Éva naplója Városi Emese Publio Kiadó 2015 Minden jog fenntartva Munkatársak: Mészáros Ilona Borítógrafika: Guth Rita, Publio Kiadó A kisregény különdíjat nyert 2008-ban a Tollinga Multikulturális Portál regény kategóriájában
Előszó A regény 2007-ben jelent meg először egy internetes újság lapjain folytatásokban. Olvasótábora hétről hétre növekedett, népszerűsége az utolsó rész előtt csúcsokat döntött. Az újság bezárása után az író honlapján teljes terjedelmében volt olvasható. Az Éva naplója csak egy egyszerű nő története, aki erején felül próbál felülkerekedni a nehézségeken, nevelni a gyerekeit, átvészelni az élet viharait. Sikerének titka, hogy pozitív példát állít minden egyedülálló anya elé. A történet most változtatás nélkül kerül újra közlésre.
Április 1. Délután volt. Vakítóan tűzött a nap, a levegő szinte izzott az áprilisi nyárban. A kutyák arra is lusták voltak, hogy felnézzenek az utcán elvonuló családra. Elöl két, majdnem egykorú szőkés hajú gyermek haladt, egy fiúcska és egy kislány, utánuk egy háromévesforma kislány ballagott. A sort az anya zárta. Babakocsit tolt maga előtt, melyben egy harmadik kislány aludt. A kocsi mindkét oldalára nagy szatyrokat aggattak, és a nő még egy hatalmas hátizsákot is cipelt. Szótlanul haladt a menet. A téren már felbúgott a busz motorja, ám a nő nem siettette a gyerekeket, inkább kényelmesen átsétáltak az utca túloldalára. Az ABC előtt megálltak pihenni. A kicsik odanyomták orrukat az üveghez, és szótlanul bámulták a benti bőséget. A két idősebb halkan suttogott valamit. Egyikük sem követelőzött. Nemsokára ismét megindultak. A következő sarkon vad kuvasz riasztotta meg a kisfiút. Ijedtségüket tovább fokozta, hogy a busz felől érkező idősebb asszony rosszallóan meredt rájuk. – Már megint a csavargás! – csattant fel, mikor a gyerekkocsi mellé ért. – Most hova, kisasszony? A kicsik riadtan bújtak az anyjukhoz. – Kiviszem a gyerekeket a legelőre. Feri elküldött, mert nem hagyták aludni. – Majd kapsz te a Feritől, ha felébred, és nem talál! Még hogy a legelőre! Inkább ásnál a kertben! És a mosás megvan már? – Mindennel készen vagyok, anyuka. – Akkor is! Minek folyton mászkálni? Biztos lenne otthon munka. Sose’ azon gondolkodol, hogy’ könnyíthetnéd meg az urad dolgát. Mindig elfelejted, hogy te csak egy jöttment vagy, Éva! Összetehetnéd a két kezed, amiért ilyen embert kaptál, mint a fiam. De nem! Neked mindig a csavargáson jár az eszed. – Csak akkor megyek el hazulról, ha fontos. – Mi fontos van a legelőre menésben? Meg a folytonos orvoshoz szaladgálásban? – Veszélyeztetett terhes vagyok, anyuka! – Nincs neked kutya bajod se’, csak dolgozni nem akarsz. Azért van ez a sok kölök is. Ezeket se’ látod el rendesen, minek még egy, mi? – Hiszen tetszik tudni, Feri nem engedte elvetetni. – Az én fiam a légynek se’ tudna ártani. Áldott jó gyerek. De te? Rakásra szülöd a kölköket, egy perc nyugta nincs tőletek. – Éppen azért jöttünk el, hogy legyen. – Persze! Eljöttetek, és szórjátok a pénzt, amit az én fiam keresett meg. – Az asszony a mellére tette a kezét, mintha nehezen kapna levegőt. – Láttam, hogy most is a boltból jöttetek ki. – Csak a kirakatot néztük. – Még hogy a kirakatot? Évikém! Te még a Dárius kincsét is elherdálnád egyetlen nap alatt. Neked minden kellene, amit csak meglátsz! Folyton pénzt követelsz a Feritől. Neked nem volt jó a mosógép se’, amit én adtam. Neked új kellett volna, mert a szomszéd újat vett. – Amikor használni akartam, megrázott. Majdnem belehaltam!
