilyen elbizakodott voltam. Az kétségkívül komoly nehézséget jelentett, hogy nem tudtam egyszerűen olvasni a gondolataidban, így nem tudhattam, hogyan vélekedsz rólam. Nem voltam hozzászokva, hogy ilyen körülményes módon lessem ki valakinek a gondolatait, a tiedet Jessica agyából hallgattam ki... – összeráncolódott a homlokom a puszta emléktől, hogy mennyire lealacsonyította Jessica köznapi elméje, valamint Mike megalázó elmélkedése Belláról. Bosszankodva felsóhajtottam, majd folytattam. – Jessicának meglehetősen hétköznapi elméje van, és bosszantott, hogy az 41

ő színvonalára kell süllyednem. Ráadásul nem tudhattam, komolyan gondolod-e, amit mondasz neki. Rendkívül idegesítő volt... Beszámolhattam volna Bellának Mike Newton idegesítőbb gondolatairól is, de úgy éreztem, hogy ezt a részletet megtarthatom magamnak. Nem hazugság...féligazság... Bella hallgatott. Talán eljött a várva várt, s olyan nagyon gyűlölt félelem irántam? Vagy ezúttal valóban sokkot kapott? Nem várhattam meg, míg rájövök, mert talán akkor már nem lett volna erőm folytatni a történetemet. Gyorsan folytattam, nehogy saját félelmeim szakítsanak félbe. – Úgy döntöttem, megpróbálom elfeledtetni veled, milyen gorombán viselkedtem veled az első napon, úgyhogy igyekeztem úgy beszélni hozzád, mint bárki máshoz. – elfintorodtam, hiszen már az elejétől kezdve tisztában voltam vele, hogy ez mennyire lehetetlen, már csak az elméjének zártsága miatt is. – Ami azt illeti, kíváncsi is voltam, azt reméltem, néhányat mégiscsak el tudok fogni a gondolataid közül. De túl érdekes voltál, azon kaptam magam, hogy lebilincsel, amit mondasz, és ahogy mondod... – felsóhajtottam az emléktől, de gyorsan folytattam, nehogy megijesszem a váratlan érzelmi megnyilvánulásommal. – ...időről időre pedig egy mozdulatoddal vagy a hajaddal felkavartad a levegőt, és én újra elkábultam az illattól... És aztán jött az, hogy majdnem elgázoltak a szemem láttára. Később tökéletes mentséget találtam magamnak arra, miért léptem közbe abban a pillanatban: ha nem mentelek meg, ha az orrom előtt folyni kezd a véred, akkor aligha lett volna annyi önuralmam, hogy ne leplezzem le ott mindenki előtt, hogy mik vagyunk – magyaráztam neki, de nem mertem ránézni. Ijesztő lehetett a számára, hogy előtte ül valaki és éppen arról beszél, hogy mennyire nagyon kívánja a halálát. A szíve azonban normális ritmusban vert, a légzése nyugodt volt, nem tűnt riadtnak, ezért úgy döntöttem lehetek továbbra is őszinte. – De csak később hivatkoztam erre az ürügyre. Abban a pillanatban csak egy dologra tudtam gondolni: "Őt ne!". Lehunytam a szemeimet, még ma is kétségbe ejtett az a pillanat – Bella, amint maga felé vonzza a hatalmas autót, mintha direkt így akarta volna. Ma már tudom, amit akkor még nem: már akkor szerelmes voltam Bellába, s tudatosult bennem, hogy az életem nélküle fabatkát sem ér. – És a kórházban? – kérdezte végül csöndesen. Olyan halkan beszélt, hogy saját maga talán nem is hallotta. Bizonyára félt, hogy a zajjal elriasztja az őszinte pillanatot. Felnéztem rá esdeklőn a bocsánatáért, s könyörgőn-bűnbánón. Bűntudatom volt, amiért olyan nagyon megkínoztam akkoriban, persze, hogy ő is észrevette. Annyira szerettem volna, ha megérti, amit akkor éreztem. – Megrémültem – magyaráztam hevesen, miközben fogva tartott a pillantásával. – Nem tudtam elhinni, hogy végül mégis veszélybe sodortam mindnyájunkat, hogy a kezedbe adtam magam - és éppen a te kezedbe. Mintha szükségem lett volna további indokra, hogy megöljelek – az agyam ekkor utolérte a számat, s szégyenkezve, bocsánatkérőn villantottam rá a szemeimet, talán észre sem vette, majd gyorsan folytattam, mentegetőzve. – De végül éppen az ellenkező hatást érte el. Rettenetesen összevesztem Rosalie-val, Emmettel és Jasperrel, amikor fölvetették, hogy itt az ideje... – újra elnémultam, rádöbbentem, hogy ezzel elárultam őket Bella előtt. Már tudja, hogy mennyire ellenzik a kapcsolatunkat... ha ezt lehet kapcsolatnak nevezni. – ...soha még ilyen komolyan nem vesztünk össze. De Carlisle a pártomra állt, és Alice is. – itt grimaszoltam, s láttam, hogy Bella is észrevette, de gyorsan folytattam, mert nem akartam neki ecsetelni részletesen, hogy mit is jelent Alice számára. Lelki 42

szemeim előtt megjelent Bella, amint öleli a húgom derekát, s kissé fanyarul elmosolyodva megcsóváltam a fejem. – Esme azt mondta, tegyek meg mindent, amit jónak látok, annak érdekében, hogy maradhassak. Másnap belehallgattam mindenkinek a gondolataiba, akivel szót váltottál, és döbbenten tapasztaltam, hogy megtartottad a szavadat. Egyáltalán nem értettem, miért teszed – újra elnémultam. Az igazság az volt, hogy egyáltalán nem értettem, sem akkor sem most. Hiszen nemrég beismertem, hogy meg akartam ölni, hogy a vére a legvonzóbb csábítás a számomra, de ő itt ül velem szemben kíváncsian, ártatlanul, törékenyen, és hallgat. Egy pillanatig tétováztam, mielőtt megint belekezdtem volna, hiszen olyan rész következett, ami fájdalmas és kellemetlen a számomra. – De azt tudtam, hogy nem kerülhetek közelebbi kapcsolatba veled. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy olyan távol maradjak tőled, amennyire csak lehetséges – ez igaz volt, de azt már szerényen elhallgattam, hogy ez a tervem olyan sikeres volt, hogy még Alice-t is sikerült összezavarnom - egy időre. – És minden áldott nap a bőröd illata, a lélegzeted, a hajad... ugyanolyan erővel hatott rám, mint az első alkalommal. És mindennek ellenére, jobban tettem volna, ha tényleg leleplezem mindnyájunkat az első pillanatban, mint ha itt és most, ahol nincsenek tanúk, és semmi nem állíthat meg, kárt tennék benned. – De hát miért? – kérdezte kissé sértődötten, mire elmosolyodtam. Annyi naivitás volt benne az irányomban, amit soha nem tapasztaltam azelőtt. Barna szemei ezúttal résnyire szűkültek, ahogy a válaszomra várt, én pedig hirtelen tele voltam gyöngédséggel. Felemeltem a kezem, tűnődtem, vajon megérintsem-e a bőrét, de ehelyett inkább finoman összeborzoltam selymes haját. – Isabella! – szóltam neki, s imádtam kiejteni a számon a teljes nevét. Annyira elhatárolta magát ettől az egésztől, hogy soha, még gondolatban sem neveztem így. Aztán javítottam, nehogy megsértődjön. – Bella, nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy bántottalak. El sem tudod képzelni, mennyit kínzott a gondolat – nem kellett volna ezt elmondanom neki, de úgy gondoltam, joga van tudni, milyen szörnyű dolgok járnak a fejemben. Nem bírtam tovább elviselni barna szemeinek tisztaságát, lesunytam a tekintetemet, s úgy vallottam színt. – Elképzeltelek, amint ott fekszel, mozdulatlanul, fehéren, hidegen... hogy sose látom többet, amint elpirulsz, hogy nem látom felvillanni a szemedben a megértést, amikor hirtelen átlátsz rajtam... elviselhetetlen lenne! – ekkor végre összeszedtem bátorságomat, s újra belemélyültem a gyönyörű szempárba. A lélegzetem hirtelen szaporábbá vált, míg az övé akadozott. – Nekem most te vagy a legfontosabb dolog az életemben. És mindig az is maradsz! Ez már felért egy szolid, őszinte szerelmi vallomással, s most tűnődve figyeltem, mit reagál rá. Természetesen elpirult, de megfosztott a szemeiben úszkáló érzelmi viharok olvasásától, lesütötte a szemeit, s a kezünket figyelte. Éreztem, hogy apró ujjai megremegnek a szavaim hatására, de nem szólt, nem tudtam ez a félelem miatt van, vagy azért, mert úgy érez, ahogy nem lenne szabad? Hosszan elnyújtotta a hallgatást, majd szégyenlősen, igen halkan megszólalt. – Azt már úgyis tudod, én miként érzek – kezdte, mire kétségbeestem. Én teljesen megnyíltam, ő pedig rejtve akarja hagyni előttem az érzéseit? Nem teheti velem! Minden igyekezetemre szükségem volt, nehogy azonnal sürgetni kezdjem, hogy nyíljon meg. – Itt vagyok... amit nagyjából úgy lehet lefordítani, hogy inkább meghalnék, mintsem elszakadjak tőled – szavai végtelen boldogsággal öntöttek el, mint valami folyékony eufória, amit befecskendezett fagyott vénáimba. Az ésszerűbb 43

gondolkodású felemet elnyomta ez az őrült boldogság. Bella fintorgott, nem tudtam mire vélni, de megmagyarázta. – Vagyis bolond vagyok. Felnevettem, mert ebben kivételesen egyetértettünk. Eszembe jutott, amikor még a pszichiátriai kezelés gondolata is átfutott az agyamon miatta. Kissé felszabadultunk a titkok súlyának hiányában. – Tényleg bolond vagy! – mondtam neki, s a pillantása újra rabul ejtett. Az öröklétig el tudnék veszni ebben a szempárban, gondoltam, s kicsúszott a számon rejtett vallomásom. – És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba... – suttogtam, s őt figyeltem. Szerelmi vallomásomra elpirult, s lehajtotta a fejét. Szíve bármely gépet kiakasztotta volna, olyan őrült iramban vert a mellkasában. Amikor újra megszólalt hangja halk és reszkető volt, csaknem elfúlt az izgatottságtól. – Micsoda buta bárány! – sóhajtotta lágyan, nekem pedig összeszorult fagyott szívem a szavaira. – Micsoda beteg, mazochista oroszlán! – feleltem csöndesen, inkább magamnak, mint neki. A távolban a mókus, amelyik eddig olyan szemrehányón figyelt, már nem törődött velem. Az odúból egy kölykével együtt merészkedett elő, már nem tartott annyira fenyegetőnek, hogy elrejtse előlem. Épp, mint Bella. Nem ijedt meg, nem félt, hanem szeretett engem. Így, ahogy voltam, a vérének kívánalmával együtt, a halálos veszéllyel együtt, amit jelentettem a számára. Nem számított neki. Amikor ott Port Angelesben ezt mondta, nem hittem neki... nem bírtam elhinni neki a szavait. Erre tessék, itt van velem kettesben, ahol nyom nélkül elvehetném törékeny emberi életét és... szeret engem. – Miért...? – kezdte lágyan, de tétovázva elhallgatott. Bátorítón rámosolyogtam. Nem akartam, hogy féljen tőlem bármit is megkérdezni. Láttam, hogy gyötri valami, de olyasmi lehetett, ami zavarba hozhatta, mert elpirult újfent. – Igen? – biztattam, de belülről már égetett a türelmetlenség. Más esetben már nem lett volna idegzetem kivárni a választ, de Bella esetében nem tehettem meg, hogy kiolvasom a fejéből a választ. – Mondd meg, miért menekültél el tőlem? – bökte ki végül, mire döbbenten meredtem rá. – Tudod, hogy miért – mutattam rá, s éreztem, ahogy a jókedvem elpárolog. Nem épp az előbb magyaráztam el neki, hogy mekkora önuralomra van szükségem? Végtelenül szégyelltem magam amiatt, hogy ennyire kívánom a vérét, bármit megtettem volna, hogy ezen változtassak. De nem lehetett. – Nem, úgy értettem, hogy mit csináltam rosszul? – magyarázta Bella gyorsan, mikor látta, hogy félreértettem a kérdését. Megkönnyebbülve, gyanakodva hallgattam. – Tudod, szeretnék résen lenni, úgyhogy legjobb, ha minél előbb megtanulom, mit nem szabad tennem – végigsimított a kézfejemen, közben óvatosan figyelte a reakciómat. – Ezzel például úgy látom, nincs semmi baj. Erőfeszítései hízelegtek nekem, jó érzés volt, hogy gondolt rám, miként tehetné 44

könnyebbé a helyzetemet. A szívemet – vagy annak a tájékát – forró melegség öntötte el, miközben feleltem neki. – Semmit nem csináltál rosszul, Bella. Az egész az én hibám volt – vallottam be bűnbánóan, s röstellve néztem a szemeibe, melyekben ezúttal kíváncsiságot véltem felfedezni. – De én szeretnék segíteni, hogy ne nehezítsem meg a dolgod – erősködött, mire kissé elbizonytalanodtam. Megfogadtam az őszinteséget, nem tagadhatok meg tőle semmit. És ahogy kéri... lehetetlen ellenállni. – Nos... Az volt a baj, hogy olyan közel hajoltál hozzám. A legtöbb ember ösztönösen hátrahőköl tőlünk, taszítja őket, hogy mi olyan mások vagyunk... Nem számítottam rá, hogy olyan közel jössz hozzám. És aztán a nyakad illata... – némaságba vert a bátorságom, s az agyam ismét megkésve érte utol a számat. Félve meredtem Bellára, rettegtem, hogy túl sokat mondtam, megriad, felpattan és rohan el tőlem, el mindentől, ami rám emlékezteti. De ő nem félt – lassan már az lepne meg, ha félne –, hanem flegmán felvonta a vállát, hogy eltakarja kecses nyakát. Mintha ez segítene, gondoltam keserűen, s magamba lélegeztem égető, csábító illatát. – Oké, rendben! A jövőben tartózkodni fogok a nyakam felfedésétől. Nem állhattam meg nevetés nélkül. Bájos volt, naiv... és rendkívül vonzó, ám ezúttal nem a vérének illata csábított. Legalábbis nem dominánsan... – De nem, tényleg, inkább csak az volt a baj, hogy olyan váratlanul ért – mondtam, aztán egy pillanatig tétováztam. Csak egy pillanatig, de mikor a fejemben megfordult az elhatározás, a kezem már indult is, hogy teljesítse az épen hogy kigondolt parancsot. Felemeltem a kezemet, másikat Belláéban hagytam, s végtelen gyöngédséggel megérintettem a nyakát. Éreztem papírvékonyságú bőrét, amint az érintésemre felforrósodik, alatta a vér úgy száguld az artériájában, mintha éppen nehéz fizikai munkát végezne. – Látod – mondtam neki könnyedén, s csaknem kieresztettem egy hisztérikus nevetést a torkomon. Valóban könnyebb volt, mint az elmúlt két napban, amikor a tornaterem előtt simítottam végig az arcán. Másrészt viszont lényegesen nagyobb hatással volt rám, mint bármi eddig. – Minden a legnagyobb rendben van! Lazáskodtam, ő pedig elpirult újra. Elbűvölő volt, én pedig nem bírtam megálljt parancsolni szerelmes énemnek. Rádöbbentem már az egész lényem szerelmes Bellába, még a lelkem mélyén megbúvó szörnyeteg is, aki oly nagy hévvel óhajtotta a vérét az elején. A szörnyeteg ebben a pillanatban végleg elcsendesedett. – Gyönyörű vagy, mikor elpirulsz! – mormoltam neki csöndesen, mire még jobban elvörösödött. Óvatos mozdulattal szabaddá tettem a másik kezemet is, hogy ezt a mesés, bájosan piros arcot a kezem közé temessem. Minden mozdulatomra figyeltem, nehogy hirtelen túl erősen fogjam, nehogy fájdalmat okozzak neki. Bella lélegzete elakadt, vére őrült folyamként söpört végig az ereiben, hogy megnyugodjon lágyan végigsimítottam a bőrén, de ehelyett még gyorsabb lett a tempója. – Ülj nagyon nyugodtan! Figyelmeztetésem hiábavalónak bizonyult, hiszen egyébként is úgy ült ott, mintha 45

sóbálvánnyá dermedt volna. Ahogy közelebb-közelebb hajoltam felé a lélegzetem visszafojtottam, nehogy túl sok legyen ez az egész a számomra, nem akartam alábecsülni a szunnyadó szörnyeteget. Csokoládébarna szemei nem eresztették az enyémet, ahogy egyre közeledtem, aztán hirtelen elhatározástól vezérelve váratlanul odasimítottam az arcomat forró nyakszirtjéhez. A forróság szétáradt a testemben, vettem egy óvatos lélegzetet, aztán még egyet, a végén már egyenletessé vált a légzésem. Minél többször szívtam magamba Bella illatát, annál kevésbé hatott rám ütősen az aromája. Elég bátornak éreztem magam, de azért lassan, óvatos mozdulattal lejjebb csúsztattam a kezeimet, le egészen a válláig. Megborzongott az érintésemre, reméltem azért, mert hatással volt rá a közelségem. Persze olyan hatással nem lehetett, mint énrám az övé, de talán megközelíti. Az én légzésem is felgyorsult, ahogy oldalra fordítottam a fejemet, orrommal súrolva a kulcscsontját, s arcomat a melléhez szorítottam. Így dermedtem mozdulatlanná vele együtt, hallgattam a szívverését, magamba ittam az illatát... szerettem minden porcikámmal. – Ah! – sóhajtottam fájdalmasan. A torkomat égette Bella illata, fogaimról szinte magától húzódott hátra az ajkam, a számban annyi méreg volt, hogy egy egész halom embert meg lehetett volna gyilkolni vele. Összeszorítottam az ajkaimat, koncentráltam. Nem akartam Bellát megharapni, megsebezni, vagy egyéb módokon ártani neki. Csak szeretni akartam, ahogy még nem szerettem senkit. Ahogy hosszan öleltem, éreztem a testemet felengedni. Egy évszázados fagyás után ennek a törékeny embernek a teste képes felmelegíteni engem. Képtelenségnek hatott, mégis éreztem, hogy a forrósága átjárja azokat a részeimet, amik érintkeztek vele. Érzelmek kibogozatlan sokasága harcolt bennem, ahogy még soha eddigi létezésem során, sem azelőtt. A karjaimat csak egy kicsit kellett volna lejjebb csúsztatni, és akkor már a karjaimban lett volna; ha a fejemet kicsit megemelem csodás domborulatairól, amik rezgő szívét rejtették, akkor ajkaink találkozhatna. Nem tehettem! Ráfókuszáltam Bella szívének ütemére, amely ahogy telt az idő egyre csitulni kezdett, míg végre normális ütemet vett fel. Ekkor elengedtem, hátrébb húzódtam, de nem túl messze, és belenéztem a barna szempárba. Kíváncsian figyelt, én pedig megláttam magamat a szemeiben. Nem voltam félelmetes, a kínok, melyeket átéltem vele nem érződött rajtam. Inkább tűntem nyugodtnak, mint éhesnek, mire újra hálát adtam Alice-nek. – Legközelebb már nem lesz ilyen nehéz – mondtam inkább magamnak, mint neki, de feltűnt, hogy a hangom csordultig van elégedettséggel. Igen, valóban elégedettnek éreztem magam. – Nagyon nehéz volt? – kérdezte Bella csöndesen. Nem voltam biztos a válaszomban. Nehéz? Az illata, ahogy körülvett nem nevezhető nehéznek, lágy domborulatai, ahogy hozzájuk értem véletlenül... hát az már nehezebb volt, de nem abban az értelemben, ahogy ő gondolta. – Közel sem olyan rossz, mint hittem – mondtam végül őszintén, s elégedettebben, mert olyan választ találtam, ami igaz is és mégsem árulja el a testem és lelkem valódi 46

reakcióját. – És neked? – Nem, nem volt rossz... nekem – felelte bizonytalanul, erősebben megnyomva az utolsó szót, mire elmosolyodva megróttam. – Tudod, mire gondolok – szavaimra ő is elmosolyodott, de ez nem olyan felszabadult mosoly volt, mint azt vártam. Láttam rajta, hogy aggódik, de nem maga miatt... miattam. Féltett, nehogy túlságosan besokalljak a jelenlététől. Úgy, ahogy az elején... nem tudhatta, hogy azóta teljesen átalakultam. – Nézd csak! – mondtam neki, majd a kezét felemelve hevesen az arcomhoz szorítottam. – Érzed, milyen meleg? Érezte, láttam az arcán a megnyugvást. Aztán megváltozott az arckifejezése. Tenyerét az arcomon tartva lassan előrehajolt, majd felemelte a másik kezét is. Arcán mohó kifejezés játszott, mintha egy régi vágya teljesült volna. – Ne mozdulj! – figyelmeztetett, de nem volt rá szükség, mert ahogy először megmozdult, máris mozdulatlanná dermedtem. Lágy ujjai finoman cirógatták kőkemény, jéghideg arcomat. Az, hogy neki milyen érzés volt nem tudhattam, de bennem felkavarodott az egész világegyetem. Simogatása olyan vágyat ébresztett fel bennem, amiről nem is tudtam, hogy létezhet a magamfajtában. Szerettem volna, ha nem csupán az arcomon játszadozik a kezeivel, hanem végigsiklik a vállamon, a mellkasomon... Micsoda lehetetlen vágyakozás. Hiszen így is elég nagy kockázatot vállalunk, nem szükséges tovább kísérteni a sorsot. Csuklójának az illata másfajta éhségemet csábította, de az most háttérbe szorult, amiatt az újdonság miatt. Egészen más érzés volt őt megérinteni, mint fordítva: hagyni, hogy megérintsen. Tetszett nekem ez a dolog. Miután letapogatta az arcom minden centiméterét, elért az ajkamig, mely magától nyílt szét a finom érintésre. Aztán – túl hirtelen, de még időben – a kezeit az ölébe hullajtotta, s ámuló tekintettel figyelt engem. Ahogy a tekintetünk összefonódott Bella szíve újra tempósabb ritmusba kezdett. – Bárcsak..., bárcsak te is éreznéd ezt a... zűrzavart... hogy milyen bonyolult nekem ez az egész! Hogy könnyebben megértsed – mondtam, de ilyen nehezen még semmire nem találtam megfelelő szavakat. Hogyan is tudnám könnyebben megfogalmazni? Szerettem volna, ha tud a gondolataim többségéről, legalább annyiról, amennyit ő is elárul a sajátjaiból. Barna szemeiben olyan kíváncsiság lángolt, amilyet ő próbált bennem eloltani két napig, miközben sürgető kérdéseimre válaszolt. Annyira tüneményes látványt nyújtott, már meg sem lepődtem, amikor a kezem önálló életre kelve felemelkedett, s végigsimított arcának bársonyos bőrén. Olyan nagyon puha volt, és végtelenül törékeny, tisztában voltam vele, mégis... valahogy könnyebb volt hozzáérnem. – Mondd el! – esdeklett szinte néma ajkaival. – Nem hiszem, hogy képes lennék rá – kezdtem a valóságnak megfelelően, kissé összeráncoltam a szemöldököm, ahogy kifejezésre próbáltam juttatni a gondolataimat. – Ott van egyfelől az az éhség... az a szomjúság... amit én, amilyen szörnyeteg vagyok, érzek irántad. És azt hiszem, ezt meg is tudod érteni bizonyos fokig. Bár, mivel te nem vagy a rabja semmiféle tiltott anyagnak, valószínűleg nem tudsz teljes mértékben együtt érezni velem – mondtam félig mosolyogva, majd kezem tovasiklott, 47

mintha a porcelán szélét cirógatnám, végtelen óvatossággal, és megérintettem érzékien telt ajkát. Bella megborzongott az ujjaim hatására, s valahol én is. – De... Vannak bennem másféle éhségek is. Olyanok, amiket nem is értek, amik idegenek nekem. Bella felsóhajtott, én pedig magamba szívtam leheletének édes illatát. A torkomban lángoló szomjúság kedves régi ismerősként üdvözölt, de nem hatott akkora marással, mint reggel. Vigasztaló tudat volt ez a számomra. – Ezt a részét, azt hiszem, jobban értem, mint gondolod – mondta, de nem értettem, mire gondol. Talán nagyobb tapasztalata van ezekről a dolgokról, mint nekem, vagy amennyit megosztott velem, mikor erről faggattam? Esetleg a jelenre is gondolhatott, hogy átérzi, amit én érzek. Szimbolikus érzelem... – Nem szoktam hozzá, hogy ennyire emberien érezzek – mondtam végül, gratulálva magamnak a szolid megközelítésért. – Ez mindig ilyen? – Nekem? – kérdezte, s arcán őszinte döbbenet tükröződött. Tehát az utóbbi feltevésem igaz - ujjongtam. – Nem, soha. Soha azelőtt. Apró kezét a tenyerembe temettem. Mintha két szikladarab közé szorult volna egy tollpihe, és a bizsergető érzés újra elöntött melegen, kellemesen. Annyira jó lett volna, ha az a sok "ha" nem állt volna kettőnk életének elemi és mentális létezése között. – Nem tudom, hogyan legyek közel hozzád. Nem tudom, képes vagyok-e rá – nehéz volt megvallanom ezt Bellának, hiszen a saját gyöngeségével senki nem szokott kérkedni. Tartottam a megvetésétől, de azért álltam a pillantását. Bella lassan – nagyon lassan, és óvatosan – előrehajolt, barna szemeiben mintha figyelmeztetés égne. Tágra nyílt szemmel figyeltem, mit művel. Közeledett, aztán elért, s arcát a mellkasomhoz simította, ahogy nemrégen még én tettem. Ha a szívem vert volna, akkor bizonyosan kiugrik a helyéről. Dermedt mellkasomban úgy áradt szét a forróság, mint tavasszal a megáradt folyó. – Ennyi elég – sóhajtotta, én pedig az arcomat a hajába fúrtam, mélyen belélegezve édes illatát. Karomba zártam, ahogy egész délután terveztem, vágyódtam, s képtelen érzelmek sora vonult végig rajtam. Szerelmes vagyok, gondoltam, igazán szerelmes. – Jobban csinálod, mint hinnéd. – Élnek bennem emberi ösztönök, ha mélyen eltemetve is – világosítottam fel, de azért megkönnyebbülten nyugtáztam a szavait. Ahogy ott ültünk a tisztásomon, Bella a karjaimban, meghitt idill körülöttünk, éreztem, hogy örökké így tudnék maradni. Mi lehet csodásabb élet, vagy nevezzük inkább létezésnek, mint ezt az angyali teremtést óvni, vigyázni, boldoggá tenni. A természet nem így gondolta, sajnos az idő nem állt meg velünk együtt. Nehezemre esett megmozdulni, de a lemenő nap fénye, s az erdő felénk kúszó árnyéka emlékeztetett, hogy létezik valóság a mi buboréknyi világunkon kívül. – Menned kell! – állapítottam meg kelletlenül, s boldog voltam, mert szomorúan sóhajtott. – Eddig azt hittem, nem tudsz olvasni a gondolataimban. – Kezdek beletanulni – feleltem, gondolkodásmódunkon. Újabb egyezés... 48

s

elmosolyodtam

egyforma

––––––––––––––––––––––––

Még ott ültünk egy végtelennek tűnő percig, s végre megnyugodtam. Bella immár mindent tudott rólam, a gondolataimról, a vágyaimról – arról, mennyire szeretem, bár ezt nem mondtam ki fennhangon szó szerint, de véleményem szerint éppen elég burkolt vallomást tettem, hogy rájöjjön. A várt hatás, amitől annyira rettegtem, elmaradt. Bella nem rohant el sikoltozva, nem költözött sötét árnyként félelem a szemeibe, amikor rám nézett, éppen ellenkezőleg... önként bújt hideg karjaimba. Valószínűleg agyának fordított működése miatt, de már nem érdekeltek a miértek, nem számított, túlléptem ezen a morfondírozáson. Bella engem akart, még a hallottak után is. Elnyomtam magamban az érzést, hogy nem illendő ennyire örülnöm magának a ténynek, miszerint Bella beleszeretett a számára legveszélyesebb lénybe a világon. Boldogságom bolond bátorságba csapott, mire izgatottan – és óvatosan, mindig óvatosan – megragadtam a vállát. – Mutathatok neked valamit? – kérdeztem tőle mosolyogva. Bella szemei közti apró ránc elmélyült, ahogy gyanakodva fürkészett. – Mit akarsz mutatni? – kérdezett vissza válasz helyett, hangjában csöppnyi rémület csendült ki. – Megmutatom neked, hogyan közlekedem én az erdőben – Bella szemei a riadalomtól tágra nyíltak, szíve hevesen verdesett, holott még azt sem tudta, mitől kell félnie. Igyekeztem megnyugtatni, mielőtt pánikba esik. – Ne aggódj! Semmi bajod nem lesz, és sokkal gyorsabban odaérünk a furgonodhoz. Mélyen a szemeibe néztem, s igyekeztem elérni a kívánt hatást. A szíve egy pillanatra kihagyott, amikor rámosolyogtam, s kissé kábultan szólalt meg újra, bár közel nem olyan nagy hévvel, mint az imént. – De ugye nem akarsz denevérré változni? – amolyan Bella féle feltételezés, amire hangosan felnevettem. Kieresztettem a hangomat, hadd hallja mindenki, mennyire boldog vagyok ezzel az emberlánnyal együtt. – Ezt mintha már hallottam volna – jegyeztem meg, mire bizonytalanul elmosolyodott. – Oké, tudom, hogy mindenki ezt kérdezi tőled! – motyogta szégyellősen, de úgy döntöttem, nem osztom meg vele a titkomat, miszerint ő az első, akit beavattam. – Na, gyere, te kis gyáva, mássz fel a hátamra! – nógattam, s magam is meglepődtem, mennyire könnyed hangnemben sikeredik beszélnem a közelségéről. De Bella nem mozdult, különös arckifejezéssel, s döbbent tekintettel meredt rám, 49

mintha várna valamire. Most meg mi baja lehet? Talán megijesztettem? Nem valószínű... És akkor bevillant az agyamba, mennyire nem bízik saját magában. Bizonyára úgy gondolta, merő ostoba tréfa az egész, mire elmosolyodtam. Mindig olyasmi miatt aggódott, amiért fölösleges lett volna, ellenben azok a dolgok, amik másra a frászt hoznák, őt teljesen hidegen hagyták. Visszafojtottam egy nevetést, de a mosolyom ott virított az arcomon, ahogy a keze után nyúltam, s a csuklója köré fontam hideg ujjaimat. Bella szívverése felgyorsult, a lélegzete kihagyott, s egyre jobban tetszett a gondolat, miszerint ez a reakció a puszta érintésem miatt megy végbe benne. Óvatos, ám gyors mozdulattal fellendítettem a hátamra, testének melege beterített, mint egy puha takaró, Ő pedig automatikusan a testem köré fonta a végtagjait, s belém csimpaszkodott. Ezúttal nem csak hallottam, de éreztem is minden porcikáját, ahogy működött a hátamon – szíve, mintha a bordáimat döngette volna, magamban éreztem dobogni, lélegzete a fülemet súrolta, bőre melegítette az enyémet. – Kicsit nehezebb vagyok, mint egy átlagos hátizsák! – figyelmeztetett naivan, mire csaknem felnevettem. Egy sziklatömb súlyát sem éreztem volna meg, de Bella pillekönnyűnek tűnt a számomra. – Eh! – felhorkantam, majd hirtelen megragadtam a kezét, lefejtettem a nyakamról, ahová addig görcsösen kapaszkodott, és magam elé húztam. Csuklójának lágy gödrében lüktető illathalmazhoz dugtam az orromat és mélyen magamba szívtam mézédes illatát. Égető érzésem a torkomban persze azonnal jelentkezett, de közel nem olyan intenzíven, mint annak előtte. Felsóhajtottam. – Egyre könnyebb és könnyebb. Megvártam, amíg Bella újra megkapaszkodik a nyakamban, és futni kezdtem. Nem vittem túlzásba, nehogy túlzottan megijesszem, de azért viszonylag hamar odaértünk a furgonhoz. Az arcomba hasító szél felpörgetett, s végtelenül kellemes érzés volt "forró" szerelmemet a hátamon érezni rohanás közben. Elképzeltem, milyen lehet a karomban tartani, majd egészen közel hajolni hozzá. Érezni akartam érzéki ajkait, ahogy az enyémmel lágyan megérintem. Vajon lenne elegendő erőm, hogy...? Néhány percet adtam magunknak, végül odaértünk a furgonhoz. – Ez remek volt, igaz? – kérdeztem, s határozottan lelkesnek éreztem magam. Felnevettem, de hangom a torkomon akadt, mikor Bella nem felelt, csak kapaszkodott belém továbbra is némán. – Bella jól vagy? – Azt hiszem, le kell dőlnöm egy kicsit – mondta reszketeg hangon. – Sajnálom! – szabadkoztam, s vártam, hogy leszálljon rólam, de nem mozdult. Hallgattam az életfunkcióit, és ekkor már komolyan aggódtam – semmi nem úgy működött, ahogy kellett volna. – Azt hiszem, segítségre van szükségem! – gyónta meg végül egy percnyi hallgatás után. Hajjaj! Ha Bella beismeri a gyöngeségét, ha segítséget kér, akkor ott komoly probléma lehet. Mégsem kellett volna ezt megmutatnom neki... talán. Átkoztam magam, miközben hátranyúltam és lefejtettem a karjait a nyakamról. Ekkor tűnt fel, hogy milyen erővel kapaszkodik belém, egy embert régen megfojtott volna. 50

Előrehúztam gyöngéden, s úgy tartottam az ölemben. Szerettem volna magamhoz vonni közelebb, szorosabban, de a kinézete alapján nem biztos, hogy díjazta volna a gesztusomat, ezért finoman a páfrányokra fektettem. – Hogy érzed magad? – kérdeztem, s nem titkoltam az aggodalmamat. Bella összevonta a szemöldökét, mintha koncentrálna, nehogy hányni kezdjen. – Azt hiszem, szédülök – felelte sóhajtásnyi hangon. – Tedd a fejed a térded közé! – szólítottam fel, ő pedig engedelmeskedett, holott soha nem szokott. Úgy hallottam, igyekszik egyenletesen lélegezni, de aggasztott, hogy ehhez koncentrálnia kell. Szívverése lassan visszaállt a normális ritmusba, s egy perc múlva végre felemelte a fejét. Egy pillanatra elállt a lélegzetem, Bella olyan fehér volt, mint a frissen hullott hó – igen, egészen biztosan rossz gondolat volt. – Úgy látom, ez nem volt igazán jó ötlet – mentegetőztem idegesen, mire finoman megmozdította a fejét. – Dehogyis, nagyon érdekes volt – jegyezte meg, de hangja a leglágyabb szellőnél is csöndesebbnek hatott, mire felhorkantam. – Hah, olyan sápadt vagy, mint egy kísértet. Sőt, olyan sápadt vagy, mint én – mutattam rá, bár kissé talán túloztam. Viszont Bella színe kezdett visszatérni, s szája szegletében egy mosoly látszott előtörni. – Azt hiszem, be kellett volna hunynom a szemem – morfondírozott inkább csak magának. Már lényegesen erősebbnek hangzottak a szavai, úgy láttam, jobban érzi magát. – Legközelebb majd ne felejtsd el – emlékeztettem, s újra eszembe jutott, ami futás közben. – Legközelebb... – nyögte Bella, mire önfeledten elmosolyodtam. Összehúzta a szemöldökét, s csukva tartotta gyönyörű szemeit. Hallotta a nevetésem, mire morcosan megszólalt. – Felvágós. Ki kellett próbálnom magam, inkább most kockáztatok, mint később... Közel hajoltam hozzá, arcunk csupán néhány centiméterre volt egymástól. Szemügyre vettem hibátlan bőrét, mely már jobb színben, de még mindig sápadtan csillogott a napfényben, lehunyt szemhéjain sűrűn íveltek szempillái, melyek halovány árnyékot vetettek az arcára. Érzéki ajkai lágyan duzzadtak, hívogatóan, én pedig csöndesen megszólaltam. – Nyisd ki a szemed, Bella! – engedelmeskedett, aznap immár sokadszorra. Csokoládészínű hatalmas szemei a végtelen mélységgel kinyíltak, s magába szippantottak egész szellememmel együtt. Pupillája kitágult, s kába arckifejezést öltött. – Azon gondolkodtam, amíg futottam... Merjem, vagy ne merjem? Alice jól jött volna hirtelen, ha ott terem a semmiből. – Remélem, azon, hogyan kerüljük el a fákat – szúrta közbe idegesen, mire csöndesen felnevettem. – Buta Bella! A futás a második természetem, nem kell gondolkodnom rajta! – Felvágós – mormolta újra, mire elmosolyodtam. 51

– Nem – kezdtem, s úgy éreztem, mintha a gyomrom egészen öklömnyire szorult volna össze. – Azon gondolkodtam, hogy van valami, amit szeretnék kipróbálni. Csodálkozva, kíváncsian csillant fel a barna mélység, majd a felvilágosodás félreérthetetlen ragyogása vonult végig a vonásain, amikor számomra oly kedves arcát a tenyerem közé vettem. Soha még ennyire nem kívántam, mint ebben a pillanatban, hogy bár lenne vérkeringés a kezeimben, hogy lenne bár számára sokkal kedvezőbb hőmérsékletű. Amikor Bella rájött, mire készülök elakadt a lélegzete, szíve őrült táncba kezdett. Előrébb hajoltam, még Bella számára is lassan, de hezitáltam, közben az illatát folytonosságában szívtam magamba, nehogy váratlanul érjen. Ajkai megremegtek, csábítóan, félve, csupán milliméterekre az enyémtől. A számban a méreg készen állt, hogy hatni tudjon, ha mégis a másik utat választom. Nem! Ura vagyok önmagamnak, győzködtem magam, majd végtelen gyöngédséggel, hihetetlenül óvatosan hozzáérintettem kemény ajkaimat az ő lágyan reszkető szájához. Puha volt, nagyon kellemes... Ám ekkor Bella váratlanul megmozdult. Hallottam, hogy szíve dörömböl a bordái mögött, ajkai, mintha tüzes lávába mártották volna. A méreg a számban a duplájára termelődött, a torkomban a tűz tovább terjedt a mellkasomra, ahogy Bella közelebb húzódott hozzám, s finom ujjaival beletúrt mindig kócos hajamba. Kétségbeesve éreztem, ahogy egy egészen másfajta vágy feltámad bennem, lángol, elemészti a testem és a lelkem, majd megküzd édes illatának kívánalmával. Bella oly édes ajkai szétnyíltak, s vissza kellett fognom magam, nehogy rávessem magam. Nem a vérét kívántam, legalábbis nem tudtam volna megmondani, hogy mit kívánok jobban. A nőt, vagy a vérét. Arcát, mely továbbra is a tenyeremben pihent, lágy mozdulattal toltam el magamtól, s igyekeznem kellett, nehogy kimutassam a valódi érzelmeimet – bármi is volt az. Összeszorítottam az ajkaimat, s egy pillanatra visszatartottam a lélegzetem. Fordítottan működtünk, amikor Belláé elakadt az enyém szaporává vált, és fordítva. – Hoppá – lehelte, mintha őt magát is meglepte volna a saját reakciója. – Az nem kifejezés – mormoltam vissza. A zűrzavar bennem még soha nem volt ennyire ádáz. A vére még mindig bájosan pirongatta az arcát, és rendkívül vonzott, ajkaim égtek, hogy újra ott legyenek, ahol nemrég – Bella ajkain. Ha a szívem még működött volna, akkor biztosan kiugrik a helyéről. Bella megpróbált arrébb húzódni. – Nem kellene inkább...? – kezdte, de félbehagyta. Kicsit erősebben szorítottam, de továbbra is gyöngéden, nehogy kárt tegyek benne, de mégse tudjon elhúzódni. Egészen elviselhető volt az érzés. Úgy tűnt a tűz lassan kihuny bennem. – Nem, egész tűrhető. Várj egy pillanatig, kérlek! – esdekeltem, de igyekeztem udvarias lenni, végül is elég, ha a viselkedésemmel bántom meg, nem kell a szavaimmal is sértőnek lennem... Mélyen belélegeztem az illatát, soha ilyen csábító még nem volt, még az elején sem, amikor megismertem. Azonban volt valamim, ami akkor még nem: akaratom, elhatározásom, ami nem engedett semmiféle kísértésnek. Sem a vére csábítóan mézédes illatának, ütemes dallamának, sem lágyan ívelő ajkainak, melyek 52

mágnesként vonzották az enyémeket. Újabb mély lélegzet után éreztem, hogy én győztem. Elég volt elhatároznom magam. Erről egy pillanatra eszembe jutott a húgom, aki bizonyára otthonról leskelődik az ő különleges módján, s valószínűleg Jaspert nyaggatja a döntésem miatt boldogan. – Na, tessék! – mondtam, s elégedetten elmosolyodtam. – Elviselhető? – kérdezte szorongva, s úgy festett, mint egy csibész kisgyerek, aki várja a szidást, mert tudja, valami rosszat tett - erre már nevetnem kellett. – Erősebb vagyok, mint hittem. Jó tudni – magyaráztam neki, de elharaptam a végét, miszerint, jobban szeretlek, mint hittem. Más vámpír az én helyemben... – Bárcsak én is elmondhatnám magamról! Sajnálom... – szabadkozott, imádni való volt. – Végtére is, te csak ember vagy – ugrattam kedvesen, hogy enyhítsek a feszültségen, ami határozottan múlóban volt, de láttam Bella szemeiben a sértődött villanást. – Nagyon köszönöm – mondta gúnyosan. Talpra szökkentem, kicsit talán gyorsabban, mint azt Bella megszokhatta, de már nem titkolóztam előtte. Semmi titok nem maradt, ami távol tarthatna tőle, még ha csak egy percre is. Bátran nyújtottam le neki a kezemet, hogy felsegítsem a földről. Úgy láttam meglepődött, de nem mondott semmit, csak belecsúsztatta finom kis kezét hatalmas tenyerembe. Mikor felállt még mindig nem tűnt elég stabilnak. – Még mindig a futástól szédülsz? Vagy az én csókolási tudományomtól? – csúfondáros mosolyt villantottam felé. Mennyire könnyű volt rákérdezni a gondolataira, a hogylétére így, hogy nem kellett köntörfalazni. – Nem tudom biztosan, mert még mindig elég kába vagyok – felelte bizonytalanul, majd egy pillanatnyi gondolkodás után elszántabban hozzátette, mintha eldöntötte volna magában. – Azt hiszem, ettől is, attól is. – Talán hagynod kéne, hogy én vezessek – vetettem fel, de ahogy kimondtam, már sejtettem, mit fog szólni hozzá. Nem tévedtem, nem okozott csalódást. – Megőrültél? – vonta föl a szemöldökét a hangja oktávaival együtt. Mókásan festett, és gyönyörűen. – Félálmomban is jobban vezetek, mint te a legjobb napodon – ugrattam évődve, majd békítőleg hozzátettem – Jobbak a reflexeim. – Ebben biztos vagyok... – folytatta a gondolatmenetemet, aztán váltott a sajátjára. Aggódón vetett egy pillantást a furgonja felé. – ...csak abban nem, hogy az én idegeim meg a furgonom el tudják viselni a vezetési stílusodat. – Egy kicsit több bizalmat, Bella, ha szabad kérnem! – mondtam, s szemeim az égnek emeltem. Makacs volt, makacsabb még Alice-nél is talán, bár ezen a ponton nem állt módomban dönteni a kérdést illetően. Bella a kezeit a zsebébe rejtette, s biztos voltam benne, hogy apró öklébe szorítja a kulcsot. Úgy tűnt, komolyan megfontolja az ajánlatomat, de végül szemtelen mosollyal bájos vonásain nemet intett a fejével. 53

– Szó sem lehet róla! – jelentette ki elszántan, mire hitetlenkedve felvontam a szemöldököm. Nem gondolhatta komolyan, hogy ilyen állapotban hagyom vezetni? Azonban úgy tűnt, nagyon is komolyan gondolja, mert felszegett fejjel elindult, hogy megkerülve engem, eljusson a vezetőoldali üléshez. Egyébként sem állt szándékomban odaengedni, de megkönnyítette a dolgomat, mikor egy pillanatra megingott. Azonnal a karjaimba zártam, mielőtt még visszanyerte volna az egyensúlyát. Megrovó tekintettel igyekeztem rá nézni. – Nézd, Bella, én a magam részéről már eddig is komoly erőfeszítéseket tettem, hogy életben tartsalak. Ugye nem képzeled, hogy odaengedlek a volánhoz, amikor még járni sem tudsz egyenesen? – kérdeztem szemtelenül, miközben minden porcikámmal éreztem a testét. Az elektromos vibrálás életben tartotta az akaratomat, és a vágyaimat is... – És különben is, egy jó barát sosem hagyja, hogy a barátja részegen vezessen. – Részegen? – visszhangozta felháborodottan, mire rávillantottam csúfondáros vigyoromat. – Te már a puszta jelenlétemtől is megrészegülsz! – mutattam rá a nyilvánvalóra, de bölcsen elhallgattam, hogy én legalább annyira megrészegülök tőle. Végül is ez hatott, Bella a magasba emelte a kulcsot, elengedte, s figyelte, ahogy elkapom. A kulcsok átvették kezének hőmérsékletét, ezért igyekeztem nem túl erősen rámarkolni, nehogy túl hamar elmúljon ez az apró varázs. – Ezzel nem tudok vitatkozni... De csak kíméletesen hajtsd, mert a furgonom már védett korban van! – figyelmeztetett kedvesen, mire újra égnek emeltem a szemimet. – Effelől szemernyi kétségem sincs – jegyeztem meg, s már indultam volna, mikor feltűnt, hogy Bella gondolkodó ránca elmélyül. Valami bosszantotta, de ha a véggel fenyegetett volna, akkor sem tudtam volna, mi baja?! – És terád egyáltalán nem hat? – kérdezte morcosan, pirulva, engem pedig végtelen gyöngédség kerített a hatalmába iránta. Hogyan kételkedhetett ebben? – Mármint a jelenlétem. Odahajoltam hozzá, sziklakeménységű ajkaimmal gyöngéden végigsúroltam az álla vonalát, oda-vissza, közben éreztem a meglóduló szívverését, elakadó lélegzetét, aminek válaszaképpen az enyém felgyorsult. Annyira szerelmes voltam ebbe az illatba, a bőrnek puhaságába... a létezésemet adtam volna érte, de hogyan fogalmazzak, hogy ne ijesszem meg túlzottan? – Dehogynem – súgtam az állába, s éreztem, ahogy megremeg. – De akkor is jobbak a reflexeim...

–––––––––––––––––––––––––––

54

15. ÖSZTÖN ÉS AKARAT

Ez egyszer örültem a furgon koros tempójának. Az idilli hangulat, ami a tisztáson körülvett bennünket, elkísért a Froksba vezető autóút alatt, s nem akartam, hogy véget érjen. Valahogy emberien éreztem magam – ha leszámítottam a folytonos lángolást a torkomban, mely automatikus reakció volt Bella illatára. Szerettem volna minél tovább megtartani ezt a pillanatot, egész lényem felszabadult. Mintha a titkaim többezer mázsás súlyként nehezedtek volna rám, amit a délután Bella csöndesen, lágyan apránként görgetett le rólam. Már nem esett annyira nehezemre megérintenem – egyik kezemet a volánon tartottam, míg a másikkal az ujjaimat összefontam az övéivel. Mindig meglepett a puhasága, nem gondoltam, hogy valaha is megszokom. A forróság, ami áradt belőle átjárta az egész csuklómat, majd feljebb kúszott az alkaromon, hogy halványodva eltűnjön a bicepszem környékén. Bevillant, soha nem is szabad elfelejtenem, mennyire törékeny, hisz annak végzetes következményei lehetnének. A furgon ablaka le volt eresztve, s a befelé hasító levegő felém sodorta csábító illatát. Ezt könnyebb volt kezelnem, hisz az orrom, az agyam, mindenem el volt telve ezzel az édes aromával. Amit nehezebb volt visszafognom, az a tekintetem, mely egyfolytában őt kereste. Persze az én sajátságos beépített radarommal a fejemben nem esett volna nehezemre egyfolytában őt figyelni, de nem akartam megijeszteni. Még élénken emlékeztem a Port Angelesi estére, mikor annyira megrémült a nagy sebesség miatt. Mégsem tudtam megállni. Gyakorta odapislantottam, először, mikor a szellő besodorta az illatát. Tekintetemmel végigsimítottam egyenes szálú barna haján, mely, mint a selyem lobogott a légáramlat miatt. Aztán az arcára, ami visszanyerte természetes fehér színét, s már nem olyannak hatott, mintha legalábbis élő halott lenne; végül az egymásba fonódó ujjainkra, amik a hőmérséklet különbségtől eltekintve nem ütöttek el annyira – mindkettő fehér. A lenyugvó nap fényei biztosítottak, hogy nyugodtan behajthatok Froksba, mivel a bőrömön táncoló fények egyre halványultak. A természet alkonyodó csodáját akaratlanul is a Bellával való helyzetemhez hasonlítottam épp, mint legutóbb. Ahogy a vöröslő napkorong eltűnt a távoli horizonton, rávetve bíborfényét Bella tökéletes bőrére, a világot éppolyan békésnek láttam, mint a tisztáson. Egy őrült pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy ez a fajta világ talán elfogadna még egy olyan szörnyeteget, mint amilyen vagyok... Ezt a gondolatot azonnal elvetettem. Bella furgonjában a rádió legalább olyan régi volt, mint maga a jármű, de azért sikeresen befogtam egy kellemes jazz dallamot játszó állomást. Magamon éreztem Bella fürkésző, kíváncsi tekinteté, miközben halkan énekeltem a dalt. Nem volt épp a kedvencem, de elviselhetőnek hatott. – Szereted az ötvenes évek zenéjét? – kérdezte, én pedig elégedetten nyugtáztam, hogy a hangja már újra erőteljesen hangzik. Azon már meg sem lepődtem, hogy Bella el tudta helyezni a dalt a évek széles palettáján. A legtöbb fiatal ember azt sem tudta volna, milyen stílus, nemhogy melyik évre jellemző. – Az ötvenes éveknek jó volt a zenéje. Jobb, mint a hatvanas vagy pláne a hetvenes 55

éveké, uhh! – beleborzongtam, amikor eszembe jutott az említett korból néhány akkord. – A nyolcvanas éveké tűrhető volt. – Elárulod nekem valaha, hogy igazából hány éves vagy? – érdeklődött finoman, nehogy megbántson a kérdésével. Nem, akartam mondani azonnal. Hogyan ismerjem be egy tizenhét éves mai lánynak, hogy öregebb vagyok a dédapjánál? – Nem mindegy? – kérdeztem, s bár éreztem, hogy Bella olyan témát feszeget, amiről még nem akartam beszélni, mégsem tudtam letörölni a vigyort az arcomról. Boldog voltam, nem felhőtlenül, de boldogabb, mint az elmúlt jónéhány évben. – Mindegy, de azért kíváncsi lennék... – mondta továbbra is óvatosan. Megértettem őt, a helyében én is kíváncsi lettem volna a saját koromra. A szemem sarkából láttam, amint egy grimaszt vág, de ettől a szépsége nem változott. – Semmi nem űzi el úgy az álmot, mint egy megoldatlan rejtély. Nem mertem ránézni, ehelyett újra a bíborszínű korongot bámultam, amint lassan vonszolva hatalmas fényruháját lebukik a hegyek mögött. – Nem tudom, nem fog-e túlságosan fölzaklatni – mormoltam csöndesen, miközben a szavaimon rágtam magam. A mosolyom már sehol nem volt, s a kellemes hangulatra rávetette sötét árnyékát a feszült várakozás. Még csak nem is ebben a században születtem, nem fog-e besokallni ettől az információtól? Fel tudja egyáltalán fogni? – Próbáld ki! – nógatott izgatott hangon, s szíve egy pillanatra kihagyott kíváncsiság miatt. Mélyet sóhajtottam. Tudtam, mit fogok látni, ha ránézek és tudtam azt is, hogy nem tudok ellenállni a kérésének. S valóban. Ahogy ránéztem a tekintetünk összefonódott egy másodperc töredékére, barna szemei némán könyörögtek nekem, kiiktatva mindennemű félelmet, riadalmat vagy bármi ehhez hasonló érzést. Ajkai kissé szétnyíltak, s magával ragadott a gondolat, mi lenne, ha újra hozzáérinteném hűvös ajkaimat. Gondolkozz!! – parancsoltam magamnak, hiszen egy út közepén hajtottam a járműhez méltó legnagyobb sebességgel, mégsem eshetek neki éppen itt. Azonban tudtam, hogy az igazi akadály nem ez, hanem Bella. Fogalmam sem volt, vajon mit tett volna, ha újra megcsókolom, de annyi bizonyos, hogy nem kockáztathattam meg még egy – a korábbihoz hasonló – érzelmes reakciót. Belebámultam a horizontba, hogy ne kelljen látnom valódi reagálását. – Chicagóban születtem 1901-ben – nem bírtam ki, ezért rápislantottam a szemem sarkából. Arca inkább tűnt koncentráltnak, mint meglepettnek, de pupillái elárulták valódi érzelmeit, kitágultak a döbbenettől. Elmosolyodtam az erőfeszítésein, majd kissé megkönnyebbülve folytattam. – Carlisle talált rám egy kórházban 1918 nyarán. Tizenhét éves voltam és spanyolnáthában haldokoltam – Hallottam, hogy szavaimra együttérzőn felszisszen, de elhessegettem az empátiáját. Nem volt szükség rá, hogy olyasmi miatt idegeskedjen, amire nem is emlékszem. – Nem nagyon emlékszem rá. Régen történt, és az emberi emlékek elhalványulnak. Felvillant előttem egy kedvesen mosolygó női arc, de homályos volt a kép. Az évek során ezt az arcot szerettem volna megőrizni magamban, hogy legyen legalább egy emlékem az emberi mivoltomról, de oszlani kezdett úgy, ahogy a többi kép. Végül 56

Esme arcát társítottam az édesanyáméhoz, így hosszabb ideig tudtam elraktározni magamban. – De arra nagyon is emlékszem, milyen érzés volt, amikor Carlisle megmentett, azt nehéz elfelejteni. – tettem hozzá, majd elharaptam a mondat végét, nehogy olyasmi csússzon ki a számon, ami nem tartozik Bellára... Nem engedem, hogy rá tartozzon. – A szüleid? – kérdezte Bella, s már megijedtem. Olyan nagyon egy hullámhosszon működött az agyunk, hogy kitalálta mire gondoltam az imént? – Ők már korábban meghaltak a járványban – feleltem kitérően, megvetve a saját gyávaságomat, amiért újabb féligazsággal szédítem. – Egyedül voltam. Ezért választott Carlisle éppen engem. Abban a káoszban, ami a járvány idején uralkodott, senki nem vette észre, hogy eltűntem. – És hogyan... mentett meg? – már komolyan kezdtem kétségbeesni. Tényleg nem tud olvasni a gondolataimban? Még egy válaszadás elől nem térhetek ki, de a teljes igazságot nem fogom elárulni természetesen. Alice víziója, amikor Bella – vámpír Bella – átkarolja őt elő akart furakodni az agyamban, de én gondosan hátratuszkoltam oda, ahová való: a kukámba. – Nem volt könnyű. Nem sok fajtánkbelinek van annyi önuralma, hogy képes legyen rá – magyaráztam, hogy eltereljem a véres részletek boncolgatását taglaló kérdéseinek halmazát. – De Carlisle mindig is a legemberségesebb volt köztünk, a leginkább együttérző... Nem hiszem, hogy akadt volna párja, mióta világ a világ. Számomra egyszerűen csak nagyon, nagyon fájdalmas volt. Beharaptam az ajkamat, aztán összeszorítottam a számat. A háromnapi szenvedés, a végeérhetetlen lángolás, a tengernyi fájdalom és kín... Erről Bellának nem szabad tudomást szereznie. Elhatároztam magamban, hogy ha hazaértem azonnal beszélek a családommal. Bella volt olyan őrült, hogy az emberi érzelmei miatt vállalja ezt a kockázatot, s bár ez roppantul hízelgett volna a számomra, nem tehettem ki semmi ehhez hasonlónak, nem beszélve a lelkéről. Futólag rápillantottam, csalódottságot véltem felfedezni a vonásain, s szerettem volna megkérdezni, mire gondol, ám végül rájöttem magamtól. Ő még eléggé jól viselte a titkolózásomat. Belegondoltam, vajon nekem milyen érzés, amikor tudom, hogy valamit nem mond el nekem, vagy egyáltalán nem úgy mondja, ahogy gondolja. Őrjítő! Ez a legmegfelelőbb szó rá, de Bella viszonylag nyugodtnak tűnt. Nem akartam, hogy szenvedjen az általam okozott kíváncsiság miatt, ezért megtoldottam némi magyarázattal a kijelentésemet. – Azért tette, mert magányos volt. Aki ezt a megoldást választja, többnyire ezért teszi. Én voltam az első Carlisle családjában, bár Esmét nem sokkal utánam találta. Egy szikláról zuhant le. – azt a részt megint csak kihagytam, hogy Esme öngyilkosságot kísérelt meg, és ezért ugrott a szikláról. Nem éreztem a magam jogának megosztani Bellával, hogy Esme a gyermeke elvesztésén próbálta ilyen különös, emberi módon túltenni magát. Bár tudtam, hogy a fogadott anyám nem bánta volna, mégis kivágtam ezt a részt a történetéből. – Egyenesen a halottasházba szállították, noha a szíve még dobogott. Azt gondoltam, hogy ügyesen eltereltem Bella gondolatait a kényesnek számító kérdésekről, de csakhamar erre a teóriámra is rácáfolt. – Vagyis az embernek a halálán kell lennie ahhoz, hogy... – kezdte, de félbehagyta. 57

Feltűnt, hogy eddig csupán egyszer ejtette ki a száján azt a szót, hogy 'vámpír', amikor rákérdeztem, hogy tudja-e, mi vagyok. Azóta nem hallottam ezt a szót tőle. – Nem. Carlisle csak akkor és csak azzal teszi meg, akinek nincs más esélye az életben maradásra. De azt mondja, könnyebb olyankor, amikor a vér már gyönge – nem akartam, mégis elképzeltem, Bella vére milyen ízű lehetne a számomra. Afrodiziákum, valóban a legtisztább drog, amit csak nekem készítettek a pokolbéli angyalok. Összeszorítottam a fogaimat, mert éreztem, hogy a méreg újra felgyülemlik a számban. Koncentráltam, amiben segített, hogy Bella faggatni kezdett. Úgy tűnt nem pusztán terelésnek szánja a kérdéseit, valóban érdekelte őket a családom. – És Emmett meg Rosalie? – Carlisle harmadiknak Rosalie-t hozta a családunkba – kezdtem a történetüket ügyesen kikerülve azt a részt, ami Rosalie hozzáállását illette a létezésünkkel kapcsolatban. Kimaradt az is, hogy mennyire gyűlölte Bella rám gyakorolt hatását, amire ő képtelen volt, mióta ismertem. – Csak sokkal később jöttem rá, hogy abban reménykedett, Rosalie az lesz az én számomra, ami az ő számára Esme. Úgyhogy amikor a közelemben volt, ügyelt rá, hogy sose gondoljon ilyesmire. De én Rosalie-t mindig csak a testvéremnek tekintettem – nagyon-nagyon dühös nővéremnek. Eszembe jutott az Aston Martinom, vajon megvan még? Elfojtottam egy morgásfélét, majd belekezdtem újra. – Két évvel később ő találta meg Emmettet. Az Appalachehegységben vadásztunk, és Rosalie ott bukkant rá, amikor egy medve éppen végezni készült vele. Több mint száz mérföldön keresztül át cipelte Carlisle-hoz, mert félt, hogy ő nem lesz képes megtenni, amire szükség van. Csak most kezdem sejteni, milyen nehéz lehetett neki az az út. Bella egy pillanatra megszeppenten nézett rám, aztán a felismerés csillant értelmes, meleg szemeiben. Felemeltem a kezem, ám közben nem eresztettem el az övét, s a már begyakorolt óvatossággal, finomsággal végigsimítottam rideg kézfejemmel gyönyörű arcán. Érintésem nyomán a bőre rózsaszínbe váltott, a lélegzete – szívével egyetemben – egy ütemet kihagyott, hogy szaporábban újrainduljon. – De megtette – mutatott rá bizakodón, s elszakította tőlem mélységes tekintetét. – Igen, meg – mondtam csendben, s igyekeztem elfojtani a vágyat, hogy a kezemmel újra megérintsem. A kézfejem még most is égett fájdalommentesen ott, ahol érintkezett a bőrével. Elterelésképpen rövid mesébe kezdtem. – Látott valamit Emmett arcában, ami elegendő erőt adott neki. És azóta is együtt vannak. Néha különválnak tőlünk, és úgy élnek, mint egy házaspár. De minél fiatalabbnak tettetjük magunkat, annál hosszabb ideig maradhatunk egy adott helyen. Forks tökéletesnek tűnt, így aztán mindannyian beiratkoztunk a középiskolába – felnevettem a képen, amit Alice mutatott nekem - bevillant hollófekete Aston Martinom, ahogy a lángnyelvek körbeölelik összeroncsolt motorháztetőjét, aztán a robbanás. Nem bántam. Mit számított nekem holmi emberi tárgy, amikor itt volt velem Bella, s bár már jó ideje volt összekulcsolva a keze az enyémmel, mégsem mutatott hajlandóságot, hogy elhúzódjon tőlem. Nem számított az autó, Bellát nem taszította bőröm merev hidegsége. Rosalie pedig... – Azt hiszem, néhány éven belül újra megüljük majd a lakodalmukat. – És Alice és Jasper? – kíváncsiskodott tovább Bella, s nem fűzött kommentárt az elhangzottakhoz. Halványan elmosolyodtam, mert volt egy kis hangulatfenntartó illata 58

a kérdéseinek, de azért mesélni kezdtem. Mindenről, leszámítva az átváltozást. – Alice és Jasper nem mindennapi teremtések. Ők mindenfajta külső irányítás nélkül, önállóan fejlesztették ki a lelkiismeretüket, ahogy mi nevezzük. Jasper korábban egy másik családhoz tartozott, egy nagyon-nagyon másfajta családhoz – kicsit idétlennek éreztem ezt a fajta megfogalmazást, de úgy tűnt Bellának így is megteszi. Gyorsan másfelé tereltem a beszélgetést, amiben kevesebb szaftos részletet lehet felfedezni. – De ott depresszióba esett, és egymagában kezdett kóborolni. Alice talált rá. Akárcsak nekem, neki is vannak bizonyos különleges képességei a fajtánkra jellemző tulajdonságokon kívül is. – Tényleg? – szakított félbe kíváncsian csillogó szemekkel Bella, s ujjai szorosabbra fonódtak a kezemre izgatottságában. Eszembe jutott a húgom, mennyire örülne, ha látná, Bella milyen élénken érdeklődik iránta. – De hát azt mondtad, te vagy az egyetlen, aki olvasni tud mások gondolataiban. – Így is van. Alice-nak másféle képességei vannak. – összevont szemöldökkel koncentráltam minden egyes szóra. Megválogattam mindent, ami elhagyta a számat. – Ő látja a dolgokat... dolgokat, amik még csak ezután jönnek majd el. De mindez persze nagyon szubjektív. A jövő nincsen kőbe vésve. Minden változik. Már magam sem tudtam eldönteni, hogy kit akarok meggyőzni?! Akartam... Mindennél jobban akartam a szavaimnak az igazságát. Ebben a percben is harcoltam a sorssal, küzdöttem a beteljesülés ellen, amit Alice látott. Nem engedhettem meg, hogy valóra váljon pusztán azért, hogy nekem könnyebb létezés jusson. Bella persze most is megtalálta az egyetlen kérdést, amire kitérő választ kellett adnom: – És miféle dolgokat lát Alice? – Látta Jaspert, és tudta, hogy őt keresi, mielőtt maga Jasper tudta volna. Látta Carlisle-t és a családunkat, és együtt indultak, hogy megkeressenek minket. Rendkívül érzékeny a mi fajtánkra. Mindig látja például, ha egy csoport felbukkan a közelünkben. És hogy jelentenek-e valamilyen veszélyt. – És sokan vannak a te fajtádból? – kérdezte meglepve Bella. – Nem, nem sokan – feleltem gyorsan, nehogy ráijesszek. Nem is hazudtam, hiszen a világnak ezen a pontján csak a Cullen család élt, senkit nem engedtünk a környéken vadászni. Alice-nak volt ugyan egy víziója három nomádról, két férfi és egy nő, de Emmett majd őket is jobb vizek felé tereli. Nem jelentettek semmiféle veszélyt, nekem viszont újabb okot adtak, hogy Bella közelében legyek. – De a többségük nem telepszik le sehol. Csak azok, akik hozzánk hasonlóan, nem vadásznak többé rátok, emberekre... – itt azért elakadtam, mert ugye én is ezt a fajta "táplálkozásmódot" követem, Bella illatára viszont felhagytam volna ezzel a megszorító életmóddal. Ahogy egy pillanatra ránéztem bizonyos voltam benne, hogy nem én vagyok az egyetlen vámpír, akiből ilyen heves reakciót váltott ki ez a törékeny emberlány. – Csak azok tudnak hosszabb ideig emberek között élni. Eddig még csak egy, a mienkhez hasonló családot találtunk, egy kis alaszkai faluban. Egy darabig együtt laktunk, de olyan sokan lettünk, hogy kezdtünk feltűnni a környezetünknek. Akik közülünk másként élnek, azok általában összetartanak. – És a többiek? – még ki sem mondta ezt a kérdést, máris biztos voltam benne, 59

hogy előbb utóbb fel fogja tenni. Hiszen miért is ne érdekelné éppen Bella Swant a veszélyesebb része ennek a létezésnek?! Elfojtottam a mosolyomat, és felvilágosítottam. Kicsit amolyan egyetemi professzornak éreztem magam... – Ők többségükben nomádok – kezdtem, miközben rákanyarodtam a házukhoz vezető útra. Sötét volt, a hold is elbújt a sűrű felhőréteg fölé, én pedig csalódottan vettem tudomásul, hogy még ezzel a vén furgonnal is milyen hamar haza tudtam fuvarozni Bellát. – Mindannyian úgy éltünk egy darabig. Idővel unalmassá válik, mint bármi más. De néha összefutunk egymással, mert többségünk az északi vidéket részesíti előnyben. Megállítottam az autót, s leállítottam a motort. Az éjszaka hangjai körülöleltek minket, Bella hangja mégis lágyan szállt a sötétségben. Legalábbis neki bizonyára vaksötét lehetett. – Miért? Csaknem felnevettem, olyannyira feledékeny, vagy ennyire természetes a számára, amit délután látott? Szemei tágra nyíltak a sötétség miatt, pupillája kitágulva meredt a képzelt vonalaim felé. – Hát hová tetted a szemedet ma délután? – kérdeztem, s hogy elvonjam a saját figyelmemet a pulóverének bájos tapadásáról igyekeztem felvenni a szokásos csúfondáros hangnememet. – Szerinted végigmehetnék egy napsütötte utcán anélkül, hogy egész sorközlekedési balesetet ne okoznék? Megvan az oka, hogy miért az Olympic-félszigetet választottuk: nem sok hely akad a világon, ahol ilyen keveset sütne a nap. – szemeimet az égnek emeltem, majd unott panaszos hangon fojtattam. Csak beszéltem, bármiről, csak ne szálljon ki, ne hagyjon itt. Attól tartottam, hogy Bella besétál a házba, és holnapra megretten a mai nap emlékétől, és nem akar látni soha többé. – El nem tudod képzelni, mennyire meg lehet unni nyolcvan-egynéhány év alatt a sötétséget, ha kizárólag éjszaka mozdulhatsz ki. – Hát akkor innen erednek azok a mindenféle mesék? – érdeklődött Bella réveteg hangon, s ahogy ránéztem újra meglepett a higgadtságával. Csöppet sem zaklatta fel, hogy vámpírokról beszéltünk, legendákról, amik váratlanul valóságalapot kaptak. – Valószínűleg – hagytam rá. – És Alice is egy másik családból jött hozzátok? – érdeklődött tovább Bella, s rájöttem, ő is időt próbál húzni. Nem akarózott bemennie úgy, ahogy nekem sem akarózott elengednem őt. Alice viszont imádni fogja, ha megtudja, Bella mennyire érdeklődött iránta. Ha már nem tudja most is... Szegény Jasper... – Nem, de az ő esete kész rejtély. Alice egyáltalán nem emlékszik az emberi életére. És azt sem tudja, ki teremtett belőle magunkfajtát. Egyedül volt, amikor felébredt. Bárki is tette azzá, ami, elsétált onnét, és egyikünk sem érti, miért vagy hogyan. – elnyomtam a kitörni készülő ellenséges morgást, nehogy megijesszem Bellát, s ami Alice ostoba és felelőtlen átváltoztatójának szólt. Szívesen összetalálkoztam volna az illetővel, hogy Emmett társaságában jó hosszan elbeszélgessek vele. – Ha nem rendelkezne azzal a bizonyos képességgel, ha nem látja meg Jaspert és Carlisle-t, ha nem tudja előre, hogy egy nap a családunkhoz fog tartozni, akkor azt hiszem, Alice, teljesen elvadult volna. Szinte hallottam, ahogy Bella agyában a kérdések, kételyek egymást taposva próbálnak a felszínre törni, ám mielőtt bármelyikük is elérhette volna érzéki ajkait 60

hangos morgást hallottam a gyomra tájékáról. Hát persze! Gondolatban a fejemre csaptam. Hiszen éhes. Egész napra elvittem, kiragadtam az emberi közegből és nem gondoskodtam élelemről a számára. Bella zavarba jött, s még ebben a sötét éjszakában is láttam, hogy elpirul. Tudtam, hogy mennie kell, s megriasztott saját, önző gondolkodásmódom, mivel sehogyan sem akarózott elengednem. – Sajnálom, hogy feltartottalak! – mondtam őszintén. – Ideje vacsoráznod. – Nem, kösz, teljesen jól vagyok! – vágta rá kicsit talán túl gyorsan. Elmosolyodtam, mert tetszett, hogy ő sem akar elválni tőlem. – Sose töltöttem hosszabb időt senkivel, aki normális ételt eszik. Megfeledkeztem róla – szabadkoztam, s valóban bántott a bűntudat. Figyeltem gyönyörű arcát, szemeit lesütötte, hangja lágy dallamként csendült, s feltámasztotta halott szívemet újra. – Veled szeretnék maradni – suttogta, én pedig hallgattam. A boldogság elektromos sokkolóként hasított végig a vénáimon, a legszívesebben a karjaimba zártam volna, hogy örökké szerethessem, hogy mindig így érezzek. Végül kimondtam az egyetlen mondatot, amiből biztosan tudtam, hogy az Aston Martinom roncsait fogom viszontlátni: – Nem jöhetnék be? ... ––––––––––––––––––––––––

Lelki szemeim előtt először megjelent Rosalie, amint ezúttal kivételesen nem törődik azzal, hogy összekócolódik a tökéletesen beállított frizurája; másodszor, amint Emmett megpróbálja lebeszélni a tervéről, persze sikertelenül. Alice valószínűleg látta, hogy Bellával töltöm az éjszakát, ahogy a délután történteket is. Rosalie minden bizonnyal ki is szedegette belőle a maga furmányos módján. A kocsim valószínűleg törmelék lesz, mire hazaérek, de hiába kötődtem hozzá, sehogy sem tudtam átérezni a hiányát. Bellával teljes voltam. – Szeretnél? – rántott vissza Bella hangja a jövőképeimből a jelenbe, s csodálkozva vettem észre, hogy meg van lepve. Talán nem gondolta, hogy maradni szeretnék vele? Az öröklét minden másodpercét megosztottam volna vele, ha rajtam múlik, és persze, ha ezért nem kellene feláldozni a lelkét. Kinyitottam a kocsi ajtaját, de még visszaszóltam neki. – Igen, ha nem gond – kipattantam, mint egy lelkes tinédzser, s az ajtót kicsit hangosabban csuktam be, mint szoktam. Villámgyorsan megkerültem az autót, hogy megelőzzem Bellát, aki már éppen ki akart szállni. – Micsoda emberi gesztus – jegyezte meg halovány mosollyal az ajka körül, 61

miközben kiszállt és elindult a házuk felé. – Határozottan kezdenek visszatérni bizonyos szokásaim... Kétszer is megbotlott a sima betonon, míg elértük a verandát, de mindig mielőtt elkaphattam volna, váratlanul visszanyerte az egyensúlyát. Néha felém pislantott, mintha nem volna biztos benne, hogy mellette vagyok. Odasiettem az ajtóhoz, levettem a kulcsot titkos rejtekhelyéről, villámgyorsan elfordítottam a zárban, majd visszahelyeztem, mielőtt Bella észrevehette volna. Amikor utolért szélesre tártam előtte az ajtót, de a lámpát ő kapcsolta föl. A sötétség nem okozott a számomra gondot, neki azonban valószínűleg zavarta a szemeit a félhomály. – Nem volt bezárva? – kérdezte csodálkozva, s elnyomtam a somolygásomat. – De igen. Azzal a kulccsal nyitottam ki, amelyik ott volt az eresz alatt – feleltem, s már nem bírtam elrejteni a mosolyomat. Figyeltem az arcát, láttam, ahogy végigpörgeti magában az elmúlt hetek történéseit, s rádöbben, hogy nem tudhattam, hol tartják a kulcsot. Kérdő tekintettel nézett rám, a pillantása rabul ejtette az enyémet, közben apró kezét lágyan ívelő csípőjére helyezte. Hogy eltereljem a figyelmemet, valami magyarázattal kellett szolgálnom. – Mindenre kíváncsi voltam veled kapcsolatban. – Kémkedtél utánam? – kérdezte, de valahogy nem tűnt dühösnek. Legalábbis nem úgy, mint amikor a tornaórája után rájött, hogy figyeltem rá. – Mi mással lehet agyonütni az éjszakát? – kérdeztem vissza, hogy ne kelljen felelnem. Egyenesen a konyhába mentem, mert gondoltam, hogy Bella már nagyon éhes lehet. Átkoztam magam, amiért ilyen lényeges dologról, ami az ő létfenntartásához szükséges, megfeledkeztem. Amikor beértem a konyhába leültem arra a székre, ahol az előző napon megírtam a levelet, pontosabban az üzenetet neki. Pár másodperc múlva beért, egy pillanatnyi döbbenet után halvány mosollyal nyugtázta az ottlétem, majd a hűtőnél kezdett matatni. Figyeltem minden mozdulatát, végtelen bájjal és emberre nem jellemző gyönyörűséggel csinált mindent. Eszembe jutott, amikor legutóbb vadászni voltam Emmettel és neki eszébe jutott Bella – mennyire közönségesnek, mennyire hétköznapinak tűnt az ő szemében, míg az én számomra Aphroditét jelenítette meg. – Milyen gyakran? – kérdezte Bella, miközben a mikróban melegedő vacsorájára fókuszált a szemeivel. – Hmmm? – kérdeztem vissza újra, mert nem értettem, pontosan mire gondol. Bosszantó... – Milyen gyakran jöttél ide? – érdeklődött közömbösséget színlelve, de valahogy úgy éreztem, mintha mást rejtegetne a kérdései mögött. – Majdnem minden éjjel itt vagyok – feleltem természetesen, de nem tettem hozzá, hogy csak akkor nem jövök, ha vadászom. Bella önmagához képest ijesztő gyorsasággal fordult felém, közönyös álarca porrá zúzva lehullott, sápadtan, rémült tekintettel bámult rám. Nem értettem, mi a baja, de már kezdtem bánni, hogy beavattam. 62

– De hát miért? – suttogta halálra váltan, miközben szíve a vért egyenesen az arcába pumpálta. – Érdekes vagy, amikor alszol – jegyeztem meg, s csaknem az égnek emeltem a szemem. Ugyan, mi más miatt jönnék ide éjjelente? – Beszélsz álmodban. – Na neee! – sóhajtott szégyenkezve, s arca immár bíborszínben pompázott. Megbűvölten figyeltem egy pillanatig, elméjének némaságát le kellett küzdenem. Valahogy rá kellett bírnom, hogy elmondja, nem bántottam meg... nagyon. Már egészen elfelejtettem, hogy az embereknek az alvása, amolyan magánszférának számít mindazzal együtt, amit akkor álmodnak, vagy – Bella esetében – mondanak. – Nagyon haragszol? – puhatolóztam. Nem szerettem volna olyan méregbe hozni, mint a bizonyos tornaóra után. – Az attól függ – felelte, de szemeit továbbra is a cipőire szegezte. Semmit nem tudtam kiolvasni az arcából, a zavarát leszámítva. Vártam egy kicsit, de nem toldotta meg magyarázattal. – Mitől? – kérdeztem végül türelmetlenül. – Attól, hogy mit hallottál? – cincogta végül egészen halkan, mire megkönnyebbültem. Nem haragudott, csupán szégyenkezett az álmai miatt. Tennem kellett valamit, hogy megnyugtassam, előttem nincs miért zavarban lennie. Semmi olyat nem tehet, ami miatt kevesebb lenne a szememben. Felálltam, s odaléptem elé olyan szorosan, hogy éreztem a testéből áradó meleget. Fagyos ujjaimmal felemeltem remegő kezét, puhasága mindig meglepett és elbűvölt. Lehajoltam hozzá, hogy ne kelljen kitörnie a nyakát, ha rám néz, látni akartam a tekintetét. Szerettem volna, ha elfelejti a szégyenét, ezért hagytam magam rabul ejteni a pillantásával. Tudtam, hogy rá körülbelül úgy hat az enyém, mint fordítva. – Ne haragudj! – könyörögtem neki, s megnyugodva állapítottam meg, hogy Bella tekintete elködösül, s magába szippantja barna mélységébe a tekintetemet. Megválogattam a szavaimat, nem akartam, hogy kényelmetlenül érezze magát, de szerettem volna, ha tudja, miket beszélt. – Hiányzik neked az édesanyád. Aggódsz miatta, és amikor esik, az eső hangjától nyugtalan leszel. Azelőtt sokat beszéltél az otthonodról, most már kevesebbet – pontosabban azóta nem beszélt az otthoni dolgairól, amióta először kimondta a nevemet. Sejtettem, hogy Bella erre a részére kíváncsi a mesémnek, de még húztam az időt. Annyira gyönyörű szemei voltak, hogy a legszívesebben egész éjjel ott álltam volna előtte, s belemélyedni egészen. – Egyszer azt mondtad: "Itt minden annyira zöld!". Felnevettem, még ma is tetszett, ahogy ezt kimondta. Bella visszafojtott lélegzettel várt, tudtam, nem húzhatom tovább, de nem akartam még jobban zavarba hozni, éppen azzal, amivel öntudatán kívül oly nagy örömet okozott nekem. – Van még valami? – nógatott bizonytalanul. – Kimondtad párszor a nevemet – feleltem végül legyőzötten, mire bosszúsan, megalázottan felsóhajtott. – Sokszor? Ezzel meglepett. Mennyi számít soknak? És miért fontos a mennyiség? Nekem az 63

első is épp elég lett volna, a többi csak ráadás volt. – Mit értesz pontosan azon, hogy sokszor? – érdeklődtem finoman, mire elszakította tekintetét tőlem, s égő arcát lefelé fordította. Valami belső ösztön támadt fel bennem, újraéledt vágy, s a kezemmel óvatosan odavontam hideg, kemény mellkasomra, miközben azt kívántam, bár lenne legalább néhány fokkal melegebb a bőröm. Úgy tűnt, ez Bellát nem zavarja. "Rettentő éhes vagyok. Remélem Bells nem fogyasztotta el az összes lasagnát! Bár ez nem valószínű..." – hallottam a gondolatokat, tisztában voltam vele, hogy az apja bármelyik percben hazaérhet, de mégsem akarózott elengedni Bellát, amikor magamon éreztem testének forró lüktetését. – Ne legyél zavarban! – súgtam a fülébe, s igyekeztem kizárni Charlie gondolatait. – Ha tudnék álmodni, én is rólad álmodnék. És nem szégyellném! – még egy percet adtam magamnak, de aztán már nem csak a gondolatait hallottam Charlie-nak. Az autója hangos fékezéssel állt meg a felhajtón. – Baj, ha apád megtudja, hogy itt vagyok? – Nem is tudom... – a kérdésem láthatóan nem tetszett neki, jobbnak láttam távozni, mivel Charlie épp a bejárati ajtóhoz ért. – Akkor talán majd máskor... – motyogtam, mert biztos voltam benne, hogy lesz máskor. Elsurrantam a lépcső felé. – Edward! – hallottam Bella méltatlankodását magam mögött, mire csöndes kuncogás tört elő belőlem. Fura volt ennyi idősen úgy viselkedni, főként úgy érezni magam, mint egy kamasz, aki elsunnyog, ha a szerelmének az apja idő előtt tér haza a munkából. Charlie már a zárral matatott, de mire kinyitotta, én már felsuhantam a lépcsőn, s megálltam a tetején. – Bella? – kiáltott be a házba Charlie a maga morózus hangján. – Itt vagyok, a konyhában. – Bella izgatottan csendülő hangja mosolygásra késztetett. Beléptem a szobájába, s megálltam az ablak mellett. Maradhattam volna éppen kinn is, de felettébb izgalmasnak és tiltottnak éreztem, hogy a szobájában várakozzak, ne pedig a lépcsőfordulóban. Hallottam így is mindent tökéletesen, kicsit mintha moziban ültem volna. Bella kivette a mikróból a vacsoráját, s még azelőtt leült, mielőtt Charlie belépett volna a konyhába. – Adnál nekem is abból a lasagneból? – hallottam Charlie éhes hangját, amik tökéletesen megegyeztek a gondolataival. – Mindjárt éhen halok. Charlie levetette a csizmáját, majd leült arra a székre, amin néhány perce még én ültem. Figyeltem Bellát Charlie gondolatain keresztül. Éppolyan szépnek, legalábbis hasonlóan csinosnak találta a lányát, mint én, ezért a szívembe zártam őt. Csupán esetlen mozdulatait nagyította fel kissé, de ezt betudtam Renee-nek, akiről még ennyi idő után is kedves emlékeket őrzött. "Vajon mi baja lehet?" – tűnődött Charlie. Bella neki háttal készítette a vacsoráját, de váratlanul összerezzent, majd mohón belekortyolt az egyik pohár tejbe, amit az imént töltött ki. Aztán egy ideig csak figyelte a tejet, ahogy enyhén megremeg a keze 64

reszketése miatt. Letette a poharat, s miközben odavitte Charlie-nak a tányér lasagne-t azon tűnődtem én is, vajon miért bámulta a tejet. Érdekes... és frusztráló. Két ember volt velem egy házban, de csak az egyikük gondolatait hallottam. Charlie gondolatban már az esti meccs kimenetelén morfondírozott. – Kösz! – Hogy telt a napod? – kérdezte Bella, miközben egy adag ételt helyezett a villájára. – Jól. Jó kapás volt... – felelte Charlie, és bevillant neki két apró ponty, amit sikeresen kiemeltek a folyóból aznap délelőtt. A nap további része leginkább a sörözésből, és beszélgetésből állt. Sosem értettem, mi készteti erre a "sportra" az embereket, hiszen nincs túl sok értelme. – ... és veled mi a helyzet? Sikerült minden, amit elterveztél? Bella szája széle megrándult, mintha egy mosolyt akarna visszafojtani. Vajon mi járhat most a fejében? – Nem igazán... olyan szép idő volt, vétek lett volna egész nap itthon ülni – felelte, s egy nagy falatot tuszkolt a szájába. – Igen, szép nap volt – helyeselt Charlie, s gyanakodva méregette a lányát. "Vajon mire készül?" – gondolta, miközben figyelte, ahogy Bella talán kissé gyorsan felhörpinti a maradék tejet a poharából. – Sietsz valahová? – kérdezte továbbra is gyanakodva tőle, mire Bella lefagyott. Elmosolyodtam az arckifejezésén. Úgy festett, mint egy rosszaságon lefülelt kisgyerek. – Igen, fáradt vagyok – felelte kissé rekedten Bella. – Korán le akarok feküdni. "Hazudik. Még, hogy fáradt... Hiszen, majd' kiugrik a bőréből!" – Valahogy olyan felspannoltnak látszol – kötötte az ebet a karóhoz Charlie, mire a lánya rávillantotta kétségbeesett tekintetét. Olyan elkeseredettnek tűnt, hogy csöndesen felnevettem a néma szobában. – Tényleg? – kérdezett vissza terelésképpen. Charlie szemén keresztül kissé bosszúsnak tűnt nekem, vagy inkább töprengőnek, mivel a homlokán elmélyült az a bizonyos ránc. – Szombat van – jegyezte meg Charlie sikertelenül színlelve a közömbösséget, de hiába várta a lánya válaszát. "Lehet, hogy a fiatalok ma már nem járnak el szombat esténként? Az az én időmben lehetett? Nem! Hiszen a városi fiatalok is ilyenkor mennek moziba vagy hasonló... Bella nem... Talán ki akar surranni, ha elalszom?" – Nincs valami programod ma estére? – Nem, apu, szeretnék hamar lefeküdni – felelte Bella, miközben elmosta a tányérokat. Nem nézett az apjára, de a testtartásából észre lehetett venni, hogy a háta közepére kívánja ezt a társalgást. A szavaira eszembe jutott, vajon mi lenne... Gyorsan, lágy mozdulattal leheveredtem Bella keskeny ágyára, a lábam lelógott a végéről. Édes illat kúszott az orromba el egészen az agyamig, de az hiába jelzett az ösztöneimnek, elmaradt a kívánt hatás. Persze a méreg összegyűlt a számban, átitatta a fogaimat, de könnyedén kontroll alatt bírtam tartani, hogy az ajkaim ne csússzanak 65

hátra róluk. "Talán másfajta emberek vonzzák, mint akik itt élnek..." – morfondírozott tovább Charlie. Kezdtem Emmetthez hasonlítani, ami a szívén, az a száján. – Egyik itteni fiú sem az eseted, mi? – puhatolózott tovább Charlie, mire érdeklődve fülelni kezdtem. A karomat a fejem alá tettem, így jobban hatott az akusztika, a fülemmel akartam hallani a társalgást. – Nem, még egyik fiúra sem vetettem szemet – felelte Bella csöndesen, de látszott, hogy gondosan megválogatja a szavait. Csak nekem tűnt fel, hogy megnyomta a fiú szót? – Azt hittem, talán az a Mike Newton... – kezdte Charlie bizonytalanul, mire egész testemben megmerevedtem. Gyilkos indulat száguldott végig a testemen, agyamba hasított egy képzelgés, ami Mike gondolataiból maradt meg bennem. Durva és lealacsonyító vízió volt, mégis elegendő lett volna, hogy egyetlen mozdulattal véget vessek örökre Mike fantáziálásának. Feszülten vártam, mit felel Bella az apjának. – Mike egyszerűen csak a barátom, apu! – hangzott a rideg válasz, a hangsúlyban minden benne volt, ami nekem kellett. Barátnak sem volt mondható, és egy féltékeny szörnyeteg bennem hangosan ujjongott, nem illendően, de boldogan. – Különben is, ami azt illeti, túl jó vagy nekik. Ráérsz az egyetemen keresgélni magadnak valakit – vágta el végül a témát Charlie, de gondolatai egy percre még leragadtak. "Azért az lesz a legjobb, ha megbütykölöm a kocsiját, sosem lehet tudni alapon... És az éjjel is ránézek legalább egyszer, ha vége lesz a meccsnek... A MECCS!!!" – Jó ötlet! – búcsúzott Bella, miközben a lépcső felé rohanva megbotlott a szőnyeg szélében. Elfojtottam a mosolyomat, Charlie a fejét csóválta. – Jó éjt, drágám! – hangzott fel Charlie kiáltása, én pedig izgatottan, lélegzetvisszafojtva vártam, hogy nyíljon az ajtó. – Viszlát reggel, apu! – kiáltott vissza neki Bella, s hallottam a hangján, hogy mosolyog. Az ajtó felé kaptam a fejemet, s ahogy Bella belépett már jobban értettem, miért mondta Charlie a felspannolt jelzőt. Bella arca kipirult, szemei élénken csillogtak. Hangosan becsapta az ajtót, nem értettem miért, majd lábujjhegyen az ablakhoz osont, és szélesre tárta. Először fel sem fogtam, mit csinál, de feltűnt, hogy a szobájában az ő számára sötét volt, nem vette észre, hogy ott vagyok. Igyekeztem elfojtani a nevetésemet, mivel rendkívül mulatságosan hatott, hogy míg Bella kikukucskál az ablakon és a nevemet suttogja "Edward!", addig én itt fekszem az ágyában. – Igen? – szóltam vissza csöndesen, nehogy megijesszem, mire a torkához kapott riadalmában. A frászt hoztam rá. – Ó – nyögte kábultan az ijedtségtől, miközben lehuppant a földre. – Sajnálom! – mondtam őszintén, és továbbra is igyekeztem elrejteni a mosolyomat. Bájos volt, ahogy ott ült, apró keze a torkánál, mely ontotta magából adrenalin szintjének megugrott édes illatát. – Várj egy percet, csak újra indítom a szívemet! – suttogta, de túlzott. 66

Szíve a helyén volt, s bár valóban enyhén gyorsabban vert, mint szokott, de semmi baja nem volt. Felültem, és lehajoltam érte. Lassan mozogtam, nehogy megrémítsem, óvatosan megemeltem a hónaljánál, nehogy megsérüljön általam, s magam mellé helyeztem az ágyra. A lélegzete elakadt az érintésemre. – Nincs kedved itt üldögélni velem egy kicsit? – kérdeztem tőle, miközben lágyan – mindig óvatosan – a kezemet az ő puha tenyerébe csúsztattam. Kellemes volt, s most, hogy az illata már nem őrjített meg annyira, még melegebb volt. Nem zavarta meg csöppnyi boldogságomat, ami a megérintésével járt, egyéb vágyaim, egészen felhevültnek éreztem magam. – Hogy van a szíved? – Majd te megmondod, biztos, jobban hallod, mint én – felelte, mire az eddig oly gondosan visszafojtott nevetést már nem bírtam magamban tartani. A szíve épp olyan felspannoltnak tűnt, mint ő maga, én pedig a gondolattól éreztem jobban magam, miszerint Bella izgatottsága a jelenlétemnek szól. Bella váratlanul elhúzta a kezét az enyémből, felpattant, s kérdőn nézett rám. – Kaphatnék egy percet bizonyos emberi teendőkre? – érdeklődött, s rájöttem mire gondol. – Hát hogyne – feleltem. – Itt maradsz! – parancsolta szigorúan, mire elvigyorodtam egy pillanatra, de azért belementem a játékba, s úgy tettem, mintha tökéletesen mozdulatlan lennék. Nem esett nehezemre, mivel ez inkább volt a számomra kényelmes, mint úgy tenni, mintha ember volnék, idegesítő apró mozgásokkal, amik gyakran teljesen fölöslegesek. – Igenis, hölgyem! Persze azért figyeltem, hiszen azt nem ígértette meg, hogy nem figyelhetek, csak azt, hogy ne mozduljak. A szemem sarkából lestem, ahogy összeszedi az emberi tisztálkodáshoz szükséges holmikat, kiosont az ajtón, aztán hallottam, hogy a másikat becsapja hangosabban. Hallottam a kapkodást és hízelgett, hogy siet vissza hozzám. Éppen úgy, mint ahogy én akartam sietni minden egyes vadászatból, amióta csak ismerem őt. Hallottam, ahogy megnyitja a csapot, a zúduló víz hangja pedig bevillantott valamit az agyamba. Valószínűleg nincsen rajta ruha... Szíve végig hevesen verdesett, egészen addig, amíg a vízcseppek rá nem csapódtak a bőrére. Hallottam mindent, s vissza kellett fogni magam, nehogy átsétáljak hozzá és... Szinte megijedtem magamtól, milyen heves reakciót váltott ki belőlem ez az egyszerű emberi teendő. Mégis, ahogy elképzeltem... végigsimítja tökéletes testének minden porcikáját... mennyire puha lehet a bőre.. maga a tökéletes bársony... ELÉG! Mélyet sóhajtottam, s megkönnyebbülve hallottam, hogy nyílik a fürdő ajtaja. Míg én fantáziáltam, Bella befejezte a tisztálkodást, de legnagyobb döbbenetemre nem a szobájába, hanem lefelé igyekezett a lépcsőn. Nem értettem, csak hallgattam bambán, fejemben az elképzelt vágyálmokkal. – Jó éjt, apu! – köszönt el Bella újra, s nem akarózott leesni, miért csinálja? "Hát ez meg mi?" – hökkent meg Charlie a látványon, alaposan végigvizslatta Bella nedves haját, és a pizsamáját, láthatóan ő sem értette, amit én. – Jó éjt, Bella! – felelte, de azért magában még egyszer elhatározta, hogy az 67

autóból szétszedi a csatlakozást az akkumulátorhoz. Izgatottan hallgattam Bella szapora lépteit, annyira sietett, hogy attól tartottam elbotlik valamelyik lépcsőfokban. Valósággal berontott a szobába, majd csendesen betette az ajtót. Gyönyörű volt. Szebbnek láttam minden pillanatban, amikor újra találkoztunk. Mosolya az arcomon tükröződött. – Csinos vagy! – bókoltam neki, mire zavartan legyintett. Meg akartam győzni az igazamról. – De tényleg, neked ez is jól áll. – Kösz. – felelt, s leült az ágy szélére. Nem nézett rám. – Mire kellett ez az egész? – kérdeztem, hogy eltereljem a gondolataimat a zuhanyzásától. Bella bőrének még tisztább illata volt, még csábítóbb, mint egyébként. Nem pusztán a tusfürdőjének az aromája, vagy a samponjának az eperillata miatt. Inkább, amit a víz tett a bőrével, vagy, ahogy felpezsdült, majd lenyugodott tőle, olyan nagyon izgatott szíve – Charlie azt hiszi, ki akarok lógni a házból – mondta suttogva, zavartan. – Nahát... Miért? – kérdeztem, mert tőle akartam hallani. Nem szerettem volna, ha tudja, hogy tudom, bár mivel elég értelmes volt, így hamar rájön majd. – Lehet, hogy túl izgatottnak tűntem. Lassan az álla alá nyúltam és felemeltem a fejét, hogy a tekintetünk találkozzon. Újra hagytam magam elveszni csábító mélységű csokoládé szemeiben, miközben lassan hajoltam hozzá közelebb. – Tényleg annak tűnsz – helyeseltem. Arcomat az ő selymes arcához simítottam, miközben mélyen magamba szívtam kínzóan csábító illatát. – Hmmm... – Mintha most már... sokkal könnyebb lenne a közelemben lenned – jegyezte meg egy percnyi hallgatás után, miközben hallottam, hogy a szíve érthetetlenül gyors iramba ugrott. – Úgy látod? – nem bírtam magammal. Előttem volt a kép, amit elképzeltem, míg tusolt, és kíváncsi voltam, vajon meddig mehetek el. Mennyit engedhetek meg magamnak, mielőtt... Óvatosan hátrasimítottam a haját, miközben az orrommal végigszimatoltam az állát. Elértem az állának végéhez, ahol újra magamba szívtam az illatát, hogy aztán lágy csókot leheljek a füle mögé. Éreztem, ahogy megremeg, ami csak jobban ösztökélte új, ismeretlen vágyaimat a folytatásra. – Sokkal, sokkal könnyebb – mormolta, s hallottam, hogy kihagy a lélegzete. – Hmmm... – búgtam a fülébe, miközben az ujjaimmal végigsimítottam kulcscsontján. Még ezen a részén is annyira puha volt, annyira törékeny, és a pizsamája szinte alig fedte el előlem testének buja idomait. – Úgyhogy azon gondolkodom... – Igen? – nógattam, mikor félbehagyta, valószínűleg elfúlt a hangja, elakadt a lélegzete. Az enyém felgyorsult, izgatott voltam, és felhevült. Minden vágyam volt, hogy a karjaimba zárjam... – Mit gondolsz, miért van ez? – érdeklődött, de hiába próbált közömbösséget színlelni, a hangja elcsuklott a mondat felénél. Nevetnem kellett a válasz 68

egyértelműségén. – Az akarat győzelme az ösztönök fölött – feleltem, de a mosolyom az arcomra fagyott, mikor Bella megmozdult. Kissé távolabb húzódott tőlem, de ennyi éppen elég volt, hogy olyan reakciókat indítson el bennem, amik a számára veszélyesek lehettek volna. Összeszorítottam az ajkaimat, visszatartottam a lélegzetem, s figyeltem őt. Az én bárányom...

