5b. Epigenetikai szabályozás
Epigenetikai szabályozás 1. A Transzkripció epigenetikai szabályozása Dia 1 A kromatin szerkezete A sejtciklus S fázisában egyetlen sejtben kb 4x1 méter hosszúságú DNS található 4x23 darabra vágva (4N kromoszóma garnitúra ebben a fázisban). Ezeket a hosszú DNS fonalakat kell úgy összehajtogatni, hogy a kromoszómák szétválása az utódsejtekbe hibátlan legyen. Ezt a bonyolult feladatot zömében a hisztonok végzik. A kromoszómaképződés irányítása mellett, a hisztonok másik funkciója a DNS-ről történő transzkripció szabályozása. A kromatint DNS, hisztonok és ún. nem-hiszton fehérjék alkotják. A kromatin alapegysége a nukleoszóma, amely 146 bázispárnyi DNS-t és a hozzákapcsolódó hiszton oktamert tartalmazza. A nukleoszómákat a linker DNS kapcsolja össze, amely a 10 nm-es fonalakban nem tartalmaz hisztonokat. A hiszton oktamer két-két H2A, H2B, H3 és H4, tehát összesen 8 hiszton molekulából áll (oktamer). A H1 molekula szerepe a nukleoszómák összekötése. A nukleoszómák alkotta szálat a 10 nm-es fonalnak, az ettől összetekeredettebbet a 30 nm-es fonalnak nevezzük. Az ettől is kompaktabb kromatin szálak jóval vastagabbak. A hiszton fehérjék rendkívül konzervatívak, pl. az ember és a borsó H4 alegysége mindössze két aminosavban különbözik egymástól dacára annak, hogy a közös ősünk több mint egymilliárd évvel ezelőtt élt. A DNS ún. konstitutív heterokromatin régiója (főként a kromoszóma végek és a centromer környéke) erősen feltekeredett állapotú, s itt sohasem folyik transzkripció. A fakultatív heterokromatin sejttípustól függően transzkripcionálisan aktív lehet. Az eukromatin régió génekben rendszerint gazdag, enyhén fedett hisztonokkal, s vagy állandóan folyik róla az RNS-ek képződés, vagy indukció hatására. A hiszton metiláltsági állapota rendszerint (nem mindig) negatívan, az aciláltsági szintje pedig pozitívan befolyásolja a DNS transzkripciós aktivitását. A hiszton molekulákhoz kapcsolódhat még foszfát csoport, ubikvitin és az ún. SUMO peptid, melyek mind befolyásolják a hiszton kötődést, s így a transzkripciót. Nem csak a hiszton, hanem a DNS is metilálódhat. Az erősen metilált DNS szakaszok transzkripciós szintje alacsony. A hiszton-taszító kromatin domének nem kedveznek a hisztonok tapadásának, az ilyen szekvenciák környezetében a DNS szakaszok hisztonoktól mentesek, vagy jóval kevesebbet tartalmaznak ezekből a molekulákból, mint a szomszédos DNS régiók. Dia 2 A kromatin módosítása A hiszton–DNS kötődés szabályozása különböző kromatin állapotot eredményezhet (erősen vagy lazán kötött hiszton, hiszton-mentesség), amely a genetikai információ különböző szintű leolvasását teszi lehetővé. A kémiai módosításokat különféle enzimek (metilázok, acetilázok, stb.) végzik, melyek kifejeződését és hatását különféle fehérjék és nem-kódoló RNS-ek szabályozzák. A hiszton fehérjék acetilációja eltávolítja a pozitív töltéseket, ami által csökken a hiszton DNS-hez való affinitása, s így az RNS polimeráz és a transzkripciós faktorok könnyebben hozzáférnek a DNS szabályozó régióihoz, ami megnöveli az érintett génekről történő transzkripció végbemenetelének esélyét. A hiszton acetil transzferáz (HAT) enzim végzi az acetil csoportok (-COCH3) hozzákapcsolását a hisztonok egyes lizin aminosavaihoz, míg a deacetilázok eltávolítják az acetil gyököket. A hisztonok metilációja metil gyök (-CH3) hozzáadása az acetilációval rendszerint ellenkező hatású. A metilált hisztonok általában (nem mindig) erősebben kötődnek a DNS-hez. A metiláció célpontja a hisztonok N- terminálisán elhelyezkedő bázikus lizin és arginin aminosavak. A DNS is metilálódhat (de nem acetilálódhat!). A metilált DNSen is gátlódik a transzkripció, itt egyes citozinokhoz kapcsolódik a metil gyök, mely reakciót a DNS metil-transzferázok katalizálják. A de-metilázok ellenkezőleg hatnak: eltávolítják a metil csoportokat. A kromatin módosítást végző enzimek a transzkripciós faktorok DNS-hez ALAPKÖVETELMÉNY
7. Előadás
Boldogkői Zsolt ©
1
5b. Epigenetikai szabályozás való hozzáférhetőségét szabályozzák. Vannak olyan esetek, amikor maguk a transzkripciós faktorok távolítják el az epigenetikai módosításokat. Például, a glükokortikoid hormon/receptor komplex transzkripciós faktorként viselkedik, de közvetlen feladata a hiszton eltávolítása a szteroid hormonra reagáló gének enhanszer szekvenciájáról. Ez lehetővé teszi egy aktivációs doménnel rendelkező másik transzkripciós faktor kapcsolódását, ami végül elvégzi a kontrollált gének aktivációt. Dia 2 A kromatin szerkezeti és funkcionális doménjei Néhány gént és gén csoportot ún.