– Semmiség volt. A fiatal nő arca vörös lett. Sírásra görbült a szájjal motyogta: – De hát meghalt bennem a gyerek! – Nem kár érte, maradt még elég – szakadt ki az asszonyból. Önelégült arcán látszott, hogy komolyan gondolta a kijelentését. A fiatalabb ezt már nem tűrhette: – Hogy mondhat ilyet az unokáiról? Különben sem én akartam ennyi gyereket. Az idősebb feldúltan letette a szatyrát a földre. Csípőre tette a kezét, és mintha őt sértették volna meg, pörölt tovább. – De felvágták a nyelvét, kisasszony! Még a végén én leszek a hibás, mert kiemeltünk a nyomorból. Te nem beszélhetsz így velem. Megállj! Megmondom a Ferinek, hogy milyen cafka vagy! Majd én megmutatom, hogy nem lehet velem így bánni! Felnyalábolta a szatyrát, lassú léptekkel megindult a tér felé, és még sokáig morgott haragosan. A fiatalasszony kivárt. Amikor már nem hallatszott el hozzá az anyósa hangja, előreküldte feszengő gyerekeit a sarokig. Mielőtt ő is utánuk indult volna, előhúzott egy gyógyszeres üveget. Két szemet vett ki belőle, és bekapta. A sarkon megint megállította a gyerekhadat, és a kút vizével lenyelte a tablettákat. A hideg vízzel lemosta az arcát, hogy a gyerekek ne lássák a könnyeit. A legidősebb kislány mégis észrevett valamit, mert némán végigsimított az anyja hátán, erre ő hálás puszit nyomott a homlokára. Ezután feltöltötte a vizes palackot, és a hatalmas szatyrok egyikéből előkerült műanyag pohárból megitatta a gyerekeket is. Vártak még egy percet, majd amikor az asszony eltűnt a mellékutcában, a család befordult a sarkon. Néhány ház után a határ, és a gondosan művelt szántóföldek következtek. – Mama, a legelő nem erre van – jegyezte meg a kisfiú. – Nem a legelőre megyünk, hanem a vasútállomásra. – Minek medünk oda? – kérdezte a középső kislány. – Majd meglátod! Meglepetés. Az út alacsony dombon hullámzott. A gyerekek miatt megálltak a dombtetőn, habár Éva nem érezte magát fáradtnak. A kicsik sem látszottak még fáradtnak, inkább izgatottnak a beígért meglepetés miatt. A következő domb mögött újra megpihentek. Onnan már látszott a szomszéd falu frissen meszelt templomtornya és a nyílegyenes főút, mely az állomásra vitt. Éva elővette a zsebóráját. Kereken egy óra volt hátra a vonat indulásáig.
Még egy óra volt hátra a szabadulásig. A szomszéd faluban ugyanolyan álmosító csend honolt, mint az előzőben; a hőségben a kutyák sem keltek fel szívesen, hogy megugassák a jövevényeket. A gyerekek lassan kezdtek elfáradni. Máskor ilyentájt ébredtek fel a délutáni alvásból. Csupán a legkisebb volt kipihent, aki a kocsiban végigaludta a sétát. Nemsokára nyöszörögni kezdett az éhségtől, az anyja teli cumisüveget nyomott a kezébe. Ez pár percre elhallgattatta. A főutcán sétáltak tovább. Ahogy az előző faluban, a bolt előtt itt is megálltak. A gyerekek megint csak sóváran, de szótlanul bámulták a kirakatot. Éva újra megnézte az óráját. Még fél óra volt az indulásig, és az állomás épülete legfeljebb már csak két percre lehetett. Hirtelen a nagylányhoz fordult. – Vigyázz a testvéreidre, mindjárt itt vagyok. Felszegett fejjel belépett a boltba. Néhány perc múlva újabb kitömött szatyorral tért vissza. A gyerekek izgatottan állták körül. – Majd a vonaton – hárította el őket az anyjuk, és megindította őket a sárga épület felé. Jegyet nem kellett vennie, a papiros tegnap óta ott lapult a zsebében. A piros motorvonat a második vágányon állt. Az utasok többsége elfoglalta a helyét a kényelmes üléseken, csupán egy idősebb nő várakozott a peronon. A kalauz, amint meglátta a felpakolt Évát, mosolyogva sietett a segítségére. Nem engedte, hogy a nagy hasával emeljen. Még viccelődött is. – Hová, hová szépasszony? Talán bizony szépségversenyre? – és egy gyors mozdulattal feltette a csomagokat a peronra. – Ugyan már! – szabadkozott a nő. – De, de! Ilyen szép gyerekekkel csakis oda mehetnek. Hopp, de magas ez a vonat! – mosolygott a középső kislányra. Feltette utána a babakocsit is. – Fehérvárra mennek? – kérdezte kedvesen. – Pestre. A kalauz még megkérdezte, rokonokhoz igyekeznek-e, majd mosolyogva elment a dolga után. Éva hamar beültette a családját a legelső fülkébe. Lepakolt, mindegyik gyereknek kijelölte a helyét, és elővette az új szatyrot. A kicsik ujjongtak. A csomagból előkerült pár zsömle, olcsó kolbász, háztartási keksz, és a végére zacskós kakaó. Még egy darabka csokoládé is jutott mindenkinek. Amilyen gyorsan fogyott az étel a kis kezekből, ugyanolyan gyorsan párolgott el Éva nyugalma. Miért nem indul már a szerelvény? Régen itt volna az ideje. A kalauz párszor elsétált mellettük, és ismét megdicsérte a gyerekeket, hogy milyen szépen esznek,
