Én mindig jobb akartam lenni… Interjú Szilvási Miklóssal Készítette: Nagyné Patkós Krisztina Az interjú 2014. január 22-én készült A XIII. kerületi bérház második emeleti garzonlakásában élő párhoz a szociális munkás kísér el. A kapuban találkozunk Etelkával, aki hosszú sötét hajú, sötét szemű, kis termetű megviselt arcú, hiányos fogsorú nő. Nagy örömmel üdvözli a segítőt. Éppen Csibészke névre hallgató tibeti spániel kutyájukat viszi le sétálni. Bemutatkozunk egymásnak. Míg Etelka sétál a kutyával, mi felmegyünk, becsöngetünk. A jó melegre fűtött, tiszta lakásból Miklós - 51 éves sportos testalkatú, rövidre nyírt hajú, szakállas bajszos férfi – nyit ajtót. Hellyel kínál, és kávéval. A lakás kevés bútorral berendezett, konyhaszekrény, tűzhely a szoba egyik felén, a másik felén egy galériaágy, valamint alatta egy másik, a közelében egy tévé, állványon. Ezen kívül még egy asztal van számítógéppel, valamint egy másik asztal két székkel az étkezéshez. Az előszobából nyílik a fürdőhelység, valamint ott található egy gardróbszekrény. A kutyának főtt csirkenyak van a tányérján. Elmondom Miklósnak az érkezésem célját. Egy interjút szeretnék vele készíteni. Az élettörténete érdekel, egészen mostanáig. -
Hogy gondolja, hogy csináljuk? A több mondanivaló inkább a végén legyen, a sűrű mondanivaló, vagy az elején legyen az, amit inkább kiszínezünk? - Ahogy jön, teljesen természetesen, ami eszébe jut. - Hát egy nagyon hosszú verziót is el tudok mondani, vagy egy rövidet is. A memória bírni fogja? (nevetve) Akkor kezdhetjük. Hogy is mondjam….. kissrácként én is álmodoztam rengeteget arról, hogy mi lesz belőlem. Nevelőszülőknél nevelkedtem, mert anyám eldobott magától három éves koromban. És hát magyar emberek között nőttem fel. Úgy kell tudni, hogy óvodában Őrbottyánban nőttem fel, és ott nem történtek olyan kirívó dolgok, amik felkavarták volna egy kisvárosnak, vagy kisközségnek a nyugalmát. Tehát az embernek egy tisztesség háttere volt érzelmileg. No, hát én kissrácként odakerültem, és egyből óvoda. Óvodában olyan srácok és gyerekek közé, akikről azt hittem, hogy ugyanolyanok, mint én. Szóval belsőleg is. Én jószívűnek hittem magam, a mai napig is annak hiszem magam. Kedvesnek, aranyosnak, őszintének. Mindenkiről azt tételeztem fel, hogy mindenki olyan, mint én. Tehát ha én adok valakinek valamit, első szóra, magamtól, akkor a másik is ugyanilyen lesz, nem kell elvárnom tőle, nem kell mondanom neki, nem kell üzletelni, hanem egyszerűen, mint egy gyerek. A gyerekek ilyenek. Szóval ilyen voltam én itt az óvodában. És már ott kiderült, hogy olyan más világban élnek, ami nem egyezik azzal a belsővel, ami bennem van. Tehát ha egy négyéves gyerekkel ön elbeszélget, vagy én elbeszélgetek… (megérkezik Etelka) - E: Jó napot! - Én: Jó napot! - M: Ő a párom, Etelka. - Én: Igen, már találkoztunk. - E: A folyóson egy kutya odakakált. Nem mi voltunk. - M: Igen, ő inkább nyolc órát begörcsöl, de nem kakál be. - E: Meg ő nem volt kint. -
Szóval az óvodánál tartottunk. Én feltételeztem, hogy mindenki olyan, mint én. Átestem ezeken az apró kis csalódásokon, amik tényleg nem számítanak az ember életében, gondoljuk mi… Ott már egyből kiderült, hogy én nem tartozom közéjük.
1
-
Nem magam jöttem rá, hanem ők döbbentettek rá engem erre. Hát egyből jött az, hogy cigány vagyok. Én azt sem tudtam, hogy mi az (felemelkedik a hangja). Én, mint kisgyerek, ha mondanak neki egy ilyen szót, nem tud különbséget tenni aközött, hogy mi a cigány, mi a nem cigány, mi a jó, mi a nem jó. Én csak azt éreztem, hogy valami nem stimmel, valami nem jó, mert rosszindulattal mondják. Haraggal. Fogalmam sem volt róla, hogy miért. Nem csináltam én ott semmi rosszat. Nem loptam, nem hazudtam, nem csaltam, egyenes voltam mindenkivel, próbáltam egyenes lenni. És ez nagyon sokáig így végigkísért engem. Iskolába jártam, és én voltam az egyetlen cigány az iskolában. És ezt éreztették velem nagyon durván, sokszor, még a tanárok is… még a tanárok is. Voltak köztük - le a kalappal - nagyon jók is. Volt köztük olyan, aki a hivatásának élt, de úgy, hogy halál komolyan vette, és nem tett különbséget ember és ember között. Ő értéknek tekintette azt, amit átadott. Olyan értéknek, ami más embereknek nagyon-nagyon meghatározhatja az életét. Csinálhat egy rossz tanár egy gyerekből gazembert, és csinálhat egy tudásszomjas felfedezőt, aki egész életében keresni, kutatni fog valamit. Keresni fogja azt, ami jobbá teszi az ő saját életét. Vagy abból indul ki, hogy mások életét, és úgy talán a magáét is. Tehát jobbítani akarja a világot, abból, hogy ő milyen tanításokat kapott, ő milyen nevelést kapott, milyen eszméket kapott fiatalkorában a tanáraitól. Voltak ilyen meghatározó emberek, felnőttek az életében? Nem, senki. A szüleiről mit tudna mesélni? Nagyon tiszta, őszinte, igaz emberek voltak. Az Isten nyugosztalja őket, az Isten áldja őket. Sajnos már meghaltak. Saját szülei voltak, vagy nevelőszülei? Nevelőszüleim. Ami kevés jó van bennem, azt tőlük kaptam mind. Őrbottyánban voltak nevelőszülők. A nevelőanyám, Kovács Istvánné Fekete Mária, férjezett volt. A férje a háborúban járt, a Don kanyarban, ott, ahol az a hatalmas nagy mészárlás volt. Visszajött a háborúból, a poklok poklát élte meg, de erről majd később beszélek. Egyenlőre maradjunk a nevelőanyukámnál. Anyámnál, mert anyámnak tekintettem őt. Postás kisasszony volt a postánál, telefonkezelő volt. Ő még abban az időben volt, amikor dugdosni kellett a vezetékeket, meg a dugókat, úgy kaptak csatlakozást. Ő kapcsolta a vonalat. Vidéki kisvárosban nem volt akárhol posta, meg telefon, csak nagyon fontos helyeken, állami helyeken (nevetve). Ha volt egy ilyen hívás, ő kapcsolta, bedugta a kellő helyekre a csatlakozókat. Nem volt bonyolult, de felelősséggel járt. Oda a hülyéket nem vették fel. Ő pedig nagyon művelt volt, nagyon okos, nagyon intelligens, de nem látszott rajta. Szóval nem dicsekedett vele, nem nyilvánította ki lépten-nyomon, mint ahogy ezt manapság nagyon sokan csinálják, hanem szerényen. Egy tehetség, egy igazi ember ilyen. Nem látni rajta, de éles helyzetben villámgyorsan kijön. És ő helytállt mindig. Ő ilyen. Kedves volt, szerény, türelmes, nagyon megértő. Ha valami rosszat csináltam, elmentem rosszalkodni, a gyerekének tekintett, soha nem vert meg. A legnagyobb szidása az volt: „Nem kellett volna, ezt csinálni fiam, nem így kellett volna”. Soha nem vert meg, de ez sokkal hatásosabb volt. Ellenben ott volt a nevelőapám, aki tényleg a poklon ment át a háborúban, s úgy jött vissza, hogy mai ésszel fel sem tudom fogni, hogy emberek hogyan tudnak kijönni… nem józan ésszel, hanem józan értelemmel egy ilyen pokolból, hogyan tudnak bennmaradni egy ilyen világban. Ez ugyanaz, mint mikor a vietnami háborúból visszajöttek a srácok. Őket nagyon rosszul fogadták. Nem hősként ünnepelték őket, hanem pont fordítva, gazemberként ünnepelték őket, mint gyilkosokat. Pont akkor voltak ezek a diáklázadások, virág ifjúság, a Beatles korszak stb., és ez pont háborúellenes volt. Na és ők pont ellenpéldái voltak az akkori
