Észak-londoni jegyzetek 2010. november 1. Már megint Anglia, bár ez nem volt szándékos. Még mindig recesszió – az ember most oda megy, ahol egyáltalán kap valamit. November 1-jén megérkeztem Londonba, a szokásos rutinnal és üres zsebbel. Az elmúlt dologtalan mediterrán hónapok nullára amortizálták a bankszámlámat, és extra sürgősen kell most már munka, hiszen az utolsó pillanatig vártam (= reménykedtem valami állásban arrafelé). Így aztán egyetlen dobásom van: az az állás, ami miatt ide jöttem, és akármi van: itt ki kell tartanom, amíg megint kicsit összeszedem magam. Új, zsidó családom nagyon kedvesen fogadott, de én már tapasztaltabb vagyok ennél: várjuk ki a végét. November 2. Nem is kellett sokat várni, csak a mai, első munkanapomig. A mai napot futásban végigdolgoztam, pontosan ugyanúgy, ahogyan 2002-ben az amerikai zsidóknál. Erőteljes de ja vu. Ott se bírtam sokáig. Ezen a helyen azonban van egy olyan előny, ami eddig sehol se volt: heti két egész szabadnap. Ennek reményében indítottam el ezt a blogot, miszerint ezekről a szabadnapokról szeretnék elsősorban írni, na de várjuk ki a végét… (értsd: lesz-e erőm egyáltalán elmenni valahová ezeken a napokon). Rodéziai ridgeback Az afrikai oroszlánkutya (Rhodesian Ridgeback) Zimbabwe állam területéről származik. Jelenleg a Rodéziai Ridgeback az egyetlen bejegyzett Dél-Afrikából származó őshonos fajta. Sokáig vadon élő, falkában kóborló, embert kerülő fajta volt, amit később dél-afrikai telepesek háziasítottak. Termetes, izmos kutya. Feje háromszög alakú, keskeny, melyet nagy lógó fülei kereteznek. Végtagjai egyenesek, erősek. Nagyon jó futó, farkát lelógatva tartja. Sárgás-vöröses szőrzetének különlegessége a gerinc vonalán a fartól egészen a fejig húzódó szőrbarázda, amely a testszőrzettel ellentétesen nő. Leírás: Nagy termetű, izmos állat. Feje elkeskenyedő. Szeme sötétbarna. Füle lelóg. Arcorri részén fekete maszkot visel. Végtagjai egyenesek, párhuzamosak. Farka lelóg, a végét kissé kunkorítja. Szőrzete rövid. Színe sárgásvörös. Tulajdonságai: Hűséges, megbízható, könnyen képezhető, jó természetű. Profil: őrző-védő kutya Marmagasság: kan 64–69 cm, szuka 61–66 cm Testtömeg: szukák 30-35, kanok 40-45 kg. Az ember mellett hűséges, jóindulatú társsá vált. Megbízhatósága, és veleszületett intelligenciája alkalmassá teszi a kiképzésre. Ültetvényeket, településeket, szafarik sátortáborait kellett őriznie az afrikai éjszakában, valamint ragadozó nagyvadakat kellett elriasztania. Ha kellett, harcba is szállt, és gyakran győzedelmeskedett, innen kapta nevét: oroszlánkutya. Napjainkban terület- és vagyonvédelemre képezik ki őket.
Nyugodt, kiegyensúlyozott, idegenekkel szemben tartózkodó, de nem agresszív, nem félénk. Nagy mozgásigényű. Rendkívül családcentrikus, kiváló őrző. A fajta tartói vallják: ha egyszer már volt egy rodéziai ridgeback kutyád, nemigen váltasz másik fajtára. November 7. Első szabadnapomat komplett fekvéssel töltöttem, eleve du. 15 órakor bírtam csak felkelni. Fáj minden végtagom, a derekam és a hátam. Teljesen kiszipolyoz a zsidaja. Ha három hét múlva sem szokom ehhez a tempóhoz hozzá, és az egész blog csak arról fog szólni, hogy dolgozom és alszom, nyilván meg fogom szüntetni az egész naplót.
November 8. Második szabadnapomra elvileg szűkebb környezetem, Totteridge felfedezését terveztem, de olyan hideg, szél és eső van kint, hogy elhalasztom. Egyébként nagyon kellemes, ha az embernek nem kell dolgoznia, és ágyban fekve hallgatja az eső kopogását és a szelet ☺. A fűtésre mint munkahely-kiválasztási szempontra Angliában nagy hangsúlyt fektetek. Ebben a házban nagyon jól fűtenek, ami ritka. Az angliai lakások többségében – még a gazdag helyeken is – meg lehet fagyni egész télen, nyirkos hideg van bent, minden vizes, a kimosott ruha nem szárad meg soha. Itt jó az idő. Ez (is) arra sarkall, hogy amíg a tél tart, célszerű maradnom, és nem keresgetni új helyet a rossz idő közepén. Szempont továbbá, hogy itt nincs 5-6 gyerek, mint az átlag zsidó családnál, csak kettő, és azok is már nagyobbacskák, nem igényelnek állandó odafigyelést. Olvasgatok egész nap: Léo Taxil: A szórakoztató Biblia
November 9. A kisebbik gyereknek ma iskolai szünete volt, így ma el kellett kísérnem a kislányt és két barátnőjét a Westfield Shopping Centerbe, ami állítólag egész Európa legnagyobb plázája. Elképzelni sem tudok unalmasabb programot, mint a shoppingolás. Alig emlékeztem már a londoni metrórendszerre, márpedig ma nagyon magabiztosnak kellett látszanom. London a világ egyik legrosszabb közbiztonságú városa, és bóklásszak a zsúfolt metrókon és zsúfolt plázákban három tízéves, viháncoló, naiv kislánnyal, akik tipikusan a pedofilok és a gyerekrablók esetei. Aki Londonba jön, és két napnál tovább tartózkodik, mindenképpen megéri Oyster utazási kártyát vásárolnia. Ennek a kártyának a használatát bonyolultan és érthetetlenül szokták magyarázni, pedig pofonegyszerű. A lényeg a következő: veszel egy Oyster kártyát 3 fontért. Rátöltesz pénzt, mint a mobilra, azaz előre fizetsz. A metrón nem jegyet veszel, hanem a kártyáról automatikusan lehúzza a viteldíjat a rendszer, azzal a különbséggel, hogy így szinte feleannyiba kerül az utazás. Ennyi. Bárhol, ha rákeresel az Oyster kártya használatára, oldalakon keresztül magyarázzák, és még érteni sem lehet. De még a kártyával is nagyon drága a tömegközlekedés Londonban, ötször is meg fogom gondolni, biztos el akarok-e menni oda, ahová el akarok. Mivel eddig mindig vidéken laktam Angliában, ilyen fajta kiadásom eddig nem volt. Londonban több mint 10 millióan élnek, és a területe több mint hatszorosa Budapest területének – felfoghatatlanul nagy. Én Budapest méreteit se bírtam felfogni soha ☺.
Bliccelni kívánóknak. Londonban nem lehet bliccelni. Budapesten becsületkassza van, ha az ellenőr pont másfelé néz, el lehet mellette suhanni egy laza csellel, érvényes jegynek látszó tárgyat mutatva. Londonban ez nem műkszik. A metróban eleve csak egyesével engednek a kapun, ahol a leolvasó leolvassa a mágneskártyát. A buszon pedig első ajtós felszállás van, szintén mágneskártyás leolvasóval. Egyébiránt minden be van kamerázva, minden egyes busz is. November 11. És végre jöjjenek a várva várt képek.
вот это дом:
вот это сад:
Na kérem. Nem tudok annyira messze állni, hogy egy képre befogjam a lényeget. A ház szélessége például nem is látszik, mindegy. A kertnek ez csak egy kicsiny része, idekopizgathatok egy komplett fotóalbumot, de minek. Plusz a teraszok, kocsifelhajtó (50 méter). A kiadott hetirendem szerint ennek a kertnek plusz kocsifelhajtónak a rendbetétele, fűnyírás, falevelek felseprése, teraszok feltakarítása, bokrok megmetszése stb. mindösszesen heti 30 perc munka. A háromszintes ház komplett takarítása, mindent beleértve, cakkompakk, napi 2 óra munka. Órabérben fizetnek, úgyhogy magam érdeke, hogy ne lépjem túl az időkeretet (és minden meg is legyen csinálva, szóval érdekes). Mint mondtam, itt meleg van, jó kajákat főzök, ma is lazacot sütök magamnak ebédre, szóval elvagyok, amíg el nem küldenek, miszerint alkalmatlan vagyok a feladatra. Nem szaladok el ilyen jó helyről, megvárom, mi sül ki ebből az egészből, a lazacon kívül.
November 12. A mai, pénteki nap eseménye – na nem a sábesz, nem, nem, hanem – az volt, hogy a kutya fogott egy mókust. Tonbridge-ben a macskát fényképeztem állandóan, itt a kutyát fogom. Rambónak hívják, de én az a nevet adtam neki, hogy Kutya, két nap alatt megtanulta, hogy ez az új neve, és hallgat is rá, nagyon szépen.
November 13. Ma el kellett kísérnem a kislányt műkorcsolya-edzésre. Sose láttam még ilyet. A pályán 6-8 edző dolgozik egy időben; egy edző – egy növendék. Félórás egy személyre szabott óra. Nekem nagyon tetszett, végtelen számú elemből tevődik össze egy jégtánc-koreográfia, volt alkalmam nézelődni, mindenki mást tanult és gyakorolt, nekem tetszett. A londoni távolságok irdatlanok: jó két óra az út oda, jó két óra vissza, és ez még csak nem is volt messze. És metróval, ami a leggyorsabb; gyorsabb, mint az autó. November 14. Megérkezett a saját kezűleg összekészített csomagom otthonról: ruhák, cipők, kották ☺. Ajánlom a Kedves Olvasó figyelmébe a teherautós csomagküldő szolgálatokat. Ahhoz képest, hogy mióta élek külföldön, erről a lehetőségről még csak nemrég szereztem tudomást. Nagyon olcsó szolgáltatás, töredéke a postai árnak, és kábé 2 hét a szállítási idő, háztól házig. Semmi hátránya nincs, csak előnye. Édesanyámat megkértem, hogy küldje utánam a csomagot, de majd csak akkor, ha úgy látom, hogy biztos helyre kerültem. „Sült hús, fehér cipó, kulacs bor van benne.” (…) „Édes anyádasszony ezt neked küldötte, / Maga dagasztotta, maga is sütötte.” November 15. London közlekedési szempontból 6 zónára van felosztva, legbelül van az 1. zóna, kijjebb a 2., és így tovább. Jelen munka- és lakóhelyem Barnet kerületben van, amely London egyik északi kerülete Külső-Londonban, a 4. zónában; azon belül is Totteridge körzetben élek. A városnak ebben a részében található a Middlesex University Business School. A kerületben sok a park és köztér. Szintén a kerület felügyelete alá tartozik öt nemzeti park, és Brenttel közösen felelős a Brent víztározóért. A kerülethez nagy számú temető, golfpálya tartozik. Az itt élők 67%-a saját házban lakik, a többiek bérelnek maguknak helyet. Az Egyesült Királyságban itt a legnagyobb a zsidók aránya a lakosságon belül. Totteridge metróval nagyon jól megközelíthető, a házunktól 5 perc séta a Totteridge metrómegálló a Northern Line-on, ami kiváló. (Plusz 2 perc hozzáadandó a kutyával való szarakodás miatt, hogy ki ne szökjön a kapun.)
November 17. Jópofa ez a kutya. Tanulékony, intelligens. Amikor sétálni viszem, arra szoktam gondolni, hogy a kutya ilyenkor „újságot olvas”. Neki az a szociális élete, neki azok a hírek, hogy kik jártak arra. Mindent megszaglász és tájékozódik, ez a legjobb kifejezés: „újságot olvas”, nem? Ő is üzenetet hagy a többi kutyának, nekik ez az e-mail. Ezzel a kutyával elég jól lehet sétálni, mert némiképp meg van nevelve, és nem akar mindenkivel összeverekedni. Sidcup-i rottweileremmel rémálom volt minden egyes „séta”. Pont ma jutott eszembe, hogy a rotinak is mindig a Hidegen fújnak a szelek kezdetű magyar népdalt énekeltem, ennek a kutyának is ezt fogom, ez lesz a kutyasétáltatós nóta. Ez a népdal, Sebestyén Márta – kissé különb ☺ – előadásában változatlanul fel van töltve a Népzenei antológiámba, de már csak az első két perc hallgatható meg, mert egy szemét alak feljelentette a honlapomat, miszerint „nagy számban megoszt jogvédelem alatt álló szerzeményeket”. Micsoda emberek vannak, akik ennyire ráérnek egy ilyen ártalmatlan honlapot feljelenteni, mint az enyém. November 20. Folyamatosan emlékeztetnem kell magamat, hogy a jó munka- és lakókörülményeken kívül még egy szempont van: ez pedig az általános gazdasági helyzet. Írország a csőd szélén áll jelen pillanatban. Angliában most emelik az áfát 20%-ra, az önkormányzatoktól januárban félmillió embert bocsátanak el, akiket fokozatosan további egymillió alkalmazott követ az utcára. A rászorulók egyre kevesebb támogatást igényelhetnek, munka pedig alig van. Aki mostanában tervezi, hogy szeretne kijönni, nem ajánlom, ha van otthon biztos munkája. November 21. Angliában nem szokás minden ablakra függönyt rakni. Ízlés kérdése: van, ahol van, van, ahol nincs. Földszinti, utcára néző ablakokon se feltétlenül van. Így aztán úgy érzem magam sokszor, mint egy művészfilmben: este végignézek egy kivilágított ház minden ablakán, a kamera lassan mozdul egyik ablakról a másikra, és minden ablakban más életképet látok: az egyiken épp a kisgyerek kér valamit a konyhában, a másikon épp fésülködik a nagylány, a harmadikon a távkapcsolót kattintgatja az apa. Emlékszem, Brüsszelben sem volt függöny a legtöbb lakásban. November 22. Meglátogattam a hozzánk legközelebb lévő kórust: Finchley Choir Association, 70 fős. Energikus, gyors, fiatal, nagyon értelmes karmesternő; nem kisebb darabot próbáltak éppen, mint Bach Karácsonyi oratóriumát… (BWV 248). A tagok szimpatikusak és jól énekeltek, mondjuk ezt a darabot szar énekesekkel nem is lehetne előadni. Megfigyeltem a részleteket: profizmus, fegyelmezettség, tagok kottaolvasási képessége, németül énekelni tudási képessége ☺, és összességében nagyon tetszett. A zongoristájuk kicsikét (hangyafasznyit) ügyesebb, mint én: Royal Zeneakadémiát végzett, és 25 éve állandó a kórus állandó kísérője. A távolságoknak ebben a városban nagy jelentősége van. Ez az egyetlen kórus, ahol a próbaterem még gyalog is megközelíthető: 45 perc erőltetett menet, ami londoni viszonylatban több mint kiváló. Következő héten a távolságban második legközelebbi kórust látogatom meg, és így haladok, amíg nem döntök valamelyik mellett, bár inkább
zongoráznék, mint énekelnék, meglátom. De ha olyan fáradt leszek állandóan, mint most az írás pillanatában, nem tudom, fogok-e egyáltalán itt valamit is zenélni. November 24. Valószínűleg semmi zsidó felmenőm nincs, ami az ízlésemet illeti. Nekem most esett le, hogy azok az ételek, amikből a legjobb vagyok: sajtos húsok, tejfölös húsok, tejszínes húsok… Ha végignézek a saját recepttáramon, szinte mindenütt keverem a húst és a tejterméket, nahát. És nyilvánvalóan a jó disznóhús is tiltott, jó magyar gyomrom hiányolja is nagyon. Amúgy a zsidó konyhát szeretem, mindig is szerettem, sok hagymát használnak és jó fűszereket, és persze imádom a sábesz challah-t, főleg frissen, melegen. November 26. A kutyát imádom. Nagyon jó fej és gyönyörű példány. Büszkeség vele végigsétálni az utcán, mert hatalmas kutya, markáns testalkatú, bátor, jó kiállású, ugyanakkor jól nevelt, intelligens. Jobb híján vele sétálgatok mint domináns hímmel… Némiképp helyettesíti a tökéletes párkapcsolatot: okos, nagyvonalú, erős, megvéd, jó vele mutatkozni, mindent megeszik, amit elé rakok, és szereti, ha dögönyözöm. ☺ Őrző-védő jellegének megfelelően mindig odafekszik, ahol éppen dolgozom, leteszi a fejét a mellső lábaira, és onnantól kezdve le se veszi a szemét rólam. Imádni való. ☺ November 27. A londoni tömegközlekedés igazából tömegharc. A metró állandóan elromlik, és képzeld el: csak öt perc fennakadás mekkora tömeget okoz azonnal. Ilyenkor az emberek szó szerint egymáson taposnak, hogy felférhessenek a következő járatra. Budapest ehhez képest békés, lassú, ráérős kisváros. A gyereket hetente egyszer vagy kétszer kísérem jégkorcsolya-edzésre, metróval. Nem békés, olvasós üldögélést kell elképzelni („addig is pihensz”), hanem belépünk a metróba, és kezdődik a gyilok. November 28. Ma reggeli hír: volt gibraltári kórusom koncertje elmarad, mert a King’s Chapelt elöntötte az esővíz. Igen, én is erre panaszkodtam a legtöbbet Gibraltáron: bele lehet őrülni a megállás nélküli, heves esőbe, novembertől áprilisig. Magyarországon és Angliában is sokat esik, de itt „normálisan”: esik, aztán egyszer csak eláll. Persze, itt is van felhőszakadás néha, na de nem állandóan. Az ember nem is gondolná, hogy Anglia időjárása százszor barátságosabb, mint az egzotikusnak gondolt Gibraltáré. Egyébként Angliában elég hideg van, ma reggelre szép jégvirágok köszöntöttek az ablakomon, de ez számomra egy normál magyar hideg.
