Erdély állattenyésztésének vázlata

Erdély állattenyésztésének vázlata. (Általános áttekintés.) Magyarországon sehol sincs emberben, állatban, növényben, a föld hátán és gyomrában akkora változatosság, mint „ama 55.731 k/m² területü, sajátságosan alkotott Felföldén, a nyugati mőveltségnek a keleti barbárság ellen oltalmul szolgáló ama hatalmas bástyákkal övezett fellegvárában”,1 melynek „Erdély”2 a neve. Európa legnevezetesebb négy házi állata: a ló, a szarvasmarha, a juh és a sertés; eme változatosság daczára, Erdélyben mindenütt honos; megél és tenyészthetı a havasok között 1000–1500 m-re a tenger szine fölött s a mély medenczékben épúgy, mint az erdıkkel szegélyezett folyamvölgyekben s a fában és vízben szegény mezıségen. Sok vidéken ezrével legelnek a bivalok is, de ezért – hála az „Alkotónak” – sem „maremma”-ink nincsenek, mint Olaszországnak, sem „landes”-eink, mint Francziaországnak, hol a mocsarak ártalmas kigızölgései más állatnem tartását, tenyésztését lehetetlenné teszik. Az állattenyésztésre és az állattartásra befolyást gyakoroló égalji, talaj-, gazdaságí, közlekedési és fogyasztási viszonyok azonban vidékenkint annyira különbözık s a nemzetiségek szerint majdnem elkülönülve élı lakosok mőveltségi állapota annyira eltérı egymástól, hogy az állatállomány összetétele és minısége, s így az állattenyésztés képe nem lehet Erdély minden részében egyforma. Egyik vidéken a szarvasmarha, –vagy a bival, – másikon pedig a juh házi állataink között a fıszerepet játszó; egyhelyt a lótenyésztés adja a legtöbb jövedelmet, másutt pedig a sertéstenyésztés jár elıl e részben. Egy szóval: nincs oly házi állatunk, mely Erdélyben mindenütt a legjelentısebb lenne. Nemzetgazdasági szempontból önként érthetıen az az állatnem lesz, egész Erdélyt tekintve, a legjelentısebb, melybıl itthon a legtöbb kell, melynek termékeibıl a legtöbb fogyasztatik, s amely egyszersmind a határokon túlról is legtöbb pénzt hoz be. Adatol hiányában nem tudom megmondani, melyik házi állatunknak jutott ez a fontos szerep osztályrészül. Azaz egyikrıl sem tudnám bebizonyitani csalhatatlan számok segélyével, hogy az övé a többiek fölött az elsıség. Ez azonban nem akadályoz abban, hogy kimondjam: miszerint, a számitásba veendıket mérlegelve, a szarvasmarhát – a bivallal – tartom Erdély legjelentısebb házi állatának. Szarvasmarha nélkül nem élhetnénk meg s az Erdélybıl kivitt ökrök értéke nem sokkal lesz kisebb a kivitelben szereplı többi házi állatok összes értékénél. Második helyre a sertést candidálom; érdemes lesz reá úgy a belfogyasztás, mint a kivitel szempontjából. Lótenyésztésünk sok pénzt hoz ugyan be, de – nem szólva a hadseregrıl – aránylag kevesebb belszükségletet fedez. Juhaink pedig fordítva: aránylag igen sok belszükségletet fedeznek, de kevesebb pénzt hoznak be: A szarvasmarha izomerejét Erdélyben a mezıgazdaság ezidıszerint sehol nem nélkülözheti s a földmívelés, erdészet, bányászat és az ipar termékeinek fuvarozására széltiben mindenütt leginkább a szarvasmarhát használják. A ló mint gazdasági motor csak a szászok földjén

1 2

L. Hunfalvy János: „A magyar birodalom földrajza.” A „Királyhágón túl”, a „délkeleti Felföld”, az „erdélyi részek”, az „erdélyi megyék” elnevezések mellızésével, a multnak hagyományaként „Erdély”-nek fogom hazánk eme részét hívni, már a rövidség kedvéért is.

