Erdészettörténeti Közlemények XL1V

V

So pro n

nem ereszt el

Erdészettörténeti Közlemények XL1V. so pro n i

coüneL y

U íiL ö r » s z A m

1999

Megjelent Dr. h. c. Dr. Kató Ferenc (Németország) és az FVM Erdészeti Hivatal támogatásával

So pr o n

nem ereszt el

Erdészettörténeti Közlemények XLIV. so p ro n i

müneuy

k ü lö n s z á m

Szerkesztette: NYÁRI László - OROSZI Sándor Országos Erdészeti Egyesület Erdészettörténeti Szakosztály Budapest-Sopron

1999

Az Erdészettörténeti Közlemények sorozatot szerkeszti Dr. Oroszi Sándor A Soproni Műhelyt szerkeszti Nyári László

ISSN 0866-3181 ISBN 9638251-38-7

Felelős Kiadó Dr. Oroszi Sándor Az OEE Erdészettörténeti Szakosztály elnöke

Nyomdai munkák: Diós Print BT., Budapest

TARTALOMJEGYZÉK ELŐSZÓ............................................................................................................................ 5 ZSIGÓ LÁSZLÓ: „ERDÉSZCSILLAG”. EGYETEMI TÖRTÉNETEK SOPRONBÓL. 1946-1950..........7 WISNOVSZKY KÁROLY: ÖTVEN ÉVE ÖLTÉK MEG AZ AKADÉMIÁT. EGY SZEMTANÚ VALLOMÁSA.................................................................................81 DR. H.C. DR. KATÓ FERENC: SOPRON, 1956. VISSZAEMLÉKEZÉS NYUGAT-EURÓPÁBÓL...........................138 ANDRÉ BÉLA: SOPRON, 1956 - VANCOUVER - POWELL Rí VER - FIELD, 1957. 3. RÉSZ....... 170 BALSAY LÁSZLÓ, DR. ILLYÉS BENJÁMIN, NAGY LÁSZLÓ: 1958-BAN SOPRONBAN VÉGEZTÜNK.................................................................. 189 MAJOR RICHÁRD: „MINT SZÁMŰZÖTT, KI VÁNDOROL.....................................................................212 PEÉRY REZSŐ PANNON NAPLÓ ÉS JELENTÉS...............................................................................223 V. MÉSZÁROS GYULA EGYETEMISTA NEMZETŐRSÉG FEGYVERSZERZÉSE PÁPÁRÓL.................. 240 FÜGGELÉK EGY NYOMOZATI ANYAG A SOPRONI ESEMÉNYEKRŐL 1957-BEN KÖZZÉTESZI: V MÉSZÁROS GYULA .................................................................. 243

3

4

E lő szó Egyszer mindenki dönt arról, hogy az erdészeti pályát választja. Ki előbb, ki később határozza el, hogy Sopronba megy, s erdészetet tanul. Vannak, akik otthon már beleszülettek az erdészkedésbe - így aztán nem is tudnak/akarnak másik pályát választani -, s vannak, akik messziről indulnak el. Úgy jutnak el Sopronig, hogy közben nem a saját családjuk erdész élményeit, erdész környe­ zetét látják, hallják, hanem mások véleményére adnak, mások javaslatait fogad­ ják meg. Az eddigi 56-os visszaemlékezések, sőt jelen kötet is számos életút-, számos erdészpálya-indulást tartalmaz, mert egyszer mindenki dönt arról, hogy erdész lesz. Mivel kedves szerkesztőtársam, Nyári László a „Sopron, 1956”-ban már vállalta az előszó írását, így most a sor rám került. S én az erdészet melletti döntésem emlékeit bontanám ki - talán nem is egészen 56 nélkül. A magam pél­ dájára szorultam, de ez talán nem is egyedülálló azok között, akik a 60-as évek­ ben választottak hivatást. Nagynéném férjétől, Demjén Lajostól hallottam legelőször arról, hogy léte­ zik erdőmémöki pálya. O gyakran mondogatta, hogy oda kell menni, mert az erdőn jó levegő van, és ott ráadásul az ember szabadon élhet. S itt következett a családi anekdota. Unokatestvérem gyermekei közül - mondta - az egyik „kisgaz­ da”, a másik orvos akart lenni. Amelyik kisgazdának készült, abból erdőmémök lett. Kató Feri - folytatta - 56-ban disszidált, Nyugaton él, ott erdőmémök. így aztán bennem az erdőmémökösködés és az 56-os disszidálás egyazon emlék­ ként, mintegy gondolattársításként raktározódott el. Kérdezősködésemre, hogy miért is ment ki az a bizonyos (másod-)unokaöccs, azt a választ kaptam, hogy 56-ban a soproni egyetemisták (és itt már azt is megtudtam, hogy valahol Nyugat-Magyarországon, Sopronban kell tanulnia annak, aki erdőmérnök akar lenni) valamennyien kimentek Ausztriába, majd Kanadába. Erdőmémök, Sopron, 56-os disszidálás, Kanada. Számomra, az általános iskolás fiú számára valami titokzatos, fel nem fogható világot jelentett ez az egész, s gondolataim legmélyebb zugába rejtettem el, mígnem egyszer találkoz­ tam egy élő erdőmémökkel. Nem, nem Kató Ferenccel (mert vele azóta sincs személyes kapcsolatom), hanem egy másik, szintén debreceni erdőmémökkel, Szabó Pállal. Egy erdőmémök, aki nem disszidált, egy erdőmémök, aki a fülem­ be tette: az erdészek zárt, de szabad világát nem az erdőjárás, a vadászat adja, teszi különlegessé, hanem az egykori selmeci hagyományok. Ekkor hallottam először Selmecbányáról, s ekkortól kerestem azt a különleges, selmeci világot, ami - lám - 56-hoz, sőt Kanadához vezet, vezethet. Amikor aztán kérdezgették tőlem, hogy milyen pályát választanék, nem mertem előhozakodni azzal, hogy az a bizonyos különleges erdészvilág vonz, hanem többnyire a természet, az erdő iránti vonzalmamat emlegettem. Sőt azt mondtam, hogy a természet két csodája, a ló és az erdő vonz, de a lovakat elvesztettük (elvették apámtól), így nekem az

5

erdő maradt. Ez a Nagykunság erdőtlen táján természetesen nemcsak azt jelen­ tette, hogy onnan elvágyódom, hanem azt is, hogy „az állam szolgája leszek” amitől nagyapám a leghatározottabban óvott. (Hiába.) Aztán elolvastam Szilvási Lajos „bujkáló hold”-ját. Furcsa volt szembeke­ rülni mindazokkal a dolgokkal, amik gyerekkoromtól bennem lüktettek: erdő­ mérnök, Sopron (Selmec), 56-os disszidálás, Kanada. Sopronba kerülve végre láthattam, átélhettem a selmeci diákhagyományok egy-két örökségét, de a közös szellem, az erdőmémöki szakma különlegességét (már) hiába kerestem. S ekkor - 1977-78 telén, egy havas, egésznapos mecseki sétán - hallottam legelőször az 1951. évi kizárásokról. Azóta nincs selmeci szel­ lem - mondták -, azóta meghalt a hagyomány Sopronban. Legfeljebb, ha a Ka­ nadában..., legfeljebb... S akkor találkoztam egy kanadás erdőmémökkel, Sziklai Oszkárral. Láto­ gatóban itthon a tanszéken dolgozott, mint 30 évvel korábban. Számomra, egy hallgató számára ez furcsa volt, de aztán ő kedvesen elmagyarázta: mi Kanadá­ ban is azok maradtunk, akik voltunk, hagyományostól, 56-ostól, sőt a kizárások­ kal együtt. S itt értem vissza a gyermekkoromban halott szavaktól a mába. Azok, akik bármilyen úton is eljutottak az erdész szakmához, nem kerülhették meg sem a selmeci hagyom ányok, sem a kizárások, sem pedig az 56-os történések kérdését. Ezért is nagy örömet okoz nekem, hogy az elmúlt időszakban több írás megjele­ nését segíthettem, illetve jelen kötettel az említett fogalmak, gyakran homályos képek megvilágításához a magam szerkesztői munkájával hozzájárulhattam. Budapest, 1999. október 23.

Oroszi Sándor

6

„Erdészcsillag” E gyetem i t ö r t é n e t e k S opronból. 1946-1950 Z sigó L ászló

Hogyan lettem 1946 őszén főiskolás? Az augusztus hátralévő része várakozással telt el. Teljesen tájékozatlan lé­ vén a Műegyetemre való bejutás protekcionális részéről, bíztam a felvétel sike­ rében, s arra gondoltam, hogy kollégium híján, majd átmenetileg a nagymamáméknál lakom Pestlőrincen. így aztán teljesen összeroppantam, ami­ kor szeptember 5-én egyszerre két hivatalos levelem is érkezett, az egyetemről és a kollégiumból. Mindkettőben elutasítás volt! Édesanyám megsajnált, előka­ part egy kis megtakarított háztartási pénzt, s azt javasolta: utazzam Budapestre, hátha személyesen lehet még valamit tenni. így hát újra felültem az éjszakai személyvonatra, s reggel már kopogtattam is a Műegyetem Vegyészmérnöki Kar dékáni irodájának ajtaján. Beengedtek, pedig nem is voltam bejelentve, s azon­ nal bejutottam a nagyhatalmú dékán elé is. Kedves szavú, ősz hajú professzor bácsi fogadott egy nagy íróasztal mögött. Meghallgatta előadásomat, s nagyon sajnálkozott, hogy nem vagyok a felvettek között, de elárulta, hogy háromszáz jelentkezőből csak harmincat lehetett felvenni, s én nem kerültem e boldogok közé. Hivatkoztam én a kitüntetéses érettségimre, az egyéves kémiai előtanul­ mányaimra, de nem segített rajtam, mert az egyetemnek a laboratóriumi gya­ korlatokhoz csak harminc helye volt. Kétségbeesésemet látva elmondta, hogy lehet fellebbezni, de siker csak ak­ kor remélhető, ha van valaki a minisztérium megfelelő helyén, aki „segíteni” tud ügyemen. Ilyen kapcsolatom nem lévén, beláttam, hogy nincs esélyem se a fel­ lebbezésem kedvező elbírálására, se pótfelvételre. Átvettem a questurán pályázati papírjaimat, s nagyon szomorúan elindul­ tam gyalog a pályaudvar felé. Önérzetem óriási sebet kapott, s legjobban az bántott, hogy ezzel a szégyennel kell hazautaznom Debrecenbe. A Múzeum körúton a Tudományegyetem előtt kellett elmennem. Hirtelen eszembe jutott, hogy itt is van kémia. Ennek ugyan nem volt semmi értelme, hiszen ugyanilyen oktatásban Debrecenben is részesülhettem, de itt „tiszta” lappal indulhattam volna, s nem szégyenszemre visszakullogni az egyetemre, s szabadkozni, hogy miért is nem vizsgáztam le az első esztendő tárgyaiból. Ma már szinte hihetetlen, hogy itt is azonnal bejutottam a dékáni hivatalba, s pár perc után az illetékes professzor úr elé. Ő is türelmesen végighallgatott, s ő is sajnálkozott, hogy már lezárták a felvételeket, s nem tud felvenni. Az ok itt is a laboratóriumi helyek hiánya volt. S itt még egy nagyot kaptam a „fejemre”: ha

7

ugyanis letettem volna Debrecenben az első év vizsgáit, minden akadály nélkül felvettek volna a második évre, mert ott már volt üresedés, de a debreceni egye­ temen elvesztegetett és vizsga nélküli évet nem ismerhették el. Késő bánat! Már semmi egyéb nem volt hátra, mint felültem a hazafelé induló éjszaki vonatra, s egész úton azon töprengtem, hogy mit is kellene csinálnom elrontott életemmel. A debreceni állomás helyén működő háborús romok között vidám szép­ asszony köszöntött rá a szomorúságomra: Andrássyné, a városi főépítész felesé­ ge. Két kisfia édesapám előtt tanult előző évben a kollégiumi gyakorlóiskolában. Innen volt az ismeretség. A szépasszony kedvesen érdeklődött, hogy honnan jöttem és mitől vagyok fáradt és kedvetlen. A megértő szavak hallatán aztán bennem átszakadt a zsilip, és minden gondomat, bajomat elmeséltem ennek a kedves asszonynak. Kiöntöttem előtte minden keserűségemet és reménytelensé­ gemet. Beszámolómra nemvárt reakció következett be: - És miért nem szólt nekem, hogy a Műegyetemen szeretne tanulni? Az én édesapám ugyanis a Műegyetem soproni karán professzor, tehát bizonyára segí­ teni tudott volna a budapesti bejutásban is! Hát ez biztatóan hangzott, no de ezt én honnan is tudhattam volna? Elgon­ dolkozott, majd a következőket mondta: - A kohászat nagyon hasonlít a vegyé­ szeihez, különösen az első év alaptantárgyai azonosak. Én azt se nagyon tudtam, hogy kohászat van a világon, azt meg pláne nem, hogy ennek a szakmának a mérnökeit Sopronban nevelik. No de Andrássyné biztosan jobban tudja! - Most azt kellene tenni, hogy gyorsan beiratkozik kohásznak Sopronban, s aztán egy félév múlva majd átmegy vegyészmérnöknek Budapestre! Ebben apám majd segít! - mondta ragyogó szemmel, s mindjárt meg is kérdezte: - Vane kedve ehhez a kalandhoz? Nekem mindenhez volt kedvem, csak ne kelljen a csúfos szégyennel haza­ térnem! Kezdett kisütni a nap a fejem felett! - De már minden egyetemen meg­ történtek a felvételek - mondtam én bizonytalanul. - No látja, kisfiú, hát éppen ez az, amihez most én kellek magának! - neve­ tett rám, s beterelt az állomási, 2. számú postahivatalba. (Isten ott avatkozott bele az életembe, hogy a debreceni nagyállomás minden porcikája romhalmazzá változott a háborús bombázások következtében, csak a posta épülete maradt épen. Mert mit érne most az egész reménység, ha nem lenne itt az orrunk előtt a postahivatal?) Elkérte tőlem az irataimat úgy, ahogy azokat a Műegyetemen visszakap­ tam, vettünk egy nagy borítékot, s szép pártfogóm gyorsan írt egy levelet Kövesi Antal professzor úrnak arról, hogy ezt a Zsigó László nevű gyereket pótfelvé­ tellel szíveskedjenek kohómémök-hallgatónak felvenni. Hazudnék, ha azt állíta­ nám, hogy tudtam: mire vállalkozom, de a kocka el volt vetve! Megint csak izgulhattam egy sort, hogy mi lesz velem, de harmadnap dé­ lután csengetett a táviratos postás. A reszkető kézzel felbontott sürgönyben ez a szöveg állott: „Kohász létszám betelt, erdésznek felvettük, azonnal jöjjön!”

8

No most megint nem tudtam a következő lépést, tehát rohantam az Andrássyék lakására. A szépasszony a távirat elolvasása után rámnevetett: - No látja, milyen okos az én apám! Hiszen ő jól tudja, hogy az első félévben minden mérnöki oktatásban az alaptárgyakat tanítják, s ez mindenütt egyforma. így hát csak az a fontos, hogy bent van az egyetemen! Mindent elhittem, boldogan ügettem haza, zsebemben egy vastag levéllel, ami Sopronba, dr. Kövesi Antal professzor úrnak volt címezve. Mamám aztán nem ragyogott annyira az örömtől. Folyton azon lamentált, hogy egyetemi városban lakunk, olyan sok lehetőség van Debrecenben is a to­ vábbtanulásra, s én a lehető legtávolabbi városba akarok menni tanulni. Aztán, mint minden nagyobb dologra, azt mondta fenyegetően: - Na, majd ha hazajön apád! Kissé aggódva vártam tehát délig, amikor is őszintén felfedtem a dolgokat édesapám előtt! Mamám legnagyobb csodálkozására ő kifejtette, hogy Andrássynéban megbízik, s ha megtörtént, ami megtörtént, utazzak és álljak helyt! Aztán csendesen azt mondta: - A rab urak oktatását ugyan már fárasztó­ nak tartom, de akkor még négy évig vállalom, s az a kétszáz forint, amit havonta ezért kapok, a tiéd lesz, a soproni költségekre! Többre ne számíts! Édesapám ugyanis már vagy tíz éve, minden vasárnap reggel tanította a megyei börtönben az analfabéta „rab urakat” betűvetésre. A meghatottság összeszorította a torkomat, hogy édesapám ilyen egyszerű­ en megteremtette a lehetőséget számomra, s ezzel el is dőlt sorsom, legalábbis a legközelebbi négy esztendőre. Édesanyám is beletörődött a változhatatlanba, s kezdte összecsomagolni a hosszabb távollétre egyszerű ruhatáramat. Nem volt ez túlzottan nagy terjedelmű poggyász, hiszen az egyetlen ruhámban utaztam. Aztán, hogy a búcsúzkodás ne viselje meg nagyon a „küzdő feleket”, másnap a reggeli személyvonattal útnak is indultam. Két hét alatt immár harmadszor utaztam Budapestre, ez az útvonal már ismert pályaszakasz volt. De most még egyszer ennyi távolságra volt a végcél, így hát nagymamámnál aludtam Pestszentlőrincen. O, Margitka nagynénémmel együtt, mindjárt a praktikus oldaláról nézte a dolgot: így legalább többször látunk majd, amikor a vakációkra haza- és visszautazol! Hát ugye, ez is egy szempont?! 1946. szeptember 16-án, korán reggel ültem fel a Budapest-Győr személyvonatra. A Kandó-villanymozdonnyal vontatott „bécsi” vonaton még sohasem ültem, s nem ismertem az országnak ezt az észak-dunántúli vidékét sem! Álltam tehát a vonatablakban, s csak néztem, néztem. A budai hegyek után Biatorbágy a Matuska-féle viadukttal, a Vértes-hegység után Tatabánya korommal, füsttel, szénnel és cementtel, aztán Tata és Almásfüzitő a vörös timfölddel. Szőny után Komárom, ami a szabadságharc óta minden magyarnak kedves, Klapka tábornok nevével együtt. S már a győri pályaudvar váltóin csattogtak a kerekek. Állomásépület persze itt sincs, csakúgy, mint Debrecenben, hiszen ezt is „elfújta” a há­ ború, de azért megtaláltam a hetedik vágányt, ahonnan akkoriban Sopron felé indult a GYSEV. Már ez is romantikus volt önmagában véve, hogy nem MÁV,

9

mint az országban mindenütt, hanem: Győr-Sopron-Ebenfurti Vasút. Vidáman pöfékelt a gőzős a smaragdzöld rétek között, a távolban sejtelmesen csillant meg a Fertő tó vize, s aztán két nagy kanyarodás után Sopront kiáltottak a kalauzok. A valamikor biztosan szép pályaudvar itt is romokban hevert, azaz emelet nem volt a házon, s csak egy darab perontető, emlékeztetőnek, hogy valamikor ilyen is volt. - No, ez a város is jól kezdődik! - gondoltam magamban. Sopront én csak Somogyvári Gyula regényéből, az „És mégis élünk” című kötetből ismertem, mint a „hűség városát”, de amúgy teljesen ismeretlen terület­ re vetődtem. Az erdőmémök munkájáról meg körülbelül annyit tudtam, hogy annak idején, Nyíregyháza-Sóstófürdőn az a vadászruhás bácsi, aki a nagy táv­ csővel mindig loholt az erdei úton, az volt az erdőgondnok! (Azt persze gyer­ mekfejjel nem tudtam, hogy a nagy távcső nem a fák növekedésének ellenőrzé­ séhez volt szükséges, hanem az erdőben elbújt szerelmes párok nemi tevékeny­ ségének kifigyeléséhez.) Szóval, ez minden, amivel most elindulok, hogy erdő­ mémök legyen belőlem! Vagy, persze, kohász? Csomagjaimat az állomáson hagytam, s a vasutastól megkérdeztem, hogy merre van az egyetem. A vasúti sínek mentén egy hegyoldali zöld liget felé mu­ tatott: - Annak ott a közepén! A gyönyörű park oszlopos főbejárata mögött egy nagy sárga épület hom­ lokzatán ez állott fekete nagybetűkkel: „JÓZSEF NÁDOR MŰSZAKI- ÉS GAZDASÁGTUDOMÁNYI EGYETEM BÁNYA-, KOHÓ-, ÉS ERDŐMÉRNÖKI KARA” Kicsit elszorult akkor a torkom a meghatottságtól, s annyi év után büszkén vallom, hogy ma is elszorul még mindig a torkom, ha öreg fejjel Sopronban járok, s megállók a kedves iskolaépület előtt - pedig ma már nem is így szól a felirat az épület homlokzatán. A portás bácsi eligazítása után, az első emeleten egy hatalmas kétszámyú, barna ajtó előtt szorongtam egy kicsit. Ezen aranybetűs fekete táblán állott: Mechanikai Tanszék, dr. Kövesi Antal egyetemi r. tanár. Nem tudtam, hogy a kopogtatásom volt-e hangosabb, vagy a szívem dobogása - beléptem. A szobá­ ban lévő két fehérköpenyes fiatal férfire illően ráköszöntem: - Jó napot kívánok! Mint akiket kígyó csípett, meredtek rám, s már jött is a szöveg: - Te balek! Hát még köszönni sem tanítottak meg! Te jó Isten, vademberek közé kerültem! - fátyolosodtam el -, én Debre­ cenből érkeztem, és a professzor úrnak kell egy levelet átadnom! - rebegtem halkan. - Szóval te vagy az a debreceni balek! - mondták megenyhülve -, az más, mert terád vártunk! Na, mégis csak fog ez menni! - Bemehetsz az Öreghez, de figyelmeztetlek, hogy neki és mától kezdve mindenkinek Sopronban úgy köszönsz: Jó szeren­ csét! Kopogtattam, s így is tettem. A szobában egy félelmetes íróasztal mögött egy kistermetű, idős bácsi ült, s meg is szólított: - Kolléga úr! (Jesszusom, ezt

10

nekem mondta?) Azonnal átmegy a Dékáni Hivatalba és ott beiratkozik! Nem sokat kell beszélni, mert ott magáról mindent tudnak! Ott vannak már az okmá­ nyai is, tehát kitölti az indexét, befizeti, amit kell és visszajön! Pénze van? Mivel volt, kihátráltam, mondtam egy jó szerencsét, ahogy illik, s ügettem a dékáni épületbe. Minden úgy történt, ahogy a kisöreg elmondta, de rajtam né­ hány perc alatt valami csodás változás történt: tagja lettem valami bűvös testü­ letnek, s megkezdődött négy és fél éves soproni diákéletem! Tandíjat a kitüntetéses érettségim miatt nem is kellett fizetnem. Amit kel­ lett, kitöltöttem, amit lehetett aláírták, bélyegzőt ütöttek az érettségi tablóképem­ re, s belöktek egy díszes ajtón. Egy szigorú tekintetű úr a szemüvege felett rám nézett, aláírta az indexet, s kezet nyújtott: - Az egyetem hallgatói sorába foga­ dom! Rangot kaptam, úgy éreztem, ettől a kézfogástól, s még az sem bántott, hogy szelíden így folytatta: - Aztán igyekezzék, kolléga úr, utolérni a többieket, mert bizony kissé késésben van! így hát már tényleges egyetemi polgárként ballagtam vissza a Mechanikai Tanszékre, ahol kemény: „Jó szerencsét!” köszöntésemmel immár helyesen lép­ tem be a szobába. A professzor úr belepillantott a dolgaimba és mindent rendben talált, így hát a következőkkel bocsátott utamra: A többit majd később meglátjuk! Ha bármivel valami gondja van, jöjjön ide a tanszékre. - Kollégiumot sajnos már nem tudtam biztosítani, mert teljesen tele van, de a portásnál biztosan vannak még lakáscímek, keressen valahol egy alkalmas „kamarát” ! (Tejó Isten, itt a későn jövő diáknak a spájzban kell lakni?) A levelet pedig, amit a lányomtól hozott, délután hozza a lakásomra. Holnap nyolc órakor kezdje meg a tanórák látogatását! Köszönetét mondtam mindenért, amit ismeretlenül értem tett, de ő csak le­ gyintett, hogy elmehetek. Már az ajtóban állottam, amikor kiszólt utánam: - Ta­ nársegéd úr! Adjanak ennek a baleknak egy mérnöki körzőkészletet a tanszéki tartalékból, hadd legyen már valami műszaki formája! Én persze nem tudtam, hogy milyen formám is volt igazán, de nálam bol­ dogabb ember kevés lehetett a világon. A portán csak egyetlen cím: Csendőr utca 3. No ez nem valami kelendő név manapság. De rohantam étlen-szomjan a Csendőr utcába. Meg is találtam a spártai egyszerűséggel bebútorozott szobát, aminél egyszerűbbet már el sem lehet képzelni, s ki is vettem havi 30 forinto­ kért, amit persze egész hónapra mindjárt ki is fizettem! Ez a lakás valahol a Sopron-Déli vasút környékén volt a város nyugati végén, így aztán loholhattam ke­ resztül a városon a csomagjaimért a keleti végeken lévő GYSEV-pályaudvarra. Aztán persze vissza a csomagokkal a szállásra. Próbáltam közben ismerkedni a várossal, dehát lógott a nyelvem a fáradtságtól, korgott a gyomrom az éhségtől, reszketett a belsőm az izgalmaktól - szóval, nem sokat láttam a városból. Csak a Tűztorony látszott mindenünnen, s ez valahogy megnyugtató volt számomra. Tudtam, hogy az alatt van a „Hűség Kapu”, s én elhatároztam, hogy hűséges leszek Sopronhoz!

11

A professzor úr az Erzsébet utca és Kis János utca sarkán egy emeletes ház földszintjén lakott. Csengetésemre bóbitás szobalány vezetett be a „méltóságos asszonyhoz”, aki kedves, ősz néni volt egy nagy karosszékben, ahonnan nem is nagyon tudott felkelni. Átadtam a levelet, elmeséltem Debrecenről mindent, amit az Andrássy család összefüggésében érdekesnek tartottam, s beszámoltam az első napon történtekről. Ettől kezdve aztán aznap már csak ő beszélt, mert ret­ tentően szeretett beszélni. A Csendőr utca nem tetszett neki: majd ő rendezi a lakásügyemet, csak pár napig legyek türelemmel. A többi történtekkel elégedett volt, bár mindjárt adott jótanácsokat a menzával, a rajzlapok beszerzésével, s a soproni viselkedéssel kapcsolatosan. Aztán nagy ezüsttálcán uzsonnát kaptam: kakaót és kalácsot. Most éreztem csak, hogy tegnap óta nem ettem semmit! Közben megtudtam, ki a legszebb lány az utcában, hogy a menzát hol találom, és hogy mindenkinek tartoznia kell valakihez, így hát majd ő kerít nekem egy patronáló családot. Aztán megjelent egy pillanatra a professzor úr, s a szóárada­ tot félbeszakítva közölte, hogy én halálosan fáradt lehetek, így hát kegyelemben elbocsájtattam. Ballagtam tehát haza az egyelőre ismeretlen, sötét utcákon, s azon gondolkoztam, hogy ezen az első soproni napomon máris csupa jó ember­ rel találkoztam. Csodák csodája: megtaláltam a Csendőr utcát, s a boldog nap után boldogan hajtottam fejemet álomra az első soproni éjszakámon. Minden azonban mégnem sikerülhetett tökéletesre! Mint hamarosan kide­ rült: Csendőr utcai ágyam tele volt a nyári szünidő alatt kiéhezett poloskákkal, „akik” amint eloltottam a villanyt, hatalmas csapatokban támadták a friss debre­ ceni „balekhúst” így aztán, a megérdemelt alvás helyett, megrettenve ültem az ágyban reggelig, teljes villanyfényben, de így is úgy néztem ki a piros csípések­ től, mintha kanyaróm lenne! Reggel nyolckor aztán agyoncsípve, de tettre készen álltam a főiskola kert­ jében, a matematika épület előtt, hogy ellessem a többitől, mit is kell majd csi­ nálnom. Hatalmas szerencsém volt, mert máris két debreceni ismerős fiú ugrott a nyakamba: Török Attila, aki iskolatársam volt, s Horváth Attila, akivel együtt cserkészkedtünk Debrecenben. Együtt telepedtünk aztán be a nagy előadóba, s ettől kezdve igazán nem volt gondom semmire, mert ezek a debreceni barátaim minden tudnivalóba beavattak. Először mindjárt abba, hogy a matekot dr. Walek Károly professzor úr adja elő, aki mindjárt meg is jelent a színen, s a beállt néma csendben pillanatok alatt teleírta levezetésekkel mind a három hatalmas falitáb­ lát. A nép, kissé morogva ugyan, de még az óraközi szünetben is körmölte a rengeteg tudományt. Aztán jött a második óra, hasonló modorban. Látszott, hogy ez a matek kemény torna lesz, de hála debreceni előéletemnek, úgy látszott, hogy meg tudom emészteni. A nagyszünetben aztán el kellett mesélnem, hogy hogyan kerültem Sop­ ronba, ami egyedi történet volt, mert mindkét barátom apja otthon, Debrecenben erdőmémök volt. Ők hát tudták, hogy miért vannak éppen Sopronban. Megtud­ tam közben, hogy az öreg Kövesit „Schmollen papá”-nak becézik, de itt az egyetemen különben is mindenkinek van Jellem ző” neve, amit persze ki kell majd érdemelni. Arról is tájékozódtam, aminthogy a főépület homlokzatáról

12

olvasható, három „szak” van Sopronban, ami úgy egészében persze a budapesti Műegyetemhez tartozik, de az egyetem egy test és egy lélek. Aztán néhány szót szóltak a soproni karokról, a hagyományokról, majd kezdődött a harmadik óra: ábrázoló geometria. Állva fogadtuk dr. Stasney Albert professzor urat, aki nem vesztegette az időt, hanem óriási táblavonalzókkal gyorsan telerajzolta a táblákat ördöngős vonalakkal. Hát itt már bajba kerültem, mert a középiskolában nálunk nem oktatták ezt a tantárgyat, s itt meg már régen túl voltak az alapismereteken. így aztán hiába rikkantotta el a professzor úr raj­ zolás közben percenként: Képzelem?, képzelem? - én csak nem tudtam elkép­ zelni, hogy miként is forgatja be a harmadik képsíkba az elsőben két ponttal meghatározott egyenest. Az „ábris” is páros óra volt, s ráadásul tétlenségre is voltam kárhoztatva, mert az első napon nem hoztam magammal a szükséges eszközöket. Ezzel a tárggyal meg is gyűlt később a bajom! De ezt ekkor még nem tudtam, csak ültem áhítattal a padban, s valahol belül boldog voltam, hogy műegyetemista lehettem. Délben ügettünk a menzára ebédelni. Azért ügettünk, mert az egyetemi menza természetesen nem az egyetemen volt, hanem bent a város közepén, az Ifjúsági Kör épületében, a Rákóczi utcában. Az étkező a létszámhoz képest elég kis teremben, vagy inkább nagyobb szobában volt berendezve. Benne nyolc hosszú asztal állott, mindkét oldalán hat székkel, így tehát 96 egyetemista étkez­ hetett egyszerre. Más étkezési lehetőség a városban nem lévén, sorba kellett állni az üresedő helyekért, s gyorsan be kellett kapni az ételt, mert három-négy teljes időtumust kellett lebonyolítani a déli oktatási szünet, egy-másfél óra alatt. A menza vezetője a „százados úr” volt, egy csúnya, dagadt „házatlan csiga”, aki a rangját onnan nyerte, hogy a háború alatt valahol konyhás őrmester volt. Nagy­ hangú krapek volt, aki az éhes diákságot élete megrontójának tekintette. Hát a jelek szerint ebben volt is némi igazság. Az egész szörnyűséges menzának egy óriási előnye volt: az ára. A napi étkezés ugyanis 1,50 forintba került, amiből ebédet és vacsorát adtak, természetesen a legegyszerűbb körülmények között. No de ilyen kis pénzért mit is lehetett volna kívánni? Hát a kapott étel minősége nem veszélyeztette a mamám otthoni finom főztjének finomsági értékét, de, nagy önfegyelemmel ehetőnek volt minősíthető. Az éhes ember különben sem válogat, és hát itt rettenetesen éhes volt mindenki. Élelmiszerjegyeim beszolgáltatása ellenében megkaptam, a kellő obulusok lefizetése után, a heti étkezési kártyámat, s jöhetett az ebéd. Hát a szervírozásban bizonyos „vadnyugati” módszerek voltak felfedezhetők. A „pincérek”, azaz Erdélyből menekült szegény diákok, akiknek a menzára sem tellett, s ezért a felszolgálás ellenében ingyen ehettek, nem tudtak a tányérokkal tele tálcákkal az asztalok közé behatolni, s ezért nem is tették. Hanem megálltak a hosszú asztal szabad végénél, s a hat üldögélőnek egyenkint végigcsúsztatták a tányér ételét az asztal közepén. Értsd alatta: löktek egy nagyot a tányéron, s a címzett elkaphatta, ha ügyes volt. No most már: babfőzelék vagy krumplistészta esetében, tehát szilárd halmazállapotnál ez viszonylag kevés kockázattal járt, no de paradi­ csomleves esetén, pláne ha célozni sem tudott jól a felszolgáló? Hát mit mond­

13

jak: voltak rémisztő jelenetek! A felszolgálásnak nehezen nevezhető ételelosztá­ si metódus veszélyeit aztán pikáns rigmusokkal igyekeztek tompítani, melyek közül két gyöngyszemre emlékszem vissza, Sallak Pista után szabadon: „Itt jön a jó schmam-i, Este lehet schmar’ni!” Vagy: „Megjött a szép ribizli! Lehet este bibizni!” Ebéd után száguldás vissza az egyetemre, mert délután gyakorlati órák vannak: két óra matekból, kettő éghajlattanból. Közben beszámoltam barátaim­ nak a Csendőr utcai szobám poloskáiról, mire azonnal eldöntötték, hogy ott nem lehet maradni. Ők ugyan hárman laktak egy nagyobb szobában a Rákóczi utcá­ ban, mind debreceniek, de elhatározták, hogy amíg ügyem rendeződik, befogad­ nak. így aztán nekifogtunk a délutáni penzumnak a matek előadóban. A mate­ matikai gyakorlatot Náci bácsi tartotta, aki a tanszék tanársegédje volt. Mint egy ördöngős kis manó, úgy rótta a táblára a matematika példákat két órán keresztül, de hallatlan meggyőző erővel hitette el velünk, hogy mi igenis értjük ennek a bonyolult, magas matematikának minden részét. A másik két gyakorlati óra szó­ rakoztatóbb volt, s a vacsorához már lehetett lassan ballagni, hisz gyakorlatilag vége volt a napnak. A túrós csusza vacsora ugyan a fél fogunkra is kevés volt, viszont összetalálkoztam a „kamara” harmadik lakójával, aki nem volt más, mint Botos Géza, másodéves erdőmémök-hallgató, debreceni gimnáziumi iskolatár­ sam és jópajtásom a cserkészcsapatból. Velem együtt négyen voltunk a „debre­ ceniek” Vacsora után Tibor barátom védelme és a csalódott háziasszony méltatlan­ kodása mellett kiköltöztem a Csendőr utcai kamarából, s letáboroztam a Botos Gézáék szobájában. Géza, mint mindhármónk „firmája”, azonnal azt kérdezte: A lakbért visszakértétek-e? Pirulva vallottam be, hogy örültünk az ép bőrrel való menekülésnek, s én ezt nem is mertem szóba hozni a haragos asszonyság előtt. - Hát ez itt Sopron­ ban nem úgy van! - mondta Géza. - Azonnal visszamegyünk együtt a pénzért, hiszen ez több mint három heti menzaköltségnek felel meg! És igaza lett, mert nem könnyen ugyan, de valóban visszakaptuk az egész pénzt, mert itt Sopronban mintha valóban másként mennének a dolgok. És a több mint négy év alatt sok­ szor bebizonyosodott, hogy Sopron büszke erdészeire, bányászaira, sőt még kohászaira is, és a státuszunkat, no meg az együttélés szabályait ebben a város­ ban ez határozta meg. Három ágy lévén, én a padlóra szorultam ugyan, de boldogan aludtam, mert nem csípett semmi, s lám-lám a második soproni napomon is csupa jő emberrel találkoztam! Most már véglegesen mérnökhallgató voltam Sopronban. Másnap rendelkezés érkezett számomra a Mechanikai Tanszékről: A balek délután jelentkezik a méltóságos asszonynál, a professzor úr lakásán! így hát a délutáni órák után összekaptam magam, ismét becsengettem az Erzsébet utcai lakásba, s bebocsájtattam a bóbitás szobalány által. Margit néni - mert jogot nyertem így szólítani a méltóságos asszonyt - azt újságolta, hogy máris talált nekem „kamarát”, mégpedig nagyon közel, közvetlenül a Pénzügyigazgatóság mögötti kis utcában. A Gensel Adám utca 3. számú, elég modern ház második

14

emeleti lakásának házigazdája Raffay Béla, nyugalmazott pénzügyi tanácsos volt. Mindjárt át is mentem terepszemlére. A magas, elegáns, ősz hajú bácsi szeretettel nyitott ajtót, a nekem szánt szobácskát pedig felesége, az aprócska Mária néni mutatta meg, félénken, hogy vajon tetszeni fog-e a kis személyzeti szoba. Kétségtelenül, a háromszobás lakás „cselédszobája” volt a kiszemelt he­ lyiség, mert a konyhán keresztül lehetett megközelíteni, de a felnőtt lányuk hó­ fehér bútoraival berendezve, vidámságot, tisztaságot, nyugalmat árasztott. Tud­ tam, hogy itt jó helyem lesz négy esztendeig. Mária néni megint csak kicsit aggódva adta elő, hogy kicsi a nyugdíj, s ezért nem sokallnám-e, ha havi 25 forintot kémének a szobácskáért. Én persze ilyen árakhoz képest krőzus voltam a hazulról hozott 200 forintommal, s könnyű szívvel mondtam igent. Kis felhő ugyan átvonult Mária néni arcán, amikor kide­ rült rólam, hogy református vagyok, mert hát őróluk meg az derült ki, hogy ke­ mény katolikusok, reggel-este templomba járók. Harmincéves, kedves, hajadon lányuk meg pláne olyan volt, mint egy apáca, de azért, nyilván a Margit néni ajánlására alapítva bizalmukat, befogadtak engem, az eretneket. Meg kell hogy említsem, hogy a négy esztendő alatt a valláskülönbség miatt soha semmi nehé­ zség nem támadt közöttünk. így aztán egy kb. ötször három méteres szoba albérlője lettem, ami a kony­ hán át volt megközelíthető, de a lakás többi szobájától független, az előszobán át önállóan megközelíthető. A konyha melletti átjáróból nyílt a WC és a fürdőszo­ ba is. A konyha- és a WC-használat természetes volt, a fürdőszobát a két hölgyre való tekintettel nem irányozták elő számomra, de volt a szobácskámban egy óriási mosdótál, s a konyhában hideg-meleg víz, így aztán nem volt gond ez sem. Jellemző a család csendes életére, hogy egész ottlakásom alatt úgy rendez­ ték a konyhahasználatot, hogy amikor én otthon tartózkodtam, ők sohasem tevé­ kenykedtek a konyhában. Reggel megvárták, amíg én elmegyek az egyetemre, s mire este megjöttem, addigra ragyogott a konyha, tiszta és ki szellőztetett volt, s soha egyetlen mosatlan edényt sem találtam benne. Hálás szívvel ballagtam hát vissza a professzor úr lakásához, és megkö­ szöntem Margit néninek, hogy elrendezte soproni életemet. Ő is meghatódott, szeretetébe fogadott, s haláláig igényt tartott arra, hogy időnkint megjelenjek, megigyam a kakaót és beszámoljak életem folyásáról. így aztán csak még egyet aludtam a fiúknál a földön, és szerdán, azaz a szabad délutánon, amikor nem volt egyetemi elfoglaltság, átköltöztem a barátok segítségével új otthonomba. Szelíd házigazdáim ugyan egy kicsit megremegtek az ijedségtől, amikor a három jóbarát kitörő üvöltéssel díjazta az első osztályú szállásomat, de egyébként kifo­ gástalan úri magatartásuk eloszlatta a kétségeket, s én is megígértem, hogy nép­ ünnepélyt majd csak ritkán tartunk az én szobácskámban. És valóban: súrlódá­ sok nélkül éltünk együtt több mint négy éven keresztül. Nekem semmi pana­ szom nem lehetett semmire, tapintatos magatartásuk miatt, amit én azzal hálál­ tam meg, hogy csendben éltem és közlekedtem, hogy békéjüket, s imádságos életüket ne zavarjam meg.

15

Október 1-jétől Botos Géza barátunk az eddigi hármas kamarából külön költözött egy Lővér körúti új villában lévő szobába. Mivel engem soproni egye­ temi polgárrá kellett avatni, azaz megünnepelni, hogy egy újabb debreceni diák koptatja az egyetem padjait, összekapcsoltuk ezt az ünnepi alkalmat a lakásszentelővel. A neves esemény tulajdonképpen „ismerkedési” estté változott, azaz nekem kellett ismerkednem a soproni vörös borral, amely a szent keresztségben a „Kékfrankos” nevet kapta. Géza, nagyzási mániából, négyőnkre 15 liter bort szerzett be, ami természetesen messze meghaladta a kis társaság teljesítőképes­ ségét. Magyarul: úgy berúgott a társaság, hogy én még olyat nem láttam. Sorban lett rosszul mindenki, s olyan rettenetes rókázást produkált, hogy a nap végére minden színültig volt rókázva. Többek között a WC is, úgy derékmagasságig. A háziak, Botos Géza új lakásadói, nem tudták kellő méltósággal elviselni sem a WC-t, sem pedig az óriási hangerővel előadott cserkész- és diáknótákat, ezért Géza barátunknak már másnap felmondták a bérletet. Én pedig másnap az előző esti utamon visszafelé mentemben messze elkerültem azt a népes embercsoportot, amely a Deák téren lépésméréssel szömyülködött azon az óriási okádékon, amelyet éjjel biztosan valami óriás követhetett el. A megrázó élmény következtében én egyszer és mindenkorra megundo­ rodtam a soproni vöröstől, nem is tudom meginni mind a mai napig, csak fűsze­ res forralt bor formában. És mivel borivás nélkül nem lehet erdészhallgató senki Sopronban, hisz’ a végén neki még mérnöki diplomát sem adnának talán, ezért hát kénytelen átálltam a fehér bor fogyasztására. Érts alatta a finom soproni veltelinit. Ez azonban Sopronban vallási kérdés volt. Ugyanis amíg a vörös bort termő szőlők az evangélikus egyház birtokain voltak, addig a finom fehér bor a katolikus egyház szőlőskertjeiből származott. A protestánsok tehát életük végéig vörösborivók voltak, az evangélikus konvent Szent György utcai borkimérést koptatva, ám a katolikusok a Kisvárterületen lévő katolikus kocsmában fo­ gyaszthatták napi boradagjukat. így én a gyomrom békéje érdekében a soproni évekre „katolizáltam”, s ennek fejében csak fehér bort ittam. Azt azonban mind a mai napig kellő áhítattal és jó egészséggel. Hát a vallásgyakorlásról egyelőre ennyit! Itt tulajdonképpen egyformán szegény volt minden diák. Hamar észrevet­ tem, hogy én a havi biztos 200 forintommal császár vagyok. Persze a menza is szegény volt, hiszen az 1,50 napi befizetésekből nem is lehetett még azt a gyatra ebédet, vacsorát sem előállítani, így az elsőévesek október első hetében gyűjtés­ re indultak. A százados úrtól mindenki kapott egy óriási zsákot, s elindultunk a környékbeli felvakba. Minden gazdához benyitottunk, s ehető nyersanyagokat gyűjtöttünk. Hát ez elég nehéz próbája volt egyetemi önérzetünknek, de az evés nagy úr, félre kellett tehát tenni minden érzékenységet. Bele került a nagy zsák­ ba: krumpli és zöldség, gyümölcs és káposzta, karaláb és csicsóka, sütőtök és uborka. Ezek természetesen összekeveredtek, de végül is a „beszámolásnál” szétválogathatok voltak. Sok gazda azonban az állatai etetésére eltett lencsét, borsót, babot adott, s az is összekerült a nagy zsák mélyén. így aztán a tél fo­

16

lyamán többször ettünk a világon egyedülálló bab-borsó-lencse egyesített főze­ léket, ami ugye külön-külön mind fenséges ennivaló - no de együtt? Nehéz, élelmiszerjegyes időket éltünk, közvetlenül a háború után. A menza is nehézségekkel küszködött. Levest, főzeléket ugyan mindig eleget adtak, ha a minőség kérdésében voltak is kívánnivalók, de a hús aztán szinte sohasem került a tányérra. Leginkább csak a vasárnapi ebédnél abszolváltuk a heti húsadagot, két vagy három szem pörkölthús formájában. Ennek a húsadagnak aztán óriási kelete volt, a ravasz diákság tehát különféle módszereket dolgozott ki egy kis „póthús” szerzésére. A repeta ebből a műfajból reménytelen volt, mert a legrava­ szabb kísérlet is megtört a százados úr sziklaszilárd ellenállásában, ezért aztán az öregek kitalálták, hogy az asztal mellett, evés közben, válogatott gusztustalanságokról beszéltek. Mikor aztán valaki ezt nem bírta hallgatni, s otthagyta felében ebédjét, kirohant az ebédlőből: lecsaptak az árván maradt tányérra, főként a hús­ szemekre. Én éhes is voltam, s elég jól is bírtam a minősíthetetlen szövegeket, egyszer azonban rajtam is kifogott egy történet. A „mesélő” Don Wanek de Kubaszta, a „spanyol származású” felsőéves volt, tisztességes nevén Jurcsik Pista, aki ebéd közben érzékletesen előadta, hogy előző napon hogyan nézett ki az a zsidó hulla, akit 100 forint ellenében exhumált a kópházai halálmenet tragikus áldozatai közül. (Ez a pénzkereset akkoriban kedvelt lehetőség volt a szegény diákok kö­ zött, de bizony kevesen bírták elviselni a látványt, a bűzt, s mindazt, amit a né­ hány éve a földben lévő hulla produkálni képes.) És Don Wanek színes előadó egyéniség volt, amikor részletesen leírta a főbb testrészek, ízületek és zsigerek állapotát. Hát ezt már én sem bírtam, kiszédültem a szabad levegőre, s vissza se mertem nézni, hogy maradt-e valaki az elképesztő mese után az asztalnál, aki még megbírta enni az én adagomat is. Hát így éltem Sopronban, s miközben a háborús bűnösök Nürnbergben és Jugoszláviában is megkapták a magukét, családunkat nagy öröm érte: hazaérke­ zett Karcsi bátyám is nyugaton töltött hadifogságából. Mint később egy hazai híradásból kiderült, október 24-én utazott Sopronon keresztül Kaposvárra, ahol minden hazaérkező katonának jelentkeznie kellett. Ő nem tudta persze rólam, hogy én Sopronban vagyok, nem is szállhatott volna ki a vonatból, hiszen lezárt kocsikban Kaposvárig kellett mennie, de mi Sopronban tudtuk, hogy a hazatérő­ ket hozó szerelvények mikor haladnak át Sopron-Déli pályaudvaron, s én valami sugallattól hajtva, rendszeresen kimentem minden este - hátha felfedezem a ha­ zatérők között Karcsi testvéremet. Kivétel volt a 24-e estje, amikor a professzomé néninél kellett beszámolót tartanom az eddig történtekről. Az érde­ kes az, hogy Karcsi - mint később elmesélte - igencsak kitekintgetett Sopronban, hiszen sebesültként egy darabig volt ebben a városban, de csak arra emlékezett, hogy látott egy sánta vámtisztet az állomási szolgálatban. Ez a vámtiszt pedig Jakab Pista bácsi volt, akivel egy utcában laktam, s később családjához érzékeny szálak fűztek. Karcsival hát nem találkoztam Sopronban, csak levélből tudtam meg, hogy otthon gyorsan beiratkozott a Tanítóképzőbe, hogy ne teljen hiába az ideje.

17

Visszatérve az én soproni dolgaimra, elég jól ment sorom. A havi 200 fo­ rint bőven elégnek bizonyult életvitelemre, hiszen a lakásom csak havi 25,- fo­ rint, s a menzai kosztom is csak havi 45,- forint, így a fix teher csak 70,- forint. A 130,- forint további keret értékére pedig hadd mondjam, hogy ekkor Sopron­ ban egy korsó sör 98 fillér volt, egy remek menü 3,- forint, és a katolikus konventben egy liter fehér bor is csak 3,50-be került. így aztán az én gazdagságom sokszor arra volt felhasználva, hogy a havi apanázs megérkezte után kifizethet­ tem a pénztelen évfolyamom valamennyi hallgatója helyett az egy heti menzát, amit természetesen 10,50-ként mindenki egy-két hónapon belül becsületesen visszaadott. Sopron belvárosában lakó vidám évfolyamtársaimmal együtt megalakítot­ tuk a BKK-t, ami a Belvárosi Kamarások Klubja fedőneve volt. Rendszerint együtt ütöttük agyon szabadidőnket a „Perkovátz-tanszéken”, a sörfogyasztást leggyakrabban az én anyagi bázisomra alapítva. Voltak azonban nemesebb szó­ rakozásaink is, mert a téli hónapokban működött a színházban az ensemble színtársulat, s mi rendszerint kihasználtuk azt a nemes privilégiumot, hogy az egyetemisták a színház földszinti állóhelyére ingyen mehettek be. Emlékszem a szép őszi-téli estékre, amikor a délutáni ábrázoló gyakorlat és a sebtiben beka­ pott menzai vacsora után a nagy rajztáblákkal a hónunk alatt vonultunk be a színházba, ahol Shakespeare-t, Moliere-t, Csehovot hallgattunk. Ha egy liter bor árát sem tudtuk tízünk zsebéből összeguberálni, akkor is bevonultunk a Perkovátzhoz, mert ha a szép diáknótákat csendesen énekelgetni kezdtük, a tulaj előbb-utóbb hozott egy üveggel - az „üzletmenet kedvező befolyásolása” címén. Az első soproni évem (1946-47) Egyre jobban éreztem magam Sopronban és az egyetemen, s kezdettől fog­ va élveztem azt az önzetlen összetartást és bajtársiasságot, ami itt a diákok kö­ zött uralkodott. Leginkább az erdészek tartottak össze, hiszen a hallgatók lega­ lább fele erdőben felnőtt, erdészgyerek volt, vérükben volt a természet szeretete és az összetartás. Különben érdekes évfolyam voltunk, mert nemcsak olyan ba­ lekok voltak közöttünk, mint amilyen „kívülről jött” elsőéves én voltam, hanem egyre többen jöttek haza nyugatról olyanok, akik 1944-ben már elkezdték az egyetemet, de a háború miatt menekülniük kellett. Most ők is újra hallgatták az első évet, de nem voltak balekok, mint mi. Viszont különleges helyzetük követ­ keztében felkaroltak bennünket, „elesetteket”, s igyekeztek gyámolítani a balekség rögös útjain. így jutottam én is két nagyszerű gyámolítóban máig tartó hű jóbaráthoz: Gödé Gyurkához és Szentkúti Ferihez, az utóbbit mindmáig egysze­ rűen csak Kutya névvel illetjük, pedig már professzori korban lévő, neves kuta­ tója a magyar erdészeti tudománynak. Az Ifjúsági Kör, mely zárt testület, és így komoly hatalom volt, őrizte a selmeci diákhagyományokat, de képviselte a diákönkormányzatot is. így például a köri elnök, aki minden évben egy utolsóéves mémökjelölt volt, tagja volt az Egyetemi Tanácsnak, ahol az ifjúság érdekeinek hivatalos képviseletét látta el.

18

Az elnököt évenkint újraválasztották, s mert a három szak sorban adta a köri elnököt, senkit sem lehetett azonnal újraválasztani. Ebben az évben, tehát az 1946-47. iskolai évben éppen erdész elnök volt: Igmándy Zoltán. Az elnök meg­ választásának korteshadjáratához csak az amerikai elnökválasztás hasonlítható, a választópolgárok gyűléseivel, kortesbeszédeivel, plakátragasztással, falfestéssel és időnkint verekedéssel is. Hát én ebből kimaradtam, mert mire Sopronba ér­ tem, már megvolt az ezévi elnök. A balekvizsga tortúráját azonban nekem is végig kellett csinálnom. Nem voltak ezek sem szolid dolgok, de valahogy meg kellett ugye értetni a szegény balekkal, hogy most és itt ő a legkisebb, akinek semmi joga és „kuss!” a neve. Ezen a vizsgán a köri szabályok ismeretéről és a talpraesettségről kellett számot adni úgy, hogy a vizsgáztató bizottság elégedett legyen. Abban az időben ennek a vizsgáztatásnak az volt a kialakult gyakorlata, hogy a köri olvasóteremben vacsora után összejött egy csomó nagyhangú felsőéves, akik a sötét szobában egy „vallató” lámpával megvilágított vizsgázóra ordították a válogatatlan, „fine­ szes” kérdéseiket, s ha a berezelt vizsgázó nem tetsző választ adott, akkor kórus­ ban üvöltötték: „Mars ki!” Hát ezen nekem is át kellett esni, pedig nagyon bán­ totta az önérzetemet, dehát éppen azt akarták letömi ezzel az egész szertartással, így aztán egy októberi estén engem is belökött a „balekcsősz” az ajtón, s már záporoztak is rám a kérdések. Felelgettem is egyre, kettőre, de aztán tévesztet­ tem, mert a dékáni épület előtt álló obeliszket, amely a nyugat-magyarországi felkelésben elesett két egyetemista emlékét őrizte, „Őrtüzek” helyett „Öröktüz”re kereszteltem. Repültem is azonnal a vizsgaszobából. Később megint hívtak, de hiába feleltem jól a Jegesmedve” kérdésre, ami úgy szól, hogy ha a medve csak háromszor fordul 90°-ot és mégis visszaér a kezdőpontjára, akkor milyen színű, s mert az X/2=0 egyenlet megfejtését nem tudtam. Ennek titka ugyanis az volt, hogy a Perkovátz kocsma feliratánál a keresztnév (Félix) felírás X betűjét valaki ellopta a falról. így az egyenlet helyes megfejtése: Perkovátz-tanszék. Mivel az ominózus lopás csak az előző napon történt, így persze nem tudtam a helyes választ. Tehát újra kirúgtak. Annyira megsértődtem, hogy vettem a ka­ bátom: „én ezt a marhaságot nem csinálom tovább!” - felkiáltással el akartam menni. Úgy fogott le a balekcsősz, mert már megint ordítottak bent: „Az a Zsidó nevű balek jöjjön be újra!” No a nevemmel való ízléstelen játékra meg éppen kényes voltam, de már be is penderítettek. Elhatároztam, hogy semmire sem válaszolok, belőlem ne csináljanak itt bolondot! Ekkor egy stentori hang ezt üvöltötte a sötétből: „Ki volt a legszebb debreceni lány Sopronban?” Annyira meglepődtem, hogy azonnal rávágtam: „Zsigmond Tubi!” Azonnal hangzott az egyetértés: „Jól van, Balek, átmentéi a vizsgán!” Nem nagyon értettem a titkot, de később kijött a vizsgáztató szobából egy magas, szőke harmadéves, Mersich Endre, és megfejtette a titkot. Már említettem, hogy Karcsi bátyám Sopronban volt sebesült, illetve lába­ dozó. Társaságba járogatott, s így ismerkedett össze a Mersich családdal, akiknél menekültszálláson lakott a Debrecenből elmenekült tiszti család, Zsigmond őr­ nagy, felesége és lánya. Tubi, a lány, valóban a legszőkébb lány volt a háború

19

előtt Debrecenben, akivel én együtt jártam a tánciskolába és az össztáncokra. Karcsi is udvarolgatott aztán Sopronban az ismerős kislánynak, s biztosan ke­ resztezte ezzel az ifjú sebesült hadnagy, az akkor még csak érettségiző Mersich Bandi terveit. Ő aztán - két évvel később - a balekvizsgán hamar összerakta a tőlem hallott részadatokból Debrecent, a Zsigmond és a Zsigó neveket, s számí­ tott rá, hogy a meglepetéstől nem tudok majd válaszolni. Becsületére legyen mondva, amikor ráhibáztam a helyes névre, azonnal sikeresnek nyilvánította a vizsgámat. Máig is jó barátok vagyunk, immár mindketten idősen és mindketten rózsadombi lakosként. Hát ennyit a balekvizsgámról, aminek sikeres abszolválását persze meg kellett ünnepelni, így hát a BKK tagságának fizethettem a Perkovátz-tanszéken három litert tisztán. Ettől persze jó kedvünk kerekedett, aminek a Wanek pék­ mester cégtáblája látta kárát. Ezt a fémbetűkből összerakott kiírást az én tiszte­ letemre ugyanis az éj leple alatt megcsonkítottuk, aminek következtében másnap reggeltől az államosításig az üzletet csak ANEK felirat díszítette. A „W” betű ugyanis ünnepélyesen az én kamarám falára került, a dicső nap emlékeként. Szegény és szelíd háziasszonyom aztán biztosan többször is meggyónta a bűn­ pártolást, hiszen másnap kétségtelenül felfedezte az összefüggést a szobámban meglévő és a péküzlet fölül hiányzó „W” betű között. De nem árult be sehol, pedig a dühös pékmester állítólag napokig kereste a gálád tetteseket, akik meg­ csúfolták nevét és cégtábláját. A szent betű azonban pályafutásom végéig díszí­ tette kis szobám falát. Október 26-án volt a „balekbál” Sopronban, a Kaszinó összes termeiben. Ma ezt a tisztes palotát művelődési háznak nevezik!, és már régen előadóterem van a régi nagy táncterem helyén. Pedig mennyi dicső bálnak szolgált otthonul ez a csodálatos épület! Sopron igazán bálozó város volt, de a bálok között is kiemelkedő szerepe volt minden esztendőben a „balekbál”-nak. Ez volt az ősz nagy társadalmi eseménye, amikor bemutatkoztak az elsőévesek a város társasá­ gi életének. De nemcsak az egyetemista fiúk prominens alkalma volt ez, hanem az „elsőbálozó” lányok számára is díszes alkalom, így hát az egész város készült a téli kulturális szezont megnyitó alkalomra. Én is teljes szívvel belevetettem magam az előkészítő és díszítő feladatokba, amelynek során a tanulmányi erdőgazdaság sok fenyője vándorolt be a Kaszinóba, ahol mi rengeteg girlandot fon­ tunk a fenyőből. Az is hagyomány volt ugyanis, hogy erre az alkalomra a nagy tánctermet mindig fenyővel kellett díszíteni. A rendkívüli eseményen mindig jelen volt a Műegyetem akkori rektora, dr. Csűrös Zoltán, de legfőképpen Karola nevű, bájos leánykája, aki ma neves szí­ nésznő, akkor csinos, gimnazista kislány. Kimentek a meghívók, elkészültek az ünnepi teremdíszek, s mi büszkén viseltük az utolsó napokban a kis kék szalag­ csokrot a ruhánkon, amelyről minden emberfia megállapíthatta, hogy mi va­ gyunk az idei „balekbál” rendezői és persze névadói. Számomra már néhány nappal korábban szerencsésen kezdődött a nagy esemény. Az egyik délutáni „ábris” gyakorlaton, amelynek meghitt csendjében általában énekelt az osztály, izgatottan szólt rajzasztali szomszédom, Pozsgay

20

Gyurka: - Nagy baj van, mert a nyitótáncosok közül az egyik fiú megbetegedett, nem is lehet számítani rá. így a francianégyes szépsége veszélybe került, mert a tervek szerint öt erdésznek és öt bányásznak kellett volna járnia a díszes táncot, elsőbálos társnőikkel. A nehéz tánc betanulása azonban már hetek óta folyt, s a pótlás reményte­ lennek látszott! Eddig a beszélgetésig, mert én tudtam a megoldást. Én ugyanis tudtam a francianégyest, mert Debrecenben a Vattay-féle tánciskolában az össz­ táncokon mi sokszor táncoltunk ilyet. Felajánlottam tehát, hogy néhány próbával beugrók. Okoztam ugyan ezzel a lépéssel egy kis keveredést, mert az elhagyott kislány alig fél fejjel volt nálam magasabb, tornacipőben. Ezért aztán párt cse­ réltünk Bárdos Edével, aki kellő magasságú volt a nádszál karcsú, vöröshajú széplányhoz, én pedig átvettem a város legszebb barna tündérét, Böröndy Erzsi­ két, akit egyszerűen csak „Daruká”-nak hívtak családi körben. Ede barátom ugyan emlegetett valami verést, mert a csere miatt neki bányász grubent is kel­ lett öltenie erdész létére, merthogy a bányász sorban keletkezett a hiány, de a fontos mégis csak az volt, hogy meg volt mentve a francianégyes nyitótánc. Érthető volt tehát izgalmam, amikor a kölcsön waldenben, de kicsípve ma­ gamat, becsöngettem báli partnernőm lakásán, ahová suttogva és lábujjhegyen engedtek be, mert álomszép partnerem hófehér báli ruhájában éppen Chopint zongorázott - teljes elmerültségben. Állítólag, amikor új ruhát kap, mindig így szokott viselkedni. Hát - senki sem lehet tökéletes! Aztán karomat nyújtottam szép partnernőmnek, aki egyébként leánygimnázium érettségiző növendéke volt, s a család kíséretében átvonultunk a Kaszinóba, ahol harsonák jelezték Csűrös rektor úr és felesége, valamint Karola lányuk érkezését. A gyönyörű bálozó közönség gyűrűjében aztán felállt a nyitó franciané­ gyeshez a tíz pár - öt erdész és öt bányász -, s Harkay Tihamér szertartásmesteri vezénylete mellett eltáncoltuk, amit kellett. A nyitó keringőt meg a „díszbalek” táncolta Csűrösnével, a rektor feleségével, s néhány lépés után bekapcsolódtunk mi is. Valahol mindig vágytam arra, hogy egy gyönyörű bálteremben, egy gyö­ nyörű lánnyal, aki hófehér estélyi ruhában van, keringőt táncoljak, boldogan, önfeledten! Most teljesedett be ez a vágyam. Aztán reggelig folyt a tánc a Holéczy-együttes zenéjére, Ákos Stefi éneke mellett. A bál egyik csúcspontja az éjféli „Suppe” volt. Hát én még ilyen csodát nem láttam! Két évvel a szörnyű háború után gyönyörűen terített asztalok (ezüsttel is!) roskadoztak a finom tálak alatt. Csodálatos szendvicsek, disznóto­ ros, hidegsültek, főtt virsli, debreceni, aztán sütemények, torták és hát fino­ mabbnál finomabb borok. A bálozó családoknak saját asztalaik vannak, s én természetesen elsősorban a Böröndy család suppe-asztalához vagyok „hivatal­ ból” hivatalos. De nem sokáig villoghatok itt, mert Kövesi professzor úr asztalá­ hoz rendeltettem. S itt ért az óriási meglepetés, mert a nagytekintélyű asztalnál a professzor úr leánya, a szép Andrássyné a háziasszony, aki Debrecenből Sop­ ronba utazott a „balekbál”-ra. Azt mondja, hogy egy kicsit értem is, mert kíván­ csi volt: mi lett az ő kis erdészéből? S rém büszke volt rám, hogy bálnyitó pár voltam. Hát még én milyen büszke voltam, hogy ország-világ láthatta: egy ilyen

21

gyönyörű asszony társaságában lehetek! De ezzel még nem volt vége a csodák­ nak: bemutattak annak a családnak is, akiket Margit néni az én soproni patronánsaimul kiszemelt. Jakab István főfelügyelő-vámtiszt és felesége fogad­ tak be, természetesen halványkék estélyiben lévő Kati lányuk udvarlására. És akkor még nem is beszéltem Csűrös Karoláról, akivel kapcsolatban íratlan pa­ rancs volt, hogy egy percig nem állhat meg a táncolásban, minden balek szent kötelessége táncba vinni. De nem volt ez kényszer, mert a vidám, csinos kislány ragyogóan táncolt. Hát nem földöntúli boldogság egy elsőéves erdőmémökhallgató számára, ha egy báli éjszakát négy ilyen csodálatos nő társaságában tölthet el? Hát ilyen volt 1946-ban a balekbál Sopronban. Reggel hét körül vonultak el a legkitartóbb vendégcsapatok, s ekkor ismét a balekoké lett a tér: a bál után rendet kellett csinálni az összes helyiségben. A nagy dicsőség után: nagytakarítás! Nem volt azonban ez sem öröm nélkül! Eb­ ben az időben ugyanis nem volt „sikk” hazavinni a suppé-ra behozott enni- és innivalókat. így hát eszegettünk, iszogattunk, takarítgattunk. Ezzel együtt: az ember életében nemcsak érettségi van egyetlen egy, hanem „balekbál”-ból is csak egy van. Olyan élmény ez, amelyről öregkoráig boldogan emlékezik meg minden résztvevő, mint én most! Körülöttük a világ nem volt ilyen „báli” vidámságú, hiszen november 3-án a négy nagyhatalom külügyminiszterei jóváhagyták a Párizsi Békeszerződés szövegét. így hát végleges lett, hogy újra vesztesei vagyunk egy világháborúnak, de úgy érzem, hogy megint csak bűnünkön felül megbélyegzettek vagyunk. Kényszerű kitartásunkat a németek mellett, s főként Szálasi emberileg teljesen aljas vállalkozásait úgy minősítették, mint a német fasizmus mellett legtovább kitartó „hűséges” szövetséges magatartást. Ez van! December 1-jén este ismét egy életreszóló élményben van részem: „ke­ resztelő szakestély” van a Líceum tornatermében. Azért itt, mert jelenleg ez a legnagyobb terem Sopronban, ahol az egyetemi diákság, terített asztalok mellett, egyszerre elfér. Mert a szakestély: együttlét, polémia és együtténeklés, -ivás, fehér asztalok mellett. S valóban az egész tornaterem fehér asztalokkal van be­ rendezve! Mondanom sem kell, hogy a keresztelés is sörrel történt, nyakon öntéssel, fenékbe rúgással és annak a bizonyos diák gúnynévnek a kinyilvánításával. Minden baleknak két keresztszülőt kellett felkérni, akik aztán nem kis gondban voltak a névadás tekintetében, mert jellemző, találó neveket kellett adni, vagy a kinézettel, vagy a tulajdonságokkal, vagy valami nyelvbotlással kapcsolatosan. Az én két keresztszülőm, Gödé Gyurka és Szentkúti Feri is kiálltak mellém a pellengérre, Gyurka jól leöntött, Kutya meg egy nagyot rúgott a fenekembe, s ím megkaptam „soproni” nevemet: „Orsolyaszűz, alias Sértődős!” Első nevem magyarázata az, hogy a „balekbál” óta bizony heves udvarlás tört ki rajtam Jakab Kati irányában, aki Orsolya-rendi Tanítóképzőbe járt, s egy idő óta annyit járkáltam a zárda környékén, mint egy szerzetes. A keresztelő természetesen maradandó nyomokat hagyott ruháinkon, de se­ baj, mert legalább most már „törvényes” Ifjúsági Kör tagok, és megkeresztelt

22

balekok voltunk. Keresztelő szakestély, amikor tehát őt keresztelték, mindenki­ nek az életében csak egyszer volt. Decemberben az első egyetemi szabadságra indultunk haza. Abban az idő­ ben ez sem volt egyszerű feladat, azaz Soprontól Debrecenbe! Először is: gyors­ vonatok még nincsenek, hiszen mozdony is alig van az országban, tehát csak lassacskán, személyvonattal. S hogy még körülményesebb legyen a helyzetünk: a GYSEV nem adta meg az egyetemisták 67 %-os utazási kedvezményét, ezért hát nem lehetett a legrövidebb útirányon, tehát Győr felé indulni, hanem a MÁV tulajdonában lévő egyetlen vasútvonalon, Sopronból Szombathelyre kellett utaz­ ni. Ezek után ugye Celldömölkön, Veszprémen és Székesfehérváron át érhető el Budapest, s csak másnap következik az út második szakasza Debrecenig. Reggel indul a személyvonat Sopron-Déli-állomásról, és vánszorog Szom­ bathely felé, de kutyakemény, csikorgó fagy van, s a vonat mozdonya minden energiáját a haladásra használja el, így fűtés nincs egy szikra se! Pokróc, sál, nagykabát, s kucorgunk csaknem délig a hűvösön, amíg végre Szombathely. Innen a Budapestig közlekedő személyvonat egy minőséggel jobb: azaz Pullmann-kocsik és valami fűtés, de a vánszorgás teljesen azonos a korábbival! így aztán este nyolc helyett éjfél is elmúlik, mire Kelenföldre beballagunk. Itt vége a vonatozásnak, mert ugye Összekötő vasúti híd még nincs a Dunán! Vil­ lamossal kell tehát majd átjutni a Nyugati-pályaudvarra - no de nem most! Éjjel ugyanis Budapesten mostanában nem lehet az utcára menni, mert ilyenkor a „vetkőztetés” a divat. Akit ugyanis éjjel az ezzel foglalkozó fiúk elkapnak, meg­ szabadítják csomagjaitól, ruháitól. A humánusabb eljárásnak az számít, ha a gatyáját azért meghagyják, de van, aki anyaszült meztelenül marad a porondon. S közben tél van, nem is olyan kis tél. így hát állunk a Kelenföldi-pályaudvar nem nagy várótermében egy egész vonatra valóan, tehát gyakorlatilag vigyázzban, mert annyi hely sincs, hogy akár a földre, vagy a csomagra le lehessen ülni. Állunk tehát egymást megtámasztva, s állva alszunk, mint a huszárok a ló nyer­ gében. Csakhát ők ülnek! A hajnalig kialakult belső atmoszféra szagminőségéről hadd ne nyilatkozzam! Reggel, mire az első biztonságos villamos járattal Czeglédi Béla évfolyamtársammal a Nyugatiba értünk, természetesen már el­ ment a reggeli vonat. így hát vártuk az estit, merthogy kedvezményes jegyünk csak erre volt érvényes. Sétálgattunk tehát a téli Budapesten, megcsodáltuk a teljesen befagyott Dunát, s ha már nekünk nem tellett ebédre, legalább az éhes sirályokat megetettük egy kis száraz, soproni menzai kenyérrel. Utolsó fillérein­ ken valami kis forralt bort vettünk valahol egy pincekocsmában, s ez volt az aznapi táplálékunk. Este aztán indult, majd ballagott a debreceni személyvonat az alföldi éjszakában. Szajolnál Béla felrázott, hogy elköszönjön, mert ő Békés­ csaba irányába kanyarodott el egy csatlakozó vonattal, én pedig 24-én reggel, mint igazi karácsonyi ajándék, megérkeztem a hóval befújt, lefagyott, de még mindig csupa rom debreceni Nagyállomásra. Szegény édesapám rám várakozva topogott az állomáson a nagy hóban, mert ő két nap óta minden budapesti vonatérkezéshez hűségesen kiballagott, hogy várhasson engem! Boldog karácsonyunk volt, mert három év óta először

23

volt úgy, hogy mind a négyen együtt álltunk a karácsonyfa előtt és énekelhettük a „Mennyből az angyal”-t! Karácsony második napján hagyományosan tartották névnapjukat a református Istvánok, Jánosok. A tanítóképző tanári testületében több ilyen is volt, így hát mentem édesapámmal az ünnepi névnapköszöntőkre, mint igazolódott: főként azért, hogy édesapám az érkezéseknél büszkén mond­ hassa: „elhoztam az erdőmémök-halIgató fiamat is magammal!” Az egyetemi rendtartás szerint akkoriban volt egy olyan követelmény, hogy a mérnöki diplomához három hónapos üzemi gyakorlat teljesítését is igazolni kellett. Mivel a januári vizsgahónap egy hónapos előadási szünetet jelentett, s az első félév után csak a kötelező vizsga letétele lebegett előttünk, az is a kedvenc éghaj lattan-ból, így hát Horváth Tiborral együtt úgy döntöttünk, hogy biztonság kedvéért mindjárt szerzünk egy hónap üzemi gyakorlatot a Debreceni Erdőigaz­ gatóságon. így aztán a karácsonyi evés-ivás után elballagtam a Széchenyi utcába és bejelentkeztem Botos Géza főerdőtanácsos úrnál. Karácsony és újév között egyelőre az Erdőrendezőség rajztermében idétlenkedtünk Tiborral, aztán az újév második napján a nagyfőnök óvatosan megkérdezte tőlem, hogy mennyire érde­ kelne a kötegyáni téli nyúlvadászat. Tulajdonképpen nem annyira! - mondtam óvatosan, mire a szobában lévők kitörő örömmel csaptak le rám: - Ez nagyszerű, akkor néhány napig te vezeted a Téglási Erdészetet! Sose gondoltam, hogy ilyen hamar gyakorlati erdész lesz belőlem, de a megtisztelő megbízást nem is freneti­ kus tehetségemre való tekintettel osztották ki rám, hanem mert a Téglási Erdé­ szet vezetője is szeretett volna részt venni a nyúlvadászaton. Már el is képzeltem magamat, amint óriási fakitermelésekre adok utasítást a favágók hadának, majd rendelkezem a fűrésztelepen a feldolgozást illetően. Megjegyzem, fűrésztelepen addig még sohasem jártam, de ezt nem láttam akadálynak. Hát az előzetes elképzeléseim nem igazán jöttek be, mert másnap, amikor a reggeli vonattal megérkeztem Téglás vasútállomására, igaz hogy két prüszkölő ló várt rám, hogy a szánnal az erdészházhoz repítsen, de útközben már a kocsis elmesélte, hogy fakitermelés ugyan nem lesz egy szál se, viszont lesz ezer disz­ nó, s ezek felvigyázata lesz a legfőbb feladatom. No nem etetni, pásztorkodni kellett, de ,jobb, ha az emberek látják, hogy van főnökük, mert rendesebben teszik a munkájukat!” - mondta a kedves, bajuszos erdészetvezető. Ez sem volt alpári feladat, mert a „hivatali szobám” a Dégenfeld-kastély egyik szép szobája volt, ahol gyönyörű cserépkályhában ropogott a barátságos tűz. Nemcsak az erdész fogadott egyedül, hanem egy szép szőke lány is várt rám a szobában. Ez aztán nagyon tetszett, s reményteljesnek látszott a téglási jövőm. Az erdész húga - mert ő volt a szép lány - azért jött elém, mert az erdész, ahogy átadta a staféta­ botot, az előmunkást, meg a magtár kulcsát, úgy elhúzott a vadászat irányában, mint a füstcsík. így aztán a szép házikisasszony kísért az erdészházig, ahol a szállásom volt berendezve. Meseszép három napot töltöttem a csodálatos téli erdőben, nem ám disznóhizlalással, hanem a szép szőke lánnyal, s nem ülve a meleg szobában, hanem kint a havon a csilingelő szánkóban, összebújva a nagy bunda alatt. „Szolgála­ tom” jószerivel abból állott, hogy minden reggel a kastély előtt meghallgattam

24

az előmunkás katonás jelentését: - Mérnök úr! Jelentein, az elmúlt napon nem volt semmi különleges esemény! Ezt aztán én minden nap jóváhagytam. Még a szomszéd községbe, Hajdú­ házára is átcsilingeltünk az erdészeti szánnal, ahol diákköri szerelmem, Egerházy Jutka tanítónősködött. Hadd lássa, hogy milyen nagy erdész lett belő­ lem! Nagy sikerem volt, főként mert az erdészkedéshez Karcsi bátyám azzal járult hozzá, hogy megajándékozott a háborút megjárt tiszti csizmanadrágjával és bilgeri csizmájával. Nem a nagylelkűség tört ki rajta ilyen mértékben, hanem ezeket a jellemző ruhadarabokat neki nem volt célszerű Debrecenben viselni, nehogy valami rosszakaratú embernek rossz gondolatai támadjanak, de én ve­ szély nélkül viselhettem a nagyszerű ruhadarabokat, mert gyanún felül álltam katonai karrier tekintetében. A két nevezetes ruhadarab aztán nemcsak elvégezte velem a négy évet az egyetemen, de fiatal mérnökként még vagy tíz évig volt a terepi ruhám a vidéki felméréseken, kiszállásokon. Visszatérve az erdészi dicsőségre, sajnos kevés nyúl volt a hajtásban, így aztán a házigazda a negyedik nap előkerült, meglehetősen bosszúsan a csekély sikerű vadászat miatt, én pedig fel voltam mentve a „disznókirály” beosztás alól. Kicsilingelt velem a szán az állomásra, ahol érzékeny búcsút vettem az erdei szőkeségtől: bizony egyikünk sem bánta volna, ha egy kicsit több nyúl van azon a télen Kötegyán határában! Forró csókok között örök hűséget is esküdtünk - de aztán az életben többé nem találkoztunk! Még vagy két hétig fénymásolgattunk, térképet rajzoltunk, olvastunk, kár­ tyáztunk az igazgatóságon, aztán meguntuk a debreceni tétlenséget és január 25én visszaindultunk Sopronba. Most valahogy jobban sikerült a közlekedésszer­ vezés, mert este felültünk Debrecenben és másnap este Sopron-Délin szálltunk le a vonatról. Hát Debrecenben és Tégláson is nagy tél volt, s fehér volt az egész ország a sok hótól, de ami Sopronban fogadott bennünket: ilyen tél csak a mesé­ ben van! Az egész város és az egész völgy óriási hópaplan alá volt temetve! Kétméteres hó borított minden utcát, s a hatalmas hófalak között keskeny sikáto­ rok voltak kifaragva, függőleges hófalakkal. Ennyi havat még életemben nem láttam! Nincs semmilyen forgalom, hiszen nem is lehet járművel közlekedni, mindenki gyalog bonyolít le mindent, az ifjúság pedig rohan minden nap a sílé­ cekkel a sípályákra, a dombokra és a hegyekre. Csodás téli világ ez! Aztán kiderül, hogy vannak hátrányok is. Ilyen például az, hogy aranyos szobácskám piszok hideg, mert egy hónapja üresen várt rám, viszont én elfelej­ tettem téli tüzelőt beszerezni. A bérbevételkor nem is gondoltam rá, hogy ez az én dolgom. Hát a kedves háziak néhány napra kisegítettek, de nekik sem volt elég tüzelőjük, hiszen ez az emlékezetes „széncsatás” tél volt, óriási tüzelőhi­ ánnyal! Kalandos tüzelőszerzés és egy kis tanulmányi erdőfeszítés következett. Le kellett tennem első egyetemi vizsgámat, mégpedig éghajlattanból, Botvay Ká­ roly professzor úrnál. A vizsgával nemcsak nekem, de másnak sem volt nagy gondja, mert „Botvás” szelíd lelkű professzor volt, ritkán buktatott, de főként azért, mert ez a tantárgy olyan érdekes volt, hogy az előadáson mindenki szíve­

25

sen odafigyelt. A vizsgázással nem is volt gond, de azért ez a dolog sem esett meg zűr nélkül! Az elméleti előadásokhoz ugyanis gyakorlat is tartozott, ami a meteoroló­ giai műszerek leolvasásából, kezeléséből, s a meteorológiai jelentés összeállítá­ sából állott. Erről köztudott, hogy számcsoportos kódolásból áll. A műszerek leolvasása még csak ment rendesen, nagy hibát úgysem lehetett okozni, legfel­ jebb egy-két fok eltérés történt, no de a számkódolást alig tanulta meg valaki rendesen. így aztán Sopron, ami egyébként jelentő állomása volt a meteorológiai hálózatnak, időnkint jelentett hóesést júniusban, jégesőt és mennydörgést janu­ árban, özönvizet aszály idején! Ilyenkor Botvay bácsitól szelíd dorgálást kap­ tunk. Ezekben az időkben Sopron a disszidálás egyik aktív pontja volt. Mene­ kültek az emberek nyugatra, főként akinek valami félnivalója volt a kommunista hatalomtól. Télen, főként ezen a télen, a nagy hó befedte a határon épített drót­ kerítéseket, így hát, aki csak egy kis sítudással rendelkezett, átcsúszkálhatott a határon. De mindenféle más ötlettel is szökdöstek az emberek. Ilyen volt például a burgenlandi vonat, amely elvileg zárt ajtókkal ment át a magyar területen Kópháza és Ágfalva között. Ám néha nyitva maradt egy-egy megbeszélt ajtó, s a kanyarban lassított a vonat: ugráltak fel a menekülők a vonatra! Sajnos nem egy esett a kerekek közé is. Voltak hivatásos kalauzok is, akik csapatokkal lopództak át a határon, de ha valaki beárulta őket, a határőrök legéppuskázták az egész csapatot. Ilyenkor aztán néhány napig nyomott volt a hangulat a városban. Időnkint az egyetemről is eltűnt egy-egy ismerős arc, külföldre távozott egy-egy mérnökhallgató is. Bennem is felmerült ezen a télen, hogy nem kellenee külföldön is megpróbálni az életet, de a családhoz, az országhoz való vonzódá­ som legyőzte ezt a halvány kísértést. Meg aztán egyre nagyobb lett a vonzódásom az erdészet iránt. Mert ugye február 1-jén megkezdődött a második félév. S ekkor lett volna esedékes az én átiratkozásom a kohász szakra, hogy végül is vegyész legyen belőlem. Én azon­ ban ekkor már annyira szerettem erdész lenni, megszerettem ezeket a különös fiúkat, akiknek mindene volt a természet, az élet - s úgy döntöttem, közöttünk maradok. Ekkor talán még nem is a szakma döntött, hanem a baráti testület, az erdészek nagy családjához való tartozás érzése. A második félévet is erdészként kezdtem tehát, nem is nagyon mertem a Mechanikai Tanszék felé menni, hátha számonkéri döntésemet Schmollen papa, azaz Kövesi professzor úr. Különben is, hogyan lett volna szimpatikus előttem egy olyan szak, amelynek rendes him­ nusza sincs és az a köszönésük, hogy „L F S a kohásznak!”? Hát remélem belát­ ható, hogy erdésznek kellett maradnom! S miközben Párizsban aláírják a békeszerződés végleges okmányát, kis or­ szágunkra nagyon is nyomasztó következményekkel, s megismerkedünk a poli­ tikai életben Rákosi és Szakasits nevén kívül Nagy Ferenc, Kovács Béla, sőt Balogh páter neveivel, Sopronban elkezdődik a farsang. És háborús nyomok ide, békeszerződés oda: táncol mindenki, aki fiatal. Sopronban a bálozásnak is kü­ lönleges hagyományai vannak, legalábbis az én debreceni emlékeimhez képest,

26

mert itt még mindig élnek Bécs, a császárváros közelségéből származó hagyo­ mányok. így hát van a megyebálon, a jogászbálon, a főiskolás bálon, a tűzoltó­ bálon, a cigánybálon kívül, poncihterbál, hentesbál, kéményseprőbál, kőművesbál, festőbál és már az Isten tudja, hogy még miféle bál. Az egyetemis­ ták kedvelt vendégei a báloknak, mert jól táncolnak, isznak és énekelnek, s mi is szívesen járogattunk el, ahová csak lehetett, mert ugye a suppék terítékéből iste­ nesen jól lehetett lakni. Különösen vonatkozik ez a hentesek báljára, ahol ugye a húsiparosok a finom húsárukból vetélkedőt rendeztek, élen a legnagyobb hús­ üzem tulajdonosával, Schneberger papával. De szegénynek kellett is áldozatot hoznia, mert két gyönyörű szőke lánya volt, etetni kellett a lovagokat. így hát csaknem minden este belátogattunk a Kaszinóba, hátha lehet táncolni, meg esze­ getni egy kicsit. Néha ez nem volt egészen veszélytelen, mert az iparosbálokon a mesterlegények nem nagyon díjazták, hogy a szebb lányokat az egyetemisták eltáncoltatták az orruk elől, ilyenkor aztán volt egy kis csihipuhi is a lépcsőház­ ban, de mi mindig csapatosan voltunk jelen, nem nagyon volt érdemes az össze­ tartó erdészeket például megsérteni egy-egy szép lány miatt. A mi lelkesedésünk úgyis csak a bál végéig tartott. Még a középiskolák is bálokat rendeztek ebben a városban. Persze nem a Kaszinóban, hanem csak úgy az iskola tornatermében, s kevésbé fényes külsősé­ gekkel, viszont itt voltak a legszebb lányok. Különösen szépek voltak a Deák téri gimnázium végzősei, meg az orsolyás tanítóképzősök. Én is az utóbbi isko­ lánál voltam érdekelt, mert az év folyamán Jakab Kati egyre csak csinosodott, s én kezdtem a családhoz szokni. Ok meg szívesen fogadtak, látszott, hogy nem tiltakoznának, ha komolyra fordulna a dolog. No de erről - legalábbis részemről - egyelőre szó sem volt. A késő tavasz megint csodálatos és eddig nem ismert főiskolás élményeket hozott számomra. (Érdekes, hogy az egyetem már régen a Budapesti Műegyetem részévé vált, de a régi elnevezés alapján Sopronban még mindig „főiskolás”-nak hívtak bennünket a kedves, mindennapos megszólításban.) Ezek az új élmények pedig a végzős mérnökök ballagásához kapcsolódtak. Ebben az évben április 30-án volt a ballagás. A ballagás Sopronban nagy városi ünneplés volt, hiszen nemcsak a végzős mémökjelöltek búcsúztak a vá­ rostól, hanem a város is búcsúzott kedves diákjaitól. A ballagási ünnepség alko­ nyaikor kezdődik az egyetemen, ahol a szokásos búcsúzó beszédek, fogadalmak hangzanak el, s aztán megindul az ünnepi menet át a városon a Tűztoronyig, s onnan vissza a Deák téri időjelzőig. A napot aztán a „valétabál” záija. A bálon persze résztvevő Csűrös rektor úr is, Karola nevű bűbáj leányával együtt, mert ugyan hogy is történne főiskolás bál Sopronban nélkülük. Megy aztán a tánc és a vigalom reggelig, ahogy ez a többi bálon is szokás, s most is a Holéczy-együttes zenéjére - ahogy az a többi bálon is szokás! Illetve, most nem egészen reggelig, merthogy éppen május éj­ szakája van. S ez Sopronban is, mint mindenütt e hazában, a szerelem és a sze­ renádok éjszakája. Hajnalban tehát ott hagyjuk a báltermet, s megalakulnak a szerenádozó csapatok. Énekszóval, zenével járjuk végig a várost, azaz minden

27

érdekelt széplány lakását. A szeretett lény ablaka alatt aztán felcsendül a „Sze­ retnék május éjszakáján”, meg a többi szép diákdal, közte persze a kislány „nó­ tája” is. Fantasztikus zeneparádé ez, s mivel tíz-húsz csapat is szerenádozik egy­ szerre, van itt dallam és hangzavar bőven. Vannak néha technikai nehézségek, például, ha a kislány a második emeleten lakik, de ekkor jön a nagy kerekes tűzoltó létra a városháza mellől, s mászik az érdekelt lovag a létra tetejére a lány ablakáig, hogy félreértés ne ronthassa el a hatást. Vannak aztán összetűzések is, amikor két csapat érkezik ugyanannak a lánynak az ablaka elé, de a kézitusa nem komoly, mindkét csapat elénekelheti dalait. Boldogok a lányok! Gyújtják a villanyt, gyújtják a gyertyát, jelzik-fogadják a szerenádot, mert rangot jelent ám a főiskolásoktól szerenádot kapni! Az álmos soproniak persze nem boldogok, mert hát ki tud aludni ilyen zenebona közepette. Van is néhol pohár víz kiöntése, de még az éjjeliedény tartalma is kizúdul néha az ablakon. Ebben az évben - csapatösszevonással, kollektiven - a szokásosnál is na­ gyobb disznóságot követtünk el. Történt ugyanis, hogy az utolsó monstre szere­ nádot a leánygimnázium kollégistáinak szántuk, akiknek akkor a kollégiumi szobáik a gimnáziumi épület Erzsébet utcai frontján, a második emeleten voltak. Nagy kórust alakítottunk hát az utca fái alatt, és jó hangosan, de szívhezszólóan énekeltük szerenádunkat. A lányok ugrottak is, jeleztek is - volna- , de a fel­ ügyelő tanárnők is résen voltak, s minden megnyilvánulást megtiltottak, még a függönyt sem lehetett felhúzni. A hosszú műsor eléneklése után, a részvétlenség láttán, bosszút forraltunk. Nem messze a Deák téren nagy építkezés volt, a rengeteg tégla ki volt rakva az utca szélére. Nosza emberláncot csináltunk, és több mint embermagasságig „be­ falaztuk” a gimnázium főbejáratát, nem malterbe ugyan, de „kötésben” falazva, úgyhogy állt, mint a Sión hegye. Iszonyú botrány lett a dologból, mert reggel, a május 1-je ünneplésére felvonuló tömeg döbbenten látta, hogy a gimnazista lá­ nyok nemcsak, hogy nem vesznek részt a felvonuláson, de még a kaput is „tün­ tetőén” befalazták. Az igazgató nénit bizony keményen meghurcolták, megrótták a kommunista pártban, s bosszúját a kollégista lányokon töltötte ki. Mind, kollektíve igazgatói megrovást kaptak, mert az bizonyított volt, hogy a főisko­ lások voltak a tettesek. De - becsületükre mondva - áruló egy sem akadt közöt­ tük, aki megnevezte volna, hogy neki melyik egyetemista udvarol „igazán” Valami átirat a dékán úrhoz is érkezett diákjai minősíthetetlen tette miatt, de Sébor János bácsi csak mosolyogva csóválta a fejét, hogy mi minden ötlet jut ezeknek a fránya gyerekeknek az eszébe! Ezek után nem lehet csodálkozni, hogy a hagyományos május 1-jei felvo­ nuláson ebben az évben egy szál egyetemistát sem lehetett találni, dehát valami­ kor nekünk is ki kellett pihenni a rendkívüli éjszaka fáradalmait. A menzai ebéd után azonban mi is kiballagtunk a Pap-rétre, ahol a majálisi ringlispílek forogtak és állt a vigalom, vagy aki nemesebb élvezetre vágyott, kiment a Károlymagaslat alá, a Deák-kúthoz, ahol a diák ifjúság hagyományos májusi ünnepe, éneklése, vidámsága zajlott. Bizony szép is volt a soproni májusi erdőben fiatal­ nak lenni!

28

Májusban, amíg nálunk az egyetemen az előadások az év végi „hajrá” álla­ potába kerültek, furcsa változás történt a politikában. Nagy Ferenc, a kisgazdapárti miniszterelnök megrongálódott egészsége helyreállítására hirtelen Svájcba utazott. Helyettese, a kommunista Rákosi, hűtlenségi vádat emel ellene, s szá­ monkérésre hazarendelte. Nagy Ferenc azonban inkább nem akarja tisztázni magát és a dolgait, s Svájcban marad, majd az USA-ba költözik. Közben persze illő módon lemond a magyar miniszterelnökségről. Az új elnök Dinnyés Lajos, akinek fenyegető helyettesei: a kommunista Rákosi és a szoc.dem. Szakasits. Ez a koalíció azonban semmi jó t nem ígér! Május utolsó napján vége van az előadásoknak, most jön a június, a „vizs­ gahónap” Ebben a hónapban a kollokviumokat díjtalanul lehet letenni. Akinek nem sikerül, vagy nem vág neki, az a továbbiakban csak „utóvizsgát” tehet, ami­ ért viszont fizetni kell. Nekifogunk tehát valamennyien, hogy számot adjunk a dolgokról. Én - ahelyett, hogy a könnyű feladatokat gyorsan letettem volna - a legnehezebb feladathoz fogtam: először ábrázoló geometriából akartam levizs­ gázni. Két hétig éjjel-nappal tanultam az anyagot különböző jegyzetekből, mert akkor nem voltak ám még tankönyvek az egyetemisták részére, de őszintén szólva, a két hét után sem voltam teljesen „offé” ebben a bonyolult tudomány­ ban. Mégsem ebből, hanem matekból kaptam elégtelent. Nagy önbizalommal beállítottam ugyanis Walek Károly professzor úrhoz matematika vizsgára, hi­ szen azt hittem magamról, hogy jó matematikus vagyok. Ez az elmélet pillana­ tok alatt megdőlt, mert Walek papa három perc alatt indexestőlúgy kivágott, hogy csak úgy repültem. Megvolt tehát az első kudarc is, ami úgy hozzá tartozik az egyetemi élethez, mint a lovagláshoz a leesés. S ezzel el is telt a június, vége volt a „vizsgahónapnak” Június utolsó napján tartotta meg az egyetemi ifjúság az „évzáró” szakes­ télyt, szabadban: a Sörgyár kerthelyiségében! Varázsos nyári esete volt, messze hangzottak a leköszönő elnök búcsúszavai, és az elnök búcsúdala: „Fiúk! Ha majd remeg kezemben E dús nedűvel telt pohár! S a vén kaszás ágyam fejénél Már végórámra vár! Ne féljetek! Elrendelém már rég A tort, mit értem tartsatok S ha elmennék is én közületek: Mulassatok, vigadjatok!” Ragyogtak felettem a soproni csillagok, daloltak körülöttem a soproni jóbarátok, a soproni sörrel telve összecsendültek a korsók, s messzehangzón ütötte az óra az éjfélt a soproni Tűztoronyban! Része lettem Sopronnak, s Sop­ ron az életem része lett! Befejeződött az első egyetemi évem a Bánya-, Kohó- és Erdőmémöki Kar Erdőmémöki Osztályán.