–––––––––––––––––––––––––––

– Valamit rosszul csináltam? – kérdeztem, mert nem értettem, miért húzódott el tőlem. A váratlan mozdulatokkal még vigyáznom kell. – Épp ellenkezőleg. Kezdesz megőrjíteni – ismerte be szégyellősen, miközben egészen a haja tövéig elpirult. Megőrjíteni... Érdekes, ezt azért nem gondoltam volna. A tisztáson felejtett távolságtartásom óta kifejezetten önzőnek tartottam magam, hiszen egyfolytában hozzáértem, hideg ujjaimmal simogattam, kemény ajkammal csókoltam az ő puha bőrét. Hiszen ez számomra fantasztikus érzés volt, ahogy a forróságával feltámasztotta és életben tartotta a testemet, bájos, meglepő reakcióival, ami soha nem tudtam felkészülni, pedig a lelkemet. Ez a váratlan fordulat, hogy neki is a tetszésére szolgálnak az érintkezéseink, kellemesen meglepett. – Tényleg? – kérdeztem némi elégedettséggel a hangomban, s azonnal láttam a szemében felvillanni a sértődöttséget. – Óhajtod, hogy meg is tapsoljalak? – érdeklődött némi gúnnyal, a hanghordozása mosolyra fakasztott. – Csak kellemesen meglepődtem. Az elmúlt száz évben még csak nem is képzeltem, hogy ilyesmi történhet velem. Soha nem hittem volna, hogy találok valakit, akivel szeretnék együtt lenni... másképp, mint a testvéreimmel – "egészen másképp", gondoltam magamban, amikor újra eszembe jutott a félórányi gyötrődésem, míg Bella zuhanyozott. Bőrének üde illata ezúttal nem éppen a vére iránti vágyat éltette bennem... – És ráadásul kiderül, hogy még jól is csinálom... ezt a veled való együttlétet... – Te mindent jól csinálsz – mondta. Vállat vontam, mire együtt nevetett velem. Aztán újra felcsillant a kíváncsiság a szemeiben. – De hát hogy lehet ez most olyan könnyű? – kérdezte, majd árny suhant át szép arcán. – Ma délután még... – Egyáltalán nem könnyű – sóhajtottam bánatosan. "Sőt egyre nehezebb", gondoltam. Ahogy Bella illata keveredett, magába itta vérének aromáját már valóban nem lehetett eldönteni, melyik vonz jobban... amolyan döntetlenre saccoltam. – De ma 69

délután még nem döntöttem. Sajnálom a dolgot, megbocsáthatatlan, ahogy viselkedtem. – Nem megbocsáthatatlan – vitatkozott velem, mire hálásan elmosolyodtam. Bella túlzottan nagylelkű, vagy éppen túlságosan elfogult... – Köszönöm. Tudod, nem voltam biztos benne, hogy van elég erőm... – fölemeltem a jobb kezét és lágyan hideg arcomhoz simítottam. Az ujjaiból áradó meleg perzselte a bőrömet, fájdalommentesen. – És amíg a legkisebb esély is volt arra, hogy esetleg... nem tudok uralkodni magamon... – elfordítottam a fejemet, s magamba szívtam csuklójának csábítóan lüktető illatát. A lángoló fájdalom ordított a torkomban, de én könnyedén elnyomtam átkozott szomjúságom. Hiszen erről szólt ez a mai nap, hogy elnyomjam mindazt, ami vagyok. Hogy tisztán tudjak gondolkodni, ha együtt vagyok az egyetlen lénnyel a világon, akinek az elvesztése fájdalmat okozna... a véget hozná el. – Féltem, hogy engedek a kísértésnek. De aztán döntöttem, hogy igenis van elég erőm, és nem létezik, hogy valaha is... – Szóval most már legyőzted? – kérdezte, én pedig csodálkoztam, hogy a dadogásomból ki tudta szedegetni az értelmesebb morzsákat. Nehéz volt az érzéseimet szavakba foglalni, pláne, hogy közben igyekeztem nem megijeszteni Bellát. – Az akarat győzelme – mosolyodtam el újra. – Hú, ez aztán könnyen ment – felelte, mire felnevettem. Önfeledten, felszabadultan, mindenfajta korlátozás nélkül, ahogy már régen nem. Hátravetettem a fejem, de igyekeztem azért a hangerőmet minimálisra korlátozni. Lágyan megérintettem az orra hegyét, még ez az apró mozdulat is annyi odafigyelést igényelt, de Bella bármit megérdemelt. Ha az állandó kontroll és odafigyelés az ára, akkor rajtam nem fog múlni az együttlétünk. – Könnyű csak neked volt – mutattam rá, majd elkomolyodva folytattam – Megpróbálom. Ha pedig... túl sok lesz nekem, nagyjából biztos vagyok benne, hogy képes leszek elmenni. Holnap már megint nehezebb lesz – magyaráztam, mert szerettem volna, ha átérzi a szenvedéseimet. – Ma egész nap itt volt az illatod a fejemben, és meglepő módon eltompultam iránta. Ha bármilyen rövid időre elválunk, kezdhetem megint elölről az egészet. De azért mégsem egészen elölről, azt hiszem. – Hát akkor ne menj el – kért meg suttogva Bella, hangjában természetes könyörgéssel. Elmosolyodtam. – Részemről rendben! Hozhatod a bilincset, a rabod vagyok! – vallottam be, miközben ujjaimmal körülfontam törékeny csuklóját. Felnevettem újra, a felszabadultság átjárta egész lényemet. – Most sokkal... optimistábbnak látszol, mint általában. Ilyennek még sosem láttalak – jegyezte meg Bella, én pedig újra elmosolyodtam. – De hát ez így is van rendjén, nem? Az első szerelem csodája, meg ilyesmi – feleltem könnyedén, aztán eszembe jutott Charlie és a gondolatai Mike Newtonról. Elkomolyodva folytattam. – Hihetetlen micsoda különbség van aközött, hogy olvasol valamiről, vagy személyesen megtapasztalod, nem? 70

– Bizony nagy különbség. Az egész sokkal nagyobb hatású, mint hittem volna – helyeselt Bella buzgón, de nem voltam benne biztos, hogy ugyanarról a dologról beszélünk. – Ott van például a féltékenység – magyaráztam hadarva – Százezer könyvben olvastam róla, láttam, amint a színészek eljátsszák ezer különböző színdarabban és filmben. Azt hittem, erről az érzésről mindent tudok, amit tudni lehet. De egészen megdöbbentett... – a kellemetlen emlék hatására elfintorodtam. – Emlékszel arra a napra, amikor Mike meghívott a bálra? – Aznap kezdtél szóba állni velem – felelte, miközben bólintott. Különösnek találtam, de hízelgett nekem, hogy Bella napra pontosan megjegyezte, melyik nap kezdtem felépíteni lerombolt bizalmát. – Váratlanul ért, micsoda ellenszenv, majdhogynem gyűlölet lobbant fel bennem. Először nem is tudtam, mi ez. Még sokkal jobban gyötört, hogy nem tudom, mit gondolsz, miért utasítod vissza. Tényleg csak a barátnőd miatt? Vagy azért, mert már van valakid? Tudtam, hogy akárhogy is van, nem tartozik rám. Meg is próbáltam nem törődni vele. Aztán kezdtek sorban állni előtted a fiúk. Érthetetlen nyugtalansággal vártam, hogy mit mondasz nekik, figyeltem az arcod minden rezdülését. És nem tagadhattam, mekkora megkönnyebbülést érzek, amikor nem láttam mást rajta, csak bosszúságot – elmosolyodtam, ahogy újra eszébe jutott az akkori arckifejezése. A legszívesebben azonnal elrohantam volna az összes szerencsétlenül járt kikosarazotthoz, hogy elmeséljem nekik, Bella egyedül nekem mondott igent. Elfojtottam egy újabb mosolyt, és tovább hadartam. – De biztos azért nem lehettem benne... Aznap este jöttem ide először. Egész éjszaka vívódtam, miközben figyeltelek, ahogy alszol: éreztem, mekkora szakadék tátong aközött, amit morálisan helyesnek tartok, és amit akarok. Tudtam, ha továbbra sem veszek rólad tudomást, vagy ha elmegyek pár évre, míg el nem kerülsz innét, akkor egy napon igent mondasz Mikenak, vagy valamelyik hozzá hasonlónak. Már a gondolat is kiborított. Felsóhajtottam. Most, hogy ezt hangosan is kimondtam, még elviselhetetlenebb volt a gondolat. Milyen nagyon kevesen múlhat valakinek a boldogsága. Ha belegondoltam, hogy még el is hagytam Forksot, a gyűlölet a többi itt ragadt vetélytársam iránt elemi erővel támadt fel bennem. De annak a bizonyos első éjszakának az emléke örökké megmaradt bennem, és átformált. – És akkor... – folytattam suttogva, míg Bella lélegzetvisszafojtva figyelt – ... ahogy ott aludtál, egyszer csak kimondtad a nevemet. Olyan tisztán és érthetően, hogy azt hittem, felébredtél. De aztán nyugtalanul forgolódni kezdtél, újra a nevemet motyogtad, és felsóhajtottál. Az érzés, ami akkor elöntött, olyan erős volt, hogy megijedtem tőle. Tudtam, többé nem leszek képes eljátszani, hogy nem veszek tudomást rólad – és valóban így is történt. Bella kitágult szemekkel figyelt, szíve, mintha parányi kalitkába zárt madár lett volna, amely minden szárnycsapásával a végzete felé sodorja magát. Igyekeztem könnyedebb hangnemben folytatni. – De a féltékenység... fura egy dolog. Annyival erősebb, mint hittem volna. És teljesen irracionális – ez volt a legjobb szó, ami hirtelen az eszembe jutott. Hiszen Bella ma egész nap velem volt, bizonyította mennyire szeret engem, és mégis... Dühösen csóváltam a fejem. – Az előbb is, amikor Charlie arról a nyavalyás Mike Newtonról kérdezett... – Tudhattam volna, hogy hallgatózol – sóhajtotta, én pedig belélegeztem az illatot. 71

– Hát persze – feleltem. – És ennyi elég volt hozzá, hogy féltékeny legyél? – kérdezte csodálkozva, mire elnézően elmosolyodtam, de nem voltam benne biztos, hogy ezt ő is látja. Hogyan magyarázzam el neki, hogy ennél sokkal kevesebb miatt is megölhetném Mike Newtont, olyasmi miatt, amiről csak nekem és neki lehet tudomásunk. Lealacsonyító fantáziálásai miatt mindig elöntött az indulat. – Ne felejtsd el, hogy nekem mindez újdonság! Te feléleszted bennem az embert, és minden érzés nagyon erős, mert még friss. Bella a szemeit forgatta. – De komolyan – kezdte, de nem voltam benne biztos, hogy valóban komolyan beszél – hogyan zavarhat téged egy ilyen csekélység, amikor nekem azt kellett hallanom, hogy Rosalie-t, a megtestesült, tiszta szépséget, Rosalie-t neked szánták. Emmett ide vagy oda, hogyan tudnék én versenyezni ezzel? Ezen elgondolkodtam. Amikor meséltem neki erről a történetről nem tűnt fel, hogy akkor ez ilyen mély nyomot hagyott benne. Nem mutatta jelét akkor, hogy különösebben érdekelné ez a dolog. Viszont ez az új fejlemény nagyon is elnyerné Rosalie tetszését, Bella, amint féltékeny rá. Határozottan a kedvére való lenne, el is döntöttem, hogy még véletlenül sem hozom a tudomására. Persze Alice-szal is kellene erről beszélnem, ha nem túl késő máris. – Nem vagytok versenytársak – jegyeztem meg, s elmosolyodtam a feltételezésen. Tetszett ez a féltékenység dolog, de nem akartam, hogy emiatt idegeskedjen fölöslegesen. Ujjaimat, amit eddig a csuklóján pihentettem, most erősebben fontam köré, majd lágyan magamhoz húztam, s kezeit a hátamra helyeztem. Bella meg sem rezdült, de szíve elárulta heves érzelmeit. – Tudom, hogy nem vagyunk versenytársak – súgta csöndesen, forró lehelete égette a bőrömet, karjai lángoló csápokként fonódtak körém. Soha nem hittem, hogy létezhet ilyen fokú boldogság. – Éppen ez a baj. Már megint alábecsülte önmagát. Valahogy meg kellett változtatnom ezt a fajta gondolkodásmódját, ezért magyarázatot fűztem az imént elhangzottakhoz. – Rosalie persze nagyon szép a maga módján, de ha nem lenne a fogadott nővérem, ha nem tartozna Emmetthez, akkor sem vonzana tizedannyira, nem ezredannyira sem, mint te – ez valóban így volt. Bár szerettem a bátyámat, de ha Rosalie valóban annyira vonzott volna, akkor ő sem állíthatott volna meg abban, hogy együtt legyek vele. De Rosalie sem és én sem éreztünk úgy, ahogy Carlisle eltervezte. És ez így volt jó. – Majdnem kilencven éven keresztül járkáltam az én fajtám és a tied közt... és egész idő alatt azt hittem, elég vagyok önmagamnak, nem jöttem rá, mit is keresek. És nem is találtam meg, hiszen te sem éltél még akkor. – Ez nem igazság – suttogta Bella, s ellenben azzal, amire számítottam, nem húzódott el tőlem. Arcát továbbra is hideg, kemény mellkasomhoz szorította, leheletét a bőrömön éreztem, mint valami meleg simogatást. – Nekem egyáltalán nem is kellett várnom rád. Én miért úsztam meg ilyen könnyen? – Igazad van! Tényleg meg kéne kicsit nehezítenem a dolgodat – morfondíroztam tréfásan, s csaknem kitört belőlem egy halovány kacagás. A csuklóját egyik kezemből finoman a másikba helyeztem, majd végigsimítottam nedves haján. Fagyott ujjaim 72

végigsiklottak a tarkóján, a nyakán, le egészen a vállán át a derekáig. A borzongató érzés régi ismerősként üdvözölt, hajának selymes fénye, bársonyos tapintása kellemesen cirógatta az érzékeimet. – Neked mindössze az életedet kell kockára tenned minden másodpercben, amit velem töltesz, ez igazán nem nagy dolog. Neked csak a természetnek, az emberiségnek kell hátat fordítanod... mit számít az? – Nagyon keveset – lehelte a pólómba kissé durcásan. – Egyáltalán nem érzem, hogy lemondtam volna valamiről. Édes, naiv Bellám! Nem sejtette még, hogy mennyi lemondással jár az életmódom, mennyi fájdalommal járna, ha engem választana társának az életében. Hiszen már így is éppen elég hosszú ideig maradtunk Forksban, hamarosan el kell mennünk innen, egy-két éven belül biztosan. Ha pedig engem választ... ha valami csoda folytán úgy dönt, hogy velem tart, akkor el kell hagynia a családját, a barátait... az életét is talán. NEM! Hiába küzdöttem ellene, az Alice-féle illúzió makacsul, szinte árnyként követett mindenhová, hogy a számára legalkalmasabb időpontban lecsapjon szabadon felejtett elmémre. Ám ezzel együtt az elhatározásom, miszerint nem engedem, hogy megtörténjen, acélossá keményedett. – Most még nem – mormoltam végül szomorúan, mire Bella megmozdult, valószínűleg meg akarta nézni az arcomat, hátha többet ki tud belőle olvasni, mint amennyit a szavaim elárultak, de nem eresztettem. A csuklóján kicsit szorosabbra fontam az ujjaimat, annyira hogy ne tudjon megmoccanni. – Mi... – kezdte, de meghallottam valamit, amitől megmerevedett a testem, s beléfojtottam a szót. "Ha kiszökött, biztosan szobafogságra ítélem, legalább egy hétre... vagy kettőre!" – hallottam Charlie gondolatait, rá egy másodpercre pedig a lépteit a lépcsőn. Leengedtem Bella kezét, és behúzódtam a szoba legsötétebb zugába. – Feküdj le! – szóltam Bellára, mert Charlie keze már a kilincsen volt, ő pedig még mindig ott állt az ágya mellett. Szavaimra végre magához tért, bebújt a takarója alá és magzati pózba gömbölyödött. Nyílt az ajtó, én pedig felugrottam a szoba sarkába a plafonra. Könnyedén meg bírtam magam tartani, az egyik kezemmel a plafont nyomtam, a lábammal pedig kétoldalt a falat. Ha Charlie arrafelé nézett volna, ahol megtapadtam, akkor sem látott volna meg a fényviszonyok miatt. Hallgatózott, vajon úgy lélegzik Bella, ahogy mindig is szokott, vagy csak produkálja magát. Emberek! Hát nem hallja, hogy bár a légzése egyenetlen, a lába idegesen meg-megrándul a takarója alatt? Nem hallja, hogy parányi szíve szaporán verdesi a szárnyait? Pocsék alakítás volt, de úgy tűnt, Charlie-nak elegendő, mivel egy idő után vállat vont, s csöndesen becsukta az ajtót. "Talán csak képzelődtem az este, de akkor is máshogy viselkedett, mint szokott! Mindenesetre jó, hogy széthúztam a csatlakozást!" – gratulált magának gondolatban, aztán fáradt testét elvonszolta a hálószoba irányába. Hangtalanul lehuppantam a padlóra, Bella nem mozdult, de tudtam, hogy nem alszik. Olyan gyorsan emeltem meg a takaróját és bújtam be alá, hogy észre sem vette. Aztán odasimultam forró testéhez, a karommal átöleltem remegő testét. Eufória! 73

Biztos voltam benne, hogy az én fajtán számára, sőt, senki számára nem létezhet ennél nagyobb boldogság az egész világegyetemben. Minden titokra rájöttem ekkor. Hogy miért van élet, és miért a halál; hogy miért van házasság, hogy létezhet a vakszerelem, miért lélegzünk? Mindenre egyetlen válasz volt: Bella! – Rémes színésznő vagy, semmi keresnivalód azon a pályán! – súgtam a fülébe, majd finom csókot leheltem a cimpája mögé. Hallottam, ahogy a szíve egy töredékmásodpercre kihagy, aztán őrült iramban száguld tovább. – A csudába! – morogta, én pedig nem tudtam vajon ezt arra mondja, amit én mondtam, vagy arra, hogy tisztában volt a hallásom élességével. Talán szégyelli, hogy tudom, mikor milyen hatással vagyok rá. Nem tudhatta, hogy rám ezerszer erősebben hat testének melege, közelsége, mint fordítva. Azon kaptam magam, hogy dúdolok. Ezúttal úgy, hogy ő is hallja, s nem úgy, mint a tisztáson, mikor rákérdezett. Egy másodpercre elhallgattam, de továbbra sem eresztettem el puha testét. Ebben a pillanatban inkább a halált választottam volna, mintsem hogy elengedjem. – Énekeljek neked, amíg el nem alszol? – kérdeztem, mire hitetlenkedve megcsóválta a fejét. Érdekes volt, hogy nem zavarta őt a hideg testem, meg sem próbált elhúzódni. A kérdésemet viszont meglehetősen mulatságosnak találta. – Persze! Mintha tudnék aludni, amikor itt vagy. – Eddig is tudtál! – emlékeztettem, de én is elmosolyodtam. – De akkor nem tudtam, hogy itt vagy! – mutatott rá kissé ridegen, ami eszembe juttatta, hogy ez a tény mennyire nem volt az ínyére. – Hát, ha nem akarsz aludni, akkor... – Ha nem akarok aludni, akkor...? – ismételte meg a kérdésemet, mire felnevettem. Határozottan úgy hangzott, mintha lennének elképzelései erre az esetre. – Akkor mit szeretnél csinálni helyette? – kíváncsiskodtam, s közben megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy az imént elakadó lélegzete akadozva ugyan, de újra beindult. – Nem is tudom – felelte, de éreztem, hogy csak nem meri hangosan kimondani. Nem akartam erőszakoskodni; meg kellett szoknom, hogy Bellánál nem működik a képességem, ezért ki kellett várnom, míg magától elárulja nekem a gondolatait. – Majd szólj, ha eldöntötted! – javasoltam, miközben édes illata elborította az agyamat. Egészen biztos voltam benne, hogy ennyire különleges illat nincs még egy a földön, és hálát adtam az égnek, amiért csak rám van ennyire intenzív hatással. Nem bírtam ellenállni, ha már meg nem ízlelhetem – SOHA –, akkor legalább az illatát élvezem, míg lehetséges. A lélegzetem kissé szaporábbá vált, ahogy az orrommal végigsimítottam állának kecsesen ívelő vonalát, miközben mélyen magamba szívtam mézédes aromáját. Bella lélegzete elakadt, hangja remegett, mikor megszólalt. – Hé, azt hittem sikerült érzéketlenné válnod – rótt meg kíváncsiskodva, de nem úgy éreztem, mintha nagyon bántaná a szaglászásom. 74

– Csak mert nem engedek a kísértésnek, hogy megkóstoljam a bort, ez még nem jelenti azt, hogy nem tudom méltányolni a bukéját – súgtam a fülébe, mire megborzongott. Reméltem, nem haragszik meg túlzottan az alkoholos hasonlatért, de más nem jutott eszembe. Ám ahogy újra beszívtam az illatot, hirtelen beugrott, mihez is lehetne hasonlítani. – Virágillatod van, olyan, mint a levendulának... vagy a fréziának. Az ember szájában összefut a nyál. Nem tudtam, hogy mennyire vette észre, hogy az ember szót megnyomtam kissé. Reméltem, hogy nem tűnik fel neki. Még bolondnak nézne, ha tudná, hogy két részre téptem magam: egy emberre, és egy szörnyetegre... – Igen, ritka az olyan nap, hogy valaki ne közölné velem, milyen étvágygerjesztő illatom van – jegyezte meg, mire csöndesen felnevettem. Abszurd humor olyasvalakitől, aki egy vámpírral fekszik egy ágyban. Mélyet sóhajtottam, hogy az illat átjárja a torkom égető szárazságát. Éppen azon tűnődtem, vajon mazochista lettem-e, mikor Bella váratlanul felélénkült. – Eldöntöttem, mit szeretnék. Többet szeretnék tudni rólad! – Kérdezz bármit! – csúszott ki a számon automatikusan a válasz, s már késő volt visszaszívni. A bármit elég tág fogalom ahhoz, hogy önmagát hozhassa, n azonban nem akartam ilyen szempontból "bármire" felelni. – Miért csinálod? Még mindig nem értem, miért igyekszel annyira, hogy ellenállj annak, ami... ami vagy – feltűnt a szünet, tudtam, hogy a fajtámra vonatkozó szót soha nem használja. Talán egyszer elárulja, miért. – Kérlek, ne érts félre, természetesen örülök, hogy így van. Egyszerűen csak nem értem, miért olyan fontos ez neked egyáltalán. Lenéztem rá, tűnődtem. Hogyan fogalmazzak, amivel nem riasztom meg? Amivel nem marom el magam mellől? Nem akarok szörnyeteg lenni! Ez volt az egyik legfontosabb indokom, de tudtam, hogy ha hangosan kiejteném ezeket a szavakat, mennyire rosszul hangzanának... mennyire taszítóan. Bella arca kissé sápadtnak hatott a sötét fények miatt, viszont így is gyönyörű volt. Szemei tágra nyíltak a kíváncsiságtól, alsó ajkát izgatottan beharapta. – Jó kérdés, és nem te vagy az első, aki fölteszi – jegyeztem meg kissé elgondolkozva. Tanya és családja hasonló volt a miénkhez, de rajtunk kívül nem nagyon lehetett fellelni a világnak ezen a felén ekkora szeretethiányban szenvedő együtt élő vérszívókat. – A többiek, mármint a mi fajtánk többsége, akik tökéletesen elégedettek a sorsukkal, ők sem értik, miért élünk így, ahogy élünk. De tudod, csak azért, mert... mert bizonyos fajta lapokat osztottak nekünk... ez még nem jelenti azt, hogy nem dönthetünk úgy, hogy fölébe kerekedünk a végzetünknek... egy olyan végzetnek, amit egyikünk sem maga választott. Miért ne próbálhatnánk megőrizni az emberi természetünkből annyit, amennyit csak lehet? – ha már egyszer a lelkünket elvesztettük, legalább a döntés ereje maradjon a kezünkben, gondoltam, de ezt már nem engedtem kicsúszni a számon. Bella nem reagált, nem mozdult. A szívverése egyenletes volt, ahogy a légzése is. – Elaludtál – kérdeztem csöndesen, csak hogy újra szóra bírjam. – Nem. – Ez minden, amire kíváncsi voltál? 75

– Hát nem egészen – motyogta, s bennem újra felmerült a gyanú. hogy valamire igenis ki akar lyukadni, de nem mer rákérdezni. Nem értettem, mi ez a köntörfalazás, hiszen már egyszer megbeszéltük, hogy ezeket a frázisokat már elhagytunk. – Mit szeretnél még tudni? – nógattam. – Miért tudsz olvasni mások gondolataiban? És miért csak te? És ott van Alice, aki látja a jövendőt... miért történnek veletek ezek a dolgok? – hadarta egy szuszra Bella, amivel csak megerősítette a korábbi gyanúmat. Mindenesetre válaszolok a kérdéseire, míg elég bátorságot gyűjt, hogy feltegye azt, ami igazán érdekli. Vállat vontam hanyagul, aztán belekezdtem abba, amiről valójában nekem sem volt túl sok fogalmam. – Nem igazán tudjuk mi sem. Carlisle-nak van egy elmélete... – ahogy mindig, mindenről volt egy elmélete... – Szerinte valamennyien átmentettünk valamit a legerősebb emberi tulajdonságainkból, és azok a mostani életünkben fölerősödnek, akárcsak az agyunk és az érzékeink működése. Úgy gondolja, valószínűleg már emberként is nagyon érzékeny voltam a körülöttem élők gondolataira. És ahogy Alice valamennyire már emberkorában is a jövőbe látott, bárhol élt is akkoriban. – És Carlisle meg a többiek... ők mit hoztak magukkal az új életükbe? – kérdezte Bella, s úgy láttam, valóban próbálja megérteni a létezésünket, az életformánkat. – Carlisle az együttérzést. Esme azt a képességét, hogy szenvedélyesen tud szeretni. Emmett az erejét, Rosalie az állhatatosságát. De nevezhetjük akár csökönyösségnek is – felkuncogtam, mikor eszembe jutott, hogy Rosalie-ra nem lehetne ilyen szolid jelzőt használni, mikor majd szétszedi a kocsimat atomjaira. – Jasper esete nagyon érdekes. Ő már az első életében is karizmatikus személyiség volt, befolyásolni tudta a körülötte élőket, hogy úgy lássák a dolgokat, ahogy ő. Most képes rá, hogy manipulálja a környezetében lévők érzéseit, lecsillapítson egy teremnyi dühös embert például, vagy éppenséggel izgalomba hozzon egy letargikus tömeget. Nagyon titokzatos képesség. Elcsendesedtem egy időre, hagytam, hogy Bella megeméssze a hallottakat. Nagyon érdekelt volna, vajon mit gondol ebben a pillanatban, hogyan hat mindez az ő lelki világára, miként vélekedik erről a számára is teljesen új, képtelen helyzetről? De Bella nem mondott semmit. Miután nyugtázta magában a történetet, újabb kérdéssel talált meg. – No és hogyan kezdődött ez az egész? Már úgy értem, téged Carlisle változtatott át, nyílván őt is át kellett változtatnia valakinek és így tovább... Ez egy olyan kérdés volt, amire minden épeszű, és némi intelligenciával rendelkező élőlény keresi a választ, ha nem az egész létezésében – bár akadnak olyan fanatikusok is –, de legalább egyszer bizonyosan. Választ azonban senki nem talál, soha. Úgy döntöttem, hogy rávezessem erre Bellát is – mármint az erre a részre utaló tudatlanságunkra – a kérdésére kérdéssekkel felelek. – Hogy honnan ered ez az egész? Az evolúció hozta volna létre? A teremtés? Nem lehet, hogy ugyanúgy fejlődtünk ki, mint a többi fajok, egyikünk ragadozó, másikunk zsákmány? Vagy ha az ember nem tudja elhinni, hogy az egész világmindenség csak úgy véletlenül, magától jött létre, amit én a magam részéről nehezen tudnék elfogadni, olyan nehéz elhinni, hogy ugyanaz az erő, amely megteremtette a törékeny angyalhalat 76

és a cápát, a fókabébit és a gyilkos bálnát, éppígy megteremthette egyszerre a mi fajtánkat meg a tieteket? – Egyvalamit azért tisztázzunk! – vetette közbe Bella, s el nem tudtam képzelni mit akarhat éppen most. – Én a fókabébi vagyok, rendben? Felnevettem. Bella még egy ilyen komoly, filozofikus kérdésből is képes viccet csinálni. Mennyire pozitív volt, mennyire gondtalan és könnyű, nem olyan mérhetetlenül kiábrándító, keserű, mint az én szemléletem. – Rendben – egyeztem bele mosolyogva, és az arcomat belefúrtam a hajába, lágy csókot leheltem a tincseibe. Illatát újra beszívtam, szomjúság égette a torkomat, de nem törődtem vele. A fájdalmat meg lehet szokni, megéri a szenvedést. Amivel már nehezebb volt megküzdeni azok az emberi vágyak. Bella teste úgy vonzott, mint a mágnes. Szerettem volna félretúrni minden akadályt, ami elválasztott tőle, párnákat, ruhákat, hogy magamhoz vonjam, és érezzem forróságát. – Akarsz most már aludni? – kérdeztem, hogy eltereljem a gondolataimat. – Vagy vannak még kérdéseid? – Oh, mindössze egymillió, esetleg kettő... – tréfálkozott, de nekem megint eszembe ötlött, amit nem sokkal ezelőtt állapítottam meg, miszerint egyvalami foglalkoztatta őt egész este. Bármit megadtam volna, hogy tudjam, mi az. És miért nem meri megkérdezni? – Ott van nekünk a holnap, aztán a holnapután, aztán a következő nap... – emlékeztettem, s kedvemre való volt ez a gondolat. Úgy tűnt Bellának is, mivel egy pillanatra elmosolyodott. – Biztos nem tűnsz el reggelre? – kérdezte bizonytalanul, én pedig ujjongtam, mert úgy láttam, hogy egyáltalán nem lenne kedvére való, ha itt hagynám. – Végtére is mesebeli lény vagy. – Nem hagylak el – ígértem neki teljesen őszintén, s ilyen igaznak még soha nem hangzott semmi, amit kimondtam. Nem hagytam el... nem bírtam elhagyni, holott tudtam, hogy ez lett volna mindenki számára a legtisztább megoldás, a leghelyesebb megoldás. Ehelyett vele voltam, egy házban, egy ágyban. Emmett imádni fogja, ha elmesélem... ha elmesélem. – Akkor csak még egyetlen kérdés ma éjszakára – javasolta, én pedig azonnal éreztem, hogy most teszi fel azt, amire egész este készült. Szívritmusa meglódult, és láttam, ahogy a bőre rózsaszínbe pirul az arcán. Sötétben persze egész máshogy lehetett ezt észrevenni, de ha a látásom nem lett volna kiemelkedően éles, akkor is észreveszem a különbséget, hiszen Bella arca szinte lángolt. Mi járhatott a fejében, ami ilyen intenzív reakciót váltott ki belőle? – Mi az? – sürgettem türelmetlenül. – Nem, hagyjuk! Meggondoltam magam – visszakozott, mire teljesen kétségbeestem. – Bella, nyugodtan kérdezhetsz tőlem bármit! – nyugtattam meg, de hiába. Már nem csak az elméje volt zárva előttem, hanem az ajkai is. Hangosan felnyögtem teljes elkeseredettségemben. – Állandóan abban reménykedem, hogy idővel egyre kevésbé 77

lesz frusztráló, hogy nem tudok olvasni a gondolataidban. De csak rosszabb és rosszabb lesz. – Örülök, hogy nem tudsz olvasni a gondolataimban. Már az is elég szörnyű, hogy kihallgattad, mit beszélek álmomban – motyogta zavartan, s ha lehet még jobban elvörösödött. – Kérlek! – esdekeltem kétségbeesetten, mire ő tagadólag, továbbra is pirulva, megrázta a fejét. A türelmetlenség és elkeseredés előtört belőlem, kissé dühösen. – Ha nem mondod meg, valami sokkal rosszabbra fogok gondolni... – hiába fenyegetőztem, Bella néma maradt, nem is moccant. Újra könyörgőre fogtam a dolgot, miközben átkoztam a sötétséget, amiért nem nézhet vakság nélkül a szemembe. – Kérlek! Hatott! Végre megszólalt... – Hát.. – kezdte tétován, szaggatottan lélegezve, én pedig visszafojtott lélegzettel vártam. – Azt mondtad, hogy Rosalie és Emmett rövidesen összeházasodnak... Ez... mármint a házasság... ugyanazt jelenti nálatok, mint az embereknél? Megkönnyebbülésemben hangosan felnevettem. Az elmúlt két percben az őrület határán álltam és a legszörnyűbb kérdések kavarogtak a fejemben. Lényegesen rosszabbra számítottam, mint például hány embert öltem már meg? Vagy gyerekkel végeztem már szomjúságból? Természetesen nem, de akkor is szörnyű lett volna ilyeneket taglalni Bellával. Ehelyett őt ez az egyszerű téma érdekelte, míg engem az, hogy miért. Reméltem, azért amiért engem. És reméltem, hogy mégsem, hiszen akkor ő is hiába kínozná magát... – Hát erre akartál kilyukadni? – kérdeztem, de rájöttem, hogy csak mert kimondta, attól még ugyanolyan zavarban volt, mint annak előtte. Fészkelődött az ágyon, de nem felelt. – Igen, gondolom, nagyjából ugyanazt jelenti – feleltem végül, kihangsúlyozva a nagyjából szót, mikor eszembe jutott Emmett és Rosalie. Hát igen, csak nagyjából, ha az alapokat vesszük figyelembe, akkor mindenképpen. – Mondtam neked, hogy az emberi vágyak többsége megmarad bennünk, csak elfedik őket a még erősebb késztetések. – Ó... – lehelte Bella, s kissé csitult arcának a melege. – Van valami okod rá, hogy éppen ezt kérdezted? – Hát azon gondolkodtam... hogy esetleg te meg én... valamikor... – hebegte, miközben az arca újra éppolyan forró lett, mint az imént, én pedig lefagytam. Valóban ezt akarta? Az agya betegebb, mint gondoltam. Vagy jobban szeret, mint gondoltam... Egész testem görcsbe rándult, miközben önmagam iránti megvetésem egyre csak növekedett bennem. – Nem hiszem, hogy ez... ez... lehetséges lenne... – feleltem tétován, s éreztem, ahogy az ő teste is megmerevedik. – Mert túl nehéz lenne neked, ha én olyan... közel lennék hozzád? Enyhe megfogalmazás, gondoltam. – Kétségkívül az se lenne könnyű. De én most nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy te olyan lágy vagy, olyan törékeny... – hiszen minden mozdulatom egy megfontolt gondolatmenet következménye. Gúzsba kötve kell imádnom, ő pedig még ennél is többet akar. – Minden mozdulatomra ügyelnem kell, amikor együtt vagyunk, 78

nehogy kárt tegyek benned. Könnyen megölhetnélek, Bella, puszta véletlenségből – vallottam be gyötrelmesen, miközben jéghideg kezemet égő arcára simítottam. Nem bírnám elviselni, ha baja esne. Nem engedhettem, hogy bárki ártson neki, főképpen nem saját magam. – Ha túl heves lennék... ha egyetlen másodpercre megfeledkeznék magamról, és jóllehet, csak megérinteni szeretném az arcod, mégis véletlenül összezúznám a koponyádat... Fogalmad sincs, milyen hihetetlenül törékeny vagy. Soha, de soha nem engedhetem meg magamnak, hogy bármilyen okból elveszítsem az önuralmamat, amikor veled vagyok. Vártam, hogy reagáljon, de csak feküdt némán a karomban. Nyugodtnak tűnt, de éreztem, hogy a háborgó tengert rejti ez a nyugalmas felszín. Talán ez az a pont, amikor azt mondja elég. Talán ez már sok lesz neki... elfojtani a vágyait. Az emberek nehezebben bírták visszafogni magukat, mint az én fajtám. Persze nekik nem volt olthatatlannak tűnő szárazság a torkukban. – Megrémítettelek? – kérdeztem, s rettegve vártam, mit felel. Lassan múltak a másodpercek, Bella hallgatott. Mikor megszólalt végre, a hangja nem volt több néma suttogásnál. – Nem, jól vagyok. Újabb csönd. Igazat mondott, ebben biztos voltam. Mivel olyan pocsékul hazudott, hamar rájöttem volna, ha nem mond nekem igazat. De nem füllentett. Valóban elfogadta a tényt, hogy köztünk nem lehet semmi olyan. Viszont ekkor újabb aggodalom öntötte el az agyamat. Hiszen Bella azt mondta, hogy eddig még nem találkozott senkivel, aki komolyan érdekelte volna. Akkor ezek szerint, ő még soha senkivel nem volt együtt olyan téren. Bár az embereknél nem lehetett tudni soha. De Bella nem volt átlagos gondolkodású ember. – De azért kíváncsi lennék. Te már...? – nem fejeztem be, nehogy jobban zavarba hozzam, de láttam, éreztem, hogy megértette, mire céloztam. Az arca újra forró lett, ahogy elpirult zavarában. – Természetesen nem. Mondtam már, hogy még soha nem éreztem így senki iránt, még hasonlót sem – felelte zavartan felháborodottan, én pedig megkönnyebbültem, és mégsem. Meddig lehetünk úgy együtt, hogy ez ne álljon közénk? – Tudom. De ismerem a többi ember gondolatait. Tudom, hogy a szerelem meg a testi vágy nem mindig járnak kéz a kézben. – Nálam igen – mondta dacosan Bella, s elmosolyodtam a harciasságán. – Legalábbis most, hogy egyáltalán léteznek számomra. A szavai melengették fagyott szívemet, és legyezgették a hiúságomat. – Ennek örülök. Legalább van valami közös bennünk – jegyeztem meg, s roppant büszke voltam Bellára, amiért ilyen a felfogása. Persze úgy is szerettem volna az öröklétig, ha nem így felel, de talán kicsit kiábrándítólag hatott volna. Legalábbis megdöbbentően. – Ami az emberi ösztöneidet illeti... – kezdte tétován éppúgy, ahogy az előbb. Némán, feszülten vártam, mit hoz ki belőle. Szerencsére ezúttal hamarabb rávette magát a kérdésre, nem kínzott a bizonytalanságával sokáig. – Hát szóval, egyáltalán vonzónak találsz engem... úgy? 79

A megkönnyebbülés nevetésre késztetett. Mindig a legrosszabbra számítok, felvértezem magam, erre Bella ilyen csekélységek miatt agonizál. Micsoda kérdés... Felszabadultan kócoltam össze kissé még nedves haját. – Ha ember talán nem is, férfi azért még vagyok – biztosítottam továbbra is mosolyogva. Hát igen, ebben azért egyelőre teljesen bizonyos voltam, ha semmi másban nem is a létezésemmel kapcsolatban. Bella ásított, el akarta nyomni, de késő volt, már megláttam a fáradtságát. – Feleltem az összes kérdésedre, most már aludnod kéne. – Nem biztos, hogy tudok – jegyezte meg álmos hangon. – Akarod, hogy elmenjek? – javasoltam, bár nem nagyon akarózott megmozdulni a helyemről. Bűnösen kellemesen éreztem magam Bella ágyában. – Nem! – mondta szinte kiáltva, mire elnevettem magam. Megnyugtatott a tény, hogy legalább olyan hévvel, olyan őrült módon akarjuk egymást, mint semmi mást, ami pedig kevesebb problémával járt volna. Újra belekezdtem dúdolni az altatódalt, amit Bellának szereztem, közben pedig megbűvölten figyeltem, ahogy álomba merül. Hallgattam egyenletes légzését, később enyhe horkolását, figyeltem szívének morózus dobbanásait. Milyen békés volt, annyira nyugodt, ami ébrenlétében soha nem tapasztaltam igazán. Hiszen valami miatt mindig szaporábban vert vagy éppen kihagyott a szíve, míg a légzése olyan gyakran akadt el olyan hosszú időre, hogy néha már aggódtam a testi épsége miatt. Egész éjjel ott maradtam volna, de tudtam, hogy haza kell mennem, beszélni a családommal. Alice valószínűleg sok mindent látott, de biztos voltam benne, hogy nem mindent. Emmett kíváncsi lesz a szaftos részletekre... Mégsem akarózott megmozdulni. Bella álmában forgolódott, elfordult tőlem, így ki tudtam venni a karomat a feje alól. Ám épphogy kiszabadultam, Bella újra fordult még egyet, így bekerült a hónom alá, fejét az oldalamba fúrta. Kicsit arrébb húzódtam és lenéztem rá. Összekócolódott haját kisimítottam az arcából, mire ajkai kissé elnyíltak, s felsóhajtott. – Szeretlek... – motyogta, mire elakadt a lélegzetem. Bella ajkain halovány mosoly játszott, aztán újra megszólalt. – Edward... szeretlek! Persze tisztában voltam az érzelmeivel, mégis egészen más volt így hallani... hogy tisztán és érthetően kimondja, hogy szeret. Legalább egy órámba került ezek után, hogy rávegyem magam az elszakadásra. Könnyű szívvel, szerelmem teljes tudatában indultam a családomhoz...

–––––––––––––––––––––––––– Nem siettem úgy, ahogy egyébként szoktam, szerettem volna, ha Bella kipiheni magát. Bizonyára fárasztó volt a számára ez a nap. Az éjszaka sötét takarója még magába zárta Forksot és környékét, sehol nem hallatszott életre utaló zaj. Én azonban mélyebbre hatóan hallottam, mint bárki más. Épp az erdőn vágtam keresztül, a gondolataim természetesen Bellánál ragadtak, amikor megláttam valamit. Megtorpantam, s ráhangolódtam az illetőre, mivel állat 80

biztosan nem jártatja az agyát a nővéremen. Elmosolyodtam. – Nem akarom bántani Rosalie-t, Emmett! – jelentettem ki csöndes önelégültséggel a néhány fának előttem, mire hallottam a bátyám bosszús sóhaját. "Sejthettem volna! A lány annyira nem vette el az eszedet, hogy ne figyelj a gondolataimra!" – gúnyolódott durcásan, miközben odakocogott hozzám. – Te nem vagy bárki... – mutattam rá – ... és tudod, hogy nem tudom kikapcsolni. Emmett elvigyorodott. – Milyen napod volt? – kérdezte, de láttam a fejében, hogy Alice nagyjából felvilágosította. – Mintha nem tudnád! – Csak azt tudom, hogy Alice egyfolytában áradozik, mert Bella kíváncsiskodott utána! Dudorászik, egyfolytában beszélgetni akar, hogy újra elmesélhesse – mesélte Emmett vádlón, mintha én tehetnék a húgunk viselkedéséről. Na, jó, valamilyen szinten valóban én tehettem róla. "Idegesítő!!" – szuggerálta tovább Emmett. Felemeltem a kezemet, és csendre intettem. Ekkorra már ő is hallotta, amit én, s mikor felismerte ki csatlakozik hozzánk, a szemeit forgatta. – Alice! – mondtuk ki egyszerre, s elvigyorodtunk. Míg figyeltük Alice-t azon töprengtem, vajon miért titkolózik előttem Emmett. Mert, hogy titkolni próbált valamit, ahhoz nem férhetett kétség, de mivel ezt nem igazán gyakorolta, nem is tudta kifejleszteni olyan ügyesen, mint Alice. Rosalie-ra gondolt, illetve próbált, de a gondolataiba gyanúsan gyakran keveredett... az autóm. Bevillant a vízió, amiben romhalmaz lett az egyetlen olyan dologból, amelyik még jelentett a számomra valamit, s a mosolyom kissé erőltetetté vált. – Ő is szeret engem! – csilingelte Alice, ahogy odaért hozzánk. "Látod?!" – sugallta Emmett szemrehányóan. Eszembe jutott Jasper, hogy mennyire ellenezte a kapcsolatomat és az érzelmeimet Bellával kapcsolatban; mennyire meg lehetett döbbenve, amikor Alice közölte vele, nemcsak hogy nem ölöm meg, de még a családomba is be akarom vonni. Képtelen gondolat, de mégis... – Csupán kíváncsiskodott! – jegyeztem meg óvatosan, nehogy Alice túlzottan beleélje magát a bizonytalan jövőképbe, ahol Bella a barátnője... a testvére... Nem! De ahogy ránéztem már láttam, hogy ami a túlzott beleélést illeti, már elkéstem. – Az mindegy! – vágott vissza, mintha nem akarná figyelembe venni, amit sugallni próbáltam. Emmett olyan erősen próbált koncentrálni, olyannyira próbálta védelmezni előlem Rosalie-t, hogy már megsajnáltam. – Rendben! Halljam! – szólítottam fel őket, mire Alice belém karolt és húzni kezdett az otthonunk felé. A nevetésemet igyekeztem olyannyira elfojtani, amennyire Emmett koncentráló arckifejezése megengedte. – Tudom, hogy titkolni próbáltok valamit! – Nem titkolózunk! – ellenkezett a bátyám nem túl meggyőzően, de a gondolatai ingadoztak. Nem sok kellett hozzá, hogy kártyavárként összeomolva felfedjék előttem a rejtegetnivalójukat. 81

– Ugyan, Emmett! – róttam meg, összevont szemöldököm mögül vidáman szemléltem az erőlködését. – Nem hiszem, hogy annyira hiányoltál... – Nem nézel ilyen érzelgősnek? – szúrta közbe cinikus humorral, de rá sem hederítve folytattam. Tudtam, hogy csak idő kérdése... – ... hogy nem bírtad kivárni, míg hazaérek – Emmett Rosalie mosolyára gondolt, kitartóan, s számomra képtelenül szépnek hatott, ahogy ő látta. A szemeim forgattam. – Nem akarom bántani Rosalie-t. Akkor sem, ha... – Rendben, Edward! – kezdte Alice, bizonytalansága bizonyos mértékig érthető volt, hiszen nem tudhatta, miként fogok reagálni, még én sem tudtam. – Úgyis tudsz már mindent, de tudod, milyen Emmett – itt vetett egy rosszalló pillantást a bátyánkra, mielőtt fojtatta. – Képtelen nyugton maradni! Egyébként pedig mind tisztában vagyunk vele, hogy milyen indulatos tudsz lenni, ha a számodra oly kedves, különleges dolgokról van szó – hadarta Alice, s a fején átvillant valami. – Carlisle küldött? – döbbentem meg. Az apám ennyire ingerlékenynek tartott volna? Bólintott. – Mellesleg én csak azért jöttem, hogy megtudjam, amiről lemaradtam. Tudod, hogy nem látom olyan tisztán Bellát, mint a magunkfajtát! – csacsogott tovább, ekkor már meg sem próbálta elrejteni előlem a gondolatait. Láttam, ahogy végiggondolja, mit tett Rosalie, amikor megtudta, hogy mi történt a tisztáson. "Igyekeztem tiszteletben tartani a privátszférádat, de tudod, hogy ez lehetetlen! Odagyűltek a nappaliba és faggattak, mintha moziban ülnének!" – mentegetőzött Alice, de meg sem lepődtem a hallottakon. Természetesen arra a bizonyos jelenetre gondoltak, amikor Bella a közelségemtől nemhogy hátrahőkölt volna, inkább még közelebb hajolt. Én pedig ahelyett, hogy engedelmeskedtem volna az ösztöneimnek, elfutottam. Alice megmutatta nekem Esme megkönnyebbülését, Carlisle büszkeségét, Jasper meglepett bosszúságát, hiszen ő abban a helyzetben képtelen lett volna megállni, és Rosalie féktelen dühét. Azonnal a garázs felé vetette magát, menet közben felkapta a polcra helyezett benzines kannát, majd végiglocsolta vele a gyönyörűen fényezett Aston Martinomat. Ekkor felszabadultak az addig elfojtott érzékeim, és benzinszag járta át az orromat, némi égett fém aromájával, még az ízét is érezni lehetett a levegőben. Ahogy odaértünk a házhoz már láttam, amit eddig a fák eltakartak előlem. A kocsim ott állt a felhajtón, illetve a maradványai. Tökéletes pusztítást végzett Rosalie. Valószínűleg hatalmas robbanás lehetett, a karosszériából semmi nem maradt, és égett gumiszag szivárgott az előbb felfedezettekhez. Néztem a halom roncsot, amivé a legnagyszerűbb kocsim vált, de nem éreztem fájdalmat. Semmi hiányérzet, vagy hasonló. Rosalie jelent meg az emeleti ablakban, mire Emmett félve pillantott rám. Tartott tőle, hogy harcolnia kell velem, de nem akart bántani. Végre elmosolyodtam, de legnagyobb meglepetésükre mosolyom vigyorba csapott és hangosan felnevettem. Alice csöndesen somolygott, de a többiek ebben a pillanatban megbizonyosodtak róla, hogy az épelméjűségembe került a mai napom Bellával. "Szegény fiú!" – gondolta Emmett, visszhangozva a többiek elmélkedését. Rosalie 82

átlátott rajtam, iszonyú dühös volt, amiért nem sikerült felbosszantania. – Menjünk! El kell mesélned mindent! – cincogta Alice, s elengedte a karomat. Ekkor döbbentem rá, hogy eddig csak arra várt, miként fogok reagálni az autómra. Újra felröhögtem, valamiért képtelennek tűnt a gondolat, hogy Alice ártson nekem, holott tudtam, mekkora ereje van. Semmi nem árthatott nekem, soha, hiszen Bella Swan, az egyszerű – sokak szemében egyszerű – emberlány elfogadott engem az őrült létezésemmel együtt. Mi több! Akart engem, szerelmes volt belém... Persze az agya fordítottan működött, de mit számított már ez az elmúlt huszonnégy óra leforgása után? Beléptünk a házba, ahol a családom már meg sem próbált úgy tenni, mintha foglalatoskodnának valamivel. A nappaliban vártak rám, mintha valamit vártak volna tőlem, magyarázatot? Hiszen tudják, hogy én sem értem. – Örülök, hogy nem tetted meg! – ölelt meg Esme, Carlisle pedig gondolatban gratulált. Kicsit olyan hangulata volt az egésznek, mint amikor a diákok sikeres érettségi vizsga után elballagnak és a család meglepve, mégis rettentő büszkén gratulálnak nekik. Valamiért én is úgy éreztem, hogy átmentem a vizsgán, már nyíltan vállalhatom, szeretem őt. – Mikor hozod el? Ma? – kérdezte Alice, ahogy besétáltunk nappaliba. Leültem a zongorához, és belekezdtem az altatódalba. Esme megnyugodva ült Carlisle mellé, kezeiket egymásba fonták, s azt az összhangot árasztották magukból, amit ebben a pillanatban irigyeltem tőlük. Szerettem volna én is egy társat, aki velem marad az öröklétig. De ez lehetetlen volt, ezért igyekeztem kihasználni minden pillanatot, ami megadatott Bellával. Rosalie dühöngött, Emmett pedig igyekezett úgy elhelyezkedni, hogy kettőnk közé álljon. – Elhozod? Ide? – sziszegte finoman, de gondolatban-cifrábban szólt hozzám. – "Teljesen megőrültél? Mi jön ezek után? Együtt jártok? Talán, ha megöregszik, együtt kötögetünk vele a tornácon?" Némán tűrtem a kérdéseit, a vádjait, némelyik komoly dilemmát okozott nekem, volt, amelyik valódi, fizikai fájdalmat. De tűrtem. Jogosan volt dühös, hagynom kellett, hogy kitombolja magát, mielőtt... – Ma fogja elhozni! – ujjongott Alice Jaspernek, s elbűvölő mosolyt villantott felé. Jasper lefagyott, döbbenten meredt rám. Emmett hitetlenkedve nézett Alice-ra. – Nem, nem fogja! – Ezúttal valóban tévedsz, Alice! – jegyezte meg Jasper, s arca ha lehet, még sápattabb lett, mint szokott. Alice vállat vont és nem kommentált. Megmutatta nekem, ami miatt hallgatott, s csaknem elmosolyodtam. Kicsi és bosszantó-igen, ezek a legjobb jelzők Alice-re. Emmett vigyorogva Jasper felé bökött a fejével. – Szerintem elhozná, de a lány nem mer majd eljönni! – jegyezte meg kihívóan, mire Alice önelégülten elmosolyodott. Pontosan ezt akarta. – El sem hozza! – emelte fel a tenyerét Jasper, s igyekezett elnyomni a bosszúságát. Már előre rettegett, hogy milyen érzés lesz, ha Bella illata átjárja a házat. 83

Amikor azt mondta, hogy el sem hozom, akkor leginkább a saját vágyait igyekezett valósabbá tenni. A gyöngesége, és a saját maga felé forduló undor annyira emlékeztetett magamra, hogy inkább száműztem őt a fejemből. Hallottam, ahogy Emmett erősen belecsap Jasper tenyerébe, s legnagyobb meglepetésemre Rosalie is csatlakozott. Rávert egyet Jasper kezére, közben kihívó tekintettel nézett Emmettre. – Egyetlen épelméjű ember sem jön egy vámpírok lakta házba! – jegyezte meg önelégülten, hiszen így is úgy is nyerni fog. Ha Bella valóban nem jön el hozzánk, akkor Rosalie-nak igaza lesz, megnyeri a fogadást, viszont ha eljön, veszíteni fog, de akkor senki nem fogja kétségbe vonni, hogy Bella agya nem épp normálisan működik. "Én arra fogadok, hogy el fog jönni, és remekül érzi majd nálunk magát!" – támogatott Carlisle gondolatban, de Esme bizonytalan volt. Ránéztem, ő pedig sajnálkozva elmosolyodott. "Sajnálom, de én sem hiszek nagyon benne... Gondolj csak bele! Azért mégiscsak vámpírok vagyunk, ő pedig tudja ezt! Nagyon bátornak kell lennie, ha el mer ide jönni!" – sugallta gondolatban, mire elmosolyodtam. Nem ismerte még Bellát, a fordítottan működő agytekervényeit, a tiszta, bátor szívét, mindegyiküket meg fogja lepni, ebben egészen biztos voltam. – Jól van gyerekek, most már engedjétek! – pattant fel hirtelen Alice, aztán újra megragadta a karomat, és az emelet felé tuszkolt. – Bella hamarosan felébred, és nagyon csalódott lenne, ha nem találná ott Edwardot... Bella említésére, s a közelgő találkozás lehetőségére a gyomrom összeszűkült, s ha lett volna szívem valószínűleg ebben a pillanatban kiugrott volna a helyéről. Felrohantam az emeletre és sebtében kiemeltem egy inget a szekrényből. Alice jött utánam, kivette a kezemből és visszatette a vállfára, hogy egy másikat lökjön felém. Nem is kérdezősködtem, csak átvettem az inget. Nem volt szükségünk tiszta ruhákra, de mégis adtunk az efféle külsőségekre. A ruhaváltás után már nem foglalkoztam senkivel, csak elindultam, de még visszaszóltam nekik. – Hamarosan találkozunk! Magam mögött hagytam a reakciójukat, s berohantam az erdőbe. Az Aston Martinom égett darabjainak a szaga mélyen bevéste magát az agyamba, mintegy villogó figyelmeztetésként. Nem volt szabad többet kockáztatnom. Azonban ahogy átléptem Bella szobájának az ablakát, s letelepedtem a szokott helyemre a karosszékbe, biztos voltam benne, hogy minden ígéretemet megszegném, bárki életét kockára tenném, csak hogy őt boldognak lássam. És, ha az ő különös agytekervényei így érzik boldognak magukat – velem –, akkor így is fog történni.

–––––––––––––––––––––––––

84

16. CULLENÉK

Hajnalban értem vissza, mielőtt Charlie felébredt volna. Ahogy magához tért, azonnal feljött a lánya szobájába, hogy ellenőrizhesse Bella álmát. Kedveltem Charlie-t, amiért ennyire szereti, oltalmazza Bellát, bár nem igazán értettem a visszatartó módszereit. Mikor munkába indult, a furgon akkumulátorának a kábeleit gondosan visszacsatlakoztatta a helyükre, de nem gondolhatta komolyan, hogy ha Bella ki akarna szökni, akkor ez elegendő visszatartó erő lenne a számára. Pedig komolyan gondolta, láttam a fejében, ahogy elégedetten gratulált magának az ötlete miatt. Persze nem volt biztos benne, hogy tinédzser lánya valóban készült valahová az éjjel, mégis gyanús volt neki Bella izgatottan kipirult arca és lázasan csillogó szemei. Ahogy láttam mindezt Charlie gondolatain keresztül, valahogy hízelgett a tudat, hogy Bella miattam viselkedett olyan hevesen. Charlie egy órája ment el dolgozni, mikor Bella légzése megváltozott, majd nyögve az oldalára fordult. Úgy láttam az ébredés határán van, de mintha nem akarózott volna magához térnie. Aztán hirtelen felült, s egy pillanatig maga elé meredt. Gyönyörű volt még így is, kócosan, álmosan réveteg tekintettel, kissé tébolyult kinézettel. – A hajad úgy fest, mint egy szénaboglya... – jegyeztem meg, majd lágyan hozzátettem. – ... de nekem tetszik. Ébredő tekintettel nézett rám, a következő pillanatban felugrott és rohanni kezdett felém. – Edward! Hát itt maradtál! – sikkantotta, majd az ölembe vetette magát. Egy pillanatra döbbenten megmerevedtem, majd hitetlenkedve felnevettem, ahogy rám emelte hatalmas csokoládé szemeit, benne a félelem a cselekedeteinek következményeitől tartva. Az illata ütött, de nem úgy, mint első alkalommal, mégis intenzívebben, mint előző nap, vagy hajnalban, amikor itt hagytam, avagy pár órája, amikor beléptem a szobába. Forró teste milliónyi apró elektromos áramütésként hatott dermedt sejtjeimre, hiszen mióta vártam, hogy így tarthassam a karomban. Mélyen magamba szívtam hajának édes illatát, s ahogy ő minden bizalmával a vállamra hajtotta a fejét, én természetesnek tűnő mozdulattal kezdtem simogatni a hátát. – Azt hittem, csak álom volt az egész – sóhajtotta, s lehelete bizsergette a bőrömet. – Nem vagy te olyan kreatív, hogy ilyet bírj álmodni – jegyeztem meg kissé gúnyosan. Ha csúfolódik vele az ember, sokkal könnyebb elvonni a figyelmet hajszálvékony anyagú pizsamájáról, mely túl sok helyen volt lyukas, így túl sok helyen hagyta fedetlenül a bőrét. Váratlanul kibontakozott az ölelésemből, és az ajtó felé rohant. – Charlie! – Már egy órája elment itthonról – ecseteltem neki, mire ő tétován megállt az ajtóban. Nem értettem, miért nem jön vissza hozzám? Szerettem volna újra a 85

karjaimban érezni lágy vonalait. Tovább beszéltem, hátha addig visszasompolyog hozzám. – Azt is megemlíteném, hogy indulás előtt gondosan visszacsatlakoztatta az akkumulátorod kábeleit. Be kell vallanom, kissé csalódtam. Tényleg ilyen egyszerűen vissza lehetne tartani, ha el akarnál menni? – Bella nem felelt, csak idegesen toporgott az ajtónál továbbra is. hívogatón kitártam felé a karomat, mert már nem bírtam tovább a távolságot kettőnk között. – Máskor nem vagy ilyen zavart reggelenként. – Szükségem van pár emberi percre – ismerte be szégyenkezve, mire gondolatban a homlokomra csaptam. Hát persze! Hiszen neki szüksége van a tisztálkodásra és hasonlókra többször, mint az én fajtámnak bármikor. – Megvárlak – ígértem, Bella pedig megkönnyebbült mosolyát rám villantva rohant a fürdőszobába. Nem bírtam megállni, persze, hogy hallgatóztam. Hiszen ha már a gondolatait valami különös módon elzárta előlem, akkor legalább az életfunkcióit figyelhessem, morfondíroztam magamban. Hát, inkább győzködtem magam... Bella a fogmosásnál tartott a hangokból ítélve, mikor a mobilom berregni kezdett. Felpattintottam, s csodálkozva néztem a kijelzőt, ebben a pillanatban éppen őrá számítottam a legkevésbé. – Mondd, Rosalie! – szóltam bele meglepetten. – Alice mondta, hogy most hívhatlak – morogta kelletlenül, bár erre magamtól is rájöttem. – Mit akarsz? – Tényleg elhozod ma hozzánk? – kérdezte, s a hangja megremegett a dühtől. Sehogyan sem bírta elfogadni, szegény. – Még nem kérdeztem meg! Előbb reggeliznie kell – magyaráztam minden szót külön kihangsúlyozva, mintha egy kisgyerekhez beszélnék. Azt már nem ecseteltem neki, hogy mennyire vágyom újra a karjaimba zárni Bella karcsú testét. – És mit vársz? Mit csináljunk, ha idejön? Csináljunk neki ebédet? – érdeklődött ironikusan Rosalie, s csupán a fogai közt szűrte a szavakat a mérge miatt. – Rose... – hallottam Emmett hangját a háttérben. Nem feleltem, Rosalie mélyet sóhajtott. – Rendben, de ne számíts ránk! – sziszegte végül, én pedig összecsuktam a mobilom, s halovány mosollyal ajkamon a zsebembe süllyesztettem. Megértettem Rosalie haragját, s azt is, hogy Emmett kötelességének érzi a támogatását, de nem tudott leverni az elutasító magatartásuk. Bella berontott a szobába, és az én sötét világomba beszivárgott ez a gyönyörű napsugár, hogy a megjelenésével életet leheljen a létezésembe. Kitártam felé a karjaim, ő pedig végre visszabújt az ölelésembe. Szíve hevesen röpdösött a mellkasában, és az illata... – Isten hozott újra – mormoltam a hajába, miközben az illata átjárta az agyam minden zegzugát. Ringattam, mint egy gyermeket, de a gondolataim csöppet sem erre vonatkoztak. 86

Ennyire boldog, kiegyensúlyozott még soha nem voltam... Bella váratlanul felült, s törékeny ujjával megbökte az ingem. – Elmentél közben? – kérdezte szemrehányón, s annyira mérgesnek tűnt, hogy össze kellet szorítanom a számat, nehogy a dühébe mosolyogjak. – Mégsem mehetek ki a házból reggel ugyanabban a ruhában, amiben tegnap bejöttem – ugrattam, mire elhúzta a száját. – Mit szólnának a szomszédok? Nagyon mélyen aludtál, nem maradtam le semmiről – aztán eszembe jutott az éjszaka, és Bella, amint kimondja... Elöntött a szerelem, amit éreztem iránta, ott pulzált fagyott ereimben, életet adó forrósággal. – Addigra már kibeszélted magad álmodban. Felnyögött, nem szerette, ha hallom az álmait. Talán ezért örült, hogy nem hallom a gondolatait. – Mit mondtam? – kérdezte megadóan, látványosan szenvedve. Nem bírtam eltitkolni a gyöngédséget, amit éreztem iránta, s végtelen szerelemmel ejtettem ki álombéli szavait remélve, hogy visszaigazolja ilyen ébrenléti állapotában. – Azt mondtad, hogy szeretsz. Lehajtotta a fejét, így nem láttam barna szemeiben a valódi érzelmeit. – Ezt már eddig is tudtad – mutatott rá, mire az őrületes forróság újra fellángolt bennem. – Igen, de azért jó volt hallani – feleltem őszintén, és a vállamba rejtette szívalakú arcát. – Szeretlek – súgta a mellkasomba. – Most már te vagy az életem – vallottam meg neki csöndesen, s újra ringatni kezdtem magunkat. Napokig – ha nem tovább – így bírtam volna maradni. Hozzámért szinte mindene, de őt mégsem taszította hideg, kőszoborhoz hasonlítható testem. Az illata egészen háttérbe szorult, legalábbis abban a szörnyű értelemben mindenképpen, míg egy másik, sokkal emberibb vonatkozásban igencsak gerjesztően hatott. A nyugalom és a vibrálás könnyedén megfértek egymás kezét fogva ebben a másodpercben. Aztán eszembe jutott, hogy Bella már legalább egy órája ébren van, viszont még semmilyen táplálékot nem vett magához. Bizonyára éhes, de mégsem mozdul, ahogy tegnap a tisztáson sem panaszkodott egyetlen szóval sem. Mintha kezdené előttem szégyellni az emberi létével járó gyöngeségeket. – Ideje reggelizni – jegyeztem meg, mire Bella elsápadva a torkához kapott, s rémülten meredt rám. Ledöbbentem. Valóban azt gondolta, hogy én akarom őt reggelire? Fájdalom suhant át az arcomon. Nem hittem, hogy ennyire nem ismer, fájdalmas tényként tudatosult bennem, hogy mit képes feltételezni rólam. A következő pillanatban Bella arca újra átalakult, s belevigyorgott lefagyott képembe. Hirtelen átvillant az agyamon újra Carlisle és a nagyszerű kapcsolatai az elmegyógyintézetekben. Talán mégis szükségünk lesz rá. – Csak vicceltem! Méghogy rossz színésznő lennék. 87

– Ez egyáltalán nem volt vicces – feleltem morcosan, s éreztem, ahogy ráncba szalad a homlokom. Ilyenekkel viccelni... hihetetlen... Csak Bella volt képes tréfát űzni az életével. – De nagyon is vicces volt, és ezt te is tudod – ellenkezett, aztán fészkelődött kissé, hogy rám emelje gyönyörű szemeit. Valószínűleg azt akarta tudni, hogy megsértődtem-e, ezért igyekeztem nem mutatni, mennyire vérző sebbe mart a vicce. – Fogalmazzak másként? Ideje reggelizni az emberi lényeknek. – Ó, rendben – felelte mosolyogva. Bár nem láttam, mégis biztos voltam benne, mosolya az arcára fagyott, amikor egy óvatos mozdulattal fellendítettem a hátamra. Tiltakozni akart, el akart húzódni, de nem engedtem neki, inkább gyorsan lerohantam vele a lépcsőn, egész a konyháig, ahol leültettem a legközelebb eső székre. Várakozásteljesen pillantott rám, míg én igyekeztem nem a föld felett lebegni, amiért sikerült újra és újra megérintenem különösebb erőfeszítés nélkül. – Mi lesz reggelire? Hogy mi? Tőlem várta az ételét? Zavartan néztem rá. Nem értettem az emberi ételekhez, nem szerettem, ahogy kinéznek, undorodtam a szaguktól. Vajon Bella mit szerethet? – Hát, nem is tudom. Mit szeretnél? Felkacagott, majd felpattant a székéről. – Semmi gond, egyedül is egészen jól elboldogulok – magyarázta, mintha én nem lettem volna ezzel tisztában. – Figyeld, milyen ügyesen vadászok! Figyeltem. Mindig őt figyeltem, ezt azért már tudhatta volna. Minden mozdulata kecses volt, nem esetlen, ahogy sokak fejében élt, inkább bájos. Elbűvölően végezte a teendőjét. Amikor elkészítette a reggelijét – ami egyébként nem nézett ki ehetőnek – helyet foglalt vele az asztalnál, de nem látott neki annak a valaminek, még a szaga is rossz volt. Kérdőn, bizonytalanul nézett rám. – Hozhatok neked is valamit? Égnek emeltem a szemeimet, ugyan mit hozhatna nekem?! Minden, amire vágyom előttem csücsült. – Csak egyél Bella! Figyeltem, ahogy azt a valamit, amit reggelinek hívott lassú mozdulatokkal helyezi érzéki ajkaiba, alaposan megrágja, majd lejjebb küldi a falatot. Az emberi biológia a legkülönösebben tökéletlenebb, mégis legnagyszerűbb dolog volt a világon. élvonalban vezetett a mi fajtánkkal. Láttam, ahogy arcának bőre halványrózsaszínt ölt, amiből rájöttem, hogy zavarba hozta a vizslatásom. Pedig időtlen időkig képes lettem volna csak őt figyelni. – Szóval, mi a mai program? – érdeklődött közömbösséget színlelve, én pedig töprengtem, vajon hogyan kérdezzem meg, hogy ne ijesszem halálra. Továbbra is azt a pillanatot vártam, amikor betelik nála a pohár, és visszakozik mindentől, amit megmutattam neki. 88

– Hmmm... Nem lenne kedved ma megismerkedni a családommal? Csaknem félrenyelte az ételét, ami a szájában volt, a szíve először kihagyott, majd őrült iramra váltott. – Most megijedtél? – reménykedtem, hiszen akkor ez a teljesen logikus válaszreakció bizonyítná, hogy az agya mégis valamilyen szinten normálisan működik. Mégis féltem, hiszen nem akartam megijeszteni...igazán. – Igen. – Ne aggódj! – csúfolódtam vele, s elvigyorogtam magam riadt arckifejezését látva. – Én megvédelek. Nagy szám volt, hisz tudtam, ha hazamegyünk, nem mindenki lesz otthon. Csupán a család barátságosabb fele. – Én nem tőlük félek – magyarázta Bella, s már meg sem tudtam igazán lepődni a szavain. – hanem attól, hogy nem fognak... kedvelni engem. Nem fognak, szóval meglepődni, hogy hazaviszel egy... izé... szóval ilyesvalakit, mint én? Tudják, hogy én tudom róluk...? – Már mindent tudnak. Tegnap, képzeld, még fogadtak is, hogy ma hazaviszlek-e magammal, bár hogy miért fogad valaki Alice ellen, fel nem foghatom. Nekünk a családban különben sincsenek titkaink egymás előtt. Nem is lenne sok értelme, amikor én ugye gondolatolvasó vagyok, Alice a jövőbe lát, meg minden.

–––––––––––––––––––––––––––––

Halvány mosoly játszott telt ajkainak sarkában, ahogy megszólalt. – Jasper gondoskodik róla, hogy kellemes, könnyű mámor töltsön el benneteket, valahányszor beavatjátok egymást a titkaitokba, erről se feledkezzünk meg – jegyezte meg, mire én is elmosolyodtam. – Látom, figyeltél – mondtam, s reméltem nem veszi észre a keserű fennhangot a szavaimban. Valószínűleg minden egyes monológomat, meséimet, a történeteket elraktározott az agyában, ezért nem láttam értelmét felvilágosítani, hogy Jasper képessége akkor hat olyan nyugtatólag, ahogy mondta, ha ő is teljesen ura az érzelmeinek. Az utóbbi időben ez is nehezére esett, bár igazán nem róhatom fel neki, hiszen én idéztem elő ezt a szituációt. – Szoktam néha – jegyezte meg fintorogva, aztán kíváncsiság lángolt fel a szemeiben. – Szóval Alice előre látta, hogy eljövök? Rossz kérdés! Határozottan a legrosszabb kérdések egyike. Miért kellett Bellának olyan nagyon figyelmesnek lennie? – Valami ilyesmi – tértem ki a válasz elől. Mégsem mondhattam el neki a teljes igazságot. Viszont, ha féligazságot mondok, azonnal rájön, hogy valamit rejtegetek 89

előle. Valahogy el kellett terelnem a gondolatait, ezért kiejtettem az első kérdést a számon, ami az eszembe jutott. – Jó az a valami, amit eszel? Őszintén szólva, nem tűnik valami étvágygerjesztőnek. – Hát, igen, egy ingerlékeny grizzly biztosan sokkal étvágygerjesztőbb... – morogta vissza, s ebből rájöttem, hogy sejti, valamit nem akartam megosztani vele. Néhány pillanatig csúnyán néztünk egymásra, aztán ő a reggelijére koncentrált, én pedig kinéztem a hátsó ablakon. Azon tűnődtem, vajon mikor lesz az a pillanat, amikor bármiről beszélhetek előtte... Vajon eljön ez az idő, vagy leginkább vágyálom marad az n lelketlen agyamban? Aztán bevillant a másik dolog, amiről Bella hallani sem akart, mire vigyorogva fordultam vissza hozzá. – És azt hiszem, neked is be kellene mutatnod engem apádnak – jegyeztem meg, mire Bella lélegzete elakadt, lesütötte a szemeit, nehogy kiolvassam belőle a zavart. – De hiszen már ismer – terelt. – Mint azt a fiút, akivel jársz, úgy értettem – magyaráztam türelmesen, ő pedig gyanakodva nézett rám. Vajon mit gondolhat? – De miért? – Hát nem ez a szokás? – tudakoltam nyájasan, s kivételesen élvezettel figyeltem a kínlódását. Mulatságos volt – közben pedig teljesen kétségbeejtő –, hogy egy vámpírral egy helyiségben maradni, vészes közelségbe kerülni mérgezett fogaihoz nem rémisztette meg annyira, mint bemutatni a fiúját az apjának. Bizarr... – Fogalmam sincs – felelte – Erre semmi szükség. Nem várom el tőled azt, hogy... Úgy értem, semmi szükség rá, hogy miattam megjátszd magadat. Rendkívül bájos volt, ahogy ezt megvallotta nekem. Elmosolyodtam a zavarán, és hihetetlenül jóleső érzéssel töltött el, amiért ő képes volt miattam aggódni egy ilyen apróság miatt is. – Nem játszom meg magam – mondtam őszintén, miközben elvesztem barna szemeinek a mélységében. Ahogy kimondtam, úgy is éreztem, nem hazudtam neki, hiszen ha már nyilvánosan felvállalom, akkor tisztességes módon teszem, ahogy illik, atyai beleegyezéssel. – Megmondod Charlie-nak, hogy én vagyok a fiúd, vagy nem? – Miért, az vagy? – érdeklődött az ajkát harapdálva. Nem szerettem, ha ezt csinálja, még a végén megsebzi magát. – Igen, ha eléggé tág értelemben használjuk a fiúd szót – feleltem somolyogva. Bella arca újra rózsaszínbe öltözött, megbűvölten figyeltem, mielőtt megszólalt volna lesütötte a szemeit. – Eddig azt hittem, igazából valami sokkal több vagy nekem. Ezek mintha az én szavaim lettek volna, kellemes érzés volt az ő szájából hallanom. – Hát abban nem vagyok biztos, hogy Charlie-t be kéne avatni a véres részletekbe – morfondíroztam tréfásan, elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, milyen képet vágna Charlie, ha megtudná, hogy a lányának egy vámpír udvarol. Bella továbbra sem nézett rám, ezért átnyúltam az asztal fölött, és gyöngéden megemeltem az állát, hogy a 90

szemembe nézzen. – De valami magyarázatot csak kell adnunk neki, miért téblábolok állandóan a ház körül. Nem szeretném, ha Swan rendőrfőnök kitiltana a ház környékéről. – De tényleg? – kérdezte Bella reménykedve, miközben a szíve izgatott iramba fogott. – Tényleg itt leszel a közelemben? Akár az öröklét végéig, akartam felelni, de fennhangon csak ennyit mondtam. – Ameddig akarod, hogy itt legyek. Ideális válasz, megfelel az igazságnak. Bella döntésének kellett, hogy legyen. Amit ő akar az lesz, és ha egyszer netán azt mondja, nem kellek már neki, akkor – még ha bele is pusztulok – elmegyek. Bella csokoládé szemei melegen ragyogtak. – Én azt akarom, hogy itt legyél! Örökkön-örökké! Némán várta a válaszomat. A szokásosnál lassabb tempóban kerültem meg az asztalt, Bella tekintete fogva tartotta az enyémet. Ahogy megálltam tőle nem messze, felnézett rám gyönyörű szemeivel, nem állhattam meg, hogy megérintsem az arcát. Kemény ujjammal végigsimítottam puha bőrén, s közben azon töprengtem, vajon milyen bűnt követett el Bella, amiért egy ilyenbe kellett beleszeretnie, mint én vagyok. És ott volt a szörnyűbb oldal: vajon mivel érdemeltem ki ezt az angyali teremtést, egy ilyen szörnyeteg, mint én? – Ez elszomorít téged? – kérdőn nézett rám, nekem pedig összefacsarodott fagyott szívem, hogy értem aggódik, mindig értem, ahogy én őérte. Elszomorít, és végtelenül boldoggá tesz. Ördögi körbe keveredtünk, ami magába szippantott, nem eresztett... felemésztett, amit boldogan engedtem neki. – Befejezted a reggelit? – kérdeztem, hogy végre eltereljem a figyelmünket a nem beszélhető, kínos témáról. Bella felugrott. – Aha. – Öltözz fel! Itt lenn megvárlak – mondtam neki, s legnagyobb meglepetésemre szó nélkül engedelmeskedett. Amint Bella becsukta szobájának ajtaját, hallottam, amint matat a ruhái között, s igyekeztem nem gondolni arra, hogy mivel is jár pontosan a ruhaváltás, rezegni kezdett a mobilom. Meglepve kattintottam fel, de az már korántsem lepett meg, hogy ki várakozik rám a vonal túlsó végén. – Mi van, Alice? – Olyan izgatott vagyok, már alig várlak titeket! Persze... – Alice! A lényeget! – utasítottam a húgomat, félbeszakítva lelkendező áradatát. Szinte láttam magam előtt, hogy dühösen összeszorítja ajkait egy pillanatra, de nem tűnt dühösnek, mikor újra megszólalt. – Menj a lépcsőhöz, hogy el tudd kapni Bellát! Alighogy kimondta máris ott termettem. Kifejezetten hasznosnak találtam Alice képességét Bellával kapcsolatban.