2
-
-
korszellemnek és az egész világ előtt úgy mutatták be őket. Pedig szerencsétlenek nem csináltak semmi mást. Hazafias lelkesedés, amit nyomtak beléjük, hogy menni kell, védeni a hazát. Nem kellett azt a hazát senkitől sem megvédeni. Ők mentek oda beleszólni a dolgokban. 79-78 nagyon durva egy időszak volt a világban. Amerika nagyon piszkosul nyomta. Most sem bánik kesztyűs kézzel senkivel, de akkor aztán nagyon szemétláda volt. No hát ez volt a nevelőapám sorsa, hasonló, mint azoké a katonáké. Ha kellett, ha nem, menni kellett. Vietnamban voltak önkéntesek, de itt nem voltak önkéntesek. Itt ha nem mentél is, kellett menni. Itt ha megszöktél, nem csak téged büntettek meg, hanem a családodat is. Hatalmas nagy elnyomás volt, csak hát erről nem nagyon irkálnak mostanában. Meg aki mesélhetne róla, azok már meghaltak. Rengeteget olvastam erről. Nemcsak erről, sok mindenről. Minden könyvet felfaltam Őrbottyánban a könyvtárban. Olyan, hogy egy héten 10 könyv, ez megvolt majdnem 4-5 éven keresztül. Egy héten 10 könyvet kivettünk, 3-4 nap alatt kiolvastuk, aztán egymás között cserélgettük a könyveket, azt a tízet. Ilyen vastagokat. (fél araszt mutat a két ujjával) Klasszikusokat, a Gyűrűk urával kezdtük, akkor aztán angolokkal, magyarokkal, amerikaiakkal. A könyvszeretet családon belülről jött, valaki ösztönözte, vagy csak úgy magától? Senki, senki. Én voltam az első az óvodában, aki tudtam olvasni. A Mosó Masa Mosodája. Az óvodában kezembe adták a könyvet, mert látták, hogy tetszik nekem. Mert egyszerűen látták rajtam, hogy van valami, ami idáig élettelen tárgy volt, nem beszél hozzám, de ha belelapozok, olyan mintha beszélne hozzám. Hatalmas nagy élmény volt. És akkor tényleg megtanítottak írni, olvasni, nagyon szépen lassan – legalábbis én úgy éreztem, hogy nagyon lassan. Szóval én voltam az első, aki tudtam olvasni. Utána aztán Őrbottyánban jártunk ki versenyekre, irodalmi versenyekre. Nem értem el komolyabb helyezést, de hogy ott voltam, az nekem nagyon sokat jelentett. Hetekig a talaj fölött jártam, nem a beképzeltségtől, hanem a boldogságtól. Olyan mint… hogy olyan emberek között vagyok, akik nálam okosabbak, tanulhatok tőlük, és közéjük tartozom mégis, ez annyira felemelő dolog. Mint amikor van egy átlagos autója az embernek, és elmennek mellette a menő kocsik, és nem lenéznek, nem leszorítanak az útról, hanem bratyiznak. „Gyere, mi megyünk ide, oda, amoda. Gyere velünk! Nem megy a motor? Kicsit húzzál bele!” (nevet) Megvárunk.” Szóval ilyesmi. Meg ami volt, amiről beszéltünk, a 60-as évekről. Nekem nagyon fekszik ez a gondolkodás. Koleszos voltam Vácott, ott a srácokkal ugyanez volt a gondolkodás, ugyanilyen gondolkodásúak voltak, mint én. Ez a Beatles korszak, a vietnami korszak. Nagyon megértettem magam velük. Nekem ez lenne a lételemem. Engem annyira lebombáz az, hogy mostanában az embereknek csak a pénz számít. PÉNZ, PÉNZ, PÉNZ, karrier, lelketlenség, gazemberség, hideg számítás, matematika. Én az iskolában nem voltam valami nagyon-nagy fej, de arra büszke voltam, hogy irodalomból, nyelvtanból ott voltam, ahol kellett. Szóval ki tudtam tenni magamért, és úgy éreztem, hogy tudok teljesíteni. Pedig sokszor meghúztak ám, nagyon sokszor. De a matematika nekem nagyon nem ment. Annyira nem illett a gondolkodásomhoz, annyira nem passzolt bele a bensőmbe, hogy egyszerűen még az olyan embereket is ki nem állhatom, akik előre kitervelik, hogy mit fognak csinálni, mi lesz a másik embernek a reakciója, stb, stb. Ez nekem annyira nem megy. Visszakanyarodhatunk az édesapjához? Hogyne, persze. Egy talpig becsületes, gerinces ember volt, Isten nyugosztalja. Elment a háborúba és átélte a poklok poklát. Én akkor voltam hetedikes, nyolcadikos, akkor lett volna szükségem arra, hogy olyan szüleim legyenek, akik átsegítenek a kamaszkori problémákon, nehézségeken, stb. Az, hogy az ember keresi a kiutat,
3
-
-
-
keresi, hogy ő kicsoda. Nekem akkor nagyon sokat segíthettek volna, de nem tudtak, mert nekik is akkora problémáik voltak, amit én akkor nem láttam, hogy egyszerűen csoda, hogy nevelőapám túlélte. Ha jól értem, amikor hetedik nyolcadikos lehetett, akkor már vége volt a háborúnak? Akkor olyan tizennégy éves lehetett ön. Hányban is lehetett ez? ’Hetvennyolc-hetvenkilenc. Egyébként ez akkor egy csodálatos korszak volt, de mindegy, most beszéljünk Apukámról. Szóval szegény hatalmas nagy megrázkódtatáson ment át. Amiket látunk a horrorfilmekben, azok meg sem közelítik azt, amit ő átélt. Ő ezt nem mutatta ki. Mi csak annyit vettünk észre ebből, hogy ő állandóan részeg volt. Szerencsétlen nem tudta feldolgozni azt, ami ott történt. Én ezen nem csodálkozom, nem csodálkozom. De akkoriban az én szememben egy gonosz ember volt, ivott. Nem tudtam tőle tanulni, nem tudtam tőle otthon lenni úgy, hogy ne hallgassam az óbégatását. Persze ki volt készülve. És a viszonyuk egymással milyen volt? Hát jó is, meg rossz is. Mert mint ember, imádnivaló volt. Viszont részegen én csak azt láttam rajta, hogy lefekszik, meg kiabál. Nem bántott minket, ssak azt láttam, hogy agresszív a viselkedése. Nem tudtam ezekről az előzményekről, nem tudtam. Hát annyira szégyellte mások helyett, amit csinált a világ. Ő szégyellte, hogy neki menni kellett gyilkolni. A saját társának a fejét leszakította a bomba. Akivel együtt felnőtt, azt feldarabolták, megették. Voltak ott borzalmas dolgok, nem írnak róla, de én tudom. Nemcsak azért, mert ő mesélt róla – mert később már mesélt, hanem amit láttam dokumentumfilmekben. Én tudom azt, hogy nagyon sokáig, még talán száz, de akár ötven évvel ezelőtt, ették egymást az emberek. Én tudom, nemcsak Új-Guineában, hanem nálunk is itt, Magyarországon. A háború után voltak ezek a fosztogatások. Az utcákat járták ezek az úgynevezett „vetkőztetők”. Hullák voltak mindenhol, szanaszét, nem volt élelem, abszolút semmi nem volt. És egymást ették. Szóval még mostanában is volt ilyen, bárki bármit mond. Az apám ilyenekről nem mesélt. Ő még azt is szégyellte, hogy puskát kellett venni a kezébe, még arról sem beszélt. És ezt akarta elfojtani itallal, és emiatt nem tudtam én otthon tanulni. Ezért kellett nekem elmenni sok kilométerrel odébb kollégiumba, hogy nyugodtan tudjak tanulni a szakmunkásképzőbe. Ott tanultam ki egy-két szakmát. Csak aztán jöttek a kamaszévek. Hülyék voltunk, mindig mentünk bulizni. Csajokat felvittünk a koleszba ilyen állványon, meg minden, szóval csináltuk a hülyeségeinket. Szóval