November 29. Mai hír, hogy Gibraltáron 12 óra alatt fél méter eső esett… November 30. …ma reggelre Londonban pedig leesett az első hó. December 1. Beiratkoztam a helyi könyvtárba, sőt, a könyvklubba is, dec. 6-ig el kellene olvasni William Trevor Love and Summer c. regényét, de képtelen vagyok rá. Az egyetlen alkalom, amikor olvashatnék, az, amikor a kislány korcsolyázik a jégpályán, csak én ilyenkor mindig mély álomba szoktam zuhanni, ültő helyemben. December 2. A kutyát változatlanul imádom, de nagy testű, erős kutyával sétálgatni a jeges járdán? December 3. A hatalmas házhoz tartozik egy külön bejáratú, pici kis „szolgálati lakás”. Hivatalosan beleköltöztem, elvileg ez a helyem, csak eddig vendégek foglalták el. Ez igen, ezt nevezem. A kis garzonka nagyon csinos, saját kis fürdőszobával és még egy tűzhelyem is van. 20 négyzetméter lehet az összterülete – tökéletes. Legfőbb előnye, hogy itt nem ütközöm bele senkibe, ez a saját kis birodalmam. Egy hátránya van: a routertől a lehető legmesszebb kerültem, így az internet-elérésem bizonytalanná vált: az a ritka, ha be tudom fogni a netet. Ha rendesen netezni akarok, be kell vinnem a laptopot a nagy házba, ahol ez kicsit feltűnő lenne munkaidő alatt stb. Na majd megoldom. December 4. Még egy hátránya van a csinos lakásnak: saját vízvezetékjei egyszerűen befagynak, ha a hőmérséklet 0 fok alá megy. Ilyenkor egyáltalán nincs víz, vécét öblíteni sem lehet, meg hát semmit. Elődömet felhívtam, azt mondja: semmit nem lehet ilyenkor csinálni. Várni kell, hogy kicsit engedjen az idő, és mindig tartsak a szobában pár liter tartalék vizet. Ez a „saját lakás” külföldi munkám csúcspontjának tekinthető, míg a fizetésem a mélypontnak. December 9. A könyvklub jan. 4-i témája: Robert Tressell: The Ragged Trousered Philanthropists. Hatszáz oldal, apró betűvel szedve. Ki van zárva . Nem lehet rám fogni, hogy sose veszek könyvet a kezembe, mert igenis kikölcsönöztem, és néha erőtlenül a kezembe szoktam venni. Ettől függetlenül figyelemmel fogom kísérni a könyvklub eseményeit, miket kellene elolvasni, szívesen tájékozódom.
December 10. Olyan módon tudok netezni, hogy ki kell mennem az udvarra a kis szobácskámból. Kint az udvaron bejön a net. Így aztán odaraktam egy kerti asztalt a szobámon kívülre a hidegbe, és ott gyorsan letöltöm a leveleket, majd bent válaszolok, majd kimegyek és kint elküldöm… De ez is valami, ha úgy vesszük: csak annyi időt töltök kint a hidegben, amíg le- és feltöltök. Ellenben nem valószínű, hogy kint a mínusz akárhány fokban nekiállok X-faktort nézni online… Úgyhogy ezt a programot mostantól kihagyom. December 11. Megtettem a második lépést – másfél hónap alatt –, miszerint mégiscsak kéne valamit zenélni, dögfáradt vagyok vagy sem… Az eddigi egyetlen erőtlen lépésem az volt, hogy meglátogattam a legközelebbi kórust, de azóta se bírtam még csak elgondolkodni se azon, hogy csatlakozzak-e, annyira fáradt vagyok. Ma azonban tettem egy újabb lépést: netes ismeretségemtől vettem egy új, zsír minőségű kottatartót, otthoni állványkám egy nagy semmi ehhez képest. Most el kellene gondolkodnom azon, hogy a teherautós csomagszállítóval küldessem-e ide a hegedűmet, talán egy hónap alatt meg bírok hozni egy döntést… De akkor már kéne tanárt is keresni, akihez el kellene járni, akihez gyakorolni kellene, nagyon akarom, de megmoccanni se bírok. Addig is a kottaállvány szép dísze a szobámnak. Nagyon az aktuális hegedűtanulás mellett szól, hogy itt nincsenek közvetlen szomszédaim, akiket zavarnék. A lakóhelyem gyakorlásra is ideális. Egy automatikus mozdulattal bepakoltam a hangvillámat is még otthon, hátha bármi… Na itt a hátha bármi. Ez a Ragged Trousered Philanthropists meg nagyon jó könyv, az angol munkásosztály realista bemutatása, eleve a téma is tök érdekes, de ha úgy döntök, hogy végigolvasom, egy év múlva sem fogok végezni, ebben a tempóban. Emlékszem, hasonlóan őrületesen fáradt voltam mindig, amikor annak idején elkezdtem tanítani, teljes állásban, miközben mellette végzős egyetemista voltam. Elhatároztam, hogy végignézem a Mahábháratát, ami több mint ötórás film. Mindennap 1-2 percig bírtam nézni, aztán elaludtam a fáradtságtól. Amikor már három hónapja néztem a filmet, és még mindig a felénél se jártam, abbahagytam a francba ☺. December 12. Mai szabadnapomon végre összeszedtem magam. Szikrázó napsütésre ébredtem, és igen: ma végre először elvonszoltam magamat várost nézni. Szép kis dolog, hogy ideköltöztem ideiglenesen Londonba, és még egyszer sem voltam sehol, mert nem bírtam. Ma azért is elmentem. Gondoltam, kezdjük a lényeggel, ha már így összekaptam magam, és végigsétáltam a legstandardabb turista-látványosságok előtt a Temze-parton. Semmi újat nem láttam mondjuk, mivel én már voltam Londonban pár éve, és akkor három helyre volt pénzem: a Towerre, az Aquariumra és a nagy kerékre. Ma azonban eszembe jutott, hogy akkor még nem volt digitális fényképezőgépem, úgyhogy ma csináltam mindenről egy csomó friss felvételt. Párat idemásolok. Egy óra séta után, Angliához méltóan, kettő perc alatt összefüggő felhőréteg keletkezett az égen. A fenti bejegyzésemben méltatott könyvet pedig megvásároltam, nagyon jó könyv, érdemes saját példányt tartani, mellesleg olvasom, csak mindig nagyon keveset.
Temze és St. Paul Katedrális
a Kerék
Tower Bridge
aknát keresnek a Temze-parton az állandó terrorveszélytől rettegő londoniak
December 17. Mielőtt mindenki felteszi a szokásos kérdést: hol töltöd a karácsonyt… Hát hol tölteném, és mivel tölteném, ebben a munkakörben. Az ünnepek a legkeményebb melók időszakai. Úgy érzem magam, mint egy középkori főúri várban. Lakoma lakoma hátán. Decemberben megünnepeljük a zsidó hanukát, a keresztény karácsonyt, a pogány Yule-t, majd előszilveszter, szilveszter és utószilveszter. Bármely vallás összes ünnepét megünnepeljük, plusz felvállaljuk az összes „legjobb barát” születésnapi partyját is. Erre a vendégseregre én vagyok egy személyben: a komornyik, a titkárnő, a szobalány, a takarító, a főszakács, a konyhalány, a pincérnő, a gondnok, a 24 órás portaszolgálat, a küldönc, a mosónő, az állatgondozó, a baby-sitter és a kertész. A vendégek állatait és gyerekeit is én ügyelem fel. Egy személyben és változatlanul félállásban, mármint mindösszesen. Yule: (dec. 21.) ősi, pogány ünnep. A téli napforduló, a fény újjászületésének ünnepe. A Yule legfontosabb kelléke a Yule-fa, melynek tipikus példája az örökzöld, melyet később ki lehet ültetni a kertbe. A fa díszítése is szakrális célokat szolgál, a díszek maguk is szimbolikus értékűek, legfőképpen az újjászülető Napot szimbolizálják, valamint a kozmikus év egyes elemeit, a Holdat, csillagokat, a földet, az egyes hónapokat, a világkígyót, az időt. A hagyományos Yule-i ételek: mogyoró, dió, olajos magvak, gyümölcsök (alma, körte, narancs), pálinkába áztatott, köménymaggal fűszerezett sütemény vagy mézeskalács, valamint disznósült. A hagyományos italok: ízesített sör borral, cukorral és fűszerekkel elkészítve. A “báránygyapjú” nevű ital cukrozott és fűszeres forralt sör, almahússal sűrítve. A hibiszkusz-, a gyömbér- és egyéb gyümölcsteák is a Yule tartozékai. Az oltárt ágakkal, szárított levelekkel díszítik. Az üstbe éghető anyagot, pl. alkoholt öntenek, vagy vörös gyertyát állítanak, és az lobog a szertartás végéig. (forrás: internet)
Hát itt is nagyon készül valami, ma egész nap a szakrális fát segítettem felállítani, a felső szinten pedig már összekészítették a titokzatos pogány szertartás kellékeit, körbe-körbe fekete függönyök, senki nem léphet be, az én feladatom lesz, hogy a gyerekek meg ne zavarják a szertartást, lent kell tartanom őket, 18-22 óráig. Mi az eget fognak ezek fent csinálni? Nem kell azt gondolni, hogy ezek igazi pogányok. Egy hét múlva hasonló alapossággal fogjuk megünnepelni Jézus Krisztus születését. Elvileg zsidók, de igazából mindenevők, csak legyen ürügy bulizni. Ahány buli, annyiféle ürügy meg dekoráció. December 18. Amikor a kutyát dögönyözöm, pontosan olyan hangokat ad ki, mint Chewbacca a Star Warsban. Ma dél felé kitört az ítéletidő Londonban. Házigazdám azt mondja: 40 éve nem látott ilyen időt errefelé. Pillanatok alatt jó 15 cm hó esett, és irdatlan szél. Emiatt a mai pogány party elmaradt (hahaha). Hála Istennek. December 19. Ma hajnalra Anglia leghidegebb pontján mínusz 19 fok volt. Már most megdöntöttük a tavalyi hidegrekordot. Angliában síkosságmentesítés, sószórás stb. jóformán egyáltalán nincs, a vízvezetékek, a házak nincsenek tisztességesen szigetelve, mert itt elvileg nem kell. A klíma viszont megváltozott. Most már magyar télnek megfelelő hómennyiség esik, jegesek az utak, el se olvadnak, mert túl hideg van, a vízvezetékek befagynak és nincs víz. Annak idején még azt tanultuk az iskolában, hogy „Anglia éghajlata óceáni, körbeveszi a tenger, ami nyáron hűt, télen fűt” stb. – ennek most már vége. A tél most már egy emberes magyar télnek felel meg, már tavaly is kemény volt, idén meg még rosszabb, már most. Kis szobácskám sincs felkészülve ekkora hidegre: ha nem bírják a radiátorok, akkor be szoktam kapcsolni a sütőt, nyitott sütőajtóval, és azzal is fűtök. Még hajszárítóval is lehet, esetleg… Ma reggeli felvételeim az udvaron:
December 20. Összeszedtem magam, és ma először végre tornáztam. Ennyi fizikai munka mellett nem pont tornázni vágyom, de muszáj erőltetni. Vettem aerobik-DVD-ket, és jó lenne, ha hetente kétszer rá bírnám venni magam, hogy csináljam. Egyszer olvastam, hogy a háziasszonyok által leginkább panaszolt házimunka, bármilyen fárasztó, mindössze 150 kalória mínusz óránként, míg egy intenzív aerobik mínusz 600 kalória per óra. Csak ne lenne tele minden aerobik videó affektálós picsogásokkal, főleg, hogy néhány alkalom után kívülről tudom az összes „viccet”. Megvettem a Terminátor I-II-III-t is. Nem mintha nem láttam volna már mindegyik részt húszmilliószor, de én nagy T-fan vagyok. A harmadik részt annyiszor megnéztem mostanában, hogy már tök olyan mozdulatokkal lépek be az üzletekbe, mint a female Terminátor. Határozottságban pedig eddig se volt hiány. Észrevételem a T-sorozat rendezőihez és dramaturgjaihoz, hogy a kutyákat, akik megérzik és jelzik a Megsemmisítőket, ugyan miért a bunkeren belül tartják? Mi az értelme, hogy akkor kezdenek el ugatni a bunkeren belül, amikor a terminátor már belépett és bent van? Dupla ajtót kellene építeni: az első körben lennének a kutyák, és akiket ők átengednek, beléphetnek a második kapun. Ezen mindig felhúzom magam. Na mindegy. December 21. Ma van a születésnapom, volt már boldogabb is. Az időjárás extraordinary, a legrosszabb angliai tél valaha, minden repülőtér zárva, utasok ezrei 8-10 órát várnak a vasútállomásokon, rendszerint ott is éjszakáznak. Angliaszerte csak úgy röpködnek a mínusz 10-20 fokok. Nálunk negyedik napja nincs víz a befagyott vezetékek miatt, és az időjárás még sokáig hasonló marad. Érdekes fogalom a zajszennyezés. Nekem itt az a fő pihenés, ha este elvonulhatok a szobámba, ahol végre csönd van. Nekem tök fura, hogy mások rádiót hallgatnak – akik dolgoztak már velem egy irodában, tudják, hogyan állok ehhez hozzá ☺. Ha szól a rádió, nem hallom a saját gondolataimat. Főleg reggel utálatos a rádió, szerintem. Csöndet akarok, tervezni akarok, gondolkodni akarok. Túlóra-cirkusz folyik éppen (több a túlórám, mint a rendes munkaórám, én ezen cseppet sem vagyok meglepődve, ők annál inkább), még jó, hogy egyelőre nem küldettem ide a hegedűmet, megint megingott alattam a talaj. December 23. Az utak, járdák tükörjéggé alakultak. Angol felfogás: minek takarítsuk el, úgyis elolvad. Így igaz, márciusra bizonyára. Fő előnye: sok vendég nem tud idejönni ☺. Fő hátránya: akik nagy nehezen idekeveredtek, azok esetleg nem tudnak innen elmenni. Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég – tudom, ez magyar közmondás. December 24. Szar a szenteste egyedül. December 27. Mély aggodalommal szoktam lesni az ablakból, amikor VÉGRE távozik egy vendég, és látom, hogy a kocsi kerekei tehetetlenül forognak egy helyben a tükörjégen.