nukleoszóma taszító szekvenciák fognak közre MAR (matrix attachment region) , vagy egyetlen kópiában vannak jelen az LCR (locus control region) és a SAR (scaffold-associated region) . Ezek a szekvenciák taszítják a hiszton fehérjéket, s ezért a környező gének szabadon leíródhatnak. A legkorábbról ismert LCR a globin gének transzkripcióját szabályozza. Ennek az LCR szekvenciának a mutációja az ún. spanyol vérszegénységet (hispanic thalassemia) okozza.
Dia 3 A kromatin szerkezetét a különféle kémiai reakciók (acetiláció, metiláció, stb.) háromféleképpen módosítják: (1) lazítják vagy erősítik a nukleoszómák szerkezetét, (2) elmozdítják, vagy (3) eltávolítják a nukleoszómákat. E folyamatokat nevezik kromatin átalakításnak (chromatin remodeling). A hisztonok 20 aminosavból álló N-terminális vége kinyúlik a nukleoszómák felszínéből. Ennek az a jelentősége, hogy az N-terminális hiszton farok a célpontja lehet különféle módosító enzimeknek, amelyek a hiszton kötődés erősségét befolyásolják. A DNS negatív, míg a hisztonok pozitív töltésűek, s így a két molekulaféleség vonzza egymást. A hisztonok pozitív töltését elsősorban a lizin aminosavak okozzák. A hisztonok N-terminális farka sok lizint tartalmaz, s ez az aminosav a hiszton módosítást végző enzimek célpontja. A hiszton módosítás következményeként változik a hiszton kapcsolata (i) DNS-el, (ii) a szomszédos nukleoszómákkal, ill. (iii) a szabályozó fehérjékkel. A hiszton módosulás magában foglalja a nukleoszóma szerkezetének (lazább vagy szorosabb) változását, a nukleoszómák elmozdulását, ill. egyes nukleoszómák megszűnését (felbomlik a DNShiszton kötés). A nukleoszómák egyes darabjai, sőt az egész nukleoszóma is kicserélődhet más hisztonokból álló alegységekre. Ez utóbbi folyamatnak az értelme az, hogy a kicserélődő hisztonok más-más kémiai módosításokat tartalmaznak. A hiszton módosítások típusai a következők: acetiláció, metiláció, ubikvitináció, sumoyláció, és foszforiláció. Dia 4 A hiszton acetilációja során a hisztonok N-terminálisán lévő egyes lizin molekulák egyik H atomja acetil gyökre (COCH3) cserélődik. E folyamat eredményeként a hiszton nettó pozitív töltése mérséklődik, s ezért a DNS-hez való affinitása csökken. Ezt a kémiai reakciót a hiszton acetil transzferáz (HAT) enzim katalizálja. Több, különböző HAT molekulaféleség létezik. A hiszton deacetiláz (HDAC) enzimek ellenkező hatásúak, eltávolítják az acetil gyököket a hisztonról, s ezáltal stabilizálják a hiszton-DNS kölcsönhatást, s egyben gátolják a DNS-ről történő transzkripciót. Mind HAT mind a HDAC enzimek több alegységből álló, ún. multiprotein komplexek. A hiperacetilált (sok acetil gyököt tartalmazó) hisztonok főként a transzkripcionálisan aktív DNS szakaszokra, míg a hipoacetilált (kevés acetil csoportot tartalmazó) hisztonok a nem transzkriptálódó DNS régiókra jellemzőek. Egyes transzkripciót aktiváló vagy gátló faktorok közvetlenül a hiszton acetilációt szabályozzák. Más faktorok pedig az acetilációt és a deacetilációt végző enzimekre vannak hatással (pl. foszforilálják azokat). Az acetiláció a kromatin szerkezetet kétféle módon befolyásolja: (1) csökkenti a hiszton pozitív
