Észak-Erdély kérdése Románia külpolitikájában 1940–1944 között Előadásom elsősorban román szemszögből, továbbá a politika- és az eszmetörténet oldaláról közelíti meg az 1940–1944 közötti észak-erdélyi kérdést. Azt vizsgálom, melyek voltak a hatalmon lévő román politikai elit főbb nemzetpolitikai elképzelései, és miként alakultak a bukaresti külpolitika Észak-Erdéllyel kapcsolatos tervei. Ezt követően említést teszek a második világháború alatt született legfontosabb román lakosságcsere-tervről, mint az erdélyi kérdés „megoldásának”, a homogén román nemzeti állam megteremtésének egyik eszközéről. Röviden kitérek az Antonescu-rezsim béke-előkészítő tevékenységére, arra, miként jelentkezett ebben Észak-Erdély kérdése. Végül összehasonlítom egymással az Erdély jövőjére vonatkozó, 1940–1944 között született magyar és román stratégiai elgondolásokat. 1. Elsőként lássuk a hatalmon lévő román politikai elit legfontosabb nemzetpolitikai elképzeléseit, és azt, miként alakultak a bukaresti külpolitika Észak-Erdéllyel kapcsolatos tervei. Tudvalevő, hogy 1940 nyarán, a gyökeresen megváltozott európai nagyhatalmi viszonyok egyik következményeként, Nagy-Románia szétesett. Alig több mint két hónap alatt, június 28a és szeptember 7-e között az ország elveszítette területének és lakosságának mintegy harmadát. II. Károly király megalázó körülmények között, katonai ellenállás nélkül engedte át előbb Besszarábiát és Észak-Bukovinát a Szovjetuniónak, ezt követően Észak-Erdélyt Magyarországnak, majd Dél-Dobrudzsát (az ún. Kadrilatert) Bulgáriának, holott a bukaresti propaganda két évtizeden át sulykolta az „egy barázdát sem vissza!” jelszót. A súlyos területi veszteségek egyöntetű elkeseredéssel és felháborodással töltötték el a román társadalmat. A legtöbben nemzeti tragédiaként fogták fel Nagy-Románia váratlan összeomlását, főleg a „román nemzet bölcsőjének” tartott Erdély egy részének az elvesztését. Az országban hatalmi harc robbant ki, melynek következtében a Berlin által támogatott Ion Antonescu tábornok teljhatalmú „államvezetőként” került az ország élére. A mintegy négy éven át tartó Antonescu-rezsim idején a legfontosabb közvéleményformáló „nemzeti ideál” a megcsonkított határok (és ezzel együtt a nemzet önbecsülésének) helyreállítása volt, elsősorban Észak-Erdély mindenáron való visszaszerzése révén. A területi revízió, ezzel összefüggésben pedig a Szovjetunióval és Magyarországgal szembeni reváns eszméje hatotta át a politikai elit képviselőinek gondolkodását is. A második bécsi döntés semmissé tétele, ideológiai meggyőződéstől függetlenül, az összes román pártnak, politikai csoportosulásnak (a szélsőbaloldali kommunistáktól a szélsőjobboldali Vasgárdáig) közös célja volt; ez képezte a fő törekvését a hatalmon lévő, németbarát irányzatot követő politikai elitnek, akárcsak a Iuliu Maniu vezetése alatt álló angol- és franciabarát polgári ellenzéknek. Mindezek alapján érthető, hogy az 1940–1944 közötti román külpolitika legfőbb célját a „területi integritás” helyreállítása, elsősorban Észak-Erdély visszaszerzése képezte. A hatalmon lévő román politikai elit Románia helyét a vizsgált időszakban egy német dominanciájú Európában, a német élettér keretében képzelte el. E politika legfőbb exponensei Ion Antonescu miniszterelnök és helyettese, Mihai Antonescu voltak. Elsődleges céljukat a fenyegető szovjet veszély elhárítása, valamint Észak-Erdély visszaszerzése képezte. Ion Antonescu mély meggyőződéssel hitte: a Hitlerhez való hűsége jutalmaként végül visszakapja tőle Észak-Erdélyt. Ez a hamis illúzió, továbbá Besszarábia és Észak-Bukovina visszaszerzésének, valamint a szláv veszély leküzdésének az igénye motiválta külpolitikáját. Bukarest felkészült arra az eshetőségre is, hogy nem diplomáciai, hanem fegyveres úton szerzi vissza Magyarországtól Észak-Erdélyt, az európai háború végeztével. Több alkalommal is hangzatosan kijelentette: „számunkra a magyar kérdés nem probléma; mert ha 16 000 000