A kutyasétáltatás meg a másik tétel, ebben az időben. Az elmúlt hetek balhéi után elő se merek hozakodni azzal, hogy értelmetlenséggel vegyes garantált balesetveszély: nagy testű kutyát sétáltatni tükörjégen. Mit tehetek? A kutyát elvezetem kb. 20 méterre a háztól, ahol már nem látnak ránk, keresek egy pontot, ahol úgy-ahogy meg tudom vetni a lábamat, és jó 15-20 percig várok egy helyben. A kutya kurvára nem érti, mi van, nyüszít, én ordítok vele, shut up, még jól fejbe is verem, aztán visszakecmergek vele. Nagyon sajnálom a kutyát, amúgy. Mivel van egy hatalmas udvar, nem értem, miért kell erőltetni a sétát a jeges úton, de én itt elég sok mindent nem értek, mindegy. A kutyasétáltatásra mint értelmetlenségre korábban már rávilágítottam, és az volt az ellenvetés, hogy „unfair” vagyok a kutyával. Épp gondoltam drága megboldogult nagypapámra és nagymamámra, akiknek ha a szántóföldön szalonnázás közben valaki ezt mondta volna: „Önök unfair módon viselkednek ezzel a kutyával…” December 29. A karácsonyról meg nem is írtam, mert nem volt energiám. Hallod, zsidókat még nem hallottam ilyen átéléssel énekelni az Away in a Mangert, vagy a Silent Night-ot. Bizarr volt. Arra számítottam, hogy csak a dallam kedvelése miatt éneklik, és a „little Lord Jesus” kifejezésnél be fogják csukni a szájukat és csak hümmögni fognak, de nem. Rendeztek karácsonyi műsort, mindent. Szilveszter, új év napja ezen a héten lesz, shit, még ez is.
2011. január 1. Boldog Új Évet kívánok minden Kedves Olvasómnak! ☺ Tegnap megnéztem a tévében a londoni újévi tűzijátékot, élő adásban. Sose érdekelt a tűzijáték, már gyerekként sem, ezt is csak mint kulturális jellegzetességet néztem. Az biztos, hogy valóban egy menő ország fővárosában vagyok, nem éppen kispályás, amit csinálnak. A középpontban van a Kerék, és szépen körbelődözik, nem is akárhogyan. Klassz. Ami a munkámat illeti, természetesen jó dolgok is vannak, a sok szar mellett, amiken érdemes elgondolkodni. Például sehol Angliában nincs heti két teljes szabadnap, az „alantas” munkakörökben. Rendszerint még egy sincs, nemhogy kettő. Dolog, hogy semmit nem bírok csinálni ezeken a napokon a fáradtságtól, de a tudat ☺, hogy csinálhatnék, ha bírnék… A másik: a nyugodt esték. Ez az első helyem, ahol épp az elkülönített, külön bejáratú szoba miatt, nyugodtan pihenhetek, hallgathatok zenét és nézhetek filmeket. Ez az első helyem, ahol ezeket megtehetem. Mindenütt máshol állandóan fülelnem és pattannom kellett, éjjel és nappal.
Január 2. Az angol konyhán gondolkodom még. Soha nem fogom megszokni. Nagyon jól főzök, és épp ezért. Én tudom, mit jelent a finom étel. Engem már rég nem lehet átverni a főzős műsoraikkal sem. Magam is odáig voltam Jamie konyhájáért, valaha, amíg ki nem jöttem Angliába. Most már tudom, hogy bármit, amit akár ő, akár más szakács készít a tévében, európai ember számára ehetetlen, bármilyen látványos. Január 4. A helyi könyvklub következő témája: Wodehouse: Leave it to PSmith. Letöltöttem a hangoskönyvet a netről, remélem, lesz lehetőségem végighallgatni az egész művet. Főleg, hogy hallgatni csukott szemmel is lehet Január 5. Ha minden napom ilyen lenne, mint a mai, akkor tök ellennék itt. A mai nap szín nyugis volt, végre. Keveset dolgoztam, csönd volt, és nem basztatott senki. De mivel az ilyen nap nagyon ritka, nekiálltam gondolkodni, merre tovább. Próbálkozásaimról babonából nem írok ebben a naplóban. Amikor ezt az állást elvállaltam, azonnal kellett munka, nem volt időm / pénzem válogatni. De amint kicsit újra összeszedem magam, nem szabad sokáig itt maradni. Január 6. Megvettem és megnéztem The Other Boleyn Girl c. történelmi filmet, már a cím is tragikus. Nagyon érdekes a VIII. Henrik c. filmmel egybevetve, hogy melyik film mely epizódokra fektet nagyobb hangsúlyt, mit rajzol meg részletesebben és mit kevésbé, mely jelenetet milyen szempontból, kinek a nézőpontjából közelít meg. Nagyon jó film. Tervezem – mindig csak tervezem, fene az állandó fáradtságot –, hogy az eddig megvásárolt filmjeimből kijegyzetelem az összes szót és kifejezést, amit nem ismerek vagy érdekesnek találok. Ezt időről időre megteszem. Kijegyzeteltem már: The Duchess, The Queen, Henry VIII, The Da Vinci Code és jópár televíziós műsort. Csak így lehet nyelvet tanulni, hogy az ember leül, szótároz, jegyzeteket készít. Ha a szót ismerem is, megfigyelem, hogyan lehet finomítani az alkalmazásán (stílusgyakorlat). Tévhit, hogy az emberrel csak úgy rátapad a nyelv, minden erőfeszítés nélkül. Január 8. Ha akarsz egy mélyen megrázó filmdrámát: The Kite Runner. Az első 40 percet nem láttam, de ez tipikusan az a film, amit soha többé nem akarok újranézni, túlságosan felkavaró, bár mint filmalkotás: kiváló, kultúrtörténetileg (Afganisztán-Pakisztán) és dramaturgiailag egyaránt. Csodálkoztam, hogy egy ilyen filmet leadtak egy elit brit terrestrial adón, ahol minden tiszta, vasalt és tipptopp. Ez nem az a film, amit ki fogok jegyzetelni angol stílusgyakorlat gyanánt… arra ott van inkább a Pride and Prejudice ☺, amelynek kijegyzeteléséhez már hozzá is láttam, és mivel nagyon hosszú film, elleszek egy darabig.
Január 9. Gondoltam rá, hogy elhozok egy-két angolkönyvet otthonról, hátha találok angolul tanulni kívánó magyarokat. Hirdetem magam, az érdeklődés a megszokott. Valaha magántanításból nagyon jól meg lehetett élni, ma már más a helyzet, az embereknek nincs erre pénze. Magammal hoztam a kedvenc könyvemet: Starting Out. Újfent rácsodálkoztam a könyv tökéletességére. Eddig azért sztároltam az Access to English sorozatot, mert minden szót pontosan átgondoltak az írók, mi miért van ott és azért. Most azonban a képanyagban gyönyörködöm. A rajzolt képek tökéletesen visszaadják az angol kultúrát és sztereotípiákat, csak ez eddig nekem fel sem tűnt, mivel én magam sem ismertem, ilyen mélységgel az angol mindennapokat, két évvel ezelőttig. Pedig a képeken szépen ott van minden, csak oda kell figyelni. A tipikus faluszerkezet, felülnézetben. A tipikus utcanevek. A tipikus házszerkezet, a jellegzetes ablakkal és ajtóval. Külön melegvizes és hidegvizes csap. Ernyővel védett groceries shop. Baloldali közlekedés, nagyon szűk szabványutakkal, mintha az ember játékországban élne. Jellegzetes arc-berendezkedés. Emeletes piros busz, piros telefonfülke, piros postaláda. Jellegzetes buszbelső. Krikett, golf. Village pub. Eggs and bacon. Tipikus vasútállomás. Piknik és hozzávalói. Röhejes rendőrsapka. Az angol állami iskolák, magániskolák és a kasztrendszer összefüggései Egy korábbi blogomban már írtam, hogy Angliában kasztrendszer van, és a kasztok között átjárhatóság nincsen. Mindennek alapja az az iskolatípus, ahonnan a gyermek elindul. Ahol elindult, örök életére azon a pályán marad. Vannak a nagyon drága magániskolák, és vannak az állami iskolák a csóróknak. A különbség akkora, mintha nem is ugyanazon országban lennénk. A magániskolákban kosztümös filmekbe illő, előkelő, kiváló, alapos képzést kapnak a gyerekek, gondoljunk a Holt Költők Társasága fiúiskolájára, igaz, az Amerika, de az elv ugyanaz. A magániskolákban végzettek általában tovább is tanulnak egyetemeken. Az állami iskolákba azonban a csőcselék jár, ha pár jó gyerek odakeveredik a korpa közé, azt megeszik a disznók. A tanárok tehetetlenek, a cél a túlélés. Bőven ismerek élő példákat. Mivel gazdag embereknek dolgozom, nagyon sok top elit embert ismerek, akik kisgyerekkoruktól kezdve meg vannak szokva a hajbókoló szolgákkal, elvégzik a legkiválóbb iskolákat, majd a bőséges fizetésükből ők ugyanezt biztosítják majd a gyerekeiknek. Van a másik véglet, a melós, aki közönséges stílusú, később a gyerekeit is erre a stílusra és életvitelre tanítja, nincs fogalma, igénye a fejlődésre; nincs tudatában, hogy lehetne másként is. És vannak a kaszt-ugrást megkísérlők, nyilván ebből nincs sok. Vannak a szegény, de tehetséges gyerekek, akik erőn felül teljesítenek, és az állami iskola után valahogy megnyernek egy ösztöndíjat, bekeverednek egy egyetemre, úgymond „kitörnek”. De ez sem ilyen egyszerű, mert azok, akik 18 éves korukig csőcselékkel éltek együtt nap mind nap, az hiába képzi tovább magát, mentalitása keveset változik. Az ilyen embereken egész életükben látszani fog az a gyökér, ahonnan indultak. Ezek az emberek jobbára közönségesek maradnak, kevésbé formálhatók, fejlődésre kevésbé képesek, nem tudják levetkőzni a tipikus working class mentalitást, amíg csak élnek. Megmarad az akcentusuk is, ami azonnal elárulja őket. Lehet, hogy nem is kell Angliáig elmenni, hogy a kaszt-ugrókra jó példát mondjak: „A rendőr bicskát vett elő, s amikor enni kezdett, egyszerre látszott, hogy a kék egyenruha alatt most is pásztorember szeli a kenyeret, vágja a húst…” (Fekete István: Bogáncs)
Január 13. Ma feltaláltam egy új receptet. Ott álldogált egy butter-squash már egy hete a pulton (Barbapapa alakú vajtök), és kitaláltam, hogy levest főzök belőle. Bámészkodtam a hűtőben, hozzáraktam, amit jó ízléssel gondoltam, és feltűnő sikere volt, meg is kértek, hogy a következő nagy partyra ugyanilyen töklevest főzzek. Mindjárt beleírom ezt az új kreálmányomat a publikus recepttáramba. Szerencsére ez a népség nagyon szereti a leveseket. Levest főzni hálás feladat az én munkakörömben, mert csak beledobálom egy fazék vízbe a hozzávalókat, elfövöget magának, nem kell rá odafigyelni, és lehet rohanni tovább, közben mást dolgozni. Az eredmény egy jó nagy adag étel, ami jobbára víz, de űrtartalomra sok. Január 14. Aki nem járt még Londonban, ne gondolja, hogy itt felhőkarcolók alkotnák a várost, meg tízsávos autópályák kígyóznának egymás alatt-fölött. Sokkal inkább nagyra nőtt, túlterjeszkedett falu-jelleget ölt. A város nagyon szét van húzva, sok a park, a házak pedig jóformán sehol nem magasabbak három emeletnél. A távolságok ennek megfelelően irdatlanok. A tömegközlekedést elsősorban a buszok és a metróhálózat adják. Aki sietni akar, nem ajánlott a busz, az ember szinte gyalog gyorsabban halad. A lassúság okai: a) az utak szinte sehol nem haladják meg a két sávot, nem lehet előzni, sietni (ez egész Angliára igaz), b) a buszmegállók annyira sűrűn vannak kialakítva, hogy szabad szemmel látható a következő megálló, c) húszméterenként rendőrlámpa; ahol nincs útkereszteződés, ott a gyalogátkelő miatt. Következésképpen a busz elindul, de már meg is áll, elindul, de már meg is áll stb. Én még nem vezettem autót Londonban – most van folyamatban a nevem ráíratása az autó biztosítására –, de nem tűnik vészesnek, épp azért, mert itt nem őrült rohanás van, meg szlalomozás a sávok között, ahogy az ember egy menő fővárostól elvárná, hanem csigalassúságú araszolás. Január 15. A Henna hajfestő por Angliában közismert dolog. Úgy látom, Magyarországon csak a leggazdagabbak hennáznak (legutóbb 2000-2200 Ft volt egyetlen zacskó, nekem kapásból kettő kell), itt meg pont a legszegényebbek használhatják: 750 Ft-nak megfelelő összegért vehetem zacskóját. Gibraltáron már kiderítettem, hogy a szomszédos Marokkóban fillérekért, kilószámra árulják a hennát, semmi különösebb értéke nincs, csak mire elér Magyarországig, felmegy az ára a mindenfélék miatt, így aztán nem is népszerű, pedig én már előadást is tarthatnék a hasznosságáról, előnyeiről. Gyógynövények ügyében Anglia nagyon béna, egyébként. Azok a gyógyteák, amiket leginkább fogyasztok, és nálunk minden sarki patika árulja, itt ismeretlenek, pl. senki, soha nem hallotta és nem is ismeri a zsurló, cickafarkfű, körömvirág stb. fogalmakat, beleértve a gyógynövényboltokat, kínai teaboltokat, akik elvileg erre specializálódtak. Már mindenhol próbálkoztam, latin nevekkel készültem… A gyógynövények közül kettőt ismernek: csalán és zsálya (ez is valami), és az összes többi herbálteájuk ilyen-olyan, szedett-vedett, kevert „reggeli tea”, meg ilyen hülyeségek. Otthonról küldetem magam után ezeket a nagyon egyszerű, tiszta növényeket. Megrendeltem a nálunk népszerű Maria Treben könyvet, angol fordítása: Health from God’s Garden, alig várom, hogy megérkezzen, és külön kíváncsi vagyok a legközismertebb növények hivatalos angol fordítására. A latin neveket épp azért írtam nekik össze, mert az