nem olyanok, mint a nagyok, akik mindent összemorzsáznak. – Mikor indulunk? – tudakolta tőle a nő, mikor már vagy húsz perce hiába nézte az óráját. – A késett fehérvárit várjuk. Amíg az be nem ér, nem mehetünk. Tudja, csak egy vágány van. – Le fogjuk késni a pestit – aggodalmaskodott Éva. Valójában egészen más miatt aggódott. – Nem hiszem. De ha mégis, hát félóránként indulnak tovább a vonatok. Csak egy kis késés. Legalább nem kell rohanni. Éva aggodalma nőttön-nőtt. A gyerekek sokkal gyorsabban ettek, mint máskor, talán az izgalom miatt. Nemsokára minden elfogy, kérdezősködni kezdenek, és akkor… Végül nem kezdtek kérdezősködni. A fáradtság és a jóllakottság hamar elnyomta őket, csak a kicsi provokálta az anyját egy kis játékra. A fehérvári személy huszonöt perces késéssel futott be. Az utasok sietve szálltak le. Vidéken minden perc számít, vár a háztáji, az állatok. Az emberek egymást leelőzve özönlöttek ki az állomásról. Éva gondterhelten fürkészte az idegen arcokat. A kalauz egyszer csak fellépett a vonat lépcsőjére, intett a vezetőnek, és a kocsi ajtói végre becsukódtak. A vonat kezdett nagyon lassan kigurulni az állomásról. Éva a kijáratig követett a szemével egy jól öltözött középkorú házaspárt, amikor észrevette azt a furcsán tántorgó férfit, aki eltorzult arccal és rogyadozó térdekkel éppen akkor tolta be a biciklijét az állomásra. Részeg az induló vonatot kémlelte. Éva reszketve ismerte fel a férfiban Ferit, és Feri kabátjába dugva a kisbalta nyelét. Fehérvár előtt keltegetni kezdte a gyerekeket. Habár nehezen ébredtek, az átszállás simán ment. Sötétedett, mire a vonat Pestre ért. Az állomáson nehezen kászálódott le a népes család. Előbb a gyerekek, aztán a csomagok, majd a babakocsi került le a legkisebb gyerekkel, mindezt egyedül kellett megoldania Évának. A Keleti pályaudvar előtt tanácstalanul forgolódtak, majd lementek az aluljáróba. A troli megállóját innen már könnyen megtalálták. Kiutaztak a Városligetbe, majd a Felvonulási térről begyalogoltak a tóig. Csupán néhány andalgó szerelmespárral találkoztak. Lassacskán besötétedett, de az utcai lámpák otthonos félhomályt teremtettek a hatalmas parkban. Az állatkerttől nem messze, a bokrok takarásában felverték sátrukat. A hátizsákból és a táskákból meleg ruhák, takarók kerültek elő. Fél tízre mindnyájan mély álomba merültek.
Április 2. Hajnalban egy rendőr nézett be a ponyva alá. Mogorva tekintete megenyhült, mikor látta, kikkel van dolga. Szelíden megrázva felkeltette Évát. – Itt nem alhatnak, nagyon sajnálom. – Tegnap egész nap utaztunk. Kérem, nézze el nekem – könyörgött a nő a gyermekei álmáért. – Elhiszem, de itt akkor se’ maradhatnak. Szabálytalan, azon kívül veszélyes is. Tele a park huligánokkal. Na jó – nézett az órájára –, most van fél öt, hatra menjenek el. Ezen a címen kérjen segítséget, ha már nincs hova mennie. Egy papír fecnit nyújtott át, rajta egy piros szívvel. – Mi ez? – Egy parókia. Ne nézzen így rám! Ennyi gyerekkel nem maradhat az utcán. A rendőr elment, ám Éva tudta, hogy nemsokára visszatér. Hat előtt az állatkert zajai ébresztették a kicsiket. Az ég beborult, mire összeszedelőztek. A nő is tudta, hogy a Ligetben nem maradhatnak, de nem volt hova menniük. A parókia természetesen szóba sem jöhet. Már a szótól is végigfutott a hátán a hideg. Gábor atya… Nem, a parókia ki van zárva! Hamar összecsomagolta a kevéske holmit, és elosztotta a táskák és a hátizsák között, hogy könnyű legyen vinni. Már csak a lelke volt nehéz. Amíg a kicsik a játszótéren hintáztak, anyjuk egy padon ülve megszámolta a pénzét. Alig pár bankó lapult az ócska pénztárcában. Albérletre bizony nem lesz elég. – Kevés az, asszonyom! – szólt a hajnali rendőr. A társa zavartan állt egyik lábáról a másikra. – Tudom – lehelte a nő. Észre sem vette, mikor álltak meg a háta mögött. – Mire számított, amikor Pestre jött? Itt sincs kolbászból a kerítés. Éva hallgatott. A rendőr egy percig némán állt, aztán halkan megkérdezte: – Szökött? A nő bólintott. – Ezért érdemes volt? – Muszáj volt. Megint a néma csend. – Szedje össze a gyerekeket – szólt a rendőr. – Velünk jönnek az őrsre. Éva torka összeszorult. Ezek el fogják venni a gyerekeit! Mégsem ellenkezett, mert úgy gondolta, azzal ront a helyzeten. Csak legbelül lázongott, és önmagát okolta, amiért ide jutott. Korábban el kellett volna menni innen, még mielőtt visszatérnek a rendőrök. A kicsiknek nem mondta meg, miért kell beszállniuk a rendőrkocsiba. Semmi jóban nem reménykedett, legfeljebb arra gondolhatott, hogy mielőtt elviszik a gyerekeket, még megpuszilhatja őket.