versenyez a szarvasmarhával, de a gazdák ott is ellehetnek nélküle, míg az ökörfogatot sokhelyt idınkint még a hintóban utazó sem nélkülözheti. Majdnem mindenütt egyedül a szarvasmarha-trágya szolgál a szántóföldek megcsappant erejének visszapótlására, mert az, amit a juhtrágya s a juhokkal való kosarazás az eke alá fogott talajon segít, fölötte kevés és a lótrágya s a sertéstrágya is ritkahelyt bir jelentıséggel. De a szarvasmarhatrágya nagyterületü vidéken sok ezer embernek egyedüli főtı- és tüzelıanyaga is. A szarvasmarha húsa és teje a városokban mindenütt nagy mennyiségben fogyasztatik. A vidéken, faluhelyt – a baromfiakról nem szólva – a juhhús és a sertéshús játsza a fıszerepet úgy a cselédek és napszámosok, mint a birtokosság konyhájában s a falusi lakosság aránylag kevés tehéntejet fogyaszt. Keveset is termel s ezt, – a jobb módu szász községek kivételével, – hol a felnıtt lakosság is bıviben fogyasztja a kávét, a gyermeksereg költi el. Népünk ugyanis határozottan szalonna- és túrókedvelı s a tejet – a lırét –még az „urak” is gyenge ételnek tartják a vidéken. Erdélyben épúgy, mint hazánkban mindenütt, a sertéshús és a szalonna magyarnak, szásznak, rumunnak és székelynek egyformán kedvelt „nemzeti” eledele; a zsírt is mindenütt nagy mértékben fogyasztják, kivéve a havasok között lakó rumunokat, kik tehén- és juhtejbıl készült olvasztott vajjal és lenolajjal fıznek a hosszu bıjt idején. A füstölt sertéshús a téli és tavaszi hónapokon át majdnem egyedüli húsétele népünk zömének. Juhaink tejökkel – túró és sajt alakjában –és gyapjujokkal fedeznek nagymérvü szükségletet. A vidéken alig akad cseléd, részes munkás vagy napszámos, kinek szegıdményében a túró nem szerepelne s a túró magában vagy túrós csusza, túrós lepény, túrós puliszka képében ritka nap marad le az étlapról. Gyapju nélkül pedig köznépünk zöme egy szál ingben maradna, mert ami vastag, meleg ruha rajta van, azt maga fonja-szövi hosszufürtös juhainak gyapjából. A magyarnak, úgy mint a székelynek, rumunnak és a szásznak szőre, zekéje, szokmányja, czondrája, nadrága, harisnyája, a rumun asszonyok és leányok katrinczája, köténye, kapczája mind gyapjuból készült. Gyapjas juhbırbıl készülnek a czifra bundák, ködmönök, mellrevalók, kucsmák és sapkák s ezer meg ezer kunyhóban nagyon megakadna sok munka a czigánykészitette juhbır-rosta nélkül. „A természet valóban remekelt”, írja Hunfalvy; „midın Erdélyt megalkotá, nagy szépséggel, gazdag kincsekkel áldotta meg.” A határszéli magas hegységek öve 1500–2000 m-re emelkedik a tenger szine fölé, egyes égnek meredı csúcsok 2500 m-nél is magasabbak. Léptennyomon más-más kép tárul elénk. Szaggatott ormok, meredek sziklafalak, mély szakadékok lapos kúpokkal, szelid lejtıkkel, lankákkal, nyájas völgyekkel váltakoznak. 1270 m magasságig a lomblevelü fák díszlenek óriási tölgyés bükkerdıkben; feljebb 1700 m-ig a komor fenyvesek következnek, ezeken felül az ágas-bogas törpefenyık, a borókabokrok birodalmába jutunk; a legmagasabb ormokat végre csak rövidfüvü gyepmezık, zuzmók és mohok borítják s a hasadékokban itt-ott nyár derekán is hófoltok. csillámlanak. A susogó lomberdık s a haragos fenyvesek között azonban verıfényes ritkásokat, zamatos füveket termı legelıket és kaszálókat találunk, kivált a déli, és északi határlánczolatokban és néhol a keleti és nyugati magas hegységekben. Ezek a hegységek valamikor egy hullámzó tengert vettek körül, melynek vize a magyar medenczébe átfolyva, kisebb-nagyobb tavakat hagyott hátra, s amint a mai nagy folyók mélyebbre és mélyebbre vájták medrüket, a tavak is eltüntek, csak a Nagy-Szamos és Maros között elterülı mezıségen maradt nyomuk mostanáig. A tenger elfolyt és lassankint elıtőnt Erdély katlanjának földsége mai alakjában, szerte-széjjel ágazó alacsony hegységeivel, a Maros, a Szamos, az Aranyos, az Olt, a Küküllık völgyeivel,