nem kimondott rosszaságok vagy gusztustalan dolgok, hanem amiket a fiatalok ilyen romantikus filmben vagy akármilyen filmben is megtesznek. Mit tanult, milyen szakmákat sajátított el? Fűtésszerelő, hegesztő. Elég jól mentek a dolgok tulajdonképpen. Csak ez miatt a viselkedés miatt – nem a csajozás miatt - csak hogy kilógtunk a koleszból, csavarogtunk, elmentünk a diszkóba, ilyesmi. De semmi izét, semmi rosszat nem csináltunk tulajdonképpen. És kész, áthelyeztek, átraktak minket ilyen kollégiumba, nevelőintézetbe, gondolva, hogy majd megnevelnek. Hogy ezeket a tulajdonságaimat majd valahogy meglovagolják. Itt is meg Őrbottyánban is mindenki fehér volt. Pedig tényleg én körülnéztem, érdeklődtem, hogy mi ez a fajgyűlölet miért látja másként egyik ember a másikat. … Szóval átkerültem Vácra… A legrosszabb környezetbe tettek engem, nem fölfelé fejlődtem, hanem lefelé. Alapból volt ott rengeteg srác, akik még nálam is rosszabbak voltak. Már így idézőjelben rosszabbak voltak. Csibészkedtünk. A szökdösések, csavargások. Némelyikük italozott is, én nem. Hát a csajozás, az orrba-szájba ment. Mert ott voltak a fekete angolai gyerekek is. Nem gyerekek, hanem felnőttek, egyetemistaként ott tanultak. Kaptak ösztöndíjat, tíztizenötezret kaptak. Hatalmas nagy pénz. Hát ők nagyon jó emberek voltak ahhoz
4
-
-
képest, hogy honnan jöttek. Hát Angolában a mai napig polgárháború van. Gyilkolják egymást nagyon durván, ölik egymást az emberek, és ők onnan jöttek. És nem voltak úgy megsérülve, mint a mostani jugoszlávok, akik átjöttek a határon, és itt is elkezdtek gyilkolászni meg bankokat rabolni. Nagyon rendesek voltak, őszinték, tiszta szívűek. Pedig ők is a poklokat járták meg. Mint a gyerekek, annyira őszinték voltak. Jártunk fel hozzájuk, beszélgettünk velük, buliztunk velük. Az utolsó ingüket odaadták. Jól van, mert jobban álltak anyagilag, mint mi. De nagyon jószívűek voltak. Tehát ott a barátságot nagyon jól lehetett megtanulni, újratanulni. Rengeteg ember kerül ki onnan, és szerintem azok az ottani angolaiak közül, akik hazamentek, lehet, hogy tudtak javítani az országon. Nem tudom. Nem tudom, mert a politika, ami megy most a világban, az mind a hatalom, a zsarnokság, az elnyomás. Mindenhol erről szól, és ezt nagyon rossz nézni, egy olyannak, aki mindenkiről csak a jót tudja feltételezni. Mint akkoriban én. Ha akkor valaki megsértett, nevettem. Nem kötekedtem, nem verekedtem, nem érdekelt semmi ilyesmi, mert nem volt rá semmi szükségem. Pingpongoztunk, játszottunk, szórakoztunk, szökdöstünk a lányokkal együtt, leszökdöstünk a ping-pong terembe, elszökdöstünk pecázni. De nem volt belőle gond, néha szóltak, de látták, hogy nem ártalmas dolgok ezek. Látták azt, hogy fiatalok voltunk, látták azt, hogy szeretjük egymást fiúk, lányok. Hagyták. A tanárok, hát igen, sokat taníthattak volna, de már mi is sokkal személytelenebbek voltunk a tanulás iránt. Hanem inkább a Balaton, inkább a koncertek, az hogy menjünk ide, oda amoda. A vége persze mi lett? Hogy belekeveredtem az első gyanús ügyekbe, és persze Tökölre kerültem. Ez a saját hülyeségem volt, egy olyan társasággal összebarátkoztam… Nagyon könnyű lenne kimondani, hogy rossz útra vittek, de ez soha nem igaz. Soha nem mások viszik az embert rossz útra. Az, ami benne van az emberben, az számít. Mert én barátkozhatok a legnagyobb gengszterrel, de ha nekem azt mondják, hogy „figyelj gyere velem ide meg ide!” akkor is mondhatja, hogy „Srácok, nem. Ismertek. Nem.” Engem itt maga a kaland érdekelt. Nem volt családom. Megszakadt a kapcsolat velük? Igen, már Vácon is. Én kezdtem tőlük elhatárolódni, pedig imádtam őket. Szerettem őket. De többre tartottam már csak azt, hogy tanulhassak. Azért mentem én kollégiumba, hogy ne az ordibálós, veszekedős, falhoz csapkodós esték legyenek. Falhoz csapkodtak mindent. Nevelőanyám nem, ő csak eltűrte csendben, nem is veszekedett, nem is szólt. Ezt végighallgattam mindig, és én voltam természetesen kipécézve mindig, mert én voltam idegen a családban. De egy szavam nincs rá, egy szavam nincs rá tényleg, mert az az ember borzasztóan sokat szenvedett. Én a helyében azt sem tudtam volna, mit csináljak. Voltak ott más családtagok? Voltak gyerekeik? Igen, volt egy srác, István volt ő is, mint az apja. Ő bőrdíszműves volt, becsületesen eljárt dolgozni. Amikor én nyolcadikos voltam, ő akkor 22-23 éves lehetett. Becsajozott egyszer, hazahozott egy – akkor úgy mondták, hogy egy orosz lányt – aki bombázó volt egyébként. De később kiderült, hogy ő csak azért jött ide, hogy felvehesse a magyar állampolgárságot, mert így talán elmehet nyugatra. Mert akkor nem lehetett másként, csak így dörzsölten, rafináltan. Akkor volt ilyen, lelevelezték egymással, hogy mi lesz, hogy lesz. Nem vártak el egymástól különös dolgokat, hogy mi lesz, hogy lesz, legalábbis a mostohabátyám azt mondta, hogy ő nem kötelezi el magát semmire, de ezt csak a csaj tartotta be. Beleszeretett a nőbe, elvette őt feleségül, aki aztán megkapta az állampolgárságot. Lénának hívták. Most már nem tudom, hol van. István ebbe tönkrement lelkileg, mert lelépett a nő. Nem voltak ők elkötelezve így semmivel. Butaságot mondok, a házasság elkötelezi az embert, de ők már az elején így indultak, hogy ez egy komolytalan papír, nem szól semmiről. Az egyik fél
5
-
-
-
komolyan veszi, a másik nem. Hát ez lett a tragédia, mert ha lett volna tisztesség a Lénában, akkor nem csinálta volna. Jól van, magyar állampolgárságot akar, ez volt az álma, nem pedig, hogy egy szerencsétlen embert tönkre tegyen. Ezt ők letárgyalták egymással. De a Lénának vagy a szabadságvágya volt nagyobb, vagy a kegyetlensége. Én inkább a kegyetlenségére szavazok, mert a szabadságszeretete megmaradt volna úgy is. Meg a szabadsága is megmaradhatott volna, ha magával viszi az Istit. Vagy megmondhatta volna, hogy „Figyelj, Isti, én mindenképpen ki akarok menni.” Erről szólt is valami magyar film úgy tíz éve. Kimehetett volna az Istivel, és maradhatott volna papíron együtt vele, és maradhatott volna szerelmes is. De a hülye Isti – hát csak idézőjelben mondom, hogy hülye – annyira komolyan vette a dolgot, hogy belebetegedett, és az alkoholba menekült ő is. Lényegében akkor már két alkoholista volt a családban. Én soha nem iszok, nem lettem volna én a harmadik. De két alkoholistával együtt tanulni, élni, jövőt építeni nem lehet. Milyen nagy volt a lakás? Mekkora lakásban éltek? Hát egy hatalmas nagy lakás volt, háromszor akkora, mint ez (kb. 20 m2 a lakás, amiben Miklós jelenleg él). Hatalmas nagy kerttel, kutyákkal. Sok kutyájuk volt, egymás után, nem egyszerre. Talán innen van a kutyaszeretetem is, mindig kutyák vettek körül. Ha a nevelőszüleimmel valami afférom volt, kimentem, fogtam magam, bementem a kutyának az