29

A vakációm 1947 nyarán Július 1-jén hazautaztam Debrecenbe, a szokott útvonalon, azaz Szombat­ helyen át. Javult a közlekedés, mert 5,25-ös hajnali indulással még aznap este, 22,30-ra Debrecenbe lehetett érni! Édesapám - szokás szerint - sétálgatva várt az állomáson és a legnagyobb szeretettel ölelt magához! Itthon voltam tehát! Más­ nap már jelentkeztem is szünidei gyakorlatra a Debreceni Erdőigazgatóságon, hadd gyűljön az a három hónap gyakorlati idő a diplomához! Nagy örömmel fogadtak, mert éppen cséplési ellenőrre volt szükség a Gyulai Erdőgazdaságban! így hát meg sem melegedhettem otthon, három teherautóval indultunk SarkadRemetére. Velünk tartott, illetve hát a csapatot vezette Horváth Tibor barátom apja, Horváth Arvéd főerdőtanácsos úr, mert a hagyományok szerint a cséplésre az „uraság”-nak kellett engedélyt adnia. Ez a „cséplésiellenőr” státusz persze a maiak előtt már teljességgel ismeretlen, hiszen nincs is cséplőgép, s elmúlt az a „beszolgáltatásos” világ is, amikor a cséplőgéptől egyenesen az állami magtá­ rakba kellett szállítani a „szemet” S a nagy szigorúság közepette pontos mérést és elszámolást kellett végezni minden szem búzáról. Hát ezt az ellenőrzést vol­ tam hivatva én elvégezni! Az erdészek nagy tisztelettel fogadtak. Persze nem engem, hanem Arvéd bácsit, de azért nekem is jutott a „széléből”. Aztán a főerdőtanácsos úr megadta az engedélyt az ünnepélyesen körbeállt aratóknak a kezdésre. Én hivatalba akartam állni, de leintett: Gyere fürödni a Körösre! Hagyd dolgozni őket! Hát ugye engem nem kellett különösebben biztatni, foként mert nemcsak Arvéd gömbölyű pocakja volt a strandolás látványa, hanem az erdész unokahúgának gyönyörű, de szintén gömbölyű keblei is. így aztán könnyen telt a nap. Este behozták leszignálni a mázsakönyvet, én meg mentem „ellenőrizni” az aratólá­ nyokat, akik a cséplés porát, izzadtságát fürödték le a Körös hűs vizében. Sze­ génykék elfelejtettek fürdőruhát hozni! A vendégházban éjszaka keveset alud­ tam, mert a szomszéd ágyon Arvéd bácsi iszonyú hangosan, reszelősen horkolt, így hát megváltás volt a hajnal, amikor kimehettem a cséplésre. A reggeli órák­ ban ugyanis a szérűn elviselhetőbb volt a hőség. Olyan nagy úr voltam, hogy Bogyi, az unokahúg, a géphez hozta ki a reggelimet, fehér szalvétával letakart tálcán, s még nagyobb lett a rangom, amikor Arvéd bácsi az első búzaszállít­ mánnyal visszaautózott Debrecenbe. így aztán már volt alvás is éjszaka, de csak a nagy esti fürdés után, amelynek során fejlődni kezdett kapcsolatom Bogyi iránt: megengedte ugyanis, hogy én kössem meg kétrészes fürdőruhája melltar­ tójának szalagcsokrát. A másnap hasonló tekintélyekkel telt el: ellenjegyeztem a mázsakönyvet, megjöttek a teherautók, rakodtak, elmentek, én reggeliztem, ebé­ deltem, majd alkonyatkor fürödtem, természetesen Bogyival, akinél „haladtam”, mert már nemcsak megköthettem, hanem ki is oldhattam azt a szalagot a mell­ tartón. Harmadik napon iszonyú júliusi hőség volt: tizenegykor már mindenki csak szédelgett a gép mellett, a gép többször befulladt a melegtől, s én is alig éltem a hűvösben. Óriási sikert arattam, amikor kihirdettem, hogy háromig fürdés, ebéd

30

és pihenő, mert attól tartottam, hogy beleszédül valaki a garatba, vagy egy szédelgő ember ruháját elkapja a hajtószíj. Boldogan rohant a társaság a Körösre, s hálából a fürdőruhátlan lányok már nem pacskoltak el sikongva, ha egy kicsit közelebbről próbáltam megszemlélni a szép hajlatokat. Bogyi is versenybe lépett a csinos aratólányokkal, s este már le is vehettem azt az átnedvesedett melltartót a fürdés után. Meg kell adni: a versenyből győztesen került ki, csodálatosan szép keblekkel! Ötödik napon, amikor talán már a nadrágocskára kerülhetett volna a sor, elfogyott a búza, készen volt a cséplés. A munkások kitisztálkodtak, én le­ zártam az elszámolásokat, megírtam az igazoló jegyzőkönyvet, s utolsót furödtem a csodálatos Körösben. Ekkor jutottunk el az első csókig, ami a közelgő, utolsó éjszakára szép reményekkel kecsegtetett. Talán el is hangzott egy halvány ígéret, lámpaoltás utánra, a vendégszobába. De míg mi édelegtünk a Körös partján, a Remetei csárda körül kitört az aratóünnep, s jött a deputáció a mérnök úrért. (Ez persze én voltam!) Nagy be­ csületem volt az emberséges pihenőidők miatt, így hát asztaltól asztalig, kézről kézre adtak, hálálkodtak, az asszonyok simogattak, a férfiak meg itattak kemé­ nyen. Mire az utolsó asztalhoz értem úgy berúgtam, mint egy csacsi. Szerencsére ez éppen az erdő szélén állott, és bennem pislákolt még valami értelem, ezért az esti sötétben szépen négykézlábra ereszkedtem, elindultam, amerre az erdészhá­ zat sejtettem. Ha a fejem keménybe ütközött, akkor fának mentem, egyébként fogalmam sincs, hogy hol jártam, meddig tartott az utam, csak az derengett ben­ nem, hogy mintha a vendégszobában randevúm lenne valakivel. Bizonyára hazataláltam, mert reggel a szobában az ágyban ébredtem fel, és legnagyobb rémületemre levetkőzve, feküdtem az ágyban, ruháim pedig asszonyosan, szép rendben voltak összehajtogatva a széken. A reggelinél nem mertem a fejemet felemelni és a Bogyi szemébe nézni, s amint megjöttek a teherautók, kudarcom színhelyétől sietősen elköszöntem. Magamba roskadva néztem az elmaradó kilométereket, s csak arra riadtam fel, amikor a vésztői kanyarban a mitfahrer lerepült a zsákok tetejéről az út árkába és jajgatni kezdett. Elaludt a nagy melegben, s nem kapaszkodott. Előszedtem az elsősegélynyújtó tudásomat, kötöztem, rögzítettem, mert hát szemmel látható volt, hogy válla-karja törött. No ez még hiányzott nekem! Berettyóújfaluban leadtuk a kórházban, aztán jelentés a rendőrségen, aztán jelentés otthon - szóval ez az idill is jól végződött. El is ment néhány nap, amíg a különböző vizsgálatokat végigjártam, a jegyzőkönyveket aláírtam, s azt hittem, hogy befellegzett erdészkarrieremnek, de legalább is a cséplési ellenőrségnek. De a máshéten közölte velem Arvéd bácsi, hogy olyan elégedettek a munkámmal, amit Remetén teljesítettem, hogy most mehetek Jánkra csépelni! így hát elindultam két teherautóval Szabolcsba-Szatmárba. Nem jártam még erre soha: agyig érő puha szabolcsi homoktenger. Az asztag összerakva vár már bennünket az erdészház melletti szérűn, de a cséplőgép nincs sehol. Izgatott szaladgálás, a faluban éppen most végzett az előző helyen, indulnának: de négy ló sem bírja kirántani a homokba süppedt kerekeket. Nem bírom nézni, ahogy csépelik a lovakat, s a sofőrjeim is sáppadoznak a kegyetlen látványtól. Rövid

31

műszaki tanácskozás velük, s már be is fogjuk a két teherautót a cséplőgép elé. Ezek azután úgy kirántják a masinát a homokból, hogy csak úgy zörög. S ha már kirántották, viszik is az erdő felé. Húzzák rendesen, zörgünk keresztül a falun vagy harminccal! A gép gazdája fut mellettünk és ordít: Lassan! Lassan! Szét­ esik! De lassan nem lehet, mert akkor a teherautók is lefulladnak. így aztán poroszkál a vidám látvány: elöl a két teherautó vidámakat tülkölve, mögötte a re­ megő, zörgő cséplőgép, minden tartozékában libegve, s leghátul a géptulajdonos, aki ordítás közben kapkodja fel a földről mindazt, ami az ámokfutás közben kiesik a gépből, csavart, tengelyt, emelőt, deszkaborítást. Jól megszedi magát, mire célhoz érünk, de helyén van a gép. Aznap ugyan eltart, amíg mindent visszaszerelnek a helyére és megint üzemképes a masina, de nincs gond, minden megvan és hajnalban kezdődhet a cséplés! Az erdészházban közben a szép fiatalasszony nagy sütést-főzést rendezett, merthogy „vendég van az igazgatóságról!”. Le is ülünk a szépen terített asztal­ hoz sertéspörköltre és túrós csuszára, s jól is lakik a „központi küldöttség” Az én lábamat már a vacsora alatt csiklandozta valami úgy boka körül, de aztán a jóllakottság elterelte a figyelmemet. Lepihentünk, én persze a vendégszobában, patyolat habfehér ágynemű közé. De ami ezután következett, felért egy rém­ álommal! A bolhák milliárdjai ugráltak körülöttem, paplan alatt, lepedő felett, s csíptek mindenütt, ahol csak csípnivaló volt rajtam. No most aztán csakugyan olyan lettem, mint egy kanyarós! Halálosan összemarva, kimerülve kerültem elő reggel a vendégszállásról. Szegény erdészné összecsapta a kezét és keservesen sírni kezdett, dehát nem tehetett a dologról. Száraz nyár volt, közel a disznóól, és a száraz homokban csak úgy vonultak a bolhák ezredei a hűvös lakóház felé. Szegények ők is össze voltak csípve, mármint a háziak, de ők már megszokták, vagy beletörődtek a változtathatatlanba. Egyébként ugyanígy jártak a gépkocsivezetőim is, csak ők nyugodtan káromkodhattak hangosan is, arról nem is be­ szélve, hogy az első szállítmány búzával már mentek is Debrecenbe, s Nyírbá­ torban a strandon mindjárt meg is fürödtek. Én azonban ki kellett tartsak a rekkenő melegben, a rettentő porban, s csípte az izzadság az ezernyi csípésemet. S különben is utálom a bolhacsípést. Egész nap azon törtem a fejem, hogy mi lesz itt a következő éjszaka. No a leleményes gépkocsivezetők megoldották a kérdést: Debrecenből bol­ hamentes plédeket hoztak magukkal, aztán a kocsikkal jó messze a háztól félre­ álltak. A vacsorát is a háztól távol rendezték az erdészék, flekkensütés formájá­ ban, s ekkor jött az attrakció: a kút medencéjét tele húztuk vízzel, s szépen sor­ ban megfürödtünk, lemosdottunk a félhomályban. Aztán az egyik autó lámpáját fényszóróra kapcsolva, gondosan ellenőriztük egymáson a bolhátlan állapotot, persze, úgy anyaszült mezítelenül. Gondolom, volt nagy szörnyülködés a fehér­ nép részéről. De aki tisztának találtatott a bolháktól, az felmászott a teherautó platójára, ott szépen megágyaztunk és édesdeden aludtunk reggelig. Oda csak nem jöttek utánunk a bolhák. Csak a szegény erdészné járt-kelt vérvörösen kö­ rülöttünk, annyira szégyellte a bolhákat, hogy ilyen csúfság esett rajta. Szeren­ csére itt egy kicsit kevesebb búza termett az erdőgazdasági szántókon, mint Sar­

32

kad-Remetén így aztán a negyedik éjszakát már otthon tölthettem a megszokott kis ágyamban, Debrecenben. Most már annyira rám kaptak az igazgatóságiak, hogy még mindig nem hagytak nyugodtan nyaralni, hanem most meg Balmazújvárosra küldtek ki, per­ sze oda is cséplési ellenőrnek. No ez már nem volt kóser dolog, hiszen a Nagy­ erdő fái alatt is elviselhetetlen volt a meleg, hát még mi várható a Hortobágyon. Nem is indultam, csak alkonyaikor, az esti vonattal. Mire lejelentkeztem az er­ dőgondnoknál, éppen parolázott a cséplőmunkásokkal, mer készen volt a cséplés. Egy pillanatot sem bántam, hogy kimaradtam belőle. Hogy aztán ne kese­ redjek el a kudarc miatt, másnap felültünk a homokfutó kocsira, s a két gyönyörű paci körülrepített bennünket a Hortobágyon. Kezdtük a halastavaknál, aztán a szilaj gulya következett, később a Nagycsárda meg a Kilenclyukú híd, meghaj­ tották a ménest is kedvünkért, s láttam délibábot, mint régen, kiscserkész ko­ romban. Végül aztán a püspökladányi szikfásításnál kötöttünk ki, hogy egy kis „szakma” is legyen a programban. Püspökladányból aztán az estivel hazavona­ toztam. Szerencsére mindenütt vége volt a cséplésnek, maradhattam a szünidő vé­ géig Debrecenben. Ez kellemes időtöltés volt, mert az Igazgatóságon nem sok munka lévén, hamar a strandra szerveztük át magunkat, amelynek szerintünk szintén volt „erdészeti” vonatkozása, merthogy a Nagyerdőn van. Itt aztán eltelt a nap, rendszerint Karcsi bátyámék társaságával együtt. Ő már akkor hevesen udvarolt későbbi feleségének, de kevés intim perchez jutott, mert jelen volt egy barátnő is, s két nővel egyszerre mitsem lehet kezdeni. így hát kiosztotta rám a Réka nevű barátnőt, aki igen csinos barna lány volt, számomra nem volt kelle­ metlen a feladat. Jól össze is jöttünk, kísérgetni is kezdtem Rékát, s aztán rend­ szeresen meg is hívogatott a lakására. Ápolónő lévén, a klinikán volt egy szol­ gálati szobája. Kimondottan tetszett nekem, de hát én - a mamám tiszta erkölcsű fiacskája - nem nagyon akartam megérteni, kihasználni a forró kézszorítások, a kacsingatások, az apró simogatások ígéreteit. Míg aztán egyszer Rékát egyedül találtam a szobájában, ágyban fekve, üdén és lengén. Mondta, hogy kicsit fáradt és lepihent, de csak üljek oda az ágyra. Hát én beszélgettem egy kicsit, soproni történetekkel szórakoztattam, s aztán azzal, hogy nem akarom a pihenését zavar­ ni, elköszöntem. Karcsi bátyám este gyanúsan érdeklődött, hogy „Milyen volt Rékával?” Mondom neki, hogy hogyan telt a délután. Egy darabig hitetlenkedve hallgatott, aztán a fejéhez kapott és tömören minősített: „Hülye!” Ebből mindjárt gondoltam, hogy Rékával valami mást kellett volna délután művelnem. Nagyon bántotta erdőmémök-hallgatói önérzetemet, hogy íme, nem telje­ sítettem egy szép nő várakozását, és csak egy év múlva nyugodtam meg kissé, amikor a közelállóktól megtudtam, hogy a csinos Réka bizony nem vetette meg a férfiakat, s így gyakran „átment” rajta a környezetben fellelhető minden férfi, így hát nem olyan nagy veszteség, hogy én nem gyarapítottam a sorban állók seregét. Bár azért csak az „orromra húzzák” majd ezt, valahol a túlvilágon, ahogy a népi hiedelem tartja!

33

A második soproni évem (1947-48) A nyár végén már megint választások vannak az országban, amelynek so­ rán a baloldali blokk, a kommunisták, a szociáldemokraták és parasztpártiak úgy jutnak egyensúlyba a polgári pártok képviselőivel (204-207 mandátum), hogy bedobják azt a bizonyos „kékcédulás” csalást, amikor is a kommunistákat teher­ autókkal és folyton megújuló kék cédulákkal szállították szavazókörről szavazó­ körre, hogy egy ember nyolc-tíz helyen is leszavazzon. Ez volt az első lépés Rákosi hatalmának kialakításához! Mi azonban ekkor még nem sokat figyeltünk a nagypolitikára, hanem visszautaztunk Sopronba, mert immáron véget ért a nyár. Az egyetemen nem sok változás volt, illetve hát mit is beszélek: óriási változás volt, mert másodéves urak lettünk. A városban azonban nagy volt a felzúdulás, mert államosították az összes egyházi középiskolát. Ez Sopronban érzékeny dolog volt, mert az Orsolya-rendi apácáknak és az Irgalmas-rendieknek is több iskola egységből álló, és igen jóhírű iskolakombinátja volt. Ugyanígy a fiúknál is, s nagyhírű iskola volt az Evangélikus Egyház soproni lceuma is. Nálunk megvolt a balekfogadás, majd az egyetemi évnyitó, talán mintha mindegyik egy kicsit csendesebbre sikeredett volna, mint a szokásos év eleji harsányság. Az Ifjúsági Kör elnökválasztása is nagyobb harcok nélkül lezajlott. Ebben az évben Ruhmann Jenő személyében a kohászok adtak elnököt, , nem volt min acsarkodni! Volt változás a mi szűkebb társaságunkban is. Feloszlott ugyanis a BKK, azaz a Belvárosi Kamarák (kurvák) Klubja! A társaság egysze­ rűen szétszóródott a belvárosból. Gyurka és Kutya az egyetemhez közel költöz­ tek, Jeney Feri a Flandorfer utca környékére, a bányászoktól meg szükségszerű­ en szakadtunk el, mert ebben az évben közös tantárgyaink már nem voltak, s egészen más órarend szerint kellett élniük. A Kutyáék új kamarájáról külön kell beszélni, mert ez a szemtelenség teteje volt! Beköltöztek az egyetem főkapujával szembeni sarokház alagsorában egy kétszemélyes szobába. Ennél közelebbi szállás nem létezett a világon, szinte az ágyból másztak át reggel az első órákra. No persze a menzára, meg a kocsmákba nekik is be kellett jönni a városias belsőségekbe, de a döntő a reggeli munkakez­ dés volt, s ezzel a lakásváltozással ők minden reggel egy órával tovább alhattak, mint minden más városban bentlakó. Rendszerint akkor másztak ki az ágyból, amikor én odaértem az első óra kezdetéhez! Más izgalmak is adódtak, mindjárt az első napokban. A Pannónia étterem­ ben, kedvelt szórakozóhelyünkön „kiütéses” összetűzés volt egy rendőrtiszt és egy Berzsenyi nevű felsős erdőmémök-hallgató kollégánk között. Úgy mesélték, hogy az este csendesen indult, szokás szerint beszélgetett, iszogatott a társaság Bóczi Rudi bácsi és cigányzenekara szolid kísérete mellett. Egy asztalnál Ber­ zsenyi barátunk is jól érezte magát menyasszonya és annak szülei társaságában. Szokás szerint az egyetemi diákdalok éneklése következett, amikor egy civil fickó szitkozódni kezdett, majd ráparancsolt a zenekarra, hogy ne játsszák ezeket a „fasiszta” nótákat. Berzsenyi, mint rangidős erdész, előbb rendre intette a han-

34

dabandázót, aki aztán sértegetni kezdte a jelenlévő diákokat, majd a fiefasettyimenyasszonyát. Amikor erre Berzsenyit fenyegetően közeledni látta, revolvert vett elő a zsebéből. Berzsenyi az egyik neves sportolója volt az egyetemnek, nem sokat gondolkozott, hanem gyorsan behúzott egy knock-outot, a fickó összeesett, mint a rongy. A mentők kihívták a rendőröket, elvitték a krapekot a kórházba, akiről kiderült, hogy a rendőrkapitány helyettese, a rendőrök meg elvitték Berzsenyit. a \J i ) í Vasárnap reggel körbefutott a riadólánc, tizenegyre az egész egyetem a vá­ rosháza előtti téren volt, és követelte Berzsenyi elengedését, s a becsületes vizs­ gálatot. Kivonultak ellenünk a rendőrök is, és már csak egy hajszál hiányzott, hogy hatalmas verekedés törjön ki. Megjelent a rendőrkapitány, s nyugalmat kért, majd futva érkezett Berzsenyi kamarása a kórházból, s átadta a kapitánynak Király kórházigazgató orvosi igazolását, mely szerint a handabandázó rendőr­ tiszt tökrészeg volt. Berzsenyit kiengedték, vállon vittük a menzáig, hogy velünk együtt fogyaszthassa el a vasárnapi ebédet, de az incidens nem javította a diákok és a rendőrök közötti hagyományos ellenségességet. Egyetem és menza változatlan, bár mintha az év elejével 1,50-re emelték volna az ebéd árát, s a vacsora is 1 forintra emelkedett. Ez utóbbinak az lett a következménye, hogy a diákifjúság, „drágának” találva a vacsora árát, nem vál­ tott vacsorajegyet, így aztán a vacsoraszolgáltatást a tirannus „százados” úr meg­ szüntette. Ez bizony súlyos anyagiakat jelentett. Most nem volt hullaásás, mint tavaly, de volt szelídebb kereseti lehetőség: a szüretelés. Egy-egy napot el lehetett lógni az előadásokról, s lehetett napszám­ ban szüretelést vállalni. Pénzben ugyan nem sokat fizettek, de az ellátáshoz tar­ tozott egy kiló kenyér, meg az annak megfelelő „Wurst”, azaz kolbász. És ter­ mészetesen egy liter murci. Ez utóbbi igen csábító volt, így hát néhány hétig elég nagy volt a hiányzási ráta az előadásokon, de nem nagyon volt katalógus, mert a professzorok is tudták, hogy szüretel a nép. A szüretelés egyébként nem volt könnyű munka, mert Sopron környékén nem a szőlőkben vannak a présházak, hanem bent a városban, a házak alatti pincékben. így hát a szedett szőlőt, szeke­ rekre szerelt óriási kádakkal behordják a városba. A fiatal és jóképű főiskoláso­ kat általában puttonyos munkára osztották be, főként azért, hogy kevesebbet legyeskedjenek a csinos szedő asszonyok-lányok szoknyája körül. A puttonyok azonban ménkű nagyok és piszok nehezek voltak. Ráadásul a fránya szőlősgaz­ dák az utakat mindenütt a dombtetőkön vezették, így az úton várakozó kocsihoz rendszerint hegynek fel kellett cipelni a puttonyt. Hát estefelé már nem is na­ gyon legyeskedtünk a széplányok körül, örültünk, hogy haza tudtunk vánszorog­ ni. Otthon aztán a nagylelkű jóbarátok, akik nem szüreteltek, hanem tartották a „frontot” az egyetemen, előzékenyen megitták a keresményünket. De azért vi­ dám napok voltak ezek is! Miközben kint a világban ratifikálják a Párizsi Békét, s Budapesten meg­ nyitják az újjáépített Margit-hidat, évfolyamunk elvállalja, hogy eltakarítja az összeomlott lovarda romjait, helyet teremtvén ezzel egy jövőbeni Egyetemi Kollégium felépítésének. Egy szép őszi vasárnapon nagy vidámság közepette

35

kivonultunk a romokhoz, s aztán bontottuk, dobáltuk, raktuk a téglákat esti söté­ tig. Kezdetben vidáman, játékosan, aztán csendesebben, komolyabban, aztán teljes csendben, halálosan elfáradva. És estére halálosan éhesen is, hiszen a menzán a vacsora ekkorra már megszűnt. Hónap vége lévén, anyagilag „gyen­ gék” voltunk, kivételesen még én is a tüzelővásárlás miatt, így hát nagy gondban voltunk Kocsis Ferivel, Bárdos Edével, Bezerédy Susóval négyesben, akikkel egy partiban bontottam. Aztán Feri talált két tojást, Ede kért kölcsön egy kiló lisztet, Susó lopott valahonnan egy kis cukrot, én meg leszedtem a kertben a fákon fent maradt, aszalódott szilvákat. Elhatároztuk, hogy szilvás gombócot készítünk. Az Ede lakásán a háziasszony csendesen mosolyogva nézte buzgóságunkat, s ha elakadt valahol a tudományunk, rúgott az ügyön egyet nagyfazék, egy kis só, egy kis zsír, prézli majd tányérok tekintetében, de egyébként hagyta, hogy bizonyítsunk keményen. Rám a tésztakészítés volt kiosztva, én cserkészta­ pasztalataim alapján helyt is álltam annyira, hogy a háziasszony csak ámultbámult. Két fiú a gombócokat gömbölyítette, a harmadik főzte, főzte, főzte. Éjjel egy órára készült el a fenomenális vacsora 124 darab szilvásgombóc formájában. El lehet képzelni, hogy már tántorogtunk az éhségtől, így a soproni éjszakában hát gombócevő verseny indult. Bárdos Ede győzött 37 gombóccal, s csak az Isten tudja, hogy ebbe miért nem halt bele. Kocsis 24, én 21, Susó 19 gombóccal végzett. Ez is hatalmas teljesítmény. Nem tudom, hogy a versenytársak mire végezték aztán magukkal, de én évekig nem tudtam rá sem nézni a szilvásgombócra. November elején egy este Németh Sanyi barátom nagy titokzatosan elő­ adta, hogy „szenzációs” pénzkereseti forrás birtokában van. Már említettem, hogy a téli tüzelő beszerzése folyományaként rendkívül ingatag volt az én gaz­ dasági helyzetem is, de Sanyi katasztrofális állapotban volt, mert nem volt egy vasa sem, viszont mindennap meg kellett innia egy deci bort a Mátyás Király borozóban, ahol iszonyú szerelmes volt a tulaj szép feleségébe. Csakhát „szára­ zon” nem lehetett betérni és udvarolni a férj árgus szemei előtt, így hát Sanyi rászokott az italozásra. Mit meg nem tesz az ember egy szépasszony kedvéért! Ismerve sanyarú anyagi helyzetét és a szívében dúló heves érzelmeket, rákér­ deztem a „szenzációs” munkára. Hát kiderült, hogy Adamovich tanár úr kerté­ ben áll egy öreg diófa, azt kellene kivágni! Lámfalussy professzor úr fakitermelési oktatásai még csak a távoli jövőben lévén, nekem a favágásról csak annyi fogalmam volt, hogy otthon Debrecenben időnkint jött Szabó bácsi, hozta a háromlábú ingafűrészt és felvágta a téli tüze­ lőnket, így hát nem nagyon smakkolt ez a diófaügy. De Sanyiból a szerelem olyan esendően áradt, s győzködött is, hogy majd ,jó lesz néhány jó pont az Út­ vasút Tanszéken ránk következő számos vizsga előzményeként”, hogy nem volt szívem nemet mondani. Lehet, hogy a fakivágásnak mint munkának egy vérbeli erdész „vérében” kellene lenni, de ez az elvárás az én esetemben messze volt a gyakorlattól. Vasárnap reggel aztán megközelítettük a helyszínt, Adamovich „Cinke” házát az Alsó-Lővérben. Az ominózus diófa már az utcáról sem volt kicsi, ahogy

36

közeledtem hozzá, egyre vastagabbnak tűnt, a tövében megállva aztán hatalma­ san megvastagodott, kiterebélyesedett. Azt hiszem, nem is láttam még ilyen hatalmasan terebélyes diófát. Visszaút azonban nem volt, mert jött a házigazda vasárnapi díszbe öltözötten, elegánsan megjegyezte: - Aztán jól lent, a tövénél vágjátok, mert a diófának a legszebb a rajzolata a gyökfőben, s én ebből a fából bútort fogok csináltatni! - Püff neki - vettem tudomásul rémülten -, mert ahová mutatott, az még húsz centivel vastagabb volt, mint ahol én, úgy derékmagas­ ságban vágni szándékoztam. Ráadásul szerszámaink persze nem lévén, azokat is a tanár úr biztosította, természetesen a tanszéki mintakészletből. Hát ugye a fejsze és a fűrész csodála­ tosak voltak oktatási, bemutatási célokra, de ezekkel soha az életben nem dolgo­ zott senki, hiszen a fejsze feje krómozva volt, hogy szépen csillogjon, de éle egy szikra sem volt, a fűrészen meg csak egy arasznyi fogazat volt szabályosan ter­ pesztve, bemutatási célra. Odavágtam a fejszével, a fa kétszer akkorát rúgott vissza, s nem járt jobban Sanyi sem, de őt ugyebár fűtötte a szent cél, a szerelem, így hát hagytam őt érvényesülni. Elkeseredetten csapkodtunk, de alig mutatko­ zott eredmény, amikor a házmester megszánt bennünket, hozott egy élesebb kisfejszét, és oktatást tartott, hogy hol és hogyan kell „hajkolni” Délig csak hajkoltunk, s ekkor fogtunk a fűrészeléshez. Ez sem volt semmi, mert hát a fű­ rész néhány húzás után persze megszorult, alig tudtuk a fából kifeszegetni. Délutánra már egységes vízhólyag borította mindkét tenyeremet, Sanyi meg már csak hozzátérdelni tudott a fűrészhez, mert megroppant a dereka. Közben híre ment a csodálatos teljesítménynek, délutánra ott röhögött rajtunk a fél év­ folyam meg az egész Alsó-Lővér. Őszintén szólva, volt is min röhögni. Én már legszívesebben leültem volna sírni egy kicsit, de annyi erőm sem volt, ami a könnyek kipréseléséhez szükséges. Végre a sűrűsödő alkonyaiban siker koronázta munkánkat, sikerült ugyanis ráborítani a hatalmas fát a ház sarkára. Nagyobb baj nem történt, mondjuk azon kívül, hogy ledőlt a szélső kémény, beszakadt vagy két sor cserép és leszakadt az ereszcsatorna. A házmester is megkapta a magáét, merthogy olyan fene okos volt azzal a hajkolással, egy óriási nátha formájában. Sikerült ugyanis a főágak­ kal lakásának összes ablakát beverni, s novemberben Sopronban már hidegek járnak éjszaka. A nagy robajra Cinke kijött a házból, felmérte az egésznapos kemény munkával elért eredményünket, s gyorsan úgy intézkedett, hogy az ágak levágására másnap nem szükséges megjelennünk. Én viszont ott, a helyszínen azonnal megfogadtam, hogy diófakivágásra az életben soha nem vállalkozom többé. Ezt mindeddig sikerült is megtartanom! Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy később csakugyan gyümölcsözött ez a fakivágás, mert amikor később az Ut-vasút Tanszéken, az odatartozó tantárgyak művelése érdekében megjelentünk Sanyival, Adamovich, aki közben átvette a tanszék vezetését a meghalt Modrovich professzor után, azzal fogadott: - Na megjött az a két balfácán, aki rám döntötte a diófát! Tehát mindjárt ismerősök voltunk...

37

Ősszel az elmaradt matek vizsgámat, majd a szerves és szervetlen kémia kollokviumaimat tettem le. Ez a néhány jól sikerült vizsga helyreállította az önérzetemet, de leginkább attól találtam magamra, hogy a geodéziai gyakorlatok csoportbeosztásánál az első csoport vezetője lettem. Minden csoportban öten voltunk, ebből voltam én vezető. Minőségi csoportom Gödé Gyurkából, Szentkuti Feriből, Horváth Tiborból és Czeglédi Bélából állott. Ezek voltak az évfolyamon a legnagyobb tarokkosok. S mivel a gyakorlati munka úgy volt megszervezve, hogy minden csoport más-más mérési feladatot kapott, a csopor­ ton belül azonban azonos munkát kellett végezni, én egy éven keresztül mértem, műszereztem, számoltam, rajzoltam, ezek négyen meg tarokkoztak a fűben, vagy a nagyteremben, s aztán lemásolták az enyémről a kész eredményt. Először bosszankodtam, hogy ilyen disznó módon kihasználnak, de végül is úgy megta­ nultam a geodéziának minden csínját, minden műszerét, hogy mindmáig ebből a gyakorlatszerzésből élek geodéziából. Gondoltam, még karácsony előtt bedobom a mechanika vizsgát az öreg Kövesinéi, hadd dicsekedjek el otthon, Debrecenben a szép Andrássynénak, hogy milyen sikeres vagyok a kedves papánál. Nagy adag szemtelenséggel és naivitással azt gondoltam, hogy ha bemegyek vizsgázni, majd felismer, boldo­ gan a keblére ölel, mint az ő kis patronáltját, s minden kérdezés nélkül beírja a jelest, hiszen én a „családhoz” tartozom. Hát felismerni felismert, de közel egy óra hosszáig forgatott mechanikából, míg a végén adott egy ,jó t”, s még elége­ detlen is volt velem. Iszonyú zabos voltam, de azért Debrecenben csak elmentem megnézni a szépasszonyt, ha nem is dicsekedtem különösebben a mechanika vizsgámmal. Karácsony környékén iszonyatos tél szakadt az országra. Ez Sopronban különösen csodálatos volt, mesevárossá vált körülöttünk minden. Hazautazás előtti utolsó este aztán a karácsonyi szakestélyt, stílszerűen, forralt bor ivásával tartottuk meg. Hát a kékfrankos fejedelmi ital forralt, fűszeres bor formájában, de rettentő cseles nedű, így aztán mi, mérsékeltebbek is négykézláb közelítettük meg a hajnali vonatot, amellyel Szombathelyen keresztül elindultunk családunk felé. Arra még emlékszem, hogy a Celldömölk-Budapest-i vonat ablakai is vas­ tagon be voltak fagyva, de nem zavart bennünket, hogy nem látjuk a tájat, mert horkolt az egész erdészfülke Budapestig. Addigra éppen kijózanodtunk. A meghatott családi hangulatban megünnepelt karácsony után, rendkívüli szilveszteri mulatságként, a szép Rékával és aktuális orvospartnerével a Csoko­ nai Színház egyik páholyában koccinthattam, s köszöntöttem az új évet, miköz­ ben a színház remek operatársulata Rubányi Vilmos karmester dirigálásával Rossini: Sevillai borbély című operáját játszotta. Életemben ekkor láttam először opera előadást. Észre sem vettem, hogy december 29-én huszonkét éves lettem. Most nem volt téli parádé, azaz gyakorlat Debrecenben, hanem az újév má­ sodik napján vissza Sopronba, hogy a vizsgahónap alatt minél több vizsgát le­ hessen letenni. Sopronban gyönyörű volt a tél, mindent vastagon fedett a hó, de fontosabb volt a tanulás, s így csak egy-egy sikeres vizsga után, lazításképpen

38

űztem én is a téli sportokat, azaz síeltünk, ródliztunk a Károly-magaslat oldalá­ ban. Ekkor még használatban volt, tehát működött a nagy ródlipálya, amelyik a csúcstól egészen a Lővér szállóig vezetett. Óriásikat csúsztunk és iszonyú na­ gyokat estünk a Jakab család ródlijával, mert a két Jakab lánnyal élveztem a tél örömeit, egyre jobban összemelegedve a Kati nevű idősebbikkel. Már január 10-én vizsgáztam is Boleman professzor úrnál, mégpedig elekt­ rotechnikából. Január végén kollektív vizsgát rendezünk, az egész évfolyam egyszerre bejelentkezik a közigazgatási jog kollokviumra. Ezt a tárgyat ezen az egyetemen soha senki nem tanulta meg rendesen, s Lesenyi bácsinál nem is kellett csak makogni valamit a vármegyékről, meg a polgármester feladatairól, s megvolt a jeles. Gyanútlanok voltunk, bár az iskola történetében először ezt a tárgyat nem Lesenyi bácsi adta elő, hanem dr. Szenczy Wilibáld, külső meghívott előadó, Sopron város főügyésze. Ez még nem lett volna baj, de elkerülte a figyelmünket, hogy megváltozott a világ, s a világban a közigazgatás, mert megjelent a ta­ nácstörvény. Semmi vármegye, meg polgármester, meg történelmi halandzsa: Szenczy Wilibáld két perc alatt úgy kivágta a vizsgáról a teljes évfolyamot, hogy csak néztünk egymásra. Megesett velünk az a csúfság, hogy tanulnunk kellett a közigazgatási jog című, teljesen megvetett tantárgyat, s a szégyen mégis megmaradt, mert ez a „civil” a sikertelen bohóckodás után nem volt hajlandó csak elégségesre áten­ gedni a társaságot, akár hogy is feleltünk. Én is zabos voltam, hiszen a matek óta csak jeleseim voltak, de már nem lehetett változtatni a dolgon. Hát néha bizony ilyen is megesett a négy év alatt! A vizsgahónap legnagyobb erőpróbája azonban a növénytan I. kollokvium volt. Egyrészt a növényrendszertan és az anatómia vaskos stúdium volt, de a fő probléma „Dani”-ban rejlett, azaz dr. Fehér Dániel professzor úrban. Nehéz tan­ tárgyát ritka kegyetlen szigorúsággal kérte számon, s hibázás esetén javításra már nem volt lehetőség, mert egy pillanat alatt bevarrta a „tököt”. Amióta meg a diákság úgy bosszulta meg szívtelenségét, hogy egy feledhetetlen éjszakán utóvizsgabárcákkal teleragasztották a professzor úr házának teljes homlokzatát, azóta meg éppen nekivadult. Tíz napig teljes elzárkózottságban bifláztam az anyagot, a latin neveket, szóval, amit téveszteni nem lehetett a vizsgán, de így is halálos rettegéssel állítottam be a kijelölt reggelen. Iszonyúan zavart, hogy a Dani az egész vizsga alatt úgy tett, mint aki halálosan unja magát, nézett ki az ablakon, azt a látszatot keltve, mint aki oda sem figyel, de a legkisebb tévesztés­ nél, mint akit a darázs csípett, azonnal ordítani kezdett. Máig sem tudom, ho­ gyan is úsztam meg ezt a délelőttöt, milyen kérdésekre, milyen válaszokat ad­ tam, de indexemben a bejegyzés igazolja, hogy 1948. január 25-én ,jó ”-ra men­ tem növénytanból. Ezzel én készen is voltam teljesen, s csak pihegtem a máso­ dik félév kezdetéig. Belevágtunk a második év második félévébe. Tanrendünk nem sokat válto­ zott, a másodéven ugyanis csupa „hosszú” tárgy volt, vagyis két féléven keresz­ tül tartott. így természetesen a növénytan is, ami ráadásul az első mérnöki szi­

39

gorlat része. A téli napokon az egésznapos külső gyakorlat helyett laboratóriumi munka van, „Fás növények anatómiájából” és „Mikrobiológiából”, ami kényel­ mes mikroszkópos munkának tűnt, de nem lehetett lógni, mert a munkafüzetben lévő rajzokkal kellett igazolni a vizsgálatok elvégzését. Csalni nem lehetett, mert a tanársegéd csak belepillantott a mikroszkópba, s máris látta, hogy hiteles-e a vizsgálati rajz. így aztán alig vártuk, hogy annyira nyíljék az idő, hogy elkez­ dődjenek az egésznapos erdőjárások. Haj, de mit hoz a balsors: hidegrázás és életveszély kísérte ezeket a sétáló órákat is, mert „Dani” az élen ment szeges botjával és hegymászó bakancsával, s a szabadban boldogan zsibongó boldog­ talan másodéveseket sorban szólította maga mellé. Menet közben ide bökött, oda mutatott, s vágni kellett a füvek, fák és bokrok latin neveit. Aki tévesztett, már hallhatta is: - Gyurkó úr! írjon be ennek az úrnak egy tököt! Kérem a követke­ zőt! A szabadságharc 100 éves évfordulója van, ekkor alapítják meg a Kossuthdíjat, amit ezentúl mindig március 15-én osztanak ki az arra érdemeseknek. Az elsők között emlékszem Kodály Zoltán, Palló Imre, Gyurkovics Mária és Honthy Hanna nevére. És az első alkalommal, a nemzet tiszteleteként utólagos Kossuth-díjat kap Bartók Béla, Derkovics Gyula és József Attila is. Én nem kapok Kossuth-díjat, de kapok egy jelest Botvay professzor úrtól a talajtan vizs­ gámra. Március 22-én, amikor a kommunista párt kívánságaként és támogatásával törvényesítik a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezete (MEFESZ) nevű, egységesen kommunista ifjúsági mozgalmat, balsejtelmeink kezdenek lenni az Ifjúsági Kör jövője tekintetében. Egyelőre azonban március 24-én a főiskolás bál következik. Ki gondolta volna, hogy az utolsó az életünk­ ben? A másodévesek részéről én vagyok az egyik főrendező. A Kaszinó nagy­ termének díszítése természetesen most is hagyományosan: fenyőfagirland. Dol­ goztatom keményen a balekokat, hogy szép legyen. A kisterem azonban túlszár­ nyal bennünket: a kohászok alumíniumfóliával vonják be az egész termet, amely a színes villogó fénnyel olyan, mint a Dobsinai-jégbarlang: egy mesebeli kris­ tálypalota! Majdnem baj is lett ebből, mert minden lány ebben a tündérvilágban akart táncolni. Újítottunk is Faller Guszti elsőéves bányászhallgató segítségével, aki bányaigazgató apja révén a zene szolgáltatására a tatabányai bányász dzsesszzenekart szerezte meg. Egészen addig bizalmatlan voltam, amíg a bál délelőttjén meg nem érkezett a hetven (!) tagú zenekar. Csináltak ezek olyan tánczenét, hogy ilyet még nem látott Sopron! A főrendezők között én is fogadom a pirosszőnyeges főlépcső alján Csűrös Zoltán rektor urat, szép feleségét és persze Karola leányát, aki el nem maradna egy soproni bálról sem! Én azért egész éjjel Katival táncolok, aki csodaszép hófehér báli ruhájában, s még az éjféli suppé előtt a jövőt illetően forró ígéretek hangzanak el oda és vissza! Április 4-én a Szovjet újra visszaadta az 1941-ben már egyszer visszaadott 48-as honvédzászlókat. Nem is tudtuk, hogy megint elvitték őket! Riasztó ese­ mények történnek az országban: már minden bánya az államé, most megszünte­

40

tik a bankokat, s csak a Nemzeti Bank marad az egyetlen, s április 29-én elvesz­ nek minden gyárat. Sebtiben kinevezett segédmunkások, házmesterek, kommu­ nisták ülnek be a vezérigazgatói székekbe, s kapják meg a pénzt és a hatalmat „a nép nevében!” Persze a népnek nem sok szava van itt, mert bár még megvan a Kisgazdapárt, de Rákosi és Szakasits már megcsinálta a kommunista és szocdem egyesülést, s a hatalom pillanatok alatt a sztálinista Rákosié lesz. 1948. május 7-én megszűnik a Bánya- Kohó- és Erdőmémökhallgatók Ifjú­ sági Köre! Ezen a napon komor emberek, komor hangulatú szakestélyt tartanak: amelyen az elnök és a tisztségviselők leteszik tisztüket és hivatali jelvényeiket, s míg hivatalosan utoljára énekeljük el a bányász- és erdészhimnuszt, az elnök lassan fekete tokba csavarja be zászlónkat, amely megjárta a szabadságharcot, a világháborúkat, a nyugat-magyarországi felkelést, de nem tudott lobogva ma­ radni Rákosi és csahosai uralma alatt. Mindennél fontosabb volt eltaposni az ifjúságnak ezt a hagyományokat őrző, tiszteletre nevelő, a hazaszeretete és bajtársiasságot ápoló testületét. Sértettek és megalázottak vagyunk! Az egyetemi ifjúság érdekeinek képviseletére „Tanulmányi Irodát” állíta­ nak fel, ennek élére a kommunista párt delegál egy Somodi Jakab nevű, szerény képességű bábembert, aki hajlandó kinyalni a párt fenekét. Undorító érzés! Ta­ lán az egyenruhát is eltörölték, dehát a legtöbb fiúnak, köztük nekem is, ez volt az egyetlen szalonképes ruhám, ennek viselését nem lehetett megszüntetni. Megmaradtak nekünk a dalaink is, mert ezeket tovább énekeltük a Perkovátztanszéken, vagy az Iker-Kovács pincéjében, de a hagyományos valétabál az idén már elmaradt. Valami olyat találtak ki magyarázatképpen, hogy a Kaszinó nagytermének korhadt gerendái nem bírnák ki a modem táncok által keltett rez­ géseket! Mielőtt még tavasz végéhez érkeztünk volna, híre ment, hogy a Szent Imre kollégium önállósága végnapjait éli. Működését, amely eddig természetesen a katolikus egyház égisze alatt folyt, államosítással fogják megszüntetni. Azt gon­ doltuk, hogy valami gúnyos, de falrengető eseménnyel mindenesetre emlékeze­ tessé kellene tenni Sopron számára ezt az állami atrocitást. Plakátok jelentek meg tehát az egyetemen és a város néhány frekventált helyén, hogy május első vasárnapján rangos futballmérkőzést játszik a BKK és a Szent Imre csapata. Közérthető személyekre lebontva: a belvárosi „kamarák” lakói, a szentimrés „Gacs-pribékekkel”. Ez utóbbi megnyerő elnevezés onnan adódott, hogy a Szent Imre kollégium pap igazgatóját Gacs Jánosnak hívták. A mérkőzés különleges­ ségét az adta, hogy mi, belvárosiak hálóingben, a szentimrések pizsamában fu­ tottak ki a pályára, amely körül ott visongott a város teljes leánytársadalma. Szi­ gorú rendelkezésre ugyan minden ing alatt meghúzódott egy diszkrét úszógatya, a pajkos lányok azonban biztosan reménykedtek, hogy a magas felugrásoknál majd csak „kifityeg” valami. Én a hálóingesek csapatának bal szélén kaptam helyet, a csatársor tenge­ lyében Mátyás Béla volt csaknem az egyetlen, aki tudott is focizni. Különben a csapat közismert hírességekből állott: Gödé, Szentkuti, Tamássy, Csath, Januskó, Gaál, Czeglédi, Mátyás, Zsigó, Németh és még valaki tizenegyedik. A

41

szentimrések inkább tudtak focizni, mert olyanok játszottak, mint Perlaki Jancsi, Pópity Jenő, Szörényi Miki, Kovács Béla. A bírói sípszó után aztán a pályán óriási pankráció kezdődött, s időnkint még a labdát is meg lehetett találni, de a nézők az első perctől dőltek a röhögés­ től. Ráadásul bírónak közfelkiáltással Pozsgay Tucit tettük meg, akinek remek humora és minimális bírói ismerete volt. Fütyörészett össze-vissza mindenfélét, aminek hamarosan az lett a következménye, hogy az ítélettel sújtott csapat körbekergette a bírót a pályán. A meccs végén persze már mi is alig álltunk a lá­ bunkon a röhögéstől, amikor Perlakitól megkaptam a magamét: a stoplis cipőjé­ vel - mert neki, egyedül, ilyen is volt - rátartott a tornacipőmre, mire összeroskadtam. Tuci persze azonnal kiállította, mire kitört a botrány. A Gacs-pribékek csapata ordítva üldözni kezdte Tucit a pályán, mire ő megette a bírói sípot, s így félbeszakadt a mérkőzés. H ajói emlékszem, végül is kikaptunk a pizsamásoktól 2:1-re, de nekünk volt egy gyönyörű kapufánk, amit az én klasszikusan szép beadásomból Mátyás Béla fejelt. Máig sem tudom, hogy csináltam. Életünk azonban, ha lehangoltan és kedvetlenül is, de ment tovább, különö­ sen azért, mert megkezdődött a vizsgahónap, s most minden vizsgát le kellett tenni a nyárig, hogy aztán szigorlatozni lehessen. Ebből látszik, hogy keményen elhatároztam: nem fogok listázni! Az első feladatként az ásvány- és kőzettan vizsgám következett. Ennek pro­ fesszora Szádeczky-Kardoss Elemér, a legelegánsabb professzora volt az egye­ temnek, majd később kétszeresen is Kossuth-díjas. Kedvenc megszólítása: „Kis Kollegám!” Hát Kis Kollégámnak elég nehéz szokásai voltak, mármint a vizs­ gáztatást illetően. Először is mind az öt vizsgázót, rendszerint vegyesen bányászt és erdészt, beszólította, sorba állította, s aztán kiosztotta a „gombákat” így ne­ vezték a nép egyszerű gyermekei azokat a fából készült kristálymintákat, amik­ nek a kézben tartásával be kellett számolni a kristályosodás sajátságairól, s min­ dazokról az ásványokról, amelyek netalán ebben a rendszerben kristályosodtak. A feneség az volt a dologban, hogy első lépésként fel kellett mutatni, szabályos ujjtartással, a famintát, s ezen mindjárt el is lehetett vérezni, ugyanis aki nem a főtengely két végénél tartotta a „gombát”, már le is ülhetett. Ez volt ugyanis a második rossz tulajdonsága a profnak: nem engedte kimenni a kudarcost, hanem annak végig kellett szenvednie az egész vizsgát. Sőt időnkint el kellett viselnie, hogy a prof gúnyosan rászólt: -Kis Kollégám, legalább most figyeljen oda, hátha ragad magára valami! A vegyes szereplésnek is volt veszélye, a bányászokat ugyanis sokkal ke­ ményebben megforgatta, mint az erdészeket. S ezzel függött össze a következő rossz szokása: a sikertelen válaszok után az ülés sorrendjében korrekcióra szúrta ki a békésen várakozó pacienst, így szegénynek egy pillanat nyugta sem lehetett. S végül „ünnepélyes” eredményhirdetést tartott. No lássuk akkor az én vizsgámat! Ez már a folyosón megkezdődött, ahol a két bányász résztvevő fojtottan közölte, hogy ne merjek jókat felelni, mert ha az „Öreg” összevetést rendez a bányászok és az erdészek szellemi színvonala kö­ zött, mint ahogy az szokása volt, s én nem érem meg a reggelt. Amikor besor­

42

jáztunk, ügyesen magam elé löktem a két félős bányászt, kiknek nevét őrizze jótékony feledés, beálltam a sorba harmadiknak. Hát persze, hogy az egyiket már a „gomba” kézbevételekor kiütötte, majd a másik bányászt kezdte bombáz­ ni. 0 se sokat teljesített, illetve a tudása elég hézagos volt, így hát kisegítésekhez jutottam. Ez kétszeresen is könnyebb vége volt a dolgoknak: amíg a felelő makogott, kínlódott, lehetett egy kicsit gondolkozni, s ha nem találtam bele a javításba, nem számított rossz feleletnek, utóvégre nem a nekem feltett kérdésről volt szó. így aztán simán kiegészítettem szegény bányász barátom hézagos válaszait, sőt hamarosan már a harmadik szerencsés kisegítő válaszon is túlestem. Utánam még két erdész barátom is elég rendesen teljesített, hamar végeztünk. Ekkor jött a hagyományos eredményhirdetés: - Kis Kollégámnak gratulálok -jeles! - mondta nekem, s átadta az indexet. - Két erdész kollégám m egfeleltjót kaptak! - s ők is megkapták indexüket. - Önöknek pedig: a viszontlátásra! - rúgta ki kegyetlenül a két szegény bányászt. S mindez még nem volt elég, következett a pocskondiázás, imigyen: - Nem szégyellik magukat, kollégáim, bányász létük­ re, hogy az erdészek, akik csak szívességből hallgatnak bele a kőzettan tudomá­ nyába, sokkal többet tudnak önöknél, akiknek élethivatásuk lesz a kőzetek isme­ rete!? Hát persze boldog voltam, hogy ilyen remek vizsgát tudtam magam mö­ gött, de futva távoztam az emeletről, no meg az egyetemről is, olyan sebesen, mint a villám. Késő estig otthon üldögéltem, nehogy agyonverjenek a kárvallott bányászok, ahogy ígérték! De este már nem fértem a bőrömben, hiszen a sikeres vizsga után járt az obiigát borozgatás, s valahol el kellett volna énekelni a Szádeczkyre vonatkozó rigmusokat is, imigyen: „Szép ember a Kollégánk, Vasalt nadrágokban jár! Nyakkendője propeller: A Kollégánk ÚRIEMBER! Juhejdé, juhejda, juhejdé-hejda!” Átóvakodtam tehát a Deákba, ami általában főiskolásmentes, szelíd övezet­ nek számított. Ám ott valami majálisszerű mulatság volt, sok ember, víg tánco­ lás - gyanútlan voltam: itt nincs veszély! Micsoda elbizakodottság! Mert az én két bányászom, két másik haverjával, búsan támasztotta a söntéspultot, némi vörös italokkal öntözve búbánatát. Addig, míg engem fel nem fedeztek. Akkor ugyanis, mint akit darázs csípett ülepen, felpattant a négy fickó, s keményen lökdösni kezdte a kettőnk között útban lévő mulatozókat. Naná, hogy kiugrottam az ajtón és rohanni kezdtem hazafelé a Deák téren. Jól futottam, de az ő erejüket megsokszorozta a bánat és a bosszú! Éppen a Len­ kei utca sarkáig értem, amikor elgáncsolt az egyik. Én előrezuhantam, éppen egy posztoló rendőr kebelére. - Osztán mit műveiének ilyenkó az elvtársak az éjbe? kérdezte a legtapintatosabb, hivatalos modorban. - A kőzetek kristályosodásával kapcsolatos nézetkülönbségünk erőszakos rendezése van folyamatban! - felel­

43

tem, persze lihegve, de alkalmazkodva a körülményes stílushoz. No akkor, maga menjen arra - mutatott az Erzsébet utca felé -, maguk meg a Mátyás király irányába, oszt ne báncsák egymást! Hát én ezt könnyű szívvel meg is ígértem, s eloldalogtam a mutatott irányban. A sarkon aztán hirtelen befordultam, megke­ rültem a pénzügyi palotát, s a Kis János utcán át haza a Lenkei 3-ba! Ám az SZTK sarkán kikukkantottam: sötét tömeg árnyékolta be a 3. számú ház utcai lépcsőjét. Hát nem ott tanyázott a négy bányász, s várta, ha megjelenek, agyon­ üt! Melegem lett, de hirtelen mentőötletem támadt: a gyógyszertáras ház he­ lyén akkor egy üres építési telek volt, építőanyagokkal és egy kis felvonulási épülettel. Körbelopakodtam, ahogy az előbb jöttem, s egy állvány segítségével a fészer tetejére is feljutottam. Ez határos volt a mi házunk kőkerítésének tetejével, így aztán némi egyensúlyozás után leugrottam a mi kis belső udvarunkra. Aztán a zárt kapuajtó vasrácsa mögötti üveget megkocogtatva, jeleztem, hogy már sérthetetlen vagyok, hazamehetnek. Az elhangzott szóbeli megnyilatkozások reprodukálhatatlanok, én viszont három nap magánzárkára ítéltem magamat, kenyéren és vízen, mert nem mertem kitenni a lábam az utcára. És még van, aki azt meri állítani, hogy az ásvány- és kőzettan vizsga egy könnyű esemény volt! A többi vizsgámat - egy vakbélműtéttel nehezítve - letettem, még a nö­ vénytan II-ből is szerencsém volt. Már csak a szigorlatra kellene szép csendes tanulással jól felkészülni! Ekkor azonban váratlan fordulat következik: talán egy kicsit abból következően, hogy Pálvölgyi Lórival olyan jól összejöttünk a vak­ bélgyulladás során, meghívott abba a geodéziai csapatba, amelyiknek a nyári hónapok alatt Magyarország tőzegvagyonát kellett felmérnie.

A „vakációm” 1948 nyarán A Magyar Tőzegkutató Intézettel szabályos szerződést kötöttünk, hogy előbb a Hanságban, aztán a Nagyberekben mérünk, fúrunk, térképezünk. Két munkacsoport alakult, Pálvölgyi és Farkas Tibor tanársegéd vezetésével július 10-én egy teherautó elszállított bennünket a területre, amely a mi csoportunk számára egy Bősárkány nevű falu volt a Hanság nyugati végén. Geodéziai mű­ szereket - köztük a kedvenc Bosshardt-Zeiss műszeremet, - vittük a tanszékről, s ezen kívül kézi talajfúró berendezéseket, mert a feladat az volt, hogy kilométeres négyzetháló geodéziai kitűzése után, minden metszéspontban 5-10 méteres talaj­ fúrás, a tőzegvastagság megállapítására. Bősárkány kis falu Csornától északra, s a sárkány biztosan a mocsárvidékkel összefüggő népi hiedelem, de hogy miért „bő”, azt nem sikerült kideríteni. Elszállásoltunk a falu iskolájának egyik tantermében, s szalmával, leterített ponyvával megágyazva, s körülnéztünk a faluban. Nyolcán voltunk: Farkas Ti­ bor tanársegéd, Egerszegi Pali, Ferling Jóska, Hollandai Jóska, Németh Firinc, Zólyomi Laci, meg én erdészek, Ebinger Jóska bányász. A legfontosabbnak az étkezés megszervezése tűnt, merthogy ebben a kis faluban az ég egy kerek vilá­ gán semmi ennivalót nem lehetett venni. Volt azonban egy kocsma, ahol Németh

44

Józsi bácsi, az iskola igazgatója ajánlására elvállalták, hogy minden este meleg vacsorát adnak nekünk. Erről a traktáról persze később kiderült, hogy a kocsmáros felesége csak paprikáscsirkét tud főzni - nem lévén más húsnemű a faluban -, s ez a nemes ennivaló fölséges egyszer-kétszer, finom harmadszor, megehető négyszer vagy ötször, no de egész nyáron át mindig csak paprikáscsirke... Pénzgondunk nem volt, mert a szerződés szerint 54,- forint napidíjat kap­ tunk, s ezt egyrészt lehetetlen volt Bősárkányban elkölteni, másrészt az egész nyári munkára felszorozva ez több mint 2500,- forint volt, s ennyi pénzt én még nem is láttam életemben. A munka azonban valóban nem volt könnyű! Először is: a terepen semmi más módon nem lehetett közlekedni, csak gyalog. így vállon, háton kellett cipel­ nünk az összes felszerelést, műszereinket. S ugye ez a Bosshardt-Zeiss nem volt egy pehelykönnyű műszer. Meg aztán az első napokban a falu mellől indultunk, de napról-napra távolabbi szakaszokra került sor, hiszen minden kilométeren csak egyetlen pont kitűzése volt lehetséges, így aztán egy hét múlva, hogy elér­ jük a mérési területet, már tíz kilométert gyalogoltunk oda és tízet vissza. A technikai lebonyolítás egyébként úgy történt, hogy én a nagypontosságú teodolittal bemértem a hosszúoldal irányát, Firinc meg a Wild T-l műszerrel kilométerenkint keresztbe metszett. Ebinger Öcsi volt a „zászlós”, akit két irányból zászlóval irányítottunk a metszéspontban való pontos felállásra, s aztán a karó leverésére. A kijelölt ponton aztán Hollandai meg Zólyomi fúrtak, mintát vettek. Ez így elmondva egyszerűnek látszik, de piszok meleg volt és rettenetesen sok szúnyog. Mást nem bírtunk magunkon elviselni, csak egy fürdőnadrágot, így napok alatt feketére leégtünk, s állandóan vakaróztunk a rengeteg csípéstől. No meg aztán fárasztó torna volt ez az egész, tudniillik a Hanság lecsapolása miatt a terület millió vízlevezető árokkal van átszelve, s híd sehol nincs. így hát reggel­ től estig csak meneteltünk, cipeltünk, meg átkeltünk, meg kimásztunk, meg be­ másztunk. Meg persze cipeltünk műszert, állványt, távmérő lécet, karót, fejszét, fúrókészletet, kitűző rudat. A negyvenkét nap alatt, amíg a Hanságban éltünk, egy szem eső nem sok, annyi sem hullott az égből, hogy csak néhány percre enyhítse a levegőt, meg szenvedéseinket. De este azért lefürödtünk a közkút medencéjében, tiszta inget, shortot húz­ tunk, s mentünk előbb vacsorázni a kocsmába, utána pedig Németh Józsi bácsiékhoz, mert hogy az igazgató úrnak volt egy igen szép, Ilonka leánya is. A csir­ kepörkölt egyhangúságát enyhítendő, előbb megittuk Józsi bácsi összes borát, aztán megettük a tavalyi disznóból maradt összes füstölt szalonnát - igaz, hogy kenyeret hoztunk hozzá -, így aztán igencsak hálát adott a háziasszony a jóisten­ nek, amikor már olyan messze kellett mérnünk, ami Bősárkányról nem volt megközelíthető. Fogtuk tehát a legfontosabb cuccokat és átköltöztünk egy Acsalag nevű pi­ ciny faluba. Itt nem volt csak tíz ház, meg egy elárvult, de csinos tanító kis­ asszony. Csirke sem volt, tehát bele kellett nyugodnunk, hogy egy hétig túrós csuszát eszünk, meg bablevest, mert csak ez volt a Terka néni étlapján. Firinccel

45

már az első estére kiszúrtuk magunknak a csinos Pipit, hogy majd megvigasz­ taljuk, de aztán a vacsoránál Tercsi néni belehallgatott a programba, s lehűtött bennünket. A szép tanító kisasszony ablakán egy éjszaka három-négy legény is beugrik egy-egy fordulóra, hát aztán baj ne legyen belőle! Firinccel hamar úgy döntöttünk, hogy az első helyre nincs esélyünk, ötödiknek, hatodiknak meg már nem volt kedvünk beállni a sorba. így hát élmény nélkül maradtunk, vagy ha tetszik: hűségesek Németh Ilonkához. Elkövetkezett aztán a nap, amikor már a túrós csusza mellől sem volt elér­ hető a napi mérési terület, így aztán tovább költöztünk egy ici-pici faluba, ame­ lyet Földszigetnek hívtak. Föld nem sok volt, de szúnyog milliárdnyi, így az első rettenetes éjszaka után Ebinger utazott Sopronba az amerikai szúnyoghálósátrá­ ért, mi pedig átkereszteltük a falut: Szúnyogsziget lett a neve. Este aztán teljes sötétségben a társaság bebújt a szúnyogháló alá, minden rést lezártunk, s bor­ zadva hallgattuk a kintrekedt rengeteg szúnyog vérszomjas dalolását. Ekkor meg ettől nem lehetett aludni. Gyorsan összecsaptuk a munkát, aztán visszaköltöz­ tünk Bősárkányba. Németh Ilonka tárt karokkal fogadott bennünket, mi pedig beszereztünk egy fél oldal szalonnát és heves udvarlásba kezdtünk. Persze a talajfúrósok nél­ kül, mert azok szegények lassabban haladván, még valahol Acsalagon szóra­ koztak a napi penzummal. A számítás és a felrakás munkája már könnyű irodai feladat lévén, már aktívabbak voltunk az udvarlásban, felfedeztük, hogy még az igazgató felesége is csinos asszony, bár kissé már bent van az időben, no de hat hét robinzoni élet után mi már a Vasorrú bába vas orrát sem vettük volna észre. A gyönyörű augusztusi éjszakákon az érdeklődőknek csillagászati napokat ren­ deztünk. A Busshardt műszerbe lehetett kukkolni, mi pedig munkamegosztásban dolgoztunk. Farkas Tibi magyarázta, mutogatta a csillagokat, mi meg a sötétben nézegettük, amit a lányok, asszonyok tudtak mutatni. A csodálatos nyár koronája augusztus 20-a volt, amikor engedélyt kaptunk arra, hogy a hölgyeket Csornán, a rábaközi bálon megtáncoltassuk. Mosás, va­ salás, mosakodás stb. után, sötétben elfogadható képet nyújtottunk, így aztán bevonultunk a két boldog hölggyel Csornára. Valami ismerős családnál parlagon hevert még két győri diáklány, ez is belefért a kapacitásunkba, s rendeztünk aztán olyan István-napi mulatságot, hogy a csornai legények majdnem agyon­ vertek bennünket. Mindenféle kecsegtető dolog történt még az éjszakában, haj­ nalban, de végül is a lányokat folytonossági hiányok nélkül visszaszolgáltattuk az aggódó szülőknek. Mire idáig jutottunk, elfogyott a nyár, el volt végezve a munka, megjött a teherautó. A mérő társaságnak át kellett költöznie a Balaton mellé, a Nagyberek­ be. Csábított engem is a lehetőség, de borzasztó nehezen ugyan, mégis felülke­ rekedett bennem a józan ész, vissza kellett mennem Sopronba, hogy a szeptem­ beri szigorlaton még megszerezzem a jogosítást a harmadik évre való beiratko­ záshoz. így aztán a fiúk Csornán letettek a teherautóról, s míg vártam a vonatra egy borbély próbált rendet teremteni a szerinte elképesztő hajzatomban. Olyan

46

rettenetesen feketére le voltam égve, hogy csak a szemem fehérje világított. Nem ismertem magamra. De más sem énrám, ami elég fájdalmas volt, mert ez éppen szerelmem, Kati volt. Sopronban ugyanis az állomáson, megérkezésemkor úgy elment mellettem, mint aki sohase látott. Németh Sanyi hívott vissza, hogy bemutasson az állomá­ son sétálgató lányoknak. Volt aztán nagy nevetés! Katival még részt vettünk az államosított Szent Imre kollégium legeslegu­ tolsó „garden party”-ján, majd egy kirándulás Fertőszentmiklósra, s ő ment ta­ nítónak egy zalai kis faluba, én meg vissza az egyetemre.

A harmadik soproni évem (1948-49) A harmadik év szeptember 10-én számomra feltételesen kezdődött meg, ugyanis ez az évkezdés csak akkor lesz hiteles, ha sikeres szigorlatot teszek szeptember 30-ig. Ez volt az utolsó terminus, amit még nem tekintettek évha­ lasztásnak. Az utolsó pillanatban ijedten vettem észre, hogy egy vizsgám még mindig hátra van, ez pedig éppen a növényrendszertan. Rám is jött a Fehér pro­ fesszor úr jelenlétével szorosan összefüggő hatnapos hasmenés, de nem lehetett kecmec, a vizsgát le kellett tenni. Nem tudom, mi történt, a vizsga hogy folyt le, de tény, hogy az indexembe be van írva egy ,j ó ” jegy és „Dani” szignója, tehát teljesítettem időben. Mehettem szigorlatozni. Akkoriban a szigorlati írásbeliket a könyvtár olvasótermében tartották, én ekkor jártam először ezen a helyen. Tíz halálsápadt jelölt tapogatott az asztalok között, míg mindenki megtalálta a helyét - sakktábla ültetéssel. Aztán jött a bo­ ríték a matematika példákkal. Olyan érettségiszerű volt ez az egész hangulat, ellenőrző tanársegéddel, aki mindjárt le is ült az ablakhoz olvasni. Az öt példa ijesztő volt, azonnal remegni kezdett a lábam, de saját jegyzetet lehetett használ­ ni, így hát előhúztam Náci bácsi klubfuzetét, és próbáltam összehasonlítgatni a kapott példákat az évközben kidolgozottakkal. Hármat mindjárt meg is találtam. Itt nagy baj már nem lehet! A negyediket kidolgoztam - valami ki is jött belőle s az ötödik egy szerkesztés volt, nem is lehetett elrontani. Délig azért elpisz­ mogtam, de viszonylag nyugodtan adtam be a kész dolgozatot. Másnap ugyanott növénytan írásbeli. Ebben szerencsések voltunk, a fela­ datlapon olyan tesztkérdésfélék voltak, amire írásbeli válaszokat kellett adni. No meg aztán különböző fás növényekből mikroszkopikus metszetek rajzolása. Ez nekem nagyon ment, mert a jó kis rajzfüzetemben ki voltak dolgozva a példák. A harmadik napon talajtanból kellett vallanunk, amitől legkevésbé féltem, egy­ részt mert már otthonosak voltunk a könyvtárszobában, másrészt meg Botvay bácsi tudományában elég jó voltam. Ha jól emlékszem: a szoloncsák és szolonyec talajok összehasonlításáról, jellemzőiről, termőhelyi körülményeiről kellett szakdolgozatot írni. Egy nap „szerelvénylazításunk” van, mert bányász és kohász szigorlatozok is vannak, övék a következő nap: szóbeliznek. S aztán szeptember 28-a, a szó­ belizés napja. Sápadt arcok a dékáni épület folyosóján, halálravált áldozatok. A

47

három tárgyból szabadon lehet sorrendet választani, s én középre veszem a nö­ vénytant, amitől legjobban félek. Először valamennyien bevonulunk, és az elnök ismerteti az írásbelik eredményét. Ezen mindjárt ki is hullt egy bányász és egy erdész kolléga. Aztán bevonulok a matek szóbelire. Bíztam a sikerben, mert Walek papa amilyen szigorú volt a kollokviumon, olyan megértő volt a szigor­ laton. Ha valaki az írásbelit meglehetősen megírta, nagy baja nem történhetett. Szerencsémre a negyedik példát valahol elhibáztam, így hát azt feleltem a táblá­ nál, hogy miként is kellett volna jól megoldani. Miután kedvesen rávezetett a hibás helyre, kijött az eredmény, és már hívhattam is a következő áldozatot. A folyosón pánikhangulat van: „Dani” rossz lábbal kelt fel, még senki nem ment le nála, de már a harmadik pacienst rúgta ki! Ilyenkor a segítők szaladnak Sébor professzor úrért, aki az ez idei dékán, ő szokta lecsillapítani Danit. De még nem jönnek a felmentő seregek, s máris nekem kell menni a Dani elé. Nem is tudom, hogy volt annyi eszem, de az első kidobott fiútól megkérdeztem, mi is volt a kidobás tárgya. S mivel Dani bácsi következetesen ugyanazt kérdezte minden jelölttől egészen addig, amíg a helyes választ kapta: meg is feleltem rendesen az ominózus kérdésre. - Na végre! - dől hátra Dani bácsi, és én bent maradhatok. Jön aztán lihegve Sébor professzor úr, de akkor már egészen elvi­ selhető a hangulat. Éppen állunk az ablak előtt, s Dani bácsi mutogat ki a fákra, s nekem mondani kell latinul, hogy melyikre mutatott. Sikerül majdnem mindet eltalálnom, illetve a professzor úr akkor már olyan szelíd, hogy ha vakot mon­ dok, akkor csak annyit morog: - Nem arra mutattam, hanem a mellette lévőre! Mondjam, hogy óriási kő esett le a szívemről, amikor megtaláltam az ajtón a kilincset. Most van egy kis pihenőm, mert a „Botvás”-nál nagy az anyag, lassabban sorolnak be a jelöltek. Már fél egy van, amikor én következem. Talajtanból iga­ zán nem volt semmi problémám, hiszen mindenből jeles voltam a korábbi vizs­ gákon. Én voltam az utolsó felelő, s nem is vártunk sokáig, már eredményhirde­ tésre szólítottak bennünket. Sikerült! Sőt úgy volt ,jó ” az összeredményem, hogy talajtanból jelesre mentem. Megnyílt az út előttem a harmadik év és a má­ sodik szigorlat felé. Másnap - szigorlati jutalomként - még egy kis lazítás: Szent Mihály-napi búcsú Petőházán. A Sopron környéki búcsúkról külön regényt lehetne írni, ami lehet, hogy csak számomra olyan különleges élmény, hiszen én debreceni refor­ mátus vagyok, de a búcsú az fantasztikus. Roskadásig telt asztalok, roskadásig telt szívélyességgel, kínálás, erőszak, borok, ünnepi ruhák, szép lányok. Németh Sanyi hívott meg, ők akkor Petőházán laktak. Szükségeltetett volna egy szép lány is a mulatsághoz, de Kati már messze Zalában küszködött ekkor a kis pribicskukkal, így hát csak egyedül mentem. Szép lányban így sem volt azonban hiány, lévén Sanyinak két szép húga! Én aztán derekasan helytálltam evéssel, ivással, udvarlással, táncolással. Aztán az esti mise után előkerült a „plébi” és kártyázni kezdett a díszes tár­ saság. Hajnalig kártyáztunk, ittunk, s elég jól be is csípett a kompánia, csak arra riadtunk fel, hogy beharangoztak a hajnali misére. A plébánost áttámogattuk az

48

utcán a szemben lévő templomba, Sanyi meg az orgona mellé ült. Szokott néha az édesapja helyett szolgálni - nem túl igényes hallgatóság részére. Hát most nem volt csak öt öreg néne, amikor a plébános betántorgott, s elkezdte motyogni a mise szövegét. Nem is lett volna semmi baj, ha az úrfelmutatás előtt nem tekint végig magán, s hirtelen kijózanodva fel nem fedezi, hogy elfelejtette a stólát a nyakába tenni. így nem érvényes a mise, na de ha a stóláért kimegy a sekrestyé­ be: kezdje újra az egész szertartást? Hát ehhez már igencsak álmos volt! így hát kivonult stóla nélkül, bevonult stólával, kifordult, befordult, keresztet vetett ránk és azt mondta: „Tehát !” - és folytatta a szertartást a közepétől, onnan, ahol az előbb abbahagyta. Sanyi a jelenettől olyan röhögést kapott, hogy attól kezdve az orgonán mindent csak vibráto játszott. Az öreg nénik azonban semmit nem vet­ tek észre, s mi mehettünk immár aludni. Szép rendesen csordogált az életünk, végeztük a harmadik évfolyamot. Most már semmilyen akadály nem volt előttünk a tanulmányok befejezéséig, s szabadon választhattuk meg a vizsgák időpontjait is. Egy kicsit megváltozott az évfolyam személyi összetétele is, mert jó néhányan elmaradtak a kezdő csapat­ ból listázás miatt, de ugyanakkor csatlakoztak is azok az egy-két évvel időseb­ bek, akik a listázás után sikerrel leszigorlatozták az elsőt. A harmadik év elég nehéz, nem mintha az első kettő olyan könnyű lett volna, de amellett, hogy folytatódik a geodézia: felső geodéziával és fotogrammetriával, olyan szaktár­ gyak vannak két féléves hosszúságban, hogy állattan, és erdőműveléstan. S mindkettő szigorlati tárgy is egyben! A technikai tárgyak is szép számmal van­ nak jelen: szilárdságtan, hídépítéstan, magasépítés. „Pihenős” tárgyak a halgaz­ daságtan és az egészségtan, amely utóbbit az egyetem orvosa oktat, kit egysze­ rűen csak Fegyverkovács-nak neveznek. Ki tudja miért? Hogy maradjon valami még az előéletünkből is, van egy növényanatómia tárgyunk is, amit Fehér Dani ad elő, de nála többé már nem kell szigorlatozni. Ráadásul geodéziából, műve­ lésből és állattanból van még 4-4 óra gyakorlat is hetenként, így aztán nem me­ gyünk elfoglaltságért a szomszédba. Direkt jót tesz, hogy a szerelemmel nem kell foglalkozni, hisz Kati távol van Soprontól, legfeljebb egy-egy levelet váltunk, de azt is csökkenő intenzitás­ sal. Karácsonykor ugyan hazajön a szünidőre, de éppen akkor vagyok én is ott­ hon Debrecenben, s így nem is találkozunk. Karácsony előtt azonban nagy felfordulás támad országszerte, s így Sop­ ronban is. Mindszenty József hercegprímás ellen előbb rágalomhadjáratot indít a rákosista banda, aztán december 23-án letartóztatják. A vád ellene: hűtlenség, a rendszer megdöntésére irányuló szervezkedés, kémkedés, hazaárulás és valuta­ üzérkedés. Nevetséges dolgok ezek a koholmányok ma, de akkor ez halálos játék volt. Az ország katolikus népessége személyében volt súlyosan megsértve az egyház főpapjának ilyen otromba meggyalázása miatt, de a kommunisták kivé­ telével mindenki felháborítónak tartotta ezt az eljárást, és éppen a karácsonyi ünnepek előtt eltávolítani egy főpapot az egyház éléről. Sopronban is kivonult a nép az utcára. Nemcsak az öregek és a hívők, ha­ nem az egész iijúság is. Óriási demonstráció volt a Várkerületen, kivonult a

49

teljes rendőrség, aztán a tűzoltóság. Ütötték-verték és a tűzifecskendővel locsol­ ták a tüntetőket. Rengeteg embert összefogtak, akik a városháza pincéjében vol­ tak bezárva, s az első sorban menetelő Bánfi Miklós erdőmémök-hallgatót vizes pokrócban félholtra verték, azt állítva, hogy ő volt a tüntetés egyik szervezője. Az összecsapás végül azzal végződött, hogy az egyetemet a tanulmányi osztá­ lyon keresztül kötelezték Bánfi Miklós kizárására. Súlyosan sértette ez az egye­ tem jogait is. A kommunistákat azonban már nem lehetett megfékezni: Rákosi a kezébe kaparintotta a hatalmat, az országot. Karácsonyra hazautaztam, most már lényegesen kultúráltabban, mert a GYSEV is csatlakozott a diákkedvezményekhez, s így a legrövidebb úton, Győ­ rön keresztül utazhattunk Budapestig. Otthon nagy vígság volt, Karcsi ismét Debrecenben dolgozott, mint a város idegenforgalmi hivatalának vezetője. Hoz­ zá tartozott a hangversenyek rendezése is, így hát néhány szép hangversenyél­ ményem volt otthon. Alakult a kapcsolata is a tavaly nyári kedves-szép lánnyal, a karácsonyfa alatt eljegyzést ünnepeltünk. Egy baj van csak, hogy december 29én már 23 éves vagyok! Nem ezért, de mindenesetre újév után azonnal visszautazom Sopronba. Valahogy úgy tűnik, hogy Debrecenben a szüléimén kívül már nincs élő kap­ csolatom, régi diáktársaimmal semmi kontaktusom nincs, így hát én már teljesen sopronivá váltam. Sopronban körülményeim igencsak rendezettek, már ami a lakásomat, el­ látásomat illeti. Vizsgahónap lévén, nekifogok a tanulásnak, amellyel kapcsola­ tosan most már nyilvánvaló, hogy amíg a technikai tárgyakkal könnyedén hala­ dok, az élettani tudományok elsajátítása, megemésztése nehezebben megy. Lát­ szott ez már a növénytani küzdelmeimnél is, s most érvényesül az állattan és az erdőművelés tárgyaknál. Ugyanakkor hallatlanul élvezem a magasépítés és a hídépítés tárgyakat, hogy a geodéziáról ne is beszéljek, amelyben a nyári nagy munka következtében egyenesen profi voltam. Néha kezdtem már azon is gon­ dolkozni, hogy mit csinálok majd az egyetem után. Sopronban nagyon jó volt élni, talán itt kellene maradnom tanársegédként valamelyik építési tanszéken. No de ez még egy kicsit távolabb van! Ebben az esztendőben már nem volt az év kezdetén balekfogadás, s termé­ szetesen megszűnt az ifjúsági kör keretében régebben érvényes minden, a baleksággal kapcsolatos élet. Nem volt balekoktatás és természetesen „balekbál” sem. Ősszel elmaradt a köri elnök megválasztásával kapcsolatos kortesháború és ce­ remónia is. Ezzel szemben feltűnt az egyetemen két leány hallgató az erdészek sorai­ ban. Ilyen nem volt, mióta világ a világ. A soproni, s még inkább a selmeci mér­ nökszakok, hagyományosan férfi foglalkozások voltak, ami odáig fejlődött, hogy jóformán az egész egyetemen nem volt női alkalmazott. A tanszékek teljes sze­ mélyzete, beleértve még a szakaltisztet is, férfiakból állt, sőt azt hiszem, még a „takarítónők” is férfiak voltak. Csak talán a Dékáni Hivatalban és a questurán volt néhány női alkalmazott, titkárnők. Nos, hát most már vannak női „balekok” is, szám szerint ketten, az egyik tősgyökeres soproni lány.

50

Nincsenek már szakestélyek, legalábbis egyetemi- vagy évfolyamméretek­ ben rendezett hivatalos megmozdulásként. Sőt, talán mintha a csendes kocsmai éneklések is csökkennének, nem gondolom, hogy azért, mintha kevesebbet in­ nánk, de valahogy lehalkulóban, vagy talán „lekonyulóban” lenne a közhangulat. Van viszont az egyetemnek remek kosárlabdacsapata, a SMAFC. Ennek is mi vagyunk az okai, mert nálunk van egy Bogár fiú, a következő évfolyamban két Bogár fiú, s ők hárman remek kosarasok. Ehhez adtuk még az évfolyamról Földényi Miskát, s még egy másodévessel már ki van a nagyszerű csapat. Az NB. I.-ben játszanak, és nem is akárhogyan, mert az országosan legjobb két csa­ pat, a MAFC és a GANZ-MÁVAG mögött, nagy küzdelemben, rendszerint a harmadik. Bélával ketten nagy támogatói vagyunk a nemes sportnak, lejárogatunk az edzésekre, és minden hazai meccsen is jelen vagyunk. Ezzel vannak némi gondok, mert egész Sopronban ebben az időben csak a Líceum tornaterme felel meg egy nemzetközi méretű kosárlabdapályának, s ez is csak faltól falig felfestve. így aztán a mérkőzéseken a nézőket az ablakok párkányára, a bordás­ falak tetejére, a mászórudak és kötelek állványára és az ajtónyílásokba kell el­ helyezni. Ez jó hecc, különösen az ablakban állás, illetve a létrával való felmászatás, különösen női nézők esetében. Nincs továbbá egyetemi menza, illetve hát az eddigi helyen nincs. A Rá­ kóczi utcai épület ugyanis az Ifjúsági Kör székháza volt, s ezt a megszűnéskor azonnal elvették. Nincs tehát a „százados úr” sem, de hogy ebben az évben hol és hogyan étkezett az egyetemi ifjúság, akárhogyan töröm is a fejem, nem jut eszembe. Valahol azért biztosan csak ettünk! Van viszont az egyetemen politikai munka. Szervezkednek a kommunisták. Meglepő belépések történtek, például Köllő Franci, aki erdélyi menekült volt, s a kutya se bántotta volna, ha csak a tanulmányaival törődik. És van izgalom is az egyetemen. Felröppen a hír, hogy az erdészetnél átalakítják a hagyományos ok­ tatást, és szakosítják a képzést és a feladatokat. Állítólag mi leszünk az utolsó évfolyam, akik még „rendesen” végzünk. Legvégül, de nem utolsósorban: vala­ mi nagyon szomorú letargia ült rá a városra, amikor a megyék országos átszer­ vezése keretében megszűnt az önálló Sopron vármegye, s lett helyette GyőrSopron megye, természetesen a munkásváros, Győr székhellyel. Elárvult a sop­ roni öreg megyeháza a Kecske-templom mellett, elköltöztek, vagy állás nélkül maradtak a megyei tisztviselők, és az új rendben, az új megyében Sopron má­ sodrangú várossá degradálódott. Ezt a gyalázatot nehezen viselte, s mindmáig nehezen viseli ez a történelmi város! Egy esemény a politikai életből: 1949. január 20-án alakult meg Moszkvá­ ban a KGST, azaz a szocialista országok kölcsönös gazdasági szövetsége. Mi­ csoda nagy reményeket fűztünk hozzá, s lett belőle teljes gazdasági csőd és ki­ szolgáltatottság, amint azt a gúnyos KGST-címer meghatározása találóan meg­ fogalmazza: „Piros mezőben hét sovány tehén, akik körben állva egymást fejik!” Térjünk azonban vissza az egyetemre, mert hát ez a mi életünk! Január a vizsgázás hónapja, és ha már a szerelemmel nem kell törődnöm, legalább rendesen ki akarom használni az időt. Először magasépítés I.-ből me­

51

gyek - ez technikai tárgy, jól megy nekem, meg is tanulom rendesen. Winkler Oszkár professzor úr az egyik legszimpatikusabb ember az egész egyetemen. S ki gondolta volna, hogy legkisebb, építész fiával majd az IPARTERV-ben vagy harminc éven keresztül fogunk együtt dolgozni, mindig tisztelettel emlegetve az előbb nyugdíjas, aztán halott professzor urat. Aztán Roth Gyuszi bácsi követke­ zik, az egyetem világhírű, tudós vadásza, akinél egyelőre halgazdaságból kellett vizsgáznom. Ezt a tárgyat aztán sem ő, sem én nem vettem nagyon komolyan, de azért jelesre sikerültem. Lendületben voltam, s beállítottam a Fehér tanszékre, a rémtettek színhelyére. S lássatok csodát, jelesre letettem a növényanatómia vizs­ gát. Nagyot sóhajtottam aztán, hogy „Dani bácsitól” imigyen végleg megszaba­ dultam, s mit ad Isten: tanulmányaim végén, a mérnöki szigorlatom idején, ép­ pen ő volt a dékán, így hát ő fogadott mérnökké a hagyományos kézfogással. így találkoztunk hát az életben utoljára, s aztán nem sok év után meghalt. Ma fehér márványszobor formájában áll a botanikus kertben, kedvenc fái között. Éppen úgy, mint Walek, Stasney, Sébor, Roth, Fekete Zoltán professzoraim, s mind­ mind a többiek, akiktől boldog és szerencsés voltam megtanulni mindazt, ami az erdőmémök számára fontos volt. Ősszel nem volt balekbál, most, farsang idején nincs főiskolásbál sem. Nincs finom suppé, s nincs Csűrös Karola sem. Egyébként Csűrös Zoltán sincs, mert ebben az évben már nem ő a Műegyetem rektora. Vigasztalásképpen mondhatom csak, hogy nemcsak a főiskolás bálok maradtak el a „fordulat éve” óta, hanem egyáltalán minden bál, egyszer s mindenkorra elmaradt. A bálozás ugyanis polgári csökevény, ami öntudatos dolgozó nép számára megengedhe­ tetlen. így hát eltelt a tél bál nélkül. Amikor aztán valamelyik népbíróság pontot tesz a Mindszenty-per végére, életfogytiglani börtönre ítélve a magyar katolikus egyház főpásztorát, megint fellángol az elkeseredés Sopronban, kivonul az utcára a nép. Most már azonban erős a kommunisták hatalma, s nincs semmi tolerancia. A rendőrség és a gárda szétveri a felvonulókat, felnőtteket, iskolás gyerekeket egyaránt véresre vernek. Törnek a csontok az ütések alatt, rúgják, vágják a csizmás pártlegények az em­ bereket. Embertelen kezd lenni a világ velünk és körülöttünk. Összeszedik és bebörtönzik a soproni katolikus papokat, mert az a vád ellenük, hogy ők bujtogatják a hívőket. Lassan már templomba is félve járnak az emberek, mert ma­ napság egy vallásos embert hamar kipenderítenek akár az állásából is. Éppen ezért érdekes megemlíteni, hogy bennem és sokunkban a református egyetemisták között éppen ekkor, vagy talán pont emiatt lángolt fél a vallásos­ ság. Lehet, hogy volt ebben egy jó nagy adag dac is, de tény, hogy vasárnapon­ ként újra megteltek a „főiskolás padok” a Deák téri református templomban. Az igazság persze az, hogy ebben legnagyobb érdeme a lelkésznek, Mahler Kálmán bácsinak volt. Páratlan tudású és intelligenciájú prédikátor volt, akinek közvetlen modora, kézenfekvő előadási stílusa, a legkeményebb hitbeli tételeket is napra­ készen, a modem kor megfogalmazásának megfelelően közvetítette velünk. Nemcsak a vasárnap délelőtti istentiszteletekre jártunk el rendesen, hanem még

52

csütörtökön is benéztünk a főiskolás imaórákra, mert ez volt aztán a hallatlan komoly agytoma, vallástörténelemmel és dialektikus materializmussal. Szükségünk is van lelki támaszra, mert az ország élete keményen balra to­ lódik, ahogy kedves, öreg barátom fogalmazta: - Felülre került a szemét! Március 5-én Rákosi pajtás meghirdeti a kérlelhetetlen harcot a kulákság ellen, azaz mindenki elpusztítandó, aki kemény munkából, eredményes földmű­ velésből meg tud élni. Ez is súlyos csapás Sopron és környéke lakosságára, mert itt sok a jó gazda, hogy a ponzichterekről ne is beszéljek. Egyre jobban belete­ metkeztünk az egyetemi életbe, a tanulásba, hogy minél távolabb kerülhessünk a napi élet atrocitásaitól. Jobb volt a tanulmányokkal foglalkozni! így aztán a ta­ vaszi félév közben is vizsgázhattam egyet-egyet. Letettem például a szilárdságtan vizsgát, sikeres logarléc használattal és jelesre, annak ellenére, hogy ekkor is elhangzott a „favágó balfácán” díszítő jelző, emlékeztetve a nagysikerű diófakivágási akciónkra. Május elsején - elkerülendő az immár kötelezővé vált kivonulást - Kati meglátogatására, kalandos útra indultam a Dunántúlon. A vicinális vonat soha nem látott helyeken vitt. Ilyen állomások voltak, hogy Pinnye, Csapod, Csáfordjánosfa, Répcelak, Nick, Vönöck, Ostffyasszonyfa, aztán Celldömölk után Boba, Jánosháza, Ukk és Sümeg. Itt aztán vége volt a vasutazásnak, ám állott egy teherautó az állomás előtt, tetején egy faketreccel, s rá volt írva: Keszthely. Erdős hegyek között kanyargott a keskeny utacska, míg Zalaszántóra értünk. Tündéri kis falu volt, apró házakkal, kis templomokkal. Körül csak szőlő meg erdő. Rém kedves öreg emberek között legaranyosabb a nagypapa és a nagymama, Kati rokonai. Csodás vendégségben adtak három napig kézről kézre, mindenki kedves volt, mindenki mosolygott, csak Katin volt valami idegenség. Ez a nehéz körülmények között önállósodott lány már nem az én hófehér báli ruhás soproni hercegkisasszonyom volt! Valami megváltozott kettőnk között, nem a régi kapcsolatunk előnyére. Hazafelé utaztamban úgy éreztem, hogy véget ért a szép első szerelem. Május közepén már megint választás volt Magyarországon, az Isten tudja miért, mert csak egy központi kormánylista volt, s semmi másra nem lehetett szavazni. Másnap büszkén megjelent az újságban, hogy az ország 96,27 %-a a listára szavazott. Miért? Mit tehetett volna egyebet? S mivel véget értek az egyetemi előadások, elkezdtem a vizsgákat. Éspedig nagy elhatározással: egész nyáron Sopronban maradok, és csak az állattannal fogok foglalkozni, hogy aztán rendesen le tudjak vizsgázni ebből a faramuci tárgyból. Mielőtt azonban zártuk volna a félévet, Győrfi tanár úr néhány pótórában ismertette kedvenc kutatási témájának néhány eredményét a negatív földsugárzás és az állatok összefüggé­ seiről. Szerintem hallatlanul érdekes dolgokat mondott, igaz, hogy néhány felté­ telezése szinte a fantasztikum világát súrolta. Nem is fogadta el mindenki szó nélkül ezeket a fejtegetéseket. Azt mesélték, hogy két évfolyammal felettünk, amikor a prof ezeket az év­ záró előadásokat megtartotta, Mersich Bandi, aki kissé öntelt soproni nagyfiú volt, meg iskolaelső is egyben, nem tartotta vissza azt a gúnyos megjegyzését,

53

hogy: - És professzor úr el is hiszi ezt a sok badarságot? - Győrfi nem válaszolt semmit, zavartan összeszedte jegyzeteit és kiment a teremből. Mersich Bandi azonban nem tudott levizsgázni állattanból. Már minden vizsgája megvolt, s mindenből a szokásos kitűnőre, de az állattani vizsgái sorozatosan nem sikerül­ tek. Már minden évfolyamtársa mérnök volt, amikor rektori engedéllyel még egy utolsó kísérletet tehetett, amin aztán át is ment az egyetem első tanulója, Sopron nagy fia! így állt bosszút Győrfi professzor úr a „badarságért”. Első vizsgára még május végén erdőbecsléstanból jelentkeztem. Szerettem túllenni a „nemszeretem” feladatokon. Fekete Zoltán professzor úr a magyar erdészet nagy öregje, kis, kerekfejű, cvikkeres bácsi volt, aki az „erdészépület” földszintjén lévő szobájában egy nagy íróasztal mögött ülve vizsgáztatta a delik­ venseket. Volt egy remek gömbcsuklós széke, s ha a vizsgázó marhaságot mon­ dott, akkor a székével hanyatt dobta magát, úgy nézett ki, hogy lezuhan. Mikor aztán szegény diák ugrott, hogy megóvja a súlyos sérüléstől a hátrazuhanó testet, lesújtotta megsemmisítő pillantásával. Ha úgy tetszik, kiröhögte a beszart gyere­ ket. Nem szerettem sem a tárgyat, sem nála vizsgázni, de ez elkerülhetetlen volt. S jól is ment minden, végül is jelesre mentem ebből a nála első tárgyból. Volt azonban még vagy két évre való egyéb tudomány az „öreg” Feketénél. Június 10-én Németh Firinccel együtt vizsgáznánk magasépítés I.-ből Winkler professzor úrnál, de reggel kilenctől nem jön be a tanszékre. Ebédelni sem merünk elmenni, mert hátha valami fontos ügy miatt késik, és éppen akkor jön meg, amikor mi el vagyunk. Délután már nagyon idegesek vagyunk mind­ ketten, hiszen legrosszabb a vizsga előtti várakozás, és a tanársegéd felhívja a lakást. Kiderült, hogy a professzor úr elfeledkezett a vizsganapról, s reggel be­ vonult a kórházba, ahol megoperáltak a lábán egy benőtt körmöt. A hírre letör­ tünk: itt ma nem lesz vizsga! Öt perc múlva azonban jött a telefon - még jó, hogy addig ott tollászkodtunk mindketten a tanszéken -, hogy a professzor úr taxiba ül, és ha megvárjuk, bejön vizsgáztatni. Két bottal küzdötte fel magát az emelet­ re a vastagon bepólyált, operált lábával, de este hétkor levizsgáztunk nála, mind­ ketten kitűnőre. Nem hiszem, hogy ezt bárki más megtette volna ebben a tanár­ diák viszonylatban. Hát ilyen ember volt Winkler professzor úr! S miközben rengeteg embert húrcolnak meg, börtönöznek be, s a vezetőket koholt hazugságokkal halálra ítélik - én szerzek egy jelest erdőműveléstanból dr. Magyar Pálnál, majd egy kitűnőt hídépítésből Adamovichnál. Ez utóbbi tárgyból gyakorlati jegy is volt, azaz mindenkinek meg kellett terveznie egy valódi hidat. Én egy 16 méter nyílású fagerenda hidat kaptam feladatként, egy erdei kisvasút számára. Nagy élvezettel számítottam, szerkesztettem a tervet, s végül az egész­ re jelest kaptam. A hídépítési rajzból aztán negyedéves korunkban üzletet csináltunk. Össze­ állt egy kis csapat, hajói emlékszem Németh Firinc és Bogár Pista is benne volt, s vállaltuk a mögöttünk jövő évfolyam lusta gazdagjai részére a hídterv elkészí­ tését. Még szakosodtunk is: én a fahidak gazdája lettem, Pista a vasbeton hidakat értette nagyon, s Firincre maradtak az acélszerkezetek. Ötven forint volt egy terv, nem sok, de jól elszórakoztunk velük.

