Észrevételek gazdasági tanintézeteink ügyében. II. Az, hogy valakibıl a szó igaz értelmében jó gazda váljék, legnagyobbrészt egyéniségéhez van kötve. A kellı vezetés a gyakorlat oktatásában, a jó alkalom sokoldalu tapasztalás szerzésére bizonyára sokat járulhat a kezdıgazda kiképeztetésének alapos voltához, de e részben a leginkább döntı befolyás mégis csak az egyéniség minıségének jut. Van akárhány oly fiatal ember, ki minden válogatott gyakorlat és elméleti tanulmány daczára a mezıgazdasági tevékenység terén sohasem emelkedhet felül a középszerüség színvonalán, mert egyszerüen nincsen hozzá való egyénisége. Ne mondja tehát senki, hogy a gazdasági tanintézetek hiányos szervezetében keresendı és található fel a hiba, ha egy bizonyos jószágigazgató vagy akármiféle más tekintély nem lehet megelégedve azon fiatal emberek alkalmazhatóságával, kik valamely gazdasági tanintézet tanfolyamát végezték. Bizony „vaczkorból sohasem lesz nemes körte” és „botból nem lesz beretva!” Úgy látszik, hogy ama bizonyos jószágigazgató, ki Kodolányi Antal t. barátomnak azt mesélte, – mint ezt egy a mult nyáron megjelent czikkében megemliti, – hogy jobban használhat szaktanulmányt nem végzett fiatal embert, mint olyant, ki gazd. tanintézetben már járt, ilyenek kiválasztásában nagyon szerencsétlen volt, mert azt csak nem tételezheti fel senki, hogy a gazdasági tanintézetek tanítványaik jó hajlamait rendszeresen rontanák vagy kiirtanák! Képzelhetı-e oly tanintézet, mely a tudatlanságot vagy az elteltségre való törekvést elımozditaná, vagy csak olyan is, mely az effélék ellen egész erejével ne harczolna? Nem vagyok azon kellemes helyzetben, hogy egyszerüen visszautasíthatnám ama vádat, mely azt állítja, miszerint a gazdasági tanintézetet végzett ifjak között olyanok is vannak, kik nem tudnak mindent, mit tudniok kellene, nem értenek mindenhez, mihez érteniök kellene, és hogy ilyenek azonfelül még önteltek is. Megengedem, hogy több akad ilyen, mint amennyi kivánatos, de hogy ez rendes jelenség volna, mely ily általánosságban kifejezett vádra s az abból vont következtetésekre alapot szolgáltathatna, és hogy ennek a tanintézetek volnának okai: azt kereken tagadom. A gazdasági tanintézet nem az a hely, hol a szerénytelenséget s a vele járó önteltséget, mely a házi és iskolai nevelés hiányosságának sarjhajtása, valakibıl kiirtani lehetne s erre nem is vállalkozhat egy sem. Nem hiszem, hogy valaha valakinek eszébe jutott volna, amiért rosz modoru és szerénytelen ügyvéd, orvos, gyógyszerész vagy mérnök akad, hogy ezért az egyetemet vagy a mőegyetemet tehetné felelıssé! Ami pedig a gazdasági teendıkben való járatlanságot illeti, mely fiatal gazdáknál elég gyakran tapasztalható, kik a szakiskolát imént elhagyva a gyakorlat terére lépnek: e részben, úgy hiszem, minden kezdı egy kis jóakaró vezetésre és elnézı itéletre szorul. Emlékezzék csak vissza az a bizonyos jószágigazgató és akárki is, ki hasonló helyzetben volt: vajjon pályája kezdetén nem követett-e el tapasztalatlanságából kifolyó botlásokat és nem kellett-e neki is lassankint beleokulni teendıi körébe? Ha pedig valakinek oly fiatal ember kerül keze alá, kinek egyénisége arra enged következtetést vonni, hogy minden jóakaratu vezetés kárba veszett fáradság volna, hiszen tudhatja mi a teendıje: van elég válogatás, majd csak akad talán olyan, kivel méltányos kivánságok mellett meg lehet elégedni. A tanári pályán szerzett hosszu tapasztalásom különben arra vezetett, hogy nagyszámu tanítványaim közül nem mindig azok váltak ki a gyakorlat mezején, kik a tanintézet falain