biztosan nem félrefordítás, meg egyértelműen beazonosítja a növényt, de azokkal meg végképp nem tudtak mit kezdeni. Magyar ismerőseim 90%-a jártas a gyógynövényekben, természetgyógyászati izékben, és rendszeresen fogyasztják is őket, nem tudom, hogy nekem van-e ilyen szuper ismeretségi köröm, vagy az egész ország ilyen. Január 20. Hát ilyen csoda rám férne még egy pár… Hirtelen ötletből kiraktam hirdetést a Sainsbury-be, miszerint pianínót vagy digitális zongorát vennék nagyon olcsón, de sokkal inkább kölcsönöznék, mivel csak ideiglenesen vagyok itt. Hihetetlen, de két napon belül jelentkezett egy very English angol úr, aki kocsival még ide is szállította a Yamaha PF80 márkájú, súlyozott billentésű keyboard-ját. A hangszer azóta már a szobámban lakik… A zongorácska a fészerben tárolás után nálam alapos tisztítást kapott, nagy szeretettel átrendeztem miatta a szobát, minden napot vele kezdek és vele fejezek be. Az úr annyit kért, hogy a ház biztosítását emiatt emeljük meg 500 fonttal, és ha leég a ház vagy én eltűnök a hangszerrel a hónom alatt, akkor ő ezt a pénzt kéri (érdekes…). Ezt leszámítva tök ingyen kölcsönzi nekem. Hihetetlen történet, amúgy az ilyesmi jellegű helyzeteket jellemzően vonzani szoktam. ☺ Tény és való, hogy akárhová csöppentem eddig életemben, mindig pont volt ott egy zongora, vagy egy zenekar, vagy egy kórus, vagy egy zongorázni tanuló undok gyerek, vagy mind egyszerre. Január 23. Mai szabadnapomon Camden Townban találkoztam egy ápolónő-társammal, azzal, akivel Gibraltáron életem első handover-jét bonyolítottam mint ápolónő, és egyetlen találkozás után, két és fél éve, azóta is tartjuk a kapcsolatot. Ezt nevezem én barátságnak… Egyetlenegyszer láttuk egymást, és azóta is heti szinten levelet váltunk. (enyhe célzás némely ismerősömnek) Felfokozott állapotban mentem, és nem csalódtam: az egész napot végigbeszélgettük, folyt belőlünk a szó. A barátnőm (kanadai) azóta is töretlenül ápolónőként dolgozik, sokat mesélt, és megint, megint újfent fellélegeztem: igen, ez az, amit biztosan nem akarok dolgozni soha többé, kivéve: végeset. Camden Town: bohém kulturális negyed. Elolvastam róla néhány felsőfokban beszélő leírást az interneten. Hát, nem tudom. Vagy én nem voltam jó passzban, vagy túl hideg volt, vagy túlságosan el voltam foglalva a barátnőmmel, vagy én már túl sok érdekességet láttam a világban, de nekem nem volt egy nagy wasistdas. Jó sok bót, ami mind ugyanazt a szemetet árulja, jó drágán. Hétvégenként 100e ember látogatja. Pont vasárnap mentünk, amikor minden nyitva van. Hat különböző piacról van szó: a Camden Lock Market, a Historic Stables Market, a Camden Lock Village, a Buck Street Market, az Electric Ballroom és az Inverness Street Market.
Amikor hazafelé indultunk, nem tudtunk bemenni a metróba. Kiírás: mivel itt túl sok ember akar le- és felszállni, éppen ezért vasárnap délutánonként 13.30-17.30 között ezen az állomáson egyetlen metró sem áll meg. Figyeld a logikát: mivel ezt az állomást túl sok ember akarja igénybe venni, következésképpen bezárják az egészet. Így aztán mind a százezer ember mindenféle buszokat keres, hogy 1. idejuthasson, 2. innen elmehessen.
ilyen mocikon lehet enni a szabad ég alatt a hat piac egyikében, van belőlük pár száz
Január 24. Első bejegyzésem az új laptopommal ☺. Eddigi laptopom már három és fél éves, éjjel-nappal használom, és szegényke egyre furcsább dolgokat produkál, ideje volt új gépet venni, mielőtt neki vége. Amint látod: ékezetes bötűket is írok. Találtam egy korrekt londoni magyar számítógép-szerelőt, aki megformázta a gépet, és az összes lehetetlen kérésemet teljesítette, beleértve a magyar betűk felvarázslását a gépre, y és z betűk helyre rakását stb. Én állandóan írok, vakgépírok, többségében magyar nyelven, nem akarok lemondani az ő, ű betűkről. Újdonság továbbá, hogy ezzel a géppel valószínűleg a skypolás sem lesz lehetetlen, mi több, headset sem kell, mi több, webkamerája is van. De ne nagyon tolongjatok hozzám skypolni, mert internet-elérés – laptoptól függetlenül – továbbra is csak az udvaron van ☺. Windows 2007, világító magyar billentyű-matricák, érdekes új programok, és igazi magyar Boci csoki – a mai nap egyenleg-kiegészítése. Január 27. Additional cirkuszok. Szabad óráimat aktív állásböngészésekkel töltöm, de most nagyon nehéz, mindenütt megvonások, leépítések, és olyan híreket kapok otthonról, hogy semmi értelme hazamenni sem. Ha bármi történne (fog…), maradok Londonban, kiveszek egy szobát, és próbálkozom a lehetetlennel. Muszáj.
Közben leesett, hogy jövőre Londonban lesz az olimpia, és nekem mindig nagy álmom volt az olimpiát élőben nézni, vagy legalábbis abban a városban tartózkodni, ahol éppen olimpiát tartanak. Itt a lehetőség ☺. Január 29. Ami a jelen telet illeti, istenesnek tekinthető. A december rémálom volt országszerte, ill. Európa-szerte, de azóta az egész január tűrhető volt. Most kezd ismét nagyon hideg lenni. Ez jó egyenleg. Most két laptopom van. Tudom, bunkó vagyok szegény régi laptopommal, de mivel internet változatlanul csak az udvaron van, a régi gépet pakolgatom ki a hidegbe, vele töltök le meg fel. Az angolok érdekesen állnak hozzá a télhez, ill. a fűtéshez. Nem vesznek tudomást arról, hogy hideg van. Sok nőt látok miniszoknyában, harisnya nélkül, egy vékony szandálban. Vagy: ujjatlan póló, és még kabátot se vesz. Az ilyesmi errefelé egyáltalán nem ritka, tél közepén. Az iskoláslányok egész télen ugyanazt az iskolai egyenruhát hordják: miniszoknya, vékony harisnya, és vékony talpú, szar semmi körömcipő. A fűtés a másik. Jelen családom – ebből a szempontból hála Istennek – ritka kivétel. Tök jó a fűtés, egyetlen panaszszavam nincs. Jó, ha nagyon hideg van, akkor nem bírják a radiátorok, de ez nem a radiátor hibája, hanem a szigetelésé. Máshol azonban még csak kísérletet se tesznek a házak, lakások kifűtésére. Tavalyi munkahelyemen 1 órát ment a fűtés reggel és 1 órát este. Egyébiránt full ki volt kapcsolva, nullára. Egyáltalán nem fűtik a pubokat sem, a buszokat sem, meg semmiféle nyilvános helyet. Némely pubba hangulatosan kandallót állítanak be, amelynek melege 1 méteres körzetben érzékelhető mindössze. Valószínűleg az a magyarázat, hogy ők tényleg nem fáznak… Ellentétben velem, „akik nyáron is fáznak” (Berkesi András). Gibraltári ismerőseim szokás szerint a megállás nélküli, heves esőre panaszkodnak. Ami engem illet: inkább hideg és fagy, mint állandó eső. Számomra ez elviselhetőbb. Február 4. Kis zongorácskám végleges magasságát időközben beállítottam, aláraktam annyi újságot (Times), hogy most már pont jó. Úgy határoztam, technikailag teljesen újjáépítem magamat, az alapokról. Csakis Czerny-etűdöket játszottam és gyakoroltam eddig rajta. Amíg A kézügyesség iskolája I. kötet nem megy tökéletesen, mindegyik darab lehetőleg kívülről, semmi máshoz nem nyúlok. Élvezem, hogy senkit nem zavarok, nem kell fülhallgatóval gyakorolni, és akármilyen késői órában játszhatok. Esti zongorista vagyok, nem tudok reggeldélelőtt játszani. Ez más típusú szellemi tevékenységekre is igaz nálam. A délelőttjeimet érdemes monoton munkával tölteni, a szellemi kihívás pedig maradjon délutánra-estére. Adtam magamnak egy határidőt. Április végével szeretnék felmondani ezen a helyen, azaz még három fizetést várok meg. A pénzt fogászati műtétre gyűjtöm , ez most a soron következő projekt (tíz éve tologatom ezt a beavatkozást, anyagiak híján). A hangulat annyira rossz, a stressz-szint olyan magas, hogy valószínűleg akkor is fel fogok mondani, ha nem akad helyette másik munka. A helyzet elviselhetőségén rengeteget segít a zongora és a kutya. A kutyát legszívesebben vinném magammal. Na meg a zongorát is… Február 6. Egész nap a honlapomon dolgoztam, új részt alkottam, saját fotóval: http://kortefa.x-web.hu/index-6.html
Február 7. Megérkezett a Maria Treben könyv. Kijegyzeteltem az összes gyógynövény hivatalos angol nevét, valamint sok más egyéb szót is, kétnyelvű jegyzetemet saját fordításomban hamarosan feltöltöm az Irodalmi antológiámba, addig is álljon itt a növények jegyzéke (végre), saját fordításban. Ez kincs, senki nem szokta tudni, mi ezeknek a növényeknek a hivatalos angol neve. Íme, saját munkám legértékesebb része, nagyon büszke vagyok rá, hogy felkutattam, lefordítottam, és most közzé is tehetem a háromnyelvű, végleges változatot, egyetlen jegyzetben: Agrimony (Agrimonia eupatoria) – apró bojtorján Arnica (Arnica montana) – árnika Butterbur (Petasites officinalis) – acsalapu Calamus (Acorus calamus) – palkaszár Calendula (Calendula officinalis) – kerti körömvirág Chamomile (Matricaria chamomille) – kamilla Celandine (Chelidonium majus) – vérehulló fecskefű Club Moss (Lycopodium clavatum) – korpafű Coltsfoot (Tussilago farfara) – martilapu Comfrey (Symphytum officinale) – fekete nadálytő Cowslip (Primula officinalis) – kankalin Dandelion (Taraxacum officinale) – gyermekláncfű Deadnettle (Lamium album) – árvacsalán Golden Rod (Solidago virgo aurea) – amerikai aranyvessző Hawthorn (May, Maytree, Mayflower) (Crataegus monogyna) – galagonya Hogweed (Cow Parsnip) (Heracleum sphondylium) – medvetalp Horsetail (Equisetum arvense) – zsurló Knotgrass (Polygonum aviculare) – porcsinkeserűfű, disznópázsit Lady’s Bedstraw (Galium verum) – galaj Lady’s Mantle (Alchemilla vulgaris) – palástfű Maize (Zea mays) – kukorica Mallow (Malva neglecta) – papsajt Meadowsweet (Filipendula ulmaria) – gyöngyvessző, bakszakáll, tündérfüst Mistletoe (Viscum album) – fehér fagyöngy Plantain (Plantago lanceolata) – útifű Ramsons (Broad-leaved or Wild Garlic) (Allium ursinum) – medvehagyma Sage (Salvia officinalis) – orvosi zsálya St John’s Wort (Hypericum perforatum) – szentjánoskenyérfa Shepherd’s Purse (Capsella bursa pastoris) – pásztortáska Small-flowered Willow-herb (Epilobium parviflorum) – füzike Speedwell (Veronica officinalis) – veronika Stinging Nettle (Urtica urens) – apró csalán Thyme (Thymus serpyllum) – kakukkfű Yarrow (Achillea millefolium) – közönséges cickafark Wild Chicory (Succory) (Cichorium intybus) – mezei katáng Február 11. Ez a napló április 30-ával be fog fejeződni, erről nyilvánosan hadd ne írjak több részletet. London – Budapest repülőjegyem május 2-ára meg van rendelve…
Február 12. A könyvklub e havi témája: Dave Boling: Guernica. A regény Guernica baszk városban játszódik – szerelem, családi összetartás a II. világháború árnyékában. Tragikusan szép könyvnek tűnik. Ebben a könyvklubban csupa jó könyv volt eddig, Tonbridge-ben tavaly – ehhez képest – jóval érdektelenebbek voltak. Február 14. Ma először kipróbáltam a Londont átszövő vonatrendszert, álláskeresgetésem kapcsán. A tömegközlekedést a buszok, a metrók és a vonatok adják. A busz ugyan fajlagosan olcsó, ám nagyon lassú, araszolós; ha messzire kell menni vagy sietni kell, teljesen felejtős. Kis távokra jó. A metró (tube) feltétlenül a legdrágább közlekedési lehetőség. A vonat olcsóbb, mint a metró, gyorsabb is, mert nem áll meg olyan sűrűn – vasút viszont nincs mindenhol. A retúrjegy alig drágább, mint a single ticket, ám csak aznapra szól. Érdemes alaposan átgondolni a közlekedési tervet, mielőtt elindul az ember valahová, mert a közlekedés túl drága, még egy normál keresetű embernek is. Érdemes figyelembe venni a off-peak (csúcsforgalmi időn kívüli) határokat is, ami az írás pillanatában reggel 9.30-kor kezdődik, és ilyenkor kicsit kevesebbe kerül a metró és a vonat (busz ugyanannyi). Február 16. És jöjjön egy olyan téma, amiről még sohasem elmélkedtem. Bárcsak most sem elmélkednék, mert az azt jelentené, hogy nem ismerem a témát… Szóval, cím: Londoni magyarok per magyarok külföldön Korábbi blogjaimban ez sosem volt téma, mivel magyarok által kevésbé látogatott helyeken éltem. London azonban más: arányaiban itt él a legtöbb, önkéntesen kivándorolt magyar. A külföldi magyarokat eddig csak hallomásból ismertem, és kizárólag, kizárólag rosszakat hallottam. Gondoltam: ez túl csúnya, hogy igaz legyen, és empirikusan belevágtam, hogy megtapasztaljam, igaz-e a sok rossz hír. Kezdem a lényeggel: igaz. A legelső alkalom, amikor Londonban egyáltalán kinyitottam a számat magyar szóra, az volt, amikor a haldokló laptopomat elvittem egy magyar számítógép-szerelőhöz. Gondoltam: inkább magyar honfitársat támogatok, mint egy angolt. A srác benyomta a vírusirtó gombot, majd egy órán át mást dolgozott. Egy óra múlva kikapcsolta a vírusirtót, és közölte: 50 font lesz. (15e Ft) Ez volt az első élményem. Gondoltam: jó, pont kifogtam egy szar embert, de nézzük a többit. Óvatos lelkesedéssel beregisztráltam jó sok külföldi magyar fórumra, gondolván: információkat gyűjtök. Hát igen. Anyázás, kurvaanyázás, egymás fikázása. Így vágtak át, úgy vágtak át, és jó magyar szokás szerint a vigasztalás: úgy kell neked. Meg is érdemelted, hogy becsaptak. Csak azt lehet becsapni, aki hagyja magát. Gondoltam: jó, sok a kretén, de keressük meg az értelmeseket. Londoni Magyar Katolikus Közösség. Kedves érdeklődő levél – azóta se érkezett válasz. Londoni magyar iskolák – hát csak heti 1 órát kellene tanítani, utazási költséget nem tudjuk téríteni. De mindegy, mert arra a heti 1 órára is 150 magyartanár jelentkező vár éppen. Gondoltam: jó, tanítsunk magánúton. Angol- és zongoraórákat vállalok című hirdetés. Nagyon olcsó, 10 font per óra, mert az óra nemcsak pénzkereset, de szocializáció is. Mindösszesen három órát adtam, mindösszesen 30 fontért. Az óramegbeszélésekkel és főleg lemondásokkal kapcsolatos sms-zgetések azonban jócskán meghaladták a 30 fontot.
