ÉRZELMES HÁTRAPILLANTÁS

ÉRZELMES HÁTRAPILLANTÁS

ILLYÉS GYULA

ÉRZELMES HÁTRAPILLANTÁS

ILLYÉSGYULA

ÉRZELMES HÁTRAPILLANTÁS

TOLNA MEGYEI ÖNKORMÁNYZAT ILLYÉS GYULA KÖNYVTÁRA SZEKSZÁRD, 1994

A szöveget közreadta: Illyés Mária Szerkesztette: Takács Mária Illusztrálta: Szalay Lajos A szöveget gondozta: Gacsályi József

ISBN 963 04 47592 ISSN 1217-9000 A kötet 350 számozott példányban készült Ez a könyv

számú példány

Kiadta: Tolna Megyei Önkormányzat Illyés Gyula könyvtára Felelős kiadó: Elekes Eduárdné Készült Hermann Frigyesné nyomdájában, Szekszárdon

Amikor a Tolna Megyei Könyvtár Szekszárdon úgy döntött, hogy Illyés Gyula nevét fölveszi, és a névadó ünnepségre kötetben még meg nem jelent írásokat kért a családtól, természetes volt, hogy a megyével kapcsolatos szövegekre esik majd a választás. Még annak ellenére is, hogy nem múlik el év anélkül, hogy ne történne megemlékezés a költőről a szülőföldjén, itt vagy ott, szóban vagy írásban. Ilyenkor főleg gyermekkori környezetéről szóló versei, prózái, vagy azoknak korábbi változatai láttak napvilágot. Gazdagon feltárt téma, bőven illusztrálja Illyés Gyula ragaszkodását és a feléje sugárzó megbecsülést is. Ezeknek a kiadványoknak a sorában az egyik legelső éppen a Tolna Megyei Könyvtár házi sokszorosítóval készített 1982-es kis füzete volt, a Szülőföld vonzásában, amely egybegyűjtötte apám 1960-as rácegresi látogatásával foglalkozó visszaemlékezéseket és több levelet is. Az 1960-as év tavasza a Rácegresi füzet írásának ideje volt, meg a Hasznos akarat című verséé, amikor a villany bevezetésének oly gyakorlati feladatában az új Rácegresen - nem minden önirónia nélkül - a költészet szavával vett részt. Az itt következő Érzelmes hátrapillantás ugyanekkori, de nagyobb lélegzetű történelmi rápillantás lehetett volna a régi pusztára, ha nem marad befejezetlen. Néhány verssel, illetve vers-változattal, töredékben fennmaradt prózával és még ismeretlen - a lebontott pusztán készített - fényképpel együtt köszönetképpen szeretnénk átnyújtani ezt a füzetet azoknak, akik apám szülőföldjén szeretettel emlékeznek rá és szívesen olvassák munkáit. Illyés Mária

[ Tihanyra mindig Somogy felől... ] Tihanyra mindig Somogy felől kél föl a nap s még arrébb: Tolna felől. Nézem, hogy aranyozza meg a falat. Az ifjúságom ott maradt. De föl, de föl serkenti a gyeng ülőt, biztatja a beteget. Meg ne add magad. Itt van a forrás, itt az élet ős vize, itt a gyógyszer a sebekre a förtelemre s vitt bármeddig a próba kedve lett visszatérted. Csak föl, csak egyre föl. Beomlott bánya, föld alatt pusztítja ami kincs lehetne de napra-nap (nem éjjelente) föltündököl. (80-as évek)

81 -es Naplójegyzet Kínlódva írtam, noha tollamat a lángoló igazság kalamárisába mártogatva, a Puszták Népéü A társadalom leleplezésének hitelessége egyéni sorsok—szeretteim—leleplezését kívánta— a klasszikus szabály szerint. Ötszörös munkával járt a föladat; de azt vállaltam és — miért is nem bántam meg mai napig sem. A kényszer, mint annyiszor, a művészi szintet emelte. A minőség adott hitelt a mennyiség helyett. A forma tehát a rejtelmes erő.

