Erdélyi Gyülekezet Reménység Szigete
Zalatnay István 2010. augusztus 22.
Engedelmeskedjetek egymásnak Lekció: 4Móz 9,15-23 Textus: Ef 5,21-6,9 Engedelmeskedjetek egymásnak, Krisztus félelmében. Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, mint az Úrnak; mert a férfi feje a feleségnek, ahogyan Krisztus is feje az egyháznak. … Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte. … „A férfi ezért elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.” Nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom. … Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes. … Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel. Szolgák! Félelemmel és rettegéssel engedelmeskedjetek földi uratoknak, olyan tiszta szívvel, mint a Krisztusnak. … Ti pedig, urak, ugyanígy bánjatok velük, hagyjátok a fenyegetést, mivel tudjátok, hogy él a mennyekben az Úr, aki nektek is Uratok, és aki nem személyválogató.
Kedves Testvérek! Az efézusi levél, melynek most olvastuk egy részletét, már ahhoz a tanításhoz tartozik, amit a lassan nagykorúvá váló, a világban letelepedő, ott berendezkedő keresztyénségnek ad Isten útmutatásként. Útmutatásként arra nézve, hogyan éljen, hogyan rendezze be emberi kapcsolatait, gyülekezeti életét, milyen erkölcsi elveket, szabályokat kövessen a keresztyén ember. Azt mondhatjuk, hogy nem ezek a legfontosabb kérdései a keresztyén hitnek, ezek mögött, ezek alapjában ott vannak azok a még fontosabb kérdések, amelyek az ember és Isten viszonyát rendezik, amelyek a hitnek az alapvető kérdéseire vonatkoznak. Nem ezek a legfontosabb kérdések, azonban nem kétséges, hogyha ezek az emberi viszonylatok tisztázatlanok, zavarosak, rosszak, akkor az ember nem tud figyelni a legfontosabbra sem. Ezért van szükség arra is, hogy az alapokra, amiről az Újszövetség nagyobb része, az evangéliumok, a legtöbb páli levél is szól, kerüljön egy épület, egy felépítmény, amely rendezi az ember erkölcsi életét és az emberek közötti kapcsolatokat. Így van szó ebben az efézusi levélben az új ember felöltözéséről, ezt a nagyon szép képet használja a szentíró. Ezután kerülnek szóba itt, a most felolvasott részekben a legfontosabb emberi kapcsolatok, a házasság, a szülő-gyermek kapcsolat, általában az ember társadalmi helye, társadalmi viszonyai. Ezeket a részeket sokat vitatták, vitatják ma is a Biblia tanulmányozói, maga az egyház is, elsősorban azon töprengve, vajon mennyire kell szó szerint érteni, érvényesíteni ezeket a tanításokat a mai keresztyén embernek a maga életében, vagy mennyiben kell annak az elveit, a lényegét érvényesíteni megváltozott körülmények között? Bizony nem könnyű kérdés ez, mert mind a kettő mellett komoly érvek hozhatók fel. Amellett is, hogy a szó legszorosabb értelmében értsük és vegyük magunkra ezeket a tanításokat, és amellett is, hogy ennek a lényegét, az elveit próbáljuk megérteni és érvényesíteni az életünkben. Tessék csak belegondolni, lehet joggal hivatkozni arra, hogy ezek a részek egy az egyben nem érvényesíthetők ma! Hiszen amikor itt szolgákról van szó, bizony teljesen egyértelműen a rabszolgákat jelenti. És ma már hála Istennek, nincsenek rabszolgák. Ami a rabszolgákra vonatkozott, azt a mai világban egy az egyben nem lehet érvényesíteni, hanem valamiképpen át kell értelmezni. Meg aztán arra is szoktak hivatkozni, hogy nyilvánvalóan vannak a Bibliának olyan részei, amelyeket nem használhatunk szó szerint ma. Például nem fogunk ma az áldozatokat bemutatni, ahogy az ószövetségi nép számára ez meg volt szabva. Tehát lehet