91

– Kösz! – Nincs mit! Siessetek... bár, Bellát ismerve inkább mégse... Összecsuktam a mobilt, abban a pillanatban nyílt az ajtó és Bella lefelé szökdécselt a lépcsőn. Már ekkor láttam, miről beszélt Alice, Bella lábai minden külső segítség nélkül egymásba gabalyodtak. – Oké! Azt hiszem, elég illedelmesen festek! – jegyezte meg, s egyenesen a karjaimba hullott. Ha nem vagyok ott, egész biztosan összetöri magát. Majd valahogy viszonzom Alice-nek. Aztán végigfuttattam az agyamban, mit is mondott az imént. Kissé eltoltam magamtól, hogy jobban szemügyre vehessem. Az a fölső volt rajta, ami úgy tapadt rá, mintha a második bőre lenne, kihangsúlyozva tökéletes vonalait, és bőrének színét. Hozzá pedig egy szoknyát vett fel, ami tökéletesen illett lágyan gömbölyödő csípőjére. Lehetetlen volt neki ellenállni, szorosan magamhoz vontam, s magamba szívtam csábító illatát. – Már megint tévedsz – súgtam neki. – Kifejezetten illetlenül nézel ki. Senkinek nem szabadna ilyen csábítóan festenie, ez egyszerűen nem tisztességes. Csodálkozva nézett rám. – Hogy csábítóan? Ha gondolod, fölvehetek valami mást – javasolta, mire felsóhajtva megcsóváltam a fejemet. Lehetetlen ellenállni, gondoltam magamban, s ajkamat a homlokára szorítottam. Nem akartam kockáztatni, hallottam, hogy Bella lélegzete elakadt, s szíve újra hevesebben repdes a mellkasában. – Olyan bolond vagy! – mondtam neki, s jólesett végre hangosan is kimondani. – Elmagyarázzam részletesen, milyen szempontból talállak csábítónak? Ezt persze többféle módon lehetett értelmezni, akartam is, hogy így tegyen. Viszont képtelen voltam ellenállni. Éreztem apró, törékeny tenyerét a mellkasomon, akadozó lélegzetét az arcomon, s kezeim önálló életre kelve simították végig karcsú hátát. Lassan hajoltam előre, nehogy megrémisszem, az ajkaim szétnyíltak, és lágyan, végtelen óvatossággal megérintettem reszkető száját. Alighogy hozzáértem összeomlott, én pedig rémülten kaptam utána, nehogy lezuhanjon a földre. – Bella! – halálra rémültem, mit tettem? Bella sápadtabb volt, mint valaha, s ahogy megszólalt a hangja legalább olyan kábának tűnt, mint ő maga. – Elájultam... és... tőled – motyogta, belőlem pedig kitört a rémület. – Most mit csináljak veled? Tegnap, amikor megcsókoltalak, rám vetetted magad. Most meg elájulsz itt nekem – megrovásnak hangzott, pedig egyszerű ténymegállapítás volt, hogy összeszedjük magunkat. Bella továbbra is kába volt, mintha szédelgett volna, s teljes súlyával rám nehezedett. Szavaimra minden humor nélkül felnevetett, míg én igyekeztem elvonatkoztatni hozzám tapadó, forrón lüktető testétől, s a túlságosan vékony blúzától. Soha többé nem szabadna ezt tennem vele, gondoltam kétségbeesetten, de a számon 92

még ott éreztem ajkának puha melegét. – Na, ennyit arról, hogy én mindent jól csinálok – sóhajtottam elkeseredetten, mire lágyan megrázta a fejét. A mozdulatra illata bekúszott az orromba, egészen az agyamig. Úgy éreztem, én is szédülök. – Épp ez a baj – magyarázta nehezen forgó nyelvével. – Hogy nagyon is jól csinálod. Túlságosan is jól... Bevillant, hogy akkor festett hasonlóan, amikor vércsoport-meghatározást végeztek biológia órán. Különös... akkor a vér szagától lett rosszul, most meg tőlem... – Rosszul vagy? – Nem, ez egyáltalán nem olyan ájulás – magyarázta töprengve, mintha az okait keresné a rosszullétének. Sajnálkozva csóválta a fejét, ahogy folytatta. – Nem tudom, mi történt velem. Azt hiszem, elfelejtettem levegőt venni. Valóban. Nem is értettem igazán, hogy a számára, a létfenntartásához szükséges fontos mechanikát hogyan tud ennyire könnyen, és tudattalanul leblokkolni. Egyre több furcsa jelenségnek, történésnek adtam azt a jelzőt, hogy Bellás megoldás. Mert míg ő elfelejti oxigénhez juttatni a szervezetét, addig én zihálva kapkodtam levegő után. – Nem vihetlek sehová ilyen állapotban – jelentettem ki határozottan, már amennyire zaklatott állapotom megengedte. – Jól vagyok – mondta, de mintha ezzel saját magát próbálta volna meggyőzni. Könyörgőn nézett rám. – A családod úgyis azt fogja gondolni, hogy nem vagyok normális, úgyhogy nem mindegy? Láthatóan jobban érezte magát, már vitatkozni is volt ereje, s arcának színe is visszatért a kókadt fehérből a bájos rózsaszínbe. Továbbra is a karomban tartottam, nem akarózott elengedni. – Kedvelem ezt a színt, illik a bőrödhöz – bókoltam neki, ő pedig legnagyobb örömömre elpirult lesütött szemekkel. Nála gyönyörűbb tüneményt soha nem láttam. A tudat pedig, hogy ez a tünemény engem akar, nem holmi Mike Newton féle pattanásos embert, még boldogabbá tett. – Figyelj, én iszonyúan próbálok nem gondolni arra, amire készülünk, szóval nem mehetnénk már? – kérdezte szorongva, mire hirtelen a helyére kattant, amit az előbb mondott. Újra meglepett, s bizonyította a romlott agy teóriámat. – Ha jól értettem, nem azon aggódsz... – mint a legtöbb épeszű ember, tettem hozzá magamban –..., hogy egy vámpírokkal teli házba látogatsz, hanem attól félsz, hogy azok a vámpírok nem fognak kedvelni téged? – Így van! – vágta rá azonnal, s kétségbeesve vettem észre, hogy komolyan beszél. Ez már valóban annyira hihetetlen, hajmeresztő volt, hogy nevetnem kellett. – Egyszerűen hihetetlen vagy! – jegyeztem meg a fejemet csóválva, s magam sem tudtam eldönteni, hogy bóknak vagy egyszerű sértésnek szántam. Végül rászántam magam és elengedtem. Szótlanul figyeltem, ahogy eltünteti a reggeli maradványait, kulcsra zárja az ajtót, aztán besegítettem a furgonjának anyósülésére. Már bántam, hogy nem a Volvóval jöttem érte, legalább egy órába telt, 93

mire elértük a Cullen házat. – Hűha! – nyögte meglepetten, amikor végre odaértünk. Útközben nagyjából teljesen némán ültünk egymás mellett, fogtam a kezét, vagy hátrasimítottam makacsul előrehulló tincseit, bármit, de valami módon meg kellett érintenem. Ez volt az első, talán értelmesnek mondható kifejezése, mióta elindultunk, s ez megmosolyogtatott. – Tetszik? – Hát... egészen csinos, a maga módján – felelte ugratva, mire lágyan, játékosan meghúztam a haját, s felnevettem. Kinyitottam az ajtót, és beengedtem magam elé, már hallottam a családomat. Izgatott gondolataik vibrálóan küzdöttek, hogy bejussanak a tudatomba. – Felkészültél? – kérdeztem Bellát a küszöbön, mire idegesen felnevetett. Zavarban volt, de elszántnak tűnt, ahogy lesimította már amúgy is egyenes haját. Én újfent megcsodáltam a szépségét, ami ezúttal még kiemelkedőbb volt, ahogy barna szemei izgatottan csillogtak. – Távolról sem... de azért menjünk! – felelte, mire a ház gyomrából csöndes kuncogást lehetett hallani, bár Bella fülének talán túl halk volt. Biztos voltam benne, hogy Alice az. – Nagyon csinos vagy! – nyugtattam meg, aztán kézenfogva besétáltunk a házba. Figyeltem, ahogy bementünk a nappaliba, arcának minden rezdülését, és úgy láttam, egyik ámulatból a másikba esett. Meglepte az otthonunk, ami érthető is, ha a rólunk, a fajtánkról keringő legendákat figyelembe vesszük. Esme és Carlisle vártak ránk, Alice és Jasper nem voltak sehol, de olyan ideges voltam, hogy nem koncentráltam rájuk. Rádöbbentem, hogy legalább annyira izgulok, mint Bella, pedig jó néhány évvel idősebb voltam, viszont tapasztalatom ezen a téren éppen annyi volt, mint neki. – Carlisle, Esme! Ez itt Bella! – idegenül hangzott így bemutatni, hiszen ugyan ki mást hoztam volna az otthonunkba, mégis jóleső érzéssel töltött el. Bella tétovázott, ezért Carlisle közelebb lépett hozzá és barátságos jobbot nyújtott neki. – Nagyon örülünk, hogy eljöttél hozzánk, Bella – szólalt meg őszintén, Bella pedig hozzálépett és bátran kezet rázott vele. Már a kórházban sem zavarta, ha Carlisle hozzáért, bár akkor még nem tudhatta, hogy a kezelőorvosa egy vámpír. Ellenben engem akkor is és most is zavart. Carlisle olyan könnyedén, minden koncentráció nélkül érintette meg Bellát, míg nekem állandóan fegyelmeznem kellett önmagam. – Örülök, hogy újra láthatom, dr. Cullen! – köszöntötte Bella, s úgy láttam, az idegességét az ajtóban hagyta. "Huh, ez szörnyen hangzik, Edward!" – sugallta nekem Carlisle, mire megrándult a szám sarka az elfojtott mosolytól. – "Remélem nem bánod, ha..." – Kérlek, szólíts Carlisle-nek! Bellának is tetszett az ötlet, nekem miért lett volna ellenvetésem? 94

– Szívesen, Carlisle! – mondta Bella, s éreztem, ahogy a megkönnyebbülés szétárad a végtagjaimban. Tartottam ettől a bemutatkozásditól, nehogy Bellának túl sok legyen, hiszen mégiscsak vámpírok vagyunk, illene legalább megijednie, de várakozásaimmal ellentétben mégis igazat mondott. Nem tőlük félt, hanem attól, hogy nem szimpatizálnak vele. Jók voltak a megérzései, s tudtam, hogy hamar rá fog jönni, miért nincs jelen Rosalie és Emmett. – Örülök, hogy megismerhetlek – fogta meg Bella kezét az anyám is. – Köszönöm. Én is örülök – felelte Bella, miközben egymásra mosolyogtak. "Milyen kedves!" – gondolta Esme, s láttam, ahogy rám és Bellára nézett, máris a szívébe zárta őt. "Ha Edwardnak mindig ilyen boldogan csillog a szeme, akkor Bellának mellette a helye, akár így, akár ahogy Alice mondta!" Bár ezzel nem feltétlenül értettem egyet, nem tettem szóvá, viszont eszembe juttatott valami, pontosabban valaki mást. – Hol van Alice és Jasper? Amint kimondtam, máris meghallottam őket. Alice ujjongott, de azért igyekezett – önmagához képest – szolidan lejönni a lépcsőn. Jasper kelletlenül, kíváncsian követte. – Helló, Edward! – üdvözölt Alice figyelembe sem véve fogadott szüleink figyelmeztető pillantásait. Közvetlenül Bella előtt állt meg, olyan közel, hogy az már nekem sem tetszett. Alice látta, hogy idegesen felé mozdulok, és felém sugallta megnyugtatását. "Nyugalom, Edward, nem fogjuk bántani Bellát! Jasperrel elmentünk tegnap vadászni! Biztosra megyünk mi is, akárcsak te!" Alice felől valóban nem voltak kétségeim egyelőre, de Jasper nem volt ilyen határozott. Ahogy mindig, ebben a pillanatban is kínlódott, küszködött, s igyekezett nem arra gondolni, hogy Bella vékony, sérülékeny bőre alatt milyen forrón, kívánatosan lüktet vöröslő vére. Kitéptem magam Jasper fejéből, Bella vére rám ezerszer intenzívebben hatott, nem hiányzott, hogy egyesüljek gondolatban az ő vágyaival. – Szia, Bella! – lépett Bellához Alice, s lágy puszit lehelt az arcára. "Hmm, milyen finom..." – megfeszítettem magam, hátha meg is akarja ízlelni, a harag úgy lobbant fel bennem a húgom iránt, mint eddig még soha. Hogy képzeli? "Alice! Mit művel?" "Alice, már csak Alice!" Esme és Carlisle éppúgy megrémültek, ahogy én, viszont Bella újra hozta a formáját, neki tetszett a húgom bevonulása. Alice egészen beindult. – Tényleg nagyon jó szagod van, eddig még sose vettem észre – bökte ki, mire csaknem kieresztettem egy morgást a mellkasom mélyéről. Tomboltam, s biztos voltam benne, hogy amint lehetőségem lesz, azonnal megtorlom rajta ezt a viselkedést. Bella zavarában a füle tövéig elpirult, és még a szüleim sem tudták, mitévők legyenek. Gondolataik cikáztak, de én csak Alice-re 95

koncentráltam, ő azonban nem zavartatta magát. "Nyugalom!" – mondta nekem Jasper, miközben odalépett hozzánk. Gyorsan végignéztem mindenkin, láttam a feszültséget kihunyni a szemeikben, még Bella pírja is múlóban volt. Kérdőn felvontam a szemöldököm, ahogy visszanéztem Jasperre. Gondolatban vállat vont. "Tudod milyen szertelen Alice! Csak tréfálkozik, és nem számol a következményekkel! De szereti a te Belládat!" Tudtam, hát hogy ne tudtam volna, de ez a viselkedés még tőle is sok volt. Ez egyszer hálás voltam Jasper képességének, kifejezetten hasznos volt. Éreztem, ahogy a nyugalom szétárad a testemben, s lehiggasztja a bennem dúló haragos lángokat. – Helló, Bella! – köszöntötte Jasper Bellát, hogy végre megtörje a kínos csendet, de neki volt annyi esze, hogy megtartsa a biztonságos távolságot. "Hát persze, Jasper a legjobbkor avatkozott közbe! Később majd megköszönöm neki!" – gondolta Carlisle, s elégedetten konstatálta az események alakulását. –Helló, Jasper! – mosolyodott el Bella, s láttam az arcán, hogy észrevette az iménti közjátékot, legalábbis egy részét biztosan. – Örülök, hogy megismerhettelek benneteket! Milyen gyönyörű ez a ház. "Jaj, milyen kedves! Jólnevelt, udvarias, éppen Edwardhoz illő!" – Esme gondolatai ezek után szinte az egekig magasztalták Bellát, én pedig alig bírtam visszafojtani a mosolyomat. – Köszönjük! Annyira örülünk, hogy eljöttél! – mondta hangosan, de gondolatban: "Bátor, merész, vakmerő, rettentő szimpatikus!" "Valóban szereti Edwardot... ahogy ránéz minden mozdulat után. Egyfolytában meg akar felelni neki, mégis önmagát adja. Ez tetszik!" – fonta tovább a gondolatmenetet Carlisle, s mint máskor is oly gyakran, ezúttal is azon tűnődtem, vajon Esmével nem képesek-e mégis olvasni egymás gondolataiban. Annyira összepasszoltak, mintha fennhangon folytatnának egy társalgást. Az argumentum, amit végigvezettek határozottan a kedvemre való volt, még nem figyeltem Bellát ilyen szemszögből. "Edward!" – szólított meg Carlisle, míg a többiek Bellában gyönyörködtek, ámuldoztak, avagy Jasper esetében botránkoztak, hogy miért képes egy ember félelem nélkül, önszántából megmaradni a mi fajtánkkal egy fedél alatt. Koncentráltam az apámra, de nem igazán tetszett, amit hallottam. "Alice-nak látomása volt. Néhányan Forks felé tartanak, Denaliban meséltek nekik rólunk, és kíváncsiak ránk... az életmódunkra. Nem tudom, el akarod-e mesélni Bellának, ezért nem akartam előtte mondani. Nem hiszem, hogy veszélyt jelentenek, de jobb az óvatosság! – sóhajtott, miközben folytatta. – Elmondod neki?" Lassan bólintottam, mire már láttam a fejében megszületni a tervét, hogy miként tudja kicsalogatni a családját. Döbbenetes volt, hogy Esme nem hallott bennünket, mégis Carlisle tervének a kezére játszott, amikor Bellához szólt. – Zongorázol? – kérdezte tőle, mikor észrevette, hogy Bella a hangszeremben gyönyörködik. – Sajnos, nem – felelte Bella sajnálkozva, majd kíváncsiság csendült a hangjából. – De olyan gyönyörű! A tied? 96

– Nem. Edward nem mondta neked, hogy ő milyen remekül játszik? – Nem – felelte Bella, és csúnyán nézett rám. Igyekeztem úgy tenni, mint aki semmiről nem tud semmit, de Esme gondolatai mosolyra fakasztottak. "Túlságosan szerény vagy. Ha ezt sem árultad el neki, mivel hódítottad meg?" Ez jó kérdés volt, engem is felettébb érdekelt volna a válasz. Bella visszarántott a merengésemből. – De kitalálhattam volna. Nincs olyan dolog, amit Edward ne csinálna remekül, nem igaz? Ezek a szavak megtörték a jeget. Carlisle elmosolyodott, Alice sejtelmesen mosolygott, s ekkor láttam, hogy ő előre tudta, mi fog történni, de annyira koncentráltam Jasperre... Jasper úgy vihogott, mintha Emmettel hülyéskedett volna, teljesen oldottnak tűnt, és már Bella vérének csábítása sem tombolt benne olyan intenzíven, mint eddig. Esme rosszallóan nézett rám, és nem kellett belelátnom a fejébe, hogy tudjam, éppen azt mondja, amit gondol. Ezt tudta Carlisle is, és remekül szórakozott a háttérben. – Remélem nem vágtál föl nagyon Bella előtt. Nem illik hencegni – jegyezte meg, aztán azon morfondírozott, hogy az imént használt szerény jelzőt vajon helyesen ragasztotta-e rám. Erre már kitört belőlem a nevetés. – Csak egy kicsit – mondtam, jókedvem visszatért, s határozottan kezdtem élvezni a helyzetet. "Milyen régen hallottalak így nevetni! Örülök a boldogságodnak!" – sugallta Esme, miközben engem szuggerált. Bella félreértette a hosszú pillantást, és igyekezett jobb színben feltüntetni az anyám előtt, már ha ez egyáltalán lehetséges volt. – Inkább nagyon is szerény volt, ami azt illeti. – No, játssz valamit Bellának! – mondta Esme, s Carlisle a hátam mögött csaknem felnevetett a parancsoló hangnemtől. – Most mondtad, hogy nem illik felvágni – tiltakoztam erőtlenül, mivel nagyon is kedvemre való volt eljátszani Bellának az ő altatódalát. "Azt hiszem jobb, ha nem ellenkezel, fiam! Rég nem láttam Esmét ilyen vérmesnek!" – jegyezte meg mögöttem Carlisle. – Kivétel erősíti a szabályt! – erősködött Esme, mire már Bella is rákezdte. – Szeretném hallani, ahogy játszol! – Akkor ezt megbeszéltük! – vetett véget a vitának Esme, és lágyan, de határozottan odatuszkolt a zongorához. Menet közben megfogtam Bella kezét, és magam mellé ültettem a padra. Szerettem, ha a közelemben van, látni akartam közvetlen közelről a reakcióját. Belekezdtem Esme kedvenc dallamába, ő pedig hálásan mosolygott rám vissza az ajtóból. Mindannyian elbúcsúztak, sugallták felém a szeretetüket, én pedig örültem, hogy Rosalie nincs otthon. Ő minden bizonnyal tönkre tette volna az idillemet. Látták Bella meglepett ábrázatát, halkan felkuncogtak, majd lassan szivárogni kezdtek kifelé. "Azért csak szólj, ha kellek!" – mondta Alice, még visszafordulva a küszöbről, 97

mire Jasper elkapta a derekánál fogva, és kivonszolta a házból. "Mulass jól!" – mosolygott ránk biztatóan, de már alig várta, hogy a friss levegő átjárja a tüdejét. Megviselte ez a bő negyedórányi találkozás, mégis hálás voltam neki a jelenlétéért. – Hogy tetszik? – kérdeztem, de kivételesen nem lett volna szükség szavakra. Minden rá volt írva Bella tökéletes vonásaira. – Ezt te írtad? – Ez Esme kedvence – bólintottam, mire Bella lehunyt szemmel megrázta a fejét. Megijedtem. Vajon mondtam vagy tettem valamit, amivel megbántottam? Talán mégsem volt olyan nagyszerű ötlet ez a zongorázás. – Mi a baj? Nem voltam benne biztos, hogy tetszeni fog, amit hallok, mégis tudnom kellett. – Olyan elmondhatatlanul jelentéktelennek érzem magam... – lehelte lágyan, elkeseredetten. Annyira szerettem volna meggyőzni az ellenkezőjéről, arról, hogy mennyi mindent jelent nekem, de tudtam, hogy bármit is mondanék, elcsépelten hangzana. Esme dallamát lelassítottam, s az ujjaim szinte öntudatlanul kezdtek bele az altatódalba, amit Bella szerelme ébresztett bennem. Mindent beleszőttem ebbe a dallamba, a szerelmemet, a létezésemet, mindent. Reméltem, hogy ez elég bizonyíték lesz neki, hogy elhiggye nem jelentéktelen, sőt... – Ezt te ihletted... – vallottam meg neki, miközben elzongoráztam neki fagyott szívemnek ritmusát. ––––––––––––––––––––––––

Míg az akkordokat játszottam, Bella arcán meghittség tükröződött, amit úgy könyveltem el, hogy tetszik neki a játékom. Fantasztikus érzés volt, ahogy ott ült mellettem, szinte mindennel tisztában volt – néhány fájdalmas apróságtól eltekintve –, és mégis meghatódik, mert én, a vérszívó szörnyeteg zongorázok neki. Persze számomra ennél lényegesebben többről volt szó. A létezésemről, hiszen ha Bella mégis úgy döntene, hogy nem kellek neki, vagy besokall, akkor el kellene engednem. Nem voltam benne biztos, hogy képes lennék hagyni őt nélkülem élni, arról viszont meg voltam győződve, hogy én nem lennék képes nélküle létezni. – Tetszel nekik, tudod – állapítottam meg csendesen, csak a megnyugtatása végett. – Különösen Esmének. Az igazság az volt, hogy Esme volt a leghálásabb Bellának, amiért szeret engem, s hálája nem érhetett fel még Alice rajongó imádatával sem. Bella hátranézett, s meglepődve állapította meg, hogy egyedül vagyunk. Nem is értem, hogy nem hallotta, míg kivonultak, még önmagukhoz képest is hangosak voltak. – Hová lettek? – kérdezte, s úgy festett, mint akit váratlan, kellemes álmából 98

riasztottak fel. – Ravaszul kimódolták, hogyan hagyhatnának bennünket kettesben egy kicsit – feleltem somolyogva. Nem akartam elárulni Bellának, hogy mindenki, kivéve Alice-t, aki maradni akart. Bella csalódottan sóhajtott. Vajon mi baja lehet hirtelen, tűnődtem, de ezúttal faggatnom sem kellett a válaszért. – Igen, nekik tetszem. De Rosalie és Emmett... – félbeharapta a kétségeit, én pedig igyekeztem nem dühösnek tűnni. Összeszaladt a szemöldököm, haragudtam a testvéreimre, amiért – még ha csak ilyen apróságban is – fájdalmat, aggódást okoznak Bellának. – Ne aggódj Rosalie miatt! Előbb-utóbb ő is belenyugszik majd – igyekeztem megnyugtatni, holott én magam sem hittem a szavaim valódiságát, csupán reméltem. Bella kétkedve elhúzta a száját, láttam, hogy nem hisz nekem. – És Emmett? – Hát, ő rólam tényleg azt gondolja, hogy megőrültem, de veled nincsen semmi baja. Rosalie-t is próbálja meggyőzni. – Rosalie-nek voltaképpen mi baja velem? Na, igen, Bella mindig megtalálja azokat a kérdéseket, amikre nem feltétlenül kellene tudnia a választ, vagy éppen nem akarom elmondani. Viszont tartottam magam a fogadalmamhoz, miszerint nem hazudok neki soha – a féligazság nem hazugság kategória –, és mindig megteszem, bármilyen őrültséget is szeretne. Mélyet sóhajtottam. – Rosalie szenved leginkább attól, hogy... hogy mik vagyunk – nem akartam kimondani a vámpír szót, tudtam, hogy Bella valamiért viszolyog tőle. – Nehezen viseli, hogy egy kívülálló tudja rólunk az igazságot. És egy kicsit féltékeny. Nem tudtam megállni. Ennyi csipkelődést még Rosalie egója is elbír viselni, s ezzel méltón bosszút is álltam rajta, amiért a mai antiszociális viselkedésével a frászt hozta Bellára. – Rosalie féltékeny rám? – kérdezte Bella, s döbbenet ült ki az arcára. Nem akartam neki ecsetelni, hogy Rosali-nak milyen különlegesebb okai vannak, hogy irigykedjen rá. Például, hogy Carlisle az én számomra változtatta át, ám soha nem tudtam rá úgy nézni, ahogy ez az adott helyzetben várható lett volna több mint kilencven éven keresztül, míg Bella egyetlen szóváltás vagy bármiféle kommunikáció nélkül elérte, hogy a létezésemnél is fontosabb legyen. – Te ember vagy – feleltem végül nemtörődöm módon vállat vonva, ennél egyszerűbb indokot nem találtam. – Rosalie is az szeretne lenni. – Ó... De azért Jasper is... – Az igazából az én hibám – szakítottam félbe, bár nem voltam biztos, hogy be tudná fejezni a mondatot. – Mondtam már, hogy ő csatlakozott hozzánk a legkésőbb, és még új neki a mi életformánk. Én figyelmeztettem, hogy inkább tartsa magát távol tőled. 99

– Esme és Carlisle...? – érdeklődött kitartóan Bella. Gyorsan vetettem rá egy pillantást, de semmi jelét nem mutatta, hogy félne vagy untatná a történetem. – Boldogok, hogy engem boldognak látnak – mondtam a valóságnak megfelelően, aztán halovány mosoly jelent meg a szám sarkában, mikor eszembe jutott Esme hálás tekintete, amint Bellára nézett. – Ami azt illeti, Esme azt sem bánná, ha három szemed és úszóhártyás lábad lenne. Mióta ismerjük egymást, egyfolytában miattam aggódik, attól félt, hogy valami lényeges dolog hiányzik belőlem, hogy túl fiatal voltam még, amikor Carlisle átváltoztatott... Most magánkívül van örömében. Valahányszor megérintelek, majd szétveti az elégedettség. – Alice is roppant... lelkesnek látszik – jegyezte meg Bella, s éreztem, hogy ingoványos talaj felé közelítünk. Bellának túl jó volt a megfigyelőképessége. – Alice a maga egyéni módján látja a dolgokat – vágtam rövidre a témát. Eszem ágában sem volt közölni Bellával a húgom látomásaiból akár egy hangyányit is. Amilyen különösen működnek az agytekervényei, még a végén tetszene neki ez a lét. Persze Bella sem volt ostoba, nyílván már a reggelinél feltűnt neki, hogy kerülöm az Alice-szel kapcsolatos témát. – Te pedig nem akarod elmondani, hogy ez mit is jelent, igaz? – kérdezte némi kihívással a hangjában, de néhány perces hallgatás után feladta. Némán vártam, míg rájön magától, nem áll szándékomban hazudni, ezért nem mondtam neki semmit. Kivártam, és győztem. – Szóval mit mondott neked Carlisle az előbb? – Ezt is észrevetted, mi? – fintorogtam savanyúan, de némi büszkeség is keveredett a hangulatomba, amiért Bella ennyire éles szemű. Szerényen vállat vont. – Hát persze! – felelte, mintha számára ez annyira természetes lenne. Tűnődve figyeltem. Vajon elmondhatom neki? Nem fog megrettenni? Elrohanni, ahogy azt lassan egy napja várom, és félem? De Bella csokoládészemeiben csak kíváncsiságot, megértést és... szerelmet láttam csillogni. Végül is, eddig is viszonylag jól vette a furcsaságainkat, még emberhez viszonyítva is. – Közölni akart velem egy bizonyos hírt, és nem tudta, hogy veled is meg akarom-e osztani. Bella szeme még kíváncsibban csillogott. – És meg akarod? – Kénytelen leszek... – vallottam be, de nem mutattam, és nem is éreztem jelét semmiféle sajnálkozásnak. –... mert az elkövetkezendő néhány napban vagy hétben talán kissé erőszakosan fogok gyámkodni fölötted, és nem szeretném, ha azt hinnéd, született zsarnok vagyok. Valójában kitűnő indoknak találtam az idegenek közeledtét ahhoz, hogy Bella közelében tartsam magam. Ki tudná jobban megvédeni egy vérengző szörnyetegtől, mint egy fajtabeli szörnyeteg? – Mi a baj? – Nincs semmi baj igazából – nyugtattam meg gyorsan, nehogy túlzottan megriadjon. – Mindössze Alice látott valamit: azt, hogy rövidesen látogatóink 100

érkeznek. Tudják, hogy itt vagyunk, és kíváncsiak ránk. – Látogatók? – Igen... – magyaráztam, mint a diáknak az egyetemi docens, s igyekeztem legalább olyan közömbös hangot megütni. Nem érezhette, hogy mennyire féltem őt. – ... és hát, ők nem egészen olyanok, mint mi, ami a vadászati szokásaikat illeti. Valószínűleg nem is jönnek be a városba, de arra mérget vehetsz, hogy amíg tovább nem álltak, téged egy pillanatra sem veszítelek szem elől. Ígéretemre, avagy a szavaimra összeborzongott. Az első jele, hogy a félelem ősi ösztöne mégiscsak fellelhető benne, nincs semmiféle genetikai mutáció, ami ennek a hiányát jelenti. Ez megkönnyebbüléssel töltött el, de keserűséggel is, hiszen újra eszembe jutott a kettőnk közti hatalmas különbség. – Végre egy épeszű reakció. Már kezdtem azt hinni, hogy az önfenntartási ösztönnek még a szikrája is hiányzik belőled – nem reagált, csak körbenézett az otthonomban. Gyönyörű vonásain ámulta fényei játszottak, egy pillanatig csak bámultam, aztán visszatért belém a kedves irónia. – Nem ezt vártad, igaz? Sejtettem, mi járhatott a fejében, az emberek annyi butaságot feltételeztek a vámpírokról. – Hát nem – vallotta be. – Sehol egy koporsó, sehol egy halom koponya a sarokban: azt hiszem, még pókhálónk sincs... mekkora csalódás lehet ez neked – ugrattam játékosan, aztán rávigyorogtam,nehogy észrevegye a keserűséget a hangomban. Az évtizedek során szörnyűbbnél szörnyűbb vámpírlegendákkal találtuk szemben magunkat. Némelyiken Emmett kitűnően szórakozott, engem viszont határozottan kiábrándított, bosszantott. – Olyan világos... olyan nyitott! – ámuldozott tovább Bella, figyelmen kívül hagyva az élcelődésemet. Elkomolyodtam, ahogy láttam a lelkesedését, s meglepve tapasztaltam, hogy Bella valóban szeret nálunk lenni. – Ez az egyetlen hely, ahol soha nem kell rejtőzködnünk – avattam be csöndesen, s végigjátszottam altatójának a dallamát. Ahogy ránéztem, láttam, hogy zavartan elmorzsolja könnyeit. – Köszönöm – motyogta meghatottan, nem vette észre azt a csipetnyi, fénylő nedvességet csokoládészemeink sarkában. Én viszont észrevettem, vonzotta a tekintetemet, mintha egy cseppnyi vér lett volna. Tudtam, hogy nem vér, de... mégiscsak Bellából származott... egy darabja, a része. Gondolat gyorsan elcsentem a könnycseppet, meleg volt, mint Bella bőre. Nézegettem, vajon milyen íze lehet? Van olyan édes, mint amilyennek a vérét gondolom? A vámpírok könnye nem csordul ki soha, egy vámpír csupán némán tud zokogni, ha akar egyáltalán. A vámpírok könnye maró méreg. Hirtelen elhatározástól vezérelve megnyaltam a fénylő cseppet az ujjamon. mintha Bella illatának egy darabját ízlelhettem volna meg. Nem volt édes, mégis... az aromája Bella volt. Kérdőn nézett rám, de ezt az érzést, az ízeket, az illatot még nem értette volna meg, 101

előttem sem volt egészen világos. Ahogy az elcsent kupak, így ez is a titkom maradt. Ennyit megengedhettem magamnak. Elmosolyodtam a saját engedékenységemen. – Akarod látni a ház többi részét is? – De ugye, ott sincsenek koporsók? – kérdezte feszengve, mire felnevettem. – Nem, ott sem lesznek koporsók – adtam a szavamat, miközben megfogtam a kezét, és magammal húztam a lépcső felé. Unottan mutogattam a már jól ismert helyiségeket... – Rosalie és Emmett szobája... Carlisle irodája... Alice szobája... ... mígnem Bella lába gyökeret eresztett, s döbbenten bámult a falon függő ősrégi keresztre. Arckifejezése annyira megilletődött volt, annyira őszinte, tele az iménti ámulattal, hogy nevetnem kellett rajta. El tudtam képzelni, hogy a fajtánkról keringő legendák közül ezúttal pontosan melyek villannak át az agyán. – Nevess nyugodtan! – biztattam továbbra is mulatva döbbent ábrázatán. – Tényleg elég ironikus... éppen nálunk. Bella azonban nem nevetett, szemöldöke közt megjelent a gondolkodóránca, ami arra késztetett, hogy ismét megpróbáljak – hiábavalóan – áthatolni az elméjét bőszen védelmező pajzson. Aztán lágyan felemelte a kezét, mintha meg akarná érinteni a fakeresztet, ám félúton meggondolta magát. – Ez nagyon régi lehet – jegyezte meg óvatosan, mire vállat vontam. Mi számít neki réginek, és mi nekem? – Úgy nagyjából az 1630-as évekből való – feleltem, mire rám nézett, a barna szemek kíváncsiságot tükröztek. – Miért tartjátok itt? – Nosztalgiából. Valaha Carlisle apjáé volt. – Régiségeket gyűjtött? – kérdezte naivan, kivételesen emberi logikával. – Nem. Ő maga faragta – magyaráztam, közben Bella arcát fürkésztem. – Ott függött a falon a szószék fölött, ahonnan prédikált. Bella tekintete elrebbent rólam vissza a keresztre, úgy tűnt, a bőre egy árnyalattal fehérebb színt öltött, ahogy lassan tudatosult benne. – Jól vagy? – kérdeztem aggódva, nem akartam, hogy megint összeessen váratlanul. – Mennyi idős Carlisle? – kérdezte, de feltűnt, hogy nem válaszolt a kérdésemre. Talán félreértette. Én a fizikai állapotára gondoltam, arra irányítottam a kérdést, de ő talán a pszichikai részére fogta föl. Akárhogy is, rejtve maradt előttem a válasz, talán, mert ő maga sem volt tisztában vele. – Pár napja ünnepelte a háromszázhatvankettedik születésnapját – feleltem, mire újra rám nézett. A mélybarna szempár tucatnyi kérdést rejtett magában, egy pillanatig tűnődtem, vajon mennyi lesz az elég? Mikor lesz a másodperc, amikor Bella azt mondja, képtelenség. 102

De az arcán kíváncsiság ült, szemei biztattak, hogy ne féljek hangosan kimondani a családom történetét. Belekezdtem hát, de minden mozdulatát, minden reakcióját árgus szemekkel figyeltem. – Carlisle úgy tudja, Londonban született, valamikor 1640 táján. Akkoriban még nem jegyezték fel olyan gondosan a születések dátumát, legalábbis a közemberekét biztosan nem. Mindenesetre még Cromwell uralma előtt történt – Bella arca meg sem rezzent, a szívverése teljes nyugalomban verte a tamtamot, légzése kielégítő. Miután ellenőriztem a funkcióit, amelyek az érzelmi állapotára utalhatnak, és kielégítőnek ítéltem meg, folytattam a történetet. – Egy anglikán lelkész egyetlen fia volt. Az édesanyja belehalt a szülésbe. Apja fanatikus ember volt. Amikor a protestánsok kerültek hatalomra, megszállottan üldözte a katolikusokat és a többi vallás híveit. Ráadásul nagyon erősen hitt a gonosz létezésében is. Az ő vezetésével vadásztak boszorkányokra, vérfarkasokra... és vámpírokra – ahogy kimondtam Bella teste megmerevedett. Persze észrevettem, de már nem akartam félbehagyni, nem voltam benne biztos, hogy még egyszer bele mernék kezdeni, hacsak nem fog ujjongani a történet végére. Igyekeztem szenvtelenül folytatni, emlékeztem mindenre, hiszen amikor Carlisle nekem mesélte, átéltem vele együtt minden borzalmát, hiszen láttam a fejében valóságként megtörténni. Bella a lemerevedettségén kívül más jelét nem mutatta, hogy felfogná, miről beszélgetünk, ezért folytattam. – Megégettek egy csomó ártatlan embert... persze, azokat, akikre igaziból vadásztak, nem volt olyan könnyű elkapni. Amikor a lelkész megöregedett, szófogadó fiacskájára bízta a vadászatokat. Carlisle eleinte csalódást okozott: nem vádolt meg embereket lépten-nyomon, nem látott démonokat ott, ahol nem voltak – elnyomtam egy keserű morgást a mellkasomban. Emlékeztem az apám emlékeiből, hogy mennyire igyekezett megfelelni a fanatikus lelkésznek, mindhiába. – De kitartó volt és okosabb, mint az apja. Egy csapat valódi vámpírra bukkant, akik ott rejtőzködtek a város csatornarendszerében, és csak éjszaka jöttek elő vadászni. Azokban az időkben, amikor a szörnyetegek még valóban léteztek, nemcsak a mesékben, sok vámpír élt így. Komor, gúnyos nevetés tört elő belőlem. A fajtám számára az a legmegfelelőbb hely, pontosan odavalók vagyunk: a csatornába. De bennünket nem tarthat ott semmilyen erő, még a napfény sem. Bevillant a Carlisle fejében látott Volterra, ahol szintén a föld alatt élnek a fajtánkbeliek. Megráztam a fejemet, hogy elűzzem a sápadt öregeket a fejemből, aztán visszatértem Bella mellé és folytattam a történetet. – Az emberek persze vasvillát és fáklyát ragadtak, és lesben álltak ott, ahol Carlisle korábban már látta előbújni őket a csatornából. Végül egyikük előbukkant – belemerültem a történetbe, visszavándoroltam gondolatban több mint háromszáz évet, szinte éreztem a veszély illatát a levegőben, szinte hallottam tébolyító gondolatait a Carlisle-t átváltoztató vámpírnak. – Nyílván rettentően öreg volt már, és elgyöngítette az éhség. Carlisle hallotta, amint latinul kiáltott valamit a többieknek, amikor megérezte az összecsődült emberek szagát. Az öreg rohanni kezdett, a tömeg pedig utánavetette magát. Carlisle futott az élen, huszonhárom éves volt és rettentő gyors. Az öreg lény így is könnyedén maga mögött hagyhatta volna őket, de Carlisle szerint már nagyon éhes lehetett, ezért megfordult és támadott. Először Carlisle-re vetette rá magát, de az üldözők rövidesen beérték, így hát szembefordult velük, és védekezni 103

próbált. Két embert megölt, egy harmadikat magával hurcolt, Carlisle pedig ott maradt több sebből vérezve az utcán. Elnémultam. Mint már oly sokszor, ezúttal is könnyű volt Bella jelenlétében önmagamat adni, és olyan dolgokról beszéltem, amiről nem lett volna szabad. Carlisle háromnapos kínlódása akkor kezdődött el, de továbbra is makacsul ragaszkodtam hozzá, hogy Bella ne tudjon ezekről a dolgainkról. Nem elég, hogy szörnyeteggé válunk, előtte még pokoli kínokkal kell haláloznunk. Gyorsan folytattam tétovázásomat.

az

apám

történetét,

mielőtt

kiszagolhatta

volna

a

– Carlisle tudta, mit tenne az apja. A holttesteket elégeti, és elpusztít minden mást is, amit megfertőzött a szörnyeteg érintése – tűnődő tekintetem egy pillanatra összefonódó ujjainkra tévedt, s röptében hálaimát rebegtem, miért Bellát az utamba küldte a sors, ha létezik olyan egyáltalán. – Carlisle ösztönösen cselekedett, mentette a tulajdon életét. Miközben a tömeg a szörnyeteg és áldozata nyomába eredt, ő kikúszott a sikátorból. Elrejtőzött egy pincében, beásta magát a rothadó krumpli közé, és ott maradt három napig. Kész csoda, hogy csöndben bírt maradni, és senki sem fedezte fel a rejtekhelyét. Aztán egyszer csak vége lett – nem említettem, hogy minek, bár tudta, de nem óhajtottam fájdalmas részletekbe bocsátkozni. –, és Carlisle rádöbbent, hogy mi lett belőle. Bellára nézte, aki úgy bámult rám vissza, mintha épp beismertem volna Kennedy meggyilkolását. Sápadt bőre viaszként ragyogott a fényes helyiségben. – Hogy érzed magad? – kérdeztem, hogy biztosítsam magam, minden rendben van vele. – Kösz, jól! – felelte, de mintha újra kábulatból ébredt volna. Aztán a homlokán megjelent a gondolkodóránca, és hogy a kérdéseit odabenn tartsa, alsó ajkát kezdte harapdálni. Megmosolyogtatott örök kíváncsiságával, és bájos lelkesedésével. – Úgy látom, lenne néhány kérdésed. – Néhány – kapott a szavaim után azonnal, mintha mentőmellényt hajítottam volna felé. Erre már elővillantottam méreggel átitatott fogsoromat, finoman megragadta a kezét, és lágyan magam után vonszoltam a folyosón. Kérdő tekintetére önfeledten ránevettem. – Hát akkor gyere! Mutatok neked valamit!

––––––––––––––––––––– Visszahúztam Carlisle dolgozószobája felé, tudtam, hogy az apám meghallott bennünket, amint a folyosón téblábolunk. "Vajon mit akarhatnak? Azt hittem, Edward elvonszolja a szobájába és kulcsra zárja az ajtót, nehogy Alice vagy bármelyikünk szemet vessen rá!" – eszmefuttása 104

mosolyt csalt az arcomra, ő pedig gondolatban jót mulatott rajtunk. Aztán meghallotta, hogy megállunk az ajtaja előtt. – Szabad! – kiáltott ki, mire újra felnevetett magában. Ebben a házban ez a szó talán soha nem hangzott el, pontosan tudtuk, mikor kihez mehetünk be egyetlen szó nélkül. Amikor benyitottunk Carlisle egy orvosi könyvet tanulmányozott, elbűvölték a mai kor kutatási eredményei, melyekhez néha maga is hozzájárult. Felállt bennünket üdvözölni, gondolatai, arca kíváncsiságról árulkodott. – Miben segíthetek? – kérdezte udvariasan. – Szeretném megismertetni Bellával a történetünk egy részét – magyaráztam nyomatékosan, mire Carlisle szája széle alig láthatóan megrándult az elfojtott mosolytól. Azonnal tisztába jött vele, hogy mi a célom. – Vagyis igazából a te történeteddel. "Cseles, Edward! Nagyon furmányos gondolat!" – sugallta nekem, de azért barátságosan Bellára mosolygott, aki viszont félreértette pillanatnyi hallgatását, és zavartan szabadkozni kezdett. – De igazán nem akarunk zavarni. "Milyen kedves! Nem értem, miért nem akarod neki elmondani a saját történetedet! Az bizonyára sokkal jobban érdekelné!" – szuggerálta Carlisle, de én nemet intettem a fejemmel úgy, hogy csak ő lássa. Nem akartam az én életemről beszélni Bellának, mert akkor előbb-utóbb eljutottunk volna azokhoz a kérdésekhez, amikre nem akartam félig igaz, avagy netán hamis válaszokat adni. Vágyakoztam beavatni mindenbe, kivéve azt az egyetlen dolgot: hogyan zajlik az átalakulás. Ha magamról kezdek beszélni, bizonyára megfordul a fejében ez a kérdés, ezt nem akartam. – Egyáltalán nem zavartok – szólalt meg végül megértően. – Hol akarod kezdeni? – Nos, lássuk az útikalauzt! – mondtam, aztán Bella vállára téve a kezem a festményekkel teli fal felé irányítottam. Abban a pillanatban, amikor hozzáértem, Bella szíve kihagyott egy pillanatra, majd felvette a megszokott őrült ritmusát. Már tudtam, hogy legalább olyan hevesen érzékeli az érintésem, mint én az övét. Carlisle sokat sejtető mosollyal nyugtázta Bella reakcióját. Ahogy odaléptünk az első kép elé, hallgattam Carlisle-t, valamiért Bella fiatalsága nosztalgiázásra késztette. "Milyen koros is vagyok már én! Négyszáz év! Míg Bella... alig tizenéves!" – némi keserűséget véltem felfedezni a gondolataiban, de nem tudtam volna úgy reagálni, hogy Bella sasszeme ne vegye észre, ezért inkább a képre mutattam. – London az 1650-es években. Carlisle mögénk lépett, s megrovást sugallt felém. "Légy egy kicsit pontosabb Edward!" – Fiatalságom Londonja – pontosított, hangjára Bella összerezzent, nem vette észre, ahogy mögénk lépett. Nyugtatólag megszorítottam a kezét, az apám szavaira 105

megint grimaszoltam. – Elmondod tea történetet? – kérdeztem szemtelenül, tudtam, hogy úgysem teszi meg, de nem bírtam megállni, mert nem tetszett, hogy a nosztalgiájával kijavította a mondandómat. Bella megfordult, s tekintete találkozott Carlisle-éval. Legnagyobb megnyugvásomra a szíve a szokott ütemében táncolt tovább nyugodtan emelkedősüllyedő mellkasában, nem úgy, mint amikor engem nézett. Felderített a legújabb felfedezésem, miszerint nemcsak hogy én vagyok az egyetlen, akinek Bella igent mondott, de a testi funkcióira is egyedül én vagyok különleges hatással. "Köszönöm, nem, Edward! Ha már a magadét nincs merszed megosztani vele, akkor legalább ezt hallhassa tőled!" – szuggerálta belém Carlisle kissé szarkasztikus humorral, én pedig csaknem felnevettem a magyarázaton, amelyet hirtelenjében kreált a távozására. – Szívesen megtenném. De az a helyzet, hogy máris késésben vagyok. Reggel hívtak a kórházból, hogy Dr. Snow betegszabadságot vett ki mára. Különben is, te éppolyan jól ismered a történetet, mint én magam – magyarázta, majd rám kacsintott. Ravasz, gondoltam mosolyogva, de nem feleltem. Inkább mesélek Bellának régmúltbéli történeteket – ez is megismerteti velünk bizonyos formában –, minthogy beavassam olyan dolgokba, amikről nem akartam, hogy tudomást szerezzen. Carlisle melegen rámosolygott Bellára – a szívverése normális maradt, ujjongtam –, aztán elfordult és kiment. Még le sem ért a lépcsőn, hallottam, ahogy Alice faggatni kezdi, ám Carlisle nem mondott neki semmit. "Majd később, Alice!" Ezért külön hálás voltam az apámnak. Mindig tudta, mikor, hogyan kell kurtán elvágni a húgom hisztijét. – Aztán mi történt? – kérdezte Bella, hangja feszült volt a visszafojtott kíváncsiságtól. – Amikor ráébredt, hogy mi történt vele? Úgy láttam, valóban sikerült felkeltenem az érdeklődését, ezért a következő képre pillantottam. Bella követte a tekintetemet. – Amikor rájött, hogy mi lett belőle, föllázadt a sors ellen. Megpróbálta elpusztítani magát. Csakhogy ez nem megy olyan könnyen – tettem hozzá keserűen a végére. Ha nem láttam volna Carlisle fejében a számtalan hiábavaló próbálkozást, akkor valószínűleg én is hasonlóképpen cselekedtem volna az ébredésem után nem sokkal. És persze, ha nem láttam volna a magányát, mi csaknem felemésztette a hosszú, egyedül leélt évek során. – Hogyan? – kérdezte Bella megrendülten, nem értettem, miért viseli meg annyira ez a tény, hiszen nem egy sikeresen végrehajtott öngyilkosságról beszéltünk. – Szédítő magasságokból ugrott le, megpróbálta az óceánba fojtani magát... de még nagyon fiatal volt, új létében is, és nagyon erős. Elképesztő, hogy egyáltalán ellen tudott állni a kísértésnek... hogy táplálkozzék... amikor pedig még olyan új volt neki ez a dolog – emiatt élt bennem hatalmas tisztelet Carlisle iránt, hiszen erre, amit ő cselekedett akkor, nem sok mindenki képes a mi fajtánkból... én sem voltam. Jasperrel osztozunk minden alkalommal a tisztelgésben, valahányszor ez szóba kerül, hiszen ő a másik, akinek még a mai napig problémát okoz a vegetarianizmusunk. – Az ösztön 106

olykor még elsöprőbb, mindenen felülkerekedik. De ő annyira elborzadt önmagától, hogy inkább úgy döntött, hogy halálra éhezteti magát. – Ez lehetséges? – kérdezte Bella fakó hangon. Mennyire naiv, még mindig fogalma sincs, hogy kik vagyunk, gondoltam ironikusan. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha valóban véget lehetne vetni a létezésünknek. – Nem. Nagyon kevés módon lehet minket megölni – magyaráztam, s bár nem olvastam a gondolataiban, figyeltem, ahogy szóra nyílik a szája, és tudtam, mit akar kiejteni rajta. Logikus kérdés lett volna, de ez volt az egyik, amiről Bellával nem voltam hajlandó beszélni. Gyorsan folytattam a történetet, nehogy mégis leragadjon ennél az egyetlen dolognál. Vajon hogy érte el, hogy mégis olyan témánál kössünk ki, amit kerülni próbáltam? Bizonyára létezik az a bizonyos hatodik érzéke. – Szóval nagyon éhes volt, és végül már nagyon gyönge is. Olyan messzire elkóborolt az emberektől, amennyire csak bírt, mert ráébredt, hogy az akaratereje is gyöngül. Hónapokon át éjszaka vándorolt, a legelhagyatottabb helyeket kereste, annyira undorodott önmagától – ez az az undor, amit én a mai napig magamban őrzök, amiért Bellát is távol akartam tartani magamtól, hiszen sokkal jobbat érdemel egy vérengző szörnyetegnél, különösen nálam, aki az ő vérénél jobban senkiét nem kívánja. Egy töredékmásodpercre lehunytam a szemeimet, hogy elűzzem a negativitásomat, hiszen Bella velem van, és annak ellenére, hogy vámpírokról mesélek neki, ő mégis akar engem ezzel együtt. – Egyik éjszaka szarvascsorda vonult el a rejtekhelye mellett. Carlisle félőrülten a szomjúságtól, gondolkodás nélkül rájuk vetette magát. Ettől visszatért az ereje, és rádöbbent, hogy létezik más megoldás, nemcsak az, amitől rettegett, hogy gonosz szörnyeteggé válik. Mert hát nem evett-e vadhúst előző életében is? – csaknem felnevettem, hiszen már nem is emlékeztünk, hogy milyen íze van a húsnak. – A következő néhány hónapban megszületett Carlisle új életfilozófiája. Mégiscsak életben maradhat anélkül, hogy gonosz démon lenne belőle. Újra magára talált. Elkezdte hasznosan tölteni az idejét. Eleve intelligens volt, teli tudásszomjjal. Most pedig korlátlan mennyiségű idő állt rendelkezésére. Éjszakánként tanult, napközben tervezgetett. Átúszott Franciaországba, és... – Átúszott Franciaországba? – ismételte Bella döbbenten. Égnek emeltem a szemem, de ő ezt nem látta, mikor megszólaltam igyekeztem türelmesnek hatni. – Mindennapos dolog, hogy valaki átússza a Csatornát, Bella. – Igen, tényleg, így van – hagyta rám, a szemei kábulatból ébredve huncutul csillogni kezdtek. Úgy láttam próbálja elképzelni maga előtt a történetet, ami csöppet sem lehetett egyszerű egy emberi elmével. – Csak olyan murisan hangzott ebben a szövegkörnyezetben. Folytasd, kérlek! – Az úszás könnyen megy nekünk... – kezdtem, de Bella újra félbeszakított. – Nektek mindegy könnyen megy – legyintett elkeseredetten, mire elmosolyodtam. Egy olyan képességekkel megáldott valakinek, amilyen Bella is volt, valószínűleg a mi gyorsaságunk és ügyességünk igen irigylésre méltó tulajdonság volt. – Többet nem szakítalak félbe, ígérem. 107

Ebben azért nem voltam teljesen biztos, komoran felnevettem, szó nélkül hagytam a megjegyzését, és befejeztem, amit elkezdtem. – ... mivel gyakorlatilag nem kell lélegeznünk. Bellának leesett az álla. – Nektek... Ezúttal én szakítottam félbe őt. – Nem, nem, megígérted – nevettem újra, s ujjamat finoman az ajkához érintve próbáltam némaságra bírni. – Akarod hallani a történetet, vagy sem? Lehetetlen volt, beszélni kezdett ajkán az ujjammal, forró lehelete égette a bőrömet, fájdalommentesen, bizsergetően. A legszívesebben odahajoltam volna, hogy a számmal fojtsam belé a kérdésáradatot, de féltem, hogy úgy reagál, mint legutóbb, ezért inkább letettem erről a szándékomról. – Nem várhatod el tőlem, hogy még csak meg se nyikkanjak, amikor csak úgy ukmukfuk közölsz velem egy ilyen dolgot – méltatlankodni próbált, de ahogy elvettem az ujjamat a szájáról, hogy kezemet a nyakára siklassam, a szíve felvette szokásos ütemes iramát. Nem adta fel. – Szóval nektek nem kell lélegezni? Vállat vontam, nekünk ez nem volt annyira különleges dolog, mint Bellának, akinek létszükséglet volt. – Nem, nincs rá szükségünk. Puszta megszokásból tesszük. – Mennyi ideig tudtok meglenni... lélegzetvétel nélkül? – kérdezte elhaló hangon. – Gondolom, akármeddig: még sose próbáltam ki. Egy idő után kezd kissé kényelmetlenné válni... mert ilyenkor persze szagokat sem érzünk. – magyaráztam, de közben Bella reakcióját figyeltem. – Kezd kissé kényelmetlenné válni – visszhangozta újra kábán. A homlokán feltűnt a gondolkodóránc, ajkát harapdálta, én pedig újra a létezésemet ajánlottam volna, ha tudom, mi jár a fejében. Talán ez már túl sok neki? Végighallgatta a fájdalomról szóló mesémet, Carlisle hihetetlen történetét, és éppen egy ilyen apróságnál akad ki a mércéje, mint a légvétel hiánya? Egészen elkomorodtam, leengedtem a kezeimet magam mellé. Azonnal észrevette a hangulatváltásomat, lágyan megérintett. – Mi a baj? – kérdezte egészen halkan. Kezének érintése, bőrének melege ellágyította a komorságomat, és felsóhajtottam. – Folyton várom, mikor történik már meg – ismertem be kissé megrettenve a szavaim súlyától. Bella értetlenül nézett rám, barna szemeiben megértés csillogott. – Micsoda? – Tudom, hogy egyszer valami, amit mondok, vagy valami, amit látsz, túl sok lesz neked. És akkor sikoltozva elrohansz, elmenekülsz tőlem – halvány mosoly játszott a szám sarkában, ahogy elképzeltem a jelenetet, de elkomorodtam, ahogy Bellán ragadt a tekintetem. Csak hagytam magam elveszni szemeinek mélységében, és tudtam, nem 108

élném túl az elvesztését. – Nem foglak visszatartani. Nem bánom, ha így lesz, mert azt szeretném, hogy biztonságban legyél. Ugyanakkor veled szeretnék maradni. Ezt a két kívánságot lehetetlen összeegyeztetni... – ezúttal én szakítottam félbe saját magamat, nehogy olyasmit mondjak, amivel megijeszteném, vagy ami még rosszabb, elijeszteném. Leginkább úgy fejeztem volna be: "... úgy, hogy közben életben tartsalak". – Nem rohanok el sehová – ígérte, miközben kezét ott tartotta a karomon. Szavaira elmosolyodtam. – Majd meglátjuk – mondtam sejtelmesen, mire rám öltötte apró nyelvét. – Hát akkor folytasd! – biztatott kedvesen, s várakozón nézett rám. – Ott tartottunk, hogy Carlisle átúszott Franciaországba. Rápillantottam a következő festményre, amelyen Olaszország volt, a Volturi hatalmas családjának töredékével. Ez éppen kielégítő téma lehetett, mivel így nem keveredik a történetembe olyasmi, amivel nem akarok Bellának elszámolni. – Carlisle átúszott Franciaországba, és onnét továbbhaladva bejárta Európát, azokat a városokat, ahol a legjobb egyetemek voltak. Éjszaka zenét, természettudományt és orvostudományt tanult. Megtalálta a hivatását, amely egyszersmind vezeklést is jelentett a számára: orvos akart lenni, hogy emberi életeket mentsen – magyaráztam Bellának, magamon éreztem a tekintetét, de nem néztem a szemébe. Attól tartottam, kiolvassa belőle a bűnömet. Mindig is mélyen tiszteltem Carlisle-t azért, amit önerőből, mindenféle külső ráhatás vagy befolyásoltság nélkül elért és véghezvitt. Mélyen megvetettem magamat, amiért én nem voltam ennyire erős. Carlisle viszont mindenkinél szilárdabb jellem, akit valaha ismertem. – Elmondhatatlan, micsoda küzdelem zajlott benne: Carlisle-nak két évszázadnyi gyötrődés árán sikerült tökéletesítenie az önuralmát. Ma már jóformán teljesen érzéketlen az emberi vér szagára, és képes kín nélkül végezni azt a munkát, amit szeret. Ott a kórházban megtalálta a lelki békéjét... – meséltem tovább, s reméltem nem érződik irigység a hangomban. Nem Carlisle-tól irigyeltem az önuralmát, hiszen magának vívta ki, teljes joggal az övé volt, viszont bennem ez még nem alakult ki. Ahogy beszívtam Bella illatát, nem voltam benne biztos, hogy valaha ki fog bennem fejlődni ilyen mértékű önmegtartóztatás. Rádöbbentem, Bella a folytatásomra vár, s hálával gondoltam rá, nem szakított félbe, türelmesen kivárta, míg visszatérek hozzá a gondolataimból. Megkocogtattam a hatalmas festményt óvatosan, nehogy kárt tegyek benne. – Tanulmányai során eljutott Itáliába, és fölfedezte a többieket. Ők sokkal civilizáltabbak és műveltebbek voltak, mint azok a nyomorultak ott a londoni csatornákban – rámutattam a képen a három fejesre a Volturi klánból, akik mellett negyedikként Carlisle is fellelhető volt. Amikor Bella felismerte ámuló kuncogás hagyta el ajkait, én pedig vele nevettem, miközben magyaráztam tovább. – Solimenát gyakran megihlették Carlisle barátai. Sokszor festette meg őket isteneknek. Aro, Marcus, Caius. A művészetek éjszakai patrónusai. – Mi lett velük? – kíváncsiskodott Bella. Úgy tűnt, mintha meg akarná érinteni a festményt, de valamiért habozott az ujjait hozzáérinteni. Vállat vontam. 109

– Még most is ott vannak. Mint ahogy már ott voltak ki tudja, hány ezer éve. Carlisle csak rövid ideig maradt velük, mindössze pár évtizedig. Mélységesen csodálta az udvariasságukat, a kifinomultságukat, de ők mindenáron ki akarták gyógyítani a "természetes tápanyagforrásuk" iránti ellenszenvéből, ahogyan ők nevezték – egészen pontosan Aro nevezte így, de társai egyetértettek vele abban, hogy az emberek csupán élelem gyanánt hasznosak a számukra. Láttam mindezt az apám fejében, s mélységes undorral vettem tudomásul, hogy egy egész városnyi ember szolgál az ő kedvükre. Köztük... belőlük élnek, bár Carlisle szerint a városuk, Volterra falain belül tilos a vadászat. Ettől nem kedveltem őket jobban, habár személyesen még nem találkoztam velük. Nem is állt szándékomban. – Megpróbálták meggyőzni Carlisle-t, Carlisle pedig őket, de nem tudtak zöldágra vergődni – folytattam tovább a történetet Bellának. – Ekkor Carlisle úgy döntött, megpróbálkozik az Újvilággal. Arról ábrándozott, hogy talál majd hozzá hasonlókat. Nagyon magányos volt. Sokáig nem talált senkit. De ahogy lassanként elterjedt az a felfogás, hogy szörnyetegek csak a mesében léteznek, Carlisle rájött, hogy kapcsolatot teremthet az emberekkel, mintha közülük való lenne. Elkezdett orvosként praktizálni – azt a részt kihagytam, hogy ez még Carlisle-nek sem volt egyszerű, hiszen egy kórházban azért mégiscsak közel kerül a vérhez, gyakran közelebb, mint bárki más, és ez bizonyos szinten őt is megviselte. Bámulatos akaraterejének köszönhetően viszont ekkor is ellenállt a csábításnak. – De társakat találnia nem sikerült, bármennyire is sóvárgott utánuk, azt pedig nem merte megkockáztatni, hogy az emberekhez is igazán közel kerüljön. Éjszakánként egy chicagói kórházban dolgozott, amikor kitört a járvány. Már régóta forgatott egy tervet a fejében, és megérett benne az elhatározás: ha nem tud társat találni, hát teremt magának egyet. De még vacillált, hiszen azt sem tudta pontosan, hogy mi vezetett a saját átalakulásához. Elborzadt a gondolattól, hogy ellopja valakitől az életét, ahogy az övét ellopták. Kétségek közt vergődött, amikor rám bukkant. Az orvosok már lemondtak rólam: magamra hagytak a haldoklók kórtermében. Carlisle a szüleimet is kezelte, tudta, senkim sincs a világon. Úgy döntött hát, megpróbálja... Nem állt módomban eldönteni, vajon melyikünknek volt nehezebb az ébredésem után: Carlisle-nek, mert szembe kellett néznie a teremtményével – velem –, újonnan született vérszomjammal, és féktelen dühömmel, amiért azzá lettem ami. Tudtam, hogy nem könnyű neki, hiszen már akkor hallottam a gondolatait, bár akkor még nem tudtam, mik is azok a hangok pontosan. Carlisle gondolatainak a hangja, ellenben a legtöbb emberével, csupán halványan hasonlított a rendes hangjára; a fejében sokkal bársonyosabb, mégis keményebb hangja volt. A másik oldalon pedig én álltam, haldokoltam, tudtam, nincs senkim, ami ehhez a világhoz kötne. Amikor azonban felébredtem az iszonyú kínokból, azt kívántam, bárcsak visszakaphatnám a fájdalmat, csak ettől a szörnyű létezéstől szabaduljak. Nem bírtam, nem akartam így létezni, én is megpróbáltam volna véget vetni megvetendő életemnek – ha ezt merészelheti bárki is életnek nevezni –, ha nem hallom meg Carlisle őrjöngő magányát. Csak és kizárólag ez tartott vissza, hiszen ha én elhagyom Carlisle-t bármilyen módon, ő bizonyára nem próbálkozik többször a társteremtéssel. Én pedig beletörődtem a sorsomba. Gyöngéden Bellára mosolyogtam. – Így hát a kör bezárult – végére értem keserű monológomnak gondolatban is. 110

– És onnantól Carlisle-lal éltél? – kíváncsiskodott tovább Bella. Nem tudott betelni a történetemmel, ahogy én sem az övével. Igyekeztem erre gondolni, amikor újra elmeséltem neki a történeteket, amelyek már bevésődtek a memóriámba. – Majdnem mindig – feleltem, aztán lágyan ívelő derekára tettem a kezem, s finoman kiirányítottam a szobából. Bella egy pillanatra visszafordult, a tekintete csalódottságot tükrözött. Vajon mire gondolhatott? Végigsétáltunk a folyosón, Bella illata itt nem volt annyira intenzív, de talán valóban mazochista lettem, mert kezdtem megszokni a fájdalmas égést, amit kiváltott belőlem. Szinte tapintani lehetett az érdeklődést Bella aurájában. Nem okozott csalódást. – Csak "majdnem"? Sóhajtottam. Nem akartam ezt elmesélni neki, nem akartam, hogy lássa a gyengeségemet, a már nyilvánvalón kívül, amit a puszta létezésével okozott nekem. De megfogadtam, hogy minden kérdésére választ adok, és nem füllentek, ezért fogcsikorgatva belevágtam. – Volt egy tipikus, kamaszkori lázadásom, körülbelül tíz évvel az után, hogy megszülettem... vagy megteremtettek, nevezd, ahogy akarod. Elegem lett Carlisle önmegtartóztató életmódjából, és dühös voltam rá, amiért korlátozni próbált. Úgyhogy egy ideig magányosan csavarogtam – vallottam be nem kevés szégyenkezéssel a hangomban. Röstelltem, ahogy akkoriban viselkedtem, holott tisztában voltam vele, mekkora fájdalmat okozok ezzel a szüleimnek. – Tényleg? – kérdezte Bella, s ismét elmaradt a várt hatás. Ahogy szoktam gyorsan ellenőriztem a szívverését és a légzését, de semmi nem utalt félelemre, barna szemeiben viszont annál több kíváncsiság lángolt. Nem értettem, és hangot is adtam ennek kivételesen. Legalább a velem kapcsolatos gondolatait lássam tisztán, ha már a többit rejtve hagyja előttem. – Ez sem taszít? – kérdeztem csodálkozva, miközben felvezettem az emeletre az én szobám felé. – Nem – vágta rá határozottan, s meglepett, hogy ennyire nyíltan bevallja, nem fél tőlem. – Miért nem? – érdeklődtem sürgetően, mert továbbra sem volt világos előttem a gondolatmenete. – Hát, gondolom azért, mert... ésszerűen hangzik – felelte elgondolkodva, n pedig hangosan felnevettem. Ez pontosan az a fajta Bellás válasz volt, ami feloldotta megvető feszültségemet, és átszakította merev gátjaimat. Ám legyen, gondoltam, ha mindent tudni akar, ő tudja. – Új születésemtől fogva megvolt az az előnyöm, hogy olvastam mások gondolataiban, az emberekében csakúgy, mint a magunkfajtákéban – a mai napig nem tudtam eldönteni, hogy áldás vagy inkább átok ez a képességem. Gyakran helyeztem az áldás kategóriába, hiszen így könnyen tudtam ellenőrizni, gyanakszik- ránk valaki, és így időben odébb tudtunk állni. Másrészt... – Ezért telt tíz évbe, hogy képes legyek szembefordulni Carlisle-lal, hiszen tudtam, milyen őszinte, és pontosan megértettem 111

azt is, hogy miért él úgy, ahogy él – a legrosszabb az volt, hogy teljes mértékig egyetértettem vele, ám hagytam, hogy az átkozott ösztön legyűrje a józan eszemet és az akaratomat. Szinte mentegetőzve folytattam. – És mindössze néhány év kellett ahhoz, hogy visszatérjek hozzá, és újra elkötelezzem magamat az ő életmódja mellett. Azt hittem, sikerül megúsznom azt a ... depressziót..., amely együtt szokott járni a lelkifurdalással. Mivel én ismertem a zsákmányaim... – ezen a részen fintorogtam, hiszen konkrétan Bella is a zsákmányom volt, rá mégsem használtam volna ezt a jelzőt soha. – ... gondolatait, megtehettem, hogy elkerüljem az ártatlanokat, és csak a gonoszokat vegyem üldözőbe. Ha egy gyilkos nyomába eredtem, aki egy fiatal lányt követett egy sötét sikátorban, és én megmentettem a lányt, akkor mégsem lehetek olyan rettenetes. Erről inkább már csupán magamat akartam meggyőzni. Bellára néztem, akinek töprengő arckifejezése eszembe juttatta a Port-Angelesi estét, amikor ugyanezt akartam tenni Bella támadóival. Maga volt a csoda, hogy mégsem fordultam vissza. Ez a csoda Bella. – De aztán, ahogy múlt az idő, kezdtem meglátni a szörnyeteget a tulajdon szememben. Óhatatlanul lelkiismeret-furdaláshoz vezetett az a sok kioltott emberélet, hiába érdemelték meg sorsukat az áldozataim – pontosabban hiába győztem meg magam arról, hogy megérdemlik a sorsukat, gondoltam. – És akkor visszatértem Carlisle-hoz és Esméhez. Úgy fogadtak, mint a tékozló fiút. Ez több volt, mint amit érdemeltem. Igazság szerint a lelkifurdalásom csak nőtt, amikor visszatérésemkor nem haragot, hanem megértést és szeretetet kaptam fogadott szüleimtől. Csak remélhettem, hogy egy nap viszonozni tudom mindazt, amit értem tettek akkoriban, és azóta egyfolytában. Mire a történetem végére értem, addigra elértünk a folyosó végére. Már csak egyetlen szobát nem mutattam meg Bellának. Kíváncsian toporgott, én pedig szélesre tártam az ajtómat, és behúztam az életem mélyére Bellát. – Az én szobám.

–––––––––––––––––––––––––––––

Beengedtem a szoba közepére, türelmesen vártam, hogy minden alaposan szemügyre vegyen, mint amikor én jártam először az ő szobájában. A szobám még soha ilyen melegséget nem árasztott magából, mint ebben a pillanatban, Bella betöltötte az én külön kis világomat. – Az akusztika kedvéért? – érdeklődött Bella, ahogy szemügyre vette a szőtteseimet a falon, majd az aranyszínű szőnyegemet a lábai alatt. Csöndesen felnevettem, s bólintottam. Jó megfigyelő volt. Mai szlenggel élve rögtön levágta a dolgokat. A távirányítóval bekapcsoltam a dzsesszt, amit még előző nap felejtettem benne. A lágy dallam a szokott merengésembe röpített, magára hagyva 112

Bellát a cd-im tanulmányozásával. Minden gát, amit a sors, és én magam emeltünk, leomlott, és Bella most itt állt a szobámban. Azt gondoltam, hogy megkönnyebbülök, hiszen nem kell többé féligazságokkal, avagy elterelő kérdésekkel becsapnom, de valahogy mégis többet éreztem. Nem tudtam megmagyarázni még magamnak sem, de félelmetesen jól éreztem magam. A legszívesebben önfeledten magamhoz szorítottam volna, kínzóan csábító illata ellenére is, hogy örökké a karjaimban óvhassam meg a számára oly veszedelmes világtól. – Milyen rendszer szerint tárolod ezeket? – kérdezte Bella, némileg visszarántva a valóságba. De a dzsessz tovább kúszott a fülembe, és bosszantott, hogy nem találom a megfelelő szót a hangulatomra. – Uhm, hát a megjelenés éve szerint, azon belül pedig aszerint, melyiket mennyire kedvelem – vetettem oda félvállról, s tovább morfondíroztam a gondolataimon. Bella valószínűleg észrevehette, hogy nem figyelek rá száz százalékosan, mert felém fordult, és kíváncsi szemeit az enyémbe fúrta. – Mi a baj? Megint aggódott, és újra nem önmaga miatt, hanem az én lelki állapotom miatt. Biztosan valami kolosszális felfordulás történt a világ rendjében, ha ezt a gyönyörű, naiv, bátor teremtést nekem szánták. És végre rátaláltam a szavakra, amik eddig a fejemben rejtőzködtek. – Azt sejtettem, hogy meg fogok könnyebbülni. Most, hogy mindent tudsz rólunk, nem kell többé titkolóznom előtted. De arra nem számítottam, hogy ennél többet is fogok érezni. Hogy tetszik nekem ez a dolog. Hogy... boldog leszek tőle – feleltem hirtelen és őszintén, vállat vontam és bocsánatkérő mosolyt küldtem Bella felé. Nem voltam benne biztos, hogy érthetően fejeztem ki magam, Bella ennél sokkal többet jelentett nekem, és a jelenléte elmondhatatlan... euforiás érzéssel töltött el. – Ennek örülök – felelte, és úgy tűnt, őszinte. De valóban őszinte volt, vagy csak nem akart megbántani, esetleg annyira félt, hogy nem merte elmondani nekem, mire gondol valójában?! A mosolyom lehervadt az arcomról, és ezúttal kivételesen Bella próbált az én gondolataimban olvasni. Azonban valamit meghallottam, amit Bella nem hallhatott. "Most már igazán bemehetnénk!" – hallottam meg a folyosóról Alice izgatott sutyorgását, közvetlenül utána Jasper morgását. "Alice! A bátyád türelmes, de csak egy bizonyos pontig! Nem akarok harcolni vele, csak mert nem találja alkalmasnak az időpontot, gondolkozz!" – szidta meg a húgomat finoman, amiért különösen hálás voltam neki. Egyszer majd meghálálom neki valamilyen módon. Habár nem egészen azért nem akart harcolni, mert olyan nagyon kedvelt, hanem mert mindig veszített ellenem. Könnyebb volt nekem harcolni, hiszen láttam a mozdulatsort a fejükben, mielőtt még belekezdtek volna. Jasper szemeivel láttam, ahogy Alice egy pillanatig erősen koncentrál, majd csalódottan felsóhajt. "Igazad van, kicsit még várnunk kell!" – Még mindig azt várod, mikor rohanok el sikoltozva, igaz? – rántott vissza Bella 113

lágy hangja a szobámba, én pedig bólintottam. Kihúzta magát, elszántan a szemembe nézett, mikor válaszolt a saját kérdésére. – Nem szeretnélek kiábrándítani, de egyáltalán nem vagy olyan félelmetes, mint amilyennek képzeled magad – hitetlenkedve néztem rá. Mindazok után, amit meséltem neki illene legalább egy kismértékű félelmet mutatnia. Bella pedig kötözködött velem? Fitogtatta a bátorságát? És még rá is kontrázott. – Ami azt illeti, én egy csöppet sem félek tőled! A szemöldököm meglepett-kihívóan emelkedett a magasba. komolyan beszélt? Nem félt tőlem, soha nem félt, amióta ismerem, persze leszámítva két esetet: amikor először találkoztunk, aztán a réten. Egyébként valóban soha nem mutatta jelét a félelemnek. Hirtelen elhatározás pattant ki az agyamban – ami engedélyt ad az odakinn várakozóknak a bejövetelre –, és gonosz mosolyomat rávillantottam. Ha ez kell neki, gondoltam önfeledt szerelembe merülve, majd én móresre tanítom. – Ezt most tényleg nem kellett volna mondanod! – fenyegetőztem tréfásan, miközben vadászó pózba ereszkedtem, csöndesen felmordulva ajkaimat hátrahúzva a fogsoromról. Bella hátrálni kezdett, de továbbra is incselkedett velem. Mintha mézesmadzagot húzott volna az orrom előtt. Annyira gyönyörű volt, és kívánatos minden lehetséges szempontból, amit csak el tudtam képzelni. – Úgysem teszed meg! – jegyezte meg, s ezzel megpecsételte a saját sorsát. Alice odakinn várakozott a folyosón, halk kuncogás tört fel belőle, amit Bella nem hallhatott, Jasper viszont igyekezett betapasztani a húgom száját. Láttam Alice fejében, hogy mit fogok tenni, de már nem vártam meg, hogy Bella mit fog szólni hozzá. Elrugaszkodtam, gyorsabban mozogtam, mint bármikor Bella jelenlétében. Megcéloztam az egyetlen puha felületű tárgyat a háta mögött, röptömben felkaptam a derekánál fogva, és belevetődtünk a kanapéba. Bellának a torkára forrt a meglepett sikolya, ahogy odacsúsztunk a falnak, majd finom ütközéssel megálltunk. Alice kitűnően szórakozott odakinn. "Olyan aranyosak!" - gondolta, aztán erőt vett rajta a vele született túlbuzgóság "Nem fogja bántani, látom, de most már igazán mehetnénk, Jazz!! Én is akarok játszani Bellával!" Kizártam a fejemből, gonoszul, önző módon. Nem akartam még, hogy bárki megszakítsa a játékunkat. Emlékeim szerint, amióta megkezdtem a vámpírlétet, ilyen boldog játékba soha nem keveredtem. Míg Alice a folyosón dohogott, Bella szabadulni próbált a karjaim közül. Eszem ágában sem volt elereszteni, fantasztikus érzés volt, ahogy karcsú teste hozzám simult, ziháló lélegzete a bőrömet égette, illata mindkettőnket körbefogott. – Mit is mondtál az előbb? – morogtam szemtelenül, kihívóan a fülébe. Barna szemei fogva tartották az enyémet, miközben még mindig szabadulni próbált. – Azt, hogy egy nagyon-nagyon félelmetes szörnyeteg vagy – igyekezett ironikus hangot megütni, de bizonyára nehéz dolga lehetett a karjaim szorításában. Nevettem 114

az erőlködésén. – Így már sokkal jobb. – Jaj... – tovább mocorgott a karomban, de eszemben sem volt elengedni. Még soha ilyen könnyű nem volt elviselni az illatát, közelségét. Annyira.. emberi volt, bizonyos értelemben emberinek éreztem magam. "Elég volt! Nem várok tovább, ha megharagszik, ha nem!" – hallottam Alice hangját, aztán Jasper megadó sóhaját. – Most már fölkelhetek? – kérdezte Bella elhaló hangon, épp végszóra. – Bejöhetünk? – érdeklődött Alice, Jasper pedig a szemét forgatta azzal a tipikus "mintha nem tudnád" nézésével. Bella szívverése a csillagokat is leverte volna az égről, arcának pírja pedig vetekedett a legvörösebb pipaccsal, amit emberi szem valaha látott. Igyekezett kiszabadulni az ölelésemből, de nem engedtem neki csupán annyit, hogy elhelyezkedjen kicsit "vendégváróbb" pózban az ölemben. – Gyertek csak! – szóltam ki nekik, közben remekül szórakoztam Bella zavarán. Ha tudta volna, hogy Alice már legalább tíz perce a folyosón ácsorog, még jobban zavarba jött volna. Nagy volt a csábítás, hogy eláruljam a húgomat, de csupán azért, hogy lássam, amint Bella mélyebb céklaszínt ölt, aztán megsajnáltam, úgy döntöttem, megtartom Alice titkát. "Milyen édesek vagytok!" – sugallta Alice, mire a szememet az égnek emeltem. Alice tudomásul vette Bella kívánatos illatát, uralni tudta önmagát, s legnagyobb meglepetésemre Jasper is, bár ő megtorpant az ajtóban. Nem akart kockáztatni, a vér iránti vágyát pedig elfeledtette – ha ez egyáltalán lehetséges volt, és Jaspernél sosem lehetett tudni – az én érzelmi állapotom. "Soha nem éreztelek ennyire boldognak, amióta ismerlek!" – szuggerálta belém a gondolatot, és erre már elmosolyogtam magam. A megfogalmazást lehetett volna pontosítani: 'Soha ilyen boldognak nem éreztem magam, amióta létezem!' – Úgy hangzott, mintha éppen elfogyasztanád Bellát ebédre, és azért jöttünk, hogy megkérdezzük, jut-e nekünk is belőle – magyarázta Alice, és rettentő büszke volt magára, amiért ilyen frappánsan sikerült bevonulnia. Elhelyezkedett a szoba közepén, és úgy figyelte Bella reakcióját. Elmosolyodtam szerelmem riadt arckifejezésén, aztán önfeledten magamhoz szorítottam. – Sajnálom, de nekem sem jut elég belőle. Hát igen, ez így elég abszurd volt - olyasmivel viccelni, ami véresen komollyá fajulhat, de ebben a pillanatban szétáradt minden zsigeremben a boldogság érzése, és nemhogy nem tudtam, de nem is akartam ellene tenni bármit is. Jasper óvatosan beljebb lépett, közben ellenőrizte magát, hogy nem fog-e bármi őrültséget elkövetni, de annyira lekötötték az érzelmi szálaink, hogy ez a veszély nem fenyegetett. Mindenesetre a biztonság kedvéért nem vett levegőt a szobában. – Igazából azért jöttünk, mert Alice azt mondja, ma éjjel igazi, nagy vihar lesz, és Emmett játszani szeretne. Van kedved hozzá? – kérdezte, és valamiért biztos volt 115

benne, hogy nemet fogok mondani. Felcsillant a szemem, de aztán eszembe jutott, hogy Bellát elvinni a mi játékaink közelébe talán nem is annyira jó ötlet, az még az ő fülének is hangos, és talán az ő számára is elég ijesztő lehet. Alice kitalálta a gondolatomat. – Természetesen Bellát is el kell hoznod! – jelentette ki határozottan, ellentmondást nem tűrően. Láttam a fejében tucatnyi víziót, ami bizonyította, hogy minden rendben lenne, de amíg Bella és én nem döntöttünk, addig mindegyik látomása homályos volt. "Alice!" – Jasper figyelmeztető pillantást vetett a húgomra, de ő ügyet sem vetett rá, továbbra is várakozásteljesen nézett minket. – Van kedved eljönni? – fordultam Bellához izgatottan, figyelmen kívül hagyva Jasper gondolatait, amik zavarosak és összefüggéstelenek lettek a szememben. – Hát persze! – vágta rá Bella azonnal, s hallottam, ahogy szíve kihagy egy pillanatra, amikor a tekintetünk találkozott. Aztán mintha észbe kapott volna, homlokán megjelent az a bizonyos apró ránc. – Ehm, hová is? – Előbb meg kell várnunk a mennydörgést, csak aztán kezdhetjük a játékot, majd meglátod, miért – magyaráztam neki, és bár a számunkra teljesen világosnak tűnt, nem voltam benne biztos, hogy Bella számára is az. De ezúttal nem jött zavarba, határozottan Bellás kérdéssel állt elő. – Hozzak esernyőt? Mindenki hangosan nevetett, mintha Bella létezése, meleg lénye mindannyiunk fagyott szívét átmelegítette volna. – Hozzon? – kérdezte Jasper Alice-t, de ő megrázta a fejét. – Ne! A vihar a város felé tart. A tisztáson nem fog esni. – Akkor jó! – lelkendezett Jasper, és persze ujjongását mindenkire átragasztotta. "Ideje bemutatkoznod Charlie-nak!" – sugallta felém Alice kárörvendően, és nem engedte, hogy meglássam, mennyire lesz kínos a találkozás Bella édesapjával. Felpattant a szoba közepéről, és kiszökellt az ajtón, mint egy gazella. Közben még odavetette Jaspernek: – Kérdezzük meg Carlisle-t, beszáll-e ő is! Jasper a szemét forgatta. – Mintha nem tudnád! – kiáltott Alice után, aztán ő is kirohant az ajtón. Mielőtt becsukódott volna, Jasper bátorítón, avagy gratulálón rám kacsintott, és ő is eltűnt. Bella kissé összezavarodva nézett rám, látszott, nem egészen világos neki, miről is van szó pontosan, de mindezek ellenére sem sietett kibontakozni az ölelésemből. Ez kifejezetten a kedvemre való volt. – Mit fogunk játszani? – kérdezte, mire elmosolyodtam a feltételezésen. Bella, amint egy csapat vámpírral labda után rohangál... – Te csak néző leszel – mondtam, és úgy tűnt, sikerült megnyugtatnom. – Mi pedig 116

baseballozni fogunk. Égnek emelte a szemét, akárcsak nem sokkal ezelőtt Jasper. – Nahát, a vámpírok kedvelik a baseballt? A mai nap után már nem is találtam ezt a kijelentést annyira meglepőnek. – Vérbeli amerikai időtöltés – feleltem, és kissé idegesen gondoltam a Swan rendőrfőnökkel közelgő első találkozásomra.