[Én nem azért írtam...] Én nem azért írtam le gyermekkorom világát, a Puszták Népénekéletét, hogy megörökítsem, hanem, hogy megsemmisítsem. A történelem ebben félelmetes módon segítségemre sietett. A hajdani nagybirtokok majorságaiból jószerivel emlékeztető sem maradt. A cselédek egykori településeit elsodorta a háború, szétszedte a földosztás... (Naplójegyzet-részlet)

m»<» OvuiB > IirflH^r ^

AK&&OS

Lerombolták - leromboltatta« 4jf, m-étSHtoSm&X. A*óte épül, butorozóflik cég alkalnasabbra/ z it lcénjrtelentll aserány pusztai Iparoahás. Tetején át - vogyaa-*, -r.ií'.Mi--t, korong-sebesen vdltakosva / yillor be a nap fts a hold, S»6 JwJU, hí hnlli a tnkaritáe, »sxt.A&t tehén, Juh 4a baroafinép Jár ki-be aaekrajts, - honnan ia? Bizony tséq txstleheni íbrátolstckríl» Afféle töisepssálláa Mt a Ms, IU'Jävi«; hol változatlanul kíffTHyalnica»., nagyanyákat, testvéreket • /gyufáadobosban/ tüősiket lehet társakul - nea Játék gyanánt seaporitani, nevelni« Bárki arra Járva eseghálhat benne «Iß világ a világ, Ctwr&:m*orráo,. »tt csoror»-»»**»*I szikiik ál pálca, oá fakaeat^f ha oaerapesek eár as ajkak«

Jó szállás Lerombolták - leromboltattam. Azóta épül, bútorozódik még alkalmasabbra a szülöttem ház, a hajdanta sem igénytelenül szerény pusztai iparosház. Tetején át — mindegy: megvan-e, nincs-e korong-sebesen váltakozva villog be a nap s a hold, a Zápor és szél: ez a takarítás, mert hát szünetlen szaporodással tehén, juh és baromfinép jár ki-be rajta,— honnan is? Bizony még betlehemi ábrázolatokból. Afféle tömegszállás hát a ház, végállomás, hol változatlanul mindezekhez már nagyanyákat, testvéreket s (gyufásdobozban) tücsköket lehet társakul — nem játék gyanánt — fiasítani, nevelni. Bárki arra járva meghálhat benne, míg - világ ez a világ. Mert ott csorog frissen a forrás, amelyet sziklából pálca, dárda s szó fakaszthat, ha cserepesek már az ajkak. (A semmi közelít c. kötete, 1983)

Érzelmes hátrapillantás Nincs oly régi térkép Magyarországról, amelyen az erre-arra kunkorodó falunevek közt ne találná meg az ember Felegrest. Magyarországot már ezek a legelső térképek igen sűrűn lakott területnek mutatják. De a zsúfoltan, a szinte növény-burjánzásként tekergő nevek közt sem nehéz ráakadni Felegresre. A Sió ekkor még nem a Balatonból ömlik, hanem Fehérvár felől kanyarog le Szekszárdnak. Dereka táján szigetvárak sorakoznak, nem a mocsárba, hanem a víz kékjébe rajzolva: Ozora, Simontornya, Felegres. A párisi Szajna- parton külön árusító helyük van ezeknek a régi térképeknek. Zsinegre, ládatetőre csipeszelve lengenek a szellőben s kínálják magukat a járókelőknek. Rajzuk meghökkentően hibás. Szekszárd északabbra van, mint Kaposvár, a Székelyföld Máramarossal határos. A tihanyi félsziget a somogyi partról nyúlik be a tóba. Egy kedves ismerősöm épp egy ilyennel ajándékozott meg, ma is a lakásunkban függ újra s újra megmosolyogtatva a szemet a tündéri össze-visszasággal. A térkép zavaros, de kisded alakban az ország valamennyi temploma rá van rajzolva, tornyán kereszttel vagy félholddal, aszerint, hogy török bírta-e vagy magyar, ez volt a fontos ekkor, mert 1596-ban készült. Felegres tornyán itt félhold görbül. Nyilván csak jelképesen, a valóságban a torony már akkor az a romhalmaz lehetett, az a néhány két-három méter magas falsor, aminek az én gyermek szemem látta. A még élő-működő faluról az utolsó hír 1550-ből való. Az ozmán szennyáradat, amely virágzó világrészeket fullasztón magába, a végeken, ahol habjai szüntelen mozgásban voltak, szinte a rókalukakból is kimosta az életet. Felegres, a hajdani jófekvésű - mert temérdek halászó, vadászó, faizó és kaszáló hellyel rendelkező magyar-úz-besenyő település nyomtalanul és örökre eltűnt.

