Értelmiségi kísértések

A KERESZTÉNY ÉRTELMISÉGIEK SZEREPE KORUNK TÁRSADALMÁBAN

Jelige: „Habitus”

Értelmiségi kísértések Létezhet-e egyáltalán olyan, hogy „keresztény értelmiségi”? Illetve pontosítsuk a kérdést: érdemes-e egyáltalán ezt a szókapcsolatot használnunk, miközben tudjuk, hogy az „értelmiségi” meglehetősen terhelt fogalom? Ugyanis számos olyan jelentés tapad hozzá, melyek – úgy tűnik – teljesen idegenek a keresztény szemlélettől. Induljunk ki abból, hogy értelmiséginek azt az embert nevezzük, aki az átlagosnál több tudás birtokosa – ezzel a meghatározással alighanem mindenki egyet tud érteni, nem szükséges, hogy mélyebbre hatoljunk a definíciók útvesztőjében. És elegendő ez a meghatározás ahhoz is, hogy a fent felvetett problémát körüljárjuk, hiszen az értelmiségi szerep árnyoldalai éppen azokkal a kísértésekkel hozhatók összefüggésbe, melyek a tudás birtoklásával kapcsolatosak.

A „beavatottak” Úgy látszik, akik a tudás birtokában vannak, erősen hajlamosak a tudás kizárólagos birtokosaiként tekinteni magukra, illetve magukat ekként elfogadtatni másokkal is. Ugyanis aki birtokában van a mások elől elzárt „titkos tudásnak”, azaz „beavatott” személy, az nyilvánvalóan magasabb rendű az egyszerű népeknél. Ez utóbbiaknak értelemszerűen alá kell rendelődniük a tudás birtokosainak, akik majd vezetik őket. Minél elzártabb, elérhetetlenebb, valamint minél inkább a világ alapvető természetével, végső igazságaival kapcsolatos ez a tudás, annál magasabban állnak a beavatott kevesek a többiek fölött, annál megkérdőjelezhetetlenebb a szellemi hatalmuk, ami – a dolog lényegénél fogva – nyilván a jó és rossz, az élet és halál kérdésében való döntés jogával ruházza fel őket. Ne gondoljuk, hogy csak a kezdetleges kultúrákban, törzsi vallásokban találkozhatunk efféle megkérdőjelezhetetlen hatalmú személyekkel és csoportokkal: varázslókkal, sámánokkal. A tudást hatalomra váltani igyekvő értelmiségi ambíció végigkíséri a történelmet: ott van a gnoszticizmusban, ott a különböző kisebb-nagyobb vallási szektákban, titkos társaságokban, szabadkőművességben, és ott van a modern kori pusztító eszmék mögött, a kommunizmus osztályelméletében és a nácizmus fajelméletében. Mindegyik mögött egy-egy körülhatárolt értelmiségi csoport található, mely valamilyen speciális, magasabb rendűnek vélt tudás birtokosaként pozicionálja magát, s ennek alapján bejelenti igényét a töredékes tudásúak vezetésére, akiktől – hiszen ők nyilván képtelenek a világot a maga teljességében helyesen látni és megfelelő döntéseket hozni – feltétlen engedelmességet vár el. A kereszténység szemlélete mindettől gyökeresen eltér: ebben a világnézetben nincs semmiféle „titkos tudás”, ami a kiválasztott keveseket avatná be a végső igazságokba. A keresztény tanítás