felhozni komoly érveket amellett, hogy ezeket érvényesíteni kell megváltozott viszonyok között, de az is igaz, hogy ha az ember elindul azon az úton, hogy kezdjük egy kicsit átértelmezni a Bibliát, kezdjük a magunk korához alkalmazni, akkor hol van a megállás? Akkor mi biztosítja az embert arról, hogy nem lesz a magyarázatból egyre inkább belemagyarázás? És egy idő után nem az történik-e, hogy nem az Isten üzenetét akarjuk kiolvasni a Szentírásból, hanem a magunk gondolatait fogjuk beleolvasni abba? Nem kérdéses, bizony nehéz kérdések ezek, és végleges, minden időkre érvényes választ az ember nem is adhat erre. Ami persze nem csoda, hiszen ahogy minden, amit az ember tesz, gyarló, abban mindben benne van az emberi tévedésnek, elbotlásnak a lehetősége. Ez igaz a mi bibliaolvasásunkra is. Egy dolog azonban bizonyos: ezeket a részeket és a Szentírásnak bármely más részét a keresztyén ember csak úgy olvashatja, hogy teljesen tiszta lelkiismerettel igyekszik odaállni Isten színe elé, azzal a hittel, hogy Istennek ma a mi számunkra ugyanúgy van üzenete, akarata, ahogy volt kétezer évvel ezelőtt. És hogy akkor, amikor kinyitjuk a Szentírást, amikor itt is olvasni kezdjük a Bibliát, vagy akár nem itt az istentiszteleten, hanem otthon a magunk csendességében, akkor mindig azzal a szent szándékkal olvassuk, hogy Isten üzenetét akarjuk meghallani és engedjük, hogy ő formálja át a mi életünket. Nos hát így, ilyen alázattal, szándékkal közelítvén a most felolvasott részhez lássuk, milyen üzenetek szólalnak meg abból most a mi számunkra! Az első az, hogy az embernek szüksége van ezekre az alapvető kapcsolatokra! Az, hogy az emberi élet normális rendje, hogy házasságban él, családban él, szülei és gyermekei vannak, családi kapcsolatai vannak. Az is, hogy a társadalomnak valamilyen rendje, összerendezettsége, valamilyen hierarchiája, feladatmegosztása van. Az emberi élet ezekből kitéphetetlen. Ezt azért kell nagyon hangsúlyoznunk, mert létezik más gondolkodásmód is. Sőt, hol többé, hol kevésbé világosan kimondva, néha kifejezetten erőszakosan próbálja ránk kényszeríteni magát egy olyan gondolkozásmód, amely az embert kizárólag mindig és minden helyzetben csak mint magánembert akarja tekinteni. Minden magánügy. Mindenekfölött van az individuum, az egyes szám első személy. És az embert úgymond meg kell védeni mindenféle kapcsolattól, mindenféle kiszolgáltatottságtól, mindenféle kötelezettségtől annak érdekében, hogy szabad, boldog és valóban ember legyen! Ebből a gondolkodásból származik a manapság egyre világosabban látható, egyre szélsőségesebb intézkedések rendje, amely próbálja mindezeket a kapcsolatokat meggyengíteni, szétverni vagy akár szétszórni. Ne legyenek erős családok, ne legyenek erősek a házastársi kapcsolatok! Ne legyen erős az emberek nemzethez tartozása, a nyelvükhöz vagy az egyházukhoz, vagy akár ahhoz a lakóhelyi közösséghez való kötődésük, ahol élnek. Lehetőleg semmilyen közösségbe ne tartozzanak, mert akkor lesz szabad és boldog, ha mindentől és mindenkitől független, ha semmiféle kötelezettsége, kötöttsége nincs! Nos hát, Isten igéje arra tanít bennünket, és a most fölolvasott résznek a legelső üzenete az, hogy ez nem igaz, hanem ennek az ellenkezője igaz! Az embert nem a házastársától, nem a családtagjaitól, nem a társadalmi kötődéseitől kell védelmezni, hogy igazán ember legyen, hanem ellenkezőleg: az embert a házastársa, a családtagjai és a társadalmi kötődései védhetik meg attól, hogy kiszolgáltatott játékszerévé váljon gazdasági és politikai hatalmaknak. Ha figyelmesen megvizsgáljuk, észrevehetjük, milyen nagyon is konkrét gazdasági és politikai érdekek próbálják elvágni az embernek a gyökereit, próbálják meggyengíteni a házastársi kapcsolatait, családi és mindenféle más kötődését. Nos hát, Isten igéje arra tanít bennünket, hogy magunkat, a magunk szabadságát, a magunk méltóságát akkor őrizzük meg, ha ezekben a kapcsolatainkban találjuk meg a magunk helyét az életben. Ezek közül tehát a legfontosabbakról, a három legalapvetőbbről tanít itt a Szentírás. Van még néhány más hely, ahol hasonló, néhol még ezen túlmenő, kicsit részletesebb fejtegetések is találhatóak erre