belül mutatott maguktartása után a legszebb reményekre jogositottak. Azzal pedig régen tisztában vagyok, hogy formaszerint kitünıen sikerült vizsgálatok és azok folyományaképen meg nem tagadható kitőnı bizonyítvány még nem jelenti azt, hogy ilyennek birtokosa a vizsgálatokon bemutatott tudását a gyakorlati életben valóban érvényre is fogja emelni. E részben tartózkodás nélkül kinyilatkoztatom, hogy akárhány ú. n. „fényes bizonyítvány” kiállitásához hozzájárultam vagy a kitünı osztályzatok jól megérdemelt voltát a legjobb lelkiismerettel hitelesitettem, s ennek daczára, ha földbirtokos volnék, mégsem óhajtanám a fényes bizonyítvány birtokosát szolgálatomba fogadni. Mert valamit jól tudni, azt szépen, szabatosan, értelmesen elıadni, – mit vizsgálat alkalmával jó osztályzattal szoktunk kitüntetni, – még nem jelenti azt, hogy az illetı, amit szóval elmond, a praxisban végre is tudja hajtani s ehhez meg is van a személyiségében rejlı kellı képessége. Abból, amit éppen most mondottam, természetesen nem szabad azt a következtetést levonni, hogy tehát az a fényes bizonyítvány némely esetben helytelenül van kiszolgáltatva, – mert hiszen a bizonyítvány osztályzataiban egyenkint csak a vizsgapadon lefolyt vizsgálat sikerének jelzése jut kifejezésre. Máskülönben pedig a bizonyítvány fényes voltának valódi értékét csak tulajdonosának egész egyénisége adja meg, mely legfıbb biztositékát szolgáltatja annak, hogy a tudás s a végrehajtásra való képesség egy személyben egyesítve van. Errıl az ügyrıl szólva, továbbá azon tapasztalásomat sem hallgathatom el, hogy csak középszerü osztályzatot felmatató fiatal emberek éppen személyiségöknél fogva a gyakorlati életben gyakran kiváló sikert érnek el, fıleg mert szerencsés csillagzatuk ott jó vezetés alá helyezi, melynek hatása alatt további fejlıdésök jó irányban indulhat. Ezt különösen fontos körülménynek kell tekintenünk és csak sajnálni lehet oly ifjút, ki eszményekkel eltelve és minden kellékkel fölszerelt sajkáját az élet tengerére bocsátva, ott avatatlan kormányzó kezekbe jut s iránytő nélkül haladva, tétlenül cirkál és esetleg hamarosan zátonyra jut. Az az öntúlbecslés vagy elteltség, mely fiatal embereknél más mindenféle hibák társaságában elég gyakran látható és mely leginkább akkor jut felszínre, mikor az iskola porát lerázva magukról, az élet küzdıterén helyet foglalni készülnek, nemcsak gazdasági tanintézetet végzetteknél fordul elı. E hibákat az életkor hozza magával, melyben ily ifjak vannak, az ezzel járó szegletességeket azonban lehorzsolja az életben való forgolódás s a tapasztalások szerzése legbiztosabban hozza meg a leüllepedést, a „must kiforr” – mint mondani szokás. Ezen az átalakulási folyamaton tehát minden ifju keresztülmegy, ki iskoláját elhagyva, a benne felhalmozott, egyelıre még rendezetlen tudást túlbecsüli, csakhogy annak foka az illetınek jelleme és vérmérsékletéhez képest eltérı módon nyilatkozik. Egyébiránt tény az, hogy gazdasági tanintézetet imént végzett fiatal embereken egy közös jellemvonás ismerhetı fel. Égnek a vágytól, hogy mindazt, amit tanultak, amit láttak, tapasztaltak s amit ezekbıl felfogásuk