Erdély: 2014. május 23-25.
Tanulmányi kirándulás Május 23. Nagyon izgatottak voltunk reggel az utazás miatt. A csoportból sok gyerek még sohasem járt Romániában, ezért különösen nagy élmény volt számukra
ez
a
kirándulás.
A
gyülekező
háromnegyed hétkor volt Debrecenben, az iskolánk előtti buszmegállóban. Hét órakor indultunk. Sokáig utaztunk, csak a határátkelés után álltunk meg az első helyszínünkön, Nagyváradon. Ellátogattunk a Szacsvay Imre Általános Iskolába, amely az egyetlen magyar iskola a városban. A gyerekek és a tanárok nagyon kedvesen fogadtak bennünket. Megnéztük a Szacsvay Imre emlékére készült A hatalom sakktáblája című festményt, melyet az iskola rajztanára készített. Az iskola egy saját kápolnával is rendelkezik, amelyben rendezvényeket tartanak.
Utána megnéztük a Szent László Bazilikát. A templomot Szent László alapította a váradi püspökséggel együtt.
A legenda szerint itt is van eltemetve. Nagy ünnepek alkalmával
körmenetet tartanak Szent László hermájával, ami az ereklyét őrzi. Az ereklye Szent László koponyájának egy darabja, a herma pedig egy hatvan centiméter magas aranyozott ezüst mellszobor, ami híven követi Szent László arcvonásait. Ezeket az ott található múzeumban tudtuk megcsodálni. A parkban pedig a szobrát láthattuk azzal a nagy építkezéssel együtt, amivel a székesegyház felújítása jár. Ezután továbbindultunk a Királyhágóhoz, azaz „Erdély kapujához”, ahol ismét tartottunk egy pihenőt. Innen a kilátás gyönyörű volt.
Átutaztunk Bánffyhunyadon, ahol cigánypalotákat láthattunk. Ezeket a palotákat azért építették, hogy megmutassák vele vagyonosságukat, de nem tudták befejezni őket. Több mint harminc ilyen palotát láthattunk, és még mindig épülnek újabbnál újabbak. Csaba bácsitól azt is megtudhattuk, hogy a város főterén emelkedik egy 13. századból származó, impozáns méretű, gótikus stílusú református templom. Ezt csak a buszból láthattuk. A következő állomásunk Sebesvár várának romja volt. Régen Hunyadvárnak és Kalotaszeg várának is nevezték. A várat az 1241-42-es tatárjárás után, nagy valószínűséggel IV. Béla király parancsára emelték. Napjainkra sajnos már csak egy rom maradt belőle. Örömmel kapaszkodtunk fel az emelkedőn a romhoz, amely egy virágzó réten is átvezetett. A következő állomás Magyarvalkó volt, ami egy Szent István kora előtti település. Itt bementünk a helyi református templomba, ami 1261-ben épült. A helyi plébános bácsitól megtudhattuk, hogy a szószékhez vezető lépcső sírkövekből van kirakva, és búzakalászból font harangok lógnak a plafonról. Ennek a tájegységnek a jelképei a varrottasok, amikből többet is láthattunk a templomban. Magyarvalkó után a végállomás következett, Kalotaszentkirály, ahol a szállásunk volt. Hét óra körül érkeztünk meg a szállásokra, ugyanis több helyen volt a csapat elszállásolva (pl.: Sárika Panzió, Bálint Panzió). Minden szállás szép és rendezett volt. Első nap az egész csoport együtt vacsorázott a Püspök Panzióban. Nagyon szép terített asztallal vártak minket. A vacsora káposztaleves volt, ami igazi erdélyi különlegesség, majd vadas mártásos csirke, végül pedig süti. A finom vacsora után kalotaszegi népviseleti bemutatót tartottak nekünk. Itt megtudhattuk, hogy a kislány, nagylány és asszony megkülönböztetésében a hajviselet és a fejrevaló volt a meghatározó. A kislányok kétfonatos, tyukosiba font hajat, a nagylányok egyfonatos, egytyikásat hordtak, legtöbbször piros szalaggal. A férjhez menés után már kontyban hordták a hajukat. A párta az egész magyar népművészet egyik remeke, a kalotaszegi női viselet ünnepi darabja, melyet a lányok a konfirmációtól a lakodalomig