54

A „vakációm” 1949 nyarán Július elsején aztán Sopronba beköszöntött a nyár, és kiürült a város. Fan­ tasztikus csend volt az egyetemen is, hiszen egy-egy tanszéken alig néhányan tartották a szolgálatot. Pihent az egész világ, csak én küzdöttem szorgalmasan az állattani gyűjtemény szobáiban a férgekkel, kukacokkal, madarakkal, meg a latin nevekkel. Ez az állattan egy kemény, de hatalmas tudomány a maga rendszertani felépítésével és a fajok számtalan mutációjával. S ez a mi állattanunk egyfajta alkalmazott ismeretanyag volt, amelynek döntő irányát az erdő élővilágával való összefüggés határozta meg. így nem lehet csodálkozni, hogy többezer rovarkárosítót, köztük például száznál több szúféleséget kellett nemcsak megtanulni, ha­ nem fel is ismerni. És ugyanilyen többszáz példányos lecke volt a madártan is. Néha meginogtam ugyan, hogy mi a fenét csinálom én ezt a marhaságot, amikor mindenki mulat, szórakozik, fürdik a strandon, de aztán maradtam a lefüggönyözött ablakok mögött az üvegszekrényekben sűrű sorokban kiállított rovarok, lepkék, kitömött madarak között. Egyszer-egyszer feltűnt a professzor úr is, érdeklődött, hogy jól vagyok-e. Meg hogy mennek-e a dolgok, de aztán hagyott búvárkodni a naftalinszagú termekben. Este átmásztam a hátsó kerítésen, illetve a Deákkúti útra nyíló vaskapun, s amikor már nem kellett fizetni, bementem a Lővér-uszodába lefürödni, úszni, strandolni. Lazításképpen udvarolgattam egy Acu nevű, gömbölyű kislánynak, akivel minden este találkoztunk, mert ő is egy ilyen délutáni úszkáló volt. Egy augusztus eleji napon aztán beállított Karcsi bátyám! El nem tudtam képzelni, milyen fene ette Debrecenből Sopronba, de aztán bevallotta, hogy a család fedezte az utazási költségét. A mamám ugyanis el nem tudta képzelni, hogy amikor nyáron minden emberfia nyaral meg vakációzik, mi a francot tudok én Sopronban csinálni. Valami olyan huncutságot sejtett, mint ami a múlt nyáron tőzegmérés ügyben történt volt. Karcsi testvéremet aztán, aki felkereste a régi élményei helyszínét, régi személyes kapcsolatait, többek között Mersich Bandit, előbb bemutattam a strandon Acunak, aki nagyon tetszett neki is, de mielőtt ráhajtott volna a dolog­ ra, figyelmeztettem, hogy a kislány Zólyomi Laci barátom szíve választottja, úgyhogy tabu és teljes tiszteletet. Biztonság kedvéért, meg hát a magam igazolá­ sára is, bevittem persze az állattani gyűjteménybe is, amelynek következtében két nap múlva hazautazott. A rovarok kikezdték az idegeit. Katival is találkoznom kellett, de a beszélgetés mindkettőnk részéről kínos magyarázkodássá alakult. Rájöttünk, hogy már nincs mit mondanunk egymás­ nak, így hát elváltak útjaink. Ő visszautazott szeptemberben abba a mélyzalai iskolába, s többé nem is találkoztunk az életben. Megmaradt szép emléknek az első balekbállal az első szerelem! Augusztus végére már készen voltam az anyaggal, no meg bele is fáradtam a mindennapos rovargyűjteménybe, így hát augusztus 20-a alkalmából csináltam egy kis „szabadot” Jó alkalom volt erre, hogy Rákosi Mátyás Celldömölkön akarta az új magyar kenyeret megszegni és átnyújtani a népnek a kommunista

55

alkotmány kíséretében - persze csak akkor, ha a Dunántúl összesereglett népe végighallgatja az ő nagy ünnepi beszédét. Mindenünnen, még Sopronból is in­ gyenes különvonatok szállították a jónépet, s így felkapaszkodtunk mi is Acuval egy ilyen marhavagonokból összeállított szerelvényre. Hát az ünnepi szónoklat­ ból már egy szóra sem emlékszem, csak azt tudom, hogy rengeteg ember tipródott a melegben és a nagy porban, s míg a kis kopasz ember, éles hangján a vi­ lágba kiáltotta megváltó eszméit, addig mi a távoli, hátsó fertályokon marha jól mulattunk. Volt aztán itt ringlispíl meg cigánybanda, lacikonyha meg sörcsapolás, népi tánc meg „zakatolás”, kolbász, meg virsli, meg csakugyan volt friss fehér kenyér is. Minden ingyen ment, még az esti bográcsgulyás is, amit bánatunkban addig ettünk, amíg csak haza nem indult luxusszerelvényünk. Emlékszem, hogy sze­ gény vasutasok majd’ megbolondultak, míg a rengeteg vonatot valahogy kipaterolták a celldömölki állomásról. Mire éjfélre bedöcögtünk a soproni állomásra hullafáradtak voltunk! Augusztus 29-én, miközben az országban a húsjegy kivételével minden más élelmiszerjegyet megszüntettek, vettem azt a nagy lélegzetet, ami szükséges volt az állattani vizsga letételéhez. Lehet, hogy tudtam is rendesen az anyagot, de gondolom Győrfi professzor úr beszámította az egész nyári áldozatomat is, tény az, hogy jelest adott állattanból. Hát ez óriási volt!

A negyedik soproni évem (1949-50) A negyedik évfolyam - tehát amikor már a legnagyobb urak mi voltunk az egyetemen Lámfalussy professzor úr meglepő nyilatkozatával kezdődött: Uraim! Akit az előadásom érdekel, amelyből természetesen tankönyv nincs, az szíveskedjék az első sorokban elhelyezkedni, hogy a hangomat kissé kímélhes­ sem. A többiek a hátsó sorokban akár tarokkozhatnak is, csak a bemondásokat tegyék meg halkan és ne csapkodják a kártyákat az ütéseknél, hogy az előadást ne zavarják. Ámbár közlöm, hogy a vizsgánál a készített jegyzetet be kell mutat­ ni. (Ebben az időben egyik tárgyból sem volt jegyzetünk. így egyedül az órai feljegyzésekre voltunk utalva, az előadók ezért is követelték meg több­ kevesebb sikerrel - a jegyzetelést.) Az őszinte szavakra nagy mozgolódás kezdő­ dött, s csakugyan rétegződött a társaság figyelőkre és kártyásokra. Mert a tarokk nagy játék és nagy szenvedély az erdészek életében, s régebben talán az erdő­ mémöki diplomát sem adták ki annak, aki nem tudta tarokktudását igazolni. Szerencsére ez a kemény kikötés mostanra már kissé megkopott, mert én igen silány tarokktudás mellett is meg tudtam szerezni az erdőmémöki oklevelet. Bármilyen furcsa kezdet volt ez, az a tény, hogy jóformán csak ez maradt meg a negyedik év kezdetére az egyetem régi selmeci szelleméből, minden telje­ sen megváltozott körülöttünk. Már az elmúlt évben sem volt balekfogadás, ba­ lekoktatás, balekvizsga és keresztelő. Ezek az évkezdeti hagyományok mind kitöröltettek az életünkből. Nem volt köri elnök választás, nem voltak meg a régi tisztségek sem, s ezzel együtt tűnőben volt a régi összetartás, a mindennél erő­

56

sebb baráti szeretet és az ezzel együtt járó testületi fegyelmezettség. A mi évfo­ lyamunk, akik még olyan szerencsések voltunk, hogy két évünket a selmeci ha­ gyományok szerint élhettünk, mi még tartottuk a régi szokásokat, szabályokat, tiszteletet. De az új évfolyamok már nem tudtak semmit ezekről a régi dolgok­ ról. Maga az egyetem is egy merő izgalom volt már régebb óta, mert állandóan fenyegetőztek az egyetemi reformmal. Nem volt titok, hogy ennek keretében megszüntetik a bányászat, kohászat és az erdészet ősi együttesét, mert a bányá­ szokat és kohászokat Miskolcra viszik el, ahol az újtípusú munkásváros ad majd otthont a nehézipari mérnökképzésnek. Bennünket is fenyegetett az oktatás át­ alakításának veszélye. Az egységes és általános erdőmémök képzés megszünte­ tése után „szakosítás” volt előirányozva számunkra. Külön-külön mérnökcso­ portok kiképzése az erdőművelés, az erdőrendezés és az erdészeti műszaki fela­ datok részére. Velünk már nem sokat tehettek, mi már biztosan így fejezzük be tanulmányainkat, a régi típusú, mindenre kiképzett erdőmémökként, de a friss évfolyamok már szakosodni fognak. Nagy bajban volt az utánunk következő erdész évfolyam, akiket nem lehetett már átállítani a szakosításra, de a régi típu­ sú oktatási mód befejezését sem akarták engedni számukra. Nem csoda hát, hogy ideges, izgatott volt a hangulat. Aztán hát nem volt persze valétabál sem az országban általánosságban kitört „bálundor” következtében. De még izgalmasabb volt, hogy a hagyomá­ nyos zöld valétaszalag viselését a párt nem tartotta helyénvalónak, ezért nem engedélyezte a szokásos szalagavatót és szalagviselést sem. Illetve, megengedte volna, ha piros színű lenne az a szalag. Hát ezt persze senki nem vállalta, s a szalag színe miatt veszélybe került az egész búcsúzás-ballagás. Míg végül, nagy nehezen a küzdő felek kiegyeztek a kék színű valétaszalagban. Tudomásom szerint, sem azelőtt, sem azóta kék szalaggal nem búcsúztak erdészek Soprontól. De akkor ez is jobb volt, mint a semmi! Menza sem volt többé a Rákóczi utcában. Őszintén szólva, nem is tudom, hogy hol működött az egyetemi menza, mert én már nyáron átálltam egy családi kifőzésre, amely az Erzsébet utca végén működött, egy lakóház második emele­ tén. A kevés vendégnek itt egy csinos, szőke lány hozta ki a tálalóból az ételt, aki néhány napi széptevés után egy kicsit nagyobb adagokat mért a tányéromba. Én ezt az étkezési lehetőséget szeptembertől kezdve sem szüntettem be - jól elvoltunk a szőke lánnyal! Nem volt más választás: döntően a tanulással kellett foglalkozni. Kellett is ez, mert ebben az évben valami furcsa ösztöndíjrendszert vezettek be, pontozták a vizsgaeredményeket és bizonyos pontszám felett, bizonyos összegű ösztöndíjat fizettek ki. Nekem ez nem volt gond, hiszen a harmadik évtől kezdve a kitűnők és a jelesek közé már csak néha-néha csúszott be egy-egy jó osztályzat. De bosszantó volt, hogy a besorolás, meg tulajdonképpen a diploma megszerzése is kissé a tanulmányi iroda döntésétől függött. Időnkint olyan „mellékes” megjegy­ zéseket is eleresztettek, hogy: „... hát, ha egyáltalán diplomát akarsz itt szerez­ ni?”

57

így aztán bealkonyult a listázásnak is. Aki listázásra kényszerült, eleve ki­ zárta magát az anyagi támogatásból, különben is, nyomós indoklással kellett kérelmezni a „halasztást”. Aki adott idő alatt nem folytatta, a befejezésből akár ki is zárhatták. Az az igazság, hogy a város is változtatni volt kénytelen körülöttünk. Csak hogy a leglényegesebbet említsem: természetesen elvették az egyházak szőlő­ birtokait, s ezzel együtt megszűnt a Szent György utcában az Evangélikus Konvent, s a Kisvárkerületen a Katolikus Konvent borkimérése is. Szegény Jackey bácsit így hát nemcsak az sújtotta, hogy abba kellett hagyni a történelmi méretű listázást, hanem megszűntek a törzskocsmái is, ahol annyiszor elmondta egy-egy főiskolás egyenruha láttán: Pajtáskám! Igyunk valami egyformát! - ami magyar nyelvre lefordítva azt jelentette, hogy fizethetsz neki egy nagyfröccsöt. De be­ zárt a Perkovátz Félix kocsmája is, és még sok más maszek kocsma volt kény­ telen megszűnni! Csak Iker-Kovács maradt meg stabilan! A külső körülmények megváltozása miatt lehet, hogy mi is kissé visszahúzottabban kezdtünk élni, de azért igyekeztünk továbbra is élni a magunk meg­ szokott diákéletét. Tovább virágzott a kosárlabda is, sőt váratlan gyümölcsöket termett számunkra, mert kiderült, hogy van egy női csapat is Sopronban, az SVSE leányai. Hogy ők csapódtak-e hozzánk, vagy mi csapódtunk a kosaras lányok társaságához, talán már nem is érdekes, mindenesetre mire felocsúdtunk volna, már ki is kötöttünk Czeglédi Béla barátommal egy Magdi meg egy Mauzi nevű kosaras kislány mellett. No, akkor mi már a negyedéven sem fogunk besa­ vanyodni gondoltuk, és hűségesen eljártunk a két lányos házhoz, noha ez már a diploma előtti évben igen veszélyes vállalkozás volt. Nekünk persze a negyedik évben is volt mit tanulni, sőt úgy tűnik, hogy ebben a félévben még a szokásosnál is nagyobb óraszám és megterhelés várt ránk. Az indexem szerint heti 30 óra előadással és 22 óra gyakorlattal kellett megküzdeni, ez pedig több mint 8 óra elfoglaltság naponta, a szombatot is bele­ értve. Nem tudom, hogy miért hangsúlyozom ezt minden félév elején ilyen rögeszmésen, hiszen az index hivatalos adatai szerint a négy esztendő alatt összesen 76 vizsgát és 9 szigorlatot kellett letennünk, ami félévenkint átlagosan 9 tantár­ gyat jelent. Nem volt hát könnyű sétakocsikázás elérni az erdőmémöki diplomát! Számomra a legkedvesebb tárgy az erdészeti szállítóeszközök és berende­ zések című, amit Adamovich Cinke adott elő. Hasonlóan komoly tárgy volt a faipari technológia, dr. Pallay Nándor előadásában. Az állami földmérés felsőgeodéziai munkáit dr. Hazay István adta elő, mint vendég, ugyanígy vendég volt Szolcsányi Ferenc „elvtárs” is, aki a Bolsevik Párt történetével igyekezett meg­ ismertetni bennünket, s emiatt osztatlan utálatunkat élvezte. Volt aztán egy derűs tárgyunk is, mert mindent nem lehetett komolyan venni, - ez volt az államszámviteltan, amit Kresadló Jóska, az egyetem questora adott elő élénk derültség közepette. Hát így néz ki egy negyedéves erdőmémök-hallgató negyedik évének első fele. Csinos kis paletta ugye? Ott tartottunk, hogy Lámfalussy professzor úmál az első órával megkezdő­ dött a félévi oktatás. Ment is minden rendben október 2-ig. Előbb ugyan én még

58

október 1-jén egy szép vizsgával szereztem két jelest geodéziából Sébor pro­ fesszor úrnál, de ez ugyebár nem volt különös kunszt, hiszen a tőzegmérés óta a földmérésből én profinak számítottam. Azon a bizonyos október 2-án azonban kormányhatározat jelent meg arról, hogy a bányamérnökök és a kohómémökök oktatását a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem veszi át. Már csak a mi évfo­ lyamunk végezhet Sopronban, aztán minden Miskolcon történik tovább. Szét­ széled tehát a Selmecbányától örökölt bányász-kohász-erdész egység! Miközben október hónapban államosították a vállalatokon kívül a nagyke­ reskedéseket, én váratlanul vállalkozó lettem. Lámfalussy professzor úr egyrészt óráról órára irdatlan mennyiségű anyagot adott le, másrészt állandóan és tapin­ tatlanul érdeklődött, hogy ugyebár mindenkinél készül és rendelkezésre fog állni az a bizonyos jegyzet. Ez a szívósság előbb-utóbb feltűnt a tarokkosoknak is, s legott a megoldáson kezdtek gondolkozni. Végül a tarokkosok szóvivője két teljes nap nyereségét, összesen, h ajói emlékszem, 320,- forintot ajánlott fel ab­ ban az esetben, ha jegyzetem teljes tartalmát gépbe diktálom Szentei Barna uno­ kanővérének, aki a GYSEV igazgatóságán gépírónő volt. Némi megfontolás után hallgattam a szívemre, s tíz hosszú estén át diktáltam az erdőhasználat ne­ mes tudományát egy meglehetősen csinos hölgynek. December elejére lett ké­ szen a szöveg, s aztán még megrajzoltam indigóval az ábrákat is és készen volt a remekmű. Felvettem a számos pénzeket! Közben Zügővel pihenésképpen lejárogattunk a kosaras lányok esti edzé­ seire, s így lassan beépültünk a két lányon keresztül a családokba. Mauzi szülei Sopron ősi kereskedő rétegéhez tartoztak, üzletük a Várkerület egyik legkeske­ nyebb házában volt. Az estéket általában ott töltöttem, számos zsíroskenyér, rántotta és egyéb finomságok elfogyasztásával. A nagyon szigorú üzletasszony mama ugyan nem nézte jó szemmel lánya eltévelyedését, mert a család kemény katolikus lévén, az én reformátusságomat eredendő bűnnek tekintette, de mi Mauzival nem nagyon foglalkoztunk felekezeti kérdésekkel. Zügőnek könnyebb falat jutott, mert Magdi papája a GYSEV főmozdonyvezetőjeként valami áldott humorral, a felesége, Manci néni pedig valami hihetetlen szeretettel élt bele a világba, s igazán pihenésnek számított a náluk eltöltött minden perc, noha keve­ sebb volt a zsíroskenyér. Hát aztán a kereskedőékről is kiderült, hogy ott is van a családban egy igazi érték, egy valódi gyöngyszem: éspedig Tériké, a szép, fiatal házvezetőnő, így hát a hátsó konyhában könnyű volt elviselni a családfőanyatigris szigorát. Érdekes, hogy a sok udvarlás között is volt időm az elmaradt vizsgák leté­ telével foglalkozni, s így aztán még októberben letettem a nem könnyű növénykórtan vizsgát Győrfi professzor úrnál. Közben megint jött a téli tüzelőbeszer­ zés, így átmeneti pénzzavarba kerültem. Csomag nem volt esedékes, a Béla ha­ zai rétesküldeményét is elpusztítottuk immár, s igen éhesek voltunk. Pavlicsics Lóri, tősgyökeres soproni, barátunk tanácsára aztán egy délután kivonultunk a bánfalvai szelídgesztenyésbe és egy zsákra való őzláb gombát szedtünk. Én ott­ honról csak a csiperke gombát ismertem, így hát gyanakodva szemléltem a nagy, pikkelyes, fehér kalapokat, de Béla aranyos háziasszonya ehetőnek ítélte a sze­

59

désünket. Sőt „felesben” ki is rántotta a szép nagy kalapokat. Nekifogtunk a rendkívüli vacsorának, s annyi gombát ettünk, amennyi csak belénk fért. Ekkor állított be Mátyás Béla barátunk, aki megvizsgálva és megízlelve a maradék gombát, az alkalmi vacsoránkat, halálos komolyan bolondgombának minősítette. Én azonnal zöld karikákat kezdtem látni Béla pedig a növénykórtan jegyzetben kezdett lázasan lapozni, de abban csak főként a taplókról, meg a fakárosítókról volt szó. Mátyás Béla szerint a mérgezés első tünete a nyelv zöldülése, ezért a Béla lakásán reggelig ültünk egymással szemben és félóránkint behatóan vizs­ gáltuk egymás nyelvét, hogy immáron zöldül-e. Nem lett persze semmi bajunk, hiszen a világ egyik legfinomabb gombája az őzláb. Én pedig már mentem is újra vizsgázni Győrfi János elé, most éppen erdővédelemtanból. Ez nem volt könnyű feladat, mert alkalmazott tudománya volt ez a gombáknak és a rovarok­ nak, mármint a fás növények károsítása szempontjából. A vizsga rendesen úgy kezdődött, hogy kapott ajelölt két vagy három, halálosan összerágott, málladozó fadarabot, s meg kellett mondania, hogy mi károsította, s a károsítóról aztán mindent. Ezek a fránya károsítok azonban különbséget tudtak tenni még a fafa­ jok között is, nem úgy mint a szegény erdészpalánta. így aztán dupla volt a baj, ha az ember nem találta el azt a bizonyos károsítót a rágáskép alapján, mert még azt is megkaphatta: - Nocsak, kolléga úr, hát maga a fafajokat sem ismeri! Hát ezek után persze hogy nagyon büszke voltam, hogy Jánosnál jelesre tudtam menni. Sopron nemcsak elvesztette megyei székhely mivoltát, hanem egyben „ha­ társávterületté” is változik. Nem lehet többé szabadon beutazni, csak külön en­ gedéllyel lehet a várost megközelíteni. Nekünk, diákoknak ugyan természetesen jár a hivatalos beutazás, de utálatossá válik az utazási közérzet, amikor alig indul ki Győrből a vonat, máris megjelennek az ávósok és végigmotozzák, végigiga­ zoltatják az egész vonatot, valami leírhatatlan durva modorban. A karácsonyt természetesen otthon töltöm, de látom, hogy Debrecenben is félnek az emberek, nem nagyon tüntetnek a karácsonyfával, a gyertyagyújtással. Régen karácsony este csodálatos volt a város, amikor minden ablakban felra­ gyogtak a karácsonyi gyertyák, jelképezve az emberi szeretetet, a megértést, mindenki egyenlőségét a szépben-jóban. Most lopva viszik haza az emberek a kis karácsonyfát, és a hátsó szobákban állítják fel, hogy az utcáról ne lehessen látni: megszületett a Kisjézus. Mert nincs emberekben szeretet, megértés, úrrá lett az irigység, a besúgás, egymás életének a megrontása. A sajátosan értelme­ zett kommunista hatalmi eszmék az emberiségnek még ezt a csodálatosan szép ünnepét is képesek voltak megrontani. Az új esztendő hajnalán érdekes egy kis statisztika: az ország termőföldjei­ nek ekkor még 98 %-a magánkézen van, mindössze 1,2 %-a állami és 0,8 %-a szövetkezeti tulajdon. Ugyanakkor az egész országban összesen 634 a magán­ kézben lévő személygépkocsik száma. Sopron fuldoklik a méltánytalan elnyo­ más és megkülönböztetés miatt. Győrből egy fillér nem várható a háborús ro­ mokkal még mindig bővelkedő Sopron felépítésére. Elmennek a megyei hivata­ lok, velük sok megyei tisztviselő is kénytelen Győrbe költözni, s aki nem megy,

60

kétségbeesetten keres valamilyen állást. A kereskedők egyre jobban félnek, hogy a kis boltokat is államosítani fogják, és hozzánk is bevág a bomba. 1950. január 5-én megszűnik az Erdőmémöki Kar a Budapesti Egyetem része lenni. Az erdőmémökképzést a mezőgazdasági miniszter hatáskörébe utalják, s így születik meg számunkra a fából vaskarika: egyetemünk új neve: Agrártudományi Egye­ tem, Erdőmémöki Kara. Azaz nem mérnöki egyetemen mérnöki szak, -képzés és -diploma! Általában iszonyú zabosak vagyunk, mivel valamennyien büszkék voltunk műegyetemista mivoltunkra. Jobb volt hát ismét a tanulmányokkal törődni! Amikor január végén kasszát csinálok, kiderül, hogy ebben a ciklusban minden tantárgyból kitűnőre mentem, így aztán nincs gondom a tanulmányi iroda pontozásával. Megkezdődik a második félév, az utolsó félévünk az egyetemen. Hiú re­ mény volt azt hinni, hogy most lesz egy kis lazítás, mert immár a „célegyenes­ ben” 13 különböző tantárgy, 30 óra előadást és 16 gyakorlat órát jelent, azaz most is 8 óra a napi elfoglaltságunk, de a szombat délutánunk szabad. Sopronban 1950. február 10-12-e között Erdőgazdasági Konferencia van. Az ország egész erdésztársadalma a soproni városi színház épületében gyűlik össze. Az egyetemi ifjúság a karzatokat tölti meg színültig. Nem tudományos jellegű ez a tanácskozás, hanem a magyar erdőgazdálkodás „szocialista” átszer­ vezéséről van szó. Politikai érdekek érvényesítése érdekében megbontják az erdészet ősi gazdálkodási rendjét, az évszázados működés ritmusát. Többek kö­ zött második vonalba sorolódik az erdőmémök műszaki irányító tevékenysége, „szakalkalmazottá” válik. A gazdálkodás „feje”, az erdőgondnok a jövőben munkáskáder lesz, még jó, ha a legiszákosabb favágó. De lehet a gyepmester is. Megszűnik az erdőmémök vezető tevékenysége, csak a megvalósítás felelőssége az övé. Természetesen megvonják tőle az illetménylakás, az illetményfa és a vadászat jogát is. Lakást ezután csak az erdőkerülő kap, vadászni pedig a párttit­ kár meg a tanácselnök fog az erdőben. Döbbenetes hatása volt ennek a sok összehordott szemétnek, aztán előbb a negyedévesek, aztán a harmadévesek is kivonulunk a kongresszusról. Ettől per­ sze a hatalmi elképzelések még bőven jogerőre emelkednek, a hatalom birtoko­ sai viszont rajtunk és főként a harmadéveseken kemény bosszút állnak. így hát inkább tanulok, és február 22-én bejelentkezem vizsgára erdőhasználattanból Lámfalussy professzor úmál. Átlapozza kéziratos jegyzete­ met, s nevetve mondja: - No végre, megérkezett a sokszorosított jegyzetek ere­ deti példánya is, mert ugye ebből készült az a bizonyos gépelt jegyzetkiadvány? Hát szerényen bevallottam, hogy én vagyok a szerző. - Hát elég jó a jegyzet, a másolatokat is akceptáltam! De remélem, hogy fizettek érte a kártyások?” El kellett mesélnem a jegyzetkészítés teljes történetét, és úgy kaptam kitűnőt, hogy az anyagból egy árva szót sem kérdezett. Elhitte, hogy tudom, amit többszörösen leírtam. Aztán beóvakodtam Fekete Zoli bácsihoz erdőérték-számításból. Utáltam a hosszú kamatos kamat számításra emlékeztető képleteket, meg a táblázatokat, amit tudós professzorom egy élet munkájával állított össze. Hiába, ilyen hálátlan 61

a diáknépség! Egyébként nemcsak én utáltam a táblázatokat, hanem a tanszékre beosztott tanársegédek is, mert az öreg nem szerette a tétlenséget, s ezért ha egyéb tanszéki munka nem akadt, a tanszéki személyzetnek a faköböző táblák szorzásait kellett ellenőriznie. Ennek ellenére, hogy ilyen sok rosszat mondtam, levizsgáztam jóra, amivel teljesen elégedett voltam. A tavasz közeledtével egyre jobban izgatott bennünket a ballagásunk, illet­ ve hát előbb a szalagavatás. Mi ugyanis mindenáron szeretnénk valetálni, és mindenáron zöld karszalaggal szeretnénk búcsúzni az egyetemtől - a régi ha­ gyományok szerint. Azonnal elkezdődik a vita a tanulmányi osztállyal, meg a városi pártszervezettel, természetesen ismét a szalag színe körül. Mondanom sem kell, hogy ismét a piros színt favorizálják a „külső” elvtársak. Mi viszont megkötjük magunkat: ha nem zöld, akkor nincs ballagás! Ez azért elég nagy botrány lenne! Már nem is tudom, ki érdeme végül is az a kompromisszum, hogy lehet a valétaszalag zöld, de ki kell vonulnunk május 1-jén, és a ballagás végén koszorút kell tennünk a Várkerület sarkán lévő szovjet emlékműre. A délutáni erdőrendezés gyakorlaton nagy ordítozás kezdődött, amíg végül megegyeztünk abban, hogy ha kell, majd kivonulunk, s Köllő meg leteszi azt a koszorút az emlékműre egy hozzá hasonlókból összeállított, szűk körű delegáció élén. S jöhettek a zöld szalagok. így aztán nagy pánikot okoztunk a soproni széplányok csapatában, ugyanis az 1950. március 26-i szalagfelkötésig már csak néhány nap és eggyel kevesebb éjszaka volt hátra. És hát az volt a hagyomány, hogy a szalagszentelésig kinek-kinek a szíve hölgye hímezte ki a zöld karsza­ lagját. De a lányok szorgalmasak voltak (az én esetemben Mauzi helyett persze az angyali Tériké), s így a jeles napon, kis ünnepség keretében felkötöttük a zöld valétaszalagot. Én az enyémet mindmáig őrzöm: díszítésén két kis mókus libikókázik egy nagy farönkön. Nagy jelentőséget tulajdonítottunk egyébként a hagyomány szerinti valetálás kivívásának, hiszen ez volt az utolsó a Bánya-, Kohó- és Erdőmémöki Kar történetében, amikor együtt ballagtak a bányász-, a kohász- és erdőmémökhallgatók. A következő évtől, s azóta negyven éve, csak az erdészek ballagnak Sopronban. A zöld karszalagokkal azután vígan éljük világunkat, s többek között a húsvéti ünnepeket, amelyre most először nem utaztam haza Debrecenbe. Ehe­ lyett Tériké hívta meg Fertőszéplakra a kis társaságunkat a szülei házába. Men­ tünk hát a büszke egyenruhánkkal, zöld szalagjainkkal és a három lánnyal az ünnepire kimeszelt, kicsinosított faluba. Nagy-nagy szeretettel fogadtak bennün­ ket, tejbe-vajba fürösztöttek, pedig szegény emberek voltak. Aztán a ház népe a vendégekkel együtt elment a húsvéti nagymisére, én meg vigyáztam otthon a házra. Üldögéltem, nézelődtem, untam magam. Aztán észrevettem, hogy nem jár a kakukkos falióra. Leemeltem, hátha nincs felhúzva, de nem az volt a baj. A szerkezet egyszerűnek látszott, így hát egy zsebkéssel, egy kis petróleummal, és egy tiszta törlőronggyal nekifogtam az óratisztításnak. S bár soha életemben órajavítással nem foglalkoztam, szétszedtem, rozsdátlanítottam, töröltem, ola­ joztam, s összeraktam a meseszép öreg kakukkos órát. Éppen akkor kezdett ka62

kukkolni, amikor a háziak hazajöttek. Az idős házinéni csak megállt az ajtóban, s elkezdett sírni: az órát ugyanis az oroszok vágták földhöz még 1945-ben, s azóta volt néma. S most íme, öt év után újra él a kismadár. Ezek után, ugye, ne is mondjam, felejthetetlen húsvétban volt részem. A szeretetnek, a boldogságnak valami olyan megható kiáradásában, hogy végül még én szégyelltem magam, hiszen én csak szórakozásból raktam össze azt az öreg órát. Mindent nekem adtak volna, az összes ennivalót, innivalót, ami a ház­ nál volt, s azután, hogy nem fogadtam el semmit, úgy három hét után ért a nagy meglepetés: Tériké állított be egy este a szállásomra, s a szülei ajándékaképpen egy zsírban lesütött óriási libamájat hozott. Csodálatos látvány és csodálatos ennivaló volt. Hetekig ettük, hajszálvékony szeletekre vágva, Béláékkal együtt. És most, negyven év után bevallom, hogy egész libamáj sem azelőtt, sem azóta nem szerepelt többé életemben. Amilyen hálátlan vagyok a néni fejedelmi ajándékával szemben, bizony úgy emlékszem, hogy az adott ajándékozási pillanatban a Tériké forró csókjai és ölelése még a libamájnál is jobban érdekeltek. Hogy milyen felszínes is a diákember! 1950. április 26-án „Ballag már a vén diák!” S mi, az egyetem végzős nö­ vendékei, az ősi szalamandermenet formájában elindultunk az egyetemről, s búcsúztunk az iskolától, szeretett városunktól, Soprontól, s búcsúztunk attól a négy diákévtől, ami szinte mindőnknek a legboldogabb négy esztendeje volt. A szalamander élén a kis Dawy-lámpákkal utoljára ballagtak a bányászok és a kohászok, az erdészek kígyózó sora mellett pedig két oldalon a harmadéves er­ dészek vitték a fáklyákat. Érezte a város is az ünnepi percek tragikumát, a város is búcsúzott örökre szeretett bányászaitól és kohászaitól, s minden ablakban égett a gyertya a búcsúzás tiszteletére, mint hajdanán, amikor még élt az Ifjúsági Kör és éltek a selmeci hagyományok! Felejthetetlen este volt, végig a Várkerületben, majd vissza a Deák téri óráig. Séta a széplányokkal, a családtagokkal a kissé magkopott, és talán nem is működő időjelző órák körül, s bizony meghatottan hallgattuk az alsóbb évesek hagyományos szerenádját, a kedves diákdalokat, amelyeket semmilyen erőszak nem tudott kitörölni az életünkből, emlékeinkből. S valétabál is volt! Nem ugyan a Kaszinóban, hiszen azt tilalmazta a mond­ vacsinált statikai vizsgálat, no meg a párt döntése, hanem az egyetem tornater­ mében és összes termeiben. A bál elnöke Sébor János professzor úr, az ez idei dékán, a bálanya a professzor úr felesége, s a „Mindnyájan voltunk egyszer az Akadémián” kedves dallamára bevonultak az egyetemtől búcsúzó mémökjelöltek. Hagyomány szerint párosával, s elöl azok a fiúk menyasszonyukkal, vagy jelöltjükkel, akik már elkötelezték magukat. S a méltatlan környezetben, már­ mint azért méltatlan, mert nem igazi bálteremben folyt a tánc, de akkora valétabált éltünk meg, hogy nem volt ott hiány semmiben. Kívül maradt a gond, a politika, a történelem, az élet minden sérelme és bosszúsága, s mi csak táncol­ tunk, mulattunk - utoljára soproni egyetemistaként.

63

Másnap vasárnap van, s én igyekeztem kialudni magamból a búcsú és a bál minden nyomát, mert hétfő reggel meg kell kezdenem a második szigorlatom első írásbelijét. És ez nem semmi! Mindjárt az első napon: geodézia. Adnak egy hátrametszést, egy sokszögmenet szigorú kiegyenlítését és egy telekosztásszámítást. Aztán van egy műszerismertető leírás és már készen is vagyok. No, azt gondoltam, hogy a geodézia nem fog megoldhatatlan feladat elé állítani, hiszen ezt a tárgyat tudtam a legjobban. Másnap erdőműveléstanból ültünk együtt a könyvtár olvasótermében. Óriá­ si szerencsém van, mert a főtéma: a szálaló erdőgazdálkodás svájci példája. Hát ebből igazán tudtam írni, ha az alföldfásítási tételből nem is annyira. S végül a harmadik napon az állattan, növénykórtan, erdővédelemtan egyesített óriási anyagból, már nem is tudom, hogy mi, csak arra emlékszem, hogy a mechanikai erdőkárokról is szövegeltem vagy három oldalt. Most is van egy szabadunk, mert a következő nap: május 1-je. Megtörténik az az ominózus kivonulás, amikor évfolyamunk mindenkinek feltűnik rendes menetével és az akkor divatos mozgalmi daloknak többhangon való éneklésével. Felelevenítettük a régi dalolós kedvünket, s a dalos kivonulással lekvittoltuk a zöld karszalagért járó tartozásunkat. Másnap, hétfőn reggel aztán számomra, s néhány sorstársam számára meg­ kezdődött a szóbeli. Tulajdonképpen nem féltem, hiszen mindhárom tárgyból kitűnő és jeles vizsgáim voltak, a geodéziát kimondottan szerettem, művelésből lehetett mesélni, erdővédelemből pedig Győrfi János még biztosan emlékezett a tavaly nyári hősi erőfeszítésemre, amikor igyekeztem legyűrni az ezernyi rovar, s közel annyi madárka felismerésének nehézségeit. Délre már készen is volt a nyolc delikvens, az eredményhirdetésnél örömmel hallottam, hogy mindhárom tárgyból jelesre vizsgázván, jeles második szigorlatot tettem. Befordultam tehát immár a célegyenesbe. És nincs meghatottság nélkül, amikor elhangzanak az utolsó előadások, utoljára ülünk a tantermek padjaiban, vagy az asztalok mögött. Az utolsó órákon professzorainknak megköszönjük az előadásokat, úgy emlékszem, ekkor tap­ soltuk meg először a legkedvesebb, legjobb előadóinkat az utolsó óra végén, s be van fejezve az egyetem. No persze csak az előadások, mert most jönnek még a vizsgák az utolsó félévről, s aztán a zárószigorlat, de addig még történik egy és más. Hát először is: sorban elvonulunk a Széchenyi téren a fényképészhez, aki a tabló részére elkészíti a fotókat. Mert hát a régi hagyományoknak megfelelően tablót is ké­ szítettünk. Ezzel kapcsolatban az a megtiszteltetés éri waldenomat, hogy ,jelmez”-ként méltónak találtatik a fényképezéshez. A fele társaság az én waldenomban, a másik fele a Kocsis Feri ruhadarabjában fényképezteti magát. Jellemző rám, hogy én a Kocsis Feri waldenját részesítettem előnyben. Aztán valamennyiünk életében neves napok következnek: a mérnöki ta­ nulmányokat lezáró gyakorlat, illetve hát tanulmányi kirándulás. Ezek a gya­ korlatok évenkint váltakozva, az ország különböző részein történtek, ebben az

64

évben a mémökjelöltek kirándulásának a Pécsi Erdőigazgatóság volt a házigaz­ dája. Május 16-án hajnalban egy vasúti kocsira való vidám fiatalember indult út­ nak Szombathely felé, hogy aztán Nagykanizsán, Gyékényesen, Barcson át Pécsre utazzék. Tanárainkkal együtt hatvannál is többen voltunk, s ez alkalom­ mal még utoljára kitört a társaságból a diák. Bár csaknem egész napon át utaz­ tunk, de a társaság végigröhögte az utat, mert mindig elhangzott, történt, meg­ esett valami. A Szombathely és Pécs közötti útszakasz számomra teljesen isme­ retlen volt, kedvtelve nézegettem hát a dunántúli dombokat, a zalai erdőket, s aztán amikor kikanyarodtunk a Dráva mellé, akkor a kétsoros szöges kerítéseket. A folyón túl, Horvátországban békésen dolgoztak a földeken a parasztok, ép­ púgy, mint itthon nálunk. S mivel az éppen a „láncos kutya” időszak volt, a bé­ kés idill szemlélése közben valaki csak megjegyezte, hogy „Kutyát” csak egyet lát, az sincs láncon, hanem velünk van a vonaton! (Persze: Szentkutya!) Pécsett, a dzsámi mögött hegyre vezető utcában, egy kis palotában az er­ dőigazgató fogad bennünket. Szívélyes szavai jól esnek a fáradt seregnek, meg az a pohárka pécsi szilváni is, amit köszöntésképpen kapunk. Aztán megvan a nagy ajándék: két komplett teherautó, ami most tíz napig a miénk, s megyünk majd velük mindenhová, ahol néznivaló akad számunkra. Ezzel el is vagyunk bocsátva, s kissé aggodalmasan szálljuk meg teherautóinkat, mármint a vacsorát illetően aggodalmasan. Az autók aztán kanyarognak velünk a Mecsek útjain, egészen addig, amíg az a finom vaddisznópörköltszag teljesen átható illattá nem válik. Ott a mecsekszabolcsi erdészház, ahol már sürögnek-forognak az erdészek asszonyai a bográcsok körül. S csaptunk a kecskelábú asztalok mellett olyan erdészvacsorát, hogy csak zeng az erdőben a „Vadász vagyok király az én apám!”, meg a „Ragadd fülön barátom a színig telt pohárt!” Aztán a kihunyó parazsak mellett felcsendül az erdészhimnusz, s ma senkit sem kell elringatni a puha szénaágyon. Mindenki erdei tündérekről álmodik! Egészen a reggeli zörgésig, tülközésig, amikor teherautóink beállítanak. S már indulunk is az első tanulmányútra, melynek tárgya: a Mecsek erdői. S járjuk az utakat, az erdőket, billegünk a szerpentineken, ijesztgetjük a szarvasokat, őzeket. Ha jól emlékszem, Abaligeten ebédeltünk valamit közösen, s késő délután ér­ tünk vissza szállásunkra. Szombat lévén, mindenkit izgatott, hogy milyen is lehet Pécs, így tavasz végén, szombat este. így hát versenyen kívül felkapaszkodtunk a járgányokra, s bevonultunk Pécs éjszakai életébe. Vidáman kiforgattunk minden békés pécsi vendéglőt a maga polgári nyu­ galmából, megismertettük a vigadozókat a selmeci diákdalokkal, hajnal felé azonban gyalog kellett megközelítenünk erdészházunkat, ami nem volt kis telje­ sítmény, merthogy vagy nyolc kilométer volt, hegynek felfelé. Vasárnap - nem lévén hivatalos program - az egész napot Pécsen akartuk tölteni. Sok pénzünk nem volt, tehát sétáltunk a csodaszép városban, ámuldoz­ tunk a dzsámi, a minaret különlegességén, misét hallgattunk a székesegyházban, sétáltunk a főtéren, a városháza körül, a Rákóczi utcában, bekukkantottunk a 65

Nádor szállóba, felmentünk a Tettyére, de úgy emlékszem, hogy egy cseppet sem ebédeltünk. Délutánra aztán megfáradva, betelepedünk a székesegyház mellett lévő kerthelyiség fái alá, és ismét csak igyekeztünk megismertetni az arra sétálókat a soproni diáknótákkal. Este aztán megint jött a gyalogtúra hazáig. Ezen tulajdonképpen kissé fellázadt a nép, s másnap reggel parancsba kapták a volt pécsi diákok, hogy kerítsenek számunkra szállást valahol a város belterüle­ tén. Ez nem volt könnyű feladat: hatvan egyetemista számára szállást és tisztál­ kodási lehetőséget biztosítani, de végül is a pécsiek kitettek magukért, és másnap estétől már a Nagy Lajos Gimnázium tornatermében volt a turistaszállásunk, s az öltözőkben a mosakodás, tisztálkodás. A nyoszolya ugyan itt is csak szalma volt a padlóra terítve, ponyvával letakarva, s kissé sokan is voltunk egy „szobára”, de ki törődik ezzel huszonéves korában, nyáron, kiránduláson. Hétfőn egyébként nagy túrát csináltunk a Dráva-menti erdőkben. HarkányVajszló-Sellye-Barcs. Az előző községekben erdőállományok, ártéri telepítések, csemetekertek, Barcson azonban van egy nagy fatelep, fűrészüzemmel. Itt nagy szeretettel várnak bennünket, rántotthús ebédre, de ezt előbb még meg kell szol­ gálni: azaz végigjárjuk az egész fatelepet, a fűrészüzemet, hallgatjuk az ismer­ tetéseket, sőt egy vasúti rönkrakodógép ősbemutatóján is résztveszünk. Ez a helyi nagyfőnök saját konstrukciója - gyakorlatilag két fogaslánc egy közös ke­ reten - aztán, a nagyobb siker érdekében jó gyorsra kapcsolják: a nyárfa rönkök előbb ugrálni kezdenek a vázon, aztán keresztbe akadnak, majd visszazuhannak a földre. A vagonon a két rakodó ember meg szitkozódva ugrál el a rájuk zápo­ rozó rönkök elől. Szóval ez nem annyira sikerült, s ráadásul még gonosz meg­ jegyzéseket is megengedünk magunknak. Úgyhogy a helyiek sértődése miatt majdnem elúszott a rántotthúsunk. De hát mit csináltak volna annyi lesütött hús­ sal: harag ide, sértődés oda, asztalhoz ültünk és a finom falatok mellett kibékül­ tünk. Este Pécsett törzshelyünkön, a kerthelyiségben énekelgetünk, majd elége­ detten dorombolva vonulunk be a szomszédban lévő tornatermünkbe, s végre gyaloglás nélkül is alváshoz jutunk. Kedden az északi területek következnek: Mánfa, Magyarszék, Oroszló, Godisa és Sásd. Itt ér bennünket a déli meglepe­ tés: az erdészháznál rengeteg kecskelábú asztalon éppen annyi tányér, amennyi kell, és finom vaddisznópörkölt-illatok és -étel. De nemcsak a finom ebéd és a csapravert hordó ragadtatja ámulatra a jónépet, hanem az is, hogy az erdész asszonyok apraja-nagyja, csinosak és szépek, magyar ruhában sürögnekforognak körülöttünk, majd meg előbújik a helyi cigányzenekar, s van olyan tánc meg éneklés, hogy a hangja hét határra megy. Azt nehezményezzük kissé, hogy a banda a soproni nótákat nem tudja úgy kísérni, mint Bóczi Rudi bácsi cigányzenekara a soproni Pannóniában. Csak azzal lehet véget vetni a kora délutáni vigasságnak, ölelgetéseknek, hogy megígérik: hazafelé Sikondán nagyot fürdünk. Be is fordulunk Sikondára, ki is forgatjuk a strandfürdőt sarkaiból és a maga délutáni csendességéből. Óriási ordítozással vízicicázik az egész évfolyam. S mivel sűrűén vagyunk a medencé­ 66

ben, az üldözött partra is menekülhet. így tesz Szentei Barna is, de aztán futás közben a betonon a vizes láb megcsúszik, és Barna teljes erőből hanyatt vágó­ dik. Akkorát csattan a feje a kövön, hogy valamennyien megdermedtünk. És mozdulatlanul fekve marad! Ugrunk, rohanunk valamennyien, Barnát mozdítani sem merjük, s mindenkiben benne van a rémület, hogy valami rettenetes történt. Rohan már a fürdőorvos is, s aztán óvatos élesztés után Barna is mozdítja magát. Aztán csak megúszta egy kis fejfájással, s csak annyi történt, hogy aznap este nélküle énekelgettünk kedvenc kerthelyiségünkben. Szerdán aztán megint valami vérfagyasztó történik velünk. Mégocs, Magyaregregy környékén csúszkálunk és bukdácsolunk a teherautókkal a hatal­ mas homokban, mert itt homokfásítási bemutató van. Már benne vagyunk a dé­ lutánban, a szemünk-szánk is tele van porral, s a helyi erdész még egy homoki telepítést akar bemutatni. Mi dőlünk, borulunk a hepe-hupákon, ő meg csak bal karral rákapaszkodik a vezetőfülke üvegablakára. Aztán hirtelen jobbra zuha­ nunk egy nagy kátyúba, az erdész leesik a lépcsőről, s torkunkra fagy a röhögés, mert a bal hónaljából széles sugárban ömlik a vér. Az eltörött üvegablak felha­ sította az ütőeret. Ugrunk, szorítunk, emelünk, fektetünk, polcolunk, elkötözünk, s rohanunk a teherautóval Szászvárra. És pokoli szerencsénk van: az orvos dé­ lutáni álmát alussza, amikor felverjük, s betegünkkel berohanunk a rendelőbe. Aztán ő is szorít, kötöz, feszít, lezár, ragaszt - miután a kisebb teherautó azonnal rohan a balesetessel a pécsi kórházba, elárulja nekünk, hogy tíz percen múlt erdész barátunk élete, meg azon a szakszerű elszorításon, ahogy az orvosig tar­ tottuk a megsérült ereket. Amellett, hogy az egész társaság egy teherautóra ka­ paszkodva ballagott be Pécsre, ezen az egy estén nem daloltunk a megszokott kis kerthelyiségben, valahogy nyomott volt a hangulat. Másnap első utunk a kórházhoz vezetett, s csak akkor tör ki a felszabadult üvöltés, amikor a delegáció azzal jön vissza, hogy a barátunk nem csak él, ha­ nem minden veszélyen túl van már, merthogy összevarrták. így hát dalolva in­ dulunk egy hosszabb túrára, mert ma Dombóvár a cél. Itt van egy óriási fatelítő telep, s ezen egész nap van mit nézni. Hosszas magyarázatok, technikai bemu­ tatók, s a paprikáskrumpli ebéd szépségei mellett nekem leginkább az az aranyos kis mozdony maradt meg az emlékemben, ami a telepen a vasúti kocsik mozga­ tását végezte, s úgynevezett „szopós” mozdony volt. Ugyanis minden órában szopni ment a kazánházhoz, s aztán a felszívott gőzzel működött, amíg tartott benne a szufla. Hazafelé útban nagy dalolás az autókon, versenyben van a két teherautó legénysége, de gödörbe többet nem megyünk. Este a székesegyház melletti kerthelyiségben megtartjuk a szokásos műsort. A vendéglős boldog: amióta mi odajárunk, egészen fellendült a forgalom! A zárónap előtt: Mohács-Magyarboly-Németboly. Hát tanulmány is van, erdőnézés is van, de leginkább csak flekkensütés van a németbolyi foerdész udvarában. S nemcsak a finom fűszeres, borsos hússzeletek vannak jelen, puha kenyérrel, hanem Pécs környéki vörös bor is mint beigazolódott -, fölös mennyiségben. Mert a társaság komolyan vette a szíves kínálást, és 56,9 % ere­ jéig úgy berúgott estig, hogy azt rossz volt nézni. Hazafelé útban a merev része­ 67

geket a palánkhoz támogattuk, hogy legalább kifelé rókázzanak, de a Mecsek szerpentinjein egy merő frász volt az életünk, hogy valamelyik öntudatlan ki ne zuhanjon. Mondanom sem kell, hogy este a törzskocsmánkban nem volt vendégforgalom fellendítő tevékenység. Örültünk, hogy a lebénultakat a tornaterembe be tudtuk hurcolni. Utolsó nap reggel aztán a program technikai szünettel kezdődött. A felismerhetetlenségig lehányt teherautókat előbb tisztára kellett mosni, hogy egyál­ talán megjelenhessenek a városi forgalomban. Nem volt azonban már hosszabb „menő” program, csak a hét eseményeinek, élményeinek a kiértékelése az erdő­ igazgatóságon és utána egy pompás vacsora, végeláthatatlan rántotthús hegyek­ kel. Csak a bor nem akart egyáltalán fogyni! A köszöntők után aztán rövid sugdosás a főházigazdával, s alig néhány perc múlva megjelennek a pécsi sörgyár rekeszei, sok-sok finom pécsi sörrel. Ettől aztán a sok megsavanyodott erdész­ gyomor visszanyerte emberi arculatát. Nagy éljent kiáltottunk a Pécsi Erdészetre és a kedves erdőigazgatóra. Szombaton reggel indulás haza Sopronba. A vonaton persze megint teljes a komolytalanság, harsogó jókedv van, pedig talán utoljára van így együtt a teljes társaság. Elkészült a tabló is, és meghatódva nézzük magunkat az egyetem előcsar­ nokában: ez az a híres évfolyam, amelyik még a selmeci hagyományok szerint kezdte az egyetemet, élt két évet a régi diákszokások szellemében, s szerzett magának régi típusú erdőmémöki diplomát, amelynek tartalma még arra az ősi állapotra épült, amikor a kárpátoki tízezer hektárnyi erdőgondnokság területén az egyetlen az erdőmémök volt, akinek a fakitermelésen, az erdőművelésen kí­ vül értenie kellett a házépítéshez, az út- és vasútépítéshez, a folyamszabályozás­ hoz, a hídépítéshez, a fűrésztelephez és a csemetekerthez, a pisztrángtenyésztés­ hez és a vadaskerthez, hogy az alaptudományokról már ne is beszéljek. Utánunk ugyanis már csak szakosított erdőmémökök végeztek. A tabló kicsinyített mását természetesen ma is őrzöm, gondolom, így van ezzel valamennyi volt évfo­ lyamtársam. Júniusban aztán megkezdődött számunkra az utolsó hivatalos vizsgahónap. Én úgy gondoltam, hogy először a számomra könnyűnek látszó vizsgákon igye­ keztem túlesni, - ingyen. A vizsgahónap alatti vizsgázások ugyanis díjmentesen történtek, csak a halasztott, úgynevezett utóvizsgákért kellett fizetni. Június 5-én Lesenyinél erdészeti jogból, 10-én gyümölcstermesztésből Lajos bácsinál, 20-án Bolsevik Párt történetéből (essen bele a nyavalya), 30-án mezőgazdaságtanból Sipos úrnál egy-egy vizsga, s már készen is van a június. Hátra van még a nagyobb vizsgák és a szigorlati tervező, de ezeket csak a nyár után gondoltam rendezni, mert a decemberi végszigorlatot céloztam meg. így lesz egy kilencedik félévem is Sopronban. így hát éppen indulni akartam egy kis nyári pihenésre haza, Debrecenbe, amikor hivatott Winkler professzor úr. Tartozásom nem lévén irányában, el nem tudtam képzelni, mi lehet az ok. A mondott időben aztán Németh Firinccel találkoztam a tanszéki előszobában, s kettőnknek adta elő kedvenc professzorunk a nyári tervét: Ki kellene adni a ma­ 68

gasépítés tananyagának két félévre szóló jegyzetét. A nyári két hónap alatt ő írná a szöveget, mi meg rajzolnánk az ábrákat, harmadmagunkkal, mert egy építész­ mérnök-jelölt, Kubinszky Miska is be volt vonva a dologba. Ez váratlan fordulat volt, de mindkettőnknek volt hozzá kedve, így hát ezen a nyáron is Sopronba maradtam.

A „vakációm” 1950 nyarán Mielőtt szétszéledtünk volna az ország minden tája felé, még egy utolsó estére összejött az évfolyam a Soproni Sörgyár kerthelyiségében. Nem volt ez már szabályos szakestély, valahogy nem is volt kedve senkinek a régi vidámsá­ gok végigjátszására, csak üldögéltünk csendben a korsó sörök mellett, utoljára így valamennyien együtt, s csendben lepergett előttünk a négy együtt töltött esztendő. Annak minden vidámsága, szomorúsága, amiről valamennyien tudtuk, hogy soha többé nem ismétlődhet meg egyőnk életében sem, akár egyetlen perc­ re sem. Nem sejtettük ekkor még, hogy nemcsak az országban, hanem az egész világon szétszóródnak majd évfolyamunk tagjai, de tudtuk azt, hogy elmúlt éle­ tünkből az a szép idő, amikor csak az volt a legfőbb gond és kitűzött cél, hogy mi a következő vizsga. S olyan jó volt még nem gondolni arra, ami az életben történik majd velünk, csak arra, hogy Fekete Zoli bácsi nehogy „kitaknyoljon” még az utolsó vizsgán. Csak szinte dúdolgattuk szeretett dalainkat a csillagos nyári éjszakában, s aztán felcsendült az utolsó búcsúzó dal, előbb borongósan, majd mégis hetykén: „Mindnyájan voltunk egyszer az Akadémián! S letettünk minden vizsgát - no egy-kettő hijján! Megittunk számos »exet« - s jó néhány létra bort, S a dicső firma az volt, ki szerte udvarolt! Szép idő volt, jó idő volt! Kár, hogy elmúlt, jajj de kár! Feleségünk lesz majd nékünk, Aki számonkéri azt, hogy Sopron, Sopron, sáros Sopron Te vagy az oka mindennek!” S majd az ismétlésben az elődök iránti tisztelettel, a hagyományok el nem tűnő szeretetével: „Selmec, Selmec, sáros Selmec, Te vagy az oka mindennek!” Valamennyien tudtuk, hogy életünk egy vidám, s nagyjából gondtalan kor­ szaka fejeződött be, s legtöbbünk számára a soproni létünk is. A kedves város­ hoz való tartozás, ahol annyi szeretetet kaptunk, ahová annyi emlék, annyi sze­ relmes élmény fűz bennünket. Bizony megindultan ballagtam a sötét, a csendes

69

utcán hazafelé, szorongatta az a bizonyos gombóc a torkomat, amint egyre halkulóan hangzott utánam a szomorkás vadászdal: „Vadász vagyok - király az én apám! Vadászgatok királyi birtokán! Nincs egyebem, fegyverem, golyóm s lovam! Lányok előtt mégis ez jelszavam: Ha csókjaim feledve, a messze távolban, Emlékezz olykor-olykor - hű vadászodra!” Bizony könnyes volt az az utolsó erdészhimnusz az ötvenkét végzős diák­ tól, és nagyon fátyolosán hangzott el az utolsó: „Vivat, crescat, floreat - Academia!” Aztán leeresztett függönyök mögött dolgozni kezdtünk a magasépítési tan­ szék munkatermében, a magasépítési jegyzet érdekében. A professzor úr a saját szobájában keményen dolgozott a szövegen, s kiadta nekünk a rajzvázlatait, amelynek alapján az ábratáblákat mi készítettük el. 120 x 84 centiméteres karton táblákra szerkesztettünk fel mindent, mert a kihúzott táblarajzokat aztán a szö­ veg megfelelő helyeire négyszeres kicsinyítésben fűzték be, A/4 ívnagyságban. Kissé szokatlan volt a kicsinyítés miatt megfelelően vastagabbra húzott vonalak­ kal, feliratokkal kidolgozni a nagy rajzokat, de a bölcs professzor szerint a kicsi­ nyítés a rajzolási hibákat is negyedére fogja csökkenteni, s így minden nagyon szép lesz. Firinccel megrontottuk egymást, s emiatt egy nap szabadot kellett kémünk, hogy részt vegyünk egy felvételi meghallgatáson, ami a Honvéd Térképészeti Intézet állományába szólt volna. Budapestre utaztunk, ahol az Üllői úti lakta­ nyában kellett egy bizottság előtt megjelennünk. Sokmindent kérdeztek, főként a származást, politikai munkát, párttagságot, csak éppen a geodéziai tudásunk tapasztalatunk, - gyakorlatunk nem érdekelte őket. Nekem nem nagyon tetszett az ügy, de sok évfolyamtársunk, köztük Firinc is érdekelt lett végül térképész­ ként. Amiatt a februári erdészeti konferencia miatt az egész társaság még mindig meg volt zavarodva. Az ott elhangzott feltételek még a régi erdészcsaládból származó kollégáink hitét is megingatták abban, hogy még mindig erdésznek kell állnunk, ebben a rablógazdálkodásra szokott, történelmi és gazdasági hitelét felrúgó erdészeti szervezetben. Mérnöki képzettségünk sok minden más műszaki területre is irányítást adott, s egyelőre többen tanácstalanul nézegettük, hogy a diploma után mihez is kellene fogni. Aztán mégis elkértem magam egy napra, mert izgatottan hívott fel Mauzi családja. Arról kaptak ugyanis „fülest”, hogy a kisboltokat is államosítani fog­ ják, s ezért menteni igyekeztek vagyonuk roncsait, már ami a háború után meg­ maradt. Ez persze nagyon is bizalmas dolog volt, de úgy látszik, engem család­ tagnak tekintettek, s szükség volt egy férfikézre. Össze is csomagoltunk min70

dent, ami még megmaradt a régi szőnyeg- és függöny üzletházukból. Bizony én akkor láttam életemben először igazi, valódi perzsaszőnyeget. De volt néhány értékes ékszerük és egy kis megtakarított pénzük is. Mindent, még a Mauzi ke­ lengyéjét is óriási alumíniumhordókba csomagoltuk, majd a fedőlap réseit parafinnal lezártuk. Éjjel aztán valami kiskocsival az egész hóbelevancot kivittük a városon kívüli kiskertjükbe és ott elástuk a földbe. Én, a kérésnek megfelelően, szívesen segítettem, de kicsit hitetlenkedve, pániknak minősítettem ezt az egész akciót. így gondolta ezt Tériké is, s így in­ kább csak annak örültünk, hogy a titkos csomagolás ürügyén az időbe egy kis udvarlás-csókolózás is belefért. S milyen nagy volt megdöbbenésem, amikor két nap múlva, 1950. augusztus 1-jén, minden kisüzletet államosítottak, elvéve min­ den készletet és vagyont, amit az üzletben, vagy az üzlethez kapcsolódó lakás­ ban találtak, beleértve még a kasszában lévő pénzt is. Felháborodásomban szinte eszembe sem jutott, hogy ebben az időben egy ilyen mentőakcióban résztvenni több volt, mint kockázatos. Azonban, így visszagondolva a veszedelmes időkre, jól esik arra gondolni, hogy segítettem egy családnak a maradék kis emberségük megtartásában, merthogy csakugyan megmaradt mindaz, amit azon a napon és azon az éjszakán menteni tudtunk. Augusztus közepén Sopronba érkezett édesanyám. Sem azt nem tudta elvi­ selni, hogy egész nyáron ne lásson, sem azt, hogy ne lássa azt a várost, ahol négy esztendeig éltem, s azokat az embereket, akik között éltem. Beköltözött kis szo­ bámban az ágyamba, én pedig a földre költöztem, hiába hívták kedvesen a házi­ ak magukhoz: ő abban az ágyban is aludni akart, amely négy évig az én nyoszolyám volt. Hát varázslatos napokat töltöttünk így együtt, mert ő mindenre és mindenkire kíváncsi volt, akik és amik fontosak voltak az életemben. Még az állattani gyűjteménybe is bejött, ahol az első nyaramat tanulással töltöttem, s nagyon meg volt hatva, nem a bogaraktól, hanem hogy Győrfi professzor úr személyesen kalauzolta végig tanszéki birodalmán az én édesanyámat. Még egy vasárnap a Balatonra is kirándult velünk, ami nem kis utazás és nem kis strapa volt. De indult egy filléres kirándulóvonat Sopronból Badacsony­ ba, s a lányok fürödni akartak. Magdin, Mauzin kívül még Szentei Barnára és a mennyasszonyára is emlékszem. S az én édesanyám végigutazta, végigénekelte, végignevette velünk a fárasztó nyári napot, fürdött velünk a Balatonban, s etetett bennünket a hazulról csomagolt kajákkal. Mindenki el volt ragadtatva tőle, s én hihetetlenül büszke voltam az édesanyámra! Most aztán a két lányt takaréklángra kellett állítanunk, mert mindkettőnk­ nek voltak még a mérnöki szigorlatig adósságaink.

71

1950. december 21-e: mérnökké fogadtak! A hátralévő hónapokat Czeglédi Béla barátommal testvéri együttműködés­ ben töltöttük el, a vizsgák és a mérnöki diploma megszerzése jegyében. Először is Roth Gyula professzor úrhoz jelentkeztünk be vadászattanból. A felelet ment is mind a kettőnknek rendesen, úgyhogy tisztes jegyre számíthattunk, amikor vesztemre - arra került a szó, hogy a mi vadászati oktatásunk, sajnos, messze nem megfelelő, hiszen vadászati gyakorlatról szó sem lehetett. Az államhatalom ugyanis az egyetem teljes és csodálatos vadászfegyverlészletét is elkobozta, nehogy felkelést szíthassunk ellene. Még annyit sem hagytak meg a tanszék kezében, hogy bemutathasson Gyuszi bácsi egy vadászpuskát. Én azonban, az őzek, szarvasok, a nyulak és fácánok nagy tisztelője, azaz az „élet” tisztelője, túl lévén a felelés nehezén, valami olyan kijelentést tettem, hogy: - Ez az én szeren­ csém, nem kellett lőnöm ártatlan élőlényekre! Gyuszi bácsi megszűnt Gyuszi bácsinak lenni! Kirúgta maga alól a széket és ajtót mutatott. Valami olyasmit mormogott, hogy: - Minek él az ilyen ember! Az indexemet is két nappal később küldte utánam, egy apró betűvel bevésett elégségessel. Halálosan meg voltam sértve, de mit tehettem: nem lettem vadász bosszúból. Bosszantott Roth Gyuszi bácsi minősítése, mert egyre jobban szerettem er­ dész lenni, s igazságtalannak tartottam ítéletét, amit persze az én meggondolat­ lan fecsegésem váltott ki, de az index utolsó oldalán csak kitűnő és jeles jegyek voltak, s nagyon szúrta a szememet ez az érdemtelenül bekapott elégséges. (Nem mintha egy ilyen kalkulusnak bármi jelentősége is lenne aztán az ember életé­ ben!) így hát „biztosabb” vizekre eveztem, ahol „tuti” volt a siker. Lámfalussy professzor úrhoz mentem fűrésztelepekből vizsgázni. A jegyzetemet most is jónak találta, bár most nem volt az első félévi sokszorosítási trükk a nevemre írva. Jót nevetett a Roth Gyuszi bácsival történt afféromon, s aztán a tárgyára vonatkozó kérdezés nélkül beírt egy kitűnőt. Gyógyír volt ez sebeimre! Abszol­ váltam a Lesnyei professzor úrnál még hátralévő ,jogokat”, az erdészeti politi­ kát, igazgatást és közgazdaságtant, s aztán a nagy kedvenc következett: erdészeti szállító-berendezések. Adamovich is tudta, mint Lámfalussy, hogy a témát sze­ retem, legalább jelesre tudom, s hogy ebből a feladatcsoportból fogok szigorlati tervezőt is kérni, de azért ő rendesen lefeleltetett, azt is mondhatnám mai szóhasználattal, hogy,jó l megszívatott”. Aztán vigyorogva beírta a két kitűnőt. Most már igazán a célegyenesbe fordultam. Mielőtt azonban Czeglédi Bé­ lával együtt kikértük volna a szigorlati tervező feladatunkat az Út-vasút Tan­ székről, hivatott Lámfalussy professzor úr. Megint csak nem tudtam elgondolni, hogy mi lehet ennek az oka. Gyanús, hogy az üzenet szerint az erdőhasználat és a fűrészüzemek című jegyzetemet is szíveskedjek. A professzori szobában egy ismeretlen vendég van, akiről a bemutatásnál kiderül, hogy az erdészeti középis­ kola igazgatója. A professzor úr aztán elmondja, hogy a középiskolának tan­

72

könyv kellene az erdőhasználattani ismeretekből. - Nekem azonban kiadható írásos anyagom nincs, ezért csak azt tudom tanácsolni az igazgató úrnak, hogy a te jegyzetedet használják fel, nyomtassák ki! - mondta aztán Lámfalussy tanár úr. Hát ugye én meg csaknem megdicsőültem ilyen fene nagy megtiszteltetés révén. Ott helyben megalkudtunk, s így váltam én meggyőződésem szerint, kissé érdemtelenül - erdőhasználattani tankönyvvé! De mindezt nem is maga­ mért mondtam el, hanem Lámfalussyra jellemzésképpen. Hát nem csoda, hogy annyira tiszteltem! S most jöhet a diplomamunka története: október elején beóvakodtunk az Ut-vasút Tanszékre, hogy valami testhezálló szigorlati tervező feladatot kéijünk. Én egy kisvasutat szerettem volna, valami jó rétegvonalas térképen, Czeglédi barátom egy szép hidat szeretett volna. Adamovich és Petz azonban mást gon­ dolt. Miután megkérdezték, hogy hajlandók lennénk-e közös diplomamunkát kidolgozni, s mivel mi tétován biccentettünk, lecsaptak ránk! Akkor megterve­ zitek a Szilvásváradtól Jávorkútra vezető erdei út két kilométeres szakaszát. Körülbelül el tudtam helyezni a térképen az út valószínű előfordulását, de elég buta képet vághattunk a dologhoz, hiszen soha addig nem volt szokás konkrét építési munkára vonatkozó gyakorlati feladatot adni. Már megint olyan buta képet vágsz - mondta Cinke -, mint diófavágás közben szoktál. Mire én csaknem faképnél hagytam, s fordultam, hogy majd Lámfalussytól kérek inkább egy fűrészteleptervezést. Ő azonban az ajtóból visszahúzott, s gyorsan visszavonta a most már becsületsértésnek számító meg­ jegyzést. - Kaptok három hétre kiszállási díjat, elutaztok Szilvásváradra, s ott az erdőgondnok meg az építésvezető majd megmutatja, hogy melyik útszakaszt kell felmérnetek a helyszínen, és majd itthon, Sopronban megterveznetek. Komplett kiviteli tervet kell a szigorlatra beadnotok. És ezzel passz! Kezünkbe nyomta a kiutaló írást. Bélával megszerveztük magunkat és november elsején vonatra ültünk. Az­ tán ment velünk a vonat, nem a fél, hanem az egész országon át a Sopron - Győr - Budapest - Füzesabony - Eger - Szilvásvárad vonalon. Már erősen esteledett, amikor Egerből kisikoltozott az egy kocsiból álló szerelvény, amelyet két piciny mozdony húzott. Átvágtunk az egri váron, mivelhogy a vasút éppen a nagy vár­ fal és a külső vár között megy el, s aztán becsavarodtunk a hegyek közé. Felné­ met után Szarvaskőn lihegett át velünk a két kis mozdony, majd Monosbél és Bélapátfalva. Micsoda történelmi helyek! Itt beterelték az egyetlen személykocsi népét a szemközti kocsmába, mert meg kellett vámunk és át kellett adnunk az egyik kis mozdonyunkat a „lefelé” jövő, hasonló szerelvénynek. Hát nem egy vígjátékba illő vidék ez? Mire bekattogtunk a mesepici állomásra fekete sötétség volt Szilvásváradon, s aztán tapogatva, mint a vakok, megkerestük a kastélyt. No nem a világszép hercegkisasszony miatt, hanem mert ott működött Szabó Karcsi, az erdőgondnok. - Hol a jó büdös fenében vagytok már ennyi ideig! - fogadott lebilincselő kedvességgel, s aztán elhelyezett bennünket egy jól hűtött vendég­ szobában, amelyben egy szikra tűz sem égett már vagy öt éve. Csendesen bele­

73

fagytunk az ágyba, s reggel, amikor kiolvasztottak bennünket, kipihenten kel­ tünk. Gondoltuk, errefelé ennek így kell lenni. Karcsi aztán elmagyarázta, hogy a kérdéses utat az Adamovich-Petz-duó tervezte KK munkában (jó pénzért), de az út középső szakaszán elszúrták a nyomvonalat, így nem lehetett megépíteni. Itt kell azt a két kilométernyi sza­ kaszt az építhetőség érdekében értően áttervezni. Azonnal kigyúlt fejünkben a százas égő, de mit lehetett tenni. - Szaladjatok fel szemrevételezni a szakaszt! így, derűsen a mi Karcsi barátunk. - Szaladjunk! - mondtam én Bélának, s elin­ dultunk szép csendesen a Szalajka völgyében. Jól beástuk magunknak a völgy feléig, amikor hegynek fordult egy friss földhányás - no ez lesz az új út kezdete. Kapaszkodni kezdtünk a balra csavarodó völgyben, amikor kisütött a nap, és a távolban, a szemközti hegy csúcsán megcsillant egy friss sziklavágat. - No have­ rom - marháskodtam Zügő barátommal -, ott kezdődik a te szakaszod! - jelzem, számítva arra, hogy lehetetlenséget mondok. De nem! Két órai masszív és négy­ kézláb hegymászás után csakugyan ott volt a kérdéses útszakasz kezdete és még utána olyanabb két kilométer. Ha nem lettek volna ott a cserzett bőrű útépítők, még sírdogáltam volna is egy kicsit, de mint „új mérnök urak”, ezt semmiképpen nem tehettem. Itt derült ki ugyanis a turpisság: a hegyoldal olyan meredek volt, hogy a feltöltés egyszerűen lecsúszott rajta a völgybe. Azért kellett áttervezni az egész útszakaszt, gyakorlatilag folyton szerpentinező teljes bevágásba, hogy egyáltalán megmaradjon az útpálya. Olyanok voltunk, mint a felszabadulási szobor a Gellérthegyen: - No ezt jól kifogtuk! Aztán ismét csak hasmánt le­ csúszkáltunk a hegyről - újra befagyni a vendégszobába. Ja persze: majdnem elfelejtettem, hogy a faluban egy üzlet sem volt, egy falat kenyeret sem lehetett kapni. Az a veszély fenyegetett, hogy éhen pusztulunk. Nyilvánvaló volt, hogy ezt a munkát nem lehet úgy csinálni, hogy Szilvás­ váradon eljátsszuk az eszkimót, aztán minden reggel megmásszuk a hegyet, mert mire felérünk, már indulhatunk is haza. Valamit ki kellett találni! - Hol alusznak a munkások? - tettük fel a kérdést Szabó Karcsinak. - A bánkúti menedékház van átalakítva munkásszállásnak, a Bükk-fennsíkon! - volt a válasz -, de az nem embernek való hely! Szerintük viszont a napi hegyre fel - hegyről le volt nem embernek való, ezért bejelentettük, hogy felköltözünk Bánkútra. Másnap aztán másztunk, de este már a csipkéskúti ménes kocsija repítette a „mérnök urakat” Bánkútra. Itt még sohase jártam, de Szabó Karcsinak is volt valami igaza, mert a sebtiben helyreállított egyetlen teremben, az emeletes ágyak között zsúfolódó negyven munkás testszagában, meg egyéb rosszindulatú kipufogásában olyan vastag volt a levegő, hogy nemhogy a kés, de a kisfejsze is megállt volna a levegőben. Viszont meleg volt. Érvényesült a klasszikus megál­ lapítás: - Kristálytiszta levegőben már sokan megfagytak a hidegtől, de a büdös melegbe még nem pusztult bele senki! Az egyik faállványon helyet szorítottak nekünk is, sőt itt teljes kommunizmus uralkodott, tehát a közösből tisztességgel enni is kaptunk. Mindenki lefekvéshez vackolódott, ám az építésvezető, meg a ménesgazda bennünket nem hagyott elhullni. Ez a két eszelős boldog volt, hogy velünk ép­ 74

pen kivan a parti, tehát tarokkozni kellett velük reggelig. Iszonyú volt! S én kü­ lönben is rendkívül gyengén játszom. Hát még álmosan és fáradtan, amikor egész nap hegyet másztunk meg mértünk. De nem lehetett abbahagyni, mert aki elaludt, azt megverték, mármint nem a kártyában, hanem úgy fizikálisán! Reggel aztán egy gyönyörű csodavilág várt ránk! Éjjel, amíg mi tarokkoz­ tunk, leesett a Bükkben az első hó. Szikrázott a napfényben a gyémánt tündér­ világ, s mi be voltunk „falazva” e világ érintetlen közepébe. No, gondoltam, itt többé se előre, se hátra! Ám ekkor a távolból erősödő csengőhang, s berobogott a csipkéskúti ménes csengős szánkója! S mi repültünk a friss, gyönyörű havon a Vaskapu felé, és miénk volt az egész csodavilág! A mámor egészen a munkate­ rületig tartott, ott aztán ráébredtünk a szörnyű valóságra: a meredek hegyoldalon szárazon is alig lehetett megállni, nemhogy havas állapotban. Én még a műszer mellett csak megálltam valahogy a kitaposott kis teraszon, de Bélának kellett vinnie a lécet. Őt aztán kötélre kötötték, és két ember tartotta a partoldalon, amíg ő a mérőléccel egyensúlyozott. Iszonyúakat esett léccel, léc nélkül. Többet volt hason, mint függőlegesen. Aztán technikai okok miatt abbamaradt a napi munka, mert a négy méteres léc kiesett a kezéből és leszánkázott a völgy fenekéig. Én leültem, Béla ment a lécért a két kötéleregető munkással. Hogy miket mondott, jólneveltségem tiltja leírni. De majdnem jobban járt, mint én. Közben ugyanis, amíg én üldögéltem, sziklarobbantásokat végeztek, megfeledkezve arról, hogy én kint vagyok éppen a szórásvonalban. Csak a nagy pukkanásra riadtam fel, s már zuhogtak is körülöttem a lehulló kövek. A műszer védelmére mellé ugrottam, de amikor egy focilabdányi kő a fejemtől alig egy méterre hú­ zott el a levegőben, eldobtam magam a legközelebbi fatörzs mögé, mint légitá­ madáskor a háborúban. Délután aztán ismét zuhogni kezdett ránk a hó, s a mi ruhánk bizony nem nagyon volt alkalmas az ilyen szibériai körülményekre. Estig úgy pacallá áztunk, hogy gatya nem maradt szárazon. Nem baj, gondoltam kajá­ nul, amikor kiteregettük mindenünket a meleg büdösben, de így legalább nem kell tarokkozni. Vagy igen! Jött a két eszelős, a munkásokkal betekertettek ben­ nünket két-két pokrócba és ismét tarokkoztak velünk reggelig. A harmadik napon már olyan álmos voltam, hogy nem láttam a számokat leolvasni a műszer távcsőben, így aztán a munkahelyen, egy hajlatban aludtam egy kicsit, hogy éjjel ismét helytállhassak a kártyák mellett. Úgy megfáztam, hogy nem tudtam a számokat írni a jegyzőkönyvbe! Nem baj, gondoltam, de este nem kell majd tarokkozni! Hiú remény! Este jött két liter forraltbor, annak jó ­ részét megitatták velem, úgy berúgtam, mint egy csacsi, de azt mondták, hogy aznap este játszottam a legjobban. Talán nem is részletezem tovább, mert csak ugyanilyen daliás élményeket tudnék mesélni. Mindenesetre tíz nap alatt összevágtuk a három heti felmérési munkát, és már szánkáztunk is le a hegyről. Elköszöntünk, s felültünk az Eger felé kapaszkodó kisvonatra, s egyszercsak azt vettük észre, hogy a felszálláskor zsúfolt kocsiban egyre több hely támad körülöttünk. Sőt a bélapátfalvi moz­ donycsere ideje alatt az egyáltalán nem ibolya illatú kocsmában is elhúzódtak az emberek a környékünkről. Ugyanis a bánkúti tíznapos bűzpreparációtól ruhánk­ 75

ból valami iszonyatos trágyaillat áradt, ami ugyebár a turistaházban, a tömény koncentrátumban nem érvényesült, no de igazi emberek között. így a hazautazás legkínosabb emléke az maradt számunkra, hogy minden átszállásnál szégyen­ kezve kerestünk a vonaton valami félreeső zugot, ahonnan viszonylag kevés útitársat üldöztünk aztán el, átható és elviselhetetlen büdösségünkkel. Ruháimat Sopronban egy hétig az udvaron lévő porolón fujdogálta a télelő szele, de azokban a napokban még a macskák is széles ívben elkerülték a poroló környékét. De megvoltak a felmérési adatok, és hozzákezdhettünk a szigorlati tervező kidolgozásához. Hát csináltunk is olyan csodálatos úttervet, hogy máig is azon az úton közlekednek a kocsik, az autók, az emberek. Kifutottunk az időből, mert nekem még két vizsgám is hátra volt a szigor­ lati jelentkezésig. S erre maradt mindössze három napom. A főbaj az volt, hogy az egyik vizsga, az erdőrendezés I-II., kutyakemény feladatnak ígérkezett. De nem volt más lehetőség: csak vizsgázni, vagy halasztani a szigorlatot. Hát ez utóbbit azért talán mégsem! így hát december 5-én bevonultam vizsgázni Fekete professzor úrhoz, azaz inkább a gömbcsuklós karosszékhez! Miután leültem az oldalsó kisasztal mellé, fellapozta az indexemet, s nyilván elégedetten állapította meg, hogy egy szép vizsgának néz elébe - azon a lapon ugyanis csupa kitűnő érdemjegy volt beírva! Feltette az első kérdést: szerencsém volt, ezt jól megfe­ leltem. Következett a második kérdés, amire valami marhaságot mondtam. Dobta is magát hanyatt a gömbcsuklós székben! H átjött a harmadik, a .javító” kérdés. Ezt azonban megint jól tudtam. Akkor a negyedik: megint tök és hanyattesés. Következett az ötödik, ami megint csak ment, s a hatodikra hanyattesés. S így szórakoztunk egymással: a páratlan kérdéseket mindig tud­ tam, a párosokon elvéreztem. Zoltán bácsi félóra elteltével hitetlenkedve újra megnézte az indexet: valóban benne állott az összes többi tárgyból a kitűnő. Nosza, ő se hagyta magát: ki akarta hozni belőlem erdőrendezésből is azt a ki­ tűnő jegyet. Több mint egy óra elteltével unta meg az egyet egyenesen, egyet hanyatt játékot. Akkor aztán maga elé csapta az indexemet, nagyot kanyarított a tollával a levegőben, és azzal a sajátos akcentusával rám ordított: - Hát kérem, közepes -, s magyarázatul hozzátette: - az is „k” betűvel kezdődik! Kivonszol­ tam magam a szobájából. Kint már az összes tanársegéd a kulcslyukon lógott: nem tudták elképzelni, mit csinálunk egymással másfél óráig. December 9-én Magyar Pálhoz már úgy mentem vizsgázni alföldfásításból, hogy csak egy éjszakám volt átnézni a dolgait. Enyhítendő a várható szigort, mindjárt bejelentettem, hogy az egyetemen ez lesz az utolsó vizsgám. A szöve­ gelésben nem is volt semmi hiba, de aztán felmarkolt egy csomó száraz füvet, és ki kellett volna válogatnom közülük a hortobágyi szikesekre jellemző fuféléket. Erre aztán már feltartottam mindkét kezemet: megadom magamat! Beírt egy jót, s ezzel a végszigorlat előtt abszolválva volt minden kötelezettségem. December 18-án reggel nyolc órakor Mészáros István tanársegéd írta rá a szigorlati lapom tetejére: - Harmadik erdőmémöki szigorlatának írásbelijét meg­ kezdte! S én megkezdtem! Első napon erdőrendezéstan, erdőbecsléstan, erdőérték-számítástan „közigazgatásilag egyesített” tantárgyakból írtunk, de már nem 76

tudom, hogy mit. Sőt arra sem emlékszem, hogy mi volt az írásbeli szigorlat témája az erdészeti szállítóeszközök és -berendezésekből a második napon. A harmadik napon, december 20-án Lámfalussy professzor úrnak valami fűrészte­ lepet kellett megtervezni, felszerelni, munkamenetet tervezni, s következett a szóbelizés. Nem voltak már közöttünk bányászok és kohászok, így nem maradt ki a ko­ rábban szokásos egy pihenőnap az erdészek részére sem. Tizenketten sápadoztunk reggel a dékáni előtérben, mert hiába vagyunk már „öregek”, meg „rutino­ sak”, meg „mémökjelöltek” - a szigorlat bizony akkor sem semmi. Én szeretek a nehezén túlesni, tehát Fekete professzor úrnál kezdek. És úgy látszik, a gömb­ csuklós szék nélkül enyhültebb, megértőbb a szigorú professzor, mert a bizottság előtt mindhárom válaszomat elfogadja, s már el is vagyok kegyelemben bocsát­ va. Kis pihenő után példátlan esemény következik a szigorlatozás történetében: két vizsgázót hívnak egyszerre: Czeglédi Bélát és Zsigó Lászlót. Közös szigor­ lati tervezőnket együtt kell megvédenünk, de nincs mit védeni, mert Petz Pippó az egekig opponálja a bükki úttervünket, s mi csak a mérési körülményekről, az eredményekről, a pontosságról, a vonalvezetés szempontjairól tudunk beszámol­ ni. Ha lehetne tapsolni, bizony megtapsoltak volna bennünket. S akkor már csak az erdőhasználat volt hátra Lámfalussynál. A bizottság éppen kiment kávézni, így hát ketten voltunk a vizsgateremben. Kedvesen érdeklődött, hogy a másik két tárgy hogyan sikerült, mondtam, hogy jól, de Zoltán bácsival két hét előtt volt egy kis afférom. Jót nevetett, kezet fogott velem, s kérte, hogy küldjem a következő jelöltet. így történt, hogy nála úgy szigorlatoztam le kitűnőre - mint később kiderült -, hogy egy árva szót sem mondtam. Lezárták a szigorlatot, minden felelet lefutott, a bizottság visszavonult osz­ tályzásra. Telt-múlt az idő. Eltelt egy óra, másfél óra, aztán kettő, s még mindig nincs eredmény. Végre nyílik az ajtó, kijön Adamovich, s int, hogy menjünk! Valami baj volt? - kérdezem súgva. - Igen! - válaszolja. - Kivel? - kérdezem. Hát veled - mondja, de most már nevetve. Az történt, hogy Adamovichnál és Lámfalussynál kitűnőt kaptam, s bár Zoltán bácsinál is jól ment a szigorlat, neki volt egy kutyakemény szokása: csak egy kalkulussal volt hajlandó jobb jegyet adni a szigorlaton, mint amit a vizsgán ért el a diák. így mivel én közepesre mentem nála, a konferencián azt mondta, hogy ,jó ” Igen ám, de volt egy osztályozási szabály: ha valaki két tárgyból ki­ tűnőt kapott, csak akkor volt a szigorlat összértéke is kitűnő, ha a harmadik tárgyból legalább jelest ért el. A bizottság kapacitálni kezdte az érdekemben Zoltán bácsit: - Hadd legyen kitűnő diplomája ennek a gyereknek! De ő kemény és elutasító volt: - Kérem, NEM! Hát ez tartott olyan sokáig, amíg életében elő­ ször eltért meggyőződésétől, és két osztással adott jobb jegyet a szigorlaton, mint a vizsgán. De én ezt csak utólag tudtam meg. Most ott álltunk félkörben mind a tizenketten a dékáni íróasztal előtt, hiva­ talosan utoljára waldenben, utoljára egyetemi hallgatóként. Szemben velünk, a bizottság félkaréja előtt dr. Fehér Dániel professzor úr, az ez idei dékán. S felol­ vassa az eredményeket: csak ezt értettem meg: - Zsigó László - szótöbbséges 77

kitüntetéssel s aztán szinte elsötétült a hallásom! Arra ocsúdtam, hogy a hófe­ hér hajú, idős és nagyhírű professzor elém lépett, kezet nyújtott, s elhangzott a „mérnökké fogadom!” S jöttek sorban mind a bizottság tagjai és a vizsgáztató professzoraink, s mind kézfogással erősítették meg, hogy erdőmémök lettem. Kint az utcán 1950. december 21-e van - egyébként Sztálin születésnapja -, de hol van ez jelentőségében az én mérnöki diplomámhoz! Nem is megyek az utcán, hanem repülök! Házigazdámék sorban állnak az előszobában, virággal, pohár borral várnak, és sír Mária néni, mintha a saját fia lennék! Bent a szobám­ ban is virágcsokor az asztalon, s távirat van hozzá támasztva: „Mérnökségedhez tiszta szívből gratulálunk édesanyád, édesapád” Vajon honnan gondolták, hogy a vizsgán nem fogok elhasalni? Aznap éjjel persze nem volt alvás, s Bélá­ val, aki természetesen szintén sikeresen vette az utolsó akadályt, még elmentünk egy liter „mérnöki” borra a Pannóiába, no meg utoljára hallgatni még Bóczi Rudi bácsit és cigányzenekarát. Aztán rendbe tettük a dolgainkat - azazhogy mit is beszélek: dehogy tettük rendbe! Mindketten meglógtunk a hajnali vonattal, nehogy Magdi és Mauzi le­ csapjon ránk - mint friss diplomás mérnökökre, mint jó partykra! Valóban szép csendben hagytuk el Sopront, tanulmányaink, szerelmeink, kudarcaink és dicső­ ségeink színhelyét, s utaztunk haza a Tiszán túlra szüléinkhez, karácsonyra. A szokásos apró ajándékok helyett én most semmi mást nem tudtam a kis fa alá tenni, mint az erdőmémöki harmadik szigorlat igazolását, mely tanúsította, hogy immár okleveles erdőmémök lettem. Alighanem ez volt életünkben az egyik legszebb karácsony. Karácsony első napja aztán édesapám napja volt. Már említettem, hogy a Debreceni Református Kollégium tanári testületében igen sok István és János volt, s régi hagyomány szerint az Istvánok, Jánosok Debrecenben karácsony első napján tartották névnapjukat. Jártuk tehát sorra az ünneplőket, édesapám vitt magával minden ismerőshöz. S amikor megérkeztünk egy-egy sokadalomba, boldogan jelentette be: „Okleveles erdőmémök lett a kisfiam!” Hát ennyi!

Sopron nem ereszt el... S ha be kell fejeznem a történetet, ugyan mit is lehetne összefoglalóul mondani életemnek ezekről a fényes éveiről. Az elmondottakból talán túlságo­ san is nyilvánvaló, hogy a zavartalan boldogság, a vidám diákélet, a színes, ese­ ményekkel teli, csillogó fiatalság, az első két egyetemi év arra az időre esik, amely a Bánya-, Kohó-, és Erdőmémök-halIgátok Ifjúsági Köre égisze alatt, a régi Selmecbányái hagyományok szellemében történt. Itt nemcsak a külsőségek­ re, az egyenruhára, a tisztségekre, a szokások gyakorlására gondolok, hanem arra, hogy mindezek és az ebből következő viselkedés, összetartozás, önzetlen szeretet, valami acélnál is szilárdabb együvé tartozást, fegyelmezettséget, ha úgy 78

tetszik, erőt jelentett valamennyiünk számára. A sok közös cselekvés, meg per­ sze a sok „marháskodás” is cinkossá, de egyben testvérekké is tett bennünket. Az ember minden pillanatát úgy élte, hogy bizton tudta: nincs egyedül. Az egész egyetem - talán még a professzorokat is beleértve - jóban-rosszban együtt volt, s ez volt a mi természetes életformánk, amelyben megfér a szegénység a gazdag­ sággal, az éhezés a jóllakottsággal, a szomjúság a sörben-borban való dúskálással, a lustaság a serénységgel, a balgaság a tudománnyal. Ezek az ellentétpárok így külön-külön is, és összegyúrva is, és még száz hasonló: ez volt az a boldog testi-lelki állapot, amit útravalóul kaptunk valamennyien Soprontól - vagy ha úgy tetszik: Selmecbányától. Ezektől az élményektől, tapasztalatoktól - vagy ha úgy tetszik: „évektől” vagyunk - olyanok, amilyenek vagyunk. Az én történetemből, meg hát valamennyiőnk soproni életéből az esztelen erőszak szükségesnek tartotta könyörtelenül eltiporni a hagyományokat, a sop­ roni egyetemi ifjúságnak ezt a varázslatos összetartó erejét, s így vált mássá, szürkébbé, színtelenebbé diákéletünk. Fokozatosan zsugorodott össze az egye­ tem egészét összefogó szeretet, megértés, barátság - előbb a „szak” területre, aztán a szakon belül már csak az évfolyamokra, s végül csak a néhány jóbarátból álló kisebb csoportokra. Az egyetemi életünk éléséből származó sok-sok bohókás, máskor meg tragikomikus „kalandokból” hogyan változott az élmények sora a tanulmányokra koncentráló mindennapi munkává, aztán a feladatok egy­ szerű és szükséges teljesítésévé. Mi belül ugyanazok maradtunk ugyan, s emle­ gettük is a régi „híres” eseteket, de körülöttünk átalakult a világ, ami befolyásol­ ni kezdte a mi életünket is. Évfolyamunk, amely a valétás alatt még egységes volt tetteiben és gondolataiban, utoljára a tanulmányi kirándulás hangulatában volt úgy istenigazában diák, aztán - a mérnöki szigorlatra készülve - egyéni küz­ delmekké formálódott életünk sora. A negyedik évet lezáró tanulmányi kirándulás után a négyéves mindenna­ pos összetartozás, s minden nap ugyanazon program szerint élő testület egyé­ nekké, egyéniségekké változott, s ki-ki elindult a saját élete felé. A testvéri se­ regből az utolsó soproni hónapok feladataihoz már csak ketten maradtunk elvá­ laszthatatlanok Czeglédi Bélával, s mi is talán csak azért voltunk olyan erősen összekapcsolva, mert a szigorlati tervező teljes együttműködést kívánt, testvé­ rekké tett bennünket. De mire eljutottam odáig, hogy az áhított célt elértem, s kezemben tartottam az erdőmémöki diplomát, észre kellett vennem, hogy egye­ dül állok az életre szóló út első méterénél. Mégis, akkor mi az, ami ennek az egész történetnek értelmet ad? Valóban én is - mint mindnyájan - egyedül indultam az életnek. Sőt: végül is a sors úgy hozta, hogy életemet nem is erdőgazdálkodási, hanem a tervező mérnöki gya­ korlatban éltem végig. Mégis mindmáig kincsként őrzöm magamban a soproni négy diákév minden édes-bús emlékét. Másként kezd dobogni a szívem, ha munkám, vagy sorsom Sopronba visz. És bár munkakörülményeim következté­ ben soha nem adatott, hogy közvetlen munkatársaim erdőmémökök legyenek, mégis bárhol jártam az országban, az erdészek körében mindenütt barátokra leltem. Találkozásainknál tiszta szívből jött az ölelés, újra élt a szeretet, és ha 79

kellett, testvéri volt a segítségnyújtás. S ha nem is élhettem erdészként az erdő­ ben, körülfogott az erdő szeretete és az erdészek szeretete, mint Isten minden­ ható hatalma. Testben-lélekben bizonyára valamennyien visszajárunk diákboldogságunk színterére, Sopronba, az Erdészeti Egyetemre, bejárjuk a csodálatos botanikus kert útjait, amely őrzi ifjúkori lépteink nyomát is. Boldogan merengünk, s szinte halljuk a folyosók, előadótermek zsibongását, a fenyők suhogását, a lombok között ugráló mókusok neszét, a madarak csicsergését. Mindenre emlékezünk! Ma már persze elült szívünkben a vizsgákra készülés izgalma, a siker viha­ ra, a bukások bosszúsága. Halvány emlékké mosódtak a vizsga előtti gyomorre­ megések a tanszéki előszobákban. A régvolt professzoraink is mind egyformák már emlékeinkben - feledve, hogy az egyik szigorú, a másik meg engedékeny, vagy megértő volt. Professzorainkra, mint a mi oktatásunk nagy egyéniségeire, a tudásukra, a bölcsességükre emlékezünk - de a legnagyobb tisztelettel emléke­ zünk, hiszen tőlük tanultuk a szakma szeretetét, a tudomány tiszteletét és azt a tudásmagot, amellyel ki-ki elindulhatott életútjára. És bár elszállt azóta egy em­ beröltő, mégis úgy érezzük, hogy ma is itt vannak velünk a botanikus kert sétá­ nyain. Fehér professzor úr most is kérdezgeti a növények latin neveit, Walek professzor úr a matematika rejtelmeit, Sébor professzor úr méreti az alapponto­ kat, Fekete professzor úr számba véteti a faállományt, Roth professzor úr az erdő vadjait, Botvay professzor úr leolvastatja a meteorológiai műszereket. És valóságban is itt vannak velünk ők, mert fehér márványba vésett szob­ raik itt állnak az örökzöldben, hirdetik emléküket, tanúsítják hitüket és embersé­ güket. Hiszem, hogy az örökkévalóságból látják, amint meghatottan állunk előttük, s meséljük családunknak, gyermekünknek azt a régi „hogyisvolt”-ot. S amikor a régi tisztelettel meghajtjuk üdvözlésre fejünket, visszaköszönnek ők az ősi köszöntéssel: „Üdv az erdésznek!” Budapest, 1990. április havában

80

ÖTVEN ÉVE ÖLTÉK MEG AZ AKADÉMIÁT E gy szem tanú v a l l o m á sa

W isn o v sz k y K á r o l y

Bevezetés és címmagyarázat 27 évi fokozatos fejlődés után 1762-ben született meg Selmecbányán a már nevében is ilyen rangot viselő Bányászati-Kohászati AKADÉMIA (Academia Montanistica). Ennek oktatási tervezetében (Systema Academia Montanisticae) Mária Terézia királynő megjegyzésének megfelelően - már különös gondot kel­ lett fordítani az erdészeti oktatásra. 1846-ban az intézmény megnevezése Bányá­ szati és Erdészeti AKADÉMIÁRA változott.1 A három testvérszak együttesét tekintem a továbbiakban A k a d é m iá n a k ak­ kor is, ha neve a későbbiek során változott. Tudjuk, hogy ugyanaz a felsőoktatási intézmény maradt az 1904-es átszervezés után Selmecbányán a M.kir. Bányá­ szati és Erdészeti Főiskola nevén, amely 1919-ben Sopronba menekült, majd 1935-től a M.kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem BányaKohó- és Erdőmérnöki Kara lett. Az AKADÉMIA a Műegyetem karaként túlélte a második világháborút, teljes nevéből 1947-re csak a M. Kir. maradt el. Vallomásom ettől az évtől kezdődik. Az írásra, több biztatás mellett, az el­ határozó lökést a Soproni Műhely 1996. októberi száma adta meg. Ebben Ruhmann Jenő, az utolsó köri elnök tollából ezt olvastam: „... A történelemku­ tatók számára ma csak olyan irodalmi beszámolók állnak rendelkezésre (Hiller, Pankotai stb.), akik vagy nem voltak részesei az eseményeknek, vagy »lakkozni« kényszerültek mindezeket.”2 Ez egyértelmű utalás a Mindnyájan voltunk egyszer az Akadémián I. kötetére (1970), sajnos igaz még a II. kötetre vonatkozóan is (1983), de találó a Vivat Akadémia (1985) azon fejezeteire, amelyek a „felszabadulás” utáni egyetemi oktatásról, diákéletről festenek képet. Elég a könyvek kiadásának dátumát megnézni! Sopron, 1947 1947 szeptemberében az esti vonattal érkeztem Sopronba. Másnapra volt meghirdetve a beiratkozás. Akkor akartam lakást is keresni, így csak egy akta­ táskával utaztam. Úgy gondoltam, hogy majd az állomáson alszom, a beiratko­ zást követően visszautazom Budapestre, és csak néhány nap múlva költözöm a soproni lakhelyemre.