2 román nem lesz képes kiszabadítani a rabszolgaságból az Észak-Erdélyben maradt 1 200 000 románt, vesszen el a 16 000 000 román.” Az államvezető utasítására vezérkari szinten egyébként már 1941 őszétől elindult a tervezés egy esetleges magyar támadás kivédésére, illetve Észak-Erdély fegyveres visszavételére. Az 1944. augusztus 23-i fordulat így nem érte felkészületlenül a román hadsereget, hiszen készen álltak már a részletes katonai tervek az észak-erdélyi bevonulásra. 1942 őszén, a sztálingrádi ütközet nyomán „félfordulat” következett be a román külpolitikában: a fő cél továbbra is Észak-Erdély visszaszerzése és a szovjet fenyegetés kivédése maradt, ugyanakkor Mihai Antonescu közvetítésével (különböző titkos csatornákon keresztül) az államvezető megpróbálta felvenni a kapcsolatot a szövetséges nyugati hatalmak képviselőivel, abban a reményben, hogy majd az ő segítségükkel sikerül megvalósítani a területi revíziót. 2. A továbbiakban azt vizsgáljuk, hogy a diplomáciai és katonai eszközök mellett milyen egyéb lehetőségekkel számolt a hatalmon lévő román politikai elit az erdélyi kérdés hosszabb távú megoldását illetően. A Hitler által uralt Európában „divatosnak”, „modernnek” számított az etnikailag homogén nemzeti államok létrehozására való törekvés. A két Antonescu kiforrott, koherens eszmerendszerrel rendelkezett e téren. Ideológiájuknak három alappillére volt: a szélsőséges nacionalizmus, a xenofóbia és a rasszista antiszemitizmus. Az egyik legfontosabb távlati céljuk nekik is a homogén nemzeti állam létrehozása volt, az összes nem román lakos eltávolítása az országból. Románia etnikai egyneműsítését részben a szomszédos országokkal eszközölt lakosságcsere révén kívánták volna megoldani, ha pedig ez nem volt lehetséges – mint például a cigány és a zsidó népesség esetében –, úgy Transznisztriába irányuló, egyoldalú kitelepítést, deportálást hajtottak végre. Az átfogó lakosságcserét, amelynek fontos része lett volna a magyar–román lakosságcsere is, Nagy-Románia helyreállítása, Észak-Erdély visszaszerzése után valósították volna meg, az erdélyi kérdés „végleges” lezárásaként. Elméleti téren Romániában az 1930-as évektől kezdve a lakosságcsere-gondolat egyik legfőbb képviselője Sabin Manuilă, a neves román demográfus, a román Központi Statisztikai Intézet egykori igazgatója, Ion Antonescu személyes jó ismerőse volt. Manuilă 1941 őszén egy részletes tervezetet állított össze a magyar–román viszály végleges rendezéséről, a lakosságcsere romániai alkalmazási lehetőségeiről, amelyet az év október 15-én megküldött Antonescunak. Mivel Manuilă a tervezetet az államvezetővel történt egyik találkozóját követően állította össze, az fő vonásaiban feltehetően Antonescu nézeteit is tükrözte. A tervezetet az elmúlt évek során Sorina és Ioan Bolovan, valamint Viorel Achim román történészek ismertették a szakirodalomban. Tekintsük át mi is a dokumentum főbb pontjait. Szerzője, Sabin Manuilă az 1940 előtti román határokból indult ki, s az elérendő fő cél szerinte az etnikailag homogén Románia létrehozása. Ennek érdekében „az összes centrifugális szándékú kisebbséget a jövő román Romániájából át kell helyezni a határokon túlra, s az országba hozni az összes vér szerinti románokat, legyenek azok bárhol, s meg kell húzni a román Románia, az örök Románia új határait, hogy a politikai határok pontosan megfeleljenek az etnikai határoknak”. A „centrifugális” kisebbségektől (magyarok, oroszok, ukránok, bolgárok, szerbek) a több lépcsőben végrehajtandó, „teljes és kötelező lakosságcsere” révén kell majd megszabadulni. Ennek során Nagy-Románia területéről 3,5 millió lélek távozna, és mintegy 1,6 millió román érkezne. Ami az erdélyi magyarokat illeti, ők részben a Bácskába és a szerb Bánátba, részben a Nagyszalonta–Nagyvárad–Szatmárnémeti sávba, a székelyek pedig Kárpátaljára költöznének a rutének helyébe, akiket viszont Ukrajnába telepítenének. Kompenzációként a romániai magyarok áttelepítéséért, Magyarország megkapná a szerb Bánátot, Temes-Torontál
2