a mezıséggel, a csiki, a gyergyói, a háromszéki, a barczasági és a fogarasi medenczékkel, melyeknek lapályai 190–710 m magasan feküsznek a tenger szine fölött. Erdély éghajlati viszonyai a vidékek fekvése és magassága szerint nagyon különbözök. A hımérı higanya helyenkint 140 C°-ra is felhág és – 30 C°-ra is sülyed s a hımérsékleti változás egy napon 10– 3 17 C°-ot is tesz.

Talaja termékeny; esı van elegendı és az éjjeli harmatozás kiadó. Igen nagy területen bıven található a konyhasó; sós vizü kutak, üditı források, jóvizü patakok, folyók vagy tavak ritkahelyt hiányoznak. Jobb, táplálóbb kaszálókat és legelıket, aminıket Erdélyben mindenütt láthatunk, nem lehet kivánni. Répát, luczernát, lóherét majdnem mindenütt lehet termeszteni; egyszóval: Erdély az állattenyésztés Eldoradója lenne, ha jól fel tudnánk használni, amit a természet ingyen ad, helyrehoznánk, amit elrontottunk és pótolnánk, amit elmulasztottunk. Említettem már, hogy Erdély állatállománya és állattenyésztésének képe vidékenkint különbözı. Más a havasokon és ismét más a mezıségen s a nagy völgyekben és a tágas medenczékben szintén más-más vonások a jellegezık. Azonban havasaink állatállománya sem egyforma mindenütt, sıt inkább nagyon változatos, épúgy, mint a hegységek alakulása, égalja, lakosainak nyelve és mőveltsége. Az Erdélyt keletrıl félkörben határoló hegyláncz zord égalju, de legelıkben gazdag havasai között, az északkeleten ırt álló Unökıtıl. a Brassó fölött égnek meredı Bucsesig és a bennebb fekvı havasokon, melyeket a Hargitta ural, fıleg a székelyek, leginkább a szarvasmarha-tenyésztést őzik. Báró Orbán Balázs „Székely föld”-jében Csikmegyérıl azt irja, hogy: „Csik földmívelésre kevéssé elınyös és csekély terjedelmő tért ad, de azért rengeteg erdıség és dús legelıket, kaszálókat nyujtanak, mi a marhatenyésztésnek nagy mértékben való őzését teszi lehetségessé.” Udvarhelymegye Oroszhegy nevő falujáról pedig megjegyzi, hogy annak roppant kiterjedéső havasain „a nép fıként marhatenyésztéssel foglalkozik”. A székelyek azonban a juhtenyésztést sem hanyagolják el a havasokon, mert különben nem győlhetne össze egyedül a Kelemen-havas legelıin 100.000-nél több juh egy nyár folyamán. Nevelnek sok lovat is, melyek közül például az oroszhegyi, arab jellegő hegyi ló még most is híres. A déli határszéli havasokon a Bucsestıl a Nyegojig és ezen túl a hatszegi havasokig a legelıket már kevés marha tapossa. Ez a hétfalusi csángó juhosgazdák és a Fogaras vidéke berszánok nyájainak nyári birodalma. A szászok is ezeknek engedik át havasi legelıiket, amiért meg is rója ıket J. Hintz 4