töltését, s így annak kötődését a DNS-hez, ami elősegítheti a transzkripciót végző fehérjék DNS-hez való hozzáférését; (2) megváltoztatja a hiszton és a szomszéd hisztonok közötti kapcsolatot, ill. a hiszton és a szabályozó fehérjék közötti affinitást. Bizonyos betegségeket (pl. daganatok) a deacetiláció túlsúlya jellemez, mivel azt eredményezi, hogy a sejtciklust gátló fehérjék génjei inaktívak. Egyes tumor terápiás megközelítések a deacetilázok gyógyszeres blokkolásán alapulnak. Két különböző „átalakító” (remodeling) fehérje (HAT) szünteti meg a hisztonok traszkripciót gátló hatását: egyik a transzkripció iniciációs (kezdő), másik az elongációs (lánchosszabbítás) szakaszban. Az iniciációs szakaszban az „átalakító” fehérjék lehetővé teszik a transzkripciós
ALAPKÖVETELMÉNY
7. Előadás
Boldogkői Zsolt ©
2
5b. Epigenetikai szabályozás (pre-iniciációs) komplex DNS-hez való kötődését azáltal, hogy eltávolítják a transzkripció kezdőpontjától a nukleoszómát. Egy másik fehérje biztosítja a transzkripció haladását a DNS szálon (elongáció).
Dia 5 A hiszton metilációja (5a) A metiláció célpontjai a lizin mellett a szintén pozitív töltésű arginin aminosavak. A metiláció eredményeként az aminosavak 1, 2 vagy 3 H atomja metilgyökre (CH3) cserélődik, s így metil-lizin, dimetil-lizin, vagy trimetil-lizin molekulákat kapunk. Egy lizin molekulán az acetiláció és a metiláció kölcsönösen kizárja egymást. A metiláció nem a hiszton töltését befolyásolja, hanem megváltoztatja a hisztonok egymással és a szabályozó fehérjékkel való kapcsolatát. A metiláció rendszerint erősíti a hiszton-DNS kapcsolódást, s így csökkenti (meg is szüntetheti) egy DNS szegmens transzkripciós aktivitását. Bizonyos esetekben, főként az arginin metilációja (némely liziné is!) nyitottabb kromatin szerkezetet eredményez, amely így pozitív hatással van a transzkripcióra. A metilációt specifikus hiszton-metiltranszferáz (HMT) enzimek végzik. Hasonlóan az acetilációhoz, a metiláció is reverzibilis (megfordítható), a CH3 gyökök eltávolítását a hiszton farkak lizin és arginin aminosavairól a különféle hiszton demetiláz enzimek végzik. (5b) A HP1 (heterochromatin protein 1) protein a H3 Lys9-t (a H3 hiszton alegység 9. pozíciójában lévő lizint) ismeri fel, amennyiben az metilált. A felismerést követően, a HP1 odaverbuvál egy hiszton metil transzferáz enzimet, amely a szomszéd nukleoszóma H3 Lys9-ét metilálja. Magyarul, egy önerősítő folyamat indul be, amely, gátlás hiányában, egy erősen kondenzált kromatin régiót fog kialakítani. (5c) A sejtosztódás során a metilációs mintázat az utódsejtekben is öröklődni fog. Ennek oka az, hogy az új sejtek csak a fele annyi metilált nukleoszómát fognak tartalmazni ugyan, de ezek odavonzzák a metilációt végző enzimeket (HMT-ket), s az új nukleoszómák is metiláltak lesznek a DNS ugyanazon a régiójában. Mivel a nukleoszómák kapcsolódási mintázata határozza meg a sejt típusát és annak működését, ezért ez a mechanizmus az egyik módja annak, hogy egy sejtből két, az anyasejttel megegyező típusú sejt, keletkezzen.