3 megye északnyugati szögletét, illetve Nagyszalonta, Nagyvárad, Nagykároly és Szatmárnémeti városokat, Romániáé lenne viszont Békéscsaba. A magyarok, illetve a többi kisebbség áttelepítésével egy 91%-os román nemzetállam jött volna létre, amelynek területe nagyjából 5000 km2-rel kisebb az 1939-es Nagy-Románia területénél. A fent vázolt elképzelés, mint említettük, beleillett a „koreszmékbe”. Hibáznánk, ha pusztán a nemzetiszocializmus faji alapú ideológiájának román változatát látnánk benne, hiszen a kizárólagosságon, az intolerancián alapuló gondolkodásmód – nemzetiségtől függetlenül – az Erdélyben élő, ún. egyszerű emberek gondolkodását is megmérgezte ebben az időben. Jellemző, mit ír Sztankay Zoltán brassói magyar kir. konzul egy 1941. évi jelentésében: a „három erdélyi nemzet” (magyar, „szász”, román) fiatalsága a „koreszmék”, a türelmetlen nacionalizmus hatása alatt áll, és „át nem hidalható űr tátong” közöttük. Szerinte a nemzetiszocialista eszmék befolyása alatt álló szász fiatalság kitelepítené Dél-Erdélyből a románokat, ugyanezt tennék a dél-erdélyi magyarok közül is sokan, ha Dél-Erdély visszakerülne Magyarországhoz, míg a vasgárdista hatás alatt álló román fiatalok „lemészárolnák” a magyarokat ugyanúgy, mint sok zsidót Romániában. Ami a magyar kormányt illeti, nem tudunk arról, hogy az erdélyi kérdés megoldásaként tervbe vette volna a lakosságcserét. Amidőn Werth Henrik magyar vezérkari főnök 1941. augusztus 19-én egy memorandumában azt javasolta, miszerint az ezeréves magyar határokon belül telepítsék ki az összes szláv és román lakost, hogy a Kárpát-medence kizárólag a magyarság élettere legyen, Bárdossy László miniszterelnök ezt határozottan elvetette, kivihetetlennek és károsnak minősítve az ötletet. Román részről viszont – s ez kevésbé ismert – még egy, szintén megvalósulatlan lakosságcsere-ötlet is felmerült két évvel később, 1943 szeptemberében, igaz, nem Erdéllyel kapcsolatban. Ez egy román–orosz–ukrán lakosságcsere lett volna, amelynek során – ha megvalósul – összesen mintegy 400 ezer „oroszt és rutént” telepítenek az észak-besszarábiai és észak-bukovinai, valamint a Duna torkolatánál lévő „kompakt szláv” területekről a Dnyesztertől keletre, helyükbe pedig ugyanennyi románt hoznak: 250 ezret Transznisztriából, 150 ezret pedig a Bugtól keletre fekvő területekről. A területi kérdésekkel kapcsolatos román tervek, köztük a lakosságcserék gondolata azonban, úgy tűnik, nem illettek bele a hosszú távú német elképzelésekbe. 1941 második felében bizonyos német körökben, sőt magában Hitlerben is, felmerült a terv, hogy Románia korlátlan módon terjeszkedjen kelet felé, az erdélyi románsággal népesítve be a területek egy részét. Mivel a terv elfogadása gyakorlatilag Erdély feladását jelentette volna, a bukaresti vezetés határozottan elutasította azt. Ion Antonescu szavai szerint a románok „nem nézhetnek Kelet felé, és nem fordíthatnak hátat a Nyugatnak”. Többször is kijelentette: „Észak-Erdélyért cserében húsz Transznisztriát sem fogadok el”. A német vezetés viszont nem mondott le az elképzelésről, mert 1941 októberében Martin Luther birodalmi külügyi államtitkár „nem hivatalosan” közölte a román követtel: a magyar–román ellentétet nem lehet lakosságcserével megoldani, ellenben meg lehetne vizsgálni, hogy a magyarok által elfoglalt Erdélyből a Dnyeszteren túlra telepítsék a román lakosságot, keleten „kártalanítva” Romániát. ÉszakErdélyben egyébként – bizalmas jelentések szerint – a német és a román lakosság körében is azt híresztelték, hogy a szovjetellenes háború végeztével az erdélyi románságot „részint Besszarábiába, részben pedig a Dnyeszteren túlra” fogják áttelepíteni. Nem tudjuk, mi volt Hitler valódi szándéka Erdéllyel, de ismerve az ún. nagytérgazdaságra vonatkozó különféle német elképzeléseket, egy esetleges német háborús győzelem esetén sem a román, sem a magyar fél nem sok jóra számíthatott volna. 3. Röviden szóljunk arról is, miként jelentkezett Észak-Erdély kérdése az Antonescurezsim békeelképzeléseiben, béke-előkészítő tevékenységében.