szerint jónak ismernek el, minél elıbb alkalmazzák és megvalósítsák, – talán azon viszonyok kellı számbavétele és megfontolása nélkül, melyek közé jutottak. És e vágy éppen azokat szállja meg különösebben, kik a gazdasági pályát érzésök egész hevével karolják fel, sokat tanultak s a haladásért lelkesedni tudnak, – olyanokat, kiket „életrevalóknak” szoktunk mondani. Hogy e tekintetben némely fiatal ember kelleténél tovább megy, heve néha elragadja, tanultságát fitogtatni és „fensıbbségét” olyanokkal szemben éreztetni szereti, kik nem végeztek gazdasági tanintézetet vagy elméleti tanulmányaikon már régen túlestek s eszerint az ujabban fölmerült „theoriákban” nem annyira járatosak, ez tagadhatatlanul gyakran fordul elı. Ilyesmi azonban, nézetem szerint, méltatlankodás vagy harag helyett inkább mosolyt érdemel, melyet olyasminek szoktunk juttatni, mit nem lehet komolyan venni. Nem tagadom, hogy az efféle kérkedés vagy – mint némelyek nevezik – „henczegés” nem tesz kellemes benyomást, sıt kihivó modorral párosulva, sértı is lehet; mindazonáltal a legtöbb esetben ártatlan szokott
lenni, minek kár volna nagyobb jelentıséget tulajdonitani. Igazán mővelt ifja különben ritkán esik feltőnıbb mértékben e hibába és sokszor védekezésképen oly gyakorlati gazdák kiméletlenségének kifolyása szokott lenni, kik a „frissen sült theoretikust” csipkedni, tapasztalatlanságát nevetségessé tenni és „practikus tırökbe” ejteni iparkodnak, mi ellen az üldözıbe vett, tréfa tárgyává lett „fiatal óriás” visszavágva, alkalmilag tudományának talán nem elég éles fegyverét használja. Az idı azonban, mely annyi mindenfélén változtat, ezen is módosít és meghozza a tisztitó folyamatot, melynek következtében a fiatal gazdában megüllepszik a tudás, megszünteti azt a mohóságot, melylyel ismereteit mindenáron alkalmazni szeretné; megtanulja megtenni a különbséget a között, ami czélszerü vagy ami kivánatosnak látszik s a között, ami a fennálló viszonyokhoz képest valóban keresztülvihetı, egyszóval: a tapasztalás rostáján elválasztja az eszmék világában a tiszta búzát a polyvától. Minél szélesebb körü, általános képzettsége van valakinek, minél tisztább felfogásai vannak rendeltetésérıl és helyzetérıl, fıleg pedig, minél gondosabb nevelésben részesült, mely a tévedések fattyuhajtásait idejekorán lenyirbálta: annál szelidebb lefolyása van az eszmék és tervbe vett tettek e forrongásának, annál kevesebb válsággal jár ez a tisztulási processus, – és ha nemes szılıbıl eredt volt a must, jó kezelés mellett nemes bor válik belıle! Midın az elıadottakban azokat a vádakat, melyeket a gazdasági tanintézeteinkbıl kikerült fiatal gazdanemzedék s azok révén a gazdasági tanintézetek ellen ujabban gyakrabban hangoztatnak, valódi mértékökre redukálni és eredetökre visszavezetni iparkodtam: ne gondolja senki, hogy én talán abban a meggyızıdésben vagyok, miszerint gazdasági tanintézeteink dolgában minden akként van, ahogy annak lennie kellene, és hogy velök szemben kivánnivaló ne akadna. Van itt bizony megjegyezni, módositani, javitani való elég, – és ha mindaz, amin most valaki változtatni valót jónak lát, már megtörtént volna: hoz majd az idı kétségen kivül új meg új eszméket, melyek megvalósitásáról csak az kivánatos, hogy valóban haladást jelentsenek, – mert számos eset tanulsága eléggé bebizonyitotta, hogy nem minden változtatás