óljába, és elmeséltem neki. (nevetünk) Kivel lakott egy szobában? Senkivel. Mindenkinek jutott külön szoba? Hát megfeledkeztem róla, nem tudom, miért. Volt egy mostohatestvérem, akit szintén kivettek az intézetből. Egyidősek voltunk, egy iskolába is jártunk. Csak halkan mondom, ő gyógypedagógiára járt, mert halkan mondom, ilyen volt a feje (mutatja, hogy nem volt minden rendben vele). Hát én sem lehettem valami nagyon okos akkoriban. De őneki sajnos kajakra be kellett járnia Gödöllőre, én meg Őrbottyánban. Nem egy helyre jártunk. Attól függetlenül veszekedtek vele is. Más volt a természetünk. Testvérként szerettük egymást, de amikor elkerültem kollégiumba, onnantól kezdve tőle is kezdtem elhatárolódni. Mintha nem is lett volna testvérem, úgy eltűnt az életemből. Meg én is az övéből. De a mai napig a fejemben van, hogy mi lehet szerencsétlennel, mi lett belőle, talán egy nagy fejes (nevet) vagy már nem is él, tönkretették szerencsétlent. A szüleivel azóta találkozott? Nem, egyáltalán nem. A kollégiumból eleinte nagyon sűrűn jártam haza. Nem az, hogyha valamire szükségem volt, hanem gondoltam egyet, hazamentem. Azért az nekem az otthonom volt, ők pedig az apám és az anyám. Úgy is hívtam őket, és nem is volt baj. Ők voltak nekem az igazi szüleim. Akiket 25 éves koromban megismertem, azok nem voltak a szüleim, azok csak azok voltak, akik a világra hoztak. De erről később inkább. Szóval időnként hazajártam, segítettem nekik, néha egy kis kertet ástam. Kaptam pénzt, ha elmentem idegenekhez kertet ásni. Soha nem felejtem el, elmentem egyszer kertet ásni… nem, nem is kertásás volt az. Elmentem Gödre, nyári munka volt, és kaptam 5000 forintot. Háromezer forint volt egy olyan Wrangler farmer, az a szélesszárú. Nagyon komolytalanul néz ki mostani szemmel, de akkoriban nem, akkor az összes komoly együttesnek ez volt, a rockosoknak, a poposoknak, mindenkinek. Szóval volt egy olyan és meg tudtam volna venni háromezer forintért. Akkoriban az nem háromezret ért, hanem százezret! A maradék kétezret meg odaadtam a nevelőszüleimnek és elvoltak belőle egy hónapig. Szóval én ezért is haza tudtam menni. nemcsak azért, mert hogy szükségem van valamire, vagy ilyesmi. Szóval nagyon önálló tudtam lenni, sajnos. Azért sajnos, mert nem olyan családi
6
-
hátteret kaptam, mint azok, akik most a bársonyszékekben ülnek. Azért sajnos. Így elveszett ember lettem. Akik most fent ülnek a minisztériumban, azok elveszett emberek, lelkileg. Lelkileg aljas gazember mind, de amúgy karrierre meg ők azok, akik irányítják az országot. Elég rosszul, szerintem. Ezek nem politikusok. Szóval ott tartottunk, hogy Őrbottyánra hazajártam a nevelőszüleimhez, aztán Vácra kerültem el az említett dologgal, csibészkedtem, fegyelmit kaptam. Vácról meg egyre ritkábban jártam ki hozzájuk, de azért még mentem. Szóval úgy vesztettem el őket, úgy vesztettem el a mostohatestvéremet is, aki ugyanúgy intézetben volt, mint én. Értelemszerűen így éltem le a 16-17 éves koromat, hogy addigra már jóformán kint voltam az utcán. Ahogy a kollégiumban viselkedtem, úgy kerültem Tökölre a már említett hülyeség, okosság miatt. És onnantól kezdve az életemnek lőttek. Simán. Sokat voltam ott, sokat. Ott már volt olyan, hogy jóváírtak, meg mit tudom én mi, de sokat. Kiállásom volt rá. … Ilyen kis csibész dolgok voltak, nem volt egyik sem komoly. Nagyon kicsi kis lopások, de nagyon sokat kaptam érte. Nagyon sokan voltunk, vagy nyolcan. Mindenki ott volt, de akkor mégis kire mutattak rá? Énrám, mert én voltam cigány. Negyedrendű vádlott voltam, de én kaptam a legtöbbet. És nem csináltam semmit. Semmit. Elrettentésnek szánták, hogy a fiatalok ne csináljanak ilyet. Hát engem úgy elrettentettek, hogy csuhaj. Mennyi időt volt bent? Sokat. Meg lehet mondani, hogy mennyit? Ez benne lesz, úgyhogy inkább nem. Név nélküli az interjú, nem lesz benne a neve. Említettem már helyeket, említettem már neveket. Onnantól aki azt ismer, az rám is tud ismerni. … Jól van nem probléma. Szóval sokat ültem, négy évet ültem. Én azért kaptam ilyen sokat, mert sokan voltunk. Egyszerűen így ítéltek el. Ha most ítélnének el ugyanazokért a bűncselekményekért, kapnék egy felfüggesztettet, vagy felfüggesztést, még akkor is, ha heten voltunk. Engem ez annyira megrázott, hogy el sem hittem. El sem hittem, hihetetlen volt. Az viszont hihető volt, ami ott történt Tökölön. Borzasztó volt. Borzasztó volt. Hál’Istennek, nem adom meg magam egy könnyen, talpra állok, ha kell, visszaütök. Nem voltam ilyen dolgokban olyan, hogy megalázkodjak. Soha nem voltam megalázkodós típus. Voltak olyan dolgok, amiket el kellett tűrni, el lehetett tűrni. De volt, amiket nem, hanem ki kellett állni. Ha nem állsz ki, akkor nem tudtam volna belenézni a tükörbe. Én olyan vagyok, ha valami nem jó dolgot csinálok valakivel szemben, aki fontos nekem, akkor nem tudok aludni, de úgy hogy hetekig. Ilyen hülye vagyok. Hát ott is úgy volt. Amikor iskolából hoztam haza a hármast, vagy ne adj Isten a kettest. Én tiszta depressziós voltam. Leírhatatlan, leírhatatlan. Ez a reflex a mai napig bennem van. Ezt kellett volna levetkőznöm. Ha ezt levetkőztem volna, lehet, hogy sikeresebb volnék, de ugyanakkor felelőtlenebb is, mert ehhez azért az kell, hogy másoknak a problémáit semmibe vegyük. Ilyenek azok, akik a bankszakmában dolgoznak, és a szociális problémákat magasról leszarják. Azt nem érdekli a nyugdíjas néni, meg a többi. Elveszik a házát. Ez mindez azért, hogy a majom meg akarta tömni a zsebét. Én azóta nagyon sok mindent megértettem. Addig egy vigyorgós csávó voltam, engem nem lehetett megsérteni. Bármit mondtak nekem, én vigyorogtam rajta. Mindenből viccet csináltam, a legrosszabb dolgokból is, mindenből a legjobbat akartam kihozni. A legrosszabb dolgokból is. Engem ezért imádott mindenki, az összes barátaim. Nem voltak ellenségeim. Ha valaki odajött hozzám, hogy ő az ellenségem, akkor már tíz perc alatt barátok voltunk. Nem azért, mert nyálaztam neki, mert volt, amikor
7
-
-