„…. der sächsische Bauer es gar unter seiner Würde findet, sich mit diesem nützlichsten aller Hausthiere (a juhval) zu befassen. Wir haben keinen Sinn und keine Kräfte für das Benützen unserer Alpen zu einer Viehwirthschaft….” A szelidebb éghajlata déli hegyláncznak a Maros völgyét szegélyezı részében, egészen az Erdély délnyugati sarkát védı nagyszerü Retyezátig megint más képet mutat az állattenyésztés. Ugy itt, mint a Retyezát kies legelıin a szarvasmarha a rumun lakosság fıgazdagsága; a szarvasmarha – az ú. n. boksa-marha – mellett azonban „fontos közgazdasági czikk errefelé még a juh”– írja Téglás Gábor „A Retyezát vidéke” czimü értekezésében.4 Hunyadmegyének lóállománya is nagy és ennek tetemes része a havasi legelıkön fölnevekedı, elcsenevészedett, apró hegyi lovakból áll. Ha nyugatnak fordulva, a Maros völgyéböl kiemelkedı és a Bihar-Vlegyászáig terjedı hegyrengeteget bekalandozzuk, a havasok között levı téres völgyek zöld gyepén szép lankák és laposok gazdag legelıin a Gaináig és ezentúl a gyalui havasok kezdetéig a moczok kezén 3

Hunfalvy: „A magyar birodalom földrajza.”

4

L. „Földrajzi közlemények. XVI. kötet, VIII. füzet.

levı állatállományt nagyon hasonlónak fogjuk találni ahhoz, mely a Retyezát alján legel. Sok szarvasmarha, aránylag kevesebb juh és még kevesebb ló; imitt-amott egy-egy kis sertésfalka is túrja a gyepet és iszsza a savót, mint a havasokon mindenütt. Innét a Vlegyászáig már egyhangúbb a kép; a rengeteg fenyvesek eme komor hazájában, – a gyalui havasokon, – melyet a Meleg- és Hideg-Szamos meredek völgyei szeldelnek, kevés pásztortanyát találunk s a gyengébb legelık, a rosz utak, a községek távolfekvése nagyban folytatni csak a juhtenyésztést teszik lehetıvé. 5 Északon a Vlegyászától a Cziblesig az alacsony gerinczü Meszes- és Rézhegység elágazásai valasztják el Erdélyt a Szilágyságtól. Ezen a részen tulajdonképeni havasokat nem találunk s ennek a hegyesvölgyös határvidéknek állatállománya és állattenyésztése lényegben megegyez azzal, melyet Erdély szívében sok vidéken láthatunk.

Az északi védfalnak a Cziblestöl az Ünökıig húzódó hatalmas ormai között már megint nagy kiterjedésü havasok terülnek el s ezek közül a Czibles hókoronáját uraló szelidebb naszódi havasok tágas legelıin leginkább a jól tejelı Vuska-marhát tartják az ottani rumunok – a mokányok. Fönt a magasban, a verıfényes oldalak meredek lejtıin a juhnyájak kolompja zavarja az ünnepélyes csendet, a juhtenyésztés azonban nem oly nagymérvü, mint a Bukovina síkjára lenézı Ünökı havasain. Kivált a legmagasabb és legzordonabb klimáju radnai havasok között igen nagy a juhállomány. Sok törpe havasi lovat is tenyésztenek félvad ménesekben. Ott, hol a szarvasmarha már nem járhat, a veszélyes havasi utakon lovakkal szállítják a fát ésaz erdık cgyéb termékeit. A juh táplálja tejjel, túróval, ordával, megvédi a hideg ellen bandájával és gyapjával a szegény havasi népet; a lóval keresi meg az adóra és kenyérre valót, s ha, elég máléra való törökbúzája van, még örvend is az örvendezıkkel. Havasaink állattenyésztése kivétel nélkül mindenütt kezdetleges állapotban sínylıdik. Tenyésztésre megmarad, ami nem adatott el; a himek és nıstények párosodnak, mihelyt annyira fejlıdtek, hogy párosodhatnak; a jóságos természet gondoskodik nyári élelmükrıl és téli takarmányukról s egyik évben bıven, a másikban szőken é1 a jószág, amint éppen az idıjárás engedi. Az embernek még kevés a dolga: ırzi a nyájat, elád, fej, nyír, kaszál és gyüjt, vágja a lombokat és ezzel vége. A tenyésztı többi teendıi a véletlenre vannak bízva. De mégsem mindenütt, mert a csiki és gyergyói havasok között kicsirázott már az a jó mag, melyet az országos tejgazdasági felügyelıség elvetett. Virágzásnak indult a gyergyó-szent-miklósi tejszövetkezet s ezzel fel fog virágzani a csikmegyei havasi állattenyésztés. Vajha mindenik havasunknak akadna egy Egán Edéje! Nézzük most sorban nagyobb völgyeink és medenczéink állatanyagát és állattenyésztését. A Hargitta háta mögött délrıl eredı Maros merész kanyarulatu ivat irva le, északkelettıl délnyugatnak folyik és Erdélyt két, majdnem egyenlı részre osztja. Fönt a Nagy-Hagymás és a Mezö-Havas között a kies gyergyói medencze vizeit győjti össze a iharos; tovább folyva, szők völgyben hömpölyög és félkörben megkerüli a Nagy-Hagymást. Szász-Régennél már kiszélesedik a Marosvölgy és Nagy-Enyednél az egyesült két Küküllıt fölvéve, az Aradig terjedı gazdagtalaju nagy síkságot alkotja. Egész Erdély visszatükrözıdik a Marosban. A gyergyói medenczét magas fekvése határozottan állattenyésztésre utalja; itt, a zab és árpa hazájában, a szarvasmarha-tenyésztés virágzik leginkább; a rövidszarva buták mellett azonban sok tömött ló és aprófürtös juh legel. Szász-Régentıl, de kivált Maros-Vásárhelytıl kezdve, jeles bort és kitőnı búzát terem a Maros-mente; sok czimeres szarvasmarha tapossa a gazdag legelıket, partos helyeit pedig nagy sertésnyájak túrják. Nagy-Enyeden alul, Gyula-Fehérvártól a bor és kukoricza hazája kezdıdik; enyhe; majdnem déli klima kedvez a növénytermelésnek és állattenyésztésnek 5