Suhant velük a kék-fehér Lada, az épületek összemosódtak a szeme előtt. A gyerekek nyűgösködése sem tudta elvonni gondolatait a rá váró megpróbáltatásoktól. Alig telt el egy pillanat, máris ott álltak a rendőrség zárt parkolójában. A két járőr kiszállt, a családot is kiszállították a kocsiból. – Itt várjanak – mutatott egy üres padra az egyik, és a társa után bement az épületbe. Egy perccel később szirénázó rendőrautó érkezett. A gyerekek riadtan bújtak anyjukhoz. Az egyik egyenruhás, immár civilben, hamarosan visszajött. – Jöjjenek – intett Évának, és egy közelben parkoló Skoda felé terelte őket. A látszatra hatalmas család éppen csak kitöltötte a háromszemélyes hátsó ülést. A csomagok még elfértek a csomagtartóban, a gyerekkocsit azonban sehogy sem lehetett belegyömöszölni. Közben eleredt eső. Valahonnan előkerült egy harmadik rendőr is, ám ő sem tudta betenni a kocsit. Percek alatt egész kis csoport gyűlt köréjük, végül a babakocsi egy másik autó hátsó ülésére került, amely a következő másfél órában szorosan mögöttük haladt. Kelet felé indultak el, és nagyon soká értek a város határához. Éva riadalma múlni kezdett, habár a gyerekek még csendesen bújtak hozzá. Az országúton lassan megnyugodtak, és halkan beszélgetni kezdtek. Legfőképpen az úti céljuk érdekelte őket. A rendőr annyit mondott nekik, hogy jó helyre mennek. Egy szóval sem árult el többet. A kocsi Örkény után lekanyarodott a főútról, és mellékágon, egy aszfaltot régen látott keskeny utacskán haladt tovább, már jóval lassabban. Éva rohanó gondolatai is lelassultak. Már látta az út menti erdőket, a kis házikókat, a mellettük elhaladó kapásokat. Hirtelen vége szakadt az erdőnek. Kétoldalt takaros parasztházak sorakoztak, az út a tizedik épület után szűk térbe torkollott. A tér túloldalán sárga, málló falú templom ágaskodott, mellette élelmiszerbolt, a másik oldalon a Községháza. A bolt mellett sáros utca, ide kanyarodott be az autó, és a saroktól két házra megállt. Éva felbátorodott. Kiszállt, közben a gyerekeket mindvégig maga mellett tartotta. A sofőr becsöngetett a házba. A kapu előtti két akácfán még egyetlen levél sem nőtt; a ház elé annyi örökzöldet ültettek, hogy magát a házat nem lehetett látni. A csengetésre ősz hajú, molett nő jött ki, jóval túl a nyugdíjkorhatáron. Egyszerű szürke ruhát viselt, az arca mosolytalan, de kedves. Gyors üdvözlés után kaput nyitott, és beengedte a férfit. A másik autóból közben előkerült a babakocsi. – A Jani már egyengeti az utat, de aztán… erre a helyre vigyázzon – morogta a férfi. – Nem vagyok hálátlan fajta – mondta Éva, miközben azon gondolkodott, hogyan utasíthatná vissza a segítséget. – Én se’ úgy gondoltam… Csak tudja… ez itten egy paplak. Majdnem olyan, mint egy zárda. –
Elhallgatott, aztán újra kezdte. – Az atya rendes ember, de szegény nagyon öreg, és látta, hogy a nővér se’ fiatal. – Mit fecsegsz itt össze-vissza, te habókos? – nevetett Jani. – Ne hallgasson rá, kedves… Mi is a neve? – Szerencsés Éva. – A személyit lesz’ szíves! – Éva nem értette, miért csak most. Kirakott mindent a zsebéből. Előkerült a személyi igazolvány, néhány bizonyítvány, anyakönyvi kivonatok és egy terheskönyv. Jani minden oldalt gondosan átolvasott a kis könyvecskében. – Tényleg Szerencsés a neve. Azt hittem, viccel. Na, menjünk be. Jani mutatta az utat, míg a társa hátulról kísérte őket. A paplakban kellemes meleg fogadta az érkezőket. A küszöbön barátságos öreg pap állt, a gyerekek kérés nélkül hangos dicsértesséket köszöntek neki. A nappali nagy, kopott kanapéjára ültek le. A pap előbb végigmérte a nő nyúzott arcát és a megszeppent gyerekeket, majd elmosolyodott. – A törzsőrmester úr már elmondta, hogyan kerültek ide, Imreházára. Ha megfelel, be tudom fogadni magukat néhány hétre. Sajnos csak egyetlen üres szobánk van, és abban is csak egyetlen kihúzható rekamié szolgál a fekvésre. Szekrény nincs benne, de van asztal, és két szék. A szoba az udvarból nyílik. Zsuzsanna nővér megmutatja. Az asszony kitessékelte Évát a konyhába, onnan a hátsó