––––––––––––––––––––––––

18. A JÁTÉK

– Az ördög vigye el az átkozott rezervátumbelieket az átkozott szerződésükkel. Mindig tudják, melyik a legalkalmatlanabb időpont – morogtam szinte hangtalanul, amikor megláttam Blackéket a kocsifelhajtón, biztos voltam benne, hogy Bella nem értette mit beszélek. Túl gyors és csöndes voltam az ő fülének. Szerettem volna vele tölteni egy kis időt kettesben, mielőtt megismerkedem hivatalosan Swan rendőrfőnökkel, avagy mielőtt életveszélyes játékunkat lejátsszuk a családommal Bella szeme láttára. Már alig vártam a játékot, de előtte a karomban akartam tartani ezt a gyönyörű, bátor emberlányt, aki a puszta létezésével rabul ejtette a szívemet. Újra meg akartam csókolni, ezért még nagyobb csalódottsággal töltött el az indiánok feltűnése. – Hát, ez keresztbe tett – morogtam végül hangosabban, hogy Bella is hallhassa, de hangomból nem bírtam eltüntetni a haragomat. Billy Black egyfolytában a figyelmeztetéseit szuggerálta felém, közben a legcifrább jelzőkön elmélkedett, amivel Charlie előtt illetni fog. A fia csupán bosszankodott, ugyanazért, amiért nem olyan régen még Mike, Eric és Tyler: Bella számára én voltam az, amiről ők csupán ábrándoztak. Ez önelégültséggel töltött el. – Azért jött, hogy figyelmeztesse Charlie-t? – kérdezte Bella megszeppenten, mire bólintottam, már meg sem lepett az éles látása. 117

Az ősi gyűlölet és undor fellángolt bennem, a felszínre akart törni, hogy megmutassa az átkozott rezervátumbelieknek, hol a helyük. Morgás készült előtörni a mellkasomból, Bella hangja visszarántott Billy Black kihívó gondolataiból. – Bízd ezt rám! – kérte esdeklőn, mire komoran rápillantottam. Nem tudtam, vajon engem, vagy a büdös barátait félti jobban, de nem számított. Carlisle helyeselte volna Bella ötletét, így én sem láttam benne semmi kivetnivalót. Hacsak azt nem, hogy emiatt az együtt eltöltendő óráim száma lecsökkent Bellával. És mégsem kezdhettem el éppen most megszegni a szerződést, amikor végre már csak egy lépés választ el attól, hogy hivatalosan is együtt legyünk. – Igen, alighanem az lesz a legjobb – bólintottam, aztán figyelmeztetőleg hozzátettem. – De légy óvatos! A gyerek semmit sem sejt az egészből. A szemem sarkából láttam, hogy Bella bosszúsan összevonja a szemöldökét, és a hangján is kihallatszott, hogy haragszik. – Jacob nem sokkal fiatalabb, mint én! – mutatott rá teljesen hiábavalóan, hiszen minden ott volt Billy Black és a fia fejében. Ők valóban nyitott könyv voltak a számomra, nem úgy, mint Bella. De azért örültem, hogy Bella testbeszédét és mimikáját már kiismertem, így tisztában voltam vele nagyjából, mikor mire gondol. Ránéztem, láttam a sértődöttséget barna szemeiben, és a haragomat egy pillanatra elfelejtettem. – Igen, tudom – feleltem incselkedve, miközben rámosolyogtam. – Vidd be őket a házba, hogy el tudjak menni! Alkonyattájt érted jövök. Bella a kilincsre tette apró kezét, miközben beszéltem. Nem akarózott mennie, ahogy nekem is nehezemre esett elengednem. – Kéred a furgonom? – ajánlotta föl kedvesen, bár kissé aggodalmas arcot vágva, de egy legyintéssel elhárítottam. – Gyorsabban hazaérek, mint ezzel a csotrogánnyal – feleltem, s bár tisztában voltam vele, hogy kissé nyersen viselkedem, de gondoltam ezúttal elnézi nekem, ha sértegetem a járművét, ha ezt egyáltalán lehet annak nevezni. – Nem muszáj elmenned – jegyezte meg, és már nevetnem kellett, annyira elkeseredett arcot vágott hozzá. Mennyire szerettem volna a kedvére tenni, maradni, és a karomba zárni, hogy senki ne bánthassa... hogy senki ne szakíthasson el bennünket egymástól. De most nem maradhattam, ha meg akartam tartani a megállapodást. És ha mégis bekísérném Bellát, akkor vészes közelségbe kerülnék Blackékkel, ennek pedig beláthatatlan következményei lehettek volna. Nem kockáztathattam. Bella közelében nem. – De, ami azt illeti, muszáj. Ha sikerül megszabadulnod tőlük, még mindig ott van Charlie: fel kell készítened rá, hogy bemutatod neki az új fiúdat – erre a gondolatra elvigyorogtam magam. El sem tudtam képzelni abszurdabb helyzetet, mint a tőlem jó pár évvel fiatalabb Charlie-nak elmondani, hogy tisztelem, becsülöm a lányát, és mindennél jobban áhítom édes vérét, másrészt pedig kívánatos testét... Bella kétségbeesetten felnyögött, úgy láttam rajta, hogy szívesebben intézi el hatszor Blackéket, mintsem egyszer 118

szembe merjen állni az apjával ilyen ürüggyel, mint a mostani. Magamon éreztem az idősebb Black tekintetét, úgy gondoltam, eleget leskelődtek, hát lássanak is valamit. – Nemsokára visszajövök – adtam a szavamat Bellának, aztán egy pillanatra összeakasztottam a tekintetem Billy Blackkel. Kihívón meredtünk egymásra egy végtelen másodpercig, aztán Bellához hajoltam, és megcsókoltam lágyan az álla alatti finom ívet. Hallottam, ahogy a szíve végrehajtja a szokásos reanimációját, s elégedett mosollyal nyugtáztam, amint az idősebb Black közönyös álarca váratlanul a porba hull, átadva helyét a féktelen haragnak. – Nemsokára – ismételte Bella elszántan figyelmeztetve, és biztos voltam benne, hogy amennyire az udvariasság szabályai megengedik, rövidre zárja a Black família látogatását. Figyeltem kecsesen ringó csípőjét, tétova mozdulatait, ahogy sután lépdelt a vendégei felé, futni nem mert, gondoltam biztosan nem akar elvágódni ennyi szemtanú jelenlétében, ezért csupán szaporán szedte a lábait. – Helló, Billy! Szia, Jacob! – köszöntötte barátságosan a barátait, de hallottam a hangjában a feszültséget. – Charlie nincs itthon. Remélem, nem vártok túl régóta! "Milyen vörös az arca! Vajon Cullen miatt van ez, vagy azért, mert megláttuk őket?" – morfondírozott az ifjabb Black, mire hangosan felmordultam a furgonban. Jó megfigyelő volt, túl jó. "Mennyit tudhat ez a lány? Bizonyára fogalma sincs, kicsodák Cullenék? Különben nem engedte volna az előbb, hogy... " – erre viszont már felnevettem. Billy Black olyannyira találta felháborítónak az iménti majdnem csókunkat, hogy még gondolatban sem volt hajlandó befejezni. – Nem túl régóta – szólalt meg végül dühtől és félelemtől remegő hangon, majd az ölében heverő zacskóra mutatott. – Csak ezt akartam odaadni neki. – Köszönjük! – felelte Bella, és úgy láttam, mintha épp egy hisztérikus nevetést igyekezne magába fojtani. Aztán eszébe juthatott, ami mondtam neki. – Nem jöttök be egy percre, hogy megszárítkozzatok. Amint betessékelte Blackéket az ajtón, kiszálltam az autóból. Bella lenyúlt Billyhez, és kivette a kezéből a barna csomagot. Majd megőrültem a helyzet abszurditásától. Bellát beengedni egy fedél alá a hozzájuk hasonlókkal... – Ezt elvehetném esetleg? – kérdezte közben, aztán felém fordult, hogy becsukja az ajtót. Mielőtt bezáródott, Bella tekintete aggódva felém villant, de semmit nem tehettem, amivel megnyugtattam volna. Tehetetlenül szemléltem, ahogy eltűnik az ajtó mögött. A fejemben még ott csengett Jacob Black csalódott haragja, abban reménykedett, hogy Bella talán elmegy vele valamikor sétálni a tengerpartjukra. Gondolataiban Bella arca csillogott, mosolygott, nekem pedig eszembe jutott, amikor arról mesélt, hogyan jött rá, hogy mi is vagyok pontosan. Úgy tűnik, valóban mély hatást gyakorolt erre a kölyökre. Halovány mosollyal az ajkamon elsiettem, de szinte azonnal meg is torpantam, mert az ajtó újra kinyílt. Megbújtam a ház melletti sűrűben, így én tisztán láttam 119

Jacobot, amint dohogva kibaktat a házból. "Minek kell neki egy ilyen flancos, gazdag ficsúr? Nem értem a nőket!" Kizártam a gondolataimból a további nyafogását. Nem tudtam volna olyan helyzetet mondani, amiben Bella bármilyen módon is vonzónak találta volna ezt a gyereket, és ezúttal a 'gyerek' jelző abszolút találó volt rá. Fókuszáltam, hogy halljam a házban folyó beszélgetést, de hiába, a házban néma csönd honolt. Mit csinálhatnak? Egyértelmű volt, hogy Billy meg akart szabadulni a fiától, tehát olyasmit akart szóba hozni, amiről nem akarta, hogy Jacob is tudjon. A fiú flegmán keresett valamit a fekete furgon csomagtartójában, a fejébe nézve futólag láttam valami fényképalbumot, de ebben a pillanatban jobban érdekelt az, hogy mit csinál az apja a házban Bellával. Villámgyorsan átrohantam a hátsó kertbe, aztán megálltam a konyhaablaknál, ahonnan tisztán láttam és hallottam őket, de egyikük sem vehetett észre engem. Bellát Billy gondolatain keresztül figyeltem, idegesnek látszott, de ilyen elszántságot még soha nem figyeltem meg a szemeiben. Már beszélgettek, mire odaértem. Bella valamiért dühösnek tűnt, amikor visszavágott az öregnek. – Igaz! Csakugyan nem tartozik! – vágta oda z öregnek, aki meglepődött az ellenséges hang hallatán. "Soha nem láttam még ilyen harciasnak. De tudja, mit védelmez?" – elmélkedett Billy, és felvonta szemöldökét, kicsit hitetlenkedve, kicsit kérdőn, mintha Bella épelméjűségét akarná kétségbe vonni. – Talán nem tudod, de a Cullen-családnak igen rossz híre van a rezervátumban – puhatolózott óvatosan Billy, mire Bella szemeiben fellángolt a harag. Jobban hasonlított egy heves amazonra, mint a hétköznapi, mindennapi Bellára, akinek látta magát. – Ami azt illeti, tudok róla – vetette oda Bella keményen, nekem pedig melegség járta át újra és újra dermedt szívemet. A védelmemre kelt, holott nem érdemeltem ki. Blackék jogosan haragudtak, de mégis... Ahogy ott állt szétvetett lábakkal, törékenyen, és a védőbeszédünket szavalta olyasvalakinek, akit láthatóan hidegen hagyott az érthetetlen rajongása, egyszerűen több mint elbűvölő volt. – De a rossz hírükre nem szolgálhattak rá, igaz? Mivel Cullenék soha be nem teszik a lábukat a rezervátumba, ugye? "Tudja! – döbbent meg Billy őszintén. – Tudja, hogy mik, mégis velük császkál, és hagyja, hogy olyan közel kerüljön hozzá az a ...!" Billy döbbenete és Bella határozottsága, a komoly helyzet ellenére is mulattatott. Büszke voltam a lányra, aki szembeszállt a világgal, hogy védelmezzen egy ilyen szörnyet, mint én. De még a szörny szó is annyira kedvesnek hatott, ha ő mondta. Eleget hallottam, elfordultam az ablaktól és hazafelé indultam magam mögött hagyva Jacob Black kiábrándult, bosszankodó gondolatait. Majdnem hazaértem, amikor a mobilom rezegni kezdett. Kicsit lassítottam, mielőtt felvettem, de nem álltam meg. Sietnem kellett, ha Charlie érkezésére vissza akartam érni. Reméltem, sőt, Bella reakcióját elnézve biztos voltam benne, hogy addigra más már nem lesz a házban. 120

– Igen? – szóltam bele a telefonba. – Alice mondta, hogy adjam kölcsön a dzsipet! – kuncogott Emmett a másik oldalon, mire a szemeim forgattam. Gondoltam rá, hogy kölcsönkérem, ami Alice-nál valószínűleg látomás formájában jelent meg. – Szükség lesz rá? – kérdeztem arra célozva, hogy Bellát éri-e valami meglepetés baleset, amit csak egy batár terepjáróval lehet kivédeni. – Igen, mert ha a Volvóval hozod, ezer baj éri, míg ideértek. Kitörik a nyaka, elveszíti néhány végtagját... – Emmett! – mordultam figyelmeztetőleg, a háttérben hallottam Rosalie gúnyos kacaját, aztán dulakodás hangjait, majd Alice csicsergését a vonal túlsó végén. –Edward! Egy szavát se hidd el, de tudod, hogy megkedveltem Bellát! Nem látok semmi bajt, de olyan haloványan fogom a szentemnek a jeleit, mintha egy pincéből szólna hozzám – hadarta aggodalmasan, és bár biztos voltam benne, hogy őszinte, mégis úgy éreztem, mintha valamit elhallgatna. Bosszantott a mobil személytelensége. Ha most személyesen beszéltünk volna, valószínűleg ki tudom deríteni, hogy mire gondol, de így csak találgattam. – Alice, mikor jönnek az idegenek? – kérdeztem, mire a vonal végén néma csönd jelezte, hogy eltaláltam a problémájának a forrását. – Nem lesz baj, Edward! Sokkal később érnek ide, és talán el is kerülnek minket! – magyarázta Alice izgatottan, majd könyörgőre fogta a dolgot. – Kérlek, szeretném, ha itt lenne, akkor is, ha nem játszhat! Majd mi játszunk helyette! – Rendben, viszem a dzsipet! – Tudom! – vágta rá szemtelenül Alice, mire elmosolyodtam. – Már itt várunk benneteket. Légy ügyes Charlie-val. Legyél nagyon udvarias, azt imádni fogja! – Viszlát, Alice! – búcsúztam el a húgomtól és összecsaptam a mobilomat. Időközben hazaértem, bevágtam magam Emmett hatalmas, fehér terepjárójába, és beletapostam a gázba. Őrült sebességgel száguldottam visszafelé, miközben valahol az agyam hátsó részében eltemettem a rossz érzéseimet. A játék utáni vágyam, és az, hogy Bella ott lesz velem, gyerekes izgatottsággal töltött el, elnyomva bennem minden vészvillogót, ami ösztönszerűen működött velem. Bella fénye beragyogta a józan eszemet is, gondoltam, miközben megnyomtam a csengőt az ajtó mellett. Két szívverést hallottam odabentről: az egyik állandó, nyugodt ritmust hallatott, a másik egy pillanatnyi szünet után rohanó kisnyúlra emlékeztetett... Belláé, azonosítottam magamban, miközben Charlie Swan kitárta előttem az ajtót. –––––––––––––––––––––––––––––

– Gyere beljebb, Edward! – invitált a házába mérsékelt gyanakvással Charlie, mire Bella arcán, különös módon megkönnyebbülés áradt szét. Most már bántam, hogy lemaradtam a beszélgetésükről. Igyekeztem Charlie fejéből kiolvasni, de hiába, mert a gondolatait teljes mértékben lefoglalták a velem kapcsolatos aggályai. 121

– Köszönöm, Swan rendőrfőnök úr! – mondtam illedelmesen, mivel eszembe jutott, hogy mit mondott Alice a telefonba. Hatásos voltam, mivel Charlie gondolatai rólam, és a Bellával való közelgő randevúnkról határozottan pozitívan visszhangzottak a fejében. – Szólíts nyugodtan Charlie-nak! – kedveskedett Bella apja, és egy pillanatra átfutott az agyán, hogy miről beszélgetett a lányával, mielőtt megérkeztem. Végre! Megláttam, hogyan reagált a hírekre: hogy együtt töltöttük a délutánt és, hogy ma baseballozni viszem Bellát. Így lényegesen könnyebb volt már kommunikálnom vele. Bella kedvéért, míg azt látja, hogy boldogan csillog a szeme, addig engem is hajlandó elviselni. – Add csak ide a dzsekidet, fölakasztom! – Köszönöm, uram – feleltem udvariasan, de a dzsekit azért magamon hagytam. – Foglalj helyet, Edward! – folytatta a bájcsevejt Charlie, és végiggondolta a velem kapcsolatos elmélkedéseit. "Lényegében nem is olyan ijesztő, mint gondoltam. És még mindig jobb, mintha egy tetovált, fülbevalós idegent hozott volna haza!!" – eszmefuttatása halovány mosolyt csalt az arcomra, mert eszembe jutott egy beszélgetésünk Bellával. Akkor ő is ezeket a jelzőket használta az ijesztő alak definiálására. Leültem az egyik közeli székre, Bella pedig az apja mellé ült a díványra, és rám öltötte apró nyelvét. Mosolyogva, cinkosan rákacsintottam, és inkább éreztem magam tizenhétnek, mint hetvenen felülinek. Bella nemcsak feltámasztotta dermedt szívemet, de ráadásul még meg is fiatalította nem létező lelkemet. – Hallom baseballmeccsre viszed a lányomat – jegyezte meg Charlie csevegő hangnemben, de a gondolatai elárulták. "Én sem vagyok teljesen hülye. Hacsak nincs elrejtve valami extra hatalmas méretű fedett pályájuk Cullenéknek, akkor ezek ketten ma nem fognak semmilyen labdajátékot játszani." Egyértelműen a zuhogó esőre gondolt, de nem állt szándékomban felvilágosítani, hogy a tisztáson nem fog esni az eső. – Igen, uram, úgy tervezzük – feleltem végül szenvtelenül. – Hát nem semmi, hogy rá tudtad venni! – nevetett Charlie továbbra is kétkedőn, én pedig vele nevettem egészen más okból ugyan. Bella feszengett, láttam rajta a szemem sarkából, nem sok hiányzik hozzá, hogy felpattanjon és elrohanjon. Meg tudtam érteni, hasonlóan éreztem magam, amikor ő érkezett meg hozzánk és a családom alattomban kivonult a hátunk mögött. Kínosak ezek az első bemutatkozások, de feledhetetlenek. – Oké! – állt fel Bella hirtelen, mire Charlie meglepetten nézett rá.– Most már eleget humorizáltatok az én rovásomra. Akár mehetünk is! Bella az előszobába sietett, ahol magára kapta a dzsekijét, nem vette észre, hogy érte nyúltam felsegíteni rá. Egy pillanatra összeráncoltam a szemöldökömet. Valahogy rá kellett vezetnem Bellát a tisztességes férfi-női szerepre. – Ne maradj túl sokáig, Bell! – kérte Charlie óvatosan, nehogy a lánya nagyon kiakadjon a bosszantó aggódásán. "Spanyol inkvizíció" – így nevezte Bella az apja faggatózását, mielőtt megérkeztem. – Ne aggódjon, Charlie, korán hazahozom! – igyekeztem megnyugtatni. 122

– Aztán vigyázz a lányomra, rendben? – kérte Charlie féltőn, aggodalmasan, és teljesen fölöslegesen, hiszen ezt anélkül is teljesítettem volna. Bella elkeseredetten, látványosan felnyögött, de nem szólt semmit. – Biztonságban lesz velem, uram, ezt megígérem – biztosítottam Charlie-t, aki egy pillanatig hosszan nézett, a fejében végigfuttatta az össze rólam keringő véleményt, és pletykát, végül megnyugodva bólintott. Egymásra vigyorogtunk. Bella ezt már nem láthatta, mert kivonult az ajtón. Igyekezett méltóságteljesen viselkedni, de ez köddé vált, amikor meglátta, milyen járművel érkeztem. Még Charlie-nak is leesett az álla Emmett hatalmas dzsipjét látva. "Hát igen, az biztos, hogy tele vannak pénzzel!" De hangosan csak ennyit mondott: – Ne felejtsd el bekapcsolni a biztonsági övet! Bella nyomába szegődtem, nem hagytam, hogy ezúttal is lerázzon mindennemű udvariasságot a részemről, ezért kinyitottam az utasülés felőli ajtót. Nem kért volna segítséget, soha nem kért senkinek a segítségéből, hiába is vártam. Úgy láttam ugrani készül, hogy áthidalja a maga és a dzsip ülése közti távolságot, mire megcsóváltam a fejemet. Ezt ő persze nem látta, hisz az eső zuhogott szinte egyfolytában. Átkaroltam a derekát – testének melege betöltötte a délután magányában kialakult hiányérzetemet –, és fél kézzel könnyedén beemeltem az autóba. Tudtam, hogy Charlie figyel, ezért lassan megkerültem a kocsit. Amikor beültem Bella a biztonsági övvel bajlódott. – Mi ez a sok izé? – kérdezte, miközben tovább ügyetlenkedett a szíjjakkal. – Terepautózásra kitalált biztonsági hám – világosítottam fel, s azon morfondíroztam, ha hagyom tovább szerencsétlenkedni, akkor sötétedés előtt biztosan nem érünk a mezőre. – Hűha! – nyögte, én pedig nem bírtam tovább várni és felóhajtottam. Az illata még észveszejtőbb volt, mint egyébként. Bőre felpezsdült az esőtől, különleges aromát adva vére illatának, különlegesen édessé téve azt. Másrészt emberileg is különlegesen csábított engem. Odahajoltam és néhány pillanat alatt rögzítettem Bellát az ülésben, közben nem bírtam ellenállni a csábításnak, hideg kezemet lágy ívű nyakán pihentettem. Éreztem, ahogy ereiben forrón lüktet a vére, végigsimítottam a kulcscsontján, puha bőre végtelenül finomnak hatott hideg, kemény ujjaimnak. Hallottam a szívét, a légzését egy időben elakadni. Aztán a szívverése szapora ritmusban újraindult, de a légzése csupán akadozott. Elhúztam a kezemet, nem akartam, hogy megint elájuljon, ezért indítottam és kifelé hajtottam Forksból. – Milyen... ühm... nagy dzsiped van – jegyezte meg, miközben igyekezett úrrá lenni testének felhevült funkcióin. Nagyon a kedvemre való volt, hogy ilyen hatást gyakorlok rá, jobban is, mint illett volna. – Emmetté – feleltem, aztán incselkedve hozzátettem. – Gondoltam nem szeretnéd futva megtenni az egész utat. Bella nem kommentálta ezt a megjegyzésemet, ehelyett tovább kérdezősködött. 123

Talán a saját figyelmét akarta elterelni, talán az enyémet. – Hol tartjátok ezt a valamit? – különös szóhasználat az egyik legmodernebb és legjobban felszerelt terepjáróra, és valószínűleg Emmett meg is sértődött volna, ha ezt meghallja. Én csak futólag elmosolyodtam, mielőtt válaszoltam. – Az egyik melléképületet garázzsá alakítottuk. – Te nem akarod bekapcsolni a biztonsági övedet? – kérdezte aggodalmasan, s bár jól esett a féltése, hitetlenkedve meredtem rá. Ezt tényleg nem gondolhatja komolyan. Láttam az arcán a felismerést átsuhanni, aztán eszébe jutott valami, ami megijesztette. – Azt mondod, az egész utat? Vagyis egy részét mégiscsak futva fogjuk megtenni? Elvigyorodtam, mert bevillant, hogy mi lehet a problémája. – Te nem fogsz futni – mutattam rá újra incselkedve. – Azt nem, viszont hányingerem lesz – nyelt egyet idegesen. – Csak tartsd csukva a szemed, és nem lesz semmi bajod! – utasítottam biztatóan, de a szemem sarkából rásandítva láttam, hogy az ajkát harapdálja idegesen. Hogy megnyugtassam odahajoltam hozzá és megcsókoltam a haját. Hiba volt! Mézédes illata volt, szinte leírhatatlanul kívánatos minden elképzelhető módon, amit el lehetett képzelni. Tűz lángolt a torkomban, fájdalmas szorítás a gyomrom tájékán... Keservesen felnyögtem, mire csodálkozva nézett rám. – Olyan jó illatod van az esőben! – magyaráztam, s szemében együttérzés csillant... és kíváncsiság. – A szó jó vagy rossz értelmében? – kérdezte puhatolózva, én pedig újra felsóhajtottam. – Mindkettőben, mindig mindkettőben. Éreztem a vihar fanyar illatát, a levegőben összekeveredett Bella vérének őrült zuborgásával, türelmetlenül vártam a játékot, amikor végre nem kell visszafognunk magunkat, és nem tehettem semmit az arcomon magától szétterülő vigyor ellen. Arra viszont rájöttem, hogy miért mondta Alice a dzsipet a Volvo helyett. Bella még leszíjazva is ide-oda rángott az autóban, pedig igyekeztem óvatosan vezetni és kerülni a gödröket... a nagyobbakat. Láttam az arcán, hogy fél, és egész úton azon gondolkodtam, hogyan nyugtathatnám meg. Különös elmélet született meg őrülten szerelmes agyamban, és máris önfeledtebb mozdulattal állítottam le a motort. Bella sápadt arcára nézve biztos voltam benne, az elméletem hamarosan áthelyezem a gyakorlatba. – Sajnálom, Bella, innentől gyalog kell mennünk – mondtam neki, de nem sikerült elegendő őszinte sajnálkozást csempésznem a hangomba. Bella szíve kihagyott egy pillanatra. – Tudod mit? Én inkább itt megvárlak – javasolta, de még a feltételezése is nevetséges volt, hogy egyedül hagynám egy ilyen elhagyatott helyen. Bár Alice biztos volt benne, hogy csak hajnaltájt jönnek, ha jönnek, az idegenek, én mégis kitűnő indoknak tartottam a saját és mások szeme előtt, amiért maradnom kell Bella mellett. – Hová lett a bátorságod? – cukkoltam lágyan. – Ma délelőtt még nagy volt a szád. 124

Azt reméltem, nevetni fog, vagy legalább elmosolyodik, de ehelyett továbbra is sápadtan babrált a biztonsági övekkel. – Még nem hevertem ki a legutóbbit – vallotta meg kelletlenül, mire kipattantam és a saját tempómban megkerültem az autót. Tiltakozása ellenére boldogan kioldottam a szíjakat. – Ezt majd én megoldom, te csak menj! – Hmmm... – morfondíroztam immár hangosan, miközben kiemeltem az autóból. – Úgy látom, módosítanom kell némileg a memóriádat... Talán sikerül... Hiszen máskor is elveszítette már miattam a fonalat. Letettem a dzsip mellé, csaknem elnevettem magam értetlen arckifejezése láttán. – Módosítani? A memóriámat? – kérdezte idegesen, s látszott, hogy a legszívesebben elrohanna. Nem hagyhattam, ezért gyorsan megtámasztottam magam Bella fejének két oldalánál a dzsipen, és olyan közel hajoltam hozzá, hogy ne tudjon elmenekülni. – Valami olyasmi – mormoltam, tekintetem az övébe fúrtam, barna szemeiben annyira könnyű volt elveszni. Beszívtam csábító illatát, hagytam, hogy égesse a torkom és kínozz minden porcikámat, hogy elégjen bennem a szörnyeteg, így előtérbe tudtam helyezni emberibb énemet, a még emberibb vágyaimmal. – Mondd csak, mitől is félsz tulajdonképpen? – Hát, például attól, hogy nekimegyünk egy fának, meg attól, hogy meghalok. És hogy hányni fogok – felelte akadozó lélegzettel, s nagyot nyelt beszéd közben. Csaknem felnevettem hangosan, de még időben sikerült magamba fojtanom. Előrehajoltam, s ajkamat kecsesen ívelő nyakának a tövére tapasztottam, mely csábítóan kandikált ki a durva flanelingje alól. Puha bőre, és vérének sebes áramlása feltüzelte halott testemet, így már nem csak az ő légvétele akadozott. – Még most is félsz? – leheltem a bőrébe, hallottam elakadni a lélegzetét. Igyekeztem tartani magam, keményen kellett koncentrálnom, hogy fojtatni tudjam a megkezdett kísérletet. Egyértelműen használt, bár nem pusztán Bella irányába, hanem fordítva is. – Igen – felelte végül kissé rekedten, míg igyekezett teljesen mozdulatlan maradni. – Attól, hogy fának ütközünk, és a hányingertől. Ezúttal eszem ágában sem volt mosolyogni, lehunyt szemmel szívtam magamba illatának minden receptorát, miközben az orrommal végigsimítottam a nyakát, egészen az álla hegyéig, ahová ezúttal az ajkamat helyeztem. – És most? – mormoltam vágyakozva. A legszívesebben magamhoz szorítottam volna, hogy addig csókoljam érzéki ajkait, míg az emberi funkciói azt lehetővé teszik. Visszafogtam magam. – Fák. Tengeribetegség – lehelte izgatottan. Apró szíve úgy dörömbölt a mellkasában, mintha üldözné egy fenevad, lélegzete pedig szaporává-akadozóvá vált. Ránéztem, eszelősen kívántam, mint még soha senkit és semmit egész létezésem során. Iménti jókedvem átadta a helyét valami másnak, amit eddig nem éreztem még soha.

125

Végtelen gyöngédséggel leheltem egy csókot a szemhéjára. – Bella, ugye nem gondolod komolyan, hogy én nekimegyek egy fának? – kérdeztem kételkedve gyönyörű arcát figyelve, de tudtam, hogy mit fog felelni, hiszen az ő szemében különösen tökéletes voltam. – Te nem, de én igen – felelte nem egészen, úgy ahogy vártam, de a lényege végül is ugyanaz volt. Nem éreztem olyan határozottnak, mint ezt megelőzően, s tudtam, már nem sok kell, hogy beadja a derekát. A gond csak az volt, hogy már én sem bírtam tartani magam sokáig. Bella akaratának megtörése, az én elhatározásom gyengülése volt, miszerint úgy távol tartom magam tőle, nehogy ájulás legyen belőle. Apró, lágy csókokkal borítottam arcának puha bőrét, aztán akaraterőm utolsó szálába kapaszkodva megtorpantam a szája sarkánál. – Hagynám, hogy egy fa ártson neked? – leheltem, s vibráló várakozás töltötte el a testemet. Elektromos szikrák pattantak a testünk között, de továbbra is tartottam magam. – Nem – nyöszörögte Bella, éreztem, ahogy megtörik az ellenállása. – Na, látod! – súgtam neki hajszálnyira attól, hogy elveszítsem a fejem. – Nincs is mitől félni, igaz? Ajkunkat szinte semmi nem választotta el egymástól, hallottam a szívét, lehelete az arcomat súrolta... – Nincs – sóhajtotta megadóan, ledöntve ezzel minden gátat, amit felemeltem az elkövetkezendő testi kontaktusainkra vonatkozóan. Tenyerembe fogtam kissé kába arcát, és most először csókoltam olyan szenvedéllyel, amilyennel szerettem volna. Nem bírtam abbahagyni, annyira kívánatos, annyira édes volt... a karomba kapni, és ölelni, amíg létezünk, erre vágytam. Nem is értem, mit gondoltam: hogy némán mozdulatlanul tűri, míg én ízlelgetem az ajkait? Éppen Bella? Fogalmam sincs, mire számítottam, de ismét sikerült meglepnie. Törékeny karjai a nyakam köré fonódtam, karcsú testét hozzám nyomta, hogy minden porcikánk találkozzon, s ha mindez nem lett volna elég egy észvesztéshez, ráadásként sóhajtva kínálta mézédes ajkait fagyos csókomnak. Ledermedtem. Nem lehet ennyire őrült! Mit gondol, mekkora önuralommal bírok? Vagy azt hiszi, hogy a korommal arányosan növekedett az önmegtartóztatás képessége? Akárhogy is ekkora absztinenciával csupán egyetlen ember rendelkezett: Carlisle. Rémülten lesöpörtem magamról ölelő karjait, de közben egy pofont kívántam magamnak, amiért így viselkedek vele. Gyűlöltem magam amiatt, hogy így megalázom – mert gondoltam, hogy így érez, hisz fordított esetben én is hasonlót feltételeznék –, mégsem bírtam eltitkolni előle a haragomat. – Az ördögbe is, Bella! – kiabáltam rá, kivételesen nem csak ő szedte kapkodva a levegőt. – Te leszel a halálom, esküszöm, hogy az leszel! 126

Ahogy ránéztem, még jobban gyűlölte magam. Megérdemelne egy tisztességes férfit, aki boldogan kapja a karjaiba, ha úgy reagál a csókjára, mint az enyémre. Boldog voltam, ezért még jobban megvetettem magam, amiért nem tudom... nem bírom, hisz nincs elég erőm, megadni neki, amire vágyik. – De hiszen te elpusztíthatatlan vagy – morogta, miközben tüdejét igyekezett megtölteni a fogyóban lévő oxigénnel. – Én is azt hittem, míg veled nem találkoztam – motyogtam barátságtalanul, magamat átkozva, meg az ostoba elméleteimet. – És most menjünk innét, mielőtt valami igazán nagy butaságot csinálok! Ahogy kimondtam belegondoltam. Persze Bella vére is csábított, mennyire könnyű lett volna... csak hátrahajtom a fejét, lágyan a nyakára tapasztom az ajkaimat... Elég! Különös, milyen régen nem fantáziáltam hasonlóról. Azonban a teste, ahogy hozzám tapadt, forró ajkai, ahogy viszonozták a szenvedélyemet ráébresztett: minden vágyam volt fojtatni, amit elkezdtem. Minden erőfeszítésemre szükségem volt, hogy ne a karjaimba, hanem a hátamra lendítsem Bella remegő testét. Gyötrődve lehunytam a szemeim egy pillanatra, amikor megéreztem körém fonódó végtagjait. Heves vágy fogott el, hogy megforduljak, és különösen örültem, amiért futás következett. – El ne felejtsd behunyni a szemed! – utasítottam komolyan. Még csak az hiányozna, hogy megint rosszul legyen, gondoltam gonoszkodva. Éreztem, ahogy megmozdult, még szorosabban tapadt a hátamhoz. Gondoltam, hogy elrejtette az arcát, ezért nekilódultam. Hagytam, hogy a sebesség felpezsdítse továbbra is döbbent testemet, míg a friss levegő átjárja, kitisztítja eltompult agyamat. Mégsem éreztem magam jobban, mire a mező széléhez értünk. Már hallottam a családom hangjait, hallottam Rosalie dühét, Emmett és Jasper türelmetlenségét, Alice izgatottságát Bella miatt, és a szüleim elégedettségét, amiért boldognak látnak. Bár álltunk, Bella nem mozdult, ezért hátranyúltam és lágyan végigsimítottam selymes haján. Azonnal vissza is rántottam a kezemet, de fürtjeinek tapintása égette a bőrömet fájdalommentesen kínzóan. – Megérkeztünk, Bella! – figyelmeztettem óvatosan. Megfordultam, hogy lássam, milyen hangulatban van, és épp időben ahhoz, hogy lássam bájosan a fenekére huppanni, de túl későn, hogy segíteni tudjak rajta. – A francba! Egy percbe is beletelt, mire az iménti haragom átadta a helyét a Bella arckifejezése miatti felhőtlen jókedvnek. Hangosan felnevettem, mire a mezőn egy pillanatra néma csend lett. Meghallották, hogy jövünk, habár Alice bizonyára tisztában volt a jelenlétünkkel eddig is. Bella felállt, leporolta magáról a nadrágjára tapadt földet, és a leveleket, közben olyan sértődött arcot vágott, hogy képtelen voltam abbahagyni a nevetést. Bellával nem bírtam olyan sokáig tartani a haragomat vagy jelen esetben az önmagam iránti megvetésemet, mint a családom jelenlétében. Legnagyobb meglepetésemre Bella sértődötten hátat fordított nekem, és elindult az erdő felé dühösen... bájosan morcosan. Még időben elkaptam a derekát, nehogy meg 127

tudjon szökni előlem, illetve, hogy újra el ne vágódjon egy kiálló gyökérben, amit nem vett észre. – Hová mész, Bella? – Baseball meccset nézni – felelte, s ajkait durcásan lefelé görbítette. Hogy szándékosan vagy sem, nem tudhattam, de iszonyú vonzóvá tette a számomra. – Téged, úgy látom, már nem érdekel a játék, de a többiek biztosan nélküled is remekül szórakoznak majd. – Rossz irányba indultál – jegyeztem meg, mire dohogva indult az ellenkező irányba. Újra elkaptam a derekát. – Ne mérgelődj már, tényleg nem tudtam megállni nevetés nélkül. Látnod kellett volna, milyen képet vágtál. Ahogy eszembe jutott, megint elkapott a röhögőgörcs. Fogalmam sem volt róla eddig, hogy ilyen létezik a mi fajtánknál is, de igyekeztem visszafojtani magamban, mert láttam, hogy Bellát valóban bántja. De bosszankodó arckifejezése újra és újra előretolakodott a fejemben, és így már komoly erőfeszítésbe került koncentrálni. – Aha, szóval kizárólag neked szabad mérgelődnöd? – érdeklődött ironikus sértődöttséggel, mire megcsóváltam a fejemet. – Én nem voltam rád mérges – jelentettem ki határozottan. – "Bella, te leszel a halálom!" – idézte, én pedig keserű önváddal állapítottam meg, hogy valóban sikerült megbántanom. – Ez egyszerű ténymegállapítás volt – mutattam rá, de láttam, hogy nem hisz nekem. Különös módon működő agytekervényei azt bizonygatták neki, hogy őrá haragudtam. Micsoda képtelen gondolat. Megpróbált elfordulni tőlem, de ezúttal keményebben tartottam, nem hagytam moccanni. – Dühös voltál – állapította meg makacsul, én pedig ráhagytam. Végül is... – Igen. – De az előbb még azt mondtad... – Hogy nem rád voltam dühös. Hát nem látod, Bella? – kérdeztem tőle kétségbeesetten. Hogy lehet, hogy mindent, ami más, különleges, furcsa azonnal meglátja, megérti, de ami ennyire nyilvánvaló azt nem bírja elsőre felfogni. – Hát nem érted? Értetlenül nézett rám, valóban nem fogta fel... – Mit kellene megértenem? – kérdezte összezavarodva. – Sose vagyok dühös rád... – vallottam meg gyötrelmesen. – ... hogy is lehetnék? Valakire, aki ilyen bátor, bizalommal teli... melegszívű, mint te. – De akkor miért? Tenyerembe temettem kétségek közt vívódó arcát. – Saját magamra vagyok dühös – magyaráztam gyöngéden, azt akartam, hogy megértse, hogy tudja, milyen küzdelem zajlik bennem valahányszor megérintem. – 128

Azért, mert úgy látom, képtelen vagyok rá, hogy ne tegyelek ki komoly veszélynek. A puszta létezésemmel veszélybe sodorlak. Néha valósággal gyűlölöm magamat. Erősebbnek kéne lennem, képesnek arra, hogy... Félbeszakított, puha tenyerét fagyos ajkamra tapasztotta. – Ne! – kérte lágyan, bennem pedig túlcsordult minden érzelem, amit iránta éreztem. Óvatosan megfogtam a kezét, aztán az arcomhoz simítottam, éreztem a forróságát. – Szeretlek – vallottam meg újra, de először szó szerint. – Gyönge mentség arra, amit teszek, de azért igaz. Most pedig, légy szíves, próbálj rendese viselkedni! Figyelmeztettem, aztán olyan gyöngéd csókot leheltem az ajkára, mintha csupán súrolni szerettem volna, nem pedig szenvedélyesen szeretni örökké. Bella megfeszítette magát, hagyta, hogy megcsókoljam, nem ájult el, nem vetette magát a nyakamba – ami különös csalódottsággal töltött el –, csupán mélyet sóhajtott. – Megígérted a rendőrfőnöknek, hogy korán hazaviszel, nem emlékszel? Úgyhogy jobb, ha most megyünk. – Igenis, hölgyem! – szalutáltam engedelmesen, aztán sajnálkozva elengedtem karcsú derekát. Apró kezét a markomba zártam, és úgy vezettem a tisztásra, ahol vámpírcsaládom már türelmetlenül várta, hogy megmutathassa az emberlánynak, milyen is a vámpírbaseball.

–––––––––––––––––––––––––

Carlisle az alapterületet jelölte ki, Alice és Jasper a mező túlsó végén várták, hogy megérkezzenek az első mennydörgések. Amint kiléptünk a mezőre, Esme és Emmett felénk, Rosalie az ellenkező irányba indult el arra koncentrálva, nehogy még csak véletlenül is megengedjen magának egy pillantást Bella felé. A szemem sarkából láttam, hogy Bellának is feltűnt, de nem tettük szóvá. Emmett kivételesen magában tartotta a gondolatait. "Rosalie tisztességesen fog viselkedni, megígérte!" – szuggerálta felém a gondolatait, de közben egy hosszú, figyelmeztető-elnéző pillantást lövellt a nővérem felé. Belenéztem Rosalie fejébe, nem voltam biztos, hogy megtartja az adott szavát, de Bellát nem akarta bántani valóban. Épp csak labdának használni a fejét, amikor meglendíti az ütőjét. Végtelenül bosszantotta a tény, miszerint Bella olyan ember, aki kedveli azoknak a társaságát, akik akár a végzete is lehettek volna. – Téged hallottunk az előbb, Edward? – kérdezte Esme, amikor odaértünk egymáshoz. "Sosem hallottalak még ilyen felszabadultan nevetni. Jó volt hallani a boldogságod!" – tette hozzá gondolatban, én pedig szeretetteljesen biccentettem felé. 129

Emmett persze hozta a formáját. – Mintha egy medve fuldoklott volna – jegyezte meg kihívóan, mire kérdőn felvontam a fél szemöldököm. "Majd a pályán lejátsszuk, öcsi!" – sugallta, és incselkedve rám vigyorgott. Bella Esmére mosolygott, és beárult. – Igen, ő volt az. – Bella megnevettetett, ha nem is szándékosan – egyenlítettem kedvesen mosolyogva. "Nem értem, Bella miért ne játszhatna? Úgysem hagynánk, hogy baja essen..." – Alice futva közeledett felénk, gondolatai kuszán kavarogtak a fejében, ami nem volt jellemző rá. Láttam az idegeneket az elméjében, de azt is láttam, hogy még nagyon messze vannak, ha ideérnek, elkerülik Froksot, talán bennünket is. Másrészt Alice-t bosszantotta, amiért Bella csak néző lesz ebben a játékban. Ahogy odaért hozzánk, figyelmeztető pillantást vetettem rá. "Legalább csak egy kicsit dobálhassak vele. Láttam, hogy neki is tetszene!" – szuggerálta továbbra is belém makacs elképzeléseit, aztán mintegy igazolva szavait, végigpörgette egy homályos, de lehetséges vízióját nekem, amiben Bella élvezettel felkacag, mikor sikerül elkapnia a baseball-labdát. Hát persze, hogy tetszene neki. Mit nem élvez, ami veszélyes? – Idő van – jegyezte meg hangosan Alice, mert a következő látomásában már látta, hogy nem engedek. Rám öltötte apró nyelvét, amikor Bella nem láthatta. "Majd legközelebb!" Éles, hangos mennydörgés jelezte, hogy kezdhetjük a játékot, és nem kellett Jasper képessége, hogy átérezzem mindannyiunk izgatottságát. Ezt a játékot a családom minden tagja imádta, még a haját óvó Rosalie is, hiszen nem kellett színlelnünk. A labdát olyan erővel dobtuk, amilyennel szerettük volna, s olyan tempóban rohantunk érte, amennyire tőlünk tellett. Szerettünk emberek közt élni, beilleszkedni, emlékeztetett bennünket az emberi létünkre, de azért néha jólesett szó szerint kitörni a kötöttségeink közül. Az emberi tornaórák felértek számunkra egy kínzással. – Félelmetes, mi? – kérdezte Emmett Bellától, aztán rákacsintott cinkosan. "Azért nem kellene így jópofizni vele. Végül is nem családtag... egyelőre." – hallottam Rosalie gondolatait, de szinte azonnal ki is zártam őt a fejemből. Nem hagytam, hogy a féltékenysége elrontsa a mai napomat. Alice is hasonlóra gondolt, mert megmarkolta Emmett kezét és maga után vonszolta a pályára. – Gyerünk már! – mondta Emmettnek, aki nevetve követte. Neki sem hiányzott egy veszekedés Rosalie-val. – Akarsz látni egy jó kis meccset? – fordultam Bellához izgatottan. Hihetetlennek tartottam, hogy ő is velünk volt. Valóban, mintha majdnem családtag lenne. Az is volt bizonyos értelemben, hiszen az életemet jelentette... a létezésemet. 130

– Hajrá mieink! – trillázta Bella, de látszott rajta, hogy nem igazán tudja, mire számítson. Összeborzoltam a haját, illata megtapadt az ujjaimon, és már rohantam is a testvéreim után. A szemem sarkából szemmel tartottam, hallgattam Esme gondolatait, figyeltem a testbeszédjüket, de semmi különöset nem láttam. Sétáltak egymás mellett, mintha mindig is ismerték volna a másikat, és igen, olyan témáról beszélgettek, amiről csak bizalmasoknak szokás. Emmett termett mellettem Alice-szel, a bátyám szokásához híven vigyorogva, a húgom pedig elnéző-szemrehányón nézett rám. "Továbbra is én leszek Esme kedvence, mert én tudom a legjobban megnevettetni!" – már láttam ezt a fejében azt is tudtam, hogy Esme mit fog válaszolni Bellának. Bár nem vágott éppen Emmett témájába, de elég lesz, hogy egy kicsit felpiszkáljam. – Hallgasd Esmét, figyeld, mit fog mondani Bellának! – mondtam neki, mire elfordította rólam a tekintetét, hogy kíváncsian szemügyre vegye a különös párost. Alice csak mosolygott, most már inkább elnézően, mint megrovón. – Hiába, Edward igazi gentleman! – hallgattuk Esme szopránját a tisztás túlsó végéről. Emmettnek ennyi elég is volt, csúfondáros grimaszt vágott, aztán a fejével a pálya felé bökött, mintegy kihívóan. Tréfásan biccentettem felé a fejemmel, jelezve, elfogadtam a kihívást. Alice a fejét csóválta, szemeit az égnek emelte. "Esme megint veszekedni fog!" – jegyezte meg gondolatban, de nem közvetített a szavaihoz tartozó látomást, ahogy szokott. Kicsit különös volt, de túlságosan izgatott voltam a játék miatt, mintsem ilyesmivel foglalkozzak. Esmét úgyis olyan könnyű megpuhítani. Már nem figyeltem rájuk, Bella kérdése azonban felém sodródott és bekúszott a fülembe, felpezsdítve kíváncsiságomat. – ... nem bánod? Azt, hogy én nem a megfelelő személy vagyok a számára? – habozott, ahogy kiejtette a szavakat a száján, mire ösztönös tiltakozás támadt fel bennem. Még, hogy nem a megfelelő... Ez meg milyen buta, fordított megfogalmazás már megint? Már bántam, hogy nem figyeltem alaposabban rájuk. Esme felsóhajtott, nem láttam az arckifejezésüket, mert még mindig a tisztás széle felé sétáltak lassú tempóban. "Mindjárt vége lesz a viharnak! Meddig akarnak még a pálya közepén sétálgatni?" – dohogott Rosalie bosszúsan, de ismét elfordítottam tőle az elmémet, hogy tisztán hallhassam az anyám válaszát. – Nem. Ha egyszer te kellesz neki... Valahogy majd elrendeződnek a dolgok – felelte végül elgondolkodva. "Valahogy... Megölni biztosan nem fog, ahogy Alice mondta, és szerinte csak két választás létezik. Edward azonban nagyon kitartó... Meglátjuk, melyik lesz az erősebb: a fiam akarata, avagy Alice jövendölt sorsa!" Ahogy körbenéztem a mezőn nem volt szemernyi kétségem sem afelől, hogy mindenki az ő beszélgetésüket hallgatta, a végét legalábbis biztosan. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, kizártam mindent, igyekeztem visszaszerezni a hangulatomat. Amikor felpillantottam, Alice tekintetével találkoztam. 131

"Ne izgulj! Semmi baj nem lesz. Mi majd vigyázunk rátok!" – komolyan gondolta, láttam, de ahogy az előbb, úgy most sem támasztotta alá szavait egyetlen megnyugtató látomással sem. Halovány mosollyal háláltam meg a kedvességét, mire cinkosan rám kacsintott. Megmutatta, hogy a játék első fordulója miként fog lezajlani, mire azonnal visszatért belém az izgatott játékszellem. – Rendben! – kiáltotta Esme, mikor végre elhelyezkedtek Bellával a mező túlsó szélén. Esme igyekezett úgy helyezkedni, hogy egyetlen lepattant, eltévedt labda se tudja eltalálni Bellát. Bár ez a veszély nem fenyegetett, de Bella esetében sosem lehetünk elég óvatosak. – Dobás indul! Alice Emmettet figyelte, aki idegesen markolta alumíniumütőjét, alig várta, hogy üthessen. Még korai lett volna, pár perc még kellett, mire felhangzik az első mennydörgés, de Alice hirtelen mozdult, a labda pedig Jasper kezében landolt. A húgom megeresztett el fölényes, önelégült vigyort, aztán újra dobott. Már tudta, hogy találni fog, én pedig megfeszítve izmaimat, vártam. Emmett minden erejét beleadta az ütésbe, a labda hatalmas csattanást követően keresztülszelte a pályát. Míg berohantam utána a fák közé, a többiek szemével követtem Emmettet, ahogy igyekszik azelőtt körbeérni a pályán, mielőtt én visszaérek a labdával. Láttam Carlisle-t, ahogy nem sokkal lemaradva rohan Emmett mögött, közben jókedvűen ironizálta saját magát. "Talán kezdek kiöregedni... bár Emmettel lehetetlen versenyezni!" – Kint van! – hallottam Esme kiáltását, láttam, ahogy sajnálkozó pillantást küld a tomboló Emmett felé. A bátyám dohogva vonul a helyére, én pedig vigyorogva előbukkantam a fák közül. Közben az anyám felvázolta a helyzetet Bellának, aki élénk érdeklődéssel hallgatta. – Emmett ütései a legerősebbek, de Edward fut a leggyorsabban. Emmett dühösen felhorkant, de nem elég hangosan, hogy Bella is meghallja. Engem viszont kezdett bosszantani, hogy nem hallom a gondolatait. Mi járhat a fejében, míg bennünket figyel? Nem tűnt ijedtnek, viszont tudtam, hogy nem lelkesedik ezért a sportért. Nem akartam csak azért félbeszakítani a játékot, és odarohanni hozzá, csak mert szerettem volna egy pillanatra a közelemben tudni, váltani vele néhány szót. A terv megszületett a fejemben, s amint elhatároztam magam, azonnal éreztem Alice fürkésző tekintetét magamon. Aztán láttam a szemem sarkából, hogy elvigyorodik. Amikor először hibáztam a családom furcsán nézett rám, amikor másodszor hibáztam, már kezdték gyanítani, hogy mire készülök. Pontosabban nem mindenki, leszámítva Emmettet, aki továbbra is alig várta, hogy elégtételt vegyen a ma ellene elkövetett sértéseim miatt. Carlisle-nak ütöttem a labdát, aki ezután versenyt futott Jasperrel, az első alappontnál ütköztek egymásba. "Majd amikor mi ketten játszhatunk így, az lesz az én időm!" – hallottam Emmett gondolatait, tudtam, hogy nekem szuggerálja őket, de nem figyeltem rá. Bellát ragadt a tekintetem, aki vagy az ijedtség, vagy a váratlan zaj okozta riadalom miatt pattant fel, és rémülten figyelte az ütközötteket. Jasper és Carlisle hangosan 132

nevetve álltak fel, Esme pedig Bellát nyugtatta. – Semmi baj! – mondta neki, de újra én következtem, így nem láttam, Bella mit szól hozzá. Nem bírtam tovább várni, hibáztam, Emmett élvezettel kiáltotta az "out"-ot, én pedig csúfondáros vigyorral rohantam az én Bellámhoz. A bátyámnak ekkor leesett, és a szemét forgatta. "Kétségkívül elvette az eszét ez az emberlány!" – gondolta elégedetlenül, én pedig boldogan hagytam magam mögött a játékot, egy kis időre. Bella szemei lelkesen felcsillantak, ahogy közeledtem, s bár kissé félszegen, de azért rám mosolygott. Mi járhat a fejében? Töprengtem, de ahogy odaértem igyekeztem pusztán a játék iránti szenvedélyemet kivetíteni felé. – No, mi a véleményed? – érdeklődtem a játékra célozva, de reméltem, hogy megérti a hátsó szándékomat a gondolataira vonatkozólag. – Egy dolog biztos – jelentette ki huncutul csillogó szemeivel. – Többé képtelen leszek végigülni az unalmas, öreg Major League baseballmeccseit. Bella, amint tévét néz az apjával... képtelenség – felnevettem, ahogy elképzeltem. – Mert eddig olyan sokszor végigülted. – Kicsit csalódott vagyok! – mondta, mire a mosolyom lehervadt az arcomról, és gondolataim visszafókuszáltak Bellára. Eddig fél szemmel figyelemmel követtem a háttérben folyó játékot és a játékosok gondolatait, hogy tudjam, mire számítsak, de erre a mondatára elszakítottam magam a mezőtől. Újra csak Bella létezett, kizárólag ő, semmi más nem számított. – De miért? Huncut fény villant mélybarna szemeiben. – Olyan szép lett volna, ha kiderül, hogy van legalább egy dolog a világon, amit nem csinálsz tökéletesebben minden más földi halandónál – elmosolyodott, én pedig rájöttem, hogy csaknem túlreagáltam valamit, ami meg sem született a fejében. A mező túlsó végén fojtott kuncogás és hitetlenkedő horkantás hallatszott, de úgy láttam, Bella nem hallotta, ezért én is úgy tettem. Gyöngéden rámosolyogtam, szinte fizikai fájdalmat okozott elszakadnom tőle, de már hallottam, ahogy a családom szólongat. – Én jövök! – mondtam sajnálkozva, mégis izgatottan, és eliramodtam a mi térfelünkre. " Olyan szép lett volna, ha kiderül, hogy van legalább egy dolog a világon, amit nem csinálsz tökéletesebben minden más földi halandónál! – idézte kényeskedve Emmett Bella szavait, aztán cinikus hangnemben tette hozzá. – Mit csináltál a csajjal? Körberepítetted a földön, mint Superman?" Nem feleltem, nem reagáltam, csak rávigyorogtam önelégülten, boldogan. Eszemben sem volt elárulni neki, hogy mi történt a réten, ami olyan szinten furdalta a kíváncsiságát, hogy egy hiteles birkózással sem okozhattam volna neki nagyobb gyötrődést. Viszont a fejében láttam, hogy bármennyire is bosszankodik, azért örül a boldogságomnak. Megkíméltem hát mindennemű bosszúmtól, ami ebben a 133

másodpercben átfutott az agyamon. Végül úgy határoztam, elég tanulságos lesz a számára, ha elveszítik ezt a játszmát is. Rosalie-t könnyű volt kijátszani, elég volt, ha alacsonyan tartottam a labdát, ugyanis nem szeretett hajolni, mert a haja akkor rossz szögben hullott az arcába. Emmett dühösen dobott, Carlisle pedig a győztesek határozottságával lendítette meg az ütőjét, ami hatalmas csattanással küldte a távolba a labdát. Csaknem teljesen körbeértünk, mikor Alice már mosolyogva indult, hogy gratuláljon nekünk. "Ez remek volt! Olyan jó, hogy Bella is velünk van! Van kinek produkálni magunkat!" – mondta nekem Alice, miközben a fejében lepörgette, amint összecsapjuk a tenyerünket. Rávigyorogtam, és finoman összepacsiztam vele. A játék ezek után kezdett izgalmassá válni, végre mindenki levetette az 'udvariasnak mutatkozunk Bella társaságában' álarcot. Emmett szabad folyást engedett a haragjának, Carlisle szájíze néha keserűvé vált, de Alice gyorsan megnyugtatta, hogy egy-két ütéssel később visszaszerezzük a vezetést. Esme, aki a legközelebb állt Bellához, igyekezett megtartani a jobbik képünket, ezért gyakrabban szólt ránk a tisztességes viselkedés reményében, mint egyébként. Carlisle elfoglalta ütőpozícióját, én pedig már készültem egy irdatlan sprintre, amikor valamit megláttam. Halálra váltan meredtünk egymásra Alice-szel. A három idegen fajtánkbeli idő előtt ért Forksba, Alice-t annyira lekötötte a játék, és Bella jelenléte, hogy hibázott. Nem azt mondta, amit látott, hanem amit szeretett volna látni: hogy az idegenek a játék után, az éjszaka közepén érkeznek a házunkba. Tévedett! Alice tévedett, micsoda baklövés. "Ezek idejönnek, Edward! Most!" – sikoltotta a fejembe, mire azonnal Bellához rohantam. Tudtam, hogy ez nem segít, de muszáj volt éreznem a közelségét. Alice víziója három alakot mutatott, egy nőt és két férfit, könnyedén elbírnánk velük, de nem tudhattuk biztosan, hogyan fognak reagálni. Káromkodtam magamban. Ugyan hogyan is reagálhatnának egy ínycsiklandozó illatú emberre? Alice koncentrált, a többiek is észrevették, hogy valami nagyon nincs rendben. – Mi történt, Alice? – kérdezte Esme, miközben gyorsan végigmért engem anyai röntgenszemével. – Nem tudom megmondani... nem láttam tisztán – suttogta Alice bűnbánóan. Igyekezett koncentrálni, de hiába, a bűntudat, amiért ekkora hibát vétett, nem hagyta, hogy ésszerűen használja a képességét. Szégyellte magát előttem. Tudta, hogy Bella a mindenem, tisztában volt vele, hogy soha nem engednék senkit a közelébe. Tehát harcolni fogunk. – Mi a baj, Alice? – kérdezte Carlisle, és igyekezett megőrizni a higgadtságát. Érezte mindenki, hogy valami rossz kezdte el munkáját. Valami, amit nem tudunk megállítani, még mi sem. – Gyorsabban haladnak, mint hittem – hadarta Alice, s döbbenet cikázott át a testén. – Most látom, hogy rosszul mértem fel a távolságot. – Mi változott? – kérdezte Jasper, miközben a húgom fölé hajolt védelmezőn. Beszéltek erről, míg én Bellával voltam elfoglalva a mezőt elszigetelő erdő mellett. 134

– Meghallották, hogy játsszunk, útirányt változtattak – felelte Alice utalva, hogy erre jönnek, találkozni velünk. – Mennyi időnk van? – fordult hozzám Carlisle, mire koncentráltam a környéken lévő gondolatokra. "Jó kis buli lesz! Végre egy kis változatosság!" – hallottam meg egyiküket. Nem voltak pozitív gondolatai, rideg, közönyös feje volt, örültem, hogy kiszabadultam belőle. – Kevesebb, mint öt perc – feleltem végül, s elnyomtam egy morgást, ami a mellkasom mélyéről készült feltörni. – Szaladnak. Játszani szeretnének. – Elég annyi idő? – kérdezte Carlisle fennhangon, de gondolatban tovább szuggerált. "Elég, hogy elmeneküljetek? Hogy biztonságba vidd őt?" – Nem, úgy nem, hogy közben viszem... – veszélyesebb, mint maradni. – Különben is, ha valamire végképp nincs szükségünk, hát arra, hogy szagot fogjanak, és vadászni kezdjenek. – Hányan vannak? – kérdezte Emmett a húgunkat. Láttam, hogy aggódik... – Hárman – felelte Alice. ... és láttam az aggodalmát szertefoszlani, hogy átadja helyét az izgatott várakozásnak. olyan régen nem harcolt egy igazán neki valót, hogy semmi kifogása nem lett volna az összecsapás ellen. – Hárman! Hát akkor csak jöjjenek! – jelentette ki fennhangon, kihívóan, de morbid tréfáján senkinek nem támadt nevethetnékje. Vártam. A másodpercek ólomlábakon mozogtak, míg Carlisle döntését vártuk. Tudtam, hogy ebben a pillanatban hallgatnom kell rá. Nem tehettem azt, amit szerettem volna: felkapni Bellát és rohanni vele, míg biztonságban nem tudhatom. Nem bírtam józanul gondolkodni, de Carlisle eszmefuttatása eljutott az agyamig. Láttam, hogy mit fog mondani, láttam benne logikát, mégsem tudtam megnyugodni. – Egyszerűen folytassuk a játékot! – közölte határozottan, megnyugtatva mély basszusával a családot. – Alice azt mondja, csak kíváncsiak! "Edward!" – szólított meg Esme, majd fennhangon folytatta, de olyan gyorsan és halkan, hogy Bella nem tudhatta, miről van szó. – Szomjas valamelyikük? Újra összpontosítottam a három idegenre, nem voltak vérengzős hangulatban, ezért nemet intettem Esmének. Eszem ágában sem volt tapodtat is mozdulni Bella mellől ezek után. Szigorúan kizártam Alice bűnbánatát a fejemből, és igyekeztem immár a vendégeinkre fókuszálni. Nem lett volna szabad haragudnom a húgomra, és biztos voltam benne, hogy ha Bellát biztonságban tudhatom, akkor az igazságnak megfelelően fogom azt felelni kimondatlan kérdésére, hogy megbocsájtok. De addig... – Most te leszel a fogó, Esme! Én pedig a bíró. Mindenki visszatért a posztjára, de Alice és Esme a közelünkben maradtak, így Bella minden oldalról védve volt mindenfajta feltűnést mellőzve. – Ereszd le a hajad! – kértem Bellát hirtelen. Nem sokat segített a helyzetünkön, de talán a sötét haja és bőrének fehérsége nem emeli ki közülünk első pillantásra, az 135

illata viszont. Kihúzta a hajgumit, mire barna tincsei lazán omlottak a vállára gyönyörűen keretezve sápadt arcát. Annyira szép volt... annyira csábító... – Erre tartanak! – jelentette ki a nyilvánvalót, s kérdések ezreit véltem kiolvasni a tekintetéből. – Igen! – feleltem idegesen, bár igyekeztem megőrizni a higgadtságom, ahogy Carlisle is tette, mégis éreztem, ahogy a pánik lassan betölti az elmémet. Bármit megtettem volna Bella épségéért. Bármit! Képes lettem volna feláldozni a családom békességét is... – Állj nagyon nyugodtan, maradj csendben, és kérlek, el ne mozdulj mellőlem! – könyörgőn néztem rá, bizalommal teli barna szemeibe, miközben Alice mardosó bűntudata átalakulva bennem öltött testet. Selymes haját előrébb húztam, hogy ne látszódjon bájos pírja, mely árulkodón hatott volna. – Ez nem sokat segít! – vetette közbe Alice óvatosan, egyfolytában könyörögve a bocsánatomért. Nem tudhatta, hiszen neki nem a gondolatolvasás a képessége, hogy nem őt hibáztattam, hanem magamat. Mindenért csak és kizárólag magamat. – Én a mező túloldaláról is éreztem az illatát. – Tudom! – vágtam vissza elkeseredett dühömben kissé talán élesebben, mint szerettem volna, de nem érdekelt. Bella illata valóban olyannyira körbelengte az egész területet, mintha csábító mézzel vontuk volna be a környéken döngicsélő méheknek. – Mit kérdezett tőled Esme? – kérdezte megszeppenve, mire egy pillanatra eltűnődtem. Nem akartam a frászt hozni rá, igyekeztem nyugodtnak mutatkozni, de Bella rákérdezett. Nyíltan és visszavonhatatlanul lebegett a kérdése a fejünk felett, nem akartam elárulni, de nem szerettem volna ostoba semmiségekkel traktálni, amiket köznapi nyelven hazugságnak hívnak. – Hogy szomjasak-e – böktem ki végül, s ekkor először, amióta ismerem Bellát, most először láttam a félelmet tisztán átsuhanni, majd megtelepedni az arcán. Valóban félt... és ennek én voltam az oka. Rosalie dühe a tisztás túloldaláról is elhallatszott odáig, ahol vártuk az idegeneket, mint holmi halálraítéltek a hóhért. Alice látomásában megfigyeltem, hogy az erdőnek melyik szegmenséből bukkannak elő, s a tekintetem arrafelé kalandozott, úgy éreztem tartozom Bellának milliónyi bocsánatkéréssel. – Sajnálom, Bella! Ostobaság volt, és felelőtlenség, hogy ilyesminek tettelek ki. Annyira sajnálom! – mondogattam, mintha ez bármin javított volna, mintha megváltoztatta volna a már megváltozhatatlant... Mintha ettől varázsütésre köddé válnának azok, akik a vihar okozta ködből váratlanul előléptek.

–––––––––––––––––––––––

136

19. A vadászat

Először James bukkant elő, a nevüket láttam a fejükben, de azonnal oldalra lépett, hogy átengedje a vezetést a másik hímnek Laurentnek, közvetlenül mögöttük érkezett a vörös nőstény, Viktória. A gondolataik békések voltak, valóban nem akartak zűrt velünk, én azért mégis előrébb léptem, hogy Bellát takarásba helyezzem. Nem tűnt fel senkinek a mozdulat, engem mégis megnyugtatott. Carlisle előrébb lépett, hogy beszéljen az idegenekkel, Emmett és Jasper pedig vele mozdultak. Kisebb félkört alkottak Bella és körülöttem, az idegenek ragadozóvére ugyanis kiütközött a járásukon. A családomnak is feltűnt, hogy a menésük arra utalt, bármelyik pillanatban támadhatnak. Laurent gondolatai leginkább kíváncsiak voltak, nem értette, mit keres ennyi vámpír egy helyen, konszolidált megjelenéssel, míg ők koszos, szakadt ruhákban pompáztak, mint a legtöbb fajtánkbeli. Viktória kócos haja lángtengerként fogta körbe fehér arcán, vöröslő szemei minden rezzenésünkre reagált. Láttam a fejében, hogy mekkora bizalom köti össze James-szel, ebből rájöttem, egy párt alkotnak. Laurent volt a harmadik, barátságos érdeklődése veszélytelenné tette a számomra, így inkább Jamesre fókuszáltam. – Úgy hallottuk, mintha valami játék zajlana itt a közelben – jegyezte meg nyájasan Laurent pocsék kiejtéssel. Egészen nyilvánvaló volt az európai származása, és biztos voltam benne, hogy még Bella emberi füle is kivette belőle a francia akcentust. – Engem Laurentnek hívnak, ez itt Viktória és James. – Engem Carlisle-nak hívnak. Ez itt a családom, Emmett és Jasper, Esme és Alice, Edward és Bella – felelte Carlisle, láttam, ahogy kétségbeesetten próbál kiutat találni a zűrzavarból, miközben a felszínen igyekezett megőrizni a higgadtságát. Bella megrándult a nevének hallatán, szinte éreztem a félelme illatát a levegőben, ahogy a felszaporodott adrenalin megédesítette a vérét. Imádkoztam nehogy megváltozzon a széljárás, mert akkor mások is hamarabb rájöhettek, hogy Bella ember. Csodáltam, hogy nem hallották meg eddig is rémült szívnek riadt ütemét. – Beszállhatnánk a játékba? – érdeklődött udvariasan Laurent, Carlisle pedig ugyanebben a stílusban válaszolt. A feszültséget tapintani lehetett a levegőben, ahogy ott álltunk egymással szemben: az egyik oldalon a családom, a másikon Bella vérére szomjazó vámpírok. – Ami azt illeti, éppen befejeztük – terelte Carlisle a figyelmüket, továbbra is igyekezett közönyös hangot megütni. Fölényben voltunk és ezzel ők is tisztában voltak. – De egy más alkalommal boldogan játszhatunk veletek. Hogy tervezitek, hosszabb ideig maradtok a környéken? Carlisle terelése bevált, elálltak a játéktól egyelőre, de Laurent érdeklődése 137

nagyobb volt, mint gondoltam, nem óhajtott könnyűszerrel távozni. – Igazából északra tartunk, csak kíváncsiak voltunk, kik laknak errefelé – magyarázta Laurent, és láttam a fejében, hogy igazat mondd. Nem értettem, mi olyan különleges benne, ami miatt a másik kettő elfogadja vezérnek, hiszen James képessége lényegesen hasznosabb volt a számukra, mint bármi. – Régóta nem akadtunk össze egyetlen másik társasággal sem. – Ezen a vidéken nemigen laknak rajtunk kívül, csak néha vetődik erre egy-egy látogató, ahogy ti most – okította őket tovább Carlisle, mire a feszültség oldódni kezdett. – Meddig tart a vadászterületetek? – kérdezte Laurent, és már láttam, mire akar kilyukadni. Nem értette, hogy vagyunk képesek ilyen nagy számban egy helyen megtelepedve élni. "Különös társaság, annyi szent!" – hallottam Laurent gondolatait, a másik kettőre nem is nagyon figyeltem, csak a vezérre összpontosítottam. A szellő kavargott körülöttünk, meg-meglibbentette Bella illatát, de nem olyan intenzitással, hogy feléjük terelődjön. – Beletartozik az egész Olympic, és alkalmanként egészen a Parti hegységig is kiterjed. A közelben van az állandó szállásunk. Denali közelében van egy másik, a miénkhez hasonló tartós település. "Emberimádók! Milyen szánalmas." – sugallta James, miközben megvetően, tartózkodóan szemrevételezett bennünket. Őt és a nőstényt valóban taszította a mi életformánk, de Laurent érdeklődése őszinte volt. Őrjítő volt állni és várakozni, Alice fejében kotorásztam, hátha előáll egy használható épkézláb látomással, vízióval, vagy bármivel, de teljes káosz uralkodott benne is. Egyik lehetséges jövőkép követte a másikat, sehonnan nem kerültünk ki felsőbbrendű pozícióban, ez a tudat pedig végtelenül frusztráló volt. – Állandó szállás? Ezt hogy csináljátok? – firtatta Laurent. "Mit akar ezzel? Minek kíváncsiskodik annyit? Nem játszanak, láttuk őket, indulhatnánk!" – szuggerálta a vezér felé James, persze hiába. Carlisle fejében használható terv született, és reméltem elég gyanútlanok, hogy kövessék azt mindhárman. – Mi lenne, ha hazajönnétek velünk az otthonunkba, hogy kényelmesen elbeszélgessünk? Elég hosszú történet – jegyezte meg Carlisle, mire James gondolatban kétségbeesetten felnyögött. "Kit érdekel, hogyan imádják a kajánkat? Éljenek boldogul, mi meg induljunk végre! Még hogy otthon!" – mocskos gondolatok voltak, de Laurent kitartóan fenntartotta az érdeklődését. Bekapta az apám csaliját. – Ez izgalmasan hangzik. Nagyon kedves tőled. Ontariótól egészen idáig vadásztunk, és még nem volt alkalmunk tisztálkodni – regélte Laurent, miközben irigykedve figyelte Carlisle öltözékét. A képtelen szituáció ellenére az apám mindenre gondolt, még arra az eshetőségre is, hogy talán békésen megoldhatja ezt a helyzetet. Mindig is optimista volt, és 138

mindenkiről a legjobbat feltételezte. Bíztam benne, hogy ezúttal igaza legyen. Megfogadtam magamnak, hogy soha többé nem keverem ilyen helyzetbe Bellát, csak ezt az alkalmat ússzuk meg valahogy. – Kérlek, ne vegyétek rossz néven, de nagyon hálásak lennénk, ha itt, a közvetlen környékünkön nem vadásznátok. Kerülnünk kell a feltűnést, tudjátok – Carlisle megnyerő modora hatott Laurentnél, és Viktóriánál, de James magában megvetően felhorkant, bár arca továbbra is szenvtelen maradt. – Hát persze. Magától értetődik, hogy nem vadászunk a ti területeteken – bólintott Laurent, aztán cinkos mosolyt villantott felénk. – Különben is, mi már ettünk Seattle közelében. Éreztem, ahogy a szavaira Bellán borzongás fut végig, a legszívesebben azonnal a karomba kaptam volna, hogy elrohanjak vele, biztonságba helyezzem ezek elől a primitív nomádok elől, akik képtelenek uralni a saját ösztöneiket. – Majd mi mutatjuk az utat, ha van kedvetek velünk futni – javasolta Carlisle remélve, hogy nem túl átlátszó a próbálkozása. "Nem számít, mi történik, de Bellát el kell vinned innen!" – szuggerálta felém, miközben mindenkire kiosztott egy bizonyos posztot. Laurent ámulva figyelte a családunk rendezettségét, csöndes együttműködését. Bevillant az agyába, hogy Jamesszel milyen sok összetűzésük volt, amíg idáig értek. – Emmett, Alice! Elmehetnétek Edwarddal és Bellával a dzsipért. Nem javaslat volt, utasítás, eszünk ágában sem volt ellentmondani, de az idő ellenünk fordult. Amint meglebbent Bella haja, már tudtam, hogy késő. Éreztem az illatot James fejében, aztán Alice látomása tört utat magának a gondolataimba, miszerint arányos esélye van Bella vámpírrá változásának, és James egyirányú támadásának. Egyszerre mozdultunk, James előreszökkent, láttam, mire készül, mielőtt még végrehajtotta volna a mozdulatsort, és megelőzve elé ugrottam. Dühös morgás tört elő a mellkasomból, amint megláttam, hogy mi is ő valójában. Bella különös tulajdonsága, miszerint vonzza a bajt, újra helytállónak bizonyult. Az egész fölkerekség összes városát elkerülte, és Jamesnek éppen ide kellett vetődnie, ahol Bella él. Nyomkövető! Láttam, hogy a családom még nem tudja, kivel van dolguk, de bíztak bennem, megvédték, akit szeretek, így védekező pozícióban felsorakoztak mögöttem. Teljesen kétségbeestem. Ha nem védelmezem Bellát, akkor James nekimegy, ha védelmezem, nem nyugszik addig, míg ki nem cselezhet engem. Patthelyzet, újabb és újabb a Bellával való kapcsolatunkban. "Mit művel ez? Védelmezi tőlem az embert? Tetszik nekem! Remek mulatság!" – hallottam a gondolatait, láttam, ahogy jobbról be akar mellőzni, de előtte mozdultam. Mindegy volt, melyik oldalon próbálkozott, gyorsabb voltam nála. Bosszantotta a gyorsaságom, viszont tetszett is neki. Úgy láttam, elindult benne valami, mintha egy hatalmas tábla lenne a fejében, amolyan játszótér, ahol mi lettünk a bábui, és Bella a nyeremény. – Hát ez meg mi? – kérdezte döbbenten Laurent. Ő nem volt olyan ügyes, mint James, később vette észre Bella illatát, és mikor mélyen magába szívta, közelebb lépett. 139

– A lány velünk van! – morgott rá Carlisle, s igyekezett hangjában minden kétségbeesést elnyomni. – Uzsonnát is hoztatok magatokkal? – hitetlenkedett Laurent. Rámorogtam, figyelmeztetően, alig bírtam türtőztetni magam, nehogy összeütközzek valamelyikükkel. De Bella ott állt mögöttem. Attól tartottam, hogy ha Jamesszel keveredek harcba, akkor Laurent vagy a nőstény alkalmat talál ledönteni Bellát a lábáról. "Edward!" – ketten is a nevemet kiáltották a fejembe, kétfelé szakították az akaratomat: Carlisle nyugalomra intett. "Bella megsérülhet, ha harcra kerül a sor!" – figyelmeztetett, de hát eddig is csak ez volt az egyetlen ok, ami miatt veszteg maradtam. A másik Alice volt, különböző víziókkal traktált, amiben Bella vére kicsordul... "Edward, nem engedjük, hogy bántsák!" – mondta végül, amikor az utolsó látomásában láttuk Bellát épségben beszállni a dzsipbe. Laurent hátrált egy lépést, Carlisle pedig igyekezett rövidre fognia dolgot. Őrült düh kerített a hatalmába, ahogy láttam James fejében a történteket. Nehezemre esett a helyemen maradni, Emmett pedig nem könnyítette meg a dolgomat. "Mire várunk még, Öcsi? Csak hárman vannak... És ők legalább nem csalnak gondolatolvasással!" – szuggerálta a hátamnak beteges gondolatait, s csaknem hangosan is felnevetett a saját poénján. Létszámfölényben voltunk, de Bella szerencséjével bizonyára nem ment volna semmi sem olyan simán, mint ahogy azt Emmett elképzelte. Nem! Nem kockáztathattam. ha valami baja esne, biztosan megszűnnék létezni valamilyen formában. Nem engedhettem. – Mondtam, hogy a lány velünk van! – dörrent figyelmeztetően Carlisle Laurentre, aki továbbra is az épelméjűségünk kétségbe vonását fontolgatta. – De hiszen ez egy ember! – állította fel a nyilvánvaló védőbeszédet Laurent, továbbra is hitetlenkedő ábrázattal. "Na, és akkor mi van?" – sugallta feléjük Emmett, miközben fenyegetően kihúzta magát. – Igen, az! – vágott vissza nekik, s Laurent elképedését már nem is lehetett volna jobban fokozni. "Édes illat, kívánatos, pedig nem vagyok szomjas! Desszertnek megtenné..." – gondolta James, és mélyen magába szívta Bella illatát, ami most megint adrenalinnal volt telítve. Azt kívántam, bárcsak Bella lehiggadna kissé. Soha nem félt még ennyire a jelenlétemben, soha nem éreztem a vérét ennyire csábítónak, James hirtelen támadt szomjúsága feleannyira is tűrhető volt, mint az enyém. ki kellett tépnem magam a fejéből, mert a torkomban lángoló tűz, kezdte elborítani az agyamat és a józanabbik énemet. – Úgy látom, sok mindent kell megtanulnunk egymástól – jegyezte meg békítőleg Laurent, arcán továbbra is az iménti sokk okozta döbbenettel. – Valóban – vágta rá Carlisle, véleményem szerint túl hajlamosan a békére. James Bellát, míg én Jamest figyeltem, nem pislogtunk, csak nézte ki-ki a maga célpontját. 140

– De azért szeretnénk elfogadni a meghívást – folytatta Laurent, mire James elszakította magát Bellától, hogy egy röpke csodálkozó pillantást váltson Viktóriával. "Mit akar ez? Bájcsevegni vacsora közben?" – a hitetlenkedés ragadós volt náluk, ezúttal Jamesen volt a sor, míg a nőstény tökéletesen immunis maradt a történésekre. Laurent egy gyors, bizalmatlan pillantást vetett rám, aztán a tekintete újra az apámra vándorolt. – És természetesen nem bántjuk az emberlányt. Mondtam már, nem áll szándékunkban vadászni a ti területeteken. "Remélem, James tartja magát, és nem csinál semmi ostobaságot!" – morfondírozott Laurent, és James mintha csak meghallotta volna, szemrehányó pillantást vetett a vezérükre, de nyugton maradt. "Mi legyen? Mit csinálunk? Többen vannak..." – bizonytalankodásuk határozottan bosszantott, elnyomtam dühödt morgásom a mellkasom mélyére. Carlisle töprengett egy darabig, majd bólintott. – Majd mi mutatjuk az utat. Jasper, Rosalie, Esme! – köré gyűltek, míg Alice és Emmett velem egyetemben Bellát öveztük. Dupla élő sorfal határolta el tőlük a vacsorájukat. – Mehetünk, Bella! – szólítottam fel csöndesen, de nem mozdult, így kénytelen voltam megragadni a könyökénél, hogy elinduljunk végre a végzete felé. Nem bírtam elhinni, és láttam James fejében: a vadászat elkezdődött!

–––––––––––––––––––––––––

Soha ennyire még nem bosszantott Bella ügyetlenkedése. Csúf fintor ez a sorstól, hogy valaki, akinek ilyen szüksége lenne a gyorsaságra, mint Bellának, csupán ügyetlenséget osztottak. Más helyzetben bájosnak találtam ezt a tulajdonságát, most azonban őrülten féltem. Féltem, hogy nem érjük el időben a dzsipet, hogy későn tudom elvinni James közeléből. Alice és Emmett közvetlenül mögöttünk jöttek, nehogy véletlenül is hézag maradjon Bellához, ha James netán mégsem hallgatna a vezérére. Nem néztem hátra, gondolataikon keresztül figyeltem, ahogy Laurent figyelmeztető pillantást lövell a nyomkövető felé. A legszívesebben rohantam volna utána, hogy véget vessek a létezésének, és Emmett gondolatait hallgatva nem is lettem volna egyedül. De Alice-nak újabb látomások kavarogtak a fejében, nem voltak tisztán kivehetőek, több vízió mutatta, hogy James után vetem magam az ő gondjaira bízva Bellát, elintézem a nyomkövetőt, de mire visszatérek, Bella valamilyen módon megsérül, míg Alice Viktóriával harcol. Nem kockáztathattam, amint a fák közé értük, meg sem álltam, menet közben fellendítettem Bella pillekönnyű testét a hátamra, és ezúttal valóban külön erőfeszítés kellett, hogy gyöngéd legyek vele a nagy rohanásban. Soha ilyen gyorsan nem száguldottam még vele, reméltem, hogy nem ijesztem meg nagyon, bár éreztem, hogy 141

végtagjai, mint a polip karjai fonódnak körém. Testének melege újra rádöbbentett a törékenységére. "Hiába rohansz annyira, Edward! Már késő! Jönni fog utánunk!" – szuggerálta a hátamnak Alice, és meg sem kellett néznem a látomását, hogy tudjam, mennyire igaza van. Díjaztam, hogy segítenek, de abban a pillanatban mindennél fontosabb volt, hogy Bellát biztonságba helyezzem. Amikor a dzsiphez értünk, Bellát belöktem a hátsó ülésre, Alice bepattant a vezető melletti helyre, Emmett pedig egy pillanatnyi habozás után hátra, Bella mellé. "Gondolom, nem akarnád, hogy én döcögjek, igaz?" – kérdezte tőlem, mire dühösen meredtem rá. Semmi kedvem nem volt az ostoba vicceihez. – Kapcsold be az övét! – utasítottam ellenségesen, ellentmondást nem tűrően. Hallottam a veszekedést, gondolatok, ki nem mondott sértések, és szétváltak. James ügyet sem vetett rá, hogy mit szól Laurent vagy a nőstény, még el sem értük a főutat, ő már elindult a másik oldalon az erdőbe, ahonnan nem olyan rég előbukkant. Tudtam, hogy várni fog, míg alkalmasnak találja az időpontot, amikor végre belekezdhet beteges játszmájába. – Az ördögbe, utánunk indult! – mondtam, de leginkább a testvéreimnek, nehogy Bella meghallja, megértse. Kihajtottam az országútra, és örültem, hogy nem a Volvóval jöttünk, azzal sokkal több időbe telt volna megtenni egy ekkora utat az ösvényen. Emmett szorosan rögzítette Bellát az üléshez, de még így is fel-le pattogott. Reméltem, nem sérül meg, de nem fékeztem, mert akkor a csöppnyi előnyünk is elveszett volna a vadásszal szemben. "Meg kell magyaráznod neki, miért viszed ilyen messzire az otthonától!" – figyelmeztetett Alice, aztán hozzátette. – "És nekem is. Nem látom, miért nem viszed haza!" – Hová megyünk? – kérdezte Bella épphogy elhallgatott a húgom. Nem akartam magyarázkodni, át kellett gondolnom pontosan. Mindegy hová, csak elég messze legyen Forkstól, ahol mindent átitatott az illata. James bizonyára ott fogja legelőször felkutatni. A vadász agyában külön kis rekesz nyílt Bella illatának, de nem úgy, mint az enyémben, mintha lételeme lenne, hanem, mint a vadászkutya számára fenntartott illat, amit időnként elővesznek, hogy újra és újra szimatot fogjon. Bella hangja nem hagyott koncentrálni, hallottam benne a rémületet. – A fenébe is, Edward! Hová viszel? Joga van tudni, és megfogadtam, hogy nem hazudok neki, valami magyarázatot azért mégiscsak megérdemelt. – El kell vinnünk innen téged... nagyon messzire. Most azonnal – feleltem, de nem bírtam ránézni. Ennyi érzelem már rég nem dolgozott bennem: gyűlölet mardosott leginkább, Jamest holtan látni, megsemmisülve, ez volt minden vágyam, harag önmagam felé, amiért Bellát ilyen veszélybe sodorta a létezésem, bűntudat, mert ekkora félelmet okoztam neki. – Fordulj meg! Azonnal vigyél haza! – parancsolta Bella, de nem figyeltem rá. hogy képzeli? Megint a veszélyesebb utat választaná, ahogy mindig, de ezúttal meg fogom védeni önmagától is, ha szükséges, a haragját pedig el tudom viselni... 142

könnyebben, mintha bármi baja történne. Bella elkeseredett dühében a biztonsági övét kezdte lebontogatni magáról, nem engedhettem neki. Amilyen szerencséje van, biztosan felsérti valamijét, és ami most nem hiányzott, az a kicsorduló vérének az illata volt. – Emmett! – szóltam a bátyámnak, aki gondolatban éppen azon elmélkedett, hogy miért is rohanunk el tulajdonképpen Forksból. Nevére felkapta a fejét, és már nyúlt is Bella csuklójáért. "Nézd már! A kis vadmacska! Hogy fárasztja magát... Komolyan azt gondolja, hogy ki bírja szedni a kezeit, ha én tartom a csuklóját?!" – nevetett fel magában, de igyekezett komoly képet vágni hozzá. továbbra sem díjaztam a humorát és ezt ő is észrevette. – "Ne haragudj, Öcsi! De tényleg nem értem, mire ez a véresen komoly rohanás!" – Nem! Edward! Ezt nem teheted! – kiabált Bella, én pedig igyekeztem elnémítani. Nem hiányzott a bűntudatom mellé még egy adag szemrehányás is tőle. – Muszáj megtennem, Bella, úgyhogy kérlek, maradj csöndben! – Nem maradok! Muszáj hazavinned, különben Charlie a nyakatokra küldi az FBIt. Perceken belül rátörnek Carlisle-ra és Esmére – hadarta Bella, hangjában kétségbeesés és gyötrődés visszhangzott. Vajon amiatt szenved, mert retteg Jamestől, vagy amiatt, mert a családomat félti? Megráztam a fejem, nem számított, nem kockáztattam... Bella tovább tombolt. – Menekülniük kell majd, és örök életükre bujkálhatnak. – Nyugodj meg, Bella! – szinte hozzávágtam a szavakat. Hallani sem akartam róla, hogy egy centiméterrel is közelebb vigyem Forkshoz. – Máskor is megesett már velünk. Ez azért ebben a formában nem egészen volt igaz, hiszen soha senki miatt nem kerültünk összetűzésbe az emberi hatóságokkal, viszont olyanra már volt példa, hogy későn vettük észre a gyanakvásukat, ezért el kellett mennünk néhány évre. Alice gondolatai és víziói kezdtek átalakulni Bella szavaira, de nem foglalkoztam velük, inkább kizártam a fejemből és csak az útra koncentráltam. Úgy éreztem, menten szétrobban a fejem. Hát nem értik? James gondolatait már magunk mögött hagytuk. Kizártnak tartottam, hogy ha ebben a tempóban haladunk a semmibe, akkor beérjen bennünket. De nem kockáztathattam... – De nem énmiattam. Nem fogtok mindent tönkretenni énmiattam – kiabált Bella, miközben továbbra is Emmett vasmarkával küzdött. A bátyám remekül szórakozott az erőlködésén. "Nem mondtad neki, hogy téged is legyőznélek, ha nem csalnál folyton?" – vetettem rá egy gyilkos pillantást a visszapillantó tükörből, mire igyekezett visszafogni magát, de Bella küzdelmén továbbra is kitűnően szórakozott. – Edward, állj meg egy kicsit! – szólított fel Alice ellentmondást nem tűrő hangon. Mivel eddig kizártam őt a fejemből, nem tudta elmondani, mit gondol, ezért volt kénytelen hangosan is megszólalni. Fölöslegesen. Amit mondott nem volt a kedvemre való. Legalább tőle elvártam volna, hogy mellém álljon. Bosszúsan rápillantottan, és dühösen tapostam a gázba. – Edward, ezt meg kell beszélnünk! 143