alapjait egyszerű közlések (kinyilatkoztatások) adják, összefoglalásuk megtalálható az apostoli hitvallás („Hiszekegy”) szövegében. Ennél hozzáférhetőbb és megismerhetőbb dokumentumot nehéz elképzelni: évszázadok óta templomok sokaságában mondják kórusban hívek milliói, teljesen nyilvánosan. Az Újszövetség leírásaiból az derül ki, hogy a jézusi tanításban kevés tere van az elvontságnak és a titokzatosságnak, sőt, azt mondhatjuk, inkább már-már földhözragadt praktikusság jellemzi a Mester stílusát: szántóvetők, pásztorok, szőlőművesek, halászok, ácsok, kereskedők, katonák népesítik be Jézus beszédeit és földi életének mindennapjait. „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!” – mondja (Mt7,12) , és bölcsességei legtöbbször hasonlóképpen kézzelfoghatók, szinte meglepően maguktól értetődőek. Ha volt valami, ami a többnyire szelíd Jézust igazán fel tudta bosszantani, az a farizeusok és írástudók körmönfont okoskodása volt – azaz korának értelmiségi mesterkedései (Mt23,1-33). És ugye éppen a farizeusok és írástudók voltak akkoriban a jellegzetes képviselői annak az értelmiségi szemléletnek, hogy ők a felsőbbrendű tudás letéteményesei, amihez földi hatalom is dukál. Jézus kereszthalálakor a templom függönyének kettéhasadása (Mt27,51; Mk15,38; Lk23,45) sokrétű szimbólum; alighanem érthetjük úgy is, hogy az isteni fenség nem rejtőzik el az egyszerű ember szeme elől, bárki benézhet a szentélybe, amit addig csak a kiválasztott kevesek, a magasabb rangú papság szeme láthatott. Nem azt jelenti mindez, hogy a társadalmi hierarchia megszűnt vagy érvénytelenné vált volna. Jézus sohasem állított ilyesmit, sőt, kortársai közül sokan szerették volna „forradalmibbnak” látni a működését. Az viszont egyértelmű, hogy a hatalom nem valamiféle szellemi felsőbbrendűségből és beavatottságból származik. Igen, a nógrádi falucskában élő fejkendős néni és a római teológiaprofesszor pontosan ugyanakkora eséllyel férhet hozzá a tudáshoz, ami a világ lényegének megértéséhez és az üdvözüléshez szükséges.

A „társadalommérnökösködők” Az átlagosnál nagyobb tudás birtokában lévő emberek számára a másik nagy kísértés – talán nem annyira ősi, mint amiről eddig beszéltünk, de nagyon is létező és aktuális – az a vágy, hogy elvont elméleteket és modelleket gyártsanak a világ helyesnek vélt működésével kapcsolatban, majd megpróbálják ezeket kíméletlenül megvalósítani. Találó szó erre a mentalitásra a „társadalommérnökösködés”. A felvilágosodástól és a francia forradalomtól kezdve már jól láthatóan eluralkodott ez a kísértés a tudás birtokosain, talán már korábban is, de legkésőbb Marxtól egészen biztosan. Egyes értelmiségi körök számára a tudás ekkor már nem csupán a világ lényegének megértését, a végső igazságok kulcsainak birtoklását jelenti, hanem egyúttal felhatalmazást a világ, a társadalom gyökeres átalakítására. Így például a hatalmi viszonyok és a szerzett jogok felforgatására, a javak újraosztására stb. Ebben a törekvésben pedig kulcsszó a „tudományosság”: a változtatásokat a logika és a ráció nevében szorgalmazzák. Következik ebből az is, hogy aki megkérdőjelezi a világ átalakításának szükségességét, az nyilván a logika, a tudomány és az ész következtetéseivel száll szembe – magyarán buta vagy bolond, s így figyelmen kívül hagyható, illetve szükség esetén kiiktatandó, akár fizikai értelemben is. A modern világ leggonoszabb rendszerei, a kommunizmus és a nácizmus között bizonyára felfedezhetők különbségek, de kétségtelenül azonos bennük a fenti



