ENGEDÉLYEZETT ELTÉRÉS

A TARTALOMBÓL: Demokráciadeficit az Európai Unióban. . 3 Eurofória. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 Kompország drága pillanatai . . . . . . . . . . 7 Magyarország útja a csatlakozásig . . . . . . 8 Mint aki halkan belelépett... . . . . . . . . . 11 A Modern Köztársaság elsõ napja . . . . . 12

MSZP forever . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 Newsweek: Az egyesülés Európa halála. 13 Egy szép autó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14 Werber, Kende, Trianon . . . . . . . . . . . . 18 A választás tétje . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19 Mérgezett ország, szimbolikus halál . . . . 24

Ön a szocialista nagyváros öntudatos polgárának lapját, a Jó Ha Figyelünk címû alkalmi megjelenésû újságot olvassa. A lap változó példányszámban jelenik meg, azokban az idõpontokban, amikor az egyszemélyes szerkesztõbizottság úgy véli meg kell jelennie. A lap elektronikus formában ingyenesen letölthetõ, a www.tar.hu/jhf, weboldalról. Külföldi olvasóink a http://jhf.fw.hu weboldalról tölthetik le az egyes számokat. Észrevételeiket, kritikáikat és véleményeiket is ide küldjék.

Teljesen új lehetõségek nyílnak meg az autóvásárlók elõtt az EU-csatlakozással. A használt autók esetében a regisztrációs adóterhek sok esetben értelmetlenné teszik az utazást, de új autóért valószínûleg sokan indulnak majd más EU országba. Az Index kutatásai szerint viszont plusz terhekre készülhet, akinek Magyarországon kell áfát fizetnie, de az adóhatóság szerint túl jó vásárt csinált külföldön.

ahhoz, hogy itthon áfát kelljen utána fizetni. Az áfatörvény azonban a VPOP és az APEH megfelelõ tájékoztatói szerint megadja azt a lehetõséget, hogy „aránytalanul alacsony“ adó nélküli érték esetén az adóhatóság a forgalmi érték alapján szabja ki a 25 százalékos áfát. Annak definíciója ugyanakkor hiányzik innen, hogy mekkora eltérés számít aránytalannak.

Az Európai Bizottság versenyügyi fõbiztossága évente két alkalommal átfogó elemzést készít a tagországok nettó autóárairól. Eszerint egyes típusok esetében a legdrágább és a legolcsóbb országok között 25-35 százalékot is elérhet az árkülönbség. A régi tagállamok közül a brutális adókulcsot alkalmazó Dánia, illetve Finnország, Görögország és Belgium számít hagyományosan olcsónak a többi tagállam polgárai számára. De a fõbiztosság táblázataiban kiugróan kedvezõ áron kínált típust szinte minden országban fel lehet fedezni. Ezen kívül számos meglepetést tartogathat még az új tagállamok autópiaca is.

ENGEDÉLYEZETT ELTÉRÉS Használt autók esetében az 1995-ös vámtörvény életbe lépése óta az volt a gyakorlat, hogy a katalógus szerinti értéktõl legfeljebb 20 százalékkal térhetett el a számla. Magánszemélyek esetében ez mind a mai napig így van, cégek esetében pedig 2002. januárja óta 50 százalék lehet az eltérés. Egyes vélemények szerint ez a különbségtétel ellentétes a versenytörvénnyel. Ezen kívül a belföldi forgalmi érték meghatározása is problémát jelenthet, mivel ebbe az értékbe már beleépül a gyári importõrök titokként kezelt haszna. A magánbehozatalban így fennáll annak veszélye, hogy erre a fantomértékre is ki kell fizetni az áfát. Ilyen ügyeket különben már tárgyalt az Európai Bíróság. A példa és a kerek számok kedvéért: ha az új autó eredeti számlája a nettó regisztrációs adóval megtoldva mondjuk kétmillió forintot tesz ki, de a VPOP szerint a belföldi forgalmi érték az áfa felszámítása elõtt 2,4 millió forint, az ügyfél könnyen azt tapasztalhatja, hogy a hibátlan számlájára 500 ezer forint helyett 600 ezer forintos áfát kell kifizetnie.

CSÁBÍTÓ MEGTAKARÍTÁS A kereskedõk szabad vándorlására még várni kell, az autóvásárlók viszont már évek óta szabadon portyázhatnak az unió teljes területén. Nem kell hosszadalmas kutatás ahhoz, hogy egy adott típust meglepõen olcsón hirdetõ kereskedõt találjunk külföldön. A várható megtakarítás a magyar áfa és regadó befizetése után még a középkategóriás autók esetében is több százezer forintra rúghat. Várható egyébként, hogy az uniós példa alapján itthon is megjelennek a közvetítõ cégek, amelyek egyedi megbízás alapján elvégzik a behozatalt, és az autóját a listaár alatt 10-15 százalékkal olcsóbban kapja meg a felhasználó. MÁS LEHET AZ ÁFA ALAPJA Viszont hiába vesz valaki új autót az uniós piacon a belföldi árnál jóval olcsóbban, a belföldi általános forgalmi adót (áfa) adott esetben a jármû feltételezett itthoni értéke alapján is kivethetik. Erre az áfatörvény „aránytalan értékkülönbségre“ vonatkozó passzusai adnak lehetõséget. Magyarország uniós csatlakozását követõen az uniós piacról hozott autók után a magánszemélyek nem fizetnek itthon áfát. Az egyetlen kivétel az új autó, amelyre a vonatkozó szabályok szerint a célországban kell áfát fizetni. Az új autó az adójogi meghatározás szerint 6 hónapnál fiatalabb vagy 6 ezer kilométernél kevesebbet futott. Tehát az egyik feltétel teljesülése elegendõ 2

MÉGIS INKÁBB HASZNÁLT A Magyarországon keletkezõ áfafizetési kötelezettség a fentieken kívül azért is mumus lehet az új autó behozatalán gondolkodók szemében, mivel a forgalomba helyezéskor esedékes regisztrációs adó áfaalap növelõ tényezõ, vagyis áfa rakódik a regisztrációs adóra is. Az ilyen meglepetések és az áfásított regisztrációs adó elkerülésére valószínûleg gyakorlattá válik az új autó kategóriából éppen kicsúszó autók behozatala. Németországban például 16 százalékos áfa megfizetése és minimális forgalomba helyezési költségek mellett születnek az úgynevezett Tageszulassung-os (egy napig forgalomba helyezett) autók. A magyar magánszemélyek számára kiskapuként mûködhet, ha kint ezekhez a kvázi használt autókhoz éppen megfelelõ korban jutnak hozzá, a kilométeróra pedig az elsõ hazai bevizsgálásig eléri a hatezer kilométert.

MINDENKI TANULJA MÉG Az illetékesek ugyanakkor idõnként meglehetõsen furcsán nyilatkoznak a dolgok menetérõl. A közlekedési felügyelet egyik vezetõje például a napokban azt fejtegette, hogy minden autó használtnak fog számítani, amelyet külföldi rendszámmal visznek be a felügyeletek vizsgasorára. Egy másik közlekedési szakember szerint pedig magánszemély az Unióba úgy indulhat új autó vásárlása céljából, hogy kiváltja a közösségi adószámot, és azt kint a kereskedõnél leadja. A MAGÁNELADÓ VISSZAIGÉNYLI Fontos, hogy adott termék után csak egy országban követelhetnek áfát, vagyis a külföldi autókereskedõk ezentúl az új tagállamok polgárait is a helyi adóktól mentes nettó áron kötelesek kiszolgálni. Ha magánszemély az eladó, akkor elméletileg visszaigényelheti saját országában az eladási értékben foglalt áfát. Forrás: Index

36 EZERBE KERÜL AZ UNIÓS RENDSZÁM Egy sorozatban gyártott uniós rendszám 36 ezer forintba, az egyedi 15 ezer forinttal kerül majd többe – Magyarországon is igényelhetõ az uniós szabvány szerinti rendszámtábla. Ennek mérete megegyezik az eddig használatos rendszámtábláéval, de a nemzeti színek helyére az EU 12 darab sárga színû csillaga kerül. A régi rendszám is érvényes, de ha valaki újat akar és meg akarja õrizni a régi betûit és számait, azt is lehet. Az új uniós rendszám csak annyiban tér el a régitõl, hogy a magyar nemzeti színek helyett az uniós zászló van a bal sarkában. Az unió tagállamaiban egyébként nem kötelezõ a rendszámváltás, mégis mindenütt bevezették. A csatlakozó országok közül például Lengyelországban már hónapokkal ezelõtt. A magyar zászlós rendszámot azonban májustól nem gyártják. Ami a költségeket illeti, ha valaki a régi rendszámát szeretné uniós rendszámmá kicserélni 36 ezer forintért teheti meg. Ha azonban a tulajdonos hajlandó lemondani a rendszámáról, akkor újat kaphat 5500 forintért, de akkor a más kombinációjú rendszám miatt az okmányokat is cserélnie kell, ami újabb 8 ezer forintba kerül. Forrás: stana hírportál

jó ha figyelünk

– avagy Cselédlépcsõn a mosókonyhába – Eurószlogen az újonnan csatlakozott országoknak: Mindig tudd, hol a helyed! A rózsaszín médiaköd felszállt, ennek ellenére nem nagyon akaródzik az embereknek cukrászdát nyitni Bécsben, és mi tagadás, Párizsban sem nagyon tolonganak a grafikusnak készülõ magyarok. Pedig hát darab idõ óta már mi is bebocsátást nyertünk a Gorbacsov elvtárs által szerényen csak „Európa-ház”-nak elkeresztelt nagy közös katyvaszba. Igaz, a cselédlépcsõn át, igaz, csak a mosókonyháig jutottunk, de legalább bent vagyunk. A gyarmati létezés várhatóan kemény megpróbáltatásairól az „ünnep” közelsége és az eu(ro)fórikus pillanat nagyszerûsége még eltereli figyelmünket, pedig a vég immáron feltartóztathatatlanul közeleg. Lassan, „a kertek alatt” belopakodik minden napi életünkbe, amikor is magával hozza majd a 2005-ös esztendõt, amely minden bizonnyal vízválasztó lesz a csatlakozó országok, így hazánk életében is. Az idei év a tartalékok felélésének éve lesz, ezt még mindenki átvészeli valahogy. Többé-kevésbé. De, hogy aztán mi lesz, azt egyelõre még senki sem tudja, csak sejtéseink vannak. Egyet azonban mindig tartsunk szem elõtt! A gyarmatokon csak a gyarmatosítók és az üdülõvendégek érzik jól magukat, az ott élõkrõl ugyanez nem mondható el. És akkor egy kis ízelítõ abból, mit is jelent a szocialista nagyváros öntudatos polgára számára a nagyságos és fényességes brüsszeli és strassbourgi porta által fémjelzett Európai Unió. Részletek egy sajátos (a hivatalos tömegkommunikációban elhangzottaktól eltérõ) megközelítésbõl – a teljesség igénye nélkül: 450 milliós egységes gazdasági piac, melyben a legszegényebb tagállam éves nemzeti jövedelme annyi, mint amennyit egy hónap alatt a leggazdagabb tagállam polgárai keresnek. Parlament, ahol a képviselõk nem terjeszthetnek be önálló indítványokat és javaslatokat, mivel erre nincs jogosítványuk. Euró-bürokraták és -tisztviselõk, akik nem saját hazájuk érdekeinek képviseletére esküsznek fel, hanem az Unióéra. A leendõ tagországokkal megkötött szerzõdések utólagos és egyoldalú módosítása, ezáltal egyoldalúan megváltoztatva a csatlakozás feltételeit. A nemzetek közötti verseny korlátozása adminisztratív eszközökkel, a kisebbség akaratának ráerõszakolása a többségre, miáltal nem érvényesül a többségi demokrácia jó ha figyelünk

elve és a minõsített többséggel meghozott döntések túlnyomó része mögött nem áll ott az EU lakosságának többsége. A hagyományos európai értékek tudatos elsorvasztása (lásd nagyszámú muzulmán bevándorló, keresztény gyökerek kihagyása az EU-alkotmányból). Ez az Európai Unió! És a felsorolás még korántsem teljes! Ez lett mára abból a szép és nemes eszmébõl, mely „megszülte” a közös Európa gondolatát. Az európai nemzetállamok határokon átívelõ földrésznyi összefogását felváltotta egy, a nemzetek felett álló (és magát mindenhatónak képzelõ) nehézkes, túlbürokratizált, központosított konglomerátum, egy afféle európai szuperállam, mely megpróbálja majmolni Amerikát. Néhányan már el is nevezték Európai Egyesült Államoknak. Pontosabban, itt azért még nem tartunk, de ezt próbálják meg lenyomni a torkunkon a politikai elit tagjai országoktól függetlenül. Miért is? Azért, mert az Európai Unió döntéshozó szervezeteibe (A BIZOTTSÁGBA ÉS A TANÁCSBA – TEHÁT NEM AZ EURÓPAI UNIÓ PARLAMENTJÉBEN – AHOL NEM SZÜLETNEK A DÖNTÉSEK!!!) nem a nép által választott képviselõket delegálnak, hanem mindig az adott ország éppen regnáló kormányzata küld ki „szakembereket”. Ennek következtében jelentõsen megnõ az adott politikai garnitúra befolyása – immáron nemzetközi szinten is –, ráadásul nem kötelesek elszámolni saját választóiknak, sõt, ha valami nem tetszik nekik, szemrebbenés nélkül felül is bírálhatják az eddigi gyakorlatot. Legalábbis, ha az új EU-alkotmánytervezetet elfogadják. Ez minimum skandalum! Amire persze még mi is ráteszünk egy lapáttal. Szervilis lelkületû talpnyaló politikusaink hétrét görnyedve hajolnak meg a brüsszeli technokrata „fõ hallja kendek” elõtt, amikor azok a szõnyeg szélére rendelik õket raportra. Talán ezért fordulhatnak elõ olyan kínos szituációk (jellemzõen egyébként csak nálunk), hogy az országhatáron a kék alapon sárga (ötágú) csillagos EU-jelzéssel takarják le a hazánkat jelképezõ koronás címert, holott a közösségi szabályozás csak arról rendelkezik, hogy az Európai Unió jelzetét is fel kell tüntetni. Tehát nem azt mondja, hogy az adott tagállam címere helyett kell az EU-csillagokat használni, hanem amellett. Ez minimum skandalum! Amire persze még mi is ráteszünk egy lapáttal. Mert hát, hol is fordulhatna elõ másutt olyan kínos eset, mint nálunk, amikor az ar-

culatváltozáson átesett minisztérium újfajta dizájnos levélpapírján a szinte kivehetetlen nagyságú (vagy inkább kicsinységû) koronás címer, már-már a légypiszokra hajaz, olyan apró, s amikor ennek okáról kérdezik az adófizetõ polgárok pénzébõl eltartott állami tisztségviselõt (holmi nyikhaj államtitkár-helyettes), az rezzenéstelen nyugalommal, a pókerarc közömbösségét árasztva magából lakonikus egyszerûséggel mindössze ennyit válaszol: – Nem akartuk megsérteni mások érzékenységét. Magasságos Atyaúristen, ki a Mennyekben lakozol titokban! Szóval, itt megint nem kap szikrát az ember, mert már ki tudja hányadszor, leküldtek minket megalázóba. A Kovács-féle „merjünk kicsik lenni – kérek engedélyt meghunyászkodni” típusú posztkommunista talpnyaló doktrína megnyilvánulásával találkozik az állítólag rendszerváltáson (vagy inkább gengszterváltáson?) átesett szerencsétlen honpolgár. Egy újabb neuralgikus pont, ahol a szépirodalom és a publicisztika kimeríthetetlennek látszó eszköztára a végéhez érkezik. Mit mondjon az ilyen nyilatkozatokra az ember? A szocialista nagyváros öntudatos polgára tanácstalanul széttárja karját és oly formán néze szemével, mint nézni szokott a halandó, amikor nem érti a dolgot. Aztán feltûnés nélkül benyúl az egyik zsebébe, ahol diszkréten becsukja az idõközben kinyílott bicskáját. (Óvatosságból – hiába no, domborodik a rutin –, benyúl a másik zsebébe is, ellenõrzendõ, hogy megvan-e még a brifkó. A komcsiknál vigyázni kell a stekszre. A bankár-kommunistáknál meg aztán különösképpen. Annál már csak egy rosszabb van, a pártállam kebelérõl érkezett sz.t. tiszti múlttal büszkélkedõ bankár-kommunista. Valamennyi közül õ a legveszélyesebb. Õ ugyanis – az akkori idõk legnépszerûbb porszívó márkáját (Rakéta) megszégyenítõ hatékonysággal képes kiszivattyúzni a polgárok zsebébõl a pénzt. A gyanútlan pógár csak azt veszi észre, hogy az egyik pillanatban még nála volt a zseton, a következõben meg már csak az üres zsebeire bámul, mint az a bizonyos sokat emlegetett borjú arra a bizonyos új kapura. – Hogyan tovább, mi lesz most? – teszik fel sokan a kérdést. A választ valószínûleg csak a jóisten tudja. A „majd csak lesz valahogy” intellektuális sodródást kifejezõ szegénységi ideológiája ide már nem elég, a multinacionális érdekek kõkemény verse3

nyében a jó szándék kevés lesz a talpon maradáshoz, a túléléshez. Talán egy esélyünk van még a megmenekülésre, a csodálatos Kárpát-medence. Hiszen Magyarország az egyetlen ország a világon, amely önmagával határos. Fel kell kötnünk azt a bizonyos magyar textilt és ki kell használnunk, hogy körülöttünk mindenütt magyarok élnek és magyarul beszélnek. A

határokon túli magyarlakta területek erõs, nemzeti alapokon álló – jó értelemben vett – „gazdasági visszacsatolásával” biztosíthatjuk számunkra, hogy valamelyest ellensúlyozni tudjuk a ránk nehezedõ globalizációs nyomást. A vállalkozások világában, a versenyszférában gazdaságilag hódítsuk vissza az elcsatolt területeket, valahogy olyan szellemben, ahogyan azt – nagyon helyesen

Ha a Fidesz ország lenne, az ellenséges haderõk hét végén vagy ünnepen foglalnák el. Akkor ugyanis az ország legnagyobb jobboldali pártja nem reagál semmire. Ha az ellenséges haderõk az elfoglaláson kívül tartós megszállásra is be szeretnének rendezkedni, akkor a támadást a vakációs idõk másnapjára idõzítenék, mert így komoly esélye lenne annak, hogy a megszállást a Fidesznek ideiglenesen a dalmát tengerparton állomásozó vezetõi augusztus végéig az okkupációt nem is észlelnék. Aki nem értesült volna róla: a hivatalban lévõ miniszterelnök olyan mondatot engedett meg magának az uniós csatlakozás alkalmával, amely miatt – Dávid Ibolya terminológiáját kölcsönözve – egy „normális” országban beláthatatlan sodrú botrány kerekedett volna. És természetesen azonnali elítélõ reakció és magyarázat követelése. E helyett a néma csönd. A Magyar Hírlap nevû koalícióközeli lap hétvégi számában feltette a kérdést, hogy „Mit vinne magával az Unióba?/ Mi az, amit mindenképpen maga mögött hagyna?” A második kérdésre Medgyessy Péter miniszterelnök ezt felelte: „Csak a fél országot nem vinném.” A félreértések elkerülésére: ezt az egyetlen mondatot mondta. Tehát még a „szövegkörnyezettel”