nézve. De jó, hogy itt összefoglalva röviden a három legfontosabb kapcsolatra nézve találjuk meg az igének az üzenetét. Amikor ezt végigolvassuk, van egy szó, ami az embert talán azonnal megüti, azonnal ellenérzést vagy legalábbis egy kis veszélyezettség-érzést válthat ki belőle, a mai emberből különösképpen. Ez a szó az engedelmesség. Hát nem úgy van-e, hogy az ember arra törekszik, lehetőleg neki magának ne kelljen senkinek engedelmeskednie? Nem rossz dolog-e, ha bárhol, bármikor, bárkinek engedelmeskedni kell? De tessék belegondolni: egyáltalában létezik-e bármilyen lehetősége annak, hogy ne kelljen az embernek újra és újra engednie az életben? Azok a tanítások, azok az ígéretek, amelyek azzal bíztatnak, milyen jó lesz majd, ha soha senkinek nem kell engedni, főleg engedelmeskedni, félrevezetik az embert. Mert ennek az emberi életnek az a természete, hogy ahol különböző emberi akaratok és szándékok vannak, ott előbb-utóbb valamelyik érvényesül a másikkal szemben. Egyszerűen hazudik az, aki azt mondja, hogy nem így van. Legföljebb csak az a kérdés, hogy mitől függően dől el, ki az, aki engedni fog. Az emberi világnak a gyarló emberi természetből fakadó törvényei azzal járnak, hogy természetesen mindig a gyengébbnek kell engednie. És mindig van erősebb és van gyengébb. Van a szó fizikai értelmében is erősebb és gyengébb, de van, aki a pénze miatt, vagy pozíciója, tehetsége miatt, vagy bármilyen más oknál fogva erősebb, és van, aki gyengébb. És előbb-utóbb, de ebben a világban az történik, hogy mindig a gyengébbnek kell végül engednie; engedelmeskedni kényszerül azért, mert legyőzik. Nos, ez a világnak a csak emberi rendje, és ebben legföljebb jelentéktelen változások vannak atekintetben, hogy mikor, mitől erős valaki. Azokban a régi időkben attól, hogy az egyik rabszolgatartó, a másik rabszolga. Későbbi korban attól, hogy az egyik földbirtokos, a másik pedig csak a jobbágy. Aztán megint másik korban attól, hogy az egyiknek van pénze, övé a tőke, övé a gyár, a másik pedig csak kiszolgáltatott munkás. De minden emberi társadalomban vannak erősebbek és vannak gyengébbek. És a gyengébb kényszerül újra és újra engedni, engedelmeskedni. Egészen addig, ameddig Krisztus rendje nem teremt más viszonyokat ember és ember között! Mert az az engedelmesség, amelyről a Szentírás beszél, egy gyökeresen más rendezése az emberi kapcsolatoknak. Olyan rendezése, ahol az ember képes lemondani a maga akaratáról, a maga vágyáról a másikért. Nem azért, mert legyőzik, nem azért, mert összetörik, nem azért, mert fogcsikorgatva kénytelen volt tudomásul venni, hogy gyengébb volt, hanem azért, mert Krisztus példáját követve elindul az engedelmeskedés, az engedés útján. És ebből fog megszületni az egész keresztyén egyház története számára oly egyedi és csodálatos út, az engedelmesség szentségének, szépségének, gazdagságának, és igen, örömének az útja! Amikor nem a másik győz le engem, hanem én győzöm le saját magamat. Amikor én vagyok képes a másiknak engedni. Amikor nem a másik gyűr maga alá, hanem én próbálom a másikat fölemelni. Nos hát ez az az engedelmesség, amire egyedül a keresztyén hit tanítja meg az embert. Ami arra tanít, hogy a legrosszabb, a legmegalázóbb rabság az, amikor az ember saját magának, a saját vágyainak, a saját esetleges gyarlóságainak van kiszolgáltatva, és ezek által hajtva újra és újra össze akarja törni a másik embert. Az az engedelmesség, amire Isten igéje tanít bennünket, ezzel a világgal való szakítást jelent és gyökeresen más világot, más tájat teremt az emberi lélekben, és az emberek közötti viszonyokban egyaránt. Igazából minden vonatkozásban, mindenféle emberi kapcsolatra nézve e tekintetben ez a legfontosabb és legalapvetőbb tanítás a Szentírásból. Mégis ez az engedelmesség a felolvasott bibliai részben máshogy, egy kicsit másképpen jelenik meg a házasságban, mint a másik két emberi kapcsolatban. Hogy máshogyan, az már abból is világos, hogy más görög szó szerepel, amikor a házastársak közötti engedelmességről van szó, és más akkor, amikor a gyermeknek, illetve a szolgának az engedelmességéről van szó. És bizony elég sajnálatos, hogy itt a fordítók nem figyeltek erre a különbségre. Más szó szerepel, és bár mindkettőt szokták engedelmességnek fordítani, mégis más íze, más