„társadalommérnökösködő” attitűd: a tudományos megalapozottság hitében hirdették tanaikat, ehhez mért magabiztossággal láttak neki gyakorlati megvalósításuknak, és erkölcsi korlátokat nem ismerő kíméletlenségük is ebből táplálkozott. Visszatérő nyugtalanító kérdésként merül fel a közbeszédben: hogyan lehetséges, hogy az értelmiségiek, a szellem emberei közül oly sokan tűrték az ordas eszmék felemelkedését és tombolását, miért nem emelték fel szavukat ezek ellen idejében és határozottan? Valójában ezek az ordas eszmék jellegzetesen értelmiségi kreálmányok: nem primitív bűnözők, nem cinikus milliárdosok, nem kérges lelkű katonák forgatták fel brutálisan a társadalom rendjét, hanem a tudományosság mámorában élő értelmiségiek. Az alantas ösztönök felkavarodását, az egyéni bűnök elszabadulását kifejezetten azok a struktúrák tették lehetővé, amelyek a magukat lánglelkűnek érző értelmiségiek elméletei alapján születtek. A „mérnökösködő” attitűd mögött az a szilárd hit áll, hogy a társadalomhoz lehet és érdemes tudományos eszközökkel nyúlni, hiszen a társadalom is egyfajta – meghatározott törvényszerűségek alapján működő – gépezet, melyet a hozzáértő szakember (nyilván az értelmiségi) megjavíthat, ha elromlik. Következik ebből a megközelítésből az is, hogy ez a javítás lényegét tekintve egyszeri határozott beavatkozást igényel: ha ezen túl vagyunk, akkor helyükre zökkennek a fogaskerekek, s az így megjavított struktúrák a továbbiakban már szinte maguktól garantálják mindazt, amire az emberiség mindig is vágyott: békét, biztonságot, igazságosságot stb. Megint olyan világszemlélet (és ebből következő értelmiségi szerepfelfogás) rajzolódik ki tehát a szemünk előtt, ami alapvetően ellentmond a keresztény tanításnak. Az Evangélium üzenete ugyanis meglehetősen egyértelműen az, hogy a világ bajai végső soron az egyének bűneiből fakadnak: a társadalom nem javítható meg pusztán a struktúrák (hatalmi viszonyok, szabályok, eljárások) útján, nem lehet tudományos alapon valamiféle földi mennyországot megkonstruálni. A bajok orvoslásának alapja ezen a világon a mindennapokban megnyilvánuló jó szándék, a lelkiismeret-vizsgálat, a könyörületesség, az együttérzés, a belátás. Ez rossz hír az értelmiség számára, hiszen ezeknek a gyakorlására bárki képes, nem kell hozzáértő szakembernek („társadalommérnöknek”) lenni – azaz máris elveszett a privilegizált szerep. Jézust ezért is tartják veszélyesnek kora értelmiségijei. Ha a szenvedő meggyógyítása (Lk6,1-11), a kútba esett állat megmentése (Lk14,1-6) fontosabb lehet, mint a Szombat megtartása, ha a római császár pénzének használata praktikusan elfogadhatóvá válik a bálványimádás tilalma dacára (Mt22,15-22), akkor egyhamar megkérdőjeleződik azok tévedhetetlensége – az írástudóké és farizeusoké –, akik a szabályok, előírások és tilalmak bonyolult rendszerét üzemeltetik. Ha egy adott pillanatban elfogadható az alabástromedény illatos olajának elpazarlása (Mt26,6-16), akkor megkérdőjeleződik Júdásék okoskodása, mely szerint az olaj árát bizony a szegények között is szét lehetett volna osztani – mi lesz így a társadalmi igazságosság szép elméletével, s mi szükség lesz így magára Júdásra…? Hiszen ez a fő kérdés – s ebben áll a fő kísértés –: hogyan állíthatja be magát nélkülözhetetlennek, s hogyan szerezheti meg és tarthatja meg hatalmát a többi ember fölött az értelmiség? Mint láttuk, kezdetben leginkább azzal, hogy a végső igazságokkal kapcsolatos, titkos tudás kizárólagos beavatottjának tüntette fel magát. Amikor aztán a racionalizmus évszázadainak eljövetelével az effajta misztikus köd már kevésnek bizonyult, akkor érkezett el a tudományosság, az elméletek, a



struktúrák, a „társadalommérnökösködés” ideje: egyre inkább ezekre alapozta a hatalomra való igényét az értelmiség.