– a MOL, vagy éppen Demján úr is teszi, mindenüvé vigyük el a magyar vállalkozó szellem és kreativitás nagyszerûségét. Azt szokták mondani, leleményes nép a magyar, megél az a jég hátán is. Csak nehogy kiderüljön, hogy már jég se nagyon van, a sok ígérgetés közepette semmivé olvadt. Isten áldja Magyarországot! A gyarmatosított Európa öntudatos polgára

sem lehet védekezni. Szövegkörnyezet ugyanis nincs. Csak a gyalázatos, megengedhetetlen mondat. Amely megosztó. Amely vérlázító. Amely kirekesztõ. Amely gyûlöletet szít. És amely egyértelmûvé teszi, hogy ismét nem azon mérsékelteknek van igaza, akik megfedték azokat, akik már korábban is kijelentették, hogy nem az õ miniszterelnökük az ország miniszterelnöke. De Horn Gyula, volt miniszterelnök se maradt el utódjától. Õ a második kérdésre döbbenetes módon ugyanazt válaszolta, más szavakkal: „Nem vinném magammal a jobboldalt”. A megosztó, osztályharcos gyûlöletben nevelkedett pártapparacsikok zsákjából ellenállhatatlan erõvel bújt ki a régi szög, amelynek funkciója is a régi. Vajon mi lett volna, ha egy hivatalában lévõ jobboldali miniszterelnök tett volna ugyanilyen kijelentést? Több évig tartó, gigantikus botrány, amely napokon belül lecsapódott volna a külföldi sajtóban is. Hiszen Orbán Viktor azon ártatlan mondatára – „Európán kívül is van élet”, amely egy külföldi újságírónak egy állapotot jelzett, vagyis azt, hogy Magyarország akkor az unión kívül volt és mégis él, még máig is rezonáló gyûlöletkampányt szerveztek, amely igen sokat ártott a Fidesznek. És most itt van két, valóban szörnyû mondat két „szocialistától”, akik közül az egyik pufajkás, a másik kommunista ügynök volt, de ebbõl az MSZP legfõbb ellenfele (sem) kíván még ügyet sem csinálni, nemhogy hatalmas politikai osztalékot besöpörni. A jobboldal újabb, hatalmas vereséget szenvedett. Mintha nem akarna kétharmados többséget. Forrás: Lovas István – MNO

EU-szkeptikus népköltészet az Origo-n „Majálisokat szerveztettek piárosaitokkal megéljenezni szitkozódást, pocskondiázást. Masszátokból szidalomszelek pulzálnak. Májuselsejés-EU-s szivornyapartik proliparkokban-pisaszagban, múltatok: mustárcsurrja, szafaládéspricce, piaspicce ma:meats-metaxa, sausages, pizza-huts, mûanyagéletünk szóróajándékos-ordenáré prolivircsaftja.”

4

jó ha figyelünk

– Megrészegült képkörkép egy baloldali majálisról – A fényképezõgép nem hazudik-elvet követve a gondola szocialista ünnepszakértõje atlétatrikót és kitaposott szandált vett, és álruhában itta a Városligetben a szocialisták folyékony kenyerét. Megdöbbentõ képek a mámor és a társadalmi lét meghitt perceirõl.

Új Európa szocialista módra: sör és virsli Mindig hatalmas élmény kimászni a Városligetbe és a hagyományosnak is nevezhetõ baloldali értékek mellett ünneplõ embermasszát kicsit megfigyelni. Szerepet kap itt a népi romantika, az „ócsó” szórakozás – amely amúgy igencsak borsos áron érhetõ el – valamint a tipikus sör-lufi-virsli hármasa. A kampányt és a munka ünnepét nehezen elválasztani tudó embert furcsa érzések kerítik hatalmukba, amikor úgy igazán elkapja annak a bizonyos mesebeli keréknek (ékszíjnak) a lendülete. Amikor a faszénen sülõ sültek illata egybeolvad a friss tavaszi napfénnyel; amikor a félliteres sör fejbe vágja az embert a tûzõ napon – nos akkor már a pseudo-Demjének dalai is elviselhetõek. Itt nincs idegeskedés, nincs sietség – csak hagyományos értékek: sör, virsli, Medgyessy és Che Guevara. Megrészegülve a interszocializmus eszméjétõl ér az újabb sokk – kubaiak és kis mandulaszemûek mondogatják a Munkáspárt színpadáról, hogy miért jó az, ami most már nincs. Mindenki mosolyogva, nyugodtan teszi a dolgát. A mûanyagpisztoly-árus ugyanúgy, mint a Hõsök terén, a gyereketetésnél, a majálison és még ki tudja hány helyen beszélni igyekvõ miniszterelnök, aki valamijó ha figyelünk

Velünk jön a jövõ...

... de a múlt is!

lyen úton-módon este már Dublinban ünnepli belépésünket oda, ahova nem is olyan nagyon régen még nem igyekezett ilyen lelkesen. Az, hogy milyen repülõjárattal ment oda, s Keller szerint ebbõl hány defibrillátort lehetne venni – azt most hagyjuk. Tényleg állandóan iramban vagyunk. Itt még az is jó, hogy lelassul az artikuláció. Söööör. Forrás: gondola

5

Elmaradhatatlanok 1.

Euromámor

Elmaradhatatlanok 2.

Ez a kép 2004. május 1-jén, a csatlakozás napján készült. A transzparensen jól olvasható a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) rövidítése. Köszönjük Magyarország!

Elmaradhatatlanok 3.

Megaszondott igazság

Elmaradhatatlanok 4.

6

jó ha figyelünk

Óráink meg vannak számlálva – mintha ezt üzente volna, hogy uniós csatlakozásunk másodpercében egy volt kádári titkosrendõr elindította az egyesek szerint szabadkõmûves jelképnek tekinthetõ idõkereket... Ez a pillanat is összesûrítette helyzetünk abszurditását, mondhatnánk: bornírtságát. Mindamellett az unió mûködésbe lépett – ezt jelentheti e sorok írója is, aki pár órával a hivatalos csatlakozás után személyi igazolvány felmutatásával juthatott át Komáromból – Komáromba, miután gyalog kelt át a mintegy száz éve épült, s mintegy fél évszázada az eredetit helyreállítva újjáépített hídon. Jó érzés volt megérkezni, s látni: Tiffán Ede, Gál Tibor, Dúzsi Tamás is jelen van az ott megnyílt – tulajdonképpen magyar – borkiállításon. „Do you speak English?” – kérdezte a szlovák csecsebecseárus, érzékeltetve, hogy az unió nem a monarchiát állította helyre: új közösség ez, melyben szlovákok és magyarok egy harmadik nyelven beszélhetnek egymással. S ez a harmadik nyelv még csak nem is a német, amelyen Pozsony – Pressburg – lakosainak nagy része beszélt 84 évvel ezelõtt, a világtörténelem legnagyobb aljasságának, a trianoni „béke”-diktátumnak idõpontjában. Magyarország pillanatai drágák – mondta egy magyar politikus egykoron. Talán sokszorosan igaz ez most, miután titkosrendõr lökte mûködésbe az idõkereket. A pártállami szt-tiszt „régimódi politizálással” vádolta meg a demokratákat az ünnepi pillanatban. Õ bezzeg az újmódit gyakorolja: a Gresham eladásának, az autópálya-használatáért közpénzbõl fizetésnek, az óbudai sziget idegen kézre játszásának – azaz Trianon folytatásának – gyakorlatát. „Az állami alapfeladatokat ellátó szervezeteken kívül minden állami céget magájó ha figyelünk

nosítani kell” – brummogta a másik szélsõséges, a „vízvezeték-szerelõbõl” pártelnökké felfújt politikai bohóc. „A jövõt elrendeztük” – dörmögte késõbb, a csatlakozás napján. „Rendbe tettük” – mondta volna egy öregebb posztkommunista. Igen, amikor kormányon vagyunk, mindent privatizálni kell... Akkor lehet például a Nemzeti Tankönyvkiadót is a megfelelõ kézbe beleadni... Énekeljünk együtt a hungarofóbbal – ezt a mûsorszámot adta elõ az eddig nemzetinek vélt ellenzéki párt elnök asszonya, együtt dalolva egy nyíltan magyarellenes miniszternõvel a televízióban... Igen, ez már talán túlzott EU-fória. Itt, Esztergomban az emberek jó része felfigyelt arra, hogy politikusaink észre sem vették: szlovéniai, ausztriai, felvidéki nemzettestünk újra elevenebben kapcsolódik az egykor Csonka-Magyarországnak, ma inkább Belsõ-Magyarországnak nevezett közösséghez. Nem köszöntötték a „visszatért” magyarokat. Nem észlelték, hogy majdnem a csatlakozással egy idõpontban hatályosult egy törvény, mely szerint Eduard Benes „nemzeti hõs” egy olyan országban, amely velünk együtt vált tagjává a nyugati integrációnak. Politikusaink nem foglalkoztak azzal sem, hogy ismét kevesebb gyerek iratkozott be általános iskolába és óvodába itthon. A csatlakozás közben a népességfogyás zavartalanul folyik – mondhatnánk, ha nem volna tragikus. Ha nem jelentené azt, hogy miközben Kompország kiköt a nyugati parton, órái talán meg vannak számlálva... Forrás: Tallér Krisztina gondola

7

ÍGY JÖTTÜNK Bár a kelet-európai államok az 1990-es fordulat óta vágyakoznak rá, az európai döntéshozók nem siették el a dolgot. Sokáig tudomást sem vettek rólunk, és az uniós tagság a horizonttal együtt távolodott. Mikor következett be az áttörés, és hogyan? Mire játszott a tagfelvétel legfõbb patrónusa, Németország, mire spekuláltak a lengyelek, és hogyan taktikázott a magyar diplomácia? A csatlakozás titkos, váratlan és invenciózus húzásoktól, nemzetközi intrikáktól fülledt történetének a Narancs Brüsszelben, Berlinben, Varsóban és Budapesten járt utána. 1993-ban az Európai Tanács határozatban jelentette ki, hogy az unió társult tagjai (12 közép- és kelet-európai ország) ha kívánnak, beléphetnek az Európai Unióba. A határozat a csatlakozást politikai és gazdasági feltételekhez szabta. E „koppenhágai kritériumok“ értelmében csak olyan ország csatlakozhat az unióhoz, amelyik stabil, demokratikus jogállam, védi az emberi jogokat és a kisebbségeket, továbbá mûködõ piacgazdasággal rendelkezik, hogy az EU belsõ piacán is megõrizze versenyképességét. E feltételeket, de leginkább a gazdasági jellegûeket elsõsorban a német egyesítés kedvezõtlen tapasztalatai indokolták. NÉMETORSZÁG HÍV Európában mindig is Németország volt az integráció motorja, de a szövetségi köztársaságban évtizedeken keresztül legfeljebb remélni lehetett, hogy a lassú folyamat végsõ gyümölcse, az újraegyesítés egyszer valóban beérik. Ehhez képest 1989-90-ben váratlanul potytyant a nyugatnémetek ölébe a keleti országrész. Az egyesítési eufóriát gyors kijózanodás követte: pár év alatt a volt NDK gazdaságának 80 százaléka ment tönkre, mert az üzemek nem voltak felkészülve a piaci versenyre. Mindez sok száz milliárd márkányi nem várt terhet rótt a szövetségi költségvetésre. Németország, a legerõsebb gazdaságú, legnépesebb uniós tagállam az EU legnagyobb teherviselõjeként nem akart új, felkészületlen tagok felvétele miatt még egyszer hasonló helyzetbe kerülni. Az unió keleti bõvítése azonban éppen Németországnak állt leginkább az érdekében. Egyrészt a 90-es évek elsõ felében még ahhoz a generációhoz tartozó politikusok irányították az országot, amely generáció történelmi feladatának és felelõsségének érezte a közép-európai expanzió folytatását, különösen Lengyelország, Magyarország és Csehország tekintetében. A keleti tartományok bekebelezése miatt ráadásul Németország hir8

telen az unió peremvidékén találta magát, és sürgetõvé vált az igény, hogy a Berlintõl alig 60 kilométerre húzódó lengyel határ jelképezte mély gazdasági és szociális választóvonal Lengyelország politikai és gazdasági stabilizációja révén keletebbre tolódjon. A két ország mind szorosabb gazdasági összefonódása – melynek alapja elsõsorban az olcsó lengyel munkaerõ, illetve a 36 milliós lengyel piac vonzereje – eközben egyre nyilvánvalóbbá tette, hogy az unió bõvítése – melyben Németország szava meghatározó – elképzelhetetlen Lengyelország nélkül. A többi tagjelöltnek is volt uniós pártfogója – a balti államoknak Finnország, Szlovéniának pedig Ausztria –, de egyikük súlya sem volt Németországéhoz fogható. HATAN VAGY TIZENKETTEN? A tagországok 1997 decemberében Luxembourgban eldöntötték, hogy Ciprussal, Csehországgal, Észtországgal, Lengyelországgal, Magyarországgal és Szlovéniával kezdik meg a csatlakozási tárgyalásokat. Ciprus évtizedek óta várt a bebocsátásra, a kis országok hagyományosan élenjáróak, Lengyelország pedig megkerülhetetlennek számított. A késõbbi befutók közül Szlovákiával szemben mindenekelõtt politikai kifogás, a Vladimír Meciar fémjelezte populista nacionalizmus veszélyessége merült fel, Lettország és Litvánia esetében a túl lassú gazdasági szerkezetváltás bizonyult a késedelem fõ okának, míg Málta 1996-ban maga függesztette fel csatlakozási kérelmét. A bizottság 1998 márciusában kezdte meg a hat tagjelölttel a tárgyalásokat. Egy évvel késõbb, a berlini csúcson a tanács elfogadta a következõ, 2000-2006 közötti idõszakra vonatkozó hétéves pénzügyi tervet. Az „Agenda 2000" a fenti hat ország felvételét 2002-re jósolta, és a 2006-ig tartó öt évre 58 milliárd euróban jelölte meg a bõvítési költségplafont. Úgy tûnt, hogy minden sínen van. Ekkor azonban nem várt fordulat következett be. 1999 decemberében az Európai Tanács helsinki ülésén az uniós tagországok vezetõ politikusai a hat fenti tagjelölt képviselõit némileg sokkolva úgy döntöttek, hogy a listát további hat országgal egészítik ki. Így került a csatlakozó államok közé Bulgária, Lettország, Litvánia, a kérelmét megújító Málta, Románia és Szlovákia. A csatlakozási tárgyalások kibõvítésének történelmi indokoltságához természetesen nem férhetett kétség, de az EU addig világos bõvítési stratégiája egyszeriben szertefoszlott, a „luxembourgi hatok“ számára pedig nyilvánvalóvá vált, hogy az in-

tegráció lelassul, és az „Agenda 2000" bõvítési célkitûzéseit az unió nem kívánja tartani. Azt Helsinkiben sem a tagok, sem a tagjelölek nem tudták, hogy a döntés voltaképpen mit is jelent: a 12 ország egyszerre vagy differenciáltan, felkészültsége mértékének függvényében válhat-e a klub tagjává. S nem lehettek biztosak abban sem: az unió vajon nem lepörgetni akarja õket ezzel a döntéssel, a végtelenbe tolva ki a csatlakozás idõpontját. Az Európai Bizottság bõvítési igazgatóságának vezetõje, Pierre Mirel szerint az Európai Bizottság kezdetben megpróbálta szigorúan érvényesíteni a koppenhágai kritériumokat, ezért sem jöhetett szóba Luxembourgban a hatok mellett más tagjelölt. Idõközben azonban puhult a brüsszeli álláspont: Lettország és Litvánia esetében a bizottság a kormányzatok gazdaságélénkítõ intézkedéseit értékelte, 1999 tavaszán pedig, miután Meciar távozott a hatalomból, megnyugtatónak találták, hogy az új szlovák kormány jól reagált a kisebbségi ügyekkel, köztük a magyar helységnevek használatával kapcsolatos brüsszeli kritikákra. Románia és Bulgária esetében ebben az idõszakban még nem következett be számottevõ javulás a kritériumok teljesítése terén: a bizottság mégis úgy döntött, hogy mivel mindkét ország következetesen támogatta az EU Kosovo-politikáját, megkezdik velük a tárgyalásokat. A gesztust egyben bátorításnak is szánták, nehogy az elutasítás okozta frusztráció miatt lassuljanak a reformok. A korábbi fõtárgyaló Mirel végül elismerte, hogy a demonstratív luxembourgi keménység csak tárgyalási taktika volt az unió részérõl: a cseh-szlovák vámunió és a balti országok hasonló belsõ szabadkereskedelmi megállapodása miatt megoldhatatlan gyakorlati problémákkal járt volna az érintett országok eltérõ idejû csatlakozása. TANÁCSTALANSÁG BRÜSSZELBEN „Az unió sosem tudott mit kezdeni a tagjelöltek differenciált elbírálásával, mert a politikai szempontok mindig felülírták a pragmatikus meggondolásokat“ – mondja ugyanerrõl Györkös Péter. A Külügyminisztérium Integrációs Államtitkárságának fõosztályvezetõje, egyben a magyar tárgyaló delegáció titkára szerint a 2000-es elbizonytalanodás után a decemberi nizzai csúcstalálkozó a bõvítés szempontjából már egyértelmû válságtüneteket mutatott: hiába kezdõdtek el a tárgyalások, a tagjelöltek delegáltjai érezték, hogy brüsszeli tárgyalópartnereik nem kapták meg az érdemi elõrelépéshez szükséges stratégiai eligazítást. jó ha figyelünk