kertbe. Az árnyas, ligetes park fái között Évának különös érzése támadt. Még nem tudta, jó-e, vagy rossz. A park földszagot árasztott, a fenyőfák halkan susogtak a fejük fölött. A kert sarkában melléképületként kicsi házikó állt. A nővér kulcsot vett elő, kinyitotta az ajtót, és maga elé tessékelte a jövevényt. – Ez a szoba. Nem nagy, de tud főzni, és van fűtés. Itt a gázkonvektor, és új a gáztűzhely. Itt a fal mögött a falikút, az ajtó mögött a vécé. Ez pedig a szoba. Éva megszédült. Eltámolygott az ágy sarkáig, leült és úgy nézett szét. Szemben az ablak, alatta gázkonvektor. Jobbra az asztal és a két szék. Balra a tűzhely és a kijárat, fölötte egyszerű fakereszten a megfeszített Krisztus. Minden tiszta, rendes, ahogy egy otthonhoz illik. Éva arcán a könnyek úgy csorogtak le, mint a pléhkrisztus oldalán a vércseppek. A nővér félreértette. – Igazán sajnálom, ha nem tetszik. Pedig egy alkalommal a püspök úr is itt éjszakázott. Persze, biztosan jobb helyhez szokott. – Nem szoktam én semmi jóhoz. Otthon szalmazsákon aludtunk a porló betonon – suttogta Éva alig hallhatóan. – Szegények voltak? – kérdezte a nővér, most már együttérzőn. – Az élettársam jól keresett, mégse láttam soha annyi pénzt, amennyi elég lett volna paprikás krumplira a hónap végéig. – Akkor mégis tetszik? – Ez a legszebb szoba, amit valaha láttam. Szótlanul sétáltak vissza a paplakba. Az atya a gyerekek között ült. A legkisebbet az ölében tartotta,
a nagyobbak csokit majszolva ülték körbe. Az egyik rendőr, sapkájával a kezében az ablaknál állt. – Te is olyan messziről jöttél, Zsuzsika? – gügyögte boldogan az öreg pap, majd a nővérhez fordult. – Nos, tetszett a szoba? – Igen. – Akkor kicsi Zsuzsika, a mi lányunk leszel egy ideig. Jó lesz? Itt maradsz Gábor atyánál, úgy bizony! Éva újra megszédült. Az utolsó pillanatban sikerült elkapnia egy szék támláját. Miért pont egy újabb Gábor atyát sodort az ég az útjába? – Jól van? – kérdezte aggódva az öreg pap. – Mi a baj? – Semmi… csak megszédültem. A pap együttérzőn bólintott. Többet értett ki ebből a három szóból, mintsem azt Éva megsejtette volna. – Remélem, egyszer megtisztel a bizalmával. Azért maradnak, ugye? – Igen, és… köszönöm – mondta a nő sokára. Amikor kicsit később kinézett a kerti lak ablakán, sűrűn hullott a hó. Délután volt és csend. A gyerekek életükben először paplanos ágyban aludtak. Éva is melléjük feküdt. Végre volt ideje átérezni a délelőtt történteket. Minden olyan gyorsan történt. Mielőtt magára hagyták a rendőrök, behordták a szobába a szegényes holmiját. A nővér kartondobozokat hozott az ábécé udvaráról, most ezekben voltak a ruháik, mint egy szekrényben. A tűzhely mellett állt az otthonról hozott kék műanyagvödör, fehér felmosó ruha száradt rajta. Az asztalon nejlonzacskóban friss kenyér, mellette margarin. Vacsorára még maradt az ebédre főzött krumplifőzelékből. Az asztal alatti kartondobozban műanyag tányérok és bögrék, hat kanál, két főzőedény, étolaj, krumpli, hagyma. Az edényeket titokban vette. Eleinte otthon a szalmazsákban, később pedig ismerősöknél rejtegette hónapokig, Feri nem is tudott semmiről. A nő lassan felkelt. Csendben mozgott, nehogy felébressze a kicsiket. Átült az asztal mellé. Innen jól látszott a falikút alatt a sárga műanyag mosdótál. Ezt az élelmiszerekkel együtt ma vette a piacon. Az otthonról hozott, és a ma vásárolt holmik, ennyi volt minden vagyona. Aggódva számolta meg újra a pénzét. Már csak ezerhétszázötven, és még tizenhárom nap van a fizetésig. Majd csak lesz valahogy. Talán a pap vár a lakbérrel fizetésig, de ha mégsem, újból a nyakamba veszem az országot – gondolta. Szombat volt, csend és végre nyugalom. Éva átöltözött. Az utcai ruhája pecsétes lett, most jött el az ideje kitisztítani. A télikabátja elszakadt, és útközben az egyik gyerek leette magát. Mély sóhajjal fogott a mosáshoz, s mire a nagyobbik lány felébredt, a pelenkák is kint száradtak az udvaron. Este Zsuzsanna nővér kopogott be. – Azért jöttem, hogy meghívjam magukat holnap a templomba. Katolikusok, ugye?