"Rosalie iszonyú dühös lenne, ha idő előtt távoznánk, és Carlisle sem örülne, ha szó nélkül eltűnnénk!" – sugallta felém az ostobaságait Alice, és mintha tudnának egymásról, Emmett is rákontrázott. "Tudod, hogy nem bánom, akármit csinálsz, de Rose kitekeri a nyakam, ha segítek neked ebben..." – kis szünetet tartott, majd hozzátette évődve – "Habár, ha dühös, olyankor mindig nagyon szenvedélyes... úgyhogy mégsem bánom!" Kiakasztott! Hogy járhat ebben a helyzetben ilyesmin az agya? – Hát nem értitek? – ordítottam nekik kifakadva. Soha nem kiabáltam velük, még soha eddigi létezésem alatt. A testvéreim kissé meglepve, Bella pedig döbbenten meredt rám. – Az az alak egy nyomkövető, Alice, hát nem vetted észre? Nyomkövető! "Hoppá! Taposs a gázba, Öcsi!" – szuggerálta felém Emmett, én pedig lehiggadtam kissé, hogy végre kezdi felfogni a helyzet súlyosságát. Alice viszont nem tágított. Semmilyen víziót nem látott, ami azt mutatta volna, hogy elhagyjuk Forksot, mégsem lettem meggyőzve. Mi bírhatna maradásra? Semmi!! – Állj meg, Edward! – parancsolta Alice fennhangon, amikor rájött, hogy megint kizártam őt a fejemből. A lábam ráragadt a gázpedálra, és reményeiket szertefoszlatva nemhogy nem lassultunk, de csaknem kétszázzal hajtottunk távol a pokoli fészektől, ahol a vadász már bizonyára szaglászott az én édes illatom forrása után. – Légy szíves, Edward! "Nem látom, hogy elmennénk!" – folytatta a piszkálást, győzködést Alice, és mivel már fennhangon és a fejemben is lassan kiabált, kezdett az őrületbe kergetni vele. – Ide hallgass, Alice, én láttam a gondolatait! A nyomkövetés a szenvedélye, a rögeszméje. És Bella kell neki, Alice! Bella, és nem más! Még ma éjszaka elkezd rá vadászni – ordítottam a húgomra, és láttam, hogy Emmettel együtt elgondolkodnak ezen. "Hűha, ez nagyon gáz. Tényleg jó kis esténk lesz, bár nem egészen úgy, ahogy elképzeltem!" – morfondírozott magában a bátyám, és a Rosalie-val való fantáziálása átadta a helyét azoknak a képeknek, ahol James fejét letépi a helyéről. Ezek a gondolatai sokkal jobban tetszettek nekem is. De nem tehettem, Bella miatt nem. – Nem tudhatja, hol... – kezdte Alice, de beléfojtottam a szót. Ahhoz képest, hogy orákulum volt, néha igen nehezen kapcsolt. – Na és mit gondolsz, mennyi időbe telik, amíg rábukkan az illatára valahol a városban? A terve már készen volt, még mielőtt Laurent megszólalhatott volna – ahogy kimondtam, már tudtam, hogy hibát követtem el. Mindenkinek egyetlen védtelen ember jutott az eszébe, aki ott maradt Forksban az illat forrásánál. Ez egyszer átkoztam Bella éleselméjűségét. – Charlie! – kiáltotta a tarkómnak, közben megint szabadulni próbált Emmett karmaiból, akinek már fel sem tűn Bella erőfeszítése. – Nem hagyhatjátok ott védtelenül! Nem hagyhatjátok ott! – Igaza van! – jelentette ki Alice. Tudtam, hát persze, hogy tudtam, hogy igaza van. A lábam nem engedelmeskedett az akaratomnak, lassan felemelkedett a gázpedálról, de aztán bevillant James képe, és 144

tartottam a sebességet. "Nyugalom, Edward! Látom a megoldást! Csak el kell határoznod magad!" – szuggerált Alice, mire újra lassítottam, kicsit. – Szánjunk rá egy percet, hogy megbeszéljük, mik a lehetőségeink! – kérte Alice, amikor látta, hogy elbizonytalanodom a jövőt illetően. Megint lassítottam, és hirtelen lefékeztem az útpadkán. Láttam, ahogy Bella nekicsapódik az ülésnek, talán óvatosabbnak kellett volna lennem, de még így is visszafogtam magam. Iszonyú indulatok tomboltak bennem, félelmetes volt, mennyire féltem, hogy James megközelíti Bellát. Nem bírtam volna elviselni... még a gondolattól is irtóztam, hogy valami bántódása eshet. – Nincsenek lehetőségeink – szűrtem a fogaim között, bár már inkább hasonlítottam durcás gyerekhez, mint tomboló őrülthez. Hagytam volna meggyőzni magam, ha lett volna egyetlen épkézláb tervük, ötletük, vagy bármi... de nem volt. – Nem hagyom sorsára Charlie-t! – ordította Bella, de nem vettem róla tudomást. – Vissza kell vinnünk a lányt – jelentette ki Emmett, mire egy pillanatig hitetlenkedve meredtem rá. Neki is elment az esze? Vagy ennyire fél a nővéremtől? Mindenesetre csak mert azt mondja, nem fogok úgy cselekedni. Meg sem próbáltam Emmett fejében olvasni, most épp olyanja volt, hogy ami a szívén, az a száján. – Nem – vágtam vissza azonnal, mire a szemét forgatta. "Jaj, könyörgöm! Nem egy csapat óvódással vagy!" – szuggerálta sértődötten felém, aztán fennhangon folytatta. – Az az alak nem ellenfél nekünk, Edward. Nem engedjük, hogy egy ujjal is hozzáérjen Bellához. – Várni fog – mutattam rá. – Akkor majd én is várok – kontrázott Emmett, és láttam, hogy a lehetőség miszerint igazi, végzetes összetűzésbe kerülhet valakivel – különösen, ha ez a valaki James – jobban felvidította, mint bármi az elmúlt ötven évben. Bizonyára bosszantó lehetett a számára hatalmas erejét talonba téve létezni. – Nem értitek? – fakadtam ki újra, de már csendesebben... elkeseredettebben, mint korábban. Nem kellett válaszolniuk, megtettem helyettük. Bella töprengve figyelt. – Egyáltalán nem értitek. Ha egyszer eldöntötte, hogy vadászik valakire, nem lehet megszabadulni tőle. Meg kell ölnünk! – Ez is egy lehetőség – elmélkedett Emmett, és jobban tetszett neki a gondolat, mint azt normális embertől el lehetett várni. – Aztán ott van a nőstény – folytattam szándékosan figyelmen kívül hagyva a bátyám fantáziálgatását. – Hozzá tartozik. És ha harcra kerül a sor, a falkavezérük is beszáll. – Még akkor is túlerőben vagyunk – erősködött Emmett. Ha egyszer a fejébe vesz valamit, attól nehéz eltántorítani. – Van más lehetőség is – jegyezte meg Alice csöndesen. "Ha átváltoztatod, akkor Jamesnek már nem lesz oka üldözni! És te is boldog 145

lehetnél vele..." – Nincs... más... lehetőség! – nehezemre esett egyáltalán, hogy ne támadjak emiatt Alice-re. Igazán bosszantó tudott lenni, és most nem éppen a legalkalmasabb pillanatot választotta, hogy feszegesse a határaimat. Soha nem engedhettem, hogy ez legyen Bellából, és minél több időt töltöttem el vele, minél mélyebben kiismertem naiv lelkének tiszta mélységét, annál erősebben élt bennem az elhatározás, hogy megőrzöm őt annak ami. Embernek, amihez minden joga megvolt. "Néha igazán makacs tudsz lenni! Ostobaság ez az időhúzás. Úgyis az lesz, amit én láttam!" – Hajlandó valaki meghallgatni az én ötletemet? – törte meg Bella a hosszúra nyúlt csöndet. – Nem! – mordultam rá ellenségesen. Ismertem őt, és biztos voltam benne, hogy amit kitalált önpusztító és veszélyes. "Nem beszélhetsz így vele!" – háborgott a húgom, és dühösen rám meredt. – "Az ő élete, neki kell döntenie!" – Figyelj rám! – esdekelt Bella, és sajnáltam, hogy őt nem tudom kizárni a fejemből. Könnyebb lett volna... Könyörgéseinek általában nem tudtam ellenállni, feltéve persze, ha nem voltak a kérései károsak a saját egészségére. – Hazaviszel... – Nem! – szakítottam félbe azonnal. Na, mit mondtam? Önpusztító! Ő azonban kitartóan ragaszkodott az elméletéhez. "Csak hallgasd meg, azzal nem fog összedőlni a világ! Bár nem hiszem, hogy okosabbat tud kitalálni, mint én!" – sugallta fölényesen Emmett, mire egy pillanatra lehunytam a szemem, és megadóan sóhajtottam. Bella folytatta. – Hazaviszel. Én azt mondom apámnak, hogy vissza akarok menni Phoenixbe. Becsomagolok. Megvárjuk, amíg ez a nyomkövető odaér a házhoz, aztán elrohanunk. A vadász a nyomunkba szegődik, és békén hagyja Charlie-t. Charlie nem hívja ki az FBI-t, és azok nem zaklatják a családodat. Akkor aztán elvihetsz bármilyen nyavalyás helyre, ahová csak akarsz! Hadart, tehát ideges volt és félt, ami nem is csoda az adott helyzetben. Hangjának lágy csengése azonban megnyugtatott némileg, még akkor is, ha teljes képtelenség volt, amit beszélt. Persze logikus volt, de hogyan is engedhetném, hogy annyira megközelítse egy ilyen szadista... – Nem is olyan rossz ötlet! – jegyezte meg Emmett, és nehezemre esett megállnom, hogy ne nézzek rá azzal a döbbenettel, amit a szavai okoztak nekem. Emmett igazat ad Bellának? Nem hittem, hogy eljön ilyen pillanat a létezésünk során, hiszen a bátyám köztudottan nem tartotta sokra az emberi elmét. A mi fajtánkat magasabb rendűnek sorolta be bármely másik fajtánál a földön. "Fenébe, nem hittem volna, hogy lesz okosabb ötlete..." – elmélkedett Emmett, és láttam, ahogy más szemmel kezdi nézni Bellát. A fejében egyfolytában Bella alakult át átlagos, szürke kinézetű emberből, kirívóan gyönyörű, vörös szemű vámpírrá. Elnyomtam a morgásom. "Mondtam neked, hogy meg kell hallgatnod!" – toldotta hozzá Alice önelégülten, és valóban előre látta. Nem láttam a fejében ezt, mert nem engedte látni, de egyébként 146

is rossz volt ezen az estén a koncentrációm. – Beválhat, és tényleg nem hagyhatjuk az apját védtelenül, ezt te is tudod – mutatott a nyilvánvalóra Alice, és fellengzősen gondolt a történtekre. Határozottan bosszantott, de már nem bírtam erre olyan haraggal gondolni, mint néhány perce. – Túl veszedelmes – osztottam meg velük az aggodalmaimat. Belegondolni, hogy Jamesnek mennyivel nagyobb esélye volt, ha így bevárjuk... – Nem akarom, hogy ez az alak akár csak száz mérföldnyi közelségbe is kerüljön Bellához. "Ugyan már, Öcsi! Ne görcsölj!" – szuggerált Emmett, aztán mintha nem hallhattam volna meg hangosan is kimondta. – Hogy férkőzhetne a közelébe, amikor mi is ott vagyunk? Már láttam, amit Alice is, mégsem nyugodtam meg. James a ház előtt fog letelepedni, reménykedve, hogy éjszakára magára hagyjuk Bellát. Nem tetszett ez a vízió, hiszen ebben James máris tisztában volt Bella lakóhelyével, túl közel volt, túlságosan is közel. – Nem látom, hogy támadna – mondta Alice hangosan, hogy Bella és Emmett is hallhassa. – Megpróbálja kivárni, amíg magára hagyjuk Bellát. – Nem tart sokáig, amíg rájön, hogy arra hiába vár. – Követelem, hogy vigyél haza! – mondta Bella, de a hangja megremegett. Ha nem lett volna a helyzet ennyire képtelen, még fel is nevettem volna. Bella, ahogy fenyegető próbál lenni – annyira bájos, annyira védtelen, törékeny. Lehunytam a szemeimet, és ujjamat a halántékomhoz szorítottam, hogy kitoljam az őrjítő gondolatokat a fejemből. Őrlődtem... Nem tehetem meg a családommal, hogy most eltűnök, és ahogy Bella éleslátásával megállapította, rájuk szabadítom az emberi hatóságokat. De Bella apró, törékenyebb, mint bárki, akit ismerek, és ha James túl közel kerülne hozzá... Elég volna egyetlen óvatlan pillanat, hogy késő legyen... bármilyen szempontból. –Kérlek! – esdekelt Bella, és nem kellett ránéznem, hogy tudjam milyen az arckifejezése. Egyébként is láttam a gyötrődését a testvéreim gondolatain keresztül... nem bírtam elviselni a szenvedését. Tisztában voltam vele, ha Charlie-nak bármilyen módon baja esne, nem bírná megbocsátani magának. Nem akartam neki ekkora fájdalmat okozni. – Ma este elmész innét, akár látja a nyomkereső, akár nem – szögeztem le elkeseredetten, és láttam a megkönnyebbülést mindhármuk arcán a fejükben, mert nem néztem egyikkőjükre sem. – Közöld Charlie-val, hogy egy perccel sem bírod tovább Forksban. Találj ki valamit, hogy miért nem, mindegy, hogy mit, csak elhiggye. Ami a kezed ügyébe kerül, azt bevágod egy bőröndbe, aztán beszállsz a kocsidba. Nem érdekel, mit szól Charlie. Tizenöt perced van. Hallod, amit mondok? Tizenöt perc attól kezdve, hogy beléptél az ajtón. Váltottam, a dzsip éles csikorgással megpördült, aztán beletapostam a gázba, és megindultunk minden félelmem középpontja felé. Forks soha ilyen félelmetes nem volt, mint ebben a percben. 147

Ekkor feltűnt, hogy a bátyám marka satuban tartja Bella törékeny csuklóit. – Emmett... – figyelmeztettem, mire gyorsan elhúzta a kezeit. – Ó, sajnálom! – mondta, és gondolatban felröhögött: "Csoda, hogy el nem törtem... Huh, teljesen elfeledkeztem róla. Nem értem, te hogy bírod ezt állandóan?!" Nem reagáltam. Nem érdekelt, hogy milyen önmegtartóztatásról, egészen más szinten állt, mint én.

elképzelései

vannak

az

A tervem már készen volt, elhatároztam magam, de Alice fejében nem azokat a képeket láttam, amit én akartam. Sokkal inkább, amit ő akart. Nem tudtam megkülönböztetni a vízióit és a vágyálmait, amik a Bellával való barátságára vonatkoztatott. – A következőképpen fogjuk csinálni. Amikor a házhoz érünk, ha a nyomkövető még nincs ott, akkor elkísérem Bellát a bejáratig. Aztán kap tizenöt percet – figyelmeztető pillantást küldtem Bella felé, láttam a szemében a riadalmat, ezért gyorsan visszairányítottam a tekintetem az útra. – Emmett, te kintről ügyelsz a házra! Alice, te a furgonra vigyázol! Én odabenn leszek, amíg Bella bent van. Amint kilép az ajtón, ti ketten elindultok haza a dzsippel, és mindent elmeséltek Carlisle-nak. – Szó sem lehet róla – szakított félbe Emmett, és kivételesen valóban dühös volt rám. – Én veletek maradok. – Gondold csak végig, Emmett! Nem tudom, mennyi ideig leszek távol – figyelmeztettem. Tudtam, hogy Rosalie nem szereti, ha Emmett hosszú napokig elvan nélküle. A bátyám azonban ezúttal nem engedett. – Amíg nem tudjuk, merre tart ez az egész, én veletek maradok – hajtogatta makacsul Emmett, mire kétségbeesett sóhaj szakadt fel a tüdőmből. Nem hiányzott, hogy belevonjam őket ennél is jobban. Szerettem volna, ha kimaradnak ebből, és élik tovább az életüket nélkülem, aztán ha egyszer sikerül megszabadulnunk ettől az átkozott vadásztól, talán visszatértünk volna hozzájuk. "Ne is álmodj róla! Nem engedem, hogy egyedül nézz szembe vele! Bízd ezt nyugodtan énrám!" – szuggerálta nekem Emmett. – Ha a nyomkövető már ott van, akkor továbbhajtunk. – Biztos, hogy mi érünk oda hamarabb – vetette közbe Alice teljesen higgadtan. Nem is értettem, hogy miért nem sikoltozik kétségbeesetten, ahogy a legtöbb nő tenné hasonló helyzetben.. ahogy Rosalie teszi ebben a helyzetben minden valószínűség szerint éppen ebben a pillanatban Esmének. – És mit csinálunk a dzsippel? – kérdezte Alice, úgy tűnt, ő sem akar tágítani, velünk tart. Nem számít, hogy Jasper ellenezné, de hát Alice mindig is a saját feje után ment, és Jasper minden valószínűség szerint megbocsát neki. Nem engedhettem. Alice-t nem. Bármilyen bosszantó is volt. – Hazaviszed – jelentettem ki keményen, de valamit látott, mert teljesen higgadta állította az ellenkezőjét. – Nem, nem viszem. Káromkodtam gyorsan és csak a testvéreim számára érthetően, hihetetlenül mérgesen. Nem lehetnek ennyire konokok. Hagyniuk kellene, hogy a saját hibáimért én vállaljam a felelősséget, és én oldjam meg azokat a problémákat, amik a saját 148

önzőségem miatt alakultak ki. Ha nem akarom olyan nagyon bevonni Bellát a családom életébe, akkor talán ez sem történt volna éppen így, James, Laurent és Viktória pedig egy izgalmas játék után továbbálltak volna. De Bella vére... az én reakcióm... – A terepjárómban nem férünk el mind a négyen – hallottam Bella elhaló hangját, és majd megőrültem, hogy mindenki számára megfelelő kiutat találjak ebből a képtelen helyzetből. Nem akartam meghallani, mit beszél, de Bella hozta önpusztító formáját. – Azt hiszem, hagynod kéne, hogy egyedül menjek. – Bella, légy szíves, most az egyszer tedd, amit mondok! – szűrtem a fogaim között, s láttam a kétségbeesett haragot felvillanni a szemeiben. – Figyelj, Charlie sem teljesen ütődött! Ha te nem vagy holnap a városban, gyanakodni fog. "Ed, ebben azért van valami! Így akkor fölöslegesen viszed haza. Be kell engedned!" – sugallta Emmett, de láttam a bizonytalanságot a gondolatai között. Ő maga sem bízott Bella magyarázatában, én sem. Persze Alice tűzbe ment volna, csak hogy bizonyítsa kedves barátnőjének ésszerűtlen próbálkozásait. – Nem számít – mutattam rá önelégült dühösen. – Gondoskodunk róla, hogy ne essen baja, és egyedül ez a fontos. Carlisle is ezt találná fontosnak, ő is elégedett lenne a tervvel, ha itt lenne. De Bella nem adta föl, mintha vérszemet kapott volna. tudta, hogy igaza van, én pedig a legszívesebben megráztam volna, hogy észhez térjen. Kiabáltam volna vele, hogy ne játsszon az életével, mert az nekem nagyon fontos, de tisztában voltam annak a hiábavalóságával. – Na és mi a helyzet ezzel a nyomkeresővel? – folytatta Bella kitartóan. – Látta, hogy viselkedtél ma este. Tudni fogja, hogy bárhol vagyok is, velem vagy. – Edward, hallgass rá! – el sem hittem, hogy ezt Emmett szájából hallom. Ahogy ránéztem, ő maga is alig hitt a fülének. "Ennek az embercsajnak van agya! Hát ezzel fogott meg?!?!" – Azt hiszem, igaza van. – Igen, igaza van – kontrázott Alice ismét. Nem hittem a fülemnek. Ezek mind megőrültek? Bella hülyesége a saját elpusztítására amolyan ragályos kórrá nőtte ki magát? Tényként kellett elkönyvelnem, hogy mindkét testvérem megfertőződött ezzel a vírussal, de én nem voltam hajlandó a támogatásomat adni ehhez az őrülethez. Bella velem marad és kész. A közelemben tudni, ennyi volt az egyetlen gondolat, amiből nem voltam hajlandó engedni... – Nem tehetem – jelentettem ki haragosan, elszántan, a dühöm tombolt bennem, de Bella ismét meglepte Emmettet, ami kezdett kissé komikus jelleget adni ennek a drámai helyzetnek. – Emmett is maradhatna – javasolta kicsit határozottabban. – Láttam, hogy a nyomkereső jól megnézte magának. – Micsoda? – döbbent le a bátyám, és euforikus mámorban úszott a gondolatra, hogy mégiscsak elkaphatja Jamest, Bellát pedig szinte a szívébe zárta ezért az őrült 149

javaslatáért. – Könnyebben a körmöd közé kaparinthatod, ha itt maradsz – magyarázta Alice is, én pedig kezdtem úgy érezni, hogy összeesküvés áldozata lettem. – Csak nem képzelitek, hogy elengedem Bellát egyedül? – kérdeztem hitetlenkedve, bár inkább hangzott őrült kijelentésnek, mint kérdésnek. Hogy gondolhattak ilyesmit? És Bella is. Még a feltételezés is sértett, hogy azt gondolja, képes vagyok elengedni őt akár egy méternél távolabb a közelemből. Tökéletes képtelenség. – Hát persze, hogy nem – válaszolta Alice olyan higgadtsággal, hogy már valóban az idegeimre ment vele. – Jasper meg én vele megyünk. Így azért valamilyen formában elfogadhatóbb volt, Alice soha nem engedné, hogy bárki bántsa Bellát, és Jasper sem okozna fájdalmat a húgomnak. Azért nem ártott volna előtte beszélnem Jasperrel, de... Nem! Hogyan is engedhetném, hiszen léptennyomon baj éri. Eleshet csak egy egyszerű szőnyegben, vagy bármi, hiszen vonzza a szerencsétlenségeket, a veszélyről már ne is beszéljek. – Nem tehetem – ismételtem kissé megtörten, csaknem megadóan. Bella észrevette, hogy a győzelem küszöbén áll. – Maradj úgy egy hétig... – elment az esze? Ránéztem haragos kétségbeeséssel. Nem gondolhatja komolyan, hogy egy napnál is tovább hagynám magára. Ha belemennék... Valamit észrevehetett az arcomon, mert kérés nélkül kijavította magát. – ... egy-két napig. Hadd lássa Charlie, hogy nem szöktettél meg, és hadd induljon el ez a James rossz nyomon! Ha már biztosra vehetjük, hogy teljesen elveszítette a nyomomat, akkor utánam jöhetsz, kerülő úton persze. Találkozunk, Jasper meg Alice pedig hazatérhetnek. Az eszmefuttatása nem nyűgözött le annyira, mint Emmettet, aki továbbra is ámuldozott, hogy Bella milyen értelmes dolgokat tud mondani emberi mivoltához képest. Egyre pozitívabb kép alakult ki benne Belláról, hiába tudta, hogy ez Rosalienak egy cseppet sem fog tetszeni. – És hol találkozunk? – érdeklődtem, de még nem adtam meg magam. – Phoenixben. Hol máshol? – kérdezett vissza Bella, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb helyszíne a menekülésre. – Nem jó – ellenkeztem azonnal, próbáltam rávilágítani a logikájának kátyúira. – A nyomkereső hallani fogja, hogy oda készülsz. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem mondott ellent, hanem rábólintott. Türelmetlenül vártam, hogy kifejtse zárt elméjének rejtett gondolatait. – Hát, persze, és ha látja, hogy te is itt maradtál, azt fogja gondolni, hogy csak félrevezetés volt az egész. Tudni fogja, hogy mi tisztában voltunk azzal, hogy kihallgat bennünket. Meg se fordul a fejében, hogy tényleg oda megyek, ahová mondtam. "Most már minden világos!" – szuggerálta nekem Emmett a gondolatait, én pedig kérdőn néztem rá. – "Ez a csaj neked lett teremtve. Tud gondolkodni, neked tetszik is... Az égiek küldték ajándékba, hogy ne érezd magad elkárhozottnak!" – Ördögien okos! – mondta végül fennhangon, és előtört belőle, eddig visszafojtott 150

röhögése. A tenyerem bizsergett, szerettem volna kivételesen amolyan igazán vámpíros erővel bemosni egyet a bátyámnak. – És ha nem dől be? – vetettem fel, de Bella fel volt készülve, nem engedett. – Phoenixben több millióan laknak – mutatott rá, én pedig újra megráztam volna, hogy térjen már észre. – De egy telefonkönyvet azért nem olyan nehéz találni – jegyeztem meg az utolsó szálakba kapaszkodva, hogy elővegyem a józanabbik értelmüket. – Nem otthon fogok lakni – vágott vissza dacosan Bella. "Tisztára mintha máris házasok lennétek!" – kuncogott magában Emmett, és jókedve arányosan növekedett az én beletörődésemmel, és haragommal. – Csakugyan? – Elég idős vagyok már hozzá, hogy saját lakásom legyen. – Edward, mi is ott leszünk vele – vetette közbe Alice, de ez még annyira sem nyugtatott meg, mint néhány perce. – Na és te mit fogsz csinálni Phoenixben? – kíváncsiskodtam gúnyosan, de Alice már látta, minden úgy lesz, ahogy Bella mondta, nem tudtam őt kizökkenteni nyugalmából. A másik, ami különösen feldobta, hogy Jasper is velük tartott. – Ki se teszem a lábam a lakásból. Emmett is hozta a formáját: – Nekem tulajdonképpen tetszik ez a dolog – jegyezte meg, de nem érte be ennyivel. A feje különböző gyilkos gondolatokkal volt tele, amikben ő egytől egyig kivégezte az összes Jamest, ami átfutott az agyán. gyerekesen izgatott várakozás telepedett rá, ami engem kifejezetten bosszantott. – Fogd be, Emmett! – szóltam rá, nem hiányzott, hogy még ő is adja alájuk a lovat, így is elhatározták már magukat nélkülem. De ezúttal Emmett is döntött. "Remek móka lesz! Végre egy kis izgi!" – mondta, majd hangosan toldotta tovább a saját őröltségeit. – Figyelj, ha akkor próbáljuk meg elintézni, míg Bella is itt van, nagyobb az esélye, hogy valakinek baja esik, például Bellának, vagy neked, amikor megpróbálod megvédeni. Ha viszont egyedül vagyunk, amikor elkapjuk... – elégedett vigyor terült szét önelégült ábrázatán. Feladtam. Nem győzhettem meg őket, mardosott a bűntudat, amiért nemcsak Bellát, hanem a családomat is veszélynek tettem ki. Már nem visszakozhattam. De kellett biztosíték, valami Bellától, ami meggyőz, hogy mindent megtesz, ami hatalmában áll az épsége érdekében. – Bella! – leheltem a nevét összetörten. – Ha hagyod, hogy bármi bajod essék, bármi az égvilágon, akkor téged személyesen teszlek érte felelőssé. Érted? – Igen! – felelte komolyan, s rájöttem, hogy inkább hangzottak fenyegetésnek a szavaim, mint ígéretvételnek, hogy vigyáz magára. Mindenesetre a beleegyezése nekem elég volt – be kellett érnem vele –, hogy némileg megnyugodjak. A mási problémaforrás felé fordultam. Alice csöndes nyugalma immár felszíninek 151

tűnt, és kivételesen fennhangon beszélgettünk, bár láttam, hogy tudja, mit akarok tőle. – Jasper képes lesz kezelni a helyzetet? "Jaj, ugyan már! Csak nem képzeled, hogy nekimegy? Sosem okozna nekem ekkora fájdalmat!" – sóhajtotta bele a fejembe, de fennhangon csak ennyit mondott. – Bízzál benne egy kicsit jobban, Edward! Mindent összevéve, eddig nagyonnagyon jól csinálta. – És te? Megbirkózol vele? – kérdeztem tőle, mert még élénken élt az emlékeimben, hogy mennyire vonzónak látta Bella illatát, amikor elvittem hozzánk. Alice vicsorgott, bájos vonásait eltorzította a támadó, haragos grimasz, amit felöltött. "Majd jól átharapom Bellánk torkát, hogy végre letisztázzam a helyzetet. Te túl gyáva vagy, én pedig sokkal ügyesebb nálad!" – szuggerálta nekem, miközben rám morgott. Számomra még így sem tűnt ijesztőnek, de Bella halálra sápadva meredt rá. Rámosolyogtam a húgomra, de komolyan szólaltam meg. – De a véleményedet tartsd meg magadnak! A mosolyom eltűnt az arcomról, és Alice jókedve is múlóban volt, amikor megpillantottuk a kivilágított Swan házat.

–––––––––––––––––––––

20. Búcsúzások

Füleltünk, koncentráltunk, mint még soha talán, ahogy megállítottam a dzsipet Bella furgonjától tisztes távolságban. Feszülten vártuk, hátha hallunk valami gyanúsat, bármit, amire rávethetjük magunkat, de Alice-nak igaza volt, a vadász még nem volt a közelben. "Bella még a házban lesz, amikor ideér. Addigra találja meg az illatának forrását." – szuggerálta felém Alice, mire leállítottam a motort. Tisztán akartam hallani, minden egyes gondolatot, ami egy kilométeres körzetben elhangzott. A legtöbben már békésen aludtak, a környéken már egyedül Charlie várakozott idegesen a nappaliban. "Vajon tetszik Bellának ez a Cullen gyerek? Bizonyára, hiszen baseballmeccsre ment vele... és hogy haragudott, amikor Edwinnek hívtam... De ha megbántja Bellát, velem gyűlik meg a baja!" – kizártam Charlie monológját, hogy mit fog velem tenni, 152

ha Bella esetleg negatív kritikával illetne engem, avagy a mai együtt eltöltött esténket. Az Edwin féle félrenevezésen más esetben remekül mulattam volna, de ebben a helyzetben csak egy derűs gondolatra tellett tőlem. Bella még a lélegzetét is visszafojtotta, várta, hallunk-e valamit, de Alice-nak igaza volt. Charlie aggodalmaskodó gondolatain kívül semmit nem hallottam. – Nincs itt! Gyerünk! – Ne aggódj, Bella! – suttogta Emmett, miközben kikapcsolta Bella biztonsági hámját. A szituációhoz csöppet sem méltó jókedve volt. – Mi itt nagyon hamar elintézzük a dolog ránk eső részét. A bátyám kiszállt a kocsiból, nem vette észre a szavai hatását Bellánál, akinek azonnal könnyek szöktek a szemébe. Eddig is maga volt a megtestesült önuralom, amiért magában bírta tartani az elmúlt órák feszültségét, ami most bizonyára kitörni készült belőle. – Alice, Emmett! – szóltam rájuk, mire eltűntek a sötétben. Még hallottam Emmett csodálkozó gondolatait. "Most meg mi van? Valami rosszat mondtam? Egyszer akarok jó fej lenni vele, és akkor is sírva fakad..." Elvontam az elmémet a bátyám gondolataitól, kinyitottam Bella ajtaját, és gyöngéden a karomba emeltem. Nem bírtam ránézni, annyira szégyelltem magam előtte, ilyen veszélybe sodortam, és gyönge mentség, hogy akaratomon kívül. Meleg testét mindenre elszántan szorítottam magamhoz, miközben normális tempóban közelítettem meg a bejárati ajtajukat. – Tizenöt perc – emlékeztettem csöndesen. – Megoldom – felelte, aztán valami felismerésféle átsuhant az arcán, és két apró tenyere közé temette az arcomat. Törékeny kezeinek lágy érintésébe belefacsarodott halott szívem. – Szeretlek! És mindig is szeretni foglak, bármi történjék is most. Nem hagyom, hogyan is engedném, hogy bármi baja essék? Vele pusztulnék, ha ez lehetséges. – Semmi nem fog történni veled, Bella – ígértem neki hevesen, s a legszívesebben rohantam volna vele el innen, messzire, ahol senki nem okozhat fájdalmat neki. gyötrődő tekintetét figyelve eltűnődtem, vajon el bírom-e hagyni valaha is a saját érdekében? Nem tartottam valószínűnek. – Csak tartsátok magatokat a tervhez, oké? – hadarta hevesen, amiből tudtam, hogy a félelem és az idegesség kavaroghat a gondolataiban. – Vigyázzatok Charlie-ra a kedvemért! Azok után, amit most tenni készülök, haragudni fog rám, én viszont szeretném, ha lenne esélyem később bocsánatot kérni tőle. Miken agyalt, amikor igyekeznünk kellett... És mi az, hogy a kedvért? Hiszen minden erről szólt, ami a kedvére való, az jó, ami nem, az nem. Az egyik legegyszerűbb képlet volt a világon. – Menj már, Bella! Sietnünk kell! – Csak még egy dolog – suttogta szenvedélyesen, és már valóban kezdtem elveszíteni a türelmemet. Elnyomtam a vágyat, hogy felkapjam és berohanjak vele a sűrűbe. – Mostantól kezdve bármit mondok ma este, egyetlen szavamat se hidd el! Hát ez meg mit akar jelenteni? Nem értettem, de nem volt időnk, hogy kibogozzam a jelentésüket összefüggéstelen szavainak. Lehajoltam ő pedig lábujjhegyre ágaskodva olyan hévvel csókolt meg, hogy attól tartottam felsérti puha ajkait az én merev számmal. 153

Aztán váratlanul eleresztett, megfordult és önmagához képest is ingerülten berúgta az ajtót. – Menj innét, Edward! – ordított rám, miközben szeméből patakzottak a könnyek. Döbbenten meredtem rá, nem is értettem, mit akar ezzel elérni. Bele tellett pár másodpercbe, és szükség volt Charlie rémült hangjára, hogy rádöbbenjek, mit tervez Bella. – Te vagy az, Bella? – kérdezte Charlie, de Bella nem foglalkozott vele. – Hagyj békén! – zokogta, miközben felrohant a lépcsőn, de már nem tudtam eldönteni, ahogy Charlie sem, hogy melyikünknek szólt vissza. Jobbnak láttam eltűnni, mielőtt Charlie rám támadhatna a kérdéseivel. Megkerültem a házat, hallottam Alice sürgető gondolatait, és Emmett türelmetlen várakozását. "Igyekezz, Edward! Hamarosan ideér!" – szuggerálta felém Alice, és aggódva pislogott Bella ablaka felé. Gyorsan felszökkentem, és besurrantam az ablakon, éppen, amikor Bella ráfordította a zárat az ajtajára, kizárva ezzel kétségbeesett apját. Az ágyra dobta a táskáját, talán még észre sem vette, hogy ott vagyok, de nem számított, sietnünk kellett. – Bella, jól vagy? Mi ez az egész? – hallottam Charlie-t az ajtó mögül. Sajnáltam őt, de annyira nem, hogy együtt érezzek vele. Bella számított, és az apjának a testi épsége. Kihúztam ruhásszekrényének fiókját és odadobtam neki néhány nyáriasabb ruhadarabot, végül is melegebb lesz a hőmérséklet ott, ahová menni készül. Nem akartam belegondolni, hogy hamarosan el kell válnom tőle, inkább némán, összepréselt ajkaimmal hallgattam őket. "Nyugtasd meg Bellát! Charlie meg fog neki bocsájtani!" – hallottam odakintről a húgom idegesítő gondolatait. Mintha én nem tudnám... – Megyek haza... – kiabált vissza Bella a csukott ajtónak, mire a kinn ácsorgó Charlie gondolatai éles kanyart vettek a rémületből az éktelen haragba. "Atyaisten, mit művelt vele, hogy el akar menni? Megbánja, hogy Forksba tette a lábát, ha egy ujjal is hozzáért..." – Bántott téged? – adott hangot a kétségbeesésének, mire Bella felsikoltott, mintha nem arrafelé haladt volna a faggatózás, amerre szerette volna terelni. – Nem! Szorgosan dobáltam neki a ruháit, miközben Charlie tovább faggatózott. – Szakított veled? – Nem! – vágta rá Bella, közben már alig bírta belegyömöszölni a ruháit a táskájába. Láttam, hogy remeg a keze, szerettem volna a karomba venni, megvigasztalni, biztosítani, hogy nem lesz semmi baj, mindent helyre fogok hozni. Nem tehettem. Nem ígérhettem olyat, amiben nem voltam biztos, hogy be tudom neki tartani. – Mi történt, Bella? – hallatszott újra Charlie kétségbeesett hangja az ajtó túloldaláról, és dörömbölt és szinte már toporzékolt. Majd beleőrült, hogy nem tudja, mit tettem a lányával, ami ennyire felzaklatta. Láttam, ahogy átfut az agyán, látta-e már valaha ennyire kiborulni Bellát, de nem talált ilyen emlékképet róla. Gyűlöltem magam, amiért ezt kell tennie miattam. Bárcsak soha ne jutott volna eszembe elvinni a mezőre, bár soha ne szerettem volna belé... bár soha ne jött volna 154

Forksba. Ez utóbbi volt a legpraktikusabb kívánság, ha mégoly képtelenségnek tűnt is, hiszen egyetlen pillanatra sem bántam meg, hogy idejött, de ő... Zárt elméjébe már meg sem próbáltam bebocsájtást nyerni. – Én szakítottam vele – kiáltott vissza az apjának, megszakítva ezzel önmarcangolásomban. Láttam, ahogy a táskájának a cipzárjával szenved, de túlságosan remegett a keze, hogy sikerüljön behúznia. Odasiettem, lágyan félretoltam az útból és egy egyszerű mozdulattal összezártam a táskát. Odaigazítottam a vállára, hogy ne kelljen azzal is bajlódnia, és minden lehetséges módon igyekeztem elviselhetőbbé tenni számára ezt a miattam kialakult, ostoba helyzetet. "Edward! Ki kell jönnöd!" – hallottam Alice sugalmát, mire lágyan meglöktem Bella könyökét. – A furgonban leszek, indulj! – utasítottam sürgetően, aztán kiugrottam az ablakon. – Mi történt? Azt hittem, kedveled – hallottam Charlie hangját, aztán tompa puffanások jelezték, ahogy levonultak a lépcsőn. Charlie gondolatain keresztül nem tévesztettem szem elől Bellát, némi habozást véltem felfedezni a vonásain, miközben én bemásztam a furgonba. Alice az utca túlsó végén várakozott a dzsipben, Emmett pedig a ház melletti fa tetején várta, hogy eljöjjön az ő ideje. Míg én Belláék vívódását hallgattam, addig a testvéreim véleményem szerint túl hangosan, az emberi fül számára mégis hangtalanul vitatkoztak. – El sem hiszem, hogy hagyod nekem vezetni! – csipogta Alice lelkesen. – Micsoda monstrum... – Én sem... – morogta vissza Emmett. – Ha egy karcolást is ejtesz a fényezésen... – Ó, tudom, tudom, láttam! – kuncogott Alice, és levetítette nekem, ahogy Emmett megpróbálja tönkretenni bosszúból Alice legújabb divat szerint készült ruháját, de a bátyánk nem tudhatta, hogy ebben majd Jasper megakadályozza. Kizártam őket, nem a fejemből, nem is értettem, hogy van kedvük ilyenkor tréfálkozni. Tovább fókuszáltam inkább Bella ideges hangjára, amint az apját győzködi arról, hogy Forks mennyire gyűlöletes a számára, közben a slusszkulcsot behelyeztem a gyújtásba. Talán a felgyülemlett feszültség, az apja iránti aggódás, vagy a félelem miatt, de kivételesen hitelesen játszotta a szerepét. – Nagyon is kedvelem! Éppen ez a baj! Ez képtelenség! – jelentette ki, dacosan nézett Charlie szemébe, és valamit megláthatott rajta, mert megfeszítette a vonásait, és eltűnt a habozás a szemeiből. – Nem ereszthetek itt gyökeret. Nem akarok én is csapdába esni ebben a hülye, unalmas városban, mint anyu. Nem fogom elkövetni ugyanazt az ostobaságot, mint ő. Gyűlölöm ezt a várost, egy másodperccel sem maradok itt tovább. Először nem is értettem, miért éppen ezeket a dolgokat vágta az apja fejéhez, de aztán megláttam Charlie fejében. Ugyanitt történt, ugyanezen a helyen, amikor Bella anyja, Renee karján a kislányával hasonló szavakkal búcsúzott el tőle. Már-már megsajnáltam a szerencsétlen embert, amiért élete két legfontosabb személye ugyanazt vágja a fejéhez. Hallottam, ahogy Bella tovább vívja immár csöndesebb harcát, távolabb hallottam, ahogy a testvéreim még mindig civakodnak, hogy Alice-nek milyen szögben kell 155

tartania a kormányt, hogy az a bizonyos karcolás ne ejtődjön meg a hófehér karosszérián. Csöndes veszekedések zajai bekúsztak a fejembe, de váratlanul megdermedtem Bella furgonjában, mert egy harmadik hangot is kiszűrtem a helyiek álmaiból. Számomra ilyen volt a rémálom. "Érzem, már érzem... Látom... izgalmas lesz a kísérőivel együtt... De egyszer biztosan magára hagyják!" – James gondolatai sebesen cikáztak, hamar felmérték a helyzetet. Emmett már észre is vette, hallottam, ahogy egy mély morgás hagyja el a mellkasát, de szerencsére nekem sikerült visszafognom magam. Ha én is valami zajt csapok, azt biztosan meghallotta volna. Láttam a fejében, hogyan működik a képessége, ijesztő volt, ahogy Bella illatát követve idetalált, és mindehhez nem volt szüksége egyetlen órára sem. De nem csupán a szaglására hagyatkozik. Amikor Bella felé vetette magát a mezőn, én pedig elé ugrottam védelmezőn, az volt a szikra, ami a gyújtózsinórját felizzította. Ketyeg a bombájának az órája, és ha eléri a nullát, akkor megtalálja a módot arra, hogy elkapja Bellát. Összepréseltem a számat, és mélyet sóhajtottam, hogy a saját morgásomat legyűrjem. Az én reakcióm, az én ötletem, az én létezésem... én, én, én... Én vagyok Bella életében a legnagyobb veszélyforrás! Ez újra és újra bebizonyosodik, még sincsen elegendő erőm, hogy elhagyjam... Megvetettem, gyűlöltem magam, jobban, mint valaha. – Micsoda? – Bella meglepett kérdésére visszazökkentem a beszélgetésükbe. A habozás visszatért zaklatott vonásaiba, és Charlie-ban remény ébredt: talán mégis maradásra bírhatja. Láttam megszületni egyik gondolatot a másik után, miközben Alice víziói is pattogtak a fejemben: mind arról szólt, hogy Charlie mit fog velem csinálni, ha mégis sikerül marasztalnia Bellát. A legkülönbözőbb fenyegetések közül válogathattam, de aztán kizártam a fejemből ezt is. – Telefonált, míg nem voltál itthon. A dolgok nem alakultak igazán jól Floridában, és ha Philt nem szerződtetik a hét végéig, akkor visszamennek Arizonába. A Sidewinders edzője szerint lehet, hogy szükségük lesz rá – hadarta reménykedve, aztán kinyújtotta a kezét Bella felé, aki viszont megrázta a fejét, hogy a remény szikráját is kiölje Charlie-ból. Mintha rendelkezett volna a képességemmel, vagy inkább, mert jobban ismerte az apját, mint gondoltam, tovább folytatta keserű színjátékát. Hallottam, ahogy a vadász átkozottul pontos memóriája azonnal tárolja az elhangzott információkat, mélyen magába szívja Bella illatát, és elteszi egy külön rekeszbe az agyában. Dühös voltam, éktelen harag tombolt bennem, a szörnyeteg feltámadt szunnyadó poraiból, ahová eltemettem Bella miatt, és gyilkolni akart, mint még soha eddigi létezésem során. Bella vérét is kiszagolta, édesebb és csábítóbb volt, mint valaha, ahogy szívének őrült ritmusa telepumpálta adrenalinnal. A ragadozó nem csak bennem tombolt, a vadász gondolataival egyesülve alig bírtam fékezni magam, de James tökéletesen őrült volt. Nem lett volna élvezetes a számára, ha csak szimplán levadássza Bellát. Volt valami a fejében, amit nem láttam tisztán... mintha azt akarta volna, hogy tudjam... lássam, mit csinál vele. Ezt nem értettem, de nem volt alkalmam mélyebbre ásni magam, mert gondolatai visszakanyarodtak a beszélgetéshez. – Van kulcsom – suttogta Bella, aztán újra elszánt, dühös lett a tekintettel nézett az 156

apjára. Amikor megszólalt felismerni véltem benne az anyja sok évvel ezelőtti végszavait Charlie-hoz. – Engedj el, Charlie! Ez nem jött össze! Sajnálom, oké? Gyűlölöm Forksot, gyűlölöm, gyűlölöm. "Milyen kis heves! Klasszikus lesz lecsapni rá. Viktória imádni fogja!" – ecsetelte magában James, míg Emmett a fa ágaiba csimpaszkodva alig bírta türtőztetni magát, hogy ne vesse rá izomkötegeit a nyomkövetőre. Bella elindult a furgon felé – Emmett gyorsabban ugrott le a fáról, és követte, míg be nem szállt –, mintsem észrevehette volna. – Holnap felhívlak! – kiáltott a küszöbön gyökeret eresztett Charlie-nak, miközben a táskáját az ülésre hajította, aztán bevágta magát utána. Gyorsan indított, és elindult a főút felé. A keze annyira remegett, hogy áldottam az eszemet, amiért korábban beleraktam a kulcsot a gyújtásba. "Elment ő is... Fel nem foghatom. Akár az anyja... Megölöm ezt a Cullen fiút!!" – a fejemben visszhangoztak Charlie gondolatai, és biztos voltam benne, hogy legalább egyszer kötelezően el kell viselnem egy amolyan istenes atyai szigorról szóló beszélgetést a részéről, miután Bella távozott a vidékről. – Engedj a kormányhoz! – mondtam Bellának, de tudtam, nem akar engedni. Még ebben a képtelen helyzetben is képes volt az emberi mivolta miatt agonizálni. – Tudok vezetni! – makacskodott, de a könnyeitől még engem sem vett észre, nemhogy a kivilágított utat. Láttam szorosan összezárt ajkaiból, és büszkén felszegett fejéből, hogy nem fogja átengedni a kormányt, önszántából biztosan nem, ezért hirtelen elkaptam a derekánál fogva, felemeltem és miközben áthúztam karcsú testét a másik oldalra, lába helyét átvettem a gázon, míg görcsös ujjait lágy határozottsággal lefejtettem a kormányról. – Te nem találnád meg a házat – mutattam rá a nyilvánvalóra. Talán ellenkezett volna, de meglátta a hátunk mögött felvillanó dzsip fényszóróit. A szemeiben félelem tükröződött, olyan félelem, amit soha nem akartam látni ezekben a gyönyörű, mély, csokoládészemekben. Gyűlöltem magam, jobban, mint valaha...

–––––––––––––––––––––––––––

– Csak Alice az – mondtam neki, és nyugtatólag tenyerembe zártam reszkető kezét. – És a nyomkereső? "Egyszer úgyis magára hagyják... Nem tapadhatnak hozzá hosszú időre." – hallottam a vágyakozását az átkozottnak. Majd meglátjuk, gondoltam, egyre jobban bízva a terv sikerében. Bella teljesítette a ráeső részt, immár minden rajtunk múlott. – Hallotta a végét a színjátékodnak – világosítottam fel Bellát, de nem bírtam ránézni. A félelem a szemeiben rosszabb volt bármilyen kínnál, amit eddig átéltem. – És Charlie? – persze, nem magáért aggódott... – A nyomkereső minket követett – morogtam komoran, majd pillanatnyi habozás után hozzátettem. – Most is itt rohan mögöttünk. Szerencsére nem volt olyan gyors, mint gondoltam. Valamiért azt hittem, hogy egy nyomkövetőnek megvan a gyorsaság képessége, de James jóval enyhébb iramot diktált, mint vártam. Viszont annál ijesztőbbnek tűnt, ahogy a képessége működött. A társasjáték közepén ott állt Bella, mint zsákmány, körülötte apró bábokként 157

mozogtunk mi, míg saját magát hatalmas vadászként látta, aki minden helyzetből győztesként került ki. gyűlölet és harag tombolt bennem, de kissé lehiggadtam, amikor hallottam Emmettet az autó felé közeledni. "Nyugi, Öcsi, ezt még Bella is le tudná hagyni, olyan lajhár tempóban csoszog utánunk!" – szuggerálta felém Emmett megvetően, és gúnyosan felnevetett a saját hasonlatán. Beteges izgalom lett úrrá rajta. – Le tudjuk rázni? – kérdezte Bella reménykedve, n pedig sajnáltam, hogy ki kell ábrándítsam. – Nem – feleltem, de azért igyekeztem gyorsabb tempóra bírni a vén furgont... hiába. Bella nem felelt, a dzsipet figyelte a hátunk mögött, amikor Emmett úgy döntött, elege van a futkosásból, és felugrott a platóra. Bella torkából rémült sikoly szakadt fel, mire nyugtatólag rátapasztottam a kezemet reszkető ajkaira. Talán szólnom kellett volna, figyelmeztetnem Emmettre. – Csak Emmett az! – mondtam neki, aztán átöleltem a vállát. Minden ízében remegett, talán soha ennyire még nem félt, mint ebben a pillanatban. "Hu! Ijesztő vagyok, mi?" – poénkodott Emmett, de nem díjaztam a humorát. Veszekedni sem akartam vele, fontosabb volt Bellát megnyugtatni, biztonságba helyezni, bár már most rosszul voltam a gondolattól, hogy el kell válnom tőle. – Minden rendben lesz, Bella! A hajad szála sem fog görbülni! – fogadkoztam nem alaptalanul, hiszen tudtam, hogy a családom nem engedné a boldogságom táptalaját elpusztulni, én pedig újra bizonyítva önzőségemet, ki is használtam ezt. Bella szemeiben páni félelem csillogott, rettegett, miattam. Ez elviselhetetlen érzés volt. Látni a szenvedését rosszabb volt a legfájdalmasabb kínzásnál, ami létezett a világon. Szerettem volna elterelni a figyelmét, elűzni a félelem árnyait a tekintetéből, ezért amolyan emberi módon fecsegni kezdtem. – Nem is tudtam, hogy ennyire torkig vagy a kisvárosi élettel. Nekem úgy tűnt, egészen jól beilleszkedtél, különösen az utóbbi időben. Azzal hízelegtem magamnak, hogy sikerült kissé érdekesebbé tennem számodra az életet Forksban, de lehet, hogy tévedtem – magyaráztam hadarva, de tudtam, hogy átlát rajtam. Nem sikerült megtévesztenem a figyelemelterelő akciómmal. Gondolatai éles kanyarral visszatértek Charlie-hoz. – Ronda dolog volt tőlem – ismerte be szemlesütve, szégyenkezése az én kudarcom volt. – Ugyanazt mondtam, amit az anyám annak idején, amikor faképnél hagyta. Övön aluli ütés volt. – Ne aggódj! – esdekeltem. – Meg fog bocsátani. "Edward, igazán lehetnél kreatívabb! Mondhatnál neki valami kedveset is. Valami ígéretet... nem muszáj betartanod, de könyörgöm... nem hallod a szívét?!" – szuggerálta felém Alice megrovón, mire ellenséges pillantást vetettem rá a visszapillantó tükörből. Ez meg mit akart jelenteni? Persze, hogy hallottam a szívét. Már mást sem csináltam éjjel nappal, csak az ő szívét hallgattam, mint valami berögzült dallamot, amit nem lehet kitörölni a fejemből. Mióta a mezőn észrevették Bellát az idegenek, azóta a szíve inkább hasonlított egy parton vergődő halhoz, mint lágy dallamhoz. – Bella, hidd el, minden rendben lesz – mondtam most már komolyan követve a húgom utasításait, és a saját ösztöneimet. Remélni tudtam csupán, hogy hisz nekem, de a szavai porig romboltak minden elképzelést arra vonatkozólag, ami a fejében járhatott szerény véleményem szerint. 158

– Nem lesz rendben, ha egyszer nem lehetek melletted – felelte egyszerűen, naiv ártatlansággal, én pedig újra küzdöttem a szégyennel. Ő még az adott helyzet képtelensége ellenére is velem akart lenni. Nem, az agya fordított működése egészen biztosan önpusztító jellegű, különben miért akarna együtt lenni azzal, aki éppen a vesztébe hajszolta. – Pár napon belül újra együtt leszünk – ígértem, miközben szorosabban fontam a válla köré a karomat. Reméltem, hogy egy kis incselkedés kirántja a borújából, ami persze teljes joggal vonult a feje fölé. – És ne felejtsd el, a te ötleted volt! – Ez volt a legjobb ötlet, naná, hogy az enyém – vágott vissza, én pedig elmosolyodtam a hangjából kicsendülő fölényes csengésen. Csupán egy pillanatig tartott az örömöm, hogy sikerült kirángatnom a félelméből, majd homlokán a ránc elárulta, még mielőtt megszólalt volna. – Miért kellett ennek így történnie? Miért éppen velem? Kifakadása elindította azt a lelkiismeret furdalás hullámot, amit eddig oly gondosan zártam magamba. A mértéke már elviselhetetlen volt, amikor váratlanul átalakult bennem és hozzácsapta magát a gyűlölethez, ami felemésztette a bensőmet. Ostoba szörnyeteg voltam, önző módon bevezettem Bellát a világomba, mert ez boldoggá tett engem, jobban, mint bármi egész eddigi létem során, és arra nem gondoltam, hogy rá nézve milyen veszélyeket engedek szabadjára. Hiszen Bella egyébként is vonzotta a veszélyt, ráadásként, ami a legijesztőbb volt, hogy szerette azt. Jobban tetszett neki, mint bármi más, amivel lefoglalhatta volna magát. Most pedig itt ül, reszketve a karomban, és hamarosan el kell válnunk egymástól. Talán jobb lenne neki, ha hagynám elmenni örökre. vissza sem kellene néznem, csak hagynom, hogy elmenjen az emberek közé, a családjához, az ő fajtájához, de képtelen voltam megtenni. Különösen most, hogy ennyi galibát okoztam a számára. Ha kioldoztam a szálakat, ha elrendeződött minden, és biztonságban van, ha... Ha, ha, ha... Túl sok volt a "ha", de mind az én szolgálataimba állítva üzente: Bellának jelenleg szüksége van rám. Most nem hagyhatom magára. – Az én hibám. Bolond voltam, hogy ekkora veszélynek tettelek ki – gyóntam meg dühösen Bellának, ő persze azonnal nyugtatólag reagált rá. imádnivaló volt, hogy a legzaklatottabb lelkiállapotában is próbált az én kedvemre tenni, a hangulatomért aggódni. – Nem úgy értettem – mondott ellent kedvesen. Naná, hogy nem. Valamit biztosan sikerül kibontakoztatnia ebből a képtelenségből. – Ott voltam, amikor megérkeztek, na és? A másik kettőt csöppet sem izgattam. Miért döntött úgy ez a James, hogy éppen engem fog megölni? A világ tele van emberekkel, Miért éppen én kellek neki? "Kétségbeejtően tisztán látja a helyzetet! Miért nem jók neked a butuskább lányok, öcsi? Éppen egy ilyen pengeagyút kellett a szívedbe zárnod..." – sugallta nekem a bátyám a platóról, mire csaknem felnevettem. Áldott csönd volt, amíg csak bámulta a fekete éjszakát a nővéremről ábrándozva.

Sajnos azonban igaza volt, legalábbis abban, hogy Bella ijesztően gyorsan felfogta a képtelen helyzetek minden elméletét, veszélyét, amiket a létezésével vonta magához. Ha kitennénk a sivatag kellős közepére, valószínűleg előbújna valami homokszörny vagy ehhez hasonló, aminek egyébként esze ágában sem lenne megmutatni magát, de Bella kedvéért biztosan megtenné. 159

Mérlegeltem, vajon mennyit mondjak el neki, de aztán úgy döntöttem, nem azon kell tűnődnöm: mit, hanem azon: hogyan. Nem akartam ennél is jobban ráijeszteni, de joga volt tudni, mi folyik körülötte. – Ma este szétnéztem a fejében – mondtam óvatosan, miközben lekanyarodtam a főútról a házunk felé. – Attól fogva, hogy észrevett, semmit sem tehettem, hogy megakadályozzam a történéseket. Bella illata tisztán tartotta a fejemet, hogy ne ugorjak ki a kocsiból. A vadász rohant mögöttünk kitartóan, fejében különböző módok Bella elfogására vonatkozóan, de végül úgy döntött, hogy nem fog tenni semmit. Megérezte, hogy készülünk valamire, ki akarta várni, mire. Arra is rádöbbent, hogy egyedül nem boldogul mindannyiunkkal, de az erre vonatkozó tervei még homályosak voltak saját magának is. Visszatértem Bella történetéhez. – Részben a te hibád is – jegyeztem meg játékos vádolással, és keserűen felnevettem, ahogy magamba szívtam vérének adrenalintól megédesített illatát. – Ha nem lenne olyan észvesztően csodálatos az illatod, lehet, hogy ügyet sem vetett volna rád. És amikor a védelmembe vettelek... hát, az sokat rontott a helyzeten. "Ne magadat ostorozd, Edward! Ha nem véded meg, te is tudod, mi történt volna! Inkább Jamesről beszélj neki!" – szidott meg Alice a hátunk mögül, én meg kivételesen örültem a jelenlétének, annak már kevésbé, hogy hallotta minden szavunkat. Azért engedelmesen, bár finoman fogalmazva kezdtem regélni a mögöttünk loholó mániás vadászról. – Nem szokott hozzá, hogy akár a legjelentéktelenebb dologban is keresztezzék az útját. Úgy gondol önmagára, mint vadászra, és semmi egyébre – a megvetés, amit iránta éreztem kiérződött a hangomon, de a morgást a mellkasomba tudtam szorítani. – Az élete egyet jelent a nyomkereséssel, és az a legfőbb vágya, hogy valami igazán komoly küzdelemben diadalmaskodjon – kis szünetet tartottam, hogy Bellának legyen ideje megemészteni a hallottakat, nekem pedig elnyomni keserű szájízemet. – És akkor mi egyszerre csak tálcán kínáljuk neki a kihívást: harcosok egész csapata próbál mindenre elszántan védelmezni egyetlen, sebezhető személyt. Nem is hinnéd, mennyire magán kívül van most az örömtől. ez a kedvenc játéka, és mi gondoskodtunk róla, hogy ez legyen élete legizgalmasabb vadászata – hányinger kerülgetett volna, ha ez lehetséges, de így csupán mélységes megvetés és undor keringett bennem, elnyomva dühödt haragomat. Bella tágra nyílt szemekkel, töprengő ráncával a homlokán hallgatott, megnyugtatásképpen hozzátettem. – De ha nem védelek meg, akkor ott helyben végzett volna veled. – Azt hittem, a többiek számára nem olyan vonzó a szagom, mint neked – mutatott rá éleslátóan, láttam, hogy nem érti, ezért igyekeztem emberien fogalmazni a válaszom. – Nem is - hagytam rá, aztán megmagyaráztam a számomra oly nyilvánvalót. – De ez nem jelenti azt, hogy nem vagy komoly kísértés mindegyiküknek. Ha a nyomkeresőt vagy bármelyiküket ugyanannyira vonzanád, mint engem, akkor ott helyben kitört volna a harc. Talán kicsit nyersen fogalmaztam, mert a szavaimra Bella összeborzongott. Muszáj volt felvilágosítanom, hogy tudjon mire számítani, de már csak egyetlen dolog kattogott a fejemben, mint valami időzítő, tikktakkolt visszafelé, hogy robbanjon. Kicsit később már nem tudtam eldönteni, az én fejemben ketyeg a bomba, vagy a 160

vadász gondolatai olvadtak össze az enyémmel. – Azt hiszem, nem maradt más hátra, meg kell ölnöm. Carlisle-nak nem fog tetszeni a dolog. "Az nem kifejezés! De nem fog szólni semmit, megértő lesz!" – vizionálta felém Alice az apánk szomorú tekintetét. Ettől nem lettem boldogabb, de határozottabb annál inkább, hiszen hallottam, hogy a testvéreim is mellettem állnak. Alice mindenkiben biztos volt, kivéve Rosalie-t, akinek a döntése hiányában elég homályos volt a jövőképe. "Nem valószínű, hogy te fogod megtenni, míg én ott vagyok a közelben!" – jegyezte meg Emmett gondolatban, miközben jókedve egy pillanatra sem csappant meg. Legalább annyira élvezte ezt az egészet, mint a vadász. Ekkor áthajtottunk a hídon, a folyó csillogva kanyargott alattunk, én pedig azt kívántam, bárcsak olyan könnyedén oldódna meg ez a problémánk, mint ahogy ez a folyó sodorja magával az alatta elterülő iszapos talajt. – Hogy lehet megölni egy vámpírt? – kérdezte Bella, kíváncsiság csendült a hangjából. Zavaró volt a kérdése, megalázó volt, ahogy válaszolnom kellett rá. Maga az egész létezésünk éppoly gyűlöletes volt, mint ahogy végezni lehetett velünk, barbár, szörnyetegekhez méltó módon. – Csak egyféleképpen – feleltem végül ridegen. – Ha foszlányokra szaggatod, és a darabjait elégeted. Bella nem meglepő, sehogy sem reagált, sőt, képtelen módon viszont szíve nyugodtabb tempóra váltott. – És vajon a másik kettő beszállna a harcba? Eszembe jutott a nő, ahogy teljes bizalmával fordult James felé, míg a másik, Laurent a kíváncsiságával összetűzésbe került vele. Alig észrevehető ellentét, de talán elegendő ahhoz, hogy eltántorítsuk a támadásban való részvételtől. Carlisle meggyőzheti a józanságával és higgadt magatartásával. – A nő biztosan – feleltem végül Bellának. – Ami Laurentet illeti, abban nem vagyok biztos. Ő nem áll szoros kapcsolatban a másik kettővel, csak azért van velük, mert így kényelmesebb neki. Ott a mezőn eléggé zavarba is hozta Jamest... "Már akkor elkaphattuk volna őket. Akkor nem lenne szükség erre a bújócskára!" – szuggerálta felém Emmett, de aztán rájött, hol hibádzik a számítása. – "Bocs, Edward! Mindig elfelejtem, milyen törékeny még ő!" Nem tetszett, ahogy kihangsúlyozta azt az egyetlen szót, de továbbra sem volt alkalom, hogy tisztázzuk a félreinformálódását. A fejébe vette, hogy ő fogja elintézni a nyomkeresőt, a nőt pedig meghagyja Jaspernek, vagy valakinek közülünk, de ezen még lesz mit megrágnunk. Én akartam legalább a nyomkeresőt megölni, amiért egyáltalán megfordult a fejében a gondolat, hogy Bellában bármi kárt tegyen. A vadász ekkor lemaradt mögöttünk, amikor jöttek, látták a házunkat, és mivel a környéken ez volt az egyetlen otthon, biztosra vette, ide tarthatunk. Az ördögbe, gondoltam dühösen, amikor megláttam, miért állt meg. A nőstény elindult utána, megérezte, hogy Jamesnek szüksége van rá. – De James és a nő... – kezdte Bella, hangja rekedtesen hatott, és némileg habozott, fel merje-e tenni a kérdését. – ... megpróbálnak majd megölni téged? Képtelenség! Elmondtam, hogy miattam üldözni fogja két vámpír, az életére törnek puszta szórakozásból, és Bella képes az én biztonságom, és testi épségem miatt 161

aggódni. Ettől csak még jobban gyűlöltem magam, hisz ő olyan jó volt, míg én csak az önzőségemet tudtam felmutatni. – Bella, nehogy énmiattam aggódj! Csak a saját biztonságoddal törődj, és kérlek... – mélyet sóhajtottam, hogy higgadtan tudjak előállni a kérésemmel. Bella képes lenne bármilyen őrültségre, csak mert azt képzeli, hogy nekem vagy a családomnak bármilyen baja eshet... bármire, még a saját egészségét is veszélybe sodorná miattunk. – ... kérlek, ne csinálj semmi meggondolatlanságot! – Még mindig követ minket? – kérdezte, és észrevettem, hogy nem válaszolt. Nem akartam firtatni a dolgot, hiszen az együtt eltöltött időnk alatt már tudhatta volna, hogy nekem semmi bajom nem eshet. "Igazán sértő! Többet is kinézhetne belőle!" – morfondírozott Emmett, ezúttal saját magának, de szerencsére magában tartotta a gondolatait, ami egyébként nem volt szokása. Rájöttem, Bella még a válaszomra vár. Nem volt egyelőre fontos, hogy tudjon a nőstényről, ezért egyszerűbbnek éreztem füllenteni. – Igen – mondtam, de nem fejtettem ki. Végül is még mindig követett, fejében Bella illatával nem volt nehéz majd a nyomunkra bukkannia, főleg, hogy azt is tudta, hol van a ház. – De a házat nem fogja megtámadni. Ma éjszaka biztosan nem. Felhajtottam a házunk elé, és leparkoltam a bejárat előtt, hogy Bellát minél előbb biztonságban tudjam, odabenn. Emmett leugrott a kocsiról, és amint megálltam vele, már fel is tépte az utasülés felőli ajtót. Bellát a karjaiba kapta, rám kacsintott, amikor megláttam a fejében, hogy ő is kívánja a vérét, aztán berontott vele a házba. – Itt van? – kérdezte Alice, miközben elindultunk Emmették után, odabenn mindenki ránk várt. – Nem messze... – kezdtem, de félbeszakítottam magam, mert olyasvalakit is hallottam a házból, akinek egyáltalán nem örültem. – Laurent itt van?! – Tudom – felelte Alice némi bűnbánást tanúsítva. – Már egy ideje megláttam, amikor eldöntötte, hogy nem vesz részt James játékában, ezért levált tőlük. – Szólhattál volna! – Nem akartam, hogy erre koncentrálj! Bellával kellett foglalkoznod! – magyarázkodott Alice, de már nem állt módomban válaszolni, mert időközben beértünk a házba. Emmett felhördült, amikor észrevette Laurentet, aztán visszafogta magát, és finom mozdulattal helyezte Bellát a földre mellém. "Csak egy szavadba kerül, öcsi!" – sugallta nekem Emmett, mire alig láthatóan nemet intettem a fejemmel. Nem akart ártani senkinek, láttam a fejében, és ez csak még bosszantóbbá tette a jelenlétét. Jobb szerettem volna, ha okot ad rá, hogy leterítsük Emmettel. – Követ minket – jegyeztem meg vádlón, a szememet Laurenten tartottam. – Én is ettől féltem – sóhajtott fel elkeseredetten. "A fenébe, miért kell Jamesnek mindig mindent elrontania?" – hallottam Laurentet, láttam, hogy valóban bosszantja a társuk viselkedése. Ez némiképp megnyugtatott, de továbbra is árgus szemekkel figyeltem őt. Alice odasuhant Jasperhez, és gyorsan elmesélte neki a tervünket. Tényként tálalta neki, ezért Jasper nem ellenkezett, de a gondolat, hogy Bellával egy légtérben legyen összezárva kissé megrémisztette. Habár nem értett egyet, hogy ekkora felelősséget vállaljanak magukra, azért szótlanul követte Alice-t az emeletre, hogy Bellának 162

néhány ruhát csomagoljanak, a szükséges emberi tisztálkodó szerekkel együtt. Rose-t közben Emmett tájékoztatta, és minél többet tudott meg, annál dühösebben meredt Bellára, miközben újra belekezdett a szidalomáradatba. Nem is értettem, hogy egy ilyen finom hölgy, mint a nővérem, honnan szedi ezeket a hozzá nem méltó jelzőket. – Mire számíthatunk? – érdeklődött Carlisle ridegen. Dühös volt ő is, egyértelműen ellenezte James piti játékait, amik veszélyesek és felelőtlenek voltak, sem etikai stabilitásuk, sem pedig ésszerű levezetés nem volt bennük. Amolyan szentségtörés volt ez Carlisle szemében, Esme pedig mindenben támogatta, tehát engem is. – Sajnálom – mondta Laurent őszinte megbánással. – Amikor a fiad megvédte azt a lányt, már akkor attól féltem, hogy nem lehet majd bírni vele. – Nem tudod leállítani? – szegezte neki Carlisle a kérdést, bár már előre tudta a választ. Szánalomra méltó, villant át az agyamon. Egy csapat vezére, aki nem bírja megfékezni az alacsonyabb rendben állót, gondoltam, de Laurent rácáfolt az eszmefuttatásomra. Megláttam a fejében, láttam, ahogy végigfuttatja magában a beszélgetésüket Jamesszel és Viktóriával, miután észrevették a mezei játékunkat. "Te leszel a vezér, míg beszélünk velük!" – adta ki az utasítást James ellentmondást nem tűrő hangon, Viktória semmi jelét nem mutatta, hogy különösebben meglepné a dolog, de Laurent nem értette. "Mi szükség van erre? Nem bántanak bennünket" " Egyszerűen, mert nekem ehhez van kedvem, és mert így biztonságosnak találom!" – vágott vissza James, s vöröslő szeme fenyegetőn megvillant. Közelebb lépett Laurenthez, akinek még az emlékeiben is élt a félelem, amit akkor érzett. – "Van valami kifogásod ellene?" Akkor Laurent fejet hajtott a vezér akarata előtt, de a Bellára való vadászatba már nem ment bele. Kivált a csoportból. – Semmi nem állíthatja le Jamest, ha egyszer beindult – intett nemet a fejével végül. "Semmi, csak, ha már elérte, amit akart." – Majd mi leállítjuk – jegyezte meg Emmett elszántan, és elképzelte, amint letépi James fejét a nyakáról. A bátyám határozottsága meglehetősen egysíkú volt, de ez esetben kifejezetten hasznosnak találtam. "Ugyan már, könyörgöm! Ezek semmit nem értenek!" – gondolta Laurent türelmetlenül, és már éppen szólni akartam neki, amikor elkezdte kifejteni. – Nem tudtok elbánni vele. Háromszáz éve, amióta élek... – az ő esetében még inkább kétségbe vontam az élet fogalmát, mint olyat. – ... sose láttam hozzá foghatót. Aki ujjat húz vele, annak vége. Ezért is csatlakoztam az ő csapatához. "Még hogy csapat..." – horkant föl Emmett felháborodottan. "Nem értem, egyszerűen nem értem, mit látnak benne!" – sugallta Laurent, én pedig igyekeztem a morgásomat a mellkasom mélyére szorítani. Emmett észrevette a hangulatváltozásomat, de nem szólt semmit, tökéletesen csöndben volt, mint amikor vadásztunk és ő elnémult, mielőtt lecsapott volna. Laurent értetlenül fordult Carlisle-hoz. – Biztos vagy benne, hogy megéri? Igyekeztem, de ez már sok volt. Őrült ordítás szakadt fel a tüdőmből, ami Emmett 163

fejében visszhangzott. "Csak adj okot rá!" – szuggerálta Laurentet, de az meghátrált agresszív reakciónkat látva. – Attól tartok, kénytelen leszel választani – utasította Carlisle ellentmondást nem tűrő hangon. Laurent habozott, őrlődött. Egyrészt, ott voltunk az egyik oldalon, végigjártatta rajtunk a tekintetét... láttam a fejében a kíváncsiságot, irigyelte az összetartásunkat, ahogy Carlisle rendet tartott, a tiszta ruháinkat. Másrészt, ott állt a másik oldalon James, aki valóságos fenyegetettség volt a számára. Megvetően vontam ki magam az elméjéből, túl gyáva volt csatlakozni. – Kíváncsi lennék az életre, amit itt teremtettetek magatoknak. De nem akarok belekeveredni ebbe az egészbe. Semmi bajom veletek, de Jamesszel sem akarok szembefordulni. Azt hiszem, elindulok északnak, és megkeresem azt a klán Delaniban – határozta el magát, majd elgondolkodott egy pillanatra. "Vajon mennyit mondhatok el nekik úgy, hogy James ne tudja meg, segítettem nekik, de lássák a jó szándékot bennem..." – Ne becsüljétek alá Jamest! Ragyogóan értelmes, és páratlanul élesek az érzékei. Ugyanolyan otthonosan mozog az emberi világban, mint ti, és nem fog szemtől szembe támadni... "Egy szobrot ne emeljünk neki esetleg? Vagy elég, ha istenítjük, mint ő? – dohogott Emmett magában, aztán felém sugalmazott a továbbiakban. – Meddig kell még ezt hallgatnunk?" – Sajnálom, de úgy látom, hogy itt hamarosan elszabadul a pokol – folytatta Laurent, miközben egy pillanatra hitetlenkedőn Bellára lesett. "Mi olyan különleges benne? Amolyan házi kedvenc lehet, vagy miféle... Nem értem... Milyen kár!" – Tényleg nagyon sajnálom! – Távozz békében! – inkább hangzott utasításnak, mint javaslatnak, de Carlisle mindannyiunkat felülmúlta önuralom terén. A felszínen legalábbis, de a mélyben fortyogott velünk együtt, alig bírta türtőztetni magát. Amint elég távolinak hallottuk Laurentet, Carlisle kérdőn fordult hozzám. – Milyen messze van? "Ideje, hogy kizárjuk azokat, akik kintre valók." – morfondírozott Esme, miközben az álcázott billentyűvel a falon elzárt minket a kíváncsiskodó szemek elől. A szemem sarkából láttam Bella döbbent ábrázatát, míg koncentráltam a nyomkeresőre. "Hol lehet már? Mi tart ilyen sokáig? Nem maradt köztünk ekkora távolság!" – dühöngött, de a következő pillanatban hallottam lehiggadni. – "Sebaj, így csak még izgalmasabb lesz a játék!" – Olyan három mérföldnyire lehet a folyón túl: ott köröz, hogy a nő beérhesse. – És mi a tervetek? – kérdezte, de már sejtette a választ. – Elcsalogatjuk valahová, és aztán Alice és Jasper gyorsan elviszik Bellát délre – magyaráztam kissé hézagos vázlatunkat, úgy láttam, eddig egyetért vele. – És aztán? – érdeklődött gyanakodva. – Amint Bella biztonságban van, levadásszuk. "Hah, na, végre egy értelmes mondat!" – örvendezett Emmett, de nem akartam rá figyelni. Carlisle egy pillanatig töprengett, lefuttatta magában a lehetőségeket, melyek közül többen próbálna Jamesszel beszélni, meggyőzni őt, de végül belátta, hogy hiábavaló időhúzás lenne. – Gondolom, nincs más választásunk – jegyezte meg reményvesztetten. 164

Persze, hogy nincs, tudta ő is, hogy egyébként nem tennék ilyet. Elfordultam tőle, Rosalie dühösen szikrázó szemeibe néztem. – Vidd föl Bellát, és cseréljetek ruhát! – amint kimondtam, tudtam, hogy rossz ötlet volt, Rosalie átkozódásai szökőárként söpörtek végig az elmémen, kitaszítva minden egyéb gondolatot a fejemből. – Miért tenném? Ki ő nekem? Azon kívül, hogy fenyegetést jelent, és te gondoskodtál róla, hogy veszélybe sodorjon mindnyájunkat – hadarta gyűlölködve, mire Emmett engesztelni próbálta. – De Rose... – kezdte, de ahogy Rosalie lerázta magáról a kezét már tudta, hogy hiába is próbálná meg folytatni. Láttam Bella arcán az elképedést, amikor szó nélkül elfordultam a nővéremtől. Igaza volt, és ettől csak jobban gyűlöltem magam. Mindenkinek az életét tönkretettem, mindenkit veszélybe sodortam, talán meg is sérül valamelyikünk, amint védelmeznek valakit, aki igazán csak nekem jelenti a világegyetemet. – Esme, te? – fordultam az anyámhoz, aki habozás nélkül indult Bella felé. – Hát, persze – morogta bosszúsan, de láttam a fejében, hogy nem rám, inkább a nővéremre dühös. Rosalie-nak fel kellett készülnie egy hosszas beszélgetésre, ami kellőképpen tükrözni fogja Esme haragját, ha mi már elhagytuk Forksot.

–––––––––––––––––––––––––

Carlisle fejében egy tervet láttam kialakulni, minden passzolt, minden tökéletesen működött, ha aszerint cselekszünk, ahogy mondja. Örültem, hogy Carlisle tisztán tudott gondolkodni, mert nekem csupán két dolog kattogott a fejemben: a karjaimba kapni Bellát és rohanni. Hallottam őt, hallottam rémült szívének minden szapora dobbanását, és azt is, ahogy Esmétől próbál meg információt kicsikarni. Erről eszembe jutott valami. Éppen jókor jött vissza Alice, de már meglátta, hogy mit akarok neki mondani. – Nyugalom, Edward! – csitított lágyan. – Nem kell aggódnod! Nem fogok neki elárulni semmit az átváltozásból. Bár szerintem könnyebben viselné, mint hiszed! – Tudom – morogtam vissza neki ellenségesen. – Éppen ezért kérem! Tisztában voltam Bella agyának fordított működésével, és azzal is, hogy Alice víziójának, amiben ő már hozzánk hasonló, van némi alapja. Persze nem rajtam múlott, de valószínűleg Bella, ha tisztában lenne a dolgok negatív mivoltával, akkor sem bánná, csak velem lehessen. Ezt nem engedhettem. "Butaság! Bella józanabbul gondolkodik, mint bármelyik ember, akit ismerünk!" – sugallta felém Alice, mire dühösen rámeredtem. – Alice, én most nem viccelek! – fenyegetőztem, és ezúttal komolyan is gondoltam. Jasper a semmiből termett előttem, még önmagához képest is gyorsabb volt, én pedig azonnal éreztem, ahogy meleg nyugalom árad szét a testemben, csitítva elmém 165

őrjöngő haragját. Alice önelégülten mosolygott, és a magasba emelte apró táskáját. – Készen állunk az útra! – jegyezte meg, miközben látomások egész sora vonult végig agyában. Mind homályos volt, nem látszott tisztán, hogy sikerül-e Carlisle tervét megvalósítani, vagy Bellát biztonságba helyezni. Egyáltalán semmi nem volt biztos, és Jasper képessége ide vagy oda, őrjítő bizonytalanság uralkodott rajtunk. – Nagyon ügyelj rá, Alice! Figyelj a táplálkozására! Ők gyakrabban esznek, mint mi! – adtam ki az utasítást a húgomnak, aki a szemét forgatta a kioktatásomra. – Amint megérkeztetek, szerezz neki emberi táplálékot! – Igenis, uram! – szalutált Alice morcosan, de nem volt kedvem harapni a vicceire, ezért ha lehet még komorabban fordultam Jasperhez. Mielőtt azonban belekezdhettem volna, a húgom megelőzött. – Tudja, mit kell tennie, és nem fog ártani Bellának, ebben biztos vagyok! Két perced van, mielőtt Bella lejön az emeletről! Alice felsuhant a lépcső tetejére, hogy ott várja meg, míg Esme a ruháiba öltözteti Bellát. Nem sok időm volt, de tudni akartam... biztos akartam lenni benne, hogy Jasper valóban feladatnak tekinti őt, csak így volt száz százalékig biztos Bella védettsége vele szemben. Túl csábító lesz Jaspernek napokig egy légtérben lennie Bellával, viszont kitűnő katona volt, ami némiképp megkönnyítette a dolgomat. – Jasper! Nem kérem, nem javaslom, de ha te is velük tartasz, akkor megígérhetem: ha Bellának bántódása esik... – Ne aggódj, Edward! Alice már elmondta, mit szeretnél! – mutatott rá Jasper, aranyszín szemei együttérzőn csillogtak. A gondolatai szinkronos összhangban mozogtak a szájával. – Vigyázni fogok az érzelmeire, nehogy túlságosan bepánikoljon. És nem fogok semmi olyasmit tenni, amit helytelenítenél. Hallottam nyílni az emeleti ajtót, ezért csak egy gyors hálára futotta. – Köszönöm – mondtam Jaspernek, a hangsúlyban benne volt minden fenyegetés, minden köszönet, amit éreztem. Ő nem felelt, csak bólintott. Ekkor tűnt fel, hogy közben Carlisle is kiment, majd visszatérve a végszükség esetére fenntartott széfben elrejtett mobiltelefonokat osztogatta szét, míg Emmett minden szükséges eszközt bepakolt a hátizsákjába. Bella arca sápadtabb volt, mint valaha, dermedt szívem belesajdult, ahogy láttam az arcán a szenvedést, amit okoztam neki. – Esme és Rosalie a te kocsidon mennek, Bella! – magyarázta Carlisle, és a nevének említésére Rosalie gondolatai betörtek az elmémbe. "Kivételesen miért nem lehet Emmettel egyetérteni? Elintézhetnék őket itt helyben, ha már olyan nagyon muszáj lett miatta!" – szuggerálta felém a gondolatait, de aztán észbe kapott és igyekezett nem gondolni semmire. Míg én Jasperrel, addig vele Carlisle beszélt néhány figyelmeztető intelmet, ezért néhány ellenséges pillantásnál többet nem csikarhatott ki magából. – Alice, Jasper! Ti a Mercedesszel mentek. Jól fog jönni délen a sötétített ablaküveg – mondta Carlisle a húgoméknak, majd miután bólintottak, Emmetthez és hozzám fordult. – Mi pedig a dzsippel megyünk. "Jól fog jönni a terepbírása, és a sérthetetlensége... hátha szükség lesz rá." – tette hozzá gondolatban, bár nem igazán jutott eszembe semmi, ami ellen megvédelmezhetne bennünket a bátyám dzsipje, legyen bármilyen strapabíró is. Ha Bella velünk jöhetne, ha a közelemben tudhatnám, több értelme lenne, de így... Bella szíve továbbra is rémült iramban dörömbölt a mellkasában, mézillatú vére sebesen száguldott ereiben. Kapkodta a fejét, hol egyikünkre, hol másikunkra nézett, hátha valakinek megesik rajta a szíve és mond valami biztatót, de egyelőre inkább 166

mind kerültük a tekintetét. – Alice, bekapják a csalit? – fordult Carlisle a húgomhoz, akinek a fejében szinte vezényszóra megjelent James, amint a dzsip nyomába veti magát, míg a nő megérzi Bella illatát, ezért a furgont követi. Nem értettem, James miért nem Bellát követi, hiszen ő volt a fejében a zsákmány, de aztán könnyű magyarázatot találtam erre a különös eseményre: védtelenné akarja tenni Bellát úgy, hogy bennünket elcsal a közeléből. Nem számolt a családunk összetartásával. – A ti nyomotokba szegődik. A nő a furgont követi. Ezután mi is el tudjuk hagyni a házat – tájékoztatta a többieket Alice. "Milyen ostobának néznek minket. Ráadásul rémesen öltözködnek..." – szuggerálta felháborodottan Alice, és nem tudtam igazán eldönteni, hogy az első vagy a második állítása bosszantotta jobban. – Gyerünk! – intett felém Carlisle, miközben Emmettel kivonult a konyhán átvezető hátsó kijárat felé. Gyorsnak kellett lennem, de úgy éreztem meghasad fagyott szívem, amikor Bellát a karjaimba öleltem. Tenyerembe temettem törékeny arcát. Éreztem testének forróságát, illata lángoló légörvényként égette a torkomat, ahogy az arcomat selymes hajába temettem. Kizártam Rosalie megvető, lesajnáló gondolatait, Alice és a többiek együttérzését, és igyekeztem minél többet magamhoz venni Bellából. A magasba emeltem, kőszikla arcomat az övéhez szorítottam, óvatosan, mindig gyöngéden, ahogy kellett vele bánnom, nehogy éppen én okozzak neki sérülést. Nem mintha nem okoztam volna éppen elég problémát így is. Elnyomtam a gyűlöletem önmagam iránt, erre később is lesz alkalmam, és igyekeztem memorizálni – ha lehet még jobban – Bella gyönyörű vonásait, lágy érintését, feltétel nélküli, és meg nem érdemelt bizalmát mélybarna szemeiben. "Edward..." – hallottam Carlisle-t, de ez egyszer nem akarózott engedelmeskednem neki. Tenyeremet fájdalommentesen égette Bella izzó arcának bőre, végtelen szerelemmel néztünk egymásra, elvesztem a tekintetében. Eltemettem az elmémben, elrejtve minden elől, ami árthat neki. Amikor elfordultam tőle már csak egy dologra koncentráltam: megölni Jamest.

21. A bújócska

Emmett hátul ült, én pedig bevágtam magam a kormány mögé, Carlisle mellé. "Most meg mire várnak? Miért nem indulnak valamerre?" – hallottam meg Viktória gondolatait a háztól pár mérföldnyire, mire mély morgás szakadt fel a tüdőmből. Emmett és Carlisle kérdőn néztek rám, de nem mondtam nekik semmit egyelőre. Míg biztos nem voltam a dolgok alakulásában, addig nem akartam őket 167

csekélységek miatt zaklatni. "Nagyon ravaszak, jobbak, mint gondoltam... Kettéválnak, hogy a lányt védjék." – morfondírozott James, nekem pedig türtőztetnem kellett magam, nehogy rájuk rontsak. Kezdtem felfogni, hogy Emmettnek miért nincs meg az a képessége, ami nekem. A gondolatai éppen elég brutálisak voltak, és ha ehhez még hallotta volna az ellenségeinket, bizonyára elszabadult volna a pokol idő előtt. – Halljátok őket? – kérdeztem tőlük, mert Viktória és James addigra már fennhangon folytatta a társalgást. Én minden erőmmel a nyomkeresőre koncentráltam, a nőstény fejéből elég volt annyit kivennem, hogy feltétel nélkül megbízik a társában. Carlisle és Emmett nemet intettek a fejükkel, mire elkezdtem hangosan beszélni, de olyan hangerővel, hogy csak a dzsipben ülők hallják. – James rájött, hogy én is a kocsiban ülök, míg Bella még benn van a házban – magyaráztam egyre sötétebben, miközben szorosan markoltam a kormánykereket. – Ahogy Bella is mondta, a nyomkereső tudja, hogy nem hagynám magára. Kettéválnak. Az egyik minket fog követni, a másik Belláékat... Legalábbis azt, akiről azt hiszik, hogy ő. Elkeseredetten néztem az apámra, aki azonnal hívta Esmét, hogy tájékoztassa a fejleményekről, és elindítsa őt is álcázott útjára. El kellett csalnunk őket a házunktól, nehogy rájöjjenek idő előtt a cselünkre. Nem vártam meg, amíg kilépnek az ajtón, padlóig nyomtam a gázt, és a kerekek hirtelen megpördülve lőttek ki bennünket az éjszakába. Úgy éreztem kettéhasadok. Érzelmek sokasága hullámzott keresztül rajtam, mélyen belémdöfve fájdalmas nyilaikat. Egy részem Bellánál hagytam, ahogy belőle is hoztam magammal. Az illata megtapadt a ruhámon, az arcomon, Carlise is megérezte, aki mellettem ült, de nem szólt semmit. Gondolataival próbált nyugtatóan hatni rám. "Bella rendben lesz, Edward! Ha elég messze lesznek, Alice jelentkezni fog" – szuggerálta felém kegyes hazugságát, de mindketten tudtuk, hogy Alice nem fog jelentkezni egészen addig, amíg mi nem hívjuk őket. Egyszerű, könnyen kivitelezhető terv volt, mégis úgy éreztem, belepusztulok. Hallottuk a furgon motorját nyöszörögve életre kelni, én pedig hallottam a folyón túliakat elnémulni. "És most?" – kérdezte sürgetően Viktória. James nem felelt azonnal, alaposan megfontolta, minden oldalról megrágta, mit kellene tenniük. Nem lepett meg, amire jutott, hiszen láttam Alice fejében a látomást, mielőtt elindultunk, ettől függetlenül mélyen felkavart. A gyűlölet olyan elemi erővel támadt fel bennem, mint mélyen nyugvó, váratlanul szabadjára engedett gejzír. "A lány után menj, én követem a többieket. Ha minden igaz, akkor az emberlányt odaviszik, ahol Edward lesz." – ecsetelte James a nőnek, mire az gondolkodás nélkül vetette magát Bella illatának a nyomába. Figyelmetlenek voltak és, ahogy Alice jellemezte őket: ostobák. Nem is értettem, hogy nem vették észre, hogy a furgonban ülő nő nem Bella. Esme illata még idáig is érződött, és teljesen mindegy, miként vélekedek én, vagy hogyan gondolkodnak ők – a fontos az volt, hogy a tervünk működött. Felpattintottam a mobilomat, ezúttal én tárcsáztam, még ki sem csöngött, csak kapcsolt, már meg is hallottam Alice hangját a vonal túlsó végén. – Úgy van, ahogy láttad... A nő megy Esme után, a másik minket követ – mondtam 168

neki tömören, a többit (Vigyázzatok Bellára! Óvjátok még önmagától is!) magamba fojtottam. A Mercedeszt már nem hallottuk felbúgni. Ki kellett zárnom Bellát, az emlékét mélyen tároltam magamban, hogy elővehessem, amikor végre vége lesz ennek az őrületnek. Jamesre igyekeztem koncentrálni, aki mögöttünk rohant őrült módjára, mint egy vadászkopó, akinek az orra előtt húzzuk a véres rongyot. Tudtam, hogy figyel, tudtuk, hogy a legapróbb neszre is összerezzen. Ha ebben a pillanatban kezdem el mesélni a társaimnak, mit látok a fejében, akkor biztosan rájön, hogy olvasok a gondolataiban. "Csak nyugi, Öcsi! Bella már jó helyen van, nekem meg csak jelezned kell, ha végre leszedhetem ezt a vadállatot." – szuggerálta felém Emmett, mintha meghallotta volna, ami éppen a fejemben motoszkált. Észak felé vettük az irányt, szinte nem is láttam, merre haladunk, csak igyekeztem minél kietlenebb, lakatlanabb helyszín felé terelni. Fáradhatatlanul loholt a nyomunkban, míg mi Emmettel alig győztük kivárni a pillanatot, amikor végre kiélhetjük rajta gúzsba kötött gyűlöletünket.