A közel öt éven át zajló csatlakozási tárgyalásokon nagy mozgásteret értelemszerûen csak az unió élvezett. A csatlakozási fejezetek tárgyalásakor a „közösségi vívmányok“ (acquis communautaire) névre keresztelt uniós joganyag hiánytalan és változatlan átvétele alapfeltétel volt: a tagjelöltek kivételezést nem, csak haladékot kérhettek. A gyakorlatban ez jellemzõen úgy történt, hogy az adott ország fõtárgyalója átadta a kormánya által tárcaközi egyeztetések során kiérlelt pozíciót, vagyis egy kérelmet, hogy melyik szabályra hány év átmenetet (derogációt) kérnek. Az Európai Bizottság képviselõje ezt továbbküldte a tagországok képviselõinek, akik saját egyeztetési mechanizmusuk keretében egy ellenajánlatot készítettek, amit aztán a bizottság tárgyalója képviselt a tagjelöltek felé. A csatlakozó országok ezért igyekeztek úgy pozicionálni, idõzíteni egy-egy számukra fontosabb derogációs igényt, hogy az lehetõleg szemben álljon a tagországok kéréseivel, mert így legalább némi játéktérhez juthattak. A sokszereplõs, de a konkrét ügyekben szigorúan kétoldalú tárgyalási folyamat másik sajátossága a bizottság kényelmességébõl fakadt. Ha valamelyik állam delegációja elsõként zárt le egy fejezetet, az rendszerint egyfajta megállapodási mintaként szolgált az adott fejezetrõl még alkudozó országok számára. A korábban kialkudott kedvezményeket a bizottság rendszerint különösebb akadékoskodás nélkül megadta másnak is, jelentõs pluszengedményekre viszont csak nagyon ritkán, különösen erõs érvek hallatán volt hajlandó. A tárgyalások e sajátosságai nagyban közrejátszottak abban, hogy a különbözõ adottságú országok gyakran homlokegyenest eltérõ tárgyalási taktikát választottak, és ezt a legjobban talán éppen Lengyelország és Magyarország példáján lehet demonstrálni. Látva a megfeneklett tárgyalásokat, az Európai Bizottság a bõvítési folyamat felgyorsítása érdekében 2000 novemberében tárgyalási menetrendet (road map) fogadott el. Ennek alapján lendült offenzívába a magyar EU-diplomácia, hogy 2001 júniusára a svéd elnökség hathatós segítségével a 31-bõl nyolc fejezetet lezárjon. A MAGYAR STRATÉGIA „El kellett menni addig, hogy már ne lehessen visszafordulni: kényszerhelyzetbe hoztuk a bizottságot, ez volt az igazi szerepünk“ – magyarázta lapunknak a magyar tárgyalási stratégiát Györkös Péter. „A kezdetektõl volt egy stratégiai dilemmánk: nem tudtuk, hogy az unió milyen szempont alapján képzeli a bõvítést – avatja be a Narancsot a Bem tér kulisszatitkaiba Gottfried Péter, a Külügyminisztérium integrációs államtitkára. – Két iskola létezett: az egyik szerint akkor történik meg a csatlakojó ha figyelünk

zás, amikor jól fel van készülve a tagjelölt, a másik megközelítés a geopolitikai, geostratégiai tényezõkre helyezte a hangsúlyt. Nálunk az elsõ iskola volt erõs, ezért az volt az általános nézet, hogy van realitása a kiscsoportos bõvítésnek, akár Lengyelország nélkül is. Emiatt voltak is súrlódások a visegrádi csoportban, mert azt mondtuk, hogy az együttmûködés nem arra irányul, hogy egyszerre csatlakozzunk, hanem hogy ne tegyünk semmit egymás ellen“ – magyarázza a lengyelek által kifogásolt magyar álláspontot Gottfried Péter. „A magyar delegáció nemcsak hogy úgy tárgyalt, hogy nem volt kellõ tekintettel a csatlakozó országok közös érdekeire, de úgy próbált jobb bizonyítványt kiállítani magáról, hogy kedvezõtlen fényben tüntette fel Lengyelországot. Az érvelésüket nem tényekre, hanem véleményekre alapozták, önzõk voltak és kevés szolidaritást mutattak“ – osztotta meg a Naranccsal szokatlanul éles véleményét varsói irodájában a lengyelek korábbi brüsszeli fõtárgyalója, Jan Truszczynski külügyminisztériumi államtitkár. Györkös Péter szerint nehezen indultak be az érdemi csatlakozási tárgyalások, de pénzügyi pozíciói megnyitása után a bizottság már tartotta a menetrendet. Az viszont, mint mondja, érezhetõ volt, hogy brüsszeli partnereik mindig szem elõtt tartották a lehetséges következményeket a bõvítés lengyel-német aspektusára. „Ha Lengyelország nem kerül be az elsõ körbe, az kezelhetetlen problémákat okozott volna. Így viszont az volt a gond, hogy hitelessé tehetõ- és megvalósítható-e az egész bõvítési folyamat úgy, hogy az elöljáró országoknak is jó legyen – teszi fel a kérdést a külügyi osztályvezetõ. – Idõközben a politikai elit is érzékelte a huzavonát és annak okait, így néha valóban hallatszottak türelmetlen hangok, miszerint „nekünk talán nem is akkora baj, ha Lengyelország megcsúszik” – a személyek szabad mozgása M. G.) és „a tõke szabad áramlása M. G.) – mondja Balázs. – Elõre kellett volna engedni azt, aki a legnagyobb rést üti a falon.“ Márpedig Lengyelország valóban nagypolitikai tényezõ, és késõbb nagyobb engedményeket volt képes kicsikarni. „Ha a lengyeleket toltuk volna elõre, akkor nagyobb engedmények helyett inkább csak egy jelentõs idõbeni csúszást tudtunk volna elérni“ – mondja ugyanerrõl Gottfried. „1997-1998-ban a kevésbé fontos fejezetekkel foglalkoztunk, 2001-2002-re maradt a neheze. 2000 õszén a menetrend pont azért készült, hogy rákényszerítsük a tagjelölteket arra, hogy 2001 januárjától 18 hónap alatt, három részre osztva végigtárgyaljuk a fejezeteket, és kialakíthassunk velük szemben a közös EU-pozíciót – fogadja mosolyogva Pierre Mirel a magyar külügyi invázióra vonatkozó kérdést. – Az volt a cél,

hogy 2002 júliusáig lezárjuk a nehéz fejezeteket, decemberben Koppenhágában pedig az egész tárgyalássorozatot.“ Arról tehát, hogy az 1999-et követõ egy-másfél év reménytelenségébõl mi mozdította ki a bõvítési folyamatot, eltérõ módon vélekednek maguk a diplomáciai küzdelem szereplõi is. Vajon a fordulatot a kelet-európaiak kényszerítették ki az unióból – s ha igen, a kertek alatt osonó magyarok vagy a robusztus lengyelek? -, esetleg arról van szó, hogy az európai politikusok egyszerûen ekkorra idõzítették a lépésváltást? Annyi bizonyos, hogy e lépésváltás elsõ jeleként 2001 decemberében a belga elnökséget záró laekeni csúcstalálkozón a bizottság megnevezte azt a 10 országot, melyet esélyesnek tartott a bõvítés elsõ körében való részvételre. Ekkortól egyre inkább az lett a kérdés: milyen pénzügyi feltételekkel lehetnek tagjai az uniónak a kelet-európai államok. Ez pedig a köztük mûködõ szolidaritás maradékát is kikezdte. RÉSZLETKÉRDÉSEK: A PÉNZ A tíz új tagország csatlakozási költségének maximumát a bizottság 2002 januárjában 40 milliárd euróban jelölte meg, azaz 18 milliárddal kevesebbet szántak a célra, mint amennyit korábban a luxembourgi hatokra költöttek volna. Ez a 40 milliárd majdnem ugyanannyi, mint amennyi 2004 és 2006 között jutott volna a hatokra. Tartalmazott ugyanakkor egy, az uniós agrártámogatások negyedére rúgó, közvetlen mezõgazdasági kifizetésre szóló javaslatot már az elsõ évre: ilyesmirõl az „Agenda 2000"-ben még szó sem volt. A csatlakozási tárgyalások zárószakasza elõtt, 2002 õszén született egy közös visegrádi álláspont arról, hogy együtt lépünk fel a közvetlen kifizetések induló szintjének emelése érdekében. Lengyelország azonban az utolsó elõtti pillanatban úgy döntött, hogy máshová helyezi a hangsúlyt a kétoldalú tárgyalásokon, majd Csehország és Szlovákia is kihátrált az egyeztetett álláspont mögül. Azóta többen, köztük Eneko Landaburu, az EU bõvítési fõigazgatója is úgy nyilatkoztak, hogy ha a visegrádiak kitartanak, elérhették volna, hogy a közvetlen kifizetések szintjét az unió 30 százalékra emelje: a tagországok képviselõi a jelek szerint méltányolták volna a kérést. Lengyelország óriási tárgyalási súlyát jól tükrözik Landaburu szavai: „Azzal, hogy a Koppenhága elõtti utolsó, miniszteri szintû fordulón a lengyelek visszavonták az erre vonatkozó kérésüket, a még kitartók tényleges súlya túlságosan lecsökkent ahhoz, hogy mindezt rá lehessen kényszeríteni a tagországokra.“ (Világgazdaság, 2002. december 23.) „A visegrádiakkal való közös felkészülés során kiderült, hogy egy közös célunk van: 9

a közvetlen agrárkifizetések növelése. Mi azonban nem hittünk abban, hogy ez megvalósítható – magyarázza a korábbi lengyel fõtárgyaló, Jan Truszczynski, hogy miért választottak külön utat. – Számunkra a prioritás az volt, hogy enyhítsünk a csatlakozás utáni elsõ évek központi költségvetési terhein. 1,1 milliárd euróval több készpénzre volt szükségünk az elsõ három évben, hogy csökkenthessük a Lengyelország által fizetett uniós tagsági díj és a visszajuttatott támogatások közötti különbséget.“ „Ha Lengyelország nem a saját játszmáját játssza és a visegrádi csoport együtt marad, akkor együtt több pénzt csikarhattak volna ki a közvetlen kifizetésekre. A visegrádi szolidaritást azonban a lengyelek felfüggesztették, és ezt a többiek sosem fogják elfelejteni“ – értékelte lapunknak a tárgyalások lezárása elõtti utolsó fejleményeket Pierre Mirel. A csatlakozási szerzõdések pénzügyi paramétereirõl szóló megál-lapodások maradtak a tárgyalássorozat legvégére, és ezek is tükrözték a tagjelöltek eltérõ attitûdjeit. A nehezebb fejezetek lezárását amúgy sem elsietõ lengyel tárgyaló küldöttség itt volt a leginkább elemében, ráadásul végre nem kötötték a kezét a kicsi, de agilis országok által korábban elért precedens megállapodások, hiszen itt már mindenki csak magáért tárgyalt. „Tudtuk, hogy földügyben az unió velünk engedékenyebb lesz. Ha a többiek is ilyen hosszú átmenetet akartak volna, beállhattak volna mögénk“ – utal rá kertelés nélkül a berlini lengyel követség tanácsosa, Agnieszka Walter-Drop, hogy a bõvítés behemótjának, Lengyelországnak miért volt nagyobb a mozgástere a többieknél. „Lehettünk volna keményebbek a lengyelekkel a kritériumoknak való megfelelés tekintetében – magyarázza a bizonyítványt a jelenleg ellenzéki Werner Hoyer, a Kohlkormány volt külügyi államtitkára a Bundestag egyik irodaépületében -, csakhogy Schröder 1999-ben Berlinben kimondta, hogy a bõvítés elképzelhetetlen Lengyelország nélkül, ami akkora taktikai hiba volt, hogy azóta is fizetjük az árát.“ A csatlakozási tárgyalásokat lezáró, 2002. decemberi koppenhágai csúcson a magyar tárgyaló delegáció a 2005-2006-os költségvetési pozíció javítására és a közvetlen mezõgazdasági támogatásokra koncentrált, mivel nem akarták a korábban véglegesen lezárt fejezet bármelyikét újabb engedmények kiharcolása érdekében megnyitni. Miután a közvetlen kifizetések 30 százalékra növelésének igényével magunkra maradtunk, annak kivívására esély sem maradt. 2004-ben ehelyett a mindenkori uniós szubvenció mértékének 55, 2005-ben 60, 2006-ban 65 százalékáig nemzeti forrásból kipótolhatjuk a gazdák jövedelmének támogatását. Ezen felül Koppenhágában sikerült elérni, hogy a nemzeti forrású kiegészítéshez három évig az uniós vidékfejlesztési támogatás 10

20 százalékos részét is igénybe lehet venni. 2004 és 2006 között a tényleges nettó magyar költségvetési többlet 825 millió euró lesz, amiben már az az 56 millió is benne van, amivel Koppenhágában sikerült megfejelni a dán elnökség utolsó ajánlatát. VARSÓ KÜLÖN UTAKON A lengyelek tárgyalási pozícióinak kialakítását azon túl, hogy eleve a legnagyobb tagjelöltként (Lengyelország 36 millió lakosa több, mint a többi kilenc csatlakozó ország együttes népessége) még Németoszágot is maguk mögött tudhatták, az is befolyásolhatta, hogy a csatlakozásról szóló diskurzus náluk egészen másmilyen jellegû, mint Magyarországon. Lengyelországban a populista, euroszkeptikus pártok népszerûségi indexe már túl van a 30 százalékon, és a sajtóban, a szejmben, a különbözõ nyilvános fórumokon évek óta élénk diskurzus folyik az uniós csatlakozásról. Igaz, hogy ez a párbeszéd a megfigyelõk, így például Pierre Mirel szerint többnyire alacsony színvonalú és felszínes, de még akkor is segít kikristályosítani az álláspontokat. Így érthetõbb, hogy a parasztpárti mezõgazdasági miniszter számára miért válhatott Koppenhágában élet-halál kérdésévé a tejkvóta félmillió tonnás emelése, és miért kért a lengyel delegáció a külföldiek termõföldvásárlásának liberalizálására 18 éves átmenetet, amibõl aztán 12-t meg is kaptak. Magyar diplomatakörökben ugyanakkor éppen azért orroltak meg Varsóra, mert a lengyelek a tárgyalások vége felé nem értesítették a többi jelöltet az ilyen jellegû, pozíciójavító fejleményekrõl. Egy diplomata, aki korábban országa brüsszeli tárgyaló delegációjának tagja volt, úgy véli, hogy a magyarok kivárása mögött más ok húzódik. Mint mondja, többeknek az volt a benyomása, hogy a termõföldkérdéshez hasonló esetekben a magyar diplomaták szándékosan nem éltek a lehetõséggel, hogy további protekcionista gazdaságpolitikai engedményeket harcoljanak ki: mintha egy „titkos neoliberális gazdaságpolitikai egyezségre“ törekedtek volna. A neve elhallgatását kérõ delegált szerint ez összefügghet azzal, hogy Magyarországon se harsány, populista euroszkeptikusok, se belpolitikai válság nincs, ezért a tárgyalóknak kevésbé kell figyelembe venni a megállapodások kialkudásakor azok hazai fogadtatását, és olykor hozhatnak racionálisabb döntéseket. „Sajnálom, ha egyes kollégáknak ez volt a benyomása – mondja ugyanerrõl Gottfried Péter. – Termõföldügyben elszántak voltunk és kemények. Nem azon kell lemérni a szándékot, hogy ki mekkorát bír mondani. De abba a versenybe sem szeretnék beszállni, ahol azon mérik a keménységet, hogy ki bír 18 év derogációt kérni valamire.“ MIT NYERTEK A LENGYELEK? „Annál makacsabbul tárgyalni, mint ahogy mi tárgyaltunk Koppenhágában, nem lehe-

tett volna: még a királynõi díszvacsora is miattunk maradt el – helyezkedik közös platformra Gottfrieddal a magyar delegáció brüsszeli irodájában utolsó munkanapjai egyikén Balázs Péter. – Ebben ennyi volt. Kár, hogy ez az alku maradt a végére, és nem valami ünnepélyesebb esemény.“ „A lengyelek mintha nem fogadták volna el, hogy az uniós csatlakozás egy „zéró összegû játszma. A tagországok munkaerõ-piaci óvintézkedéseinek hatására a lengyelek lassan kezdenek számolni a szomorú realitásokkal: “Már most 800 ezer ember dolgozik legálisan vagy illegálisan Németországban, és a fiatalok több mint fele Nyugaton akar dogozni – sorolja a tényeket Jacek Pawlicki, a Gazeta Wyborcza külpolitikai szerkesztõje. – Ezért szomorú, hogy a nyugat-európai országok, kezdve a svédekkel, lezárják a munkaerõpiacaikat.” Az az egymilliárd euró, amelynek elsõ részletét Brüsszel napokon belül utalja el a varsói központi költségvetésnek, borúlátó jóslatok szerint a jelenlegi belpolitikai válságban könnyen szavazatvásárlási célok forrásául szolgálhat. Lesújtó a véleménye a lengyelek csatlakozási eredményeirõl Daniel Grosnak, a brüsszeli Európai Politikai Tanulmányok Központja igazgatójának. A közgazdász Gros szerint alapvetõen ellentétes Lengyelország érdekeivel, hogy a csak jól körülhatárolt fejlesztési célokat szolgáló, szigorúan ellenõrzött strukturális alapokból ennyi pénzt csoportosítottak át a központi költségvetés lyukainak betömésére, ahonnan majd olyan célokra fogják szétfolyatni, mint a tûzoltók béremelése. Az idõs kisbirtokos gazdák problémájára azonban szerinte sincs jó és humánus megoldás, csak a kivárás. Forrás: Miklósi Gábor – Magyar Narancs A bõvítési folyamat fõbb állomásai Koppenhága, 1993. június Az EU vezetõi megnyitják az unió kapuit 12 kelet-közép-európai ország elõtt. A tagság feltétele a gazdasági-politikai (koppenhágai) kritériumok teljesítése. Luxembourg, 1997. december A tagországok eldöntötték, hogy 6 állammal: Ciprussal, Csehországgal, Észtországgal, Lengyelországgal, Magyarországgal és Szlovéniával kezdik meg a csatlakozási tárgyalásokat. Berlin, 1999. március A 2000-2006-os költségvetés („Agenda 2000") elfogadása: a luxembourgi hatok felvételét a tagországok 2002-re ütemezik be, 58 milliárd euró összköltséggel. Helsinki, 1999. december A csúcstalálkozón további hat állammal, Bulgáriával, Lettországgal, Litvániával, Máltával, Romániával és Szlovákiával kezdik meg a csatlakozási tárgyalásokat. Nizza, 2000. december A nizzai szerzõdésben rögzítik az EU bõvítéséhez szükséges intézményi változásokat. 2000. november A Európai Bizottság közzéteszi a csatlakozás menetrendjét (road map). Göteborg, 2001. június A tagállamok kimondják, hogy a jelöltek 2002 decemberéig lezárhatják a tárgyalásokat, és teljes jogú tagként vehetnek részt a 2004-es európai parlamenti választásokon. Laeken, 2001. december Az unió megnevezi azt a tíz országot, amely valóban esélyes a bõvítés elsõ körében való részvételre. 2002. január Az Európai Bizottság közzéteszi a tíz új tagállam felvételének részletes költségeit (40 milliárd euró). Koppenhága, 2002. december 12-13. A tíz tagjelölt lezárja a csatlakozási tárgyalásokat.