A középkori Tolna az ország egyik leglüktetőbb megyéje. A török kiűzése másnapján az összeírás az egész megyében hatszáz családot talál. Dermesztő szám. Kevesebb a család, mint a középkorban a falu. Iszonyatos adat, bár érthetetlen is. A szomszéd megyék, Somogy, Fejér, Baranya, Bács-Bodrog elnéptelenedésének számadatai éppígy megállítják a lélekzetet és a gondolatot. Honnan támadtak akkor, a föld alől vajon, alig húsz év múlva Rákóczi híres „ezrei", amelyekkel Vak Bottyán ezen a vidéken aratta legförgetegesebb - azaz a népet is csatába rántó - diadalait? Nem vagyok történész, s kérdésem nem az oknyomozóé, hanem a szerény tanúé, egy kis helyszíni vallomás bevezetőjéül. Ezeket a sorokat az ugyancsak nyomtalanul eltűnt hajdani Felegres helyén terveztem el megírásra, miközben a mai Egres termelőszövetkezetének elnökére vártam, akivel együtt indultunk ide, de akinek vissza kellett fordulnia, mert meglátott a sárszentlőrinci úton bizonyos régtől sürgetett áruhozó szekeret. Nagyot kerülve, az úgynevezett Csetény-járásán kanyarodtam ide. Jelentéktelen, voltaképpen holt út, de mindmáig egy besenyő vezér nevét viseli. Nyilván nem azért, mert valaha is rá lett volna írva magára az útra. Emberi emlékekbe íródott, nemzedékről nemzedékre. Voltak tehát eleven emberek, s feltehetően nem is csak egynehányan, akik megszakítatlan Jáncban adták át egymásnak az itteni besenyő idők - vagyis a XIII. század - helyneveit. Volt tehát folytatólagosság. Élt tehát itt minden koron őslakosság, ha gyakorta a nádasokban és erdőkben is, ahova nemcsak a török, hanem a német s a „rác" elől is menekülnie kellett. Ez utóbbiak voltak itt ugyanis az igazi istencsapás, a törököknél is rettenetesebb. ,A törökuralmat felváltó Habsburg uralom első negyedszázada alatt - közli a kitűnő Hadnagy Albert Tolna megye parasztságának történelméről írva - e megyének megmaradt 75 falujából 39 pusztult el." Simontornya tíz kilométerre fekszik a nyomasincs egykori Egrestől. A töröknek ugyancsak Hadnagy Albert fölkutatott adatai szerint - még évi 3000 forint adót fizetett. Huszonöt évmúlva az osztrák császár évi 150 forintot is csak kemény eszközökkel tud a megfogyott

sagyongyötrött népen behajtani. „Tolna megye az 1694. évben Baranya megyével egyetemben kénytelen volt az uralkodó előtt panaszt tenni azért, mert a kegyetlen s világ teremtése óta nem ismert terheket képtelen elviselni." Lipót válasza a lényegbe vág. Utasítja Tolna megye urait, „akadályozzák meg a magyar lakosságnak a török uralom alá való visszaszökését". Mert ott Bécs ellen kaphattak néha fegyvert. Akármennyi nép bújt is elő, amikor előbújhatott, az erdőkből s az itt végtelenségig - a Dunától a Balatonig - terült nádasokból, előbúvása pillanatában ez az agyonhajszolt nép barbárabb volt, mint a honfoglaláskor. Ledőlt falvaiban, az üszkös gerendából s kövekből afféle dinnyéskunyhót, vagyis csak tetejével kiemelkedő földlakást szerkesztve, néhány évtizedig a Balkán hajdúi, azok a martalóccá vadult dalmát-szerb-szkipetár zsoldosok lesik a készet, a prédát. Emléküket őrzi Egres neve előtt a rác szó, megkülönböztetésül Sáregrestől, ahogy egyideig Ozora egy részét is Rácozorának hívták, elhatárolásul a másik felétől, Magyarozorától. Béri Balogh Ádám zseniális hadművelete dönti el a vidék sorsát. A kölesdi kuruc előretörés kisöpörte a rablóbandát , de meghagyta a békés telepest, nem egy helyen faluszámra. Az etelközinéi kezdetlegesebb körülmények közé zuhant nép még mindig nem jut vissza a civilizációnak bár egy kis gyalop útjára. A falvak a kuruc háború alatt s után sem népesülnek. Simontornyán 1711 -ben 15 jobbágy tengődik oly állapotban, hogy a rájuk ült német katonaságot csak kölcsönpénzből tudják tartani. Nem ők, hanem a szolgabírájuk panaszolja 1712-ben, hogy noha azelőtt legtöbbjük a maga ekéjével szántott, most az egész faluban mindössze 12 ökör van, de ezek közül is csak kettőt lehet befogni. A nép nagy része, így kell elképzelnünk, gyűjtögetésből, pákászásból, vadejtésből él. A panaszok nomádkori, sőt bujdosáskori képet festenek a magyar területekről egész a század derekáig, Az ezenközben pusztává hanyatlott egykori Egresről a következő adatok kerülnek a levéltárakba: 1701-ben minden szántójával s rétjével együtt megvásárolja 400forintért Zinzendorff János gróf, megvásárolja ettől 1722-