A „szakértők” Úgy tűnik azonban, napjainkra ez is kevés lett: az emberiség – a huszadik század tragédiái hatására – nagyrészt elvesztette a hitét a tudományosan megkonstruált földi mennyországok megvalósíthatóságában. Milyen szerep juthat így azoknak, akik a tudás birtokosaiként kívánnak befolyáshoz jutni, embertársaik sorsa felett rendelkezni? Úgy tűnik, az értelmiségiek közül sokan napjainkban a „szakértő” szerepében látnak erre lehetőséget. Természetesen nem állíthatjuk, hogy nincs szükség szakértelemre – ha van valami, amire leginkább szükségünk van abból a tudásból, amit az értelmiségiek a fejükben felhalmoztak, az éppen a szakértelem. A hatalom nagy kérdése azonban az, hogy ki hozza meg a döntéseket. Esetünkben ez azt a problémát veti fel, hogy vajon mely ügyek eldöntését kell szakértőre bízni, s melyeket kell a legitim hierarchia adott helyén álló döntéshozónak eldöntenie. Azaz: mit tekinthetünk szakmai kérdésnek és mit értékválasztás kérdésének? Például nyilvánvalóan szakértők dolga egy út megtervezése és megépítése – de mondjuk hogy az az út egy természetvédelmi terület közelében haladjon, vagy inkább egy azt elkerülő, költségesebben kivitelezhető útvonalon, az már értékválasztás kérdése. Hasonló a helyzet mondjuk kulturális vagy oktatási természetű döntések esetén is; nem csak a műszaki, környezetvédelmi jellegű példát említhetünk. Természetesen bonyolítja a helyzetet, hogy értékek ügyében is csak akkor lehet értelmes döntést hozni, ha a szakemberektől ehhez a valós helyzetet feltáró adatokat és tényeket kapunk, illetve a döntési alternatívák felvázolása sem nagyon lehetséges szakemberek nélkül. Mindenesetre ha a tudás birtokában lévő értelmiségi nagyobb hatalomra tör, akkor elemi érdeke, hogy „a szakértelem mítoszát” táplálja, azaz az eldöntendő kérdések minél szélesebb körét próbálja az értékválasztások világából a szakmai kérdések világába áttolni (mondjuk – az előbbi példánál maradva – azt hirdetni, hogy az útvonal ügyében a hozzáértő mérnöknek kell döntenie, nem a tudatlan laikusnak). Így ha az értelmiségnek nincs is immár helye a jól látható döntéshozói szinteken, attól még a háttérben, szakértőként megkaparinthatja a vágyott befolyást, ha elég tág tere nyílik arra, hogy ily módon az ügyek széles körében átvegye a valós kezdeményezést. Mondanunk sem kell, hogy ez a jellegzetes értelmiségi törekvés szintén alapjaiban ellentétes a keresztény szemlélettel. Minél közelebb jutunk ahhoz az állásponthoz, hogy „tulajdonképpen minden szakmai kérdés”, annál távolabb kerülünk a keresztény emberképtől, mely erkölcsi mérlegelésre képes, jó és rossz között választani tudó s választásaiért felelősséget viselő személynek tekint bennünket. Persze az a legsúlyosabb eset, amikor az értelmiségi a szakértelmét valamely rossz ügy szolgálatába állítja, amikor fontos értékeket árul el, felismert igazságot tagad meg. Ez a végletes korrupció esete, mint a szakmáját magas színvonalon művelő bérgyilkosé vagy prostituálté. Korunk legsúlyosabb értelmiségi bűneit talán azok követik el, akik a fogyasztóiság gerjesztéséhez, a családok és közösségek rombolásához szállítanak szakértelmet, ideológiát. Sokszor akár elveik ellenére, csupán a pénzért.



Értelmiség…? Milyen tanulságot vonhatnak le mindebből azok, akik keresztényként kapták meg az átlagosnál több tudás birtoklásának talentumát? Ha pontokba kellene szednünk, ezeket a tanácsokat érdemes felsorolnunk: 1. Tudásod nem emel téged a többi ember fölé, és nem a több tudás az, ami közelebb emel téged Istenhez! A tudás tiszteletet érdemel, de alázattal használd: tiszteld azokat, akik akár kevesebb tudás birtokában is az Istennek tetsző életre törekednek! 2. Ha tudásodat használod, természetes, hogy elméletekkel, modellekkel, struktúrákkal dolgozol – de ne gondold, és ne hirdesd, hogy a módszered a világon mindenre alkalmas! Fontolj meg mást is, mielőtt puszta észérvek alapján radikális változásokat szorgalmazol: légy tekintettel a kialakult közösségekre, szokásokra, hagyományokra, szellemi értékekre! 3. Szolgáld szakértelmeddel a közösséget, de ne tégy úgy, mintha puszta szakértelemmel minden eldönthető lenne – adj teret az értékszempontoknak is; adott esetben engedd át a döntés jogát azoknak, akik ezeket is mérlegelni hivatottak! Szolgáld szakértelmeddel a megbízódat, de ne tégy meg bármit a pénzért – ne szolgálj rossz ügyeket; nem háríthatod el az erkölcsi felelősséget akkor sem, ha bérmunkát végzel! A fenti elvek szem előtt tartásával a keresztény ember bátran és büszkén használhatja tudását. Kérdés persze, hogy ez a lelkiismereti indíttatású önkorlátozás, a tudásnak effajta visszafogott, alázatos használata nem mond-e ellent annak a képnek, ami a köztudatban az értelmiségről – az általa elkövetett történelmi bűnök következtében – kialakult? Nem tapadt-e hozzá jóvátehetetlenül az „értelmiségi” szóhoz a kérkedéssel, a gőggel összefüggő jelentésárnyalat, ami éppen az ellenkezőjét üzeni a fent felsorolt elveknek? Írásunk kiinduló kérdésére is válaszolva: úgy gondoljuk, talán jobb lenne kerülnünk, vagy legalábbis takarékosan használnunk a „keresztény értelmiség” kifejezést.

Értelmiségi kísértések

Recommend Documents