jó ha figyelünk

Ha nem is Karinthy által tanácsolt csendben, de vastagon beleléptünk. Miközben cipõnket törölgetjük, talán érdemes a semmitmondó és egyben szánalmas ünnepi szónoklatok meghallgatása helyett, elgondolkodnunk uniós tagságunkról. (Azt, hogy a szándékolt örömködés legkevésbé Magyarországot hatotta át, még az alapjaiban optimista tudósításokért ideküldött ARD riporterének is feltûnt, amikor kénytelen volt a parti hangulat hiányáról és a vártnál érezhetõen kevesebb csápolóról beszámolni. Abszolút mélypontként – az unió budapesti nagykövetét visszhangozva – Aczél Endre, a magyar virtus jó ismerõje és régi tisztelõje is több optimizmusra szólította fel a szombat reggeli Nap-keltében a széles dolgozói tömegeket.) Miután Magyarország az elmúlt 86 évben nem volt független – legfeljebb gazdasági, pénzügyi, politikai és katonai külsõ befolyásoltságunk mértéke változott – így nem létezõ szuverenitásunkat ezzel az aktussal sem veszíthettük el. Ugyanígy mérhetetlen optimizmus szükséges ahhoz, hogy valaki egy visszafordíthatatlanul hanyatlóban lévõ, eszméitõl régen megszabadult, kizárólag az anyagi javak fogyasztásában érdekelt szervezethez való csatlakozásban észrevegye „Európa újraegyesítését”. Tény, egy csapatkapitány számára – fõként, ha nem megélhetési politikus az illetõ – hihetetlenül nehéz bevallani, hogy legfeljebb önbecsülésünkért, lelkiismeretünk megnyugtatásáért, a tisztes helytállás tudatáért játszunk ezen az eleve vesztes mérkõzésen. Ebben a kérdésben újraélhetõ Görgey vívódása, vajon mikor lehet és mikor kell elismerni a vereséget és letenni a fegyvert? A csatlakozási feltételek ismeretében, mára világossá vált. Csak a régi tagok jólétmaradványainak megõrzésében érdekelt jó ha figyelünk

Unió sóherségében még a felvilágosult abszolutizmus alapigazságán – azt a birkát, melyet késõbb nyírni szeretne, elõbb táplálni kell – is túltette magát. Itt azonnal a nyírással indítanak, elég emlékezetünkbe idézni, hogy az újak rászorultságuk ellenére kevesebb, mint tizedét kapják a tizenötök támogatásának. Magyarországból – mint a többi tagjelöltbõl is – a piacra, az olcsó és viszonylag termelékeny munkaerõre, valamint a demográfiai lyukakat betömni képes és viszonylag gyorsan integrálódó bevándorlókra van szüksége a régi tagoknak. A többiek meg foglalkozzanak az általuk

befolyásolható egyetlen kérdéssel és komoly arccal voksoljanak arról, hogy Milo, vagy Tommyboy. S aligha lehetnek kétségeink, hogy az elérhetõ források mennyisége folyamatosan csökkenni fog, hiszen új, még szegényebb tagjelölteket kívánnak az unióba felvenni, anélkül, hogy a jelenlegi nettó befizetõk adakozási kedve megnõne. Elég itt utalni a nettó befizetõk által javasolt 1 százalékos kiadásplafonra utalni. Nagyjából ez az az út, ahogyan hazánk viszonylag gyorsan elérheti a mitizált uniós átlagot, nevezetesen számos, még nálunk is szegényebb ország felvételével. A források csökkenésével egy idõben a közösségi feladatok szépen növekednek, nem tekinthetõ véletlennek például, hogy az unió belépésünk elõtt néhány nappal megállapodott a menekültek kezelésének ügyérõl. Ezeket a többi tagjelölttel közös nyomorunkat betetõzi egy máshol nem tapasztalható, tragikus jelenség, nevezetesen, hogy a hazai baloldal évtizedek óta a magyar nemzet gyengítésén dolgozik. Felesleges e törekvés mögött külföldi hatalmakat feltételezni, ha a „rejtély” a klasszikus önérdek mezején is. Hiszen már Károlyiék óta meghatározó tapasztalatuk, hogy saját erõbõl nem jutnak hatalomra, s saját gondolatok híján pozíciójukat importált eszmék helytartóiként stabilizálhatják. Ezért azután nincs olyan kérdés – lásd például a tokaji bor ügyében nagy gyõzelemként eladott megegyezést – ahol szívós munkával nyert ügyet ne tudnának vereséggé fordítani. Az még a legnaivabb lélekben is gyanút kell, hogy keltsen, ha egy kormánytag a határokon túli magyarokra hivatkozik, mint tette azt Németh Imre. Ráadásul ismerik annyira mindazokat az értékeket, amelyekre az unió épül, pontosan tudják amennyiben maradéktalanul kielégítik a tagállamok befektetõinek igényeit és nem molesztálják szegény túlterhelt EU bürokratákat a határokon túli magyarok nyomorával, akkor gyakorlatilag bármit megtehetnek. Õszintén, érdekel ma valakit az EU Európában Medgyessy Péter múltja? Az a tény, hogy a kormányban kitört nemzeti konszenzuskeresés óvatosságra int, s azt valószínûsíti a nagy összefoghatnék mögött, hogy a felelõsség megosztásának szándéka lapul meg. A kabinet már tudja, a legjobb úton haladunk afelé, hogy már az elsõ évben nettó befizetõvé váljunk. Mint általában a magyar történelemben a belépés kapcsán is pusztán két rossz közül választhattunk, s csak remélhetjük, hogy végül a kisebb mellett döntöttünk. Forrás: Keresztes Lajos – MNO

11

Miközben a miniszterelnök villámgyorsan egyharmadára redukálta azoknak a magyaroknak a számát, akikért elõdeik felelõsséget éreztek, Tasnádi Péter boldogan megkezdte EU-csatlakozását csuklyás testõrei kíséretében, miközben az Erzsébet hídról hektószámra zúdult az ivóvíz a súlyosan szennyezett Dunába. A környezetvédõk elégedettek lehettek: a Szabadság hídon fûszõnyeget érezhettek a lábuk alatt, s közben beszívhatták a friss, kissé páradús levegõt, melyet az esõs nap mellett a szomszédos Erzsébet hídról a folyóba zúduló vízfüggöny biztosított. Talán üröm lehetett kissé az örömben, hogy ivóvizet döntöttek a súlyosan szennyezett folyóba, azt a vizet, amelyet szinte literével számít fel a Demszky-korszakért lelkesen bokázó polgároknak a fõváros vezetése. S azoknak is, akik nem ugrándoznak a fõvárost lakóhelyéül nem – saját bevallása szerint annak egy külsõ utcájaként – választó fõpolgármester regnálásáért. Ám mivel e renitens szavazók többnyire a konzervatív értékek elkötelezettjei, õk amúgy sem voltak vendégei – saját városukban – a fényes ünnepségeknek, róluk ugyanis Medgyessy Péter kijelentette: õket itthon hagyná. Antall József miniszterelnök még 15 millió magyarért vállalt felelõsséget, ezt a számot küzdte le Horn Gyula (aki valami kollektív tudatalatti hatására szintén úgy nyilatkozott, hogy itthagyná a jobboldalt, miközben õ az ájropunjóba igyekszik) tízmillióra, s most kormányfõnk elérte a bûvös ötmilliót. Mire ezek az emlékezetes kijelentések elhangzottak, az ország uniós határain már nagyban cserélgették le a magyar nemzeti színeket és a koronás címert is ábrázoló táblákat, helyettük az EU zászlaját rakták ki ’’Magyar Köztársaság’’ felirattal. Írhattak volna ’’Modern Köztársaság’’-ot is, határ-

kõként így jelezve egy államot, melynek nincsenek nemzeti színei, jelképei, identitása. A szomszédos, szintén EU-tagállam Ausztriában természetesen mind az ország nemzeti színeit, mind a burgenladi címert meghagyták a határon az EU-s tábla mellett. Mellett: egy olyan szó, ami alternatívát jelöl, s felfoghatatlan az egész életükben szervilisen igazodók számára. Miközben az állítólag itthon maradók legfeljebb azt a pillanatot várhatták némi kárörömmel, amikor kiderül: Magyarország nem megy sehová, továbbra is a helyén marad, s innen legfeljebb az mehet el jó messzire, akinek nem tetszik mintegy ötmillió állampolgár ábrázata, a nap igazi gyõztese már vígan élvezte a határtalan szabadságot. Tasnádi Péter, a Modern Köztársaság szabad embere szombat hajnalban álarcos, óriás termetû gorillái kíséretében távozott a börtönbõl.

Miután a szocik feltalálák vala a hangulatjavító adóbevezetést, az áremelés nélküli gázdrágulást és a párt önbizalmát növelõ közvélemény-kutatást, megalkoták vala az Idõt, és láták, hogy jó, és gondolák vala, hogy innentõl fogva a végtelenségig hülyének nézhetik a választópolgárokat. Picit meg vagyok illetõdve. És még csak nem is az uniós csatlakozásunk okán, hanem mert mint megtudtam: a Felvonulási téren potyogtató gigantikus homokóra valójában tisztelgés az emberiség legnagyobb találmánya, az idõ elõtt. Errõl maguk az alkotók értesítették az emberiséget. Ki tudja, mióta lehettünk össznépileg félrevezetve. Hiszen sokáig azt hittük, hogy a kerék, esetleg a bûvös kocka, vagy a Trabant létrehozása volt a homo sapiens innovatív tevékenységének tetõpontja, pedig dehogy, a másodpercek, percek, órák, napok, hetek, hónapok, évek múlása az, amit az emberiség elsõ helyen adott a világmindenségnek. 12

A Magyar Köztársaságban valószínûleg egy sor jogszabályba ütközne, hogy valaki fekete csuklyával a fején szaladgáljon az utcán, hiszen az ilyesmi civilizált államokban legfeljebb a terrorelhárító egységek tagjainak kiváltsága, bevetések idején. No, de a Modern Köztársaság az más tészta, valami rosszul megrendezett szappanopera egy gagyi tévécsatornán. Hol van itt interpelláció, belügyminszter, kínos magyarázkodás a történtek után. Szinte még véget sem ért e különös nap, miniszterelnökünk már meg is hirdette a televízióban a „földet munkáért” programot. Szerinte érthetõ, hogy „az EU egyes korábbi tagországai korlátozzák a munkaerõ-beáramlást, hiszen hazánk is korlátozza átmenetileg a külföldiek földvásárlását. ” Világos: nem az unió bõvítési koncepciója hibás, s teszi némileg értelmetlenné az egyes kincstári optimizmusra hajlamos elemzõk által új honfoglalásként lefestett aktust, megfosztva az új belépõket a szabad munkavállalástól. Nem, a hibás a „bûnös nemzet” szûkkeblûsége, ezek a magyarok az Istennek sem akarják eladni a földjeiket. Ennél a bejelentésnél jóval nagyobb közérdeklõdésre tartana számot, ha legalább az unióba való belépésre érett ötmillió választópolgárt tájékoztatnák végre arról, hogy kik akarják annyira megszerezni a magyar földtulajdonokat. A kissé hosszúra nyúlt hétvége után, sokak õszinte döbbenetére, a Modern Köztársaság ugyanott helyezkedett el, ahol eddig. Lakói továbbra sem nagyon beszéltek idegen nyelveket, ám anyanyelvükön egyre hibásabban hadartak, és bizalmatlanul méregették egymást: most kit visznek el innen az unióba és kit hagytak itt? Valószínûleg úgy döntenek majd, hogy inkább mindannyian maradnak: ez az utóbbi ezeregyszáznyolc esztendõben egész jól bevált. Forrás: Udvardy Zoltán – MNO

De töröljük le orcánkról a meghatottság könnyeit, és intergalaktikus fontosságunk fölött érzett büszkeségünk közepette próbáljuk meg elképzelni, milyen is lehetett az élet itt a Földön, amikor a Medgyessy Pétertõl ajándékba kapott mûalkotásszerûség készítõ szerint fajunk még nem találta föl az idõt. (Fontos, hogy eszmefuttatásunkat ne ejtse rabságba mindaz, amit per pillanat magunk körül látunk, hallunk, érzünk és tapasztalunk, hiszen nagyobb ívû dolgokról van itten szó.) Tehát az idõ föltalálása elõtt nem lehetett sehonnan sem elkésni, igaz oda sem lehetett érni, mert úgy általában képtelenség volt idõpontot egyezteni. A tömegközlekedési jármûvek elképesztõ pontossággal közlekedtek, lévén, hogy nem létezett sem indulási, sem érkezési idõ, meg menetrend sem. A világegyetem lényeinek örök ifjúság jutott osztályrészül, illetve mégsem, mivel az örök fogalmának idõ nélkül nincs értelme, az ifjúságnak meg pláne. (Hú, de nehéz…) >> jó ha figyelünk

Pesszimista jövõt jósol a Newsweek a május 1-én huszonöt tagúra bõvült Európai Uniónak. A kibõvült unió egyrészt szembehelyezkedhet az Egyesült Államokkal, másrészt önmagán belül is megosztott lesz – jósolja a lap. A szövetségi állam ábrándja elveszett, a Newsweek egymással marakodó nemzetállamokat vizionál. Több félelmet, mint örömöt hozott az EU május 1-i „korszakos jelentõségû“ bõvítése – írja a Newsweek. A republikánus, konzervatív-liberális beállítottságú amerikai hetilap értékelése szerint az eredetileg, az alapítóatyák által szövetségi államként elképzelt Európa eszméje egyre távolodik, a bõvítéssel az EU inkább a megosztottság felé halad. SZÉTHÚZNAK A lap szerint erre remek példa az EU alkotmánya körüli vita. Mikor Tony Blair áprilisban az alkotmánytervezet népszavazásra bocsátása mellett döntött, gyakorlatilag megvétózta az eddig is bukdácsoló tervet – írja a Newsweek. Az EU alkotmányát egyhangúlag támogatnia kell valamennyi tagállamnak, a brit közvélemény azonban inkább elutasító. A széthúzás példája az is, hogy a régi tagállamok elzárják munkaerõpiacukat az újonnan csatlakozók elõl. Az alkotmány, a költségvetés és a belsõ migráció problémái idõvel megoldódhatnak, május elseje azonban három tekintetben is „Európa halála“ a lap szerint. DRANG NACH OSTEN A tíz – többségében volt szocialista – ország csatlakozásával Európa „megszûnt Nyugat lenni“ – írja a lap. Az EU súlypontja keletre tolódott, peremvidékein „bukott államok mocsara“ terül el. A lapnak nyilatkozó Mircea Geoanna román külügyminiszter szerint az új csatlakozók a gazdasági fellen-

dülésen túl keleti határaik biztosítását is várják az EU-tól, így jelentõsebb figyelem terelõdhet az eddig az európai látószögbõl kiesõ, országokra – Ukrajnára és Moldáviára, például. BÚCSÚ A SZÖVETSÉGTÕL A csatlakozás az amerikaiak európai dominanciájának végét is jelenti – írja a Newsweek. A hidegháború évtizedei alatt az unió alapító országai az Egyesült Államok stratégiai szövetségesei voltak. Az iraki háború elõtt azonban már bebizonyosodott, hogy Európa önálló külpolitikai arculat kialakítására törekszik, és nem által szembeszegülni egykori fõ szövetségesével. A NEMZETÁLLAM FELTÁMADÁSA A Newsweek szerint a bõvítés véget vetett az „egyre közeledõ unió“ ábrándjának is. Az EU õse, a Szén és Acélközösség alapítói a nemzetállam halálában és az Európai egyesült Államok létrejöttében hittek. Az utóbbi idõben azonban a két nagy, Franciaország és Németország túlköltekezésükkel kizsigerelték a tagállamok pénzügyeit szabá-

Egyébként pedig a teremtmények élete nagy-nagy vidámságban telt, mert akárki akárhányszor és akármikor megünnepelhette a születésnapját, azaz csak megünnepelhette volna, ha a nap, mint az idõmérés egysége, nem vár éppen az idõvel együtt fölfedezésre. Persze így aztán a lények mégsem voltak szomorúak, mert a halál napjának elkövetkeztétõl sem kellett tartaniuk. Egyszóval kaotikus idõk(?) voltak, és talán unalmasak is, de szerencsére az emberi faj egyszer és mindenkorra véget vetett az idõtlenség állapotának. Jogos tehát a Felvonulás téri alkotmány elõtti hódolat, és elítélendõ kicsinyesség minden másodpercben a homokszemekkel együtt pergõ közforintokra gondolni. Már csak egyetlen kérdés maradt megválaszolatlanul, tudniillik, hogy miért éppen Magyarországon állíttatott föl minden idõk legmeghatározóbb eseményének emlékmûve. jó ha figyelünk

lyozó stabilitási paktumot. Nagy-Britanniával kiegészülve újra nemzeti hatáskörbe rendelték a kül- és társadalompolitikát. Európából „a mi életünkben“ nem lesz szövetségi állam – nyilatkozta egy német diplomata a Newsweeknek. És hogy hogy fog kinézni az új Európa? Tony Judt, a New York Egyetem Remarque Intézetének kutatója szerint az EU jövõje a növekvõ sokszínûség kezelésén múlik. A növekvõ, fõként muzulmán bevándorlás nagyban megváltoztatja majd Európa etnikai és kulturális arculatát. Az elöregedõ társadalom megterheli a hagyományos jóléti rendszereket. „Viszályok és civilizációs összecsapások kora jön, ezek sokkal inkább az államokon belül, semmint az államok között fognak kirobbanni“ – véli Judt. A kisebbségi problémák, a szociális válságok miatt Európa polgárai egyre vehemensebben fogják védeni fogják saját egyéni érdekeiket. A jelenlegi helyzetre pedig majd mint az aranykorra fognak emlékezni – legalábbis a Newsweek szerint. Forrás: Index

A werberi kampánystratégiát szem elõtt tartva, nyugodt szívvel föltételezhetünk az akció mögött belpolitikai motivációt. Ugye a Medgyessy-kormány népszerûsége már meg sem közelíti az elsõ száz napban mért rekordokat, ráadásul a Political Capital legfrissebb kutatása szerint a miniszterelnököt még az MSZP szavazóinak is csupán 43 százaléka látná szívesen fontos politikai szerepben. A kamatadó, és egyéb kedélyjavító intézkedések nem váltották be a hozzájuk fûzött reményt, és Keller László is eltûnt valahol félúton a köz és a pénz között. Talán, ha megállítanánk a homokórát – gondolhatják az MSZP-s politikusok erõs nosztalgiával, s ehhez már csak ki kell sétálniuk a Felvonulási térre. S ha egyszer az idõ megáll, már nem is dolgozik ellenük. És akkor privatizálhatnak örökkön-örökké. Konyec. Forrás: Dévényi István – MNO