––––––––––––––––––––––––––––

Igyekeztem minden energiámmal a vadászra koncentrálni, de valahol az agyam hátsó részében egyfolytában ott motoszkált Bella arckifejezése a búcsúzásunkkor. A félelem, aggódás, mérhetetlen bizalom lelkileg kínzóbb volt számomra, mintha tüzes vassal égették volna a testemet. Szerettem volna utána rohanni, biztosítani, hogy minden rendben lesz... legalább telefonon beszélni vele, hogy tudjam egészséges, nem szomorú. Csak egy pillanatra, nem lenne ideje a vadásznak meghallani, olyan rövid idő lenne. Nem! Nem tehettem, inkább megmarkoltam a kormányt – épp csak annyira, nehogy kárt tegyek benne –, és nagyobb sebességre ösztönöztem a dzsipet. Gyűlöltem magam, soha még ennyi megvetés nem tolongott bennem, mint ebben a keserű órában Bella nélkül. Átkoztam a sorsot, mely az utamba sodorta, galád módon hagyta, hogy megérezzem vérének mézédes illatát, és legfőképpen: ennek az angyalnak az ártatlan szívét megfertőzte az irántam érzett szerelemmel. Őrjítő vágy fogott el. Alig bírtam türtőztetni magam, hogy utána rohanjak, de ezt igyekeztem átformálni magamban. Önmagamnál jobban csak Jamest gyűlöltem jobban, amiért éppen Forks felé kellett jönnie, amiért kiszagolta Bella rémült vérét, és megvetettem azt a játékot, amit játszott velünk. Élvezte. Minden pillanatát élvezte úgy, ahogy megtörtént attól kezdve, amióta kiléptek a mezőre. Valamit látott ott, de akkor még csak Laurentre fókuszáltam, mivel őt hittem a vezérnek, ezért nem tudtam, mire gondol James. Jelentéktelen apróságnak tűnt, mégis sikerült akaratlanul is elrejtenie előlem. Hallottam őt, ahogy rohant mögöttünk, szinte éreztem az izgatott villózását, ahogy próbál bennünket utolérni. Tervünkhöz hűen, amikor a várostól elég messze értünk, letettük a dzsipet. Ekkor szólaltunk meg hangosan utoljára, csupán azért, hogy a vadászt biztosítsuk, jó nyomon jár. Nem mintha szüksége lett volna bármilyen bizonyítékra, végig pontosan tudta, hogy merre tartunk, pedig nem hallhatta a kocsi 169

hangját. "Ha valami kárt tesz a kocsimban..." – meghallottam a bátyám gyerekes dühöngését, de ez jó indoknak tűnt a társalgásra. Hiába beszéltünk olyan halkan, hogy emberi fül nem hallhatta és olyan gyorsan, hogy senki nem érthette, tudtuk, hogy a nyomkereső fülében csöndes duruzsolásnak fog tűnni. Azt viszont nem sejthette, hogy mindez a tervünk része. – Alice említett valamit egy karcolásról, ha jól emlékszem – incselkedtem a bátyámmal, aki meglepetten húzta föl a szemöldökét. Ahogy a tekintetünk találkozott azonnal rájött, mit akarok. "Játszunk, Tesó? Én benne vagyok! Hadd jöjjön a nyuszika a medve barlangjába!" – sugallta nekem Emmett, én pedig hangosabban felnevettem. Tudtam, hogy a vadász is hall már minket. – Ha jól emlékszem... – ment bele a játékba a bátyám. – ... Alice azt mondta, ő maga fogja okozni a karcolást. – Attól függ... – szállt be Carlisle is, és láttam a fejében, hogy ő is kapcsolt, miért szólaltunk meg váratlanul fennhangon. Kivetettük a csalinkat, hallottam, ahogy a vadász különösen működő agya ráharap. Őrült tempót diktált, ahogy megpróbált beérni bennünket. – ..., hogy Alice mit nevez karcolásnak. Emmett dörmögve felkuncogott, miközben kiszálltunk az autóból. És lassan besétáltunk a sűrűbe, irányt változtatva egyenesen kelet felé haladtunk. Olyan lassan döcögtünk, hogy az már nevetséges volt. A távolban már látszódtak a hajnali fény első sugarai, és egy pillanatra áttörte a falat, amit Bella emléke köré építettem. Bevillant, hogy valószínűleg az autópályán hajthatnak végig, engedélyeztem magamnak egy pillanatnyi merengést: vajon hogy viseli? Mit csinálhat? Mostanra már biztosan elaludt a kocsiban, Alice-ék nem zavarják, a kocsi elég csendes... – Kutyuli követi a szimatát, Edward? – kérdezte Emmett fennhangon, és már folytatta volna, de figyelmeztető pillantásom elég volt, hogy elhallgattassa, ahogy elegendő válasz is volt a kérdésére. "Mire készültök? Mire készültök?" – sugallta felém a vadász, mire egy pillanatra ledermedtem. Megsejtette. Megsejtette, hogy tervezünk valamit ellenük, de még nem jött rá, hogy mi az. Ijesztő képessége volt, és számunkra egyre inkább bosszantó, ahogy az agya a fajtánkhoz képest is hamarabb kapcsol, megérzi, ahogy veszély van.

–––––––––––––––––––––––––

Elég közel volt, így rohanni kezdtünk. Carlisle ment legelöl, menet közben újra északnak fordult, mi pedig követtük két oldalról. A vadásznak feltűnt, hogy gyorsabb tempóra váltottunk, láttam a fejében fokozódni a játékát. A beszélgetésünk elejét csak foszlányokban hallotta, de Emmett beszólását már tisztán értette, emiatt fogott gyanút. A legkülönösebb az volt, hogy nem zavarta. Bár sejtette, valami készül az elfogása érdekében, de ez csak olaj volt a tűzre, mely benne lobogott. Feltüzelte, egészen eksztázisba esett, és láttam, hogy Laurentnek igaza volt. 170

Nem fog leállni, míg meg nem szerzi, amit akar. "Miért éppen Alice-t küldted Bellával? Kivételesen igazán hasznos lenne..." – sugallta Emmett, az ő fejében hasonlóan a vadászéhoz, a helyzethez csöppet sem illő, szinte boldog gondolatok tolongtak, tele izgatott várakozással, mint a gyerekek, akik tudják, hogy hamarosan ajándékot kapnak. Talán, mert Bellának nagyobb szüksége van az ő és Jasper képességére, mint nekünk – akartam mondani a bátyámnak, de magamban tartottam epés megjegyzésemet. Nem volt szükség belharcra, bár a gondolat némileg felderített, hogy úgy rendesen ellátnám a baját a bátyámnak. Elvetettem az ötletet... egyelőre. "Edward, milyen messze lehet?" – szuggerálta belém a kérdését Carlisle, miközben elhaladtunk egy város mellett. Hallottam az emberi élettel járó zajokat, szinte fájdalmat okozott arra gondolnom, hogy Bella énmiattam nem lehet részese ennek a létezésnek. Elvágtam előle a normális élet útját a puszta létezésemmel, csak mert nem volt bennem annyi erő, hogy távol tartsam magam tőle. Gyűlöltem magam, amiért engedtem idáig fajulni a dolgokat... amiért engedtem, hogy belém szeressen. Ellentétes érzelem volt, hogy közben ez a gondolat eufóriás boldogsággal töltött el. "Edward?" – szólított meg újra Carlisle, lelassított és rám nézett, ebből Emmett is rájött, hogy végre történni fog valami. Nehéz volt némán kommunikálnunk, de mivel nem válaszoltam fennhangon, így kitalálták, hogy a vadász elég közel van, hogy meghallja a hangunkat. Emmett az ujjait kezdte tornáztatni, míg én gyorsan elmutogattam Carlisle-nek, hogy körülbelül egy mérföldnyire jöhet mögöttük. Carlisle bólintott, majd megállt. "Elég messze vagyunk Forkstól, levadászhatjuk nyugodtan, mert a lakott területet is magunk mögött hagytuk." – magyarázta Carlisle gondolatban, Emmett pedig mintha meghallotta volna: "Sima ügy lesz! Nem hagyjuk vergődni a madárkát!" – sugallta felém, közben több tucat villámkép vonult végig az agyán, melyeken Jamest láttam kiterülve, fejetlenül. Bólintottam, aztán megfordultunk és elindultunk visszafelé. Elhatározásom, hogy megvédem Bellát ettől az őrülttől gyökeret vert az agyamban megacélozva akaratomat. Bella illata a fejemben zsongott, tompán, mintegy emlékeztetve miért... kiért is csinálom azt, amit már megvetettem az elejétől kezdve. Nem csak Carlisle elvei miatt, inkább a saját lelkiismeretem tisztaságáért, ha létezett is valaha nekem olyan. Szerettem volna elkerülni a vadász kivégzését, de láttam a fejében... tisztán láttam, hogy nem lehetne alkudozni vele. Ahogy velem sem: Bella élete nem alku tárgya. Hirtelen valami megváltozott. A nyomkereső gondolatait nem hallottam mozogni, mintha megállt volna. De ugyan miért állna meg, mikor nyomon van? Ha minden rendben, akkor tovább hallom a gondolatait, talán inkább közeledni, mint távolodni. Ehelyett egy pillanatra megszűnt létezni. Bevillant, talán rájött, hogy hallom őt, ezért kikapcsolt minden agyi funkciót magában, s már épp megijedtem volna, mikor hirtelen visszakúszott a fejembe. Nem tetszett, amit láttam. Megszaporáztam a lépteimet, a bátyámnak és az apámnak nagyon kellett igyekeznie, ha tartani akarták a tempót. – Mi a baj? – kérdezte Carlisle fennhangon. Már úgyis mindegy volt, hogy hall-e minket, és ezt ő is tudta. Az arcomra volt írva. – Visszafordult – morogtam hátra tömören, mire Emmett hangosan felmordult mellettem. 171

Rohantunk, mint az őrültek, én néha jobban belelendültem, nem bírtam a tempót, amit a családtagjaim diktáltak, beleőrültem, hogy visszafognak. Mikor miattam már szétszóródtunk volna, Carlisle mindig szuggerált felém valamit, ami lassításra bírt, de az őrület már nem volt messze tőlem. Hallottam a vadászt, biztos volt benne, hogy követjük, mégis élvezte. "Csak erőlködjetek. Esélyetek sincs, csupán fűszerezitek a vacsorámat!" – ennél a gondolatnál Bella rémült arcát vetítette felém, nekem pedig el kellett fojtanom dühös, gyűlöletes ordításomat. – "Hát, persze... " Ahogy megpillantottam Bella arcát a nyomkereső fejében, ő irányt változtatott, kelet felé fordult, mi pedig párhuzamosan követtük. James illata beleivódott az agyamba, már rémeket láttam, mindenhol azt éreztem. Gyűlölt illat, hányingert is okozhatott volna, ha képes rá. Már rohantunk egy ideje, alkonyodott, amikor feltűnt, milyen nagy a csend. Kivételesen sem Carlisle sem Emmett nem gondolkoztak, csak árnyként követtek, és a problémám nem is náluk volt. A csend ordított, szinte szétrobbantotta a fejemet, annyira lüktető volt. Kétségbeesetten megtorpantam, hogy intenzívebben tudjak fókuszálni, de hiába. A legszívesebben ordítottam volna. Ilyen nincs! Nem létezik! "Edward! Mi a baj?" – sugallta felém Carlisle, és a bátyám fejében is ez a kérdés visszhangzott. Rémült elkeseredettségemben bámultam rájuk. – Eltűnt... – leheltem, aztán újra rohanni kezdtem. – Emmett! Hozd a dzsipet! – adta ki a józan, higgadt utasítást Carlisle, miközben utánam futottak a sűrűben. Kerestem egy bizonyos képet, amit utoljára láttam a nyomkereső fejében, mielőtt megszakadt vele a kapcsolatom. Egy képet, amiben vége szakad a sűrűnek, de hogy mi van mögötte, nem engedte láttatnom, mintha már sejtette volna, hogy olvasom a gondolatait. A hörgés, amit eddig visszatartottam, most fenyegető elemi erővel tört fel a mellkasomból, hogy az erdő mélyének csöndes némasága magába zárja azt a gyanútlan emberek naiv kis világától. A dühöm magamba zártam, kénytelen voltam, de csak táplálta ez a helyzet, hiszen szem elől tévesztettem valakit, aki ártani akar Bellának. A saját két kezemmel téptem volna apró darabokra, ha még ott találom, de nem volt sehol. Az illatát mindenhol éreztük, Carlisle is a lehetőségeket kereste, miközben rohant mögöttem az erdő széle felé. Feszített belülről, majd' szétrobbantott a gyűlölet. Az égető fájdalom a torkomban, amit a napok óta kimaradt vadászat okozott, sehol nem volt ahhoz képest, amit a visszafojtott düh váltott ki a mellkasomban, minden zsigeremben. Bosszantó volt ez a macska-egér játék, amit ez a nyomkereső annyira élvezett. "Nyugalom, Edward! Koncentrálj! Nem lehet olyan messze!" – sugallta felém megnyugtatását Carlisle, talán csak ennek volt köszönhető, hogy nem rohangáltam körbe az erdőben, mint akinek teljesen elment az esze. Dühös voltam, amit nem tudtam sehogy levezetni, így néhány roncsolt farönköt hagytam magam mögött. – Közeledünk a lakott területhez... Biztos vagy benne, hogy erre jött? – kérdezte Carlisle bizonytalanul összeráncolt szemöldökkel. Csak ekkor tűnt fel, hogy Emmett olyan messze jár, már az ő gondolataira sem tudok ráfókuszálni. Semmiben nem voltam biztos, de rossz előérzet kerített a hatalmába. Ez egyszer igazat adtam Emmettnek: Alice kivételesen nagyon hasznosnak bizonyult volna, s ha jobban belegondoltam, és elemeztem a pánikot, ami szép lassan 172

bekebelezte a józan eszemet, Jaspert is hasznosnak találtam volna. Újabb íves kanyart tettünk, valahogy észak felé hatott intenzívebbnek James illata, s már majdnem tovább fordultam volna, mikor megláttam, amit kerestem. A hangokat már hallottam, félreismerhetetlen zúgó zajok, mintha egyenesen felém közeledne valami, hogy fütyülve megsemmisítsen. Ám még mielőtt hozzámért volna, elzúgott a fejünk felett, mintegy leköszönve hozzánk: tessék, itt vagyok! Én győztem! Kiléptünk a hirtelen véget érő erdősáv peremére, hallottam Carlisle lélegzetét elakadni, én pedig legyőzötten pihegtem, fortyogva gyűlöletem lávatengerében. A repülőtér látványa rémesebben hatott, mint bármi, nem csak, hogy nem sikerült elfognunk Jamest, de ráadásul arra is rájött, hogy valamilyen módon kiolvasom a szándékait a fejéből. Kétségbeejtő. – Rendben, nem kell pánikba esni! – jelentette ki Carlisle, de a gondolatai elárulták, hogy erre a fordulatra ő sem számított. Telefonja berregni kezdett a zsebében, az első jelzés után felkapta. Míg ő beszélt, én igyekeztem fókuszálni, mintegy utolsó szalmaszálba kapaszkodva, talán meghallok valamit. De csak a dzsippel visszatérő bátyám végtelenül csalódott gondolatai kúsztak a fejembe vissza, ahogy Carlisle-val kommunikált. – Elrepült. Szerintem visszament Forksba, hogy csatlakozzon a nőstényhez és elölről kezdje Bella nyomait felkutatni. – Itt vagyok a mellékúton, megvárlak titeket – dörmögte Emmett bosszankodva. – Értesítsd Rosalie-t a fejleményekről – tette hozzá Carlisle, majd megszakította a vonalat. Hozzám fordult, szemeiben az együttérzés még tovább fokozta az önmagam felé táplált megvetést, gyűlöletet. Nem tudtam volna megmondani, hogy Jamest vagy magamat gyűlölöm-e jobban. – Hallod őt? Utolsó próbálkozás, végső csapás volt tőlem ez a fókuszálás, beleadtam minden erőmet, de hiába. Még Emmett és Rosalie telefonbeszélgetését is hallhattam, de őket igyekeztem kizárni a fejemből, később úgyis megtudom, amit szeretnék, de a vadász gondolatai éppoly némák voltak, mint Bella elméje. Nem hallottam felőle semmit, kámforrá vált, talán már ott ült azon a gépen, ami nem sokkal ezelőtt suhant el a fejünk felett. – Nem. Menjünk – sóhajtottam lemondóan Carlisle-nak, aztán hátat fordítottunk a kivilágított Vencouveri repülőtérnek, hogy elinduljunk a mögötte kanyargó mellékút felé. Emmett az egyik hatalmas tölgy mellett parkolt, pillanatok alatt bevágódtunk mellé, ő pedig padlóig taposta a gázpedált. Már teljesen besötétedett, mire visszakanyarodtunk a Forks felé vezető elágazásra. A bátyámat hallgattam, ahogy beszámolt a Rosalie-val lezajlott beszélgetéséről, közben igyekeztem kizárni Bella képét. Csak tolult előre a fejemben, újra és újra, felém villantotta tökéletes mosolyát, az egyik olyannyira valóságos volt, hogy Bella hiánya elemi erővel csapott le rám, valami összeszorult a gyomrom helyén. Visszatuszkoltam Bella arcát az emlékeim helyére, egészen hátra az agyamban, biztonságba, és próbáltam összpontosítani a bátyám szavaira. – Szóval Rose azt mondta, hogy a nőstény végig követte őket a következő városig, aztán valahogy kopott az illata Bella ruháinak – Emmett megvetően felhorkantott, mielőtt folytatta. – Csak ekkor fordult vissza, és egyenesen a Swan házhoz ment. Charlie már elment dolgozni, ezért nem találkoztak. Rose szerint valami különös kapcsolat lehet a nyomkereső és a nőstény között, mert mikor Charlie-t nem talált otthon, utána rögtön keresni kezdte Bella illatát. Még a házba is bement, hogy elcsenjen egy holmit. Esme azt mondja, hogy az a blúza volt, amit annyira szerettél 173

rajta. Felsóhajtottam. Még tisztán emlékeztem a Port-Angelesi estére, amikor azt a blúzt először láttam rajta, aztán másodszorra is ugyanolyan hatást nyújtott számomra, amikor a családomhoz vittem bemutatni. Átkozott emlékek.... mégis olyan gyönyörűek. A legszebbek a létezésem során, míg a legkeserűbbek lehetnek Bellának, a kudarcom kézzel fogható bizonyítéka a sorssal való hadakozásomban. – Nem hinném, hogy van köztük bármi is – jegyezte meg Carlisle, majd fintorogva hozzátette. – Persze a nyilvánvalón kívül... De a kapcsolat semmi egyéb természetű nem lehet. Ahhoz Viktória túl egyszerű. – Rose azt mondja, hogy látta a reptéren is, de nem váltott jegyet sehova, elment az iskolához, de rövid figyelés után azt is feladta, legutóbb pedig a városkörnyéki utakon lézengett. Esme nem téveszti szem elől Charlie-t, ha arra van szükség, Rosalie is segít neki – magyarázta Emmett, s ezúttal a nővéremről szóló fantáziálgatásait felváltották a vadászat, és a bújócska okozta gondolatai. Persze ezek sem okoztak kevesebb örömet, csak éppen másféleképpen, és ez nem kevésbé hatott rám taszítóan, mint azok. – Rendben, hívom Alice-t, hátha látott valamit. Ez a változás talán rá is kihatott – mondta Carlisle, de nekem még bólintani sem volt erőm. Semmire nem vágytam, csak látni Bellát, ez pedig az adott helyzetben lehetetlen volt. Nem engedhettem, hogy akár csak egy pillanatra is elveszítsem az önfegyelmemet, és nyomot hagyjak utána, amire azonnal lecsapnának, mint a morzsákra a tétován szárnyaló madarak. Carlisle felpattintotta a mobilját és benyomta a húgom hívógombját. Ahogy számított rá, Alice szinte azonnal felkapta, de Carlisle gyorsabb volt, előbb kezdett beszélni. Felvázolta a helyzetünket Alice-nak, aki megilletődött némaságba burkolózva hallgatta őt. – Gondolom veletek minden rendben, jól bírjátok az illatot? Jasper tudja kezelni, igaz? – kérdezte végül az apám, s hallottam, ahogy a húgom lélegzete elakad egy pillanatra. – Carlisle – lehelte némiképp megnyugtatóan Alice. – Bella is jól van? A körülményekhez képest, úgy értem – érdeklődött Carlisle, én pedig lélegzetvisszafojtva vártam a választ. – Igen – hangzott a rövid válasz, amiből rájöttünk, hogy valószínűleg Bella is egy szobában lehet Alice-szal, aki emiatt nem akar részletesebben magyarázkodni a hogylétük felől. – Tehát a vadász repülőre szállt, egyelőre még nem tudjuk, miért – folytatta volna Carlisle, de Alice félbeszakította. – Épp az előbb láttam a nyomkeresőt. Egy olyan szobába fog eljutni, ami tele van tükörrel, de még nem látom a céljait, vagy hogy mire készül – hadarta Alice izgatottan, én pedig kihallottam a hangjában csendülő bosszúságot, amiért nem tudja, mi fog következni. Az ilyen helyzetek mindig iszonyúan bosszantották. – Akármiért is szállt repülőre... ugyanaz vezette el azokba a szobákba is. – Tehát nem azért ült gépre, hogy előlünk megszökjön, hanem mert valami célja van vele? – kérdezte Carlisle, s először tűnt igazán meglepettnek. – Igen – felelte Alice, s némileg magabiztosabbnak hatott, mint előtte. – Add Bellát! – kértem egyben a telefonért is nyúltam Carlisle felé. Szinte remegett a kezem annyira vágytam hallani a hangját, megnyugtatni lázadó 174

józan eszemet, hogy minden rendben van.

–––––––––––––––––––––––––

– Bella! – hallottam Alice-t, ahogy a telefonhoz hívja, aztán hallottam Bella szapora lépteit, majd meghallottam feszült hangját. – Halló! – szólt a kagylóba, én pedig legalább annyi félelmet, mint aggódást véltem kicsendülni belőle. Hallani őt olyan volt, mintha hosszú idő után először tudtam volna tisztességesen lélegezni. Teleszívtam a tüdőmet oxigénnel, szinte éreztem mézédes illatát, ajkaimat elhagyta a számomra tiltott szó. – Bella! – még az induláskor elzártam, magas falakkal vettem körbe az emlékének minden egyes részletét, melyek most átszakították az akadályokat és betódultak az agyamnak minden használható szegmensébe. Kellemes boldogság lett úrrá rajtam. – Jaj, Edward! Annyira aggódtam! – panaszolta Bella, hangjában hallottam mindazt, amit magamban éreztem. Még hogy ő aggódott, nevetséges. – Bella! Mondtam már, hogy ne aggódj semmiért, csak magadért! – róttam meg komoran, de nem túl nagy meggyőződéssel, mert a féltése valahol mélyen a bensőmben igenis jól esett. – Hol vagy? – kérdezte cincogva, mire bosszúsan gondoltam Jasperre. Végül is azért küldtem őt, hogy Bella érzelmi állapota ne legyen megviseltebb, mint amennyire feltétlenül szükséges, most mégis úgy hallottam, Jasper nem végzi rendesen a dolgát. Bella nem hogy nyugodtnak nem tűnt, de attól tartottam elkapja valami hisztériás roham, míg beszélünk. – Vancouver közelében vagyunk, Bella – feleltem meggyötörten, aztán rászántam magam, hogy megvalljam a bűnömet. – Sajnálom... de nyomát veszítettük – semmi válasz, Bella lélegzetvisszafojtva várta a magyarázatomat, én pedig lelkiismeret furdalástól szenvedtem. "Edward, csak nyugalom! Megtettél mindent, ezt Bella is tudja! Meg fogja érteni, legfeljebb az édesapjáért fog aggódni." – sugallta felém Carlisle megnyugtató gondolatait, kivételesen jó időzítéssel. Talán igaza lehet, de akkor is rémesen éreztem magam, amiért kivételes képességem birtokában is képtelen voltam legalább szem előtt tartani aztm aki az életére tört. Újra sóhajtottam, aztán belevágtam gyenge magyarázkodásomba. – Úgy látszik, gyanút fogott, ügyelt rá, hogy elég messze legyen tőlünk, így nem hallom a gondolatait – továbbra is néma csönd, már abban sem voltam biztos, hogy ott van-e még, ezért fókuszáltam a háttérzajokra a telefonban. Jasper és Alice a lehetőségeket vitatták meg olyan gyorsan, hogy Bella bizonyára egyetlen szót sem értett meg belőle, hallottam a tévét, valami hírcsatorna mehetett benne, de kétlem, hogy bárki nézte volna: azok a hírek, ami őket érdekelte, itt voltak nálunk. Még erősebben koncentráltam, és végre meghallottam azt, amit annyira megszoktam az elmúlt hónapokban, hogy szinte fájdalmat okozott a hiánya: Bella szapora szívverését, ami nekem zenélt, az én dallamomat játszotta valahol a távolban. 175

– De most elment – folytattam, hogy szóra bírjam. – Valószínűleg repülőre szállt. Azt gondoljuk, visszament Forksba, és elölről kezdi az egészet. – Már tudom... – szólalt meg végül szorongva, de valamivel kevésbé hisztérikusabban, mint néhány perce. – ... Alice látta, hogy meglépett. – De azért nem kell aggódnod – siettem megnyugtatni, saját magam számára továbbra is mentegetőzésnek hatott minden egyes szavam. – Semmilyen nyomot nem talál, ami elvezetne hozzád. Csak maradj, ahol vagy, és várd ki, míg újra rábukkanunk. – Velem minden rendben – szakított félbe, de a hangjából kicsendülő pánik nem biztosított a szavai hitelessége felől. – Esme vigyáz Charlie-ra? Carlisle bólintott mellettem. – Igen. A nőstény a városban járt. Elment a házatokhoz is, de Charlie éppen munkában volt. Még csak a közelébe sem jutott, úgyhogy ne aggódj! – elébe vágtam a fölösleges aggodalmi rohamának, ami ki szokott törni rajta veszélyes helyzetekben, majd megnyugtatásképpen hozzátettem. – Semmi baja nem lesz, Esme és Rosalie vigyáznak rá. – Mit keresett ott a nő? – lehelte rémülten Bella. Egy pillanatra lehunytam a szemem. Igyekeztem használható információkkal szolgálni a számára, elfelejtettem, hogy Bella agya veszélyre élesítve van állítva, így szinte kiszűri azokat a rejtett információkat, amiket egyébként rejtve hagytam volna. – Valószínűleg a nyomodat kereste – feleltem kitérően. – Éjszaka bejárta az egész várost. Rosalie látta a repülőtéren, a város környéki utakon, az iskolánál... keresgél Bella, de semmit nem fog találni. Egy pillanatig hallgatott, megemésztette a hallottakat, igyekezett magában tartani az aggodalmait, de egyet nem bírt a felszín alatt tartani. – Biztos, hogy Charlie-nak nem eshet baja? – kérdezte, mire Carlisle-nak szinte azonnal bevillant az agyába Bella lelkiismeretessége. Előtérbe helyezi a szeretteit, egyúttal igyekszik csillapítani a rossz gondolatait, amikben magát okolja a helyzet efféle fordulatai miatt. Persze bizonyos nézőpontból az ő hibája volt, hiszen vonzott minden veszélyt, ami a közelébe került. Én azonban magamat okoltam. Ha én nem vagyok, akkor talán ebben a pillanatban is fogná Mike Newton kezét, hogy megnézzék Charlie oldalán egy baseballmeccset. Bár Bella számára ez minden bizonnyal biztonságosabb élet lett volna, de a gondolatba is belesajdult halott szívem. – Biztos. Esme egy pillanatra sem téveszti szem elől. És rövidesen mi is ott leszünk – ígértem neki, mire Emmett beletaposott a gázba, ilyen tempóval negyed órán belül megtesszük az egy órás utat. – Ha a nyomkereső csak beteszi a lábát Forks környékére, elkapjuk. – Hiányzol – suttogta Bella, én pedig megütközve meredtem egy másodperc töredékéig az útra. Milyen különös. Semmi vádolás, csak a puszta bizalom, és egy vallomás, amit cserébe kapok a hibáimért. Újra elgondolkodtam, mint már annyiszor, vajon milyen cselekedetemmel érdemeltem ki az oldalamra ezt az angyalt. Bella egyetlen szóval kifejezte mindazt, ami lezajlott bennem, én pedig rohantam volna, hogy a karomban érezzem őt, biztonságban, bár ez esetben kissé relatív fogalom volt ez. – Tudom, Bella. Hidd el, tudom! Én is úgy érzem, mintha a fél lelkemet magaddal 176

vitted volna – a vallomásom csak kiszaladt a számon, az agyam később ért utól, s megdöbbenve hallgattam el. "Edward, amint a lelkéről beszél? Ideje komolyabban vennem ezt a lányt!" – hallottam Emmett gondolatait, de cserébe csak egy gyilkos pillantást tudott kicsikarni belőlem. Csöppet sem volt hangulatom a vicceihez, bár a tempóért, amit diktált a dzsippel nagyon hálás voltam. Carlisle is különösnek találta, de nálam nem jobban, hiszen szentül hittem, hogy a lelkünk az átváltozás folyamatában elveszett. Végül lezártam magamban annyival, hogy csupán jelképes lélekről beszéltem óvatlan pillanatomban. – Hát akkor gyere ide érte! – esdeklett Bella, nekem pedig újra összeszorult a szívem. – Nemsokára, amint tudok, jövök – ígértem neki őszintén, a legszívesebben azonnal indultam volna, de előbb tisztázni akartam James és Viktória ügyét. Éreztem, míg beszéltem, hogy hangom elhalkul és keményedik, mint a szikla, amely alig várja, hogy nekicsapódjon valaminek. – Előbb gondoskodni akarok róla, hogy biztonságban legyél. – Szeretlek – súgta reszkető hangján, mire újra lehunytam a szemem. Mennyire fájdalmas, mégis olyan gyötrelmesen édes vallomás volt ez nekem. – Ha hiszed, ha nem, mindannak ellenére, aminek kitettelek, én is szeretlek – feleltem őszintén, majd reménykedve megkérdeztem. – El tudod ezt hinni? Nem is felelt még, de már tudtam a válaszát. Nem okozott csalódást. – Ami azt illeti, el. Forks üdvözlőtáblája felvillant a távolban, fellélegeztem. – Rövidesen érted jövök – ígértem. – Várni foglak – vágta rá azonnal, összecsuktam a mobilt. Keresztülszáguldottunk Forks kihalt főutcáján, s rövid időn belül már a házunk felé vezető ösvényen zötykölődtünk. Legnagyobb meglepetésünkre a rendőrfőnök autója ott parkolt a felhajtón, s a gondolataiból ítélve csöppet sem barátságos beszélgetésre keveredett mifelénk. Ahogy Emmett leparkolt a rendőrautó ajtaja kinyílt, és kiszállt Charlie Swan sápadt arccal, hogy aztán fenyegetőn felénk induljon. – Edward... – kezdte Carlisle, de felemelt kézzel félbeszakítottam. – Semmi baj – nyugtattam meg, majd a ház felé intettem a fejemmel. – Menjetek be, őt én elintézem. Charlie gondolatait figyelve azonban úgy tűnt én leszek elintézve. Hamarosan.

–––––––––––––––––––––––––––

Természetesen Carlisle és Emmett is kitalálták, hogy miért jött Charlie, hiszen éjfél körül volt, ilyenkor ő már javában otthon szokott horkolni a szobájában. Nem is sejthette, hogy milyen szinten vagyok ezzel tisztában, hogy csaknem minden éjjel figyeltem rá is fél füllel, nehogy rajtakapjon egy szem lányénak a szobájában. Az emléktől összerándultam egy pillanatra, elmém elém tárta, ahogy Bella ernyedt teste forrón simul az enyémhez, csöppet sem zavartatva magát a hideg, kemény bőrömtől, békésen szendereg a karjaimban. Eltéptem magam az emléktől, és 177

belenéztem a rendőrfőnök szikrázóan sötét szemeibe, kísértetiesen hasonlítottak Belláéra. – Swan rendőrfőnök – biccentettem tisztelettudón, szándékosan nem a keresztnevén szólítva, holott külön engedélyt kaptam erre, amikor első látogatásomat tettem náluk. Charlie egy pillanatra megszeppent, láttam a fejében, hogy csupán a végtelen csalódottság alakult át benne a felém irányuló dühvé, hiszen végre visszakaphatta a kislányát, én pedig csak úgy ukmukfukk megriasztom holmi gyerekes diákszerelemmel. Megértettem őt, jobban, mint gondolta volna, ezért némán tűrtem minden belészorult, felgyülemlett haragját. – Elmondod, mi történt Bellával? – kérdezte, de meg sem várva a válaszomat, legyintett rá. – Tudod, mit? Nem is fontos. Illetve persze, fontos, de nem számít, mert elment. Visszament az anyjához Phoenixbe, hála neked! Nem is értem... Várakozásteljesen nézett rám, gyanakvása egyértelműen kiolvasható volt nem csak a gondolataiból, hanem az arcából is. Persze, elfelejtettem, hogy Charlie szemében eltűntem a veszekedésük elején, ezért nem is tudhattam Bella váratlan költözéséről. Igyekeztem nagyon meglepett arcot vágni, ám közben azon agyaltam, hogyan zárhatnám rövidre ezt a társalgást. A nyomkereső, vagy a nőstény minden valószínűség szerint valahol a közelben lehetett, szerettem volna körbejárni Forksot, hátha a nyomukra bukkanok, de míg Charlie fejmosását hallgattam, nem volt rá sok esélyem, hogy elkezdjem a kutatást. – Nem hívott fel téged? – szegezte nekem a kérdést, és úgy tűnt, Bella terve működött, már nem gondolta, hogy közöm van az eltűnéséhez. – Nem – feleltem a valóságnak megfelelően, hiszen Bella valóban nem hívott engem. Nem szerettem a hazugságot, de ez esetben kivételt tettem, igyekeztem úgy felfogni, hogy ezek csupán féligazságok. "Hazudik, egészen biztosan titkol valamit. Talán mégis köze van közvetlenül Bells hirtelen hisztériájához..." – Charlie gondolatai ráébresztettek, hogy nem jól játszottam a szerepemet. Gyanúja újra feltámadt, ezért igyekeztem gyorsan elaltatni egy gyötrelmes szerepjátszással. – Nézze, Swan rendőrfőnök! Jól éreztük magunkat, Bella is, a családom megkedvelte őt – magyarázkodtam, Charlie majd szétrobbant, annyira szeretett volna többet kihúzni belőlem. A legszívesebben hazazavartam volna, az otthona biztonságában Rosalie és Esme is jobban tudott rá figyelni, de persze ez csak úgy volt lehetséges, ha gyökeret ver benne a bizonyosság. – Igazán nem értem, hogy miért reagált úgy... – Talán tettél valamit vele? – kapott a szavaimon Charlie, én pedig átkoztam magam, amiért ennyire kétértelműen fogalmaztam. – Esküszöm, ha megtudom, hogy közeledni akartál felé úgy, ahogyan ő nem szerette volna, akkor garantáltan biztosítok neked egy helyet a munkahelyemen, de a rács túloldalán. Szegény Charlie, ha tudta volna, hogy még a pisztolyával sem árthat nekem... Felsóhajtottam, lehajtottam a fejem, hogy lássa mennyire bűnbánó vagyok, de a szemei közé fúrtam a tekintetemet, mert akartam, tudja: őszintén beszélek. – Nem történt semmi olyasmi... – kezdtem, de láttam, nem hisz nekem. Tudtam, hogy valamennyit be kell vallanom neki, de nem akarózott előtte megnyílnom ebben a témában. Nem magam miatt, leginkább Bella reakciója miatt, mivel, ha minden jól sikerül, akkor visszatér ide, és talán nehezen viselné, ha a magánéletét kiteregetném az édesapjának. – Rendben van, megcsókoltam. 178

– Te megcsókoltad? – visszhangozta őrülten villogó tekintettel Charlie, aztán ijesztően szederjessé vált az arcszíne. – Nem történt semmi, igazán, nem hiszem, hogy ez lenne az oka, amiért elment – célozgattam, hátha eszébe jut a beszélgetése Bellával, mert abban talán talál önmaga számára megnyugtató válaszokat. Úgy tűnt, hogy eltöpreng a hallottakon, már láttam a fejében azt a részt, amit szerettem volna felszínre hozni. – Higgye el, uram, én is éppoly értetlenül állok a történtek előtt, mint Ön! Azt hiszem, Bellának nem velem, hanem Forksszal akadtak problémái. – Nem volt baja Forksszal, míg veled össze nem gabalyodott! Nagyon jól megvoltunk, míg be nem léptél az életébe! – kiabálta Charlie kétségbeesett dühével, talán nem is volt vele tisztában, hogy a szavai mennyire kétértelműek, fájdalmasan igazak. – Tudom, uram! Nem is úgy értettem – mentegetőztem szinte azonnal, és láttam, a tervem beválik ezzel. Charlie meglátja bennem a bűnbánó tizenhét éves fiút, aki éppolyan, ha nem még inkább, tehetetlen, mint ő. "Meddig beszélnek még a semmiről? Vadászni akarok, nem szappanoperát nézni!" – a bátyám gondolatai bekúsztak a fejembe, kijózanítva ezzel a szerepemből, tettem egy lépést a házunk ajtaja felé. – Ha engem kérdez, úgy gondolom, Bella hamarosan vissza fog térni Önhöz. Szereti magát, ezt mondta is nekem – mondtam váratlanul, szinte kicsúszott a számon, Charlie megütközve nézett rám. "Hazudós! Átvágja a rendőrfőnököt. Ezért milyen büntetés jár?" – kérdezte Emmett Carlisle-tól immár fennhangon. "Emmett! Bella valóban imádja az apját, hiszen az ő védelme érdekében hagyta el Forksot." – mutatott rá a nyilvánvalóra Carlisle, de nem tudott hatni Emmettre. "Igen, de Edwardnak nem mondta, ezért igenis hazugság! – kuncogott a bátyám önelégülten, aztán bevillant neki. – Megvan! Az ideális büntetés, ha Bella visszatérte után egy ideig Edward főz rájuk." Remekül szórakozott, bár kétségtelenül csupán bosszantani akart, hogy véget vessek a társalgásnak, ezúttal a módszere rendkívül hatékony volt. Még egy lépést tettem a házunk felé, mire Charlie szeme megrebbent, mintha álomból riasztották volna. Agyában tolongtak a helyzetemhez nem illő gondolatok: Renee, amint szerelmet vall neki, egy másik gondolatszálban elárulja sugárzóan boldog mosollyal, hogy állapotos, aztán a következőben hirtelen váltás. Minden sötét, Renee kisétál az ajtón, karján az apró Bellával, és vissza sem pillantva elhajt. Megsajnáltam Charlie-t, ezért bátyám nagy bánatára egyet visszaléptem felé. – Swan rendőrfőnök... – Mondtam már, hogy szólíts Charlie-nak! – dörrent rám kissé révetegen, de szemeiből eltűnt az emlékek homálya. Végre tisztán látott, de nem reménykedett, hogy esetleg Bella visszatér. "Soha nem jön vissza. Az anyja sem tette, ő sem fogja... Miattam biztosan nem." – morfondírozott magában, aztán igyekezett biztatóan rám mosolyogni. – Rendben, Edward! – bólintott, mintha egy kérdésre válaszolt volna, amit még saját magának sem tett fel, a szeme fenyegetőn felvillant. – De ha megtudom, hogy mégis megbántottad valamivel, és azért ment el... – Charlie... Én is sajnálom, hogy így alakultak az események – szakítottam félbe kivételesen teljesen őszinte vallomásommal. Carlisle elérkezettnek érezte az időt, 179

hogy jó apa módjára előbújjon a családi fészekből. Nyílt az ajtó, Charlie akkor kapott észbe az időt illetően, amikor meglátta az apámat, ahogy a feljáró felé közeledik komor ábrázattal. Míg odaért már láttam, hogy nem is a Charlie-val fojtatott társalgásom menete miatt bújt elő, hanem mert Rosalie megérkezett. "Sajnálom, de nem talált semmit. Esme az úton várja Charlie-t, majd ő vigyáz rá. Emmett és Rose elmentek hátul, hogy körülnézzenek a reptéren." – sugallta felém Carlisle látva az értetlenséget a tekintetemben. Végül is éppen ideje, hogy a rendőrfőnök pihenjen. – Charlie, van valami probléma? Talán Bellával történt valami? – fordult Charlie felé Carlisle, én pedig kivételesen hálát adtam a sorsnak, amiért játszanunk kellett a szerepünket. Én voltam a kiskorú tinédzser, Carlisle pedig a szigorú szülőm, aki elzavarja a csúnya rendőr bácsit, amiért nem hagy időben lefeküdni, hiszen holnap iskola. – Nem, semmi gond. Csak szerettem volna tisztázni valamit a fiával – magyarázta Charlie, és megkönnyebbülve láttam, hogy mehetnékje támadt. – Rendben. Akkor, ha nem haragszik, Edwardnak még össze kell pakolnia a holmiját. Már így is későre jár – jegyezte meg Carlisle jelentőségteljesen az órájára pillantva. Valóban késő volt, emberi idő szerint hajnali fél kettő. Túl sok időt vesztegettünk el Charlie megnyugtatásával, amit mielőbb szerettem volna behozni. – Elutaznak? – kíváncsiskodott Charlie meglepetten, már félúton az autója felé. – Igen. Előrehoztuk a szokásos kempingünket. Úgy tűnik, az időjárás is kedvező lesz, de korán kell indulnunk, ha időben oda akarunk érni – hadarta Carlisle, de Charlie már az első két szó után alig figyelt rá. Fejében kavarogtak az éjszaka eseményei, és valahogy addig csűrte-csavarta gondolatainak áttetsző szálait, míg mindig sikerült engem kihoznia bűnbakként a történetből. Mikor Carlisle látta, hogy Charlie továbbra is tétován, letargikusan toporog az autója hátsó kereke mellett, kérdőn nézett rá. – Vagy esetleg tehetünk valamit? Charlie mintha mélyálomból ébredt volna, tekintetét Carlisle-ra szegezte. – Nem, nem, köszönöm! Haza kell mennem, reggel munkába megyek – magyarázta csöndes beletörődöttséggel, már indult volna, mikor hirtelen a gondolatai visszatértek hozzám, mire szemeit keményen az enyémekre szegezte. – Szeretném, ha észben tartanád, amiről most beszéltünk! Nem feleltem, mit mondhattam volna, hiszen mindent megtartottam az emlékezetemben, ha akartam, ha nem. A fajtám újabb keserűséget idéző tulajdonsága a fotografikus, minden lezajlott elemet tároló memória. Ha valaki egyszer létrehozna a mi agyunkhoz hasonlító elektronikus kütyüt, valószínűleg élete végéig elélhetne a bevételből, és még az unokáinak sem lennének anyagi gondjai. – Jó éjt, Charlie! – biccentett Carlisle határozottan, majd megveregetve a vállamat a ház felé terelt. Nem néztünk hátra, de hallottam Charlie bizalmatlanságát, kétségbeesését. A szenvedése miatti lelkiismeret furdalásom csak növekedett, a gyűlöletet táplálta önmagam irányába. Bella riadt hangja még ott csengett a fülemben, de aztán elnyomta a rendőrautó dübörgése, ahogy Charlie elhajtott a házunktól üres otthonába. – Minden rendben? – kérdezte Carlisle, mikor beléptünk a nappaliba. Sóhajtva bólintottam, de beindult bennem valami vadászösztön, amint Charlie járőrautóját a hallótávomon kívül tudtam. – Körbenézek a városban. Velem tartasz? 180

– Mehetünk. Egész Forksot bejártuk, a város minden zugánál megálltunk hallgatózni, hátha elcsípem a nőstény, vagy a nyomkövető gondolatait. Hiú remény. Tudtam, ha James csupán megsejtette, hogy milyen képességgel rendelkezem, már nem fogja engedni, hogy belelássak a fejébe. Megőrjített a gondolat, hogy nem tudom, mire készül. Nem is értettem, mások hogy képesek így élni. Tökéletesen elvenné az ép eszemet, pedig egészen idáig csupán átoknak éreztem, nem áldásnak. Hajnalban a rossz érzés már kinőtte magát pánikká. Nem létezik, hogy ennyien figyelünk, keressük, mégsem találjuk. Az agyam hátulsó részében ott tolongott a sejtés, miszerint James Bella nyomára bukkant valahogy, s talán éppen egy Phoenixi gépre szállt. Carlisle némán követett, bármerre mentem, igyekezett nyugtatóan hatni rám higgadt gondolataival, de az én szemeim előtt egyfolytában Bella mosolya lebegett. Szerettem volna már a karomban tartani, magamba szívni vérének fájdalmasan édes illatát. A nap fényei átküzdötték magukat a Forks felett lebegő sűrű felhőrétegen, így elérkezettnek láttam az időt, hogy visszatérjünk az otthonunkba. Az erdőn keresztül futottunk Carlisle-lal, amikor váratlanul rezegni kezdett a mobilom a zsebemben. Annyira meglepődtem, hogy a fenyvesek alatt megtorpantam, előhúztam és villámgyorsan – meg sem nézve ki lehet a hívóm – felpattintottam. Ugyanekkor Carlisle is felvette a sajátját. Nem figyeltem rájuk, csak Esme hívta, hogy megbizonyosodjon az épségünk felől. – Edward! – szólt bele az én mobilomba az a hang, amit mostanában nem akartam hallani, hiszen ez egyet jelentett azzal, hogy valami baj van, nem a terveink szerint alakul. – Alice... – leheltem, mire hallottam, hogy Carlisle azonnal tájékoztatja Esmét. Alice olyan gyorsan beszélt, hogy alig értettem meg. Valószínűtlennek tartottam, hogy Bella akár egy szót is megértsen belőle. – Edward, rájött! A nyomkövető... láttam őt, Edward... – Alice, higgadj le! – róttam meg, igyekeztem olyan higgadtnak tűnni, mint Carlisle az imént velem szemben, de közben úgy éreztem, mintha valaki döngölné az agyamat belülről. – Edward, James Phoenixben van, láttam! – folytatta, mintha meg sem hallott volna. Egész testem görcsbe rándult a szavaira. Fényéveknek éreztem a távolságot. Bella Phoenixben, én pedig órákra tőle, Forksban. – Edward! Van még valami! – Mi lehet ennél rosszabb, Alice? – Jamest Bella édesanyjának a házában láttam. Rátalált! 22. Türelmetlenség – Az első géppel indulunk! – dörrentem a mobilba. – Hívom Emmettet. Bellát elvisszük biztonságos helyre valahová északra – szólt közbe Carlisle, én pedig bólintottam. – Rendben – mondta Alice is, aki meghallotta, aztán idegesen hozzátette. – Azért igyekezzetek, nem tudom, Jasper meddig bírja kordában tartani Bella érzelmeit, rettentően félt benneteket! 181

Lehunytam a szemem. El tudtam képzelni, milyen állapotban lehet, semmi más vágyam nem volt, csak végre valóban ott legyek vele, hogy eloszlassam minden félelmét, amit énmiattam kellett átélnie. – Sietünk, de Jasperrel úgy készüljetek, hogy aztán azonnal Renee házához mentek és vigyáztok rá, míg vége lesz ennek az őrületnek – hadartam, majd válaszra sem várva összecsuktam a mobilt. Kérdőn fordultam Carlisle felé. – Emmett? – A reptéren vár bennünket. Rosalie-val véletlenül összefutottak, aztán úgy döntöttek, hogy ellenőrzik a repteret és a környékét még egyszer, hátha a nőstény követte Jamest – magyarázta Carlisle, miközben elindultunk a repülőtér felé az erdőn keresztül. Negyedórányira lehetett tőlünk, irdatlan iramot diktáltunk, mégsem, voltunk olyan gyorsak, amilyennek kellett volna lennünk ebben a helyzetben. Szerettem volna, ha az idő a mi oldalunkra áll, csak annyit kívántam, hogy előbb érkezzünk meg, mint a vadász. "Ne idegeskedj, Edward! Bella jó kezekben van! Tíz óra körül már ott leszünk!" – szuggerálta belém erőszakosabban megnyugtató gondolatait Carlisle, míg magunk mögött hagytuk az erdőt. Emmett hátizsákja a vállamon hevert, a fenyvesek árnyékában tiszta ruhát öltöttünk, nehogy valakinek feltűnjön a sár, föld és hasonló ránk ragadt dolgok, aztán magunkhoz vettük az iratainkat, és kiléptünk a repülőtér parkolóját körülölelő sűrű erdőből. A napot újra sűrű felhőréteg takarta, legalább ez a segítségünkre volt, nem vesztettünk időt a szükséges rejtőzködéssel. Elképesztően nagy erőfeszítésembe került, hogy normális, emberi tempóban közelítsem meg a pénztárakat, ahol – kivételesen igazán őszintén örültem neki – Rosalie várt ránk, kezében három jeggyel az első osztályra. "Ekkora felhajtás amiatt a kis..." – Rosalie! – mordultam rá, félbeszakítva az agyában végigvonuló sértésáradatot, semmi hangulatom nem volt a féltékeny monológjára. – Hol van Emmett? – Átöltözik a mosdóban, mindjárt jön – vetette felém foghegyről, aztán Carlislenak átnyújtott egy kis csomagot, láttam a gondolataiban, mi az, de hagytam, hogy elmondja az apánknak is. – Esme azt mondta, szükségetek lehet nagyobb összegekre, ezért ezt küldte. Carlisle bólintott, aztán miközben kabátjának belső zsebébe süllyesztette a pénzt, kérdőn fordult nővérem dühtől szikrázó tekintete felé. – Charlie? "Na, persze, még egy halandó, akit dajkálhatunk." – őrjöngött Rosalie mélyen a felszín alatt, de fennhangon csak ennyit mondott. – Jól van. Elment munkába. Ha elmentetek, én is csatlakozom hozzá – ígérte, aztán csak nem bírta ki és kellett egy kis keserű szájízű hozzászólást is elhintenie. – Felváltva csináljuk a pesztrálást és a portyázó szerepét. Izgalmasabb program, mint az évzáró bálra ruhát válogatni... – Rose... – szakította félbe figyelmeztetően Carlisle, neki is feltűnt, hogy a nővérem hangneme feltűnést keltett a mellettünk elsétálóknál. – Mi van? – csattant fel Rosalie, csalódottsága égette a fejemet. Egy pillanatra lehunytam a szemem, ujjaimmal összecsíptem az orrnyergemet, hátha ki tudom zárni dühödt keserűségét, vagy Bella hívogató mosolyát. Ordítani lett volna kedvem olyan hangosan, hogy kiürüljön mindenki agya a környezetemben. 182

Visszavágytam a rétre, ahol igazán csend volt számomra. "Nyugi, öcsi! Pár óra és a karodba zárhatod a madárkádat! – a bátyám gondolatai bekúsztak a fejembe, jólesett az optimizmus, ami sugárzott belőle. Barátságosan vállon veregetett, aztán Rosalie karját megragadva félrehúzta, tőle szokatlanul, ellentmondást nem tűrően. A váróterem felé vonszolta tomboló testvéremet, közben egyszer hátrafordulva rám kacsintott. – Rosalie-t bízd csak rám nyugodtan!" Nem voltam mérges a nővéremre, teljesen jogosnak éreztem a haragját, hiszen bekövetkezett az, amitől ő az elejétől kezdve rettegett. Idő előtt kellett feladnia azt az életet, mire olyan nagyon áhítozott. És igaza volt. Jó lett volna befejezni az iskolát, elvittem volna Bellát az iskolai bálra, még ha nem is ragaszkodna hozzá, kíváncsi lettem volna, vajon képes lenne-e felvenni báli ruhát a kedvemért. A gépünkre öt percet kellett várakozni, de a többórás repülőút már rosszabb volt. egy helyben ülni, némán várakozni, miközben az időt jeges tengernek éreztem, mely örvénylőn kavarog mögöttem, néha egy-egy másodperce csípős hullámként mar a bokámba, mintegy jelezve, nehogy elfeledjem, sietnem kell. Soha ilyen türelmetlen nem voltam, Carlisle és Emmett a fejüket hátradöntve, szemüket lehunyva színlelték az alvást, de én erre ebben a pillanatban képtelen voltam. Ültem a helyemen, a lábam, mintha rúgón rángatózott volna, idegesen pattogott fel-alá, ahogy az agyam kattogott a fejemben. James minden valószínűség szerint megérkezett már Phoenixbe, hamar rátalálhat Bella otthonára. Kivételesen Bella szerencséjére írtam, hogy az édesanyja egészen máshol tartózkodik és nem otthon, ezért őt ráértünk védelem alá helyezni. A rossz előérzetem azonban ott motoszkált továbbra is a fejemben, hiába igazolódott már be, amitől féltem, mégis bennem maradt. Carlisle és Emmett tisztában voltak a lelkiállapotommal. Carlisle igyekezett teljesen kikapcsolni magát, hogy még a gondolataival se zaklasson föl, nálunk ez volt amolyan alvásféle, és Emmett sem piszkált az ostoba poénjaival, bár ehhez neki külön erőfeszítésére volt szükség. A csaknem háromórás repülőút leginkább egész napos kíntúrának tűnt, és csupán az a tudat vígasztalt, hogy Bella vár engem a végén. Elképzeltem, ahogy kifelé tartok, ő pedig az előtérben vár engem, mint egy angyal, aki elmossa minden fájdalmamat, ami a létezésem során ért. Gyönyörű lesz, sápadt, az illata pedig kínzóan édes, mint a csípős méz. A gép leszállása után mélyeket lélegeztem, először azt mondtam magamnak, hogy azért, mert így könnyebben megnyugszom, és kordában tartom elszabadulni készülő érzelmeimet, de a tudatom mélyén tisztában voltam vele, hogy máris az illatát keresem. Az agyam tudta, mit keres, és azonnal felismertem, mikor végre elértük a várakozó helyiséget, ahol a húgom gondolatai áttörve minden más személytelen szuggerálást, hangos kiabálásként villózták felém kétségbeesett üzenetüket. Carlisle és Emmett még csak gyanakodva figyelték a félrehúzódó Alice-t, de én már azonnal tudtam, hogy baj van. Rosalie átkai elérték a céljukat, beteljesült mindaz, amitől rettegtem az elejétől kezdve. "Oh, Edward, annyira sajnálom!" – sugallta felém a szánalmas sajnálkozását a húgom, mire éktelen harag lobbant fel bennem. Aztán összevillant a tekintetünk, és egy látomás suhant keresztül az agán, amiben átad nekem egy levelet a táskájából. Kitéptem magam a fejből, s megszaporázva a lépteimet, odarohantam hozzá. Nem vártam meg, míg ő keresi meg Bella levelét, kitéptem a táskát a kezéből, nem törődve Jasper ellenséges mordulásával. 183

– Higgadj le, Edward! Bella kicselezett bennünket, nem Alice tehet róla! – magyarázta nekem, de ennyi erővel a falnak is beszélhetett volna, lepergett rólam minden mentegetőzés, ami átsuhant az agyán. Alice-szal sem foglalkoztam, aki gondolatban kétségbeesve zokogott volna, ha képes lett volna erre, így azonban csak fókuszálni próbált. Alice táskáját a földre dobtam, mikor már a kezemben volt Bella illatával átitatott papírdarab. Rémülettől tágra nyílt szemekkel futottam át a sorokat, majd szikrázó tekintettel fordultam a húgomhoz. Jasper védelmezőn Alice elé állt, én pedig fenyegetőn meredtem á, míg a húgomhoz beszéltem. Emmett kíváncsian kihúzta merev ujjaim közül Bella őrült üzenetét. – Szeretlek. Annyira sajnálom. A nyomkereső elfogta anyámat, és nekem meg kell próbálnom megmenteni. Tudom, hogy talán hiába – "Mit gondol? Mit képzel? Ő akar megvédeni bennünket? Miféle fordított világban él a te Bellád?" – szuggerálta felém Emmett, aztán végig sem olvasva az üzenetet összegyűrte és a közeli kukába hajította. – Most pedig – fordultam újra Alice-hoz. – ... szépen megmondod, hol vannak most pontosan!

––––––––––––––––––––––

Újabb vízió tört elő a fejében, de nem akarta, hogy lássam. Igyekezett valami egész másra gondolni, mindent megmutatott – a szállodai szobájukat, Bellát, amint küzd a pánikkal és a fáradtsággal, Jaspert, aki tűrhetően viselte a több napi összezártságot az emberrel –, de ezt az egyet nem. Ekkorra már kiértünk a parkolóba, ahol egy fekete Honda várakozott ránk, de nem voltam hajlandó beülni. Alice küzdött, de annyira igyekezett, hogy elejtett egy információmorzsát a látomásából, miszerint egyszer már látta ezt a szállodai szobában, de nem mondta el Bellának, mit jelent. Egyáltalán nem voltam türelmes hangulatban, durván megragadtam a karját, mire Jasper azonnal lesöpört róla. – Nincs időm a játékaidra, Alice! – Ne merj hozzá érni! Nem ő tehet róla! – sziszegte Jasper, szemei fenyegetően elsötétedtek. A szavai hatottak. Persze, hogy nem ő tehet róla, egyedül én, hiszen én okoztam ezt az egész felfordulást azzal, hogy beleszerettem, nem bírtam ellenállni neki, és engedtem, hogy viszontszeressen. Szerencsére üres volt a parkoló, így nem látta senki az iménti afférunkat, nem mintha ez az adott pillanatban bármelyikünket érdekelte volna. "Edward! Te sem akarod látni, ezt el kell hinned nekem!" – sugallta Alice, míg karját nyugtatón Jasper vállára helyezte. – Mondd el, amit tudni akarok, aztán menjünk! – utasítottam a húgomat ellentmondást nem tűrően, aztán ránéztem, megpillantottam magam a szemeiben visszatükröződni. Nem az voltam, akit Bella megismert, akit az emberek láttak, ha rám néztek... őrjöngő vad voltam, szemeim feketén uralták sápadt arcomat, de tudtam, nem csak a szomjúság az oka, hanem mindaz a gyűlölet, amit James iránt éreztem. Ez volt az egyetlen, ami felvehette a versenyt az önmagam iránt táplált utálattal. 184

– Ed... – kezdte volna Emmett, de leintettem. Láttam, hogy egy olcsó, gyenge poént akar elsütni, de ennek aztán végképp nem láttam értelmét ebben a pillanatban. – Nem most! – dörrentem rá, aztán visszafordultam Alice-hoz, aki továbbra sem engedélyezett bebocsátást arra a területére az agyának. – Alice, kérlek, nem érdekel, mi volt csak az, hogy biztonságban tudjam Bellát. Nevének említésére megingott, de nem engedett. Emlékeztem, már volt egy hasonló esetünk, amikor ennyire vehemensen védelmezett előlem egy víziót. Abban mutatta meg Bella jövőjének lehetséges két variációját, amelyekről abban a pillanatban el is határoztam, hogy egyik sem fog megvalósulni. Akkor is sikerült megtörnöm az ellenállását, most is sikerülni fog. – Alice, tudnom kell, hol vannak, hátha még időben odaérek, mielőtt James... – elnémultam. Ezúttal nem Bella neve volt az, ami miatt megtört, hanem a nyomkövetőé, amint kimondtam, megláttam a legszörnyűbb látomást, amit mutathatott nekem. A tükörteremről lepergett egy beszélgetés a fejében, Bella halálra váltan suttogta nekik, hogy oda járt táncórákra kislánykorában. Aztán bevillant a vízió: Bella több sebből vérezve hever a tükörterem közepén, a mellkasa mozdulatlan, a szemei üresen merednek a semmibe. Elkéstem. – Neem! – kiáltottam föl kétségbeesetten, majd tébolyommal megküzdve néztem Alice-re. Emmett bosszúsan sóhajtozott, mint mindig, amikor ezt csináltunk a húgommal, de nem voltam empátiás hangulatban, figyelmen kívül hagytam a nemtetszését, Alice később is ráér elmagyarázni neki, hogy mi történik. – Hol van ez a szoba? – Az Ötvennyolcadik és a Cactus utca sarkán – lehelte Alice, és mintha mindenkiben elpattant volna a rúgó, egyszerre mozdultunk. A családom bevágódott a Hondába, de hiába volt egy modernebb típus tudtam, hogy futva gyorsabban odaérek. Minden másodperc számított, olyan gyorsan rohantam, hogy az emberek csupán egy fuvallatot érzékeltek belőlem. Carlisle intő pillantásához nem is kellett hozzáfűzni óvó gondolatait, Emmett bosszúsan ráncolt szemöldöke pedig elárulta, mennyire nem tetszik neki, hogy nélkülük indulok előre, de nem tehettek semmit. Egy másodpercet is hosszú óráknak éltem meg, ahogy őrjöngve rohantam a célom felé. Alice víziója piros vészjelzőként villogott az agyamban, Bella halálát meglátnom ezúttal sokkal fájdalmasabb volt, mint legutóbb. És vajon hányszor kell még ennek kitennem? A legjobb lenne neki egy olyan helyen, ahol minél messzebb élhet békességben fajtámtól, távol az olyan veszélyforrásoktól, mint James vagy Viktória. Viktória! Lehet, hogy már ő is itt van. Mekkora ostobaság volt tőlünk azt képzelni, hogy a nyomkövető Forksba indul vissza. Mennyi elvesztegetett idő, ő pedig már régen Phoenixben volt, amivel egyikünk sem számolt. Őrjítő! Szerettem volna legalább Bellát kivonni ebből a képtelen helyzetből, rákiáltani a vadászra: "Őt ne! Itt vagyok én helyette!" Lehetetlen volt. Az időm fogyott, mintha egy kegyetlen homokórába rejtették volna Bella életének hamvait, hogy a kezembe adják, óvjam, védelmezzem, amíg erőmből telik. Volt erőm... rengeteg, de nem elég. Úgy tűnt, mintha a távolság nemhogy csökkent volna, hanem minél gyorsabb tempót diktáltam, arányosan nőtt a sebességemmel együtt. Ki akartam zárni a szörnyű képet, amin Bella a saját vérében fekszik a tükörterem közepén, de visszafurakodott az elmémbe. Micsoda keserű humora van a sorsnak, 185

hogy éppen ott lelje a halálát, ahol kislányként táncolni tanult. Elképzeltem a kislány Bellát, ahol balett ruhájában igyekszik megtanulni a bonyolult lépéseket, de aztán ez az elképzelés is úgy végződött, ahogy a többi: Alice képtelen látomásával. Már csak néhány háztömbnyire voltam az említett saroktól, amikor belém hasított, mi van, ha későn érkezem. Talán valóban ez lesz a vége, Bella életéért eddig harcolhattam, de az idő lesújt rám, éles karmai közé zár, és nem ereszt, míg végre be nem teljesedik, amit rám mértek. De mihez is kezdenék Bella nélkül? Egyértelműen egy válasz jutott az eszembe: követném őt, aztán reménykednék, hogy mégis Carlisle-nak van igaza, és létezik olyan hely a halál után, ahol egy olyan tünemény, mint Bella, és egy olyan szörnyeteg, mint én megférhet egymás mellett. Persze a mi fajtánknál az öngyilkosság nem olyan egyszerű, mint az embereknél, ezt éppen elégszer láttam az apám emlékeiben. Ráadásul abban is biztos voltam, hogy a bátyáim semmiképpen nem segítenének a tervem megvalósításában, ezért mindenképpen olyan megoldást kellett találnom, amivel nem kell bevonnom a családomat. Ahogy futottam előttem a sikátorban, mintha valóban megjelentek volna nekem, három alak bontakozott ki a félhomályban: a Volturi. Az egyetlen és biztos megoldás, ha ártok nekik vagy a városuknak, és ezzel kivívom a haragjukat. Gyors és talán fájdalommentes véget biztosítok ezzel magamnak. De azt sem bántam volna, ha fájdalmas, csak valóban vége legyen nyomorúságos létezésemnek, ami Bella halálával valóban szánalomra méltó lett volna. Kétségbeesetten felnyögtem, levelének minden sora az emlékezetembe vésődött. Mire gondolt? Hogy képzelte, hogy csak úgy besétál James csapdájába, még ha valóban nála is volt az édesanyja. Meg kellett volna várnia, hogy együtt oldjuk meg a problémát... Persze eszem ágában sem lett volna ideereszteni, de valahogy biztosan meg tudtam volna menteni az édesanyját. Egy saroknyira lehettem a célomtól, amikor megéreztem valamit, amit a legfájdalmasabb és legédesebb illat volt a számomra: Bella vére. Mélyen magamba szívtam, a számba azonnal méreg ömlött, a szörnyeteg, ami hónapok óta bennem lapult, most elemi erővel támadt fel, hogy követelje, amit csak kínálgattam neki, de nem engedtem megízlelni. Párszor be kellett lélegeznem az illatot, mely a legnagyobb kétségbeesésbe taszított, ahogy megálltam a balett stúdió épülete előtt: Alice víziója máris megelevenedett. Összeszorítottam a fogaimat, a szörnyeteget visszaparancsoltam a szobájába, nem volt idő a saját vérszomjam csillapítására. Előbb Bellát kellett biztonságba helyeznem. Ettől a gondolattól új erőre kaptam, hisz rádöbbentem, még mindig reménykedem a lehetetlenben, és Bellát valami csoda még életben tartja. Vérének csábító illata mutatta az utamat. Megkerültem az épületet, felugrottam egy hátsó, nyitva felejtett ablakon, hogy véletlenül se a főbejáraton jussak be. Meg akartam lepni a vadászt, de neki sikerült meglepnie engem. Egy emelvényre jutottam, ahonnan a tükörterem minden négyzetcentiméterét beláthattam. Az egész helyiséget bejárta a vér szaga, mindenhonnan az szivárgott, mintha bepermetezték volna, mintegy csaliként. Bella a terem közepén feküdt, nem kellett orvosnak lennem ahhoz, hogy lássam, eltörött a lába, és még ki tudja, mije, amit nem láthattam. James fölé hajolt, nekem háttal, nem láttam tisztán, mit csinál, ezért leugrottam az emelvényről. Felhördültem, ész nélkül vetettem magam a vadászra, és letéptem 186

Belláról. A vadász a terem túlsó végébe repült a lendülettől. Már hallottam a Hondát leparkolni az épület előtt, de a gondolatokat kizártam a fejemből. Nem akartam hallani őket, csak széttépni Jamest, hogy nyoma se maradjon többé ezen a földön. Hallottam Bella szívverését, szabálytalan, egyre gyengülő légzését, és végtelenül megkönnyebbültem, amiért nem érkeztem túl későn. – Elkéstél! – sziszegte a nyomkövető, láttam a fejében... láttam, mekkorát tévedtünk. Nem Bella volt az áldozata, nem őt akarta, legalábbis nem közvetlenül. Beteges elméjében én nagyobb zsákmány voltam, amiért bosszút állok a szerelmemen. – Gyors vagy, de ahhoz nem eléggé, hogy engem megelőzz! – Ahhoz elég gyors, hogy megöljelek! – ígértem, és oldalra ugrottam. Láttam a fejében, hogyan akar támadni, de megelőztem, így félreugorva mögé tudtam kerülni. Karjai alatt átfogtam, és a fejénél megtámasztottam a kezeimmel, így nem tudott szabadulni. A családom tagjai ekkor léptek a terembe. – Őt bízd csak ránk, Öcsi! – morogta Emmett, gyilkos tekintettel méregette a nyomkövetőt, aki vergődve próbált szabadulni, de én vasmarokkal tartottam, minden gyűlöletem benne volt a szorításában. "Most az én játékomat játsszuk, az lesz a neve: Emmett mondja, tépd szét a vámpírt!" – szuggerálta a bátyám, és ezúttal kifejezetten hasznosnak találtam a gondolatmenetét. Elengedtem Jamest, akire azonnal lecsapott Jasper. A nyomkövető a falnak tántorodott, a tükör apró darabokban hullott a földre, ezer arcát mutatva a szenvedő vadásznak. Ez a kép mély elégedettséggel töltött el, képes voltam végre visszarántani magam a gyönge, egyre lassuló szívveréshez a teremben. Bella továbbra sem mozdult, Alice valamit rászorított a fején éktelenkedő sebre, ha nem hallom gyönge életjeleit, akkor minden bizonnyal halottnak néztem volna. De hallottam, és bár úgy tűnt, ezer sebből vérzik, de azért életben volt. Odarohantam hozzá, de nem mertem megérinteni. Csak ekkor tűnt fel, hogy a családom minden egyes tagja visszatartja a lélegzetét, kivéve persze Carlisle-t. – Rengeteg sérülése van! Azonnal kórházba kell vinnünk! – jelentette ki Alice. A bűntudat felőrölt, összenyomott, mintha mázsás sziklaként gördült volna rám. Segíteni akartam neki, de nem tudtam. Megérinteni továbbra sem mertem, mert nem láttam a testén egyetlen ép felületet sem. – Jaj, nem, Bella, nem – kiáltottam kétségbeesetten, de nem mozdult. "Átkozottak, ezt még nagyon megbánjátok! Az én párom nem lesz olyan gyáva, mint ez!" – kúszott be az agyamba James záró monológja, nem maradt ideje kifejteni, mert míg Emmett szorosan tartotta, Jasper a magasba ugorva rárepült és egyetlen csavarással letépte a fejét. Elégedettnek kellett volna lennem, ahogy láttam darabjaira hullani azt, aki ezt tette Bellával, de helyette szánalom kavargott bennem. – Bella, kérlek! – esdekeltem, de nem is tudtam miben reménykedem... Talán, hogy a hangom visszahozza a felszínre, hiszen fordított esetben, engem minden bizonnyal az ő hangja éltetne, semmi más. – Bella, figyelj rám, kérlek, kérlek, Bella, kérlek! Carlisle darabjaira törte a padlót, hogy tüzet gyújtsanak, Alice kitartóan nyomta a rongydarabot Bella vérző fejére, miközben igyekezte leküzdeni a bűntudatát, amiért engedte mindezt megtörténni. De Bella nem mozdult, hiába hallottam szívének csöndes dallamát. – Carlisle! – ordítottam, mikor láttam, hogy a bátyáim már egyedül is boldogulnak. A torkomat összeszorította a kétségbeesés, hangtalanul, némán zokogtam az én 187

Bellám mozdulatlan teste fölött. – Bella, Bella, ne, jaj, kérlek, ne, ne! Carlisle végre odajött, azonnal lehajolt és szakszerűen végigtapogatta Bella testét, ha eszméleténél van, akkor biztosan iszonyú fájdalmakkal járt volna a vizsgálat. – Bella! – nyöszörögtem, nem volt szükség, hogy figyeljem Carlisle gondolatait, hangosan mondta az észrevételeit. – Elég sok vért veszített, de a fejsebe nem mély. De a lábára vigyázz, azt eltörte! – figyelmeztetett, mire dühösen felmordultam. A bátyjaim tovább aprították James maradványait, és ekkor ért el az a dühös elégedettség, ami az imént elmaradt. Nem bírtam megszólalni, tovább hallgattam az apámat, aki Bella oldalát nyomogatta. – És néhány bordáját is, azt hiszem. Bella végre megmozdult, hörgő hang hagyta el az ajkát, beletelt egy percbe, mire rájöttem, hogy a beszélni próbált. – Bella, rendbe fogsz jönni. Hallasz engem, Bella? – kérdeztem, a szemeimet nem vettem le az arcáról, annyira szerettem volna minden fájdalmát átvenni tőle, hogy lássam újra felragyogni gyönyörű mosolyát. – Szeretlek. És akkor meghallottam azt, ami ehhez a világhoz kötött. – Edward – Bella hangja halk volt és távoli, de hallottam, tisztán és érthetően, amint a nevemet motyogja. – Igen, itt vagyok – feleltem azonnal, reménykedve, hogy talán végre ébren tudom tartani. Nem akartam, hogy újra elájuljon, bár az neki talán jobb lett volna, de szerettem volna még hallani a hangját, hogy tudjam, nem álmodom, valóban életben van. – Nagyon fáj – panaszolta, nekem pedig belesajdult a szívem, annyira bántott, hogy szenvedni látom. – Tudom, Bella, tudom – nyugtattam, majd Carlisle-hoz fordultam. – Nem tudsz csinálni valamit? "Annyira édes, kívánatos. Nem is ártanék neki, ha... " – a húgom gondolatai kezdtek igen ködössé válni, a szomjúság fájdalma bennem is lángolt, nem hiányzott még Alice-é is. Úgy tűnt, Carlisle észrevette Alice vívódását. – A táskámat, légy szíves – mondta – Tartsd vissza a lélegzeted, Alice, az segít! Ekkor tűnt fel, hogy a bátyáim nem bírtak tovább a vészaggal borított teremben maradni. A darabokra cincált James foszlányait egy halomba pakolták és várták, hogy végezzen Carlisle. Bellát a közeli kórházba akartuk szállítani. Alice odanyújtotta Carlisle-nak az orvosi táskáját, majd visszaült Bella fejéhez. Hálás voltam neki, amiért velünk maradt. – Alice? – nyögte Bella meglepetten. – Itt van velünk. Ő vezetett ide bennünket – magyaráztam, és annyira jó érzés volt hallani a hangját, még ha csupán suttogásnak tűnt is. – Fáj a kezem – panaszolta Bella, nem értettem, miért éppen a kezét emeli ki, hiszen valószínűnek tartottam, hogy az egész teste sajgott. – Tudom, Bella – próbáltam megnyugtatni. Szerettem volna legalább megsimogatni valahol, de mindene csupa vér volt, egyetlen szabad felületet sem találtam. – Carlisle mindjárt ad neked valamit, amitől elmúlik. Carlisle éppen egy adag morfiumot szívott fel a fecskendőbe. Már éppen mondani akartam, hogy adjon neki extra adagot, de Bella sikolya félbeszakított. – Ég a kezem! Döbbenten meredtünk rá. Eddig csöndesen suttogott, de úgy tűnt, sikerült 188

összeszednie az erejét, hogy figyelmeztessen bennünket, mindhárman a kezeit vizsgáltuk. – Bella? – nem értettem, miről beszél, de akkor Alice megfordította a karját, amelyiken eddig csak egy sebet láttunk, amiből ömlött a vér. Ahogy megfordította a kezét tisztán látszódott James fogainak lenyomata.

–––––––––––––––––––––

– A tűz! Valaki oltsa el a tüzet! – Bella sikolya bezengte a termet, beleégette magát átkozott memóriámba, mint valami intő figyelmeztetésként arra, ki vagyok én, és kicsoda ő. Emmett és Jasper is meghallották, akik éppen benzint próbáltak szerezni, ezért elindultak a közeli benzinkút felé. Nem volt időm rájuk koncentrálni, nem is akartam. A döbbenettől elakadt a lélegzetem. – Carlisle! A keze! – lehelte Alice. – Megharapta! – döbbent le Carlisle is, a bűntudat elemi erővel lángolt fel bennem. Mekkora borzalmakat kell átélnie miattam, csak mert létezem. Iszonytató volt ebben a gyötrelemben látnom őt, vonaglott a fájdalomtól, mi pedig tehetetlenül figyeltük a kínjait. Pontosan tudtuk, min megy keresztül ebben a pillanatban, mind átéltük ugyanezt, és tisztában voltunk, hová vezet a szenvedése. Nem! Nem lehet ilyen vége... nem lehet ez a sorsa Bellának! "Tudtam, Edward, láttam, emlékszel!" – sugallta felém Alice, és ha tetszett, ha nem belém szuggerálta a látomását, amiben Bella jövőjének két kizárólagos útját mutatta: amikor megölöm, és amikor átváltoztatom. – Edward, meg kell tenned! – utasított akaratosan és sürgetően Alice, miközben márványujjaival letörölte Bella könnyeit. – Nem! – kiáltottam kétségbeesetten a húgomnak és minden egyéb abszurd feltételezésnek, ami kipattant jövőbelátó agyából, de a szemeim Bella szenvedő arcára tapadtak. Képtelenség, hogy ártsak neki, nem lennék képes megölni. – Alice! – lehelte Bella segélykérőn, fájdalma az én gyötrődésem volt. – Van még egy esély – vetette közbe Carlisle, mire mindketten meglepetten néztünk rá. – Micsoda? – kérdeztem kapva a szavain, mintha a szakadék fölött csüngtem volna, és az apám kivetette nekem az utolsó darab kötelet, nehogy a mélybe zuhanjak. – Megpróbálhatod kiszívni a mérget – javasolta, de a gondolatai határozottnak tűntek. – A seb viszonylag tiszta. Úgy néztem rá, mintha lehetséges volna, hogy egy vámpír elveszítse az ép elméjét. Hogy is juthat ilyen őrültség a fejébe? A legképtelenebb gondolat, ami valaha átfutott briliáns elméjén, és úgy tűnt, nem csak én kételkedem a terv kivitelezhetőségében. – Gondolod, hogy sikerül? – kérdezte Alice, és fejében Bella élettelenül a semmibe meredő tekintete lebegett. – Nem tudom – felelte Carlisle őszintén, de elszántan. – De mindenképpen sietnünk kell. – Carlisle, én... – mit is mondhatnék? Hiszen Bella vérére áhítozom, amióta ismerem. – Nem hiszem, hogy meg tudom tenni – vallottam meg végül szégyenkezve, 189

kín volt minden perc, amit Bella ilyen állapotban töltött. Vonaglásai mutatták nekem, milyen szánalomra méltó is vagyok valójában. – Neked kell döntened, Edward, akár így, akár úgy – magyarázta, aztán mintha olvasna a gondolataimban, hozzátette. – Én nem segíthetek. El kell állítanom ezt a vérzést, ha vért veszel a kezéből. Ördögi csapdába kerültem, és a hurok nem engedett szabad utat, csak ha valami módon kárt teszek Bellában. – Edward! – sikoltotta, szemeit leszorította a pokoli fájdalom. Segíteni akartam, ha tehettem volna, minden fájdalmát azonnal átvállalom. Első emlékünk a keserű, halhatatlan létezésből az a fájdalom, amelyet Bella érzett ezekben a hosszúra nyúló percekben. Szinte éreztem a kínt, amely végigszántja törékeny idegeit. Tudtam, ha nem teszek semmit, akkor még legalább három napig fog ebben a félelmetes fájdalomban vonaglani, mintha az ereiben nem vér, hanem vulkáni láva folydogálna. Tétováztam, s gyötrődve figyeltem, amint kinyitja a szemeit, és rám emeli fájdalomtól elsötétült tekintetét. Tudtam, hogy ezt a pillantást soha, míg létezem, nem fogom elfelejteni. Barna szemeiben tengernyi kín örvénylett, én pedig gyűlöltem magam, amiért gyáva módon tétovázok. De a vére annyira csábító, az illata... akkor hogyan lennék képes ellenállni, ha már megízleltem?! – Alice, hozz már valamit, amivel rögzíthetem a lábát! – csattant fel türelmetlenül Carlisle, amikor észrevette a húgom szenvedését. Hálás voltam Alice-nak, aki kitartott, pedig láttam a fejében, milyen nehezére esik kontrollálnia magát, de egy látomás segítette, amiben boldogan újságolja Jaspernek, hogy ellenállt Bella vérének. Mennyire jó is volt neki, a víziói segítették, bárhogy is alakult a sorsa. Kerestem a fejében, hátha meglátom magamat, amint elengedem Bella kezét, de nem volt semmi. Semmi! Kétségbeejtő, őrjítő... ilyen bizonytalanságot soha nem éreztem még. Végre eljutottam egy szintre, elértem, hogy együtt tudjak lenni Bellával anélkül, hogy egyfolytában meg akarnám ölni, erre tálcán kínálják fel nekem. Megkóstolhatod, de ne fogyaszd el mindet! Mintha valóban egy leszokott heroinistának nyújtanának tűt és fecskendőt egy adag heroinnal. "Túl sok vért veszít, nem várhatunk tovább!" – elmélkedett Carlisle, miközben a Bella homlokán éktelenkedő sebet ellenőrizte. A táskájából rugalmas pólyát vett elő, hogy majd szükség esetén, ha sikeresen kiszívtam a testéből a mérget, nyomókötést készíthessen rá. Carlisle egy pillanatig tétován, üres fejjel bámult a semmibe, majd határozottan fordult hozzám, és keményen a szemeimbe nézett. Gondolatai és szavai tele voltak bizalommal. – Edward, most kell megtenned, vagy késő lesz! Bellára néztem, összekapcsolódott a tekintetünk és ebben a perben nem tudtam volna eldönteni, melyikünk szenved jobban. Könyörgött, gyötrődött, mégis kíváncsi volt, mire alakulnak a dolgai az elkövetkezendő néhány percben. Vámpír lesz vagy halott, vagy talán valami csoda folytán mégiscsak sikerül megállnom és talán olyan élete lehet, mint ennek a borzalomnak a megkezdése előtt. Szemeim résnyire szűkültek, ahogy néztem a szeretett arcot, és ha semmi másban nem is egyvalamiben teljesen biztos voltam: nem engedhetem, hogy Bella átváltozása befejeződjön. A mi fajtánk létezésénél még a halál is jobb, könnyű álom csupán, ezért döntöttem. Ha választanom kell Bella vámpírléte és az életének vége között, akkor 190

inkább haljon meg. Jobban el bírtam viselni a gondolatot, hogy énmiattam halt meg – így követhetem a Volturi segítségével, ahogy tervezgettem idefelé jövet –, semmint létezzen egy örökkévalóságon keresztül gyűlölve önmagát azért, amivé tettem. Alice ráült Bella lábára, lefogta ép kezét, Carlisle úgy zárta két karja közé Bella fejét, mintha satuba szorította volna, én pedig elszántam kulcsoltam az ujjaimat a csuklójára. Összeszorítottam a fogaimat, bőre forrón lángolt fagyott bőröm alatt, vére csábító dallammal töltötte be a torkomat, s a szörnyeteg kacagva tombolt feltörve a mélyből ahová temettem és kínoztam hónapokig. Szorosabbra fontam az ujjaimat, nehogy elránthassa, aztán a csuklója fölé hajoltam, s bár irtózott minden porcikám, ajkaimat oda tapasztottam, ahol James fogainak nyomát éreztem. Bella puha, lágy bőrén borotvaéles fogaim csöndes roppanással hatoltak át, mint kés a puha vajban. Az illata meg sem közelítette azt a csodát, amikor a számba ömlött forrón lüktető vére. Édesebb volt mindennél, amit valaha kóstoltam, selymesen simogatta mérgező fogaimat, torkomat, melyben a pokol összes lángja burjánzott. Éreztem James mérgét a vérében, de ez nem vette el a nektarikus esszenciáját Bella nektárjának. Nem telítődtem vele... többet akartam... még többet. Ha az örökkévalóságban mindig ízlelem, akkor sem éreztem volna elégnek. Alig érzékeltem a külvilágot, hallottam Alice-t, ahogy csitítja Bellát, aki sikított szinte egyfolytában, és mintha Carlisle is próbált volna valamit a tudtomra hozni. Nem számított, semmi nem érdekelt, csak a forró vér, amit szünet nélkül szívtam Bella törékeny csuklójából. Aztán egyszer csak csendesült a vére. Még selymesebb, még kívánatosabb, édesebb lett, és tudtam, hogy a vadász mérge kitisztult a vénáiból. tisztában voltam vele, hogy most kell megállnom, le kell állnom, különben Bellának vége lesz. Már nem hallottam sikoltozni, nem fájt neki, az én torkomban azonban még ott lobogott a tűz, szűnni nem akaró fájdalommal, mely kívánta, hogy még több vérrel csillapítsam. Nem akartam abbahagyni, de Carlisle figyelmeztetései utat törtek maguknak tébolyult elmémbe, mely őrjöngve taszította ki az ép gondolatokat. "Edward, ha tiszta a vére, állj le! Le kell állnod, különben vége lesz!" – sugallta felém, aztán, ahogy ezt az agyam felfogta, további figyelmeztetéseket fogadott be. Egyre többet, már Alice-t is hallottam. "Atyaisten, Edward, megölöd!" Az elmém önálló életre kelt, elszakítva magát a szörnyetegtől, mélybe taszítva, hogy többé ne kelljen előhívni. Bella kacagása csengett a fülemben, a mosolya ragyogott a szemeim előtt, simogatása az ajkaimat súrolta, és ekkor, mintha valami erős tárggyal fejbe vágtak volna tisztán láttam. Azonnal eltéptem a számat Bella csuklójáról, megőrizve magamban, mint keserédes emléket, hogy mit is rejt hártyavékony bőre, szívének ritmikus dallama. – Edward – lehelte némán, ajkai alig mozogtak, talán még ő maga sem hallotta a saját hangját. Igyekeztem összeszedni magam, míg Carlisle szorosan bekötözte a csuklóján a sebet. Őrjítő, képtelenség volt, de sikerült. Ránéztem a húgomra, láttam magam obszidián szemeiben, ahogy az ajkamon megcsillan Bella piros nedűje, szemeim vörösen villognak az elfogyasztott vérétől, de sápadt arcomon elégedett kifejezés telepedett meg. "Tudtam én, hogy képes vagy rá!" – szuggerálta felém Alice, és rám kacsintott Carlisle feje fölött. 191

Benzinszagot is éreztem, tehát időközben Emmett és Jasper is visszatértek. Fókuszáltam rájuk, így egy kicsit könnyebben el tudtam vonatkoztatni Bella vérének illatától, mely továbbra is csábítóan lengte be a termet. A bátyáim a kocsinál várakoztak, amit még a reptérnél loptak el. Hallották, mi történt idebenn, mindketten ámulva gondoltak a történtekre. – Itt van melletted, Bella – magyarázta Carlisle Bellának, míg újabb fehér kötéssel borította be ezúttal a fején tátongó sebet. – Maradj, Edward, maradj velem – könyörgött erőtlenül, én pedig fölötte görnyedtem maradék vérét kívánva, mégis diadalittasan, amiért sikerült félbeszakítanom őrjöngő étvágyamat. – Veled maradok – feleltem természetesen, hisz hová is mehetnék, ahol nem ő van? A létezésem már valóban Bellától függött. Mélyet sóhajtott, megkönnyebbülten, mintha eddig nem sikerült volna egy tisztességes légvétel a tüdejének. Kábának tűnt, mintha álmos lenne, de bizonyára a morfium kezdett hatni a szervezetében most, hogy a méreg már teljesen kiürült. – Sikerült? – kérdezte Carlisle kíváncsian. – Tisztának érzem a vérét – válaszoltam mosolyogva lanyhuló piros szemeimmel, és visszakacsintottam Alice-ra. – Valóságos morfium. Alice rám vigyorgott, a megkönnyebbülés elárasztott bennünket, önfeledtnek éreztük magunkat, és bár Bella vérének illata körénk fonódott, a világ újra létezett a számunkra. A James által létrehozott rémálomból visszatérhettünk az emberek átlagos életébe. – Bella! – szólította meg Carlisle, de úgy láttuk alig van magánál, a szemeit legalábbis nem volt képes nyitva tartani. – Mmmm? – Kialudt a tűz? – kérdezte Carlisle aggodalmasan. Ezt mindenképpen tudnunk kellett, mielőtt további lépéseket teszünk. – Igen – suttogta. – Köszönöm, Edward! Micsoda butaság ilyesmit megköszönni... Az egész lényemben tombolt az iránta érzett szerelem. – Szeretlek – csak ennyit bírtam kinyögni. – Tudom – lehelte, és ez éppen olyan lehetetlen válasz volt, amit egy ép Bellától is vártam volna. Csöndesen felnevettem, éreztem, ahogy a megkönnyebbülés végigszántja az elmémet. Carlisle azonban sokkal józanabb volt nálam, igyekezett minél előbb a tárgyra térni, hogy rendezhessük a sorainkat, míg Alice lemászott Bella lábáról. – Bella! – Igen? – nézett fel Carlisle-ra kábán. – Hol van édesanyád? Renee-ről teljesen elfeledkeztem. Semmi nem számított, csak Bella, hogy ő életben maradjon, minden mást mellékesként könyveltem el. Carlisle irányában érzett tiszteletem ettől csak még nagyobb lett. Nem sokan bírnánk a friss vér közelében ilyen következetesen gondolkodni. Alice eddig bírta, kilibbent könnyed mozgásával az előtérbe, hogy valóra váltsa saját vízióját, amiben Jaspernek újságolja, milyen ügyes volt. Jasper persze mindenképpen irigykedni fog mindannyiunkra, amiért kibírtuk a vér csábítását. – Floridában – sóhajtotta Bella, és szemei közt a homlokán megjelent az a ránc, 192

ami jelezte nekem zárt elméje ellenére, hogy valami nem tetszik neki. – A vadász becsapott, Edward! Megnézte a videóinkat – ezt úgy mondtam, mintha saját magát okolná valami képzelt butasága miatt, de őrültség volt, hiszen a nyomkereső mindnyájunkat becsapott, nem csak őt. Kiváltképp engem. Bella kis szünetet tartott, aztán riadtan folytatta, miközben minden erejével azon volt, hogy ébren maradjon. – Alice! Alice, a videó... Ismert téged, Alice, tudta, honnét jöttél. Benzinszagot érzek. Bella váltásait nehéz volt követni, mindenesetre annyit sikerült kihámoznunk, hogy a videó kamerát nem kellene megsemmisítenünk az épülettel együtt, amit James sírhelyének szántunk. Carlisle magához vette a készüléket, aztán megállt felettünk a benzines kannával, amit a bátyáim készítettek az ajtóba. – Ideje elvinnünk innen! – figyelmeztetett, mire Bella csalódottan feljajdult. – Nem, én inkább aludni szeretnék. Összemosolyogtunk Carlisle-val, fejével az ajtó felé intett, míg én felnyaláboltam Bellát. – Nyugodtan alhatsz, kedvesem, majd én viszlek – mormoltam, miközben az arcomat a hajába fúrtam, s magamba szívtam az illatát. Magamhoz szorítottam és elindultam vele az ajtó felé, hogy mielőbb kivigyem ebből a rémületből. – És most aludj, Édes! Kivételesen úgy tűnt, hogy szót fogadott, mert azonnal mélyálomba zuhant. Micsoda megkönnyebbülés volt a karjaimban tartani, érezni testének melegét, hallani vérének vad zuborgását a vénáiban, és szívének gyönge, mégis jól kivehető ritmusát. Carlisle a vadász darabjaira locsolta a benzint, de csak akkor gyújtotta meg, amikor mi már az épületen kívül voltunk. A lángok magasra csaptak, mikor beültünk egy sötétített ablakú Mercedesbe, amiért Jasper rohant el, hogy ne kelljen a lopott autót használni. – Hol van a kamera? – szegezte nekem a kérdést Alice, és átengedte a kormányt Jaspernek. Mi Bellával hátul ültünk, Carlisle bevágódott mellénk és átnyújtotta a készüléket a húgomnak. Alice mohón kapott utána, bizonyára hallotta, mikor Bella összefüggéstelenül említette őt is, mielőtt teljesen elájult volna. – Húsz perc a kórház – jegyezte meg Jasper, gondolataiban merő elismerésként járkáltam fel és alá. – Siessünk – mondta helyettem Carlisle. – Sokkot kaphat a vérveszteségtől. A Mercedes motorja felbőgött, mi pedig egy emberként szegeztük a tekintetünket a videokamera kis képernyőjére. Az első amit meghallottunk Bella fájdalmas sikolya volt, és én innentől kezdve nem is nagyon tudtam másra figyelni. Bő órányi anyag volt a gépen, Alice úgy nyomogatta a gombokat, hogy a fájdalmas részek kimaradjanak. James monológja közben Bella még épen ácsorgott, haja ziláltan lógott az arcába, melyen rémület uralkodott. Félt, sőt rettegett, ezt a tekintetet kerestem benne az elején, amikor megtudta, hogy mi is vagyok valójában. – ... Egyszer már megtörtént, sok-sok évvel ezelőtt – hangzott fel rövid szünet után a nyomkövető émelyítő hangja. Undor kerülgetett, Alice feszülten figyelt, bár egy látomás már megmutatta neki, mit fog hallani. – Akkor történt meg először és utoljára, hogy a zsákmányom megszökött előlem. egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg vámpír, aki ostoba módon annyira odavolt egy lányért, hogy azt a megoldást választotta, amihez a te Edwardodnak nem volt elég bátorsága – halk moraj hagyta el a mellkasomat, mely csöndesen erősödött, ahogy hallgattam gyűlölt ellenségem. Beteg elméje volt, megvetettem minden szót, ami elhagyta a száját. Alice a következő szavaknál felszisszent.– Amikor ez az öreg vámpír, aki abban az 193

elmegyógyintézetben dolgozott, ahová a lányt bezárták, rájött, hogy a kis védencére fáj a fogam, kicsempészte őt az intézetből. Soha, de soha nem fogom megérteni, egyes vámpírok miért vannak annyira oda értetek, emberekért. Amint kiszabadította a lányt gondoskodott róla, hogy biztonságban legyen tőlem... – és a vadász beszélt, mesélt Alice vámpírlét előtti életéről, mi pedig döbbenten hallgattunk. Soha nem hittük volna, hogy Alice a sokkoló elektromos terápia miatt nem emlékszik a múltjára, de ezt így tudva ő maga is úgy gondolta, talán jobb is, hogy rejtve maradt előtte emberi élete. Bár Jamest hallgattam, szemeim csak Bellát figyelték, a reakcióit: az együttérzést átsuhanni az arcán, amikor a vadász Alice életéről beszélt, majd a félelmet, amikor az ő haláláról. Alice kikapcsolta a gépet és komor tekintettel meredt a szélvédőre. Jasperben forrongott az indulat, azt bánta, hogy nem ő gyújtotta a tüzet James maradványai felett, míg Carlisle megvetően gondolt a nyomkövetőre. Mi semmi logikát, vagy egyéb szórakozást nem láttunk abban, amire ő kitűnő játékot értett. Olyannyira élvezeteset, hogy meg sem fordult a fejében, vesztesként is kikerülhet belőle. Bűntudat marcangolt darabokra, míg Bellát a kórházba szállítottuk. Gyötrődtem, kínlódtam, a tehetetlenség csaknem elvette az eszemet. Komoly baja is eshetett volna, és esett is, hisz nem találtam rajta fogást úgy, hogy ne értem volna egy sérült pontjához a testén. Ha magához tér válaszokat akar minden bizonnyal, de nem tudtam, mit mondhatnék, hogy mellettem maradjon. Ezt a borzalmat még az ő agya sem képes pozitív élménnyé alakítani. Előre rettegtem, és reménykedve vártam azt a pillanatot, amikor végre kinyitja édes mélységeket rejtő csokoládébarna szemeit.