viseltek. A pendelyt, ami a mai alsószoknyának felel meg, házi kendervászonból készítették. A vékonyabb alkatúak több és ráncosabb pendelyt viseltek. A kalotaszegi férfiak a történelem során különféle típusú kalapokat hordtak. Voltak süccer, uras, lobogós masnis, pörge, széles karimájú kalapjaik. A legények bokrétás kalapjának legdíszesebb változata a vőlegénybokréta. A férfiak kemény vagy ványolt csizmát hordtak, melyet az első világháború után a bakancs váltott fel. Itt láthattuk, hogy a rámás csizma, amiről énekeltünk, hogyan is néz ki. Ezután néptáncbemutatót is tartottak, majd táncház keretében ezeket ki is próbálhattuk. Kalotaszegi legényest és csárdást tanítottak nekünk a helyi néptánccsoportban táncoló fiúk és lányok. Sajnos nagyon kevesen vették a bátorságot, hogy megpróbálják ezeket elsajátítani. A fárasztó és élménydús nap után nem tiltakoztunk, amikor tanáraink „takarodót fújtak”. Május 24. Sokáig aludtunk, mert ki kellett pihennünk az első nap fáradalmait. Reggel a szálláson finom reggelivel vártak bennünket. Különösen a tea ízlett mindenkinek, de a lekvár is nagyon finom volt. A mi szállásunk előtt parkolt a busz, így mi foglalhattuk el a legjobb helyeket aznapra. Először a Tordai sóbányába mentünk. Itt nagyon hűvös volt a kinti levegőhöz képest. A falak tele voltak sókristályokkal, amit sokan megkóstoltak, bár nem lett volna szabad, mert az idegenvezető szerint hasmenést okoz. Először egy nagyon hosszú és huzatos folyosón mentünk végig. Ezután egy szélesebb folyosóra jutottunk, ahol sok turista volt. Erről a folyosóról kisebb termekbe mentünk, ahol megismerkedtünk néhány bányagéppel, és néhány csillét is megnéztünk. Megtudtuk, hogy a bányalovak nagyon kevés ideig éltek, mert a lenti munkák miatt egy idő után megvakultak, emiatt meg kellett ölni őket. Innen mentünk tovább, és megnéztünk egy hatalmas kibányászott tárnát, amibe ha bekiáltunk valamit, az állítólag tizenhatszor visszhangzik. Kipróbáltuk, de nekünk csak nyolcszor visszhangzott. Innen egy lépcsőhöz jutottunk, amin lementünk egy másik tárnához. Itt tovább menve egy üreghez értünk. Az üreg hatalmas volt, és az oldalán fából készült kis út vezetett, amin körbe kellett menni. Akinek tériszonya volt, az jó erősen belekapaszkodott a másik kezébe, úgy próbált minél gyorsabban elérni az út végére. Itt egy lépcsőhöz érkeztünk, amin nagyon
sokáig kellett lefelé menni. A lépcsőfokokon néha só volt, így előfordult, hogy a felettünk lévő lépcsőről a fejünkre esett a só. Ez a hatalmas tárna be volt rendezve, és kaptunk egy kis szabadidőt, hogy legyen időnk játszani. Lehetett pingpongozni, volt egy kis játszótér, ahol különösen a kis körhintát élveztük. Lehetett bowlingozni, voltak biliárdasztalok is, így mi biliárdoztunk is, volt egy óriáskerék is, hátul pedig volt egy szép kis bányató, ami nagyon érdekes volt. Miután kicsit kipihentük magunkat, visszamentünk a felszínre, ahol nagy hőség fogadott minket.