Hol laksz, írd meg a pontos címet. Ez hol van. Mikor jó. Nekem a csütörtök nem jó. Akkor legyen péntek. Jó. Bocsi, valami közbejött, nem lehetne szombat. Szombat hánykor. Jó. Nem azt mondtad, hogy te keresel engem? Először csak megbeszélés legyen? Igen, máskülönben vakrepülés. Milyen könyved van. Semmilyen. Na hol vagy már, itt várlak. Jaj, bocsi, most ébredtem. Elromlott az ébresztőóra. Nem ébresztett fel a szobatársam. El kellett mennem vásárolni. Az sms-kre pazarolt pénzmennyiségen túl honfitársaink stílusa miatt hoztam meg a döntést három hónap után: én is azok közé fogok tartozni, akik kerülik a magyarokat külföldön. Én megpróbáltam… Ami mindenkire általában igaz: ezek az emberek csakis magukkal foglalkoznak. Hozzá vannak szokva a kemény munkához, az egymáson való átgázoláshoz, és magyarosan megtoldják azzal, hogy szemrebbenés nélkül lenyúlják, kihasználják az embereket, ahol csak lehet. „Mély beszélgetésekre” itt aztán igénye senkinek nincs… Pontosabban még beszélgetésekre sem. Beszélgetek veled, ha fizetsz érte. Mennyit adsz? Még rosszabb fajta, akinek jól megy, nem dolgozik, eltartja a barátja – ezek aztán pláne bármit megtehetnek a másik féllel. Zongoraóráimra volt néhány ilyen jellegű érdeklődő. Kevés tapasztalatom épp elég volt ahhoz, hogy az ilyen nagymenő csajokkal találkozni sem kívántam. Ami legkevésbé tetszik: a pénzközpontúság. Ez otthon is igaz, de itt meg különösen. Bármi, amiről beszélünk, két mondat után oda lyukadunk ki, hogy ebből hogyan lehetne pénzt csinálni, ha sehogy, akkor minek beszélünk róla. A „szívesség” errefelé teljesen ismeretlen. Persze, mondhatjuk, hogy a magyarországi magyarok esetében sem sokkal jobb a helyzet… Na de most akkor konklúzió: mégiscsak az angol szolgáltatásokat támogatom ezentúl, és ha barátokat akarok, akkor automatikusan nem-magyarokat keresek? Február 17. Békésebb téma: mai fotóim a kertben.
Február 20. Kijegyzeteltem végre – stílusgyakorlatként – a kedvenc akciófilmemet: Mission Impossible I. A 2-3. részeket nem szeretem. A második rész szerintem nagyon szar, a harmadik pedig jó lenne, csak az nekem túl véres, túl kegyetlen, egyetlen felszabadult pillanat nincs benne. Az elsőt viszont ötmilliószor láttam már, és végre szóról szóra végigmentem a teljes szövegen, nagyon szeretem Tom Cruise okos stílusát, szlenggel ötvözve. „Three systems operate whenever the technician is out. The first is sound sensitive. Anything above a whisper sets it off. The second system detects any increase in temperature. The body heat of an intruder will trigger it if the temperature rises one degree. The vent is guarded by a laser net. The third system is on the floor and is pressure sensitive. The slightest increase in weight will trigger the alarm. If any of these systems is set off, it will activate an automatic lock-down.” Február 22. Kijegyzeteltem a Terminátor II-III-t is, idemásolom pár kedvenc beszólásomat, de ezek csak azok számára viccesek, akik ugyanúgy betéve tudják ezeket a filmeket, mint én ☺. Terminátor II I need your clothes, your boots and your motorcycle. You forgot to say “please”. Are you the legal guardian of John Connor? Could I speak with him, please? Could if he was here. Thanks for your cooperation. Please insert your stolen card now. Withdraw 300 bucks. Living tissue over a metal endoskeleton. Terminátor III Take off your clothes. Patience, honey. Bitch. Wait your turn. Your clothes. Talk to the hand. This guy weighs a ton. No sign of brain trauma. Yeah, I am fine, thanks. Your confusion is not rational. She is a healthy female of breeding age. Based on your pupil dilation, skin temperature and motor functions, I calculate an 83% probability that you will not pull the trigger. Your levity is good. It relieves tension and the fear of death. Még 49 munkanapot fogok itt dolgozni. Azokat a lehetőségeket próbálom kihasználni, amik csak itt lehetségesek, pl. DVD-filmek nyugodt kijegyzetelése. Következik The Bourne Ultimatum és The Fellowship of the Ring. Nem vagyok egy Gyűrűk Ura fan, sose voltam, de az első rész nézhető és élvezhető számomra.
Február 24. Ma ezzel leptem meg magamat a közeli szupermarketben. Csak úgy faltam befelé vajas zsemlével… Ez aztán a top elit húskészítmény, nem ám kóser kiáztatott, ízetlen izék. A kutya is érdeklődött, mondtam: bocs, de a frászt. Megfogadtam, hogy nem panaszkodom a munkám miatt nyilvánosan, de valójában őrületes fáradt vagyok. A munka nem lett kevesebb, de a tempóhoz már úgy-ahogy hozzászoktam. De most sem ritka, hogy ha este 7-kor végzek, akkor 8 órakor már alszom. Szombaton már megint lakoma lesz. Még „kilenc és fél hét” van hátra. Nézegettem gibraltári barátnőm kismillió képét Facebookon, mindegyik külső helyszínen készítve, nyilván mindent felismertem. Érdekes, mennyire nem hiányzik Gibraltár, épp ellenkezőleg. Fura, hogy emberek milyen boldogan tudnak élni egy olyan helyen, ahol én szinte megfulladtam a bezártságtól és a lehetőségek hiányától. Ezzel együtt életem egyik legérdekesebb periódusa volt. Február 26. Ma megnéztem a tévében századik alkalommal: The Return of the Jedi és Mission Impossible III. A Star Wars legutolsó részében mindig viccesnek találom, hogy a 80 centiméter magas plüssmacikák botokkal és fahusángokkal legyőzik a birodalmi katonákat. A másik: vajon mikor cserélték le a legutolsó jelenetben Darth Vader szellemét az öreg, fehér, sebes fejű verzióról a fiatal Anakin Skywalker szellemére? És melyik variáció a végleges, és / vagy miért változtatták? Nem tudom eldönteni, melyik a helyesebb megoldás. Február 27. Ma moziba mentem: The King’s Speech. Colin Firth zseniális alakítására nincsenek megfelelő szavaim. Nem mintha a legjobb férfi mellékszereplő, Geoffrey Rush kevésbé lett volna jó, főleg, hogy ő már hozta egyszer még ennél is elképesztőbb formáját a Shineban. Március 1. Végre március van, de jól hangzik, innentől számítva kerek 2 naptári hónap van még vissza. Annyira sokat foglalkozom a filmekkel, hogy mint fentebb egyszer már említettem, ideiglenesen tényleg rám ragadnak az engem különösen megfogó szereplők viselkedési szokásai. Amikor sokat foglalkoztam a female Terminátorral, akkor elkezdtem úgy mozogni, mint ő ☺. Mostanában sokat foglalkoztam a Jason Bourne filmekkel – tegnap már tiszta Jason Bourne-osan vettem elő a mobiltelefont a zsebemből ☺. Következőnek az Ace Venturát akarom kijegyzetelni… Március 3. A könyvklub e havi témája már megint egy nagyon jó könyv: The Diaries of Sofia Tolstoy. Part I: Diaries 1862-1910, Part II: Daily Diary 1906-07 and 1909-19.
Március 4. A vendéglátás egy olyan munkakör, amit még soha nem próbáltam, és nem is szeretném kipróbálni soha… Jelen munkahelyem áll ehhez a legközelebb eddig, és köszönöm, elég volt. Mivel az én fizetésem állandó, így minél több vendég van, annál többet dolgozom, tök ugyanannyi pénzért, következésképpen minden egyes vendéggel csak nő az egységnyi fizetésre eső munkamennyiség. Következésképpen rühellem az egészet. Lehet, hogy aki saját kocsmát vezet, az eleve így lát egy belépő vendéget: belépett az ajtón potenciális 10 font bevétel. Vagy megint más lenne, ha kapnék néha egy kis borravalót, vagy akár egy szeletke csokoládét, de még soha senkitől nem kaptam semmit. Azért is jobb, ha minél előbb elmegyek innen, mert rettenetesen meg lehet utálni a főzést, ennyi emberre, kényszeresen, állandóan. A mi felfogásunkkal, kultúránkkal teljesen ellentétes, hogy pl. egy kazal ember kényelmesen elhelyezkedik a fotelokban, én megkérdezem, hányan óhajtanak vacsorázni, erre mindenki felteszi a kezét, plusz jönnek a vendégek vendégei. Nagyon jól tudják, hogy ki sem látszom a munkából, már csak udvariasságból is visszautasíthatnák. Ez semmi, de általában nem is nagyon szeretik, amiket készítek! Újabb dolog, amit el nem tudok képzelni: nyilvánvalóan halálra dolgoztatott alkalmazott főztjét elvárom/elfogadom, és tudom, hogy úgyse fog ízleni, amit készít. Kelletlenül turkálják az ételt, majd a kutyának adják. A kutya legalább 5 kilót hízott, amióta itt vagyok. Jól áll neki, nem mondom, és természetesen nem sajnálom tőle, főleg, hogy ő az egyetlen hálás közönség itt, de ennyit dolgozni a kutya miatt? Március 5. Az viszont fix, hogy amióta itt vagyok, kicsattanok az egészségtől. Ennek okai: kiváló minőségű, egészséges ételek, jó fűtés, ritkán megyek emberek közé. Nem eszem disznóhúst ☺. Nincs nap, hogy ne innék legalább egyfélét ezek közül: csalán, zsálya, cickafark, zsurló. Valamint a pollenallergiám miatt tömöm magam immunerősítőkkel, echinaceával, az év minden napján, és úgy tűnik: ezek az allergián kívül ☺ tényleg mindentől megvédenek. Az allergiámmal viszont nagyon megszenvedek, mától kipróbálok egy új, svájci gyógynövény tinktúrát, ez már a százötvenedik csodaszer-jelölt, amivel kísérletet teszek. Összetételét nem tudom lefordítani, nincsenek benne semmilyen szótárban, de még nézelődöm: - American Spikenard (Aralia racemosa) – amerikai angelika - Heartseed (Cardiospermum halicabum) - Golden Thryallis (Galphimia glauca) - Luffa (Luffa operculata) – ez a fő összetevő, tudnám, mi ez… - Chapparal (Larrea mexicana) - Okubaka (Okubaka aubrevillei) - Toothpick Weed (Ammi visnaga) Március 6. Nem először van olyan érzésem, hogy a család, akiknek dolgozom, olvassák ezt a blogot… Ma például a két nappal ezelőtt írt „szeletke csokoládé”-ra érkezett reakció… Hát, végül is konkrétumok (utca, házszám, személynevek) nem szerepelnek a naplóban, és olyasmi sem, ami ne lenne igaz.