keménykedtem, ahogy a helyzet adta magát. És a vége az lett, hogy nem foglalkoztunk egymással, vagy nagyon jó barátság alakult ki. Tökölön voltak pozitív tapasztalatai is? Hát igen. Megtanulja először is az egyik ember a másikban tisztelni az erőt, a hatalmat. Megtanulja azt, hogy az emberek amikor a másikkal ki akarnak tolni idézőjelben a tolni - milyen eszközöket használnak, milyen trükköket használnak. Hamar el is lehet tanulni. Én nem tanultam el, ez a gyengém. És most, amikor beszélek így emberekkel, nekem elég két perc, és látom, hogy jóindulatú, rosszindulatú, gonosz, nem gonosz. Aki meg tud egyedül vezetni, az a kiskutyám. Nem véletlenül Csibészke a neve. Neki megvan engedve, még szórakoztat is. (nevet). De amikor egy idegen csinálja velem, arra én nagyon be tudok rágni. Na, szóval ott tartottunk, hogy ott voltam Vácott, onnan bekerültem Tökölre. Hát nem volt kedvezményem, úgy jöttem ki, csonttal. Nem lettem erőszakosabb, nem lettem megtörtebb, csak a világképem lett más: láttam az emberekben a gonoszságot. Megtaníttatták velem. Láttam egy embert, láttam egy politikust, láttam egy gazdag embert autóval. Tudtam, hogy neki azért van autója, azért gazdagabb mindenkinél, mert mocskosabb, kapzsibb, önzőbb, mert mindenkit kihasznál. Egy becsületes ember elmegy dolgozni egy gyárba, és a büdös életben nem vesz egy OLYAN autót – direkt így fejeztem ki magam, hogy olyan, mert sima autót vehet bárki. De olyan autót, ami mittudomén, harminc millió vagy még drágább, vagy legyen nyolc millió, ki tud ilyet megengedni magának? Engem az érdekelne, hogy Tökölön sem tartotta már a kapcsolatot a családjával? Nem, én nem akartam. Tudtak volna jönni, akartak is segíteni, csak én nem akartam. Szóval úgy voltam vele, hogy ez az én saját keresztem, ők ebbe ne nyomorodjanak bele. Biztosan fájt nekik. Én borzasztóan szégyelltem a dolgot, hogy ők nem ilyennek neveltek engem, hogy börtönöket járjak. A másik pedig az, hogy én még mindig jobb akartam lenni. Ha elmentem volna hozzájuk, ők még mindig segítettek volna. De nem volt elég bátorságom, hogy felvállaljam. Kellett volna, de nem volt. Ehelyett az történt, hogy megismertetett valaki az igazi szüleimmel, akik aztán jöttek beszélőre, akik mondták nekem, hogy „jól van fiam, így fiam, úgy fiam” és hát ígértek mindent, természetesen. „Ha kijössz fiam, majd összetartunk, segítünk meg ez, meg az.” Én jobban hittem, mert még mindig bennem volt a kisgyerek, aki valamikor nagyon jóindulatú volt mindenkihez. És kimentem hozzájuk Gyálra, és azóta egy borzasztó kálvária lett az életem. Megismertem a testvéreimet, bár ne ismertem volna. Ők nem család, ők nem testvér, ők nem anya, ők ellenség, egytől-egyig. Olyan gonosz dolgokat megcsináltak velem, ha azt elsorolnám, nem hinné el senki. Nem sokat voltam náluk, nem sokat, de később olyan helyeken éltem, hogy ők mindenféleképpen bele tudtak rongálni az életembe. Egy az, hogy találkoztunk, másik az, hogy olyan emberekkel voltak kapcsolatban, akikkel én kapcsolatban voltam, meg akikkel együtt éltem. Szóval mindig bele tudtak rongálni az életembe, és nem tudtam tőlük elmenekülni. Az egész életem onnantól… nagyon, nagyon… hogy mondjam, nagyonnagyon rossz menekülés volt. Jóformán reménytelen menekülés, hogy megszabaduljak tőlük. Hogy építhessek fel magamnak egy olyan életet, amit ők már nem tudnak elrontani. Nekem nem volt elég az, hogy anyám megszült, méghozzá olyan körülmények közé szült meg, hogy intézetbe kerültem, meg hogy nem volt jövőm, nem lehetett jövőm, mert ők határozták meg az életemet. Nem tudatosan, viszont nagyon sok rosszindulattal, hogy egyszerűen nem adtak nekem más lehetőséget. Milyen boldogan lettem volna régész, feltaláló, vagy kutató, vagy akár egy olyan sportember, focista, aki eredményeket elér. Íjászkodtam, fociztam, futottam versenyszerűen. És ez mind derékba tört, és nem azért, mert akkoriban ők
8
-
-
-
-
belerongáltak, hanem azért, mert nem volt, aki segítsen. Mostani szóval hogy mondják ezeket a hülye támogatókat vállalatoknál? Kócs. Kócs, igen. Nem volt, aki támogasson, nem volt pénz. Így pedig mindent magánkézből kellett volna finanszírozni, ahhoz pedig nagyon komoly munka kellett volna. Ebben pedig meg voltam lőve. Nem volt olyan munkám, amiből finanszírozni tudjam a tanulmányaimat, hogy hivatásom legyen, hogy komoly ember lehessek. Az, hogy valahova elmegyek a világban, hogy kezet fogjanak velem más sportolók, szakemberek, régészek. Amerikában él egy srác. Hát nem srác, idősebb mint én, tíz évvel. Úgy hívják, mint engem, csak nem magyarul, hanem angolul, amerikaiul. Követtem az életét. Nicholas S. Ace, csak a s betű hiányzik nekem középről. Szóval figyelemmel kísértem őt: megjárta Egyiptomot, megjárta még Nikaraguát is, nem a polgárháborút, hanem régészeti szempontból. Olyan világlátott ember, nyolc nyelven beszél. Azt csinálja, amit szeret, és amit szeret, az a hivatása. Hát ennél szebb dolgot én el sem tudok képzelni. Ez a világ egyik legszebb dolga, hogy az ember azt tegye, ami belül, ami ő maga belül.… Mondom, hogy tudom én bő lére is ereszteni. Igen, ott tartottunk Vácnál, meg Tökölnél. Igen, ott hozta össze valaki a családjával, ha jól értettem? Ez hogyan történt? Nagyon véletlen volt. Egy zárkatársam mondta egyszer, hogy: ”Figyelj Szilvási, én ismerek egy Szilvásit. Lehet persze névrokon is, de hasonlítasz rá.” Hagytam a témát. Azonban négy óra múlva csak odasompolyogtam hozzá, „Te öreg, figyelj, merre laknak?” Kiderült, hogy valóban lehetünk rokonok, satöbbi, mert hasonlítok is rá. Azt mondja a srác, „Jól van, írj neki!” Írtam neki, nevelővel beszéltem, elment a levél, és kiderült, hogy az az ember valóban az apám, az anyámról meg valóban kiderült, hogy az anyám. Jól van, mondom. De ezt mostani ésszel inkább kihagytam volna az életemből, mert így csak még nagyobb gond terhelődött rám, még nagyobb baj, és még nagyobb akadályok, olyanok, amiken alig bírtam átevickélni. Akadályoztak mindenben. Mindenben. Egy: hogy tovább tudjak lépni. Kettő: hogy a saját álmaimat megvalósítsam. Azt, hogy hivatásom legyen, azt csináljak, amit szeretek. Nem a bűncselekményeket, hanem egy tisztább, normálisabb életet. De nem lehetett, mert amiből az ember kiindul, abba is kell visszatérnie. Én erre már nagyon régen rájöttem. Ahány könyvet végigolvastam, mindegyiknek ez a vége. Ahonnan elindulsz, oda térsz vissza. Ezt tényleg igaz. Ezt még a hülye Biblia is megírja: porból lettünk, porrá leszünk. Amikor kijött a börtönből, akkor hozzájuk ment lakni? Is-is. Szóval megnéztem őket, elmentem hozzájuk. Végigmentem ezeken a szenvedéseken, procedúrákon, és utána otthagytam őket. Apámnál is voltam, mert külön éltek, meg anyámnál is, hat-nyolc hónapot, meg másfél évet, de össze-vissza. Utána blokk, nem vagyok rátok kíváncsi. De ahhoz elég volt, hogy lelkileg úgy megrázzon, hogy eljutottam odáig, hogy nekem, apa, anya, testvér nem jelent semmit. Egy idegennel, egy baráttal, sokkal őszintébb kapcsolatot tudok kialakítani, mint velük. Meg sokkal inkább tudnám őket úgy kezelni, mint apámat, anyámat, testvéremet. Jobban, százszor jobban. Nekem bemutatkoztak az emberek a nagyon rossz oldalukról. és eszerint is ítélem meg őket. Ránézek valakire - nem elbizakodottságból mondom - de maximum egy nap után tudom, kivel állok szemben. Az első mondanivalója után – nem amit mond, hanem amit tesz – tudom milyen ember. Mondhatja nekem azt, hogy így szeretlek, úgy szeretlek, amikor a kés már ott van a hátamon. Hogyan lépett túl azon, hogy velük találkozott? Hová ment tovább?