– Igen. Bár az utóbbi években nem sokat jártam templomba. – Istenhez megtérni soha nem késő. Jöjjön el, itt így szokás. Rendes emberek laknak errefelé, meglátja, nem fog segítség nélkül maradni. Éva feszengeni kezdett a segítség ígéretére. – Igazán senkinek nem akarok a terhére lenni. A nővér szigorú szemmel végigmérte. – Ha segítséget kér, el is kell fogadnia. Nem könnyű, tudom. Gondoljon a gyerekeire, az biztosan segít. Jól látom, hogy ismét babát vár? Mikorra? – Május végére. Zsuzsanna nővér egy ideig hallgatagon nézte a törékeny asszonyt. Már indulni készült, mikor az ajtóból visszaszólt: – Amikor eljött otthonról, nem gondolt a gyerekeire? – Csakis rájuk gondoltam. Kint sötét volt, a kicsik mélyen aludtak. Éva az egyik széket az ablak elé húzta, és leült. Úgy bámult ki az áprilisi télbe, mint valami mesevilágba. A holdfényben varázslatosan szikrázott a hó. Csend volt. Végre csend. Hosszú idő óta először telt el nap anélkül, hogy szidalmat kapott volna. Furcsa volt minden. Az otthonról hozott fájdalom olyan távolinak tűnt, mintha nem is vele történt volna. Kisszokoly elhalványult. Egyetlen kép maradt csak éles: Ferié, aki az állomáson kisbaltával ment volna neki, ha rátalál. Alig hitte, hogy végre megtette. Hónapok aprólékos tervező munkája egyszeriben valósággá vált. Megszűnt a várakozás, helyette itt volt a bizonyosság. Hiányérzete támadt. Hirtelen nem volt több teendője a meneküléssel. Nem kellett tovább kuporgatni, titkolózni. El sem tudta képzelni, mivel fogja ezután kitölteni a napjait. Sokáig maradt fenn. A havat nézve úgy érezte, a gyertyafényes karácsony köszöntött be. Éjfél is elmúlt, mire ágyba bújt. Még hosszú ideig forgolódott, mire el tudott aludni.
Április 3. Odakint alig virradt, amikor kopogtattak. Éva szinte azonnal, még hálóingben nyitott ajtót. Zsuzsanna nővér állt ott dideregve. – Bocsásson meg, hogy felébresztettem – szabadkozott. – Megjött Túróczy Jóska, ő hordja a tejet. Azt kérdi, mennyit adjon maguknak? Éva nem felelt. Nem volt bátorsága megmondani, hogy tejre csak a legkisebbnek tud költeni. Minden fillért előre pontosan kiszámolt, és csak a legszükségesebbre telik. A nővér észrevette a zavarát. – Kevés a pénze, ugye? Menjünk csak be. Zsuzsanna villanyt gyújtott, a pillantása Éva mezítelen karjára esett. Megmerevedett. A nő karját, nyakát és lábát mindenhol kék, zöld, sárga, barna zúzódásnyomok borították. Az idős asszony elsápadt, és a szája elé kapta a kezét. Már nem emlékezett rá, mit akart mondani a tejről. Egy percig szótlanul bámult a fiatal nőre, azután fuldokolva kimenekült a házból. Éva zavartan nézett magán végig. Nem értette, mitől ijedt meg a nővér. Végül arra jutott, hogy a hálóinget vette zokon. Önmagát ostorozta, amiért nem kapta magára a pulóvert, mielőtt ajtót nyitott. Egy ilyen szent életű nő előtt illetlenség volt hálóruhában mutatkozni. Visszafeküdni nem volt értelme, jobbnak látta felöltözni. A kicsik még az igazak álmát aludták. Csendben kiosont az udvarra. Hasznossá akarta magát tenni, ezért úgy döntött, hogy eltakarítja a havat. A szerszámoskamrában azonnal rátalált a lapátra és a söprűre. Alig fogott a munkához, Gábor atya tipegett elő a paplakból. – Hagyja ezt leányom, úgyis mindjárt elolvad. Kár ilyen nehéz munkát feleslegesen végezni a maga állapotában. Inkább pihenjen még egy kicsit a miséig, utána úgyis sokat kell állnia. Ha maga is úgy akarja, bemutatom a környékbelieknek. – Az atya lassan kibontotta a nő kezéből a lapátot. – Menjen vissza nyugodtan a családjához, és ha bármire szüksége volna, csak szóljon. Éva csalódottan vonult vissza újdonsült otthonába. A gyerekek még aludtak. Halkan letette a kabátját a székre, nehogy felébressze őket, és ruhástól végigdőlt az ágyon. Szinte azonnal elaludt. Hétkor arra ébredt, hogy Zsuzsika hajol fölé, és gagyogva az egyik gombot csavargatja a ruháján. Nagyot sóhajtott, és felkelt. Talán az előző nap izgalmai miatt, rettenetesen fáradtnak érezte magát. A megszokott mozdulatokat lassan végezte. Tisztába tette és átöltöztette a kicsit, közben észre sem vette, hogy Zsuzsanna egy lábas forró kakaóval a kezében már régóta figyeli őket az ajtóból. – Nem akartam megzavarni magukat – szólalt meg, amikor végre észrevették. – Csak ezt a kis kakaót főztem a gyerekeknek. Fogadja el! A kakaó szó hallatán felébredt a két nagyobbik gyerek is. Azonnal kimásztak az ágyból, hogy rácsimpaszkodjanak a nővérre. Éva visszaparancsolta őket. – Felöltözünk, és asztalhoz ülünk. A gyerekek vita nélkül engedelmeskedtek a halk szónak. Ekkor a harmadik kislány is felült. Beleszimatolt a levegőbe, és tapsikolni kezdett örömében.