ben Mercy Caludius Florimundiis gróf, megvásárolja ennek utódaitól 1774-ben Apponyi György gróf. Mi jó ok menti ezeknek e csüggesztő tényeknek, a magyar történelem egyik legszívfacsaróbb fejezetének fölidézését? Egy nem kis fokú ráhökkenés, elhűtheti, de föl is pezsdítheti a vért. Ha tudatosítjuk, hogy a magyar nép faluba szerveződése, mintegy európai szintre való visszatérése a XVIII. század közepére tehető, s ha elfogadjuk, hogy az a Magyarország, amelyet a mi nemzedékünk munkára kézbekapott, nagyjából a XX. század elejére lett kész, arra kell rádöbbennünk, hogy voltaképpen egy mindössze százötven éves parasztság vagyunk. Hőseink ezer év távlatából néznek ránk, országunk a legnagyobb múltú országokkal vetekszik. De földmívelő népünk a világ egyik legfiatalabb civilizációjú népe. Annak, hogy egy nép „fiatal", szememben semmi értéke. Fiatalnak a most föltűnőket, a frissen fölfedezetteket szokás nevezni. Elképzelhető, hogy Brazília vagy Kongó őserdeiben ma is van fölfedezetlen nép. Ez tehát csak holnap fog megszületni. Nem hiszem, értéke pusztán ettől máris több, mint Franciaország kétezer éves népéé. Népünknek ez a fajta ifjú volta tehát elszomorít. Sajnálom, hogy nincs több emlékünk - anyagi és szellemi - , vagyis több tapasztalatunk. De hogy ez a friss letelepedésű, friss keveredésű nép ilyen teljesítményre, ilyen anyagi és szellemi - munkára volt képes, ez vigasszal és lelkesedéssel tölt el. Melyönket nem lázasította meg iskolás korában a gondolat: ha a honfoglaláskor élhettem volna! Vagy azután száz-százötven évvel, a még alakuló hazában, a még mindig formálódó nemzetben! Ilyesféle lehetett annak szemében, aki hovatovább—olvasmányai és élményei alapján — nem is olyan nagy messzeségben látja egy Árpád vagy egy Szent István alakját. Ilyen korszak lehetett az övék is, csupa mozgás, tervezés, alakulás, ilyen „nem lépsz be kétszer egy patakba" idő. Nem kis mértékben teszi érthetővé a mait.

S buzdítja cselekvésre azt, aki népe létét nem csak egy-egy korszakában, hanem teljes folyamatában szeretné látni. Múltjában épp úgy, mint jövőjében. Azaz jövőjében még jobban. Ilyenféle magánelmélkedésekkel járok föl-alá a hajdani falu helyén, s várom Lajost, az elnököt, akit oly távoli időből ismerek, hogy a köztünk lévő néhány évnyi korkülönbség azt a szo kást őrizteti velünk, hogy én őt tegezem, de ő engem bátyámoz és magáz. Noha közben az időnek szinte valami fondorlatos kihasználásával ő nagyapa is lett tavaly. A környezetben, ahol nevelődtem akkor érzem mindannyiszor újra otthon magam, akkor terjed el bensőmben is valami megérkezettség, majd helybenlevés nyugalma, amikor elhangzanak az első tájszavak s rákívánkoznak az én ajkamra is. Nem hajlok a tájszavak fitogtatására, írásaim megvallják, ötöt nem lehet kiszűrni belőlük. De vannak, amelyeket szívesen besegítenék a köznyelvbe. Vannak fogalmaink, melyekhez nincsenek máig szavaink, csak a tájnyelvben. A vaisselle-re. a mindenfajta mosatlan konyhaedény, valamint ivó- és evőeszköz fogalmára - anyanyelvem nem tud egyszavú kifejezést, anyám nyelve tudott: csetresz. Ez tehát például méltó, hogy bejusson közhasználatú szavaink kincstárába. Ilyen a csihatag is, ez a fának azt a fajta hajtását jelenti - lényeges különbséggel a fattyú-tól - , amely a messzebbfutó gyökeréből sarjad ki, vagy abból a gyökérből, amely akidőlt törzsök alatt elevennek maradt. A fattyú az az élő törzsök alján - gyümölcsfánál szemzés alatt - kisarkadt vadvessző. Egyszóval, ilyen csihatag-nép vagyunk. Volt idő, amikor... dehát földre teríttettünk, bár belehazudik a történelembe, aki azzal vigasztal: hibánkon kívül! Itt az idő (némi késéssel, mert már a század elején Adyék készen voltak rá), hogy beojtsuk magunk, s ismét belterjesen művelt tájjá alakuljunk. Belehazudik