9
-
-
Az utca. Gyált kihagytam a számításaimból, egyrészt távol esik mindentől, munkát nem lehetett kapni. ….. (szünet) Meg olyan emlékek vannak, hogy az ember inkább elkerüli nagyon-nagyon messzire. Szóval megpróbáltam úgy egy új életet, hogy felépítek magamnak nem egy légvárat, hanem egy jövőt. Úgy, hogy nem lesznek benne ilyen emberek, elkerülöm őket, nagyon messzire. Hát és mire idáig jutottam, meg kellett járnom a börtönöket, a szenvedéseket, a csalódásokat. Végig kellett járnom az összes csúszós, sáros lépcsőfokot, úgy, hogy nem volt kapaszkodóm. És ez volt az, ami kicsit hazavágott. Már az emberek bizalma. És amikor összetalálkoztam a Gabrielláékkal (szociális munkása, akivel a programba lépése óta támogató kapcsolatban van), ez nekem olyan volt, mint amikor valaki lenyelt egy csomó vizet a Dunából – mert volt már ilyen, voltam a Dunában. Nagyon sokat nyeltem, és akkor elsötétült minden – és akkor kijutottam. Ez ugyanaz. Én már azon voltam, hogy nekem ez az élet nem kell. Hát minek éljek? Azért éljek, hogy mindenki engem nézzen hülyének? Mindenki – már így a rokonságom – vérrokonságom, vértestvérem, véranyám stb. állandóan csak kihasználjanak? Elegem volt belőle. Elszakadtam tőlük, de még mindig, még mindig jöttek, jelentkeztek, mocskoskodtak. Mennyi ideig jelentkeztek, keresték önt? Körülbelül két évvel ezelőttig. Más ember idáig el sem él. Ötven éves vagyok, egy öreg ember vagyok jóformán, de még mindig azon nyögök, azon görcsölök, hogy ne tudjanak hozzám férkőzni. Más ember örül, ha a családja közt van. Én nekem meg azért kell görcsölnöm, hogy ne tudják, hogy hol vagyok. Nem azért, mert rosszat terjesztenek rólam, mert nincsenek olyan rossz dolgaim, ők ezerszer rosszabbak nálam. Hanem azért, hogy elkerüljem őket. Azért, hogy nyugtom legyen, azért, hogy legyen egy olyan életem, amit a magaménak tudhatok, nem pedig az ő mocskosságaival törődni. Meg látni a sötétségüket. Ők nem akarnak továbblépni, soha nem is akartak. Beszéltem nekik ilyen dolgokról, kinevettek. Éltem egyszer együtt egy csajjal Békásmegyeren. És hát próbáltam talpon maradni, elmentem dolgozni, elég szépen éldegéltünk, vittem haza a pénzt. Fűtésszerelőként vagy számítógépkezelőként dolgoztam. Úgyhogy én rendeztem be neki a lakást elég szépen. És összetalálkoztam velük Gyálon – arra jártam, nem őhozzájuk mentem, csak éppen valakihez – csak éppen véletlenül összetalálkoztunk. Kocsival voltam és a benzinkútnál összefutottunk. Mondják nekem, hogy én miért vagyok ilyen hülye. Hát mondom magamban, lehetnék okosabb is, lehetne jobb kocsim is, jobb hivatásom, de hát annak idején elszúrtam az életemet. „Miért nem veszed el attól a csajtól a lakást?” „Milyen csajtól? Milyen lakást? Meg vagy te őrülve, minek nézel te engem?” Ők ilyen emberek. Az apám, az anyám, a testvéreim. Ők ezt tették volna. És én voltam a hülye a szemükben, hogy nem ezt csináltam. No, onnantól kezdve kész. Lezártam mindent. Megloptak nagyon sokszor, kiraboltak.
Zsebkendőért nyúlok a földön lévő hátizsákomba, és a kutyájuk, Csibészke, erélyesen odalép. Nevetek rajta. – Hát te? - Ami lent van a földön, az mind az övé! - Hé kicsi baba- mondja Etelka – gyere ide. - Ő ilyen kis zsarnokocska. Azért ilyen, mert amikor kisgyerek volt – olyan másfél hónapos lehetett, később – elkapta a farvolt, a halálos betegséget, ami a kutyáknak volt – és akkor megfogadtuk, hívtuk az Istent segítségül, imádkoztunk, hogy tartsa meg. És ha megtartja, akkor neki mindent lehet, ráhagyunk mindent, azt csinál, amit akar. - És úgy is lett (mondom én nevetve) - (nevet) és azóta is bilincsben vagyunk, azt csinál, amit akar. Akárhányszor ránézek, mindig az van a fejemben, hogy ő most a saját kis élete szerinte negyven éves.