23. Patthelyzet

Forró nyári nap volt, de szerencsénkre elbújt egy hatalmas, sűrű felhőréteg mögött, ezért olyan volt, mintha üvegbúra alá tették volna Phoenixet. A fülledt meleget az emberek többsége önmagukhoz hűen élte át: agresszívek és ellenségesek voltak, de Carlisle szerencsére rendelkezett annyi tapasztalattal, hogyan lehet levenni a lábukról a fáradtságtól és hőségtől tompa ügyeleteseket. Én az autó kesztyűtartójából kaptam egy napszemüveget az orromra, nehogy feltűnjön bárkinek a szemem, amit Bella vére festett vörösre. Csaknem három napig tartott az őrület, Bellát a mesterséges altatás tartotta egy olyan helyen, ahová én képtelen voltam követni. A szemeim viszonylag hamar, másnapra nyerték vissza normális csillogásukat, ahogy azonban telt az idő, és én nem óhajtottam tapodtat sem mozdulni Bella ágya mellől, egyre sötétebb színt öltöttek. Alice minden látott, a jövő már nem burkolózott ködös homályba. Részletesen ecsetelte, hogy Bella a szállodában éppen hozzánk indult a földszintre, de a lépcsőfordulónál az útjába került egy takarító kocsi, amin keresztülesve legurult a lépcsőn és kizuhant egy zárt ablakon. Ez a magyarázat mindenkinek kellőképpen hihető volt, ráadásul a szálloda igazgatósága ezek után mindenben sokkal szívélyesebben segítettek Jaspernek és Alice-nek, akik őszinte felháborodással mutogatták a bizonyítékokat, amiket annak előtte ők maguk gyártottak. 194

Renee csütörtök éjjel ért a kórházba, fáradt volt, elcsigázott, és halálra rémült, amiért a lányát ilyen állapotban látta. Egészen más gondolatok mászkáltak a fejében, mindenféle rendszer nélkül, mint amit Belláról gondoltam volna, milyen rendszerrel működhet az agya. Mindenkivel kedves volt, de szertelen és éppoly ügyetlen, mint a lánya. Láttam a fejében az elmúlt napjainak az eseményeit, láttam Philt is, aki szárnyalt a boldogságtól, amikor kiderült, hogy melyik csapat szerződtette, és végtelenül csalódott volt, amiért Renee-nek ott kellett hagynia őt Floridában. A napok hosszú éveknek tűntek, az órák mázsás ólomlábakon vánszorogtak, míg Bella ébredésére vártam. A vérátömlesztések nem pusztán azért érintettek nehezen, mert a bűntudat kínzott, hogy Bella ilyen állapotba került miattam, de még ráadásul az illata is teljesen megváltozott. Lehetetlen, Bellához nem illő esszenciák voltak, frusztráló volt őt nézni és valaki más illatát érezni, nagy megkönnyebbülést éreztem, amikor végre a szíve erőteljesen pumpálni kezdte azt a vért, amit a sors számomra fejlesztett ki. Péntek reggel Renee már jobban nézett ki, a gondolatai is kisimultak, talán a Phillel való előző éjjeli telefonbeszélgetés nyugtatta meg, mindenesetre már nem tűnt egészen tébolyultnak, ha Bellához közelített. Azon a reggelen már tudott annyira tisztán gondolkodni, hogy feltűnjön neki, állandóan, szünet nélkül Bella ágyánál virrasztok, de ahhoz legalábbis elég koncentráltan gondolkodott, hogy szóba is hozza. Korábban már találkozott Alice-szal és Carlisle-val és természetesen el volt bűvölve tőlük. – Ha szeretnél elmenni, enni vagy tisztálkodni a szállodába, akkor menj nyugodtan, én maradok egy darabig vele – ajánlotta fel kedvesen, de én azonnal készen álltam az udvarias visszautasító válasszal. – Köszönöm, de míg nem voltál itt, addig én is elintéztem az ilyen irányú teendőimet. Inkább maradnék én is, ha nem bánod – igyekeztem hatni rá a mosolyommal, hogy eloszlassam a kételyeit velem szemben, de hiába volt megnyerő a külsőm, amire minden ember ugyanolyan imádattal reagált, úgy tűnt, Renee csak a lányának hajlandó elhinni, hogy valóban nem akarok rosszat neki. – Ahogy gondolod – felelte szintén mosolyogva, de gondolataiban gyanakvóan méregette minden mozdulatomat. Egy ideig a csöndet csak a Bella ágya fölé erősített monitor ütemes pittyegése törte meg a csendet, de végül Renee nem bírt a kíváncsiságával. – Szóval együtt jártok az én Bellámmal, igaz? Megrándult a szám sarka a megfogalmazásra, de nem tettem szóvá. Némán vettem tudomásul a célzást, mint amolyan figyelmeztetést, hogy Bella nem tartozik hozzám. De ennek eldöntését kizárólagosan Bellára bíztam, mert én továbbra sem voltam képes arra, hogy elmenjek, és hagyjam élni a saját életét, ami egy olyan világhoz köti, ahol nekem hosszútávon nincs helyem. – Mondhatni... igen... együtt járunk – feleltem, gondosan megválogattam minden szavamat, figyelve a reakcióit. "Választékosan fogalmaz, és nagyon csinos, a család többi tagjával együtt... vajon mit csinálhatnak Forksban?" – Renee elmélkedése rádöbbentett, hogy Bella kitől örökölhette az éleslátását. A délelőtt ilyen közbeszúrós finoman célozgató kis kérdésekkel telt, csakúgy, mint a nap hátralévő része, Renee igazán szórakoztató egyéniség volt. Megesett, hogy egy kérdést kétszer tett fel, vagy ami fontos lett volna, és gondolatban már megfogalmazta, de mire odajutott volna, hogy elmondja, már elfelejtette. Sikerült egy kicsit elvonnia a figyelmem az önmarcangolásról, amely már szinte beterített, mint 195

valami hatalmas sárkupac, ami ragad és lehetetlen lemosni. Késő éjjel lehetett, amikor Renee gyomra hangos mordulással megtörte a kórterem csendjét. Ezen jót nevettünk, aztán rávettem, hogy nézzen be a büfébe. – Azzal nem segítesz rajta, ha téged is a földről kell összekaparni – nógattam, mire kissé bizonytalanul meresztette a szemeit Bella továbbra is mozdulatlan testére, de végül elszánta magát és elindult a földszint felé. Közben megállt, hogy beszéljen az éjszakás nővérrel, figyeljen ránk, míg ő távol van. Mindig megmosolyogtatott a felém irányuló aggodalma, hisz ha tudná, mi is vagyok, valószínűleg ő maga próbálkozna meg a lehetetlennel, hogy eltávolítson Bella közeléből. Amikor elment leültem a kis székre, ami a vendégeknek volt fenntartva, és az államat az ágy szélének támasztottam. Figyeltem az arcát, hátha megszólal álmában, mint amikor otthon aludt, de olyan mély altatásban volt, hogy egyetlen hang sem hagyta el a torkát. Minden nap ugyanabban a pózban, ahogy a mosdatás után hagyták, úgy maradt reggelig és így tovább. Ez a pénteki éjjel azonban más volt. Ahogy ott figyeltem, az arca alig néhány centire az enyémtől, végre megmozdult. Persze Bellától természetes módon az első mozdulata is önpusztító volt: ép kezével az oxigént adagoló csövet próbálta kiszedni az orrából. – Azt már nem! – kaptam a keze után, és fagyott ujjaim közé temettem forró kezét. És akkor, ha csöndesen is, de meghallottam a hangját, amint kimondja végzetének nevét, aminél jobban semmi nem imádhatta őt, és ami csaknem a vesztét okozta. – Edward?

–––––––––––––––––––––

Csak nézett rám rejtélyes mélységeket szántó barna szemeivel, én pedig megint éreztem a szokásos frusztrációt, amit áthatolhatatlan elméje okozott nekem. Arcán a megkönnyebbülés oda nem illő érzelme telepedett meg, de nem értettem, miért. Semmi oka megkönnyebbülésre, hiszen csaknem meghalt miattam. Mégis megkönnyebbülés áradt a tekintetéből, és talán bűnbánat. – Edward, annyira sajnálom! – suttogta sajnálkozva, mire én megráztam a fejem. Merő képtelenség a történtek miatt bocsánatot kérnie. Mégis én vagyok leginkább a felelős, az ő bűne csak annyi, hogy beleszeretett a számára legveszélyesebb lénybe a világegyetemben. – Sss! Most már minden rendben lesz! – ígértem keserű szájízzel. Egyetlen vámpír – sem más hozzánk hasonló veszélyes lény – nem fenyegeti már a testi épségét, ezért, ha úgy dönt, kénytelen leszek elhagyni Forksot és környékét, amíg Bella ott él. Ahogy ránéztem a tetőtől talpig gézbe bugyolált testére, biztos voltam benne, hogy milyen választ kapok kimondatlan kérdésemre. – Mi történt? – kérdezte összeráncolva a homlokát. Bármit megadtam volna, csak ne kelljen többé aggódnia, vagy akár fájdalmat éreznie. – Majdnem túl későn érkeztem. El is késhettem volna – vallottam meg lelkiismeret furdalásom minden valóságával, amit magamban hordoztam az elmúlt néhány napban. Önmarcangolásom alól csak Bella nyújthatott feloldozást, és Alice szerint, akivel legújabb látomása óta csak telefonon beszéltem, meg fog lepni engem. Ez korántsem volt meglepő hír, hiszen Bella soha nem a várt, a megszokott módon reagált dolgokra, 196

ezért biztos voltam benne, hogy a megtörtént szörnyűségeket is egészen máshogy fogja értékelni, ahogyan más, épeszű ember. – Olyan buta voltam, Edward. Azt hittem foglyul ejtette anyut – ismerte el a hibáját ő is, mintha ezt sokkal nagyobb véteknek tartaná, mint amit én elkövettem. – Mindnyájunkat becsapott – mutattam rá, de mintha nem is hallaná, amit mondok, folytatta. – Föl kell hívnom Charlie-t és anyut – mondta kétségbeesetten, de gyorsan félbeszakítottam, mielőtt belemelegedne a túlzott felelősségtudatába. – Alice már felhívta őket. Renée itt van a kórházban. Most éppen elment, hogy egyen valamit – magyaráztam türelmesen, de láttam, ahogy egyre jobban elhatalmasodik rajta a pánik. – Anyu itt van? – riadt meg, én pedig döbbenten figyeltem, ahogy megpróbál felülni. Ezt meg hogy gondolja? Napokig altatásban, aztán hirtelen felébred és fut néhány kört, csak hogy anyuci megnyugodjon? – Mindjárt visszajön – nyugtatgattam, miközben a vállánál fogva gyöngéden visszanyomtam a párnái közé. – Neked viszont nyugton kell maradnod. Figyelmeztetésem süket fülekre talált, mert tovább rémüldözött egy ilyen semmiségen. – De mit mondtatok neki? –kérdezte, láttam az arcán, hogy próbálja felfogni a történteket, de nem kerülnek a puzzle darabkái a helyükre a fejében. – Mit mondtatok neki, hogy kerültem ide? – Hogy gurultál vagy két lépcsőfordulónyit, aztán kiestél egy csukott ablakon – magyaráztam a mesénket, és kivételesen büszke voltam Alice kreációjára, amivel mindenki fejét ügyesen teletömte. Láttam Bellán a feszültséget, nem akartam, hogy túl sokat agyaljon, inkább pihennie kellett volna, de annyira jó volt végre a szemébe nézni és szót váltani vele, hogy reméltem Renée valóban nagyon éhes volt. Igyekeztem kicsit jobb kedvre deríteni. – Lásd be, nincs ebben semmi hihetetlen! Úgy tűnt, lehiggadt kissé, akadozva felsóhajtott, aztán végignézett magán, mintha fel akarná mérni, miért fáj ott, ahol nem lát sérülést. – Mennyire súlyosak a sérüléseim? – kérdezte, én pedig egy pillanatra összeszorítottam a fogaimat. – Eltörött a lábad, négy bordád, van egy-két repedés a koponyádon, horzsolások a bőröd minden egyes négyzetcentiméterén, s jó sok vért veszítettél. Többször is kaptál vérátömlesztést – már az emléktől kirázott volna a hideg, ha képes lettem volna rá, de így csak egy fintorral fejeztem ki a nemtesztésem. – Nem mondhatnám, hogy a kedvemre volt, mert egy időre teljesen megváltozott a szagod. – Legalább részed volt egy kis változatosságban! – vetette oda incselkedve, de megráztam a fejem. – Nincs rá szükségem. Én a te illatodat szeretem – jelentettem ki határozottan, nem voltam vevő az egészségére vonatkoztatott tréfáira, amikor előttem feküdt egy kórházi ágyon. – Hogy bírtad megtenni? – suttogta szinte hangtalanul, én pedig lesütöttem a szemeimet, nehogy meglássa bennük a szörnyet, amely csaknem elvette az életét. Elterelésképpen a tenyerembe helyeztem gézbe tekert kezét, és lágyan simogattam, mintha a porcelánnál is törékenyebb lenne. És az is volt... számomra. – Magam sem tudom – sóhajtottam, de képtelen voltam a szemébe nézni. Rájöttem, nem is az ő pillantásától félek, hanem attól, ahogyan meglátom magam a 197

tekintetében. Vérének íze halványan belengte a szobát illat formájában, de az emlékeimben élénken megmaradt az aromája, amit sehol máshol nem érezhettem, csak Bellánál. Nem nógatott, egyszerűen kivárta, míg önszántamból színt vallok. – Lehetetlen volt... abbahagyni – mondtam végül csöndesen, szemeimmel a géz redőit tanulmányozva, gondolatban felidézve a pillanatot, amikor Bella vére a számba ömlött. Már a gondolatra elöntött a szomjúság, torkomban lángolva támadt fel a szomjúság, égetően fájt, de aztán felidéztem, ahogy sikeresen eltéptem az ajkaimat a karjáról. Rádöbbentem, hogy amit érezek, büszkeség. Talán először a létezésem alatt, büszke voltam magamra... arra, amit tettem, illetve nem tettem meg. – Lehetetlen, de én megtettem – magyaráztam neki és az önelégültségem kifejezetten mulattatott, ezért tudtam végre ránézni. Szemeiben sem félelem, sem megvetés nem tükröződött, csupán kíváncsiság. Elmosolyodtam, ugyan mi mást várhattam tőle? – Úgy látszik, tényleg nagyon szeretlek. – Talán nincs olyan jó ízem, mint szagom? – incselkedett mosolyogva. – Sokkal jobb – ismertem be, bár inkább hangzott győzködésnek. Ebben a dologban legalább elégedettnek kellett lennie magával. Nem férhetett kétsége ebben a dologban, ami a vérének a tökéletességét illette. – Még annál is jobb, mint képzeltem volna. – Sajnálom – mentegetőzött, mire égnek emeltem a szemeimet. Annyira jellemző Bellára. Megkönnyebbültem, hogy nincs semmi baj a fejével, maradt odabenn minden éppoly fordítottan, mint a "balesete" előtt. – Hogy valakinek éppen ezért jusson eszébe bocsánatot kérni. Összeráncolta a homlokát. – Miért, mi az, amiért bocsánatot kellene kérnem? – kérdezte naivan, mire keményen a szemei közé fúrtam a tekintetem. – Azért, hogy kis híján örökre megfosztottál magadtól – jelentettem ki. – Sajnálom – felelte őszintén, én pedig megenyhültem. – Tudom, miért tetted – igyekeztem megnyugtatni, de azért nem bírtam magamban tartani a véleményemet. – Persze, attól még tökéletes őrültség volt. Meg kellett volna várnod, el kellett volna mondanod nekem. Szinte esdekeltem, könyörögtem neki, hogy miért nem az ép eszére hallgatott, kivételesen cselekedhetett volna normálisan, a létfenntartó ösztöneire hallgatva. De az nem ő lett volna. – Nem engedtél volna el – mutatott rá, én pedig hevesen bólintottam. – Nem – helyeseltem, keményen néztem a szemébe, és szinte ígéretként folytattam. – Nem bizony. Figyeltem, hátha reagál valamit, de legnagyobb rémületemre fájdalmasan fintorgott. Azonnal odahajoltam, pedig tudtam, hogy semmit nem tehetek a kínjai enyhítésére. A kezem már indult a nővérhívó gombja felé. – Mi baj van, Bella? – Mi történt Jamesszel? – kérdezte hirtelen, amivel teljesen meglepett és összezavart egy pillanatra. Leállt nekem az idő, gyorsan ellenőriztem a monitort, ami az állapotához képest normálisnak mutatta Bella állapotát. Az egyetlen, ami eltért az oxigén saturáció volt, de ezt betudtam a váratlan ébredésének. Azért igyekeztem fél szemmel figyelni, hogy ha esetleg a kritikus százalék alá esne, akkor azonnal értesíthessem az éjszakás nővért 198

vagy az ügyeletes orvost. – Letéptem rólad – feleltem végül, mikor meggyőződtem róla, hogy viszonylag jól van. Számomra hosszabb idő volt, de biztos voltam benne, hogy Bellának nem tűnt fel a kis szünet. –, aztán Emmett és Jasper végeztek vele. Mai napig beleőrültem a gondolatba, hogy nem vehettem részt annak a kivégzésében, aki ezt művelte Bellával. Szerettem volna minden dühömet és gyűlöletemet rázúdítani a vadászra abban a pillanatban, amikor megláttam abban a teremben. – Nem láttam Emmettet és Jaspert abban a balett-teremben – jegyezte meg kissé összezavarodva összevont szemöldökkel. Mennyire szerettem volna kisimítani a redőket a homlokán, és bármit megadtam volna, ha újra láthatom a mosolyát felragyogni. – Ki kellett menniük... – magyaráztam, majd habozva hozzátettem. – ... túl sok volt a vér. Pillanatnyi szünet, megemésztette a hallottakat, aztán továbbra is kíváncsi tekintettel fordult hozzám. Nem fogytak a kérdései, és én – bár tudtam, hogy pihennie kellene – igyekeztem minél türelmesebben vázolni neki a helyzetet. – De te ott maradtál – jegyezte meg csöndesen, ámulattal. – Igen, én ott maradtam – hagytam rá természetesen, hisz mit is tehettem volna. Láttam rajta, mennyire igyekszik visszaidézni a történtekből bármit, talán olyasmit is, amiről lemaradt. Szerettem volna, ha a kellemetlen emlékeket sikerül kitörölnie az elméjéből. – És Alice és Carlisle is... – folytatta az emlékezést, én pedig bólintottam újra. – Ők is szeretnek téged, tudod – mutattam rá, hogy megnyugodjon, nem esett senkinek nehezére a közelében maradnia, de ehelyett rémület futott át az arcán, aztán a felismerés. – Látta Alice a videófelvételt? – kérdezte riadtan, sajnálkozva, bennem pedig újonnan kelt életre a gyűlölet, és a megvetés, amit a vadász felé éreztem. – Igen, látta – feleltem tömören, aztán hozzáfűztem, mert Bella nem tudhatta, mit jelent Alice számára ez a töredék információ a múltból. – Azelőtt nem is sejtette, miért nem emlékszik semmire. – Tudom – mondta Bella, én pedig meglepődtem. Úgy látszik, valóban baráti viszony alakult ki Bella és a húgom között. Nem is értettem, min lepődtem meg, hiszen Alice korábbi látomásai már jelezték a dolgok ilyetén fordulatait, mégis döbbenet volt Bellától olyan információt hallani, amit nem én árultam el neki. – Most viszont már tudja – jegyezte meg keserűen, aztán megmozdult, majd feljajdult. – Áuu! – Mi a baj? – kérdeztem és aggódva ellenőriztem a monitort. Komolyabb változást nem láttam, ezért nem értettem a kifakadását. – Tűk – mondta és fintorogva bökött a karjába behelyezett kanülre, aztán valahová a falra szegezte a tekintetét és igyekezett nem elájulni.

–––––––––––––––––––––––––––

Azt gondolná az ember, hogy egy vámpírtámadás után legalább fájna valamije, de 199

Bellának egyetlen aprócska tű okozott problémát, ami ráadásul a gyógyulását szolgálta. – Fél a tűtől – jegyeztem meg inkább csak magamnak, félhangosan, hitetlenkedve csóváltam a fejemet. – Egy szadista vámpír, akinek feltett szándéka, hogy halálra kínozza... ugyan kérem, az nem probléma, rohan találkozni vele. Viszont egy infúzió, ugye... A szemeit forgatta, aztán váratlanul más témába kezdett. – Na és te miért vagy itt? – kérdezte, mire a szemeibe fúrtam az enyémet. Mire gondolt, sehogyan nem értettem, kivételes erővel támadt fel a frusztrációm, amiért nem bírtam megfejteni agyának rejtélyes működését. Nem is értettem miről beszél, ám akkor, mintha kattant volna egyet az agyam, beugrott, mire célozhatott. Persze teljesen logikus volt, mégsem számítottam rá, hogy távol akar tudni magától. Megdöbbentő volt számomra a saját reakcióm is, mintha tőrt döfött volna keresztül a szívemen, vagy éppen azon a szervemen, amivel a végtelen szerelmet éreztem iránta. Láttam magam a szemeiben, ahogy a szemöldököm egyetlen vonallá olvad össze a gondolatra, távol kell lennem tőle. – Azt akarod, hogy elmenjek? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra, csak hogy csipetnyi időt nyerjek magamnak. Szemei tágra nyíltak, légzése felgyorsult, ahogy rémülten rám nézett. Rémülete ezúttal valóságos felüdülés volt számomra. – Dehogyis! Úgy értettem, hogy anyám mit gondol, miért vagy itt? Mielőtt visszajönne, muszáj tisztáznunk, mit mondjak neki? – magyarázta, és eszembe jutott a felelősségtudata. Előrelátó volt, magamban tudomásul vettem újra, míg a másik felem repesve ujjongott, amiért mégsem igazolódott be a borúlátásom. – Vagy úgy! Azért jöttem Phoenixbe, hogy észre térítselek, és rábeszéljelek, gyere vissza Forksba – magyaráztam megkönnyebbülten, a szokásos betanult stílussal, amit az évek során magunkra vettünk az ehhez hasonló helyzetekre vonatkozólag. – Beleegyeztél, hogy találkozzunk a hotelben, ahol Carlisle-lal és Alice-szal megszálltunk, mert természetesen szülői felügyelettel érkeztem, de hasra estél a lépcsőn, és... – nem akartam még egyszer elismételni, tisztában voltam vele, hogy Bella minden információt szomjazva iszik, aztán tárol, amit ezekben a pillanatokban elejtek neki. Legyintettem. – ... a többit már tudod. De nem muszáj pontosan emlékezned: remek mentséged van rá, ha a történeted némely ponton zavaros. Vártam, míg megemészti a hallottakat, biztos voltam benne, hogy nyüzsögnek benne a kérdések, én pedig türelmes voltam. Évekig is vártam volna, ha arra van szüksége, nem bántam, csak hallhassam, lássam, érezzem. – Van egy-két hiba a történetben – jegyezte meg, megrándult a szám sarka a visszafojtott mosolytól. Sejthettem volna, hogy hibákat keres, de Alice-t lehetetlen volt rajtacsípni. – Például hiányzik a törött ablak. – Nem igazán. Alice nagy élvezettel gyártott bizonyítékokat – magyaráztam félmosollyal az arcomon. – Mindenre gondolt, és nagyon meggyőzően tette, úgyhogy ha gondolod, akár be is perelheted a szállodát. Nem kell aggódnod semmi miatt! – nyugtattam meg, míg kőkemény kézfejemmel végigsimítottam arcának bársonyosan puha bőrét. – Most csak az a dolgod, hogy meggyógyulj! Szíve váratlanul olyan őrült iramba kezdett, hogy még a monitor is hangos pittyegéssel jelezte a rendellenességet. Rémülten rántottam el a kezemet, hátha valamit rosszul csináltam, de Bella nem úgy nézett ki, mint akinek az állapota 200

rosszabbra fordult, inkább... – Ez kínos – motyogta zavartan, bőrének színe pedig felöltötte azt a színt, amelyet a legjobban szerettem rajta és elpirult. – Hmm, kíváncsi lennék... – kezdtem kuncogva, de aztán a hangom elhalkult, ahogy közeledtem hozzá. Szinte hihetetlen volt, az egyik pillanatban még a Volturi jár a fejemben, majd Bella gyógyulásáért görnyedek összeroncsolt teste fölött, a következőben pedig már a piruló ajkait csókolom. Bódítóan hatott rám az illata, a gyomrom helyén hatalmas sziklát éreztem, hallottam szívének őrült ritmusát, ahogy forró vére száguldott a vénáiban. Épphogy megérintettem az ajkait, a monitor csipogója olyan tempót diktált, amelyet már nem bírt, majd hirtelen elhallgatott. Riadtan egyenesedtem fel, aztán ellenőriztem a monitoron látható adatokat. Minden rendben volt, még a saturáció is a normális 99%ot mutatta. Megnyugodtam, mosolyogva rájöttem, hogy kifejezetten hízelgő rám nézve ez a reagálási mód, amit Bella produkált a közelségemre. – Látom, most még jobban kell vigyáznom rád, mint általában. – Még meg sem csókolhatlak rendesen – jegyezte meg bosszankodva, szemei közt a ránc mímelve odaerőszakolta, mert a szemei mosolyogtak. – Ne akard, hogy én menjek oda hozzád! Elmosolyodtam. Bella és a fenyegetései mindig jókedvre derítettek, és bár szívesen végignéztem volna a kivitelezését, mégis engedelmesen fölé hajoltam. Éppen úgy zajlott minden, ahogy néhány perce, de ezúttal nem akartam megállni, ízlelni szerettem volna mézédes ajkait, figyelmen kívül hagyva a monitor pittyegését, de valami mégis elvonta a figyelmem.

–––––––––––––––––––––––

"Istenkém, ez annyira kínos!" – csendült fel a folyosó végéről Bella édesanyjának szégyenkező gondolatmenete, mire vigyorogva elhúzódtam Bellától. – Azt hiszem anyádat hallom – jegyeztem meg, persze teljesen biztos voltam benne. Senki mástól nem származhatott ez a teljesen jellemző gondolatsor. – Ne hagyj itt! – suttogta Bella, s rémült szemeit az enyémbe fúrta. Őszinte félelmet láttam az arcán, és bár az elméje zárva volt előttem is, mégis biztos voltam benne, nem akarja, hogy itt hagyjam. Ez is bizonyára a fordítottságnak volt betudható, hiszen a történtek után mindenki más világgá menekült volna a közelemből, de legalábbis fellélegzett volna, ha távozni készülök, de Bella persze éppen ettől pánikolt be igazán. Úgy tűnt, ő is igazán szeret, bár ez meg sem közelítette azt a szerelmet, ami bennem lángolt őiránta. – Nem hagylak itt – lehetetlen volt nemet mondani neki, nem is bírtam, ezért inkább a szavamat adtam, ledöntve a józan ítélőképesség minden formáját. Aztán bevillant, hogy mióta itt vagyok Renée még nem látott pihenni, így remek indokot találtam, hogy elaltassam a gyanakvását. – Szundítok egyet. Jelentettem ki mosolyogva, és átültem a székről a fotelba, ahol ezelőtt Renée pihente ki magát, amikor fáradt volt. Hátradöntöttem a támláját, hogy hitelesebbnek tűnjön színlelt álmom, majd lehunytam a szemem. Renée a folyosón beszélgetett az 201

éjszakás nővérrel, aki hitetlenkedve csóválta a fejét. "Nem semmi ez a nő. Nem csoda, ha a lányának ilyen nagy balesete volt. Csoda, hogy a nevére emlékszik." – a nővér maga sem tudta eldönteni, hogy igazán dühös legyen, vagy inkább kedvesen elnéző Renée-vel, aki iszonyatosan zavarban volt. – Ne felejts el lélegezni! – súgta Bella, a hangja megkönnyebbült, én pedig boldog voltam, amiért a maradásommal ilyen örömet okoztam neki. Mélyet sóhajtottam, magamba szívtam vérének illatát, végre olyannak éreztem, amilyen régen volt: édes és csábító. Fájdalmas volt... és megnyugtató. – Sajnálom, nem akartam kellemetlenséget okozni – szabadkozott a folyosón Renée az ápolónőnek, aki igyekezett türelmesnek és együttérzőnek mutatkozni. – Nincs semmi probléma. Bizonyára a fáradtság az oka – trillázta az ápolónő kedvesen, de közben a háta közepére kívánta Bella fáradt édesanyját. Egyébként sem volt szimpatikus az a nő, de ezzel a viselkedésével végkép lejjebb került a szimpátiás listámon. – Később még benézek Isabellához, hátha felébred és szüksége van valamire. – Köszönöm – hálálkodott fásultan Renée, aztán elindult befelé, közben magát szidta gondolatban. "Eltévedni a büféből visszafelé, ilyenre is csak én lehetek képes. Mit gondolhat most rólam?" – Anyu! – sóhajtotta Bella, hangjában nem lehetett nem észrevenni mindazt a szeretetet, amit érzett. Érdekes volt, hogy Renée fejében Bella éppen olyan gyönyörű volt, mint amilyennek én láttam. Ez már az első nap feltűnt, amikor a szörnyű várakozás közben végigfuttatta az agyában a legkedvesebb emlékeiket, és mindenben éppen olyan szép volt, ahogy bennem élt, ráadásul az ügyetlenkedéseit legalább annyira nem vette észre, mint én a kezdetekkor. – Lám csak, egy percre sem hagyja egyedül – jegyezte meg csöndesen, míg Bella ágyához lépdelt. "De legalább már alszik végre. Komolyan kezdtem aggódni." – ez a gondoskodás zavarba hozott, de igyekeztem egyenletesen lélegezni, közben Renée gondolatain keresztül figyeltem Bella sápadt vonásait. – Anyu, úgy örülök, hogy látlak! – suttogta Bella, mohón várta, hogy anyja végre ott legyen a közelében. Renée könnyei záporozva hulltak az arcára, de nem bánta. Ahogy ott feküdtem, hiába, hogy Bella tudta, nem alszom, és láthatóan nem zavarta a jelenlétem, mégis kívülállónak éreztem magam. – Bella, annyira aggódtam érted! – jegyezte meg hüppögve Renée, és láttam, ahogy akaratlanul is szemrehányón néz a lányára. – Sajnálom, anyu! – felelte őszinte bűnbánattal Bella, majd sietett gyorsan megnyugtatni. Csak most, hogy láttam őket közvetlen kontaktusban, csak most tűnt fel, hogy mennyire fordított a kapcsolat kettejük között. Renée szipog, mint egy gyerek, és Bella nyugtatja. – De most már minden oké, minden a legnagyobb rendben van. – Örülök, hogy végre nyitott szemmel látlak – mondta Renée, és igyekezett úgy elhelyezkedni az ágy szélén, hogy lehetőleg ne legyen hatással a monitor vezetékeire, vagy az egyéb csövekre, amelyek Bellából eredtek és ki tudja merre kanyarogtak az ágya mögött. 202

– Mióta volt csukva a szemem? – Ma péntek van, szívem, jó sokáig nem voltál magadnál – magyarázta Renée, de nem voltam benne biztos, hogy Bella tisztán emlékszik arra a napra, amikor megsérült. – Péntek? – kérdezett vissza engem igazolva Bella. Renée ránézett így láthattam, hogy az arca töprengő, majd mintha egy pillanatra ráncolódott volna a homloka, amit annak tudtam be, hogy valamijébe belenyilallt a fájdalom. Kezdtem aggódni, de aztán a homloka újra márványsima lett, így megnyugodtam. – Kénytelenek voltak altatni egy darabig, drágám, rengeteg sérülést szenvedtél – fűzte tovább a magyarázkodást Renée, Bella pedig bólintani próbált, de csupán egy biccentésre futotta tőle. – Tudom. – Szerencséd, hogy Dr. Cullen éppen itt volt – csevegett Renée. Az apám említésére éppen úgy reagált, ahogy a legtöbb nő, megremegett, aztán enyhén elpirult, erre csaknem elmosolyogtam magam, de időben észbe kaptam és arcomat merev maszkba rejtettem. – Micsoda remek ember... bár meglepően fiatal. És inkább úgy fest, mint egy férfimodell, nem úgy, mint egy orvos... Ebben a pillanatban nem akartam a fejébe látni... egyáltalán... – Te találkoztál Carlisle-lal? – érdeklődött Bella, engem pedig meglepett a hangjából sugárzó meglepettség. Kíváncsi lettem volna, mire gondolt, hogyan került kórházba. – Igen, és Edward húgával, Alice-szal is – sorolta Renée, és mint mindig ezúttal is tetszett, ahogy a gondolataiban mindannyian pozitív színben foglaltunk helyet. Nem úgy, mint Charlie-éban, ahol az apámat leszámítva mindannyiunkat valami különös homályba burkolt, mintha nem bízna bennünk. Természetellenesen rendesen viselkedünk a szemében. Renée kedves emlékező mosollyal ajkain hozzátette. – Kedves lány. – Szerintem is – helyeselt Bella buzgón, és talán, ha nem fájt volna minden porcikája, még bólogatott is volna mellé. Renée hátrafordult, a fejében már láttam, milyen kérdések következnek, igyekeztem egyenletesen lélegezni és uralkodni azokon az arcizmaimon, amelyek a mosolyt kontrollálják. Feszült izgatottsággal vártam, mit fog felelni Renée éleslátó kérdéseire Bella. – Nem is említetted eddig, hogy ilyen közeli barátokra tettél szert Forksban – jegyezte meg óvatosan, én pedig kíváncsian vártam Bella válaszát. Ehelyett csak fájdalmas nyögése jutott el hozzám. Rémülten néztem rá, készen, hogy azonnal értesítsem a személyzetet, ha Renée esetleg túl lassúnak bizonyulna. – Mid fáj? – kérdezte aggodalmasan, lánya fölé hajolva. – Nincs semmi baj – sietett megnyugtatni, valószínűleg mind a kettőnket Bella, de bár Renée fellélegzett, én továbbra is szemmel tartottam őt. A monitor kitartóan hangoztatta szívének ritmusát, semmiféle rendellenességet nem jelzett. Bella észrevehette a bizonytalanságomat az állapotára vonatkozóan, mert további magyarázattal szolgált. – Csak egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem szabad mozognom. Hol van Phil? Csaknem hangosan felnevettem. Az egyik pillanatban a frászt hozza rám, a következőben pedig úgy eltereli Renée figyelmét egy számára kibontakozóban lévő 203

kínos beszélgetésről, hogy azt az anyja észre sem veszi. – Floridában – felelte, aztán nem bírta magában tartani a lelkesedését. Inkább nézett ki izgatott tinédzsernek, mint negyvenes érett asszonynak. – Jaj, Bella! Sose találnád ki. Már éppen el akartunk jönni, de képzeld, mi történt! – Philt leszerződtették? – motyogta Bella, hangjában csöppnyi érdeklődést sem lehetett hallani. Úgy tűnt, mindennel így van. Mindenről mindent tud, de igazán csak a veszélyes dolgok érdeklik, mint például kimenteni az édesanyjának vélt videofelvételt egy vámpír kezei közül, ezzel a saját vesztébe rohanva, avagy éppen én, aki a létező legnagyobb fenyegetést hordoztam magamban rá nézve. Renée őszintén ledöbbent. – Igen! Hogy találtad ki? – kérdezte meglepetten, de a Phillel együtt töltött akkori időszak, amikor mindez kiderült még mindig átjárta, és most, hogy végre látta Bellát felébredni, a felszínre engedhette a boldogságát. – Méghozzá a Sun, gondoltad volna? – Hát ez nagyszerű! – mosolygott Bella bátortalanul, nem értettem, hogy Renée hogy nem veszi észre, amit még én is láttam az ő gondolatain keresztül Bella arcán. A lányának fogalma sem volt, melyik baseball csapat melyik. Renée gondolatai csapongtak, nehezen lehetett kikövetkeztetni, hogy mikor melyik dolgot mondja ki hangosan. Ahogy az élete, ő maga is tökéletes káosz volt. – És Jacksonville annyira fog tetszeni neked – bökte ki végül azt, amiről eddig azt hittem, hogy nem beszélte még meg Bellával. Viszont úgy tűnt, ez már eldöntött tény, a fejében már egy előre elképzelt otthont megteremtett hármuknak a napos vidéken. A lélegzetem is visszafojtva vártam, hogy Bella miként reagál, de ő legnagyobb kétségbeesésemre csak hallgatott, és kábán nézett az anyjára. – Egy kicsit aggódtam, amikor Akront kezdte emlegetni Phil, tudod, az a sok hó meg minden, hiszen tudod, mennyire utálom a hideget, na de Jacksonville. Ott mindig süt a nap, és a levegő sem olyan párás. És tündéri házat találtunk, sárga, fehér szegéllyel, és a veranda pont olyan, mint azokban a régi filmekben, meg ott az a hatalmas tölgyfa, és az egész alig pár percnyire a tengertől. És neked is lesz saját fürdőszobád... – Várj már, Anyu! – szakította félbe Bella az ömlengést, én pedig feszült figyelemmel vártam, hogy a fürdőszoba ötlet nem tetszik neki, vagy a sárga szegély. – Miről beszélsz? Én nem megyek Floridába. Én Forksban lakom. Ledöbbentem... nem értettem. Mire akart ezzel célozni? Az ő helye nem a fénytelen és esős hegyi városkában van, hanem a napfényben, a tengerparton, ahogy az anyjának is. Ebben nagyon hasonlítottak egymásra. Bella is leszögezte már az elején, hogy mennyire nem szereti a hideget és a nedvességet, később pedig kifejtette, hogy Forksban minden zöls, amit ő barnának ismert. Fordított agya ismét megmutatta magát, hiszen ahelyett, hogy repesve ugrott volna az anyja nyakába, úgy nézett rá, mintha elment volna az esze, de legalábbis tökéletes képtelenségeket beszélt volna. – De most már nem kell ott laknod többet, csacsikám – nevetett Renée felszabadultan, láttam a fejében, hogy ő sem érti, mire akar Bella kilyukadni. – Phil mostantól sokkal többet lesz otthon... Többször is átbeszéltük a dolgot, és eldöntöttem, nem rohangálok vele ide-oda, hanem az idő egyik felét veled töltöm, a másik felét vele. Kedves dolog volt tőle, hogy nem árulta el, vitaforrásaik fő témája a költözés volt. Philnek nem fűlt hozzá a foga, hogy letelepedjen, de úgy tűnt, Renée ebből kivételesen nem enged. – Anyu... – Bella tétovázott, én pedig Reneével együtt vettem a levegőt, 204

összevontam a szemöldököm, vajon Bella valóban azt mondja-e, amit hallok.

–––––––––––––––––––––––––

– Én tényleg Forksban akarok élni – folytatta Bella a képtelen eszmefuttatást, Renée gondolatai sehogyan nem tudtak egyetlen összefüggő fonallá alakulni. Különkülön értette a lánya szavait, de nem állt össze értelmes egésszé. Bella kicsit bizonytalanul suttogta el vallomását. – Már egészen jól beilleszkedtem az iskolában, van egy csomó barátom... – láttam Renée pillantását, ahogy ezeknél a szavaknál vádlón, bizalmatlanul rám nézett, majd gyanakodva vissza Bellára, aki rendíthetetlenül mondta a magáét. – Charlie-nak is szüksége van rám. Teljesen egyedül van, és egyáltalán nem tud főzni. – Te Forksban akarsz maradni? – visszhangozta a döbbenettől kissé kábultan az anyja, és egész sor emlék villant át az agyán, miben Bella különböző korokból panaszkodik a most agyondicsért városra, és ecseteli, hogy mennyire gyűlöli. Renée szemei újra engem pásztáztak, remélve, hogy a puszta jelenlétem elárulja neki azt, amit már sejtett. – Miért is? - Már mondtam, az iskola, Charlie és aúú... Ezúttal nem kellett ránéznem, Renée gondolatai mutatták, mennyire szeretne enyhíteni a szenvedésén, tétován keresve azt a helyet, ahol nem okozhat újabb fájdalmat Bellának. Furcsa logika volt, hogy mi be van kötve, az fáj, ami szabadon van, az nem annyira, ezért Bella homlokát simította végig lágyan. Hirtelen azt kívántam, bárcsak már menne az ő Philjéhez, hogy a helyébe léphessek, szerettem volna én érinteni Bella selymes bőrét. – De, Bella, drágám, hiszen te utálod Forksot – próbálkozott újra Renée. – Nem is olyan rossz hely... – Ez a fiú az oka? – dobbantott Renée, én pedig alig bírtam megállni, nehogy hangosan felnevessek a helyzet abszurditásán. Ha ez a Swan lady tudta volna, hogy a pici lánya képes volt egy vámpír karjaiba sétálni, csak hogy megmentsen egy másikat, valószínűleg a szimpátiája, amit irántam érzett apró porszemekként hullott volna a földre. – Igen, részben – vallott színt Bella, s biztos voltam benne, hogy arcán megjelentek a piros foltok, hiába igyekezett közönyösnek színlelni a hangját. – Szóval volt alkalmad beszélgetni Edwarddal? – Igen – felelte Renée, és mint mindig, ezúttal is meglepett az őszinteség, ami körbejárta a kapcsolatukat. Sehol nem éreztem azt a feszült szeretetet, mint Charlie jelenlétében. Mindketten szerették Bellát, csak máshogy, és meg sem közelítette az ő érzelmeik mindazt, amit a lányuk jelentett az én számomra. Nekik csak a lányuk volt, míg nekem A létezés. Minden. – És szeretnék veled beszélni erről a dologról – tért vissza eredeti témájához, amit Bella egyszer már sikeresen elterelt. – Mégis, pontosan miről? – terelt Bella ezúttal gyengébben, én csaknem felröhögtem, Renée pedig olyan volt, mint egy kutya, amelyik megérezte a vér szagát. – Azt hiszem, ez a fiú szerelmes beléd – jegyezte meg Renée, úgy állította be, mintha Bella boszorkányos varázslattal kötött volna magához. Kíváncsian vártam, mit fog felelni, kicsit eggyé váltam Renée-vel, legalább annyira figyeltem a válaszra és a reakciókra, mint ő. 205

– Én is azt hiszem – suttogta, és biztos voltam benne, hogy a hangjában bujkáló boldogságot egyedül én hallom, mert nekem szól.

–––––––––––––––––––

A lélegzetemet is visszafojtottam, annyira figyeltem, vajon Renée felteszi-e azt a kérdést, ami ott motoszkált a fejében. Persze az már kiderült, hogy Bella kitől örökölte az éleslátását, hiszen abból, ahogy az ágya körül virrasztottam, Renée azonnal leszűrte, mit is érzek egy szem lánya iránt pontosan. Viszont ugye Bella néhány perce ébredt fel, nem látott minket együtt, így nem tudhatta, hogy éppen megcsókoltam őt, mielőtt betoppant a szobába. Az ajkam már az emlék hatására is égni kezdett, fájdalommentesen és vágyakozón. – És te hogy érzel iránta? – bökte ki végül engedve a kíváncsiságnak Renée, és éppoly feszülten figyelte Bellát, ahogy én. Tisztában voltam vele, hogy Bella – legyen akármilyen bizalmas viszonyban az anyjával – soha nem árulna el bennünket. Egyébként is azt gondoltam, amit a legelején, amikor a majdnem balesete után a szemébe hazudtam: senki nem hinne neki. Aztán bevillant, hogy mit válaszolt akkor, pedig akkor még szinte csak sejtett, de semmit nem tudott: "nem fogom elmondani senkinek". Ahogyan akkor, most is fog találni kiutat a célzott kérdések kavalkádjából. – Teljesen odavagyok érte – felelte végül, én pedig csaknem felnevettem, keserűen, hisz ez a szerelem a legnagyobb veszély, ami érhette őt ebben az életében. Renée is meglepettnek tűnt, tagadásra számított, ehelyett beismerő vallomást kapott. Bella szavai egy pillanatig csak csüngtek a levegőben a fejünk felett, már egyre jobban szerettem volna elhagyni színlelt álmom játszóterét. A lélegzetemet is visszafojtottam, annyira figyeltem, vajon Renée felteszi-e azt a kérdést, ami ott motoszkált a fejében. Persze az már kiderült, hogy Bella kitől örökölte az éleslátását, hiszen abból, ahogy az ágya körül virrasztottam, Renée azonnal leszűrte, mit is érzek egy szem lánya iránt pontosan. Viszont ugye Bella néhány perce ébredt fel, nem látott minket együtt, így nem tudhatta, hogy éppen megcsókoltam őt, mielőtt betoppant a szobába. Az ajkam már az emlék hatására is égni kezdett, fájdalommentesen és vágyakozón. – És te hogy érzel iránta? – bökte ki végül engedve a kíváncsiságnak Renée, és éppoly feszülten figyelte Bellát, ahogy én. Tisztában voltam vele, hogy Bella – legyen akármilyen bizalmas viszonyban az anyjával – soha nem árulna el bennünket. Egyébként is azt gondoltam, amit a legelején, amikor a majdnem balesete után a szemébe hazudtam: senki nem hinne neki. Aztán bevillant, hogy mit válaszolt akkor, pedig akkor még szinte csak sejtett, de semmit nem tudott: "nem fogom elmondani senkinek". Ahogyan akkor, most is fog találni kiutat a célzott kérdések kavalkádjából. – Teljesen odavagyok érte – felelte végül, én pedig csaknem felnevettem, keserűen, hisz ez a szerelem a legnagyobb veszély, ami érhette őt ebben az életében. Renée is meglepettnek tűnt, tagadásra számított, ehelyett beismerő vallomást kapott. Bella szavai egy pillanatig csak csüngtek a levegőben a fejünk felett, már egyre jobban szerettem volna elhagyni színlelt álmom játszóterét, de vallomása olyan volt, mint puha kezeinek becéző simítása. 206

"Oh, atyaisten! Elcsavarták szegénykém naiv kis buksiját. Legközelebb majd azzal hívnak, hogy készülődhetek egy hideg forksi esküvőre, vagy... Oh, te jó ég, vagy talán egy keresztelőre." – Renée kétségbeesve próbálta leküzdeni a pánikot, ami kitörni készült belőle, a házasságnak a gondolata is kiborította, nem még egy isten háta mögötti esküvő, ahol a menyasszony hófehér bundakabátban mondja ki az igent. Azért kíváncsi lettem volna, vajon hogyan reagálna Renée, ha közölném vele a kilétem, és felvilágosítanám, hogy sem egyik, sem másik nem lehetséges a mi fajtánknál. Valószínűleg rövid úton kerülne a gumiszobába. – Hát ami azt illeti, rendes srácnak látszik, és istenkém, tényleg szívdöglesztő, de te még olyan fiatal vagy, Bella... – tétován elhallgatott. Soha senkiről nem hallotta még így beszélni a lányát, tehát többet érzett e mögött, mint a puszta megjelenésem. – Tudom, Anyu. Ne aggódj! Ez csak olyan diákszerelem – jegyezte meg Bella hanyagul, erőltetett lazasággal, Renée pedig fellélegzett. Elhitte a lányának, mert el akarta hinni, de én láttam a fejében, hogy a gyanakvás továbbra is ott élt benne, meglapulva, alattomosan megbújva az agyának hátterében. – Igen, igen – bólogatott hevesen Renée, aztán most, hogy Bellát viszonylag épségben tudhatta, eszébe jutott a nem olyan régi telefon beszélgetése Phillel, amiben megígérte neki, hogy elé megy a reptérre. Persze Bella szeme a rengeteg altató ellenére is élesen látott, röntgensugarakkal pásztázta anyjának gondolatait. – Menned kell? Renée szégyenkezve sóhajtott, aztán röpke pillantást vetett a fali órára. "Jaj, miért kellett ennek éppen így történnie. Milyen rossz időzítés" – gyötörte magát Renée, miközben alsó ajkát harapdálta. Míg ő igyekezett magyarázatot adni, addig azon tűnődtem, vajon ez az ajakrágcsálás örökölhető-e. – Phil azt ígérte... Nem tudhattam, hogy éppen most fogsz felébredni... – Semmi baj, Anyu! – jelentette ki Bella, éreztem a hangján a feszültséget, ebből rájöttem, hogy szeretne már túllenni a kötelező anyai üdvözlésen. Kíváncsi lettem volna, miről akar társalogni, vagy csupán szeretne velem kettesben lenni. – Nem maradok egyedül. – Nemsokára visszajövök – ígérte Renée. – Végig itt aludtam a kórházban, tudod... – Erre semmi szükség – jelentette ki határozottan Bella, mire Renée megütközve nézett rá. – Nyugodtan hazamehetsz... észre sem fogom venni, hiszen alszom. Kicsit zavarodottnak tűnt, mint aki nincs tisztában az idő múlásával, de Renée valami oknál fogva ezt nem vette észre. Különös volt látni mindazt, amit eddig csak sejthettem. Az anya lánya viszony fordítottan működött náluk, de Renée-t mégis teljesen a szívembe zártam, amiért az elmúlt napokban szinte minden idejét Bella ágya mellett töltötte. – Félek hazamenni. A közelben bűncselekmény történt, és nem szeretek egyedül lenni a házban – magyarázta Renée, mire Bella szemei tágra nyíltak a rémülettől. – Bűncselekmény? – Valaki betört a közeli táncstúdióba, s felgyújtotta. Porig égett, nem maradt semmi belőle. És egy lopott autót találtak előtte. Emlékszel kicsim, te is oda jártál táncolni. – Emlékszem – felelte Bella, és arcán fájdalmas fintor vonult végig. Nem tudtam eldönteni, az átélt szörnyűségek miatt, vagy mert újra fájdalmai voltak. – Itt maradhatok, szívem, ha szükséged van rám! – javasolta Renée bizonytalanul, 207

fejében az ígéret szavai csengtek, amit Philnek tett felelőtlenül. – Nem, Anyu, menj csak nyugodtan, én elleszek – nyugtatta Bella, én pedig úgy láttam, ideje lenne, hogy egy újabb adag álomhozó gyógyszert kapjon, amitől tud pihenni. – Edward itt lesz velem. "Hát igen, éppen ezért gondoltam én is, hogy maradok. Attól tartok, ez a Grál lovag elvette a munkámat... Na sebaj, holnap én nyerek" – gondolatai hangvétele barátságosak voltak és megkönnyebbültek. Hálás volt nekem, valamiért bízott bennem, mégsem tudta teljesen nyugodtan rám bízni a lányát. – Este visszajövök! – mondta ki végül a végszót, közben engem figyelt. "Vajon tényleg alszik, vagy csak arra vár, hogy lelépjek? Na, megálljatok, csak legyen jobban Bellám, a végére járok ennek az ügynek!" – Szeretlek, Anyu! – Én is szeretlek, Bella! Légy nagyon óvatos, ha felkelsz, nem akarlak elveszíteni! – adta ki a szigorú parancsot Renée, miközben kihátrált a kórteremből, én pedig már nem bírtam visszafojtani a mosolyomat.

–––––––––––––––––––––

Az éjszakás nővér, aki nem oly rég visszakísérte Renée-t Bella kórtermébe, unottan, robotszerűen ellenőrizte a monitor adatait, valamint a csövek szívását. Már indult volna tovább a dolgára, de a Bella szívműködését ábrázoló grafikonon megakadt a szeme. "Nocsak, ez még akkor sem normális kiugrás, ha éppen ekkor ébredt fel." – töprengett magában, én pedig nem idegeskedtem, hiszen tisztában voltam vele, hogy Bella általában így reagál a testi kontaktusra velem. – Aggódsz valamiért? – kérdezte aggodalmasan a nővér, majd magyarázatképpen Bella értetlen arckifejezésére hozzátette. – A szívritmusod itt egy kicsit felgyorsult. – Jól vagyok, köszönöm – igyekezett Bella megnyugtatni, sejtettem, hogy nem akar elaludni, míg minden részlet a helyére nem került a fejében a történtekkel kapcsolatban. "Na, persze. Ez a pulzusszám semmi jóra nem utal. A legjobb lesz, ha..." – Szólok a főnöknek, hogy felébredtél – folytatta hangosan a gondolatmenetet, miközben a háta közepére kívánta az egész munkáját. – Egy percen belül itt lesz, hogy megnézzen. Kiviharzott a kórteremből, mielőtt megszólalhattunk volna, én pedig Bella ágyához siettem. Szerettem volna megkérdezni, hogy minden rendben van-e, de megelőzött. – Te elloptál egy kocsit? – tromfolt le szemrehányón, én meg önfeledten rámosolyogtam. Ő már valóban az én Bellám volt. – Jó kis kocsi volt, nagyon gyors – ecseteltem, de azt már nem kötöttem az orrára, hogy a kocsival nem én jöttem, hanem a családom, mert én túl lassúnak találtam ezt a szupergyors járgányt. – Hogy esett a szunyókálás? – kérdezte évődve, mire a mosoly lehervadt az arcomról. – Érdekes volt – jellemeztem, de nem a legmegfelelőbb szót találtam meg erre a 208

helyzetre. – Merthogy? – kíváncsiskodott, én pedig összeszűkült szemmel figyeltem a reakcióit, miközben beszéltem. – Meglepődtem – mondtam csöndesen finomítva az érzelmeimet, amikre leginkább a döbbenet volt a jobb jelző. Nem akartam megijeszteni, de tisztán akartam látni. Tudni akartam, miért akar Forksban maradni, amikor imádott anyja egy olyan helyen biztosít neki biztonságos otthont, amire mindig is vágyott. – Azt hittem, Florida... és édesanyád... szóval, hogy pontosan erre vágyakozol. Nem értette, miről beszélek, én meg nem értettem, hogy mi nem világos a számára a kérdésemből. Logikus lépés lett volna, ha egyszerűen összecuccol és valóban elköltözik Forksnak még a környékéről is. Szemöldökét összevonva próbálta összerakni a szavaimat. – De hát neked Floridában egész nap a szobában kellene rostokolnod – magyarázta olyan hangnemben, mintha az, amit mond magától értetődő lett volna. – Csak éjszaka jöhetnél elő, mint egy valódi vámpír. Naivitásán csaknem hangosan felnevettem. Más esetben nem is bírtam volna visszafojtani a mosolyomat, hiszen ennél valódibb vámpír, mint amilyen jelen állapotomban létezem, nem is lehettem volna. Kíváncsi lettem volna, vajon mire akart ezzel célozni, de elméje a sérülések következtében sem lett nyitottabb, igyekeztem nem bosszankodni emiatt. – Én Forksban maradnék, Bella. Vagy valamilyen hasonló helyen, ahol nem árthatok neked többet – mondtam neki, lassan beszéltem, jól artikuláltam, hogy a gyógyszerek okozta esetleges ködöt áttörjem, és a szavaim eljussanak a tudatáig, hogy én miként képzelem a jövőnket. Készen álltam elhagyni őt, ha erre kér. Egyébként semmiképp. Végre láttam a szemeiben a felismerést, megértette, mit szeretnék a tudtára hozni, és egyik felem bizakodott, hogy értsen egyet velem. Az önzőbb felem ujjongott, amikor a monitor hangos csipogása jelezte felém Bella tiltakozását. Belenéztem barna szemeibe, melyek tágra nyíltak a rémülettől. Szíve őrült iramot diktált, zihálva szedte a levegőt, beletelt néhány perbe, mire rájöttem, hogy amiatt borult ki ennyire, amit én mondtam neki. Addigra már megérkezett a főnővér, és ellenőrizte mindazt, amit a másik nővér alig egy perccel ezelőtt. A gondolatai lényegesen barátságosabbak voltak, mint a másiké, bár a megjelenése kevésbé volt megnyerő. "Szegénykém, jól összetörte magát. Nem tudok most máshogy segíteni rajta, csak ha elaltatom. Könnyebben átvészelné a szentem. De ez a fiú sem semmi, mindig mellette van, amióta bekerült. Még gondoskodóbb, mint a szeleburdi mamija." – elmélkedett, de fennhangon csak a szigorú elhatározást közölte. – Itt az ideje egy újabb adag fájdalomcsillapítónak – jelentette ki megkocogtatva az infúziós palackot, szinte ledöbbent, amikor Bella tagadólag próbálta megrázni a fejét. – Nem, nem. Nincs szükségem semmire – mondta és igyekezett nagyon határozottnak, épnek mutatkozni, de még a főnővér is észrevette az arcán, meg a hangjában a pánikot. Most értettem csak meg, amit egyszer mondott nekem Bella még az elején. Egyszer mesélte, hogy Renée úgy gondolja, olyan, mint egy nyitott könyv, ha az érzelmeiről van szó. Végeredményében igaz állítás volt, csak ismerni kellett hozzá a testbeszédet és Bellát. – Nem kell hősködni, aranyom. Nem szabad megerőltetned magad, pihenned kell! 209

– nyugtatta a nővér, és igyekezett meggyőzni őt, persze hiába. Végül beadta a derekát. – Rendben! Ha mégis úgy érzed, itt az ideje, csak nyomd meg a hívógombot. "Kapnak fél órát a boldog ébredésre, aztán mindenképpen beadom neki. Nem hiányzik, hogy kimerültségében visszaessen a gyógyulásban" – töprengett mélyet sóhajtva, aztán még egy utolsó pillantást vetett a monitorra és visszavonult a nővérszobába. Elhatároztam, hogy mindenképpen ráveszem Bellát, hogy engedje beadni a nyugtató-fájdalomcsillapító adagot magának, de előbb le kellett nyugtatnom. Kezeim közé fogtam rémült arcát, elvesztem a barna szempárban. – Sss, Bella, nyugodj meg! – esdekeltem neki, de csak egy valamit akart hallani. – Ne hagyj el! – könyörgött remegő hangon, nekem pedig belesajdult a szívem, vagy legalábbis valami összeszorult azon a tájékon. Mit tettem vele? Már nem tud józanul gondolkodni, vágyik rá, hogy vele maradjak, sőt, kétségbe van esve a lehetőségre, hogy normális életet éljen. Őrjítő, mégis bizsergető boldogság áradt szét a testemben, közelebb hajoltam hozzá, tudtam, hogy a leheletem mindig változtató hatással van rá. Nem volt tisztességes, de reméltem, hogy elég hatékony. – Nem hagylak el! – mondtam ki végül kelletlenül, amit hallani akart. – De most nyugodj meg, vagy visszahívom a nővért, hogy adjon be neked egy adag nyugtatót! Hiába volt, fenyegetőzéseim üresnek hatottak, Bella szíve pedig továbbra is menekült valami elől. Kezdtem megijedni, hogy komolyabb bajt okozok a kijelentésemmel, idegesen simogattam arcának selymes bőrét. – Bella! Nem megyek sehová, itt maradok, mindaddig, amíg szükséged van rám! – Megesküszöl, hogy nem hagysz el? – zihálta kétségbeesetten, én pedig legyűrve a bosszúságomat, amiért ennyire ragaszkodik a végzetéhez, a tenyerembe fogtam az arcát, vigyázva, nehogy kárt tegyek benne. – Megesküszöm – leheltem csöndesen, gyötrődve fájdalmasan Bella illata égetett, napok óta nem voltam vadászni, és vérének íze, mely selymesen cirógatta a torkomban lángoló tüzet néhány napja, még élénken élt - és élni is fog az öröklét hátralévő részében bennem – az emlékezetemben. Bella szemeiben a rémület csillapodott, szívének táncoló ritmusa lágyabb dallamra váltott, teste végre ernyedten hevert a gézek és gipszek tömkelege alatt. Megnyugodott.

––––––––––––––––––––––––

Biztos voltam benne, hiszen a műszerek és, amit hallottam jelezték, hogy lecsillapodott, mégis hallani akartam az ő szájából. A lelkét is nyugodtnak akartam tudni, nem csupán a fizikumát. – Jobban vagy? Pillanatnyi szünet után, mintha ő maga is attól félt volna, hogy kiakadnak a monitor figyelmeztetői, csöndesen válaszolt. 210

– Igen. Fellélegeztem, megkönnyebbültem, hogy nincsen komoly baja, és bosszankodtam, amiért olyan ígéretet csikart ki belőlem, amivel nem értettem egyet. Hitetlenkedve, és frusztráltan csóváltam meg a fejemet. – Miért kell túlreagálni mindig mindent túlreagálni? – morogtam inkább csak a magam feszültség levezetésére, de valahogy mégis rájött, hogy nem tetszett a reakciója. – Miért mondod ezt? – suttogta riadtan, rémülettől tágra nyílt szemeivel fogva tartotta az enyémet. Képtelenség volt józanul gondolkodni, ha így nézett rám. – Belefáradtál, hogy örökké meg kell mentened? Talán te akarod, hogy itt hagyjalak? Micsoda bődületes butaságot alkotott már megint az agya. Még hogy én akarom. Illetve hát persze, hogy akarom, hiszen a józanabbik felem még képes volt az ésszerű gondolkodásra, így tisztában voltam vele, hogy az lenne a helyes, ha valóban elválna az utam Belláétól, bármilyen módon, bármilyen indokkal történjen is ez meg. Viszont az önzőbbik felem minden bizonnyal nagyobbra növelte magát, ezért, mint mindig, ezúttal is képtelen voltam azt tenni, ami helyes. – Nem, dehogyis akarom, hogy elhagyj, Bella! – szaladtak ki a szavak a számon, közben úgy éreztem, hogy Bella halálos ítéletét írom éppen alá. Akartam, hogy tudja... lássa, mennyire önző vagyok, ezért engedtem a szavakat ömleni, mintha egy gátat, mely eddig visszafogta őket, felrobbantott volna kétségbeesett pillantása. – Ne beszélj bolondokat! És azzal sincs semmi bajom, hogy időnként meg kell mentselek, leszámítva azt az apró tényt, hogy éppen én vagyok az, aki veszélybe sodor... hogy én vagyok az oka, hogy ide kerültél. – Igen, te vagy az oka! Te vagy az oka, hogy itt vagyok és élek! – vágta hozzám, szemei dühösen rám villantak, én pedig értetlenül meredtem hirtelen haragjára. – De csak alig – mondtam bűnbánón, hátha tisztázhatjuk és kérhetem a bocsánatát. – Tetőtől talpig gézbe és gipszbe bugyolálva, és alig bírsz moccanni. – Én nem a legutóbbi, halál közeli élményemről beszélek – mondta, én meg továbbra is értetlenül meredtem rá. Mi másról beszélhetne, hiszen nem olyan régen csaknem meghalt énmiattam, az önzőségem miatt? Folytatta, de nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom a gondolatmenetét. Néha kifejezetten hasznos volt, hogy nem hallottam a gondolatait. – Hanem az összes többiről, válassz közülük tetszésed szerint! Ha te nem lennél, én már a forksi temetőben oszladoznék. Mintha arcul ütött volna, úgy rándultam össze. Elképzelni is szörnyű volt, hogy Bella egyszer majd nem fog létezni, csupán a nagyon is valóságos emlékeimben, míg az én napjaim ugyanúgy folytatódnak, ahogy őelőtte. De nem akartam ezen rágódni, hiszen élt, túlélte azt, amibe más ember belehal. Itt volt velem, és csak ez számított. Láttam azonban, hogy még mindig nem érti, és bár tartottam tőle, hogy eltaszít magától, ha megtudja, mégis úgy döntöttem, meg kell hagynom neki – ebben az esetben is – a választás lehetőségét. – De nem is ez volt a legrosszabb a dologban – szólaltam meg végül csöndesen, figyelmen kívül hagyva, amit mondott. – Nem az, hogy láttam, amint ott heversz a padlón... mint egy rongycsomó, törött csontokkal – kimondani is szörnyű volt, már olyan halkan folytattam, hogy nem voltam biztos benne, hall engem. – Nem is az, hogy azt hittem, későn érkeztem. Még csak nem is az, hogy hallottam, ahogy sikoltozol a fájdalmadban, bár ezek az emlékek is kísérteni fognak az örökkévalóság hátralévő részében. Nem, a legeslegrosszabb az volt, amikor úgy éreztem... hogy nem tudok megálljt parancsolni magamnak. Amikor azt hittem, én magam foglak megölni. 211

– De nem tetted – jegyezte meg könnyedén, mintha csupán egy iskolai dolgozat puskázásáról társalognánk. – De megtehettem volna – mutattam rá megrovón, nem vette elég komolyan ezt az egész dolgot, túlságosan bízott bennem... Eszembe jutott, amit próbáltam elnyomni minden pillanatban, mióta hártyavékony bőrén áthatoltak borotvaéles fogaim. Hogy benne is nyomatékosítsam, még hozzátettem. – Könnyen. Szívverése felgyorsult, légzése szaporábbá vált, én pedig újra megijedtem, hogy komolyabb kárt okozok neki ezzel a beszélgetéssel. – Ígérd meg! – követelte csöndesen, szemében kétségbeesés, arcán rémület. – Mit? – igyekeztem húzni az időt. Nem akartam olyasmit tenni, ami később egyáltalán nem tudok módosítani, legalábbis nem úgy, hogy véglegesítsek bármit. – Nagyon jól tudod, hogy mit – jelentette ki Bella. Keresztüllátott rajtam. Kezdtem magam igazán bosszúsnak érezni. Miért kell ragaszkodnia valamihez, ami csak a saját egészségének a kárára van?

–––––––––––––––––––––––––––

– Úgy látszik, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy távol tartsam magamat tőled, úgyhogy, gondolom, úgy lesz, ahogy te akarod... – ebben eddig is biztos voltam, de akartam, hogy tudja, nem tetszik, ahogy kicsikarta belőlem a félig ígéretemet, ezért keserűen hozzátettem. –... akár belehalsz, akár nem. Nem ijedt meg, dacos elszántsággal nézett a szemembe. – Helyes! – vágta rá, de nem tűnt teljesen elégedettnek. Szerettem volna tudni, mire gondolhat ebben a pillanatban, hogy lássam, milyen módon tudnám meggyőzni a saját igazamról, zárt elméje azonban újra megtartotta magának a titkait. Már éppen témát akartam váltani, amikor megszólalt. – Elmondtad, hogyan vettél erőt magadon... most azt szeretném tudni, hogy miért? – Hogy miért? – puhatolóztam, amikor már megint hiába próbálkoztam meghallani a gondolatait. Nem értettem... az agyam nem akarta megérteni, amit közölni próbált velem. − Igen, hogy miért tetted? Miért nem hagytad, hogy a méreg szétterjedjen bennem? Akkor most én is pontosan olyan lennék, mint te! – hadarta meglepően gyorsan. Elakadt a lélegzetem. Miről beszél? Nem tudhat semmit! Megtiltottam mindenkinek, hogy bármit is elmondjanak arról. Nem ismertem senkit, aki ellenem szegült volna. Ám ekkor bevillant, az utóbbi napokban annyira el voltam foglalva Bella állapotával, hogy nem fókuszáltam sem Carlisle, sem a húgom gondolataira. Így visszagondolva már teljesen világos volt, hogy Alice titkolt előlem valamit. Ha én is jelen voltam, akkor rövid ideig tartózkodott abban a helyiségben, és egyfolytában az járt a fejében, hogy milyen alaposan gyártotta azokat az átkozott bizonyítékokat. Isteni szerencséje volt a húgomnak, hogy vadászni ment Jasperrel és Emmettel, mert ha ebben a pillanatban valahol a közelben lett volna, biztosan veszem a fáradtságot, hogy felkutassam, és végre valóra váltsam azt a beteges vágyálmom, amiben megfojtom őt. Összeszorítottam a számat, nehogy véletlenül Bellára zúdítsam azt a dühöt, amit Alice-nak tartogattam. Biztos voltam benne, hogy már látja előre, amint nekitámadok. Mégis mit képzelt? Keresztbehúzza a számításaimat, miszerint Bellát önmagától és szerencsétlen – bár számomra nézve hízelgő – szerelmétől is megvédem. Igyekeztem 212

nyugodtan lélegezni, nehogy Bella észrevegye robbanni készülő lelkiállapotomat. Arra azonban rájöhetett, hogy nem áll szándékomban felelni a képtelenségére, mivel folytatta a győzködésemet. − Egy percig sem állítom, hogy túl sok tapasztalatom lenne a párkapcsolatok terén − magyarázta kissé szemrehányóan, bár némi könyörgést véltem hallani a hangjában. Majdnem felnevettem, annyira bájos volt, és más esetben bizonyára nem lettem volna képes ellenállni neki, de ebben a témában hajthatatlan voltam. Bella szelíden, mégis bosszús ránccal a homlokán folytatta. −, de logikusnak tűnik..., hogy a férfinak és a nőnek nagyjából egyenrangúnak kell lennie egy ilyen kapcsolatban... az úgy nem működik, hogy az egyikük örökösen felbukkan derült égből, és megmenti a másikat. Az lenne a helyes, ha mind a ketten megmentenénk egymást. Könnyebb volt így lehiggadnom, miközben a csacskaságait hallgattam. Elképzeltem, amint Bella próbál engem megvédeni valamitől, harciasan elém áll, törékeny vállait kihúzza és vékony lábait stabilan megveti a talajon. Akármilyen komoly témáról beszélt, mégis mulatságos volt elképzelnem ezt így. Azonban a jókedvem azonnal elpárolgott, ahogy bevillant egy másodpercre, ő miként gondolja ezt. Szavainak szó szerinti jelentése közel sem volt mulatságos, inkább kétségbeejtő, de nem tehetett róla. Alice viszont annál inkább, amiért még felelnie kell előttem. – De hát te megmentettél engem – mutattam rá, de nem voltam benne biztos, hogy érti. Bármilyen értelemben érthette, több alkalom volt, amit végigsorolhattam volna neki, de elegendő volt csupán az elsőre emlékeznem. Az első és legjelentőségteljesebb pillanat, amikor megmentett a bennem élő szörnyetegtől a puszta létezésével, és vérének különleges illatával. Többet tett értem, mint amit én akár az örökkévalóság alatt viszonozni tudnék. – Nem lehetek mindig Loise Lane – makacskodott, látszott, hogy fogalma sincs róla, mit tett értem. – Néha én is szeretnék Superman lenni! Elképzeltem, ahogy Superman szerelésében megjelenik előttem... Abban a testre feszülő szerelésben bizonyára még kívánatosabb lett volna... Ő azonban sajnos nem a ruháját irigyelte, és kiábrándító, de én sem voltam szuperhős. Bellának fogalma sem volt a szerencséjéről, és nem engedte, hogy rávezessem. – Nem tudod, hogy mit kívánsz! – jegyeztem meg csöndesen, de a képzeletemben szuperhős szerelésben pompázó Bella gyöngédséget varázsolt a hangomba, pedig erélyesnek kellett volna mutatkoznom. – De igen, azt hiszem, tudom – jelentette ki olyan elszántsággal, mintha valóban tudna bármit. Vajon Alice mennyit fecsegett ki, amiről tudta, hogy ellenezném. Soha többé nem hagyom őket kettesben... − Bella, hidd el, nem tudhatod! – fakadtam ki elkeseredett-dühösen. Fogalma sincs, mennyi szenvedéssel jár, hogy magamba szívjam minden percben az illatát, mindamellett, hogy boldogság vele lennem. Kettős érzelem, olyan bonyolult, hogy ebbe egy ember biztosan belezavarodott volna. – Én már majdnem kilencven éve gondolkodom rajta, és még mindig nem vagyok biztos benne. − Bánod, hogy Carlisle megmentett téged? – kérdezte, mintha teljesen ugyanaz a helyzet állna fenn az ő esetében is, pedig teljesen más... új képlet állt elő, még Carlisle sem tudott felidézni hasonlót. − Nem, nem bánom – vágtam rá azonnal. Bár voltak olyan pillanataim, amikor a legszívesebben visszafordítottam volna az idő végtelen kerekét, hogy megállítsam akkor Carlisle-t, de mégis örültem – bár ez nem a megfelelő szó rá –, hogy 213

megtörtént. De Bellával nem tenném meg ezt. Soha. Ha belepusztulok majd egyszer az elvesztésébe, akkor sem. Jobbat érdemel, hiszen ő annyira törékeny, annyira... jó. – De annak idején én haldokoltam, egy lyukas garast sem ért az életem. Nem mondtam le semmiről. − Nekem te vagy az életem. Te vagy az egyetlen dolog az életemben, aminek az elvesztése fájdalmat okozna! – erejéhez képest már hangosan beszélt, nekem pedig újra beindult a Bella-védő processzorom az agyam hátsó részében, hogy álljak le... állítsam le, mielőtt valami bajt okoz magának. Ránéztem összeszorult valami a mellkasomban. A szemeiben ugyanazt a dühös kétségbeesést láttam, amit magamban éreztem. Szerettem, jobban semmint meg bírnám ezt tenni vele. − Nem tehetem, Bella. Nem tehetem ezt veled! – suttogtam őszintén, fájdalmasan. − Miért nem? − kérdezte, rekedt hangja újra figyelmeztetett, hogy ő még törékenyebb, mint általában. − Ne mondd nekem, hogy túl nehéz lenne. Azok után, amit ma tettél értem, jobban mondva, azt hiszem, nem ma, hanem pár nappal ezelőtt... na, mindegy, szóval ezek után az már semmiség lenne. A semmiség, ahogy ő nevezte, azért lényegesen túlzás volt. Mély levegőt vettem, hagytam, hogy vérének illata átjárjon, megtapadjon a nyelvem hátulján, végig a torkomon. A kellemes érzéssel, ami ilyenkor átjárt egy időben támadt fel a forró fájdalom, erről pedig eszembe jutott valami. Ha Alice beszélt a három napról, akkor valószínűleg beszélt minden másról is, amit ezzel kapcsolatban tabunak nyilvánítottam. – És a fájdalom? – kérdeztem szinte nekitámadva, de azonnal megbántam. Bár az arcán egyetlen izom sem rezdült, szemeiben láttam a fájdalmat, láttam, hogy emlékszik minden egyes pillanatra a Jamesszel való találkozásból. Gyűlöltem magam, amiért ilyen szörnyű emlékeket hordoz magában énmiattam. Szerettem volna, ha elfelejt mindent... engem is. − Ez hadd legyen az én gondom − mondta, s igyekezett közönyösnek mutatkozni. Hangja remegett, szemeiben rettegés és elszántság. − Meg tudok birkózni vele. Eszembe jutott a listám, amit róla vezettem a fejemben. A bátorság volt a második a jóság mögött szorosan. − A bátorság egy ponton túl már őrültség! – jegyeztem meg, de ő lazán vállat vont, amennyire fájdalmai engedték. − Igazából nem is számít. Három nap az egész. Nagy ügy! Ha lehetséges lett volna, akkor most még jobban elsápadok a dühtől. Alice tehát mindenről részletesen beszámolt neki. Az ujjaim között már szinte éreztem, ahogy összeroppannak Alice csontjai. Ettől kicsit jobban éreztem magam, és kijátszottam az adu ászomat ezzel a témával kapcsolatban. Ha a józan eszére nem is tudok hatni, akkor csak egy dolog van, ami miatt megváltoztatná a döntését. Sápadt arcbőre újabb jelzés volt, hogy igyekeznem kell rövidre zárni ezt a témát. – Na és Charlie? Renée? – kérdeztem, és láttam rajta, hogy KO-val győztem. A meccset megnyertem, de a háború még hosszú lesz. Figyeltem, ahogy az érzelmek végigvonulnak az arcán, a szemeiben... Gyötrődött, hiszen szerette a szüleit, szeretett emberként élni. Nem engedhettem, hogy miattam megváltozzon ez az érzelem benne. Elszigetelten élni, csak mert egy vámpírba szerelmes. Vagy csak éppen azt hiszi, hogy szerelmes. Megvédem minden létező veszélyforrástól a világon... köztük magamtól és önmagától is. − Figyelj, igazából ez sem számít − a szemembe nézett, úgy válaszolt, de mint 214

mindig, ezúttal is pocsékul hazudott. − Renée mindig olyan döntéseket hozott, amelyek neki megfeleltek, és tőlem is ugyanezt várja. Ami pedig Charlie-t illeti, ő elég rugalmas: megszokta, hogy egyedül legyen. Különben sem istápolhatom őket a végtelenségig. A saját életemet kell élnem. − Pontosan! − kaptam a szavain azonnal. Megszeppenve nézett rám, én pedig keményen fúrtam a tekintetemet az övébe. – És én nem fogom ezt az életet elvenni tőled! − Ha meg akarod várni, amíg én is a halálomon leszek, akkor van egy nagy újságom számodra: már ott voltam! – De te meg fogsz gyógyulni! – ellenkeztem vele elkeseredetten. Nem értettem, nem fért a fejembe, miért nem látja a szerencséjét. Örülnie kellett volna, hogy sikerült megtennem, de ő a legkevésbé tűnt hálásnak ebben a pillanatban. Leginkább... csalódottnak. − Nem − szólalt meg egy percnyi csönd után halkan. − Nem fogok. − Dehogyis nem fogsz! Lehet, hogy marad rajtad egy vagy két forradás... – védekeztem a szavai ellen, pedig nem vádoltak, csupán egyszerű megállapítások voltak. −Tévedsz! − folytatta a kínzásomat. − Meg fogok halni. Csöndes mondat volt, szinte alig hallható, mégis mintha robaj lett volna, fájt a füleimnek ezt hallanom. − Ugyan már, Bella! − horkantam fel ingerülten, hogy leplezzem a kétségbeesett félelmet a hangomban. − Néhány nap és kikerülsz innét. Legfeljebb két hét. − Most talán nem halok meg... de valamikor igen. A nap minden percében közelebb kerülök hozzá. És meg fogok öregedni! – kíméletlen volt, kínzott a gyöngédség, ahogy erről beszélt. Nem lenne szabad ilyen szelídnek lennie. A halála gondolata is felforgatta körülöttem a világot. Már most sötétnek, kietlennek tűnt minden, pedig itt ragyogott előttem, és azért könyörgött, hogy velem maradhasson az öröklétig. Bele kell őrülni!! Ujjaimmal a halántékomat kezdtem masszírozni, hátha könnyebben látom a dolgokat, ha nem kell elmerülnöm csokoládészínű szemeibe, melyek továbbra is kétségbeesett könyörgéssel fürkésztek. − Ez a dolgok rendje – jelentettem ki végül, de továbbra is lehunyva tartottam a szemeimet. Egyfolytában megjelent Alice víziója, amiben Bellát halottnak látta. Riadtan hadartam az elméletemet. – És ez is kell, hogy legyen! És pontosan így is történt volna, ha én nem léteznék... és nekem nem lenne szabad léteznem! Olyan hang tört fel belőle, amit eddig nem hallottam soha. Leginkább egy felháborodott horkantáshoz hasonlított, ezért ránéztem, hogy megtudjam, mi váltotta ki belőle ezt a különös hangot. − Miket beszélsz?! – nézett rám hitetlenkedve. – Ez olyan, mintha odamennél valakihez, akinek ötöse volt a lottón, elvennéd a pénzét, aztán azt mondanád neki: „Figyelj, legyen megint minden úgy, ahogy azelőtt volt, mert ez így van rendjén. így sokkal jobb lesz.” Ezzel engem hiába is próbálsz megetetni! Különös eszmefuttatás volt, és csöppet sem reális. Agyának ködös furcsasága, amivel nem bírt meggyőzni. – De én nem vagyok lottó főnyeremény! – nyögtem fel fáradtan. Nem érti, amit beszélek, nem érti, miért nem tehetem. − Igaz. Te sokkal-sokkal jobb vagy – mutatott rá, mintha ez magától értetődő lett 215

volna. A plafonra irányítottam a tekintetem, jelezve nemtetszésem. Badarság. − Bella, ezt a beszélgetést befejeztük! Nem vagyok hajlandó örökös éjszakára ítélni téged, és kész! – jelentettem ki határozottan, bár tisztában voltam vele, hogy korán sincs lezárva ez a téma. Nem tévedtem... − Hát, ha azt hiszed, hogy ezzel befejeztük, akkor nem ismersz engem − jelentette ki, és szinte láttam magam előtt, hogy ha módjában állna, akkor durcásan dobbantana apró lábával, mint egy kisgyerek. Következő szavaiban azonban semmi tréfásat nem találtam. − Nem te vagy az egyetlen vámpír, akit ismerek. Láttam magam a szemében. Szemeim elsötétültek a haragtól, arcomon elszánt kifejezés, ajkaim egyetlen vonallá préselődtek, úgy szűrtem a fogaim közt a választ. – Alice nem meri megtenni. Pontosabban talán megtenné, de amint visszatér a vadászatból, lesz vele egy komoly beszélgetésem, ami után valószínűleg még a gondolattól is irtózni fog, hogy Bella vérét ontsa. És akkor még örülhet, ha csak társalogni fogunk. – Alice már látta, hogy így lesz, igaz? − kérdezte éleslátóan, én pedig közben igyekeztem lenyelni a haragomat, de legalábbis félretenni, míg a megfelelő személlyel állok szemben. − Ezért zaklatnak föl téged azok a dolgok, amiket mond. Ő már tudja, hogy én is olyan leszek, mint te... valamikor. − Alice téved. Meghalni is látott téged, és az se következett be – ismételtelgettem akaratosan, mintha attól igazabbak lennének a szavaim. Tudtam, hogy nagy a valószínűsége Alice víziójának, mégis hittem, hogy megtaláltam az arany középutat. Muszáj volt, hogy így legyen... Nem engedem, hogy megtörténjen. Soha! − Azt lesheted, hogy én Alice ellenében fogadjak! – vágott vissza, mire keményen a szemeibe néztem. Arra számítottam, hogy egy idő után elfárad, hiszen még benne voltak az altató utóhatásai, de Bella barna szemei elmerültek az enyémben, még csak nem is pislantott. Hosszú ideig kitartott, de minket ebben nem lehetett felülmúlni. Mégis változott valami. Beletelt néhány percbe, mire rájöttem, hogy elhatároztam magam. Nem Bellára voltam mérges, ez nyilvánvaló, hanem a húgomra, méghozzá annyira, mint még soha az ismeretségünk során. Bella pedig Bella marad. Az n Bellám... és nem azért, mert én akarom, hanem azért, mert ő ragaszkodik hozzá. Éreztem, ahogy a feszült dühöt sikerül a háttérbe generálnom, hogy úgy viselkedjek Bellával, ahogy megérdemli... amennyire tőlem telik: gyöngéden. – Szóval akkor most mi van? – kérdezte, letaglózott a naivitása, emiatt kitört belőlem a nevetés. – Alighanem ezt hívják patthelyzetnek – feleltem, mire hangosan felsóhajtott. Szívverése felgyorsult – bizonyára fájdalommal járt ez a sóhaj –, és a saturáció is leesett a kritikus százalék alá. Tudtam, hogy valami nem stimmel, amikor feljajdult. – Aú! – Rosszul vagy? – kérdeztem azonnal, bár sejtettem, mit fog válaszolni. – Dehogyis, jól vagyok – felelte túl gyorsan. Tudtam, nem szereti mutatni a gyengeségét, ezért a nővérhívó gombja után kezdtem kutakodni. – Nem hiszek neked – nem tudtam elrejteni a gyöngédséget a hangomban. Magamra vállaltam azt, amire ő nem volt képes: vigyázni saját magára. 216