13

Bemész egy autókereskedésbe, mivel venni szeretnél egy szép új autót. A kapu elõtt látsz pár ütött-kopott kocsit, egy pillanatra megnézed õket, de a rozsdabarna foltos kinézetük láttán szinte tudomást sem veszel róluk – elmész mellettük. A kereskedõ kedvesen fogad, rögtön kávéval kínál és a kanapéra mutat. Leülsz és a kávé kortyolgatása közben melegség érzése tölt el, miközben válaszolsz a szokásos kérdésekre. Miután a feketével végeztel, egy alkalmazott átkísér a szalonba, ahol a garázsodnak megfelelõ kocsikat látod. Összesen kettõt, egy Windows ‘98 es egy Windows NT fantázianevût, rajtuk nagy betûkkel a Microsoft feliratot, amely biztosan a gyártó cégre utalhat. Közben halkan a hátad mögé lép egy jól öltözött fazon, és ‘Marketing Géza’ néven mutatkozik be. Külsõre mindkét kocsi ugyanúgy néz ki, megnézed közelrõl és távolról is õket, de nem látsz különösebb eltéréseket. Mint tapasztalt autós, megkéred Gézát, hogy mutassa meg a motort és a futómûvet, mert – bár nem értesz hozzá – mindig is érdekeltek az új alkatrészek. – Uram, sajnos nem engedi a gyártó, de tudok mutatni Önnek egy fényképet. A fényképen egy rakéta-hajtómût megszégyenítõ csillogó-villogó szerkezetet látsz, és szinte nem tudsz elszakadni a látványtól, amikor ismét megszólal Géza: – „Ez a Windows ‘98 motorja, az NT típusé sokkal jobb, kiváncsi arra is?“ Megnézve az NT motorjának a fényképét komolyan mérlegeled, hogy inkább egy NT boldog tulajdonosa legyél, de az ára sajnos nem a Te pénztárcádhoz van szabva. Szeretnéd kipróbálni a Windows ‘98-at, de látod, hogy Géza a fejét csóválja. – „A gyártó mellékel a kocsihoz egy EULA nevezetû füzetet, és csak akkor kaphatja meg a kulcsokat, ha ezt a szerzõdést elfogadta.“ – „Akkor szeretném elolvasni ezt a szerzõdést.“ válaszolod. – „Az EULA mindig az elsõ ülésen található, de az ajtók zárva vannak.“mondja Géza. – „Akkor hogy tudom elolvasni?“ – „Ezt velem sem közölte a gyártó.“ – vonja meg a vállát Géza. Lesz, ami lesz – gondolod, fizetsz, és elkéred a kulcsokat. Géza örömmel adja át azokat, majd behajol az ablakon: – „A cégem sokat dolgozott azért, hogy önnek ilyen kocsija lehessen, ne hozzon szégyent ránk“ – majd átnyújt egy névjegykártyát. Elsõ észrevételed, hogy a mûszerfal alig múlja felül egy Trabant funkcionalitását. „Legalább nem kuszál össze.“ – jegyzed meg 14

irónikusan. Óvatosan legurulsz a rámpán, és lassan kikanyarodsz a kapun. Pár száz méter megtétele után a fényképen látható motor felbátorít, ezért durván rálépsz a gázra. A várt dübörgés helyett köhögõ hangot hallasz, egy hangos durranással leáll a motor, és kigyullad egy kék lámpa a mûszerfalon, mely szerint szabálytalanul használtad a kocsit. Indítasz, majd óvatosan gázt adsz, és lassan elindulsz hazafelé. Útközben egy csomó roncsnak kinézõ kocsit látsz, amelyek megszégyenitõ módon egytõl-egyig megelõznek, és vezetõik arcáról szánakozást vélsz leolvasni. Lassan haladsz hazafelé a megszokott útvonaladon, ahol naponta jártál a DOS kocsiddal. Éppen balra akarsz kanyarodni, amikor megáll a kocsi, és egy piros figyelmeztetõ jelzés tudtodra adja, hogy ezen ez úton nem lehet Windows’98 kocsival végigmenni, mert a szembejövõ DOS kocsik miatt a Windows ‘98 könnyen felborulhat. Nem érted az összefüggést, de belátod, hogy nem tehetsz mást. Továbbmész egyenesen, közben azon töröd a fejed, hogy milyen útvonalon juthatsz haza. Több kilométer és figyelmeztetés után végre hazajutottál, kinyitod a garázsajtót és óvatosan beállsz a DOS kocsid mellé. Ijedten veszed észre, hogy a Windows ‘98 kocsiból két robotkar kezd nyúlkálni a régi kocsid felé. Kilyukasztják a kerekeket, majd elvágják a fékcsövet, és felfedezõ útra indulnak a garázsban. Beülsz a kedvenc foteledbe és elkezded olvasni a kocsid ismertetõjét. Az elsõ oldalon leírják, hogy ez egy kocsi, négy kereke van, képes sík terepen gurulni, továbbá sokat dolgoztak azon, hogy ilyen szép külseje legyen, ezért számítanak rá, hogy sok örömöd telik majd benne. A második oldalt olvasva emelkedni kezd a vérnyomasod, a Windows ‘98 kocsi ugyanis kizárólag négysávos úton hajlandó menni, de ha igazán menni akarsz vele, akkor hatsávos lucfenyõkkel szegélyezett út miatt nem fog megsértõdni. Ha ki szeretnél kocsikázni a hétvégi házadhoz, akkor vagy építtetsz arrafelé egy négysávos útat, vagy veszel még egy kocsit. Kizárólag Microsoft feliratú benzinkútaknál tankolhatsz, különben megszeged az EULA nevû szerzõdést, kizárólag Microsoft (fizetõs) parkolókban állhatsz meg. Ugy gondolod, hogy fõzöl egy kávét, bár tudod, hogy nem fog jot tenni a vérnyomásodnak. Visszaülsz a helyedre, es zavartan hallgatózol a garázs felé, ahonnan fura zörejek törnek elõ. Tovább olvasod a leirást, és probálsz nem figyelni a külvilágra. Elkezded olvasni az „Amit nem szabad” fejezetet és elszörnyedve látod, hogy nem nyithatod ki a motorháztetõt, a csomagtartót, a kesztyûtartót, a hátsó ajtókat; nem nézhetsz be a

kocsi alá, nem fényképezheted le, és még viccbõl sem rakhatsz répát a kipufogóba. A Windows ‘98 nem tartalmaz pótalkatrészeket, szerszámokat, elakadásjelzõ háromszöget, mert sohasem hibásodik meg. Ezt az autot nem adhatod el senkinek, nálad fog elrohadni, és kölcsön sem adhatod a barátaidnak. Ásitasz egyet, és ugy gondolod, hogy holnap teszel egy hosszabb próbautat. Megfürdesz, és megpróbálsz aludni, de a garázsból kiszûrödõ hangok nem hagynak nyugtot. Valamivel éjjel kettõ után abbamarad a zaj, azonnal elalszol. Reggel korán ébredsz, de igencsak gyûrötten nézel ki. Készitesz egy duplakávét, a csészéddel kiballagsz a garázsba. Kinyitod az ajtót, es nem hiszel a szemednek... a DOS romokban hever. Dühösen belerúgsz egyet a Windows’98 bal hátsó kerekébe, mire beindul a riasztó. „A jó !” kiáltod, és belerugsz meg kettõt. Gyorsan befutsz a lakásba, és azon imádkozol, nehogy a szomszédok felébredjenek. Az ismertetõben nem találod a riasztó szót. Kifutsz a garázsba, és a füledet befogva belesel az ablakon. A mûszerfalon egy vörös jelzés villog: „Registry error!” Visszarohansz es felhivod a forródrotot, bemutatkozol, és elmondod a gondodat, miszerint megszólalt a riasztó. – Hmmm... a riasztó nem szólalhat meg csak úgy, annak oka van – mondja a forródrot másik oldalan a hang. – Ön biztos lopott alkatrészeket használt hozzá, ezért a kocsi ugy gondolta, hogy illetéktelen behatolas történt. – Nem használtam semmi lopott dolgot, tegnap vásároltam a kocsit. – Kérem, nekem itt az van leirva, hogy ha szól a riasztó, akkor az lopott alkatrészt jelent. Értesitem az ellenõröket. Megdöbbenve teszed le a telefont, es idegesen várod az ellenõröket, közben rágyujtasz egy cigire, amire hat év után ma reggel szoktál vissza. A harmadik spangli után fékcsikorgást hallasz, majd megszólal a csengõ. Kiballagsz a kapuhoz és még éppen látod, amint egy baseball csapat kászálódik ki egy mikrobuszból, majd felsorakoznak az ellenõr mögött. Ellenállást nem tanusitva bevezeted õket a garázsba, és megmutatod a szirenazo kocsidat. Az ellenõr felkialt: – Aha! Ez itt egy DOS! – és elindul a romhalmaz fele. Egy kicsit turkál a romok között, miközben fájdalmasan arra gondolsz, hogy milyen jó kocsi is volt a DOS. Az ellenõr ismét felkiáltva egy fura alkatrészt fog a kezében. – Uram, ez egy lopott tetrisz! Fiúk! A kórházban ébredsz fel, ahol a rendõrjó ha figyelünk

ség egyik képviselõje éppen egy papirt dug az orrod alá, és a jegyzõkönyv cimet viseli. Suttogó hangon megkéred rá, hogy el szeretned olvasni, ezért ha lehet, akkor kicsit tartsa távolabb a papirt. Morgolodva bár de engedelmeskedik. 06:48 Jelzést kaptunk a Microsoft forródrot diszpécserétõl, hogy a lent megnevezett személy valószínûleg illegális alkatrészeket használ a kocsijához. 06:53 A szolgálati kocsival ketten elindultunk a gyanusitott lakására. 06:59 Mivel 10 percnyi csengetésre sem reagált a gyanusitott, felhatalmazva éreztük magunkat a kapu betörésére, amit végre is hajtottunk. 07:03 A gyanúsítottat a garázsban talaltunk, ahol éppen lopott alkatrészeket pakolt be egy szekrénybe. 07:04 Felszólítottuk, hogy azonnal hagyja abba a tevékenységet, mire vérben uszó szemekkel ránk támadt es kétszer lefejelte a kollágám térdét. Ezutan felém fordult és többször is megütötte az öklömet a gyomorszájával. 07:05 Megmarkolta a kezünket és ellenségesen kiabálva segitségért az udvar közepére vonszolt minket, majd megpóbált a földre rántani. 07:06 A gyanusitott a földön fekve több percig magához rángatta a lábunkat, csúnyán összevérezte a ruhánkat, közben mindvégig goromban kegyelemért könyörgött. 07:07 A gyanusitott tüntetõleg mozdulatlanul feküdt a földön, ezért átvizsgaltuk a garázst, ahol a mellékelt listán található 126 különbözõ, lopott alkatrészt találtunk. 07:26 A lopás bünténye nyilvánvaló, a garázs és a gépjármûvek lefoglalása felöl döntöttünk.

jó ha figyelünk

Ellenõr: Kegyetlen Jónás Tanu: Mûveletlen Károly rendõrhadnagy Gyanusitott: Szegény János Nem érzel magadban elég lelki erõt az ellenkezésre, ezért aláírod. Két hét múlva kiengednek a kórházból, és pár hónap után már otthon is vagy. Külõnösebb megrázkodtatás nélkül fogadod el a garázs és a kocsik hiányát. Pár nap mulva egyik reggel zajt hallasz a kapu felöl. Álmosan kinézel az ablakon, és meglátod a DOS kocsid romjait, felette a garázs romjait, mellettük pedig a Windows ‘98 kocsit sértetlenül. Örömmel kirohansz az uttestre, és délutánra már be is hordod a garázs nagy részét. Kihivod a kömûvest, aki pár óra alatt rendbe is hozza a garázsodat, szinte jobb, mint uj korában, hiszen vettél pár uj fénycsövet, és a padlólapok is vadi ujak lettek. Estére hulla fáradtan elalszol, azzal a gondolattal, hogy holnap majd ismet élvezheted az autozas felhötlen érzését. Reggel vidáman ébredsz, és fütyörészve szürcsölöd a kávét, majd lezserül felöltözöl és beleülsz a Windows ‘98 kocsidba. Inditanál, de meg se mukkan a kocsi. Kicsit halkabbra fogod a dudolást, és besétálsz a lakásba. Kisebb neurozisod keletkezik, mivel fel kell hivnod a forródrotot. Remegõ kezekkel tárcsázol, bemutatkozol, es elmondod, hogy garázsfelujitas után nem indult a kocsid. – Ez sajnos garázs probléma, hivja fel a kömüvest, és vele beszélje meg. – De kiprobáltuk az õ Windows ‘98 kocsijával, és azzal nem volt gond. – Akkor biztos lopott...

– Ööö... igaza van szólok a kõmûvesnek. – fejezed be ijedten a telefonálást. Kell legalább fél óra mire elég erõsnek érzed magad, és felhivod a kõmûvest. Azonnal eljön, és megnézi, mi lehet a gond. Megiszol három üveg sört, éppen a negyediket bontanád, mikor meghallod a csengõt. Összeszorul a gyomrod... kinézel az ablakon, és megnyugodva látod, hogy csak a kömûves. Egy napi fáradtságos munka utan kiderûl, hogy ha 2 centivel arrébb állsz be a garázsba, akkor semmi gond nincs. Megnyugodva aludni térsz. Reggel még vidámabban fütyörészel, és a garázs fele már tánclépésben közeledsz. Kinyitod az ajtot, beülsz a kocsiba, inditasz, és a motornak nagyon szép hangja van, és ez megnyugvassal tölt el. Bekapcsolnád a biztonsági övet, mikor rajösz, hogy az nem szériatartozék, és már rég meg kellett volna venned, mivel megbüntetnek, ha nincs. Sebaj, gondolod, a légzsák viszont szériatartozék. Rálépsz a gázra, és tudomásul veszed, hogy szabálytalan, ezért ujra inditasz. Ovatosan elindulsz, közben erõsen töröd a fejed, merre tudsz kijutni az autopályára. Fél óra mulva 120 körül száguldasz egy kanyar fele, élvezed az autozás szabad érzését, amikor bekattan a kormányzár... A kórházban magadhoz térve a mûszerfal képe ellebeg a szemed elõtt, ahol egy piros felirat villog: – Biztos, hogy akarja használni a légzsákot? Forrás: www.egyperces.hu

15

A pénzember sosem tagadta, hogy jó politikai kapcsolatokat ápol a baloldal prominens személyeivel Május elsején, európai uniós csatlakozásunk napján szabadult a börtönbõl Tasnádi Péter, akit a bíróság négy és fél éves börtönbüntetésre ítélt önbíráskodás, súlyos testi sértésre való felbujtás és adócsalás miatt. Egy nappal korábban még mint elítélt újra a bíróság elé állt minõsített adócsalás vádjával. A vállalkozó pályafutása bõvelkedik ellentmondásokban: egyesek jótevõt láttak benne, korrekt üzleti partnert, mások bûnözõként említették. Azok mindenesetre gengszterfilmbe illõ jelenetnek lehettek szemtanúi, akik látták a televízióban Tasnádit, ahogy szombat hajnalban a Kozma utcai börtön kapujában, csuklyás testõrök vártak rá, majd luxus Mercedesbe szállva elviharzott. Tasnádi Péter a bíróságon és nyilatkozataiban rendre Pintér Sándort és a Fideszt teszi felelõssé, hogy tönkretették. Könnyû testi sértésért és garázdaságért azonban már 1983-ban hat hónap, két évre felfüggesztett börtönt kapott. Állítólagos maffiatevékenység miatt a kilencvenes évek elején indult ellene a hajtóvadászat, amely még most sem ért véget. Elsõfokú ítéletének kihirdetése után, 2002 áprilisa és augusztusa között bizakodón szólt az új kormány megalakulásáról, de csalódnia kellett, mert a „Fidesz börtöne” – ez a kifejezés szerepel második könyvének címében – helyett a balliberális koalíció zárkájába került szeptemberben, ahol május elsejéig ült. Egy nappal kedvezményes szabadulása elõtt még a Pesti Központi Kerületi Bíróságra vitték fogvatartói, ahol elkezdõdött 248 millió forint kárértékû adócsalási ügye. A tárgyaláson nem ismerte el bûnösségét. Mint ahogy állította, szakértõk és ügyvédek tanácsaira hallgatott, amikor aláírta azokat a papírokat, amik alapján megvádolták. Különben is – jelentette ki Tasnádi – a vádbéli idõszakban már elõzetes fogva tartásban volt. Furcsállotta azt is, hogy szabadulása elõtt egy nappal kezdi el a bíróság a tárgyalást, mint ahogy annak is hangot adott korábban: a rendõrség öt nap alatt lezárta a jelenlegi ügy nyomozását. A pénteki perben meghallgatták még az egyetlen tanút, valamint egy ingatlanszakértõt is. A bíróság szeptember 16-ra napolta el a tárgyalást. Az ügyészség nem kezdeményezte a vádlott elõzetes letartóztatását, így Tasnádi várhatóan szabadlábon védekezhet. Másnap, május elsején, hajnali öt óra körül tíz öltönyös, csuklyás testõr állt sorfalat a Kozma utcai börtön kapuja elõtt. Tasnádi Péterre vártak, aki hamarosan kilépett a rácsos kapuk mögül, s a jól megtermett embe16