10
-
-
-
Férfikorban van. Majdnem, mint én. Ő úgy fog élni, egy teljes életet fog élni mellettünk, öregkoráig boldog lesz velünk. Nekünk lesz nehéz elválni tőle, mert én legszívesebben azt szeretném, hogy ő tovább éljen, mint én. Annyira őszinte, tiszta. E: majd megnéz egy klippet egy kiskutyáról? M: Annyira jó lelke van, hogy az hihetetlen. Embereknek nincs ilyen jó lelke. Pedig veszekedik, kiabál, olyan hangja van. De ő még nem harapott meg senkit. Nem harapott meg senkit. Nem is fog. Olyan nevelést kapott. Ő még nem pisilt be lakásba, pedig volt, hogy kilenc órát bent volt. Nem pisilt be, nem kakilt be E: Kint voltunk a romos házban, ott sem kakált be, megvárta míg kimegyünk. Értem. M: Akkor innentől elmondom azt, hogyan kerültem az utcára. Tehát Gyál után az utca következett. A fővárosban, igen. Ebbe beletartozott az is, hogy volt a REF intézménye, ez egy nagyon nehéz dolog volt. Ha az utca egyik oldaláról az ember átment a másik oldalra, akkor bevitték a rendőrök. Ha este hét óra után kint találták az utcán, szintén bevitték. Engedélyt kellett kérni arra, hogy egyik kerületből átmegyek a másikba. Kérelmi lapon be kellett adni a rendőrségre. Megmondani miért megy oda az ember, megmondani, meddig marad ott, és megmondani, mikor jön vissza. Ez mind le volt írva. És ha öt perccel túllépte az ember, akkor bevitték és meg is büntették. Egy ilyenért három hónapot lehetett kapni. Ilyen háttérrel elég nehéz lehetett boldogulni, mert nem volt hová hazamenni, ugye? Másnak is, de én a sajátomból kell, hogy kiinduljak. Pokoli nehéz volt, és én ezt meguntam. Velem ezt nem fogjátok csinálni – gondoltam – rohadjatok meg. Belefáradtam ebbe. Elmentem, feltörtem egy kocsit, kiloptam belőle egy személyi igazolványt, kitanultam belőle az adatokat. Szerencsére az illető annyi idős volt, mint én, sötétben össze lehetett téveszteni minket. Megtanultam az adatokat, de úgy, hogy ha éjjel kettőkor felkeltettek volna, akkor is fújom. Odatettem egy követ a kocsi mellé, mintha véletlenül tört volna be az ablak, játék közben, vagy labdázás közben. Szóval nem tűnt el semmi az autóból, nem lett semmi összeturkálva, semmi ilyesmi, tiszta véletlen volt az egész. Csakhogy a lopás ott volt a fejemben. Ez volt a legsúlyosabb lopás életemben. Pedig nem ezért ítéltek el. Ez volt a legmocskosabb, amit azóta is szégyellek, hogy ilyenre rákényszerültem, hogy a saját adataimat megváltoztassam, hogy megtanuljak más embernek a bőrében lenni, azért, hogy velem ne mocskoskodjanak. Szóval meg kellett tanulnom, hogy ne tudjanak elvinni engem a REF-fel. Volt egy srác, aki felgyújtotta magát a REF miatt. Nem tudom mit lopott el, valami apróságot, nyolc hónapot kapott kábé. De még rátették ezt a REF-et. Bevonult a börtönbe. Berágott, és csinált még több balhét, még több balhét, és mire körülnézett, már ott volt öt-hat évnél. Persze, hát kikészült idegileg, én is kikészültem volna. És akkor megunta a srác, leöntötte magát valamilyen benzinnel vagy petróleummal, és felgyújtotta magát. A mai napig ott van a börtönben a linóleumon annak a nyoma. A mai napig járnak oda és fényképezik satöbbi, satöbbi. Mert ez egy korszaknak a lezárása volt. Akkoriban jött fel a vasfüggöny, úgy, mint ennek a mementója, mint az Andrássy úton a Terror Háza. Ez a halál pontosan ugyanerről szól, csak ez a benti életről, meg a hülye törvényeikről. A mai napig megvannak a hülye elmebeteg törvények, csak éppen a REF nincsen. Csináltak Btk. módosítást, azonban nem tették jobbá az embereknek az életét. Ha egy embert bevisznek a börtönbe, nem egy embert büntetnek. Azt büntetik jobban, aki kint marad, mert őket nincs, aki eltartsa. Most mindegy, hogy mivel tartotta el őket, lopással, becsületes munkával, vagy éppen politikus volt. De aki politikus volt, azok nem kerülnek be. De akik kinn maradnak,
11
-
-
-
-
-
azokat jobban megviseli, mint akik bemennek, és azok kapják a pofonokat, meg a gyerekeik, mert őnekik már az iskolában mi van? „Az apád bűnöző, az apád börtönben van”. Őbelőle is az lesz, csak ezért az egy szóért. Hasonló a sorsuk. Ön többször volt börtönben? Igen, rá voltam utalva. Borzasztó keményen rá voltam utalva, hát jóformán az utcán éltem. Most itt vagánykodtam, hogy elmentem a nevelőszüleimhez, Őrbottyánba, de az igazi életem az utca volt. Az igazi életem az volt, hogy nekem el kellett mennem ilyen mélyre. És mivel tartotta fenn magát? Először megpróbáltam tisztálkodni. Koszosan, büdösen – minek is mondják elmentem ilyen fürdőkbe, és ott tisztálkodtam. Nem nézték ki rólam, hogy utcán élek. Újak voltak a ruháim, én is tiszta voltam. Elmentem meghallgatásokra, munkahelyekre, mit tudom én mikre, hogy felvegyenek, voltak képesítéseim meg akármi. Söprögetőnek is elmentem volna, elmentem volna én. Amikor kiderült az, hogy börtönviselt vagyok, amikor kiderült az, hogy cigány vagyok, akkor megmondták, hogy „Fiatalember, nem magára gondoltunk.” Akkor kire gondoltak? Akkora nagy betűkkel ki volt írva, hogy felvesznek embereket, hogy el sem lehet téveszteni. Kikre várnak? Marslakókra? Vagy kikre? Kikre? Üzbégekre vagy türkisztánokra? Jól van, eleinte még végigszenvedtem olyan pár évig ezt a dolgot. Próbáltam: valószínűleg én csinálok valamit rosszul, megpróbálom máshogy. Akármibe vágtam bele, akármit kezdtem el, mindenhol: NEM, NEM, NEM. Mindenhol csak a tiltás, mindenhol az akadályok, mindenhol a falak. Méghozzá nagyon kemények voltak. Lehettem volna akár programozó is, de csak számítógépkezelő voltam. Legfeljebb csak a csibészek vettek volna fel magukhoz, hogy törjek fel nekik valamit. Legfeljebb… De az, hogy egy vállalat felvegyen egy börtönviselt embert… priusza van: ajaj, ajaj. Valamilyen szinten meg lehet őket érteni. De akkor meg hol van az, amiről ők beszélnek? A számítógépes ismereteit hol szerezte? Hát először is az utcán. Angolul is tudok. Ahol az ember tud tanulni, minden alkalmat megragad. Én rengeteget olvastam, természetesen érdekeltek az idegen nyelvek is. Annak idején kötelező volt az orosz, ahhoz is konyítottam valamit. De ha az ember nem gyakorolja, elfelejt mindent. Most ahhoz, hogy el tudjak beszélgetni egy kínaival, egy japánnal angolul, vagy spanyollal, vagy bárkivel, ahhoz elő kellene vennem a könyveket újból, újra áttanulni. Ahhoz, hogy elérjem azt a szintet. Hát a középhaladón jóval túl vagyok. Simán elbeszélgettem akárkivel, akármilyen segítség nélkül bármiről. Csak az, hogy a szakmai, műszaki nyelvezet nem ment, mert ott más fogalmak voltak. Ugyanazok a szavak, csak más fogalmak. Nem olyan egyszerű. Hogy lehet az utcán elsajátítani számítógépes ismereteket? Mindent el lehet sajátítani. És mégis hogyan? Laptoppal járva? Nem, dehogyis… Laptoppal? Ilyen hatalmas nagy gépek voltak. Még a Comodore-ral, vagy a C+4 vagy a C+6. Azért volt 6, mert 6 megabyte volt a memóriája. Ott könyvből lehetett tanulni csak, vagy élesben. De mivel kevés külföldi volt, nem engedték be őket, csak a könyv maradt. Most a nyelvről beszélünk? Igen, a nyelvről. … de a számítógépről is. Rengeteget tanultam én könyvből. Borzasztó. Három ilyen könyvön végigrágtam magam és megtanultam. Abszolút semmi értelme nem volt, mert csak még jobban összezavarja az embert. Inkább arról van szó, hogy az én fejem nem áll a matematikára, és a számítógép a nulla egy, egy
12
-
-
-