L. Hunfalvy: „A magyar birodalom földrajza.”

egyaránt. Virágzik a szarvasmarha-tenyésztés s a csordákat itt már nagyon sok bival tarkítja; a nagybani sertéstenyésztésnek is megvannak föltételei; lovat, juhot azonban aránylag kevesebbet találunk. A két Küküllı völgyében a szarvasmarha- és bivaltenyésztés üzetik legnagyobb mértékben. Felsı elágazásaiban, a Hargitta és Mezı-Havas közötti hegyláncz nyugati lejtıin pedig a juhnyájakban fekszik a lakosság gazdagsága, de lovat is sokat nevelnek. Ikerfolyónknak, nyugaton a gyalui havasokból eredı Kis-Szamosnak és keleten a radnai szakadékokból lerohanó Nagy-Szamosnak völgyeiben az állatállomány összetétele nem nagyon változatos. Fönt, ahol a völgyek még szőkek, a juh és a szarvasmarha uralkodnak; lentebb, a Kis-Szamos völgyében, Gyalutól, a Nagy-Szamos mentén pedig Bethlentıl Deésig, hol a két ág egyesül, a juhot a sertés váltja fel, a lótenyésztés jelentıs lesz s a bivalok száma szaporodik. Deéstıl északnyugatnak, a felsı Tiszához sietı egyesült Szamos völgyében, a szarvasmarha- és a sertéstenyésztésre fektetnek a gazdák legnagyobb súlyt. Aranyszemcséket hordó folyónknak, a sebesen rohanó Aranyosnak rövid völgyében mindenütt a szarvasmarha az állatállomány fıeleme. Fönt a havasok között a juh, lentebb a ló; Tordától kezdve pedig, honnét pár mértföldnyi útja van csak, míg a Marosba szakad, a sertés is szép számmal szerepel. Erdély legáldottabb térségei a Fekete-Ügygyel és a Czibinnel egyesült Olt völgyében és medenczéiben terülnek el. Talaj és klima jutalmazóvá teszik a növénytermelést és állattenyésztést egyaránt. Fönt a csiki medenczében azonban az állattenyésztés lép elıtérbe s a szarvasmarha mellett a juh a nagybani tenyésztés állata; ugyanez áll a gazdag háromszéki síkságról, hol azonban a Fekete-Ügy partjain sok lovat is nevelnek. Az Olt által alkotott barczasági és fogarasi medenczékben határozottan a bivaltenyésztés lép elıtérbe, s mig a barczasági szászok a juhot elhanyagolva, sok lovat tartanak, a fogarasvidéki rumunok a juhnak adnak elınyt. De úgy itt, mint amott, sok szarvasmarhával és nagy sertésnyájakkal fogunk találkozni. Igen messze vezetne, ha számottevı kisebb völgyeinkrıl is egyenkint megemlékeznék, egypárt azonban nem hagyhatok szó nélkül. Így a Marosba szakadó Nyárád mentét, hol a nagy szarvasmarha-állományban igen sok nagyon szép állatot lehet találni; a juhairól híres Szekás mentét; a Sajó völgyét termetes szarvasmarháival és jó lovaival; a Czibin völgyét sok bivalával és juhaival. Figyelmet érdemelnek az Almás, a Sebes, a Kapus völgye nagymérvő bivaltenyésztésével és