Ez nem filmforgatás, hanem a valóság: a szabadulót munkatársai várják a Kozma utcai fegyintézet kijáratánál rei gyûrûjében luxus Mercedesébe ült. Elöl és hátul egy-egy kocsi biztosította a „fõnök” autóját, s nagy robajjal elhajtottak. A rá váró újságírók egyikének sem adott interjút. FEKETE MERCEDESSZEL JÁRTKELT AZ ORSZÁGBAN Tasnádi Péter bigott kommunista családban született 1950-ben. Édesapja katonatisztként, édesanyja egy külkereskedelmi vállalat párttitkáraként „építette szívvel-lélekkel és teljes meggyõzõdéssel a szocializmust” – derül ki a vállalkozó elsõ könyvébõl. A katonai iskola után hét évet töltött a marxista fõiskolán, ahol annak minden szakát elvégezte. A katonaság után ismerkedett meg elsõ feleségével, akivel két gyermeket neveltek fel. A felesége családja révén csöppent bele a hetvenes évek maszekjainak világába. Azért, hogy õt is elfogadja a rongyrázó társaság, az Állami Biztosító ügynökeként – elmondása szerint – hét év alatt a legjobbak közé küzdötte föl magát. Az akkor monopolhelyzetben lévõ biztosító tisztes jutalékot fizetett Tasnádinak, de ez sem elégítette ki pénzéhségét. Fizetését más üzletekkel egészítette ki: biztosítási ügynökként hozzájutott az autókiutalásra várók listájához, s a lehetõségrõl lemondók kocsiját jó pénzért kiközvetítette olyanoknak, akik mindenképpen hozzá akartak jutni a hetvenes évek jólétének szimbólumához, a Zsigulihoz. Tasnádi, miután a kispénzû honfitársai fizetésébõl meggazdagodott, 1977-ben megnyitotta a fõváros elsõ testkultúra- szalonját, ahová csak úgy dõltek az akkori idõk

fontos emberei, szavai szerint az „elit”: mûvészek, sportolók, politikusok, újságírók. A bevétel az akkori szocialista valósághoz képest nem volt csekély: havi hatvan-hetvenezer forintot kaszált. De ami még fontosabb: itt épült tovább az a kapcsolatrendszere, amelyet a késõbbiekben meglehetõs hatékonysággal használt ki. Miután a Dél-budai Fodrászszövetkezet – amelynek égisze alatt futott a fitneszterem – eltávolította Tasnádit a vezetésbõl, 1980-ban a Hírlapkiadó Vállalatnál hirdetésszervezõnek állt. Többek között a Népszabadságnak hozott bevételt, amelyrõl így írt könyvében: „Akik ismerik az akkori viszonyokat, tudják, hogy ez mit jelent. Ha mint a párt központi lapjának munkatársa bejelentkeztem bárhová, megnyílt elõttem minden ajtó. Ráadásul vásároltam magamnak egy fekete Mercedest, úgy jártam-keltem szerte az országban, mintha a hatalom legbelsõbb köreihez tartoznék.” Késõbb sportlapok készítésénél ügyködött, s több szövetség reklámosa lett. Magyar csapatokat kísért külföldre, végül a sportszövetségek megelégelték Tasnádi stiklijeit – az USA-ba készülõ nõi kosárlabda-válogatott utaslistáján a beállós posztján az õ neve szerepelt – és eltávolították a hazai élsport közelébõl. FELMERÜLT: A MOSZAD TAGJA Sportmenedzseri bukását követõen, igaz, vastag bankszámlával, Bécsbe tette át székhelyét. Egy osztrák nõ hajlandó volt hetvenezer schillingért hozzámenni feleségül, ami az állampolgársággal is együtt járt. Millióiból jó ha figyelünk

modellügynökséget nyitott, ám régi szerencséje elpártolt tõle, és elvesztette minden vagyonát. Üres zsebbel jutott el Izraelbe, ahol az egykor sikeres üzletember csupán a segédmunkási állásig jutott. Tasnádi azonban nem errõl álmodott, így jelentkezett egy olyan félkatonai testõrképzõbe, amit gazdag gyémántkereskedõk tartottak fenn. A hat hónapos elitkiképzés ingyenes volt, s a hallgatók személyi testõrként vagy titkárként helyezkedtek el a gyémántüzlet legbefolyásosabb üzletemberei mellé. A Tasnádi ellen folyó rendõrségi vizsgálatkor felmerült az a lehetõség, hogy a testõrképzõt az izraeli titkosszolgálat, a Moszad mûködteti, ilyenformán pedig õ is a körükbe tartozik. Ezt Tasnádi cáfolta. Tasnádi személyi testõrnek szegõdött egy gazdag gyémántkereskedõ mellé. Fõnökével beutazta szinte az egész világot, de a jól fizetõ állás gyümölcse a luxuskaszinók pénztárába folyt. Szenvedélyévé lett a szerencsejáték, õ volt a nagy játékos és egyben a nagy vesztes is. Annyi pénze azonban még maradt, hogy 1987-ben újra Bécsben telepedjen le, hogy a magyar bevásárlóturizmust kihasználja. Rövid idõn belül öt mûszaki kereskedést nyitott, s könyvében azt állítja, annyi magyar vásárolt nála, hogy egészen Tatabányáig állt a sor. Elõfordult, hogy egymillió schilling bevételt könyvelt el egy nap alatt. A vásárlási láz csendesedésével üzletei is hanyatlásnak indultak, nem sokkal késõbb pedig jelentõs bankhiteltartozásai elõl ismét Magyarországon talált menedéket. MAFFIA ÉLETRE-HALÁLRA Tasnádi Péter 1991-ben tért haza végleges letelepedési szándékkal, s az elsõk között kezdett el foglalkozni õrzés-védelemmel. Cégeket alapított a megtakarított harmincmillió forintjából, s létrehozta a Maccabi Sportklubot, késõbb az Utcai Harcosok Szövetségét. Itt edzési és versenyzési lehetõséget adott a küzdõsportokban jeleskedõknek, cserébe a fiúk Tasnádi és mások magas kamatra kiadott pénzeit hajtották be, kétes szórakozóhelyek portaszolgálatait látták el. Az üzletbe késõbb sógora, a nyugalmazott rendõr vezérõrnagy, Láposi Lõrinc is bekapcsolódott. Ügyfeleik közé tartozott például a bukott úszómenedzser, Zemplényi György, vagy az izraeli parafenomén, Uri Geller is. De bárki felbérelhette jó pénzért Tasnádi legényeit: felbukkant a Budai hengermalom tulajdonlási vitáiban, a budai Sas Klub Hotel, vagy a Bársony András MSZP-s politikus fémjelezte szakszervezeti ingatlan elfoglalásánál is. A vállalkozó egyre jobban belesüppedt az alvilág ragacsába, nevét összefüggésbe hozták a fõvárosi szervezett bûnözéssel, azaz a váci hetekkel. A Pest Megyei Rendõr-fõkapitányság 1992-ben kezdett el nyomozni a maffiafõnöknek kikiáltott hét férfi ellen. Úgy gondolták, hogy Tasnádi demonstratív – fényes nappal, a Rákóczi úti irodájában történt – jó ha figyelünk

elfogásával és büntetõeljárás alá helyezésével eljuthatnak a többi hat emberig. Be is gyûjtötték Prisztás Józsefet, Döcher Györgyöt, Lovas Pétert, Haris Sándort, Csobolya Attilát és Száva Lajost, de végül csak Tasnádit sikerült elítélni, õt is öt év múltán. Két év, három évre felfüggesztett börtönbüntetést kapott, zsarolás, önbíráskodás, személyi szabadság megsértése és lõfegyverrel való visszaélés miatt. Azóta Prisztást, Döchert ismeretlenek megölték, a többiek visszavonultak. Száva Lajos, azaz a Sárgalábú ellen pedig jelenleg is büntetõeljárás folyik. Azt beszélik, hogy Haris Sándor barátja, Döcher kivégzése után egy Rákóczi úti irodában húzta meg magát… 1999 õszén újra kattant a bilincs Tasnádi csuklóján, de ezúttal nem az irodájából vitték el a kommandósok, hanem a Ferihegyi repülõtérrõl. A vádak hasonlók voltak az 1992-es eljáráshoz, de hozzájuk csapták még az adócsalást és a bûnszervezet létrehozása és mûködtetése vádját is. Ezzel az elsõ maffiaper kezdõdött Magyarországon. Nem lehet tudni, hogy a rendõrség vagy az ügyészség hibájából, mindenesetre a bíróság sem elsõ, sem másodfokon nem látta bizonyítottnak a súlyos büntetési tételt jelentõ maffiavádat. Négy és fél éves börtönbüntetést szabtak ki Tasnádira két éve azzal, hogy le kell töltenie a korábban kapott két évét is. Az elsõ- és másodfokú eljárás között öt hónapra kiengedték az elõzetes letartóztatásból. Tasnádi számos olyan helyen – tévéstúdióban, szórakozóhelyen, vidéki fõzõversenyen – jelent meg, ahová a házi õrizet miatt nem mehetett volna. Még a jogerõs ítélet kihirdetése elõtt négy hónappal visszavitték Tasnádit a börtönbe. Eközben megindult a 240 millió forintos adócsalás ügyében a nyomozás, valamint egykori „pénzügyminisztere” ellen Kölnben vádiratot nyújtottak be, s Márai Pétert elõzetes letartóztatásba helyezte a német hatóság. Több közös vagyonukat – például a balatoni Négy Évszak szállodát – zár alá helyezte a bíróság. Az ügy kapcsán Tasnádi szerepét is vizsgálták, de a több éve folyó eljárás azóta elhalt. Tasnádi személye a legújabb, a szocialistákhoz köthetõ botrányban, a K&H-ügyben is elõkerült. A rendõrség gyanúja szerint felvételek bizonyítják, hogy ’98 márciusában Tasnádi számlát nyitott az akkor Rejtõ E. Tibor vezetése alatt álló ING Banknál, ahol a késõbbi K&H-vezér maga írta alá a szerzõdést. 2001 õszén viszont, amikor a rendõrség nyomozni kezdett, már nem volt nyoma a direktor szignójának. Tasnádi állítólag összesen 160 millió forintot fizetett be a számlára, jobbára kis címletekben. A pénz egy részét utóbb értékpapírokba fektették, másik részét felvette Tasnádi. Rejtõ E.-t törvény kötelezte a pénzmosásgyanús ügylet jelentésére, ám õ ezt elmulasztotta. A felelõsségre vonás végül elmaradt, mert az ügy idõközben elévült. Tavaly novemberben Kulcsár Attila állítólag

azt mondta: Rejtõ E. Tibor több alkalommal is életveszélyesen megfenyegette. „Ha bármirõl említést teszek, akkor Tasnádi Péterrel intéztet el” – vallotta Kulcsár, aki utóbb cáfolta, hogy ilyen kijelentést tett volna. „MINDENT MEGTEHET, AZ MSZP-T ÉS AZ SZDSZ-T IS Õ JUTTATTA HATALOMRA” A tények egyértelmû képet festenek Tasnádi viszonyáról a politikához. Hat éve a Napi Magyarország arról tudósított, hogy Tasnádi Péter és Csintalan Sándor akkori MSZP-s politikus szervezésében, a Korda György táncdalénekes panzióként is mûködõ villájában rendszeres összejöveteleken vett részt több balliberális politikus, üzletember és közéleti személy. A lap információja szerint az összejövetelek fõ témája az Orbán-kormány elleni politika összehangolása. A találkozókat telefonon szervezték, és kizárólag Tasnádi és Láposi Lõrinc cége, a Mesterdetektív Iroda által ellenõrzöttek vehettek rajta részt. Háromhetente itt találkozott Hack Péter (SZDSZ), Csintalan Sándor (MSZP), Juszt László újságíró, Aczél Endre újságíró, Schmuck Andor (MSZP), Karl Imre (MSZP), Bognár Péter ügyvéd, Erõs János, aki nemrégiben a Magyar Fejlesztési Bankot irányította, Vincze Béla MSZP közeli vállalkozó. Tasnádit abban az évben letartóztatták, a kapcsolatépítésnek ugyanakkor meglett a gyümölcse. 2000 augusztusában, egy évvel letartóztatása után több közéleti személyiség, sportolók, mûvészek és üzletfelek nyílt levelet fogalmaztak Orbán Péterhez, az akkori országos rendõr-fõkapitányhoz, amelyben döbbenetüket fejezték ki a barátjuk, Tasnádi Péter ellen folyó eljárás miatt. Szerintük a vállalkozó korrekt üzleti partner és törvénytisztelõ állampolgár. Tasnádi Péter úgy él és viselkedik, ahogy a mûvelt világban általában élnek az üzleti életben is sikeres értelmiségiek. A levél aláírói többek között: Szikinger István alkotmányjogász – Tasnádi elsõ számú védõje –, Kende Péter író, Lagzi Lajcsi, Zámbó Jimmy, Korda György és Balázs Klári énekesek, Wichmann Tamás világbajnok kenus, Növényi Norbert olimpiai bajnok birkózó, Frölich Róbert fõrabbi, Zoltai Gusztáv, a budapesti zsidó hitközség igazgatója és mások. KÖZELEDÉS A HATALOMHOZ A balliberális hatalomhoz való egyértelmû közeledésére jellemzõ, hogy amikor az elsõfokú ítéletének kihirdetése után kiengedték az elõzetes letartóztatásból, nem tudni, miben, talán az amnesztiában bizakodva üdvözölte a frissen megalakult koalíciót. Az egyik internetes újságnak még azt is elárulta, hogy szívesen elvállalná a belügyminiszteri posztot, és felszámolná a szervezett bûnözést. Ugyanebben az inter17

júban elmondta: az SZDSZ-re adta voksát és a börtönben minden rabot az MSZP támogatására buzdított, mert e két párt koalíciójától lehetett várni, hogy a demokratikus jogokat tisztelõ, szakértõ kormány jöjjön létre. Ezek után nem meglepõ, hogy egy rendõrségi jelentésben az olvasható: egy sértett édesanyját azzal fenyegette

meg, hogy mindent megtehet, mert az MSZP-t és az SZDSZ-t is õ juttatta hatalomra. Még 2002 nyarán megfenyegette a Magyar Nemzet munkatársát, Lovas Istvánt, aki ezért feljelentette, de a rendõrség nem nyomozott az ügyben. Egy kereskedelmi tévében a jobboldali újságírók levadászásáról elmél-

kedett, majd megírta a 983 nap a Fidesz börtönében címû könyvét. Igaz, a bemutatóra már nem mehetett el, mert újra visszahelyezték az elõzetes letartóztatásba. Ha az adócsalási ügyben is elítélik, kettõtõl nyolc évig terjedõ szabadságvesztéssel sújthatják. Forrás: Szenvedi Zoltán – Magyar Nemzet

Az MNO közvéleményt kutatott „Mit nem vinne az unióba...?"-szavazásunk véget ért. Ron Werber, dr. Kende Péter, a Heti hetes, a trianoni béke elsöprõ gyõzelmet aratott, és méltán nem érdemelte ki az MNO olvasóinak rokonszenvét. Tekintse meg az EBESZ-megfigyelõk elismerését is kivívó szavazásunkat! Az MNO szerkesztõségének korrekt és elfogultságtól mentes közvélemény-kutatása kérdésfeltevéseiben hû volt Vásárhelyi Mária szellemi örökségéhez, szakmai-módszertani és mintavételi szempontból pedig a tv2-s Sváby-féle formula alkalmazásával még megbízhatóbbá tette a társadalmunk véleményalkotásának szondázását. A szavazás lezárult, most már bent vagyunk az unióban – illetve lennénk, ha Horn Gyula és Medgyessy Péter nem hagyott volna kint bennünket –, ezért késõ azon gondolkodni, hogy mit volt kár magunkkal vinni Európába. Miután internetes szavazóbiztosaink érvénytelenítették az érvénytelenítendõ szavazatokat, a választási névjegyzék alapján pedig mozgósítottak minden szimpatizánst, majd az ellenséges IP-címekrõl érkezõ szavazatok elkövetõinek személyes adatait a párt Hercegprímás utcai központjába továbbították, megszületett a végleges, hivatalos eredmény Rytkó Emília ajánlásával. Íme: A „Mit nem vinne az unióba?"-voksolás elsõ fordulójában már az exit pollok alapján biztosra lehetett venni, hogy az MNO olvasótábora legszívesebben Demszky világvárosának kátyúitól szabadulna meg az unióba lépve, bár ha már itt tartunk, sokan meg a kutyagumiba nem szeretnének többé belelépni, így az embervédõ szervezetek gyûlöletkampányának köszönhetõen ez lett a második. Az MNO ezért felkéri olvasóit, hogy a következõ polgármester választáson vegyék figyelembe a mostani referendum eredményét, és nyomják meg Demszky terepjárójának dudáját. A médiabotrányokkal kapcsolatos lehetõségek közül a Tilos Rádió nagy küzdelemben, de végül magabiztosan gyõzte le Frei Tamás bérgyilkos-interjúját, és a Népszabadság által írt Teller-levelet. Meglepetésre 12 százalékot gyûjtött Muszteres Bánó András riportja is Göncz Árpád kifütyülésérõl, ami arra enged következtetni, hogy ha az MTV archívumában már nem is biztos, hogy megvan ez a tudósítás, olvasóink közül többen megõrizték VHS-en, vagy ott voltak 1992-ben a Kossuth téren. A szavazás gyõztese, a Tilos Rádió egyébként jutalmul beválasztja kuratóriumába a Jobbik Médiafigyelõjének összes tagját és országos frekvenciát kap mikrohullámon. Az MNO olvasói uniós állampolgárként a legkevésbé a Heti hetes címû tévémûsort szeretnék látni a tévében. Az ellenzéki humor nagyágyúinak produkciója a szavazók 43 százalékának bizalmatlanságát nyerte el, így az MNO szerkesztõsége mint végrehajtó hatalmú választási bizottság úgy döntött, hogy Verebesék adása a jövõben a román közszolgálati adón lesz látható. A nemes versengés nagy meglepetése, hogy az ezüstérmet a Magyar ATV kiegyensúlyozott tényfeltáró mûsora, az Újságíró Klub nyerte el – nyilván a 18

megnyerõ Avar Jánosnak köszönhetõen. A titkos esélyes (szerkesztõségünk favoritja), a Nap-kelte azonban csak a dobogó harmadik fokáig jutott. Az idõjárás-jelentés címû a végletekig elfogult össztelevíziós véleménymûsor viszont maga mögé utasította az ugyanabban az idõben egyszerre több helyszínrõl is élõben jelen lenni képes Friderikusz Sándor „érdekes és a nézõk szeretik” mûsorát. (1374 szavazat) Internetes oldalunk látogatói szerint az a történelmi esemény, amelyre az Európai Unióban a legkevésbé szeretnénk emlékezni a papírformának megfelelõen a trianoni béke, olvasóink 47 százalékkal klikkeltek erre. Az MNO ezért a közvélemény súlyos nyomására radikális megoldásként kezdeményezni fogja, hogy Clemenceau ne lehessen Budapest post humus díszpolgára, és megígérjük, hogy a foci Eb-n nem a fogunk Zidane-éknak szurkolni. A szavazás óriási meglepetése, hogy az MNO kedvence, Medgyessy Péter, aki másodállásban Magyarország miniszterelnöke annyira eredményes két évet produkált kormányfõként, hogy olvasóink szerint munkássága messze felülmúlja az olyan nemzettragédiákat, mint az 56-os forradalom és szabadságharc leverése vagy a mohácsi csata. (1446 szavazat) Egy unión kívüli polgár polcáról nem hiányozhatnak a régmúlttal foglalkozó könyvek, mint Berecz János alapmûve 56-ról. Na de mi a helyzet egy EU-polgár könyvtárával? Biztos szavazó olvasóink a Gallup és a Medián elõrejelzésének megfelelõen Kende Péter A Viktor címû könyvét nem olvasnák újra az unióban, méltán. Talán jelzésértékû lehet, hogy a voksok 70 százaléka erre a könyvre érkezett. Berecz és a kitûnõ filosz, Horn Gyula is messze lemaradt az abszolút gyõztes dr. Kende mögött, akit az MNO határozatának értelmében A Peti címmel KISZ-titkári múltjáról kell tényfeltáró munkát írnia. A könyv bemutatóját a polgári körök székházában tartják majd. (1098 szavazat) Az utolsó szavazási napon azt kérdeztük, ki az, akit a magyar történelembõl nem vinnének az EU-ba? Tudtuk, és bíztunk benne, hogy sem a Budát elfoglaló Nagy Szulejmán, sem Haynau, a bresciai hiéna, de még a rijekai írógépmûszerész, sõt Rákosi pajtás történelmi tetteit sem övezi olyan megkülönböztetett figyelem, mint a kiváló Ron Werberét. (Bár kétségtelen, hogy az izraeli politikai szakembernek óriási elõnye volt a többiekkel szemben, hogy él, míg a többeik már meghaltak.) A tanácsadó, aki megkavarva a politikai píár állóvizét életet lehelt a vörös drapériás-vizeskancsós, lakossági fórumos MSZP-kampányokba, és ötleteivel sikerült érzelemgazdaggá tenni a polgári oldal mindennapjait, földcsuszamlásszerû gyõzelmével teljesen jogosan maradna ki az unióból, persze õt nem hagyták itthon Medgyessyék. Az MNO azonban rendkívüli döntésének értelmében egy álcázott riporterek felismerésére is alkalmas berendezést és egy repülõjegyet utal ki Werbernek. (1218 szavazat) Olvasóinknak köszönjük a szavazatokat, a gyõzteseknek pedig gratulálunk. Forrás: MNO