Innen busszal mentünk a Tordai hasadékhoz. Amikor a buszból megláttuk ezt a csodálatos helyet, mindenki a busz baloldalába ment, és gyönyörködött a látványban. A busz egy kis pihenőhelyen állt meg. Mi innen először az út mentén lesétáltunk az autóparkolóig. Egy darabig az út mentén mentünk, majd letértünk és egy kis patakon keltünk át egy beton pallón. Itt még széles ösvényen mentünk, ahol könnyen lehetett haladni és beszélgetni is. Később egy folyóhoz értünk, és egy hídon átkeltünk rajta. Itt már szűkült az ösvény, és sok kő volt a földben. Ezután újra átkeltünk a folyó túloldalára egy másik hídon. Itt a szikla oldalában haladtunk kb. 2-3 méter magasságban. Valahol még kötél is volt a sziklához rögzítve, hogy abba kapaszkodjunk,
amikor
a
sziklapárkányon
mászunk. A folyó mentén tovább menve egy kis forráshoz értünk, amiből jólesett inni a hosszú út után. A víz pont olyan hideg volt, hogy lehűtsön minket. A túránkat tovább folytattuk. Újra átkeltünk a folyón, ezúttal egy rozoga kis fahídon, amire nem volt szabad egyszerre az egész csoportnak rálépnie. Útközben a Tordai hasadék egésze látszott, szinte már a fejünk felett tornyosult a hegy az út utolsó szakaszában. Láttunk hegymászókat is, akik a meredek, csupasz sziklafalon másztak felfelé teljes hegymászó felszerelésben. Túránk végén egy árnyékos kis helyre jutottunk. Innen, akinek kedve volt, az idegenvezető után felmászhatott
egy barlanghoz, de ide már nagyon meredek ösvényen kellett felmászni. A barlangban kellemesen hűvös volt. Nagyon izgalmas volt, amikor a telefonjainkkal világítva mentünk egyre mélyebbre és mélyebbre. Így is félhomályban tapogatóztunk, ezért többen is megmegcsúsztak, és voltak, akik a fejüket is beverték a barlang plafonjába. A barlang egy szűk üregben végződött. Innen visszafordultunk és visszamentünk a barlang tágabb részébe, ahol kaptunk egy kis pihenőt a visszaút előtt. Ekkor már mindenki nagyon fáradt és kimerült volt. Amikor fölfelé kellett menni, már csak nagyon lassan tudtunk fölfelé mászni. A busz parkolója előtt volt egy kis büfé, ahol mindenki vizet és üdítőt vásárolt. Itt egy hosszú pihenőt tartottunk, mindenki csöndben pihent a büfé előtti padokon. Miután kipihentük magunkat, felszálltunk a buszra.
Torockóra érkeztünk, ahol megnéztünk a torockói néprajzi múzeumot. Egy nagyon kedves néni vezetett körbe bennünket, és megmutatta a kiállított népművészeti tárgyakat. Utána a csapat kettévált. A csapat egyik fele megnézte a falut, a boltokat, a cégéreket, majd a falu főterén egy kis forrásból eredő tó falára ülve pancsolt és hűsölt. A csapat másik fele betért egy árvaházba, amit Böjte Csaba atya alapított. Az árva gyerekek és nevelőik is nagyon kedvesen fogadtak bennünket, körbevezettek minket, és még a háziállataikat is megmutatták nekünk. Nagyon megható volt látni az árva gyerekeket, akiknek ez a ház az otthonuk.