gazdag juhállományával. Völgyeinkben az állattenyésztés állapota önként érthetıen nem egyforma. Ugyanazon völgy különbözı szakaszaiban is igen nagyon eltérı. Legfejlettebb, nézetem szerint, a két Szamos völgyében lent, ahol a partlakók már petroleummal világitaliak. Nem áll hátrább az állattenyésztés a Maros mentén sem, kivált Szász-Régentıl Gyula-Fehérvárig. Az Olt völgyében és nagy medenczéiben inkább csak számra nézve lehet- az állattenyésztést fejlettnek mondani, nem pedig egyúttal minıségileg is, mint péld. a Maros és Szamos völgyében. Szomoru az állattenyésztés állapota az Aranyos és a Szamos felsı völgyeiben. Rumon atyánkfiai bizony még nagyon hátra vannak és sok idı kell addig, míg a Maros és Olt forrásai körül lakó székelyek tenyésztıi ügyességét elsajátítják. Állattenyésztési szempontból egyik legnevezetesebb vidéke Erdélynek a mezıség. Erdély közepén, a Szamos, Sajó, Aranyos és Maros között fekvı 50–60 ‫ٱ‬mfldnyi – báró Orbán Balázs leírása szerint – „hegyektıl és ezek közé bemélyedt völgyektıl keresztül-kasul szelt kopár terület”, hol a faluk messze vannak egymástól szétszórva, hol az ijesztıen kopár sárgás-szürke

hegyeken hiába keres a szem árnyas erdıt, hol a völgyekben nincsen folyó, nincsenek csevegı patakok, legfeljebb egy-egy lomha tó, mely az eséssel nem biró völgyekben a patakok fennakadása által képzıdik. Báró Orbán Balázsnak igaza van. De a mezıség mégis egy olyan terület, hol gazdag kaszálók terülnek el a völgyekben és szelidebb oldalakon, hol ugyan rövidfüvü, de igen tápláló virágos rétek és legelık találhatók, hol bıviben vannak a sónak és sós víznek, hol a jóvizü források, erek és kutak nem engedik szomjazni az állatokat, melyek a számtalan völgy és katlan valamelyikében a bárhonnan jövı szél és hófuvás ellen, sıt még a nap forró sugarai ellen is védelmet találnak, s ahol végre éppen a lakosság ritkasága és az utak rosszasága miatt az állattenyésztés a mezıgazdaságnak nélkülözhetlen alkatrésze. S a mezıségen az állattenyésztés virágzik is, annyira-amennyire az adott körülmények között virágzásról szólani lehet. Állatállományának legnevezetesebb eleme a szarvasmarha. Hiszen Erdély határain túl is jól tudják, hogy a mezıségi híres vásárokon lehet a legtöbb igásökröt és tulkot vásárolni; tudva van az is, hogy ezek a legtartósabbak és leggyızısebbek. A mezıségnek azonban juh-létszáma is gazdag és szigetenkint sok lovat és sok sertést is tenyésztenek. Erdélyben talán sehol sincsenek az egyes állatnemek olyan jó arányban elosztva, mint a mezıségen, ahol mindenik megkapja azt, amire szüksége van. Dr Szentkirályi Ákos.