jó ha figyelünk

Május 1-je után ráömlik az országra a nemzetköziesítéssel együtt járó szabadkereskedelem, korlátozhatatlan étvágyával Néhány héttel ezelõtt érdekes találkozó volt Sydneyben. A Passau melletti Waldwerke néven ismert egykori magyar menekülttábor gimnáziumának tanulói itt tartották idei találkozójukat. Egyikük, professzor Mustó István, nemzetközi hírû közgazdász elõadást tartott a Deák Kör részére, amelynek témája, nagyon idõszerûen, Magyarország európai uniós csatlakozása volt. Az Európai Parlament 24 magyar képviselõt fogad a csatlakozás után. Az elõadó meglepõ kijelentést tett a szerepükrõl: õnekik nem az a feladatuk ott, hogy Magyarországot képviseljék, hanem az, hogy az Európai Unió közös érdekeit elõmozdítsák, hogy az új államegyüttes mindenki közös javára mûködhessen. Ezt a szakértõtõl el is kell fogadni, hogy ez a hivatalosan megfogalmazott feladatuk. Valószínûsíthetjük, hogy a Magyar Köztársaság miniszterelnöke ennek alapján javasolta, hogy a kiküldendõ 24 képviselõt közös listán kellene megválasztatni az ország népével. Mert ha tényleg így van, illetve ha komolyan kellene vagy lehetne venni azt, hogy ott kizárólag szakmai feladatokat látnak el az unió érdekében, akkor ne a pártok vetélkedjenek. Az lenne logikus, hogy ne politikusokat, hanem a szakmai feladatokhoz értõ személyeket állítsanak a választók elé. Ám az is biztos, hogy Medgyessy nem erre gondolt javaslatával – ami mellékesen gúny és nevetség tárgya lett. Szándéka átlátszó volt: megegyezni a pártokkal a jelenlegi parlamenti felállás alapján, mert fél attól, hogy a magyar parlamentben többséggel kormányzó párt kisebbségi képviselettel vonul be a brüsszeli nagy épületbe. Ez az eset is igazolja, hogy a magyar politikai elit csak pártokban tud gondolkodni. Az MSZP még próbálkozott valamilyen közös lobbitanács létrehozásával, de ennek leghevesebb ellenzõje éppen kormányzó partnere, az SZDSZ volt. A június 13-ára kitûzött választásokra már februárban készülõdtek a pártok. Ekkorra már a kormányzó pártok népszerûsége alacsonyra szállt, ami õket kemény küzdelemre sarkallta. Ismét Medgyessy állt elõ olyan ötlettel, amivel népszerûséget remélt szerezni fõleg a jobboldali pártokat támogató választóknál. Három nagyon lényeges, alkotmányba vágó javaslattal állt elõ, ami úgy általában a jobboldaliak, a nemzetben gondolkodók követelése: 1. a köztársasági elnök közvetlen (nép általi) megválasztása, 2. az országgyûlési képviselõk számának drasztikus csökkentése, és 3. kétkamarás törvényhozás bevezetése. Állítólag az MSZP által újként alkalmazott amerikai tanácsadók javasolták elõjönni ilyen mélyreható változtatással, ami valóban jó ha figyelünk

forradalmi, vagy inkább alapvetõen ellentétes egy baloldali párttól, amelynek diktatúra az éltetõ eleme. Érzékelhetõ, hogy valamiféle pánikhangulatban kerülhetett elõ ilyen javaslat, mint ahogy valóban megriadt tábor lett az MSZP ezév elejére, érezve a választások közeliségét. Menesztették is Ron Werber tanácsadót, aki megnyerte nekik a választást 2002-ben, mert az õ agresszív módszerei a kormányzás folyamatában már inkább károsak voltak. Az amerikaiak három javaslata viszont Medgyessynek ártott, anélkül hogy bármi népszerûségi hasznot mutatott volna, a pártok, a sajtó, a politikai elemzõk nekiestek a „veszélyes“ tanoknak. Debreczeni József a Népszabadságban errõl így írt: „Most pedig jön az európai uniós választás. Medgyessy érezte, ha addig nem sikerül megfordítani a közvéleményben elindult trendet, s az MSZP súlyos vereséget szenved, az kínos következményekkel járhat számára is. Új amerikai tanácsadói buzdítására – a szocialistákat is meghökkentve – beindította közjogi kampányát. Most nagyobb lenne a tét, mint 2002-ben volt? Ezt a látszatot keltette februárban a hivatalban lévõ kormányfõ is, amikor elõdje beszédére rákontrázva kijátszotta a maga “lezsibbasztó" (copyright: Béki Gabriella) közjogi aduit (az eredetiben: „baromságait“). A szóhasználat jelzi, hogy a baloldalon nagyobb az idegesség. Nemcsak SZDSZes, de MSZPs körökben is. Ezt mutatja a rutinos Kósáné Vatikánnal szembeni kifakadása, vagy ahogy Ron Werber lefasisztázta a Fideszt. Miért ez az izgalom? Mi a júniusi választás tétje?" Az amerikai tanácsadók annyira melléfogtak, hogy megingott Medgyessy trónja is, barátai gyorsan visszahívták Werbert. Áder János, a Fidesz frakcióvezetõje április 19- én, az Országgyûlés házában, napirend elõtti felszólalásában, „riogatással, a legdurvább hazugságok terjesztésével“ vádolta a szocialistákat. „Tíz nappal, ezelõtt a szocialisták háborút hirdettek, és elkezdték pártkatonáik kiképzését a törvénysértésekre“ – mondta Áder. „Úgy tûnik a werbervírus már minden szocialistát megfertõzött, ami az emberek riogatását, a legdurvább hazugságok terjesztését, a politikai ellenfelek rágalmazását, a minden alapot nélkülözõ lejárató kampányt jelenti. De miért is csodálkozunk ezen? A szocialisták, mióta Ron Werbert Medgyessy Péter Magyarországra szabadította, mindig is ezt csinálták – mondta Áder János. – Riogatták már az embereket azzal, hogy a polgári kormány el akarja venni tõlük a szabad szombatot; riogattak itt már 23 millió románnal, és most éppen az jutott eszükbe, hogy az abortusz szigorításával riogassanak. Tudjuk, egyik állításuk sem volt igaz. De történt itt más is. A szocialisták kongresszusának dísz-

vendége Orbán Viktorról írt gyalázkodó könyvet, a szocialistákhoz közel álló bulvárlap pedig Debrecen fideszes polgármesterét rágalmazta. És a felsorolást sajnos hoszszasan lehetne folytatni. Az utóbbi idõben már a fizikai támadások is elszaporodtak: Stolár Mihály fideszes képviselõ gépkocsiját és garázsát egy idõközi választás megnyerésének másnapján valaki szétverte; a Fidesz Szabad Európa Központjának bejáratát valakik durván megrongálták, a magyar zászlót meggyalázták; nagycsütörtökön pedig a Fidesz XVI. kerületi irodájának zászlóját égette el valaki. Hiába a köztársaság független bíróságainak sorozatos jogerõs ítéletei. Az importált gyûlöletszakértõ utasítására a szocialisták újabb rágalomhadjáratba kezdtek.“ Ki is hát ez a Werber? Nemzetközileg elismert szakértõje a piszkos kampánypropagandának. Az izraeli Munkapárt egykori tanácsadója, 1996-ban a kommunistafasiszta Ion Iliescu kampányembere, 2001-ben kampánycsomagot állított össze az MSZP alapszervezetek kampánymunkásai számára, a 2002-es önkormányzati választások óta az MSZP „Csapatjáték“ nevû aktivista-utánpótlásképzõ tréningjét vezeti. Most, újra alkalmazásban bevetik a két éven át felkészített 580 fiatalt, akiket szocialista körökben kellõ humorral werberjugendnek neveznek. A júniusi európai parlamenti választásokra már tavaly szeptemberben megkezdte kiképezni a választókerületi irányítóbizottságok vezetõit. Az õ technológiája alapján mûködtek két évvel ezelõtt a felkeresõ csoportok, akik számontartották a még nem szavazókat, kimentek a házakhoz, és rábeszélték az embereket a szavazásra, arra is persze, hogy azt miként tegyék. A szabálytalanságok sorát követték el ezek a csoportok, ki tudja a sok el nem fogadott panasz mögött mik rejlettek. Egy kis idézet az MSZP aktivista-utánpótlásképzõ tanfolyam leckekönyvébõl: „Sose feledjétek, hogy a kampányt az utcákon, a helyi közösségben kell és lehet megnyerni, nem a párthelyiségben tartott végeláthatatlan értekezések révén!... Mindig az lebegjen a szemetek elõtt, hogy lelkes önkéntesek nélkül roppant nehéz, ha nem lehetetlenség felkelteni a helyi közösség támogatását és végigvinni egy nyertes kampányt!... Fel kell tudnunk kelteni az MSZP gyõzelmi hangulatát az utcákon, és nagyobb tömegtámogatást kell szereznünk, illetve a választás napján, amikor mozgósítjuk támogatóinkat a szavazóurnához, támogatásukat tényleges szavazatra váltva. ... Minden szavazóköri csapat rendelkezzen saját központtal a szavazóhelyiség közelében! Innen valósítsák meg a választói kapcsolatokat bõvítõ valamennyi akcióikat, illetve innen induljon a választás napjának mozgósító és a választást felügyelõ összes tevékenysége!“ 19

A kampánymunka állandó tevékenység, éppúgy mint volt a pártmunka, kádermunka a vörösök dicsõségesebb idõszakában. „Nehéz idõk következnek – jelentette ki Orbán Viktor, a Fidesz elnöke Gazdagréten, egy összejövetelen. – A szocialisták provokálni fognak és háborút indítanak majd – hangsúlyozta. – A szocialisták kormányzati eredmények és tevékenység helyett gyûlöletre és megosztásra építik saját hatalmi számításaikat. A jobboldal hívei nem akarnak hasonló eszközöket alkalmazni, s nagy lelki erõre lesz szükségük saját erkölcsi normáik követéséhez – mondotta. Ezt erõsítette meg Schmitt Pál, a Fidesz alelnöke, aki személyes találkozót kért Medgyessytõl, kérve õt, segítsen eltávolítani az országból Ron Werber MSZP-s kampánytanácsadót. Mint mondta, azért fordult ezzel a miniszterelnökhöz, mert tudomása szerint Werbert õ hozta az országba, az õ jó ismerõse. A Fidesz alelnöke Werber azon kijelentésére reagált, hogy õt nem érdeklik a választási és etikai kódexek, csak a siker. Schmitt Pál úgy nyilatkozott, hogy ennek ellenére a Fidesz etikus választást szeretne és etikus választási kampányt folytat majd, ezért a kampány során politikai ellenfeleiket tiszteletben tartják és kizárólag helytálló információkat közölnek majd. Jó kérdés: melyik viselkedést értékeli majd a szavazóközönség. A gyakorlott nemzetközi kampánymester bizonyára tud valamit ezen a téren, ha a durva rágalmazó, hazudozó kampányt alkalmazza. „Magyarok az Európai Parlamentben – háttér“ címmel közleményt adott ki a Belügyminisztérium Választási Irodája. Idézet a közleménybõl: „Magyarországot a most következõ ciklusban 24 mandátum illeti meg. A mandátumok megoszlásáról pártlistákra történõ szavazással döntenek a választójogosult magyar állampolgárok és az uniós tagországok, valamint a most csatlakozó országok itt szavazni kívánó, magyarországi állandó lakhelylyel rendelkezõ polgárai. Most elõször külképviseleteinken szavazhatnak a külföldön tartózkodó magyar állampolgárok is. A listákról az Európai Parlamentbe bejutó képviselõk nem nemzeti hovatartozásuk szerint, hanem ideológiaipolitikai beállítottságuk szerint, pártjuk nemzetközi kapcsolatrendszerének megfelelõen csatlakoznak valamelyik képvi-

20

selõcsoporthoz. Az európai parlamenti választások kimenetele ennek következtében Magyarországon sem egyszerûen csak a hazai párterõviszonyoktól függ: a pártok kampányát valamennyi országban közvetve és közvetlenül is segíthetik az európai uniós pártcsoportosulások.“ Érdemes ezen a fejezeten mélyen elgondolkodni. Elsõ megállapításként azt fejezi ki, hogy a brüsszeli parlamentben nem gazdasági szakmai munka folyik majd, hanem pártpolitika. Ezt jelzi az a kitétel, hogy: „pártlistákra történõ szavazással döntenek a választójogosult magyar állampolgárok“. Ezek szerint a választások tétje kizárólag az, hogy melyik politikai irányzat (oldal) tud több pártkatonát oda küldeni. Ez azért fontos, mert – olvassuk csak el mégegyszer: „A listákról az Európai Parlamentbe bejutó képviselõk nem nemzeti hovatartozásuk szerint, hanem ideológiaipolitikai beállítottságuk szerint, pártjuk nemzetközi kapcsolatrendszerének megfelelõen csatlakoznak valamelyik képviselõcsoporthoz.“ És – mint olvassuk – majd jönnek „az európai uniós pártcsoportosulások“ segíteni az itteni elvbarátokat. Az elvek szerinti megoszlás – mint tudjuk – nyugaton már kialakultabban két irányzat váltórendszerében valósul meg. Az egyik természetesen a szocialista, ellenoldala valamilyen konzervatív, kereszténydemokrata, homályos képlet (amiben sem a konzervatív, sem a keresztény elemeket nem kell túlságosan számonkérni), de legalább nemzetibb a nemzetköziséget valló szocialistáknál és liberálisoknál. Az árok ott nem olyan mély, mint Magyarországon, nem is érzékelik nyugaton, hogy mitõl van a nagy ellentét a magyar bal és jobb között, a bolsevisták és nemzetiek között, a gazdagok és kifosztottak között, az üdvözültek és megalázottak között. (Nyugaton nem volt ÁVH-s átnevelõ kurzus, Magyarországon nem múlt el egészen, hatásaiban, utódaiban még jelen van.) Tehát a magyar politikai aréna besorol a nyugati bal a nemzetközi nagytõke európai politikai kényelmét. Általános polgári jólétben kevésbé érzékelhetõ az, amire Orbán Viktor célzott, amikor azt mondta március 7én, hogy a két évvel ezelõtti kampányígéretekkel szemben bizonyos, hogy: „bankár gondolkodással nem lehet kormányozni egy országot, gazdaságot, társadalmat“. Erre nem is a politikusok, nem is a bankárok sziszszentek fel, hanem a Nép-

szabadságban egy Várhegyi Éva nevû hölgy, aki jónak látta ráolvasni Orbánra, hogy: „fölöttébb furcsának találom, hogy éppen egy olyan ember használja elõszeretettel a bankellenes retorikát, aki kormányfõként a legnagyobb adománnyal ajándékozta meg a magyar bankvilágot. Hiszen kormányzása utolsó heteiben bõvítették ki a lakáshitelek kamattámogatási rendszerét, amelybõl a bankszektor az elmúlt másfél évben busásan profitált. Megengedem: nem a bankprofitok felduzzasztása volt a lakástámogatások átszabásának célja, de tény, hogy a kamattámogatások akkor bevezetett rendje legalább annyira kedvezett a bankoknak, mint a lakhatási gondokkal küszködõ állampolgároknak.“ Tudjuk jól, hogy a politikusoknak szükséges sarkosan fogalmazni, és annak ellenzékiségben van alkalmas ideje. Azt is tudjuk, hogy a tõkés társadalmakban a politikai kultúra elõírja, hogy a magánbankokat is állami pénzbõl kell tõkésíteni, hogy tudjanak kölcsönt adni (az államnak is) – jó kamattal. Tény, hogy a nemzetközi pénzvilág a kádári idõk dollárkölcsönei óta mélyen turkál a magyar pénztárcákban, és az is elõre jelezhetõ, hogy nem lesz változás azon a rendszeren, amit megalapozott a rendszerváltoztatás. Az állami vagyon (akkor úgy mondták: népvagyon) átment a kezelõk magántulajdonává a kommunizálás azon logikájával, hogy nemzetközivé lesz holnapra a világ. Ennek ez a módja. Az ország elszegényedését úgy hozták létre, hogy megfosztották az államot jövedelmezõ intézményeitõl, de nem mentesítették kötelezettségei alól. A megjutalmazott nemzetközi tõke adómentesség ellenében megjelent az olcsó munkabérek színhelyén, így az állam szociális kötelezettségeinek elõteremtésére már csak a munkavállalókat és a hazai vállalkozókat tudja megadóztatni. Ettõl rongyolódott le az ország népe. Május 1-je után ráömlik az országra a nemzetköziesítéssel együtt járó szabadkereskedelem, korlátozhatatlan étvágyával. Az esélyegyenlõség természetesen megvan: a magyarok is mehetnek nyugati házakat vásárolni, akár utcasorokat, erdõt, mezõt, termõföldet. Ez a szabad piac törvénye, amely gazdaggá tette a nyugati és távolkeleti államokat. Csak nem biztos, hogy mindenki egyaránt foglalhat helyet a bõség asztalánál. Forrás: Csapó Endre – Magyar Élet

jó ha figyelünk

– mi folyik itt? – A Magyar Polgári Média Egyesület jó ideje egy érdekes összjátékra lett figyelmes. Az országos kereskedelmi csatornák „sztárjai“ rendszeresen a kormányoldal, illetve a szocialisták kampányrendezvényein tûnnek fel. Csak példaként: „VV Szabi“ mszp-s tollat és reklámanyagokat osztogat, a – kivételesen tehetséges – „Megasztárok“ szocialista vezetésû városokban „hakniznak“, és elõszeretettel jelenítik meg õket minisztériumi kampányrendezvényeken, a szintén tehetséges „Bagi-Nacsa“ páros pedig „spontán kérdésekkel“ suvickolja fényesre Medgyessy Pétert. És akkor a heti hetes „alvásig unt“, „ellenzék ellenes“ „sztárjait“, valamint a „kedélyesen undorító“ BorosBochkor páros kormánypárti kiszólásait még nem is említettük. 1. Mi folyik itt Hölgyeim és Uraim? Magyarország antidemokratikus, banán-, illetve bankárköztársasági állapotokat mutat a média területén. Lassan már a csapból is Medgyessy Péter folyik. Vagy inkább ömlik, mint az ivóvíz az Erzsébet hídról... 2. Milyen, a társadalom elõtt nagyrészt ismeretlen gazdasági és politikai háttéral-

jó ha figyelünk

kuk, személyes összefonódások, baráti brancsok fûzik össze az országos kereskedelmi csatornák jelenlegi vezetõit a kormánypártokkal? Néha felsejlik egy-egy szál. A 100 százalékban kormánypárti híreket közlõ Sláger Rádió vezetõje az MSZP európai parlamenti listáján szerepel, az RTL volt vezérigazgatója Kavas István a Miniszterelnöki Hivatal médiatanácsadójaként meg akarja szüntetni a médiahatóságot, Pintér Dezsõ, a TV2 elnöke az „MSZP-közeli“ Kulcsár