– Nem akarok újra elaludni – suttogta könyörgőn. − Pihenned kell. Ez a sok vitatkozás nem tett jót neked – nyugtattam lágyan, pedig csupán a saját gyávaságomat igyekeztem befedni az ő állapotával. Nem akartam erről a témáról beszélgetni vele, egyszerűen csak boldog voltam, hogy él. Szinte lehetetlent tettem vele, és annyira büszke voltam magamra, amiért sikerült őt megmentenem a haláltól vagy attól, ami még annál is rosszabb. Ő pedig éppen emiatt haragudott meg rám, és szövetségre lépett a húgommal ellenem. Téboly! − Akkor ismerd el, hogy nekem van igazam! – nógatott elszántan és a kitartása újabb mosolyt csalt az arcomra. − Ügyes próbálkozás! – Ne! – kért még utolsó szárnycsapásként, de nem figyeltem rá, és megnyomtam a gombot. − Igen? − szólalt meg azonnal a csöppet sem kedves éjszakás nővér minden kedvességtől mentesen. − Azt hiszem, jöhet a következő adag fájdalomcsillapító – magyaráztam neki csöndesen, de jól érthetően, s már hallottam is negatív gondolatait, amiben éppen azért dohog, mert a mai fiataloknak olyan alacsony a fájdalomtűrő képességük. Újra feltámadt bennem a vágy, hogy megvédjem Bellát ezektől a gondolatoktól. Éppen azon elmélkedtem, hogy talán szembesíthetném ezekkel a sérülésekkel ezt a robotszerű ápolónőt, hogy megértse, miért van szükség a fájdalomcsillapításra, amikor úgy döntött, hogy mégsem ő fogja beadni. – Küldöm az ápolónőt – morogta a mikrofonba, én pedig némileg megkönnyebbültem. Azt az ápolónőt akarta beküldeni, aki segített Renée-nek visszatalálni a kórterembe. Ő nem volt annyira morózus, mint ez a másik, csupán azért haragudott, amiért olyan sok időt töltök Bellával. Meg is értette, de jobban szerette volna, ha több pihenési időt hagyok neki. Talán ebben igaza volt... – Nem fogom bevenni! – makacskodott tovább Bella, és újra láttam a rémületet barna szemeiben. − Szerintem senki nem kérdezi meg, hogy volnál-e szíves lenyelni valamit – jegyeztem meg az ágya melletti állványon függő infúziós palackra mutatva, melyből egyetlen hosszú cső vezetett Bella karjába. Hiába igyekeztem lazán kezelni a dolgokat, mégis hallottam, ahogy szíve rémült iramra vált, szemei pedig olyan rémületről árulkodtak, amit sehogy sem értettem. Beszélni kezdtem hozzá újra, mintha egy kisgyereknek magyaráznék, bár Bella semmilyen szempontból nem emlékeztetett egy kisgyerekre. − Bella, fájdalmaid vannak. Pihenned kell, hogy gyorsabban gyógyulj. Miért ellenkezel? – kérdeztem, aztán megnyugtattam abból a szempontból, ami szerintem a számára legfélelmetesebb lehetett. – Több tűt már nem fognak beléd szúrni. − Nem a tűktől félek − motyogta, mire értetlenül meredtem rá. − Attól félek, hogy be kell hunynom a szemem! Attól félt, hogy itt hagyom. Kellemes bizsergés járta át a szívem környékét. Az én Bellám! Nem számított a megszámlálhatatlan sérülés, amit James okozott neki, nem érdekelte, hogy mennyi tűt döfnek még a testébe. Csupán arra vágyott, hogy mellette maradjak. Elmosolyodtam ettől a végtelen és naiv kedvességtől. Óvatosan a két tenyerem közé fogtam törékeny arcát, és olyan közel hajoltam hozzá, hogy éreztem forró 217

leheletét az arcomon. − Mondtam már, hogy nem megyek sehová. Ne félj! Itt maradok mindaddig, amíg az téged boldoggá tesz – ígértem gyöngéden. Mosolyom az ő arcán tükröződött, még így is gyönyörű volt, a rengeteg horzsolás ellenére. − Remélem, tudod, hogy az örökkévalóságról beszélsz! – jegyezte meg, félig ugratva, félig pedig halálosan komolyan. Lezseren vállat vontam. – Ugyan-ugyan, előbb-utóbb kigyógyulsz belőlem, ez csak afféle diákszerelem – idéztem az anyjával való beszélgetésből, mire hitetlenkedve meredt rám. − Én már azon is csodálkoztam, hogy Renée bevette ezt a diákszerelem-szöveget. Azt hittem, legalább neked több eszed van – rótt meg, és feltűnt, már megint úgy beszélt, mint egy szülő, és nem úgy, mint egy gyerek. – Ez a gyönyörű az emberi lényekben − feleltem csúfondáros mosollyal ajkamon. − Hogy változnak. − Ne tartsd vissza a lélegzetedet! – figyelmeztetett, mire felnevettem. "Nocsak, milyen jókedvük lett hirtelen... Azért nem kellett volna ilyen sokáig várni ezzel a fájdalomcsillapítóval!" – az ápolónő szurkálódásai sem zavartak már. Semmi nem számított, csak Bella mosolya. – Bocsánat, egy pillanatra! – mordult rám az ápolónő, mire félrehúzódtam és a falnak támaszkodtam. A karjaimat összefontam a mellkasom előtt, közben Bellát figyeltem. Pontosabban viszonoztam a pillantását, mert pislogás nélkül nézett engem. Mintha valóban attól félne, hogy amint lehunyja a szemét, én eltűnök. Higgadtan néztem rá, túlcsordulva az iránta érzett szerelemmel. − Így ni, meg is vagyunk, drágám – mondta negédes hangot megütve a nővér, én pedig megkönnyebbültem, hogy a gondolataiban tartotta a bosszankodását rám vonatkozólag. Az infúziós zacskóba injekciózta a gyógyszert. − Mindjárt jobban fogod érezni magad. – Köszönöm – mormolta Bella, de még az ápolónő is észrevette, hogy nem túl hálás az újabb könnyű elalvás miatt. – Ez majd megteszi a hatását – nyugtatgatta tovább az ápolónő, félreértelmezve az ellenségességet Bella hangjában. "Remélem, most már hagyod nyugodtan pihenni. Eddig is túl sokáig hagytam, hogy felzaklasd!" – gondolta magában, de láttam, hogy nem Belláért aggódik, csupán egy nyugodt éjszakát szeretne. Hát rajtam nem fog múlni. Tudtam, hogy Renée hamarosan visszatér. Akkor akartam én is elmenni a szállodai szobánkba, ahol Carlisle várta Bella felépülését. Mégsem lehettem hosszú napokig szülői felügyelet nélkül egy ilyen nagyvárosban, és mivel Alice is nagyon megszerette Bellát, ezért ő is maradhatott. Amint Renée megérkezik, azonnal ellenőrzöm, hazaért-e már a húgom a vadászatból. Odasimítottam az arcomat Belláéhoz, megrebbent egy pillanatra. – Maradj itt! – követelte gyöngén, szemeit nem bírta nyitva tartani, gyorsan hatott az altató. − Itt maradok – ígértem lágyan, aztán minden szavamat alaposan megválogatva folytattam. − Már mondtam, hogy mindaddig maradok, amíg ez téged boldoggá tesz... amíg ez a legjobb neked. Hiába volt félig kábított állapotban, mégis észrevette a különbséget. 218

– A kettő nem ugyanaz – mutatott rá álmosan, mire csöndesen felnevettem. − Ezzel most ne törődj, Bella! Majd ha felébredtél, tovább vitatkozhatunk! – javasoltam, ő pedig megajándékozott egy újabb halovány mosollyal. – Rendben... – lehelte, én pedig a füléhez hajoltam, hogy hallhasson engem útban oda, ahová soha nem tudom követni. – Szeretlek! – vallottam meg. – Én is – súgta vissza, mire újból felnevettem, óvatosan, nehogy felriasszam. – Tudom – mondtam némi keserűséggel, hiszen, ha nincs ez a szerelem, amit irántam érzett, akkor most nem feküdne tetőtől talpig gézbe és gipszbe bugyolálva. Soha nem fogom ezt megbocsájtani magamnak, de úgy tűnt, hogy ő már régen megtette ezt helyettem is. Felém fordította a fejét, nem tudtam, mit akar, de az ajkai hívogatóbbak voltak, mint valaha. Lágy csókot leheltem rá, de abbahagytam, mielőtt belelovallhattam volna magam. – Kösz – sóhajtotta, mire a szemeim az égnek emeltem. Ilyen dologért köszönetet mondani... – Szívesen, máskor is – ugrattam, de már távol járhatott, mert nem reagált. Elszundított egy pillanatra, de hallottam a légzésén, hogy még nem alszik mélyen. Gyönyörködtem az arcában, ahol egyetlen centiméternyi terültet sem volt mentes a horzsolásoktól, mégis láttam azt a bájt, amit annyira szerettem benne. – Edward? – szólalt meg váratlanul újra. – Igen? Talán csak arra volt kíváncsi, valóban itt maradok-e. – Én Alice-ra fogadok! – lehelte, én pedig mosolyogva csóváltam a fejem. – Aludj csak! Majd hazárdírozhatsz, ha felépültél – ígértem neki, de hallottam szabályos szívverését, egyenletes légzését, és tudtam, hogy már valóban mélyen elaludt. Két óra múlva megérkezett Renée Phil társaságában. Úgy tűnt a férfi jó hatással van Renée-re, aki sokkal higgadtabbnak és összeszedettebbnek látszott, mint az elmúlt néhány napban bármikor. Régi ismerősként üdvözölt, éreztem, hogy teljesen elfogadott engem Bella első igazi nagy szerelmeként, amivel beloptam magam a szívébe. Phil udvarias tartózkodással köszöntött, igazából nem nagyon érdekelte, hogy ki vagyok, csak az számított, hogy Renée-vel minden rendben legyen. És mivel Bella a javulás útjára lépett, mindenki boldog volt. Nekem azonban még volt egy elintézetlen ügyem. Könnyű volt kimentenem magam, hiszen napok óta az idő lehetséges nagy részében Bella ágya mellett rostokoltam. Renée kifejezetten örült, amikor közöltem, hogy hazamennék letusolni és átöltözni. Már a kórház ajtajában jártam, amikor rezegni kezdett a telefonom. Mire felpattintottam, már abbahagyta, csak egy üzenet volt. – "Az erdőben várlak!" Alice. Az itteni erdő körülbelül húszpercnyire lehetett a kórháztól, nekem öt percembe került odaérnem. A nap már lenyugodott a távoli, kietlen látómező mögött, átadva helyét a sötét éjszakának, mely fekete lepelként borult Phoenix száraz, forró városára. Bevágtattam a sűrűbe, tudtam, hogy a húgom valahol ott van a közelben, ezért minden energiámmal rá fókuszáltam. Megkönnyítette a dolgomat, pedig bizonyára 219

tudta, miért keresem. "Itt vagyok!" – hallottam meg a gondolatait a következő facsoport mögül. Egy fa előtt állt néhány lépésnyire, megszaporáztam a lépteimet, hogy megragadjam karcsú, törékenynek ható nyakát. Végre látni akartam, hogy belátja, ezúttal túl messzire ment, átlépte azt a határt, amit eddig is túlságosan széles ívre kerítettem neki. Sajnálkozva nézett rám, már majdnem elértem, amikor megláttam a fejében, hogy miért nem menekül. Látta előre. Látta, hogy ezúttal komolyan elhatároztam, hogy bántani fogom, de nem akart harcolni velem. Csalódottságomban ordítottam, már hallottam, hogy kit hívott segítségnek. Jasper azelőtt rontott rám, mielőtt a húgom nyakát elérhettem volna, a fáról pedig Carlisle ugrott nekem. Küzdöttem ellenük, de közben le nem vettem Alice-ről a szemeimet. – Ne merészeld! – ordítottam neki. – A közelébe ne merj menni, Alice! Nem teheted! Ő az én sorsom, nem a tied! – Ő is akarja! – makacskodott konokul, mire újabb hörgés hagyta el a mellkasomat. – Neem! – kiabáltam, és már igazán dühös voltam. Carlisle fogta az egyik karomat, Jasper a másikat, én pedig minden létező erőmmel igyekeztem szabadulni, hogy igazán móresre tanítsam a minden lében kanál húgomat. – Nem dönthetsz helyette! – magyarázta Alice kétségbeesetten. – Az ő élete, az ő döntése. – Alice, nem hiszem, hogy tovább kellene ebben az állapotában ingerelned! – jegyezte meg Carlisle, miközben két karjával igyekezett féken tartani. "Edward, nem hiszem, hogy igazán ez lenne a helyes megoldás. Nem akarod bántani Alice-t!" – szuggerálta felém a gondolatait az apám, de ezúttal erősebben fókuszáltam, hogy kizárjam őt. Jaspernek persze csak egy dolog járt a fejében: "Nem engedem, hogy bántsd!" – Alice!! Nem ítélhetjük erre az életre, jobbat érdemel! – próbáltam lehiggadni, láttam a fejében, hogy ez az egyetlen módja, hogy meggyőzzem. A józan eszére kellett hatnom. Az egyetlen, amit soha senkinek nem kívántunk volna, az a mi létezési formánk. – De ez így nem vezet sehová, Edward! – esdeklett Alice, és intett Jaspernek hogy elengedhet. – Nem látom tisztán, mi történik, te is tudod, de abban biztos vagyok, hogy nem jó felé haladtok! – Nem a te dolgod! – De igen, az enyém is!– vágott vissza, most már ő is dühös volt. – Én is szeretem őt... – De nem úgy, ahogy én! Te sem dönthetsz helyette! – Ennek a vitának semmi értelme – jegyezte meg Jasper, aki igyekezett úgy helyezkedni, hogy Alice és közém kerüljön. Már fölösleges volt. Alice fejében nem lehetett haragot tartani. De a szavát akartam. Ezúttal nem elégedtem meg félszavakkal, félígéretekkel, ki kellett mondania. – Még gondolnod sem szabad rá! Egy pillanatig dacosan nézett velem farkasszemet. Tudtam, hogy nem akart rosszat, láttam, hogy csupán engem féltett az előttem álló időtől, amikor Bella huszonnégyórás kísértésként lesz mellettem. – Fájni fog neked! Boldogtalanná teszed őt is a szenvedéseddel – jósolta Alice, de csak megérzés volt, egyetlen látomása sem támasztotta alá. Ezzel ő is tisztában volt, mert végül Carlisle legnagyobb örömére, fejet hajtott az akaratom előtt. – Rendben... 220

Bár nem értek egyet, azért a szavamat adom, hogy nem fogom megtenni. Neked kéne... – Boldog leszek – ígértem csúfondáros fél mosollyal ajkamon. – Mert mellettem lesz!

––––––––––––––––––––––––

– Azt hiszem, ennyi bőven elég lesz, Alice! – hallottam felcsendülni Bella elgyötört hangját az emeleti fürdőszobából. A húgom már legalább három órája – szó szerint – bevonszolta magával Bellát a fürdőszobájába, aminek a területe legalább akkora volt, mint Charlie hálószobája. Lassan elérkezett az indulás ideje, de Alice továbbra is fogva tartotta Bellát, akit nem is kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, mennyire rémesen érzi magát. Igazán kedves dolog volt tőle, hogy engedte Alice-t tevékenykedni magán. A húgom a phoenixi eset óta mindent megtett, hogy a haragom a múltba temessen, de valahányszor megbocsájtottam volna, mindig eszembe jutott, hogy milyen őrült gondolatok száguldoztak bosszantó agyában. Carlisle és Esme, lévén, hogy nem kötelező a megjelenésük a bálon, vadászatra mentek, ezúttal kicsit távolabbra. Rosalie már az autóban várta Emmettet, aki viszont Jasperrel és velem együtt várta, hogy megláthassa Alice remekművét. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy bosszankodjam, vagy inkább mulassak a kíváncsiságukon. Nem tetszett, hogy Bellát mind valami kirakati bábuként kezelték, vagy bazári majom, kit ingyen bámulhatnak, de mulattatott a hozzáállásuk. Rosalie önelégült gondolatai bekúsztak az agyamba, hiába igyekeztem csak az emeletre fókuszálni. A szépsége nem is volt kétséges, de ahogy Bellát láttam Alice szemein keresztül, a nyomába sem érhetett. "Kíváncsi vagyok lesz-e a kiskacsából hattyú..." – elmélkedett Emmett, mire kérdőn felvontam az egyik szemöldököm. Már éppen felelni akartam, amikor meghallottam a nővérem kiforratlan terveit. "Ha az ajtó fölé rögzítenék egy nyílásra boruló vizesvödröt talán gyerekesnek tűnne, de biztosan tönkremenne az álomruha a mesebeli frizurával, és akkor hamupipőke nem mehetne a bálba." – Rose, nem süllyedhetsz le olyan mélyre... – jegyeztem meg félhangosan, mire felszisszent. – Mi van? Mondott valamit Rose? – kérdezte Emmett, és már indult is az ajtó felé. A küszöbön megtorpant, szemtelenül vigyorogva fordult hozzám. – Azt hiszem elég, ha a suliban találkozunk. Mérges paprika szagot érzek. Jasper felvihogott, Rosalie dühösen dobbantott a lábával, és elhatározta, hogy a bátyám vállában tölti ki a haragját. – Alice, most már igazán indulnunk kellene – hallottuk újra Bella panaszos hangját az emeletről, mire egymásra mosolyogtunk Jasperrel. Alice hajthatatlan volt ebben a kérdésben, hiába próbáltuk meggyőzni, hogy ez nem tesz jót Bellának, hiszen normális esetben eszébe sem jutna elmenni erre a bálra, de a húgommal lehetetlen volt vitatkozni. Ahogy a képeket nézegettem a fejében, rájöttem, hogy ez esetben nem is érdemes. – Még ezt a tincsedet fel kell tűznöm ide – magyarázta Alice lelkesen, de Bellának 221

már fogytán volt a türelme. – Alice, már így is több fodor és smink van rajtam a többéves átlagomnál. Nem értem, miért kell ez az egész éppen ma? – Még mindig nem mondtad el neki, hová viszed? – kérdezte Jasper vigyorogva. A jókedve úgy tűnt kitart a nap végéig, a szomjúság tompa fájdalomként lobogott agyának a hátuljában, alig várta, hogy táncolni vihesse a húgomat nyilvánosan. Bella fő problémája az utóbbi napokban leginkább az volt, hogy hová megyünk. Én nem árultam el neki, és ahogy az emeletről leszűrődő zajokat figyeltem, hát más sem. Engem kifejezetten mulattatott ez a játék, és nem igazán hittem benne, hogy Bellának valóban fogalma sincs a végcélunkról. Charlie mindenesetre erre az egyetlen, vissza nem hozható napra félretette az ellenszenvét, amit a phoenixi eset óta még inkább táplált velem kapcsolatban, és örömmel segédkezett a meglepetés létrehozásában. – Ne rontsd el, Bella, légy szíves! – korholta szelíden Alice. – Egyáltalán nincsenek emlékeim ezzel kapcsolatban... – Mivel kapcsolatban? – szakította félbe Bella gyanakodva, kicsit ingerülten. – Nem emlékszem, hogy milyen embernőnek lenni – magyarázta Alice lassan, tisztán artikulálva, mintha egy gyerekkel beszélne. – Ne rontsd el az örömöm az ellenkezéseddel. Csak így tudom nagyjából megtapasztalni, milyen nagyszerű embernek lenni. Bella sóhajtott – szinte éreztem leheletének édes illatát –, de nem ellenkezett tovább. Persze nem bírt csöndben maradni, és mivel ostoba sem volt, így szóba hozta a másik aggasztó gondolatát. Nem volt nehéz követni a gondolatmenetét, még így sem, hogy a földszintről figyeltem a húgom gondolatain keresztül. – Honnan van ez a ruha? "Hajjaj!" – Alice azonnal kapcsolt, mi lenne az ideális válasz Bella számára. – Csak egy régi vacak. Csak egyszer volt rajtam... – Minden ruha csak egyszer van rajtad – mutatott rá Bella éleslátóan, mire Alice gyöngyözőn felkacagott. – Ez igaz – mosolygott egy pillanatra elmerülve néhány kellemes emlékben, amikor Jasperrel nem túl sok ruhát viseltek. A szememet forgattam. – Alice! – mormoltam türelmetlenül, mire bosszankodva szuggerált felém. "Nem hallottad még azt a nagyon is igaz mondást a hosszú létezésed során, hogy 'Jó munkához idő kell?' Maradj nyugton, ahol vagy!" Bár Jasper nem hallotta a gondolatváltásunkat, mégis fürkészőn nézett rám, majd a plafont bámulta, mintha koncentrálással át bírna látni a falon, hogy ellenőrizze, miért lett dühös Alice. A húgom azonban igazi művész volt a divat terén, így nem engedte, hogy bármi is befolyásolja ebben. Fojtatta Bella hajának fonatokba rendezését, közben pedig azon töprengett, miként terelhetné el a figyelmet erről a kényes témáról. – Alice? A ruha? – nógatta Bella, mintha érezte volna, hogy van mit feszegetnie. – Oh, hát, semmi, csak egy régi vacak. Igazán. Éppen az alkalomhoz illő lesz, majd meglátod! – jelentette ki, mélyen elhallgatva a tényt, miszerint Bella méreteivel tisztában lévén a ruhát már akkor megrendelte, mielőtt hazaérkeztünk Phoenixből. A ruhatervező, Christian Lacroix régi ismeretsége volt Alice-nek, és most derült csak ki, hogy mennyire hasznos, hiszen első szóra nekiállt egy új szabásmintának. Hallottam Emmettéket távozni Rosalie vörös sportautójával, amire Alice mozdulatai hirtelen felgyorsultak. Megláttam a fejében, amit eddig elhomályosított Bella szépsége a szememben. Előre látta, hogy Bella még idegesebb és ingerültebb 222

lenne, ha indulás előtt vagy közben találkozna Rosalie-val, ezért jobbnak látta húzni az időt. Nem, mintha nem érte volna meg, és Alice fejéből kilépve még gyönyörűbbnek láttam, mint bármikor eddigi ismeretségünk alatt. A kék szín egyébként is remekül illett sápadt bőréhez, ez a ruha pedig, ahogy az egyik oldalon éppen csak megmutatott, a másik oldalon kivillantott valamit, kápráztatóan gyönyörűnek hatott. Legalábbis az én szememben, mert, ahogy bicegett lefelé a lépcsőn, hallottam Jasper gondolatait, láttam Bellát az ő szemével. Sokkal ridegebbnek, szürkébbnek mutatta, mint amilyennek én láttam, ellenben a húgommal, akit egyáltalán nem akartam őrjítően szexinek látni. Kiléptem Jasper fejéből, és lesegítettem Bellát az utolsó néhány lépcsőfokon. Amikor leértünk megtorpant és azzal a kába tekintettel nézett rám, amivel akkor szokott, ha éppen "el akarom kápráztatni". – Gyönyörű vagy – suttogta, mire legnagyobb zavarára, mindenki felnevetett. Arcának egyre pirosabb árnyalata és a kék ruha kombinációja kolosszális sikert aratott a retinám kényeztetésében. Az öröklétig bírtam volna figyelni ezt a jelenséget, ahogy a szíve nekiiramodik, hogy elöntse forró vörösségével bájosan zavart arcát. – Ahogy te is – mosolyogtam rá gyöngéden, kicsit elnézően, és egy hófehér orchideát tűztem a hajába. – Mehetünk – jelentette ki Alice, aztán kézen fogta Jaspert, és kivonultak a nappaliból. "Szebben is odabiggyeszthetted volna azt a virágot!" – szuggerálta felém búcsúzóul, mire csúfondárosan elmosolyodtam. Bella légzése akadozott, szíve őrült ritmusra táncolt a mellkasában. Szerettem volna tudni, mire gondol, mi járhat a fejben, hová viszem ma este? Ahogy ránéztem elakadt a lélegzetem. Tekintetünk egymásba fonódott, úgy tűnt, Bella tudja, mi fog következni, mert szemeit lehunyva kínálta nekem ajkait. Telt érzékiségüknek lehetetlen volt ellenállni, de nem akartam, hogy éppen most essen össze a hatás miatt, amit a csókunk gyakorolt rá szinte minden második alkalommal. Éreztem az arcomon forró leheletét, érezni akartam, de tudtam, hogy ebben a pillanatban csak ártanék neki, ezért tovább hajoltam és megcsókoltam a kulcscsontjának lágy ívét. Szemei kinyíltak, én pedig, hogy leplezzem a vágyamat csúfondáros vigyort villantottam rá. Azonnal kapcsolt, és durcás csalódottsággal fújtatott egyet, közben igyekezett kontrollálni szívének szédítő zakatolását. – Nem maradhatnánk inkább itt? – kérdezte ártatlanul, apró kezeit összekulcsolva maga előtt. – Nem – feleltem egyszerűen, és eszembe jutott, amikor Alice-szal beszélgettünk Bella érkezése előtt. A húgom azt mondta, hogy ez az egész "azt teszem, amit Bella kiejt a száján" nem igaz, hiszen csupán akkor engedem érvénybe lépni, amikor szerintem helyes döntést hoz meg. Így volt ezzel ez a mai este is. Én úgy döntöttem, hogy Bellának később még fontos lehet visszaemlékeznie erre az eseményre, ezért el is viszem. Nem akartam, visszahúzni semmiben. Nem szerettem volna, ha úgy érzi, miattam bármiről is le kellene mondania az ő világából. Mélyet sóhajtott, és kelletlenül engedte, hogy a karjaimba emeljem. Egy pillanat múlva már a kocsimnál voltunk, óvatosan besegítettem az első ülésre, aztán szépen elrendeztem a ruháját. Biztos voltam benne, hogy Alice rettentő mérges lenne, ha látná, mennyire rendezetlenül, amolyan Bella-féle stílusban, hagytam, hogy csüngjön a ruhaköltemény minden fodra. Nekem azért tetszett. 223

Beültem a kormány mögé, és óvatosan, nehogy egy bukkanón áthajtva fájdalmat okozzak Bella lábának, ami továbbra is hatalmas járógipszbe volt börtönözve, kitolattam a házunk elől. Nem is reméltem, hogy Bella feladja, de szentül hittem, hogy csak a bolondját akarja járatni velem, és maximálisan tisztában van vele, hogy merre tartunk. − Mégis, mikor akarod elárulni, hová megyünk tulajdonképpen? – kérdezte továbbra is duzzogva, ajkait bájosan lebiggyesztve. − Meg vagyok döbbenve, hogy még nem találtad ki! – jegyeztem meg, és megint úgy vigyorogtam rá, mint az imént. Igyekeztem elterelni a figyelmem a ruha mély dekoltázsáról. A szíve kihagyott egy pillanatra, de azonnal be is indult. A frász kerülgetett, akárhányszor ezt csinálta, de végtelenül jól is esett és legyezgette a hiúságom, hogy egyik emberfiúnak sem sikerült még csak hasonló reakciót kiváltania belőle. Még akkor sem, amikor még esélyük lett volna... bár, jobban belegondolva, soha senkinek nem volt esélye Bellánál. Az iskolában szinte minden időnket együtt töltöttük, leszámítva azokat a napokat, amikor a bátyáimmal messzebbre mentünk vadászni, vagy amikor a nap üldözött el mellőle. Az éjszakákat is rendszeresen együtt töltöttük, összebújva, mígnem egy nap Bella megbetegedett. Carlisle szerint egyszerű megfázás, javasolta Bellának, hogy öltözzön melegen, mire ő a legfurcsábban reagált erre: elpirult. Rögtön eszembe jutottak az éjszakáink, és rádöbbentem, hogy szinte mindig fázott, valahányszor hozzám bújt, mégsem említette egyszer sem. Akkor nagyon mérges lettem, haragudtam magamra a figyelmetlenségem miatt, és szerettem volna, ha ő alszik az ágyában, én pedig az ágy mellett ülök, és nézem. Nekem ennyi is bőven elég lett volna, de Bella ragaszkodott az összebújáshoz. Onnantól kezdve minden éjjel a teste köré csavartam a takaróját – hidegebb estéken egyéb plédeket is –, így az ő akarata is teljesült és némiképp az enyém is. – Mondtam már, hogy remekül nézel ki? – kérdezte kissé réveteg tekintettel, én pedig elégedetten szélesebbre húztam a vigyoromat. – Igen. Rákanyarodtam a Forksba vezető főútra, közben végighallgattam Bella panaszkodását a húgommal kapcsolatban. − Nem megyek át többet hozzátok, ha Alice rajtam akarja kikísérletezni, hogyan lehet valakiből Barbie-babát csinálni! – jelentette ki, mire végignéztem rajta. Sehogy nem sikerült haraggal gondolnom Alice-re, Bella fantasztikusan nézett ki a feje búbjától egészen a gipsze sarkáig. Még nem értünk be a városba, amikor rezegni kezdett a mobilom. Elővettem a belső zsebemből, és igyekeztem nem mutatni mennyire meglep Charlie hívása. – Hello, Charlie! –üdvözöltem kellő óvatossággal, hiszen bár nem ellenkezett, amikor ezt a tervet kiagyaltuk Bella érdekében, mégis akkor magammal vittem Carlisle-t és Alice-t is, akikkel szemben nagyobb – lényegesen nagyobb – bizalommal viseltetett, mint énirántam. – Charlie? – csodálkozott Bella. Kezdtem azt hinni, hogy valóban nem érti, miről szól a mai nap. – Edward, talán egyeztetned kellett volna mindenkivel, hogy mik a terveid a lányommal kapcsolatban – jegyezte meg Charlie, s úgy tűnt, hogy össze van kissé zavarodva. Mikor nem válaszoltam kelletlenül folytatta, én pedig kivételesen szerettem volna telefonon keresztül is olvasni a gondolataiban. – Tudod éppen itt áll 224

velem szemben Tyler Crowley szmokingban és szeretné elkísérni Bellát a bálba. – Ez nem létezik – nevettem fel hitetlenkedve. Tyler még mindazok ellenére sem akarta elfogadni a visszautasítást, amit az iskolában látott. Mindenki megértette, hogy Bellával Együtt vagyunk, de ő bebeszélte magának, hogy ez csak amolyan átmeneti időszak. A magabiztossága határozottan bosszantott, szerencséjére csak telefon volt a kezemben, ha előttem áll ebben a pillanatban, talán félelmetesebbnek hatottam volna, mint az megengedett. – Mi történt? – kérdezte Bella, de ezt nem kívántam az orrára kötni. Igyekeztem olyan mély levegőt venni, amivel még nem kívánom őrjítően Bella vérét, de elegendő ahhoz, hogy lecsillapodjak. – Nem beszélhetnék én vele? – kérdeztem Charlie-tól, nem tudtam elrejteni a hangomban bujkáló mámort, miszerint soha nem létezett más, akinek Bella igent mondott. – Igen? – szólalt meg fölényesen Tyler, engem pedig elöntött az indulat. A koponyáját egyetlen mozdulattal porrá zúzhattam volna, bár megértettem a rajongását. – Hello, Tyler, itt Edward Cullen – köszöntöttem barátságosan, bár a haragomat irányában nem igazán sikerült lepleznem. Csak később jöttem rá, nem is igazán akartam. Szerettem volna, ha tudja, hogy mihez tartsa magát. Nem hiányzott még egy ilyen kínos találkozás. – Sajnálom, ha valami félreértés történt, de Bella sajnos nem ér rá ma este. Hogy egészen őszinte legyek, egyik este sem ér rá senkinek, hacsak nem én vagyok az illető. Remélem, nincs harag. Sajnálom, ha ezzel elrontottam az estédet! Természetesen nem sajnáltam, reméltem, hogy főni fog a saját levében. Reméltem, hogy gyűlölni fog emiatt egész hátralévő életében. Ez a gondolat némiképp megnyugtatott, és engedtem, hogy az önelégültségem szétterüljön az arcomon. Bella megváltozott szívverése arra késztetett, hogy ránézzek, és legnagyobb megdöbbenésemre épp a könnyeit nyeldeste. Végigfuttattam a beszélgetésemet Tylerrel, de semmi olyat nem találtam benne, amivel ennyire megbánthattam volna Bellát. Sőt, kifejezetten visszafogtam magam. De akkor mi baja lehet? – Talán túl goromba voltam? Nem akartalak megbántani szögeztem le gyorsan, bár ennek már teljesen nyilvánvalónak kellene lennie, még az ő számára is. – Te az iskolabálba akarsz engem vinni! – kiabálta Bella néhány oktávval a megszokott hangszíne fölött. Csodálkozva néztem rá. Kezdtem már valóban, teljesen komolyan elhinni, hogy Bellának fogalma sem volt a báli esténkről. Kíváncsi lettem volna, vajon mi járhatott tekervényes agyában, hová vihetem? – Ne cirkuszolj, Bella! – kértem csöndesen, közben kezdtem igazán dühös lenni, leginkább magamra, amiért nem avattam be. Talán ha lett volna ideje felkészülni lélekben, akkor könnyebben vette volna. Nem bírtam felfogni, miért ellenkezik ennyire, de már eldöntöttem, hogy megtáncoltatom, ha akarja, ha nem. – Miért teszed ezt velem? Mintha legalábbis kínzásra vinném, úgy beszél. Teljesen elkeserítő. Bosszúsan mutattam a szmokingomat neki. – Komolyan, Bella, mégis, mit gondoltál, hová készülünk? – vontam kérdőre ingerülten, de nem felelt. Némán bámult maga elé, közben egy pillantást vetett az ablakon a tájra. Vártam, hogy megnyugodjon, látni akartam a mosolyt az arcán. Ez az ő estélye volt, mi már átéltünk több tucat hasonló bált, így unalmas is lehetett volna – legalábbis az én 225

számomra –, Bella jelenléte nélkül. Már láttam az iskolát, és láttam a szemem sarkából az ingerült mozdulatot, ahogy az arcához nyúlt, majd töprengve nézi a kezét, mintha legalábbis meglepődne, hogy ott látja. Rá kellett néznem, hogy mit csinál, nem értettem, a csönd, ami körülvette szinte ordított bele a fülembe. Frusztráló volt, ingerültebbé tett, mint szerettem volna lenni. – Ez teljesen nevetséges. Most miért sírsz? Fakadtam ki hitetlenkedve. Szerettem volna, ha legalább rám néz, úgy valamennyit kiolvashattam volna a szemei keresztül az előlem gondosan elzárt eszmefuttatásából, de konokul nézett maga elé. Bekanyarodtam az iskola parkolójába, ami szinte zsúfolásig tele volt autókkal és emberekkel, a szokásos helyem azonban üres maradt. Gyorsan beparkoltam, leállítottam a motort, közben hagytam, hogy Bella kitombolja magát. – Mert őrülten dühös vagyok! – sziszegte a könnyei között. Közelebb hajoltam hozzá, tekintetemet az övébe fúrtam, és legalább annyira hagytam magam elveszni csokoládészemeiben, mint amennyire ő elmélyült az enyémben. Egy pillanatra megszűnt a parkoló, a rengeteg ember, csak mi voltunk ketten, egy külön kis világban, ahol nem létezett a hatalmas szakadék kettőnk létezése között. – Bella! – leheltem lágyan, biztos hallotta a gyöngédséget a hangomban. – Mi van? – suttogta kicsit összezavarodva, arcán azzal az üres kifejezéssel, amiből tudtam, hogy biztosan hatok rá. – A kedvemért... – könyörögtem, a pillantásom minden erejét latba vetve, mire a kábaságot elfújták az arcáról, hogy visszatelepedjen rá a dacosság. Mennyire kíváncsi voltam, jobban, mint amennyire szomjas, mire gondolhat ebben a percben. Láttam a szemeiben a félelmet, de haragot már kevésbé. - Rendben! Nem csinálok jelenetet – ígérte, de aztán fenyegetően folytatta. – De aztán magadra vess! Legfőbb ideje, hogy megint valami baleset éren. Valószínűleg el fogom törni a másik lábamat is. Nézd ezt a lábbelit! Valóságos halálcsapda! Kinyújtotta apró, törékeny lábát, hogy bizonyítsa szavainak az igazát, én pedig kaptam az alkalmon, hogy nyíltan bámulhassam ezt a testrészét. Valóban komoly teljesítmény lett volna a részéről, még két ép lábbal is menni benne, nemhogy eggyel, de Alice figyelmeztetett erre a problémára. "A szandál biztosan nem fog neki tetszeni, de te úgyis ott leszel mellette, és majd ügyesen támogatod. Az embereknek nem kell tudniuk, hogy nem a gipsz, hanem a cipője miatt szorul leginkább a segítségedre." – Hmm... Majd emlékeztess, hogy megköszönjem Alice-nek a mai estét – kértem, mire meglepetten, vagy inkább megkönnyebbülten nézett rám. − Alice is ott lesz? Istenem, mennyire feledékeny. Rose-nak és Emmettnek ez a hivatalosan Forksban töltött utolsó éve, és Jasper, meg Alice is az iskola tanulói, nekik ez éppen olyan tanévzáró bankett, mint Bellának... igaz nekünk már a sokadik, de ezt nem kötjük a nagy nyilvánosság orrára. – Igen, és Jasper is, meg Emmett... – egy pillanatig haboztam, de végül befejeztem a felsorolást a valóságnak megfelelően. Nem számított a nővérem, Bellát úgysem engedem el senki kedvéért ezen az estén. – ...és Rosalie...

226

––––––––––––––––––––––

Bella nyelt egy nagyot. A nővérem említése nem volt a legjobb ötlet a részemről, de szerettem volna, ha még itt felkészíti magát, ahol még ül. Kicsit elsápadt, igyekezett megemészteni magában a hallottakat, és úgy tűnt hirtelen eszébe jutott valami. – Charlie is be volt avatva? – kérdezte, mire hitetlenkedve felnevettem. Képtelenségnek tűnt, hogy Bella valóban nem tudta, mire készülünk már vagy két hete egyfolytában. – Hát persze! Tyler viszont úgy látszik, nincs – ez a tudat, és ahogy elképzeltem, amint ott áll a Swan rezidencia küszöbén Charlie rendőrfőnök előtt megsemmisülten, kellően jókedvre derített. Fütyörészni lett volna kedvem, míg megkerültem az autót, hogy kisegítsem Bellát, aki láthatóan nem lelkesedett semmiért, ami körülvette. Beleértve a rengeteg estélyi ruhában pompázó osztálytársát, akik az iskola épülete felé igyekeztek, közben kíváncsi pillantásokat vetve Bella makacsul – kicsit gyerekesen – karba font karjaira. Más esetben szó nélkül kiemeltem volna az autóból, de nem szerettem volna, ha a barátai szemtanúi lennének a megaláztatásának, amint az ölemben viszem be, mint egy gyereket. – Amikor valaki meg akar ölni, bátor vagy, mint egy oroszlán, de inadba száll a bátorság, ha valaki táncot emleget... – sóhajtottam, aztán elnézően megcsóváltam a fejem. Bella gyökeret eresztett a kocsi ülésén, sápadtabbnak tűnt, mint öt perce, és nagyokat nyeldesett, mintha fuldoklana. Szerettem volna megnyugtatni, biztosítani, nincs félnivalója. – Bella, hidd el, nem engedem, hogy bárki kárt tegyen benned! Még te magad sem. Nem eresztelek el egy pillanatra sem, ígérem! Ebben biztos voltam. Ez az este Belláé. Amolyan ünnepféle a boldog gyógyulása miatt, és senki kedvéért nem fogok ma éjjel tágítani mellőle. Úgy láttam ez a gondolat őt éppannyira megnyugtatta, mint amennyire engem boldoggá tett. Arcáról eltűnt a gondolkodó ránc, és enyhe mosoly játszott a szája sarkában. − No, látod! Nem lesz semmi baj! – nyugtattam meg, mire végre engedte, hogy kiemeljem az autóból. Lassan haladtunk, még a szokásosnál is lassabban, de nem bántam. Bella karcsú derekát magamhoz szorítottam, hagytam, hogy teljes súlyával rám nehezedjen, így araszoltunk a tornateremben kialakított bálterem felé. Amikor beléptünk, Bella torkából hölgyhöz csöppet sem méltó vihogás tört fel. Kérdőn néztem rá, miközben lassan eljutottunk a jegyárus asztalához. – Ez pont úgy néz ki, mint egy horrorfilm díszlete – jegyezte meg, én pedig elgondolkodva néztem a táncparkett felé, ahol a testvéreim oda nem illő módon keringtek a saját fejükben felcsendülő zene ritmusára, aminek semmi köze nem volt a jelenhez. – Hát, vámpírból több mint elég van a teremben – mormoltam csöndesen, csak hogy ő hallhassa, mire újra felkuncogott. − Akarod, hogy bereteszeljem az ajtókat, hogy lemészárolhassátok a gyanútlan polgárokat? – kérdezte tréfálkozva, de inkább volt morbid, mint vicces, ellenségesen néztem rá. – És te melyik csapatban lennél? – vágtam felé a kérdést, de ő készen állt a 227

válasszal. – Ó, én természetesen a vámpírokkal vagyok – mondta, mire már nem bírtam megállni mosoly nélkül. Hogy ragaszkodhat valaki ennyire a kárhozottak bűnös, nem megengedett életéhez? Fel nem foghatom. Aztán úgy döntöttem, hogy nem fogom engedni, hogy a makacssága miatti vitánk beárnyékolja a mai esténket. – Bármit megtennél, csak táncolnod ne kelljen! – Bármit a világon! – bólintott rá azonnal, közben igyekezett leküzdeni a helyzettel kialakult ellenszenvét. Kifizettem a jegyeket, és a táncparkett felé irányítottam Bellát, akinek viszont hirtelen gyökeret eresztett a lába, úgy tűnt, nehezére esik akár egyetlen lépést is tennie. Felhúztam az egyik szemöldökömet, határozottan néztem rémült barna szemeibe. – Előttünk az egész éjszaka! – mutattam rá kissé önelégülten. Figyelmen kívül hagytam esedező pillantásait, és hirtelen látványos sántikálását, így sikerült beérnünk a táncparkett közepére. Bella sápadtan nézett fel rám, barna szemeiben rémület csillogott, nem értettem, hogy lehetett valaki ennyire gyönyörű, mint ő. Szerettem volna már a karomban tartani, érezni testének forró lüktetését, ahogy a szíve őrült ritmussal vert mellkasában. – Edward! – szólalt meg kissé rekedten, csöndesen, de meghallottam a hangos zene ellenére is. – Én tényleg nem tudok táncolni! Emmett emberi fülre érzékenyen felröhögött, Rosalie dühös pillantása csitította le a feltörő őrületet, ám a gondolatait nem bírta féken tartani. "Engedd szabadjára, Öcsi! Feldobná az estét egy kis csetlés-botlás!" – szuggerálta felém beteges gondolatait Emmett, mire egy kézmozdulattal felé hajítottam az imént vásárolt jegyeket. Így legalább újra szabaddá vált a kezem, amivel mohón karoltam át karcsú derekát. – Ne aggódj, butuskám − súgtam a fülébe lágyan. − Elég, ha én tudok! Óvatosan megemeltem a földről, vigyázva, nehogy fájdalmat okozzak gipszelt lábának, vagy túl erősen szorítsam magamhoz törékeny testét, és lágyan az övé alá csúsztattam a lábaimat. Karjait a nyakam köré fontam, és mozdultam a saját dallamomra, ami éppen olyan lassú dallammal csendült fel a fejemben, mint a testvéreimnek. Kizártam mindenki gondolatait, legalábbis nagyon igyekeztem, bár szinte lehetetlen volt meghallani a rengeteg reakciót a megjelenésünkre. Jessica irigykedő pillantása csoda, hogy nem fúrta keresztül Bella hátát: "Ez a ruha... Vajon honnan szerezte?". Mike féltékenykedése pedig kivételesen nem bosszantott, mint inkább mulattatott: "Tökéletesen mutatnak Cullennel. A fenébe, legalább öltönyben néznék ki jobban nála... Akkor az én kezem lehetne Bella derekán.". És persze a bátyámra is lehetett számítani: "Öcsi, sokkal izgalmasabb is lehetne, ha egy kis pörgetést belevinnél. Ha Bella elesik, úgyis elkapod, akkor meg nem mindegy?" Nem. Én igazán igyekeztem nem figyelni rájuk, helyette inkább Bellára koncentráltam, néma elméje mindenkinél fontosabb volt a számomra. Zavartan nézett körbe, nehezen bírta a forgás közben egyetlen pontra irányítani a tekintetét. – Úgy érzem, mintha ötéves lennék! – motyogta idegesen, mire végignéztem rajta. A ruha színe kiemelte bőrének gyönyörű árnyalatát, és a derekáig második bőrként tapadt a testére, kiemelve a dekoltázsát. Ahogy végignézte rajta – többször is – 228

sehogyan nem egy gyerek képe akart eszembe jutni róla. – Azért kicsit többnek látszol – biztosítottam, és szenvedélyesen magamhoz öleltem egy pillanatra. Ha nem létezett volna az a hatalmas szakadék, ami a kettőnk létezését elválasztotta, akkor bizonyára meg sem próbálom kontrollálni a vágyaimat. Így azonban mélyet lélegeztem, hagytam, hogy az illata forró lávatengerként végigsöpörjön a torkomon. A fájdalom kijózanítóan hatott, mégis boldogan öleltem magamhoz, és tovább keringtünk a zenére. Láttam, ahogy egy fordulóban Alice Bellára mosolyog, ide is jött volna hozzánk, ha Jasper nem vontatja el tőlünk kellő távolságra, mondván, hogy hagyjon bennünket egy kicsit lazítani. Már éppen közölni akartam Bellával, hogy mennyire gyönyörű ezen az estén, amikor váratlanul egy új gondolatsor kúszik a fejembe. Az illető zavarban volt – még Bellánál is jobban –, mégsem tudtam sajnálni. Jacob Black az ajtóban toporgott, tekintetével Bellát kutatta, de én előbb találtam őrá, minthogy észrevegyen bennünket. − Oké, ez nem is olyan rossz! – vallotta be Bella csöndesen, de már nem bírtam rá megfelelően válaszolni. A gyűlölet, amit éreztem összecsapott a haragommal és gejzírként próbált feltörni belőlem. Bella észrevehette a megváltozott hangulatomat, mert kérdőn nézett rám. – Mi az? – tudakolta, közben igyekezett követni a pillantásomat. Mire megtalálta, Jacob Black már elindult felénk, és nem segített rajta, hogy a legszívesebben az ellenkező irányba sétált volna. Igyekeztem visszafojtani magamba, így dühödt morgásom csöndes mormogásként tört fel a mellkasomból. Bella szemrehányóan nézett rám, ami nem tetszett, mivel tudtam, hogy a Black fiú a barátja, azonban beláttam, hogy igaza van. Mégsem csinálhatok jelenetet egy zsúfolt terem kellős közepén estélyi ruhában. − Viselkedj! – szűrte a fogai közt Bella, és aggodalmas pillantásokat vetett a rezervátumbeli fiú felé. "Anyám, de kínos... Mindketten a pokolba kívánnak. De ha már idáig eljöttem, átadom apám bogaras üzenetét. Annyi pénzt megér." − Társalogni óhajt veled – tájékoztattam Bellát, aki erre felhúzta a szemöldökét. Láttam rajta, hogy semmi kedve meghallgatni a Black fiú mondanivalóját, erre egyik felem kitörő ujjongásba kezdett, a másik pedig bosszankodva, leginkább gyilkos tekintettel fordult a kellemetlen vendég felé. − Hello, Bella, reméltem, hogy itt talállak! – hadarta idegesen Jacob, és vetett rám egy reménykedő pillantást. Abban bízott, hogy talán leszek olyan dühös, hogy elzavarjam. Voltam olyan dühös, belül őrjöngtem, de tiszteletben tartottam Bella akaratát. – Szia Jacob! Mi újság? – fordult hozzá Bella is, udvarias mosolyt erőltetve az arcára. Lehet, hogy csak én képzeltem erőltetettnek... Jacob válasz helyett rám nézett, pillantása kétkedő, a fejében versenyt futott egyik akarata a másikkal: józanabbik fele továbbra is remélte, hogy szabad folyást engedek a jól látható haragomnak és elzavarom innen a pokolba, míg a másik fele egyáltalán nem bánta, hogy Bellával kell lennie. – Szabad? Nem feleltem. Képtelen lettem volna. Vagy mit mondjak? Eredjen a pokol legmélyebb bugyrába? Szívesen segédkeztem volna, hogy odataláljon. Nem kellett 229

volna megerőltetnem magam, hogy belepasszírozódjon a fölbe. Nem tehettem. Bella a barátjának tartotta ezt a rezervátumbelit. Erre gondoltam, miközben megfeszítve minden izmomat lágyan a földre helyeztem Bellát, majd kelletlenül biccentve hátráltam egy lépést. – Kösz! – megkönnyebbülten elmosolyodott, bár nekem inkább bárgyú vigyornak tűnt azon az ostoba tinédzser képén. Bellára fókuszáltam. Egyetlen szavába került volna, hogy visszaküldjem a fajtájához, de Bella túlságosan jólnevelt volt ahhoz, hogy elzavartassa velem ezt a kellemetlenkedő alakot. Keserű szájízzel vonultam a fal mellé, merőn bámultam Bellát, de a táncpartnerének a fejében vájkáltam. Szerelmes volt belé... legalábbis így gondolta, de az érzelmei meg sem közelítették mindazt, amit az én számomra jelentett Bella, vagy amit ő tett meg énértem. Szánalmas volt, a gyomrom felfordult tőle, ugyanakkor meg tudtam érteni a vonzódását. A karjaimat összefontam a mellkasom előtt, ökölbe szorítottam a kezeimet, úgy figyeltem őket. Kínzásnak éppen megfelelő volt. Black bizonytalanul, mégis mohón tette Bella karcsú derekára a kezét. Halk morgás rezgette a mellkasomat, amit Emmett is meghallott a terem túlsó végéből. Körülnézett, miközben Rosalie-t forgatta a parketten, hamar rájött a problémámra. "Ha akarod, szívesen megsimogatom az arcát, hogy a tarkóján mosolyogjon..." – szuggerálta felém derűsen a gondolatait Emmett, de egy finom fejmozdulattal leállítottam. Rosalie önelégült mosolya sem segített, hogy jobban érezzem magam, viszont jó lett volna, ha a bosszantó húgocskám kivételesen hasznossá tette volna magát. Érdekelt volna az elmélete, vajon miért nem látta, hogy Jacob Black idelátogat tönkretenni Bella első bálját. − Te jó ég, Jake, hogy megnőttél! Milyen magas vagy most? – Bella meglepett hangja visszarántott a gondolatok világából a szörnyű valóságba, ahol egy Black táncol a szerelmemmel, míg én a sarokban ácsorgok. – 190 centi – jelentette ki elégedetten Jacob, én pedig leküzdöttem a kényszert, hogy a szememet forgassam. Talán azt képzelte, hogy a magasságnak bármiféle köze lehet ahhoz, hogy Bellának tetszhet-e vagy sem? Belenéztem a fejébe, ahol azt képzelte, hogy Bellának tetszik a hirtelen megnövekedett magassága. Tényleg tetszett neki? Vagy csak udvarias volt? Meddig kell elviselnem a kezét Bella derekán, míg botladoznak egymás mellett? Elhatároztam, ha fájdalmat okoz Bellának, addig tart a táncórájuk... − Szóval hogy kerültél ide ma este? – érdeklődött Bella. Udvarias kíváncsiságát betudtam annak, hogy szeretne mielőbb átesni Black üzenetátadásán. − Apám húsz dolcsit ígért, ha eljövök az iskolabálotokra. El tudod te ezt képzelni? – vihogott idegesen idegesítően Jacob, mire Bella egyértelműen bólintott. − El én. Hát remélem, legalább jól érzed itt magad – mondta Bella továbbra is udvariasan, én pedig szerettem volna hinni, hogy valóban a puszta etikett miatt ennyire kedves vele. – Találtál már valami kedvedre valót? – Aha − sóhajtotta Black bánatosan. − De ő már foglalt. Összeszorítottam az állkapcsomat, láttam, ahogy ránéz Bella pedig naiv ártatlansággal viszonozza a pillantását. Nekitámaszkodtam a falnak, elképzeltem, hogy Black arca van a tenyerem mögött. Az ujjaim akaratlanul mozdultak, míg ők zavartan kapták félre egymásról a tekintetüket, a fal finom porként mállott szét az ujjaim között, méretes lyukat hagyva a terem oldalán. 230

− Mellesleg, tényleg nagyon csinos vagy ma – jegyezte meg, csak hogy mondjon valamit, amivel elterelheti a figyelmet az iménti – önmaga által bátornak minősített – megjegyzéséről. "Csinos???" – hát igen, ez a jelző még a bátyám szerint is szürke és jellegtelen a mai estére Bellára vonatkozólag. Hiszen ma éjjel tündöklően gyönyörű volt, mit képzel ez a taknyos, hogy ennyire lehúzza egy ilyen harmadrangú bókkal? − Uhm, kösz – motyogta Bella zavartan. Még egy ilyen szánalmas próbálkozásra sem tudott kellő méltósággal reagálni. Rosalie minimum egy lenéző pillantással jutalmazott volna egy hasonló bókot. Igyekezett elterelni a kínos témát. – Szóval miért is fizetett neked Billy azért, hogy ide gyere?

––––––––––––––––––––––––

Black gondolatai azonnal visszaugrottak a fesztelen álmodozásairól Bellával a szörnyű valóságba, ahol a bogaras apjának a kínos üzenetét kell átadnia. A fiú valóban nem tudott semmit a valóságról. Pontosabban tudott, mégsem hitt benne... Ostoba kölyök. Azonban valami pozitív tulajdonsággal kellett rendelkeznie, amiért Bella a barátjának tartotta, bár ha az agyi tevékenységét néztem, inkább mégsem. Sőt, talán aggódnom kellett volna, hiszen a normális életvitelű, cseppet sem vérszívó, vagy vérfarkas ősökkel rendelkező, átlagos emberekkel Bella egyáltalán nem is foglalkozott. − Azt mondta, ez elég „biztonságos” hely lesz hozzá, hogy beszéljek veled – magyarázta Jacob, majd Bella pillantását félreértve mentegetőzni kezdett. – Az öreg kezd teljesen becsavarodni. Na, mindegy, szóval még azt is beígérte, hogy ha megmondok neked valamit, akkor megszerzi azt a hengerfejet, amire szükségem van. − Hát akkor mondjad, szeretném, ha be tudnád fejezni az autódat – felelte Bella mosolyogva. Nem tetszett, ahogy mosolygott rá, bár tudtam, hogy csak udvariasságból teszi, és talán mert egy picit kíváncsi, milyen üzenetet hozott neki Billytől. Nem tetszett, amilyen élvezettel legeltette a szemeit Bellán. Nem tetszett, ahogy a keze továbbra is ott tanyázott Bella karcsú derekán, sőt mintha lejjebb csúszott volna a csípőjére. Már kezdtem valóban mérges lenni, amikor Bella hirtelen felém nézett, pontosabban nem felém, hanem mellettem valakire. Valami felcsillant a szemében, nem értettem, mi lehetett az, gyorsan visszafordult Black felé, így nem volt időm megfejteni elméjének ezt az újabb kreációját. Aztán egy gondolat kúszott a fejembe. Reménykedő, sejtető volt, mégsem vettem volna észre, ha Bella fel nem hívja rá a figyelmemet. Egy másodéves lány állt tőlem néhány méterre, bízott benne, hogy felkelti az érdeklődésemet, és táncba viszem. Esélye sem volt. Senkinek, aki nem Bella. A lány még várt egy darabig, de rövid idő után feladta, és odébb sétált, hátha máshol több szerencsével jár. − De nem fogsz megharagudni rám, ugye? – rántott vissza Black behízelgő hangja a táncparkett felé, még időben fordultam oda, hogy lássam, amint Bella a szemét forgatja. − Kizárt, hogy bármiért is megharagudnék rád, Jacob − biztosította a fiút Bella, én pedig majdnem felröhögtem a fal mellett. Bella valóban úgy beszélt Jacobbal, mintha 231

egy nagyra nőtt gyerek lenne, aki fél, hogy összeszidják, mert butaságokat beszél. − Még Billyre se haragszom. Úgyhogy mondd csak nyugodtan, amit mondanod kell. Kezdtem kicsit – nagyon kicsit – együtt érezni ezzel a szerencsétlennel, aki nemcsak, hogy nem tudja, mi folyik körülötte, de ráadásul belerángatták abba is, hogy a lánynak, akibe véletlenül fülig bele van esve, átadjon egy számára roppant kínos üzenetet. Belegondoltam, hogy engem mivel lehetne rábírni, hogy ilyet mondjak Bellának, de hirtelen semmi nem jutott az eszembe. Szánalomra méltó volt, ahogy ott állt, és a legszívesebben világgá rohant volna, miközben kiejtette a szavakat a száján. − Hát szóval... ez az egész akkora baromság, úgyhogy tényleg sajnálom, Bella... de Billy azt szeretné, ha szakítanál a barátoddal. „Légy szíves!” Külön megkért, hogy ezt is tegyem hozzá! – mondta maró gúnnyal a hangjában, miközben megvetően ingatta a fejét. "Bogaras vénember, tiszta hülyét csinálok magamból Bella előtt." – gondolta magában Black, de amikor feltűnt, hogy imitálni sem imitálják a táncot, a keze azonban ennek ellenére továbbra is Bella derekán nyugodott, hirtelen minden részvét eltűnt belőlem. Eldöntöttem, hogy még adok neki néhány percet, ha addig nem mondja el, amit akar, én fogom helyette átadni Billy Black figyelmeztetését. − Még mindig olyan babonás, igaz? – kérdezte Bella együttérzést mutatva, de pocsék színésznő volt most is. Észre lehetett venni a megváltozott légzésén, és egy árnyalattal pirosabb arcbőrén, hogy füllent, de Jacobnak nem tűnt fel semmi. Nem sejtette, hogy Bella többet tud, mint amennyit mutat. − Aha... Teljesen... ki volt akadva, amikor te megsérültél Phoenix-ben. Nem akarta elhinni... – hebegte idegesen Black, de a nagy részét magában tartotta. "Azt mégsem mondatom neki, hogy apám egész este azt kiabálta: 'Megharapta! Megszegte a szerződést! Megharapta!' Na, az igazán kínos lenne. Bella amúgy sem úgy néz ki, mintha vámpír lenne..." − Leestem a lépcsőről. – világosította fel Bella, szemei résnyire szűkültek a gyanakvástól. – Tudom – vágta rá Jacob, de ez esetben jobban szeretett volna az apjának hinni. − Apád nyilván azt hiszi, Edwardnak valami köze volt hozzá – következtetett Bella, és végre szemrehányón nézett Jacobra. Viszont Jacob nem nézett rá, a padló repedéseit figyelte, leszegve a fejét, mint egy bűnbánó gyerek. Szánalmasabbnak tűnt, mint eddig bármikor, és élvezettel figyeltem, ahogy Bella arcán a megértő kedvességet felváltja a bosszankodás. − Figyelj, Jacob, tudom, hogy Billy valószínűleg nem fogja elhinni, de hogy legalább te tudjál róla... Szóval Edward igazából megmentette az életemet. Ha nincs ott ő és az édesapja, én már halott lennék. Kételkedett. Még mindig, pedig belenézett Bella szemeibe. Látta az őszinteséget. Muszáj volt meglátnia, hiszen szinte ordított a csokoládészemekből. Mégis kételkedett. – Tudom – mondta végül meggyőzötten, gyáván. Könnyebb volt olyannak látszatnia magát, aki elhiszi Bella verzióját, mint megvallani, hogy az üzenet itt még nem ért véget. Már így is éppen elég bátornak tartotta magát, nem akart tovább alkalmatlankodni Bella bálján, ezzel pedig teljesen egyet is tudtam érteni vele. − Figyelj, sajnálom, hogy éppen terád bízták ezt az üzenetet − folytatta Bella, és láttam a bátyámat, amint a szemeit forgatta. Kivételesen egyet is értettem vele. Bella naivitása hihetetlen méreteket öltött, bár ebben az esetben úgy láttam, mintha csak megjátszott érzelmek lettek volna. − De legalább most megkapod azt az alkatrészt. 232

"Huh, ez nagyon ciki..." – Black feje egészen elvörösödött, szeretett volna már mielőbb távozni, közben valami nem tetszett neki Bellában, de még önmagában sem tudta megállapítani, hogy mi az. Agyának a hátuljában mozgott ez a dolog, amióta megérkezett, hogy elrontsa az estémet, azonban annyira lefoglalta az apja üzenete, hogy nem tudott rájönni, mi lehet a nemtetszése oka. – Aha. − Van még valami? – kérdezte Bella, a döbbenet az arcán jóleső érzéssel töltött el. Elmosolyodtam, mert éppen olyan elképedt arcot vágott, mint amikor felajánlottam, hogy elviszem Port Angelesbe. − Felejtsd el! − visszakozott hirtelen Jacob, összevont szemöldökkel, határozottan nézett el Bella mellett, mintha nem is neki, hanem az apjának beszélne. − Szerzek munkát, és összegyűjtöm azt a pénzt én magam. De tévedett, amikor azt gondolta, Bella annyiban hagyja az egészet. Túl jó ember volt, nem engedhette, hogy miatta ne kapja meg egy jó barátja, amire vágyik. És persze láttam a szemében a kíváncsiságot, még Jacob szemén keresztül is. − Ki vele, Jacob! – parancsolta Bella, és újra gyereknek láttam Blacket, akiből anyuci szedi ki az igazságot. − De olyan rémes... – nyafogott, de láttam a fejében, hogy már csak egy kis lökés hiányzik neki, nagyon vágyott már arra az alkatrészre. − Nem érdekel. Ki vele! – utasította határozottan Bella, fel volt készülve a legrosszabbra. − Jó, rendben... – kezdte, de szinte azonnal félbe is szakította saját magát. – ...de a fenébe is, ez tényleg rémes! Azt akarta, mondjam meg neked, nem is, hogy figyelmeztesselek, hogy... és ne felejtsd el, ő használt többes számot, nem én... „Figyelni fogunk benneteket!” Egy pillanatra fellélegeztem, amikor elengedte Bella derekát, de éppen akkora volt a csalódás, amiért egy láthatatlan idézőjel után visszahelyezte éppen oda. Betelt a pohár. Az üzenet át lett adva, éppen eleget "táncoltak" már ezen az estén. Pontosan öt percet hagytam Bellának reagálni, aztán félbeszakítom a pásztorórájukat. Ha Blacknek nem tetszene, legalább okot adhatna, hogy kiéljem rajta picit az elfojtott agressziómat. Bella mindig megkönnyítette a dolgát. Black attól tartott, hogy elkezdi cikizni – hogy szerette ezt a szót – az ő bogaras apja miatt, de ehelyett hangosan felkacagott. A féltékenység maró sebként hasított végig rajtam, amiért nekem olyan ritkán sikerül ilyen önfeledt kacagást kicsikarnom belőle. Black pedig alig egy számot dülöngél vele ide-oda, és máris sikerrel jár. Úgy tűnt, ő is el van ragadtatva Bella mosolyától. − Sajnálom, hogy pont neked kellett átadnod ezt az üzenetet, Jake! − Nem is volt olyan szörnyű! – elvigyorodott, miközben szuggesztív gondolatait felém táplálta: "Ha öt percet lehetek vele, akkor már megérte."− Szóval mondjam meg az öregnek, hogy azt üzened, törődjön a maga dolgával? Remélte, hogy Bella valami kellően haragos üzenettel küldi vissza az apjához, amivel kifejezheti a saját dühét és megalázottságát, de csalódnia kellett. − Nem − felelte Bella, mély sóhaj kíséretében. Bár nem álltam a közvetlen közelében, mégis éreztem a leheletének édes illatát. − Mondd azt neki, hogy köszönöm! Tudom, hogy csak jót akar. A zene elhallgatott, majd szinte azonnal belekezdett egy másikba. Boldog voltam, amikor Bella elvette Black válláról a kezét jelezve, hogy már nem kíván többet vele táncolni, de ezt Jacob nem akarta észrevenni. Tétován ácsorgott Bella előtt, és a kezét csak nem akarta elvenni a derekáról. Bosszúsan indultam feléjük, közben elképzeltem, 233

ahogy letépem Black makacsul ragadó karját Belláról, majd egészen véletlenül szorosabban markolom, és a csontjai ezer darabban roppannak össze az ujjaim alatt. Már az elképzelés is felemelő élménnyel ajándékozott meg. − Akarsz még táncolni? Vagy elkísérjelek valahová? – kérdezte Bellától, mire megszaporáztam a lépteimet. Azonnal mellettük voltam, és igyekeztem nem felölteni a "ne reménykedj" ábrázatomat. − Köszönjük, Jacob, mostantól kezdve ez már hadd legyen az én gondom! – próbáltam udvarias lenni, hiszen mégis Bella barátja, de nem tudtam megállni, így egy csöppnyi fenyegető árnyalattal fűszereződött a hangom. Black hátrahőkölt, nem vette észre, hogy itt vagyok. Talán egy elefántot sem vett volna észre, annyira elmerült Bella csípőjének kellemes ívében, de talán csak én voltam túlságosan gyors és csöndes. Ez az alak előhozza belőlem a ragadozót... − Hé, észre se vettem, hogy itt vagy! − mormolta zavartan. Úgy érezte magát, mintha rajtakaptam volna valamin, ami nem illendő. Bizonyos értelemben így is volt, mégsem éreztem lelkiismeret furdalást, amiért meg sem próbálom enyhíteni a kellemetlen érzéseit. − Gondolom, később még látjuk egymást, Bella! − Aha, később még találkozunk! – helyeselt Bella, és elnéző mosoly terült szét az arcán. Én azért nem lettem volna ebben olyan biztos. Nem állt szándékomban bárkinek is átengedni azt a rövid időt, ami a rendelkezésünkre állt. Miért is tagadtam volna: teljesen ki akartam sajátítani, pedig tisztában voltam vele, hogy ezzel csak ártok neki. − És sajnálom! – szólt még vissza Black, de Bella már az én karjaimban volt, nem figyelt rá. Már az ajtónál járhatott, amikor bevillant neki, hogy mi volt a problémája Bellával. Eddig lekötötték a figyelmét a bonyolult üzenetek átadásai, de most már tiszta fejjel gondolkodhatott, ezért azonnal beugrott neki. Az illata. "Új parfüm lehet, eddig nem éreztem ilyet a közelében... Rémes illata van!" – gondolta, és sajnálkozva indult a rezervátum felé. Fellélegeztem. Végre elment, úgy hallottam, már nem áll szándékában visszatérni, hogy esélyt se adjon nekem az este kellemes befejezésére. A karjaim Bella teste köré fontam, és megkönnyebbülten vontam magamhoz. Kellemes volt érezni, ahogy a fejét melegen, lényének minden bizalmával hajtja mellkasomra. − Jobban vagy? – kérdezte lágy humorral, de egyelőre nem voltam vicces hangulatban. Ha belegondoltam, hogy egy egész számot hagytam Blacknek Bellával, még rosszabb hangulatba kerültem. Finoman felemeltem és lábaimat az övé alá csúsztattam. A fejemben az ő dallama ismétlődött, hangosabban, mint ahogy a zene dübörgött a hangszórókból, könnyedén elnyomta a gyors ütemeket. Igyekeztem erre a lágyabb dallamra koncentrálni, hogy lecsillapodjak. – Nem igazán – feleltem tömören, nem kívántam részletezni, hogy mennyire nem. − Ne légy dühös Billyre! − kérte óvatosan Bella, sóhaját forró örvényként éreztem vékony ingemen keresztül. − Charlie jó barátja, és aggódik értem. Nem személy szerint ellened van kifogása. Na, igen, ezzel én is tisztában voltam. Billy Black csak a puszta létezésem ellen emelt volna kifogást, és ezzel mélyen egyet is értettem vele. Eszembe sem jutott valami olyasmiért haragudni rá, aminek az elméleti nézeteivel én magam is azonos 234

nézőpontot vallok. Azonban most nem erről olt szó. − Nem vagyok dühös Billyre − ecseteltem Bellának fojtott hangon, mire kérdőn nézett fel rám. − A fia bosszant. – De miért? – kérdezte, mire majdnem felnevettem hitetlenkedve a naivitásán. De csak majdnem. − Elsősorban azért, mert megszegtem miatta az ígéretemet – magyaráztam, mire a gondolkodó ránc a homlokán elmélyült. Láttam rajta, hogy nem emlékszik minden szavamra, vagy legalábbis nem ugrik be neki azonnal, de az erőfeszítése hízelgő volt, mosolyt csalt az arcomra. Láttam magam Bella szemeiben, döbbenetes, mintha nem is vámpír lennék, az arcom boldogan csillant meg a villózó fények forgatagában. Egy pillanatra sem áltattam magam, mégis kellemesebb volt magam ilyennek látni, mint a fekete szemű szörnyetegnek. − Megígértem, hogy egy percre se eresztelek el ma éjszaka – fűztem hozzá, mire Bella arca enyhén elpirult, de azért boldogan mosolygott rám. Ez a mosoly megerősítette bennem az elhatározást, miszerint ezt az ígéretemet az est hátralévő részében megtartsam. – Sebaj, én megbocsátok – jelentette ki nemes egyszerűséggel. Igen, ő mindig megbocsájt nekem. Még azt is, amit nem kellene. Például, hogy a nap huszonnégy órájában, ha vele vagyok, vagy csak rá gondolok, mindig kívánom a vérét, s ezzel együtt a halálát is. Ezt én nem bírtam feldolgozni magamban, Bella pedig túlzott bizalommal kezelte ezt a témát. Az önuralmamat végtelennek becsülte... ha tudná, mekkorát tévedett. − Kösz. De van még más is – tudattam vele, mire újra kérdőn nézett rám. Nem voltam benne biztos, hogy meg kellene vele osztanom Black kicsinyes és fantáziátlan elméleteit, hogy miként lenne képes őt megcsókolni, vagy, hogy túl sokáig tartotta a randa lapátkezeit tüneményes derekán, ezért inkább valami egyéb módon igyekeztem Bella tudtára hozni, mennyire szépnek találom ma éjjel. − Azt mondta rád, hogy csinos vagy! Ez az adott körülmények között valóságos sértés. Ma még a gyönyörűnél is gyönyörűbb vagy! Hát ez sem a legtökéletesebb bók volt, mert nem fejezte ki, ahogy én láttam Bellát, de a célomat mindenképpen elértem, mert végre hangosan felnevetett. Hangosabban, mint Blackkel, ezért elégedett voltam a teljesítményemmel. − Nem lehet, hogy te egy kicsit elfogult vagy? – kérdezte végül, én pedig gyönyörködve nézegettem kipirult arcát. − Nem hinném. Ráadásul kitűnő a látásom – jegyeztem meg, mire újra felkuncogott, de úgy tűnt, végre elfogadja, hogy én ilyennek látom. Szerettem volna a fejébe látni, hogy tudjam, mire gondol ebben a pillanatban, de természetesen hiába próbálkoztam, nem engedett betekinteni a gondolatai közé. Hagytam, hogy a lábaim irányítsanak bennünket, és rájöttem, akár az örökkévalóság hosszantartó idején keresztül keringenék így vele a karomban. Nem bántam volna, hogy kínzóan édes illata az őrületbe kerget, csak érezzem, hogy él, és velem van. Önzőbb voltam, mint valaha. − Szóval megmagyarázod végre, mire volt jó ez az egész? – nézett fel rám néhány forduló után, mire értetlenül meredtem rá. Mire gondolhatott? Azt hittem, végül mégis elértem a célomat, és valamennyire kellemesen – vagy, mint én: több mint kellemesen – érezte magát a bálban. A szavai azonban őszinte értetlenséget, és némi rejtett szemrehányást takartak, amit egyáltalán nem értettem. 235

Úgy tűnt, észrevehette, hogy nem tudom, miről beszél, mert körbemutatott a termen, mintha ez mindent megmagyarázna. Ekkor eszembe jutott valami. Bevillant, hogy mennyire megdöbbent, amikor kiderült, hová akarom vinni. Feltámadt bennem a kíváncsiság, vajon mire gondolhatott, hová megyünk. Sejtettem ugyan, mégis tőle akartam hallani. Szerettem volna lezárni azt a témát végleg, mert az álláspontomon az égvilágon semmi nem változtathat. Erről azonban mégsem lehet egy zsúfolt terem kellős közepén, keringőzés közben társalogni, ezért lassan kifelé forogtam vele a teremből. Jessica és Mike olyannyira élvezték egymás társaságát, hogy végig bennünket bámultak. "Nahát, a kicsi és csúf Bellából úgy néz ki, nagylány lesz..." – elmélkedett Jessica, miközben kedvesnek ható mosollyal az arcán odaintett Bellának, aki azonnal viszonozta. Mike irigykedését is magam mögött hagytam, ahogy a bátyám hajrázós gondolatait is igyekeztem kizárni: "Vagy a vérét, vagy valami egészen mást... Remélem azért nem hagyja futni!" Leküzdöttem egy ingert, hogy a szememet forgassam, és kiléptem Bellával a szabadba. A karjaimba emeltem, hogy ne kelljen sántikálnia az udvar túlsó végén álló padig. A nap lenyugodott a távoli hegyek mögött, én pedig – míg Bellát lágyan az ölembe vontam – azon keseregtem, hogy az én napom soha nem fog lenyugodni. Nem engedhettem, hogy vele is ugyanez történjen. Ennyire önző nem lehettem. − Szóval mire volt ez jó? – kérdezte újra, de figyelmen kívül hagytam. Akartam, hogy értse, bár tisztában voltam vele, hogy az emberi része, amelyik úgy gondolja, hogy szerelmes belém, nem engedi befogadni ezeket a rejtett figyelmeztetéseket. Én túl gyáva voltam nyíltabban fogalmazni. − Alkonyat van megint − mondtam csöndesen, egyik kezemmel a hátát tartottam, a másikkal a haját babráltam. − Megint vége van valaminek. Bármilyen tökéletes is egy nap, mindig véget ér. − Vannak dolgok, amelyeknek nem kell véget érniük – motyogta az orra alatt szinte alig hallhatóan, mire felsóhajtottam. Tudtam, hogy lehetetlen, mégis fáradtnak éreztem magam. Nem értettem, Bella miért ragaszkodik ehhez az elátkozott életformához. − Azért hoztalak el a bálba, mert nem akarom, hogy bármiről is lemaradj – lassan, megfontoltan beszéltem. Alaposan megválogattam minden egyes szavamat, mielőtt kiejtettem a számon. Bella értelmes lány volt, gondoltam, megérti, amit közölni próbálok vele. – Ha megoldható, én nem akarom, hogy miattam kelljen lemondanod valamiről. Azt akarom, hogy úgy élj, mint egy emberlány! Azt akarom, hogy az életed normálisan folytatódjon, mintha én meghaltam volna 1918-ban, ahogy történnie kellett volna. Összeborzongott a karjaimban. Emlékeztem, hogy milyen érzés volt nekem őt a halál közelében tudni, ezért megértettem, hogy megijedt a szavaimtól. Mégis úgy akartam, hogy – mint egy sokkterápiában – drasztikusan tudatosítsam benne a tényeket. Tagadólag megrázta a fejét, és nem szomorúnak, inkább mérgesnek tűnt. − És mégis, mit gondolsz, miféle fura párhuzamos világban mentem volna én el az iskolabálba saját szabad akaratomból? Ha nem lennél ezerszer erősebb nálam, akkor gondoskodnék róla, hogy ezt ne úszd meg szárazon! Erre már mosolyognom kellett. Mindig elbűvölt Bella agresszív oldala, merthogy hiába bizonygatta, tudtam, hogy olyan nem létezik. − Nem is volt olyan rossz, te magad mondtad! – emlékeztettem, de láttam, hogy 236

hiába próbálkozom. Talán tudtam is, hogy valahol igaza van, hiszen ott voltam mindannyiszor, mikor elutasította a hódolóit ezen a téren. − De csak azért nem, mert veled voltam – makacskodott Bella. Nem feleltem, szerettem volna lezárni már ezt a témát. Hanyagolni a kettőnk között tátongó szakadékot, de nem könnyítette meg a dolgomat. Hogy eltereljem a figyelmét, inkább a kíváncsiságomat elégítettem volna ki. − Elárulnál nekem valamit? – kérdeztem tőle, bár csak udvariasságból, hiszen úgyis tudtam, mi lesz a válasza. − Mindig mindent elárulok neked – mutatott rá, szája sarkában halovány mosoly játszott. Elvigyorodtam. − Mindegy, azért most ígérd meg, hogy ezt tényleg elárulod! Gyanakodva méregetett, de végül az önzetlen bizalma győzött a józan esze felett. − Jó, rendben... − Úgy láttam, őszintén meglepődtél, amikor rájöttél, hogy hova hozlak – kezdtem, de félbeszakított. − Mert meg is lepődtem – heveskedett. Úgy láttam, fogalma sincs, mire akarok kilyukadni. Nem voltam benne biztos, hogy örülni fog a társalgásunk ilyetén alakulásának, mégis folytattam. – Pontosan – bólintottam elégedetten, majd összevont szemöldökkel folytattam. – De akkor nyilván volt valamilyen elképzelésed... Kíváncsi vagyok, végül is mit gondoltál, miért öltöztetlek díszbe? Igen, jól gondoltam. Valóban nem örült. Jobban szeretett volna bármi másról beszélni, csak erről nem. Kelletlenül elhúzta érzéki ajkait, bennem pedig a szomjúságomnál is jobban fellángolt a kíváncsiság. − Nem akarom megmondani neked – motyogta, én pedig kétségbeestem. – Megígérted! – emlékeztettem, mire kelletlenül bólintott. Nem értettem a gondolatmenetét. – Tudom. – Hát akkor? − Mert attól félek, megharagudnál, vagy elszomorodnál – magyarázta, én pedig elgondolkodtam, vajon tényleg jó lenne-e belelátnom a fejébe. Talán ki sem tudnék igazodni a bonyolult és fordítottan működő agyi tekervényei között. Kedves dolognak tartottam, hogy félt engem, de el is gondolkodtatott. Vajon mi járhat a fejében, amivel engem valami módon megbánthatna? Semmi nem jutott eszembe. − Akkor is tudni szeretném – jelentettem ki kellő határozottsággal. – Szóval? − Hát... azt sejtettem, hogy ez valamiféle... különleges alkalom lesz – kezdte óvatosan, de ahogy beszélt, elkapta a hév és olyan szintű megvetés vegyült a hangjába, amilyet eddig még nem hallottam. – De az meg se fordult a fejemben, hogy csak egy közönséges, emberi dolog... egy iskolabál! Elakadt a lélegzetem. Jól hallottam? Ilyen szintű megvetést hogyan érezhet a saját fajtájának szerves részéhez kapcsolódó eseményről? Teljesen kétségbeestem, aztán félelmetes gyűlölet söpört végig rajtam... önmagam iránt. Az eddig meglapult részem most feltámadt hamvaiból és kacagva kiabálta a saját arcomba: Na, tessék! Ezt tetted vele! Gyűlöli a saját fajtáját. Gyűlöl embernek lenni! Alice-nak igaza lesz? Bella is a testvérévé akar válni? Nem érik be a barátsággal, és én sem fogom beérni azzal az idővel, ami Bellának megadatott? Szinte már láttam 237

magam előtt, amint mámorosan mártom mérgezett fogaimat újra és újra a bőrébe, hogy minél többet ízlelhessem... hogy minél több mérget juttassak a szervezetébe. – Emberi? – ismételtem színtelen hangon, mire idegesen hadarta a magyarázatot. − Oké! Azt reméltem, hogy meggondoltad magad... hogy végül mégiscsak hajlandó vagy átváltoztatni engem. Mintha csak egy apró szívességet kérne, úgy beszélt róla. És milyen boldogan mondtam volna, hogy ha ez a vágya, ám legyen. Átváltoztatom. De éreztem a fájdalmat a torkomban. A vére utáni sóvárgásom állandó volt, bár megtanultam ezt kezelni, mégis bennem lobogott égető lángtengerként, hogy ne felejtsem el soha, mi vagyok. Ez volt, amit Bellának soha nem engedhettem, hogy érezze. A naivitása, az ártatlansága nem érdemelt ilyen létezést. Nem akartam veszekedni, szerettem volna visszahozni az este könnyedebb hangulatát, ezért a csúfondáros mosolyomat villantottam rá. − És úgy gondoltad, ez olyan alkalom lenne, ahol csak estélyi öltözékben illik megjelenni? – kérdeztem gunyorosan, mire az ajkait sértődötten lebiggyesztette. − Fogalmam sincs, hogy mennek ezek a dolgok. De szerintem több értelme lett volna, mint egy iskolabálnak. − tartottam magam, de a szavai fájdalmat okoztak. Nem szerettem, ha így beszél az életéről, nem akartam, hogy képes legyen eldobni mindent, még miattam sem. Észrevette, hogy továbbra is kitartóan röhögök. − Ez egyáltalán nem mulatságos! − Igazad van, tényleg nem mulatságos − jegyeztem meg, és mikor láttam szemében az őszinte csalódottságot, hagytam lehullni az álarcomat. A mosoly, minden jókedvvel együtt eltűnt az arcomról, és komolyan néztem a szemébe. − Viszont inkább tekintem tréfának, mintsem elhiggyem, hogy komolyan beszélsz. − Pedig én komolyan beszélek – dacoskodott, mire megfordult egy őrült gondolat a fejemben. Jó lecke lenne a számára, ha kicsit ráijesztenék, bár igazából az volt a kérdés, vajon nem fordítva sül-e el a kísérletem. Ha hagyná magát, az kétségbe ejtőbb lenne, mint ha egyszerűen sikoltva tiltakozna, hogy meggondolta magát. − Tudom – mondtam, de reméltem, nem hallja ki az elkeseredettségemet a hangomból. – És tényleg annyira szeretnéd? – bólintott, ebbe bele kell őrülni. − Annyira szeretnéd, hogy ez legyen a vég, hogy ez legyen az életed alkonya, mielőtt még igazán megkezdődött volna? Hajlandó lennél feladni mindent? Újra bólintott. − Ez nem a vég lenne, hanem a kezdet – lehelte, és az egyik, ostoba felem ujjongott a szavaira. Nem! Ez téboly! Nem akarhatja, hogy ilyen váljon belőle. Önmagamat sem bírtam elfogadni, nem bírtam volna elviselni, ha miattam Bella hasonlóan érezne önmaga iránt. Nem! − Nem érek én annyit – mutattam rá elkeseredett iróniával. Semmi nem ér annyit, én így láttam, de Bella persze még véletlenül sem értett egyet velem ebben sem. – Emlékszel, amikor azt mondtad nekem, hogy nem látom magamat tisztán? – szegezte nekem a kérdést, szemeiben őszinte felháborodás csillogott. – Te nyilvánvalóan ugyanabban a vakságban szenvedsz. Nem valószínű... − Én tudom, mi vagyok – jegyeztem meg, bosszús sóhaj szakadt fel a mellkasából, én pedig hirtelen elhatározástól vezérelve fürkészőn néztem rá. Tekintetemmel fogva 238

tartottam az övét, és igyekeztem nem elveszni benne, mint egyébként, hanem koncentráltam a teste jeleire. – Szóval készen állsz? – Ühüm – vágta rá azonnal, de pupillái a rémülettől kitágultak, és idegesen nyelt egyet. Könnyű volt a reakcióiból olvasni, ha már a gondolatait nem láthattam. Egyelőre azonban a makacssága tartott ki. – Tehát? Kihívó volt, mégis reménykedtem. Talán az agya mégsem hagyja cserben. Talán időben észbe kap, és könyörög, hogy ne bántsam. Reménykedtem, miközben lehajtottam a fejemet, míg ajkamat csupán egy milliméter választotta el a bőrétől. − Most mindjárt? – leheltem a nyakába. – Igen – súgta vissza, nem tudtam eldönteni, milyen csengése van a hangjának: határozott, vagy rémült. Mindenesetre a teste mesélt nekem. Szíve mint egy riadt kis állaté, szinte ki akart ugrani a mellkasából, míg a lélegzete akadozott. Apró, törékeny kezeit ökölbe szorította, a teste ívben megfeszült, épp csak rám nem kiabált, hogy retteg tőlem. Mégsem szólalt meg. Várta, hogy én a szörnyeteg vámpírrá változtatom. Az illatát mélyen magamba szívtam, hagytam, hogy megtapadjon a nyelvem hátsó részén, majd továbbkússzon a torkomba, végig le egészen a gyomromig, ahol lávatengerként fortyogott tovább. Éreztem a nyaki ereiben zuborgó forró vérét, emlékeztem az ízére, hogy milyen volt a kínzó szomjúságomat csillapítani vele... És akkor lágy csókot leheltem selymes bőrére éppen lüktető aortája fölé, majd lassan felemeltem a fejemet. Nem bánta. Nem jött a sikoltozás, elmaradt a kegyelemért könyörgés. Ez a lány valóban eldobná értem mindazt, amiért bármelyikünk odaadná a fél, sőt akár az egész karját. − Nem hihetted komolyan, hogy ilyen könnyen beadom a derekam – jegyeztem meg, a gúnyos hangnem mögé bújtatva a fájdalmamat. − Egy lány miért ne álmodozhatna? – felelte merengőn, inkább csak magának, mint nekem. − És te erről szoktál álmodozni? – kérdeztem cinikusan. – Hogy szörnyeteg lesz belőled? − Nem egészen − felelte végtelenül szomorúan. − Leginkább arról álmodozom, hogy veled maradok mindörökre. Éreztem a fájdalmát, mintha az enyém szólt volna. Nem volt jó így látni őt. Szerettem volna visszacsalni a mosolyt gyönyörű arcára, és kizárni minden olyan tényezőt, ami ennyire elkeserít mindkettőnket. Lágyan végigsimítottam puha ajkain, minden gyöngédség, ami bennem élt, miatta létezett. Ezekért a pillanatokért, melyeket együtt töltöttünk. − Bella! Én mindig veled maradok. – ígértem őszintén. Úgy éreztem, ennyit megtehetek, ennyit be tudok tartani, mivel elhagyni vagy elengedni képtelen lettem volna. – Ennyi nem elég? Lágy csókot lehelt az ujjaimra, és megajándékozott egy szelíd mosollyal. − De elég, egyelőre – mondta végül, engem pedig újra elöntött a keserűség. Dühös voltam, amiért ennyire tökéletes munkát végeztem nála. Mint egy agymosás, ami nekem hihetetlenül jólesett és hízelgő volt, mégis tudtam, hogy Bellának nem tesz jót. Haragosan legyintettem és, hogy megnyugodjak kieresztettem a levegőt a számon keresztül. Ez is a patthelyzet része volt. Nem láttam kiutat belőle, amit pedig Alice kínált fel Bellával vállvetve, számomra elfogadhatatlan volt. Bella észrevette a hangulatváltozásomat, mert finoman végigsimított fagyott arcomon meleg ujjaival. 239

− Figyelj rám − már figyeltem, mindig és mindenhol, de azért tudtam, mire gondol. Felnéztem gyönyörű csokoládészemeibe. − Jobban szeretlek, mint az egész világot együttvéve. Ez nem elég? Elmosolyodtam a visszafordított szóhasználaton. − De igen, elég. Örök időkre elég. Nekem mindenképpen. Elég erősnek éreztem magamban az elhatározásomat, hogy tudjam, előbb-utóbb Bellát is meggyőzöm az igazamról. Hogy emlékeztessem magamat a pillanatra, amikor Bella felkínálta nekem a vérét és ezzel együtt az életét, újra előrehajoltam és megcsókoltam lüktető aortája fölött selymes bőrét. Az illata belém ivódott magát, én pedig elégedetten éreztem a torkomban lobogó forróságot.

Ez a Stephenie Meyer által félbehagyott Midnight sun folytatása ill. befejezése beninától. http://alkonyzona.blogspot.com

240