3
4 A módszeres román béke-előkészítő tevékenység 1942 nyarán vette kezdetét. Irányítója Mihai Antonescu volt, aki 1942. június 16-án megalakította az ún. Béke irodáját. Ekkor elhangzott hosszú beszédében így indokolta lépését: a háború egyelőre nem nyújt semmiféle kedvező békeperspektívát, de egyszer majd eljön a béke, ezért kötelességének érzi a dokumentációs anyag előkészítését. Melyek voltak a román béke-előkészítés főbb jellemzői? A legfőbb célkitűzés természetesen Erdély etnikai, történelmi, gazdasági egységének a propagálása volt. „Erdély egységének ez a gondolata kell a tájékoztató, propaganda-tevékenységünk és politikai állásfoglalásunk alapját képezze” – mondta Mihai Antonescu. Az erdélyi kérdést két perspektívából kellett megközelíteni: egyrészt a negatív, magyarellenes propaganda, másrészt a pozitív anyaggyűjtés szemszögéből. Mihai Antonescu nagy súlyt helyezett a magyar „kétértelműség” leleplezésére, Romániát ugyanakkor úgy volt célszerű bemutatni, mint az „európai rend és újjáépítés” tényezőjét. Kiemelt figyelmet kapott a második bécsi döntés utáni események feldolgozása, az észak-erdélyi románság sérelmi anyagának összegyűjtése és rendszerezése, annak bizonyításaképpen, hogy „a magyaroknak kisebbségeket átengedni nem lehet”. A konkrét határkérdéseket illetően, Mihai Antonescu álláspontja 1942-ben a következő volt. A már említett, június 16-i beszédében kijelentette: Romániát etnikai határok közé kell helyezni, mint mondta, „elsősorban az Erdély földjéhez való jogaink helyreállításával”. Minden más határkérdést ennek rendelt alá. Kijelentette: Románia nem akar a Dnyeszteren túli, tehát a keleti határkérdésben véleményt nyilvánítani mindaddig, amíg nem ismeri meg a döntést Erdély kérdésében, illetve addig, amíg meg nem oldják az „orosz kérdést” a békekonferencián. Besszarábiát és Észak-Bukovinát az „etnikai határokon” belüli Románia szerves részének tekintette, Transznisztriát viszont – Észak-Erdélyért cserébe – valószínűleg egy jövőbeli „alku tárgyának” tartogatta a békekonferenciára. A béke-előkészítő munkába bekapcsoltak – pártállástól függetlenül – minden olyan román tudóst, közírót vagy gazdaságpolitikust, aki egyetértett az Antonescu által megfogalmazott nemzeti célkitűzésekkel. A közreműködők többsége 1944. augusztus 23-át követően is folytathatta munkáját, biztosítva ezzel a békekonferenciára való román felkészülés folytonosságát. A cél a román átállást követően is főleg annak bizonyítása volt, hogy KözépEurópa békéjének előfeltételét a trianoni határok képezik. 4. Előadásunk végén hasonlítsuk össze egymással az Erdély jövőjére vonatkozó, 1940– 1944 között született magyar és román stratégiai elgondolásokat. A bukaresti kormányzat legfőbb célját, mint láttuk, Észak-Erdély visszaszerzése képezte, ezt szolgálták nemzetiségpolitikai elképzelései is: az észak-erdélyi románság megtartása és lehetőség szerinti megerősítése, valamint Dél-Erdély megtisztítása a magyaroktól. A magyar kormányzat viszont a második bécsi döntést a trianoni békeszerződés részbeni orvoslásaként fogta föl, olyan végleges impériumváltásként, amelyet Románia is elfogadott és aláírt. Ebből következőleg olyan intézkedések megtételére törekedett, amelyek szerinte az észak-erdélyi magyarság által korábban elszenvedett igazságtalanságok és jogtalanságok „részbeni reparálására” adtak módot, helyreállítva úgymond a nemzetiségek közötti „igazságos egyensúlyi helyzetet”. Az 1940 őszén körvonalazódott román külpolitikai iránynak megfelelően, Bukarest egyre nyilvánvalóbban annak igazolására törekedett, hogy a bécsi döntés lényegében érvénytelennek tekinthető, mivel a magyar fél folyamatosan megszegi az előírásait. Ezzel összefüggésben a román kormány lépten-nyomon érzékeltetni akarta a tengelyhatalmak előtt a bécsi döntés abszurditását. Mihail Sturdza külügyminiszter azt javasolta: „semmi ne köttessék véglegesen Magyarországgal, hagyjunk minél több időt eltelni, hogy megmutathassuk a Bécsben előidézett helyzet gazdasági és földrajzi abszurditását”.