egyúttal reform is, és hogy a következmény nem igazol mindent jónak, ami jónak igérkezett. Különben pedig minden emberi mővön rajta van a tökéletlenség bélyege, eszerint tehát gazdasági tanintézeteink sem lehetnek mentek tıle, – s ilyféle intézményeket vizsgálódásunk tárgyává tevén, az igazság – úgy hiszem – megköveteli, hogy necsak azok fogyatkozásait lássuk, hanem hogy a tapasztalható jót is mérlegre tegyük, mert a megrótt tökéletlenségek foka nagy szerepet játszik a hozandó itéletben. Aki pedig öt felsıbb foku gazdasági tanintézetünk mostani állapotát ismeri, az necsak a tökéletlenségeket lássa, hanem azok elınyös oldalai elıtt se húnyja be szemeit. És ezt megcselekedvén, az elfogulatlan szemlélı bátran elmondhatja, hogy e szakiskoláink általában véve az ország helyzetének színvonalán állnak, mezıgazdaságunk haladásának tılük telhetı elég jó szolgálatot tehetnek és tesznek, s hogy valamivel jobbak, mint amilyen színben ıket némelyek feltüntetni akarnák. Tudtommal ugyan egyik gazdasági tanintézetünknek sincsen norinbergi tölcsérje, melynek segélyével a nagy tudományt az annyira kivánatos és sokak részérıl követelt gyakorlati szellemmel karöltve, tanítványai fejébe tölthetné; Pygmalionjaik sincsenek, kik formátlan anyagból mővészi alkotásokat faragnának s azonfelül isteni lelket lehelnének beléjök; oly sajtó hiányában is vannak, melybe az oktatás elıl kitérı, a szabályokat és utasitásokat megkerülı, sıt azokkal ellentétbe helyezkedı vagy a jó tanácsokat fitymáló fiatal embereket bele helyezve, abból az elméletet a gyakorlattal összeegyeztetni tudó, szorgalmas, számitó, józan, életrevaló stb. gazdákat lehetne kisajtolni: de mindeniknek van oly tanári kara, mely azon kitőzött czélját, hogy a gondjaira bizott tanítványok elé a mai kor felfogása szerint a
leendı gazdának szükséges tananyagot feltárja, lelkesen és hő kötelességérzettel karolja fel, és van mindeniknek oly berendezése, mely többé-kevésbé megengedi, hogy segélyével tanítványai szemhatára tágasbulhat, ott tapasztalásokat is szerezhetnek, és hogy a tanteremben szóval mondottak a körülményekhez képest a valóságban is bemutathatók legyenek. Leendı gazdák tehát elég módot találnak arra hazánkban, hogy szakmájukban kiképezhessék magukat, mert erre mindenik tanintézetben oly mértékben találhatják fel az alkalmat, hogy tanulni vágyók tudásszomja oltatlan nem marad, és hogy erre való mód hiánya miatt senki sincsen arra utalva, miként külföldre meneküljön azért, amiért jogosult igényei itthon kielégíttetlenek maradnak. Hogy e legutóbbi állitás nem puszta föltevés avagy pártállásból elıkerült szépítgetés, erre nézve szabadjon közvetlen tapasztalásom alapján tényeket felhoznom. A magyar-óvári gazdasági akadémiába ugyanis most már egymásutáni hat év óta évenkint iratkoznak be fiatal emberek, kik szaktanulmányaikat a hallei egyetemhez kapcsolt gazd. fıiskolán, a hohanheimi, a poppelsdorfi stb. gazdasági akadémián kezdték meg, onnét visszatérve, ide jönnek azokat folytatni és befejezni, sıt többen a külföldi intézetben töltött idıt feláldozva, teljesen újból kezdik itt a tanfolyamot. Ezt a lépést, mint ez megfogható és mire nézve bizonyosságot szereztem magamnak, saját érdekökben jól megfontolva követték el, mert egyfelıl nem találták fel a külföldi tanintézetekben azt, amit róluk föltételeztek, másfelıl pedig arra a meggyızıdésre jutottak, hogy szakképzésök iránti igényeiket a m.