A hiszton ubikvitinációja Az ubikvitin egy 76 peptidből álló fehérje, amely a fehérjékhez
hozzákapcsolódva azok degradációját idézi elő. A hisztonok ubikvitinációja azonban más célt szolgál. Az ubikvitin, hasonlóan az acetil gyökhöz csökkenti a hisztonok pozitív töltését azáltal, hogy kapcsolódásával megszűnik a lizin pozitív töltése. Továbbá, az ubikvitin maga is több negatív töltésű aminosavat tartalmaz. Az ubikvitin, ellentétben a metil és acetil csoportokkal csak a H2A 119. és a H2B 120. pozíciójában lévő lizinhez kapcsolódik. A H2B ubikvitinációja serkenti, a H2A-é viszont gátolja az érintett DNS szakasz transzkripcióját.
A hiszton sumoylációja során egy kis, ubikvitinnel rokon peptid a SUMO (small ubiquitin-related modifier = kis ubikvitinnel rokon módosító) kapcsolódik a hiszton fehérjék lizin aminosavaihoz, ami a HDAC (hiszton deacetiláz) enzimeket odavonzza, s ezáltal acetil gyök vesztést okoz az adott hiszton molekulán.
A hiszton foszforilációja A fehérjék foszforilációja (-PO4 csoport hozzákapcsolása egy molekulához) a
sejt legfontosabb eszköze az adott fehérje funkciójának a megváltoztatására. A foszforiláció a jelfolyamatok legtipikusabb kémiai reakciója, melyet a különféle kináz enzimek végeznek (a foszfatáz enzimek távolítják el a foszfát csoportot). A hiszton fehérjék esetében, szemben a többi kémiai módosítással, a foszforiláció nem a lizint, hanem a molekulák N-terminálisán elhelyezkedő szerin és treonin aminosavakat érinti. A H1-es hiszton is foszforilálódhat. A foszfát csoport, lévén negatív töltésű, csökkenti a hiszton nettó pozitív töltését, s így nyitottabb kromatint eredményez, tehát, serkentő hatással van a transzkipcióra.
Dia 6 A DNS metilációja Nem csupán a hisztonok, hanem a DNS is metilálódhat, melynek funkciója a kompakt kromoszómaszerkezet kialakítása és a transzkripció gátlása. Ezt a kémiai reakciót a DNS metil transzferáz enzimek végzik, rendszerint a CpG dinukleotid citozin komponensén (a „p” azt jelzi, hogy a két nukleotid foszfodiészter kötéssel kapcsolódik egymáshoz). A DNS metiláció egyik funkciója a génexpresszió szabályozása. Az erősen metilált DNS-ek (pl. a heterokromatin régió, vagy egyes mobilis elemek) transzkripcionálisan inaktívak. A DNS metilációját két különböző mechanizmus végzi: (1) A fenntartó metiláció biztosítja, hogy a sejtosztódás során az utódsejtek DNS-ének metilációja ugyanaz maradjon, mint az anyasejtben. A Dnmt1 (DNS metiláz 1) metiláz a régi szál citozinján lévő metil csoportot ismeri fel, s egy másik metil csoportot rak a szemben lévő új szál citozinjára. Tehát, a Dnmt1 metiláz feladata a DNS metilációs mintázatának fenntartása a sejtosztódás során, melynek eredményeként egy sejt ugyanolyan típusú két sejtet produkál (pl. egy hámsejtből két ALAPKÖVETELMÉNY
7. Előadás
Boldogkői Zsolt ©
3
5b. Epigenetikai szabályozás hámsejt lesz). (2) A de novo metiláció a DNS-hez való új metil csoportok kapcsolódását eredményezi; fő enzimjei a Dnmt-3a és Dnmt-3b metil-transzferázok. A DNS metiláció szintén a DNS transzkripcióját befolyásolja (negatívan). A MeCP2 fehérje felelős az erősen metilált
DNS szakaszok (heterokromatin) kialakulásáért. Ez a fehérje metilált citozinokhoz kapcsolódik, s összetett protein komplexeket verbuvál maga körül. E fehérje komplex egyik komponense egy hiszton deacetiláz (HDAC), amely eltávolítja az acetil gyököket a hisztonokról, s így tömörebbé válik a kromatin. A MeCP2 fehérje mutációja emberben az ún. Rett szindrómát okozza, melynek fő tünete a szellemi visszamaradottság. A metilációs mintázat reverzibilis, bizonyos körülmények között a metil csoportokat a demetilációs enzimek eltávolíthatják.