4
5 A gazdasági nyomásgyakorlás már közvetlenül a bécsi döntés után is a román politikai eszköztár részét képezte Magyarországgal szemben. Ennek lényegét 1940. október 4-én Gheorghe Crutzescu budapesti román követ is felvázolta. Eszerint a kellő időben alkalmazott gazdasági nyomásgyakorlással Bukarest meg tudja bizonyos mértékig akadályozni a magyarokat abban, hogy „románellenes akciójukban túllépjenek bizonyos határt”. „Minden jövendőbeli egyezményt – javasolta Crutzescu –, amely megkönnyíti majd a magyaroknak az átmenő forgalmat a Kolozsvár–Marosvásárhely vasútvonalon, megkönnyíti a városok és ipari üzemek ellátását román kőolajjal, Kolozsvár ellátását a mi földgázunkkal stb., természetesen rövid távra kell megkötni, megadatva nekünk bármikor a visszavonás vagy a módosítás lehetőségét. Ugyanilyen természetű intézkedés [lehetne – L. B. B.] például a Székelyföldre néző határok lezárása, amelynek következménye az egész térség megfojtása, stb.” Ion Antonescu is tudatában volt a gazdasági nyomásgyakorlás fontosságának, és kezdetektől fogva alkalmazta ezt az eszközt. 1940 őszén úgy határozott, hogy „a politikai kérdések elsőbbséget élveznek az egyéb természetű kérdésekkel szemben, és addig, amíg a Magyarországon lakó románok nem kapnak statútumot, Magyarországnak nem adható semmiféle gazdasági vagy pénzügyi kedvezmény”. A magyar kormánynak azonban nem volt szándékában „statútumot”, azaz politikai és területi autonómiát adni az észak-erdélyi románok számára. Magyar szemszögből e román igény csupán „átlátszó taktika” volt, és – Csáky István külügyminiszter szavaival – a románok azért akartak kisebbségi szerződést kötni, „hogy ezzel konszolidálják 22 éven át elkövetett gaztetteiket… és ilyen egyezmény megkötése után a többi, reájuk részben terhes tárgyalásokat kényelmesen végletekig kihúzni”. „Mi abból indulunk ki, hogy az 1918-i állapotot, és nem az 1940-ik évi helyzetet rögzítsük le” – összegezte néhány évvel később Ghyczy Jenő, a külügyminiszter akkori állandó helyettese. Ebben a keretben, a fenti megszorításokkal kell értelmeznünk Teleki Pál miniszterelnök „Szent István-i” nemzetpolitikai elképzeléseit is. Látnunk kell, hogy Teleki elgondolásai az észak-erdélyi románsággal szemben jogkorlátozó, az ottani magyarokkal szemben pedig jogkiterjesztő jelleget öltöttek. Összegezve: az 1940–1944 közötti magyar–román viszony – elsősorban Észak-Erdély kérdése miatt – az ún. „nulla összegű játék” dinamikáját követte, ahol a megbékélés, a kompromisszum szinte lehetetlen volt. *
Valeriu Pop meghatalmazott miniszter, Ion Antonescu államvezető bizalmasa 1941 februárjában az alábbi szavakat vetette papírra. „Románia és Magyarország között valóságos idegháború zajlik. Az fogja hamarabb elveszíteni a harcot, aki hamarabb elveszíti a türelmét.” Valeriu Pop akkor még nem láthatta előre, hogy az „idegek háborújának” kimenetelét – Erdély kérdésében legalábbis – a második világháborút követően a győztes nagyhatalmak döntik majd el.
L. Balogh Béni
5