a jövőbe, aki azt hiszi, hogy ez már úgyis meglesz, érdemünkön kívül is! Felsőrácegres, a hajdan i puszta eltűnt. Helyén - illetve valamivel arrébb - például mutatható szép falu áll: hatvan modernszerkezetű ház, mindegyik ötszáz négyszögöles gyümölcsössel-veteményessel, tiszta (mert kocsijárás nem szennyezte) udvarral, külön elkerített virágkerttel, itt- ott rózsalugassal! Azokat a házakat azonban a történelem sarjasztotta oda. A hajdani - a külsőre sokszor oly idillikus, belül mindig gyehenna- égetésű pusztát - a történelem söpörte el. Akkor is, ha mindkettőt az itt lakókkal hajtatta végre. Méltó lehet nemcsak a társadalom vizsgálója, hanem a lélek vizsgálója figyelmére: milyen változáson ment át bensejében maga a nép, amely azt a gigászokra várt munkát a legtermészetesebb mozdulatokkal elvégezte? Aki úgy ment - s megy - a történelemnek ezen a szédületes útszakaszain, úgy csak, ahogy megrakott szekerei mellett szokott ballagni, egyik kezében gyeplővel, a másikat az első kerék lőcsén nyugtatva. Annak idején, amikor a puszta e gyökeres újjáformálódása már napi teendőül merült föl, én amellett vívtam, hogy az új falu ide, a hajdanvolt helyén teremtődjék meg, illetve éledjék főnixként poraiból újjá. Nemcsak azért vagyok itt, hogy lássam szememmel ismét: állják- e érveim az időt. Állják testtelen is. Tegnap este egy majdnemhogy rokoni - afféle magyar-atyafiságú - együttesben fordult újból a szó erre a környékre. Másodlagosan, véletlenül. Voltaképpen a háború idéztetett meg, pontosabb szóval a „front", mely errefelé különösképpen ádázán izzott. A puszta többször is gazdát cserélt. Egy magyar katona, utolsóként, itt esett el az ököristálló fölött, ott tették földbe. S mikor a szovjet csapatok már a konyhával is berendezkedtek, megszólalt az ujmajori hegyen (a kis völgykatlan magaslatán) egy rejtett német

gépfegyverfészek. Aztán egy másik. Még másnap délután is az elesettek összeszedésekor „tocsogni" kellett a vérben, fönt a gépfegyverállásokban is, mert délre azért elhallgattatták. (1960-as évek eleje)

81 -es Naplójegyzet Gyánt Konyha, kamra —ami padlásfeljáró is volt — lakószoba: ez volt az egész lakás a hosszú juhász-sor végén. Ahol valaha csak a juhászat emberei, népei laktak. A konyha üveges ajtaja s a kamra egyszárnyas szűk ablaka várudvarszerű — mert mindenfelől épületek-keritette — pusztai belsőségre nyílt. A mindig félhomályos lakószoba sűrű-firhangos két ablaka a házmögötti beléndek-óceánra. Megrokkant árnyékszékekhez, ólakhoz kanyargott bennük néhány ösvény; dzsungeli oroszláncsapás. De kincsesbarlang volt az a mondhatni földalatti lak; Ali Baba kimeríthetetlen aranykádjaival. ***

Emlékezetem ámuldozik, hogy mennyi nagy élet jött ki évek hosszán abból a kis alacsony és szűk, füstösre rokkant-ráncosodott lakásajtón. Odaszolgált az ökrös-szekerek éjjeli gyülekező helyére. Volt előtte tér, pornak, pusztai kacatnak. Messzibb-hátrébb a dombon a „száz-személyes" ököristálló, le-lekószáló ammóniákbárányfelhőivel. Pedig a juhász-számadó akkor már pusztagazda volt. Már a tekintélye sem kívánta, hogy kiköltözködjék a nagy cselédháznak ebből a vaksi lukájból, ahova még első bojtárként beszerezte az ipa. Pedig egyre-másra álltak meg előtte parádés-kocsis csettintgette kettősfogatok. A megringó hintólépcsőn az ugyancsak öreg — tömören már csak gazdának nevezett — hajdani első bojtáránakfiai, lányai, vejei, menyei ereszkedtek le, bundába és hájba módosodva.