-óvári akadémia rájuk nézve elınyösebben elégítheti ki, mint amazok. Ezzel kapcsolatban azt is constatálhatom, hogy oly esetrıl, miszerint a tanfolyam befejezése elıtt azon okból, mintha valaki az akadémián nem talált volna kiképeztetésére elég módot, nem ismeretes elıttem, sıt sajnosnak mondható, hogy csak elvétve követi egy-egy az akadémia tanfolyamát bevégzett fiatal ember azt a részemrıl sőrően adott tanácsot, hogy további tanulmány és tapasztalás szerzése végett külföldi szak-tanintézeteket és gazdaságokat keresne fel, mit mindeniknek melegen ajánlhatok. Ennek az illetı egyénre gyakorolt hasznos befolyáson kivül, azon üdvös eredménye is volna, hogy a hazai s a külföldi gazdasági tanintézetek összehasonlitásából keletkezett balvélemények, melyek terjesztéséhez fıleg olyanok járulnak, kik okoskodásaikban nem önszemlélet, hanem hallomás és puszta föltevésekbıl indulnak ki, mind jobban eloszlanának. Azon észrevételekre és kifogásokra áttérve, melyeket némely részrıl gazdasági tanintézeteink berendezése és fölszerelése tekintetében utóbbi idıkben olvasni alkalmam volt, kénytelen vagyok én is elismerni, hogy péld. egyetlenegy olyan intézetünk sincsen, melyben minden culturnövényt és varietást termesztenének, mindennemü kisérletet nagyban végrehajtanának és melyben minden kisérlet „fényes” eredményre vezetne, – olyan intézetünk sincsen, melyben minden mezıgazdaságilag hasznosítható állatfajt és fajtát tartanának, melyhez mindenféle gazdasági iparüzlet kapcsolva volna, és melyben egyáltalában mindazt egyesitenék, mit valaki valaha valahol látott, amirıl hallott vagy olvasott s amit jónak képzel. Találkoznak pedig felszólalók, kik gazdasági tanintézeteinkhez, – ebbeli kivánságuknak többé-kevésbé határozottan kifejezést adva, a fentemlitettekhez hasonló igényeket támasztanak. Úgy látszik azonban, hogy némely urak, habár föltehetı, miszerint ebben a legjobb akarattól vezéreltetnek, nem fontolják meg eléggé a dolgot, és hogy efféle kivánságok képében mekkora lehetetlenség lebeg szemök elıtt. Nem mondom, hogy egy-egy tanintézeten tetemes befektetéssel és évenkinti nagy fentartási költséggel sok mindenfélét ne sikerülne összehalmozni s a világ szeme elé tárni, de hogy ennek igazi gyakorlati jelentıséget lehetne tulajdonitani, és hogy az efféle berendezések után fölmerülı költségek – a kezelés, valamint a költségek elszámolásával járó nehézségekrıl
emlitést sem téve – nagyságuk arányában valódi hasznot szolgáltatnának: azt határozottan kétségbe vonom. Ha már a nagymérvü berendezések és fölszerelések régebbi idıkben sem váltották be a hozzájok főzött reményeket, és gazdasági tanintézetek körében alkalmazva, czéltévesztetteknek bizonyultak is, – holott akkoriban a mezıgazdaság alacsony szintje mellett példát szolgáltatni különösen fontos volt: ilyenek szükségessége most még inkább háttérbe szorul, mert mai idıben az utazás könnyő volta mellett mindenkinek módja nyilik, hogy érdeklıdésének tárgyát ott fölkereshesse, hol az nem oda erıszakolva, hanem természetszerü viszonyok között fordul elı. Melyik gazdasági tanintézet tudna csak annyit is felmutatni, amennyi egy bár kisebbszerü gazdasági kiállitáson látható! már pedig némely kritikust voltaképen talán csak akkor lehetne némileg kielégiteni, ha állandó kiállitás-féle tartatnék. Ugyan