81

A GYSEV-álIomás azonban egy romhalmaz volt. Az úgy-ahogy helyreál­ lított „váróterem” tele volt orosz katonákkal. Ott bizony aligha lehetett volna aludni: se hely, se csend. Nekivágtam hát az ismeretlen Sopronnak. Az állomás körül csupa rom. A Mátyás-király úton egy helyütt a ráborult épülettörmelék miatt csak az út fele volt járható. Budán éltem végig az ostromot. A vérbefulladt kitörési kísérletig a védett oldalon voltam. Igazán sok romot láttam (és takarítottam), jóval többet, mint a „csak” bombázott Sopronban. 1947 őszén azonban Budapest már sokkal élőbb volt, mint Sopron. Amint az utasok erre-arra szétoszlottak, a város este 11 tájban már kihalt­ nak tűnt. Nem tudtam, hogy a nappali vonatokkal érkezett balektársainkat a tré­ fás idősebbek már várták az állomáson. Többeknek a Széchenyi téri gyermek­ csúszdára kellett felmenniök és onnan üdvözölni a város lakosságát, majd le­ csúszni a homokba. Voltak, akik a zálogháznál a járdán térdepelve fogadták meg az intézmény támogatását stb. Engem elvarázsolt az alvó város, amely felett a toronyórák ütése, kondulása zenélte az altatót. A P. Müller utcában (ma Hátsókapu u.) a Rókalyuk vendéglő­ ből (ma Várkerületen) szűrődött ki zongoraszó, és a Pannónia jelentette még az életet. Rézsűt szemben vele romok. És csupa rom az Orsolya tér, utcára ékelt gerendák támasztották a Káptalan csupasz falait. A Szt. György utca és Új utca összefutásánál a régi házaknak csak romjai. Az Ikva-híd várkerületi saroképülete hiányzott, mégis arra vonzott a mö­ götte mutatkozó emelkedő. Felballagtam a Szt. Mihály-temető faláig, ahol talál­ tam egy, a városra néző padot. Azon aludtam pirkadatig. Amikor az első világosságnál szétnéztem, felejthetetlen kép tárult elém Egészen közel, bal felöl a Szent Mihály-templom csodálatos, gótikus tömbje. Távolabb a Kuruc-dombi szélmalomtorony. „Közvetlenül” előttem a Városto­ rony, a bencéstemplom karcsú tornya, a Szt. György-templom és az evangélikus templom szegletes tornyai. Alattuk könnyű párafátyol, és ütik az órákat, majd megkondul a reggeli harangszó. (Később hallottam, hogy - rossz nyelvek szerint - Sopronban állandóan fúj a szél és szólnak a harangok.) Távolabb a domonkosok kettős tornya, a főposta magas palotája, a refor­ mátus templom, a botanikus kert zöld foltja, amelyet megszakítanak a nagyobb épületek tetői. Mindezek háttere a soproni fenyvesek sötétje és a Károlymagaslati kilátó. A „lábam alatt” két tomyocska: a Szentlélek-templom kis, gó­ tikus dísze és a Szt. János-templom hegyes csúcsa. Akkor vettem észre, hogy a padom támlájában egy öntöttvas táblácska van. Felirata: „Soproni Városszépítő Egyesület” ( i!> A Egészen elbűvölve vágtam neki ismét a városnézésnek, hiszen hogy beirat­ kozhassam át kellett sétálnom Sopronon. A gyönyörű összképet újra szomorú részletek rontották. A Wálder József utca (ma Batsányi u.) nyugati oldalán ro­ mok. A Neher vendéglővel szemben hiányzott a sarokház, helyén kuglipálya 82

volt. A hattyúszobomak sem feje, sem nyaka. Az új kollégium, a menza és a könyvtár helyén csak mély bombatölcsérek „virítottak” Romhalmaz a Déli­ pályaudvar és környéke. A Lővérek szétszórt villái közül több csak törmelékhalom. A régi Lővér szálló (a Lővér körút északi oldalán) ikerépületei közül az egyik összebombázva, nemkülönben a Rákóczi hadapródiskola épületei is. A későbbiek során az ellentmondásos városképhez (romok és szépség) na­ gyon hasonló „lelkületet” ismerhettem meg. Nem halványulhatott még el az 1944-45-ös menekültözön emléke sem. A nyilas kormány utolsó magyarországi székhelye, ennek következtében a szörnyű bombázások áldozata is Sopron volt. Igazi nagy harcok már nem voltak a városért, de a „felszabadítás” és zabrálás ugyanúgy végigdúlta, mint az egész országot. Végül a kitelepítés (németek) emléke jelentették a lelki romhalmazo­ kat. Mindezek azonban nem törölhették el azt a csodálatos várostörténetet, amely a kelta Scarbantiától a Civitas Fidelissimáig alakította és meghatározta a város lelkületét is, nem csak a külsejét: vagyis a temetőfal mellől látott városkép kifejezője volt a genius loci-nak, azaz a hely szellemének is. A város a leghűségesebb jelzőért nagy árat fizetett. Sopron vármegyéből 1340 km2 területet, 118 ezer lakost csatoltak Ausztriához3 A megyeszékhelyt három oldalról határ kerítette. Mégis megtalálta hivatását, elsősorban a kultúra és oktatás területén. Otthont adott a Selmecről menekülő AKADÉMIÁNAK. Volt evangélikus teológiája. Az állami középiskolákon kívül evangélikus líceum, domonkos papnevelde, bencés és orsolyita gimnázium, a szürkék (Isteni Meg­ váltó Leányai) nagyszerű, több irányú, gyakorlatias képzést adó középiskolája működött Sopronban. A háború végéig a Zrínyi Ilona tiszti leánynevelő intézet és a Rákóczi hadapródiskola gazdagította még az oktatási intézmények palettá­ ját. Az iskolák legtöbbjének kitűnő kollégiuma is volt, ahová több vármegyéből gyűlhettek a fiatalok.

A „főiskola” Valójában a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem sopro­ ni Bánya-, Kohó- és Erdőmémöki Karának lettem boldog hallgatója. Az inde­ xünk borítóján, mély nyomással, a koronás magyar címert tartotta két angyal. A köriratban az Egyetem megnevezésénél a M.Kir. rövidítés is ott volt. (Ugyanez a teljes szöveg díszítette volt az egyetemi főépület homlokzatát, de onnan a négy első betűt 1947-ben már eltávolították.) Az indexbe ütött nagy körpecséten a koronátlan Kossuth-címer szerepelt. ( ^elfeírltd-J Könnyű szívvel tettük magunkévá a firmáink által használt főiskola meg­ nevezést. Evvel áthidaltuk az aktuális és utóbb sűrűsödő változásokat. Egy­ szersmind helyrehoztuk Hóman Bálint - a balekok balekja - tévedését, aki „a főiskolát egyetemmé degradálta” (Ilyen megfogalmazásban kellett megtanul­ nunk balekvizsgára.) Akkor még senki sem tudhatta, hogy a volt kultuszminisz­ ter és történelemtudós Rákosiék börtönében hal meg. A tréfás megfogalmazás

83

mögött az a megbántottság rejtezik, hogy az 1735-ös alapítású, selmeci felsőok­ tatási intézményt sorolták be a fiatalabb, a budapesti Műegyetem karai közé. A három testvér szak, a bányászat, kohászat, erdészet - ezt a felsőoktatási egységet nevezem első közös nevén A k a d é m iá n a k - tevékenységükben szorosan összekapcsolódó szakmák tudásalapját adta. A bányászat a tizennyolcadik szá­ zadban valójában csak az ércbányászatot jelentette. A kitermelt érc, dúsítás és a fémtartalom kinyerése nélkül, igen sok meddő anyag elszállítását kívánta volna. A kohók tehát - lehetőség szerint - a bányák közelébe települtek. Fűtőanyaguk a fa, illetve faszén volt. A szénbányászat megindulása ezen valamelyest változta­ tott, de a bányák föld alatti térségeinek biztosítása és a külszíni építmények (ak­ natornyok, aknaházak stb.) anyaga ugyancsak fa volt. Ennek következtében in­ dult el hazánkban a Bányaműveléstan Tanszéken az erdőművelési felsőoktatás. A kiterjedtebbé váló erdőtisztképzés a bányaművelésből kinőtt ugyan, de mind az előadások, mind a gyakorlatok úgy kerültek a tanrendbe, hogy egy hallgató egyidőben mindkét fakultást hallgathatta.4 Ekkortájt születhetett a két szak „világnézeti szembenállásáról” a tréfás mondás: a bányász szerint a fa tartja a hegyet, az erdész szerint a hegy tartja a fát. Lehetséges, hogy Selmec evvel világelsőként teremtette meg a fapusztító bányászat és kohászat mellett az erdők újratelepítésének és nevelésének egyazon felsőoktatási intézményben való kutatását, tanítását; vagyis a ma oly sokat han­ goztatott környezetvédelem és rekultiváció alapjait. (Csak mellesleg jegyzem meg, hogy mostanság igen-igen szegényes természettudományi alaptudással is futószalagon gyártják a különböző környezetrendezőket, -védőket.) Amikor tehát Sébor János, akkori dékán úr, egyetemi polgárrá fogadott, en­ nek a csodálatos múltú AKADÉMIÁNAK lettem hallgatója. Igazi meglepetéseim azonban csak ezután kezdődtek! A budapesti egyetemek diákéletét volt gimnáziumi osztálytársaim élményei alapján már ismertem. Édesapám orosz fogságban volt, családfenntartóként fogtechnikuskodtam, és minthogy csakis erdőmémök szerettem volna lenni, hazatértéig nem folytathattam tanulmányaimat. Sopronba érkezve természetesen meglepett a foltos egyenruhák látványa, az idősebbek nevelő- és segítőkészsége, de felejthetetlen élményeim más termé­ szetűek voltak. Néhány példával igyekszem ezt bemutatni. A kémiaépület földszinti hirdetőtáblájátjtanulmányoztam az éghajlattani in­ dexaláírás ügyét. Háttal álltam az emeletre felvezető lépcsőkarnak, mikor hal­ lottam a ,jó szerencsét!” köszöntést. Amikor ez megismétlődött, akkor fordul­ tam meg. A lépcső felső fordulójánál egy nagyszakállú, csizmanadrágos, első világháborús lábtekercsekkel betekert lábú, bakancsos, kedvesen mosolygó úr nézett rám, vidáman csillogó szemekkel. Zavartan visszaköszöntem, mert más nem volt sehol; csak nekem köszönt - a neki háttal álló baleknak - Romwalter professzor úrü!

84

Boleman professzor úr bevezető szavai a fizika előadásokhoz: „Uraim, a jó mérnök három fő jellemzője: első a pontosság, második a becsületesség, harma­ dik a szaktudás.” Bejelentette, hogy következő előadása előtt katalógust fog olvastatni - nehogy valaki kimaradjon a névsorból. Kérte, hogy erre figyelmez­ tessük távollévő kollégáinkat is. Neve elhangzásakor a hallgatónak fel kellett állnia, és akkor a professzor úr - ha ismerős volt a név - megmondta, hogy hol ült a balek apja (nagybátyja) úgy huszonöt, harminc évvel korábbi előadásain ... Sébor professzor úr mondta: a geodéziát érdemes megtanulniok, mert ha valami miatt nem szerezhetnek diplomát, ebből akkor is megélhetnek. Birtokvi­ ták mérési munkáihoz mindig vigyenek ki műszert, műszerlábat, ernyőt, figuranciát. A legfontosabb eszköz azonban a 180 fokos prizma. A vitázókat állítsák földjük közös határára egymástól 20-30 m távolságra. Középről, a vita­ tott határon ide-oda mozogva a prizmarúddal, figyeljék a felek arckifejezésének elkomorulását, felragyogását, amelyet a prizmában egyszerre láthatni anélkül, hogy a vitázók sejtenék. Amikor egyik sem túl vidám, vagy bosszús, akkor to­ vábbi vita nélkül kijelölhető a mesgye. A többi eszköz általában csak a felszá­ mított díj jogosságát támasztja alá. Sorolhatnám még a példákat, amelyek az igen magasszintű oktatás mellett a professzorok és hallgatóság közötti különleges, emberi, atyai-nevelői kapcsola­ tokra utalnak. Professzoraink ott voltak - sőt Csűrös Zoltán rektor úr is a Gruberben rendezett ismerkedési szakestélyen. A rektor elvárta a nevezetes szakestélyekre történő meghívását - és ha tehette, el is jött Sopronba. Nagyon változatos pályafutásom végén, sok külföldi kollégával történt ta­ lálkozás, tárgyalás, beszélgetés, de többszöri megmérettetés után is állíthatom, hogy a főiskolán olyan természettudományi és műszaki képzettséget szereztünk, olyan emberi-oktatói támogatással, szelektálással (ami a mi megítéltetésünket illeti a vizsgák során), hogy felkészültségünk tekintetében mindenütt elismerést, megbecsülést tapasztalhattunk. Az A ka d é m ia hallgatói

A magyar tannyelvűvé vált AKADÉMIA hallgatói Selmecen, de még a sopro­ ni időszak elején is, zömmel az ország bánya- és erdővidékeiről kerültek ki, vagyis a később Trianonban elvesztett területekről. A beiratkozottak létszáma érzékenyen jelezte az 1938-41 közötti visszacsatolásokat, illetve azt, hogy 1938 és 1944 között Magyarországhoz az előbb említett erdős vidékek egy része ismét visszakerült. Az évfolyamok kor szerinti megoszlása általában a folyamatos, érettségi utáni továbbtanulás képét tükrözte. Ezt csak színezte az a néhány firma, akik anyagi, vagy tanulmányi okokból - („listázás”) csúsztak fiatalabbak közé. Idő­ sebbek voltak évfolyamtársaiknál azok is, akik a bányakapitánysághoz készülve -, előbb jogi diplomát szereztek. A háború utáni évfolyamoknál azonban a fenti „tanulmányi” törvényszerű­ ségek egyáltalán nem érvényesültek. A mi évfolyamunknak nagyjából csak

85

egyötöde volt megszakítás nélkül továbbtanuló. Néhány példával szeretném bemutatni, hogy a „történelem” miként rázta össze a évfolyamunkat. Legkorábban (1933-ban) iratkozott be, még a főiskolára, Parragi Pista. Ár­ va gyermek volt, édesapja az első világháború hősi halottja. Remek céllövő lé­ vén, versenyeken gyakran jött össze katonatisztekkel, akik meggyőzték, hogy a hadseregben a helye, és ezzel nevelőszülein is segít, mert olcsóbban válhat kato­ natisztté, mint erdőmémökké. Tüzértisztként harcolta végig a második világhá­ borút, benne a Don-kanyart. Őrnagy volt a néphadseregben, amikor rájött, hogy szervező és kiképző munkája nem törölheti el „horthysta tiszti” múltját, ezért erdőmémöki tanulmányai befejezéséhez ösztöndíjat kért a seregtől. így került közénk. Révai Pista 1934-ben kezdett Sopronban. Ő is „áttért” tüzértisztnek. Ismét erdőmémök-hallgatóvá válásának az előbbinél göröngyösebb volt az útja: meg­ fosztották a rangjától és kirúgták a néphadseregből (1948-ban). Sok évfolyamtársunk járta meg a különböző frontokat, még többen a hadifogolytáborokat. Volt köztünk, aki a berlini csatában küzdött, mert Hunyadipáncélgránátosként SS parancsnokság alá rendelték. Másokat leventeként „eva­ kuáltak” és kerültek nyugati fogságba. Egyikük, Rúzsa Béla túlságosan sietett haza (saját szavai szerint) az amerikai fogságból, így az oroszok is elvitték. (A háborúnak akkor már vége volt!!) Szomorú jellemzője a korszaknak, hogy Stasney professzor úr (aki az első világháború egyik hős pilótája volt) a végre hazakerült Rúzsa Bélát kérdezte, mit tud elveszett fiáról, mert 1944-45-ben egy ideig együtt voltak. Kondor Pista érettségi után karpaszományos önkéntesnek jelentkezett, így könnyítve szülei anyagi gondjain, amelyet bátyja (erdőmémök-hallgató) és húga taníttatása jelentett. 1944-ben már tüzér zászlósként vonult vissza katonáival Selmecbányán keresztül. (Görgei az ellenkező irányba tartott közel száz évvel előbb.) Az ugyancsak arra vonuló német csapatoknak túl szűk volt ősi bányavá­ rosunk Bélabányai-, régi, szép városkapuja, tehát felrobbantották. A német pa­ rancsnoknak az a gyanúja támadt, hogy a selmeci kálváriatemplomba orosz tü­ zérségi megfigyelők fészkelték be magukat. A magyar tüzérek parancsnokának, Kondor Istvánnak azt a feladatot szabta, hogy lőjék szét a templomot. Pista mű­ ködésbe is hozatta az ütegeket, de olyan irányzással, hogy a templom sértetlen maradt. Sietniök kellett; néhány lövés után továbbvonultak. így maradt meg a Csontváiy-képen olyan gyönyörűen megfestett selmeci kálváriatemplom .(i nuKilfi Akik „nyugatról” kerültek haza, azok mesélgettek ottani élményeikről, de az orosz fogságból jöttek - és az évfolyamon ezek voltak többen - ugyancsak szófukarok voltak. A keleti népirtás borzalmait nem szívesen idézték fel, no meg a hazai hivatalos fogadók is kifejtették: aki sokat mesélget, vissza is mehet 5 Azokról a magyar százezrekről, akik éveken át, ingyenmunkásként építették a szovjet paradicsomot és haltak éhen, vagy járványos nyavalyák áldozatai lettek, még ma sem esik szó.6 Mit keresnek ezek a zagyva töredékek egy főiskolai évfolyam bemutatásá­ nál? Nos, a társaság zöme az 1924-1928 között születettekből került ki. A legif86

jabbak az 1929-esek voltak. Majdnem, vagy épphogy felnőtt fejjel élték végig az ország kétszeri (német, majd orosz) megszállását, amerikai bombázását, mene­ külést, harcokat, frontok átvonulását, fogságot, évvesztéseket, életpályaváltáso­ kat, eszmék összeomlását. Ma már nem „szám” az a háború után népszerű mo­ nológ: „huszonnyolcas vagy? ..., mi félszavakból is értjük egymást.” Csak az öregek értenék... Élményekben igen gazdagon, anyagiakban lényegesen gyengébben, de bol­ dogan, hogy újra tanulhatunk, jöttünk össze Sopronban. Többségünk a városban albérletben lakott. Az akkor még egyházi vezetés alatt álló Szent Imre kollégium férőhely miatt is, ára miatt is, viszonylag keve­ seknek adott otthont. A régi dékáni épületben lévő „Hotel Interben” pedig alig néhány hallgató kaphatott szállást, bár azt igazán olcsón. További lehetőséget próbáltak teremteni a főiskola által bérelt helyen. A mai „régi kollégium” 1947ben még befejezetlen épület volt. A város és a hallgatóság napi kapcsolatát jelentette a Rákóczi utcában lévő menza. A köri székház első emeletén működő intézményben tisztességes ebédet, vacsorát kaphattunk, olcsón. Kenyeret ugyan nem adhattak, mert akkor az még jegyre ment, de a segélyekkel (UNRRA, Actio Catholica) is támogatott ellátás magasan felette állt az inflációs idők népkonyhájának, amikor egy cigarettányi pénz volt egy tál leves ára. A menzán kiszolgálók - ingyen ételért - főiskolások voltak. Egyikük, Hámori Vili, abban a „munkaruhában” hordta fel az ételt, amelyet a tömegsírok exhumálásakor kapott - amerikai leszerelési anyagból. A menza nagyhangú, de aranyszívű vezetője a testes „százados úr” (Nagy Tamás) volt.

Az Ifjúsági Kör A Bánya-, Kohó- és Erdőmémök Hallgatók Ifjúsági Köre, a Selmecbányán 1879-ben alapított Ifjúsági Kör folytatójaként, a főiskola teljes hallgatóságát összefogó szervezet volt. Alapszabálya szerint évente választotta tisztségviselőit. Beiratkozásunkkor a botanikus kert előtti járdán, a szemben lévő sportpálya betonkerítésén ott díszelegtek a tavaszi elnökválasztás kortesfeliratai. A kör célja a hazafiasság, bajtársiasság és a jókedv ápolása volt. Mindeze­ ket szép diákhagyományok őrzésével tette. Tréfásan fogadta és nevelte a Sop­ ronba érkező elsőéveseket, a balekokat, akiket a balekcsősz vezette oktatás után vizsgáztattak részben komolyan a főiskola történetének és hagyományainak ismeretéből, részben vidám ugratással. Sikeres vizsga után a pogányokat szak­ estélyen „megkeresztelték” Ott kapták Bacchus és Ceres nevében „vulgójukat és aliasukat”. Ezek a tréfás nevek egyesekre úgy ráragadtak, hogy igazi nevüket nem is használtuk. Aki tehette, egyenruhát csináltatott: a bányászok, kohászok grubent, az erdészek waldent hordtak. Ezek valójában hétköznapi viseletnek számítottak, amelyeket az udvarlást jutalmazó foltok rávarrásával díszítettek a hálás hölgyek. A „Tempus” felirat már komolyabb elkötelezettséget jelentett, ugyanúgy, mint a valétaszalag kihímzése.

87

A díszruhát, a bányainget és a zöld bársony erdész attilát a háború után már jóformán senki sem engedhette meg magának. A valétatablók fényképeihez a búcsúzók a körtől kölcsönzött ünneplőket vették fel. Bálok, szakestélyek után, vagy kellemes tavaszi estéken fel-felcsendült egy-egy szerenád. Ezekre, vagy a szakestélyek utáni nagyobbszabású „tóbiásozásra” (különböző irányba távozó csoportok felelgető búcsúzása, amely a Selmecbányái rendőrbosszantásból eredt) Sopronban már rendőrségi engedélyt is adtak. Alkalmi esemény volt egy-egy firmaköltöztetés. Balekok húzták a stráfkocsit, amelyen szépen kiaggatva díszelegtek ruhák, alsóneműk, zoknik stb. A nézőket üvegbilibe mért sörrel kínálgatták. Akadt zene is. A filmriportert az egyik utolsó költözéskor Ihász Sanyi alakította. MOPEX feliratú táblával a hátán buzgón forgatott egy felvevőgépet helyettesítő diódarálót. Évente ismétlődő látványosság volt a ballagás. A korábban már említett ismerkedési szakestélyen kívül mind az Ifjúsági kör, mind egyes területek asztaltársaságai (erdélyi, esztergomi, debreceni stb.), a valetálók szerveztek szakestélyeket, amelyeken az együttmulatás, -nótázás ren­ dezetten, szabályok szerint folyt le. A nóták olyan fontos ismertető jegyei voltak a selmeci diákságnak, hogy a tréfás mondás szerint, az ezek ismerete nélkül távozó (ilyen valóban nem is volt) a legszánalomraméltóbb lények közé számított. Az együtténeklés és a szertartá­ sok közösségformáló ereje az ősidők harci-, ünnepi dalolásától, a vallási-, szerzetesi-kórusoktól, - ceremóniáktól, a szabadkőművesek avatásáig (Varázsfúvola) ismert.7 Való igaz, hogy a dalok legnagyobb részének „ősei” német nyelvű „Bursch-nóták” voltak. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy Selmecen 1868-ig az oktatás nyelve is német volt, a hallgatóság jelentős része szintén.8 Az oktatás magyarrá tétele után a német ajkúak Leobenbe, a szlávok Pribramba települtek. A nóták legtöbbjét 10-15 évvel idősebb firmáink még németül is tudták.9 Műveletlenség és célzatos politikai rosszindulat kellett ahhoz, hogy a selmeci diákdalok éneklését reakciós megnyilatkozásnak, német befolyásnak tekintsék. Ilyen alapon a budai színjátszást is német örökségnek lehetne kine­ vezni, hiszen a német színház itt is megelőzte a magyart. Nem volt német találmány az sem, hogy a diákéletben a későbben kezdett hallgatók „az isteni fényben tündöklő firmák kegyes támogatására szorultak” A diákhierarchia minden nevezetes európai egyetemen szigorúan uralkodott. Csak egy példát idézek a balek tízparancsolat első három előírásának (Balek Kusch! ...) ősei közül: „A hagyomány szerint Püthagorasz (Kr.e. 576-497.) az iskolá­ jába felverteket arra kötelezte, hogy bizonyos ideig ne szólaljanak meg. Mikor aztán megtanulták minden dolgok legnehezebbikét, a szótlanságot és hallgatást, és a hallgatástól kezdtek kiművelődni már jogot kaptak, hogy közbeszóljanak és kérdezősködjenek ... s kifejtsék véleményüket.”10

88

Az engedelmesség és illedelmesség megkövetelésén túl azonban valóban létezett „kegyes támogatás” A firmák mindig segítettek például megfelelő al­ bérletet találni, pénzt adtak kölcsön, egyenruhát, báli ünneplőt stb. A „belőtt” jegyzetek értéke a vizsgára készüléskor szinte felbecsülhetetlen volt. Azok a jótanácsok, amelyeket egyes tételekhez írtak (olvasni, impassz, forsz, bikaforsz stb.) nemcsak időt takarítottak meg a tanuláskor, hanem a ko­ rábban vizsgázottak tapasztalatainak ragyogó gyűjteményei voltak. Lehetetlen felsorolni, mennyi mindenben nyilvánult meg az a bajtársiasság, aminek kifejlesztése, ápolása a kör céljai, hagyományai között szerepelt. A szokások és hagyományok le vannak írva sokkal részletesebben és pon­ tosabban, mint ahogy az előbbiekben utaltam rájuk. Rövid visszaemlékezésem­ nek csak az volt a célja, hogy megértessem: egy kicsit mesevilágba bűvölődött az, aki a háború véres valósága után Sopronba került.11 Újdonságot jelentett ez azoknak is, akik az egymással mitsem törődő, csak a közvetlen és személyes ismerősöknek köszönő fővárosi egyetemi életet ismerték. Szinte hihetetlen, de való igaz, hogy négy főiskolai esztendő sokkal mélyebb, életre szóló barátságo­ kat érlelhet, mint nyolc, nagyrészt ugyanazon osztálytársakkal eltöltött középis­ kolai év. Az Ifjúsági Kör politikamentes szervezet volt. A hazafiasság nem jelsza­ vakban nyilvánult meg, nem pártok tagságában, hanem adott esetben a nemzeti ügyekért történő közös kiállásban. Néhány példája ennek: - A trianoni békediktátum aláírása után a magyar kormány kénytelen volt az Ausztriának átadandó területeket katonailag kiüríteni. Az osztrákok bevonulá­ sát az alighogy Sopronba befogadott főiskolások Ifjúsági Köre akadályozta meg a nyugat-magyarországi felkelőkhöz csatlakozva, az ágfalvi csatában. Végső soron ezek a harcok vezettek a népszavazáshoz. - 1938-ban, az első bécsi döntést megelőzően, ugyancsak nemzetközi konf­ liktust okozhatott volna reguláris csapatok fellépése. Ezért civil önkénteseket szerveztek a felvidéki magyarlakta területek esetleg szükségessé váló védelmére. Ismét az Ifjúsági Kör szervezésében 1938. szeptember 22-én a főiskolások, az elsőévesek kivételével, bevonultak. Testületileg csak a soproni és magyaróvári főiskolások jelentkeztek, az ország más felsőoktatási intézményéből szórvány önkéntesek csatlakoztak a csapathoz. Kárpátaljai kisebb, határon túli akciókon kívül csak a döntés utáni bevonuláson vettek részt Somorjánál. Akkor, a „harcéták” visszatérése után, november végén kezdődött Sopronban a félév.12 194Q-ben az Ifjúsági Kör legsúlyosabb büntetésével, kiközösítéssel súj­ tották azt a három bányamérnök-hallgatót, akik nem voltak hajlandók levenni volksbundista jelvényeiket és hirdették a német nemzetiszocialista eszméket.13 - 1944-ben az Ifjúsági Kör is megtett mindent a Kar nyugatra telepítésének megakadályozására.(A nyilas kormány elrendelte volt a kitelepülést.) Laczkó György köri elnök ezért menekülni kényszerült Sopronból. Vonattal csak Mórig jutott, onnan gyalog, frontvonalakon át érte el szülei székesfehérvári lakhelyét. - 1945-ben Rákosi Mátyás kezdeményezte az általa reakciós ifjúsági tömb­ nek minősített Műegyetem szétparcellázását. A Verebély László rektor által 89

vezetett tiltakozó küldöttségben a soproni Kart Sébor János professzor úr, az Ifjúsági Kört Mersich Endre ügyvezető elnök képviselte. Tárgyalássorozatuk Tildy Zoltán köztársasági elnök, Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök, gróf Teleky Géza kultuszminiszter, Rákosi Mátyás kommunista- és Szakasits Árpád szociáldemokrata pártelnökökkel csak haladékot ért el. Teleky Géza megmond­ ta, hogy sem ő, sem mások nem fogják tudni megakadályozni a kommunisták szándékainak megvalósítását (1945!!).14 A felsorolt példák megvilágítják, hogy mi is volt a lényege annak a nemzeti érzületnek, ami az Ifjúsági Kört jellemezte.

Az Ifjúsági Kör nagyszerű halála A köri székház menzára vezető lépcsőjének fordulójában egy hirdetőtábla volt. Ezen a kör közleményein kívül a kiadó lakások, eladó körzőkészletek és minden egyéb „közhír” megjelenhetett. Egyik alkalommal döbbent csoport aka­ dályozta a lépcsőnjárást. A táblán a kör vezetősége kérte, hogy aki teheti, lehe­ tőleg egyenruhában vegyen részt Elekes Márton szigorló fcrdŐffiSrnok temetésén. Firmáink mondták, hogy Marci földmérési munkákat végzett Szombathely kör­ nyékén. Senki sem tudta, hogy miért, de orosz katonák elvitték, agyonverték és vonat alá lökték. Néhány hónappal később, 1948 áprilisában a táblán rendkívüli köri köz­ gyűlést hirdettek. A MEFESZ (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezete) Sopronban járt küldöttei jelezték, hogy - elnevezésüknek megfelelően - egyedüli és egységes ifjúsági szervezetként ők fogják képviselni az egyetemi hallgatósá­ got, gondoskodnak a politikai nevelésén felül a tanulmányi ügyek szervezéséről és irányításáról is. Más szavakkal: nyilvánvalóvá vált, hogy a Bánya-, Kohó- és Erdőmémök-hallgatók Ifjúsági Köre sorsáról vagy nekünk kell döntenünk, vagy döntenek mások, nem titkolt politikai céllal. Ruhmann Jenő, csepeli munkahelyére távozott köri elnökünk helyett Schmidt Ernő emh., alelnök a téma megtárgyalására közgyűlést hívott össze a matézis terembe. A parázs vitán megfigyelőként részt vett szeretve tisztelt déká­ nunk, Sébor János professzor úr is. Szép számmal akadtak érvelők a • „várjuk meg, mi történik; azután folytatjuk, ahogy lehet”; • „oszlassuk fel a Kört”; • „haladnunk kell” főcsoportokba sorolhatóan. A kör alapszabálya a feloszlatás kérdésében mind létszámra, mind a szavazatarányra vonatkozóan szigorú követelményeket támasztott. Kiderült, hogy a döntéshez szükséges számú köri tag a vitán nem volt jelen, ezért a feloszlatás tárgyában május 7-re újabb közgyűlést kellett meg­ hirdetni. Sébor professzor úr avval a szomorú dicsérettel búcsúzott a közgyűlés­ től, hogy a témához méltó, érett vitának volt tanúja, és reméli, az ifjúság a to-

90

vábbiakban is az alapszabályok szigorú betartásával, bölcs mérlegeléssel dönt majd. A szavazást megelőzően, május 5-re a vezetőség a sörgyár kerthelyiségébe szakestélyt hirdetett. Erről Molnár László a Bányászati Múzeum igazgatója így írt: „A szakestélyen megjelentek a professzorok, a tanársegédek és a Kör min­ tegy 250 tagja. Gyönyörű, holdfényes, kora nyári este volt. Az ünnepélyes, selmeci-soproni dalokkal fűszerezett szakestély búcsúzott a 75 éves Körtől. A szakok himnuszai és a Ballag már a vén diák dala talán soha olyan szépen nem hangzott, mint ezen az utolsó köri szakestélyen.”15 [A Kör alapításának pontos dátuma: 1879. ápr.] Az Ifjúsági Kör 1948. május 7-i rendkívüli közgyűlésén egyetlen felszóla­ lás hangzott el. Gombás László kmh. beszéde olyan remekül összefoglalta a gondokat, felelősséget, hangulatot, hogy szinte egészében idézem: „Szomorú kötelességemnek érzem, hogy egyszerű tagként az Ifjúsági Kör tagjai előtt vázoljam azokat az okokat, amelyek szükségessé tették, hogy a mai közgyűlés egybegyűljön. Mint ismeretes, a MEFESZ itt járt küldöttsége a lehető legszomorúbb, szá­ munkra legkedvezőtlenebb véleményt alkotta Ifjúsági Körünkről Jelzőikből, megjegyzéseikből elég kiragadnunk »reakciós banda, szét kell robbantani«, »A reakció melegágya« melyet igaz vendégszeretetünkért tőlük kaptunk. A Technikus Kör vezetősége, valamint a MEFESZ elnöke, Szalay Béla, Pesten járt küldöttségünknek azt a felvilágosítást adta, hogy a május 10-én összeülő 5. diákparlament elhatározza (!), hogy az összes egyetemi ifjúsági egyesületet, mint tagszervezetet magába olvassza. A hivatalos értesítést ezen diákparlament megtartásáról a Kör elnöksége már megkapta. Jelöljünk ügy­ vezető bizottságot..., melynek feladata a soproni műegyetemi ifjúságot Pesten, a diákparlamenten képviselni, onnét a MEFESZ alapszabályokat ide lehozni, hogy itt megkezdje az új ifjúsági egyesület... működését mely csak akkor lehetséges, ha előbb a Kört külső, vagy belső erőkfeloszlatják. ..Kértük többen legutóbb a mélyen tisztelt elnökséget, hogy a Kört oszlassa fel, mert: —Az Ifjúsági Körre záporozó kifogások, neheztelések és támadások pergő­ tüzében az Ifjúsági Körnek be kell látnia, hogy a selmeci szellemű Ifjúsági Kör helyzete tovább tarthatatlan. — 1-2 nap múlva alapszabályainkat ugyanaz a MEFESZ felülvizsgálja, amelynek itt járt küldöttei oly lesújtóan vélekedtek arról az Ifjúsági Körről, amelynek lelkületébe - Dékán Ur szerint - nem lehet egy, vagy két nap alatt be­ látni. —A MEFESZ azt óhajtja, hogy az Ifjúsági Kör régi keretét töltsük meg új tartalommal Mi azt mondjuk, hogy új képhez új keret is illik. Azt kérjük, hogy az Ifjúsági Kör évszázados történelmi köveit ne használják fel modern házuk alapjául

91

—A MEFESZ az új szellemű Ifjúsági Kör első feladatául az alapszabályok rugalmasságát kívánja. Az így túllépett és túlhaladott merev alapszabályokat időnként módosítják, s mi elfogadjuk őket - mert mért ne fogadnánk el, mint legutóbbi közgyűlésünkön Burkus Béla IV. erdőmérnök-hallgató úr mondotta talán mindaddig, míg a hagyományainkból csak a félévi tagdíjfizetési kényszer a régi. —A régi - ezt a jelzőt kell használnom - Ifjúsági Körnek a selmeci szellem képezte a szívét, a lelkét és a vérét, s a MEFESZ-nek legelső és legnagyobb kifo­ gása - nyíltan megmondották - ez. Hogy a selmeci szellem elvesztése után, lassan vagy gyorsan, kevés vagy sok alapszabályunkat veszítjük még el, az már a lényeg elvesztése után számunkra nem fontos . ~ Mikor az Ifjúsági Körbe léptünk, abba mint politikamentes, kulturális egyesületbe léptünk. Tagjaink többsége a 3 év óta tartó elnökválasztásokon megakadályozta azt, hogy a »haladó népi erők« vegyék át a Kör vezetését. Alapszabályaihoz való merev ragaszkodásával elérte azt, hogy megtarthatta ugyan »demokratikus« jelzőjét, de továbbfejlődni nem képes... a tradícióőrzés a tagok legnagyobb részének nézete. Hiába minden eről­ ködése a kisebbségi csoportnak, a mindenkori elnökség megváltoztathatatlanul ragaszkodik alapszabályainkhoz, evvel az intézménnyel tehát a »haladó népi erők« mindaddig nem bírnak megvívni a többség miatt, amíg vagy az elnökvá­ lasztás eddigi módszere nem szűnik meg - vagy ami evvel úgyszólván egyértelmű - az alapszabályokat nem módosítják. -- A külső feloszlatás megelőzésére egybehívott közgyűlésünk is az alapsza­ bályokhoz való ragaszkodás jegyében született: átadjuk-e az'Ifjúsági Kört nevé­ vel együtt egy új tartalmú egyesületnek, vagy csupán helyet hagyunk neki, hogy itt a műegyetem hallgatói közül és nem az Ifjúsági Kör tagjaiból szerezze meg tagjait. —Mielőtt az Ifjúsági Kör határoz, fel szeretném hívni az igen tisztelt köz­ gyűlés figyelmét arra, hogy a Kör csak akkor oszlikfel, ha a szavazatok 4/5-e, 80 %-a emellett lesz. A Kör tagjainak hiába szavaz akár 79 %-a a feloszlás mellett vagy ellen, egyetlen egy %, 4 szavazat elégséges ahhoz, hogy a 21 %-os kisebb­ ség álláspontján legyen kényszerűen a 79 %-os többség. Bízom abban, hogy a Kör tagjai felismerték a helyzet válságosságát. A tét nagy, az Ifjúsági Körről van szó. Lehajtsa-e zászlaját szomorúan, de a régi szellemben, vagy átadja-e zász­ laját a mi keretünkben működni óhajtó új szellemű egyesületnek? Árégi szellemű Ifjúsági Kör, a selmeci szellemű - bármelyik fé l szavazatainak álláspontja érvé­ nyesül - a múlttá válik egy-két nap múlva. A döntést csak arról kell meghozni: átadjuk-e a zászlót? Felelősek vagyunk a leadott szavazatokért. Felelősek balekjainknak, akiknek még nem volt idejük megismerni a köri szellemet, hiszen csak ízelítőt kaptak belőle, és most talán értetlenül állnak azelőtt, miért is akar ilyen hirtelen feloszlani a Kör.

92

Felelősek vagyunk magunknak, társainknak és firmáinknak, azoknak is, akik már elhagyták az Alma Matert, s akiket nem annyira az Ifjúsági Kör, hanem maga a selmeci szellem vonz vissza ide, akár a Steingruben nagyközségbeli ba­ rátainkhoz, akár még itt nyűgösködő balekjainkhoz, akár másokhoz. Felelősek vagyunk a selmeci szellemben élt Professzor Urainknak. De legelsősorban - felelősek vagyunk azoknak az alapítóknak, akiktől kaptuk a Kört, akik firmáról balekra hagyományozták ezt a selmeci-szellem él­ tette Kört. A Kör feloszlása haladás. Mert az már magában véve haladás, hogy a fe l­ oszlatás szükségszerűségét felismertük. Nem akarunk a haladás kerékkötői lenni! Csak lelkünk mélyén él tovább a selmeci szellem. Utolsó tettünk az, hogy - ha­ gyományainkhoz híven, most is demokratikusan - Sébor Dékán Úr szavaival élve: ragaszkodunk az alapszabályokhoz, hogy bennünket soha, semmiféle oldal­ ról támadás ne érhessen - belátva azt, hogy a selmeci szellemű Ifjúsági Körünk tarthatatlan tovább, vérző szívvel bár, de inkább megszűnése mellett szavazunk. Szavazatunkkal helyet adunk egy új egyesületnek, új vezetőséggel, kevésbé merev alapszabályokkal vívja ki magának azt az elismerést, azt a nevet, melyet Ifjúsági Körünk városunkban, sőt; szerte az országban szerzett. Cserébe csak egyet ké­ rünk: ne kívánják és ne kérjék tőlünk azt a nevet, azt a pár szót, amely nekünk mindmáig tradíció, a múlt, a történelem, Selmec, hősi halottak, és lelkünk volt, amely szónak a csengése a szívünkig hatott: BÁNYA KOHÓ- ÉS ERDŐMÉRNÖK-HALLGATÓK IFJÚSÁGI KÖRE. ” A beszédhez senki sem szólt hozzá. Az elnöklő Schmidt Ernő azt a Laczkó Györgyöt kérte fel a szavazási bizottság vezetésére, aki 1944-45-ben volt az Ifjúsági Kör elnöke, és - amint azt az előbbiekben leírtam - a nyilasok fokozott „érdeklődése” miatt Sopronból menekülni kényszerült. A köri pecséttel ellátott szavazócédulák megszámlálása után kiderült, hogy a tagság az alapszabályban előírt négyötödös arányt meghaladó, 88 %-os több­ séggel a Bánya-, Kohó- és Erdőmémök-hallgatók Ifjúsági Körének feloszlatása mellett döntött. (ív r^^lU\dzi) Laczkó György, a szavazóbizottság elnöke 1948. május 7-én, a matézis te­ remben kimondta a kör feloszlatását. A MEFESZ-szel való további tárgyaláso­ kon résztvevő soproni csoport vezetésével a közgyűlés Tomesz Dezső bmh.-t bízta meg, majd a Himnusz és Szózat eléneklése után szétoszlott. Tudomásom szerint az Ifjúsági Kör volt az egyetlen olyan társadalmi egye­ sület, amelyik 1948 tavaszán ilyen világosan meg tudta ítélni az országban vár­ ható fejleményeket, és ilyen hazánkban szokatlan imponáló egyetértéssel hozta meg döntését. A szervezet megszűnt, a külsőségek (balekfogadás, -oktatás, -vizsga, keresztelés, -szakestély, szalamander stb.) tiltottá váltak. A kör szellemi célkitű­ zése: a hazafiasság, bajtársiasság és a jókedv ápolása, tovább élt. Ennek bizo­ nyítéka az a dühödt igyekezet, amellyel szétrobbantották az ősi szakokat, és ami végül elvezetett az 1951-es nagy kizárásokig. 93

Változások az 1948-49-es tanévtől A főiskola egy nagyszerű fiatal professzorral gazdagodott: A Fizikaelekt­ rotechnika Tanszék vezetője Dr. Simonyi Károly lett.16 A további változásokat másként jellemezték az illetékesek, és egykori hall­ gatóként más emlékeket őrzök én. - Mindnyájan voltunk egyszer az Akadémián I. kötet: „A fordulat évében17 a munkás-paraszt demokratikus diktatúrát hazánkban a proletárdiktatúra váltotta fel. Ezzel megkezdődött hazánkban a szocializmus alapjainak lerakása, amely­ nek szerves részét alkotta a kulturális forradalom is. A kulturális forradalom célkitűzése az volt, hogy egyetemeinket és főiskoláinkat szocialista típusú felsőoktatási intézményekké kell átalakítani, amelyek képesek betölteni új feladatai­ kat, több, jól képzett, szocialista gondolkozású szakember kiképzését.”18 - Somodi Jakab (a tanulmányi osztály akkori vezetője): „1948-tól a felvett hallgatók megválogatásával, a kommunista párt megerősödésével kezd javulni a hallgatók összetétele, a tanulmányi színvonal emelkedése, a politikai képzés kezdetleges formáival emelkedik a hallgatók politikai színvonala”.19 1948 őszén a főiskolát hét új tanársegéddel erősítették meg.20 A MEFESZ helyi szervezete megalakította a tanulmányi osztályt. Ezen ke­ resztül származás és pártállás szerint válogattak a felvételre jelentkezettek kö­ zött. Az nem zavarta őket, hogy hiányos felkészültségű, gyorstalpaló érettségivel egyetemre tuszkolt diákok szép számmal kerültek az előadótermek padjaiba. Az általuk is jól látott hiányosságok felszámolására meghirdették a tanulmányi fe­ gyelem megszorítását. Tanulóköröket szerveztek, évfolyamtitkárokat jelöltek ki. V.érfi Ezeknek kellett az előadásokról való hiányzásokat regisztrálniok. Szervezték a •viíjliií-teljesen nevetséges tanulmányi páros versenyeket. Évközi felmérők (zárthelyik) tfi bevezetésére ösztönözték azokat a tanszékeket is, amelyeknél ez soha nem volt szokás. Eleinte csak az oktatási renden kívüli politikai szemináriumokon, ké­ sőbb, az ideológiai tanszéket megszervezve, vizsgakötelesen, az indexekben megjelentetett politikai tárgyak formájában kényszerítették a hallgatóságra az egyedül üdvözítő tanokat. Ugyanakkor a népgazdaság szakemberigényére hivatkozva lerövidítették a tanulmányi időt 9 félévről nyolcra. „A lemorzsolódás elleni küzdelem” egyik hősies csatája volt egyes professzorok figyelmeztetése, hogy túlságosan terje­ delmes anyagot adnak le - és kémek számon. Emiatt sokan kénytelenek vizsgát halasztani, esetleg évvesztesekké válnak. A tanulmányi osztály Győrfi. pro­ fesszor urat is ilyen alapon kereste meg, és ha az állatrendszertanból nem is tudta kihagyatni, például a férgeket és tetveket, legalább több részletben letehető vizs­ gát „harcolt ki” (Merő véletlen lehetett, hogy a megbeszélést követően feltűnő­ en sok „haladó elem” ment el halasztott vizsgáját letenni, vagy a sikertelent megismételni...) A minden tárgyból történő jegyzetkiadásnak is egyik bevallott célja volt, hogy csak az legyen számonkérhető, ami a jegyzetben szerepel. Való igaz, hogy „hivatalos”, vagyis professzor által elismert jegyzet kevés tantárgyból állt ren-

94

delkezésre. Voltak azonban egyes tárgyakból vizsgára készülő hallgatók által kézzel írott és sokszorosított (litografált) jegyzetek. Tanársegédek által összeál­ lított, gépelt, sokszorosított, igényes jegyzet elvétve akadt (pl. Geodézia I-II.). A legtöbb tárgyból azonban nem készült ilyen jegyzet. Az előadásokat mindenki­ nek magának kellett jegyzetelnie, vagy felkészüléskor elkérhette firmáitól, év­ folyamtársaitól azok jegyzetét. Matézis vizsgára a matézisklub anyagából lehetett igazán felkészülni. Kiss Ignác adjunktus úr lediktálta a tudnivaló matematikai szövegeket, törvényeket, leíratta a megkövetelt levezetéseket és kidolgozott mintapéldákkal is szolgált. Fehér Dániel professzor úr kitűnő előadásai csak válogatott fejezetek voltak a növénytan köréből. Hangoztatta, hogy aki teljesen felkészült akar lenni a vizs­ gára, az tanuljon a több kötetes Fehér-Mágocsi-Dietz-féle növénytanból. Boleman professzor úrnál csak saját kézzel írott jegyzet egyidejű átadásával lehetett kollokválni. Itt érdemes elgondolkozni azon, hogy egy nagy gyakorlatú pedagógust mennyire segíthet a vizsgázó megítélésében az, ha látja, mit, hogyan értett meg és tömörített írásban egy hallgató az ő előadásaiból. A kérdésekre adott válaszok már csak arra kellettek, hogy ebből mit tanult meg a vizsgázó. Sébor professzor úr a vadpatak-szabályozás vizsgán mindig feltett olyan kérdéseket is, amelyekkel a negyedéves hallgató erdészfelkészültségét mérte fel. Ez kötődött ahhoz az alaptéziséhez, hogy a vizet nem elvezetni, hanem elosztani kell. Hová, miért és hogyan - ezek megválaszolásához kellett az egyéb tárgyak­ ból merített tudásanyag. (Csodálatos példája a vízmegfogás, -tározás, -elosztásnak a selmeci professzorok által ott megépített vízrendszer maradvá­ nya.) Az előbb leírtak után kérdezem meg: értelmes dolog-e, szabad-e biflázásra előírt anyagkivonatra korlátozni a felkészülést és vizsgáztatást felsőoktatási szinten? Arról nem is beszélve, hogy keveset ér az olyan egyetemi előadás, amelyik nem bővül, módosul a legújabb tudományos eredményekkel. Ezeket minduntalan követni kellene a kiadott jegyzetekkel is! A tanulmányi osztálynak az ilyen vitatható, de jószándékú ténykedésén kí­ vül voltak más ügyei is. Politikai megítélésük szerint hallgatókat, szigorlókat „méltatlannak” minősítettek a diploma elnyerésére. Vagyis, akiknél a felvételi szelektálásba még nem szólhattak bele, ott legalább az oklevél megszerzését igyekeztek lehetetlenné tenni. 1949-ben Burkus Béla, Lengyel György és Zambó János szigorló erdőmémököket akarták megakadályozni végszigorlatuk letétel­ ében. A készülő hivatalos tiltakozásról Lámfalussy professzor úr valahonnan tudomást szerzett. Értesítette a három szigorlót, hogy ne a szokásos, reggel 9 órás kezdéskor jelentkezzenek a szóbelire, hanem már reggel 7-kor kezdjék meg azt. A vizsgáztatók várni fogják őket. Amikor 8 óra után befutottak a tanulmányi osztály tiltakozói, már arról értesülhettek, hogy a végszigorlat sikerrel lezárult. Két kohómémök-hallgatót a szigorlati írásbelin akadályoztak meg vizsgá­ juk továbbfolytatásában. Egyikük 1956-ban nyilvánosan bevallotta, hogy későb­ bi végzésének feltétele besúgói szerep vállalása volt.

95

A besúgás megszervezésének egy naiv kísérlete volt az, amikor az évfo­ lyam egyharmadát összehívták, és avval bízták meg, hogy a másik kétharmad­ hoz tartozókról jelentéseket tegyenek. A név szerint „kiosztott” megfígyelendők a leendő besúgó baráti köréhez tartozók lettek volna. Ez a próbálkozás kudarcot vallott. Sokkal eredményesebb és aljasabb volt az államvédelmi hatóság besúgószervezése. Ok nemcsak az erre vállalkozókat használták fel, hanem olyanokat is kényszerítettek jelentésre, akikről aligha té­ teleztük volna fel a közreműködést.21 Az önfeloszlató köri közgyűlésen delegált ideiglenes intézőbizottságtól szinte észrevétlenül, választás nélkül csúszott át az irányítás a zömében népi kollégistákból kikerült „haladó népi erők” kezébe. Ez a társaság azonban egyál­ talán nem volt egységes, jól szervezett „rohamcsapat” Volt közöttük néhány meggyőződéses szélső baloldali. Többségüket a „fényes szelek” társadalmat átformáló reményei és anyagi szorultságuk terelte össze. Jelentős részük azon­ ban igazi szerencselovag, köpenyegforgató volt. Ez utóbbiak száma különösen akkor nőtt meg, amikor a kommunista hatalomátvétel nyilvánvalóvá vált, és a volt Zrínyi Ilona tiszti leánynevelő intézet néhány helyreállított szobájából át­ költözött a népi kollégium a korábban egyházi tulajdonban volt Szent Imre kol­ légiumba. Az ifjúság nevében kéretlenül fellépő főkolomposok: Kovács Mihály, Fe­ kete József, Somodi Jakab, Gulyás Jenő, Zoltai Endre, Csóka János, Somkúti Elemér, Kálmán Árpád, Turkovich György, Máté Béla, Bérces László voltak. (A névsor, ötven év távlatából, aligha teljes.) A „fordulat éve” nem csak a „nagypolitikában” hozott olyan látványos változásokat, mint például Titó generalisszimusz és szabadsághős átváltozása egyik napról a másikra az „imperialisták láncos kutyájává” Hamarosan leeresz­ kedett a vasfüggöny, ahogy Churchill nevezte a keleti blokk és Európa közé vont határokat. Egy napon arra ébredtünk, hogy Sopronból eltüntették a szerzeteseket. Megszűnt a bencés gimnázium, az evangélikus teológia, a domonkos noviciátus, az orsolyák leánygimnáziuma és a „szürkék” középiskolái. Ez Sopron oktatási központ szerepének elvesztését jelentette. Bár azt amúgy is erősen megkérdője­ lezte volna a határsávba való beutazás nehézsége. Valóságos kegyelemdöfés volt a Civitas Fidelisszimának a vármegyei adminisztráció Győrbe költöztetése. Sop­ ron megszűnt megyeszékhely és kultúrközpont lenni. Egy másik változásba többen kényszerűen bekapcsolódtunk. 1949 nyarán a Szentendrei Erdőgondnokságon voltam praxisban (hallgatói nyári gyakorlaton). Egy augusztusi reggelen nekem címzett, hivatalos, expressz­ ajánlott levelet adott át kedves főnököm, Györke Ernő. A behívó szerint másnap reggel jelentkeznem kellett a Budapesti Földmérési Főigazgatóságon. Ott több soproni erdőmémök-halIgató is várakozott. Egyenként behívtak egy ügyintéző­ höz, és tőle kaptunk a továbbiakra „parancsot” Nekem még' aznap Debrecenbe

96

kellett utaznom és jelentkeznem az ottani földmérési igazgatónál, aki szinte a kapuban várt és kísért egy konflishoz, amellyel azonnal vissza kellett mennem az állomásra, hogy elérjem a Hajdúnánás felé induló vonatot. Az együtt tett né­ hány lépés során kaptam az eligazítást, hogy az első tagosításnál (állami gazda­ ságok és termelőszövetkezetek megalakításánál) kell közreműködnöm és csereföldeket kitűznöm. Arra a kérdésemre, hogy kapok-e ott műszert, mérőszalagot, röviden azt válaszolta: „lépni te is pontosan tudsz.” A hajdúnánási városháza nagytermében már ki voltak függesztve a határ kataszteri térképei, amelyeken pirossal körülkerítve az újonnan kijelölt állami gazdaságok, illetve TSZ-területek. (Természetesen a legjobb földekre.) Folytak a meggyőző tárgyalások a szegényparasztokkal a csereföldek elfogadtatásáról. Az egyik négyholdas (két nadrágszíjparcellában), sokgyerekes szerencsétlen három­ szori sikertelen alkudozás után felakasztotta magát. A kulákoknak el kellett fogadniok, amit cserébe nekik szántak. Voltak ott bőven szikesek is. Egy fia­ tal ÁVÓs tiszt dolga az volt, hogy naponta minden ügyintézőt megkérdezzen: nem akadályozza-e valaki a gyors előrehaladást? Hála Sébor professzor úrnak, felismertem a tanyák tornácán felakasztott mezei körzőket. Azok közül választottam ki a lötyögésmenteseket. Ellenőriztem 2 m-es zsebmérőszalagommal a 1896 mm-t legjobban megközelítőt: a csereföl­ dek kijelölésekor azt pörgették mellettem. Hálótársam egy parasztház „tisztaszobájában”, ahová elszállásoltak, egy Székesfehérvárról odarendelt bíró volt. Naphosszat a birtokváltozási, birtokba adási jegyzőkönyveket diktálta, hogy a dolog jogi oldala is „rendezett” legyen. Augusztus végére mindent befejeztünk. Utóbb tudtam meg, hogy az évfolya­ munkról azok kaptak ilyen behívókat, akik nyár elején földméréstanból levizs­ gáztak. Megkezdődtek az 1945-ben már kilátásba helyezett Rákosi-féle főiskola­ átszervezések. Sajnos Teleky Géza jóslata valóra vált! Az ősi Alma Mater szétrobbantása megindult. Szinte félévenként változott az indexünkbe ütött pecsét. A József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem körirat először József Nádor Műszaki Egyetemmé változott. Eltűnt (illetve eleinte csak áthúzták) a középen lévő Kossuth- címert. Az 1949-50. tanév második felében már csak Műszaki Egyetemre jártunk. 1950-51 -et az Agrártudományi Egyetemen kezdtük el. A pecsét közepén pedig a sarló-kalapácsos cégér díszelgett a Rákosi-címer. Professzoraink már az 1948-49-es oktatási évben avval igyekeztek elébe vágni a szakok szétválasztásának, hogy a korábban erdészek, bányászok által más-más tanszéken hallgatott tárgyakat közössé tették. (Az első év alaptárgyait mindhárom szak együtt hallgatta). így bányász évfolyamtársainkkal együtt ma­ radtunk a geodézia előadásokon és gyakorlatokon Sébor professzor úrnál. Mi erdészek - a korábbiakkal ellentétben - Tarczy-Homoch professzor úrnál élvez­ hettük a kiegyenlítő számítást és a felsőgeodéziát. Az újonnan induló bányakutató-mémöki szak hallgatói olyan erdész tan­ székeken jelentek meg, mint növénytan, állattan. Minden bányamémök97

hallgatónak tanulnia, vizsgáznia kellett a kötélpályák tervezéséből az Erdészeti Szállítástan Tanszéken. 1949-ben mégis törvénybe iktatták a miskolci Nehézipari Műszaki Egye­ tem megalapítását. Az elsőéves bányászok és kohászok már ott kezdtek. Ez volt az első halálos döfés, ami a három testvérszak jellemezte AKADÉMIÁT érte. Hiá­ bavaló volt a soproni kar tiltakozása a szétválasztás ellen. Neves professzorok a későbbiekben sem vállalták a miskolci tanszékek vezetését, kutatóintézetbe áll­ tak, nyugdíjba vonultak, de Miskolcra nem mentek! 1949-50-ben tantárgyként került indexünkbe a haditechnika és az orosz nyelv. Az előbbiből azonban Sopronban nem tartottak előadást. Az ország más részein ez a tárgy, kiegészítve 1-1 hónapos nyári katonai kiképző táborozással, a diplomával egyidőben, tartalékos tiszti ragot eredményezett. Erre a megtisztel­ tetésre a Bánya-, Kohó- és Erdőmémöki Kar hallgatóit ideológiai elmaradottsá­ guk és „reakciós szellemük” miatt nem tartották méltónak. Jellemző, hogy a Vadgazdaságtani Tanszék nem kapta vissza a korábban beszolgáltatásra kötelezett fegyvereit. Ezért vadászati gyakorlaton a kerületve­ zető erdészek és vadőrök kölcsönpuskáival próbálgattuk a vadászatot. A tanév második felében kötelező tantárgyunk volt a bolsevik párt története! 1950-51ben az orosz nyelv mellett a marxizmus-leninizmus alapjaival is meg kellett ismerkednünk.22 Az ideológiai tanszék megszervezésével a politikai-oktatási vonal a kari ta­ nácsnak is tagja lett.23 Egy győri újságíró pedig rövidesen mint főiskolai párttit­ kár jelent meg. A felsorolt politikai erőszaktételek eleinte nem befolyásolták lényegesen az oktatás színvonalát, tartalmát. Az előbbiekben már említettem, milyen előnyöm származott sokirányú későbbi tevékenységem során abból, hogy a műszaki tárgyakkal jól megalapozott mérnöki gondolkozást tanulhattam, a természettudományiakkal pedig megismerhettem azt a környezetet, közeget, amelybe a mérnöki létesítmények beillesztendők. A szakosításokkal ezt a cso­ dálatos oktatási egységet kezdték szétbomlasztani. Az utánunk következő évfo­ lyamok 1949-50-től erdőgazdasági, erdőipari és faipari szakon tanultak. Az „át­ gondolt” oktatáspolitikára jellemzően ezt 1950-51-ben erdőgazdasági és erdőipa­ ri szakokra csökkentették. Az évfolyamunkról lemaradóknak tehát különbözeti vizsgát kellett volna tenniük általunk nem hallgatott tárgyakból, hacsak egyszer­ re két évet nem akartak veszíteni. Sébor professzor úr avval igyekezett segíteni a földméréstan vizsgával adó­ sokat, hogy tanársegédeinek felügyelete mellett csoportos írásbeli vizsgákat rendeztetett. Aki a feladatot megoldotta (ez egy sokszögmenet számítása és kiegyenlítése volt mindenkinek más-más adatokkal), annak beírta az elégségest az indexébe avval a kötelezettséggel, hogy rendesen felkészül és újra jelentkezik nála valóban vizsgázni. (A szigorlat még csak ezután következett.) Néhányunkat bekértek a tanszékre avval a feladattal, hogy segítsünk az írásbei izőknek, nehogy elfogadhatatlan dolgozatot adjanak le. (Nem egy-két társunkról volt szó: úgy húsz körül lehettek, több vizsgázó csoportra osztva.)

98

A tanulmányi osztály sem tétlenkedett. Két évfolyamtársunkat, Kocsis Ivánt és Visy Károlyt 1951. január 16-án kizárták az egyetemről. Az indoklás az volt, hogy megsértették a tanulmányi fegyelmet: nem látogatták az orosznyelv és marxizmus-leninizmus órákat. Egyikük a DISZ-t (Dolgozók Ifjúság Szövetsége) is becsmérelte, a másikuk hamis adatokat közölt a származásáról (nem vallotta be apja kulákságát). A szeretett AKADÉMIA gyilkolását látva, végzésre határozta el magát Dzseki bácsi is. Böszörményi Nagy Károly - mert ő volt Dzseki bácsi - 1922-ben iratko­ zott be a főiskolára bányászhallgatónak. Mi a Vendel Miklós professzor vezette tanszék tanársegédeként ismertük meg a csodálatos humorú ultra-szupraveteranisszimuszt, aki 1951-ben szerezte meg oklevelét. (Úgy tudtuk: nem volt jelesnél rosszabb vizsgajegye!) Ezt is lehetővé tette az egyetemi tanszabadság! Sokan voltak, akik anyagi okok miatt kénytelenek voltak évekre munkát vállalni, hogy tanulmányaik folytatásához megszerezzék a pénzt. Különösen nehéz helyzetben voltak azok, akik 1939-44 között olyan területről iratkoztak be Sopronba, amelyet újra elszakított a második világháborút lezáró „béke” A fő­ iskola demonstrátori állásokkal igyekezett sorsukon segíteni, de ez erősen kor­ látozott lehetőség volt (Gunda Mihály, Kobolka Alajos, Strausz József). Sokan vesztettek éveket - ugyanúgy, mint az első világháborút követően katonai szolgálat, hadifogság, betegség miatt. Teljesen hamis tehát az az érvelés, amivel a valétaelnök hagyományos kijelölését támadták „haladóink” Szerintük nem méltó a búcsúzók vezetésére a közülük legkorábban beiratkozott veterán, aki laza tanulmányi erkölcsével szedte össze a kalapját díszítő zöld szalagokat (a ballagok kalapján szalagok jelölték a többletéveket). Észre sem vették, hogy ily módon mindig sértetlen maradt a hagyományos diákhierarchia - a valétaelnök minden ballagó társának firmája volt. Azt mondták, társaival olyan elnököt kell megválasztatni, aki példát mutatott tanulásban és a közbizalmat is bírja. A sok zavaros változás közepette végre a mi évfolyamunk is eljutott a valétálásig. 1951-ben azonban már bányász, kohász évfolyamtársaink a Nehéz­ ipari Műszaki Egyetemhez tartoztak, mi, erdészek az Agrártudományi Egyetem­ re jártunk ugyanott. Az erdész szakon egyetlen szavazaton múlt, hogy nem Révay Istvánt választottuk meg elnöknek, hanem engem. A nála egy évvel ko­ rábban (1933-ban) beiratkozott Parragi István eleve elutasította a jelölést, pedig ha őt választhattuk volna, hűek maradunk a hagyományhoz. Ahogy kikényszerített volt a szakonkénti valétaelnök-választás, ugyanúgy a „haladók” a valétaszalag hagyományos zöld színét is kifogásolták. Minthogy az erdő zöldjét nem lehetett - csak lombhullás előtti átmenetként - átfesteni, lega­ lább a bányász, kohász szakon kívántak vörös, fekete vagy kék (úgymond az ifjúság színe) szalagot. Ez ellen csak annyit tehettünk, hogy szakonkénti szava­ zást javasoltunk: amilyen színt két szak választ, azt felveszi a harmadik is - az egység demonstrálására. Ezért ballagtunk - a főiskola történetében először - kék valétaszalaggal. A szakok összetartozását az egységes szín és a három összeka­ roló valétaelnök mögött, ugyancsak összekarolva vonuló, teljes évfolyam hir­

99

dette. Ez azonban már csak gyászmenete volt a megölt, szétszakított AKA­ DÉMIÁNAK. ( Vili, .Y teliélÁ d

A hagyományos szalagavató szakestély nem tartozott a „szocializmust építő” megnyilvánulások közé. Úgy éreztük azonban, hogy a ballagást megelőző szalagavatást valahogy mégis együtt és ünnepélyesen kell megtartanunk. Össze­ gyűltünk tehát mi, negyedéves erdészek a Felső-Lőver egyik vendéglőjében, a Sveici-házban. A szakok himnuszainak (az utolsó köri közgyűlések egyike a kohásznótát is himnusszá nyilvánította) eléneklése után, bizony nem csak a bú­ csúzás vidám-borongása jellemezte a hangulatot. Nótáink felcsendülése közt Felcser Pista elszavalta Petőfi „Farkasok dala” című versét. Évfolyamtitkárunk, Golyó, megszokásból elkezdte írni a jelenlévők névsorát. Annak érdekében, hogy ne papíron, hanem szívében őrizhesse a neveket, meg kellett ennie a - még szerencsére nem teljes hosszúságú - listát. Akkor már tudtuk, hogy kötelezően kijelölték ballagásunk útvonalát, amellyel hálánkat kellett kifejeznünk nagy fel­ szabadítóink és pártunk iránt: el kellett vonulnunk a Sztálin téri (Deák tér) párt­ házhoz, majd a Lenin körúti (Várkerület) szovjet emlékműhöz. Ezért juthatott eszembe a szalagavatón és énekeltem el egy régi kurucnótát: Nem lesz mindenkor így Szívedben bús ne légy El ne hagyd magadat Várjad jobb sorsodat A szerencse forgandó Naptól felleg távozó Szívedben bús ne légy Nem lesz mindenkor így! Amikor a székelyhimnuszt is elkezdtük, ijedten kérte a tulajdonos, Pödör Béla bácsi: „Uraim, kérem, halkabban, mert bezáratják a vendéglőmet!” Nos, nem a mi éneklésünk miatt: erre nem kellett sokáig várnia, hiszen a földműveléstől a vendéglátásig, a kiskereskedelemtől a kisiparig, minden önálló egzisztencia felszámolása megindult. Csak állami függőségben lehetett egységes kórusba kényszeríteni azokat is, akik jól tudták, hogy mennyi selejttel dolgozik a világ élenjáró ipara, hogy Micsurin és Liszenko együtt sem fogja kinemesíteni a sarkvidéki búzát, hogy szerencsétlen, kirabolt Hazánk aligha válhat büntetlenül a vas- és acélipar országává. A különböző egyetemekhez tartozás miatt valétatablónk sem volt közös bá­ nyász és kohász évfolyamtársainkéval. A régi tablókon az erdészek zsinóros attiIában fényképeztették le magukat. Akinek nem volt sajátja, az kölcsön kap­ hatta az Ifjúsági Körtől. Sajnos, a kör feloszlatása után - bár az erre vonatkozó határozat szerint emléktárgyait stb. a főiskola fejlődéstörténeti gyűjteményének kellett volna kapnia -, a MEFESZ vezetőség jóvoltából, mindent széthordták, eltüntettek.24

100

Ez lett a sorsa az erdész attiláknak is. Örülhettünk, hogy a tablón legalább waldenben (akinek nem volt, kölcsön kaptuk évfolyamtársainktól) örökíttethettük meg magunkat. A tabló feliratát, rajzi díszítését Pálffy Csaba készítette. Az előtérben görcsösen földbe kapaszkodó, lombtalan böhönc, mögötte a Várhely tetejét vesztett kilátótornya, és a háttérben a tisztán, havasan ragyogó, elérhetet­ len Schneeberg. Ezt a tablót egyesek ugyanúgy politikai kihívásnak minősítették, mint a valétabálunk teremdíszítését. A soproni bálok hagyományos helye, a Ka­ szinó (művelődési ház) 1951 tavaszán nem volt igénybe vehető; a valétabált a főiskolán rendeztük. A tornatermet (ma vadgazdaságtani gyűjtemény) és az első emeleti geodéziai előadót (a lépcsőházzal szemben) alakítottuk bálteremmé. A tornaterem falait két méter magasságig fenyőgallyakkal borítottuk. Onnan színes papírszalagok alkották az álmennyezetet a két, teljes teremszélességet áthidaló szerkezeti gerendára felkötött sokszögekig. A lécvázú papirsokszögek közepén egy-egy fehér-zöld címerben a bányász-, illetve erdészjelvény díszlett. „Bű­ nünk” a fehér-zöld színek szerepeltetése: ez volt ugyanis az Ifjúsági Kör jelvé­ nyének két alapszíne. Egyetemi tanulmányainkat záró, utolsó előadásokat hallgattuk. Tanul­ mányútra mentünk a Zempléni-hegységbe. A kőkapui vadászkastélyban a ta­ nulmányutat vezető professzorainkkal búcsú áldomásra maradtunk az ebédlőben. Vacsorára váratlanul megjelent Tömpe István, az erdészet akkori első embere, két kísérője (testőre) társaságában - vadászni jöttek Kőkapura.25 A spanyol sza­ badságharc kommunista veteránja elfogadta a körünkbe szóló hívást. Erdészeti szakkérdésekkel nem akartuk zavarba hozni, de azt csak megkérdeztük, hogy nem lehetne-e anyagilag jobban megbecsülni az egyetemet végzett, kezdő erdőmérnököket. Más iparágban - esetleg célszerűen rendszeresített pótlékokkal másfél, kétszeresét tudták fizetni az ifjú mérnököknek. Tömpe elvtárs válasza kitérő volt, és rövidesen elköszönt társaságunktól. (Lehet, hogy ez is feleslegessé tette évfolyamunk egy részét az erdészet számára?)26

Végjáték - velünk 1951. május 29-én a főépület aulájában, a hirdetőtáblán közel ötven erdőmémök-halIgató nevét felsoroló hirdetmény jelent meg, akiket sűrű egymásu­ tánban a dékáni hivatalba idéztek be. Az onnan eltávozókat mindig kísérte valaki a botanikus kert kapujáig, arra ügyelve, hogy azok senkivel ne beszélgessenek. Természetesen így sem maradhatott titok, hogy a Földművelésügyi Minisztéri­ umból jött „repülőbrigád” buzgó munkájának köszönhetően a díszkíséretben részesülőket kizárták az egyetemről. Az sem kerülhette el senkinek a figyelmét, hogy a kert útjain idegen „civilek” sétálgatnak kettesével, hármasával, ügyelve a rendre. A névsor legvégén lévén, sétálgatva .vártam soromra, amikor Haják Gyula és Marjai Zoltán kedves évfolyamtársaim közrefogtak, hogy szolidaritásból ők is kirúgatják magukat. Avval lehetett csak megváltoztatni szándékukat, hogy pozí­ cióba kerülve többet tehetnek értünk, mint ha sorstársaink lennének.

101

Az előre kitűzött időhöz képest alig kellett várakoznom, és beléphettem a dékáni épület egyik kicsi szobájába. Voltak ott öten-hatan, számomra mind is­ meretlenek. Az egyikük megkérdezte a nevemet, egy másik azt, hogy részt vettem-e a szalagavatón. Válaszomra, hogy igen, hivatalból, hiszen engem válasz­ tott a szak valétaelnökké, további szószaporítás nélkül kezembe nyomták az aláírt fegyelmi határozatot, és már át is adtak az ajtó előtt várakozó kivezetőm­ nek. A „fegyelmi bizottságban” senki sem volt az egyetem részéről, annak elle­ nére, hogy a cédula aláírója Fehér Dániel dékán volt. Csak ellenjegyzőként sze­ repelt a minisztériumot képviselő Rédai István.27( ,x ^ A 45 hallgató kizárását eredményező, alapos „fegyelmi eljárás” olyan va­ rázslatos gyorsasággal lezajlott (beleértve a határozatok legépeltetését, aláírá­ sát!), hogy aznap délután még egy röpgyűlést is szervezhettek. Ennek során az összegyűlteket megnyugtatták, hogy a továbbiakban nyugodtan készülhetnek a vizsgahónapra, mert az „egyetem testéből eltávolították a fekélyt” A kizárt hallgatók lakására küldönccel szétküldték az ugyancsak dékánunk által aláírt, vigasztaló hangú felszólítást indexünk leadásának kötelezettségéről. M-rtidír Azonnal működésbe lépett a kivégzésre ítélt „selmeci szellem”. Ihász Sanyi egész éjjel dolgozva laponként lefényképezte a leadásra kötelezett indexeket. Filmje elfogytával az Erdészeti Szállítástan Tanszékről (Adamovich László, Partos Antal) kapott elegendő nyersanyagot munkája befejezéséhez. Amikor másnap leadtuk indexeinket, már zsebünkben volt annak előhívott filmnegatívja. Mindnyájukat - így soproni szüleiknél lakó kizárt évfolyamtársainkat is felkeresett egy-egy újabb „civil”, aki közölte velünk, hogy azonnal ki kell je­ lentkeznünk Sopronból és másnap el kell hagynunk a várost. A rendőrség olyan előzékeny volt, hogy fogadásunkra rendkívüli éjszakai ügyeletet tartott. Elutazá­ sunkkor az állomási ÁVH-nál kellett „letisztelegnünk”, hogy meggyőződjenek távozásunkról. Aki netán ottfelejtkezett volna, azt internálással fenyegették. Mielőtt az FM brigádja Sopronból eltávozott volna, Rédai elvtárs átadta Dr. Fehér Dánielnek azt a levelet, amelyben megfosztják egyetemi tanári címétől, tanszékétől és dékáni megbízatásától. A tisztogatásra vonatkozó papírokat mind összeszedték és magukkal vitték Budapestre. Eközben valétatablónk ott díszlett az Erzsébet utca egyik kirakatában. A ki­ zárásnak gyorsan híre futott. A járókelők csoportba verődtek a kirakat előtt és egymásnak mutatták; ezt is, azt is Mielőtt az utcai csoportosulásból botrány lett volna, Sébor professzor úr tablónkat bevétette és padlására vitette. Az erdész szak 97 élő valétánsa közül 29-et kizártak (Sümegi Ernő volt a kilencvennyolcadik, de az ő képe már gyászkeretben került a tablóra). Az utolsó félév elején „eltanácsolt” két társunkkal összesen harminc­ együnkről állapították meg: „nem alkalmas arra, hogy mint erdőmémök a szoci­ alista erdőgazdaság vezető pozíciójába kerüljön” Az évfolyamot közvetlenül a diploma megszerzése előtt megharmadolták. Csupán emlékeztetek arra, hogy katonai lázadásnál ennél kíméletesebbek: ott csak tizedelni szoktak ... Az alsóbb évfolyamokról ugyanakkor összesen 16 hallgatót zártak ki.28

102

A „tisztogató munka” nem korlátozódott a hallgatóságra. Fehér Dániel után, de még az 1951-52-es tanév megkezdése előtt, megfosztották egyetemi tanári címétől Győrfi János, Magyar Pál és a már nyugdíjas Lesenyi Ferenc pro­ fesszorokat is.29 Az 1949-es szétválasztással megadták az AKADÉMIÁNAK a halálos döfést. Az 1951-es kizárásokkal meg akarták félemlíteni a hallgatóságot, hogy az „ide­ ológiai” nevelésnek ne merjen ellene mondani. Az oktatók közé kinevezték megbízható embereiket (közöttük Roller Kálmánt).30,31

Selmeci szellem, kontra káderezés A régi nótát alig átköltve: Ha egyszer majd a végzet Sopronból menni késztet, Fakadjunk dalra mind: Szerencse fel fiú k ... Mi, menni késztettek nem is tudtuk, mennyire rászorultunk a szerencsére, illetve firmáink kegyes támogatására, zsebünkben az „elbocsájtó, szép üzenet­ tel.” ( X>l- *-ne titkUk j Partos Antal, az Erdészeti Szállítástan Tanszék adjunktusa mondta, hogy jelentkezzem Budapesten Tamai Gézánál, az UVATERV kötélpályatervezési osztályvezetőjénél. A fogadtatás rendkívül szívélyes volt. Tamai mondta, hogy már vár az íróasztalom, de előbb menjek le a személyzeti osztályra. Megkérdez­ tem, mit mondjak, ha a végzettségem körüli kérdések kerülnek sorra. Mire Tamai: hát meg kell mondani a kizáratást. Kérdés, mikorra lesz diplomám, de ők majd támogatni fognak, ha bizonyítottam a sok jót, amivel beajánlottak. A személyzetin a beszélgetés igen barátságos volt - a kényes pontig. Azu­ tán teljes visszautasítás. Amikor pártfogómhoz visszamentem, sajnálkozott, de azt mondta, hogy ezen nem tud segíteni. A Makadámútépítő Vállalat főmérnöke, Bobok György erdőmémök egy­ szerre ötünket alkalmazott. Munkatársa, Lipták Géza - ugyancsak erdőmémök útmutatása szerint szigorló erdőmémökökként adtuk le életrajzunkat. A jelentke­ zésünk utáni napon már az ország legtávolabbi sarkaiban lévő építésvezetősége­ ken vettük fel a munkát. (Május 30-án kellett elhagynunk Sopront, én június 6án már a berentei építésnél voltam.) A „daliás idők” jellemzéséül: egyik nap műszak után Berentéről Kazinc­ barcikára, lakóhelyünkre ballagtunk az országúton Guller Imre firmámmal. Utolért minket egy fegyencszürkébe öltözött menetoszlop. A kísérő fegyőrök leparancsoltak minket az útról. Az útárok külső oldalán vártuk a csapat elvonu­ lását, amikor Imre bekiáltott a sorba az egyik fegyencnek, közben rám mutatott: bemutatom neked az új balekot. (Az elítélt P.J. erdőmémök volt.) Július 5-én táviratilag felrendeltek a vállalat budapesti központjába. Tár­ saimmal együtt, „hiányos” életrajzunk miatt, fegyelmivel elbocsátottak. Az ál­

103

szent indoklás az volt: ha beváltottuk volna „bűnünket”, ők (mármint a személy­ zetis és az igazgató) segítették volna végzésünket Szerencsére a két héttel utánunk felvett három sorstársunkról nem derítették ki az elhallgatást, így ők maradhattak a Makadámútépítő Vállalatnál. Zakariás Andor erdőmémök a Közműtervhez, Orosz Ágoston erdőmémök a Földmérő és Talajvizsgáló Vállalathoz próbáltak felvétetni, de a személyzeti osztályok - a (Sopronból?) szétküldött névsorok birtokában - szóba sem álltak velünk. Sorolhatnám a visszautasító vállalatokat, de elég legyen a győri erdőren­ dezőség levelének mellékelt másolata, amelyet Szalay Imre őrzött meg. Augusztusban telefonhívást kaptam dr. Alliquander Endre bányamérnöktől, a MASZOBAL (Magyar-Szovjet Bauxit-Alumíniumipari RT.) Bányaműszaki Osztályának vezetőjétől, akit hírből sem ismertem. Kiderült, hogy TárczyHomoch és Vendel professzorok keresték fel az olyan beosztásban dolgozó volt tanítványaikat, akik esetleg fel tudtak venni az egyetemről kizárt hallgatókat. A MASZOBAL-nál akkor hárman, utóbb még ketten kaptunk mérnöki munkát. Nehezen ugyan, de firmáink nagyszerű támogatásával 1951 folyamán mindnyájan el tudtunk helyezkedni. 1953-ban, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején, üzenetet kaptunk Sébor professzor úrtól, hogy kíséreljük meg a Legfőbb Ügyészségnél bepana­ szolni a kizáratásunkat eredményező fegyelmi eljárás szabálytalanságát. Négyen adtunk be panaszt, amelyre az ügyészség közel háromnegyed év elteltével vála­ szolt. Nem találván szabálytalanságot, döntésre a Földművelésügyi Minisztéri­ umhoz tette át az ügyet. Két héttel (!) az ügyészségi visszautasítás után már megkaptuk az FM mellékelt értesítését is. Érdemes megjegyezni, hogy az ország vezetését ismét a Rákosi-féle kemény vonal ragadta magához.32 1956-nak kellett eljönnie, hogy utolsó vizsgáink és szigorlatunk letételére már kivétel nélkül engedélyt kapjunk.

Gyászbeszéd a megölt A k a d é m i á r ó l Egy műszaki felsőoktatási AKADÉMIA született Magyarországon, Selmecbá­ nyán a XVIII. század közepén. Környezete az a bányavidék, amelyik az Árpád­ házi királyok korában már Európa egyik legjelentősebb nemesfémtermelő helye volt. Az A k a d é m ia egész működése során a felsőoktatásban is megtartotta azt a rangot, amit bányászatunk a középkorban kivívott. Olyan tudósok voltak tagjai, tanítványai, akik más műszaki, természettudományi ágak kiválóságai, fejlesztői­ ként is ismertek. Csak néhány példán bemutatva: K.J. Hell-gépészet, Mikoviny Sámuel - földmérés, vízépítés (vele, születési helye címén, északi szomszédaink buzgón dicsekszenek), Szabó József - geológia. A tanintézet együtt fejlődött, változott, harcolt, menekült két évszázad ma­ gyar történelmével az 1956-os forradalomig. Amíg autonómiáját megtarthatta, olyan felkészültségi színvonalat követel­ hetett és olyan mérnöki megalapozottságot adhatott az erdőmémöki oklevéllel,

104

amelyet szívesen fogadtak földmérésnél, építéstervezésnél, - kivitelezésnél, vas­ útnál, útügyi igazgatásnál, bányamérésnél, geofizikánál. (Itt csak olyan munka­ helyeket soroltam fel, amelyeknél nagyobb számban és magasabb beosztásban voltak erdőmémökök.)33 Az A k a d é m ia professzorai, alkalmazottai, hallgatói együtt éltek, laktak az őket befogadó, szinte műemléki városokkal, Selmeccel és Sopronnal. A hallga­ tóság az Ifjúsági Kör nagymúltú, hagyományokat őrző, őszinte bajtársi szellemet ápoló, vidám csapatában forrt össze abban a legszebb életidőszakban, amikor már kinőtt a gyermekkorból, de még nem terhelte a saját család felelőssége. Szovjet csapatok által megszállt hazánkban ezek az értékek nem voltak kí­ vánatosak. A fordulat évének (1948) ifjúságunk átnevelését célzó akciói tehát ezek ellen irányultak. Az Iijúsági Kör egy lépéssel megelőzve a belügyminiszteri rendelkezést, feloszlatta önmagát. Az oktatási reformok minősítésére elég idéznem a párt központi vezetősé­ gének 1953-as őszinteségi rohamában leírt megállapításait: „A hallgatók lemor­ zsolódása elleni túlzott mértékű küzdelem egyrészt az oktatás minőségének ro­ vására ment, másrészt helytelen közép-, sőt általános iskolás módszerek beve­ zetését eredményezte. Ez viszont súlyos akadályává vált a hallgatóság önállóság­ ra való nevelésének. Túlzott volt a szakosítás mértéke, hiányzott az egész ifjúsá­ got átfogó nevelőmunka.”34 Az oktatási színvonal zuhanását igazolja az is, hogy az erdőmémöki okle­ vél a tervezési jogosultságok megállapításánál kevesebbre értékelődött, mint a budapesti kertészeti egyetemé, ahol összehasonlíthatatlanul kevesebb volt a mű­ szaki képzés, mint Sopronban. Az AKADÉMIÁT 1949-ben szétszakították, evvel halálosan megsebezték. A Miskolc mellé száműzött bányászok, kohászok kollégiumaikban, mint modern (marxista-leninista) kolostorban éltek. A város és a Csabai-kapun kívül rekedt egyetem kapcsolata össze sem mérhető a selmecivel, sopronival, már csak a befogadó város nagysága és jellegtelensége miatt sem. A nótáskönyvre felírt Selmec-Sopron-Miskolc az utóbbinál csak a postacímet jelentheti. A „vas- és acélipar országának” egy csicsedliért kiárusítható része olyan kevéssé vonzza már most is bányász, kohász szakra a hallgatókat, hogy jelentéktelen kisebbség­ gé zsugorodnak a görömbölytapolcai univerzitáson. A soproni „maradvány” a rákényszerített pártirányítás, az oktatói gárda és a hallgatóság felhígítása, az ideológiai képzés kötelezővé tétele, a besúgórendszer megszervezése, a megfélemlítő kizárások ellenére tartotta magában a lelket. Ezt fényesen bizonyítja a hallgatóság egységes fellépése az 1956-os forradalom ide­ jén. A Soproni Egyetemre vonatkozó követeléseik közül idézem azokat, amelyek élesen rávilágítottak az 1948 után hozott torz intézkedésekre és a változtatást sürgették:

105

Soproni vonatkozású követeléseink • Követeljük, hogy a Műszaki Egyetemi Karokat és az Erdőmérnöki Főiskolát vonják össze egy egyetemmé Sopron székhellyel egy rektor igazgatása alatt. Azonnal hozzanak határozatot a Bánya és Földmérnöki kar kettészakítottsá­ gának megszűntetéséről. • Szögezzék le a szabad vizsgázás jogát a professzorok által meghatározott időben. • Sopront tegyék nyílt várossá és szüntessék meg a határsávot! • Tudomásunk szerint az OEF az egyetlen vezető-szerv, ahol csak néhány egyetemi végzettségű szakember van, ezért követeljük, hogy az OEF vezetői erdőmémökök legyenek, valamint egyéb vezető állásait is egyetemi végzett­ ségű szakemberek töltsék be. Úgyszintén az erdőgazdaságok és erdészetek élére is erdőmérnökök kerüljenek. • Az 1951-52-53-ban igazságtalan elbánásban részesített oktatók és hallgatók ügyének tisztázását és ebben az ügyben bűnös személyek felelősségre vonását követeljük Sopronban. A reménység még a levert forradalom után is élt. Ezt bizonyítja az Egyesült Kari Tanács alábbi levele, amelyet a külföldre menekült hallgatóknak írtak (lásd erről a Kató Ferenc által közöltét is):

AZ EGYESÜLT KARI TANÁCS ÜZENETE SOPRONBÓL Egyetemünk tanári kara kötelességének érzi, hogy tájékoztasson Benneteket mind az egyetem, mind a Sopron város helyzetéről 1956. november 4-től a mai napig. Tesszük ezt azért, hogy a különböző, és nemegyszer egymásnak ellent­ mondó hírekben eligazodhassatok. Egyetemünket november 4-ike utáni napon még fegyveres ifjúság őrizte. A külföldi segélyek révén az egyetem helyiségeiben elhelyezett holmikat továbbítás céljából a városnak adtuk át. A termek kitakarítása után, november 10-én meg­ kezdődtek az előadások. Az otthonukból folyamatosan visszatérőkkel a hallgató­ ság száma napról napra növekedett - sokan ugyanis hazautaztak - s mintegy három hete az itthon maradottak teljes létszámmal hallgatják az előadásokat. Egyetemünkfelszerelésében említésre méltó kár nem esett. Köztudomású, hogy már október 27-én elhatároztuk egyetemünk és főisko­ lánk egyesítését. Az oktatásügyi minisztérium az egyesítés célszerűségét elis­ merte és ennek folyamányaként kezdeményezte, hogy az egyesítést - beleértve a miskolci bánya- és földmérnököket is - minél előbb törvényerejű rendelet meg­ erősítse. Tudomásunk szerint a megerősítés 1957. január 1-re várható. Az egye­ sítéssel a földművelésügyi minisztérium is egyetért. Az egyetem működési helye Sopron. Mind Sopron város, mind az egész lakossága egységesen és különösképpen méltányolja egyetemi ifjúságunknak október 23-val kapcsolatos tevékenységét. Sopronban senkinek semmilyen bántódása nem esett. November 4-e után pár 106

nappal a MEFESZ új vezetőséget választott és ez ma is az október 23-i szellem­ benfolytatja működését. Különösen az utóbbi két hétben több egyetemi hallgató érkezett haza. Már ők is hallgatják az előadásokat. A rektori tanács határozata értelmében sem év-, semfélévvesztés nem sújthat senki. Vonatkozik ez a még kint lévőkre is. Egyetemünk tanári kara és ifjúsága nem ítéli el a külföldre távozottakat, mint ahogy nem magasztalja az itthon maradottakat sem. A külföldre távozotta­ kat vérünkből való vérnek, magunkhoz tartozóknak tekintjük és örülnénk, ha ismét mindannyian együtt dolgozhatnánk tovább sokat szenvedett hazánk érde­ kében. Szomorúsággal hallottuk, hogy ifjúságunk egy része tengeren túlra készül. Az az érzésünk, hogy ezek elvesztek a magyarság számára. A kötelességszerű tájékoztatáson túlmenően ez is egyik oka volt annak, hogy levelünkkel felkeres­ sünk Benneteket. Bízva abban, hogy levelünk eljut Hozzátok és körültekintő megfontolásra késztet, kívánunk Mindannyiatoknak szívből Jó szerencsét! Sopron, 1956. dec. 18. Zambó János Botvay Károly Staszney Albert Kiss Ignác Sébor János Lámfalussy Sándor Haracsi Lajos

Magyar János Tárczy Hornoch Antal Tarján Gusztáv Pallay Nándor Vendel Miklós Gyulay Zoltán

Ma már tudjuk, hogy a kormány hazugsággal hitegette a soproniakat. A bá­ nyászokat a kádári nagy megtorlások idején 1959-ben teljesen Miskolcra telepí­ tették, és így az AKADÉMIA feltámasztásának utolsó reménye is elveszett. Szomorúan láttuk azt is, hogy a levelet aláírók félelme igazolódott: a Kana­ dába távozottak elvesztek a magyarság számára. Unokáik közül alig van magya­ rul tudó.

Van-e örökös ? Az oxfordi egyetemet 1167-ben alapították. Azóta helye változatlan, hírne­ ve töretlen. A NATIONAL GEOGRAPHIC című, világszerte ismert folyóirat 1995. novemberi számában Oxford stílusa és lényege címen az egyetemről hosszabb cikket közölt. A színes leírás végefelé a következőket olvastam: „Né­ hány hónapi oxfordi tartózkodás után megjegyeztem, hogy aligha fogom valaha is megérteni, miként működik mindez. A válasz az volt; ne törődj vele, senki sem é rti...” A „szellem” valóban definiálhatatlan.