Március 7. A jégpálya közönsége többé-kevésbé állandó, már egy csomó embert ismerek látásból. Különösen három alak szokta magára vonni a figyelmemet. Három villámportré, Queensway ice-skating rink, London A saját magába szerelmes férfiedző A pályán 6-10 edző dolgozik egy időben, egy edző – egy növendék. Félórás egy edzés. Körülöttük korcsolyázik mindenki más is, akik csak korcsolyázgatnak, de nem vesznek órát. Az egyik férfiedzőt minden alkalommal megbámulom. 32 év körüli, vékony, sportos alakú; rendkívül arrogáns. Szerintem nincs visszataszítóbb, mint a saját magába szerelmes művész-tanár. A tanár dolga a tudás átadása, és nem az, hogy saját magában gyönyörködjön egész órán. Ez a fickó imádja tenni-venni magát a jégen, nem mondom: kellemes látvány a sok, aprólékosan kidolgozott mozdulat. Ellenben a tanítási stílusát az jellemzi, hogy a növendéknek bemutat egy minimum olimpiai előkészítő koreográfiát, a végén tripla szaltó a levegőben, majd ránéz az épp csak botladozó tanítványra: na most csináld utánam. Egy művészeti ágat, egy sportot nem így kell tanítani, hanem aprólékosan, lépésről lépésre vezetni a növendéket, mit hogyan csináljon. A koreográfia egyes elemekből tevődik össze, netántán. Leveszi a felsőjét, hogy a tanítvány pontosan nyomon követhesse az izmok mozgását, holott nyilvánvaló, hogy ő az, aki imádja nézegetni a valóban kidolgozott testét. Ha kijön a jégről, és büszkén végigdönget a büfé előtt, ott is hozza a hasonló pökhendi, nagyképű formáját, fel bírnám rúgni, olyan irritáló. De a jégen esztétikus, női szemmel, nem mondom. Legeltetem a szemem rendesen, de tény, hogy öt percet nem bírnék ki vele. A hatéves ambiciózus lányka Szintén vonzza a tekintetet egy nagyon fiatal kislány, hat-hétévesnek vélem. Látszik, hogy a jégen nőtt fel, ez az élete. Olyan stabilan csinál EB-re illő koreográfiákat, mint a felnőtt profik. Hihetetlenül keményen, összeszorított fogakkal, mosolytalanul edz, gyakorol, egyetlen másodpercet se veszteget fölöslegesen. Határozott mozdulatokkal, tévéből ellesett allűrökkel közlekedik, majd ha végzett, arrogánsan utasítja az apját, hogy induljanak haza. A kislány a megtestesült ambíció, látszik, hogy semmi gyerekkora, egyetlen barátja sincs, hanem a jégtánc az élete, ennek rendel alá mindent. Bizonyára híres bajnok lesz belőle, aminek az árát is megfizeti. Az esetlen felnőtt tanuló Nemcsak gyerekek, hanem felnőttek is vehetnek órát. A legfeltűnőbb egy 40-45 év körüli férfi, aki minden szombaton órát vesz, és gyakorol, gyakorol. A nem-angol férfi nem túl jóképű, ragyás arcú, legfeljebb 165 cm magas, és mindig olyan érzésem van, hogy azért vesz órákat, hogy valamihez értsen, és lenyűgözze a nőket. Négy hónapja figyelem folyamatosan, és ennyi idő alatt szegényke semmit nem fejlődött. Tök ugyanott tart, mint amikor először láttam, pedig nagyon keményen edz. Szegény olyan mozdulatokkal korcsolyázik, mint aki beszart (elnézést). Mindig ugyanabban a ruhában van, elég csóró is lehet. De nagyon igyekszik. Igyekszik továbbá mindenkivel barátkozni, megfogja a büfés lányok kezét, „nézd meg, milyen hideg”, és mindenkit kér, hogy jelöljék be Facebookon. Szegény ördög.
Március 8. A rodéziai ridgeback leírásában találó a „vele született intelligencia” kifejezés. Ebben a kutyában talán ezt szeretem a legjobban. Pontosan felméri, mi zajlik körülötte, és ennek megfelelően cselekszik. Pl. nyugodtan fekszik a kis kuckójában, miközben hallja, hogy a boltba indulok. Felismeri az ennek megfelelő öltözködésemet és táskámat. Tudja, hogy nem fogom magammal vinni, így a szemét se nyitja ki. Ellenben, ha a kutyasétáltatós kabátom után nyúlok (épp csak odanézek), már fel is élénkül, és jön, érdeklődik: megyünk? Tudja, hogy szeretem, ha kerti munka közben ott van mellettem, és szívesen segít: őrzi a lapátot, a gereblyét… Sétáltatás közben pontosan tudni szokta, mennyi időnk van és mennyire kell sietni, fél szemét mindig rajtam tartja, és kitalálja, mi következik. Általában mindent csak egyszer kell neki elmondani, vagy egyszer se… Szeretem, hogy mennyire figyelmes, nagyvonalú, magas érzelmi intelligenciájú. Csak akkor ugat, ha jó oka van rá. Valóban igaz, hogy aki egyszer már tartott ridgeback-et, nemigen akar másik fajtát. (ezen a képen én is rajta vagyok ☺) Azon is mindig mosolyognom kell, hogy őrző-védő jellegének megfelelően oda szokott ülni, feküdni tárgyak mellé, és őrzi őket, nem lehet nem jókedvre derülni a kis ártatlan ösztönösségén ☺. Kétóránként járőrözik a kertben, felméri, minden rendben van-e. Más kutyák ugatnak ész nélkül, ugrálnak ész nélkül, harapnak ész nélkül, ha kell, ha nem, értelem nélkül cselekszenek, leszarják az embereket stb. Március 9. Ma hivatalosan meghirdették a helyemet. Tök furcsa érzés. Mostantól várhatók a jelöltek állásinterjúra, ide a házba. A hirdetés stílusa feltűnően semleges. Nyilván nem vagyok szomorú, hogy el kell innen mennem, legfeljebb enyhe szorongás, mert nem tisztázódott még mindig, hol is folytatom. Meg mit. Éppen az ételekhez való hozzáállásról beszélgettem egy barátommal a napokban. Aki nem ismer, de látta már a recepttáramat, saját fotóimmal, saját leírásaimmal, láthatja, hogy mennyire átlagon felül tudok rajongani a főzésért és a finom ételekért. Nekem érzéseim, gondolataim vannak a jó ízekről. Lelkem és ízlésem ezen része gyilkolódik ezen a munkahelyen éppen, de szerencsére még épp el fogok innen menni, mielőtt valami irreverzibilis történne. Számomra gyilkos dolog ilyen kényszeresen, számomra nem-finom ételeket főzni nagy mennyiségben nagy számú vendégeknek, sietve, kapkodva, egyik kezemben a főzőkanál, másik kezemben a porszívó. Minden kapkodva, gyorsan, csak nagyjából, hajigálom a hozzávalókat, nincs idő semmit se élvezni. Alágyújtok, beállítom a mobiltelefonomat, hogy 10 perc múlva csörögjön, addig felrohanok az emeletre, kitakarítok egy negyed fürdőszobát, majd lerohanok, megkeverem az ételt, 5 perc múlva megint csörögjön a mobil, felrohanok, dolgozom, lerohanok, megkeverem, utálkozom, majd megint felrohanok, 5 perc, aztán vissza – basszus, hogy lehet így „szeretettel” főzni?
Március 19. A gyerek mostantól az Alexandra Palace jégpályára fog járni szombatonként, mától oda viszem. Tök kikupálódom London jégtáncos életéből. Jópár edző olimpiai bajnok… Itt azonban nem tudok úgy bámészkodni, mint a Queensway jégpályán, mert borzalmas hideg van, inkább az előtérben tanyázom, ahol padlószőnyeg van, leülök/lefekszem a földre (székek nincsenek), és azonnal mély álomba zuhanok, nem bírom figyelemmel kísérni az olimpikonok fejlődését. Irgalmatlan fáradt vagyok. Még 6 hét van vissza. A gyerekvállalásról, Angliában Nagyon szubjektív kis elmélkedés következik, de miért ne. Egyszer egy távoli rokonom így fogalmazott, sose felejtem el: „ha gyereked van, életed végéig köteles vagy rajta tartani a szemedet”. Magyarország gyerek- és családközpontú ország, az emberek 999 ezreléke gyereket és családot akar, és jól is érzi benne magát. A gyerekeivel nem törődő, nagyon kevés szülő mély társadalmi megvetést élvez. Anglia tök más. Itt az emberek a gyerekvállalást letudják. Ez a legjobb szó. Sok gyerekük van, mert van rá pénzük. De ahány családot láttam (jópárat), akár tehetősebbek, akár szegényebbek, teljesen máshogyan viszonyulnak a gyerekükhöz, mint egy magyar szülő. Gyereket azért vállalnak, mert általában eszükbe se jut, hogy ne vállaljanak (ez általában tipikus, bárhol, szóval mindegy). Aztán kötelességszerűen felnevelik, majd alig várják, hogy 18 éves legyen. A gyerekek többnyire el is költöznek ebben a korban, és téma lezárva. Utána persze találkozgatnak, telefonálgatnak egymásnak, de szó nincs arról a tipikus, nagyon erős kötődésről, ami nálunk van. Inkább olyanok, mint kedves távoli ismerősök. Azért (is) van ebben az országban ennyi baby-sitter, mert a szülők nem akarnak minden percet a gyerekükkel tölteni. A nagyszülők meg pláne nem. A nagyszülők, persze, vigyáznak a gyerekre néha-néha, de ők már nem ezzel akarják tölteni az idejüket, hanem inkább aktívan pihennek, golfoznak, kutyakiállításra járnak, lóversenyre járnak, tanfolyamokra járnak, utaznak. Váláskor közel sem folyik olyan szintű öldöklés a gyerekekért, mint nálunk. Valamint itt nagyon is gyakori, hogy az apánál marad a gyerek (Mo-on hány példát tudsz erre?). Az a szülő, akinek nem jutott a gyerekből, a láthatásért újabb és drága procedúrát kell kezdeményeznie (több ezer font az újabb per, a láthatást kérő szülő fizet), éppen ezért a többség inkább lemond róla, és nem vettem észre különösebb bánkódást emiatt… Itt kevesen csinálnak ügyet abból, ha messze kerülnek a gyereküktől. „Ezt is megtapasztaltam, kipróbáltam, periódus lezárva, pipa.” Aki pedig nem akar gyereket, az itt végképp nem téma. Magyarországon ez nagyobb bűn, mint ha valaki buzi. Nyilván ez a fő magyarázata annak is, hogy miért ennyire rosszak és rendetlenek itt a gyerekek. Itt közel sincs az a katonás, rendre tanítós gyereknevelés, ami nálunk van. Az angol gyerekszobák mind egyformák, térdig-derékig ér a lom. Idevághatnék egy-két saját készítésű fényképet erről, de nem akarnám összerondítani ezt a naplót. A legkézenfekvőbb, közismert példa az Adrian Mole sorozat. Ennyi év angliai tartózkodás után minden apró utalást értek a sorozatból az angliai életre, beleértve jelen témámat: a szülőgyerek viszonyt. Magyar szemmel nézve Adrian szülei ki nem állhatják a gyereküket. Hadd ollózzak ide egy példát:
Rám nézett, és azt mondta: – Bár lenne egy lányom, akivel beszélgethetnék! Mire apa: – Pauline, nem vállalhatjuk a kockázatot, hogy még egy olyan gyerekünk legyen, mint Adrian. – Azután a kiskoromról kezdtek dumálni. Úgy beszéltek rólam, mintha én lennék Jabba a Jedi visszatér-ből. Anya: – Az a rohadt dr. Spock az oka, hogy Adrian olyan lett, amilyen. Mire én: – Miért? Milyen lettem? Anya azt felelte: – Egy nagypofájú zsugori, az lettél. Apa pedig azt mondta: – Egyrészt tényleg smucig vagy, másrészt meg folyton a könyveket bújod azzal a jól fésült fejeddel. Úgy megdöbbentem, hogy alig jutottam szóhoz, de aztán mégis megszólaltam. Igyekeztem könnyed és dallamos hangon megkérdezni (bár nem könnyű, amikor az ember szívét a kritika nyilai döfködik): – Hát akkor milyen gyereket akartatok? A válaszuk egészen a bevásárlás végéig tartott, míg kiálltuk a sort a kasszánál, és visszaértünk az emeletes parkolóházhoz. Apánál az ideális fiú született atléta. Jókedvű és életvidám, egy csomó nyelvet beszél; magas, az orcája pirospozsgás, a bőre sima, és nagy tisztelője a női nemnek. Pecázni jár az apjával, és vicceket mesélnek egymásnak. Fantasztikus kézügyessége van, és ingaórákat készít hobbiból. Nagyszerű tiszt válna belőle. A konzervatívokra szavaz, és jó családba nősül. Saját komputervállalatot alapít Guildfordban. Ezzel szemben anya szerint az ideális fiú komoly, sőt komor. A Kiváló Képességűek Iskolájába jár. Már egész fiatalon elbűvöli a lányokat, asszonyokat, és látogatóit lenyűgözi mint szellemes társalgó. Elegánsan öltözködik. Tökéletesen mentes az előítéletektől, fajra, korra és nemre valótekintet nélkül. (Legjobb barátja egy néger öregasszony.) Ösztöndíjat kap Oxfordba, ahol egy csapásra dicsőséget szerez magának – miként ezt majd jövendő életrajzaiban meg is írják. Visszautasítja a biztonságos brit országgyűlési képviselőségre vonatkozó ajánlatokat. Ehelyett Dél-Afrikába megy, és sikeres forradalomra vezeti a feketéket. Ezután visszatér Angliába, ahol is ő lesz az első férfi, aki alkalmasnak találtatik a Szabad Oldalborda főszerkesztői tisztére. Fényes társaságban forog. Bárhová megy, magával viszi az anyját. Amikor mindketten befejezték szónoklatukat, azt mondtam: – Sajnálom, ha csalódást okoztam. Mire anya azt felelte: – Te nem tehetsz róla, Adrian, ez a mi hibánk. Miért is nem kereszteltünk Brettnek!
(Sue Townsend: Adrian Mole újabb kínszenvedései, május 7. bejegyzés) Tudom, hogy ez vicc meg túlzás meg minden, de az alap errefelé igenis ez. És ez csak egy példa a könyvből. Március 23. A mai nap egyik eseménye az volt, hogy a kutya fogott egy oltári nagy patkányt, majd szépen odatette a küszöbre, ahogy illik, majd be is akarta hozni a házba… A másik esemény pedig az, hogy már ki is választották az utódomat, meg vagyok lepődve a tempón. Az új jelölt egy 40-45 év körüli, szimpatikus brit nő, emlékszem rá az állásinterjúk sorából. Kurva nagy gáz van, ha egy ilyen alja söpredék munkára már helyi lakosok is jelentkeznek, és ez a nő ráadásul egyáltalán nem nézett ki hülyének vagy félig fogyatékosnak. Nagyon is csinos, értelmes volt. Most olyan szinten folyik az elbocsátás mindenütt, hogy ez a munkakör, amit eddig olvashattál, megfelelő egy brit őslakosnak, ráadásul a hirdetésben az én fizetésem összege szerepel, ami londoni viszonylatban nagyjából egy mínusz egyes kategória. (Én még sose kerestem ilyen rosszul külföldön.) És látod, ilyen szar fizetésre, ilyen szar munkára is van már helyi, londoni jelentkező, basszus. Most mindenki egyre lejjebb csúszik.