vonatkozása van a két szónak. Abban, amelyik feleség és a férj viszonyát fogalmazza meg, a meghatározó az a szabad emberi döntés, amivel az ember lemond a magáéról és előtérbe helyezi a másikat. Ott egy tudatos döntésről van szó, arról, hogy saját magát az ember alárendeli valakinek vagy valaminek, valamilyen ügynek. A másik két esetben két olyan szó szerepel, amelyben a hangsúly inkább azon van, hogy az ember elfogadja, hogy hallgasson a másikra. Egyébként Károli a gyermekek kapcsán úgy fordít, hogy „szót fogadjanak” a szüleinek. Sajnos, nem meri már ugyanezt a szót használni a rabszolgák esetében, mert az furcsán venné ki magát a magyar nyelvben, de valójában ugyanaz a szó szerepel, hogy elfogadja, tudomásul vegye, jó lelkiismerettel elfogadja azt, amit a másik mond. Amikor a házasságról van szó, ott egy tudatos döntés van az engedelmesség hátterében. Azt mondhatjuk, ez még inkább az engedésnek felel meg. Vagyis hogy semmiképpen nincs szó arról, hogy valaki a másikat maga alá vetné, hanem arról, hogy az ember saját maga hoz olyan döntést, amivel enged, amivel engedelmeskedik. A másik, ami sajátos jellemzője a házasságnak, hogy amint a legelső mondatban olvastuk, ez így kezdődik: engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében. Vagyis igazából ez a fajta engedelmeskedés és engedés mindenféle viszonylatra és minden emberre érvényes, kiváltképpen pedig és kölcsönösen a házastársi viszonyra. Hiszen ha valóban igaz, hogy nem valami rosszról, nem valami negatívumról, nem valami kényszerről van szó, hanem egy útról, az emberi kapcsolatokat egy mássá formáló, üdvösséges és szép útról, akkor éppen ebből nem lehet senki kizárva!. Ez az engedés, engedelmesség mindenkire érvényes kell, hogy legyen és etekintetben mindenütt, de különösképpen a házasságban kölcsönösen igaz mind a két félre. Evvel együtt, ahogy olvastuk, az a kép, amit a házasságra használ a Szentírás, azt jelenti, hogy az asszony úgy engedelmeskedjen férjének, mint az egyház Krisztusnak, az ő Urának, a férj pedig úgy szeresse a feleségét, mint Krisztus az ő egyházát. Amikor ezt olvassuk és közben a lelkünkbe tekintünk, az pontosan jelezni fogja, hogy mennyire vagyunk valóban nyitottak arra, hogy a Szentírás más gondolkodását értsük és érezzük. Mert itt válik világossá, hogy az igazi, a legnehezebb és legnagyobb feladat a férjre vonatkozólag íródott! Mert egyedül rá nézve mondja azt kifejezetten és egyértelműen, hogy úgy kellene szeretnie a feleségét, mint Krisztus az ő egyházát. Nem mondja ezt még a szülőnek a gyermekhez való viszonyára tekintettel sem, még kevésbé az úrnak a szolgához való viszonyára nézve, hanem egyedül itt, amikor férj és feleség kapcsolatáról beszél. Miért? Egyrészt ott, és csakis ott, a házasságban várható el a legteljesebb, legodaadóbb követése a krisztusi szeretetnek. Természetesen a férjre és a feleségre nézve egyaránt. De van még egy oka annak, hogy a férjre nézve használja ezt a kifejezést a Szentírás. Az, hogy a férj az erősebb fél. Ebben a korszakban különösképpen is, fizikailag is, társadalmilag is, jogilag is. A férj minősült erősebbnek és az erősebbnek kell tudnia Krisztust követve, Krisztust utánozva lemondania a maga erejéről, a maga hatalmáról. Mert végsősoron minden emberi viszonylatra nézve és az egész emberi életre nézve erre tanít a Szentírás. Az embervilágnak a bűnös törvénye az erőknek, hatalmaknak az egymással szembeni kíméletlen harcához vezet. Az a más világ, amelyet Krisztus teremt, a Krisztus-követés teremt, a hatalomról, az erőről való lemondás útja, az az út, amelyet Krisztus járt és mutatott nekünk ezen a földön, ha őt követjük, őt akarjuk utánozni életünk teljes részében. Ámen.