107

Bizonyos, hogy komák, körülményeknek megfelelően változik, lényegét tekintve mégis ugyanaz. Ennek egyik fontos tényezője a folyamatosság. Ez - sajnos - megszakadt. Sokban változtak a körülmények is. Sopron, a határsávba zárt, szinte hal­ dokló város a bevásárló és olcsón gyógyulni vágyó osztrák turisták paradicsoma lett. Csak példaképpen: olyan patinás „intézmény”, mint a Perkovátz-kocsma (azaz tanszék) „pub”-bá „züllött” Szomorúan tapasztaltam, hogy a népszavazás 75. évfordulójának megünneplésekor az előadókon és rendezőségen kívül a „tö­ meget” a bányászati-kohászati (OMBKE) és erdészeti egyesület (OEE) odauta­ zott veteránjai képezték a városházán és a koszorúzásnál. Különösen érthetetlen volt számomra a soproni egyetem érdektelensége (kivétel az előadást is tartó Szemerey Tamás). Valaminek hiányát érezték - remélem érzik most is - az egyetemen, hiszen tíz évvel ezelőtt így fogalmaztak: „...A formák adottak: egyenruhánk van, szak­ estélyeket tartunk, a régi nótákat énekeljük. A selmeci »szellem« itt bolyong kö­ zöttünk. Ideje, hogy a hallgatóság valóban birtokába vegye hagyományait s a formákat tartalommal töltse ki. ”35 Hogy ez a megváltozott külső feltételek mellett, alapvetően átalakult egye­ temi környezetben egyáltalán lehetséges-e, nem tudom. De az ötven éve megölt AKADÉMIA élő örököse, utóda csak a soproni egyetem lehet! Szívből kívánom, hogy az legyen! Zárszó Kosáry Domokos történész professzor* mondta egyik interjújában: „ ...a politika és a politikai taktika befolyása a tudományra nagyon nagy ká­ rokat okozott. Ha megnézi valaki az 1952-ben kiadott, A magyar nép rövid tör­ ténete című munkát, azt olyannak látja, mint egy állatorvosi lovat, amelyen va­ lamennyi betegség kitapintható. így az Árpád-kor teljesen elsikkadt, a Rákosi­ éra pedig, mint a legfontosabb magyar történelmi periódus, tündökölt.” * Kosáry Domokos, Réz Géza selmeci professzor unokája, 1990-1996 kö­ zött a Magyar Tudományos Akadémia megválasztott elnöke volt. Ez a minősítés többé- kevésbé ráillik az 1949-1989 között kiadott jubileumi évkönyvekre. Az általam leírtak egyoldalúsága abból következik, hogy csak azt írtam meg, amit a könyvek szerzői kihagytak, eltorzítottak. Elfogultságra azért sem volt okom, mert az egyetemről történt kizáratásom olyan életútra lökött, amelynél érdekesebb, változatosabb keveseknek ju t osztályrészéül. Az emlékirat műfaja felé szorított a forrásanyagok érthetetlen hiánya még akkor is, ha Kosáry így minősíti: „... az emlékirat írók mindig elfogultak. A tör­ ténetírás ezekkel elég jól tud bánni, ha egyéb támaszpontjai is vannak. A nagy bajt ott látom, hogy nagyon fontos forrásanyagok hiányoznak. Egyrészt azért, mert nem hozzáférhetők de gyakran hiányoznak is a források, mert az ügyeket telefonon intézték.”

108

Köszönettel tartozom Dr. Koloszár József rektor úrnak az engedélyért, Dr. Mastalír Emőné igazgatónak és Zilahi József adjunktus úrnak segítségéért. Az Erdészeti Egyetem könyvtárában azonban az 1951-ben történtekre vonatkozóan csak érthetetlen hiányt találtam. Nem hittem volna, hogy egy ilyen aprócska „ügy” nyomait is ilyen gondosan eltüntetik. A Hiller-féle „tényfeltáró anyag” a háttérről egy sort sem tartalmaz. Dr. Winkler Andráshoz írt, mellékelt levelem mindmáig megválaszolatlan maradt.

„Kedves András!

Budapest, 1995. november 18.

A Bányászati és Kohászati Lapok BÁNYÁSZAT című, 1995. július - au­ gusztusi (4.) száma dr. Macher Frigyes tollából cikket közölt »Két évfordulóra emlékezett a soproni Erdészeti és Faipari Egyetem« ” címmel Ebben leírja az 1994. december 14-i megemlékezést és idézi ünnepi beszéded szövegét. Gratu­ lálok szép főiskola-történeti összefoglalódhoz, amelynek azonban van egy mon­ data, ami írásra késztetett. Idézem a cikkből: »Nehéz fájdalom nélkül emlékezni erre az időre, amikor saját évfolyamtársaik feljelentése alapján a selmeci diákhagyományok ápolása miatt 45 hallgató­ nak kellett távoznia a főiskoláról...« stb. Levelemmel megvártam a BÁNYÁSZÁT következő (szept.-okt.) számát, amelyben az előbb idézett cikk második, befejező része jelent meg. Egyszersmind - remélem - kevésbé zavarlak soraimmal az egyetemi félév közepén, mint annak elején. Mondanivalómmal vissza utalok az 1990-ben működött Rehabilitációs Bi­ zottság munkájára 1990. április 12-én kelt, dr. Németh Károly rektorhelyettes által aláírt felkérésnek eleget téve kapcsolódtam be a Bizottság munkájába dr. Király Lászlóval és dr. Csapody Istvánnal. Az első és egyben utolsó ülés, amely­ re meghívtak, 1990. október 5-én volt. Ennek során a régi tagok (dr. Roxer Egon, dr. Hiller István és Zilahi József) bejelentették, hogy befejezettnek tekintik a Bizottság munkáját, amelynek fő terméke egy »másfélszáz oldalas tényfeltáró anyag« elkészítése és a rehabilitáló levelek kiküldése volt. Mi, új tagok, szüksé­ gesnek láttuk a jogsértő intézkedések hivatali és személyi hátterének tisztázását, mert ilyesmit a tényfeltáró anyag« nyomokban sem tartalmazott. Kérdésünkre dr. Hiller ezt azzal indokolta, hogy az FM. küldöttség vezetője, Rédei István annak idején minden iratot összegyűjtött és magával vitt Budapestre, 1951-ben tudtuk azt, hogy egyes évfolyamtársaink - ki félrevezetve, ki meg­ félemlítve, ki karrierizmusból - együttműködtek a Földművelésügyi Minisztéri­ umból Sopronba küldött »tisztogató« brigáddal Akiknél ebben biztosak lehet­ tünk, azokat kiközösítettük, azóta sem hívjuk találkozóinkra. Emlékeztetni szeretnélek arra, hogy az utolsó Ifjúsági Kör-i kiközösítés (selmeciesen: Verschiss) azokat sújtotta, a második világháború idején, akik Volksbund tagokként, magyar nemzeti ünnepen becsmérelték a magyarságot. (El is hagyták azután az Egyetemet.) Az 1994. december ünnepi beszédedben, nagy nyilvánosság előtt elhangzott állításod, hogy saját évfolyamtársaink kezdemé­ nyezték az 1951-es tisztogatást, teljesen új és kissé hihetetlen számunkra. Nekünk még évfolyamtársaink voltak a bányász-kohász hallgatók is. Köztük voltak a Rákosi rendszernek elkötelezett hívei (Kálmán Árpád, Turkovich

109

György, Máté Béla, Bérces László, .../ erdész szak azonban 1951-ben már más egyetemhez és más minisztériumhoz tartozott, bányász évfolyamtársaink aligha kezdeményezhettek nálunk tisztogatást. A Földművelésügyi Minisztériumnak már volt gyakorlata az ifjúság »megnevelésébem, amint ezt korábban az Állatorvosi Főiskolán bizonyította, ugyan­ csak tömeges kizárásokkal. A felügyeleti hatóság igyekezetét jó l kiszolgálhatták azok a nem évfolyamtárs erdőmérnökök (szigorlók), akik a soproni egyetemi változtatásoknak lelkes, karrierista hívei voltak (néhány közismert név teljesség nélkül: Kovács Mihály, Fekete József, Somodi Jakab, Gulyás Jenő, Zoltai End­ re). Feltételezem, hogy a Rehabilitációs Bizottság feloszlása után tovább foly­ tatott kutató munka eredményezte a jubileumi beszédedben elhangzott állítást. Gondolhatod, hogy valétálásunk negyvenötödik évfordulóját jövőre ünneplő évfolyamtársaimat igencsak érdekli, hogy milyen forrásból származik az értesü­ lés, kik voltak a feljelentők, valóban a mi évfolyamtársaink-e. 45 hallgató kizá­ rását említetted. Ezek közül 15 az alsóbb évfolyamokról való volt. Lehet, hogy náluk voltak a kezdeményezők? (Volt olyan, később jelentős egyetemi pozícióhoz jutott alsóbb-éves, aki egyike volt a kizártakat kikísérő pribékeknek...) Ebben az esetben igazságtalanul vetne rossz fényt a mi évfolyamunkra, hogy a feljelentők közülünk valók. Esy ha mégis? Nos, nem szeretnénk őket jövő évi találkozónkon látni, tehát tudnunk kell, kik ők! A tavaszi félév folyamán, egyeztetendő időpontban, szeretnélek majd felke­ resni augusztusra tervezett valétatalálkozónk ügyében. Nagyon kérlek, hogy az 1951-es események beszédedben említett részletének háttér információit, a forrá­ sok megbízhatóságát ismertesd majd velem. Még, ha igaznak bizonyul is, akkor sem a feljelentő saját évfolyamtársak a megemlítésre méltók a hajdani kizárá­ soknál, hanem az, hogy annyira féltek az egykori politikai vezetők a soproni szellemtől, hogy megharmadolták a végzés előtt állókat! (Katonai lázadásnál, megfutamodásnál csak tizedelni szoktak!) 3-4 %-os szeméttartalom a magyar társadalomban olyan kivételesen jó arány, hogy változatlanul, nagyon büszke vagyok évfolyamunkra. Remélem nem tekinted szőrszál-hasogatásnak, hogy egy félmondatoddal ennyit foglalkozom! Sokunknak jelentette a félmondat háttere hivatása elveszté­ sét, tanulmányai jelentős részének leértékelődését, egész életére »idegen« szak­ mákban bizonyítás-kényszerét. Szüléink is megszenvedték, hogy fiaik, pár hó­ nappal diplomájuk megszerzése előtt nemhogy tanulmányaik megkoronázásától kerültek beláthatatlanul messze, de állást sem kaptak »rossz káderük« miatt. Professzoraink közbenjárásának és firmáink segítségének köszönhettük, ha nagy nehezen el tudtunk helyezkedni. Alma Materünk nehéz vezetői posztjához további sikereket kívánva szeretettel üdvözöl: Wisnovszky Károly ” Ha valóban volt feljelentés, ki tette, hová küldte? A pártközpont, vagy a Földművelésügyi Minisztérium indította-e az akciót? Annyi bizonyos, hogy nem az egyetem! A pártközpont azért valószínű kezde­ ményező, mert két felügyeleti minisztériumon is keresztül futtatta a „tisztoga­

110

tást”; különbség csak a végrehajtás módjában, mértékében, időpontjában volt. A kommunista vezetésnek a soproni Akadémia tönkretételére irányuló törekvése 1945 óta nyomon követhető. Vajon miért kellett az 1990-ben kibővített rehabilitációs bizottságnak azon­ nal abbahagynia munkáját, mihelyt az utólag delegált póttagok a háttér felderíté­ sét javasolták? Ugyan kit győz meg a Hiller-féle anyaghoz csatolt következő feljegyzés ?

Pro memória A mellékelt elbocsátási határozatokat a Réday megb.osztályvezető kartárs ve­ zetése alatt állott nagyobb számú bizottság hozta és adta ki az érdekelt hallga­ tóknak, úgyszintén a Bizottság adta ki a hirdetményeket is. A határozatok 7-7példányát a bizottság magával vitte Budapestre. További intézkedésre utasítást nem adtak. Sopron, 1951. május hó 30. Kinek volt 1951. május 30-án tudomása arról, hogy mit vitt magával aznap a bizottság, miért írta meg a feljegyzést és miért nem írta alá? Bár a hirdetmények és fegyelmi határozatok aláírója Dr. Fehér Dániel volt, a szövegek primitívsége egyértelműen az FM repülőbrigádjára vall. (Ha Rédai elvtárs olyan jó tanuló volt a mezőtúri gimnáziumban, kijavíthatta volna pribék­ jei hibáit úgyis, mint a határozatok ellenjegyzője!) Ha elfogadjuk a feljegyzés azon állítását, hogy a bizottság 7-7 példányban vitte magával a határozatokat, akkor azoknak 9 példányban kellett elkészülniük. Egyet ugyanis mi kaptunk, egy az egyetemi irattárban maradt, hiszen Hiller ezek másolatát csatolta a tényfeltáró anyaghoz. Csakhogy 1951-ben még nem voltak olyan másolóberendezések, mint manapság. Az írógépen viszont nem lehetett 8 másolattal használható anyagot produkálni. (Az aláíratást már meg sem emlí­ tem.) Nincs nyoma annak, hogy „az ország összes egyetemeiről és főiskoláiról való kizárást” az Agrártudományi Egyetem Erdőmémöki Kara (Sopron), vagy más szerv kezdeményezte. A kizáratás megtörtént, testvéröcsém olvashatta a budapesti Műegyetem hirdető tábláján. Érdekes utalásnak tartom a forrásanyag eltüntetésére azt, hogy 1954-ben, amikor a Legfőbb Ügyészség az FM illetékességi körébe utalta 1953-ban beadott felülvizsgálati kérelmünket, akkor az ügy intézője sem Sopronból, sem az FM irattárából nem keresett előzményanyagot, csupán akkori munkáltatóink sze­ mélyzeti osztályaitól kért tájékoztatások alapján döntött. Gencsi Zoltán, lelkes fiatal kollégánktól kaptam egy levelet 1990-ben. Idé­ zem egyik bekezdését: „Egyetemi (sajnos nem főiskolás) éveim alatt is erősen foglalkoztatott Alma Materünk története, különösen a Sopronba való menekü­ léstől napjainkig. Azt tapasztaltam, hogy szinte mindenről van felkutatható for­ rás, csak az 1947-től 1958-ig tartó időszakról sűrű és néma csend, mit talál az ember.

111

Remélem lesznek olyan jubileumi kiadványok is, amelyeket nem terhelnek pártállami torzítások, aránytalanságok és amelyekhez nem kell az emlékezőknek kiegészítő füzetekben előadniok a „kifelejtett” részleteket! Az új, meghamisítatlan történelmet tartalmazó kötetnek címet is javasolnék (ha nem késik túl so k at...): Még élünk néhányan, akik voltunk az AKADÉMIÁN. A Mindnyájan voltunk... elmúlt és túl sokan járatták le. Megrendülve olvastam az Erdőmémöki Főiskola jelentését az 1956/57. is­ kolai év eseményeiről. (In: Erdészettörténet Közlemények XXIV Budapest, 1996. OEE) Ez az utolsó dokumentum, amelyik az eltiport forradalom miatt már kényszerűen visszatérve a „szocialista” szóhasználatra, valóságos gyászbeszéd­ ként előadja, hogy a szétszakításon túl miként ölték meg az AKADÉMIÁT. A je ­ lentés utolsó oldalait érdemes teljes szöveggel idézni: „ b/ A nevelés hatékonyságának egyik igen lényeges feltétele a társadalmi rendszer demokratizmusának foka. Kétségtelenül értünk el eredményeket a de­ mokratikus fejlődés útján, mégsem haladt előre hazánkban kellő mértékben a szocialista demokrácia teljes tartalmú megvalósulása. A személyi kultusz ered­ ményeként felburjánzott a bürokrácia, megnövekedtek a törvénysértések, gyako­ rivá vált a kritika elfojtása, sőt nem egy esetben önkényes megtorlása. Mindezek erősen fékezték a szocialista demokrácia közszellemének kialakulását c/ Küzdöttünk a nacionalizmus és a sovinizmus hibája ellen, de egyidejűleg abba a hibába estünk, hogy a magyar tudomány eredményeit, a magyar kultúra dokumentumait nem ismertethettük el a maguk érdeme szerint. Nem szolgálta az igaz hazaszeretetre és a proletár internacionalizmusra való nevelést a szolgalelkűség légköre, amelyben tekintélyektől, elsősorban szovjet tudósoktól vett idéze­ tek jelentették a tudományos igazság kritériumát, és ennek során nem kellően bizonyított tételek is a szovjet tudomány eredményeként vagy reá való hivatko­ zással nyertek kényszerű elismertetést, ami ellen azonban az ifjúság egészséges nemzeti ösztöne tiltakozott. d/ A társadalomtudományokban elterjedt dogmatizmus és szubjektivizmus miatt az elmúlt években a marxista oktatás nem egyszer szembekerült a tények­ kel, és ennek következtében a felszabadulás óta valóban elért nagy eredmények­ nek a nevelő hatása csökkent. A Marxizmus-leninizmus Tanszék és a Katonai Tanszék szinte monopolisztikus jogokat élvezett az ifjúság nevelésében. Ha az ifjúságra gyako­ rolt hatásukat az ú.n. szaktanszékek megkísérelték kiegészíteni, sőt esetleg hellyel-közzel korrigálni, ezt valósággal a marxizmus-leninizmússal szemben való fellépésnek vélték. e/ A hallgatók által felmutatott tanulmányi eredménnyel kellőképpen nem számoló ösztöndíjrendszer, a hallgatók tanulócsoportokban való vizsgáztatásá­ val járó merevség, középiskolás stílusú agyongyámolításuk, nem fejlesztette ki bennük az önállóságot, leszoktatta őket az egyéni kezdeményezésről és a velejáró felelősségvállalásról, nem élesztette, hanem inkább fékezte az egészséges ver­ senyszellemük kibontakozását.

112

f / A DISz vezetőség az ifjúságot állandóan öntevékenységre serkentette, ez­ zel szemben azonban a valóságban csaknem a legnagyobb mértékben járósza­ lagra fogta. A régi egyetemi főiskolai szokások szerinti közösségi élettől tiltotta az ifjúságot, viszont azonban az ifjúság életkori sajátosságainak megfelelő szó­ rakozási szabályokat nem adott nekik 2J A különleges okok közül az alábbiakat kell feltétlenül megemlítenünk: a/ Az erdőgazdaság mint népgazdasági ág dolgozói lényegesen kisebb anyagi megbecsülésben részesültek, mint amekkora az erdőgazdaság által előál­ lított termékek fontossága szerint megillette volna őket. A kontraszt helyi vi­ szonylatban igen erős volt, mert egyaránt munkás-, vagy paraszt-származású fiatal mérnök legfeljebb feleakkora fizetéshez jutott erdőmérnöki oklevéllel a kezében, mint bányamérnökivel, pedig az erdőmérnöki oklevélnek a megszerzé­ séért legalább akkora erőfeszítést kellett kifejteni, mint a bányamérnökiért. b/ A munkás- és szegényparaszt szülők abban a hiedelemben küldték az Er­ dőmérnöki Főiskolára gyermekeiket, hogy oklevelük megszerzése után, mint mérnökök olyan jövedelmet fognak kapni, amiből a szüleiket is támogatni tudják A valóságban azonban a fizetésük alig lett elegendő a saját megélhetésükre. Fokozta ezt a bajt az a körülmény is, hogy többen már főiskolás korukban meg­ nősültek és túl korán családi gondokkal találták magukat szemben. c/ A jelentős részben paraszt származású erdő-mérnökhallgatók erősen érezték azt a különbséget, amely a termelőszövetkezetek alakításának a politikai gazdaságtanban tanult önkéntességi és fokozatossági elve és a gyakorlati végre­ hajtás között sok esetben fennállt. d/ Az értelmiségi és alkalmazotti származású hallgatók akarva nemakarva csak a munkás és paraszt származású hallgatók után következtek és ez a körül­ mény azt az érzést keltette bennük, hogy ők az ifjúság soraiban éppen csak meg­ tűrt elemek Mindezeknek az általános és különös okoknak összhatásaként az ifjúságban valami nagyfokú búsmagyaros szabadságvágy ébredt, ami azonban sokakból nem a hibáktól való megszabadulásra irányuló higgadt, céltudatos törekvést váltott ki, hanem sokakat proletárdiktatúra-ellenes cselekményekbe sorolt, illetve a „szabadságföldjére ”, Nyugatra való távozásra késztetett. És ebben a tekintet­ ben sajnos a Főiskola volt igazgatója, a vele együtt eltávozott tanárok és segéd­ oktatók még mintegy példát is mutattak a hallgatóknak a Főiskola, Sopron, Ma­ gyarország, a haza elhagyására. A Tanács egyetért azzal az értékeléssel, amit a Fegyelmi Bizottság nevében dr. Haracsi Lajos professzor az oktatók eltávozásáról a Tanács elé tárt. Valóban úgy van, hogy az oktatók közül egyesek kiemelkedő szerepet töltöttek be, mint pl. Roller Kálmán, Tuskó Ferenc, Jablánczy Sándor az eltávozásra való ösztönzés­ ben. Feltehető, hogy mindegyiküknek lehetett esetleg nem is egy-két személyi oka az eltávozásra. Ezeket az okokat azonban a Tanács nem ismeri. A Tanács érthe­ tőnek tartja, hogyha egyesek az eltávozásuk miatt nem ítélik el őket, de amiatt, hogy Ausztriából vissza nem jöttek, sőt onnan kivándoroltak Kanadába, és ezt nem is csak maguk tették, hanem a hallgatóságot is tekintélyes számban mintegy 113

magukkal vitték, ahelyett, hogy haza/ordították volna az ifjúságot, magatartásu­ kat elítéli. Súlyosbító körülménynek tekinti a Tanács, hogy azzal a bizalommal, amellyel a népi demokrácia államhatalma egyetemi tanári, igazgatói, igazgatóhelyettesi, stb. rangba illetve munkakörbe állította őket, hálátlanul visszaéltek. Azokat az oktatókat és egyéb dolgozókat pedig, akik Roller Kálmán szellemi befolyása alá kerültek, a Tanács rendkívüli mértékben sajnálja, megjegyezve azonban, hogy közöttük pl. Sebestyén László volt adjunktus a karrierista ember prototípusa. Amennyiben közülük a hazatérés engedélyezését valaki kémé, a Tanácsnak személy szerint külön-külön kellfoglalkoznia az ilyen kérelmekkel. ” Megismétlem, hogy A z AKADÉMIÁÉ számomra a Selmecen született három testvérszak együttese. Szétválasztása előre megfontolt politikai gyilkosság volt, amelyet az 1956-os szabadságharcban próbáltak professzorok és hallgatók megnem-történtté tenni - sikertelenül. A merénylet első döfése ötven éve történt. A teljes végrehajtás óta 40 év telt el. Soraimat evvel a szomorú mondattal zárom:

In memóriám Academiae. Forrásmunkák, jegyzetek 1. Zsámboki és Hiller: A bányászati és erdészeti felsőoktatás múltja. In: Vivat Akadémia..., OMBKE OEE, Budapest, 1985. 2. Ruhmann Jenő: A Bánya-, Kohó és Erdőmémök hallgatók Iijúsági Körének agóniája és halála. In: Soproni Műhely 1996. október 6-7. szám. 3. Lipthay Béla: „Burgenland” In: Sopron, Civitas Fidelissima. Soproni Me­ gyei Kör, 1925. 4. Splény Béla emlékiratai (Nemzet és emlékezet sorozat) Magvető, Budapest, 1984. 5. A „felszabadító” csapatok bevonulása után, 1944-ben Kárpátaljáról a 16-60 év közötti magyar férfiaknak kijelölt gyülekezőhelyeken kellett jelentkezniük, majd átgyalogolni a Kárpátokon, és lengyelországi táborokból gulagokra szállították őket. 6. Egy karéliai munkatáborból kórházba került egy magyar fogoly és ott meg­ halt. Egyik betegtársa (Budapestről elhurcolt magyar teológus) a kórházból, a litván főorvos segítségével, megírta a szomorú hírt a Munkácson élő özvegy­ nek (ez azért volt lehetséges, mert belföldi levelezés volt). Az özvegy viszont megírta erdőmémök-hallgató fiának, Strausz Józsefnek Sopronba az édesapa halálhírét és a teológus nevét, szülei címét. A Kölley család Strausz Józseftől értesült arról, hogy fiuk él és hol van.(Kölley György Értetek és miattatok. 1989. München.) 7. Vej-Hung (Kr.u.I.szd.) így írt Kínában: A zene azonosságot teremt, a szer­ tartások különbségeket állapítanak meg. Az azonosság megteremti és kifej­ leszti a kölcsönös szeretetet, a különbségek megállapítása biztosítja a kölcsö-

114

nős tiszteletet. In: A szépség szíve. Régi kínai esztétikai írások, Európa Kia­ dó, Budapest, 1984. 8. Vivat Academia ... (1985) In (1). 9. 1911-ben Selmecen összeállított kéziratos nótafüzet szövegei: 47 német 6 magyar, 1 kettős (kiadta: TEMPUS). 1921-ben Sopronban összeállított kéziratos nótafüzet szövegei: 67 német 8 magyar, —(összeállította: BIZONY alias KROKODIL). 1931-ben Sopronban összeállított kéziratos nótafüzet szövegei: 1 német 10 magyar 69 kettős A MI NÓTÁINK. (Kiadták: alias ELFUSERÁLT MO­ ZART és alias MUNYÓ). 1938-ban adták ki az első, egészében magyar szövegkönyvet. 44 vers. Ifjúsá­ gi Kör, Sopron. 10.Az idézet Aulus Gellius: Attikai éjszakák című művéből való (Muraközi Gyula fordítása), amelyben Pythagorasznak a dél-itáliai Krotonban működött iskoláját írja le. In: Az ókor nagyjai. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972. 1l.A hagyományok legújabb, összegzésre törekvő leírásai a nyolcvanas években már megjelenhettek. Jó példái ezeknek a Sopronban Dr. Béldi Ferenc szer­ kesztésében megjelent „Hagyományaink” című füzet (szerzői: Dr. Igmándy Z., Kárpáti L., Dr. Pintér F., Dr. Winkler A.) 1981. Pécsett állították össze 1984-ben Schmidt Gusztáv és Sík Lajos „Mindnyájan voltunk egyszer az Akadémián Selmec - Sopron - Miskolc. 1935-1985” című gazdag gyűjte­ ményüket. 12.Dr. Madas András visszaemlékezésének alapján (OMBKE Szenior Klub). 13.Molnár László: A selmeci Akadémián alakult Ifjúsági Kör és zászlójának viszontagságos története. In BKL Bányászat 1966. 5. sz. OMBKE, Budapest. 14.Mersich Endre visszaemlékezésének alapján (OMBKE Szenior Klub). 15.Molnár László: Az Ifjúsági Kör sorsa a politikai átalakulás forgatagában In. BKL Bányászat 1996. 5. sz. OMBKE, Budapest. ló.Simonyi professzor úr méltán vált híressé keleten és nyugaton egyaránt elekt­ rotechnika tankönyvével. Csillagot neveztek el róla. Meghívott professzor volt (nyugat-)német egyetemen. A fizika kultúrtörténete című könyvével va­ lami egészen újat és nagyszerűt alkotott. (GONDOLAT, Budapest, 1981.) Itthon mégis agyonhallgatták, mellőzték, mert 1956-ban a Központi Fizikai Kutatóintézet forradalmi tanácsának elnökévé választották. 17.1948. 18.Mindnyájan voltunk egyszer az Akadémián. Sopron 1919-1969, Mezőgazdasági Könyvkiadó, 1970. 19.Erdészettörténeti Közlemények XXVII. Füzet. Tompa Károly idézi Somodi Jakab feljegyzését a 131. oldalon. OEE, Budapest. 20.Az új segéderők között volt, aki nem szakmai, hanem politikai megfontolás alapján került a helyére. Zoltay Endre kmh. például levelet írt a csepeli vas­ mű igazgatójának, hogy beosztottja, Ruhmann Jenő kohómémök reakciós alak és az Ifjúsági Kör utolsó elnöke volt. Az ÁVH kezére adta Ghimessy

115

László emh.-t, aki egy, a főiskolán kifüggesztett Mindszenty-ellenes plakátot letépett. 21.Evek múlva tapasztaltam, hogy Kelet-Németországban (poroszok, szászok !) olyan tökéletesen működött a besúgói rendszer, hogy politikai vonatkozásban családi körben sem mertek őszinte véleményt kimondani. Ha korábban cso­ dáltam a németek példás szervezhetőségét, a tapasztaltak után igazán megér­ tettem a költő Zrínyit: Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók! 22.Amikor 1956-ban „amnesztiát” kaptam és letehettem utolsó félévi vizsgái­ mat, politikai gazdaságtanból is vizsgáznom kellett, habár az még nem szere­ pelt az 1951-es tantárgyaink között. 23.A tanszékvezető „egyetemi tanár” felsőfokú képesítését a tréfásan foxi-maxi egyetemnek nevezett Marxizmus-Leninizmus-szakon szerezte meg —utóbb. 24. A kör zászlóját Barsi Károly bányamérnök-hallgató mentette meg és küldte el 1977-ben a soproni Bányászati Múzeumnak. Restauráltatása után most is ott őrzik. (Molnár László: A Selmeci Akadémián alakult Ifjúsági Kör és zászla­ jának viszontagságos története. BKL Bányászat. 1996. 5. szám.) A balek­ csősz díszei (csákó, szalag, farbőr) az Országos Magyar Bányászati és Kohá­ szati Egyesülethez vándoroltak - némi kerülővel -, de nem tudni, most kinél vannak. 25.Akkor még szokatlan volt nekünk, később már teljesen megszoktuk, hogy a nép sűrűjéből jött vezető elvtársak legalább annyira szerettek vadászni, mint a „népnyúzó, nagybirtokos, arisztokrata” elődeik. Megesett viszont olyasmi is, hogy erdőmémök nem kapott fegyvertartási engedélyt, kerületében meg­ hívottként vadászván, orvvadászatért börtönbüntetésre ítélték (valószínűleg súlyosbító körülmény volt, hogy Sopronban vadgazdaságtant tanult és vadá­ szati gyakorlaton is részt vett). 26.Az erdészetnél nyíltan hirdetett elv volt a „középkáderek” magasabb pozícióbáli juttatása - a vidékre kerülő „kiművelt emberfők” létszámának minél tel­ jesebb visszaszorítása. A marxizmus-leninizmus elmélyült ismerete sokkal fontosabb volt abban a környezetben, ahol a szocializmust építő erdőmémök társasága a tanácselnökből, párttitkárból, TSZ-elnökből, államigazdaság igazgatójából stb. álló új, vidéki értelmiségből tevődött össze. 27.Rédai István, a Földművelésügyi Minisztérium megbízottja, a háború alatt a mezőtúri gimnázium eminens tanulója volt. Iskoláztatását a Református Egy­ ház ösztöndíjjal segítette. Ügybuzgó cserkészvezető, a gimnázium „főleven­ téje”, jó sportoló volt. Soproni vendégszereplésekor volt iskolatársa üdvözlé­ sét, mint ismeretlenét, először visszautasította, majd félrevonva őt, négyszemközt közölte, hogy nem kell semmitől tartania, de nem ismerhetik egy­ mást.

116

28.1951. május 29-én az Agrártudományi Egyetem Erdőmémöki Karáról kizárt hallgatók: I. évfolyamról IV. évfolyamról Hajnal Gyula Babos Károly Pöltl Károly Hajnal József Chikán István Sass László Holéczy Ernő Dr.Dallos József Szabó Alajos Szalay Imre Miglierini Marco Eördögh Árpád Farkas László Sitkey Róza Tajnafői Sándor Fodor László ---------- Trenka Sándor Urbánfy Jenő II. évfolyamról Földes Tibor Wisnovszky Károly. Fülöpp Zoltán Fuchs Antal Ifjú Géza Ghimessy László Holéczy Géza Simon Ferenc Tihanyi Zoltán Kárpáti Gábor Lády Miklós Kondor Istv á n -------- Nagy Tibor III. évfolyamról Nemestóthy Andor Gyila Ferenc Niemtschik Ferenc Kiss Ferenc Orbay István Komondy Gyula Orosz Ottó Reményffy László Pálffy Csaba Réger Antal Révay István Sörley Zoltán Thold Miklós (1951. januárjában zárták ki a IV évről Kocsis Ivánt és Visy Károlyt.) A kizárások indokai között egyetlen egy volt, ami biztos „sikert” jelentett: háború előtti (alatti) hadapródiskolás, ludovikás múlt, vagy honvéd tiszti szolgálat. (Három kivétel: - Parragi István, aki akkor még a néphadsereg állományá­ ban volt, - Gáspár Hantos Géza, akit Fehér Dániel mentett meg, - Marjai Zoltán, aki mindvégig el tudta titkolni hadapród-iskolás múltját.) Ehhez csak annyi civil megjegyzésem van, hogy erdészetnél végzett mun­ kák jellege hasonlít leginkább egy harci feladat végrehajtásához. Több szak­ ágazathoz tartozó csoportok, sokszor alkalmi jellegű tevékenységek meg­ szervezése, irányítása egy nagy stratégiai cél, az ERDŐ érdekében. Ilyesmit főleg katonáéknál oktattak (vagy csak ott ??). Indiában láttam azt a gyakorlatot, hogy nagy beruházások összefogására mind a magáncégek, mind az állami vállalkozások esetében - szívesen szer­ ződtettek szolgálatból kivált, magas rangú katonatiszteket. Jellemző az ítéletvégrehajtók széplelkűségére, hogy a Szalay Imre kizárá­ sának indoklásában megemlített „családi kapcsolat osztályidegen elemekkel” azért került bűn lajstromába, mert a kitelepítése helyén meglátogatta azt a kislányt, akinek udvarolt, ('yí

117

29.Fehér Dánielt, Győrfi Jánost és Magyar Pált kutatóintézethez helyezték át. Lesenyi Ferencet nyugdíjazták. Jellemző, hogy a „Mindnyájan voltunk egy­ szer” jubileumi kötetek - bár cikkeikben sokszor hivatkoznak Fehér Dániel és Lesenyi Ferenc forrásmunkáira - erről a megaláztatásról egy szót sem ejte­ nek, még az életutak ismertetése során sem! Fehér Dániel és Győrfi János egészségének súlyos megrendülése valószínűleg, Lesenyi Ferenc utolsó évei­ nek valóságos nyomora nyilvánvaló következményei voltak a leváltásuknak. Csak 1990-ben, haláluk után rehabilitálták őket. „Az állampárt intézkedései az Akadémiánál (MTA) is súlyosabban érin­ tették többi szellemi intézményünket. Főleg az egyetemeket, hiszen azokat az ifjúság nevelése miatt - politikailag még exponáltabbnak tartották, és ná­ luk még messzebbmenően hajtották végre a személyi változtatásokat. Nemegy tudós, akit nem engedtek tanítani, az akadémiai intézetek egyikében húzhatta meg magát.” In: Kosáry Domokos: Hat év a tudománypolitika szolgálatában (MTA, Buáapest, 1996). 30.Nem titkolt feladatuk egy, az akkori politikai kurzusnak megfelelő, „haladó” oktatási irányvonal kialakítása lett volna. (Idézet Vancsura Rudolftól. In Sop­ ron 1956. Erdészettörténeti Közlemények XXIX) OEE és Soproni Műhely, Budapest-Sopron. 31.A bányász, kohász szak 1951-ben az Oktatásügyi Minisztériumhoz tartozott. Nyilvánvalóan pártutasításra ott is rendeztek „tisztogatást”, egy hónappal az FM akciója után. A két eljárás között különbség igen jelentős volt. Min­ dössze 5 bányászt, kohászt zártak ki az egyetemről, őket sem az ország összes egyeteméről. Kilátásba helyezték végzésük engedélyezését, ha mun­ kahelyük (és annak pártszervezete) azt támogatja. A fegyelmi eljárás formáját megadták - professzorok is voltak a bizottságban. 32. Dr. Roller Kálmán: „ mi is voltunk egyszer az Akadémián.” Soprontól Vancouverig 1956-1996.” Ontario, Saját kiadás, 1996. Papers commemorate 150 Years of University Forestry Education in Hungary, Vancouver, 1959, pp. 41-42.: „A magyar erdészek mindig tisztelték egymást, mint a testvérek. Egy ha­ gyományos mondás keringett mindig közöttük: »Selmec a mi a anyánk, aki bántja azt, az a mi ellenségünk« - A kommunista kormány bántotta úgy a ta­ nárokat, mind a diákokat, mert azokfenn akarták tartani a selmeci hagyomá­ nyokat. Négy tanárt és 45 diákot távolítottak el az egyetemről 1951-ben, mert gyakorolták a régi diák hagyományokat. Megjegyzem, mindenkit visszavet­ tünk 1954-ben, aki vissza akart jönni, az én dékánságom megkezdése idején. Jóformán előírás volt kidicsérni a szovjet erdész tudósokat és a csatlós államok éltanárait, természetesen ezeket a magyar szakemberek fölé emelték. Életünk megosztódott ennek következtében, ami párosult a kommunista nyo­ mással az élet más területén is. Mindez hozzájárult aztán a forradalom kitö­ réséhez, amely forradalomban összefogtak az egyetemi és munkás fiatalok. ”

118

Roller 1954-ben az Erdőmérnöki Főiskolának igazgatója volt, nem dé­ kánja. A különbség azért lényeges, mert igazgatói kinevezés csak pártunk és államunk bizalmát bíró személyeknek jutott. Erre úgy is rá lehetett szolgálni, hogy az igazgató elvtárs 1955. július 17-én a mellékelt levelet küldte ki. (Való igaz, hogy olyanok is voltak néhányan, akik már 1954-ben visszavételt nyertek.) ()((//, n ^ iíic ic le i^ 33.1947-ben 92 erdőmémök-hallgató kezdte meg tanulmányait. Ezek közül a valétaságig 27 morzsolódott le. A 97 fős valétáló létszám jórészt a háború miatt éveket vesztett, korábban beiratkozottak visszatérésével alakult ki. Az évfolyamnak nagyjából kétharmada helyezkedett el erdészetnél (beleértve az oktatást is). Ezek közé számítottam azokat, akik külföldre távozásuk után lettek erdészek (idehaza az 1951-es kizáratás miatt más szakmában dolgoz­ tak). 34.Dr. Igmándy Zoltán: 25 év krónikája. In: Mindnyájan voltunk egyszer az Akadémián Sopron 1919-1969. (Mezőgazdasági Könyvkiadó, 1970.). 35.Régi idők üzenete. In: A Helyzet I. évf. 2.sz. 81. old. Sopron, 1989. 36.A következő melléklet bizonyítja, hogy az értelmetlen felsőbb rendelkezések ellen miként próbáltunk védekezni. Ha a Kar szintjén nem sikerült volna el­ hárítani az indexeink ellen indított akciót, akkor „alulról jövő kezdeménye­ zésként” a másolatban csatolt kérvényt indítottuk volna útjára. M in i s z te r Ur I Az A g r á r t u d o m á n y i E g y etem s o p r o n i

E rdőm ém öki

n e g y e d é v e s h a l l g a t ó i t i s z t e l e t t e l k é r j ü k , hogy le c k e k ö n y v ü n k b e mind a t a n t á r g y a k a t m in d az e l é r t v i g s g a e r e d m é n y e k e t u g y a n a g y v e z e t h e s s ü k i l l e t v e v e z e t t e t h e s s ü k be m i n t a z e d d i g l e h a l l g a t o t t h áro m é v r ő l ez megvan. A S z a k o k t a t á s i F ő o s z t á l y á l t a l k i a d o t t BT 1 4 6 0 - 3 8 / l 9 5 o sz. r e n d e l e t u g y a n is le c k e k ö n y v i b e t é t l a p h a s z n á l a t á t t e s z i k ö t e l e ­ ző vé. U g y a n a k k o r i n d e x ü n k még ü r e s l a p j a i t á t h ú z á s s a l é r v é n y t e l e n í t e n i k ell. T a n u lm á n y i e r e d m é n y e i n k e t t a r t a l m a z ó le c k e k ö n y v i i n k a t a n u ­ l á s s a l t e l j e s í t e t t s z o c i a l i z m u s t é p i t ő munkánk o k m á n y s z e rü b i z o n y i t é k a . K é t e s ü n k k e l a z t s z e r e t n é n k e l é r n i , hogy u t o l s ó é v ü n k v á l t o z a t ­ l a n u l c s a t l a k o z z á k az e l ő b b i h á r o m h o z . E v v e l nem k i v á n j u k m a g u n k a t a r e n d e le t n a t á l y a a l ó l k iv o n n i , é s az egységes ü g y in té z é s érd e k é b e n a b e tétla p o t is készségesen k itö ltjü k * É v fo ly a m u n k a z u t o l s ó s z a k o s i t a t l a n é v f o ly a m é s t a n u l m á n y i ren d ü n k v á l t o z a t l a n v o l t a i s l e h e t ő v é t e n n é a v á l t o z a t l a n l e c k e k ö n y vi a d m in isz trá lá st. K érésünkét m e g ism é telv e,

annak kedvező e l i n t é z é s é t re u ié ljü k .

S o p ro n , 195o s z e p t e m b e r 22.

Üdv az e r d é s z n e k !

119

120

K)

122

wt t i l e k U ' £' \j f '■"oAjCvfc<í-

v

r\ /

KjkoísJi ito .-i s.2 oW^yj,^

124

i/í w ie { i ^ l e í '

X ? * J> /J-0

j+r^o-Cj'-t.^ A ^ ^ Í c 4 ,; '

n «■»>«✓-*»—«--So . ►

CL -< '

o" - kSz .

J £

^ií)*^í»e
O u' ,/

//.

<J'

i

-?°

3 V

*A£+*.f*o

2.

■«*

( X u . * i- x

<2 *" .r -*«'■

^CCJ^OÍk' <j>c^*£t«_

X ,Tl*-'y«^

'♦‘HÍJ .

1?'

3

i

o r

S C ^*^-u .

ffy~OCtr^

f

S 5 S~o

r ^ ( í£ u .^

125

-7

- 2,

’vtt • v v ' t í l ^ U t t ■

U!'ií raj*|
<■>i ?ál «■1} <•-!; t-ls «*| *•!! fk\ « * M i í l M J « S i f c l M i ‘4 í r l l <^1 <^Ijc I i fil ! C i! ^ i l « l i

3i '^ jjtll^ lj r-4|H|&>iK-ll v ll <•ii c|[ <-ií Í-IK I j '-1| ,i < i í » i i ! v i } t i í & ' i |

ia M M !s 4 1

Az arcképek jobb alsó sarkában lévőfehér négyszög a kizárt valétáló hallgatókat jelzi.

126

'Á

H a t á r o z a t

W isnovszky • K á r o ly t az A grártud om án yi Egyetem E rd ő m ém ö k i K arán de I V .é v e s h a l l g a t ó j á t az e g y e te m i es f ő i s k o l a i á l t a l á n o s Fegyelm i S z a b á l y z a t IX. f e j e z e t , 2 5 .§ - á n a k b . / é s d .p o n t j a é s f e n t i r e n d e l e t v é g r e h a j t á s a t á r c á b a n k i a d o t t 8 0-1460^1951. P M .sz. r e n d e l e t é r te lm é b e n az E rd őm ém ök i K a r r ó l k i z á ­ rom és egyben ja v a so lo m az o r s á á g ö s s z e s e g y e te m e i r ő l és f ő i s k o l á i r ó l v a l ó 'k iz á r á s á t. * , J e l e n h a t á r o z a t j o g e r ő s , e l l e n e t o v á b b i f e l l e b b e z é s n e k h e l y e n in c I n d o k o l á s : W isnovszky K á ro ly az i l l e g á l i s a n működő s e lm e c i k ö r e g y ik i r á n y i ­ t ó j a , m o z g a tó ja és a n a c i o n a l i s t a , s o v i n i s z t a s e lm e c i hagyományok"fő t e r j e s z - t ő j e # - A - l e g u to l s ó i d ő k i g - a k t i v , - e l l e n s é g e s működést f e j t e t t k i ezen a t é r e n , _ B ár ő maga i g y e k e z e t t ta n u l m á n y i l a g jó ered m én y ek et e l é r n i , azonban e l l e n s é g e s m a g a t a r t á s á n k e r e s z t ü l ro m b o lta a ta n ü lm á n y i fe g y e lm e t é s ak ad ály o t a ' s a j á t év fo ly am án , de az a l s ó b b évfolyam os h a l l g a t ó k k ö z ö t t i s az e g é s z s é ­ ges p o l i t i k a i f e j l ő d é s t . E l l e n s é g e s , p o l i t i k a i b e á l l í t o t t s á g á t b i z o n y i t j a , hogy i g y e k s z i k l e j á r a t n i a h a l l g a t ó k e l ő t t a m a rx iz m u s -le n in iz m u s o k t a t á s á t . L e b e c s ü l i n é p i dem okráciánk e d d ig i e re d m é n y e it és i l y e n s z e lle m b e n b e f o l y á s o l j a h al I g a t ó t á r ­ s a it is . Mindezek a z t b i zony i t j a k y yho gy nem a lk a lm a s a r r a , hogy m int e r d ő ­ mérnök a s z o c i a l i s t a erdőgazda'ság,<"Véz«iíp\poziteiójába k e r ü l j ö n . S o p ro n , 1 9 5 1 .május 29. fí ' í ' Az F M .r é s z é r ő l jó v á h a g y v a : , uJ)

,

1^

V

iU U t

H a t á r o z

a t.

B z a l a i Imrét az Agrártudományi Egyetem Erdőmémöki Karának IV. éves h a l l g a t ó j á t az e g y e t e m i é s . f ő i s k o l a i ' á l t a l á n o s F egyelm i Szabályzal I X . f e j e z e t ; 2 5. §-ának b . / p o n t j a es f e n t i r e n d e l e t v é g r e h a j t á s a tárgyába; k ia d o tt S o - 1 4 6 0 / 1 9 5 1 .F M .s z .r e n d e l e t ertelm éb ón az Erdőmérnöki K arról k i ­ cárom é s egyfebn ja v a so lo m az o r s z á g ö s s z e s e g y e t e m e ir ő l é s f ő i s k o l á i r ó l v a ló k i z á r á s á t . " • J e l e n h a tá r o z a t j o g e í ő s , e l l e n e to v á b b i f e l l e b b e z é s n e k h e ly e n i n c s .

I n d ó k o 1, á s ■, -s' • issaj-ai iiurs bjü.i<ív sze t e r v e z ő j e .v o lt a f a s i s z t a j e l l e g ű selm e Szal ai Im re'aktiv , c i k örnekjam elyét' a B e lü g y m in isztériu m évekkel, előb b b e t i l t o t t . I t t e n i mű­ k ö d ését a rr a h a s z n á lt a 'f e l V h o g y é v f b l y a m t á r s a i t ,^ e ez en k e r e s z t ü l laz v a lsó b b évfolyam ok h a l l g a t ó i t ' i s 'szdmböállitsQ, á n é p i d em okráciával.Sopron különböző ;'dötét l e b u j a i b á n t a r t o t t ' "8z a k e B té ly e ik e n " a n tó lle tt .hogy |közepk o r i m ódszerekkel m egalá ztá k az alsób b évfolyam os h a ll g a t ó k a t / b a l e k ó k a t / . n y i l t a g i t á c i ó t ' f o l y t a t t a k a r e n d s z e r e s t a n u lá s e l l e n mind p o l i t i k a i , mind szakmai, .vonalon.;. . ^ : P o l i t i k a i b e á l l i t o t t £ á g á r a je lle m z ő ,h o g y c s a l á d i k ap c so la ­ to k a t 'o s z t á l y i d e g e n e le m e k k e l'ta r ,t if e n t . ^ ; ! ' "" -v .=T:-'* ,::P o litik a i m e g b í z h a t a t la n s á g a ,: a tanulm ányi fe g y e lm e t rombo­ l ó m a g a ta rtá sa ," á r e a k c i ó s b u r zsóá hagyományok á p o lá s a alk a lm a tla n n á t e sz.i^.arya^hog^_ap_JEsr.veta ipet e lv é g e j z a . '• ' . .4

>. ’

' -v'

Sopron,1 9 5 1 .május 2 9. Ax T i í . r é s z é r Ő l j ó v á h a g y v a . . ,n

•p

e © X 'Q •H > vctf 1-'. a K +»

*v

C HC

S g . SJ C 0 S4 n? aű o • H .ű í’ . r-j Í>j.c3 ©

_C*V ‘

?v3-P , a . O

03 > »

.Sí ►-« ' *HXD' ■V jw rí ú 'osnj o 4»-JM tsff' "te vs> o tons *h t-i H aji1 es ^ © 1 %D«5 HD -.fi

3 I o K"N VD íí

fi

•v V.

I

%

130

*r4

. . .' ©

Xj) . w^cUe te

. . . . . . . .

I

v

i

‘

lí á; s o 1 a't * Tárgy: Szalay Imre s z ig o rló erdő­ mérnök hallgató' f e l v é t e l i k é rv é n y e .■ Hiv. s z , 539/1951 í

87»871/1951* szám Előadó: RSth Morbeirt. F.M.. 4- sz.. Erdőrendezőségének .

•

' G y ő r ,

Tárgyi ügyre vonatkozóan az é r d e k e lt te l való közles végett! é r t e litem, hogy az egyetemről k iz á r t, erdőméxnökhallgatókat alkalmazni neá á l l lódunkban. ..- •. ! Budapest, 1951. augusztus h& 28-án. * ! ■■

PH*

'

K ia d m á n v h i t e l é ü l

‘

'

Mosonyi' Jenő s . k . * o s z tá ly v e z e tő h e ly e tte s .!

Xll’i

ÜelcUi

ERDŐMÉRNÖKI FŐISKOLA IGAZGATÓJA S opron, Bajcsy Zs. u. 4. sí.

■fárgy:

T e le fon 493, 509

8 4 7 -Z - 42/ l-jyL y. s zá m .

V i s n o v s z k i-rtesitem , le

y

K á r o 1 y

B u d a p e s t ; . h o g y a z i ü r d 3m é r n ö k i F ő i s k o l á r a i r a l ó v i s s z a v é t e ­

é r a éjiéb en b ead ó bc k o r o lm énak

V e g r s í i a j t ó b i z o oó s á g g a l bopron,

Ki aárt h a llg a tó k v is s z a ­ v é t e l i kérelm ének f e l ü l ­ v izsg á la ta .

tsl.je sitéset

egyetértésben

-

ne m

— a z ü g y £ n e m i Kuűp

bar tóm i n a o k o l b n sk .

■en.

/ d o l i e • K á l mafa/ az E r d ő m é m ö k i F ő i s k o l a ig a zg a tó ja .

"...mi is voltunk egyszer az <J?ümkmián Soprontól - Vancouverig 1956 -1996

133

Mindnyájan voltunk egyszer az Akadémián... Sopron 1919— 1969

134

Mindnyájan voltunk egyszer az Akadémián.., Sopron

135

2

v.H

ille r

Is tv á n

ERDÉSZETI ÉS FAIPARI EGYETEM KÖZPONTI KÖNYVTÁRA

Dr.Hiller István

ISMÉT TÜZEK A VÉGEKEN 1 9

5 6

A SOPRONI EGYETEM KRÓNIKÁJA DOKUMENTUMOK TÜKRÉBEN

II. kötet

Sopron 1990

137

S opron , 1956 V isszaemlékezés N yugat -E urópából

D r .h .c . D r . K a t ó F er en c

Olvasva a Soproni Műhely 1997-ben kiadott „Sopron, 1956“ című különszámát, valamint a Roller Kálmán „...mi is voltunk egyszer az Akadémián” Soprontól-Vancouverig 1956-1996 című könyvét, felidéződtek bennem a múlt eseményei. Elkezdtem, a „Sopron, 1956“-beli kérésnek megfelelően, egy vissza­ emlékezés leírását. Ez, különböző okok miatt, a tervezettnél hosszabb időt vett igénybe, és időközben megjelent a Soproni Műhely 1998-ban kiadott „56-os Emlékek“ című különszáma is. A kiadványok az 1956-os soproni események mellett súlypontosan az otthonmaradottak, avagy a visszatértek és a Kanadába kivándoroltak történeteivel foglalkoznak. Hiányzik a harmadik ág, az Európában (Ausztria, Svájc, Németország, Svédország, Hollandia, Franciaország) élő sop­ roniak története. Eddig csak Dr. Tóth János tollából jelent meg az „56-os emlékek”-ben egy leírás, aki nem közvetlen Sopronból, hanem kész erdőmérnökként, az ország délnyugati részéről került ki Franciaországba. A Sopronból Nyugat-Európába kivándoroltak történetéhez kívánok egyéni visszatekintésemmel hozzájárulni. Összefoglalásként szolgálhat az 1. sz. mel­ léklet, azaz az 1990. november 4-én a Soproni Egyetem visszafogadási ünnepsé­ ge alkalmából tartott visszaemlékezés tartalma. Roller (256. o.) rövid leírást ad ugyan erről az eseményől, de az Európában élők részéről elhangzott beszédet nem említi. Feledékenységének az oka talán abban rejlik, hogy a NyugatEurópában élő soproniak nem képeznek egy tömör egységet és a létszámuk így jelentéktelennek tűnik. A valóságban a minden 2. évben megrendezett találko­ zóinkon résztvevők számának átlagos nagyságrendje 60 körül mozog, és a legu­ tóbbi találkozó rendezőbizottsága több mint 130 címmel rendelkezett. A kezdet mind a három ágnál azonos. A közvetlen soproni eseményekre ezért csak röviden, részben mások leírására hivatkozva és esetleges eltéréseket kiemelve, térek ki. A későbbi út meghatározásánál tudatosan vagy tudat alatt, bizonyára nálam is és másoknál is, szerepet játszhattak korábbi események, hiszen voltak az élet­ ben olyan mozzanatok amiről nem beszéltünk és az életrajzainkban, kádereink­ ben sem kerültek az előtérbe. Ezért a visszaemlékezés kezdetén néhány pont az egyéni háttérből.

138

Egyéni háttér Édesapám egy parasztcsaládból származó orvos volt, aki az anyagi helyzete javulásával fejébe vette a régi családi földek visszaszerzését. Az részben sikerült is. Ezzel, a későbbi megítélések szerint, a módos középparaszt kategóriába tar­ toztunk. Debrecenben bombatalálat érte a házunkat. Édesapám egy katonai alakulat orvosa lett. A visszavonuló lovasszekeres alakulattal húzódtunk mi is, mindig a közeledő front előtt, egyre jobban nyugatra. Végül Bajorországban kötöttünk ki. A háború befejeztével visszatértünk az alakulattal együtt Magyarországra, de mi most már nem Debrecenbe, hanem Gyomára, az édesapám szülőhelyére költöz­ tünk. őt, főleg azzal vádolva, hogy német katonákat is gyógyított, B-listára he­ lyezték. Nem folytathatta az eredeti hivatását. Mezőgazdasággal foglalkozva, magunk műveltük meg a földeket és a meglévő kis erdőterületet. „Mintagazda“ oklevelet kaptunk, amire később mindig utalás volt az önéletrajzokban. 1947-ben még az volt az alapirány, hogy ha valaki maga műveli meg a föl­ det, az megtarthatja. Ezzel a meggondolással váltottam az általános gimnázium­ ból a Mezőgazdasági Gimnáziumba Szarvasra. Mire ott végeztem, a föld már, ellenszolgáltatás nélkül, állami kézbe került. Az édesapám újra orvosként dolgo­ zott. Az érettségi után, 1951-ben jelentkeztem Sopronba a főiskolára. A felvétel­ hez a jeles érettségi bizonyítványom sem volt elegendő. Az a hír járta akkor, hogy később a kertészetiről is át lehetne váltani az erdőmémökire. Oda is jelent­ keztem utófelvételezésre. Eredménytelenül. Az „értelmiségi” származásom, avagy általában a káderlapom, nem felelt meg az akkori követelményeknek. Állást a Tiszasülyi Állami Gazdaságnál kaptam, gyakornoki minőségben. Oda megfigyelési célból kerülhettem. A gazdaság „dolgozóinak” zöme Buda­ pestről a környékbeli falvakba deportált és állandó rendőrségi felügyelet alatt álló nemesekből, korábbi katona- és csendőrtisztekből állt. Aratás és cséplés közben egymás után borultak ki a munkából a nyári hőségben. Segítség nyújtá­ sáról csak lopakodva lehetett szó. Önuralommal rendelkező, tartózkodó emberré váltam és sikeresen átvé­ szeltem három hónapot. Innen már ajánlással kerültem, törekvéseimnek megfe­ lelően (minél messzebb hazulról a múlt foltjainak az elhomályosítása végett), délnyugatra, a Sátorhelyi Állami Gazdasághoz, mint segédagronómus. Abban az időben Magyarország önállóságra törekedett a gyapottermesztés terén. A gazda­ ság az új irányzat egyik központja volt. Mint gyapottermesztési megbízott, egy öttagú csoport vezetőjeként toboroztam munkásokat az Alföldön, és irányítottam a gyapotszedést. Ehhez a pécsi iskolákat is kivezényeltek úgy, hogy időnként több mint nyolcszázan is dolgoztak a területen. Gyapottermesztési „szakember­ ré” váltam (valójában senki sem értett hozzá és Magyarországon nem is lehetett eredményesen termeszteni). Mint ilyent, át kért a Szentlőrinci Gépállomás és 21

139

termelőszövetkezet gyapottermesztési tanácsadója lettem. Keményen dolgoztam és feletteseim elismerték a munkámat. Ismét jelentkeztem Sopronba felvételre, de most már az állami áazdaság és a Gépállomás vezetőinek valamint a Gépállomás párttitkárának az ajánló leve­ leivel. Az egyetemről is érkezett figyelmeztetés a felvételi bizottsághoz, hogy jövök, és ha lehet, vegyenek fel. A felvételi vizsgám sikerült és felvettek. 1952 őszén elkezdhettem a tanulmányaimat. Kollégiumi felvételről nem lehetett szó. A Lőverekben laktam. Az alapösztöndíjam a többiekének egy töredéke volt. Csak a tanulmányi eredménnyel kapcsolatos részt sikerült tartamosan biztosíta­ nom. Otthonról nem sok anyagi támogatást kaphattam. Először megspórolt pén­ zemből, később pedig különböző munkák vállalásával, étkezési megszorítások­ kal (reggeli csak egy pohár víz) és a fűtési költségek csökkentésével (télen hideg szoba) sikerült az anyagi nehézségeket áthidalnom. A Kapuvári Kiegészítő Parancsnokságtól megkaptam 1954. december 6-ai dátummal a katonai igazolványomat. Abban a következő bejegyzések voltak: „Csapaton kívüli szolgálatra alkalmas” és „Szakszolgálatra alkalmas” Ezek a munkaszolgálatos katonák jelzői voltak, ami összeférhetetlen lett volna az főis­ kolai tanulmányokkal. Szorongva mentem el a Kiegészítő Parancsnokságra, és érveltem, hogy ez csak tévedés lehet. A felelős tiszt a beszélgetés végén átjaví­ totta az igazolványt csapatszolgálatra és kihúzta a szakszolgálatot. Máig sem tudom, hogy ez a jóakaratán múlt-e, vagy tényleg tévedésnek minősítette-e a bejegyzéseket. 1956 szeptemberében egy évfolyamtársam kezembe nyomta a párt belépési nyilatkozatának az űrlapját. Azt kitöltetlenül visszaadtam. Évfolyamtársam hi­ tetlenül nézett rám, hiszen „ekkora megtiszteltetést” visszautasítani nem lehet, és figyelmeztetett, hogy ennek még következményei lesznek. A következmények foganatosítására később már nem kerülhetett sor. Az egyéni hátterem itt említett részletei, inkább talán a tudatom alatt, két következtetéssel járhattak: 1. Nyugati tartózkodás után is visszatérhet az ember, legfeljebb csak hátrányokkal kell számolnia. 2. A származásból eredő jellemzők miatt másoknál alkalmasabb alanya volnék az 56-os események esetleges megtorlási akcióinak.

1956. október 22. - november 3. Erről az időszakról a három műben többen és kimerítően beszámoltak. Egyéni történetem a folyamatokhoz kapcsolódik. Ötödéves erdőmémök-halIgató voltam. Részt vettem a lengyel ifjúsággal vállalt szolidaritási felvonuláson és a MEFESZ naggyűlésen a S0TEX kultúrházban. Egyike voltam azoknak a kar­ szalagos diákoknak, akik a közrend fenntartása érdekében a rendőrökkel együtt járőröztek. Később fegyveresen (egy öreg puskával) őrt álltam az egyetem bejá­ rati kapuja előtt, valamint éjszaka a város szélén a bejövő forgalom ellenőrzésé­ re. Végül egy úgynevezett Készenléti Osztag tagja lettem, állandó készültség­

140

ben. Tehát a Biztonsági Csoporthoz tartoztam. Letartóztatásokban nem vettem részt. A velem együtt Európában maradt kis csoport tagjai ugyancsak aktív részt­ vevői voltak a soproni eseményeknek (MEFESZ-vezetőség, Híradási Osztály rendfenntartás stb.). A gyorsan pergő eseményekből csak két kis jellemző epizódust ragadok ki. Az egyilc. Az Egyetem kapuja előtti őrségemnél egy otthonról, az Alföldről futólag ismert leány bukkant fel. ő Sopronban volt üdülni motorkerékpárral, és a zavaros viszonyok ellenére is haza akart menni. Kértem, értesítse szüléimét az egészséges mivoltomról. Megtette. Ez volt az utolsó hír magyar földről szüleim­ nek, de én ezt akkor még nem tudtam. A másik: A város szélének, nem valami gazdagnak tűnő, lakói étellel és itallal kínáltak bennünket. Mi szabadkoztunk, de ők erősködtek: ha maguk így kiállnak érettünk, akkor ne szenvedjenek semmiben se hiányt. Elfogadtuk. Na­ gyon jól esett a sötét, hideg, sáros útfélen.

1956. november 4. - december 9. Itt hivatkozom évfolyamtársaim, Dr. Szabó, Szeberényi, Kékesi és Pápa „Visszaemlékezés az 1956-os soproni, kópházai és sitzenheimi eseményekre” című leírására a Soproni Műhely 1997-es különszámának 39-47. oldalain. Együtt voltunk, hiszen én az általuk említett 62, Kópházát, Klostemeuburgot és a Salz­ burg melletti intemálótábort, Sitzenheimet megjárt V. évesek közül a 6 Európá­ ban maradiakhoz tartozom, és úgy volt, ahogy ők leírták. Ellentétben a Borovits Ferenc emlékezetével (Sopron, 1956, 114-115 o.) az V.évesek zöme Sitzenheimben volt, és, ellentétben a Vancsura Rudolf megjegyzésével (Sopron, 1956, 31. o.), a kiszabadulás után csak kis részük (Sopron, 1956, 47. o.) csatla­ kozott a kanadai kivándorlókhoz. Elegendő tehát itt is a történteket néhány személyes emlékkel kiegészítenem: - Kópháza határában egy félig megtöltött, felül nyitott siló vált a „harci állá­ sommá”, egy katonai puskával, néhány tölténnyel és két kézigránáttal fel­ szerelve. Ha valóban harcra került volna sor, akkor abból élve nemigen ke­ veredtem volna ki. Még a határ közös átlépésekor sem gondoltam kintmaradásra. Ellentétben egyes, talán meggondoltabbakkal, nem volt a zsebemben a leckekönyv. A Roller-féle könyv 298. oldalán, az erdőmémöki és műszaki fakultások hall­ gatóinak az ország együttes elhagyásáról szóló előzetes határozatáról, soha­ sem hallottam. Viszont hittem abban, hogy mivel a szovjet páncélosok, megtévesztve bennünket, már a városban voltak, csak a határ osztrák olda­ lán juthattunk volna el az összekötőnk által megjelölt találkozási ponthoz.

141

Részt vettem a sitzenheimi táborban a szabadulásunkért folytatott éhségsztrájkban, és egy előre megbeszélt focizás közbeni „verekedésben”, ami­ nek a hátterében sikerült egy-két vakmerőnek a felpiszkált drótkerítés alatt kibújni. - Sitzenheimben, sok vajúdás közepette, alakult meg a már említett 6 V. évesből, név szerint Dimitri Lyubomir, Gácsi Vendel, Kató Ferenc, Krémer Gábor, Nagy József és Rácz József, akikhez még egy balek, Turza Tibor csatlako­ zott, a hetek úgynevezett „Hétgatyás”-csoportja - a jelszóval: „felvesszük a segélyekből kapott hét gatyánkat és vagy sikerül Európában ösztöndíjjal to­ vábbtanulni, vagy hazatérünk, de Kanadába semmiképpen sem megyünk.” Az utolsó ponttal kapcsolatban még megjegyzendő, hogy az esetleges ösz­ töndíjra vonatkozó kitétel nem holmi álmodozás szüleménye volt, hanem St. Wolfgangban a hírek szerint európai ösztöndíjas továbbtanulási lehetőségek merültek fel (lásd „Sopron, 1956”, André Béla naplója, 103. o., Nov.23., Né­ metország és 104. o., Dec. 4., Svédország, Svájc).

1956. december 10. - december 29. December 9-én felszabadították az intemálótábort. 10-én kezdődik a búcsú­ zás az évek során összekovácsolódott, és részben jóban-rosszban összetartó ba­ rátoktól, akik hazaindulnak. A „Hétgatyások“ égető problémái az elszállásolás, mivel a sitzenheimi tá­ bort hamarosan bezárják, és az ösztöndíj kérdésesek voltak. Megindultunk az utóbbi tisztázása érdekében. Az intemálótáborból nem volt erre lehetőségünk. Első célunk Németország volt, de érdeklődtünk Svájc és Svédország felé is. Mindez még megfelelő nyelvtudás nélkül. Csak egy gagyogott közülünk vala­ micskét németül. A szállás első megoldásaként kínálkozott a Kanadába menők kivándorlási tábora. Ennek az előfeltétele a kivándorlási szándék kinyilvánítása volt. Meg­ tettük. így december 16-án csatlakozhattunk a St. Wolfgang-i csoporthoz, és velük együtt beköltöztünk 19-én a Salzburg közelében lévő Hellbrunn-i fabarak­ kok egyikébe. Mind, a részünkről mind, több Kanadába jelentkezett részéről is voltak két­ ségek a soproni viszonyokkal és az esetleges hazatérési lehetőségekkel kapcso­ latban. Mi nem rendelkeztünk közelebbi értesüléssel az Illyés Benjámin és Nagy László december eleji, St.Wolfgang-i küldetéséről (Sopron, 1956, 91-97. o.). Többszörös megbeszélések eredményeként megszületett az a döntés, hogy kö­ zülünk kettőnek, a már megerősített magyar határ ellenére is, vállalnia kellene egy soproni utat. A választás Gácsi Vendelre és reám esett. Elvállaltuk az utat. A többiek kérésére becsületszavunkat adtuk arra, hogy mindenképpen visszatérünk Salzburgba és beszámolunk nekik. Csak azután dönthetünk a további sorsunk útirányáról. December 21-én elindultunk, elemózsiával és a maradék pénzzel ellátva, vonaton Bécsbe. Onnan késő délután sikeresen eljutottunk az ágfalvai határrész­

142

hez. A teljes sötétség beálltával sötét felöltőkbe burkolódzva, guggolva és rész­ ben hason csúszva léptük át a határt. Toronyiránt, földeken, szántásokon ke­ resztül beérkeztünk Sopronba és még az éjjel felkerestük néhány professzorun­ kat. Rövid alvás után, ismerősöknél a Lőverekben, december 22-én újabb be­ szélgetések következtek professzorainkkal és hallgatótársakkal. A hazatéréssel, avagy egy esetleges európai diploma megszerzésével kapcsolatban megoszlottak a vélemények. Ezzel szemben egyöntetű volt a felfogás a kanadai kivándorlásra vonatkozóan: aki oda megy, az valószínűleg elveszett a magyar társadalom szá­ mára. Tanáraink utolsó próbálkozásként salzburgi kézbesítés céljából egy visszahívó levelet adtak a kezünkbe (2. sz. Melléklet). Estefele éppen készülődtünk a visszaútra, amikor évfolyamtársunk, R.F. felkeresett bennünket és kérte, hogy velünk jöhessen, ő a menyasszonyát akarta megkeresni Ausztriában. Beleegyeztünk, azzal a kitétellel, hogy minden utasítá­ sunkat követi. Elindultunk Ágfalva, felé a nyugatra irányított szovjet ágyúk határ mögötti láncolatán keresztül. Az őrködő kiskatonának igazolványokat mutogat­ tunk és szerény orosz tudásunkkal magyaráztuk, hogy dolgozni megyünk. Jóakaratú gyerek volt, nem fogott gyanút, a szállingózó hóesésben elköszöntünk tőle. Sötétben értünk a határ közelébe és lopakodva húzódtunk a határ felé, amikor távolabbról géppisztoly, közelebbről meg gyereksírás és katonai felszólítások hangjai értek el hozzánk. Évfolyamtársunk elvesztette az önuralmát és majdnem hangosan kérdezte, hogy most mit csináljunk. Ezután hiába lapultunk a baráz­ dákban. Lámpák fénye pásztázott végig rajtunk, és a határőrök elfogtak bennün­ ket. Először az őrszobához kísértek (ott sebesült nem volt, tehát a géppisztolyos a levegőbe lőhetett, habár ez decemberben, a „Sopron, 1956“ 140-141. oldalán említett kiskatona vallomása szerint, a lövési parancs következtében már kocká­ zatos dolog lehetett) és hajnalban, másokkal együtt, teherkocsival Sopronba, a laktanyába vittek bennünket. Hosszabb várakozás után mi is kihallgatásra ke­ rültünk. Elmondtuk, hogy az egyetem futárjai volnánk és visszahívó levelet vin­ nénk Salzburgba. Azt be is mutattuk. Megindultak a telefonálások az egyetem­ mel. Tanáraink igazoltak bennünket. Ezután alapvető fordulat állt be. Egy tiszt ajánlotta, hogy kivisz bennünket a határra. Persze az osztrák oldali ügyeskedés a mi dolgunk. Az ajánlatot tett követte. (Hű, ha ezt előre tudtuk volna, hogy így is lehet.) Évfolyamtársunk már nem tartott velünk. Megelégelte az egyszeri pró­ bálkozást. További nehézségek nélkül átléptük a határt és estére Bécsbe érkeztünk. Kimerülve, állomási fűtőtesthez lapulva próbáltuk eltölteni az éjszakát. Itt nyil­ vánult meg a becsületszó kötőereje. Minek tovább? Itt vagyunk még Sopron közelében! Egyszerűen vissza és kész! De nem lehetett. Valami hiányzott volna az önmegbecsülésünkből. Tehát: tovább! Pénzünk már nem volt. December 23-án Bécsben ugyan a villamosok még jegy nélkül vitték a menekülteket, a nyugat felé menő vonatoknál azonban már nem lehetett ezzel számolni. Feltétlen pénzre volt szükség, de honnan? Hosszú 143

próbálkozások után rátaláltunk H. I. ismerősünkre, aki bécsi továbbtanulást szorgalmazott, de később mégis hazatért. Ő adott kölcsön 600 Schillinget. ígér­ tük a visszafizetést, habár még nem tudtuk, miből. Kifáradva, a villamoson ülve, kissé elbóbiskoltam. Egyszer csak valami mozgást éreztem a tenyeremben. Felnyitottam a szemem. Egy megállónál vol­ tunk. Egy öregebb néni lépett gyorsan ki és a kezemben egy öt schllinges volt. Különös gondolatok kavarogtak a fejemben. Hát koldussá vált a büszke magyar? Szomorú benyomást kelthettem. Mégis sokáig szorongattam a pénzdarabot. Va­ lami emberi melegség, közelsége sugárzott belőle. December 24-én visszaérkeztünk a Salzburg melletti Hellbrunn-i fabarak­ kokhoz. Mi voltunk a Roller könyvének 153. oldalán említett, Sopronból érke­ zett hallgatók. Emlékezetem szerint reálisan számoltunk be a soproni állapotok­ ról, ismertettük a visszahívó levél tartalmát és továbbítottuk a levelet. Semmi­ képpen sem feltételezhető, hogy, amint ezt Roller írja, a beszámolónkkal segí­ tettük volna a kanadai kivándorlás előkészületeit, hiszen mi magunk akkor is a hazatérés vagy az európai továbbtanulás lehetőségeivel számoltunk. Viszont arról sincs tudomásom, hogy kik és mikor tértek a hazahívó levél alapján vissza Sopronba. A Bécsben kölcsönkért pénz megtérítésével kapcsolatban szerencsénk volt. Amint ezt André Béla (Sopron, 1956, 105. o.) és Hahn Fülöp (56-os emlékek, 67. o.) is említi, a távollétünk alatt, 22-én karácsonyi ajándékként műanyag ak­ tatáskákat osztogattak, amiben, egyebek mellett, fejenként 100 Schilling volt. Barátaink a mi nevünkben is átvették az ajándékokat. Hamar összedobtuk a hat darab százast és postáztuk Bécsbe. A december 27.-ei oltásoknál az álkivándorlói mivoltunk nyilvánvalóvá vált. Ezt már nem akartuk. Következésképpen kirúgtak bennünket a kivándorlási táborból. A salzburgi menekültügyi szolgálat vezetője a kivándorolni nem akaró 7 oktató és a 7 „Hétgatyás“ számára a salzburgi Kaisererhof szállodában bizto­ sított szállást, ahova 28.-án beköltöztünk. Az anyagi fedezet feltételezhetően a Roller által a 109. oldalon leírt forrásból származhatott. Közelebbit erről mi nem tudtunk. Az oktatók próbálkoztak egy európai magyar erdészeti intézet létreho­ zásával. Ez nem járt sikerrel, és a hétből öten 1957. január 20.-án visszatértek Sopronba. A kivándorlók december 29-én este indultak vonattal. Kikísértük őket az állomásra. Ismét a búcsúzás megrázó jelenetei következtek. A tanácstalanságokra és véletlenekre jellemző a T.F. évfolyamtársunk ese­ te. ő hosszú gondolkodás eredményeként végül is úgy döntött, hogy nem megy Kanadába, hanem velünk marad. Együtt álltunk a búcsúztatásnál és vártuk a vonat, a jegy nélkül maradt 20 soproni ügye miatt (lásd Roller, 154. o.) késleke­ dő indulását. Barátok kérdezték a kocsik ablakából: hát te nem jössz velünk? A válasz „nem“ volt. Lassan indult a vonat. T.F. nekiiramodott és felugrott a már mozgó vonatra. A nagyobb tömeg mágneses vonzó hatása mégis elvitte Kanadá­ ba.

144

1956. december 30. - 1957. március 17. A sitzenheimi intemálótábor és a hellbrunni fabarakk utáni óriási szállodai kényelem nem tartott sokáig. A menekültügyi szolgálat, nyilvánvalóan csökkenő anyagi fedezete miatt, átkerültünk kb. egy hét múlva egy salzburgi „Jugendherberge“-be. Ez az átutazó fiatalság, vándorló mesterlegények stb. át­ meneti, olcsó otthona, többágyas termekkel, ellátással és a megszállók takarítási, konyhai stb. kötelezettségével. A pénz tovább fogyott, és így a „Jugendherberge“-ben is csak kb. két hétig maradhattunk. Ezután egy Salzburg szélén lévő kis várba kerültünk, ami nyil­ vánvalóan egy kihaló nemesi család utolsó tagjának, egy öreg néninek a tulajdo­ na volt. Ő felajánlotta jótékonysági célra, gyermekotthonnak. Már benne voltak a gyermekméretre szabott vaságyak. Azokban aludtunk, nyújtózkodás esetén az ágy végén, a rácsok között kilógó lábakkal. Rajtunk kívül egy gondnok a felesé­ gével és bokszer kutyájával lakott még ott. Ott maradtunk az ausztriai tartózko­ dásunk végéig, azaz az átkelésünkig Németországba, egyre rosszabbodó körül­ mények között. A külföldi továbbtanulás egyik előfeltétele az eddigi tanulmányok igazolá­ sa volt. Közülünk csak egynek volt a zsebében a leckekönyv. A többieké Sop­ ronban maradt. Összeállítottuk a tanulmányaink menetét és kértük a Kaisererhof szállodában tartózkodó oktatóinkat az igazolására. Ez megtörtént 1957. január 12-én a Salzburgi Magyar Segélyszolgálat irodájában, ahol az öt aláírás hiteles­ ségét is igazolták. Naponként jártunk különböző szerveknél és külföldi kirendeltségeknél a továbbtanulás érdekében. így értesültünk, többek között, a Ford-alapítvány eu­ rópai továbbtanulási ösztöndíjáról. Megkérvényeztük és elmentünk Bécsbe, hogy a döntő bizottság színe elé járuljunk. Nagyon sok jelentkező volt. Féltünk, hogy a végén mégsem sikerül a dolog. A névsorunk alapján közülünk elsőként Dimitri Lyubomir ment be. A bizottság egyik tagja érdeklődött a szerb nyelvkészsége iránt és rövid szerb nyelvű beszélgetés után közölte vele, hogy a többi hat már be se jöjjön, mivel mi megkapjuk az ösztöndíjat. Tényleg megkaptuk. Az egésznek a további hátteréről nincs tudomásunk. Talán ismerték a soproniak korábbi próbálkozásait, avagy a német követségről jöhetett egy előjelzés. Hallomásból értesültünk az Alsószászország (Niedersachsen) tagállambeli Göttingeni Egyetem Hannoversch. Münden-ben (vagy röviden Hann. Mündenben) lévő Erdészettudományi Karáról. Oda jelentkeztünk. Tehát nem HannoverMüncheni-Egyetem (olyan nincs), amint ezt Roller a 110. oldalon írja, és arról sincsen tudomásunk, hogy őneki sikerült volna „öt utolsóéves hallgatónkat... ott elhelyezni" A Göttingeni Egyetem egy nagymúltú (ma kereken 260 éves) nagy (ma közel 30.000 hallgatóval és az ennek megfelelő személyzettel rendelkező) egyetem. Magyarországon korábban a város Göttinga néven volt ismeretes, és az idők folyamán sok magyar, főleg Erdélyből, folytatta itt tanulmányait. Egyes híressé váltak neveit (pl. Körösi Csorna Sándor) fali-táblákon örökítették meg.

145

Az Egyetemen Finn-Ugor-Szeminárium működik, folyamatosan magyar veze­ tőkkel és tanítják a magyar nyelvet is. Az egyetem diákja és tanára is volt Wilckens, aki a közelben lévő Wolfenbüttel városból származott. Az Erdészettu­ dományi Kar 1970-ig volt a Göttingentől 35 km-re délre fekvő kisvárosban, Hann. Müdenben. Akkor költözött át az egyetem székhelyére a 130 ezer lakosú Göttingenbe. A továbbtanuláshoz a kar fogadókészségének a kinyilvánítására és a város­ beli letelepedési engedélyre volt szükség. Mindkettőt megkérvényeztük és meg­ kaptuk. Ami, azonban hiányzott, az a határátlépési engedély volt. A magyar eseményekkel kapcsolatban nemcsak sok magyar hanem sok kelet-német mene­ kült is kért letelepedési engedélyt Nyugat-Németországban. A rendszeres ügy­ intézések érdekében átmenetileg zárolták a határt. Az intemálótáborbeli üdülé­ sünk miatt tehát ebben a vonatkozásban is kimaradtunk az első fordulóból. Az élelmezési lehetőségeink egyre romlottak. A várbeli tartózkodásunk elején még sikerült pénz nélkül (hiszen az nem volt) különböző szervektől tej­ port, katonai száraz sajtot nagy pléhdobozban és több karton paradicsomos szar­ díniát (amit, villamosra való pénz hiányában gyalog hurcoltunk át Salzburg vá­ rosán) beszereznünk. Ezek, kiegészítve korábbról a vár picéjében maradt, fa­ gyott burgonyával, még meglehetős élelmet nyújtottak. Később már nem volt a tejpornak és a sajtnak sem utánpótlása. Maradt napi háromszori étkezésre a fa­ gyott burgonya és a szardínia, amit egyre jobban borsoztunk és a végén már senki sem (még a bokszer kutya sem) tudta megenni. Felső ruházatunk rendeződött, a katolikus és református egyházak bevásár­ lási utalványinak köszönhetően, fejenként egy kiskockás nagykabát, egy sötét­ kék nadrág és egy pár sárga cipő képében (a legolcsóbb anyagokból). Kiskabátra már nem jutott az utalványból. Érdekes látvány lehetett, amikor reggelenként hét kockás kabát elindult a város közepe felé ügyintézésre. Végre a magyar menekültek számára is felnyitották a német határt. A kö­ vetségről elláttak bennünket igazolásokkal, vasúti jegyekkel és útiköltségi anya­ giakkal. Az esemény megünneplésére elmentünk egy kiskocsmába, megittunk fejenként 2 deci sört és attól mindannyian pityókások lettünk. Nem bírta az elég­ gé lerongyolódott szervezet a már szokatlan, csekély alkoholt sem. Március 17-én szálltunk vonatra és többszörös átszállás után érkeztünk meg a Göttingeni Egyetem Erdészettudományi Karának a színhelyére, a fentebb már említett, Hannoversch-Mündenbe. Az állomáson egy oktató és két KeletNémetországból áttelepült diáktárs várt reánk. A lakáskérdés későbbi megoldá­ sáig két, saját házzal rendelkező diákegylet fogadott be bennünket. (Csak később tudtuk meg, hogy négy ilyen egylet működik, és a hagyomány ápolása szem­ pontjából nagyon sok rokonvonásuk van a Selmec-Sopron-i hagyományokhoz. Nem csoda, hiszen Selmecen német befolyás érvényesült.)

146

1957. március 17. - 1960. Érkezésünk után értesültünk arról, hogy két soproni diáktársunk, Rozsnyay Zoltán, IV. és Balázs Árpád, II. évfolyamos hallgatók már Hann. Mündenben tartózkodnak. Az utóbbi az André Béla régi B.- ként megnevezett kamarása (Sopron, 1956, 105. o.) aki december 18.-án Nyugat-Németországba ment roko­ naihoz és tanulmányait tehát nem Münchenben, hanem az attól kereken 500 kmre északra fekvő, Mündenben folytatta, ők már az egyetemre jártak, velünk szemben egy szemeszter előnyt szerezve. Az egyetemen szemeszterközi szünet volt. Ügyeink intézésében elsősorban a Kelet-Németországból származó diáktársaink voltak a segítségünkre. Ővelük, a megfelelő nyelvtudás hiányában is, aránylag hamar megértettük egymást. Eh­ hez hozzájárult múltuk hasonlósága. A nyugat-németekkel hosszabb időt vett igénybe a gondolkodásmódbeli különbségek áthidalása. Az egyetem székhelyén, Göttingenben segítségünkre volt Dr. Farkas József egyetemi tanár, a Finn-UgorSzeminárium vezetője, aki az egyetem többi karaira érkezett magyar diákok ügyeivel is foglalkozott. (Feltételezem, hogy őróla van szó Roller könyvének 110. oldalán.) Állami részről elismertek bennünket mint „Politikai Menekülteket14 Ez volt az előfeltétele a munkavállalási lehetőségnek. A város különböző gyáraiban mindenkinek sikerült segédmunkásként az elhelyezkedés. Én egy smirgligyárba kerültem, de voltak olyanok is, akik a szakmához közelebb álló hordógyárban kezdték mündeni pályafutásukat. Belőlem ott egy későbbi szemeszterszünetben lett rakodómunkás. Hannoversch-Münden egy völgyben, a Fulda és Werra folyók találkozásá­ ból keletkező, Weser folyó eredeténél fekvő, erdőkkel körülvett város, akkoriban kereken 21 ezer később, a területrendezés következtében hozzácsatolt települé­ sekkel, kereken 26 ezerre növekedett lakossággal. Humbold állítólag, egyebek, mint például Budapest mellett, a világ hét legszebben fekvő városai közé sorolta. Sok turista látogatja, különösen az észak-német kalickás építési mód tömör megjelenése miatt. A partos oldalak kertesházas utcái emlékeztetnek a soproni Lőverekre. A 160 márkás Ford-ösztöndíj hivatalos folyósításáig havi 150 márka szoci­ ális segélyben részesültünk, visszafizetési kötelezettséggel. Együttes megegye­ zés alapján ebből is és később az ösztöndíjból is fejenként havi 60 márkát egy, Rácz Jóska kezelésében lévő közös kasszába tettünk, kölcsönös segítség céljára. A lakáskérdés különböző privátházaknál megoldódott albérletként. Az egyetemi felvételnél különleges elbánásmódban részesültünk. A Salzburgban kiállított bizonyítványainkat elismerték és a német nyelv elegendő ismerete nél­ kül is felvettek bennünket. Az V. éveseknél elismerték az „Előszemesztert“ (Vorsemester: ami megfelel négy szemeszter, azaz két év vizsgaanyagának). Csak közgazdaságtanból volt, érthető módon, későbben letehető különbözeti vizsgára szükség. Elkezdhettük a „Szakszemesztert“ (Fachsemester: ismét négy szemeszter, azaz két év tananyaga végvizsga-kötelezettséggel). Ez salamoni

147

döntés volt: abban bíztak, hogy 2 vagy 3 év után majd elegendő nyelvtudással rendelkezünk, amikor a végvizsgákra jelentkezünk, az V. éveseknél pedig a szakmai alap döntő része már úgyis megvan, amit időközben átültethetnek né­ metbe. A mindennapi élet és a tanulmányi cél gyors nyelvtanulásra késztetett ben­ nünket. A többi „Hétgatyás“ részt vett a Göthe-intézet nyelvtanfolyamán. Jóma­ gam autodidaktaként, elemista olvasókönyv, ponyvaregények és később komo­ lyabb olvasmányok alapján igyekeztem elsajátítani a nyelvet. Feltétlenül hittünk abban, hogy a tanulmányok befejeztével és a németor­ szági erdészeti gyakorlat ismeretével gyarapodva visszatérhetünk Magyarország­ ra és ott gyümölcsöztethetjük külföldi tapasztalatainkat (lásd a 3. sz. mellékletet). Április közepén megindultak a nyári szemeszter előadásai. Mindent persze még nem értettünk és szakszótárunk sem volt. A szakszavak gyűjtése a követke­ zőképpen ment: az erdőműveléstani előadáson például gyakran elhangzott a „Durchforstung“ kifejezés. Felírtuk és a szünetben egy német diáktárstól kér­ deztük, mi az. O rajzolt fákat és egyeseket kihúzott belőlük. Ahá, hiszen ez gyé­ rítést jelent. Beírtuk tehát egy szakszótárnak kinevezett füzetbe: Durchforstung = gyérítés. A karnak nem volt központi menzája, de egyes diákegyleteknél főztek. Vagy ezeknél lehetett olcsó pénzen ebédet kapni, ha befogadták az embert (ben­ nünket egyes egyletek úgynevezett vendégtagként befogadtak), vagy egy-két vendéglő külön kínálata segíthetett. A reggeli, a vacsora és a hétvégi étkezés egyéni megoldásban történt. Az ebédnél hiányoztak a megszokott magyar kony­ ha fűszerei. Törtpaprika, édes-nemes formában, csak egy üzletben volt. Erős paprika sehol és a zöldpaprikát akkor jóformán még nem is ismerték. Cseresz­ nyepaprikára egy virágüzlet kirakatában bukkantunk. Bementünk, és amikor nézegettük a szép piros bogyókat megkérdezték az eladó hölgyek, hogy tulaj­ donképpen mit akarunk mi ezzel a dísznövénnyel kezdeni. Megmondtuk: jó lesz ízesítőnek például levesbe. Majdnem leesett az álluk. Megvettük a dísznövényt. Jó volt. A nyári szemeszterben részt vettem a mündeniek küldötteként (mint korel­ nök, avagy alias „Az Öreg“) a német egyetemeken tanuló magyar diákok megbí­ zottjainak a Rajna melletti Bingenben megrendezett összejövetelén. A közös problémák megoldási lehetőségeiről volt szó. Öten a magyar gárdából, egy Kelet-Németországból áttelepült diáktárssal együtt, dél-európai körutat terveztünk 1957 őszére, a szemesztervégi előadási szünetre. Látni akartunk néhány, korábban számunkra elérhetetlen országot. A terv szerint először mindenki dolgozik, gyűjti a pénzt, azután megveszünk egy olcsó Volkswagen kisbuszt és azzal útra indulunk. Egyedül a német kollégának volt autóvezetési jogosítványa. Ő lett volna a sofőr, de röviddel az indulás előtt, családi gyászeset miatt, lemondta a résztvételt. Ötünk közül kettőnek, Gácsi Vendelnek és nekem volt motorvezetési jogosítványa. A mi kötelességünk lett az autóvezetési vizsga letétele. Eredményesek voltunk, és néhány nappal az indulás előtt már újdonsült kocsivezetési jogosítványokkal rendelkeztünk. 148

Mindenkinek sikerült a munkaszerzés. Megvettünk egy öreg bogárhátú Ford kocsit, kaptunk a kartól egy sátrat, beszereztük a vízumokat és öt magyar elindulta pár hetes körútra (Dél-Németország, Svájc, Olaszország Rómáig, Rivi­ éra, Monaco, Franciaország). Rengeteg élménnyel gyarapodva tértünk vissza a következő szemeszter előadási korszakának a kezdetére. A Fordot ugyanannyi­ ért, amennyiért vettük, eladtuk. Rácz Jóska kamarásommal új albérletbe költöztünk. Az addigi lakhelyünk tulajdonosnője visszatért amerikai körútjáról és rossz néven vette, hogy a megbí­ zottja ilyen jött-ment külföldieknek adta ki a szobát. A ház többi lakói szomorú­ an búcsúztak el tőlünk. A téli szemeszterben már jobban értettük az előadásokat. A szaknyelvnél továbbra is segítségünkre voltak a magyar eseményekkel kapcsolatban keletről nyugatra áttelepült hallgatók. Többen úgy vélekedtek, hogy az általános nyelve­ zet elsajátítása legjobban egy barátnő segítségével megy. Ebben az irányban is igyekeztünk. Nagyon sokat köszönhetek feleségemnek, akivel 1958 tavaszán hozott össze bennünket a kifürkészhetetlen sors. Az 1958-as év tavaszi előadási szünetében egy nyugat-német diáktárssal együtt favágóként dolgoztam Közép-Svédországban, teljesítménybérben. Meg­ ismertem a svéd erdőket, erdőművelést, középsvéd városokat, Stokholmot (ahol 56-os soproniakkal is találkoztam), valamint út közben Koppenhágát és Ham­ burgot. A mündeni tanulmányaink alatt megismerkedhettünk a közelebbi környék és tanulmányutak keretében, Németország távolabbi vidékeinek erdészeti viszo­ nyaival is. Lassan közeledtünk a végvizsga felé. Annak előfeltétele volt 2, úgy­ nevezett szeminármunka elkészítése (ezek helyére lépett később a diplomamun­ ka). Kiválasztottuk a tanszékek kínálataiból a megfelelőnek tűnő témákat és elkezdtük a kidolgozásukat. A már korábban itt lévőkkel 9-re szaporodott magyar gárdából elsőként Rozsnyay Zoli szerezte meg 1958 őszén a diplomát. Őneki is, mint soproni ne­ gyedévesnek, elismerték a tanulmányok első felét és a „Hétgatyások“ megérke­ zésekor már mögötte volt egy szemeszternyi tanulmány. így megelőzött ben­ nünket, a soproni ötödéveseket. Mi hatan 1959 tavaszán kerültünk végvizsgára. Az előkészület, egyetemi jegyzetek hiányában, egyénileg készített jegyzetekből és az ajánlott irodalomból történt. Nem vallottunk szégyent a szóbeli, írásbeli és erdészeti gyakorlati vizsgákon. Az egyetemi erdészeti diploma nem mérnöki, hanem erdőgazda (DiplomForstwirt) fokozatot ad. Ez, a törvények szerint, egyetemet végzett szakmai te­ vékenységre jogosít, de az állami szolgálathoz nem elegendő. Ahhoz szükséges az akkoriban 3 éves, később 2 évre csökkentett, gyakorlati kiképzés (Referendarzeit) végén egy tagállam minisztériumában gyakorlati szakemberek előtt letehető „Nagy Államvizsga”. A tagállamok, már az egyetemi felvétel előtt, tesztvizsgákon válogatták ki az embereiket azzal az ígérettel, hogy a diploma megszerzése után elvégezhetik az előkészítő időt, és sikeres államvizsgázás esetén átveszik őket állami szolgálatba. A privát erdőgazdaságok is súlyt he­ 149

lyeztek a már meglévő „Nagy Államvizsgádra. Előzetes tesztvizsgánk nekünk sem, és a Kelet-Németországból áttelepült diáktársainknak sem volt. A tagál­ lamoknál viszont nem lehetett e nélkül az előkészítő időre jelentkezni. A kikép­ zés állami szolgálatnak számított, természetesnek véve a német állampolgársá­ got. Mi, magyarok ezzel sem rendelkeztünk. A diplomavizsga közeledtével elkezdtük az állások keresését, szakbavágó és nem szakbavágó területeken is. A kérvényekre sok nemleges, de néha biztató válasz is érkezett. Kezembe jutott, többek között, a Siemens cég egy újságbeli hirdetése, amiben ígérték a felveendők üzembeli továbbképzését. A jelentkezés határideje ugyan már lejárt, de én mégis próbálkoztam. Arra hivatkoztam, hogy Sopronban már elektrotechnikát is tanultam. A válaszukban sajnálták a késői jelentkezésemet és biztattak, hogy figyeljem a további hirdetéseiket, mert az adataim alapján számításba jöhetnék. A már végzettek munkakeresése végül is a következő eredményekkel járt: Hárman átmeneti kutatási feladatok keretében kaptak helyet egyetemi tanszéke­ ken (Rácz, Rozsnyay) vagy kutatóintézetben (Dimitri). Később mindhárman felhasználták kutatási feladataikat a doktori cím megszerzésére. Ketten (Kató, Nagy) a Dr. Speidel egyetemi tanár közvetítésével a Bonni Mezőgazdasági Ka­ mara Erdészeti Részlegének a területén, szerződéses alapon, kis, priváterdők felvételezésével és 10 éves tervezésével foglalkoztak. Egy (Gácsi) a Mercedes cég Unimog részlegéhez került Dél-Németországba. Krémer Gabi sajnos már nem tudta elfoglalni a kilátásban lévő állását egy csemetetermelő üzemnél. Rö­ vid betegség után, feltételezhető orvosi hiba következtében, elhunyt. A teljes magyar gárda, német diáktársak és több tanárunk kísérte utolsó útjára a mündeni temetőbe. Jellemző az „7. sz. Melléklet”-ben említett „Mi mindent tudunk” kitételre a Dimitri Lyubi esete. Ő egy műszerrel foglalatoskodott a kísérleti intézetben, amikor a főnöke rászólt: „maga ne nyúljon hozzá, maga nem ért ahhoz” A ka­ pásból jött válasz a következő volt: „professzor úr, ha maga tudná, hogy én még mi mindenhez értek” Sokoldalúságát bizonyította, és a főnök tovább már nem kételkedett. A priváterdők felvételezésénél a szakmai ellenőrünk említette egy beszél­ getés közben, hogy a központban problémájuk van a térképek előállításával. Túl sok munka gyűlt össze és nincsen elég műszaki rajzolójuk. Mi mondtuk, hogy természetesen ahhoz is értünk. Behívtak bennünket munkapróbára Bonnba. Megfeleltünk a követelményeknek, és azután a térképek előállításával többet kerestünk, mint a párhuzamosan tovább futó szakmai felvételezéssel és tervezés­ sel, habár a felvételezéshez már egy öreg, 175 cm3-es DKW motorkerékpárral is rendelkeztünk. Továbbra is izgatott mindannyiunkat a „Nagy Államvizsga” kérdése. Lépé­ sek ugyan történtek ebbe az irányba, döntésre azonban még nem került sor. Gondoltam, ha az nem megy, akkor próbálkozom egy másodtanulmánnyal. El­ mentem a meghirdetett, műszaki egyetemi felvételhez szükséges, tesztvizsgára Essenbe. Sikerrel jártam. Tesztelőim beszerezték volna számomra a felvételhez 150

szükséges, előzetes gyakorlat helyét is, és biztattak, hogy a soproni tanulmá­ nyaim alapján talán néhány tárgyat el is ismernének az egyetemen. A dolog az anyagiakon bukott meg. Nem lehetett másodtanulmányra ösztöndíjat szerezni.