milyen költségbe kerülne ilyennek a kivánatos színvonalon való fentartása?! Másnemü iskolák ügykezelésének elintézéséhez képest különben is elég nagy complicatiót szolgáltat már egymagában azon körülmény is, hogy gazdasági tanintézeteink kapcsolatában egy-egy birtoktest van. Az ennek kezelésével járó mindenféle teendı, vezetés, vétel, eladás, elszámolás, felelısség stb. még akkor is elég nagy gond bıséges forrása, ha a gazdaság, mely egyúttal mint üzleti vállalat szerepel, természetszerüen a fennálló gazdasági viszonyokhoz alkalmazkodik, és ha vezetésének irányával csak azt kivánják demonstrálni, miként kell a meglevı helyi viszonyokhoz alkalmazkodva, okszerüen gazdálkodni. Tanintézet kapcsolatában és szolgálatában álló gazdaságnak azonban e czélon felül még az oktatás ügyének elımozditását is folytonosan szeme elıtt kell tartania, továbbá bizonyos mértékig általánosabb érdekit és értékü kisérletek részére is tért kell szolgáltatnia. Eszerint tehát akarva-nemakarva, valamely gazdasági tanintézet gazdasága úgy sem mozog magánbirtok normális keretében, és sok mindenfélét kell felölelnie, mi magánbirtokosra nézve talán a romlás magvát rejtené magában. Ezt a sok mindenfélét, – minek hasznát egyébiránt tanitás és okulás szempontjából elvitatni nem lehet, és mely nélkül ahhoz értık nézete szerint gazdasági tanintézet birtokteste nem teljesitené hivatását, – azonfelül állatseregletekkel, iparüzleti telepekkel és más sok egyébbel tetézni, valóban nem lenne észszerü. Különben pedig elég gyakran emelkednek hangok, melyek azt hánytorgatják, hogy gazdasági tanintézeteink fentartása ilyen-olyan sok költségébe kerülnek az országnak és azokkal szemben a sanyargatott adófizetık nevében a legmesszebb menı takarékosságot sürgetik. Hogy péld. az egyetemen oly tantárgyaknak, melyeknek alig akad hallgatójuk, sok pénzbe kerülı rendes tanszékök van, ily kritikusoknak fel sem tünik, de ha a földmivelı Magyarország gazdasági tanintézetei részére a tőrhetetlenné vált fogyatkozások megszüntetése végett költségemelésrıl, tanszemélyzet szaporitásáról vagy a tanszemélyzet nem irígylésre méltó anyagi helyzetének javitásáról van szó: akkor a nyilvánosság elıtt vagy az ország házában mindig találkoznak felszólalók, kik a pénzügyi helyzet egész súlyát vetik latba ily törekvések meghiúsitására. Annak kijelentése mellett, hogy nekem nincsen kifogásom az ellen, miszerint az egyetemen vagy más fıiskolán annak daczára sem szüntetnek meg bizonyos tanszékeket, hogy hallgatóik alig vannak, – mert a tudomány bármely ágának mívelését a nemzetre nézve pénzben ki nem fejezhetı nyereségnek tekintem, – e példát csak annak illustrálására hoztam fel: mily kevés különbséget tesz nálunk a közvélemény az ország nélkülözhetetlen fıérdeke és egyéb tiszteletre méltó, de a szükség nyomása alatt végtére mellızhetı törekvések között. Értsük meg jól: nem akarom én a tudomány bizonyos ágait, habár azok szerény mederben mozognak is, elrekeszteni, de az ügy fontosságától áthatva, szent meggyızıdéssel azok közé sorakozom, kik hazánkban a mindennapi kenyérre, jólétre, erkölcsökre, tudományra, mővészetre és