De az öreg még a maga egylovas kis homokfutóját se cserélte át legalább kétlovasra. Beszélő barátságban volt már ő a mindenkori öreg pejkdjával. Egy nyögő sóhajra megindultak, egy krákogásfélére megálltak. Még jó, hogy a hevederes szamarat az öregasszony végre elhessegette mind az ajtó környékéről. Amikor tudta, engedve a búcsúzkodó gyerekek meghagyásainak. Afféle félmegyére szállingó legendája volt annak, hogyan kanyarodtak legmodernebbül felszerelt ékes-fényes hintók az elé a hajdaiúnak megmaradt törpe kis ajtó elé, amely mintha még a régi jobbágyidőkbe szolgált volna. Az ember — a gazda — éppenséggel még ki- s befért rajt, de a sovány-magas feleségének mindannyiszor hajlítani kellett a nyakán. Civilben is az az alkalmatos legenda, amelyiket nyomban szentképszerűen ábrázol a képzelet. A lakkfényes úrihintók, a tükörfényes-szőrű kövér lovak, a trónszerűen megemelt kocsiülések befészkelődtek úgy az elmékbe, mint a sárkányra támadó lovas Szent Györgyök.

A Sió parton Feljött a háld, nem volt egy hala. De hogy fénylett ezer kis ablaka! Mint egy palota! Betört sorra mind. Merült meséért*a háló megint. Uzd felől jövet, Pálfának menet, Sirály repül a kettős gát felett, Oly szabályosan, nyíl- egyenesen, sebesen, mint vonat a sínen. * Száll szigorúan a halászmadár, Mint ellenőr, ha éppen vizitál. Lám, ki van alá rendelve neki? Cupp! Aki attól*fél, hogy elnyeli. Kis puszta ez az én szülőhelyem. Nincs rajt csupán ódon térképeken, ha rajt van... Egyszer Párisban a Quai-n - Felegres! - leltem rá azonnal én. * Itt élt, virult, virágzott! - Amikor Pálfának, Uzdnak nem volt híre se. És nem merült el úgy, mint Ninive. Maradt belőle egy * jó juh-akol. Feljött a háló újra ezalatt. De mutatóba se hozott halat. Ezer pikkellyel a bogok közén nem villant csak egy óriás remény.

Naplójegyzet, 1980 Hány évtizede, hogy Szalay Lajos elhagyta szülőhazáját? Gyorsan szerzett és tartós dicsőséget hagyott emlékezetünkben. New Yorkban magam is tanúja voltam, hogy tehetsége Nyugaton éppily rögtöni és általános elismerést kapott - a legjobbak körében. Most ismét közöttünk van. Kétoldali élmény ez a viszontlátás. Kettős vizsga, hogy mit látunk újra egymásban. Kevés metszet függ dolgozószobám falán. Az övéi közül egy ott van, megnövekedett nagyrabecsülésem jeléül is. Köszönthessem itt meg őt a régi szeretettel.

A fotók jegyzéke Kállayék háza Rácegresen.Illyés Gyula Déry Tiborral és Tóth juhásszal (1949)

7

A rácegresi régi iskola; ma iskolamúzeum

8

Illés Gyula a cecei református templom előtt feleségével, Flórával (1977)

12

Illés Gyula a pusztán (Rácegrespuszta, 1949)

19

Illés Gyula az ozorai vár kapujában (1977)

20

Rácegrespuszta. Illyés Gyula szülőháza (1949)

22

Tartalomjegyzék Előszó

5

[Tihanyra mindig Somogy felől...]

6

81 - es Naplójegyzet

7

[ Én nem azért irtam... ]

8

Jó szállás (1970)

9

Jó szállás (1983)

11

Érzelmes hátrapillantás

13

81 - es Naplójegyzet, Gyánt

21

A Sió parton

23

80- as Naplójegyzet

24

A fotók jegyzéke

25