1961 -1970. Egy jó év elteltével megoldódott a „Nagy Államvizsgá”-ra előkészítő idő lehetőségének a kérdése. Létrehoztak egy össz-szövetségi havi 350 márkás ösz­ töndíjat. Az Alsó-Szászország (Niedersachsen) és Hessen tagállamok hajlandóak voltak a kiképzésre, azzal az előfeltétellel, hogy egy Pfenninggel sem járulnak hozzá az anyagi támogatáshoz, és a vizsga után nem tartunk igényt az állami szolgálatba való átvételre. Ezt kijelentettük hivatalosan, írásban és elkezdtük 1960 őszén az előkészítő időt, Nagy Jóska Hesszenben és én AlsóSzászországban. A többiek közül később Dimitri, Rácz és Rozsnyay Hessenben, Balázs Alsó-Szászországban vett részt a kiképzésben. Gácsi a Mercedesnél ma­ radt és nem államvizsgázott. Turza Tibor az egyetemi tanulmányai befejeztével, hosszú töprengés után, visszatért Magyarországra. Ezzel a korábbi 9-személyes mündeni magyar gárda 7-személyre csökkent. A 3 éves kiképzés részei a következők voltak: Egy év erdészet. Ebből le­ galább két hónap kerületvezetői erdészi tevékenység. Nyolc hónap erdőrendező­ ség. Ebből két hónap termőhelytérképezés, három hónap egy erdőkerület felvé­ telezése és tízéves tervezése, három hónap a rendezőség központjában (őnáluk is volt mellékkeresetem műszaki rajzokból). Két hónap a Mezőgazdasági Kamara Erdészeti Részlegénél. Öt hónap utazási idő, azaz erdészetek, nagyüzemi cse­ metekertek és faipari üzemek látogatása bel- és külföldön, előre megkérvénye­ zett és engedélyezett útiterv alapján. Öt hónap egy közigazgatási központ erdé­ szeti részlegénél. Négy hónap előkészülés a vizsgára. Napló vezetése és egy államvizsgamunka elkészítése kötelező volt. Mindkettőt osztályozták. A „Nagy Államvizsga” egy teljes heti írásbelikből 4 vagy 6-8 órás felada­ tokkal, szóbeliekből és egy egész napos gyakorlati vizsgából állt. Ennek sikeres letétele után 1963 végére lett belőlem a német viszonyok közötti teljes értékű erdész, Assessor des Forstdienstes címmel. Szüleimmel aránylag rendszeresen leveleztünk, de a politikailag esetleg ké­ nyes dolgokat kerültük. Ok időközben az Alföldről a Balaton mellé költöztek, ahol a bátyám is állásban volt. Őt 1961-ben hivatalosan kiküldték az ausztriai egészségügyi rendszer többnapos tanulmányozására, és sikerült vele találkoz­ nom. Ekkor én már egy használt kis 500-as FIAT kocsi tulajdonosa voltam. Az­ zal körutaztunk, beszélgettünk és amíg tartott, ettük az édesanyám által elkészí­ tett hazait. Az utat felhasználtam egy esetleges ausztriai munkavállalás tisztázására is. Egy privát erdőgazdasághoz felvettek volna, először a vezető mellé gyakornok­ nak, azzal a kitétellel, hogy ha négy év múlva megszerzem a törvény által előírt állampolgárságot és beváltam, akkor a vezető nyugdíjazását követően átvehet-

151

ném az erdőgazdaság vezetését. Az ajánlat a német államvizsga miatt túl korai, volt de a jövőre nézve biztatást jelentett. 1962-ben volt a Nyugat-Európában élő soproniak, később hagyománnyá vált, első pünkösdi találkozója Svájcban. Az alapötlet a Zürich környékén élő, főleg a Borovits Ferenc (Sopron, 1956, 115. o.) által megnevezett, soproni ne­ gyedéves erdészekből álló csoporttól eredt. Máig is találkozunk minden második év pünkösdjén váltakozva Svájcban, Németországban és Ausztriában. A részt­ vevők tábora időközben kiszélesedett. Az összekötő kapocs ugyan mindmáig Sopron, de már nemcsak 56-os, hanem korábban vagy később nyugatra került erdészek, bányászok és geodéták is résztvevők. Számomra az 1962-es évhez még egy esemény fűződik. Ez év szeptembe­ rében volt feleségemmel az eljegyzésünk, kis családi körben, Ausztriában a Fertő tó partján, cigányzene mellett. Mégpedig kétszeresen. A szüleim nem kapták meg a kitűzött időpontra a kiutazási vízumot. A mündeni visszatértünk után jött a hír, hogy az mégis sikerült. Tehát újra elmentünk a tett színhelyére és együtt ünnepeltünk. Nyelvi probléma nem volt. A szüleim is rendelkeztek hasz­ nálható német tudással, és akkor már a feleségem is elég jól értette a magyar nyelvet, ő azután 1963 nyarán látogatta meg édesanyjával a szüléimét és megis­ merte a bátyámékat is. 1963 decemberében volt az esküvőnk Hann. Mündenben, amin a bátyám a feleségével is részt vett. Egy kanadai kivándorlás esetén az ezekhez hasonló találkozások talán nem jöhettek volna létre. A „Nagy Államvizsga” közeledtével újra elkezdődött a munka keresése. A korábban aláírt nyilatkozatnak megfelelően, szóba sem jöhetett a közvetlen ál­ lami szolgálat. Végül is mindenki legalább egy átmeneti álláshoz jutott. Nekem Dimitri Lyubi említette, hogy állítólag az Össz-szövetségi Biológiai Intézmény Hann. Mündenben lévő Erdei Növénybetegségek Intézetének a vezetője, Dr. Zycha egyetemi tanár egy kétéves kutatási feladatra, ami talán még egy évvel meghosszabbítható is lehetne, pénzt kapott és még nincs megfelelő embere. El­ mentem hozzá. A lucfenyő vörösrevesedésének alsó-szászországbeli felvételezé­ séről, a kórokozó gombák meghatározásáról és a károk értékeléséről volt szó. Megegyeztünk. Ebből a témából írtam később a disszertációmat és szereztem meg a doktori címet a Göttingeni Egyetem Erdészettudományi Karán 1967 ele­ jén. Itt is érvényesült a „Mi mindent tudunk” kitétele, hiszen korábban nem tar­ tozott a Mykológia a kedvenc tárgyaim közé. A kutatási pénz 1966-ban a végéhez közeledett. Már csak a doktori vizsga hiányzott és ezzel elérkezett a 3. sz. Melléklet kitételének megfelelő, azaz a ha­ zatelepüléssel kapcsolatos, döntésnek az ideje. A feleségemmel megbeszéltük a dolgot, és semmi kifogása sem volt az életünk magyarországi folytatása ellen. Az álláslehetőségek tisztázása céljából azonban egy előzetes magyarországi útra lett volna szükség. A sikertelenség esetére pedig a további németországi mun­ kalehetőség is megoldásra várt. A sors véletlenének, avagy az előre meghatározott irányvonalának, köszöhettem a következő németországi munkalehetőséget. Az egyetem Erdészeti Üzemgazdaságtani Tanszékének a vezetője, Dr. Speidel egyetemi tanár elment a 152

freiburgi egyetemre. Az egyik asszisztensét magával vitte, a másik pedig visszament az állami erdőgazdasághoz, ahonnan korábban a tanszékre delegál­ ták. A kiírt vezetői helyet megkapta Dr. Mülder. ő Amerikában, Berkeley-ben volt 8 évig egyetemi tanár. Az utcán találkozva Zycha-val elpanaszolta az üres tanszékkel kapcsolatos, még megoldatlan, helyzetét. Zycha említette, hogy őneki volna egy embere, aki hajlik az üzemgazdaságtan felé. Az illető átlépte kutatási témájának a felvételezési keretét és most, a többletadatok felhasználásával éppen gazdasági kiértékelést tervez. Azután szólt nekem és én bejelentkeztem a Mülderhez. Hosszan elbeszélgettünk. Megértettük egymást, és ő kilátásba he­ lyezte az asszisztensi (tanársegédi) állást. Ez nem állandó, hanem minden két év utáni, megítélés alapján, hosszabbítható, legfeljebb 6 évig, avagy 8-ig, ha előké­ születben van a habilitáció. Az állás átmeneti állami hivatalnoki, az előfeltétele az állampolgárság, amit én, habár főleg más okokból, már korábban megkérvényeztem. Édesanyám 1964-ben meghalt. Nem vehettem részt a temetésén. Édesapám megbetegedett és szerettem volna 1966-ban meglátogatni. A magyar kitételek szerint már érvény­ ben volt az amnesztia, és ígérték, hogy ha valaki külföldi állampolgárként kéri a vízumát, azt mint külföldit kezelik és csak akkor lehetnek problémái, ha főbenjá­ ró bűnt követett el. Német állampolgárság volt tehát annak is az előfeltétele, hogy helyben, előzetes kötöttségek nélkül, megérdeklődhessem a hazatéréssel kapcsolatos lehetőségeket. Az állampolgársági kérelmemet a túl korai kérvényezés miatt visszadobták. Még nem telt el az előírt 10 évi belföldi tartózkodás ideje. Hamarabb csak állami érdekből lehetett valakit honosítani. Ennél segítségemre volt a kar dékánja, aki igazolta, hogy a kutatás szempontjából egy roppant értékes embert veszítene el az egyetem, ha az állampolgárság hiánya miatt nem vehetnének fel az Üzemgazdaságtani Tanszéken megüresedett állásra. Ezzel újra benyújtottam a kérvényt, és rövid időn belül megkaptam a német állampolgárságot anélkül, hogy leadtam volna a magyart. Erről a mai napig sem mondtam le. 1966 nyarán beszereztük a vízumokat és elindultunk nejemmel az első ha­ zalátogatási utamra. A határátlépésünk pontos időpontját a bátyámnak és egy jóbarátnak előre jeleztük, akik Sopronban az egyetemen vártak bennünket. Szo­ rongató érzéssel léptük át a határt. Nyomasztó hangulatot keltettek a határállo­ más be- és kijárati sorompóinak mindkét oldalán, valamint a határőrlaktanya melletti sorompónál is készenlétben lévő géppisztolyos katonák és a hűvös bá­ násmód. Az országban nem fordultak hozzánk hivatalos szervek az 1956-os eseményekkel kapcsolatos kényelmetlen kérdésekkel. Korábbi barátok és roko­ nok továbbra is barátok és rokonok maradtak, csak másodsorban voltam néme­ lyeknek nyugatos. Édesapámat még életében meglátogathattuk a kórházban és ott voltunk a temetésén. Egy körút keretében érdeklődtem az álláslehetőségek után. Sem egyetemen vagy kutatóintézetben, sem erdőgazdaságoknál nem volt a számomra hely, még akkor sem, ha egyébként szakembert kerestek, pedig a legegyszerűbb szakmai munkát is elvállaltam volna. Jellemző még az 1. sz. Melléklet-ben említett kö­ 153

vetkező eset: az egyik alföldi erdőgazdaság igazgatója évfolyamtársam volt. Ő a körutam idején külföldön tartózkodott. A visszatérte után a bátyám érdeklődésé­ re így nyilatkozott: „Ki az a Kató Feri? Én azt nem ismerem” Ez a válasz a le­ hetőségek szempontjából nézve tehát egyértelmű volt. Barátaim szerint örülhet­ tem a negatív eredménynek, hiszen mindig csak „nyugatos” maradtam volna, és, mint veszélyes ember mindenféle előrejutási lehetőségtől elzárva. Ezzel eldőlt a hazatelepülés kérdése. Vonzódásunk a hazai tájak felé meg­ maradt. Ettől kezdve minden évben voltunk legalább egyszer Magyarországon és jártam Sopronban az egyetemen is. Az évfolyamom minden találkozóján részt vettünk. Nyilvánvalóvá vált azonban, hogy életünk további útja Németországhoz kötődik. Visszatértünk után Hann. Münden-ben megkaptam és elfoglaltam az Erdészeti Üzemgazdaságtani Tanszék asszisztensi állását. A 60-as évek végéig nemcsak a mündeni gárda minden tagja hanem a Nyugat-Európában (főleg Ausztria, Németország, Svájc és Svédország) továbbtanuló korábbi soproni hallgatók (erdészek, de bányászok is, akik közül többen a Harzhegységben lévő Clausthal-Zellerfeld-ben végeztek) is megszerezték a diplo­ májukat és már állásokhoz jutottak. Ez az időszak a házasságok korszaka és többeknél megszülettek az első gyerekek is. Megindultak a hazalátogatások. A hét mündeni közül az évtized végére négyen már úgy a „NagyÁllamvizsgával” mind a doktori címmel is rendelkeztek. Az ötödik később dok­ torált. A nagy igyekezet hátterében némi kényszer is volt. A magasabb képzett­ ség állásszerzési előnyt ígért. Persze a doktori címek nagy aránya másoknak is feltűnt. így merült fel tekintélyes német szakember oldaláról egy tanszéki láto­ gatása alkalmából az 1. sz. Melléklet-ben is említett kérdés „Mondja, ugye Né­ metországba a soproniak legjobbjai kerültek?” A kissé humoros válasz így hangzott: „Nem, mi mind ilyenek vagyunk” Valóban volt nekünk egy hátterünk, amivel az egyetemet végzett német erdész kollégáink nem rendelkeztek. Ez a tanulmányaink sokoldalú soproni erdőmémöki megalapozása volt, amiért kö­ szönettel gondolunk volt professzorainkra és tanárainkra. Ezt a németországi tanulmány kiegészítette a látókör kiszélesítésével és az önálló szabad döntések hangsúlyozásával.

1971 -1980. Rendeződnek az állásviszonyok. A tagállamoknak a „Nagy Államvizsga” előtti elzárkózása és az írásban adott lemondásaink ellenére is már többen az állami erdőgazdaságok kereteibe kerülnek. Dimitri Lyubomir a Hesszeni 'Erdé­ szeti Kutatóintézet Erdőművelési, majd Erdővédelmi Intézetének a vezetője, Balázs Árpád pedig ugyanezen kutatóintézet Erdészeti Hidrológiai Intézetének a tudományos munkatársa lesz. Nagy Józsefet, is felveszik a Hesseni Állami Erdőgazdaság keretébe és elküldik Brazíliába. Onnan öt évi tevékenység után visszatérve erdészetvezető-helyettes, majd egy erdészet vezetője. Rácz József az Alsó-Szászországi Erdészeti Kutatóintézet Növénynemesítési Részlegének tu­ dományos munkatársa, ahonnan egy évre Amerikába küldik duglászfenyő vető­

154

mag begyűjtésére. Később Göttingenben a kerületvezető erdészek képzésére megalakuló Erdészeti Szakfőiskola egyik alapító tagja és főiskolai tanára. Innen szabadságolják öt évre, amit Németország nevében Malajziában szakmai segítő­ ként tölt el. Gácsi Vendel a Mercedes cégnél marad Dél-Németországban. Rozsnyay Zoltán a Göttingeni Egyetem Erdészeti Politika és Erdészettörténet Tanszékén asszisztensi, akadémiai tanácsosi, majd főtanácsosi minőségben az erdészettörténet tantárgyat képviseli. Nekem sikerült az asszisztensi állás kétévenkénti meghosszabbítása. 1973ban habilitáltam (szakterület: Erdészeti Üzemgazdaságtan) és megkaptam a pri­ vátdocensi címet. 1974-ben kineveznek akadémiai tanácsosnak, 1975-ben főta­ nácsosnak, 1976-ban megkaptam az „aufierplanmáBiger Professor“ (egyetemi magántanár) címet és 1980-ban kineveztek egyetemi rendes tanárnak (Universitatsprofessor) a Göttingeni Egyetem Erdészeti Üzemgazdaságtani Tan­ székére (ma Erdészeti Ökonómiai Tanszék). Hann. Münden továbbra is a korábbi mündeni magyar diákcsoport köz­ pontja maradt. Itt telepedett le véglegesen, azaz házak vételével vagy építésével, Balázs, Dimitri, Kató és Rácz. Vasárnaponként összegyűltünk egy korábbi diák­ vendéglőben ultizásra és beszélgetése. Ha a többiek közül valaki Müdenbe láto­ gatott, akkor csatlakozott a társasághoz. Rozsnyayék a kar 1970-es átköltözése után Göttingenben vettek ki egy lakást, de néhány év múlva ők is visszatértek Mündenbe és itt építettetek házat. Most már érződnek a magyarországi új gazdasági mechanizmussal kap­ csolatos, valamivel liberálisabb politikai felfogás kihatásai. Puhatolódzás indul meg nyugat felé. A soproni egyetem rektora egy egyetemi docenssel együtt úton volt 1971-ben Németországban és érdeklődött Göttingenben az esetleges kap­ csolatok lehetőségeiről. A megbeszélések eredményeként indult meg az iroda­ lomcsere a soproni és göttingeni egyetemek között. Hivatalos tudományos mun­ katársi és diákcseréről a devizanehézségek miatt még nem lehetett szó. Laza személyes kapcsolatok azonban már létrejöttek. Emlékezetemben maradt egy akkori beszélgetés tartalma. Kocsival men­ tünk Hann. Mündenből Göttingenbe. Melettem ült a rektor úr és némi gondolko­ dás után kérdezte „Te, Feri, nem találkoztunk mi már valamikor?”. A válasz: „De igen, 1966-ban. Te voltál az, aki néhány mondatban egyértelműen a tudtom­ ra adta, hogy esetleges hazatérésem után semmi reményem sem lehet állásra az egyetem keretében.” Némi szünet után még megjegyezte: „Talán jobb is ez így, hiszen te most röviddel a habilitáció előtt állsz egy német egyetemen.”

155

1981 - 1990. A nyugat-európai kétévenkénti pünkösdi találkozóink megszakítás nélkül folytatódnak. Baráti beszélgetések közben értesülünk egymás helyzetéről. Álta­ lában mindenki megvetett lábbal áll az elért pozícióján, beágyazva a most már megszokott társadalmi és családi környezetbe. Gyakorivá váltak a hazalátogatá­ sok. Most már nem azt kédezzük egymástól, hogy „tervezel-e majd valamikorra egy hazalátogatást?”, hanem azt „mikor voltál és mikor mész megint” Ebben is megnyilvánul az Európa melletti döntés előnye. Közelebbi és egyszerűbb az út, mint a tengerentúlról. A mündeni csoportból Dimitri Lyubomir habilitál a Göttingeni Egyetem Erdészettudományi Karán erdőművelésből. Megkapja a privátdocensi, majd később az egyetemi magántanári címet és gyakorlatokat is tart az Erdőműveléstani Tanszéken. A magyarországi viszonyok változása következtében egyre jobban előtérbe került a hivatalos kapcsolatok lehetőségeinek a kérdése. Mi, mündeniek nem feledkeztünk meg a 3. sz. Melléklet 4. bekezdésének a kitételéről, és igyekeztünk a lehetőségeinknek megfelelően közreműködni. Nem tartoztunk tehát azokhoz, akik csak a rendszerváltozás után voltak hajlandók együttműködésre, hiszen a változás előfeltétele éppen a látókör és a gondolatvilág kiszélesítése. A Göttingeni Egyetem Erdészeti Üzemgazdaságtani Tanszékén fogadhattuk 1983-ban az első soproni magyar ösztöndíjast. A soproni egyetem fennállásának 175. évfordulóján a Göttingeni Egyetemet az Erdészettudományi Kar dékánja és én képviseltük. Ekkor voltak az első megbeszélések egy hivatalos együttműkö­ dési szerződés megkötéséről. A göttingeni Erdészettudományi Kar botanikus kertjében, ugyancsak 1983-ban, Wilckens-kő avatása volt (Wilckens, a selmeci erdészeti tanulmányok megalapítója, amint ezt fentebb már említettem, a kör­ nyékről ered és göttingeni diák, valamint tanár is volt). Ennek a megvalósítása Rozsnyay Zoltán nevéhez fűződik. Az avatáson részt vettek Magyarországról és koszorút helyeztek el: a soproni egyetem rektora, a magyar Erdészeti Egyesület elnöke és a soproni egyetem külföldi kapcsolatainak a megbízottja. A Göttingeni Egyetem részéről ott volt az egyetem elnöke, a kar dékánja, valamint számos egyetemi tanár, tudományos dolgozó és diák. A zenei körítést a kar kürtös cso­ portja adta. 1984. november 26-án aláírásra került a hivatalos együttműködési szerző­ dés a Göttingeni Egyetem Erdészettudományi Karának a tanácstermében. Ezt magyar részről az egyetem rektora és az Erdőmérnöki Kar dékánja, német rész­ ről az egyetem elnöke és az Erdészettudományi Kar dékánja írta alá. A Göttingeni Egyetem részéről engem kértek fel az együttműködés ügyeinek az intézésére, és az egyetem hivatalos megbízottja maradtam egy évtizeden ke­ resztül, 1994-ig, a nyugdíjba menetelemig. Az eredeti szerződés a tudományos dolgozók évi, összesen 30 napos cseréjére vonatkozott, de 1986. február 28-án megegyezés jött létre a diákcserével kapcsolatban is. Ez a kiegészítés először

156

nehézségekbe ütközött a Göttingeni Egyetem szenátusánál az esetleges anyagi lekötelezettségek miatt. Csak annak a biztosítása után, hogy a finanszírozás kí­ vülálló pénzadók segítségével történik, egyezett bele a szenátus. Az emberi sorsok menete szempontjából nézve érdekes esemény, hogy a szerződéskötés soproni rektoránál ugyanarról a személyről van szó, akivel elő­ ször 1966-ban a hazatérés lehetőségeiről tárgyaltam, és aki 1971-ben Göttingenben járt a kontaktusok felvételének az érdekében. 1985-ben megindul a csereakció a szerződés keretében és azon kívül is. Az előírt kétévenkénti felülvizsgálat utáni folytatás nem okozott problémát. A nyugdíjazásomig összesen 136 magyar látogató volt a Göttingeni Egyetem Erdé­ szettudományi Karán (zömében a soproni egyetemről, de az ERTI-ből és az Országos Erdészeti Egyesülettől is). Göttingenből 172-en látogattak Sopronba (beleértve egy 50 személyes tanulmányút résztvevőit is). 13 tudományos előadás hangzik el soproniak részéről Göttingenben, 9 göttingeniek részéről Sopronban, valamint háromszori meghívott előadói tevékenység Sopronban. Német ösztön­ díjjal összesen hét soproni erdész és egy gödöllői mezőgazdász ösztöndíjas tar­ tózkodott több (10 vagy 16 hónap) - kevesebb (néhány hét vagy 3 hónap) ideig a göttingeni Erdészettudományi Karon. Nyugdíjazásom után kollégák vették át a megbízotti szerepet és a kapcsolat máig is működik. Nagyobb nehézségek különösen a szerződés érvényességének az első évei­ ben merültek fel az akkor még szükséges vízumok beszerzésénél, esetleges devi­ zaproblémáknál és a még mindig nehézkes magyarországi politikai háttér miatt. Akkor még figyelmeztették a nyugatra menőket az ottani viszonyok veszélyes­ ségével kapcsolatban, és beszámolót kértek a visszatérőktől. Amint azonban ezt a következő példa is mutatja, sok minden váratlanul is megoldódhatott. 1985-ben igazolást kért tőlem egy Sopronba menő göttingeni asszisztens, mondván, hogy ő járt Dél-Amerikában és ott egy pecsétes papír sokat segített. Mint a Göttingeni Egyetem Együttműködési Megbízottja pecséttel hitelesítve igazoltam, hogy ő az együttműködés keretében tartózkodik Magyarországon, és kértem a hivatalos szerveket segítsék a munkájában. Visszatérve mosolyogva mesélte, hogy körülnézési céllal Sopron környékén kocsikázott és egyszercsak egy katonai őrizetben lévő sorompó előtt találta magát. Ez a szigorított kishatársáv előtti sorompó volt. Előhúzta a papíromat. A kiskatona nézegette, aztán fel­ nyitotta a sorompót és tisztelegve engedte át a látogatót. Ezután minden Sopron­ ba menő megkapta az igazolást. Több esetben használták is. Még néhány szó a közvetlen szerződési kapcsolatokat kiegészítő esemé­ nyekről. Az egyetem rektorának a meghívása alapján 1985-ben a göttingeni kar vadászkürtös csoportja utazik Sopronba. 1986-ban a göttingeni kar végzős hall­ gatóinak tíznapos tanulmányútja, hét oktatóval és 43 hallgatóval, Magyarország­ ra vezet. Az út főszervezője német részről Rozsnyay Zoltán, és a soproni egye­ tem teljes segítséget nyújt a szervezéshez. 1987-ben részt vesz a Göttingeni Egyetem elnökének a meghívására az egyetem 250 éves fennállásának az ünnep­ ségein a soproni egyetem rektora és a külföldi kapcsolatok megbízottja. Mind­ ketten előadást is tartanak. 157

A soproni külföldi kapcsolatok megbízottjának a megjelenése régi emléke­ ket idézett fel bennem. Ő volt az, aki 1956 karácsonya előtt kölcsönözte Bécsben a fent említett 600 Schillinget. 1988-ban az Erdészeti Tudományos Intézet (ÉRTI) igazgatója és egy rész­ legvezetője érdeklődik az együttműködési szerződés részleteiről, az Országos Erdészeti Egyesület egy 30 személyes csoportja körútja során meglátogatja a göttingeni Erdészettudományi Kart is. 1989-ben együttműködés jön létre a Hessen tagállam Erdészeti Kutató In­ tézete és az ÉRTI között, korábbi 56-os soproni diákok, Dimitri Lyubomir és Balázs Árpád közreműködésével. Ugyanezen év szeptemberében a számomra, azaz egy külföldön kutatással foglalkozó, korábbi soproni hallgató számára, lehető legnagyobb kitüntetésben részesültem. A Soproni Egyetem a tanévnyitó ülésén a Dr.h.c. cím adományozá­ sával tiszteletbeli doktorává fogadott. Ezzel, habár egészen másként, mint az a 3. sz. Melléklet elgondolása volt, avagy amint ezt 1966-ban gondoltam, hazatértem. Az ünnepségen részt vett a göttingeni kar képviselőjeként Dr. Bergen egyetemi tanár kollégám és tolmácsolta a kar üdvözletét. Ez az esemény arra az időpontra esett, amikor a Magyarországon veszteglő kelet-németek előtt megnyitották a nyugati határt. A német egyesülés és egyben a magyar történelmi fejlemények mérföldkövéről volt szó. A soproni határállomáson megrázó jelenetek tanúi le­ hettünk. 1990-ben Dr. Somkúti Elemér egyetemi tanárnak a Soproni Egyetem Üzemtani Tanszékéről, kutatómunkája és az együttműködéssel kapcsolatos te­ vékenysége elismeréséül, a Göttingeni Erdészettudományi Kar a BurckhardtÉrdemérmet adományozta. 1990. november 4-én a Soproni Egyetem visszafogadási ünnepségén (lásd az 1. sz Mellékletet) sok Nyugat-Európában élő soproni vett részt, örömmel véve a visszafogadás kinyilvánítását.

1991 - 1999. A korábbi mündeni magyar diákgárda továbbra is aktív Sopron és Magya­ rország felé. A soproni Üzemtani Tanszék első két számítógépe göttingeni segít­ ségként érkezik. Az egyetem könyvtára Rozsnyay Zoltán közbenjárására könyv­ ajándékban részesül. Gácsi Vendel biztosít a Mercedes cégtől a Soproni Egye­ temnek egy munkagépet. Folytatódnak a mündeni gárda közreműködésével az erdészkarok és a kutatóintézetek közötti kapcsolatok. Az 1991., 1992. és 1993. tanévekben, rektori felkérésre, hathetes előadási sorozatokban vizsgakötelezettséggel voltam az Erdészeti Üzemgazdaságtan meghívott előadója a Soproni Egyetemen. A felkérés a göttingeni Üzemgazgaságtan tömörített előadására és egy jegyzet kiadására szólt. A jegyzet az első előadási sorozat anyagából már 1991-ben megjelent. Azt nagy példány­ számban az erdőgazdaságok is megvásárolták. A feladat megoldása csak részben sikerülhetett. Az akkori magyarországi gazdasági átállás elején a nyugati gazda­

158

ságtan gondolatvilága, az anyag magyar viszonyoknak megfelelő válogatása és az átültetett számítógépes példák kísérete ellenére is, még túlságosan idegen volt hallgatóimnak. A vizsgáknál nem volt probléma. Megtanulták az anyagot, de a valódi értelmét talán csak később fogták fel. Az előadásokat alátámasztó, tömör jegyzet is megsínylette kissé a feltétlenül szükséges gyors kiadást. Néhány hiba benne maradt. A német össz-szövetségi kormány megbízásából és anyagi támogatásával egy nemzetközi Consulting társaság szervezett 1992-ben egy kéthetes tovább­ képzést magyar vezető erdészeti és vadászati szakemberek számára. Egy német munkatárssal együtt engem kértek fel az első heti szeminárium kialakítására Gödöllőn, szervezési, vadgazdálkodási, üzemmeneteli, költség- és eredmény­ számítási, jogi és fakereskedelmi témákkal. A témák egyben a második hét elő­ készítésére is szolgáltak, amikor német tagállami minisztérium, erdő- és vadgaz­ dasági szervezetek, erdészetek és erdőrendezőség voltak a programban. A részt­ vevők a Mezőgazdasági Minisztériumból, erdő- és vadgazdaságoktól és az erdő­ rendezőségtől jöttek. Általában rendelkeztek több-kevesebb német tudással, de azért jól jött a magyarnyelvű előadási részleg és a tolmácsolás lehetősége is. 1992-ben Dimitri Lyubomir is vendégelőadó volt erdővédelmi témával a Soproni Egyetemen. Az 1994., 1995. és 1996. években, mint az Erdészeti Öko­ nómia fakultatív tárgy képviselője részt vettem a Soproni Egyetem doktorandusz képzésében. A kölcsönös megértés szempontjából ezen a területen és a gödöllői rendezvényen is egyszerűbb volt a dolgom, mint a korábbi előadási sorozatnál, ami főleg annak köszönhető, hogy speciálisan érdeklődő kész erdőmémökök voltak a hallgatóim és a kiscsoportbeli beszélgetéseknél közvetlen kapcsolatok alakulhattak ki. A korábbi mündeni magyar diákgárda tagjai feje felett is eljárt az idő. Öten a kilencvenes évek végéig már nyugdíjba mentek. Ezek közül egy, Rácz József, súlyos betegség után 1998 őszén meghalt. A még munkában lévők is röviddel a nyugdíjazás előtt állnak. A továbbra is megmaradt hazai kötöttségre jellemző, hogy a hét tag közül négyen Magyarországon nyaralót vettek vagy házat építet­ tek, ezzel is előkészítve a nyugdíjas életük hosszabb magyarországi tartózkodá­ sának a lehetőségét. Záró gondolatok Visszaemlékezésemben természetesen főleg az egyéni, valamint a velem együtt Hann. Mündenbe került és a Göttingeni Egyetem Erdészettudományi Karán végzett soproni hallgatók életmenetéről volt szó. Az Nyugat-Európában maradt Soproniak története, már a kezdeti különbözőségek miatt is, heterogé­ nebb, mint a Kanadába kivándoroltaké. A kétévenkénti pünkösdi találkozóinkról azonban tudom, hogy sokaknak a belső kötelékei az ország és Sopron felé meg­ maradtak, és az életútjaikban a mieinkhez sok hasonlóság van. Természetesen vannak olyanok is, akik megpróbáltak az új környezetbe teljesen beleolvadni és elszakítani a régi kötelékeket.

159

Nehezebb a helyzet megítélése az utódoknál, azaz a második generációnál. Ezek már az új környezetben nőttek fel és bele tartoznak. Néhányan, különösen ha az édesanyjuk is magyar, megtanultak magyarul. Nagyrészük azonban a ma­ gyar nyelvet már nem beszéli, és többé kevésbé laza a viszonyuk Magyarország­ hoz is. Szerves része lettünk-e mi, az első generáció tagjai az új környezetünknek? Igen is, meg nem is. A szálak sokasága fűz bennünket az emberekhez, a házhoz, ahol lakunk, a környező tájhoz, a munkahelyekhez, a mindennapi élet sok moz­ zanatához, de mégis, egy részünkben eltérőek vagyunk a többiektől. Ez jelentke­ zik az akcentusunkban, a gondolatvilágunkban, az emberekhez való viszo­ nyunkban. De éppen a származásunk gyakorol kihatást a környezetünkre is. Nem véletlen az, hogy ha az ember olyan ismerősökkel találkozik a városban, akik vagy magyarországi útjukról számolnak be, vagy tippeket kémek az utazá­ suk előtt. Mündenből többen társultak be magyar cégekbe és néhánynak már háza is van Magyarországon.

160

1. sz. M elléklet

1990. november 4. Igen tisztelt rektor úr, velem együtt őszbe boruló kortársak, ifjabbak, akik a mai megemlékezés kiindulópontját csak hallomásból ismerhetitek, kollégák, barátok! Amikor a rektori felkérést „a távozás emlékeiről és az új hazában való életről” szóló megemlékező előadással kapcsolatban kézhez kaptam, gondolataim a 34 éves távlat 30 percen belüli ábrázolhatatlansága körül keringtek Azután eszem­ be ötlött a theóriák POPPER-féle megkülönböztetése a vödör- és a fényszórótheóriákra. Mivel a vödörbegyűjtési ábrázolás az adathalmaz alapján lehetetlen, így próbálkozom a fényszóróval, rávilágítva az emlékezetből felmerülő, egyes, esetleg összefüggéstelennek tetsző, de talán mégis egy időben és térben egészre jellemző, képekre. Szakadozott félmondatok lesznek, de biztosra veszem, hogy a jelenlévők nagy része megérti. Például így: „ 56-os vagy? Hiszen akkor fé l szavakból is megért­ jük egymást: én mondom Rákosi, te mondod Gerő, én mondom Nagy Imre, te mondod Maiéter, én mondom Kapuvár, te mondod Ausztria, én mondom Sitzenheim, te mondod Wolf-gangsee ” A program alapján feltételeztem, hogy Adamovich Laci bátyámnak jutott a ten­ geren túl és nekem az Európában élőkre vonatkozó megemlékezés. Az európaiak története heterogénebb mint az együttesen Kanadába került sopro­ niaké, hiszen magában foglalja nem csak a különböző nyugati országok eltérő szokásaival való megbirkózást, hanem az itthon maradottak és a nyugatról visszatértek 34 évét is. Nézzük h á t! H o g y

is

v o l t

c s a k ?

1956. október Mit is akartunk? Röviden szólva: csak egy szabad, önálló Magyarországot. Na és az ennek megfelelő soproni képek? Gyűlések, heves viták, egyetemi vezetőség választása, egyezmények a határőrséggel, rendőrséggel, szovjet alakulattal, fegyveres diákok az egyetem kapujánál és a város szélén, karszalagos diák- és rendőr- vegyes járőr a város utcáin, különleges osztag, lelkesedés és szorongás a Budapestről és az országból jövő hírek következtében, kapcsolatfelvétel más egyetemekkel és szervezetekkel, híradás hozzátartozóknak lehető és lehetetlen utakon. 1956. november 4. Elképesztő hírek. Diákok puskával, kézigránáttal és egy-két géppuskával teher­ autókra szállnak, mások Sopronban maradnak, és később nagy részben nyugati 161

irányt véve közelednek a határ felé. Kapuvár, szovjet tankok magyar zászlóval, integetés, hírvivő hozza a hírt: a városban gyújtószeg nélküli ágyúk, szovjet csa­ patok és azután következik az előre tervezett, avagy az előre nem tervezett, ha­ tárátlépés (nálam az utóbbi). Bevallom őszintén: a Szilvásai által említett holdvilágra nem emlékszem. Mit takarnak ezek a félmondatok? Mit is kockáztattak sokan közülünk ezen a napon? Vagy a szó szoros értelmében vagy, amint ezt ma már tudjuk, a további út szempontjából az életet.

1956. november -1957. március Ausztriában: ki-ki a szerencsétől függően, vagy a Wolfgangsee-re, vagy a klostemeuburgi szalmás kaszárnyán keresztül a salzburg-sitzenheimi szögesdrót és reflektorok mögé került. Nekem nem volt szerencsém. Következett a vajúdás, a jö v ő latolgatása, a játékból kifajult, csinált verekedés azért, hogy a drótkerítés alatt egyesek kimászhassanak (vagy elkapták őket, vagy nem), az éhségsztrájk és azután a kapcsolat megteremtése a Sankt-Wolfgangiakkal, a kanadai ajánlat és a segélyosztás, főleg fehérneműformájában. Megalakul a hetek hétgatyás pártja a jelszóval: „ mi felvesszük a hét gatyánkat és valamerre elindulunk, ha kiengednek bennünket, de Kanadába a teljesen elté­ rő erdészeti és kulturális viszonyok miatt nem megyünk. " Végül feloszlatják a tábort, és sikerül ösztöndíjat szerezni a németországi to­ vábbtanulásra, de egyelőre határátlépési engedély nélkül. Ezért meghúzódás a kanadások barakkjaiban. Majd a nem kanadások kirúgása után következett elő­ ször egy szálloda, azután a Jugendherberge és végül egy gyerekágyas vár fa ­ gyott krumplival, paradicsomos szardíniával és nyelős sajttal, amíg a készlet tartott. Végül berúgás 2 deci sörtől és átkelés Németországba. Mások különböző előzmények után és különböző utakon kerültek Európa más országaiba továbbtanulni. Mit akartunk akkor? A személyenként különböző célok mellett, sokan egy külföl­ di tanulmány folytatását és az eredmény magyarországi gyümölcsöztetését ter­ vezték. Később ezt vagy a körülmények akadályozták meg, vagy az ez irányú kísérlet meghiúsult azon, hogy nemkívánatos, „nyugatosok” lettünk

1957-1960. A Nyugat-Európa országaiba kerültek elindultak az új környezet göröngyös út­ jain. Hamarosan nyilvánvalóvá vált néhány alapszabály: 37. Mindent tudunk. 38. Ha azt mondják, fesd be az eget, akkor csak azt kérdezzük milyen színű­ re. 39. A konkurenciát meg kell szokni. 40. A belföldi segítőkész, amíg nem leszel konkurense, de a további utad csak tőledfügg. 162

41. Egy állás csak akkor lehet a tiéd' ha legalább egy fokkal többet tudsz felmutatni mint a belföldi. 42. Soha ne kérdezd visszatekintve mi lett volna ha. Nyelvtanulás (hiszen a magyar, no és az orosz nyelv sem sokat segíthetett), segédmunkási és favágói tevékenység, egyetem, európai körút, szülők és rokonok levelei, honvágy, diploma és álláskeresés. Szabad legyen ezen a helyen kegyelettel emlékeznem a hétgatyások egyik tagjá­ ra, Krémer Gabira, akit röviddel sikeres végvizsgája után eltemettünk Na és mi volt Sopronban? Gyors vizsgázások, házkutatások és egyebek kíséreté­ ben. Azután azonnali eltűnés a városból. Alapszabály: - Ha lehet, kerüljük az 56-os eseményekkel kapcsolatos dolgokat, még gondolat­ ban is. Ha nem lehet, akkor nagyon elővigyázatosan bánjunk velük 1961 - 1970. A konszolidálódás kora Jellemzői: Inkább átmeneti állások, esetleg disszertáció, Németországban gya­ korlati Nagy Államvizsga, nősülések, gyerekek születnek, az állampolgárság megszerzése (többen a mai napig sem mondtak le a magyar állampolgárságról). Kiemelem az 1962-es évet, a Nyugat-Európában élő soproniak, ma már hagyo­ mánnyá vált, pünkösdi találkozóinak a kezdetét. Az alapötlet a Zürich környékén élőktől származott, és azután hozzánk a Hann. Münden-iekhez fordultak a kér­ déssel. Megindult a címszerzés, és megvalósult az első pünkösdi találkozó Svájc­ ban. Azóta, tehát már 28 éven keresztül, megszakítás nélkül, minden második év pünkösdjén találkozunk, váltakozva Svájcban, Németországban és Ausztriában, általában 50-60 személyes létszámmal. Magyarországon kimondták az amnesztiát. Egy kerek évtized után megindult az első 56-osok hazalátogatása. Többen felvették a kapcsolatot az Alma Mater tagjaival és néhányan résztvettek már az évfolyam-találkozókon. Idézetek ebből a korból: - Németország. Kérdés: „Mondja, ugye Németországba a soproniak legjobbjai kerültek? ” Válasz: „Nem, mi mind ilyenek vagyunk! ” - Bajorország: „ hogyan tud megélni a poroszoknál, hiszen maga olyan rendes embernek látszik ” Valahol Magyarországon valaki érdeklődik, az 56-os soproni nyugatos igaz­ gatóvá lett évfolyamtársánál, a nyugatos elhelyezkedési lehetőségeiről. Az igaz­ gató: ”Ki az? Nem ismerem” Az érdeklődő: „Menj a büdös..., én ismerem még mindig minden évfolyamtársamat ” A nyugatos ekkor mondott le végleg a haza­ térésről. - Soproni évfolyam-találkozó. Az egyik:„Együtt voltunk Sitzenheimban, és mégis milyen különbözőek lettek az útjaink” A másik, egy külföldi feleségre utalva: „Nem gondoltam, hogy ilyen kedves németek is vannak” A harmadik: ”Éppen

163

rólad nem hittem volna, hogy kint tudsz maradni” A negyedik: „Én hazatértem, de neked volt igazad abban, hogy kint maradtál” Az utolsó idézettel kapcsolatban megjegyzem: az életben sem fogom tudni el­ dönteni, kinek volt igaza. Utalok a már említett alaptörvényre: visszatekintve ne kérdezz!

1971 - 1980. Most már, a több mint egy évtizedes tapasztalat alapján, ismertté vált az elején még idegen környezet. Tisztázódtak a szakmai utak és egyre többeknek sikerül az állandó állás. Jómagamnak 1974-ben. Addig időleges hosszabbítások voltak, és az esetleges menesztés bárdja lebegett a fejem felett. Persze már régen beidegződtek az említett alaptörvények. A konkurenciát meg kell szokni. Hát megszok­ tuk. Lassan érződnek a magyarországi új gazdasági mechanizmussal kapcsolatos, valamivel liberálisabb politikai felfogás kihatásai. Szaporodik a látogatásra hazatérők száma. Kiterjedtebb puhatolódzás indul magyar részről nyugati szer­ vek felé, és ha ott egy magyar van, akkor játssza a katalizátor szerepét. A 70-es évek első felében indul meg például a soproni egyetem és a göttingeni egyetem erdészeti kara közötti rendszeres irodalomcsere. Mi a helyzet a Magyarországon élő 56-osoknál? Onáluk is tisztázódnak a szak­ mai utak. Részben elhomályosodik az 56-os események szeplője. Többen kiemelt pozíciókba kerülnek

1981-1990. Általában mindenki megvetett lábbal áll az elért pozícióján, beágyazva a most már megszokott társadalmi és családi környezetbe. A nyugat-európai találkozóinkon már nem azt kérdezzük „ tervezel e majd vala­ mikorra egy hazalátogatást? ”, hanem azt, „mikor voltál és mikor mész megint” íme az Európa melletti döntés egyik előnye. Közelebbi és egyszerűbb az út, mint a tengeren túlról. A más irányú kapcsolatok is szorosabbá válltak. Példaként kiragadok néhány eseményt a közvetlen környezetemből. A Göttingeni Egyetem Erdészeti Karának botanikus kertjében 1983-ban Wilckens-kő avatása volt (Wilckens a környékről ered és göttingeni diák, valamint tanár is volt). 1984-ben együttműködési szer­ ződés jö tt létre a soproni és göttingeni egyetemek között (eddig Sopronból 41, az ország más részéből kereken 60 látogató volt Göttingenben és több mint 100 Göttingenből Sopronban). Együttműködés jö tt létre 1989-ben Hessen tagállam Erdészeti Kutatóintézete és az ÉRTI között is. Mindez korábbi 56-os soproni diákok közreműködésével.

164

Záró megjegyzések A kiragadott képek ábrázolásánál a gondolatkörömben csak azok szerepeltek, akikkel gyakrabban találkozom és tudom, hogy belső kötelékeik az ország és Sopron felé megmaradtak. Természetesen vannak olyanok is, akik megpróbáltak az új környezetbe teljesen beleolvadni és elszakítani a régi kötelékeket. Szerin­ tem ez sohasem sikerülhet, mert hiányzik a fiatal korban elsajátított iránytű. Szerves része lettünk-e mi, akikről itt szó volt, az új környezetünknek? Igen is, meg nem is. A szálak sokasága fűz bennünket az emberekhez, a házhoz, ahol lakunk, a környező tájhoz, a munkahelyhez, a mindennapi élet sok mozzanatá­ hoz, de mégis egy részünkben eltérőek vagyunk a többiektől. Ez jelentkezik az akcentusunkban, a gondolatvilágunkban, az emberekhez való viszonyunkban. A további fejtegetések helyett újra idézetekhez folyamodom: Kérdés: „Na ho­ gyan éltek Svájcban?”, a válasz: „Tudod, ott igen jó l meg lehet élni, csak ne lenne annyi svájci ” Eddig rólunk, a külföldön élő első generációról volt szó. Ne feledjük el az utódo­ kat, a második generációt sem. Ezek már az új környezetben nőttek fel és bele tartoznak. Néhányon, különösen ha az édesanyjuk is magyar, megtanultak ma­ gyarul. Nagyrészük azonban a magyar nyelvet már nem beszéli, és többékevésbé laza a viszonyuk Magyarországhoz. Még néhány szót 56-ról és a jövőről Mi, a bel- és külföldön élő 56-osok, most már életünk nagyobb részében, megfi­ zettünk az akkori szabadságvágyainkért és céljainkért. Tudjuk, hogy elképzelé­ seink eddig sem maradtak teljesen nyom nélkül Ennek a törvényszerű következ­ ménye a mai összejövetelünk is. De azt, hogy megérte-e, csak a jö v ő bizonyít­ hatja. Bízom benne, hogy ez az ország, minden nehézsége ellenére, talpra áll. Meggyő­ ződésem, hogy ez csak a belföldön élők erős akarata és kitartása alapján sike­ rülhet. Mi, kint élők csak támogathatjuk, a szerény lehetőségeinknek megfelelően a fejlődést (amint ezt közülünk többen már eddig is megtették). Az új magyar kormány néhány megnyilatkozása alapján félős, hogy az ez irányú lehetőségeinket túlbecsülik. A közmondás szerint is minden szentnek maga felé hajlik a keze. Ez így van a nyugati országok intézményeinél is, azok is a saját érdekeik szerint döntenek. Mi a döntéseket csak befolyásolhatjuk, ha ez módunk­ ban áll, de sokszor ütközünk akadályokba. Kevesen váltak közülünk olyan mágnásokká, akik nagytőkével tudnák a magyar gazdaság fellendülését támogatni. Persze vannak kevésbé szembetűnő mozza­ natok is. Ki tudná például azon devizás turisták számát megállapítani, akik ma­ gyar ismeretség következtében indultak el magyarországi szabadságukra? Nem volt szándékomban egy hiteles történelmi avagy geográfiai és társadalmi környezeti leírás. Csak az emlékezés tengeréből kiragadott képek időrendi sor­ rendjét követtem, a súlyegyenlőség követelménye nélkül, remélve, hogy sikerül ezeken keresztül az 1956-os év november 4-ének következményeit érzékeltetnem.

165

Bizonyára feltűnt, hogy néhány a megemlékezéssel kapcsolatos, talán elvárt, kifejezést, mint a „forradalom”, az „ellenforradalom” és az „új haza” elkerül­ tem. Az első kettőt már annyiszor használták különböző értelemben, hogy, egy­ értelmű fogalom meghatározás nélkül alig alkalmazhatóak. Az „új haza” kifeje­ zés pedig a régivel való leszámolás fogalmával párosul. Véleményem szerint elegendő, ha az események magukért beszélnek. Befejezésül köszönetem fejezem ki az egyetem vezetőségének a mai rendezvény megszervezéséért és hallgatóimnak a türelmükért. Jó szerencsét! Üdv az erdésznek!

166

2. sz. M elléklet

AZ EGYESÜLT KARI TANÁCS ÜZENETE SOPRONBÓL: SOPRONI MŰSZAKI EGYETEM Egyetemünk tanári kara kötelességének érzi, hogy tájékoztasson Benneteket mind az egyetem, mind a Sopron város helyzetéről 1956. november 4-től a mai napig. Tesszük ezt azért, hogy a különböző, ás nemegyszer egymásnak ellent­ mondó hírekben eligazodhassatok. Egyetemünket november 4-ike utáni napon még fegyveres ifjúság őrizte. A kül­ földi segélyek révén az egyetem helyiségeiben elhelyezett holmikat továbbítás céljából a városnak adtuk át. A termek kitakarítása után, november 10-én meg­ kezdődtek az előadások. Az otthonukból folyamatosan visszatérőkkel a hallgató­ ság száma napról napra növekedett - sokan ugyanis hazautaztak - s mintegy három hete az itthon maradottak teljes lét-számmal hallgatják az előadásokat. Egyetemünkfelszerelésében említésre méltó kár nem esett. Köztudomású, hogy már október 27-én elhatároztuk egyetemünk és főiskolánk egyesítését. Az oktatásügyi minisztérium az egyesítés célszerűségét elismerte és ennek folyományaként kezdeményezte, hogy az egyesítést - beleértve a miskolci bánya- és fölmérnököket is minél előbb törvényerejű rendelet megerősítse. Tudomásunk szerint a megerősítés 1957. január 1-re várható. Az egyesítéssel a földművelésügyi minisztérium is egyetért. Az egyetem működési helye Sopron. Mind Sopron város, mind az egész lakossága egységesen és különösképpen méltányolja egyetemi ifjúságunknak október 23-val kapcsolatos tevékenységét. Sopronban senkinek semmilyen bántódása nem esett. November 4-e után pár nappal a MEFESZ új vezetőséget választott és ez ma is az október 23-i szellem­ ben folytatja működését. Különösen az utóbbi két hétben több egyetemi hallgató érkezett haza. Már ők is hallgatják az előadásokat. A rektori tanács határozata értelmében sem év-, sem félévvesztés nem sújthat senkit. Vonatkozik ez a még kint lévőkre is. Egyetemünk tanári kara és ifjúsága nem ítéli el a külföldre távozottakat, mint ahogy nem magasztalja az itthon maradottakat sem. A külföldre távozottakat vérünkből való vérnek, magunkhoz tartozóknak tekintjük és örülnénk, ha ismét mindannyian együtt dolgozhatnánk tovább sokat szenvedett hazánk érdekében. Szomorúsággal hallottuk, hogy ifjúságunk egy része tengeren túlra készül. Az az érzésünk, hogy ezek el-vesztek a magyarság számára. A kötelességszerű tájé­ koztatáson túlmenően ez is egyik oka volt annak, hogy levelünkkel felkeressünk Benneteket.

167

Bízva abban, hogy levelünk eljut Hozzátok és körültekintő megfontolásra késztet, kívánunk Mindannyiatóknak szívből

Sopron 1956. dec. 18. jó szerencsét! Vendel Miklós Dr. Magyar János Zámbó János Dr. FalkR. Tárczy Hornoch Antal Lámfalussy Tarján Gusztáv Dr. Haracsi Lajos Dr. Botvay Kátroly Staszney Albert Vörös Imre Dr. Pallay Nándor Kiss Ignác Sébor János Gyulay Zoltán U. i. Levelünket kint lévő professzorainknak és ifjúságunknak szánjuk. Tekintet­ tel arra, hogy mindenki címét nem tudjuk, az a kérésünk, hogy levelünket egymás között ismertessétek.

Négy professzor hivatalos ügyben és betegség miatt távol van. Megjegyzés: A fenti leírás megfelel az eredetiből készült másolatnak. Azon feltűnő, hogy a dátumot és az utolsó sort utólagosan gépelték. A tartalom azonos a ROLLER (96-97 o.) által közöltekkel, de őnála csak 13 név (itt 15) szerepel, más sorrendben, és hiányzik az utóirat.

168

3. sz. M elléklet

Részlet az 1957 áprilisában a Főiskolai Tanácshoz küldött levélből Nem mentünk el a Canadába menő részleggel. Véleményünk szerint hazánk er­ dészeti problémáinak megoldásához a canadai erdészeti gyakorlat nem adhat elég segítséget és nem akartunk hazánktól annyira távol kerülni. Hozzánk az európai problémák állnak közel nálunk jobban alkalmazhatók az itteni tapasz­ talatok. E tapasztalatok megszerzése a jelenlegi helyzetben megoldhatónak látszik úgy, hogy hazánknak nem kerül valutájába. Jelenleg ösztöndíjunk biztosított és fe l­ vételt nyertünk a göttingeni egyetemhez tartozó Hannoversch-Mündenben levő Erdészeti Karra. Kilátásunk van rá, hogy a tanulmányi szünetekben Svédország és más európai országok erdészetével is megismerkedhetünk. Tudjuk, a feladat nehéz, de úgy gondoljuk, elég fiatalok vagyunk még ahhoz, hogy a nehézségek felett úrrá legyünk Célunk tehát nem az, hogy külföldön maradjunk és itt alapozzuk meg életünket, hanem az, hogy a megfelelő tapasztalatok megszerzése után visszamenjünk ha­ zánkba, ahol születtünk, ahol élnünk kell és amelynek erősebbé tételén köteles­ ségünk fáradozni. Döntésünknél tehát nem politikai és nem anyagi kérdések vezettek bennünket. Nem felejtkezünk meg kintlétünk alatt sem Professzorainkról, sem Tanárainkról - akiknek eddigi tudásunkat köszönhetjük valamint Főiskolánkról sem. Arra kérjük régi nevelőinket, hogy mint a Főiskola régi diákjait és mint hallgatókat, tartsanak meg bennünket is jó emlékezetükben. Szeretnénk, ha kapcsolataink Főiskolánkkal és a Főiskolai Tanáccsal a továbbiakban sem szakadnának meg.

169

S o p r o n , 1956 - V a n c o u v e r - P o w e l l R iv e r - F ie ld , 1957 3. RÉSZ A n d r é B él a

Vége lett a Powell-River-i tartózkodásomnak. Itt mindenki úgy élt, mintha a főiskolán tanulnánk, kollégiumunk a Company1 telepe, programunk az angol­ tanulás, sok-sok előadás, diákköri választás, politikusok látogatása. Kényelmes faházakban, kétszemélyes szobákban éltünk, a telep konyháját magunk üzemel­ tettük, magyaros ízekkel főztünk, ebben tapasztalt magyarok vezetésével, ma­ gyarok munkájával. A tábor kerítése a tengeröbölre nézett, annak túlsó oldalán a gyár, melynek kéményeiből jellegzetes szagú füst szállt telepünk felé, s ez az illat is felejthe­ tetlenné tette a tábor levegőjét. Előttünk a Csendes-óceán, hátunk mögött he­ gyes, dombos, erdős táj, ahol izgalommal figyeltük egy-egy fekete medve moz­ gását. Az új hazában első lakhelyünk, ahonnan a nyári munkára utaztunk, s aho­ vá annak befejezése után visszatértünk - Powell River volt. Találtam egy diákverset - írójára már nem emlékezem -, ezt tekintse az ol­ vasó rímes helyzetképnek, ez jól jellemzi az ottani hangulatot. A vers formáját Faludy György Villon fordításai adták meg. Faludy fordításai nagy hatással vol­ tak ránk. Azért, mert ezeket első ausztriai lágeres éjszakáinkon hallottuk. Faludy kiszabadult rabtársai szavalták, s mi a verseket nappal szorgalmasan lejegyeztük. A korabeli leírt versek ma is megvannak, s az azóta megjelent verseskötettel összehasonlítva, alig kellett javítani, oly jól tudták az egykori társak. (F. Villon balladái Faludy György átköltésében. Magyar Világ Kiadó, 1988.) Powell Riveri Ballada Hogyan álmodik az ember szép lányról és volt hazát míg felette a szoba legét Company szag hatja át. Forog, pörög az ágyában, mit sem tud a világról, de a legszebb pillanatban egyszerre csak duda szól... Oh irgalom anyja, ne hagyj el! Reggelizni - reggelezni, nincs már csak egy pillanat Kapkodásban alig van meg a kellő ruhadarab Rohan szegény, lába alatt szúrós kavics messze fut, S becsukják orra előtt kajáspolcnál a kaput! Oh...

1Company: gyár, társaság. Nálunk Powell River Company (papírgyár) 170

Kapja hát a könyvek halmát így élte már öt hetét S kívánja a jó pokolba dr. Lucas2 ötletét. Megint alig ért szóból, hisz csak angol gagyogás, Amit kíván, fénnyé válna, lenne akkor ragyogás. Oh... Az osztályban benn a teacher3, késett ép, egy minutát Egész lényét a remegés, „I am sorry”4 hatja át. Suttogva a leckét kéri, de nem nyeri meg a pört, Felhangzik az átkos szólam: no talking and please home work5! Oh... Szünetben piheg a hírnök, gyűljön fényre ki a had Látogatónk érkezett, most több a gyűlés, mint a nap. Ezt hallgatni, azt hallgatni, így lesz jó a vélemény, Szegény student6 azt sem tudja, néha napján él-e még? Oh... Ez most fontos, nagyon fontos, közénk jött egy miniszter Mért nem vagyok flüchtling7 helyett közönséges fíliszter8? Fel is áll az emelvényre három zászló ékíti, Halászati miniszter és harcsa bajsza sincs neki... Oh... Azután már itt az ebéd, minden napnak vigasza Tizedszerre, századszorra együttlétünk grimbusza. Lökdösődnek, tolakodnak a tanári gyerekek Jelentkezzék, ki látott már ilyen szemteleneket! Oh... Ebéd után még egy óra. Jó ez a kis pihenés Tanár fáradt, diák fáradt, mit tanulnak, oly kevés. Utána meg véradásra hosszú sorba beállunk Majd intim helyre vonulunk, s székletpróbára várunk! Oh... Délutánnak legszebb éke firma-balek háború 2 dr. Lucas: tananyagának alapján tanultuk az angolt 3 tanár 4 elnézést, szomorú vagyok 5 ne beszéljenek és kérem a házi feladadtot 6 tanuló 7 menekült 8 nyárspolgár 171

Nincsen olyan megjegyzés itt, hogy ne követné ború. Ha így folyik ez majd tovább, ami van már kiírva, Önérzetes balekjaink azt mondják, hogy: kuss firma! Oh... Vacsorát megemészteni legjobban vajh hol lehet? (jó hozzánk a mindenható) előadásrendszerek Könnyítik meg a dolgunkat, ők már unják tán maguk, Annyi már az előadó, egymásba ér a szavuk! Oh... Ez a vers sűrítve idézi fel számomra az ottani hangulatot, ezt olvasva - több mint 40 év távlatából - könnyebb az emlékezés. A nyári munka sokunk számára várva várt eseményt jelentett. Persze, vol­ tak köztünk olyanok, akik nyaranta eddig még soha nem dolgoztak. Ők szorong­ va, félve várták a májust. A kanadai munkanélküliség nehézzé tette a munkavállalást. Kellett a Powell River Company protekciója és az állami ajánlás. A munkaadó megjelent, volt olyan, aki az ajánlatára jelentkezőket sorba ál­ lította, mustrálta őket, megtapogatta izmaikat. Ez persze óriási ellenérzést váltott ki bennünk. No de fontos volt a munka, a kereset, a gyenge és finnyás diák munka nélkül maradt. Voltak magas bért és kemény munkát ígérők. Voltak szegény bért és könnyebb munkát ajánlók. Láttam, hogy a nagy keresetet akarók a kevés ajánla­ tért foggal-körömmel küzdenek, s láttam azt is, hogy nem lesz annyi ajánlat, ahányan vagyunk, ezért azonnal jelentkeztem, bármilyen volt is a lehetőség. így sikerült egy viszonylag gyengébben fizető helyre megfelelni, s két évfolyamtár­ sammal - Markó Imrével és Porpáczy Lehellel - hármasban május hó 1-jétől a Fieid-i központú YOHO Nemzeti Parkba szerződnünk. Erről, az utazás körülményeiről május 3-án kelt levelemben szüleimnek így számoltam be: „Hétfő este általános búcsúzkodással telt el. (IV.29.) Még délelőtt elbú­ csúztunk Mrs. Leask-től, az angol tanárnőtől. Este fájó szívvel váltunk el társa­ inktól, ki tudja mit hoz a holnap. Busszal mentünk Vancouverbe. Reggel 6 óra­ kor indultunk, a busz a tengerbe csatlakozó fjordoknál komphajóra szállt, s 12 óra 15 perckor ért Vancouverbe. Itt volt időnk este 9 óráig sétálni, mert akkor indult a vonatunk tovább. Először kerestünk egy japán üzletet, s vettünk bucit, kolbászt, retket. így egy parki pádon magyarosan laktunk jól. Kószáltunk a nagyvárosban, központi részét ismergettük. Találkoztunk egy pár síró-rívó ma­ gyarral. Ők nem találtak munkát. Igaz, hogy mi is egy nemzeti parkban a legala­ csonyabb bérért fogunk dolgozni. Ennek a nagy munkanélküliség miatt örülnünk kell.

172

Este indult a vonatunk a központi pályaudvarról. Éjjel a kényelmes lehajt­ ható ülésekben utaztunk, szundikáltunk. Reggelre gyönyörű helyre értünk. A jobbra balra elterülő csodaszép helyeket a vasúti kocsi tetején lévő üvegtetejű kilátó kupéból élveztük. A rádióból kellemes zene szólt. 3000-4000 m-es csú­ csok között merész párkányokon, hajmeresztő viaduktokon rohantunk. 16 órás út után érkeztünk Field-be. (Május 1-én 14 órakor.) Vártak bennünket. Egy telepre, a Camp-re vittek bennünket. Itt kb. 20-an voltunk, saját konyhája van, ezt egy német srác vezeti. Napi 1,95 dollár az étkezés, az órabérünk 1,25 dollár. A mi szobánkban 9-en lakunk. Van itt ukrán, kanadai, ír, lengyel, német, s ki tudja hány nemzetség. De nagyon rendesen viselkednek, mindnyájan barátságosak. Másnapra már munkában voltunk. Mi a »fiitó« brigádba kerülünk. Hár­ munkon kívül két kanadai motorfűrésszel vágja a fát, mi kérgezzük, és egy út korlátjához készítjük elő. Nem túl nehéz a munka, a tenyerem kezd kérgesedni hozzá.” A Yoho Nemzeti Park a legkisebb parkok egyike. Területe kb. Zala megyé­ vel egyező. A park központja Field nevű településen van. A központi camp a „Government9 Camp” a mi lakhelyünk. A főnök (mint erdészetvezető) patronál bennünket. Szabad időben elvisz kirándulni, újságokat hoz, igyekszik gondjain­ kat figyelni. Közvetlen főnök a parkőr (erdész), adja a napi munkát. Szolgálati járműve egy 1 tonnás Ford (vegyeshasználatú) gépkocsi, ahol egy munkás mel­ lette, a többi a platón ül. Field a völgyben van. Itt folyik egy nagyobb folyó, mely itt a Csendes-óceán felé halad. Sok hegyi patak vizét gyűjti. (Közel va­ gyunk a hegyválasztóhoz, tőlünk keletebbre a Sziklás-hegység már a kontinens felé lejt.) Ebben a völgyben haladnak a vasutak, és itt épült a nagy autóút, a Trans Canadian Highway, pont akkor, amikor mi odakerültünk. De erről majd később. A park nem magyar értelemben volt park. Védettek főleg az állatok, ezek vadon körülmények között, félelem nélkül éltek. Az élet a völgyekben zajlott, a magasra törő hegyek oldalán eleinte erdő, majd bokrok, s legfelül csupasz szik­ lák voltak. A sziklacsúcsok kora nyáron is havasak voltak. Az első naplemente látványa ma is bennem él. A lebukó nap sötétzöldbe festi a lábazati erdőket, vörösre festi a sziklákat és tűzpirosra a hóval fedett csú­ csokat. Csodálkozva néztük, s mondtuk, ha ezt meg tudnánk festeni, hatalmas giccsnek tűnne odahaza. Az első munkanapon 1/2 8 órakor reggeli, majd Jimmy, a kisfőnök el­ mondja, mi a munka. Fel a kocsira, a konyhán az oldaltáskánkba szendvicset készítettünk, gyümölcsöt tettünk, s a helyszínre utaztunk. Katonás eligazítás, s Jimmy elporzott, mi kezdtük a munkát. Az első fél hónapban fenyőfát kérgeztünk, útkorlátanyagot faragtunk, utak­ ra dőlt fákat távolítottunk el, kemény munkával régi vízelvezető csöveket csáká­ nyoztunk ki, s helyére újakat tettünk, telefonvezetékekről vágtuk le a télen rádőlt ágakat, fákat, s ha elszakadtak, összekötöttük a vezetéket. Ehhez a mun­ 9 állami-közigazgatási 173

kához fűződik az első időszak maradandó emléke. A környező hegycsúcsokon tűzfigyelő házak voltak. Ezek ablakain a tájat szektorokra jelölték. Ha tűz volt, a tűzőr bejelentette, hogy a füstöt merre látja, melyik ablakkal megjelölt szektor­ ban. A másik csúcsról ugyanígy, így az irodában - mintegy előremetszve - a tűz helye kirajzolódott. A tűzfigyelőben nyáron volt 1-1 ember. Őket hetente látták el élelemmel. A kapcsolatot az előbb említett telefonon tartották. A mi munkánk ezeknek a telefonvonalaknak a téli károk utáni helyreállítá­ sa volt. Az első napokban kevés gyaloglás sok munka, majd egyre több a gya­ loglás, s egyre kevesebb idő marad a munkára. Míg a csúcsra felérünk, A kilátás egyre szebb. Az utolsó napokban 1-1 óra munka, majd a házat elérve telefonpró­ ba, s kész. Itt történt, hogy dél körül félmeztelenül, ebéd után hógolyóztunk, gyönyörködtünk a felejthetetlen látványban, s indultunk lefele, hogy Jimmy főnökünknek ne kelljen várnia ránk. Ezzel kapcsolatos, hogy a nagyfőnök május 5-én azzal lepett meg minket, hogy behozott a campre egy öreg magyart. Pista bácsi a 30-as években tántorgott ki Amerikába. Azóta Fieldben élt, legény maradt, nyáron tűzfigyelő, télen feléli keresetét. Magyarul annyit tudott, mint a 30-as évek alföldi falusi embere, utána amit megismert, csak angolul gagyogta (pl. emeletes ház, autóút stb.). Sokat derültünk az öregen, a nagyfőnök is rájött, hogy már mi is tudunk annyit ango­ lul, hogy nem kell tolmács. Sajnos, ilyen öreg amerikás sors nem volt egyedi, amikor munka után a máshol dolgozókkal találkoztunk, majdnem mindenki elő­ hozakodott hasonló, szomorú sorsú honfitársainkkal történt találkozásával. A hónap második felében Jimmy a házához vitt bennünket (szolgálati la­ kás). Itt facserepes tetőt kellett javítani, kezelni impregnáló festékkel, s mindezt olyan jól csináltuk, hogy a parkőrök lakásait sorba vetették velünk. Hamarosan kiderült, hogy a függőleges falakat is ragyogóan festjük, ezt követték a belső felületek, s - nagy szomorúságunkra - a szobák mennyezetei is. Ezt nehéz volt festeni olajfestékkel, ecsettel. Egyszer az egyik lakás kutyaházát is befestettem fehérre. Ráírtam, hogy „white house” (Fehér Ház). Nagy baj lett belőle, a nagy­ főnök értette csak meg, hogy ez ártatlan vicc akart lenni. Egyik este megjelent a campon piros-fehér sport Ford gépkocsival egy fia­ talember. A magyarokat kereste. Mikor megtaláltuk egymást, elmesélte, hogy a 40-es évek végén jött ki, jelenleg egy hídépítő cégnél vasbetonszerelő. Hallotta, hogy a campre magyarok érkeztek, s rögtön felkeresett bennünket. Jólesett a barátsága, mert rögtön programokat ajánlott a környék megismerésére. Ő cseré­ be magyar szót, magyar történeteket hallott tőlünk. Csak az tudja, ez mit jelent, aki legalább egyszer idegen környezetbe került, s ott bizony nagyon egyedül érzi magát. Sok mindent hallottunk tőle, sokat utaztunk vele. Voltunk Laké Louisban, egy csodálatos tó melletti szállodában, kirándultunk az Emerald Lake-hoz, elmentünk a szomszédos Jasper Nemzeti Parkba, ott voltunk Bannf városkában, ahol később téli olimpiát rendeztek. Sok szép látnivalót köszönhettünk neki. Sajnos az épülő autóúton hamarosan befejezték a közeli híd építését, messzire került, így többet nem láthattuk egymást.

174

Megtudtuk tőle, hogy a nyári hónapokban van munkája, a keresett pénzt télen Mexikóban éli fel, ahol sokkal olcsóbb az élet. Egyhangú munkás napjain­ kat színesítette, csodálatos szép autójával utazva kicsit kanadainak éreztük ma­ gunkat. A mindennapi munka egyre több reggeli, esti autózással járt. A campunktól mintegy 30-35 km-re egy kis camp építéséhez vittek bennünket. Mint később kiderült, ez lett új lakhelyünk, a folyó partján, az épülő autóút mellett. A gyatra kis faházakat kívülről kátránypapírral vontunk be. Egy szebb faház volt, mely­ nek a tetejére kellett facserepeket rakni. Ez lett a konyhánk. Ha a 4 ágyas kis faházak szomorúan néztek is ki, azért 10-11 nemzeti parkos munkás számára konyhát, szakácsot biztosítottak. A szerb származású szakács reggel verte a kolompot, elkészítette a reggelit, szokás szerint egy asztalon volt a szendvics­ alapanyag, és este kaptunk meleg vacsorát. Az egyik régi fényképet nézve egy benzineshordót látok a „házunk” mel­ lett. Ez volt a „mosógép” A folyó vizéből vettünk a hordóba, beletettük a ma már nálunk is ismert, kiváló mosóporok egyikét. A hordót 3 téglára állítottuk. Alatta kis tüzet raktunk, s egy jó alakú fával a hordóban ruháinkat folyamatosan kevertük. Később a folyóban alaposan kiöblítettük, s a fák között kifeszített kö­ teleken megszárítottuk azokat. Munkák közben hallottuk a folyó túlsó partján érkező vonat hangos kürtjeiét, s megállva csodáltuk a rohanó „ezüst” vonatot, melyben gondtalan utasok utaztak és gyönyörködtek a Sziklás-hegység tájaiban. Nem messze egy autós parkírozó volt. Itt az autósok nyitott faházban tűz­ helyet találtak, főzhettek, pihenhettek, étkezhettek. Az autóspihenővel szemben egy folyóba ömlő patak vize visszaduzzasztva tószerűen terült el. Egyszer a pár fatörzsből készült tutajainkon evezgettünk, amikor egy kanadai család állt a pi­ henőbe. Két kis gyerek volt velük, megkértek bennünket, hogy vigyük a gyere­ keket magunkkal tutajozni. Ma is emlékezem, milyen igyekezettel javítgatták kiejtésünket a gyerekek, s mi is milyen kellemesen szórakoztunk, élvezve az ismeretlen, de nagyon barátságos család bizalmát. Az új camp azért készült el, mert mi ezután egy közeli tűzvédelmi út építé­ sénél dolgoztunk. Abbamaradt a mindenféle segédmunka, maradt az út építésé­ vel kapcsolatos munkák serege. Levelező társaim megtanulták az új címem: Misko Camp Field B.C. Canada. Költözésünk napja, 1957. június 11-e arról is emlékezetes, hogy a Sop­ ronba írt kérvényem, melyben visszavételemet kértem a főiskolára, kedvező elbírálást nyert. Ez még nem volt hivatalos, de sok forrásból egybehangzóan megerősítették. S a kis faházban az első napokban este tisztáztam amnesztiakér­ vényemet, melyet a Magyar Külügyminisztériumba küldtem. Nem tudhattam akkor még, hogy a Kanadában élő magyarok ügyeit a Kanadai Lengyel nagykö­ vetség Magyar Érdekvédelmi Osztálya látja el. Új munkánk egy tűzvédelmi út építése volt. Induláskor egy völgyből kezdtünk kapaszkodni felfelé, a fák és a bokrok kivágása volt feladatunk. így írtam erről haza június 20-án:

175

„Most egy hegyi út előkészítő munkáit csináljuk. Fát és bokrot vágunk. S jőni fog egy buldózer nevű gépezet, mely a tuskókat és a földet egyenesre gya­ lulja, s kész az út.” Persze ez nem volt ilyen egyszerű. A buldózer után gépkocsi hordta a folyómederből a kavicsot, azt lebillentette, mi ilyenkor ezt elterítettük, hengerezték és így készült az út. S hogy mi volt a különleges? A buldózernek, a rakodógépnek, a billenős autónak, a vontatott hengernek egy vezetője volt. Szá­ munkra elképesztő volt, ha az eléggé kövér kezelő például rakodógépén ült, minden más gép állt, majd átült a tehergépkocsira, felment lebillentette, s ha a dózerolás következett, e gépeket félreállította, s átült a buldózerre. A völgyi szakaszon igen sok volt a szúnyog, így írtam: „Rengeteg van, s nem győzzük pofozni magunkat.” Az út nyomvonala szép lassan emelkedett felfelé. Minden kijelölés nélkül, teljes szélességben vágtuk a pásztát, míg kb. fél hónap múlva a pászta egy szik­ laháthoz ért. Vagy lejjebb, vagy feljebb kellett volna érni, de ahova értünk, ott nem lehetett tovább menni. Bölcs vezetőnk visszavitte a munkásokat, s új pásztát vágatott, hogy jó helyre érjünk. S ekkor kezdődött a mi időnk! Mondtuk, enged­ jenek előre hármunkat, s mi vágunk egy 1 méteres pásztát, elkerüljük a rossz helyeket, s a helybeliek csak szélesítsenek, terítsék a követ, így olcsóbb lesz. Valóban ez lett a munkánk, csak akkor kellett beállni a sok ember közé, ha a nyomvonallal nagyon előre siettünk. Szép és veszélyes munka volt. Sokszor sziklahátnak dőltünk és úgy mentünk lépésnyomból lépésnyomba lépve, hogy egy-egy kikerülhetetlen sziklán túllegyünk. Ezt később, ha másképpen nem le­ hetett, akkor robbantották, de míg mi előbb dolgoztunk, naponta kétszer tornáz­ tuk át magunkat ilyen helyeken. Egyre több lett itt is a napi gyaloglás, s egyre kevesebb a napi tevőleges munka. A záporeső ellen a duglászfenyő gallyakból „esőbeállókat” építettünk, s mi tagadás, sokszor a napfény elől is oda húzódtunk. A nagy campre tisztálkodni, bevásárolni be szoktak vinni bennünket. Volt úgy is, hogy stoppoltunk. Az utat építő tehergépkocsik vezetői mindig felvettek, de Field előtt volt jóval a telepük, így 1-1 órát gyalogolni kényszerültünk. Ha személygépkocsi megállt, abban biztos, hogy európai származású család utazott. Július 19-én emlékezetes napunk volt. Svéd származású munkatársunk be­ vitt bennünket Fieldbe, mi végeztük a dolgunkat, ő moziba ment. Jött egy nagy eső, minket ott hagyott, s egyedül hazament. Éjfélig vártuk, közben az eső is elállt. Éjfél felé láttuk, hogy baj van. Ha nem érünk haza, könnyen elzavarhatnak bennünket. Forgalom már nem volt. Előttünk 30 km-nyi út a Sziklás­ hegységben, ezt reggel 6-ig meg kell tenni. Imre barátom úgy gondolta, üssünk össze három rönköt, s tutajozzunk le. De nem ismertük a folyót, nem tudtuk, nincs-e vízesés. A gyaloglás mellett kellett dönteni, hátha még autó is jön az úton. De féltünk a medvéktől. Ezért kitaláltuk, hogy 1-1 összecsavart újság lesz a kezünkben, s ha medve jönne, meggyújtjuk, s ezzel megijesztjük. Volt is ilyen gondunk, mert az útpadkán előttünk egy mocorgó fekete foltot vettünk észre. Kézbe vettük a papírokat és a gyufát. Reszkető lábbal közeledtünk, míg kirajzo­ lódott egy farakat sziluettje, mely az útról felszálló, vibráló meleg levegő miatt 176

tűnt úgy, mintha mozogna. Egész éjjel mentünk, semmi nem jött az úton. 6 óra után értünk a Misko Campre. A „bennszülöttek” kajánul vigyorogtak „Big wolking?” (nagy séta?), kérdezgették, s bennünk forrt a méreg a megaláztatástól, a tehetetlenségtől. Mentünk dolgozni, s a hegyoldalban ebédszünetben csattant az ostor! Mindig sorba ment, kinek kell a partoldalban vízért lemenni a patak­ hoz, a vászontömlőt megtölteni vízzel. Ray - az egyik munkatárs - mikor felér­ tem, újra kezdte: „big wolking” Hárman, magyarok ittunk a tömlőből, utána a lábához vágtam, a víz kifolyt. Egymás mellé álltunk, s úgy nézhettünk rájuk fáradtan, dühösen, mintha egy orosz tank legénységével találkoztunk volna a novemberi napokban. Szerencsénkre ők ijedtek meg jobban. Ray felvette a tömlőt és szuszogva elindult lefelé vízért. Többet nem volt „big wolking” Este nagyon fáradtan aludtunk el. A vasárnapok nehezen teltek. Az autóval rendelkező hazaiak elmentek, mi sétálgattunk, s nagyon sokat beszélgettünk. Ekkoriban kaptam meg Magyaror­ szágról az értesítést, hogy a lengyel követség adja ki úti okmányaimat, s mi a teendő. Sokat beszélgettünk esténként, a hazaiakról, szülőkről, barátokról, s főleg a kis, elhagyott barátnőkről. Egymás kis gimnazista barátnőit elbeszélése­ inkből már megismertük. Volt egy kinti vers, mely jól idézi borongós hangula­ tunkat. íróját nem tudom, a verset megtanultam, s most leírom: Üzenet valakinek... Az évek tovasuhannak Nyoma sincs a friss tavasznak és maradtam s a magány. Árny borul a kis szobámra s elhoz emlékeim szárnya Te, kis gimnazista lány. Párizs, Róma karja mámor Nektár hull sok leányszájról mégis legszebb volt a vám mit álmomban kaptam Tőled s óva titkoltam előtted Te, kis gimnazista lány. Lehetsz asszony, másé százszor bennem úgy élsz védve vágytól tisztán-szentül, mint Anyám s hogyha egyszer hazatérek maradj mindig hű emléknek Te, kis gimnazista lány.

177

Azonban nem csak nosztalgiáztunk. Ahogy olvasom jegyzeteimet, levelei­ met, munka után bizony sportoltunk is. Én rendszeresen futottam, hogy hazatér­ ve ne legyen nagy kiesésem az atlétikából, azontúl súlyzót szerkesztettünk, s erősítettük - főleg felsőtestünket - a munkához. Mellettünk épült az autóút, a Trans Canadian Highway. Az építést figyelve, sok időt töltöttünk ott. Nagy gépek dolgoztak. Néger sofőrök billenős autóval hordták a követ, tolólapos gépek igazították tükörbe az anyagot és majd tömörí­ tették. Utána egy másik gépbe hordták az aszfaltot, amiből egy aszfaltszőnyeg jött ki, ezt hengerezték, s másnap már ment a kész szakaszon a forgalom. Bizony kevés magyar ember volt, aki előttem fínishert látott dolgozni. Csak kézi munkát nem láttam, ott már akkor is teljes volt a gépesítés. A mi kis szerény hegyi utunkon a szokott módon folyt a munka. Augusztus elején már tapasztaltuk, hogy itt az ősz. Rövidültek a napok, bár nappal meleg volt, az éjszakák egyre hidegebbek lettek, s nekünk a faházakban esténként fűte­ ni kellett. (1000 m-nél magasabban voltunk.) Augusztus közepén, a munka vége felé, így telt el egy hetem (korabeli levélből idézve): „Augusztus 12-én, hétfőn útkijelölést csinálunk. Vágunk egy méter széles utat előre. A terep már nagyon rossz, az út magasra megy, hogy a hegy oldalán lévő szakadéksorozat felett tudjon elmenni. Viszont az erdő itt szebb. Kb. 30 éves fenyvesben halad az utunk. Angol származású szobatársunk a kevés fizetés miatt ma itt hagyta a munkát. Kedden délelőtt ugyanazt csináljuk, mint tegnap. Délután nagy eső közele­ dett. Fenyőgallyakból gyorsan bunkert csinálunk, így vészeljük át a délutánt. Ilyenkor eső után rossz közlekedni hazafelé. Az ágak csúszósak, s néha olyan helyen megyünk, hogy egy megcsúszást feltétlenül el kell kerülni. Ha ez nem sikerülne, nem tudni, mi lenne velünk, mert gurulni lehet lefele a kövekkel együtt 10-50 métert is. Ezeken a szakaszokon rendkívül óvatosan megyünk, minden lépést előre kitapogatunk, s még eddig nem volt semmi baj. Szerdán abbahagyjuk a jelölést. Visszatérünk az út szélesítésére. Az idő kezd javulni. Délre pokoli hőség van. De a nedves napok után mindig rendkívül sok a szúnyog, így az inget nem tanácsos levetni. A buldózer közben szépen halad, s mára már egész hosszú szakaszt megcsinált. Most jó a buldózernek, mert a talaj agyagos palatörmelék. Ha majd odaér, ahol mi dolgozunk, bizony a kilógó sziklaháton csak robbantással mehet túl. Csütörtök. Ha igaz, mához egy hétre hagyom itt a munkát. A meleg foko­ zódik. Lekerül az ing. A felsőtestem szép barna, de a lábaim fehérek. Pénteken a munka ugyanaz. Rayt elzavarják, mert a földgyalu előtt felej­ tette a motorfűrészt, s az majdnem eltemette. Este a campre jött egy kereskedő, akitől egy kék szarvasbőr dzsekit vettem. Mikor meglátta, hol lakunk, rögtön engedett az árából. Szombaton már kevesebben vagyunk. Az eltávozottak helyére nem hoztak senkit. Az öreg lengyel szuszog velünk felfelé s mondogatja: szombaton csak kicsit dolgozunk! Óriási meleg van nappal, nem is lehet sokat dolgozni.”

178

A következő hét első munkanapján megjön a vízumom. Augusztus 22-én, csütörtökön Jimmy bevisz a központi campre, ott elszámolok. Mégpedig percek alatt, napra készen. Az iroda gépein ez nem gond. 12 óra 10 perckor indul a vo­ nat. Percek alatt elrohanunk Misko Camp mellett. De sokszor néztem az elsuha­ nó vonatot! Másnap reggel 8 óra 35 perckor a vancouveri állomáson kiszállok. Itt már tényleg teljesen egyedül, elszakadva a társaktól, magamra utalva. A bankból kiveszem a pénzem, 100 dollárt haza feladok. A többivel elsétálok a repülőjegyért, melyet a Misko Campről levélben megrendeltem. Lett is riada­ lom, amikor elővettem a farzsebemből az 500 dollárt! Rögtön becsukták az ajtót, itt ennyi pénzt utalni szoktak. Este busszal visszamentem Powell Riverbe. Másnap csomagoltam, csoma­ got adtam fel Magyarországra. S a könnyes búcsú, egy focimeccs a haverokkal, egy kis sör, sok-sok üzenet. 26-án hétfőn Powell Riverben reggel 10 óra 38 perckor újra buszra szálltam. Sok barát kikísért, bizony sokan cseréltek volna velem. Még egy szállodai alvás Vancouverben, majd irány a repülőtér! Volt bennem izgalom, még soha nem repültem, de azt megfogadtuk sokan, hogy mi­ kor kifelé a viharban hánykolódtunk, hajóval többet nem utazunk. Mai szemmel nézve, nem volt nagy a repülőtér. Egy szabadtéri elkerített te­ rületre irányították az amsterdami utasokat. Voltunk vagy öten. 11 óra 50 perc­ kor beszállás, s a Canadian Pacific négymotoros Super DC 6B gépével irány Európa! Este 21 óra körül Goose Bay-ben leszállva tankolunk, s az időszámítással szemben, repülve, indulási idő szerint hajnali 3 óra 30-kor Amsterdamban vol­ tunk. Két napot töltöttem egy motelben, s augusztus 29-én este 22 órakor Feri­ hegyen voltam. Véget ért a nagy utazás. Öröm szüleimnél, nekem a formaságokat kellett elintéznem, majd irány Sopron. Talán még arról, hogy barátaimtól nagyon sok üzenetet hoztam. Első utam még Pestről Gödöllőre vezetett, ahol legjobb barátom menyasszonyjelöltjét kel­ lett meglátogatnom. Nem volt még otthon, visszamentem elé a HEV-állomásra. Százával szálltak le a HÉV-ről. Én kerestem a Sziklás-hegységi estéken oly sok­ szor leírt kislányt, megláttam, s tudtam, ő az. Odaléptem, s mondtam: Te vagy a Hiúz. Ő volt, s együtt könnyeztünk. Barátom sokáig írta nekem: Hiúz levele mindig azzal végződött, mert Béla megjött, Te nem... S az élet úgy hozta, hogy ők megmaradtak egymásnak hű emléknek. Zalaistvándon egy másik barátom édesanyja, egyszerű fejkendős néni, vigasztalhatatlanul sírdogált. Ernő se jött meg. Pedig ha velem indulhatott volna... Néhány kinti barátom megbeszélt, virágnyelven értesült arról, mi történt velem. Akivel már kinn eldöntöttük, hogy hazatérünk, 1-2-3 éven belül haza is tértek. 42 év telt el azóta. Rengeteg emlék a feledés homályába merült. Mert nem volt fórum, ahol ezt el lehetett volna mondani, s a kor hivatalos tollnokai nem voltak rá kíváncsiak. Nem voltak, mert aki megírta a minden alapot nélkülöző „Bujkál a hold” c., népszerű kalandregényt, nem volt hajlandó találkozni velem. 179

Pedig, sajnos, a bevezetőjéből kiderült, hogy az első soproni kalandos hazatéré­ séről ír, s ez egyértelműen én voltam. Az a kis kör, aki ismert, tudta, hogy min­ dezt az író találta ki. Sajnos azonban, utólag tudom, néhány kintmaradt, távolab­ bi ismerősöm elhitte, hogy a sok badarság közreadásában részem volt. Köszönöm a Soproni Műhely nagyszerű szerkesztőinek és az Erdészettör­ téneti Szakosztálynak, hogy késői visszaemlékezéseimnek helyt adtak. S azt is, hogy társaim dolgozataiból egy valósághoz jobban hasonlító kép alakulhatott ki az utókor előtt. Zalaegerszeg, 1999. május

180

M a s

o l

a~T

'

'

7

Külügym inisztérium Budapest I I . , Be® r k p . 47 . K ü l f ö l d i Magyarok R e f e r a t u r á j a . Ügyszám: 3 1 / 1 / 4 5 3 / 1 9 5 7

André B é l a , r é s z é r e Z alaegerszeg SaTT ái-u.3. É r t e s í t j ü k , hogy 1 9 5 6 / n o v . e l e j é n d i s s z i d á l t f i a André B é l a l e v é l b e n f o r d u l t h o z z á n k , h a z a t é r é s é n e k e n g e d é l y e z é s é t k é r v e . Ugye f o ly a m a tb a n van v a l ó s z í n ű n e k t a r t j u k , hogy r ö v i d e s e n megkapja az e n g e d é l y t . K é r j ü k e r r ő l f i á t t á j é k o z t a t n i . K ö z ö l j ü k , még, / m i u t á n f i a l e v e l é b ő l az t ű n i k k i ftogy é r r e l nem t u d / hogy Canadában a magyar á l l a m p o l g á r o k ü g y e i v e l a c a n a d a i L e n g y e l K ö v e t s é g Magyar É r d e k v é d e l m i O s z t á l y a / c i m e : 255. F l ó r a S t r e e t fik O ttaw a 4 . O n t a r i o / f o g l a l k o z i k . T e h á t f i a i n n e n f o g j a megkapni a s z ü k s é g e s o k m á n y o k a t. E s e t l e g e s egyéb p r o b l é m á i v a l s z i n t é n i d e f o r d u l j o n . F i a az a l á b b i c í m r ő l i r t hozz án k: André B é l a F i e l d . B . C . C a n a d a Miskd Camp. B u d a p e s t , 1957. j u l i u s 3. E lső J d z s e f sk. _____________________________________________________ r e f . v e z e t ő .

£egattonof tíje&epuöltcof $olanb IN C H A R G E O F

HUNGÁRIÁN

INTERESTS

2 5 5 FLÓ R A STREET O T T A W A A. O N T A R IO Teuephone

FLEASE

REFER

TO

NO .

CE

IN CA N A D A

1957

J U llU S

3°

5-1052

TilhhrJ-

André B éla urnáit, Misko Camp, F i e l d , B.C. F. hó 2 5 . - é n k e l t e z e t t l e v e l é r e so ron k lv ü l közlöm v á l a s z u l , hogy nekem i s k ü ld ö tt a magyar Küm. az Ön h a z a t é r é s ! ügyében Ugenetet é s h a z a t é r é s i ig a z o lv á n y á t a c s a t o l t s z e lv é n y e n beküldendő sze­ m é ly i adatainak, valam int három u t le v é lf é n y k é p n e k v é t e l e után i g y e k e z n i fogok mielőbb k i á l l í t a n i é s clmérg t o v á b b í t a n i . Kiad­ mány! i l l e t é k ü n k $ g . - , aminek b e v é t e l e z é s é t ő l k e r e s e t n é l k ü l i s é g esetén elte k in tek . RepülőútJán az á lta la m k ia d o t t utiokmányon k í v ü l más ig a z o ló irat szü k sége nem l e s z . Canadaban n in c s k i j e l e n t ő , mintahogy b ejelentő sem l é t e z i k . H azatérést ig a z o lv á n y á v a l minden t o v á b b i n élk ü l géprszá á lh a t. Tudomásom s z e r i n t Austrlában nem s z á l l h a t k i é s nem f o l y t a t h a t j a ú t j á t vonaton((o s z tr á k á t u t a z á s i vízum n é l k ü l . Az o s z t r á k kövgtség h e t e k k e l e z e l ő t t még a r r ó l t á j é k o z t a t o t t engem, hogy hazatérő me­ n e k ü lt magyaroknak nem adnak k i á t u t a z á s i v íz u m o t. Helyesebb lenni ha Budapestre repülne, mint t e t t e azt kb. M-7 h a zatérő n k eddig és t e s z i k sokan másol: ezu tá n . (M ontrealból h e t e n t e repü lnek haza ma.gyar a n n e s z t i á s o k . ) Javaslom te h á t: u tazzék egyenesen a F e r ih e g y i r e p ü l ő t é r r e , akár a n g o l, akár h o lla n d (KLí-í) vonalon. Az u tóbbi e s e t b e n Amszterdam k ö z b e j ö t t é v e l repülne B p .-r e . Beküldendő három u t l e v é l f é n y k é p é t a képes o l d a l a l s ó s z é lé n s z í ­ v e s k e d jé k a l á í r n i . OSZTÁLY o s z t é ly vezetője

182

Hegatíon oftfje &epubltc of iPolanö IN C H A R G E O F H U N G Á R IÁ N

IN T E R E S T S

IN

CANADA

2 5 5 FLÓ R A STR EE T O TTA W A 4 . O N T A R IO T elepho ne

PLEASE

R E FE R T O

NO ..