egyáltalában mindenre alapot teremtı mezıgrazdaságra s annak elımozditó tényezıire a lehetı legnagyobb súlyt fektetni kivánják. Minthogy pedig e tényezık között, mint fentebb kimutatni igyekeztem, a különbözı foku gazd. tanintézetek nagyfontosságu szerepre vannak hivatva, méltán megvárható volna, hogy ez azok részérıl, kik velök a nyilvánosság elıtt foglalkoznak, – mi ellen, magától értetıdik, senkinek kifogása nem lehet, – oly módon történjék: hogy a közvélemény a gazdasági tanügy valódi állapotáról tiszta képet alkothasson magának és tévedésbe ne ejtessék fölötte, mindenekelıtt pedig annak méltánylását és rokonérzetét koczkára ne tétessék. Tudva vagy talán öntudatlanul félrevezetik – nézetem szerint –a közvéleményt nevezetesen azok, kik a gazdasági tanintézetekkel szemben a követeléseket kivált akkor csigázzák elérhetetlen magas fokig, ha a tényleg létezı döntı tényezık számbavételérıl megfeledkeznek és csak a képzeletökben élı ideálist állítják az olvasó elé, mi nem tartozik éppen a nehéz feladatok közé. Mindaddig pedig, míg az eszközök és módok az általában véve talán ugyan megközelíthetı, de magasra és messzire kitőzött czél elérésére meg nem adatnak, – hova egyebek között a tanszemélyzet személyes érdekeinek kellı rendezése is tartozik, – a tanintézetekkel szemben a protensiók mértéktelen felköltése egyenesen az igazságossággal jön ellenkezésbe. Mily kár, hogy a reformok e nagymesterei ama gyorsvonat vezetésérıl lekéstek, mely, ha ık kormányoznák, hazánk mezıgazdaságát a culturnemzetek álmainak megvalósitása felé feltartóztathatlanul ragadná; mily kár, hogy mindazt, amit ilyenek kivánnak, nem csupán szóval vagy irásban lehet teljesiteni, hanem hogy azokhoz illı tettek és alapföltételek is kellenének! Voltaképen pedig nincs is könnyebb dolog, mint saját kinevezés alapján a bírói székbe ülni, – s ott sok teketória nélkül itéletet hirdetve, pálczát törni! Abban, hogy olyanok, kik a gazdasági tanintézetek által felmutatott eredménynyel nincsenek megelégedve, emiatt a kormány ellen is fordulnak, nem találok feltünıt, mert nálunk a kormányt jóval kisebb dolgokért is felelısségre szokták vonni. A gazdasági tanintézetekkel szemben a kormány, úgy hiszem, azon álláspont elfoglalására van utalva, hogy a fölmerülı szükséglethez képest azok számát meghatározva, az oktatás tagozatát és keretét megállapítsa, azon belül pedig mőködésöket vezesse, szabályozza és ellenırizze. Ami nevezetesen a gazdasági tanintézetek keretének minıségét illeti, e részben sokféle nézetnek van jogosultsága. És ha e tekintetben a mívelt külföldhöz fordulunk tanulság szerzése végett, minthogy ott az oktatás ügye minden téren okvetetlenül fejlettebb, mint nálunk: arra a meggyızıdésre jutunk, hogy mindenfelé a gazdasági tanintézetek eltérı, sıt több irányban ellentétes természetü szervezete, a régiek azon mondását igazolja, kik azt tartották, hogy „nagyon sok út vezet Rómába!” Ennélfogva a gazdasági tanintézetek szervezete dolgában azon a ponton állunk még jelenleg, hogy senkisem állíthatja jó lélekkel, miként e vagy ama szervezet a legjobb, mert mint fentebb bıvebben bebizonyitani iparkodtam, mindenik jó lehet a maga nemében, ki a fennálló viszonyokhoz és követelményekhez alkalmazkodik. Ha tehát a gazdasági tanügy útján elérendı czél valahol már meg van állapítva; ha a tanintézetek tagozata és kerete a kitőzött czél követését lehetıvé teszi és nem téveszti szem elıl; ha feltünıbb jelek nem árulják el, hogy szerkezeti hibák akadályozzák a gépezet rendes mőködését: akkor, nézetem szerint, csak helyeslést érdemel, ha a kormányzat az ügy szolgálatában álló intézményeken nem változtat minduntalan, – még annak árán sem, hogy ezzel nem elégiti ki mindenki külön-ízlését. Nekem egyébként erıs kétségem van benne, hogy