Ezután visszatértünk Kalotaszentkirályra, ahol már vártak minket frissen sütött kürtös kaláccsal és finom vacsorával, ami nagyon jólesett nekünk, főleg azért, mert nagyon megéheztünk ez után a nehéz, de nagyon érdekes nap után. Vacsora után Ady Endre emlékművéhez mentünk, ahol felolvastuk a költő Kalota partján című versét, és megkoszorúztuk Ady szobrát. Szerintem ez volt a legfárasztóbb nap a kiránduláson, de nekem nagyon tetszett a sóbánya és a Tordai hasadék is. Május 25. Eljött a kirándulásunk 3. napja, ami sajnos egyben az utolsó is volt Erdélyben. Mikor felkeltünk, kicsit rossz volt belegondolni, hogy hazamegyünk, itt hagyva a vendéglátó családokat, a vendégszerető és barátságos falubelieket és a nevezetességeket, amit Erdély tartogat számunkra. Amúgy sem indult mindenkinek zökkenőmentesen a reggel, mivel az egyik lánycsoport elaludt. Még el sem kezdtek pakolni, és csupán 20 perc állt a rendelkezésükre, hogy elkészüljenek és bepakoljanak. A szállásokon fogyasztottuk el reggelinket. A házinénik nagyon kedvesek és beszédesek voltak, mindig próbáltak a kedvünkben járni. A szállások otthonosak voltak, őrizték Kalotaszeg népművészeti jegyeit. A reggelik mellett a vendéglátóink saját készítésű lekvárral is kedveskedtek nekünk, amiből vásároltunk is, hogy az otthoniakat meglepjük vele. Miután mindenki odaért a gyülekezőhöz, elköszöntünk vendéglátóinktól, és útnak indultunk. Első úti célunk Mérára vezetett, ahol a tájháznál egy idős bácsi várt ránk, ő ismertette a ház jellegzetességeit.
A Tájház megőrizte a kalotaszegi emberek hagyományait, ami
számunkra érdekes és látványos volt. A bácsi elmondta, hogy a Mérai Hagyományőrző Egyesület alakította ki ezt a tájházat 2001-ben. A ház udvarára egy faragott kapun át érkeztünk, amit a jellegzetes székely kapuk közé sorolhatunk. A ház tornácának korlátja is székely faragással volt ékesítve. A tornácról betérve a konyhába léptünk, aminek sarkában egy kemence terpeszkedett, amiben akár kenyeret vagy hamuban sült pogácsát is süthetnénk. A kemence mellett fából készült szövőgép várta, hogy mellé üljön valaki. A bácsi részletesen elmesélte, hogyan kell használni. A ház másik helyisége a cifra szoba, ami rendkívül díszes, festett bútorokkal volt berendezve. A virágmotívumaiban
felfedezhetjük a nemzeti színeket. Egy csöppnyi hely nincs, ami ne lenne gyönyörűen megfestve. A színes bútorok mellett egy magasra vetett ágyat láthattunk, amilyen az egyik szálláshelyünkön is volt. A falat kalotaszegi motívumokkal festett tányérok díszítették. A bácsitól még azt is megtudtuk, hogy a cifra szobát a szülők leánygyermeküknek ajándékozták, ha eladósorba került. Nagyon tetszett ez a program, mert ilyen házakat már régen nem építenek, és ilyen berendezést se láttam még, csak képeken. Az udvar végében lévő mellékhelyiséggel is voltak így néhányan. A Református Templomot sajnos nem volt lehetőségünk belülről is megtekinteni, mert még nem volt nyitva, de kívülről körbejártuk. Ezután ismét útra keltünk. Következő állomásunk Kolozsvár volt. Sokan várták Kolozsvárt, felkeltették érdeklődésüket az előkészítő órán hallottak. Meg persze az is közrejátszhatott, hogy a történelmi tanulmányaink során is gyakran hallhattuk ennek a városnak a nevét, mivel Erdély központja és legjelentősebb városa. Mielőtt odaértünk volna, az idegenvezetőnk, Csaba bácsi tartott egy kisbeszámolót a városról. - Tisztelt Csoport! - így kezdte a bevezetőjét (tudniillik Csaba bácsi elég gyakran használta ezt a megszólítást, ami a mi körünkben már szállóige lett)Az egykori Kolozs vármegye, ma Kolozs megye székhelye. Színházaival, több rangos felsőoktatási intézetével, középiskoláival, illetve két