– Kakaó! – majd kicsit ijedten folytatta: – Jaj, pisilni kell! Néhány perc múlva az összes gyerek felöltözve várakozott, a nagyok a székeken, a kicsik a bevetett ágyon ülve kortyolták a meleg italt. Zsuzsanna csendben figyelte az eseményeket. Csodálta Éva határozott, gyors mozdulatait, ahogyan kiosztotta a ruhaneműket, bögrébe mérte a kakaót, szeletelte a kenyeret, ahogy felöltöztette a családot, fazékban vizet tett a tűzhelyre melegedni, felrázta a párnákat, ablakot nyitott, végül beszedte a száraz ruhákat, és mindezt alig néhány perc alatt. Bár a nővér sem tétlenkedett soha életében, nem tudott segíteni Évának. A nő mozdulatai olyan sebesek voltak, hogy alig kezdett el egy munkát, már be is fejezte. Miközben a gyerekei ettek, ő előkészítette a mosást. Csak akkor ült le, mikor a kicsik már mindent megettek-ittak. Neki egyetlen szelet kenyér maradt. Még margarint sem kent rá. Zsuzsanna újból megrémült. Csupán a lábasra várt, mégis tanúja lett egy újabb sorscsapának. Elfacsarodott a szíve, ahogy a családot nézte. Azt hitte, kezdi érteni, miért menekültek el otthonról. Nyolc előtt hátraballagott az atya a kert végébe, hogy személyesen hívja őket misére. A gyerekek az első szóra vették a kabátjukat, Éva még gyorsan kiteregette a ruhákat. Az öreg pap türelmesen várt, közben a kicsikkel beszélgetett. – Tudjátok-e, milyen nap van? – Húsvét – válaszolta a két nagyobbik. – És mit ünneplünk Húsvétkor? – A Jézus feltámadását. Milyen szépen csillog a cipője, pedig régi. – Ferkó, nem illik megjegyzéseket tenni másokra! – szólt közbe az anyja. – Örülök, hogy tetszik a cipőm. A tiéd is szép – tettette a pap, hogy nem hallotta az intelmet. – Pénteken ott volt az új ruhával együtt. A mama csak akkor engedte meg, hogy felvegyem, amikor megfürödtem. Azt hiszem, a húsvéti nyuszitól kaptam, mert a testvéreim is kaptak új ruhát meg cipőt. Ha a mama veszi, akkor csak az egyik testvérem szokott kapni. Végre elindultak. A kapuban Éva riadtan a fejéhez kapott. – Elfelejtettem bevenni a gyógyszereket! – Megvárjuk – kacsintott a pap. Beletelt néhány percbe, míg a nő visszatért. Időközben szemerkélni kezdett az eső. A templomban Zsuzsanna az első padba ültette őket. Éva örült ennek, legalább nem kellett a tömeg szemébe néznie. Így is a hátában érezte a rosszalló tekintetüket. A hívek egyre gyülekeztek. Kilencre a pici templom teljesen megtelt, még a kapun túl is álltak; a kívül rekedtek esernyőin halkan koppantak az esőcseppek. A hosszú mise alatt a gyerekek egyre kérdezősködtek. Éva halkan felelgetett nekik. Noha nem volt ellenére az istentisztelet, alig várta a végét.
A házasulandók kihirdetését követően az atya még nem bocsátotta el a híveket. Először csak általánosságban beszélt a keresztényi könyörületességről, majd név szerint is megemlítette Évát és családját, mint a legelesettebbeket az egyházközségben. Amikor mindent elmondott, kiállt a templom elé, hogy mindenkitől személyes búcsút vehessen. Zsuzsanna ugyancsak eltűnt valahová, így Éva egyedül maradt. Még nem mert elmozdulni a helyéről. Messziről úgy látszott, észre sem veszi a reá szegeződő tekinteteket. Lassan csend lett. A két ministráns sokáig szöszmötölt a sekrestyében, a kántor zavarta haza őket. Az idős férfi néhányszor elsétált a padsorok között, kiürítette a perselyeket, összeszedte az imakönyveket, és lezárta a kis orgonát. Amikor végzett, Évához lépett. – Már mindenki elment – mondta csendesen. Kinn a téren nyoma sem volt a hónak, és a tömeg nagyobbik része is szétszéledt. Zsuzsanna nővér az ábécé előtt beszélgetett egy idősebb asszonnyal, Éva mindkettőjüknek köszönt. A kicsik ugyanígy tettek. Álldogált még néhány csoport a tér különböző pontjain. Páran lopva végigmérték a családot, a többség azonban nem foglalkozott velük. A kapuhoz érve akadt egy kis gondjuk. Először rossz kulcsot dugtak a zárba, amin jót mulattak. Az új otthonukban még egy meglepetés várta a gyerekeket: az asztalon, a két széken és az ágyon két-két picike csokitojás kínálta magát. Csak a kis Zsuzsika kezdte rögtön bontogatni a színes csomagolópapírt, a nagyobbak helyet kerestek, ahova eldughatnák. Anyjuk az ágyról nézte őket. A délelőtt kiszívta az erejét. Olyan jólesett hátradőlni, a szemét csak egyetlen pillanatra behunyni… Éles kopogás riasztotta fel. A gyerekek nem voltak sehol. Az ajtóban az idősebb asszony állt a térről. – Nem ébresztettem fel, ugye? Szeretném áthívni magát is hozzánk. A gyerekei olyan jól érzik magukat, hát gondoltam, ebédeljenek nálunk. Éva zavarban volt. – Nem akarok a terhükre lenni. – Nem lesznek. A lányomékat vártuk Pestről, erre ma reggel telefonáltak, hogy lázas beteg lett a kisebb unokám. Mi meg már bekészültünk mindennel. Ott a sok étel, az öregemmel két hétig se’ ennénk fel. – Hát jó – egyezett bele Éva. A bőséges ebéd után a házigazda segítette haza a családot. Talicskában tolta Éva után a ruhákat és élelmiszereket, amiket a két öreg a saját házában feleslegesnek ítélt. Mindezek tetejébe akadt a padláson egy régi kisszék meg egy kiságy.