CE

5 -1 0 5 2

A ug. 1 V 5 7

3 7 4 5 .-2

T i s z t e l t Honfitársunk! Sürgős i n t é z k e d é s t k é r ő l e v e l é r e v á l a s z ú ^ megküldöm utiokm án yát h á t l a p ! magyar b e u t a z á s i vízummal. Repülőn más i g a z o l á s o k r a nem l e s z szü ks ég e.

00

u>

Fel nem h a s z n á l t f é n y k é p e i t e z e n n e l v i s s z a s z á r m a z t a t o m . H a z a t é r é s é r ő l a magyar K ü l'; g y m ln Í 6 zteriu m o t é r t e s í t e t t e m . Legyen szabad f e lk é r n e m , Í r j o n majd néhány s z ó t s z e r e n c s é s h a z a ­ érkezéséről. Hazafias ü d v ö z le t te l : LENGYEL KÖVETSÉG- MAGYAR RÉSZLÉGÉ

André B él a, M isk o Camp, F i e l d , B .C .

X

. J leg a iid ii u f t lie P n K íh ^ S top k ’g |? e H U N G Á R IÁ N 255

FLÓ R A

OTTAWA

4.

D I V IS IO N STREET ONTARIO

r

Mr. B. ANDRÍ, Misko Camp, F i e l d , B.G.

BY AIR M A IL PA R A VI ON

F ó r Em ployer’s Use

A l’usoge de l ’employeur

- Insurance No. * N o d'assurance.-

3 > í.L L ~ o f o

_ Surnam e. 2 N ő m de fam ille.-

A A O R Z .

_ G iven X am es. 3 Pr én o m s .

73 £ L /\

CANADA

I N S U R A N C E BOOK LIVRET D 'A SSU RA N C E 1957-1958

(

WORLD HEALTH ORGANIZATION ORGANISATION MONDIALE DE LA SANTÉ

to 2 -J o < — z

»- o < -

INTERNATIONAL CERTIFICATES OF VACCINATION

C H > Z CE

CERTIFICATS INTERNATIONAUX DE VACCINATION

< t2 < w

UJ tű < ÍZ z _j < < cn

h< z cLU H z

“J S m

MIÉ

" » )

i^

A1i

<x.

Passport N o. or Travcl Docum ent No. N um éro du passeport ou de la piéce justificative

186

Saving. cvoiiect t/ue S$*c£ic ^öroíe on e n

-íü.

^ tiiíe d

to

y.

—

u se

2— /

t/o e

(n

f t/z a /s ,

7

ii A & reina^fcex

" S Í . (~& . ^ & ." , a A

^U éy, acatetUíed m ernie*

cl

t/ve

sfrcá'-c ^ cvf/e ^ c /U u ir t- ^ z A J&OMadUwi &ac*fíc S^örÁrieA Sm five^i */J o .r.Q .n ta _

187

IMPORTANT NOTICE AEOUT THROUGH-CONNECTION F a sser.ger D e p a rtm e n t, S c h i p h o l a irp o rt, T e le p h o n e 7 3 D 7 3 C C ity o ffic e -A M S T E R D A M , L e id s e p íe in 7 - 3 T e le p h o n e / ^ 1 21 2

K L M - R O Y AL D U T C H AIRLINES

T'jC'S/

T rip from A m s te rd a m lo Pláne leaving S c h ip h o l-a irp o rt at..... C o n n e c tin g H o te lro o m

cár

service

leaves

....

/V ,

KLM

......... reserved on .... hrs. on Üne

B usterm ina!

M u se u m p le in

/0 < 5 / M / ű_ fáC. *3-o5~'.

A m sterdam

at .....

/..ȣ 4

-hrs

has been reserved at .............................................................................

FÓR H O TELR O O M , PLEASE APPLY TO

KLM

BUSTERMINAL/AMSTERDAM

In case y o u are nőt using the cár service of o u r com pany, please ch e ck in at S c h ip h o l-a irp o rt b e fo re .................... hrs. N o te fó r K L M -c ity -o M íc

//r d --

mp nd

S ig n a tu re N o te : P assengers s to p p ir >ing o v e r in th e N e lh e rle n d s fó r som é (Ím e , a re k in d ly re q u e s te d lo n o tlly th e K IM o ffic e o l ih e ir sd dress, 2 4 hrs. p r io r to d e e e rtu re KLM 2 5 5 1 - 1 0 0 0 0 - 2 5 7 - 3

»2

1958-b a n

Sopro nban

végeztünk

ÖSSZEÁLLÍTOTTA: B a l s a y Lá s z l ó D r . Il l y é s B e n já m in N a g y L á sz l ó

Az 1956-ban Sopronban történtekről az Erdészettörténeti Közleményekben tájékoztatók, visszaemlékezések olvashatók. A visszaemlékezéseket az esemé­ nyekben résztvevők írták, így bár a tárgyilagosság elvárható, erre a szerzők tö­ rekszenek is, de önmagukat nem tudják és nem is akarják megtagadni. Ez az összeállítás is szeretne tárgyilagos lenni. 1956.évkezdet Az 1956. őszi tanévkezdést a korábbiakhoz hasonló, hangulatos napok jel­ lemezték. A soproni ősz csodálatos keretet adott ahhoz, hogy diákéveink felejt­ hetetlen élményekkel gazdagodjanak. Séták a Lőverekben és a soproni erdőkben, sörös korsók és boros poharak emelgetésével meg-megszakított évődő és ko­ moly baráti beszélgetések diákéletünk legszebb élményei közé tartoznak. Az akkori viszonyok közt nem számíthattunk szüléink anyagi támogatására. Szóra­ kozásaink anyagi fedezetét magunk teremtettük elő vagonrakással, téglagyári műszakokkal. Sopronban ősszel igen jó lehetőség volt a szüreti munka. Kemé­ nyen kellett dolgozni, de a sok diák még növelte a szüret sajátos hangulatát. Ezt elősegítette a természetbeni borjuttatás is. Mindannyian éreztük, hogy az országban, Sopronban és a Főiskolán is gyökeres változások indultak meg. Évfolyamunk nagy része munkás és paraszt családból származott. Míg 1953-ban, a tanévkezdetkor ránk is hatott a társada­ lomban lévő korszellem, gyanakvással fordultunk egymás felé, 1956-ra kiala­ kultak azok a csoportok, melyek teljes nyíltsággal vállalták egymás közt néze­ teiket. Az 1955-ben megindult reformok némelyek családi hátterének is kedve­ zőbb lehetőségeket teremtettek. Mindez tükröződött a baráti beszélgetésekben is. Azt is sejtettük már, hogy ki az a néhány évfolyamtársunk, akinek jelenlétében „óvatosabban” célszerű beszélgetni, de a társadalmi folyamatok nyíltabbá válá­ sával egyre kevésbé törődtünk ezekkel. A Főiskolán is jelentős változások indultak meg. Döntés született arról, hogy az előttünk lévő évfolyamok részére 8 félév helyett 9 féléves lesz az okta­ tás, és mi leszünk az első 10 féléves évfolyam. Ami közvetlenül a diákéletünket érintette: jelentős változás történt a selmeci hagyományok feltámasztása érdeké­ ben. Idős professzoraink erkölcsi támogatásával, a fiatalabb oktatók (Adamovich, Igmándy, Pagony, Perlaki, Vancsura, stb.) és főleg az 1956-ban

189

végzett évfolyam tagjainak aktivitásával, együttes munkájuk eredményeként kezdtek szalonképessé válni a régi diákhagyományok. Évfolyamunk többsége támogatta ezt a folyamatot, sőt 1956 őszén átvettük a kezdeményező szerepet az erdész karon belül. A IV. évfolyamon ebben az évben sokan választották a kollégium helyett az önállóbb életet, és albérletbe mentek. Illyés B. például Bölecz B.-val, Koós B.-val, Horváth S.-ral és Horváth P.-val a Felső-Lővérekben, Kleber néninél béreltek két szobát. Grátzer M. fő pennavezető szervezésében október 6-án meg­ alakult a Hegyközség az Alpesi vendéglőben (Alm). Időhiány miatt sajnos nem tudott igazán kialakulni szervezett működése. Baráti összejöveteleinket már a szakestélyek szabályai szerint tartottuk. Elkezdtük a keresztelések előkészítését. A nagy politika rövidesen háttérbe szorította ezeket a kezdeményezéseket. Keveset beszélnek róla ma, de tudni érdemes, hogy 1955-56-ban a Főiskola kulturális programja beindult. Igen színvonalas hangversenyek, előadások hall­ gatóival rendszeresen megtelt a SOTEX Kultúrház nagy terme. Az előadások egyike-másika hírt hozott a radikálisabb politikai változások lényegéről. I. B. részére járt az Irodalmi Újság, mely évfolyamtársak közt is kapósabb lett abban az időben, hiszen az irodalmárok a Petőfi-kör anyagán a demokratikus változá­ sok lényeges irányait foglalták össze. A DISZ munkájában is előretörtek az önálló, párttól független, demokratikus jelleg ismérvei, melyek egyik jele a MEFESZ megalakulásának szükségessége. Ebben a folyamatban Nagy L., év­ folyamunk többségének támogatásával, meghatározó szerepet játszott a Főisko­ lán. Egyre többen hittük azt, hogy hazánknak és az állampolgároknak lesz esé­ lyük egy új, igazságosabb, szabadabb, de szociálisan kiegyensúlyozottabb társa­ dalom megteremtésére. Szubjektív benyomásaink szerint nem volt olyan köz­ tünk, aki a háború előtti Magyarországot kívánta volna vissza. Gondolataink közel álltak a népi írók programjához, szerettük volna megvalósítani a független, Európához tartozó Magyarországot, megteremteni a „valódi szocializmust” Naivitásunk a politikai-gazdaságtani szemináriumokon jelentkezett. Ezeken vitatkoztunk előadóinkkal, volt rá példa, hogy egyik szemináriumvezetőnőnk sírva hagyta ott csoportunkat. Rajk László temetése volt az a külső megrázó élmény, mely érzékelhetővé tette számunkra a társadalom igényét a mélyreható változásokra. Emlékezetünk szerint évfolyamunk utolsó együtt meghallgatott előadását Roller Kálmán tartotta. Tanárunk kérésére a politikai változások lényegéről be­ szélgettünk. Egyszer csak megszakadt az óra, mert a botanikus kertben gyüle­ keztek a hallgatók. Ott hangszórókon keresztül hallgattuk a budapesti híreket. Az ezutáni folyamatokat többen részletesen leírták már, bár még mindig várható lényeges részek felbukkanása. Visszaemlékezésünkben 1956/57-es tanévben IV. éves hallgatók részéről a november 4-e utáni eseményekre térünk ki. Úgy ítéljük meg, hogy a Kanadában végzettekről dr. Roller Kálmán „...Mi is voltunk egyszer az Akadémián” c. könyve, valamint az „56-os emlékek” c. kiadványban Hahn Fülöp évfolyamtár­

190

sunk írása részletesen beszámol. Az Európában maradtak sorsáról dr. Kató Fe­ renc „Visszaemlékezés Nyugat-Európából” című írásában ad számot. A Magyarországra később visszajött hallgatók véleményét is olvashattuk a Sopron, 1956. c. összeállításban. Az itthonmaradottak azonban a november 4-e után történtekről nem szóltak. Az is igaz, hogy rólunk is szól „Az Erdőmémöki Főiskola jelentése az 1956/57-es iskolai év eseményeiről” című összeállítás (to­ vábbiakban jelentés). A jelentés dátuma 1957. július 9., ezért az ebben írtakat kritikával kell olvasni, hiszen az akkor leírhatókat tartalmazza, ezért tárgyi téve­ dések - vagy szándékos, jóindulatú változtatások - és helytelen értékelések egyaránt találhatók az anyagban. A jelentés egy kordokumentum, és szerepének megfelelően kell értékelni. Összeállításunkban többször hivatkozunk rá. Most a mi szemüvegünkön keresztül szeretnénk szólni arról az alig több mint másfél évről, amit 1956. november 4-e után Sopronban töltöttünk. írásunk­ ban közös élmények, együttes vélemények és egyéni problémák, meglátások egyaránt szerepelnek. Reméljük, hozzájárulunk a tisztább kép kialakításához. 1956. november 4-én 16 óra körül foglalták el az orosz tankok Sopront. Illyés B. így emlékezik az eseményekre: „A kópházi csata után a felsőlővéri kamaránkban jöttünk össze. Kamará­ saim eldöntötték, hogy kimennek Ausztriába és érveltek amellett, hogy tartsak velük én is. Logikai alapon ezt kellett volna tennem. Nagy szavak mellőzésével igyekszem most is leírni: bár megértettem választásukat, hazámhoz és csalá­ domhoz való kötődésem alapján az otthon maradás mellett döntöttem. Tettem ezt annak ellenére, hogy tudtam, a szovjet csapatok bevonulása után kiszámíthatat­ lan az események alakulása. Abban bíztam azonban, hogy már nem fordulhat vissza a történelem az 1950-es évek elejéhez. Először idős házigazdám, Kleber néni ment felderítő útra és hozta a hírt, hogy a Lővér-körúton, az akkor még meglévő korpádnál vannak orosz katonák egy tank fedezetében. Ezt a pontot el kellett kerülni. Házunk kertjének bokrai közt négy „dióverő”puskát találtunk. Feladatom volt ennek eltüntetése a közeli erdőkben. Kerülő utakon a Lővérekben lakó barátaimmal együtt próbáltuk a Főiskola épületét megközelíteni, felvenni a kapcsolatot a többi diákkal. Az első napokban és lényegében november hónapban a vöröskeresztes szállítmányok rendezésével, a Főiskola és a Kollégium megszervezett őrzésével próbáltunk hasznos időtöltést keresni magunknak. Az országban még helyenként harcok voltak, általános volt a sztrájk, ezért lelkiismeretünkkel a segélyezéssel kapcso­ latos munkák voltak összeegyeztethetők. A megrázó események után az első és legfontosabb feladat volt a helyzet reális értékelése. Nem volt egyszerű. A Magyarországon maradt erdőmémök-hallgatók számát még megbecsülni sem lehetett: • néhányan Sopronban maradtunk, • páran hazautaztak szüleikhez, és ott érte őket a változás, • volt olyan, akit feladat teljesítése közben ért a váratlan esemény (élelmi­ szer-, gyógyszer-, segély-szállítás). 191

Akkor, amikor valamennyire tisztult a kép, 15-20 hallgató jelentette a IV. évfolyamot. Az erdőmémök-hallgatók összes létszáma 60-70 fő lehetett. Tanítás természetesen nem volt. Igyekeztünk minden, az egyetemmel, további sorsunk alakításával kapcsolatos kérdéssel foglalkozni. Sopronban feladatot jelentett • az egyetem területének őrzése; • a botanikus kert tüzetes átvizsgálása. A talált lőszerek, fegyverek, katonai felszerelések összegyűjtése; • az egyetemen tárolt segélyek válogatása, csoportosítása, őrzése, majd át­ adása; • a kollégiumok őrzése, illetéktelen személyek távoltartása; • hozzátartozóinkkal a kapcsolat keresése. • társaink értéktárgyainak felmérése, megőrzése, átadása. Mindent nem lehet felsorolni, legnagyobb személyes gondot hozzátartozó­ ink értesítése, a kapcsolat felvétel jelentette. A posta nem működött, a közleke­ désben dolgozók sztrájkoltak. Az országon belül a közlekedés saját eszközzel sem volt biztonságos. Nagy szükség volt a találékonyságra. Minden lehetséges módot igyekeztünk mi is kihasználni. A hozzátartozóink ez irányú kereső mun­ kája is sok segítséget jelentett. A hírek - gyakran a valótlan hírek is - gyorsan terjedtek, még ilyen lehetetlen körülmények között is. November hónapban sok megrázó élményben volt részünk. Külön gondot jelentett az eltávozottak hozzátartozóinak fogadása. Információra éhesen titkolt, belső reménnyel érkeztek Sopronba — hátha visszajött. Legtöbbször azonban csak az általunk gondosan megőrzött személyes tárgyakat és felszereléseket vihették magukkal. Nem szívesen emlékezünk azokra az érzelmi megnyilvánulá­ sokra, amiknek egy-egy ilyen találkozás során részesei voltunk. 1956. november 4. után a soproni helyzet az országos képhez hasonlított. Az üzemekben, hivatalokban nem volt munka, az iskolákban nem volt tanítás. Az események alakításában és irányításában az egyetemi ifjúságnak egyre csök­ kent a szerepe. A forradalmi napokban vezető szerepet betöltő MEFESZ vezetőinek több­ sége Ausztriába távozott. Az ifjúsági szervezetet újra kellett alakítani. Az itthon maradottak évfolyamonként egy-egy fővel megalakították a MEFESZ vezetősé­ get. A MEFESZ tevékenysége ezekben a napokban a következőkre terjedt ki: • A hallgatóság mozgósítása az egyetemen elvégzendő feladatokra. • A külföldre távozottakkal a kapcsolat keresése. • Folyamatos egyeztetés a tanári karral. Az oktatás megkezdésével kapcso­ latos problémák tárgyalása, állásfoglalások kialakítása. • A hallgatók ügyes-bajos dolgainak intézése.

192

MEFESZ az egyetemi hallgatók egyedüli szervezete volt. Amíg lehetett, igyekezett az ifjúság érdekeinek védelmére, akaratának kifejezésére. Tevékeny­ ségét a hatalom egy ideig tűrte. Az Ausztriába távozottakkal a kapcsolat felvétele nem volt egyszerű fela­ dat. Az első napokban okmányaiért, egyéb tárgyaiért visszajött hallgatók hozták a híreket. Ezek száma azonban elenyészően kevés volt. A IV. évfolyam részéről három levelet fogalmaztunk meg, melyet valamennyien aláírtunk. A leveleket elsősorban a Sopronon átutazó vasutasokkal lehetett kijuttatni. A három levél továbbítását Szilágyi István vállalta. Egy levél megérkezéséről később kaptunk visszaigazolást, a másik két levél sorsáról nem tudunk. A kapcsolatfelvétel másik formája a személyes kiutazás volt. November végén Szilágyi István utazott ki, hogy feleségét visszahozza. A „Sopron, 1956” c. kiadványban Illyés Benjámin és Nagy László részletesen beszámol december elején tett útjáról. A személyes kapcsolat felvételére több hallgatótársunk is tett eredményes kísérletet. Kezdeményezéseinkre több hallgatótársunk érkezett vissza Sopronba. Balsay László a külföldre távozására és a visszautazására a következők szerint emlékszik: 1956. november 4-én a diákszálló hangosbemondóját a hallgatóságot azonnali megjelenésre szólították fel az új épület bejáratához. Mit sem sejtve, félcipősen, könnyű öltözékben, sokan jelentkeztünk a megadott helyen és idő­ pontban. Gyanútlanságunk oka az volt, hogy az október végi napokban több ízben vettek igénybe bennünket közellátási feladatokra. Ez esetben nem erről volt szó, hanem felfegyvereztek bennünket, és Kópháza határában vonalban állítottak fel minden gyalogsági eszköz nélkül, félcipősen. A haditerv az oroszok Sopronba való bevonulását igyekezett megakadá­ lyozni. A fő szerepet a Süttöri Tüzéreknek szánták, akik az utolsó pillanatban cserben hagytak minket. Győr felől a főúton szabadon bejöttek az orosz páncél­ kocsik. A felfegyverzésben meglepetésünkre a Marxizmus-Leninizmus Tanszék egyik munkatársa is részt vett. A tüzérek szabotázs akciója után a gyalogos védvonal felbomlott. Igyekez­ tünk minél messzebb jutni a győri úttól. Célunk volt az erdőn keresztül visszajut­ ni a városba. Ez a korai sötétedés és helyi ismeret hiányában nem sikerült. Sopronnyék osztrák község csendőr pihenőjéhez érkeztünk, itt fegyvereinket le­ raktuk. Menekültként teherautóval szállítottak Nagymartonba, átmeneti szállá­ sunk Judenauban volt. Itt zömmel hallgatók voltunk. Hazai hírek mm jutottak hozzánk, arról hallottunk, hogy soproni tanárok és hallgatók más menekült tábo­ rokban is vannak, és illetékesek szervezik valamennyiünk közös táborba történő elhelyezését. Pár nap múlva St. Wolfgang határában lévő Ferienhort nevű iskolába szállítottak bennünket. Itt találkoztam az akkor elsőéves Endre öcsémmel is. Több tanárunk és családjuk is ide került. Hazai hírek ide is csak a Szabad Euró­ pa Rádión keresztül jutottak. Ebben a forradalom leveréséről és a megtorlások­ igI

ról adtak hírt. Ezek a hírek a sokunkban feltámadt honvágyat igyekeztek el­ nyomni. Tanáraink dr. Roller Kálmán rektor vezetésével a hallgatóságot igyekeztek egyben tartani, a továbbtanulást biztosítani. Komoly lehetőséget Kanada kínált. A tábor erre készült, angol nyelvtanulást vezettek be. A személyi igazolványokba kanadai vízumot pecsételtek. December elején Illyés Benjámin és Nagy László évfolyamtársak Sopronból érkeztek hozzánk Első látásra azt hittük, hogy ők is hozzánk csatlakoznak. Meglepetésünkre hiteles tájékoztatási célból érkeztek, öcsémnek és nekem szülői levelet és pár praktikus tárgyat hoztak. Segítettek a döntésben. A hazatérést el­ határoztam. Később öcsém is így döntött. A tábor Salzburgba történő áthelyezése előtt, december 20-án Vissy Emil és Kassai Imre társaságában négyen vonatra szálltunk azzal, hogy Bécsben kívá­ nunk továbbtanulni. Bécsben nem álltunk meg, hanem Kleinhöfleinig autó­ busszal utaztunk Tovább a pénzünk nem futotta. Este 11 órától reggel hatig tartó gyaloglással érkeztünk Sopronba. A családunk végtelen örömmel fogadott, a személyi igazolványba történt bélyegzés miatt a rendőrséget fel kellett keresni. Itt az igazolványt kicserélték, és tartósan az ellenforradalmár jelzőt akasztották a nyakamba. A Főiskola lehetővé tette, hogy az itthon maradt társaimmal együtt folytathattam tanulmányaimat. Decemberben a soproni egyetem kettészakadása nehezen elfogadható ténnyé vált. A kintiek Kanadába indulásával a kettészakadást nem lehetett meg­ akadályozni. Érdemes megnézni a különböző kiadványokban szereplő létszámadatokat. Itt csak a hallgatói létszámokról beszélünk. Dr. Roller Kálmán „...Mi is voltunk egyszer az Akadémián” c. könyvében azt írja: 1956. november 27-én a Ausztriában lévő évfolyamok hallgatói lét­ száma: I. évfolyam 44 fő II. évf. 57 fő III. évf. 50 fő IV. évf. 48 fő V. évf. 86 fő összesen: 285 fő (72. oldal)

A Kanadába utazók listáján a hallgatói létszámot nem évfolyamonként, ha­ nem nemenként írja. „26 lány és 153 fiú hallgató” (153. oldal) A két létszám különbözete 106 fő. Ők vagy Európában maradtak, vagy visszajöttek Magyarországra. Dr. Kató Ferenc visszaemlékezésében azt írja, 194

hogy a Nyugat-Európában élő soproniak minden két évben megrendezett találkozóján a résztvevők száma átlagosan 60 fő. A legutóbbi találkozó rendező bizottsága több mint 130 címmel rendelkezett.” Az, hogy ebből hány a volt erdőmémök-hallgató, nem derül ki. Számuk 20-25 főre becsülhető. A jelentés 60. oldalán szereplő névsor szerint 1956. november 16 — 1957. január 10. között 85 hallgató tért vissza Sopronba Nyugatról vagy szüleitől. E névsorban 8 évfolyamtársunk neve szerepel. Ugyanez a könyv a 65. oldalon tartalmazza a vizsgaköteles hallgatók létszámát. E szerint „... az 1957. január 20. és 1957. február 20. közötti vizsgahónapban a vizs­ gaköteles hallgatók száma: I. évfolyam II. évf. III. évf. IV évf. V évf. összesen:

32 fő, 18 fő, 17 fő, 36 fő, 68 fő, 176 fő.

A jelentés jegyzőkönyvében írtak szerint 1956. október 15-én az Erdőmér­ nöki Főiskolának 377 hallgatója volt. Nem csupán játék a számokkal, de az adatokból következik (ha azok iga­ zak), hogy 1956. november 27-én az erdőmémök-hallgatók 75,6 %-a Ausztriá­ ban volt. 1957. I-II.-ban a vizsgaköteles létszám Sopronban az őszi létszám 46,7 %-át tette ki. Kanadába a hallgatói létszám 47,4 %-a utazott. Időközben mind a soproni, mind a kanadai létszám pótbeiratásokkal néhány fővel növekedett. A hallgatói létszámadatok is igazolják a kettészakadás tényét. A november 4-e utáni második hét legnagyobb vitát kiváltó eseménye az oktatás megindítása volt. Dr. Magyar János az itthon maradt tanárok többségével az oktatás mielőb­ bi megkezdését szorgalmazta. Legfőbb érve az Egyetem létének megtartása volt. Reálisnak tűnt az a veszély, hogy az alacsony hallgatói létszám, az oktatók szá­ mának csökkenése, egyes tanszékek teljes kiürülése (erdőművelés, erdőfeltárás) miatt a Főiskolát valamely társintézményhez csatolják. Az újjászervezett MEFESZ-vezetés a hallgatókkal egyeztetetten az oktatás megindítása ellen foglalt állást. Véleményük szerint akkor, amikor az országban helyenként harcok folynak, amikor a munkások általános sztrájkkal fejezik ki ellenvéleményüket, az oktatás megkezdése a forradalom szellemével ellentétes lenne. November 12-én módosított órarenddel, a tanszékeken kezdeményezett be­ szélgetésekkel elindult valami, de a hallgatóság nem, vagy csak igen alacsony létszámmal vett részt ezeken. November 14-én 11 órakor a matematika előadó­ ban rendezett ifjúsági gyűlésen a fiatalság az oktatás megkezdése ellen foglalt állást, szolidaritását fejezte ki a munkástanácsokkal. A témában felszólaló, az

195

oktatás megindítását szorgalmazó dr. Magyar Jánost a hallgatóság kifütyülte. Az ülésen elfogadásra kerültek javaslatok is. Ezek: • a munkástanácsok kezdeményezéseinek a támogatása; • az ifjúság elismerte, hogy már csak szemlélője és nem irányítója az ese­ ményeknek; • a sok különböző hír elfogadása érdekében elhatározta, hogy a MEFESZ közleményei bélyegzővel ellátottan jelennek meg, amin bélyegző nem lesz, azért a MEFESZ nem vállal felelősséget. Ugyanezt, bélyegzővel el­ látott hirdetés kiadását kérte az egyetem vezetésétől is; • Az ülésen javasolta az ifjúság, hogy az kapjon ösztöndíjat, aki Sopronban van. A félév elismerése érdekében a jelentkezési határidőt november vé­ gében határozzák meg. A gyűlés után az oktatás megindítása érdekében a tanári kar többször ülése­ zett. A tárgyban többszöri alkudozás folyt. Az ifjúság kérései között az is szere­ pelt, hogy ha a közlekedés biztonsága lehetővé teszi, mindenki kapjon egy hét szünetet, hogy családtagjaival találkozhasson. Az alkuk során az ifjúság megígérte, hogy november 19-től rendszeresen és rendesen jár az előadásokra. A Főiskola vezetése ígéretet tett a hazautazással kapcsolatos szünet kiadására. így 1956. november 24 -tői december 2-ig tanítási szünet volt. Illyés B. így emlékezik vissza hazautazására: November 24-től oktatási szünetet kaptunk Néhányon együtt indultunk ,, Keletre ” családtagjainkhoz. En a budapesti társasághoz csatlakoztam, hiszen édesanyám ott élt testvéreméknél. A vasútnál sztrájkok voltak, így késő este ér­ keztünk meg Győrön át Komáromig. Kijárási tilalom miatt nem tudtunk tovább menni. A városi tanács elnöknője személyes engedélyével kaptunk szállást egy kollégiumban. Tartott még a nyugati menekülthullám és hihetetlen volt a mi kis csoportunk „hazafelé tartása" Hazautazásunk alatt mindenütt tapasztaltuk az emberek egységes vélemé­ nyét, mellyel elítélték a szovjet beavatkozást, még bíztak a fordulat lehetőségé­ ben. Ezt különös erővel éreztem, mikor másnap Kelenföldre érkeztünk. Villamos közlekedés nem volt. Egy teherautón utaztam a Tabánig. Útitársaim nyíltan szidták a beavatkozást, de már arról is szó volt, hogy a Nyugat cserben hagyta Magyarországot. Megdöbbentő és megható volt számomra a tereken található sírok látványa. A felkelés áldozatainak sírhalmain mindenütt a kegyelet jelei, gyertyák égtek. Felejthetetlen élmény volt az édesanyámmal való találkozás. Csak akkor hihette el, hogy nem vagyok Ausztriában, mikor átöleltük egymást. Budapesten kapcsolatba kerültem a megmaradt reformerek egy körével. Meggyőződtem arról, hogy a változások mellett vannak jelentős erők, de az is világos lett előttem, hogy még nem dőlt el a harc az ország eltérő fejlődési irányzatait képviselők közt. Még igen erősek voltak az 50-es évek szélsőségét képviselők is. Vegyes érzésekkel tértem vissza december elején Sopronba. ”

196

December elején a tanszékek felmérték azt, hogy a félév befejezése érdeké­ ben milyen óraszámmal kell haladni a tananyagban. Mivel a politikai gazdaság­ tan, ill. marxizmus-leninizmus, valamint a honvédelem oktatása megszűnt, új órarenddel sikerült megteremteni a tananyag leadásának feltételeit. A vizsgákra 1957.1. 20 - II. 20-ig terjedő hónap állt rendelkezésre. Először alkalmazták azt a módszert, hogy a tanszéken kiírt napokon, bejelentkezés alap­ ján bármikor, bármilyen sorrendben lehetett vizsgázni. Az előző félévek végén csak a csoportvezető által összeállított rendben, a csoportnak kijelölt napon le­ hetett és kellett vizsgázni. Az új rend nagyobb szabadsággal és egyénhez alkal­ mazkodó tanulási lehetőséget biztosítóan kedvező fogadtatásra talált. Az ala­ csony létszámok miatt a tanszékeken családias légkörben folyt az oktatás, majd a vizsgáztatás is. Az akkor IV. évfolyam vizsgaköteles 36 hallgatójából 25 fő fejezte be a vizsgákat a megszabott határidőre, 11 fő valamilyen vizsgájával elmaradt, de az utóvizsga időszakban elmaradását mindenki pótolta. A vizsgahónap végeztével megindult ismét az oktatás. Január végén, febru­ árban Sopronban is megjelentek a „kék parolis” rendcsinálók, akik igyekeztek az új hatalmat éreztetni elsősorban az egyetemisták felé. Sokszor előfordult, hogy őrizetbe vettek közülünk valakit különféle ürügyekkel, volt amikor alaposan össze is verték egyikünket-másikunkat. Nevetséges ürüggyel B. A. évfolyamtár­ sunkat hagyták alaposan helyben például úgy, hogy ruhája csupa vér lett. Ezek már a lélektani hadviselés elemei voltak. Évfolyamunkon is erősebb lett a ké­ sőbb megalakult KISZ köré tömörült társaság hangja a „stabilizáció” hatására. Sajnos egyesek közülük még torz információkat is adtak kifelé. Ennek egyik jele volt a Kisalföldben megjelent cikk 1957. március 14-én. A MŰK (Márciusban Újra Kezdjük) mozgalomtól félve igyekeztek az egyetemistákat megfélemlíteni. Nem véletlenül kerültek be a cikkbe Mihalik P., Bakonyi I. és Bátor A. évfo­ lyamtársaink nevei. Elrettentő példaként szerepeltek, mint akik „az ellenforra­ dalom idején széttépték, kályhába dobták DISZ tagsági igazolványukat” A cikk a MEFESZ ellen és a KISZ megalakulása mellett foglalt állást, és ezt erősítette ezzel a megjegyzéssel. A hatalom szilárdulását, a felelősségre vonások elindítását Sopronban csak némi késéssel lehetett érzékelni. A ,jelentés” is tartalmazza a következőket: • 1956. december 29. házkutatás Sébor János lakásán (56. oldal) • 1957. január 9. házkutatás Tanka Sándor lakásán • 1957. január 28. házkutatás a Templom téri diákotthonban (64. oldal) • 1957. február 22. hivatalos helyszíni szemle a főiskolán (64. oldal) • 1957. március 9. házkutatás a Dimitrov téri diákotthonban (72. oldal) • 1957. március 10. Martos András őrizetbe vétele (73. oldal)

197

Mindezek az események, továbbá az ÁVH embereinek egyre gyakoribb megjelenései, az MSZMP egyetemi szervezetének megalakulása jelezte, hogy a forradalom ellen, a résztvevők ellen a hatalom és annak a helyi emberei a leg­ határozottabban fel kívánnak lépni. A MEFESZ munkáját előbb csak figyelem­ mel kísérték, majd támadták, később lehetetlenné tették. 1957 februárjában a MEFESZ-vezetőség lemondott, az ifjúság szervezet nélkül maradt. 1957. március első napjaiban a második félév indításakor évfolyamunkat két 18-18 fős csoportra osztották. Csoportvezetőket választottunk. Elvként fo­ galmazta meg a főiskola vezetése, hogy olyan hallgatókat kell választani, akik nem voltak MEFESZ-vezetők. Évfolyamunk két csoportvezetője • Illyés Benjámin és • Kassai Imre lett. A csoportba osztás mellett az évfolyam gondolkodás tekintetében is meg­ oszlott. A többség kitartott az októberben még egységes szellem mellett, míg néhányan ez ellen fordultak. A helyzet változása, az érdekek alakulása a meg­ osztottságot növelte. Ezen a tavaszon az ifjúság körében megkezdődött a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) szervezése. A párt már működött. Szerették volna a kor szellemének megfelelően, tömeges méretben a hallgatók többségét magába foglalóan alakítani a párt ifjúsági tömegszervezetét. Nagy László a következőket mondja el: „1957 márciusában megkeresett Kőhidi Róbert és felkért, hogy vegyek részt a KISZ szervezésében. Elmondta, hogy ha vállalnám a KISZ titkárságot, nem okozna gondot a hallgatóság beszervezése. Társaimmal történt beszélgetések után úgy döntöttem, hogy nem vállalom, mert ezzel az 1956-os magatartásomat tagadnám meg. ” Illyés Benjámin közlése szerint: I. J. őt is megkereste a szervezetbe való belépés ötletével. Elutasító vála­ szának lényege azt volt, hogy elítéli az 56-os szovjet beavatkozást és azokat, akik ezt lehetővé tették A magyar társadalom egyedül képes lett volna a normális, demokratikus, önálló fejlődésre. A KISZ tagság azt jelentené, hogy azonosulna a beavatkozást helyeslő politikai erőkkel. Az ifjúsági szervezet megalakítása során több IV. évfolyamos társunk is szerepet vállalt és kapott. A KISZ alakuló ülésére 1957. május 3-án került sor. A Jelentés” szerint az ülésen már 80 KISZ tag jelent meg (86. oldal). A 180 fos erdőmémök-hallgató, valamint a ma már nehezen meghatározható létszámú bányász- és földmérőmémök-hallgatói létszám figyelembevételével azt mond­ hatjuk, hogy az akkori hallgatók kb. egyharmada lépett be a KISZ-be. Ez az arány a mi évfolyamunkra is igaz volt, és a végzésünkig igaz is maradt. A pontos létszámot ma már nem tudjuk, de az tény maradt, hogy az évfolyamon olyan megosztottság alakult ki, amely a végzésünkig, néhány esetben azon túl is meg­ maradt.

198

Az 1956/57-es tanév második félévének végére kellett elkészíteni a jelen­ tést. Az elkészítésével megbízottak több meghallgatás és írásban kért jelentés alapján végezték munkájukat. Az, aki ma olvassa ezt a jelentést, nem érzékelheti azt a feszültséget, ami akkor a hallgatók között kitapintható volt. A második félévben a hallgatói létszám alig változott, a IV. évfolyam hall­ gatóinak száma változatlan maradt. A felettünk tanuló évfolyam - mely 9 sze­ mesztert hallgatott - áprilisban védte meg diplomatervét, és fejezte be tanulmá­ nyait. A mi évfolyamunk volt az első, aki 5 év tanulás után szerezhetett okleve­ let. így 1957/58-ban még további két félévet teljesítettünk. Soproni tanulmányaink utolsó tanévében a diplomamunkát kiadó tanszék kiválasztása, a tervezett téma minél jobb kidolgozása volt valamennyiünk leg­ fontosabb feladata. A KISZ taglétszáma ebben az évben, az elsőévesek belépésével és az al­ sóbb évfolyamokban a szervezettség növelésével, jelentősen emelkedett. Befo­ lyásának növelésére megkezdődött a KISZ-ház építése. Ezzel az Ifjúsági Kör valamikori épületének igénylésére vonatkozó törekvéseket kívánták semlegesí­ teni. 1957. tanévkezdet 1957 ősze megint csodálatosan hangulatos napokkal köszöntött be. Évfo­ lyamunk tudatosan épített az új elsőéves évfolyamra, bennük jó partnerekre ta­ láltunk a selmeci hagyományok felélesztésében, és közülük sokkal életre szóló barátságot kötöttünk. Ezek a baráti szálak igazi jó példái voltak a selmeci diák­ szellemnek. Az utolsó évből ki kell emelni • a valétaelnök választásának körülményeit • a valétálást • a minősítések elkészítését • a diploma megszerzését • az elhelyezkedés „elősegítését” A valétaelnök választását komoly előzetes tárgyalások, viták és egyezteté­ sek előzték meg. A KISZ-vezetők természetesnek tartották, hogy a valéta-elnök közülük kerüljön ki. Véleményük szerint hogyan köszönhetne el a várostól, a pártbizottságtól olyan valétaelnök, aki „ellenségesen viselkedik”. Az évfolyam többségének ettől eltért a véleménye. Egyetértettünk abban, hogy az évfolyamon belül kisebbségben lévő KISZ-tagok nem képviselhetik a valétálás során évfo­ lyamunkat. Végül mindenki által elfogadható megoldásként a két csoportvezetőt választottuk meg, így • Illyés Benjámin lett a valétaelnök • Kassai Imre a bálelnök.

199

Illyés B. által megőrzött vázlat alapján „székfoglalója” legfontosabb mondani­ valója a következő volt: „ Valétaelnökként a következőkre törekszem. Mindannyiunk közös célja: a diploma megszerzése, a valétálás és annak betetőzését jelentő valétabál sikeres megszervezése az Egyetem fennállásának 150. évfordulója közeledtével. E célok érdekében az egyéni sérelmeket félre kell tenni. Mindkét oldal köl­ csönösen szemére vethet egymásnak valamit a múlttal kapcsolatban. Vélemé­ nyem szerint ennek nincs értelme. Szükségesnek látom hangsúlyozni, hogy politi­ kai téren jelentkezik a különbség. Úgy gondolom, hogy bár mindenki gondola­ taiban egy igazibb szocializmus képe él, ’56 és az azóta eltelt idők gyakorlatá­ ban már nem egységes a vélemény. Azonban az aki, a nagypolitika megítélésé­ ben lévő különbséget hangsúlyozza az évfolyam napi életében, legyen az bárki, felelőtlen, meggondolatlan ember, sőt becstelen is lehet, ha saját emelkedését akarja ezzel elérni. A kétségtelenül meglévő különbség mindennapjainkban az eltérő életfelfogásban jelentkezik elsősorban. (Tanulás mellett a szórakozás is természetes része a diákéletünknek, a selmeci hagyományok felújítása aktuális kérdés). Gondolataim ellen van-e valakinek ellenvéleménye? (Nem volt.) Ezután az a kérésem, hogy legyen vége az intrikáknak. Ezek csak a diploma megszerzését veszélyeztetik. Álljon ki mindenki elsősorban az évfolyam előtt nyíltan véleményével személyekkel és elképzelésekkel kapcsolatban. Csak így tűzhetjük ki közös feladatainkat. Alapelvünk legyen, hogy amit a közösség elha­ tároz, azért mindenki teljes erőbedobással dolgozzék. Az évfolyam állást foglalt a következőkben: • a selmeci hagyományokfelújítását önkéntes alapon csináljuk, • 50 Ft/hónap befizetést vállalunk fejenként a végzéssel kapcsolatos költségek fedezésére, • Klubestet szervezünk a költségek enyhítése céljából. Megállapodásunknak megfelelően Kassai I. intézte a valétabállal kapcso­ latos szervezést, Illyés B. pedig a valétálással összefüggő egyéb feladatokat. Balekkeresztelés A selmeci hagyományok felélesztésének folyamatában nagy áttörést jelen­ tett a balekkeresztelés megszervezése és megtartása. Az évfolyam többsége egyetértett a kezdeményezéssel. A részletekben Illyés B. és Zádor O. együttesen jártak el. Ez főleg a keresztelés hagyományok szerinti lebonyolítását jelentette. Tanáraink közül Igmándy Zoltán állt mellénk. Tisztázta, hogy az Egyetem vezetése nem ellenzi elképzeléseinket. Ajánlotta, hogy tanárainkat kérjük meg a szakestélyre, hiszen csak megkeresztelt „szülők” vehettek részt a keresztelésben. A szakestély lebonyolítását is tanulnunk kellett. Igmándy Zoltán elvállalta a szakestély elnökségét, a kontrapunkt tisztségére Pagony Hubertet javasolta. Illyés B. személyesen kereste fel Hubit alias Bocsot lakásán és felkérte e funkció vállalására. Ő készséggel teljesítette kérésünket. 200

Igmándy Zoltán - aki az '56 előtti hagyomány felújító akcióban is nagy sze­ repet vállalt - és Illyés B egy nap leegyeztette a keresztelés menetrendjét. Fel­ jegyzései szerint a következőket tervezték: „ Keresztelés: 1/2 8-kor kezdés, 1/2 10-ig kérdezgetés. Balekság külön asz­ talnál Elnök választás? Együtt énekelhetünk 3-5 pohár sört megiszunk, utána kezdődhet. Balekcsősz az asztalfőn. Ha valaki valamit nem tud, hozzá kell for­ dulni. Balekság csipkelődésével a hangulatot emelni. A balekcsősz bejelenti, hogy a balekság szellemileg éretté vált a keresztelőre. Nótaéneklés közben ke­ resztelés (balekok énekelnek). Három részből áll a szakestély: • csak firmák szakestélye (csipkelődés, csak ők nótáznak), • keresztelés, • együtt szórakozás. A keresztelés bányászlámpa fényénél. Szükséges farbőr, dézsa (gondosko­ dás a beszerzésről.) ” A keresztelő szakestélyt 1957. november 12-én tartottuk a régi Alpesi ven­ déglőben. A vendéglő belső tere régen két részből állt: udvar felőli, földszinti teremből lépcsőkön lehetett felmenni a félemeleten lévő terembe. Ott egy kis ablakon át is lehetett figyelni a lenti teremben történt keresztelőt. A keresztelő lefolyását egy régi levélrészlettel idézem fel (1957. XII. 3.): „Különben sikerült összehozni a keresztelőnket. Az évfolyam többsége most már nem pogány. Egész jó l sikerült az este. Az Alpesiben tartottuk. A szakestély elnöke Igmándy volt, a Kontrapunkt Pagony H. A firmák persze tanársegédek voltak, hiszen megkeresztelkedett hallgató csak egy-kettő akadt. A szakestély hagyományos keretek közt folyt. Mi a balekság szerepét töltöttük be. Külön asz­ talnál ültünk, a sört mi hordtuk fel, botlásainkért »le kellett vonni a konzekven­ ciád. Igen jó hangulatba jöttünk úgy 10 óra felé. Akkor az alsó teremből a ba­ lekság (mi) felment a felsőbe, ott várta, hogy keresztelés sora rá kerüljön. Az alsó termet elsötétítették, csak egy bányászlámpa égett az elnök asztalán. A ba­ lekcsősz fülénél fogva bevezette az első balekot (Nagy L.) és a balek nótát éne­ kelve eljutottak addig, hogy »Balek válassz magadnak keresztapát és kereszt­ anyát az isteni firmák társaságából. A két választott keresztszülő odaállt a balek mellé, nevet adtak a pogánynak, ki fejét a besuvickolt farbőrre hajtotta. Majd pedig 2 pohár sörrel jó l nya­ kon löttyintették a balekot és meglódították, hogy keresztül essen a vizes kádon, így ment sorba a keresztelés. Az én nevem Moslék alias Korpa lett. Utána ke­ resztapám (Ágfalvi és Hreblay) elkaptak, jó l beitattak. ” Személyes vonatkozásairól még annyit, hogy Ágfalvi Imre (Icig) édesapja édesapámmal igen jó barátok voltak Selmecen. így ő tudta Apám vulgóját (Moslék) és ennek alapján kaptam a számomra megtisztelő Kis Moslék nevet.

201

Valétálás Az első féléves vizsgaidőszak befejezése után a fő feladatunk a diplomaterv elkészítése mellett a valétálás sikeres lebonyolítása volt. Az egyik ilyen fontos határkő a szalagavató szakestély megvalósítása. A selmeci hagyományoknak megfelelően szerveztük meg a szakestélyt. Nagy örömünkre idős professzoraink is szívesen fogadták el meghívásunkat és vettek részt a szakestélyen. Felújítottuk a karszalag viselését. Balsay L. felajánlotta, hogy megpróbálja a legendás hattyú háborúban elveszett nyakát rekonstruálni. Sikerült is az akciója, így a tollazás már a rekonstruált hattyún történt meg. A valétabálunknak is igyekeztünk megfelelő hátteret teremteni. Tanáraink támogatásával megfelelő rangú védnököket nyertünk meg ügyünknek. Illyés B., Veres P. közösen személyesen kérte fel a szakma mértékadó szakembereit a valétálás támogatására. Mindenütt nyitott kapukra találtunk, és érezhettük a Fő­ iskolánk és Sopron iránt megnyilvánuló rokonszenvet. Kassai I. a bál megszervezését végezte. Az akkor jó nevű Kelényi György tánczenekarát sikerült ügyünknek megnyerni. A bál megszervezésében az akkori IV évesek voltak segítségére Rácz J. és Lakatos J. irányításával. Zádor O. kezdeményezte a „valéta-könyv” akciót. Az emlékkönyvben akartuk összefoglalni diákéletünk nevezetes eseményeit. Egyúttal tanáraink és legjobb barátaink is egy-egy megjegyzéssel tették maradandó értékűvé a köny­ vet. Mai szemmel olvasva a megjegyzéseket megállapíthatjuk, hogy tanáraink igényesen teljesítették kérésünket. Bejegyzéseik sablontól mentesek és egyúttal személyes jellegűek is voltak. Ennek alapja az volt, hogy tanáraink és évfolya­ munk többsége közt a nehéz időkben őszinte emberi kapcsolatok alakultak ki.

202

Valétálásunk 1958. május 17-én történt. Illyés B. feljegyzései közt megta­ lálta a ballagás előzetes menetrendjét.

Ballagás menetrendje Ballagás:

1958 május 1.-én Tervezet Búcsú az Alma Matertől, a várostól, tanároktól barátoktól 1645-kor gyülekező az A ulánál 1655-kor sorbaállás 17°5-kor igazgató beszéde valéta elnök beszéde Balekság képviselője (Rácz J.?) beszéde, utána átnyújtja a tölgyfacsokros botot az elnöknek. Balekság sorfala közt kivonulás az Egyetemről, utánunk csatlako­ zik a balekság 6-os sorokban, mi 4-es sorokban vonulunk. Cigány? után valétánsok, szalamander. Bajcsy-Zs. u. - sorompó - Sztálin tér - állomás utcáján fel - Lenin krt. - Mozi - Városháza Búcsú a várostól válaszbeszéd a város részéről. Új utca - Templom utca - Széchenyi tér - Alsó Lővér u. - Dimitrov tér. Ballagás előtti nap: Sztálin téri időjelzőnél szerenádot adnak a valétánsok tiszteletére az alsóbb évesek. Este 8h körül.

Illyés B. emlékezete szerint a menetrend kiegészíthető a következőkkel: A valétaelnök vállon átvethető szalagját és a tölgyfa buzogányt Madas G. adta át a régi Ifjúsági Kör megmentett hagyatékából az évfolyamnak. Ez megint az áttörés egy jeleként értékelhető, a selmeci hagyományok felújítását vállaltuk ezzel. A Főiskola nevében Gál János tartotta a búcsúbeszédet. A valétaelnök vá­ lasza után indult meg a menet a városba. Az eredeti elképzelés szerint a város­ háza előtt lett volna a búcsúnk a várostól A KISZ felvetésére útközben a Pártbi­ zottság előtt is egy rövid megállást tettünk. A búcsúbeszédek természetesen tükrözték az akkori idők szellemét is, de igyekeztem személyes hangot megadni. Érdekes, hogy Sopron lakói nagy rokonszenwel követték a valétálásunk eseményeit. Sokan hallgatták például a Város­ háza előtt tartott búcsúbeszédet is.

Búcsú Soprontól A bánat érzése uralja gondolatainkat. Természetes ez, mert nemsokára itt hagyjuk ezt a kedves kis várost, mely annyira a szívünkhöz nőtt csodálatos szép­ ségű zöldellő erdeivel, ősi kultúrát rejtő ódon házaival. Mindenek előtt azonban a soproni emberektől való elválás nehezíti meg számunkra a búcsúzást. Kö­ szönjük a város dolgozóinak azt a nagy megértő szeretetét, melyet a Főiskola és

203

hallgatói sorsa iránt éreznek. Köszönjük a soproni szülőknek, hogy bebocsátottak bennünket otthonaikba és szeretetükkel csökkentették a szülői háztól való távollétünk nehézségeit. Búcsúzunk tőletek is kedves soproni lányok. Gyönyörű lővéri séták, a lélek tiszta fényétől ragyogó lányszemetek\ vidámságtok, komolyságtok, az igaz sze­ relemre való elhivatottságtok tudata; mindezek életünk legszebb emlékei lesznek. Sokan közülünk a városból választottak, vagy fognak választani élettársat ma­ guknak, és ismerve a soproni embereket tudom azt, hogy boldogságuk örökké fog tartani. Búcsúzásunkkor megköszönöm a város vezetőségének azt a sok támogatást, melyben bennünket részesítettek. Gondolatainkban mindig élni fog a város dol­ gozóinak tiszteletteljes megbecsülése. Az ország minden részébe elvisszük ma­ gunkkal a kedves soproni emlékeket, és azon leszünk, hogy gyarapítsuk e gyö­ nyörű város barátainak számát, és hogy a nép szolgálatában végzett jó munkák­ kal öregbítsük Sopron hírnevét.

1958 májusában felborzolta a hangulatot, hogy készülnek a minősítések, melyeket a leendő munkahelyünkre fognak megküldeni. Az érvényben lévő rendelet szerint a minősítést az érintettnek meg kellett mutatni, aki véleményeltérését a minősítésre felvezethette. A kedélyekre azért volt ez hatással, mert olyan hírek terjengtek, hogy most aztán mindenki megkapja azt, amit megérdemel. Mindenkit felháborított, hogy az ígéretek ellenére a jellemzésben szerepelni fog, hogy a minősített volt-e nyu­ gaton. Nagy László a rendszerváltás után kezébe került eredeti dokumentumok alapján a minősítést a következők szerint írja le: 1958. június 12-én hívtak be az Egyetemre a minősítésem ismertetésére a személyzeti Osztályra. Az elém tett minősítés három fő részből állt: Első rész személyi adataimat és az egyes félévekben elért tanulmányi átla­ gaimat tartalmazta. A második rész a tanulmányi tevékenységemmel, a diplomaterv készítésével szakmai gyakorlati munkámmalfoglalkozott. E két rész adatai és megállapításai tényszerűek és reálisak voltak Mivel az eredeti okmány a birtokomban van, a harmadik részt szó szerint idézem: „Az ellenforradalom előtt társadalmi munkát végzett az évfolyam DISZ tit­ kára volt. Az ellenforradalom óta teljesen passzívan viselkedett. 1956 októberé­ ben a falujáró csoport szervezője volt. Az ellenforradalmi eseményeket jó szerve­ ző képességgel lelkesen támogatta. Magatartását alapjaiban azóta sem változ­ tatta meg. Ellenséges és passzív magatartású embereket ma is maga köré cso­ portosít. Nyugaton nem volt. Az évfolyam pénzét felelőtlenül kezelte, még a mai napig sem tud róla elszámolni. Jó vezető mellett, szakmai tudását hasznosíthatja az erdőgazdaság számára védkerületvezetőnekjavasoljuk. ” 204

A véleményemet elmondhattam, ez a következő volt. • Az az ígéret hangzott el, hogy 1956 miatt senki hátrányt nem szenved, ha bűnt nem követett el. A megállapítások hátrányosak. • Ki az ellenség, van-e ellenség az Egyetemen? • Nyugaton voltán, de kérem beírni, hogy miért, hiszen tudják. • Az évfolyamnak volt pénze, amit a gazdasági felelős kezelt. Évfolyamunkon havonta fizettünk be személyenként 10-10 forintot, az így összejött pénzt az évfolyam vezetésének döntése alapján vagy segély vagy hi­ tel formájában az azt kérő évfolyamtársaink kapták meg. 1956 októberében kb. 4-5000 Ft hitel volt évfolyamtársainknál. A hitelfelve­ vők több mint fele nem jö tt vissza, így a hitelt sem fizette vissza. • Ez az az összeg, amiről a gazdasági felelőssel együtt nem tudtunk elszámolni. • A tudásom alapján nem értem a védkerületvezetői beosztást • Megtudhatom-e, hogy ez kinek a véleménye, mert az elém tett okmány nincs aláírva. Érveim meghallgatása után a minősítésnek ez a része a következők szerint került átjavításra: Az ellenforradalom előtt társadalmi munkát végzett, a DISZ évfolyam titkára volt. Az ellenforradalom óta teljesen passzívan viselkedik. 1956 októbe­ rében a falujáró csoport tagja volt. Az ellenforradalom alatt lejátszódó egyes eseményeket részvételével támogatta. Magatartását alapjaiban azóta sem vál­ toztatta meg. Baráti környezete passzív magatartásit emberekből tevődik össze. Nyugaton nem volt Jó vezető mellett szakmai tudását hasznosíthatja az erdőgazdaság számára. Védkerületvezetőnekjavasoljuk egy időre. Fenti jellemzést a tanszéki konzulens és a KISZ Bizottság véleménye alap­ ján készítettük el. A minősítéshez véleményeltérésemet leírtam. Munkahelyemre érkezésemkor 1958. július 1-jén derült ki, hogy a személy­ zeti csoportvezető és az MSZMP titkár aláírásával 1958. június 9-i dátummal a jellemzés első változatát küldték meg leendő munkahelyemre. Joggal kérdezték meg, hogy ezek után mit kezdjenek velem. Jeleztem, hogy én egy minősítést aláírtam azt kérjék el, a minősített által alá nem írt jellemzés nem érvényes. Ezek után pár hét múlva érkezett meg az ig. hivatalvezető és a személyzeti csoportvezető aláírásával az általam is aláírt, második változatot tartalmazó jellemzés dr. Magyar János igazgató úrnak a következő megjegyzésével: „A célszerűség amellett szól, hogy mérnöki munkakörbe kapjon beosztást ” Munkahelyemen mérnöki beosztást kaptam. Munkatársaim között a híre elterjedt jellemzésemnek. A többség csendes együttérzéssel kezelte. Néhányan többször ellenem fordították.

205

1958 őszén felkeresett lakásomon az ‘50-es éveiben járó Jaksits Lajos er­ dőmérnök. A következőket mondta: „10 km-t tettem meg gyalog, mert látni akartam azt a kollégát, akit az Egyetem jeles diplomával kerületvezetői beosztásba javasolt. Nem téged, önma­ gukat minősítették ” Balsay László minősítéséből a következőket idézi: Szakmáját igen szereti és lelkesedik érte. Szakmai feladatok megoldásában lendületes, elmélyülő egyéniség. Az erdőgazdálkodás bármelyik területén kifo­ gástalan munkaerővé válhat, de legtöbbet az erdőtelepítés, erdőművelés terüle­ tén nyújthat, ezt végzi legszívesebben. Az ellenforradalmi eseményekben tevékenyen részt nem vett. 1956 október előtt társadalmi munkát végzett, ellenforradalom óta társadalmi és politikai munka iránt teljesen passzív. Közösségi munkát végzett az évfolyamon belül. Vitáival csak az u.n. „hibák”feltárását akarja elősegíteni, de a népi demokrácia eredményeit nem veszi észre. Baráti köre olyanokból tevődik össze, akik politi­ kailag teljesen passzív magatartást tanúsítanak. Szakmai vonalon a feladatát elvégzi. Nyugaton volt. Ha politikai magatartásában változás állna be, úgy beosztott mérnöknek alkalmas lenne, de addig csak védkerületvezetőnek javasoljuk.

A minősítések lezárása után kiderült, hogy többen kaptunk „védkerületvezetői” javaslatot. Érdemes végiggondolni most, amikor már vala­ mennyien nyugdíjasok vagyunk és néhányan már eltávoztak közülünk, hogy ki mit tett, milyen munkát végzett, milyen eredményeket ért el. Érdemes, de nincs sok értelme. Az a világ elmúlt, akiknek meg szerepe volt ezekben, vonják le a tanulságot. A diplomaterv beadási kötelezettségünknek eleget tettünk. A védéshez és az államvizsgához két bizottság alakult. A bizottságok politikamentesen, az el­ végzett munka és az értékelhető tudás alapján állapították meg érdemjegyeinket, így fordulhatott elő, hogy a „védkerületvezetőnek” javasoltak többsége jelesre diplomázott. Az 1958-ban erdőmémöki diplomát szerzettek névsora: Balsay László Bakonyi István Bakos Zoltán Bátor Albert Bugyik Endre Csapó András Dubecz Albert Füzesi István Géczi Ilona Hegyi András Illés Etelka Illyés Benjámin

Kassai Imre Lődör Ferenc Maczka János Michalik Pál Mészáros József Nagy István Nagy József Nagy László Németh Gizella Pallay Mária Papp Gyula Pirkhoffer János 206

Papp Mihály Révész Márta Sándor József Szabó Béla Szilágyi István Tóth Ágoston Tóth Rózsa Vető Endre Veres Pál Waliczky László Zádor Oszkár Zsigmond Katalin

1958 májusában már megkezdődött az elhelyezkedés előkészítése. Az er­ dőgazdaságok és faipari vállalatok kerestek meg bennünket és foglalkoztatási ajánlatokat tettek. Év végére már legtöbbünknek megállapodása volt valamelyik céggel. A diplomaterv megvédése után dr. Sáli Emil vezetésével egy, az elhelyez­ kedést elősegítő bizottság alakult. Mindenkit behívtak a bizottság elé. Itt el kel­ lett mondani, hogy tárgyalt-e valakivel, van-e megállapodása, hogyan, milyen munkakörbe kíván dolgozni. Volt, akinél az elmondottakat szó nélkül tudomásul vették. A többségnél azonban nem ez történt. Ezeknél a bizottság mindent elkö­ vetett, hogy a megegyezéssel elfogadott munkaviszony létrejöttét megakadá­ lyozza. Néhány emberrel kemény vita alakult ki, és többeknél meg is akadá­ lyozták ígéretük betartását. Azt, hogy ez mire volt jó, csak sejtettük, de senki ki nem mondta. Balsay László ezt a következők szerint idézi fel: Dr. Sáli Emil vezette „ elosztó bizottság ” minden bevezetés nélkül tájékoz­ tatott, hogy a Dél-Zalai Erdőgazdasághoz nem helyezkedhetek el. Dr. Káldy József, az akkor Sátoraljaújhelyen székelő erdőgazdaság főmérnöke, vállalatá­ nál kínált elhelyezkedési lehetőséget. Ez biztosította volna Nagykanizsától való legnagyobb távolságot. Nekem ez a megoldás nem felelt meg. Erre dr. Sáli Emil úgy nyilatkozott, hogy nem helyez el az Országos Erdészeti Főigazgatóság terü­ letein. Ezt tudomásul vettem. Ezek után a bizottság új ajánlatot tett, melynek eredményeként a Tolna Megyei Állami Erdőgazdaságnál nyertem felvételt. A minősítő javaslatát a szakmai gyakorlatban nem vették komolyan. En csak két hónapig voltam helyettesként kerületvezető. Erdőművelési, fahasználati műszaki vezetői beosztások után, 1961-ben erdészetvezetői beosztást kaptam a Keszthelyi Állami Erdőgazdaságnál. A politikai szervek 1967-ig a minősítés megállapításait mérvadónak tar­ tották. Ennek egyik legdurvább megnyilvánulása 1961 nyarán történt, amikor is beidéztek Keszthelyre a Rendőrkapitányság politikai osztályára. Itt mint nyuga­ ton járt ellenforradalmárt kihallgattak, állásom elvesztésével és egyéb dolgokkal megfenyegettek, szolgálati sörétes fegyverem tartási engedélyét bevonták. Az Országos Rendőrkapitánysághoz beadott fellebbezésem eredményes lett, így elhárult az akadály a szakmai előmenetelem útjából.

207

Nagy László elmondja: 1958 májusában Sopronban Balsay Lászlóval együtt megállapodott a Dél­ zalai Állami Erdőgazdasággal hogy a végzés után ott helyezkednek el A bizott­ ság ezt mindenképpen meg kívánta akadályozni. Hosszú, kemény vita után Balsay Lászlónak más munkahelyet kellett választania. Az, hogy ezt milyen ko­ molyan vették, az 1990-ben hozzám került okmány is bizonyítja. Szó szerint idé­ zem: „Nehézipari Műszaki Egyetem Erdőmérnöki Főiskola MSZMP Alapszervezete 37/1958. Tárgy: Balsay László és Nagy László erdőmérnök hallgatók informá­ ciójának megküldése Melléklet: 2 db Dél-zalai Állami Erdőgazdaság MSZMP Alapszervezetének Nagykanizsa Hozzánk intézett átiratukra, melyben tárgyban nevezettekről kértek infor­ mációt, csatoltan megküldjük. Egyben elnézést kérünk a késedelmes válaszadásért, de komoly és konkrét jellemzést kívántunk az Elvtársaknak adni, és ehhez a tanszéki konzulens és a KISZ Bizottság véleményét kellett megvárnunk. A helyi MSZMP alapszervezet és a Főiskola vezetőségének az a határozott kívánsága, hogy a tárgyban nevezett hallgatók semmi körülmények között ne kerüljenek egy helyre, mert nincsenek jó hatással egymásra. Sőt, úgy munkájuk, mint egyéni magatartásuk megjavítása érdekében kívánatos, hogy külön-külön helyre kerüljenek Sopron, 1958. június 9. aláírás ”

Hát külön-külön helyre kerültünk. 1958 nyarán valamennyien munkába álltunk. Az összeszokott, a feladatokat közösen megoldó fiataloknak önállóan kellett a munkahelyen megfelelni. Az idősebb, már gyakorlott kollégáktól megértést és sok segítséget kaptunk. Mi abban az időszakban kerültünk a gyakorlatba, amikor az erdőgazdaságok élén, sőt még az erdészetek élén is csak igen elvétve lehetett erdőmémököt találni. Ezen beosztások többségében a politikailag megbízható, képzetlen vagy legfel­ jebb erdészeti szakiskolát végzett személyek voltak. Részünkről többször kap­ tunk gúnyos, hatalmukat fitogtató megjegyzéseket, kevés volt, akitől elismerést és segítséget remélhettünk.

208

Az idő nem állt meg. Az évek múltával változtak a nézetek, a szakmai tu­ dás elismertsége növekedett. Előttünk elsősorban az erdészetvezetői munkakör lehetősége nyílt meg. Évfolyamunkról csupán egy személy lett állami erdőgazdaság igazgatója. Nekünk, a többségnek a munkával folyamatosan bizonyítani kellett alkal­ masságunkat. Az ‘56-os jelzőt még ma is viseljük. Szakmai felkészültségüket, másoddiploma megszerzésével többen növel­ ték. Az évfolyamról legtöbben az erdőgazdaságoknál helyezkedtünk el. Néhányan az erdőrendezést, ill. az erdőfelügyeletet választották. Hárman maradtak oktatóként az egyetemen. Van közöttünk a szakmát el­ hagyó is. Ma már az évfolyam tagjai nyugdíjasok. Ez volt az a korosztály, amelynek a tisztességes nyugdíjba vonulása lehetősége sem adatott meg. Hiszen a változá­ sok következtében soknak a korengedményes nyugdíjazás jutott osztályrészül. Ezért aztán olyan is van közöttünk, aki sértetten, kényszerkörülmények között, elköszöntés nélkül hagyta el munkahelyét, kezdte meg "megérdemelt” nyugdíjas éveit. Szakmai elismerésben több évfolyamtársunk részesült. A Kaán Károly Emlékérmet Balsay László, a Bedő Albert Emlékérmet Nagy László, Zádor Oszkár és Zsigmond Katalin, a Közgazdasági Társaság Széchenyi-emlékérmét Illyés Benjámin, „védkerületvezetőnek” javasolt 1958-ban végzett erdőmémö­ kök kapták meg. Sopron, 1999. október 23.

209

o \z

KISAL t ö LD

1J»57. m árcius i4 , cs’Jtörtök.

Tiszta vizet a pohárba! GONDOLATOK A SOPROVI Sopronban városszerte nagy fel­ háborodást keltett egyes egyete­ m isták, elsősorban a MEFESZ ve­ zetőinek legutóbb tanúsított m a­ gatartása. A város étterm eiben, eszpresszóiban kihivó viselkedé­ sükkel, duhaj kodásukkal zavarják a becsületes em berek szórakozá­ sát. Már a törzsvendégek közé tartoznak a Deák étterem , a Pan­ nónia és a V árkapu asztalainál. S tisztelet a kivételnek, itt m ulat­ ják el ösztöndíjukat. Azt a pénzt, am elyet dolgozó népünk állam ától kapnak, hogy m int kiváló szak­ emberek, bánya- és olajmérnökök, erdőmérnökök, geodéták kerülje­ nek az életbe.

Felháborodást váltott ki az is, hogy egyetem istáink közül néhányan demokráciaellenes ki­ jelentéseket tesznek. Uszítanak társadalm i rendünk ellen. A sok közül csak egyet: Sopronban még sokan em lékez­ nek arra az estére, amikor az egyetem isták közül egyesek a „Maiéter Péter, M aiéter P ál” cí­ mű ellenforradalmár dalt énekel­ ték. És m inden kertelés nélkül: mindebben a tevékenységben a MEFESZ vezetők voltak a főko­ lomposok! Érezve a felelősséget, a MEFESZ vezetői most lemondtak, m ert m ár csaknem valam ennyien kompro­ m ittálták magukat. Néhány gondolat ezekhez. Itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba!

MEFESZ MUNKÁJÁRÓL

segíthet a politikai tisztánlátás­ ban is. Vajon F orrai Sándorék osztoz­ nak-e Csaba József MEFESZ el­ nök, negyedéves olajm érnök fel­ fogásával, aki hol nyiltan, hol burkoltan társadalm i rendünk m egdöntését kívánta? Vajon egyezhet-e vélem ényük azokéval, — köztük M ihalik Páléval, Bako­ nyi Istvánéval, vagy Bátor A lber­ téval — akik az ellenforradalom idején széttépték, kályhába dob­ ták DISZ tagsági igazolványukat? Azt hisszük és meg vagyunk győ­ ződve róla, hogy nem! Nem is egyezhet egy munkás, vagy szegényparaszt szülők gyerm ekének v é le m é n y e azokéval, a kik inkább a kapitalista rendszer „mérnök urai”, m in t népi demokráciánk megbecsült bányamérnökei szeret­ nén ek lenni. G ondolkodtak-e Forrai Sán­ dorék, a becsületes fiatalok, hogy itt az ideje: álljanak a néphez hű egyetem isták élére. Szervezzék m eg ú j alapokon ifjúsági szerve­ ze tü ket, am ely aktív harcosa lehet a jobb létért, a magasabb életszín­ vonal m egterem téséért folyó harc­ nak? Ha eddig nem gondolkodtak, mi segítünk. M egalakul országszerte a KISZ, a Kom m unista Ifjúsági Szövetség. Ide töm örülnek azok a fiatalok, a k ik tudásuk legjavá, val. az iskola és m unkapadok m ellett, a szántóföldeken harcol­ nak a szocializmus ügyéért.

Az egyetem összetétele jó. A diákok több, mint hetven szá­ zaléka munkások, parasztok, vá­ járok, olajm unkások gyermekei. Sok közöttük a néphez hű értel­ miségi dolgozó gyermeke is Ezek­ nek hol a helyük? j Itt van például Forrai Sándor, ötödéves bányam érnök hallgató, tanársegéd. Becsületesnek isme­ rik, aki maga is azt mondta, hogy ..egy percig sem volt ellenforra­ dalm ár1’. Forrai Sándornak és a J többi becsületes egyetemistának I tudnia kell: cseléd gyermeke — ne sértődjék meg érte! — a Horthyrendszerben, de M aléierék után] sem kerülhetett volna az egye­ temre! Nem, de még ösztöndíjat sem kapott volna. A szocialista tábor országain kívül vajon hol találni olyan egyetemeket, ahol a tanulóknak fizetnek azért, m ert tanulnak és nem fordítva?! Ha ezzel az egyetem becsületes tagjai tisztában vannak, akkor ez m ár

211

Válasszák el magukat „Maiéter katonáitól”, alakítsák meg harcos szövetségüket. Szóljanak ott, ne hallgassanak. Harcoljanak ebben a szövetségben az egyetemeken is a hibák ellen. Tűzzék célul a gaz­ daságosabb bányavezetést, az ol­ csóbb olajtermelést. Szüntessék meg az erdeinkben folyó rabló­ gazdálkodóst, a geodéták pedig kutassák fel a föld kincseit. De né a kapitalistáknak, hanem dolgozó népünknek.

Március 15 hagyománya erre kötelezi a soproni egyetem becsületes fiataljait. Petőfi szelle­ me h ato tta át a 43-as fiatalokat, Kossuth a szabadság eszméiért szállt síkra. De csak akkor lehe­ tü n k m éltó utódai a negyvennyol­ cas szabadsághősöknek, ha a sza­ badság, a szocializmus mellett fe jtjü k ki m inden tevékenységün­ ket. A hazánkon végigsöpört ellen­ forradalom után azt üzenem a soproni egyetem becsületes, nép­ hez hű tanulóinak: ne hallgassa­ nak! Beszéljenek,, harcoljanak az ellenforradalom teljes megsemmi­ sítése m ellett fiataljaink, saját életünk boldogságáért. &s akkor valóra válik Petőfi Sándor szava: „A magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez .. .” Somogyvári László

„ M in t

szá m ű zö tt, ki v á n d o r o l . . . ”

M a jo r R ic h á r d

Érettségi vizsgánk előtt, a Tehetségkutató Intézet javaslata, hogy jelentkez­ zem az erdőmémöki felvételi vizsgára, számomra kellemes meglepetés volt. Annak ellenére, hogy ez a fogalom addig előttem valószínűleg ismeretlen volt, nem számítva az erdők és a szabad természet szeretetét. Mint 20 éves fiatalem­ ber, egészen más terveim voltak. Már kiskoromban is, de különösen a 16-ik évemtől kezdve rendszeresen énekeltem énekkarokban és színelőadásokon, mint műkedvelő szólóénekes. ’49. május 1-én, több fellépés után, külön autóbuszunk elakadt a forgalomban Énekkarunk egyik szórakozásaként, ha volt rá idő és al­ kalom, a kívánságnak megfelelően, áriákat kellett énekelnem. A torlódásban egy ismeretlen ember felkéredzkedett a buszunkra. Néhány nappal ezután az illető felismert közülünk egy fiút a villamoson, és megkérdezte, ki vagyok. Majd pe­ dig gimnáziumunk igazgatójának engedélyével elvitt ismerőséhez, a nemzetkö­ zileg elismert énektanárhoz, Hetényi Istvánhoz. Találkozónk annál is emlékeze­ tesebb volt számomra, mert ott ismertem meg személyesen Gyurkovics Máriát. A kérésnek megfelelően átadtam Hetényinek a magammal hozott kottákat, amit kissé kétkedő pillantás követett. Puccini „Tosca”-jából a Levél áriát (lírai tenor) és Erkel „Bánk bán”-jából a Bordalt (bariton fekvésben). A Levél ária szövegét csak olaszul tudtam, Hetényi szemmel látható örömére, amint zongorán kísért (ugyanis a II. világháborút Olaszországban élte végig). Ezután leültünk és kedvesen elbeszélgetett velünk. Majd pedig azt mondta, hogy szeretne velem foglalkozni. Arra a kérdésemre, hogy mi a tandíj egy órára, a válasz olyan összeg volt félórára, hogy sajnálkozás keretében fel kellett állnom. Az ezt követő leülésem még komikusabb lehetett azon megjegyzésére, hogy tőlem semmit sem kér, mert ő biztos, hogy megtalálja bennem a számítását. Elmondtam neki, hogy beadtam kérvényemet felvételi vizsgára a soproni egyetemre. Azzal váltunk el, hogy ha Pesten maradnék, fel fogom keresni. Akkor láttam őket utoljára. A felvételi vizsgám simán ment. Politikailag sem volt problémám, mert különösem apám részéről, mint iparos család leszármazottja, függetlenül apám magánúton végzett iskoláitól, s középosztálybeli státusától, zökkenőmentesen estem át az akkor már dühöngő „szocializmus” egyre szűkülő rostáján. Úgy hiszem, sőt tudom, hogy későbbi szereplésem annál nagyobb csalódást és ese­ tenkénti felháborodást váltott ki a „haladó politikai nomenklatúra” ügybuzgó harcosaiban. Talán itt, származásommal kapcsolatban érdemes lenne megemlíte­ ni, hogy anyai dédapám Zala megyében, mint hivatásos erdész élt. 1953 végén szereztem diplomát, s a felkínált három állás közül - mely kettő alföldfásítási feladatot adott volna - az igazi erdeit, a Devecseri Állami Erdőgaz-

212

daságban lévő fogadtam el. (Később - némi huzavona után átkerültünk a Magasbakonyi Állami Erdőgazdasághoz.) De csak akkor tudtam meg, hogy száműzetésbe küldtek, amikor két mérnök kollégámmal jelentkeztünk a Devecseri Áll. Erdőgazdaság igazgatójánál, Bocsi Józsefnál. Bocsi kartárs közölte velünk, hogy Pukker Feri („Köcske”) a Padragi Erdészethez kerül, mint erdészetvezető-helyettes, Lippenszky Gyula („Lipy”) és én a Devecseri Erdészethez, mégpedig Lipy lesz a helyettesem. Egyébként jó haverok voltunk, mindhárman csaknem két évig együtt rúgtuk a labdát az egye­ tem focicsapatában. Nehéz volt megértenem az elgondolást a mögött, hogy egy tapasztalatlan, újonnan végzett mérnök tapasztalatlan évfolyamtársa, akinek ugyanaz a végzettsége, legyen az alárendeltje és együtt vegyék át egy 17.000 holdas erdészet vezetését. Akkor az igazgató elém tett egy nehéz páncélládát és annak kulcsát. Kinyitottam. A láda tetején egy köteg üres bérelszámolási karto­ ték feküdt, alatta pedig takaros csomagokba kötve egy halom pénz.??? Bocsi kartárs így: 1953 Elgazdasága a Terv túlteljesítése révén a Devecseri Áll. Erdőgazdaság. Ez a Devecseri Erdészet érdeme, azonban több mint 10.000 köbméter bükk csak papíron van levágva, leszállítva és kifizetve, valójában lábon áll. Ezt az anyagot maguknak '54. április közepéig le kell szállítani. Cuppon Károly erdészetvezető ezt nem tudta elvállalni, mától kezdve ő az Erdőgazdaság köz­ pontjában van alkalmazva. „És leesett a 20 fillér Bemutatkozásunkkor, tiszta vizet öntve a pohárba, bejelentettem, hogy pártonkívüli és hithű katolikus lévén, minden vasárnap megyek templomba. Bocsi József megköszönte őszinteségemet és arra kért, hogy - az ő helyzetére való tekintettel - ezt ne kihívóan tegyem. Régi pártember volt, de jóindulatú. Ha jól emlékszem, előzőleg Heves megyének volt a tanácselnöke. Mindvégig jó viszonyban voltunk. A szakmai kérdésekbe nem avatkozott bele, csupán az ér­ dekelte, hogy a környezetében nyugalom legyen, és hogy ő békében vadászhas­ son. Lényegében erdőgazdaságunknál a diktátor Sípos elvtárs, a fogat- és mezőgazdasági előadó volt, egy meglehetősen faragatlan, nagyhangú és durva ember. Megdöbbenve és türelmetlenül vártam a vele való, előbb-utóbb elkerülhetetlen összeütközést, látva azt a visszataszító és megalázó magatartást, ahogy ő a gaz­ daságnál lévő idős és komoly tudással rendelkező mérnököket és szakembereket kezelte. Az alkalmazottak rettegtek tőle, mert egyben ő volt a PÁRTTITKÁR. A hatalmukkal visszaélő „ hatalmasságok" mindig kihoztak a sodromból. A bükk kitermelésére vonatkozó utasítást végrehajtottuk. Közben megis­ mertem a nyárádi favágókat, közelítő fogatosokat. Sőt annak is utána néztem, hogy ki, mit tud Sípos elvtársról és egy nemvárt „gyöngyszemre” akadtam. Az egyik Jóakarója” megsúgta nekem, hogy a Horthy-rendszerben a híres Jutáson kiképző őrmester volt. Na, jó. Komoly összetűzésre akkor került sor, amikor az erdészet központját Devecserből Magyarpolányba helyeztettem. Sípos elvtárs éppen távol volt, de visszatérve annál hevesebben ellenezte. Összeveszett az igazgatótól kezdve a személyügyin át a főkönyvelőig min­ den politikai „vazallussal” Kitűzték a nagy értekezletet, össze lett hívva az 213

egész gazdaság, és mind az erdészetek. Sietni kellet, mert tudták, hogy bevonu­ lok katonának. Gyönyörű napos idő virradt ránk - a láthatatlanul tornyosuló vi­ harfelhők ellenére. Zoli bácsi, az új polányi fútókocsisom vidáman ügetett ve­ lünk végig a Széki-erdőn, visszafogva Mukit és Hullámot, a bővérű fútólovainkat. Ötünk között (Lipy és két foerdészem: Kiss Józsi bácsi és Csider Feri bácsi) csak néha esett egy-két elejtett, tréfás megjegyzés, sejtetve a készülő ribilliót. Nem kellett sokáig vámunk. Mire beértünk (úgy emlékszem, kisé késve) a köz­ pont úgy tetszett, mint egy feldúlt hangyaboly. Bocsi igazgató megnyitotta a gyűlést. A többire nem emlékszem, csak arra, mikor Sípos elvtárs átvette a szót. Arra sem nagyon emlékszem, hogy mit mondott, csupán arra, hogy rólam volt szó, hogy még az ablakok is remegtek, és egy gemenci szarvasbőgés ehhez ké­ pest csak nyöszörgés lenne. Felelőségre vont, úgy emlékszem, rettenetesen fe­ nyegetőzött. Azt hiszem, mindenki nagyon sajnált akkor, pillanatnyilag, talán csak Lipy nem, mert ő ismert. Megkaptam a szót, aránylag csendesen és békítő hangon próbáltam meg­ magyarázni az értelmét a „bűneimnek”, bár nehéz volt visszafognom annak a forrongó indulatnak a „légnyomását”, amiről csak én tudtam, hogy következik. A meg-megszakító közbeordítások ezt még nehezebbé tették. Aztán „bedob­ tam”, hogy soha az életben még nem tapasztaltam, hogy egy szakmailag kép­ zetlen párttitkár, nagy tudású, idős szakembereket nap mint nap tologasson le, mint közönséges szaros gatyákat, úgy, mint ennél a gazdaságnál. Ezt halálos csend követte. Ezután jelentősen megemeltem a hangom. „Kikérem magamnak azt, hogy egy, a szakmámban tahó párttitkár kibelezzen egy szocialista egyete­ men, a nép pénzén kiképzett szakembert" Körülöttem hitetlenül derülő arcok és szemek sugároztak a biztatást. Aztán újra remegni kezdtek az ablakok, de nem a vörösre puffadt, szólalni képtelen Sípos jóvoltából, amikor „ütőkártyámat” vág­ tam a szemébe: „Milyen alapon és milyen jogon basáskodik és próbál letiporni egy tahó, horthysta, jutási őrmester egy szocialista erdőmérnököt? Úgy hiszem, ezt jó lenne kivizsgálni!!!" A hatás leírhatatlan volt. Nagyon sok barátot szereztem magamnak. Sípos­ sal soha többet nem volt problémám (kivéve egy jelentéktelen kis esetet, ami az ő hatáskörébe esett, de elsiklott felette). Megszületett gyermekünk, Klárika. (Arankával még a diplomaterv megvé­ dése előtt összeházasodtunk). Klárika fizikailag és szellemileg is szépen fejlő­ dött, előjelét adva kiváló képességeinek. Családunk harmonikusan beleilleszke­ dett a vidéki környezetbe, az egyszerű népet értve éppúgy, mint a vidéki intelli­ genciát; a relatív elszigeteltségben. Egyes mérnök kollégáim, irodánk dolgozói, erdészeim, Marci bácsiék (postamesterünk), a helyi iskola igazgatója stb. ké­ pezték közvetlen társaságunk, és nem utolsósorban Elréd, a polányi plébános és környezete; akivel kapcsolatban a figyelmeztetést, hogy békepap, csak kissé későn fogadtam meg. Alkalmi futballcsapatot állítottunk össze, sakk- és síver­ senyt rendeztünk, és igyekeztünk végrehajtani kötelességeinket, ami nem ment mindig simán.

214

Vidékünkön ekkor kezdték a téeszeket szervezni. Engem is megkerestek a megyei tanácsról, hogy az emberek meggyőzése terén feltétlenül számítanak rám. „Ha lesz időm? Miért ne?" Volt rá gondom, hogy arra sose legyen időm. Mikor elkezdődött a szervezés, engemet már a kora reggel lóháton talált, olyan helyeken, ahová autó és motor nem jöhetett. Úgy éreztem magam, mint egy be­ tyár; a legmélyebben eldugott, legszebb „zugokat” bújtam, cinkosaim a fák, cserjék, csermelyek, vadvirágok, napsugár és a fellegeket kergető szél, nem utol­ sósorban az erdő lakói, „vadjaim” társaságában, akik most biztonságban érez­ hették magukat. Ez az idill azonban nem tartott sokáig. A dolog azzal kezdődött, hogy Nyilasi István, egy jó képességű és aránylag iskolázott, de nem megbízható erdészem, a polányi kerület vezetője, bajbajutott. Megtudtam, hogy, összejátszva egy sofőrrel és néhány felterhelővel, ipari fa­ anyagot adtak el. Tárgyi bizonyíték hiányában megüzentem Nyilasinak, hogy tudok a dologról. Valaki figyelmeztetett, hogy vigyázzak mert az ÁVO-nak dol­ gozik, akiket ugyancsak ellát faanyaggal. Kora ősszel újabb lopáson értük ezt a társaságot, de a lopott anyagot sikerült velük visszaszállíttatnom. Egyúttal tudo­ másukra adtam, hogy ez az utolsó eset. Nem fogadta meg. Nem sokkal ezután, egy borongós délelőttön Zolti bácsi vitt gazdasági értekezletre Pápára. Gannát elhagyva megállítottam egy ipari minőségű tűzifával erősen megrakott szekeret. Kérésemre a kocsis átadta a szállítójegyeket, az anyag a pápai teherpályaudvarra volt irányítva. Egy évvel ezelőtt eltűnt egy szállítójegy-tömbünk, amiért tűvé tettük az erdészetet, eredménytelenül. Sorszámáról azonnal felismertem az eltűnt nyomtatványt, Nyilasi által kiállítva és aláírva. Az anyagra nézve nem volt két­ ségem, hogy az honnan származik, bár ott nem volt termelés. A kocsisnak nem mondtam semmit. Megtartva a piros példányt, a papírokat aláírtam. Mire Pápára értünk, 13 szekeret ellenőriztem le. Késésünk miatt az igazgató már dühöngött, de nem sokáig. A revizorral azonnal mentek az állomásra, ahol összesen 72 ton­ na anyag lett lefoglalva. Azonnal meg akarták tenni a feljelentést, de mivel úgy gondoltam, hogy az ÁVO lehet érdekelve a dologban, elfogadták javaslatomat, hogy másnap reggel irodanyitáskor a revizor (Molnár Feri) vegye fel a jegyző­ könyvet, amit ott helyben Nyilasival aláíratunk. A revizor motorját dugja el a polányi felső végen. A papírokat befejezheti a hálószobánkban. Az igazgató (Német János) pedig ne menjen be a gazdaságra, hanem valahol a bíróság köze­ lében várja meg Ferit, és akkor tegyék meg a feljelentést. Minden betű szerint történt. Negyed órával azután, hogy Nyilasit elbocsájtottuk, megjelent irodámban Ányos elvtárs, az ajkai ÁVO-kirendeltség verőlegénye, és követelte a népgazdaságot ért bűntett okiratait. Ártatlanul azt hazudtam, hogy revizorunk épp most ment el az autóbusszal, még Noszlopnál elérhetik. (Az kerülő úton épp más irányban van.) A feljelentés megtörtént, s hogy az egész ügyet gyorsan ,jégre tegyék” - Nyilasit bevonultatták tartalékos katonai szolgálatra, kikapcsolva a civil jogrendet. A kikapcsolás nem sikerült, mert Német igazgató nem volt hajlandó elejteni a vádat. így aztán Nyilasit a

215

tartalékos idő lejárta után véglegesítették, mint politikai katonai nyomozót. Népi demokrácia! Oh! '56 első napjaiban kaptam egy idézést, hogy ekkor és ekkor jelenjek meg puskámmal és fegyvertartási engedélyemmel a Veszprém Megyei Tanács „X” osztályán. Zolti bácsi vitt ki azon az emlékezetes reggelen az ajkai vasútállomás­ ra. Megváltottam a jegyemet és Zolti bácsit hazaküldtem azzal, hogy a 6 órai személyvonattal jövök. Alighogy magamra maradtam, Ányos elvtárs szólít meg vidáman, hogy mi járatban lennék. „ Ó, hát azt itt is el lehet intézni; nem tart sokáig az egész; majd ő hazavitet” Bementünk a „sötét” épületbe, ahol beinvi­ táltak a parancsnoki irodába, és bemutattak X ÁVO-s őrnagynak (a nevére nem emlékszem). Az íróasztala előtti székre ültettek, és elém tettek egy „hivatalos” papírt, amiből megtudtam, hogy, mint azonnali hatállyal a magyar nép ellensége vagyok letartóztatva. Az előttem levő „okmány”-ból az is kiderült, hogy nem segítettem elő a termelőszövetkezetek megalakítását, hogy a magyar nép ellen­ ségeivel tartok fenn szoros kapcsolatot és hallgatom a Szabad Európa és más ellenséges államok rádióadásait (most éreztem először testközelben a „békepapi mozgalom” hivatását); hogy engedély nélkül lőttem szarvast és tartok vadászfegyvert stb. így lettem vadászból „préda” Ezután felszólítottak, hogy írjam alá a papírt. Kértem két tollat, egy kéket és egy pirosat. Mondom a karhatalomnak: hogy kicsoda a magyar nép ellensé­ ge, az egy szubjektív és relatív fogalom, ami egészen más énszerintem, mint azoké, akik ezt a papírt velem aláíratják; ami pedig az orvul lőtt szarvast és a pus­ kámat illeti, az nem igaz; egyébként itt van velem a fegyvertartási engedélyem " Ezután amivel nem értettem egyet, áthúztam, és aláírtam a nevemet. Megkezdő­ dött a „puhítás”; egyelőre civilizált módszerekkel. Hogy el sem tudom képzelni azokat a következményeket, amik rám várnak. Hogy ...! És megszólalt a telefon. Az őrnagy letette és kiment. Közben Ányos sajnálkozott, hogy mindezt el lehe­ tett volna kerülni, de ha meghallgatnám a tanácsait, talán még most is tudna rajtam segíteni. Aztán őt is kihívták; egyedül maradtam, de valahogy úgy érez­ tem, figyelnek. Változatlanul ültem az őrnagy íróasztala előtt, míg kb. de. 11 óra tájban egy szőke, egyenruhás némber behozta a SZABAD NÉP című pártújságot és az íróasztalra tette. Valamikor dél felé, megunva a „légüres teret”, kezembe vettem az újságot és olvasni kezdtem a vezércikket, csak belenézve, mert lega­ lább 4 oldal volt: Hruscsov Sztálint és a GPU-t leleplező, nagy beszéde a szovjet parlamentben. Letartóztatásom pontos dátumára már nem emlékszem, de ez a beszéd villámcsapásként érte a nemzetközi kommunista tábort, és ezen a napon jelent meg először a magyar sajtóban. Engem is villámcsapásként józanított ki a Gondviselő. Sokszor elhangzott környezetemben, s néha még magam is elhittem, hogy szerencsés csillag alatt születtem. Anyám igen hitt benne, és egyetlen fiát, egy különleges anyajegy miatt a hátamon, még Sziriusz apóhoz is elvitte. A Jóslat” olyan sokatmondó volt, hogy ahhoz képest az életem csaknem kudarcnak mond­ ható, így ezt felejtsük is el.