operaházával az ország fontos kulturális központja. A 3 évvel ezelőtti népszámlás alapján Kolozsvár a legnépesebb város Romániában Bukarest után. Az Unió 96. legnépesebb városa. Híres szülöttei: Mátyás király és Bocskai István. Először a Házsongárdi temetőt néztük meg. Erről az előkészítő órán a másik osztálybeliek elég részletes beszámolót tartottak számunkra, így nem alapismeretek nélkül mentünk meglátogatni a sírkertet. Már az előkészítő órán elhangzott, hogy itt sok jelentős személyiség nyugszik: írók, költők, Kós Károly építész, Apáczai Csere János filozófiai és pedagógiai író, Brassai Sámuel polihisztor és még megannyi más híres ember. A temetkezési szokásokról elhangzott, hogy vallásfelekezeti és nemzetiségi különbség nélkül temetkeztek ide magyarok, románok, szászok az évszázadok folyamán. Megtaláltuk a Magyar Tudományos Akadémia itt nyugvó tagjainak emléktábláját is. Az első, régészek által feltárt sírkövet is megnézhettük. A főtéren Mátyás király emlékműve ékeskedik. Idegenvezető bácsinktól megtudtuk, hogy Fadrusz János tervezte a szobrot, ami a karrierje csúcsát jelentette. Kolozsvárnak régóta az volt a nagy álma, hogy emlékművet állítson híres szülöttjének. Sikerült is egy
monumentális szoborcsoportot alkotni emlékére. Természetesen páncélban, mint aki most tért haza egy győztes csatából. A szoborcsoport mellékalakjai:
balról
Magyar Balázs és Kinizsi Pál, jobbról Báthory István és Szapolyai István, vagyis a fekete sereg vezérei. Alapnak egy várfok szolgál, melyet a vésett magyar címer és Mátyás felirat (latinul) díszít. Egy rendezvény miatt ugyan le volt kerítve, de az egyik fiú elhelyezte a csoport koszorúját a talapzaton.
Fotóztunk,
majd
Csaba
bácsi
tájékoztatója után Mátyás szülőházához mentünk. Ez a város egyik legrégibb emeletes háza. Csaba bácsi mesélte, hogy jelenleg a Művészeti és Design Egyetem tulajdonában áll, amit az Óvárban volt alkalmunk megnézni. A gótikus műemlék épületet maga Kós Károly restaurálta 1940-ben. Kolozsváron az utolsó látnivalónk a Szent-Mihály templom és környéke volt. A templom Kolozsvár főterén, a hajdani Nagypiac területén található. Nagyon szerettük volna a templomot belülről is megnézni, de nem lehetett, mert a vasárnapi nagymise zajlott. A gótikus stílusban épült templom bejárata előtt Márton Áron szobra látható. A szobor megtekintése után 1 óra szabad program állt rendelkezésünkre, amit már két napja vártunk. Mivel eléggé megéheztünk, az egyik gyorséttermet céloztuk meg. Lehet, jobban jártunk volna, ha inkább a helyi ízekkel ismerkedünk meg, jó lett volna új ízeket kipróbálni, mivel a vacsoránál is nagyon finom volt, amit főztek nekünk: a tárkonyos leves és vadas hús tésztával. A főtéren volt a gyülekező, amire mindannyian rendben odaértünk. Utána indulhattunk az utolsó úti célunkhoz, Körösfőre, ahol vásárolhattunk is erdélyi népművészeti munkákat: fonott kosarakat, faragott botokat, blúzokat, ingeket, varrottas terítőket, fűzött gyöngy ékszereket és más ajándékféléket. Kicsit fájó szívvel köszöntünk el Bánffyhunyadon Csaba bácsitól, aki kedves volt, és megszoktuk, hogy folyamatosan mesél nekünk, és a „Tisztelt csoport” minden kérésére, kérdésére megadja a választ. Hazafelé ezen kívül még Erdély kapujában álltunk meg egy kis pihenőre, kürtőskalácsozni, illetve gyönyörködni a tájban. Az, hogy itt álltunk meg utoljára, azt is jelentette, hogy búcsút kell vennünk Erdélytől. Hazafelé még igyekeztünk az útinaplóba ennek a zsúfolt napnak az élményeit is rögzíteni.
Végén még feladatlapokat is készítettünk és oldottunk meg az osztályok között, felidézve a három nap eseményeit. Zápor kísért bennünket, amit sikeresen elhagyva értünk haza Debrecenbe.