Amíg a kicsik a délutáni álmukat aludták, anyjuk lemosta és beállította az új bútorokat, dobozban az asztal alá dugta a befőtteket, kimosta a kapott ruhákat a gyerekeiével együtt, majd kitakarította a szobát. Egyet szusszant, mielőtt felsöpörte az udvart és kiteregetett. Mivel a kicsik már ébredeztek, uzsonnát készített: kenyeret szeletelt, teát főzött. A maga kenyerére megint nem kent margarint. Mialatt a gyerekek ettek, beágyazott, beszedte a száraz ruhát, makulátlan rendet és tisztaságot varázsolt. A nővér természetesen megint rosszkor érkezett, Éva éppen akkor ült le az asztalhoz a szelet üres kenyerét elfogyasztani. Zsuzsanna egy pillanatig némán állt az ajtóban, Gábor atya tolta beljebb. Középkorú pár jött mögötte. A pap bemutatta őket: Kovácsék Pestről, rokonokhoz jöttek látogatóba. Meg akarnak ismerkedni velük. Az asszony még be sem lépett, már kérdezősködött, és egy óvatlan pillanatban végighúzta a mutatóujját az ablakpárkányon. – Mivel foglalkozott, mielőtt gyes-re ment? – Óvónő voltam. – Ért a mezőgazdasági munkához? – Azt hiszem. Otthon egyedül gondoztam a kertet. – Mekkorát? – Hétszáz négyszögölt. – Tartott állatot is? – Húsz disznót hizlaltam leadásra, és ötven anyanyulat gondoztam. – Csirkét is? – Igen, de azt már mind elvitték a vágóhídra. – Hányat nevelt egyszerre? – Kétezret. Zsuzsannának hirtelen le kellett ülnie. – Ha ilyen jól élt otthon, minek jött el? – Én csak gondoztam a jószágot, de nem volt az enyém. – Mennyit keresett az állatgondozással? – Használhattam érte egy szobát. – Akkor nem rokonoknál lakott?
– Az élettársammal és a családjával. – Volt külön lakásuk? – Az anyósom melletti öreg házban laktunk, közvetlen szomszédok voltunk. – Meséljen a házról! Hány szobás, milyen fűtésű? – Két szoba volt benne, a kisebbikben laktam a gyerekekkel. – Volt szép bútoruk, kocsijuk? – Az én szobámban volt egy nagy szalmazsák, azon aludtunk. – És a másik szoba? – Nem tudom. – Soha nem lépett be oda? – csodálkozott Zsuzsanna. – Kulcsra volt zárva előlem. Az anyósom takarította. – Miért nem vettek bútort? – Egyszer kaptam egy régi sezlont… Az élettársam összevágta tűzifának. – Apa a hajamnál fogva rángatott le róla – szólt közbe a legnagyobb gyerek. – És akkor tört el a Ferkó lába is, mert apa belerúgott. Döbbent csend következett. A férfi, aki eddig nyugodtan álldogált a felesége mellett, most megfogta a karját és intett Éva felé. Az asszony kelletlenül folytatta a kérdezősködést. – Még egyet kérdeznék, mennyi a havi jövedelme? Éva elővett egy szelvényt és átnyújtotta. – Családi pótlék a négy gyerekre és a gyed Zsuzsika után. – Ez nagyon kevés – húzta el a száját a nő. – Van valami terve? Mit fog csinálni egyedül? – Albérletet keresek, ahol lehet állatot tartani. Veszek nyulat, tyúkot, gondozom a kertet, elmegyek napszámba vagy takarítani. Nem félek a munkától. – Tud tapasztani? – Házat? Tudok. – Én nem bízom magában, de a férjem… Van itt a falu szélén egy öreg parasztháza, még az apjától örökölte. Azt akarja, hogy adjuk oda maguknak. Ne örüljön! Bele fog rokkanni a munkába. Öt éve nem lakják, rendbe kell rakni, kimeszelni, tapasztani, mázolni. Van hozzá két nagy melléképület, meg egy hatalmas telek, teljesen benőtte a bozót. Ha gondolja, odakísérem, hogy megnézze.
Zsuzsanna boldogan vigyázott a gyerekekre, míg anyjuk új otthon után nézett.