Dia 7 Humán Epigenom Projekt (HEP) Több laboratórium összefogásával induló program, melynek célkitűzése a DNS metilációs mintázatának feltérképezése. Azért csak a DNS-é, mert ezt jóval könnyebb vizsgálni, mint a hisztonok metilációját. A közelmúltban (2009 október) közölték az első teljes eredményt: az emberi őssejtek és fibroblaszt sejtek epigenomját.
Dia 8 Kromatin átalakító aktiváló fehérjék is képesek a kromatin módosítására a hisztonok közvetlen eltávolítása révén. Például az ún. hősokk gének esetében a hősokk faktor (HSF) kötőhelyét (HSE) hiszton fedi. Az ún. GAGA faktor bekapcsolódván a DNS megfelelő helyére (GAGA) elmozdítja a HSE-n lévő hisztont (megszünteti a nukleoszómát) és így a HSF kapcsolódhat. A hősokk gének a sejtet érő különféle stressz (pl. hő) hatására aktiválódnak. Mint látható, e gének szabályozó szekvenciája még a stressz folyamat előtt szabaddá válik bizonyos gyakorisággal. Más hősokk gének szabályozó régiója eleve nukleoszóma-mentes, így a hő által aktivált HSF akadály nélkül tud kötődni a megfelelő DNS szekvenciához.
2. Szöveti differenciálódás Dia 9 Sejttípus meghatározottság Az egyedfejlődés során vagy az őssejtekből való szöveti regeneráció eredményeként differenciált sejtek keletkeznek, melyek magukkal megegyező sejteket produkálnak az osztódás folyamán. Ennek mechanizmusát a hiszton módosulások és a DNS metilációs mintázatának fenntartása biztosítja. Tehát, annak ellenére, hogy minden sejttípus ugyanazt a genetikai információt hordozza, egy hámsejt mindig hámsejteket fog produkálni, s sohasem idegsejteket, vagy májsejteket. A differenciálódás során a nemdifferenciált sejtek különböző, egymást követő utasításokat kapnak, jelek formájában, hogy milyen irányba változzanak. Az idegsejtek kialakulásának első utasítása az őssejteknek szól, s valahogy így hangzik: „légy olyan sejt, amiből később majd valamilyen idegsejt vagy glia sejt keletkezik”. A következő utasítás arra vonatkozik, hogy ne agyi, hanem gerincvelő sejt legyen az adott sejt. Majd a glia sejtté válás lehetősége szűnik meg. Ezt követően axonok képzésére, majd idegi kapcsolatok kialakítására kap utasítás a sejt, végül, kész a gerincvelői motor neuron. Látható, hogy a sejt potenciája arra, hogy különféle irányokba változzon, egyre csökken a sejtdifferenciálódás során. Dia 10 Klónozás Mivel a sejtek differenciálódása epigenetikus folyamat (nincs DNS szekvenciabeli változás), a testi sejtek elvileg újraprogramozhatóak, s belőlük a zigótához hasonló totipotens (bármilyen sejtté differenciálódható) sejtek állíthatóak elő. Egy testi sejt (pl. hámsejt) magját egy sejtmagjától megfosztott petesejtbe téve, a sejtmag elfelejti, hogy hámsejt volt, totipotenssé válik, s az így előállított klónozott zigótából akár egy újszülött is kialakulhat. Jelenleg nagy az érdeklődés olyan lehetőség iránt, hogy epigenetikai módosítások által információkat vigyünk be az utódokba.
Dia 11 A Hiszton Kód Hipotézis szerint a hiszton DNS-hez való kötődésének mintázata meghatározza a sejtben folyó molekuláris folyamatokat, ugyanúgy, mint a genetikai kódban az egyes tripletek aminosavakat (vagy stop kodont) határoznak meg, vagy a Morze ABC-ben a rövid és hosszú jelek a betűket.
Dia 12 Epigenetikai kód nem csak a hiszton metilációját, hanem a kromatin összes epigenetikai állapotát (a hiszton egyéb módosulásait és a DNS metilációját) rendeli hozzá a sejt molekuláris folyamataihoz.