valaha sikerülni fog a gazdasági szakképzés oly módon való rendezése, hogy mindenki meg legyen vele elégedve és senki kifogásokat ne tehessen ellene. Valamely gazdasági tanintézet szervezetének keretén belül különben pedig oly sok jobbra forditani való van, mi nagy erılködések és rázkódtatások nélkül történhet, hogy az a reform, – vagyis e szó értelme szerint átalakitás, melyet többen hangoztatnak, – talán nem is oly égetıen szükséges, mint azt némelyek vélik, –föltéve természetesen, hogy a kivánatos javitások a mutatkozó szükséghez képest fokozatosan csakugyan végrehajtatnak. Különben pedig abban a hitben élek, hogy gazdasági tanintézeteinket vezérlı kormányzatunk, melynek jó akaratában és éberségében kételkedni senkinek joga nincsen, azon esetben, ha az ehhez megkivántató kellı adatok birtokába jutott, és reform végrehajtására az idıt csakugyan elérkezettnek látja, valamint hogy érett megfontolás után ezzel az ügyet elıbbre vihetınek találja: bizonyára ez elıl sem fog elzárkózni. Addig is azonban, míg a reform e korszaka beköszöntene, – és e nyilatkozatomat ezennel egész készséggel helyezem a kritika bonczoló kése alá, – azon meggyızıdésben vagyok, melylyel se magamat ámitani, se másokat félrevezetni nem akarom: hogy oly szülék, kik fiukat a gazdasági pályára szánják, bizalommal helyezhetik azt valamelyik hazai gazdasági tanintézet vezetése alá; hogy oly leendı gazda, ki pályáján elméleti és bizonyos mértékig gyakorlati kiképzést keres, szintén bátran engedheti át magát valamely hazai gazdasági tanintézet útbaigazitásának, mert ez, – föltéve, hogy egész egyéniségénél fogva az általa választott életpályára való s azt igazi hivatásérzettel és szeretettel karolja fel, – hathatós segítségére lehet czélja elérésében; hogy végül a közvélemény azt a tudatot táplálhatja hazai gazdasági tanintézeteink felıl, hogy azok ezidıszerint is már oly helyzetben vannak, miszerint nemcsak az ifju gazdanemzedéket láthatják el megfelelı szakképzettséggel, hanem hogy egyébkénti mőködésökkel is sok irányban hasznos szolgálatot tehetnek hazánk mezıgazdaságának. Hogy azonban a gazdasági tanintézetek rendeltetésöknek minden irányban s az emelkedı igényekkel lépést tartva, fokozatosan eleget tehessenek: arra egyebek között a gazdaközönség hathatós erkölcsi támogatására és rokonérzetére is szükségök van, mi a gazdasági tanintézetek mőködésére serkentıleg és termékenyitıleg hatna, és ha valahol, úgy a földmívelı Magyarországon volna helyén! Semmiesetre se legyen megállapodás vagy tespedés a gazdasági tanügy terén, hanem fontosságát elismerve, józan, észszerü, a nyilvánuló szükséghez képest alkalmazkodó haladást tegyenek neki lehetıvé mindazon tényezık, melyek körülötte számba jöhetnek! De bármily lelkesen érezzen is valaki gazdasági tanügyünk mellett, bármily melegen karolja fel azt, a nyilvánosság elıtt való felszólalásával, – mi mellett az eltérı nézetek kifejezésre juttatásának még mindig eléggé tág tere nyilik, anélkül, hogy azért az ügy maga csorbát szenvedne, – adnak érdekét csak akkor mozdíthatja elı valóban: ha a viszonyok kellı ismeretébıl kiindulva, tárgyilagos álláspont elfoglalását nem téveszti szem elıl. Balás Árpád.