216

A vezércikket olvasva kezembe vettem a piros tollat és aláhúzogattam a csaknem személyesen rám vonatkozó részeket: a sztálinizmus és titkosrendőrsé­ ge emberi jogokat tipró letartóztatásairól, hamis vádakon alapuló vallatásairól és ítéleteiről, kivégzéseiről stb. Valamikor délután 4 óra tájban jött vissza az őrnagy Ányossal, s magyarázkodni kezdett, hogy miért várakoztattak. Amire én azt válaszoltam: „tudom”. Ettől az őrnagy dührohamot kapott; hogy az a vonal, amin ő a napot töltötte, senki által sem lehallgatható. Erre én: "itt van a mai SZABAD NÉP, aminek a vezércikke énrólam szól, de ne fárassza magát az egésszel, csak azt olvassa el, amit aláhúztam és engedjenek ki WC-re, mert már nagyon kell". A hatás csaknem komikus volt. Aztán kivezettek, és miután elvégeztem a dolgom, levittek valamilyen alagsorba, ott bezártak egy gyengén megvilágított, apró kis helyiségbe egy székkel. Nem tudom, meddig voltam ott, mert az órám­ mal együtt elvettek tőlem mindent. Néhány óra múlva felvittek az őrnagy irodá­ jába „beszélgetni”; valamikor éjszaka lehetetett, ugyanis a bóbiskolások között elvesztettem az időérzékemet. Ez másnap is ugyanúgy ment, csak WC-re me­ hettem, enni sem adtak. Valamikor a második napon kibújt a szög a zsákból, ami jellemző volt ennek a sötét társaságnak az intelligenciájára: „ha kibékülnék a Nyilasival és beszüntetném ellene az eljárást, minden el lesz felejtve ” Szellemi nívójukat fáradtan is nevetségesnek találtam. „Én a Nyilasira nem haragszom. De sajnos rossz malomban őrölnek, mert nem én jelentettem fel és a bizonyítékok nem az én tulajdonomban vannak. Én csupán egyetlen tanú vagyok a sok közül, és ha esetleg engem nem találnak abból még több bonyodalom lehet; mint ahogy Hruscsov elvtárs azt kifejtette a szovjet parlamentben. Megér ez annyit maguknak? ” Jó néhány „kihallgatás” után, valamikor a harmadik nap éjszakai vagy haj­ nali óráiban ismét alá kellett írnom egy papírt, amin elismertem: hogy semmi bántódásom sem történt, és minden tulajdonom visszakaptam: elismerem, hogy tevékenységem következtében házi őrizetben vagyok, foglalkozásomra való tekintettel lakásomtól 20 km-nél távolabbra csak az Ajkai Kirendeltség írásos engedélyével mehetek, minden kedden a Kirendeltségen kell jelentkeznem és minden szerdán otthon kell tartózkodnom. Ezután pedig lelkemre kötötték, hogy az itt történtekről még a feleségem sem tudhat egy szót sem. Hajnal volt, sötét és nagy hóvihar. Térdig érő hóban gyalogoltam haza Polányba (9 km), fáradtan, de megkönnyebbülve tudván azt, hogy a nehezén túl lennék. Már derengett, mikor Polány határába értem. Egy lélekkel sem találkoztam. A forgalom a nagy hóesés miatt mindenhol elakadt, a munkásbuszok sem mentek. Csak én. Néha-néha az égre néztem, mert minduntalan a SZABAD NÉP vezércikke ötlött fel előttem, meg a kopasz útszéli nyárfák. Aranka kisírt, álmatlan szemekkel fogadott, és elmondta, hogy az igazgató­ val együtt a megyén és minisztériumon át minden „követ” megmozgattak, de rólam sehol senki sem tudott semmit. Egyszerűen eltűntem. Elmondtam neki mindent. Aztán felhívtam Német János igazgatót, s mikor szóhoz jutottam: „Német kartárs, csak annyit mondhatok, hogy nem mondhatok semmit” Meg­ 217

értette és mindenki más is. Másnap megjelent egy elegáns fekete autó, egy ele­ gáns, feketeruhás „úriemberrel” valamilyen minisztériumból (lehetséges, hogy nekik ment volna a faanyag ?); félrehívott, és bizalmasan elbeszélgetett velem megnyugtatva, hogy a mi országunkban senki sem tűnhet el. Egyúttal meg­ nyugtatott, hogy mindenről tudomásuk van, de mindaz, ami ezzel az üggyel kapcsolatban van, az szigorúan titkos. Valahogy megváltozott körülöttünk a világ. Vadászni már nem mentem. A gazdaságnál bizalmasan közölték velem, hogy készüljünk fel, mert az év végén át leszek helyezve erdészetvezetőnek Bakonyszentlászlóra. Nem éreztem örö­ met, de tudtam, hogy innen el kell mennünk. Egy októberi estén Bartók tanács­ elnök három fullajtárral bekopogtatott az erdészetre, egy papírt lobogtatva, ami­ nek értelmében nem a megbízható személyektől azok lőfegyverét ideiglenesen lefoglalja. Nem vitatkoztam velük. De tudtuk, hogy valami nincs rendben. Más­ nap reggel korán keltem és - szokás szerint - bekapcsoltam a rádiót. A szokásos műsor helyett különös zene; aztán lövések, majd gépfegyverropogás; majd ismét zene. Később egy „síri” hang bejelenti az utcai harcokat. Rövid idő múlva erdé­ szetünk „hangyabollyá” változott, s az események mindannyiunkat drámai se­ bességgel ragadtak magukkal. Még csaknem a reggeli órákat tapostuk s erdészeink nagy része befutott, még a távoli kerületekből is, hívás nélkül. Egy csoportjuk elindult, hogy puská­ mat visszaszerezzék a tanácselnöktől, és hogy felhúzzák egy fára. Kegyetlenül lehordtam őket, mondván, mutassuk meg a kommunistáknak, hogy mi különbek vagyunk és senkinek sem lehet bántódása. A puskámat visszahozták, és Bartók csak néhány nagy pofont kapott. Fekete párttitkáréknál már sokkal melegebb volt a helyzet, őket Aranka csaknem saját kezűleg mentette meg a TSZ-be kény­ szertett parasztok haragjától, de ők is megúszták. Megalakítottuk a forradalmi bizottságokat. Minden a „föld”-ből fakadt, mint tavasszal a vadvirágok. Feladtuk a tiltakozó táviratokat Moszkvától kezdve az ENSZ-ig. A forradalom második napján befutott Tatáról egy fellobogózott katonai terepjáró kocsi vagy fél tucat katonával, Nyilasit keresték. És, érdekes módon, az én esetemet részletesen is­ merték. Kivégző osztag volt. Jól sejtették, hogy én tudom, hol keressék Nyilasit; de én azt hazudtam, hogy nem tudom. Különösen feleségére és két kisgyerekük­ re való tekintette nem árultam el nekik, hogy a szüleinél bújkál Nyirádon. A forradalom után sem tért vissza az erdészethez, hanem a nyirádi bányánál he­ lyezkedett el. Az egész országot magával ragadta a régóta várt felszabadulás érzése annak ellenére, hogy a gazdasági élet rendje „pillanatnyilag” felborult. De az emberek spontán viszonyultak a helyzethez. Tudván a milliós főváros állapotát, megindí­ tottuk a környező falvakban az élelmiszergyűjtést, és 30-án az én vezetésemmel elindítottuk a teherautó-karavánt Pestre. Máshonnan is dőlt a falvak ingyenes adománya, és nyoma sem volt az üzérkedőknek. Pesten érintkezésbe léptünk az ideiglenes forradalmi szervekkel és november 1-jén adtuk le a szállítmányokat a Vásárcsarnokban. Én kimentem anyámhoz Kispestre, de ő a keresztszüleimnél volt Kőbányán. Jöttömre nagy volt az öröm, de sajnos nem sokáig. Másnap volt 218

a találkozóm sofőrjeinkkel, de a megbeszélt helyen csak üzenet várt. El kellett menniük mert megtudták, hogy az oroszok körülzáiják a fővárost. Visszamen­ tem Kőbányára rábeszélni anyámat és keresztszüleimet, hogy jöjjenek velem; lehet, hogy nyugatra kell mennem. Aztán másnap éjjelre megindult a „pokol” Pestről lehetetlen volt kijutnom, így egyelőre maradtunk együtt. A telefon és minden közszolgáltatás megszűnt. Sem Polánnyal, sem Sopronnal nem tud­ tam érintkezésbe lépni. Keresztapám 1945 előtt a Lampartban volt osztályveze­ tő, mivel az hadiüzem volt, a németek 1944 elején nyugatra vitték őket, mind­ ketten perfekt beszéltek németül. A háború után keresztszüleimet B-listázták, a vagyonukat elkobozták, csak alkalmi munkákkal tengették életüket. Édesanyám 1949 után magára maradt. Mielőtt Sopronba indultam, apám beszélt velem, és tudtomra adta, hogy én felnőtt lévén, ő válik anyámtól és újranősül. Erre az én válaszom az volt: „ha ezt valóban megtenné, úgy nézzen rám, hogy most lát utoljára” Soha többé nem találkozott velem. Anyám elhelyezkedett a SIE­ MENS elektromos műveknél, házunktól néhány percnyi járásra. Nehéz élete volt, és én soha sem tudnám neki visszafizetni, amit értem tett. De most, az '56os viharban ismét együtt voltunk, és tudtam, hogy nemsokára mennem kell és anyámat is viszem. Nov. 12-e után elcsendesedtek a fegyverek, már csak az ide­ genjárőrök és fegyvereik őrizték a romba döntött magyar fővárost. Felkerestem még egy-két régi társamat, akikkel a háború alatt a Mária utcai jezsuiták vezetésével az ellenállási mozgalomban vettem részt a németek és nyilasok ellen, majd a háború után a kommunisták ellen. Sejtekben működtünk, amiket nehéz felgöngyölni. De 1948-ban, mikor nagyon meleg lett a helyzet, Kuhár Miki kiszökött; Páter Pálos letartóztatása után 25 évet „ült” Miklóssal soha többé nem találkoztam; most ’56-ban öccsétől, Karcsitól tudtam meg, hogy beállt a francia idegenlégióba. Ahogy „némaság” borult a fővárosra, bementem néha, hogy megtudjak valamit a kijutás lehetőségeiről, de ahol nemrégen még a forradalmárokkal ölelkeztünk, már csak a romok között botorkáltam, más, ha­ sonló „bújkálókkal”, a tekintetünkből olvasva: kik vagyunk. Aranka nevében 21-én kaptunk egy kétségbeesett táviratot Sopronból, hogy rólam nincs semmi hír. Megtudtam, lehet, hogy Szombathely felé indítanak vo­ natot. Anyámmal vonatra ültünk, Cellben pedig átszálltunk egy alkalmi motorra Sopron felé. Feleségem szüleinél nagy volt az öröm, de Aranka és Klárika még Polányban voltak. A táviratot Aranka neve alatt egy barátja a soproni postán adta fel. Azt tudtuk, hogy nekem veszélyes lenne Polányba menni. így apósom ment le Polányba. Valóban jó, hogy nem mentem, mert a „föltámadt” ÁVO nap mint nap keresett. De Arankát még jobban megfélemlítették polányi ellenségeink, akiket lopáson fogtam, különösen egy durva felvidéki telepes, Dávid nevű fel­ terhelő. Mindannyian tudtuk, hogy nincs vesztegetni való időnk. Két-három napi soproni tartózkodás után sógornőm, Mária segítségével, egy teherautósofőr is­ merőse által, szénporos ábrázattal, mint ottani bányász, Brennbergbánya közelé­ ben léptük át a határt; Aranka, anyám és én, Klárikát cipelve, erdőn, hegyen át. Szerencsénk volt, mert akkor már nagyon őrizték a határt. Alighogy átértünk, jött a járőrcsapat farkaskutyákkal, de mellettünk állt már két osztrák határőr. 219

Azonkívül ami rajtunk volt, csak mérnöki oklevelemet és legfontosabb igazol­ ványainkat hoztuk. Megkönnyebbülve bár, de szomorúan néztünk vissza ha­ zánkra a brennbergi hegyekből. Soha nem terveztük ezt a lépést. És amikor ott, „kinn”, elárvulva kérdezte tőlem a hozzám legközelebb álló két személy: „ most mi lesz velünk és hová me­ gyünk?” Nem felejtem rémületüket válaszomra: „ British Columbiába” „Édes Jó Istenünk, hát az hol van? ” „Kanadában " Három éves lehettem, amikor keresztapám könyvtárában találtam egy na­ gyon vastag könyvet, sok képpel: A FÖLD ÉS LAKÓI. Attól kezdve, ha náluk voltunk, még diák koromban is mindig azt a könyvet bújtam, ahol minden or­ szág földrajza, néprajza, természetrajza, ipara és kereskedelme, sőt történelme is részletesen volt le írva és illusztrálva. Kikerestem azt a távoli országot, ahová mennék, ha el kellene hagyni hazámat. És amikor az osztrák magaslatról szomo­ rúan vetettem búcsúpillantást magyar erdeimre, amelyektől lehet, hogy végleg búcsút kell vennem, akkor lelki szemeim előtt feltűnt a zsongó társaságtól félre­ húzódott kisfiú a szőnyegen hasalva egy vastag könyvvel; valahol nagyon messze attól, ami őt körülvette. Kanada akkor már nem fogadott; kivéve a külön repülőkkel szállított zsidó származású menekülteket, dehát mi csak magyarok voltunk. Amerikába vagy Ausztráliába mehettünk volna meg Angliába; én ezt választottam, Kanada domíniumi kötődése miatt. A gyűjtőtáborból vonattal, majd hajóval kerültünk Angli­ ába. Angolul egy szót sem tudtunk, de én egy kicsit beszéltem franciául és né­ metül. Angliában sokan beszélik a francia nyelvet. Munkát is kaptam egy gép­ gyárban, közel Londonhoz, irodában bérelszámolásnál alkalmaztak. A magyar sorssal kapcsolatban talán az angoloknak volt a legőszintébb lelkiismeretfurdalásuk, sok barátot szereztünk. Mégis kicsit nehezteltek rám ( Arankával együtt, aki igen kedvelte Angliát ), mert nem fogadtam el egy erdőmémöki pozí­ ciót az Oxfordi Egyetem Tanulmányi Erdészeténél egy berendezett házzal és aránylag jó fizetéssel, mivel a túlzsúfolt Európából Kanadába igyekeztem. Angliából Észak-Irországba kerültünk, ahol a kormány egy nagy tábort ál­ lított fel a Kanadába készülő magyar menekültek részére. A családosok tenger­ parti nyaralókban lettek elhelyezve. Engem némi fizetéssel a tábor adminisztrá­ ciójában alkalmaztak. Itt értesültünk a soproni egyetem kanadai bevándorlásáról. Rövidesen levelet váltottunk Soós Jóskával, aki csatlakozott az egyetemhez. Kétségbeesett lélekkel készültünk a kivándorlásra. Az írországi táborban a kanadai provinciák befogadási terve alapján közel ezer menekültet kellett elosztani. A British Columbiába induló csoportot ’57. április közepén a Flying Tiger nevű repülőtársaság szállította Kanadába. A már­ cius 15-i ünnepélyen még felkértek, hogy énekeljek, amihez akkor nem sok ked­ vünk volt, de elvállaltam. Sikeres fellépésem ellenére sem hiszem, hogy enyhí­ tettem sorstársaim letargiáján: zongorakíséret mellett énekeltem Kacsóh Pongráctól „Rákóczi megtérését” és Erkel Bánk bánjából a „Mint száműzött, ki ván­ dorol” énekszámokat. Akkor már készülődtünk a hosszú útra, leszámolva a visszafordíthatatlan közelmúlttal, hogy a világ másik végén kezdjünk új életet. 220

Soós Jóska barátommal és évfolyamtársammal ismét levelet váltottunk. Ő akkor már Powel Riverben volt a soproni egyetemi karral, és hívott, hogy minél hama­ rabb csatlakozzam hozzájuk a nyári munkalehetőségek és az egyetemi tantestü­ letben való elhelyezkedésem érdekében. Közeledett indulásunk napja, majd útra keltünk. A minket szállító repülőgép csak Edmontonig repült, mert B.C. (British Columbia) már nem fogadott több menekültet. Minket, mint családosokat, egy hotelban szállásoltak el. Az akkor még igen fejletlen „vadnyugati” Edmonton nem a legjobb benyomást keltette bennünk. Érkezésünk napján az utcákat ko­ szos, vastag jég és fekete por borította, -10°C hőmérséklettel; 24 órával később bokáig érő sár és +27°C hőség. Volt is mit hallgatnom Anglia után. Hallgattam is, mert nem ez volt számomra a „végállomás” Még egy hetet sem voltam ott. Mivel családomat biztonságban éreztem, úgy döntöttünk, hogy vonattal B.C.-be megyek. Ott keresek munkát, és amint lehet, elküldöm az útiköltséget és bérelek lakást. Megváltottam a jegyet és vonatra ültem. Csodálatos út volt, ahogy a prériről a Sziklás-hegységbe értünk, és a vége­ láthatatlan, több ezer méteres hegyláncok között a Csendes-óceán partján fekvő, festői szépségű Vancouverba ért vonatunk, több mint 24 órás utazás után. A hófödte csúcsok és széltől tépett, magas gerincek alatt húzódó hatalmas erdősé­ gek között csattogó kerekek üteméhez dúdolták emlékeim a dalt: „Őszi harmat után, Nagy hegyeknek ormán, Fújdogál a hideg szél...”; valahogy úgy éreztem, mintha hazajönnék; valahonnan a nagyon messzi múltból. A vancouveri autóbuszállomáson jegyet váltottam és felültem a Powell River-be tartó autó­ buszra. Ez egy több mint 100 km-es út két helyen tengeri hajójárattal kombinál­ va. Egész éjszaka úton voltam, és valamikor a hajnali órákban értem Paul Riverbe. Vagy 3 órát egy pádon dideregtem, míg reggel lett és megkerestem a soproniak táborát, ami a háború alatt katonai tábor volt. Akkor a helybeli papír­ gyár tulajdonát képezte. A még táborban található ismerőseim nagy örömmel fogadtak, mert akkor már a soproni társaság nagy része szétszéledt a nyári mun­ kára, hogy az induláshoz szükséges pénzt megkeressék. Itt volt legnépszerűbb fiatal tanárunk, Adamovich László, akitől az út-, vasút-, és hídépítés tudományát tanultuk; Baranyay Jóska mikrobiológus és az erdőművelés adjunktusa, család­ jával együtt legigazabb barátunk; Sziklai Őszi, az erdőtelepítés nemzetközileg ismert szaktanára; Jablánczy Sándor, volt művelés professzorom; és még többen tanárok, tanársegédek és volt évfolyamtársaim közül, akikkel - és sok esetben családjukkal is - szoros kapcsolatunk volt akkor és jelenleg. Ugyanitt ismerked­ tem meg több tanárral és sok diákkal is, akiket előzőleg nem ismertem és ezután bővítették baráti körünket. Külön ki kell emelnem vadásztársaimat: Baranyay Jóskát (aki sajnos már jó néhány éve nincs velünk), Soós Jóskát, Szy Fürit és Budai Gézát, akik közül ekkor csak Baranyay Jóska és Szy Füri volt ott. Nehéz lenne élethűen érzékeltetni azt a lelki állapotot és letargiát, amelybe a száműzetés első éveiben az '56-os Magyar Forradalom menekültjeinek túl­ nyomó része roskadt. Sokan voltunk, akik évtizedekig sem hevertük ki drága hazánk csaknem megsemmisítő összetörését és megaláztatását a világ hatalmasai 221

által, aminek a Szovjetunió csupán egyik szereplője volt. Századunk világhábo­ rúinak, Trianonnak és az antant hatalmi Játékának” még napjainkban, az új ezredforduló küszöbén sem látjuk a végét. Hazánk ma is éppúgy játékszere en­ nek a politikai játszmának, mint az elmúlt 90 évben. Sorsunk különös iróniája­ ként honvágyunkat, sajnos, semmi sem látszik úgy csillapítani, mint az ezredfor­ duló utolsó 10 évének magyar politikusai...

222

Pannon

n a pl ó és je l e n t é s

P e é r y Re z s ő

Részlet a szerző Tanulmányok a magyar forradalomról (Auróra Könyvek, München, 1966) című, Borbándi Gyula és Molnár József szerkesztette könyvben megjelent művéből.

A Dunántúl egy határszéli egyetemi városkájában éltem át az Októberi For­ radalmat. Előbb, mint ámuló, de aggályos szívű, mert növendékeit féltő nevelő, majd az Ideiglenes Nemzeti Tanács városi vezetőségének tagja, intézkedői és cselekvői minőségben. E kétfajta - egymástól annyira különböző - nézőszögnek és élményhely­ zetnek megfelelően naplószerű beszámolóban szólok a néző, és működésünket összefoglaló jelentésben a cselekvő kortárs élményiről. Az erőszaknélküli, a vértelen hatalomátvétel szemlélője, majd szereplője lehettem, s e feljegyzésben városunk egyetemi ifjúságának erről a nagyszerű tettéről szeretnék számot adni. Mivel e sajátságos, majdnem hihetetlen történet legfontosabb szereplői odahaza maradtak,, még mindig nem nevezhetem meg az esemény helyét. Akikhez ezek a sorok szólni kívánnak, azok amúgy is felismerik majd. Azoknak, akiktől tarta­ nunk és félnünk kell, maradjon e történet ködben, minden részlete homályban, mintha képzeletem alkotása lenne. Részben nyilván az is. Mert nem az eseményeket mondom el itt, hanem emlékeimet az eseményekről. Az emberről szeretnék beszámolni, aki előbb passzívan élte át a változást, míg egyszer csak ott volt maga is a nemzeti tragédia szereplői között, mint ahogy ott volt végül szívvel és lélekkel szinte minden emberével az egész Magyarország... Október 23. Kora délelőtt távbeszélőn igazgatói értekezletre rendelnek a pártház ta­ nácstermébe. Körülöttünk az immár befejezett múltnak ható korszak rekvizitumai: felkunkorodó szélű, kifakult papírszalagok öntelt és indulatos felkiáltó mondatokkal, a sarokban téglaszínűre fakult poros zászlótekercsek, az előadói asztal mögött Lenin haragos mellszobra gipszből. E pillanatban, amidőn megilletődötten és mint mindig, ismét félelemmel eltelt szívvel várakozunk a jól is­ mert teremben, idejétmúlt és valószínűtlen mindez. A nyár és a koraősz alapjá­ ban megrendítette az intézmény jelentőségét. Valahonnét a harmadik szobából telefoncsöngés szűrődik át panaszkodóan és türelmetlenül, mintegy figyelmez­ tetésül, hogy a Házat kívülről és felülről irányítják. Ám a kagylót késedelemmel

223

veszik fel; a feszült helyzetben mintha jelképes lenne ez az elhagyottan felcsörgő telefonsírás, a vontatottság, amellyel a készüléket kezelik. Városunkban a főiskolások két napja rendezték meg hatalmas visszhangot felverő alakuló értekezletüket az egyik nagyüzem kultúrpalotájában. Pontokba foglalt követeléseik türelmes modorban, tartózkodó hangnemben, de tartalmilag annál határozottabban szállnak szembe a Központi Gondnokság személytelen zsarnokságával, s a „mit kíván a magyar nemzet” márciusi szózatának szellemé­ ben követelnek szocializmust gyarmati függőhelyzet nélkül, demokráciát és nemzeti önrendelkezést a javak és sorsok, gondolatok és álmok felett. A pontok gépelt sokszorosításban ott forognak már a városi lakosság kezén. Amidőn mindannyiunk előtt nyilvánvaló, hogy a gondolat szabadsága a cselekvés szabadságát érlelte ki, mit akarnak tőlünk, a helyzetnek minő megol­ dását tervezik, milyen közbelépést óhajtanak tőlünk, tegnapi diákjaink országos fellépésének szabadító, válságos pillanatában? Amikor az alacsony termetű, kövérkés előadónő beszélni kezd, lassan eloszlik szorongásom. T-nét évek óta ismerem. Továbbképző tanfolyamain hóna­ pokig volt módom kitanulni lelki alkatát. A félműveltek utánozhatatlan bizton­ ságérzetével gyötört a Rövid Tanfolyam már nemcsak a szavakat, hanem a hangzókat mérlegelő magyarázatával. T-né a szociálisan sérültek közé tartozik. Szolgáló sorsból emelkedett a sztálini korban a pártoktatók kasztjába. Műveletlensége és korlátoltsága ebben erőteljesen segítette. Ám most gimnáziumot kell végeznie, azóta kegyes és jóindulatú hozzánk. D., aki tisztességes, jó szándékú ember a rózsaszínű házban, nincsen oda­ haza, így hát a kövérkés és velünk szemben újabban leereszkedően kegyes T-né képviseli az Eszmét és a Szervezetet. Most rendkívül izgatott. Érzi, sejti, hogy a helyzet követelménye jóval meghaladja erőit. Kigyulladt arccal lobogtatja kezé­ ben az egyetemi ifjúság nyilatkozatát. Dunántúli dialektusban, de a szóvéget erősen felütő funkcionáriusi hangsúllyal, a párthivatalnokok tipikusan merev le­ lecsapó gesztusaival ismerteti a Gondnokság álláspontját a határozatokról. Nyil­ ván a megyeszékhelyről oktatta ki róla az imént türelmetlenül berregő távbe­ szélő. Legnagyobb örömünkre és meglepetésünkre ez az álláspont a korántsem kertelő főiskolás követelmények iránt meglepően elnéző és nagyvonalú. Az egyetemista „deákság” - mert így mondja - kívánalmai alapjában véve helyesek és időszerűek. Egy pontban azonban semmiképpen sem lehet egyetérteni velük. Szeretné megértetni velünk ennek a meggondolásnak a helyességét. Ez a pont a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásának az ügye, a külpolitikai semle­ gesség tarthatatlan kívánalma. „Ez azt jelentené, hogy országunkat kiszolgáltat­ juk az imperialisták hódító szándékainak. A jelenlegi világhelyzetben nem le­ hetünk semlegesek, elvtársak.” Helyeslés és bólogatások helyett feszült, kínos csönd a teremben. Az oszt­ rák példa nem arról győzte meg Magyarország ámuló lakosságát; hogy a semle­ gesség megvalósíthatatlan követelmény. Ausztriát az oroszok és amerikaiak lojális egyetértésben hagyták el. Az osztrákok „szállták meg”, nem az imperia­ 224

listák. Valamennyien szilárdan hiszünk a semlegesség esélyében, itt a határszé­ len s érveket várunk. T-né ehelyett patetikusan szavalni kezd, s a szovjet hadse­ reg jelenlétének szocialista előnyeiről szól. A kis termetű, kövér asszony arca a ráeső fényben verítéket tükröz. „Imperalisták” - következetesen így ejti ki a szent szöveg varázsszavát, egy hangzóval kurtábban, hiszen vérbeli funkcionári­ us, s a helyzet magaslatán érzi magát e nehéz órában. Ahogyan itt csapkod és szaval előttünk, érzi talán, hogy e kenyerét jelentő ámítással egyedül van a te­ remben. Ránk iskolaigazgatókra nem ez a jól ismert lemez hat az „ugrásra—kész imperalistákról”, hanem a bizonytalanság a félreérthetetlen ifjúsági reformkö­ vetelések megítélésében: a meghátrálás az ésszerűség és józanság irányában. Az orosz csapatok jelenlétén kívül T-né a reformprogramot tárgyalási alapnak haj­ landó elfogadni. A telefon tehát óvatosságot sugall a kihívás helyett. „Önök pedagógus elvtársak jól érezték és látták, milyen hibák történtek eb­ ben az országban a személyi kultusz idején. Most szembe kell néznünk az ifjú­ ság ösztönös válaszával ezekre a hibákra.” A Kétely és Alku szelleme tehát ott hat a Szervezet Központjában. Már csak egyetlen ponthoz ragaszkodnak. Valamit mondani kell válaszul. Mivel sok van amúgy is a rovásomon, nem oszt, nem szoroz, ha a bűnlistát megtetézem. Felszólalásomban utalok arra, hogy a múlt nagy mulasztásai és bűnei miatt forradalmi válságba került az ország. Nagyszerű és okos dolog, ha az olyan ki­ élezett, drámai helyzetben, mint a jelenlegi, a kormány és az uralkodó párt tisz­ telni és legalábbis meghallgatni kívánja az ellenzék - ezúttal a többség - óhajait. Történelmi érdeme lesz a pártnak, ha a jelenlegi helyzetben nem fordul szembe a nemzet akaratát és vágyait kifejező ifjúsággal. Megkönnyebbült lélekkel távozunk a Mindenható Szervezet székházából, abban a hitben, hogy mégsem lesz robbanás; mert íme, a hatalom a válság órájá­ ban belátja, hogy az ifjúság egésze ellen nem veheti fel a harcot. Nem kértek közvetítő szerepre a lázadó ifjúság és az államhatalom uralkodó felfogása között, nyilván azért, mert a vezető párthivatalnokok ebben az órában maguk is tanács­ talanok voltak. (Később úgy hírlett, hogy T-né a pártházból egy nappal később kérte táv­ beszélőn az orosz csapatok segítségét.) A délután eseményei igazolják ezt az indokolatlannak látszó derűlátást. A három főiskola ifjúságának felvonulása - az első alulról kezdeményezett, a nem­ zet tömegéből kiinduló akaratnyilvánítás a fordulat éve (ha nem 1945) óta, a legcsekélyebb zavaró mozzanat nélkül megy végbe! Mi történt itt, milyen csoda, minő változás és varázslat ment végbe Mintha egy csapásra megváltozott volna a népi demokrácia eddigi, minden spontán kezdeményt csirájában megsemmisítő hatalmi gyakorlata! Szívbemarkoló, megrendítő, látomásszerű koradélután! A városi emberek tudták már, hogy jönnek a „fiatalok az egyetemről”. A műhelyek, boltok, hiva­ talok, lakások, iskolák népe sűrű rajokban lepte el a főútvonal mindkét járdáját. Három óra után a várakozók sorfala között vonult végig az egyetemi hallgatók némán tüntető, hatalmas oszlopa. Vagy ezerötszáz diák, hatos sorokban, szoro­ 225

san felzárkózva, lányok és fiatalemberek vegyesen. Elől néhány nemzetiszínű zászló, s egyetlen transzparens háromszavas szöveggel: „Együtt a lengyelekkel” A csoport elején babérkoszorút visz két társuk. Az éles őszi fényben szótlanul, emelt fővel haladnak, végig a történelmi város helyenként még mindig romos, sebes palotái és polgárházai előtt, hogy a várostorony tövében megkoszorúzzák a negyvennyolcas forradalom alig észrevehető finom kis emlékoszlopát. A hatóság - mint később megtudtuk - néma tüntetést engedélyezett és a felvonulás néma is maradt. Talán ez adta meg erejét: a néma tüntetés alighanem beszédesebb, erő­ teljesebb, kifejezőbb a hangosnál. A felvonuló ifjúságot csodálkozó, megilletődött, mosolygó arcok sorfala bátorítja a járdáról. A fiaink. A lányaink. A mi főiskolásaink. Ezek a bátor , nagyszerű gyere­ kek. Ezt mondogatják, ámultán, ezt ismételgetik a járdán, ahol párhuzamosan, nehézkesen velük mozog-csoszog a nézősereg. A felvonulók arca önérzetes, komoly és gondterhes. Itt ott a rendező fiúk utasítása hailik: Ne engedjetek ma­ gatok közé senkit. Aztán a járda felé vetik, magyarázólag a jelszót, amit abban a pillanatban csak ők vesznek komolyan: Provokátoroknak nincs helye köztünk. A városháza előtt a hivatalnokok, funkcionáriusok, katonatisztek zavart mosollyal, érdeklődve, meghökkenten szemlélik a menetet. Ott állok egy katonatiszti cso­ port mögött. Stramm gyerekek az anyjuk szentségit - ezt nem mondhatta más, mint népi demokratikus katonaember, ez az ő szavajárásuk, válaszuk a csodára, amit most megélnek. D. is ezt mondaná, így válaszolna a Recrudescunt vulnera ősi üzenetének erre a sajátos októberi felújítására. Milyen az utca az áramütés után? Mert a diákok megkoszorúzták az emlék­ szobrot, elénekelték a Himnuszt és visszahömpölyögtek az egyetemre - mindez csodálatos rendben történt, de mi más volt a most megélt tüntetés, mint egy bé­ kés forradalom első méltóságteljes, sikeres, de kiszámíthatatlan hatású megnyil­ vánulása? Az emberek kint maradnak az agorán, a levegőben ott él tovább a felszabadult akarat, a sors feletti rendelkezés mámora és varázsa. Október 24. A budapesti rádió, amelynek hullámhosszára reggel félhétkor feleségem keze a kereső gombját csavargatva, ébredésünk utáni pillanatokban rátévedt, helyszíni közvetítést ad a budapesti felkelésről. [...] így indulunk a szokott időben a két gimnázium felé, ahol, délelőttünk elte­ lik. Az iskolában a rendkívüli reggelnek megfelelően rendkívüli a helyzet. A nevelőket arra kérem, legyenek tekintettel a villamos légkörre, a drámai sorsfor­ dulóval járó feszültségre. Oldja meg az órákat ki-ki értelme, lelkiismerete és szíve szerint. Mint kiderül, az alsó osztályokban még van tanításféle, de a felső osztá­ lyokban a hangulat rendkívül feszült. Budapesten az ifjúság a főszereplő: nem­ zedékük forradalmi drámája a fiúkat a felnőtteknél is erőteljesebben foglalkoz­

226

tatja. A nagy vállalkozást a saját ügyüknek tekintik, s nem hajlandók mással foglalkozni. Csakhamar rádiót kerítenek, szerelnek be az osztálytermekbe és szótlanul, egymást átölelve kuporodnak köréje. A városban kísérteties csönd. Aki csak teheti, a rádió mellett ül, ha nem otthon, a munkahelyén. Az emberek kapualjakban, az üzletek előtt beszélik meg a legutóbb hallottakat. Katonát, rendőrt nem látunk a városparkra néző ablakok­ ból. Délben két anyóka galambokat etet a főtéren. Amidőn a galambsereg kék cikkázással lesurrog vagy felrebben, számysuhogással telik meg a levegő. A suhogás mögötti csendben felcincog valahol a pesti rádió félelmes operett meló­ diája, e halált és jajszót elfedő hangkulissza. A félelemtől és fájdalomtól megkö­ vültén hallgatjuk. A színes melódiákat megszakító közlések mintha tudatosan a kétségbeesés örvényébe kívánnának hajszolni valamennyiünket. A kormány most, már - tragikus késéssel - felismeri, hogy az ország Nagy Imrére vár. Most már ő a miniszterelnök, de Gerő tartja kezében a párttitkári, tehát a vezető pozí­ ciót. A kormányban a Rákosi korszak siralmas kreatúrái. Délután L.-től megtudom, hogy együttes diákkezdeményezés van folya­ matban az orosz nyelvtanulás ellen - az orosz csapatok fellépésére való hivatko­ zással. Az osztályok ezt hol udvarias formában közölték tanárjaikkal, hol pedig ahol ellenállással találkoztak - oszlopba állították könyveiket és hallgató sztráj­ kot kezdtek. Ahol a tanár erről tudott, megelőzte a tüntetést és egyszerűen tár­ gyat cserélt, vagy szabad foglalkozást rendezett. Az ilyenfajta helyzetek kiélezéséhez mindig két fél magatartása szükséges, a bölcsesség pedig sohasem olyan életmentő erény, mint polgárháborús időkben. Az emberek keresik egymást, társakra, barátokra, közlésre van szükségük. És várunk, riadtan, félelmes szívvel lessük, mi lesz. A helyi hatóság türel­ mesen és értelmesen viselkedik, azaz nem fenyeget, nem plakátoztat rendelete­ ket. Iskolai életünket sem bolygatja a körtelefon. Az okos ember pedig ilyenkor nem fordul a hatóságokhoz. Foglalkoztatni a tanulókat, ahogy lehet - ebben egyezünk meg. A külföldi adóállomások szerint a budapesti felkelés világesemény. Ezt ta­ karja a Hoppsza Sári és a felkelőknek küldött amnesztia üzenet. Október 25. Egy ifjú kollégánknak nagy nehezen sikerült hazavergődnie Pestről. Vízió­ szerű élményeket mond el. Látta egy hatalmas tankoszlop támadását a budai utcákon; elmondja, hogy a felkelők mint osztottak fegyvert egy hídfőnél - min­ den járókelőnek. Délben erőteljes szóváltása támad kollégiumunk gondnokával, aki maga szegény ember, de veje vezető funkcionáriusa a megyének. A gondnok - behemót, durvavágású ember - indulatosan szidalmazza a felkelőket. Ezúttal azonban éles visszavágások érik, amitől 1945 óta elszokott. A fiúk - akik soha­ sem szerették - fenyegető, dacos pillantásokkal figyelnek, a helyzet már-már robbanáshoz közelit. Az igazgató derék, bölcs, jó humorú, tapintatos dunántúli

227

fiú. Valahogyan elsimítja a dolgot az utolsó pillanatban, more patrio, ahogyan ez itt már szokás. A rádió mellett töltjük a napot, immár abban a tudatban, hogy a rémképek a valóság kompozíciói. Közben lelkiismeret fúrdalás gyötör: Pest egyedül harcol és cselekszik, mi vidékiek nem vagyunk benn a felkelés áramkörében. A ke­ gyetlen centralizmus, amellyel egy évtizede bénítják a vidék életét, most erőtel­ jesen kihat a felkelés sorsára. A népi demokratikus rendszerben a főváros volt az ország, a vidék csak a pártsajtó hasábjain szerzett tudomást arról, hogy létezik. Soha a vidék nem volt jelentéktelenebb, mint ebben a hatalmi rendszerben. Most - e törvénynek megfelelően - ismét nézők vagyunk csak a drámában. A városban feltűnően nagy a csend. „Pártunkkal és kormányunkkal” a nyílt színen, hála a Sorsnak, nem azonosítja magát senki sem. A városháza diplomati­ kusan visszavonul a maga területére, közigazgatással foglalkozik, nem politizál. (Nyilván rádiót hallgat, mint mi az iskolában.) A rózsaszínű ház sem jelentkezik újabb kezdeményezéssel. Az utcán nem látni egyenruhát; mintha a polgárok vették volna újból birtokukba a várost. Mint hírlik, az üzemekben jelen vannak a munkások, de termelő munka csak a malmokban, kenyérgyárban és a vágóhídon folyik. Egyebekben az általános sztrájk állapotában vagyunk. A vasutasok is sztrájkba léptek. Az iskolában röpcédulák jelennek meg a faliújság tábláján, amelyet eddig nem kevés humorral és iróniával - a nagypolitika szigorú mellőzésével - teljesen az iskola belső ügyeivel foglalkozó glosszákkal közös szerkesztésben láttunk el anyaggal. A fiúk most - mintha meg kellene erről győzniük minket, s mintha nem tudnák, mi a véleményem erről - az orosz nyelvoktatás fakultatívvá tételét, a marxista történelemkönyvek bíráló felülvizsgálását, illetve azonnali kivonását, a vallásoktatás szabadságának helyreállítását, önálló diákszervezetet követelnek és bejelentik csatlakozásukat a főiskolások mozgalmához. Mivel a Megyei Tanács emberei - akik között nyilván van polgári ruhás rendőrtiszt is - erre járnak a városban, a cédulázást még veszélyesnek tartom, s a papírlapokat az órák megkezdése után összeszedem. Pótlásukról a fiúk villám­ gyorsan gondoskodnak. Később az iskolai irattár nevében köszönetét mondok a forradalmi gyűjteményért, amelyet majd gondosan megőrzünk, mint elődeink is megőrizték az ifjúságnak az iskola vezetősége ellen intézett röpiratait 1848-ból. Aztán megegyezünk abban, hogy egymás pleonazmusként ható meggyőzése helyett a főiskolások pontjait függesztjük ki a falitáblára - s ezzel a béke az át­ meneti közjáték után újból helyreáll. Óvatosságom helyesnek bizonyult: délután a megyei lap szerkesztője funkcionáriusforma emberke - járt nálam, s kért nyilatkozatot az eseményekről, amiből arra következtetek, hogy a Régi Rend a megyeszékhelyen elevenebb és kezdeményezőbb, mint nálunk, intézményei még fennállnak, hivatalnokai még tevékenykednek. Határszéli városkánkban, mely történelme folyamán olyan hagyományos ügyességgel diplomatizált, békült és egyezkedett Császáriakkal és Felkelőkkel, mintha egy bizonyos átmeneti, csendes interregnum alakult volna ki. A Régi 228

Rend visszavonult a színről, „pártunk és kormányunk” nevében senki sem ingerli a lakosságot, az új Magyarország pedig lehet, hogy készülődik valahol a háttérben, de még nem jelentkezik. Egyelőre várakozik és a rádió mellett kuksol mindenki. A pesti állomás második napja beszél a felkelők utolsó maradványai­ nak felszámolásáról, ám fenntartja kimenő tilalmat s a szabadságharcosoknak immár óráról-órára hosszabbított határidővel kínálja az amnesztiát. Erre olykor sportszerűen figyelmeztet: Még két óra van hátra. Még egy óra. Egy fél. Még tíz percet engedélyez azután. Ám a fegyverletétel bejelentése elmarad, helyette újabb határidő megjelölése következik. Este sétára indulok a kihalt, csendes utcákon. Útközben: figyelmeztetnek a tetők felett átsuhanó, keresgélő fényfoltokra. A város feletti dombsorról tankok fényszórója pásztáz végig rajtunk. Az oroszok állítólag itt vannak páncélosaikkal a közelben. A dombokról figyelik a várost, mint macska a lába előtt kerengő egeret. Szörnyűséges, félelmetes ez a várakozás, ez a bizonytalanság, ez a kiszol­ gáltatottság. Aggályokkal és szorongással gondolok a jövőre. Október 26. A hajnalba nyúló rádióhallgatás egybemossa a napok határait, úgyhogy reggelenként kimerültén, ám a társas együttlét hatására meg-megújuló belső lázban találkozunk a gimnázium tanári szobájában. Tanításról persze továbbra sem lehet szó, ám a szülők és az ifjúság érdekében együtt kell tartanunk a diáko­ kat. Iskolai tevékenységünk egyetlen - nem kis - gondja, hogy elejét vegyük a szenvedélyek kirobbanásának. A városi oktatási osztály is ezt az álláspontot képviseli: kihívó, ellenállásra ingerlő központi utasítások helyett a józan várako­ zást ajánlja. Az ifjúság ragaszkodik a rádióhallgatás szokásjogához, egyebekben nem nehezíti meg munkánkat e felette szabályszerűtlen iskolai együttlét fegyel­ mének fenntartásában. Délelőtt telefonhívás érkezik, nem a városházáról; ahonnét utasításainkat kapjuk, hanem a pártházból. A kövérkés előadónő beszél, ezúttal támadó, izga­ tott és éles hangnemben, felelőségre von, miként engedhetem meg, hogy diák­ jaim leszereljék a szomszédos postaépület tetején levő óriási vörös csillagot. Elönt a rémület: ez a csillag hatalmas vaspóznán vagy ötemeletnyi magas­ ságban trónol felettünk. Aki megközelíti, életét kell kockára tennie. - Egy pillanat múlva visszahívom, elvtársnő. Kiszaladok, amúgy kiskabátban. Látom, hogy a téren nagykaréjnyi ácsorgó bámul felfelé, akár a gimnázium ablakaiból kikandikáló gyerekfejek fürtje. A z épület mellett a homlokzatnak támaszkodó tűzoltólétra. Odafenn a magasban néhány tűzoltó szakszerű óvatossággal matat az óriás csillag testén. Idelenn rendőrkordon, nehogy a lehulló alkatrészek kárt tegyenek valakiben. A csillagot valóban leszerelik - a városi tűzoltók a városi rendőrség jelenlétében. Az embe­ rek a művelet műszaki nehézségeit méltatják, féltő és bátorító kiáltással üzennek a magasba. A diákok kíváncsian, izgatottan figyelik a látványt, hiszen vörös

229

csillagot leszerelő tűzoltóságot egy népi demokratikus államban most látnak először. Ezzel a szerepléssel a városi karhatalom, a rendőrség magatartása is nyilvánvaló. A rendőrség azonosult immár a felkelés ügyével! Ezek szerint egyelőre - avagy láthatóan a városi hatóság nincsen "pártunk és kormányunk" oldalán. Az újságot igen határozott hangon közlöm telefonon az előadónővel, aki még mindig nincsen tisztában a pártház elszigeteltségével, s a valódi helyzettel, mert azt hiszi, ugratom csupán. Aztán leteszi a kagylót, hiszen nyilván más gondja van, semhogy elnézést kérjen. Délben félelmetes zaj veri fel az utcák csöndjét. Ez már nem a meg­ könnyebbülés trécselésből és kommentárokból szövődő zaja, hanem a bosszú kiáltása, a megtorlásra készülődök vad moraja, amely könyvtárszobámig hatolva szorongással és félelemmel tölt el. Később szemtanúk mesélik, miként szabályozták meg ezt az áradatot a ná­ lam bátrabb, jóindulatú és leleményes emberek. A város belsejében ijesztően hatalmas, fékezhetetlennek látszó tömeg kö­ vetelte a hatalom jelképeinek eltávolítását. A piactéri orosz emlékoszlop, e fáj­ dalmas jelkép előtt - ahová évente több ízben rendelték ki fárasztó kényszerün­ nepre az embereket - a helyzet válságosnak látszott. Ám a kivonuló rendőrség a főiskolásokkal együtt elmés és hatásos beavatkozással vetett véget a szenvedé­ lyek baljós leheletű kitörésének. Kordont vont az egyetemistákkal a hódoltságot hozó felszabadítók emlékoszlopa köré, s a város fiatal rendőrparancsnokának vezényletével maga döntötte le az emlékoszlopot, mielőtt a tömeg e munkával kárt tehetett - volna egynémely vigyázatlanban. A jóvágású, határozott fellépésű őrnagy a taps és vivát után legényeivel és a főiskolásokkal barátságosan szét­ oszlatta a tömeget. A jelképek - mint szerte az országban - a mi városunkban is túlméretezet­ tek, ízléstelenek, bizánci stílusukkal sajátságosán és feleslegesen kihívóak vol­ tak, hitetlennek, hivőnek egyaránt, ha maradt volna is hívőnek valaki. A város­ kép nem szenvedett, hanem nyert eltávolításukkal. Alkonyattájban váratlan telefonzaj ver fel tűnődésemből az irodámban. A fakópíros neobarokk házból szólít az előadónő. Komor és elszánt hangnemben mondja a körtelefon szövegét. Az "üzemünkben" dolgozó megbízható párttagok jelentkezzenek azonnal fegyverekért a pártházban. Optimizmusunk tehát korai volt: a másik oldal eszmélni és védekezni kezd, illetve most már támadni kíván. Jelentkezzenek fegyverekért - ez igen konkrét, félelmes beszéd. A polgárháborút tehát mi sem kerülhetjük el. Lefekvés előtt megjön a hír - hiszen kisvárosban élünk hogy a felhívásra egyetlen lélek sem jelentkezett. A városban e pillanatokban tehát nincsenek megbízható elvtársak, akik fegyverrel a kezükben védelmeznék "pártunk és kormányunk" ügyét. E vereség után a kövérkés előadónő - az ügy egyetlen har­ cos aktivistája - számot vetett a helyzettel, kivonult a parancsnoki toronyból és eltűnt a városból. A házban másnap már a Pestről hazatért D. üldögélt, akit a polgármesteri székből kizavarva neveztek ki párttitkámak jó néhány hónapja, 230

hogy a felelősebb pozícióban annál biztosabban zúzza össze magát. Nyugodt, jóindulatú, talpig becsületes lénye a legjobb kezesség arra, hogy a fakópíros kastély ezentúl semleges marad. D. a város ügyeinek lelkes és értelmes szolgá­ latában sokunk igaz barátja lett: immár őt féltjük a fakópíros házban a forrófejűek esetleges rajtaütésétől. No, de erre talán nem kerül sor, hiszen a rendőrség közben megalapozta tekintélyét az utca előtt. Késő este megered az eső. A pesti rádió újból úgy viselkedik, mintha a fel­ kelést már leverték volna. Szétszórt csoportokról, menekülés közben eldobált s elhagyott fegyverekről beszél, foglyokkal vesz fel helyi közvetítést és amnesztiát kínál. Sétára indulok, hogy forró fejemet lehűtsem, hiszen ezen az izgalmas na­ pon estünk át vérontás nélkül a forradalmi tűzkeresztségen. A főtér sarkán néhány ember álldogál a városi rádió megafonja alatt. Igen fáradt, fakó hangon olvas be valaki, szinte gépiesen valamilyen hiva­ talos közleményt. Nem hátul felütő, hanem normális hangsúllyal ejti a szavakat, tehát alighanem diákféle. Nyilván sokszor ismétli már az előtte levő szöveget, attól olyan monoton az előadásmódja. A szűkszavú közlemény egy megegyezés szövege, amelyet az imént fo­ galmazhattak meg. Megtudjuk belőle, hogy a forradalmi megmozdulást kezde­ ményező Diákszövetség ma délután megegyezett a járás katonai és rendőri egy­ ségeinek parancsnokaival. Az aláírók azonosítják magukat a nemzeti felkelés ügyével és a MEFESZ vezetőségével közösen gondoskodnak ezentúl a forrada­ lom érdekében a közbiztonság fenntartásáról. A karhatalom az egész járás területén átállt tehát a forradalom táborába. A háttérben tevékenykedő szívós, makacs erő: a három egyetem, illetve főiskola diákságának együttes akarata átsegítette a várost a polgárháború veszedelmes buktatóján. Hazamenet meghatott szavakkal köszöntőm az első őrjáratot. Egy karszala­ gos fegyveres diák, egy határvadász katona, egy rendőr és egy munkás köszönt vissza. Lassú léptekkel, az úttest közepén haladva egy sorban vonulnak el mint­ ha egyetértésük és egységük a világ legtermészetesebb' dolga lenne. A határban állomásozó orosz tankokon kívül tehát „másik oldal” - legalább láthatóan: nincsen. A mi sorskérdésünk a továbbiakban, mit szólnak majd ők e változáshoz. Október 27. Reggel nemzetiszínű zászlókkal üzemi teherautók robognak el az iskola előtt. Főiskolás fiúkat látni rajtuk egy-egy kékzubbonyos munkással. A diákok és munkások balkarján nemzetiszín karszalag. Az embereket az utcákon, a tanárokat és diákjainkat a vértelen forradalom, a váratlan győzelem sikerének eufóriája tölti el. Az emberek bizakodva, moso­ lyogva néznek egymás arcába. Reggel a városi oktatási osztály vezetője körtelefont ad az iskoláknak. A rendelkezés kilenc órára az egyik gimnázium dísztermébe szólítja a város neve­

231

lőit. Küldötteket kell választanunk a város Ideiglenes Nemzeti Tanácsának tes­ tületébe. A gyűlésen zömök, rokonszenves, az alvatlanságtól feltűnően sápadt arcú, biztosan és hibátlanul rögtönző diák elnököl. Látnivalón több ilyen gyűlést ve­ zetett a napokban. In médiás rés kezd bele a feladatba. Azaz arra kéri a jelenlé­ vőket, hogy éljenek a szabad és titkos akaratnyilvánítás évek óta nem gyakorolt jogával és válasszanak képviselőket a Nemzeti Tanács testületébe, mely még a mai napon alakul meg; hogy a város vezetésének ügyét, mint demokratikusan konstituálódó szervezet, kezébe vegye. Az egyetemi ifjúság nevében nem kér mást, mint korrekt, titkos választást: ezzel küldetése be is fejeződik. A diákság átsegítette a forradalmi interregnumon a várost; az igazgatás gondját immár a Nemzeti Tanács vezetőségének kívánja átadni. A jelenlévők közfelkiáltásos választási forma mellett döntenek. így kerülök néhány tétova, izgatott perc után a frissen megválasztott küldöttek sorába. Szól­ nom is kell, hogy a bizalmat megköszönjem. A változást köszöntő szavaimat bíráló passzus követi, mert úgy érzem, nélküle kétségben hagyom felfogásom felől azokat, akik az imént bizalmukkal kitüntettek. Tiltakozom az orosz katona­ sírok vandál megrongálása ellen. Képtelen, kihívó gondolat volt e sírokat a tör­ ténelmi szépségű városok főterén elhelyezni. Ám a sírgyalázás, amit a csőcselék mivel, méltatlan felkelésünk szelleméhez. Szavaimat nagy taps fogadja, így tehát nyilván nemcsak a magam aggályát fejeztem ki vele. A gyűlés befejeztével kiállítják meghívóinkat a Nemzeti Tanács alakuló összejövetelére. Egy óra múlva a legnagyobb üzemi kultúrház óriásméretű dísztermében ül­ dögélek, a diákok által összehívott parlamentben, hogy megalakítsuk a város új kormányzó testületét az Ideiglenes Nemzeti Tanácsot. A főiskolások a mienkhez hasonló választásokkal az egyetem, a város, a vasút, a posta, a karhatalmi ala­ kulatok, az üzemek, a szövetkezetek és ipartestületek képviselőit hívták meg a tanácskozásra. A jelöltek igazolását, bevezetését, most is karszalagos egyete­ misták végzik. Bámulatos fegyelemmel, tapintattal, ügyességgel szerveznek, ügyködnek, míg a több száz polgári és egyenruhás ember a nézőtéren elcsende­ sedik és megkezdődik, majd egyre értelmesebb formát ölt a tapogatódzó, bi­ zonytalankodó tanácskozás. Izgatottak vagyunk valamennyien, nem tudom már, mint sikerült a diákfiúknak ez a fülünk hallatára végbemenő öntudatra és munká­ ra ébresztés. Az emberekből, polgáriakból és egyenruhásokból eleinte csakúgy zuhog, árad a tüneményes szóláslehetőség felszabadította öröm és a múlt fájdalmai nyomán évek óta feltorlódott keserűség. A felszólalók előbb a főiskolások szer­ vező és felszabadító munkáját köszönik meg, azután ki-ki a munkahelyén ta­ pasztalt abszurditásokról számol be figyelmeztetésül, minek kell azonnal meg­ változnia. A Rákosi-rendszer politikai és gazdasági, no meg emberi csődtömege le­ hangoló, elképesztő, dermesztő részletekben bontakozik ki a felszólalásokból, 232

ám a küldöttek, mintha ebben megegyeztek volna, az önkényuralom képtelen rendszerét támadják, nem pedig helyi kiszolgálóit és képviselőit. A felszólalók javarészükben szeretettel, féltéssel és bizalommal nyilatkoznak Nagy Imréről: a teremben összegyűltek szemében a volt miniszterelnök jelenti a kibontakozás egyetlen reális esélyét. Annál nagyobb az ellenszenv és a radikálisan megnyilat­ kozó bizalmatlanság a naponta meg-megújuló kormánylista elkoptatott és a múltban kompromittált emberei iránt, úgyhogy egyik első határozatunk e kor­ mánylista egyöntetű elutasítása. Vita közben - a forradalmi helyzet újszerűség­ ének és történelmi komolyságának kiemeléseként lassan megszületik a megszó­ lítás terminológiája. Az elvtárs - bár e pillanatban az elvek tekintetében tökéle­ tesen egyetértünk - képtelennek hat, mert a múltat idézi, amelytől meg akarunk szabadulni. A kartárs megszólítás a népi demokratikus gyakorlatban komikussá vált, az „úr” hideg és esetleg félrevezető: ezért némileg patetikusan „polgártárs­ nak” szólítjuk egymást. Ez a furcsa kifejezés a szabad és rögtönzött forradalmi társulások és tanácskozások légkörét idézi, valahogyan hiteles és idevaló, ide­ genszerűsége ellenére kifejezi e rendkívüli pillanat hangulatát, a tudatos visszakanyarodás óhaját a polgári forradalom emberi követelményeihez és szabadságra szomjas pátoszához. [...] Alkonyaikor a Nemzeti Tanács néhány vezetőtagjával a MEFESZ egyetemi központját keressük fel, hogy megbeszéljük a „hatalomátvétel” módozatait. A látogatás emléke lázálomszerű. A hatalmas egyetemi épület olyan, mint a megbolygatott méhkas. A főbejárat előtt gépkocsipark és embertömeg. A folyo­ sókon izgatottan vitatkozó csoportok. A szobákból telefoncsengés és sűrű író­ gépcsattogás zaja hallatszik ki. Az első emelet nagy tanácskozó helyiségébe vezetnek, itt telepszünk egy óriás asztal köré néhány álmos mozdulatú és karikás szemű diákkal. A fal mellett körben dupla széksorokban elnyújtott tagokkal, a krónikus alvatlanságtól sápadtan a társaik, akik részben tanácskozásunk menetét figyelik, részben a velünk foglalkozó fiúkat tehermentesítik. A szomszéd szo­ bákból ugyanis állandóan kiszólítanak közülük valakit s tanácskozásunk folya­ mán - mintha főhadiszálláson lennénk - szakadatlanul jönnek-mennek gépelt szövegekkel a kezükben a küldöncök s a fekete bőrzekés futárok. A főbejárat felől az induló és érkező gépkocsik és motorkerékpárok pöfögése szűrődik fel s vegyül el a telefonberregésbe és írógépcsattogásba. A teremben rajtunk kívül mindenki álmos, a tartalékban pihenők néhánya alszik is, csak az riad fel, akit szólítanak, vagy bevonnak a vitába. A jelenlévők - egymást váltva és helyettesítve napok óta élnek így, a sza­ kadatlan tanácskozás, együttlét és készültség állapotában. A fiúk - részben óvatos tartózkodásból, részben időhiány miatt - csak né­ hány szóval vázolják a hatalomátvétel történetét. A részletekre ki nem térően közlik velünk, hogy a politikai rendőrség helyi vezetőit sikerült idejében letar­ tóztatniuk, a karhatalom képviselőivel megegyeztek, így a város egységesen a felkelés ügye mellett áll. A régi rendszer nincsen jelen többé, a probléma most az új rend fenntartása és biztosítása. A munkássággal az együttműködést illetően 233

már előzetesen megegyeztek, a karhatalom a mi oldalunkon áll, most azt kérik tőlünk, vegyük le a diákság válláról a városi ügyvitel, közigazgatás és rendfenn­ tartás gondját, mert a részletmunkához a diákság képviselői nem értenek, amit eddig elvégeztek, kényszerűségből tették. Most, amidőn minden gond a nyakuk­ ra szakadt, arra kémek, mielőbb kezdjünk munkába és alakítsuk ki a szerepkörök megosztását. Itt azután valamennyien hálásak vagyunk a Tanács új elnökének, aki közigazgatási tapasztalatával messze kimagaslik valamennyiünk közül és energiku­ san kézbe veszi a tanácskozás irányítását. Nagy vonalakban elhatároljuk a sze­ repköröket és bejelentjük, hogy a vasárnap folyamán átvesszük a város ügyeinek irányítását. Egy hét a Nemzeti Tanácsban

Amikor az Ideiglenes Nemzeti Tanácsot a főiskolás ifjúság sugallatára és annak segítségével létrehoztuk, nem tudtuk, mi történik az országnak a meg­ szálló hatalom agressziója által nem érintett részein. Néhány nap múlva kiderült, hogy többé-kevésbé azonos módon, illetve túlságosan el nem térő változatokban ugyanaz történt. Ahol a főiskolás ifjúság állott a szétomló államhatalom helyébe, a változás tudatosabb, gyorsabb és vértelenebb volt, mint egyebütt. A budapesti felkelés megbénította a népi demokratikus hatalmi gépezet középpontját: ezzel a vidéken egy vértelen forradalmi átalakulás esélyeit teremtette meg. Az egyetemi városok egységes új diákszervezete ebben a vákuumban építette ki az üzemi munkássággal együtt az új államhatalom rögtönzött formáit. Eddig a vidéknek fizetnie és szenvednie kellett a túlhajtott centralizmusért. A hatalom központját támadó felkelés most váratlan mozgási szabadságot kínált az országnak. A min­ den területen központi irányításra, központi utasításra berendezett párt-állam diktatórikus hatalma a kormányzó szerkezet zavara következtében egy-két vál­ ságos nap elteltével szétesett, megsemmisült, avagy legalábbis láthatatlanná vált. Az átmenet válságában a főiskolás ifjúság otthonai: az egyetemek és intemátusok vették át a pártirodák, laktanyák és városházák szerepét. Az egyetemi ifjúság szervezettsége, akarati egysége, rögtönző képessége, értelmi ereje vezette ki vidéken az országot az anarchia és káosz örvényéből. A szellemi-politikai tanácsadás tekintetében az egyetemi ifjúság mögött ott állt nem egy kitűnő professzoruk; később tanácskozásainkon, amelyeket a tanács és az egyetemi ifjúság politikájának egyeztetése céljából folytattunk, a tanári karok megbízottai is részvettek, országos hírű tudósok, akiknek nyilván nem kis szerepük volt abban, hogy a főiskolások forradalmi tevékenységük ellenére sem tértek le a reálpolitika útjáról, azaz mindvégig Nagy Imrében látták azt a magyar politikai személyiséget, aki az országot válságos helyzetéből kivezetheti. A főiskolások a városi tanácsszervezetet azért létesítették , hogy a közellá­ tás, közigazgatás, helyi rendfenntartás gondjaitól mentesüljenek. A szabadság hetének állandó problémája maradt, miként helyettesítse a diákok forradalmi szervezete és az Ideiglenes Nemzeti Tanács a volt államhatalmat a nyakunkba

234

szakadt gondok különböző területén: például a külpolitikában, az ország forra­ dalmi autonómiáival való együttműködés, vagy a honvédelem síkján. A Tanács a diákság kezdeményezésére létesült, ám megalakulása után alkotmányos erőnek tekintette magát, igyekezett hatalmi befolyásának övezetét tisztázni és kiteijeszteni. Vezetőnk széles látóköre, kitűnő szervezőképessége, közigazgatási gya­ korlata és erélye néhány nap alatt egyre nagyobb tekintélyt szerzett a tanácsnak. Mi jelentettük a mérséklő, a konzervatív vonalat a változásban, a diákságé ma­ radt a forradalmi rögtönzés és kezdeményezés területe. Nem egy kérdésben ellentétes volt álláspontunk. Mi kételyeink ellenére is abban reménykedtünk, hogy az oroszok, nem kockáztatnak még egy fegyveres beavatkozást, illetve ebben az esetben ügyünket reménytelennek tartottuk. Ezért mielőbb a helyzet megszilárdítását, a forradalmi vívmányok legalizálását sze­ rettük volna elérni. A főiskolások magatartásában erőteljes optimizmus nyilvánult meg a fel­ kelés általános esélyeit és külföldi visszhangját illetően, óvatosság a régi rend szerepet cserélt karhatalmának vezetőivel és némi fenntartás a tanáccsal szem­ ben. Az oroszok szándékait mindvégig igen nagy kétellyel ítélték meg, - e te­ kintetben ítéletük felette érettnek bizonyult. Az egyetemi felkelő központ és az Ideiglenes Nemzeti Tanács mellé a rög­ tönzött államhatalom harmadik tényezőjeként a hét elején felépült a városi Mun­ kástanács. Az országos jellegű problémákat együtt vitattuk meg. A Dunántúli Nemzeti Tanács összejövetelét előkészítő tanácskozásunkon drámai eszmecsere után a három szervezet a szeparatista politikai irányzat elutasítása mellett dön­ tött, s ilyen elvi megy bízatással menesztette útjára küldötteinket. Az ipari munkásság választott képviselőinek szereplése elevenen tükrözte a vidéki proletariátus diktatúra érlelte keserűségét, csalódottságát, bizalmatlansá­ gát és hagyományos radikalizmusát, amely ezúttal a nemzetet s az országot féltő éberségben és bátorságban mutatkozott meg. Hányszor emlékszem vissza lán­ goló vitáinkra, amelyekben egy kialakítandó reálpolitikáról volt szó, amidőn a gyakran felvetett kérdésről hallok: milyen erő okozta az októberi robbanást? A magyar munkásság mélységes keserűségében a zsarnoksággal szemben kialakult abszolút bizalmatlanságában tanultam e napokban megismerni a nemzeti robba­ nás egyik legfontosabb előidéző tényezőjét. A mi Ideiglenes Nemzeti Tanácsunknak a főiskolásokkal megkötött egyezmény alapján, tehát mintegy hivatalból tagjaivá váltak a karhatalmi szer­ vek parancsnokai is. E fiatal tisztek jellemét és bátorságát a felkelés nehéz dön­ tések elé állította. A nép fiaiként, a rendszer nyújtotta előnyökkel és kedvezmé­ nyekkel, pártszerű előképzettséggel értek el ifjú fővel magas rangot, tekintélyes pozíciót. A tragikus válság napjaiban részint nemzeti érzésből, részint osztály­ szolidaritásból álltak át a felkelő diákok és munkások táborába. Ezek az embe­ rek elítélték az orosz beavatkozást, ám a rendszer reformját kívánták, s a forra­ dalomnak a szocialista célkitűzéseken túlhaladó akarati elemét bizalmatlanul fogadták. Bátor arcvonalváltásuk tette lehetővé a vértelen hatalomátvétel csodá­ ját, de a magyar felkelés esélyei felől eleve igen nagy pesszimizmussal ítélkez­ 235

tek. Életükkel, jövőjükkel voltak jelen a játszmában, amelyet csak fenntartások­ kal tudtak a magukénak. Ez eleve tragikus pozícióban higgadtan, bátran és ér­ telmesen tevékenykedtek a rendfenntartás, a forradalom konszolidálása, hatal­ munk külső biztosítása és belső védelme érdekében. A katonai és rendőri pa­ rancsnokok lélekjelenléte és ügyünk melletti hűsége nem egy komisz buktatón segített át bennünket. Velük működtünk együtt a tanács csakhamar kialakult „közcsendi” bizott­ ságában, mely a városházán egy héten keresztül éjjel-nappal készültségben őr­ ködött a forradalom rendje felett s késztette hátrálásra és vereségre a minden értelmes változás lappangó nagy ellenfelét: a káosz, az anarchia erőit. Összeomlott a régi rend, mert megbízható elvtársak nem találtattak és ki­ alakult az ideiglenes új helyi hatalom, ám mindez az oroszok szomszédságában történt. A város határában változatlanul ott táborozott és várakozott az orosz páncélos egység. Legsürgősebb feladatunknak azt tekintettük, hogy kipuhatoljuk szándékaikat és rávegyük őket a visszavonulásra. Jól tudtuk: a mi helyi, vértelen forradalmunk sikere e páncélosok magatartásán múlik. Ha megindulnak a város felé, nem tudjuk megakadályozni a vérontást és összeomlik mindaz, amit a diá­ kok, katonák és polgárok egyezménye után felépítettünk. Megkértük a határvédelmi alakulat rangidős tisztjeit, próbálják megértetni velük, hogy bevonulásuk milyen következményekkel járhat. A tiszti küldöttség egyezkedési kísérletei váratlan sikerrel jártak. Az orosz páncélosegység parancsnoka tudomásul vette a hatalomátvételt, ellátást és üzemanyagot kért és ígéretet tett arra, hogy páncélosaival visszavonul támasz­ pontjára, s a várost mindaddig nem fogja megközelíteni, amíg ott a rend fenn­ tartását biztosítani tudjuk. Lövöldözés esetén, azonban megszállnak bennünket. A tankok elvonulását a helyi megegyezés valóban biztosítani tudta - a végzetes novemberi reggelig. így kezdtük meg működésünket az országos polgárháború és káosz napjai­ ban a nem könnyű feltétellel, hogy puskalövésnek nem szabad felcsattannia a változástól megzajdult városban. [...] Az orosz páncélos alakulat parancsnokával kötött egyezmény értelmében puskalövés nélkül kellett megoldanunk közbiztonsági kérdéseinket. Egy puska­ poros helyzetben a diákság és a munkásság felfegyverzésével egyidőben puska­ lövés nélkül a lázongó és fel-fellobbanó szenvedélyeken úrrá lenni nem volt könnyű feladat. Egyszer azt hittük: nem sikerül többé. A hét közepén ugyanis néhány zavaros tekintetű és zavaros szándékú idegen fegyveres suhanc - Rákóczi-csoportnak nevezték magukat - váratlanul megszállta városi hírközlő köz­ pontunkat és gyarló fogalmazású közleményben megafonunkon üzent hadat a tanácsnak. A különítményesek kínos szereplésének a főiskolások nemzetőri gárdája néhány óra leforgása alatt véget vetett. Valamely fortélyos ötlettel sikerült le­ fegyverezniük a titokzatos csoport tagjait, akikről a balsikerű vállalkozás után többé nem hallottunk. 236

A különítményesek rajtaütésén túl s az orosz megszállás elhárításán felül csakhamar akadt egy másfajta, ugyancsak súlyosnak látszó gondunk: a várostól néhány kilométernyire fekvő, félelmes és fájdalmas nevű államfegyházban kitört a zendülés. E börtöntelepen százegynéhány politikai és "gazdasági" elítélten kívül az ország legsúlyosabb bűnözői töltötték büntetésüket: ezernél több bűnö­ ző. Egyik legelső hivatali tevékenységünk az volt, hogy kiküldtünk a telepre egy ügyészi-bírói bizottságot, amely gyorsított eljárással revízió alá vette a poli­ tikai és gazdasági elitéltek többnyire képtelen ítéleteit s az ártatlanul, vagy lappáliákért meghurcolt embereket szabályos jogi eljárás után az államügyészség felmentő ítéletével szabadon bocsátotta. A politikai okokból elitélteknek ez a törvényes kiszabadítása viszont - mint várható volt, felpezsdítette a bűnügyi elitéltek szabadságvágyát. A forradalom ott tevékenykedett körülöttük: úgy vél­ ték, ezzel elérkezett a szabadulás esélye részükre is. Parancsnokuk, egy jó szándékú, de nehézkes észjárású és gyarló képességű idősebb munkáskáder, a politikai foglyok távozásának veszélyes hatását megle­ pően szabadelvű újításokkal kívánta ellensúlyozni. Ez az önmagában nemes és indokolt reform a válságos pillanatban végzetesnek bizonyult. A fegyencek ugyanis nem humánusabb kezelést és jobb ellátást kívántak, hanem feltétel nél­ küli szabadulást. Lefegyverezték a belső őrséget, túszul ejtették az idős parancs­ nokot és elfoglalták a fegyháztömb belső épületrészeit. E fenyegető helyzetet ismét a főiskolások mentették meg. Egy diákokból álló parlamentercsoportnak hosszas egyezkedés után sikerült a parancsnokot kiszabadítania. A fegyház azonban megbolygatott méhkas maradt, a fegyelmet képtelenség volt immár helyreállítani. így szakadt a városra egy másik aggasztó fenyegetés: több mint ezer súlyos bűnöző - köztük nem egy többszörös gyilkos kiszabadulásának lehetősége. Ez a feltartóztathatatlan általános anarchiával lett volna egyértelmű. A kitörést tehát mindenképpen meg kellett akadályoznunk. A fegyház őrségének katonai erősítést küldtünk, s az épülettömb körül a katonák drótakadályt és állásokat rögtönöztek s riadókészültségben várták a fegyencek támadását. Az éjszakai ügyeletet a városházán most már nemcsak az orosz páncélo­ sokkal kapcsolatos gond tette félelmessé, hanem a fegyencek sorsa is. Aggódva gondoltunk a balkezes öreg parancsnokra és fiatal tisztjeire. Egy éjszakán a hét vége felé megilletődött hangon fegyverhasználati enge­ délyt kértek a fegyházparancsnokságról, amit fájószívvel azonnal megadtunk. Reggel azután megtudtuk, mi történt. A rabok megkísérelték a kitörést, kí­ sérletüket a katonaság rövid, erélyes tűzharc után visszaverte. A fegyencek kö­ zül, úgy tudom, ketten fizettek életükkel a próbálkozásért, de a katonáknak is volt vesztesége. A tűzharc folyamán az egyik fiatal hadnagyot egy társa nagy izgalmában véletlenül halálosan megsebesítette. A tanács a szerencsétlen fiatal katonát, aki a városlakók épségéért vesztette életét, az özvegy sovány nyugdíját megtoldandó, főhadnaggyá léptette elő, s a maga halottjának tekintette. Az oro­

237

szókkal létesített egyezményünket ez a tragikus epizód nem érintette: a sorsunk feletti döntés nem a helyi megegyezés vonalán érlelődött immár. Az Ideiglenes Nemzeti Tanács az egykori városállamok módára igyekezett néhány külpolitikai-diplomáciai jellegű kezdeményezéssel használni ügyünk­ nek. Az egyetemisták, akik az ország egyik kapuját felnyitották hét folyamán, már érintkezésben voltak a világgal, újságírókat, diákküldöttségeket fogadtak, egy tornateremből rögtönzött raktárban tárolták a nyugati elsősegély adománya­ it, átvezették a vöröskeresztes autóoszlopokat, feldolgozták a felkeléssel kap­ csolatos külföldi és magyarországi rádiójelentéseket, futárokkal és távbeszélőn építették ki összeköttetést az országgal. Mi a tanácsból kiindulva a szocialista közvélemény felvilágosítását tartot­ tuk életbevágóan fontosnak. Az volt az elgondolásunk, hogy valamely útonmódon érintkezést keresünk valamely nyugaton levő kínai misszióval és megpróbálunk így Peking diplomáciáját ügyünk javára áthangolni. A kínaiakat nem tudtuk elérni, de a bécsi jugoszláv követség egy diplomatája eleget tett kérésünknek és meglátogatta a várost, hogy meggyőződjék a magyar felkelés jellegéről. A diplomata megígérte, hogy intézkedik a jugoszláv rádióállomások hírközléseinek és kommentárjainak a valóság irányát kereső áthangolásában. A svájci Vöröskereszt hozzánk érkező képviselőjét arra kértük, vizsgálja meg néhány politikai foglyunk helyzetét és tegyen erről jelentést feletteseinek [...] Kétség és remény között igazgattuk tovább - egyre zaklatottabb lelki álla­ potban - a kis városközösség ügyeit a független hazával való mielőbbi egyesülés irányában. Feladatunk az utolsó napokban egyre nehezebbnek tűnt. Az egyetemi központban bizalmatlanul fogadták az oroszok politikai visszavonulásának híre­ it, de annál éberebben figyelték s elemezték a hadmozdulatok erejét és jelentő­ ségét. Mi a nehéz helyzetben Szigethy Attila sugalmazására a politikai követelé­ sek mérséklését kívántuk, egyfajta középút kidolgozását a szocialista és polgári demokrácia pólusainak erőterében, mert attól féltünk, hogy a teljes cselekvési szabadság politikai követelésével mindent elveszthetünk. A diákság és a mun­ kásság a fegyverek erejében bízott, mi a forradalom politikai esélyeiben. Eltérő volt a véleményünk a város védhetősége tekintetében, s itt azt a felfogást képvi­ seltük, hogy a második intervenció esetén nincs immár reménye az országnak, a város pedig elpusztulna csapásai alatt. Súlyos és drámai viták után a hétvégén mégis sikerült megegyeznünk ab­ ban a munkásság és a főiskolások képviselőivel, hogy az ország helyzetének konszolidálása jegyében hétfőn - ha nem ér közben meglepetés - az iskolákban megkezdjük a tanítást, az üzemekben a munkát. A tanács egyik utolsó ténykedéseként az egyházak magunkhoz kért képvi­ selőit kértük, legyenek segítségünkre súlyos helyzetben a lelkek megbékéltetésének, a kedélyek megnyugtatásának munkájában.

238

Hétfőn - ha addig váratlan fordulat nem áll be - minden rendbe jön majd. Hétfőn kezdődik majd új életünk: ezzel búcsúztunk egymástól. Nem rajtunk múlt, hogy minden másképpen történt. Megjegyzés: a szöveget a jelölt kihagyásokkal az eredeti helyesírásnak megfe­ lelően közöljük. Figyelemre méltó még, hogy a szerző ebben az 1966-ban meg­ jelent visszaemlékezésben nem nevezi meg a várost, Sopront, sem pedig tanár­ társait, diákjait.

239

E g y e t e m is t a N e m z e t ő r s é g

feg yverszerzése

Pápáró l

v . M észá r o s G y u la

(Részlet a szerző „A Il-ik Magyar Forradalom és Szabadságharc 1956-ban Pá­ pán és környékén ” című, a közeljövőben megjelenő könyvéből)

Október 29-én a Soproni Erdészeti Egyetem hallgatói igyekeztek fegyvert szerezni. így kerültek az Egyetem „Nemzetőrei” kapcsolatba a 32-ik pápai lö­ vész hadosztály katonáival. Erről Dr. Vancsura a következőket írja: „Sopronban a hallgatókból álló nemzetőrség még mindig csak részben volt felfegyverezve. A Forradalmi Bizottságtól többen kaptunk megbízást arra, hogy próbáljunk fegyvereket szerezni. Ezek a próbálkozások úgy történtek, hogy próbáltuk felde­ ríteni, hogy melyik fegyveres alakulat szimpatizál a forradalommal, azt megke­ restük és kértünk tőlük segítséget. Elővigyázatossági okokból megbízólevelet vagy más erre utaló iratot nem vittünk magunkkal, és rendszerint kerülővel, mellékutakon közlekedtünk, mert a szovjet katonai ellenőrzés veszélye fennállt. Engem azon a napon egy autóval Pápára küldtek az ottani katonai alakulathoz. Az egyik soproni textilgyár autóját kaptuk meg az útra. A város szélén volt a magyar laktanya, közvetlen mellette a szovjet. A két alakulat farkasszemet nézett egymással. Az alakulat valóban átállt a forradalom oldalára. A tisztek éppen azzal voltak elfoglalva, hogy új rangjelzé­ seket varrtak fel az egyenruhájukra. Barátságos beszélgetés, kölcsönös informá­ ciócsere volt, de fegyvereket itt sem kaptunk, így üresen tértünk vissza Sopron­ ba” (1). A következő napon a soproniak azonban már sikerrel jártak, mert sikerült fegyvert szerezniük Pápáról. A Vancsura Rudolf-féle soproni fegyverszerzési akció után, 30-án Pápáról is szereztek fegyvert a Soproni Egyetem hallgatói, Gácsi Vendel IV éves erdőmémök-hallgató előzőleg motorkerékpárral Pápán járt a fegyverkezés érdeké­ ben, majd visszatért Sopronba, ezt követően telefonáltak a pápai laktanyába fegyverek ügyében, és ezek után indultak el Pápára fegyverekért. Kiss Mózes, volt soproni pártbizottsági gépkocsivezető szerint: „30-án reggel a soproni pártbizottság zöld Pobeda személygépkocsijával indultak az »Erdészeti Főisko­ lá r ó l Magyar Pál főhadnagy, Gácsi Vendel és egy f ő Pápára megérkezve, ők mind a hárman felmentek a parancsnokságra Moór ezredeshez, én egészen 1 7 óráig vártam rájuk Amikor ezidőtájt lejöttek 3 tehergépkocsival egy 8-10 km-re lévő raktárhoz (acsádi lőszerraktár - M. Gy.) mentünk, ott én távolabb a raktár­ tól megálltam a személygépkocsival, ők valamit felraktak a gépkocsikra, innen visszamentünk a laktanyába és onnan késő esti órákban indultunk vissza Sop­ ronba ” (2). 240

Gácsi ismerte Moór Ferenc ezredest, aki a bírósági tárgyaláson következő­ képpen emlékezett a történtekre: „A délelőtti órákban egy határőr főhadnagy, egy határőr őrmester és egy civil személy (Gácsi Vendel - M. Gy.) jelentek meg a laktanyában, mondották, hogy Janzával (Károly - honvédelmi miniszter - M. Gy.) beszéltek és Janzának az a parancsa, hogy részükre, illetve a Határőrség adjanak ki fegyvereket ” „ Én ekkor mind a két személyt elzavartam azzal, hogy nem adok ki fegyvert. Amikor Győrből hazaérkeztem, újra hozzám jö tt a határőr őrmester és a civil ismét kérték a fegyvereket, én mondtam nekik, hogy erre nincs utasításom., majd felhívtam »K«-vonalon a Honvédelmi Minisztériumot. Szűcs (Miklós - M. Gy.) ezredessel beszéltem, ő mondta, hogy Janza altábornagy p a ­ rancsa, ki kell adni a fegyvereket, a karhatalmat fe l kell fegyverezni. Ekkor én közöltem a »Katonai Forradalmi Tanáccsal«, amely szintén hoz­ zájárult ehhez, a határőr 2000 db fegyvert kért, 500 db-ot adtunk ki részükre. Ezzel egy időben 100 db fegyvert Simon őrnagynak, a pápai karhatalomnak adtunk ki" (3). Máshol Moór azt mondja, hogy „ éjjel Simon őrnagy szemtelen (sic!) köve­ telő hangnemben hívott fel telefonon és követelte a 100 fegyver kiadását, ezért adtam ki azt kb 23 óra felé ” (4). Márton Mátyás szerint Moór ezredes Mikes József hadtestparancsnokot hívta fel telefonon - ami hihetően is hangzik, mert ő volt Moór közvetlen elöljá­ rója -, aki engedélyezte a fegyverek kiadását. Bokor József őrnagy, a hadosztály politikai helyettese szerint „október 29.én egy »CS« (Szűcs - M. Gy.) betűvel kezdődő nevű ezredes felhívott minket távbeszélőn, hogy a határőrségnek fegyvert kell adni, ezt én Moórnak jelentet­ tem. Ő visszahívta a hadtestet, ekkor én jelen voltam... A telefonbeszélgetést követő másnap reggel ismét felhívott az ezredes a H.M..-ből és mondotta, hogy a fegyvereket ki kell adni, mert megbeszélték Szalva (Mihály-M.Gy.) ezredessel” (5). Szalva az egész határőrség parancsnoka volt. Bagyinszki János őrnagy a 92-ik lövész ezred parancsnok következőképpen mondja el a fegyverek kiadását: „Lukács főhadnagy a fegyverzeti főnök jö tt hoz­ zám és jelentette, hogy a hadosztálytól parancsot kapott, hogy a soproniak ré­ szére fegyvereket adjon ki - ezen parancsot a hadosztály fegyverzeti főnökétől kapta - Én azt mondtam, hogy nincs jogunk az »M< készlethez nyúlnunk, nem adjuk ki. Későbbiek során Lukács hozott Moór aláírásával egy utalványt, ennek alapján az »M« készletből a 1094 (lövészezred - M. Gy.) alakulat anyagából ki is lett adva a fegyver, amit a határőr hadnagy (sic!) és egy törzsőrmester, vala­ mint egy civil szállított el gépkocsival. Ekkor engem úgy tájékoztattak, hogy ezen fegyverekből az egyetemistákat fegyverezik fel, akik a Határőrséget fogják erő­ síteni ” Pintér főhadnagy szerint a hadosztály fegyverzeti főnöke, Lukács főhad­ nagy személyesen adta ki (6) a fegyvereket a Soproni Egyetem küldöttségének. Pápáról a Soproni Egyetemre 400 db puskát, 100 db géppisztolyt, 2 db go­ lyószórót szállítottak, 1 db géppuskát, 30-40 pisztolyt, 5000 db kézigránátot, 1 javadalmazás lőszert szállítottak (7). A fegyvereket Szíjj Ferenc és Rába Antal 241

egyetemi hallgatók vették át, és ezekkel a fegyverekkel fegyverezték fel a sop­ roni egyetemi zászlóalj egy részét. Ez a fegyverkiadás képezte a Moór Ferenc elleni per egyik fő vádpontját. Jegyzetek (1) Dr. Vancsura Rudolf: Tankok az Egyetem előtt. Sopron 1956. Erdészettörté­ neti Közlemények XXIX. sz. 18.0. (2) Hadtörténeti Levéltár: (Továbbiakban H.L.) Győri Katonai Bíróság Külön Tanácsa B.I. 81/1958. Moór Ferenc tartalékos ezredes és társainak pere, to­ vábbiakban Moór per. Tárgyalási jegyzőkönyv. Il-ik kötet 196. és 206. o. (3) H.L.: Moór per Tárgyalási jegyzőkönyv Il.-ik kötet 151, 152.o. (4) H.L.: Moór per Tárgyalási jegyzőkönyv Il-ik kötet 154.0. ( 5 ) H.L.: Moór per Tárgyalási jegyzőkönyv Il-ik kötet 1 9 2 - 2 0 8 .O . (7) H.L.: Moór per Veszprém megyei Rendőrkapitányság Politikai Nyomozó osztály I. kötet 333.o.

242

F üggelék

E g y n y o m o z a t i a n y a g a s o p r o n i e s e m é n y e k r ő l 1957- ben

F o r r á sism e r t e t é s K ö z l i: v . M é s z á r o s G y u l a

A Belügyminisztérium Győr-Sopron megyei Rendőrkapitányság Politikai Nyomozó alosztálya a forradalom leverése után azonnal megkezdte a nyomozást a soproni egyetemen történtekkel kapcsolatban. A nyomozati anyagok fennma­ radtak, ezekből közlök egyet, amelyet 1957. március 16-án vettek fel Győrben az egyik letartóztatott egyetemistától. A kihallgatott személy nagyon ügyesen, minden cselekedetet zömmel a nyugatra távozókra hárított, de az események tisztánlátása miatt érdemes a val­ lomást ismertetni. (Forrás: Hadtörténeti Levéltár, 56-os iratok. B.I. 0088/1957.) „ 1956 október 23-tól először, mint ideiglenes MEFESZ bizottsági tag, ké­ sőbb mikor a diákparlament a MEFESZ bizottságot megerősítette, mint végleges MEFESZ bizottsági tag működtem. A MEFESZ bizottságon belül Perlaki Fe­ renccel együtt megbíztak a katonai ügy intézésével Feladatunk volt, hogy meg­ szervezzük az egyetemi fiatalságból egy egységes zászlóaljat. Ennek a szervezése azonban hosszabb ideig elhúzódott, majd később Perlakit erről a csoportról leváltották és Baranyai adjunktus került a helyére. Ekkor azt a feladatot kaptam, hogy szerezzek fegyvert mindenáron a fiatalság részére. Fegyverek szerzése céljából leutaztam Győrbe, az akkori Forradalmi Nemzeti Bizottsághoz, ahol Szigeti Attilával és Éliás (Ferenc - M. Gy.) r. őrgy-al beszéltem, de fegyvereket nem kaptunk. Majd később Fertődre a tüzérekhez mentünk fegyverekért. Azon­ ban itt sem kaptunk fegyvereket, azonban ígéretet kaptunk arra, három nappal később, hogy amennyiben valami baj lesz, ők tüzérséggel segítségünkre sietnek. Ebben az ügyben azonban nem én, hanem Baranyai és Dancsó nevezetű szemé­ lyek voltak kint, akik akkor mindjárt magukkal hoztak egy összekötő tisztet. Ezután tudomásunkra jutott, hogy a sopronkőhidai fegyháznál van fegyver (tar­ talék) oda kimentem, mivel éppen hívtak ki, mert várható volt egy újabb rabkitö­ rés és az ottani erők kevésnek bizonyultak ennek megakadályozására. Ott a p a ­ rancsnok helyettes kérdezte tőlünk, hogy tudnánk-e embereket biztosítani részük­ re segítségül és ők ellátnák fegyverrel az embereket. Én mondtam, hogy minden

243

további nélkül tudunk embereket biztosítani, ekkor kaptunk 50 drb. puskát és 20 drb. pisztolyt. Ezt a fegyvermennyiséget beszállíttattam az egyetemre és átadtam a MEFESZ bizottságnak Azonban további kezelés végett a katonai csoporthoz tartozott. Később tudomásom van arról, hogy Gácsi Vendel egy pár egyetemis­ tával és teherautóval lement Pápára a hadosztályparancsnokságra és onnan nagyobb mennyiségű fegyvert hoztak el. Ezen fegyverek mennyiségéről csak körülbelül van tudomásom, mely szerint 450 puska, 80-120 géppisztoly, 6 golyó­ szóró volt a fegyverek között. Amíg az első fegyver szállítmány ért, mint fegyver­ raktáros én feleltem, addig a másik fegyverszállítmány idejére már a fegyver­ raktár kezelését, fegyverek kiadását tőlem elvették és ezt magának Buda György és Baranyai József tartotta fenn. Ebből fakadhatott aztán az, hogy illetéktelen személyek kezébe is kikerültek fegyverek. Ezután az idő után komolyabb vezető szerepet ebben a csoportban már nem töltöttem be, mert a vezetést teljesen át­ vette Baranyai és Buda, engem, mint összekötőt, vagy futárt használtak fel. Fe­ ladataim közé tartoztak ebben az időben, hogy ellenőrizni kellett az egyetemi zászlóalj szervezését, felszerelését és felkészültségét. Ez így tartott egészen no­ vember 4-ig, amikor is az egyetemen nagy riadalom volt, hogy jönnek a szovjet csapatok és mindenki menjen a Lővér szállóhoz. Ekkor én is magamhoz vettem egy fegyvert és kimentem a Lővér szállóhoz. Később a Lővér szállóban riadó volt, és riadó után úgy teherautón, mint gyalogosan megindultak a fiatalok nagy tömegben a határ felé. Ekkor történt az, hogy rengeteg egyetemi hallgató kiment nyugatra. En nem mentem át a határon visszafordultam és visszamentem az Egyetemre.

Ismertesse névszerint azokat a személyeket, akikkel a fent említett időszak alatt szorosan együttműködött? Perlaki Ferenc, Buda György, Baranyai József, ezek közül Perlaki és Bara­ nyai adjunktusok voltak, Buda György pedig levelező hallgató. Héjjas György erdész hallgató. Nagy György fhdgy. Ezen kívül több személlyel nem álltam szo­ rosabb kapcsolatban.

Mondja el, milyen fegyvere volt, hogyan, mikor és kitói szerezte? Legelőször egy 38 mintájú régi magyar 9 mm-es Jrommel szolgálati piszto­ lyom volt, melynek eredetéről csak annyiban van tudomásom, hogy azt valame­ lyik falujáró csoport hozta be, amikor is kint párttitkárokat fegyvereztek le. Majd mikor Kőhidáról megkaptuk a fegyver szállítmányt, akkor egy onnan származó 48 mintájú pisztollyal cseréltem az én régi pisztolyomat. Majd november 4-én egy puskát vettem magamhoz, ezt Muk-on hagytam fel az őrháznál. November 5én egy géppisztoly volt nálam, melyet a meghagyott fegyverekből vettem ma­ gamhoz, ezt a fegyvert azonban az egyetem lefegyverzésére kirendelt magyar és szovjet katonáknak leadtam. Ugyanakkor adtam le a pisztolyomat is Németh fhgy.-nek nyugta ellenében. 244

Né szerint ismertesse az akkori MEFESZ bizottság beosztottait Bujdosó Alpár nagyképű, fontoskodó , mindenbe beavatkozó, ő volt a MEFESZ bizottság elnöke. Bartucz Ferenc erdész hallgató, nyugodt, megfontolt, ő lett Pestre küldve a pontokkal, későbbi tevékenysége volt a vöröskereszt szál­ lítmányok irányítása a határról Krajczár Ernő erdészhallgató nagyhangú, hőzöngő, feladata a különálló őrség vezénylése és vezetése volt Sári Zoltán geodéta, szintén az őrségnél volt, nyugodt, flegmatikus ember volt. Szabó Barna bányamérnök hallgató, papos modorú, kicsit beképzelt, az un. elvi bizottságban működött. Benedek Dániel bányamérnök hallgató szimpatikus, nyugodt, higgadt személy volt, tevékenysége az volt, mint Szabó Barnának. Rácz László negyed­ éves bányamérnök hallgató, közelebbről nem ismertem, mint összekötő Miskol­ con tartózkodott, majd mikor visszajött a 48-as laktanyában, mint összekötő szerepelt. Csaba József bányamérnök hallgató, ő a propaganda csoportnál volt. Ezenkívül voltak olyan személyek, akik nem voltak a MEFESZ bizottságba beválasztva, de vezető szerepet töltöttek be, így a már említett Baranyai József, Perlaki Ferenc és Buda György, valamint Roller Kálmán igazgató.

Mit tud a rádió, a sajtó és híradó csoport munkájáról és kik vettek ebben részt? Rádió, sajtó, híradó csoport munkájáról annyiban van tudomásom, hogy az első időben az egyetem katonai tanszékén található 23-as rádió-adó-vevő ké­ szülék és egy fertődi tüzérektől behozott ugyancsak 23-as készülékkel kezdték meg munkájukat, ezeket a készülékeket az első napon el is rontották. Sajtó cso­ port munkájáról csak annyit tudok, hogy ott Csaba József működött, propaganda anyagokat készítettek, közelebbit erről nem tudok. Itt egyetlen röpiratot láttam mely a parasztsághoz volt címezve, tartalmát azonban nem ismertem. Volt még egy rádiós részleg, amely a kereskedelemben is megtalálható rendes vevőkészü­ lékkel működött, akiknek feladata volt a hazai és külföldi hírek hallgatása és azok feljegyzése. Arról nincs tudomásom, hogy az egyetem területén működött volna olyan adó-vevő készülék, amely külfölddel tartott volna kapcsolatot. Rádi­ ós csoport munkájában tudomásom szerint részt vett Martos András tanársegéd és egy dolgozó bányász hallgató, akinek a nevét megnevezni nem tudom.

Kik voltak a „D” csoport vezetői és milyen tevékenységetfolytattak. Ennél a csoportnál tudomásom szerint működött Benkő Géza erdész hall­ gató, valamint az a bizonyos „Pista” bácsi és „Miklós bácsi ” akikről bővebbet mondani nem tudok. Tudomásom szerint Benkőék voltak azok, akik a pártbizott­ ság tagjainak lefegyverzésében a rendőrséggel együtt rész vettek, valamint a volt áv. tiszteket is ők szedték össze, helyezték őrizetbe. Benkőéknél láttam még bent Héjjas Györgynét, egy egyetemi hallgató feleségét, valamint több postás sze­ mélyt, akiknek nevét nem tudom.

245

Ismertesse a szállítási csoport vezetőit kik voltak és azok milyen tevékenységet fejtettek ki? Itt dolgozott Zádorlaki Stetner Miklós harmadéves geológus hallgató, Far­ kas László harmadéves bányamérnök hallgató. Tevékenységük volt a vöröske­ resztes gyógyszer és élelmiszer segélyszállítmányok továbbítása, valamint a fa ­ lujáró csoportnak kocsik kiadása és általában minden kocsi ügyében ők intéz­ kedtek.

Ismertesse mit látott és hallott a soproni központi munkástanács ülésein, amíg ott mint összekötő működött? Az első munkástanács ülésen, melyen részt vettem László István selyemipari dolgozó elnökletével a munka felvételéről volt szó. Ezen a gyűlésen szövegezték meg azt a felhívást, mely szerint a munkásság vegye fel a munkát, a sztrájk fegy­ verét pillanatnyilag lábhoz teszik , de mihelyt a kormány részéről megtorlás lesz újból sztrájkolni fognak. Ezután részt vettem egy másik munkástanács ülésen, melyen arról volt szó, hogy a soproni újságot meg kellene indítani. Ez az újság azonban soha sem indult meg. Más munkástanács ülésen nem vettem részt, mivel erről a beosztásomról leváltottak.

Mondja el hova lettek a fegyverek az Egyetemről? A fegyverek egy részét az egyetemisták átvitték Ausztriába, más részét ami­ kor bejöttek a szovjet páncélosok nagycenk környékén tették le. Egy kevés részt a Mukról visszajövő hallgatók elszórták az erdőben, a megmaradó részt pedig a szovjet és magyar katonák szedték össze az Egyetemről

Hogyan fejeződött be az egyetemisták tevékenykedése és mikor? Az egyetemisták fegyveres tevékenysége november 6-án fejeződött be, ami­ kor is bennünket teljesen lefegyvereztek. Ezután már csak kisebb problémákkal és mint szemlélők foglalkoztak a MEFESZ szervezeten egyes problémákról.

Ezenkívül milyen más cselekményekről van tudomása Tudomásom van a határőr tisztek leváltásáról, melyet Gáspár nevezetű személy hajtott végre, valamint tudomásom van a sopronkőhidai fegyháznál történt két fegyőrtiszt letartóztatásáról is, amelynek végrehajtójáról tudomásom nincs. Mást az ügyben előadni nem kívánok, vallomásomat az igazságnak megfe­ lelően tettem meg, minden kényszer nélkül, amelyet átolvasás után aláírok. ”

246

A közlő megjegyzése: A vallomás legutolsó mondata annyira igaz, mint ahogyan a legutóbbi idő­ kig is állították, hogy az ÁVH nem alkalmazott kényszert, ami köztudottan nem igaz, a kihallgatott bárhogyan is tiltakozott, a kihallgató közölte, hogy a jegyző­ könyvet ők fogalmazzák, és íija alá, vagy utólag újból leviszik a pincébe addig, amíg alá nem úja. További megjegyzés: Dr. Baranyai József megelőzőleg is kapcsolatban volt a Nemzeti Ellenállási Mozgalommal, az említett személyeket a Politikai Rendőrség a megszállás alatt végig figyelte, és erre jellemző, hogy pl. Benkő Géza levelét, amelyet 1970. október 23-án írt Viktóriából, Kanadából Tollas Tibornak Münchenbe, a nyomo­ zóhatóság megszerezte, noha az nem is érintette Magyarország területét, és le­ másolta, hála Istennek, meg is őrizte.

0/1*7