ALAPKÖVETELMÉNY
7. Előadás
Boldogkői Zsolt ©
4
5b. Epigenetikai szabályozás Dia 13 Epigenetikai program Az egyedfejlődés során a sejtek differenciálódása egy előre meghatározott terv szerint megy végbe. E terv lényege az az algoritmus, amely a kromatin epigenetikai módosulásainak programozott időbeli változását okozza. Epigenetikai program pusztán a genetikai információ megnyilvánulásának mechanizmusa, legalábbis egyes vélemények szerint. Mások szerint, az epigenetikai és a genetikai program párhuzamosan futnak, tehát az epigenetikai folyamatok legalábbis részben, függetlenek a genetikai programtól. A kérdés az, hogy mi lehet a környezet szerepe a genetikai program megvalósulásának?
Dia 14 Kanalizáció A tudomány nagy rejtélye jelenleg az, hogy hogyan határozza meg a DNS által kódolt genetikai információ az egyedfejlődést irányító epigenetikai programot, s hogy hogyan hat a környezet erre a folyamatra. Conrad Hall Waddinton vezette be az egyedfejlődés folyamatának magyarázatára a kanalizáció fogalmát. Szerinte az egyedfejlődés meghatározott útvonalakon zajlik, s egy útvonalon belül ellenáll a zavaroknak (mutáció, környezeti perturbáció), de kritikus időpontokban, erősebb hatásokra (ami lehet genetikailag programozott is) más úton indulhat el egy folyamat. Ma robusztusságnak nevezzük a perturbációkkal (zavarokkal) szembeni ellenállást. A férfi és női útvonal is egy-egy pálya lehet, s a nőiről a férfi útvonalra való áttérést a TDF (testis determining factor) végzi Dia 15 A DNS és a környezet is hat az epigenetikai programra Az epigenetikai program megvalósulását alapvetően a DNS irányítja azáltal, hogy az epigenetikai folyamatokat közvetlenül kontrolláló faktorok megfelelő mennyiségű és megfelelő időben történő képződését szabályozza az egyes sejttípusokban más-más módon. A környezeti tényezők szintén az epigenetikai folyamatokra hatnak. A zongora azt a lehetőséget szimbolizálja, hogy a genom csak, hasonlóan a zongorához, csupán egy eszköz, melyre a az epigenetikai tényezők írják a „dallamot”. A férfi és a nő például, két különböző zenedarab ugyanazon a zongorán (genomon) játszva.
3. X kromoszóma inaktiváció Dia 16 Az X kromoszóma inaktiváció egy olyan folyamat, melynek során az X kromoszóma egyik példánya az emlős nőstényekben nem működik, csak néhány gén aktív az X kromoszómán (a pszeudo-autoszómális régióban). Az egyik X kromoszóma a DNS erőteljes metilációja következtében kerül inaktív állapotba. E folyamat eredményeként a nők sejtjeiben nincs kétszer annyi X kromoszóma által kódolt fehérje, mint a csak egy X kromoszómával rendelkező férfiak sejtjeiben; ez a dóziskompenzáció. A génexpresszió szintje ugyanis optimalizált, a generációnkénti dózisváltozásokat egy egyed nemigen élné túl. A magasabbrendű emlősöknél véletlenszerűen dől el, hogy melyik X kromoszóma (apai vagy anyai) inaktiválódik, de az utódsejteknél ez a döntés a későbbiek során is megmarad. Az erszényeseknél (pl. kenguru) mindig az apai X kromoszómák inaktiválódnak. Az inaktiváció
folyamatát egy X kromoszómán kódolt, nagyméretű, fehérjét nem-kódoló RNS (XIST; X-inactive specific transcript) indítja be. A XIST RNS beborítja az inaktív X kromoszómát, amely így heterokromatizáción megy keresztül, így akadályozván annak aktivitását. Az aktív X kromoszómán a Xist gén szintén heterokromatinizáció révén gátlódik. Azok az X kromoszómák, amelyek nem képesek Xist gént kifejezni, nem képesek inaktiválódni sem. Érdekesség, hogy a Xist gén kifejeződésének fő szabályozója a gén komplementer száláról leíródó antiszensz RNS, melynek neve Tsix.
ALAPKÖVETELMÉNY
7. Előadás
Boldogkői Zsolt ©
5
5b. Epigenetikai szabályozás JEGYZETEIM:
6
ALAPKÖVETELMÉNY
7. Előadás
Boldogkői Zsolt ©