A másik, amin roppantmód csodálkozom, hogy ugyan hogyan van bátorságuk pont erre a munkára egy helyi lakost felvenni, amikor itt épphogy az alkalmazott kiszipolyozására építenek. Kizárt dolognak tartom, hogy az angol beosztott azt mondja: „ma 10 órát dolgoztam, ennek megfelelő bérezést kérek”, mire ők azt válaszolják (amit nekem): „napi 5 órát fizetünk, maga dolga, hogyan osztja be az idejét, ha nem tetszik, máris lehet menni”. Egy angol alkalmazottal, a saját országukban ezt nem lehet eljátszani, recesszió ide vagy oda. Úgyhogy vagy ki fogják fizetni a túlóráit, vagy teljesen más munka- és időbeosztása lesz, mint nekem volt. Viszont éppen ezért a következő személy nem fogja igazolni mindazt, amit eddig olvashattál. Mindegy. Azt hiszem, Mohácsnál ennél több veszett… Március 24. Angliában és Gibraltáron is egyaránt szokás, hogy az emberek nem reggeliznek és nem is ebédelnek, hanem csak vacsoráznak. Meg is magyarázzák: „nem ebédelek, úgyis fogok vacsorázni”. Vesszek el, ha értem… Miért, ezek talán nem éhesek? A Maslow-piramisban a biológiai szükségletek a legelső helyen állnak. Én, ha éhes vagyok (per bármi egyéb fiziológiai szükséglet), semmit nem tudok csinálni, amíg a szükséglet ki nincs elégítve. Ha nem eszem reggel, legkésőbb 10-11 órakor olyan éhes vagyok, hogy keresztülmegyek a falon is, csak ehessek. Az ebéd és vacsora szerintem nem „vagy-vagy” kérdése. Legalábbis szerintem. Legalábbis számomra. Déli országokban szerepe lehet annak, hogy ha nagy hőség van, az emberek tényleg nem kívánják a nehéz ételt, elvannak kávén egész nap, és majd este esznek, amikor enyhül a forróság. Oké, ez lehetséges magyarázat. De Anglia az esős időjárásával messze nem ez a kategória, az általam megismert emberek mégis egész nap nem esznek, és este jól teletömik magukat. Nem az az érdekes, hogy ez most egészséges-e vagy sem, hanem az, hogy a fenébe lehet kibírni az egész napot evés nélkül. Nem értem, mindegy. Tizenkettő nulla nullakor egész Magyarország elindul ebédelni. Angliában az ebédidőnek nincs nagy jelentősége; létező fogalom, de általában kávézásra, pihenésre, ügyintézésre használják az emberek. A jégpályán én szoktam lenni az egyetlen, aki délben előveszi az előre megfőzött ételt az Algida jégkrémes dobozkából, a bekészített villával. Mindenki más majd csak akkor eszik, ha hazaért, este. Érdekes. Gibraltáron nem volt ritka, hogy az egész napos nem-evés után este 9-10 órakor zajlott a nap egyetlen étkezése. Megtermett, fizikai munkásoknál különösen nem értem, hogyan bírnak egész nap kalapálni meg ötven kilós zsákokat cipelni, evés nélkül. Március 30. Ezt nevezem én ételnek. Csirkemell sajttal, tojással, fokhagymával, paprikával, paradicsommal. (Mármint ez a saját magam számára készített ebéd… Igen, külön főzök magamnak – na még jó.) Új kreálmányom a mandulás palacsinta. Őrölt mandulát keverek a palacsinta tésztájához, sok cukrot, és jól lekaramellásítom az egészet, ropogósra, és persze málnával, szamócával, banánnal, baracklekvárral, tejszínhabbal…
Március 31. A kő-papír-ollónál (rock-paper-scissors) idiótább játékot elképzelni se tudok. Már nyolcéves gyerekként is buta játéknak tartottam, minden szempontból. Munkám utolsó periódusa jó zűrösen zárul. Még szűk öt hét van vissza, amiből négy hetet kompletten itt tölt három vendég , közben három héten át mindkét gyereknek iskolai szünete lesz , majd jön a zsidó Pesach, lakomával és irgalmatlan vendégsereggel. Az iskolai szünet nemcsak annyit jelent, hogy mindkét gyerek itthon van, de folyamatosan itt lesznek / itt alszanak a gyerekek barátai – igazából ez a gáz rész. Eddig minden hónapban megvolt a 60-100 ingyen túlóra. Boldog vagyok, hogy elmehetek innen nemsokára. Nekem most esett le, hogy az a szó, hogy „kalács”, onnan ered, hogy „Challah”? Hülyeséget mondok? Április 1. A közeli szupermarket leárazta a Pick mangalica paprikás kolbászt majdnem a felére. Most szinte kevesebbe kerül, mint otthon… Így aztán betankoltam, és munkám befejeztéig, egész áprilisban a világ legjobb minőségű és legfinomabb szalámiján fogok tengődni. Április 2. Vannak munkahelyek, amelyeket az ember szeret (legritkább eset). Nekem ez egyértelműen a Veszprémi Egyetem volt. Reggelenként szívesen bementem, és egész nap jól éreztem magam. Vannak munkahelyek, ahol az ember „elvan”. Nem szereti, de nem is utálja, el lehet üldögélni a melegben, nem túlzottan megerőltető, nem túlzottan stresszes, igaz, kihívás sincs. Nekem ilyen volt a Wesley Főiskola, valamint a tonbridge-i macskás munkahelyem. Ezeken a helyeken nyugdíjas koromig el tudtam volna ücsörögni. És vannak munkahelyek, ahol minden nap egy túlélés. A sok munkán túl minden reggelt azzal kezdeni: „már megint mi lesz vajon” (értsd: amire nem számítok). Minden telefoncsörgésre azonnali gyomorfájdalommal reagálok: „mi van már megint”. Ilyen például jelen munkahelyem, vagy anno a Fővárosi Földhivatal. Az ember szó szerint vágja a centit, hány napot kell még kibírni. Az ember egész lénye folyamatosan mérgeződik. Szeretjük egymást ítélgetni, „mindent ki lehet bírni”, holott, akinek még sose volt szerencséje a legutóbbi kategóriához, annak gőze sincs, miről is írtam most. Április 5. Feltaláltam egy ellenállhatatlan csokoládé-desszertet. Kaptam a nagymamától ajándékba egy tábla Tesco gazdaságos étcsokoládét, és gondolkodtam, mit csináljak vele (nem szeretem). Kitaláltam, hogy felforraltam egy kis doboz double creamet, beletördeltem a tábla csoki felét, jól összeforraltam, majd gondolván, hogy ez nekem még mindig keserű, hozzákevertem három teáskanál mézet. Felét megettem forrón, másik fele ment a hűtőbe, és pár óra múlva egy számomra tökéletes állagú, sűrűségű és ízű, hihetetlen finom csokoládékrém lett belőle. Hát még ha jó minőségű tejcsokiból fogom csinálni. Már látom, hogy ez egy olyan desszert, ami túl finom, túl könnyen elkészíthető, és ahhoz az élvezethez képest, amit szerez, túl kevésbe kerül, úgyhogy ezzel rendszeresen meg fogom lepni magamat. Mondom én, hogy ezek olvassák a blogomat: csokit akartam, tessék.
Április 6. Megnéztem a Beowulf-ot. Nem túl jó film. Igazából a legendát akartam jobban megismerni, mert a kritikák alapján elég szar filmre számítottam, és valóban szar. Általánosságban elmondható, hogy azok a filmek, amelyekben Angelina Jolie és / vagy Johnny Depp játszik, jó eséllyel szar film. (Kivéve: Halott ember.) Április 7. A kedvenc gyerekkori olvasmányaimat olyan szinten tudom szóról szóra, hogy hangoskönyv gyanánt szoktak menni a fejemben, mikor melyik. A belső lejátszó folyamatosan játssza Az arany embert, A láthatatlan embert, a Lutrát, a Kelét, a Téli berket, az Egri csillagokat, és így tovább. Most az az idézet van sokat az eszemben, hogy „Julcsa néni egyéniség volt, s csak azt főzött, amit ő is szeretett”. (na melyikből idéztem?) Ebből a megállapításból mindig is kiéreztem egy enyhe rosszallást, az egyéniség elismerésén túl. Pedig meg lehet érteni. Az ember nem is gondolná, milyen rossz hatással van az „egyéniségre”, állandóan olyan ételeket főzni, amiket ki nem állhatok. Pl. az angol konyhában alapvető dolog a szósz (gravy). Minden ételhez, sajnos. Én az összes szószt utálom, ami csak létezik a világon. Persze nem instant gravy-t kell nekik készíteni, hanem legalább 40 perces meló a házi készítésű faszság, amit mindennap elvárnak. 40 drága perc, az 5 fizetett órámból, csak a kibaszott szósz. Elnézést a stílusért. A szószt egy angolos módon elbaszott húsra kell ráönteni, mellé köret és legalább kétféle párolt zöldség. Ezt kell főznöm szinte mindennap. Még talán meg is csinálnám rendesen, az utálkozáson túl, ha minden percért fizetnének, amit végigdolgozom. A Bisto termékcsalád valamennyi tagjának szaga számomra orrfacsaró, az ízére pedig nincsenek megfelelő szavaim, és pedig pont ez az angolok nagy nemzeti fűszere. Még három hét és három nap van hátra. Nekem semmi bajom nincs a száraz ételekkel. Miért baj, ha száraz? Még mindig gusztusosabb, mint ez a moslék, igen, szó szerint moslék: minden ételt bőségesen meglocsolnak Bisto alapú szósszal, és úszik, tocsog az egész. Nemcsak rossz ízű, de kinézetre pontosan olyan, mint a hányás. A paradicsomszósz ízléstelen túltengése szintén a hányás-ízre emlékeztet (hangsúly az „ízléstelen” szón, mert az olasz konyha is sok paradicsomot használ, na de ők mértékkel, stílusosan, normálisan). Április 8. Számomra az is furcsa, hogy az emberek (nemcsak angolok ☺) többsége éjszaka a jó hűvösben szeret aludni. Érdekes: én csakis dögmelegben tudok jól aludni. 22 fok alatt garantáltan rosszul alszom, mert megfagyok (öltözhetek, ahogy akarok, akkor is fázom), lélegzem be a hideg levegőt – kizárt a jó alvás. Ezen a munkahelyen megtehettem, ill. még most is megteszem, hogy fűteni hála istennek már nemigen kell nappal, de éjszakára feltekerem a fűtést. És élvezem a fincsi meleget. Ezt máshol, mindenféle albikban, nemigen tehetem majd meg… Azok, akik szeretnek hidegben aludni, de hát hogyhogy, szerintem ritka utálatos kibotorkálni az éjszaka közepén a dermesztő hidegben egy dermesztően hideg vécébe. Más, ha az ember nem engedheti meg magának, hogy kifűtse a szobát, és más, ha valaki ezt „szereti”. Most az utóbbi esetről beszéltem. Már három hét és két nap van hátra.
Április 9. Ma, amíg a gyerek korcsolyázott, jópár fotót készítettem az Alexandra Palace-ről, ill. Palaceből, mert dombtetőre építették, és London jókora része szépen látszik onnan. Épp azon gondolkodtam, hogy a tehetségek kimunkálásának mennyire jelentős hányada függ attól, hogy ki hová keveredik életében. Pl. ha valaki ki akar találni, majd be akar tanulni egy jégtáncos koreográfiát, ahhoz az kell, hogy testi valójában ott legyen a jégpályán, szóljon az adott zene, összeállítsa a koreográfiát, majd másodpercről másodpercre pont be is gyakorolja. Ez nagyon sok idő, és ki engedheti meg magának, hogy erre a célra, csakis saját magának, rendszeresen kibéreljen egy egész jégpályát? Ha párban vannak, még komplikáltabb az egész, még több idő, és még több tényezőt kell figyelembe venni. Így a világversenyeken azok szerepelnek, akiknek szerencsés tényezők miatt pont van lehetőségük eleget gyakorolni (legnagyobb kérdés a „hol”), és nem feltétlenül azok, akik tényleg a legtehetségesebbek az egész világon. De még számtalan „igazságtalan” versenyszám van: nem éppen egyszerű megoldani a síelést sem a világ minden táján, sem az úszást, sem a lovaglást stb. A zenélés, írás, olvasás milyen egyszerű hobbi már ezekhez képest. Hegedűt gyakorolni a spájzban is lehet. Annak idején épp ezért ment el a kedvem az orgonálástól. Orgonát gyakorolni csak templomokban tudtam. Én nem tudok így gyakorolni, hogy 6.45-től 7.45-ig (értsd: reggel…). Ehhez már fél hatkor fel kellett kelni, és ráadásul fagyoskodva gyakorolni egy hideg templomban. Nekem így nincs ihletem, kedvem. Amúgy házi orgonát pont lehet venni, elfér a szoba sarkában, de mire ezt megtettem volna, elszállt a kedvem. Aki dobolni, kürtölni szeretne tanulni, ott meg elég nagy gáz lehet a közvetlen szomszédok véleménye. Szóval, hogy ki miben lesz végül is kiművelt zenész, művész, sportoló, igen soktényezős móka. Egyszer olvastam, hogy a Beatles már-nemtudom-melyik tagja csak azért került be az együttesbe, mert az anyukája megengedte, hogy a pincéjükben tartsák a próbákat.
Április 13. Akik figyelmesen olvassák ezt a naplót, lehet, észrevették, hogy utólag kicsit megkurtítottam, a nagyon zsidózós részeket kivettem. De ami ma történt, azok után igenis nyilvánosan zsidózok, és szarok rá, ki mit gondol. Következő hétfő zsidó húsvét: Pesach. Hétfő ugye a szabadnapom. Megkértek, hogy du. 16-21 óráig jöjjek dolgozni – természetesen ingyen. Ezek a felkérések mind-mind ingyen történnek. Mondom: nekem aznap 13 órakor orvosi időpontom van, London túlsó végén. Kiszámolták (igen: kiszámolták), hogy semmi gond: 15.30-ra lazán visszaérek. Mondom: lehet, hogy kocsival így lenne, de én buszokkal jövök, legjobb esetben is 17 órára érek vissza. Na ezen kurvára összevesztünk, szokás szerint a legnagyobb hazugnak és munkakerülőnek lettem elkönyvelve. Aztán megengedték, hogy jó, legyen a kezdés 17 óra, de ennek fejében akkor 22 óráig dolgozzak… Szabadnapomon és ingyen. Nem tudom, ismered-e a viccet: - Adjál kölcsön 100 forintot. – Szívesen adnék, de csak 60 forintom van. – Jó, akkor add ide a hatvanat, és még negyvennel tartozol. De a poén még hátravan. Nem elég, hogy 21 óra helyett kegyesen megengedték a 22 órai befejezést, hanem tudom nagyon jól, hogy ebből se 21, se 22 óra nem lesz, hanem így is, úgy is minimum éjfél lesz, mire végezni fogok. Soha nem fordul elő egy sima pénteki vacsoránál se, mondjuk hat vendég esetében, hogy 11 óra előtt végeztem volna (ingyen, természetesen). Pont húsvétkor, amikor egy rakás vendég itt lesz, pont 21-22 órakor fogom befejezni a mosogatást, persze. Ők „incredibly fair”-nek tartják magukat. Minden perc, ami a heti 29 fizetett órámon felül munkával telik, automatikusan ingyen értendő. Simán mehetnék bíróságra, rabszolgatartás váddal, de egyrészt nem tudom bizonyítani, mi folyik itt, másrészt elég valószínű, hogy különb ügyvédjük lenne, mint nekem. Remélem, tényleg olvassák ezt a blogot, és basszák meg. Mondhatod, hogy akkor minek vagyok itt. Kényszerből. De már megyek is, még 2 hét és 3 nap van hátra. Ehhez a sztorihoz képest eltörpül az, hogy tegnap kaptam egy másik „felkérést”: mossam ki a ház összes függönyét és mossam le az összes ablakot, mielőtt elmegyek. Gondolom, ezt is az 5 fizetett órámban értették. Kibaszottul előjön a zsidó vérük, a végjátszmában. Kb. 100 ablak van a házban, és mindhez van függöny. A „fizetett szabadság” intézményét se éppen zsidók találták ki… El tudod Te képzelni, hogy egy zsidó fizet az alkalmazottjának, amikor az nem dolgozik? Nekem elvileg 2 hét fizetett szabadság járna a 6 hónapom után, az angol törvényekkel összhangban. Ahogy mondom: járna. Na nem mintha a munkaszüneti napok egyetlen zsidót is érdekelnének: munkaszüneti napokon tök ugyanúgy dolgozom, és alapfizetésért, semmi kiemelt órabér. Nehogy azt hidd, hogy ezeket már nem tettem szóvá párszor. Válasz: nyitva van az ajtó, ha valami nem tetszik. Már megyek is. Közben rendszeresen megkapom, hogy nem szeretik bennem, hogy nem vagyok elég „fun”. Jelentsd fel a honlapomat zsidózásért, szarok rá, de egyúttal munkaellenőri kivizsgálást is kérj a jelen munkahelyemre. Tudom, ez „egyedi eset”. A faszt egyedi.