Attilával „üzletel“ és „Gyuszival hordatja a pénzt“. Hogy csak néhányat említsünk... 3. Milyen alapon sajátítják ki a közvagyont, a frekvenciát olyan kereskedelmi csatornák, amelyek vezetõi kizárólag saját pénzügyi és politikai érdekeiktõl vezérelve a mostani kormánypártok hatalmának megõrzésén fáradoznak? Ki kell mondani: a regnáló kormányzatot – amúgy werberesen – elsõsorban az RTL Klub, a TV2 és a Sláger Rádió jelenlegi vezetõi tartják hatalmon azáltal, hogy a magyar társadalom alapértékeit támadják (család, hagyomány, vallás), a kormányzat alkalmatlanságát, korrupt ügyeit pedig kisebbítik, elhallgatják, elmaszatolják. Sok esetben közpénzen valósul meg a médiakormányzás és a kormányzati médiabefolyásolás, a társadalom rovására, az ORTT kormánypárti többségének asszisztálásával. 4. Önök szerint most, a csatlakozás után meddig lehetnek balkániak a hazai médiaviszonyok? Mielõtt flegmán legyintetnének egyet: kérjük, fontolják meg a választ. Magyar Polgári Média Egyesület Forrás: stana hírportál

21

Viktor percekig toporgott nagykabátjában. Szemmel láthatóan nem tudta, hogyan viselkedjen. Mit kezdjen magával? Mit a helyzettel? Elvégre ez mégiscsak a Parlament! A magyar törvényhozás laka. Csak nem pördül meg a saját tengelye körül és fordít hátat miniszterelnököstül az egésznek! Pedig biz’ Isten, legszívesebben ezt tette volna. Mert hogy õt átverték. „Csúnyán megmajmoltak megint!” – gondolta bosszúsan, amint a négyszemközti beszélgetés helyett – amire március 1-én hívták – az írott és az elektronikus sajtó széles körével találta magát szemben. Meg az egész hazai – és attól függõen – némi nemzetközi nyilvánossággal. „Mi a fenét tegyek?” – vakarta meg virtuálisan a fejét, aztán mégis a gombjára tévedt a keze és nagy lélegzettel – „Lesz ami lesz !” – a kabátot lehámozta magáról. Mindeközben Medgyessy, a hivatalban lévõ miniszterelnök lezser otthonossággal invitálta az ex-premiert egy dohányzó asztalhoz. Vitya megkísérelte venni a lapot és legalább kényelmesen elhelyezkedni. Idébb- odébb húzta székét és egyik lábát átvetve a másikon várta, hogy a Medgyessyék Petyája jöjjön elõ a farbával. És Medgyessy elõadta magát. Ajkán enyhe mosollyal kezdte a társalgást, mintha csak otthon ülne, papucsban , házikabátban a tévé elõtt. Viktor agyában lázasan zakatoltak a kerekek – „Mit dumál ez itt?!” – hitetlenkedett és arcán enyhén bosszús kifejezéssel tekingetett körös körül. Szemkontaktus még véletlenül sem létesült a meghívó és meghívottja között, bár az elõbbi néhányszor lapos pillantásokat vetett parlamenti vendégére. Vitya bosszús volt, mert õ készült. Fölkészült. Fölkészítették, ám megint nem arra lapra, amivel ellenfele elõjött. Épp így járt közel két évvel korábban, azon az emlékezetes Közgáz-beli vitán. Medgyessy ott, a mûsorvezetõ elsõ kérdésére adott válasza elõtt olyan rafinált ön- és Orbán-jellemzést adott, hogy Vitya se köpni, se nyelni nem tudott. Két jaj-mondata volt ugyan. Az egyikkel – „Érzem, hogy most esik ki a sajt a számból!” – arra a körmönfont, lejáratásnak beillõ dicséretre reagált, amelyet partnerétõl kapott. Aztán amikor Medgyessy önmagát úgy jellemezte, mint aki szónoki képességekkel ugyan nem rendelkezik, de egyszerû, tiszta szívvel igen, no akkor idegességében így adta fel a labdát ellenfelének: „Ezek után szabad-e nekem szívbõl beszélnem?” Mire Medgyessy – egészen társalgási modorban – így ütötte le a labdát: ”Miniszterelnök Úr, ha tud, szabad!” Hát ezek a kínos emlékek is ott tükrözõdtek Vitya arcán, amikor – „Mit diskurál ez…?!” – pillantással egyszer-egyszer rávillantotta szemét a mostani miniszterelnökre. Az meg csak mondta a magáét. Ha nem sikerült Orbán Viktorral kontaktust teremtenie, si22

került az jelenlévõ újságírókkal, a tévé kamerákkal, tehát az ország éppen figyelõ apraja-nagyjával. És neki ez tökéletesen elég volt. Sõt, egyenesen megelégedésére szolgált. Hiszen az egész akció célja nem volt más, mint annak a demonstrálása, hogy õ, mármint Medgyessy Péter, a nép kegyelmébõl való magyar miniszterelnök nyílt, õszinte ember. Nem bújik el a Parlament valamelyik kabinetjébe és pusmog az ellenzék vezetõjével a néprõl annak háta mögött a „mindent a népért, semmit a nép által” szellemében. Affenét! Neki nincs takargatni valója. Õ bármirõl és bármikor hajlandó a teljes nyilvánosság elõtt eldiskurálni. Jó, lehet hogy meghívó levelében más témákat is megjelölt, mint amelyekre itt és most tett szóbeli javaslatot. Ám õ nem kényszeres ember. Miként annak idején, a választások elsõ fordulóját megelõzõ tévé vitában is elmondta, õ, Medgyessy Péter személy szerint nem szereti a diktátumokat. Még azokat sem, amelyek éppen tõle, magától erednek. Neki az az álláspontja, hogy egyetlen elõzetes vélemény sem vonhatja ki magát a tematizálás és a bírálat alól. Merthogy õ a demokrácia bajnokaként a diskurzus híve. Ez nem népszónoklat, nem népvezérség. Ez egyszerûen a sokoldalú, szimmetrikus nézetegyeztetés, a 21. század demokratikus politikai eljárásainak az eszmény-követése. Ahogy a kurzivált kifejezésekben már idézett diskurzus-pápa, Jürgen Habermas mondja, ez egy diskurzus, ami a hatalom nélküli kommunikációt jelent. Ja, hogy Vitya nem tud ilyen értelmû diskurzust folytatni? Aki manapság – a mediatizált politika korában – erre képtelen, akit erre nem (vagy nem erre) készítenek fel, az magára vessen! Annak bizony az un. aktív bizonytalan szavazóréteg elõtt – amelyik tábora a modern társadalmakban jelentõsen növekszik – nem lesz becsülete. Azzal ez a réteg aligha tud azonosulni. Úgyhogy hosszan elnyúló és társalgási modorban elõadott expozéja alatt méltán mosoly-

gott Medgyessy Péter. Tudta, hogy mit csinál. Orbán Viktor pedig mindenki szeme láttára ott feszengett vele szemben, arcán olyan kifejezéssel, mint akinek a lábára léptek. Tényleg ráhágtak, de ki azonosul szívesen egy magát a nagy nyilvánosság elõtt rosszul érzõ, és a diskurzusba szabadon, õszintén, természetesen bekapcsolódni képtelen emberrel?! A mediatizált választók jelentõs csoportjainak nem sokat mondott Vitya szimbolikus tette, a Magyar Köztársaság Alkotmánya bekötött példányának az átnyújtása. Az eredeti meghívón szereplõ témák sokszorosított változatának a kiosztására tett javaslatával sem tudott ez a réteg mit kezdeni: „Mit kekeckedik ez folyton?! Lássuk a medvét, szóljon már valamit az elhangzottakhoz! Ne diktáljon ez itt egy miniszterelnöknek!” Az aktív bizonytalan szavazók nagy csoportja ekkor már rég elfeledte, hogy Medgyessy meghívója egy négyszemközti eszmecserére és egészen más témák megvitatására invitálta az ellenzék vezérét. Õk csak Viktor kényszeres jelenlétét, a kényszeredett helyzetfelvállalását és az itt-és-most elõl való meghátrálását fogták föl az egészbõl. A kutya sem törõdött azzal, hogy ott és akkor a közszereplés két mediatizált felfogása ütközött meg, hogy az egyik csapdát állított a saját terepén, amelybe a másik – jobb híján – besétált és elvérzett. Õk már kiválasztották, kivel azonosulnak. Õk, akik néznek, de ritkán látnak. Õk azok a mindenkoriak, akikre Madách Imre gondol, amikor így fogalmaz a Commodus címû tragédiája I. felvonás 2. jelenetében: „Vakítani kell elõbb és érzeményeinket másokéhoz alkalmazni. Míg egyet érezni vélnek õk velünk s önakaratjukat vélik látni mienkben. És ekkor arra vezetni, mit mi akarunk, õket könnyû már.” Forrás: szil – gondola

„Orbán Viki menj nyugdíjba! Ne lázíts! jó ha figyelünk

Összefogás helyett a nemzeti gazdaságok versenyére kell számítani a következõ években, és valószínûleg nem teljesül az az elképzelés, hogy 2010-re az unió a legsikeresebb fejlõdõ gazdasági régióvá váljon - áll a Magyar Tudományos Akadémia vizsgálatában. Az Európai Unióban a következõ években a „nemzeti egoizmusra“ kell számítani - jelentette ki kedden Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutatóintézetének (VKI) munkatársa azon a tájékoztatón, amelyen egy négyéves vizsgálat eredményeit mutatták be. Az Európai Unió elõtt álló stratégiai feladatok címet viselõ felmérésben a VKI mellett a Jogtudományi, a Politikatudományi, valamint a Történettudományi Intézet munkatársai vettek részt. A programot azzal a céllal indították, hogy reális képet alakítsanak ki az unió fejlõdési irányáról, a csatlakozási folyamatról és azon belül Magyarország lehetõségeirõl az integrációt követõen. Rácz Margit kutató elmondta, hogy a kontinens közössége egy bizonytalan kimenetelû recessziós folyamat végéhez ért, amelynek következtében Európa versenyképessége az Egyesült Államokkal szemben alulmaradt. Ezekre a folyamatokra, amelyek szavai szerint

jó ha figyelünk

megfosztották az uniót a növekedés esélyétõl, az egyes tagállamok nemzetgazdasági szintû válaszokat adnak, ezért jelenleg a nemzeti gazdaságok versenye zajlik Európában. A kutató elmondta azt is, hogy az unió 2000-ben Lisszabonban kitûzött célja, hogy 2010-re a világ legsikeresebb régiójává váljon, nem biztos, hogy teljesül. A program feléhez közeledve ugyanis megállapítható, hogy a reformokból alig valósult meg valami. Galló Béla, a Politikatudományi Intézet kutatója arról beszélt, hogy a bõvítés hatására a tagállamok közötti koalíciókötések lehetõsége és kényszere megnõ. Mint mondta, Európa mindig akkor fejlõdött, amikor a nagy tagországok nemzeti érdekei konszenzusra jutottak. Úgy fogalmazott: a nagyobb államok törekvései gyakran ez ellen hatnak, s a most belépett országok is „inkább egymás ellen próbáltak csatlakozni“. Hasonlóan értékelte a csatlakozás utáni Uniót az amerikai Newsweek is. A hetilap legfrissebb számában azt írja, a huszonöt tagúvá bõvült EU-ra a széthúzás és megosztottság lesz jellemzõ, és még évtizedek múltán sem válik majd valódi szövetségi állammá. Forrás MTI

23

Számító üzletember módjára attól veszik a szavazatokat, akitõl olcsón meg lehet kapni. Megint a nyugdíjas réteg a fõ célpont. És persze lesznek majd más voksvásárlási projektek is. Így megy ez a Duna partján, a fél országok, fél nemzetecskék számára készült szégyen-kalodában. Aki elfogulatlanul emlékezik, az pontosan tudja: 1989ben, sõt általában a rendszerváltozás elõtt, alatt a lakosság elsöprõ többsége pártolta, sõt várta mielõbbi csatlakozásunkat az Európai Közösséghez. Szimbolikus pillanat volt, amikor egész Magyarország - és vele az egész Ostblock, sõt az egész EK - könnyezve szemlélte a tévétudósítást a hegyeshalmi határon a levegõbe ugró NDK-s fiatalemberrõl meg a társairól, akiket tárt karokkal fogadtak az Az EU megmutatja igazi arcát osztrák oldalon. Akkoriban csak néhány megveszekedett bolsevik õsbölény fanyalgott az (újra)egyesülõ Európa gondolatán. Most május 1-je körül sikerült a lakosságot többé-kevésbé bekómált állapotban bejuttatni az Európai Unióba. Unióba léptünk be, mert miközben mi tizennégy évet nyûglõdtünk a csatlakozással, aközben az Európai Közösség haladt elõre a maga útján. Lett EU, Schengen, euró, és közben a norvégok ismét úgy határoztak, hogy kimaradnak belõle. És ettõl a norvégok nem lettek kevésbé „európaiak”. Mert a nyugati ember tisztában van vele, hogy az európaiság lényegében nem államközi szerzõdéseken múlik. Mi változott hát meg 1989 óta? Sajnos, úgy fest, a lényeg. Akkor, 1989-ben az emberek nem a nagyobb karéj kenyérért akartak Európához csatlakozni, hanem a szabadságért. Az elsöprõ többség meg volt róla gyõzõdve, hogy a szabadság a csatlakozásunk értelme; a szabadság hozza a boldogulást; igen, a boldogulást – és annak egyik következménye lesz a vastagabb karéj. A 2002-es választásokon Magyarország megbuktatta önmagát. Ha kicsike többséggel is, de úgy döntött, hogy pénzért minden eladó. És a vevõk ugyanazok voltak, akik 1957. május 1-jén milliós tüntetésen ünnepeltethették magukat, begyûjtve a húszszázalékos béremelés és a szabad abortusz politikai gyümölcsét. Magyarország egyik fele megrögzötten és mindenáron hiszi, hogy a pénz a dolgok végsõ mértéke. Õk az anyagba leszálltak, ahogy József Attila fogalmazta. 24

Magyarország másik fele örül, hogy néha lát itt fehérek közt egy-egy európait. Rosszkedvû, hideg Magyarország csatlakozott az Unióhoz. Ugyanazon pillanatban csatlakoztak jókedvû országok is. Mégpedig olyan országok, amelyek egyébiránt a szocializmus évtizedeiben összetették volna a kezüket, ha csak félakkora jólétben éltek volna, mint mi. Ma pedig, képes szóval élve, lenéznek ránk. Mert Magyarország belemerült a posványba, és feltarthatatlanul süllyed, süllyed lefelé. A legbeszédesebb, egyszersmind legfájóbb példa Lengyelországé. Amelynek történelme mintegy tükörképe a miénknek. Eztán nem lesz az, valószínûleg. Lengyelország ugyanis egy hihetetlenül fiatal, erõtõl duzzadó állam, amelyben a politikai bal- és jobboldal egyaránt érez nemzeti felelõsséget. Húszegynéhány évvel ezelõtt, a Szolidaritás-években – és fõleg a Jaruzelskipuccs után! – Lengyelország látszólag igen mélyen volt, ám a lényeget tekintve akkor gyõzött! Akkor nyerte meg a jövõt! Húsz évvel ezelõtt, a Szolidaritás-mozgalom által felrázott, hitét visszanyert lengyelség az egész 1960 utáni Európában páratlan baby-boomot produkált. Az anyagba süllyedt magyarok számára felfoghatatlan módon éppen azokban a sorállós, börtönös, fûtetlen években született annyi lengyel baba, hogy a lakosság lélekszáma mostanra majdnem megduplázódott az 1980-ashoz képest. Ma a lengyelek fiatalok, van nemzeti összetartozástudatuk, büszkeségük - és nem csoda, hogy a régi EU-tagok csak tõlük „félnek” iga-

zán. A többi ország és nép nem tétel az EUban, az EU-nak, csak Lengyelország. Lengyelország jókedvû és optimista - milyen is lehetne más? Elvégre fiatal és egészséges. A kormány belebukott a csatlakozásba, ezért az elsõ uniós munkanapon lemondott; Lengyelország õszinte is. Hát nálunk? Itt a hatalmon lévõ elit (félreértés ne essék: ugyanez az elitünk van 194849 óta!) megint nekilátott, hogy pénzért vegye meg azokat a voksokat, amelyek biztosítják neki az Európai Parlamentben is a (hazulról vihetõ) többséget. Számító üzletember módjára attól veszik a szavazatokat, akitõl olcsón meg lehet kapni. Megint a nyugdíjas réteg a fõ célpont. És persze lesznek majd más voksvásárlási projektek is. Így megy ez a Duna partján, a fél országok, fél nemzetecskék számára készült szégyen-kalodában. A mi elitünket a legjobban az jellemzi, amikor öntevékeny. A csatlakozás örömére azonnali hatállyal átragasztatták a nemzeti színû államhatár-jelzõ táblát az összes határállomáson. Törölték a magyar trikolórt. Azt sem tudják, hogy szabadulhatnának meg a nemzettudat maradékától is. Hogy ne kísértsen többé holmi felelõsségérzet, az eladott milliók okán. És ez az elit bírja a lakosság nagyobbik felének a szimpátiáját. Igen, a nagyobbik felének, mert óriási tévedés bedõlni a közvélemény-kutatásoknak. A nemzeti erõk megint defenzívában vannak - ugyanis nem ajánlhatnak pénzt a szavazatért. Turulmadarat? Ugyan! Tál lencsét. Forrás: Reichert János -gondola

jó ha figyelünk