Áprils 15. Mai témám: Önimádó ismerősök és a közösségi oldalakra feltöltött képek összefüggései Sokat elárul a jellemről, ki milyen képeket tölt fel magáról a közösségi oldalakra. Jópár olyan ember van – férfi is, nő is –, akik csupa olyan fotókat töltenek fel, ahol csakis és csakis ők maguk láthatók. Még szánalmasabb, ha 5-20 kép is fel van töltve egymás mellé, ugyanazon helyen, ugyanabban a ruhában, és a képek semmi mást nem ábrázolnak, mint egy kamerába bámulást. Ez még tovább fokozható azzal, ha röhejes képaláírásokat is szerkesztenek hozzá, a cél elvileg a képsorozat feldobása… Ahol kicsit balra néz: „mi lehet ott?”. Ahol kicsit lekókad a szeme: „lassan, tűnődve”. Ahol kicsit felemeli a tekintetét: „kifelé, a szabadba”. Soha nem bírnám ilyesmivel leégetni magam. Érdekes, mennyire sokan mégis megteszik. A fő téma igazából nem az, hogy ez mennyire égő. Hanem az, hogy ha valakinek csak ennyire futja, az valójában milyen személyiség. Milyen személyiség az, akinek eszébe se jut, hogy valamilyen tevékenység közben fotóztassa magát, neadjisten valaki mást is beengedjen a képre maga mellé… Az ilyen ismerőseimtől eleve ódzkodni szoktam, szerintem egyértelműen utal a nárcisztikus, önző jellemre. Köztudottan nem vagyok családcentrikus, de nekem igazából tetszik, ha valaki komplett családi fotóalbumokat tölt fel. Nem az érdekel, hogy hogy néz ki az unokaöccse, hanem ez is a személyiségre utal: fontosnak tartja, hogy tudassa a világgal, hogy neki családja van, kit hogy hívnak, és hogy néznek ki. Az különösen tetszeni szokott, ha valakinek van a munkájával kapcsolatos fényképe. Az is, ha a hobbijáról / kedvenc állatairól. Szerintem minél színesebb, változatosabb egy portfolió, annál jobb. De aki csak saját magát bírja mutogatni, azoktól eléggé idegenkedem. Április 19. Sofia Tolsztoj naplóját olvasgatván kedvet kaptam újraolvasni a Kreutzer-szonátát. Mennyire szeretem az egyenes beszédet. Néhány érdekes részlet: Így az élet a gyerekekkel, a feleségemnek s ennélfogva énnekem is nem öröm volt, hanem gyötrelem. Hogyisne gyötrődtünk volna? Ő is állandóan gyötrődött. Előfordult, hogy valami féltékenységi jelenet vagy egyszerűen veszekedés után éppen csak megnyugszunk, s azt gondoljuk, élünk egy kicsit, olvasunk, gondolkozunk; de alig fog hozzá valamihez az ember, egyszerre ott a hír, hogy Vaszja hányt, vagy Másától vér ment, vagy Andrusának kiütése van, s már vége, nincs többé életünk. Hova rohanjunk, miféle doktorért, hova különítsük el? S kezdődnek a beöntések, hőmérőzések, mikszturák, doktorok. S alig ér véget ez, kezdődik valami más. Szilárd, szabályos családi élet nem volt, hanem volt, amint mondtam, állandó menekedés a képzelt és valóságos veszedelmektől. Így van ez most is a családok nagy részében.
Itt csak a betegségekről esik szó, de pontosan ezt szoktam érezni jelen munkahelyemen. Rendet rakok, de öt perc múlva megint rendetlenség van, elmosogatok, de pillanatok alatt már megint keletkezik egy kazal mosatlan, itt vagyok fél éve, és semmi előrehaladás nem történt. Nekem ez egy munkahely, amit két hét múlva örökre el fogok hagyni, de ezeknek az embereknek ez az élete, és nem lépnek ki belőle soha. A parasztnak, a munkásnak kell a gyerek, ha nehéz is fölnevelnie, de szüksége van rá, s épp ezért a házasságnak megvan az igazolása. Nálunk azonban, ha gyermekünk van, a gyermek nemcsak hogy nem szükséges, de fölösleges gond, kiadás, társ az örökösödésben, csak teher. S
a disznó életnek számunkra nincs semmiféle igazolása. Vagy mesterségesen szabadulunk meg a gyerektől, vagy úgy nézünk rá, mint szerencsétlenségre, a vigyázatlanság következményére, ami még ocsmányabb. Igazolás nincs. De erkölcsileg oly mélyre estünk, hogy nem is látjuk az igazolás szükségét. (…) A zene egy csapásra, közvetlenül visz át abba a lelkiállapotba, amelyben az volt, aki a zenét írta. Lélekben összeolvadok vele, s vele együtt kerülök egyik állapotból a másikba, de hogy ezt mért teszem, nem tudom. Mert aki például a Kreutzer szonátát írta, Beethoven, ő lám, tudta, mért van ilyen állapotban; ez az állapot bizonyos cselekedetekre ösztönözte, épp ezért az ő számára ennek az állapotnak megvolt az értelme, az én számomra azonban egyáltalán nincs. A zene épp ezért csak fölizgat, de nem végez semmit. Játsszák a katonaindulót, a katonák lépnek az indulóra, a zene célt ért. Talpalávalót játszottak, táncoltam, a zene célt ért; elénekelték a misét, én megáldoztam, a zene megint célt ért. Itt azonban csak az izgalom van, de hogy mit kell tennem ebben az izgalomban, az nincs. S a zene azért olyan szörnyű, azért hat néha olyan borzasztóan.
Ezek a megállapítások teszik Tolsztojt azzá, aki, mesteri megfogalmazás. Én hasonlót szoktam mondani a versekről, csak nem ennyire ügyesen ☺. Én pl. azért nem szeretem József Attilát egyértelműen, mert igen: azt érzem, amit József Attila érzett az írás pillanatában, és nem szeretem azokat az érzéseket, amiket generál bennem. Nekem nincs olyan előéletem, olyan körülményeim, olyan élethelyzeteim, mint amik neki voltak, és pontosan: nem tudok mit kezdeni a közvetített érzésekkel. A tipikus József Attila terminológiát se szeretem, és nem esik jól olvasni őket. De ugyanez igaz jópár saját alkotásomra is, főleg zenei kompozíciókra. Emlékszem, mit éreztem, amikor az adott darab megszületett bennem, de már nem érzem azt, és nem biztos, hogy jólesik felidézni az egykori állapotot. Április 20. Olvasom közben A másik Boleyn lány c. történelmi regényt is, le se tudom tenni, annyira jó. Minden, amit olvasok, közben élőben történik velem, amióta csak Angliában élek. Mondjuk ez eddig is nyilvánvaló volt, angol történelmi filmeket nézve. Ahogyan a főurak az Erzsébetkorban viselkedtek, gondolkodtak, mindez mit sem változott. Minden pénzesebb angol ember Anglia királyának vagy királynőjének képzeli magát, és az ennek megfelelő viselkedést várják el a környezetüktől, a mai napig. A történelmi könyvek még a filmeknél is jobbak: minden apró kis gondolat szépen le van írva, és biztosíthatlak, hogy a mai napig valóságosan ezeket gondolják és érzik – agyrém, egyúttal pszichológiai eset. Néha elmennek vadászni, ez az egyetlen szórakozásuk (értsd: legközelebbi szupermarket), és félóra múlva már megint otthon vannak. Sose csinálnak semmit, csak unatkoznak, unatkoznak – ez már tonbridge-i munkahelyemen is így volt, ill. minden tehetősebb család ugyanezt az életet éli Angliában. Szeretik nézni a sürgő-forgó szolgákat. A történelmi regényekben azonban mindig gurul egy-egy aranypénz a szolgáknak, akik, ezt lesvén, szívesen hajbókolnak, de ezen a munkahelyen csak szarral gurítanak, szóval senki ne várjon tőlem lakáj-vigyort meg készséges „szolgálatot”; utálatos vagyok, mint a fene, a sok ingyenmunka miatt. A megélhetésemért dolgozom, basszák meg, és nem azért, hogy valahol eltöltsem az időmet. „A tisztánlátás egy váratlan pillanatában arra gondoltam, micsoda ostobaság ennek az egyetlen embernek a kedélyétől függővé tenni az életünket.” „Igenis tudsz mosolyogni, mert nő vagy, mert udvarhölgy vagy és Howard vagy. Három ok, hogy a legképmutatóbb teremtés legyél ezen a világon.”
„George besompolygott, és szemöldökét felhúzva jártatta körbe tekintetét a szobán: a padló csupa víz, lucskos lepedők hevernek szanaszét, mi ketten félmeztelenül.” „Két évvel ezelőtt ennél kevesebbért végeztette ki a király Buckingham hercegét.” „Mit mond a király? – tudakolta Anna, rátérve a boleyni világlátás központi kérdésére.” „Szinte láttam, ahogy az elméje számítóan feldolgozza, amit mondtam.” „A királyné fölállt, nem volt szabad ülve maradnia, ha a király fölkelt a helyéről.” „Egy másodpercnyi csend után a király hangosan felkacagott, és az udvar alázatosan vele nevetett.”
Például már kitapasztaltam, hogy nem szabad megkérdezni a munkáltatómtól: hány személyre főzzek vacsorát aznap. Mert ha megkérdezem, elkezd gondolkodni: hívjuk meg ezt is, meg azt is, meg amazt is; megkérdezi az összes, éppen mellette álló személyt: „drágám, csatlakoznál hozzánk ma este?”, „why not”, és egy szempillantás alatt teremtettem magamnak 4-6 extra vendéget, akikre bevásárolni, főzni, mosogatni kell. A király nem gondol arra, hogy az alkalmazottnak ez extra idő. Amit viszont nem követnek a történelmi filmek mintájára, legalábbis a zsidók nem: a szolgáltatás-nyújtásért, a plusz munkáért, a plusz időért fizetni is kell(ene), és nem csak csettintgetni. Rettegek, hogy ezt a pár napot még megússzam balhé nélkül (ez itt sose biztos), és a következő hét már a changeover week az új lánnyal, az egész atmoszféra más lesz. Április 21. A kutya tagadhatatlanul a legintelligensebb kutya, akivel valaha találkoztam. Ez igen. A legkevesebb, amit állíthatok róla, hogy jóval intelligensebb, mint a legtöbb ember. A legjobban azt szeretem benne, hogy szelektál: erre érdemes figyelni, erre nem. Ha érkezik valaki a házhoz, mindig egyet vakkant. Egyet és nem többet! Tökéletes. Szólt, hogy jön valaki, és nem kezd agyatlan dührohamba. A többi kutyához való viszonyát pedig tanítani kellene, a többi kutyának, de igazából jópár embernek is. Pl. sidcup-i rottweilerem minden létező kutyát meg akart támadni, korra, nemre és nagyságra való tekintet nélkül, ő volt a tipikus suhogós melegítős, kötekedő bunkó. Ez a kutya azonban teljesen más. Póráz nélkül sétáltatom, mert bőven okos ahhoz, hogy lehessen. A réten, ha jó illatú szukával találkozunk, esetlenül, de határozottan odamegy, szinte kezet csókol, engedelmet kér, hogy megszaglászhassa, és látom, hogy elbódul az illatanyagtól. Napestig el bírná szaglászni, ha lehetne. A szuka általában meghatódik az intelligens udvarlástól, kacéran-tartózkodóan csóválja a farkát, míg az én kutyám próbál mindig kicsit közelebb férkőzni, de még mindig nagyon udvariasan. Ez általában addig tart, amíg a szuka gazdájának elege nem lesz, és elhessegeti a kutyát, aki szomorúan tudomásul veszi, és ott van a tekintetében: „ó de kár”. Olyan drága. Ha kis méretű kankutyával akadunk össze, köszön, és nem fogadja a kihívást. Neki ez nem ellenfél, nem illik bántani a kisebbet. Ha a kicsi nagyon acsarkodik vagy provokálja, esetleg rámordul, de nem nagyon, meg ne ijessze túlságosan. Tökéletesen csinálja. Ellenben, ha megtermett, hozzá illő kankutya hívja ki párbajra, az teljesen más. Ez már férfihoz illő. Ilyenkor mindkét fiú beáll a bemerevedett pózba, és ahogy kell, megmérkőznek, amíg a gazdák közbe nem avatkoznak. Soha nem támadna meg biciklist (mint jópár ostoba falusi kutya), se sétáló vagy kocogó embert, pláne kisgyereket. Nem tudom, hogy minden ridgeback ennyire okos-e, vagy csak épp ez a példány.
Április 26. Végre, végre, ez a nap is eljött. Ma volt az első munkakör-átadási napom. Az új nő értelmes, csinos, British English költőnő… Semmi munkát nem talált, és ezért vállalta el ezt. Szépen lezajlott az első közös napunk. Habár megfogadtam, hogy „professzionális” munkakör-átadást fogok csinálni, képtelenség, hogy magamban tartsam a sok visszásságot, amit itt folyik, és máris elkotyogtam egy csomó zaftos pletykát. A zsidók látszólag jó fejek tudnak lenni, egészen addig, amíg fizetniük nem kell valamiért. Onnantól minden humorukat elvesztik. Ha pénz távozik tőlük, szó szerint megvesznek. Ez volt itt a legtöbb konfliktus forrása. Új lányt kiokítottam, hogy erőteljesen szabja meg a territóriuma határait, és mindjárt a legelején, máskülönben ő itt 24 órás ingyenszolgálat lesz. Április 29. És igen: ma van az utolsó napom… Erre a napra várok fél éve. Ma van Kate és William esküvője, itt vagyok Londonban a történelmi pillanatnál, munkaszüneti nap van az esemény kapcsán. Új lány nagyon jól csinálja a dolgokat, de ahogy elnézem, ő se lesz itt hosszú életű. Naplómat ezen a ponton lezárom.