nulla, ez mind matematika. Ezzel mindent ki lehet fejezni. A világűrben, a földön, mindenhol számok határoznak meg mindent. Az, hogy ez a bögre most ilyen színű, azt is a számok határozzák meg. Az, hogy ami benne van, milyen édes, azt is a számok határozzák meg. És ha valakinek rááll az agya a matekra, az nagyon jól jár. Az veleszületett dolog, hatalmas nagy szerencséje van. Én pont a fordítottja vagyok, sokat kellett ahhoz szenvednem, hogy rájöjjek, hogy így matematikai alapon számítógépet nem fogok a büdös életben tudni kezelni. Megtanulni megtanulhatom, csak éppen nem fogok megtanulni benne dolgokat. És ezt volt nehéz elfogadni. Mert én villámgyorsan megtanultam mindent ott, egy másik embertől, akinek volt számítógépe. Előttem csinálta, jó volt tanulni, de könyvből ugyanezt így nem. Szóval megtanultam könyvből, és utána felejthettem el az egészet úgy, ahogy van. Ha visszakanyarodunk megint az életútjához, mondta, hogy az utcán tanult dolgokat, meg visszakényszerült a börtönbe, mert nem talált más lehetőséget. Nem bizony… (sóhaj) ott tartottunk. Akkor természetesen maradtak az apróbb kis mocskos dolgok. Az embernek bele kellett menni olyanba, amivel az ember egyáltalán nem harmonizál belsejével. Rákényszerül olyan dolgokra, amitől egész életében irtózott, nem akart, de meg kellett csinálni. Mint mikor az ember olyan ételt eszik, ami undorító. Vagy rossz, vagy olyan a jellege. És tömi magába erőszakkal. Hát ezt csináltam én is, de borzasztó drágán megfizettem érte. Hát a szabadság a legdrágább az embernek először is. A másik rossz, hogy amíg bent van az ember, addig nem tud továbblépni. És ez az igazi rossz, ez a legnagyobb büntetés. És ez mennyi időt tett ki az életéből? Még annál is többet, még négy évnél is többet. Hát egy olyan nyolcat, kilencet. Simán, simán. Soha nem adtak sokat, mindig csak keveset, keveset - és mivel visszaeső voltam, különösen többszörös visszaeső voltam - már a gondolatért is. Semmi bizonyíték nem volt, de én beismertem. Mert azt hittem, hogy akkor, ha beismerem, azzal továbblépek. Ők meg ezért borzasztó keményen megbüntettek. Az nem volt benne a rendszerben, hogy ennek az embernek esélyt adni, hogy akkor esetleg tovább tudna lépni, és nem lett volna belőlem ilyen kis mocsok, mint idáig. Csak azt nézték: „Cigány? Rohadjon meg.” És el is intézték. Valamilyen szinten igazuk is van, ezt kell, hogy mondjam. De azért nézzük meg azt, hogy akik mostanában legtöbbet lopnak, azok nem azok a bűnözők, meg kis majmok, mint én, akik lopkodtak valamiket. Nem ezek károsítanak meg másokat, hanem azok, akik fölöttünk vannak. Ők mindent leellenőriznek. Az, hogy régen az egyiptomiak egy hülye gyereknek felépítettek egy piramist, ezért szenvedett ötszázezer ember tíz évig. Tényleg hülyék voltak, elmebetegek szó szerint. A börtönben töltött időszakok között volt munkaviszonya? Igen, igen. Néha sikerült, de egyik sem tudott kihozni abból a mocsárból, amibe beleragadtam. Nem is tudott volna, mert ahhoz kellett volna egy olyan komoly szerelőműhely, meg kialakult kapcsolatok. Olyan, hogy be tudjak szerezni anyagokat, utazgatásokat tudjak tenni, hogy azokat beszerezzem, meglegyen a vevőköröm. Én magam csináltam mindent. Ha elmentem volna valakihez dolgozni, akár egy vállalathoz, többet elértem volna. De ezt én magam nem akartam, mert abból nem tudtam volna kijönni. Ahhoz nagyon sok idő kellett volna. Beleestem abba a csapdába, hogy bíztam magamban, azt hittem, ha én csinálom egyedül, akkor többre jutok, csak gyűjteni kell a pénzt. Gyűjtöttem a pénzt, gyűjtöttem a pénzt, aztán abbahagytam. Onnantól kezdve azt mondtam, hogy én nem görcsölök tovább. Békásmegyeren egy barátomnál laktam, és őnála építgettem a lehetőségeimet. Bejártam becsületesen dolgozni, nagyon vigyáztam, nem költöttem. Raktam a pénzt,
13
raktam, raktam. Csak a baj az volt, hogy nem a bankba, hanem otthon. No, ezért jártam rosszul. No, ekkor én elszálltam. Én többet nem szenvedek ilyesmivel. A fél életem ráment arra, hogy görcsölök azon, hogy megpróbálok normális maradni. Amit próbáltam helyrehozni, azt mindig azok gáncsolják el, akik megpróbálják előírni, mit csináljak. Akik előírják a törvényeket, azok gáncsolnak a legjobban. A pénzt a barátnőm már elintézte, azt én már soha nem tudnám visszaszerezni. Hát szóval lehetett volna egy lehetőség az is. De nemcsak az, bármi más is. Például az is lehetett volna, hogy összefutok egy volt osztálytársammal, aki azt mondja, hogy „Figyelj, gyere Miki, én nem ilyennek ismertelek, hogy te az utcán élj. Gyere, próbálj meg valamit! Beteszlek ide, beteszlek oda. Ha nem állod meg a helyed, repülsz, ha megállod, akkor esetleg továbbléphetsz.” Hát így is lehetett volna, ha nem lettek volna a hülyeségeim, de ezért nem ők a hibásak. Nem az osztálytársaim a hibásak. Nem hibáztatok én senkit az elcseszett életemért. …Akkoriban már megismerkedtem az ő családjával (Etelkára mutat), úgy, hogy az ő testvérével összebarátkoztam. Nem álltam össze vele, csak összebarátkoztam. És akkor megismertem Etelkát. Láttam a családját is: volt egy ura, voltak gyerekei, akik mostanában ide járnak hozzánk. És azt láttam, hogy az egy tiszta család, szeretik egymást, tetszik, ahogy élnek. És azon voltam, hogy nem szállok rá Etelkára, hiszen itt a családja, megértik egymást, én most mit mocskoskodjak. Sokáig így éltünk egymás mellett, hogy én Etelkára rá sem néztem, nem közeledtem hozzá. Szóval elkerültem tőlük, elkerültem egy öcsémhez, aki akkoriban még nem volt olyan szemétláda, mint mostanában. Akkor megpróbáltam mellette egy életet élni, ami szintén kudarcba fulladt, szintén nem az én hibámból. A vége megint az utca lett természetesen. … Én vagyok a legidősebb az egész családban. Anyámnak én voltam az első. Az a gáz, hogy anyám az oláh cigány, édesapám meg zenész cigány. Apám azért nem szeretett engem soha, mert oláh cigány vér volt bennem. Anyám meg azért nem szeretett engem, mert magyar cigány vér folyik bennem. Ha meg az utcán összetalálkoztam egy olyan cigánnyal, aki meg valamelyikhez tartozott, azok sem fogadtak be engem, mert az oláh cigányok is utáltak engem, meg a magyar cigányok is. És hogy még tetézzük az egészet, hogy rátegyünk egy lapáttal, akkor még nem úgy beszéltem, mint mostanában. Normálisabban beszéltem, tisztábban. Hogy mondjam? Műveltebben beszéltem, több idegen szót használtam, választékosabban beszéltem. És a cigányoknak ez nagyon nem kerek. Nagyon nem csípik az ilyesmit. Még a börtönökben is néztek rám, nagyon nem csíptek, DE (megnyomja a hangsúlyt) elkezdtek tisztelni. Elkezdtek tisztelni: „No van köztünk valaki, akinek még van rá esélye, hogy valami jobb sorsa lesz, úgyhogy ne abajgassuk!” ebből az egyből oké volt. De hát kijöttem és ott volt az, hogy …. Szóval. Etelkával összekerültem úgy az utcán, hogy az egyik testvérénél voltunk, az ő testvérénél. Őnála úgy megtűrt személy voltam. Tulajdonképpen a barátja lettem volna, valamiért a sógora lettem volna az ő testvérének, az miatt a nő miatt, akivel közben néha összejöttem. Szóval az lett volna, hogy ott vagyok náluk, és fizetek valamennyit, hogy ott lehessek. De közben a barátjuk is vagyok, segítek nekik, megvédem őket, ahogy bajba kerülnek, meg segíteni a gondjaikon, satöbbi. És az Etelkának voltak problémái. Nagyon nagy bajba került ő is, satöbbi, és utána tudtunk találkozni. Sokáig nem láttam őt, de amikor találkoztunk, felötlött bennem az – addigra kiderült, hogy ő már nincsen a volt férjével, meg a gyerekeit is elszakították tőle, amiért ő is szegény az utcán volt, nagyon sokáig… Neki talán még rosszabb volt a sorsa, mint nekem. És akkor felötlött bennem az, hogy „Figyelj, Etelka, te nagyon bejössz nekem” (Nevet). Dumálgattunk, beszélgettünk, és a vége az lett, hogy összeölelkezve mentünk hazafelé, és hát sajnos akkoriban pont az lett, hogy utcára mentünk mind a ketten, a testvérei miatt. Nagyon gonosz testvérei vannak. Az én
14
-
testvéreim is borzasztó gonoszok, de az övéi, azok nagyon. Drogoznak, meg mit tudom én, mi. Szóval inkább bevállaltuk az utcát, mint hogy újból ilyen helyre menjünk. Akkoriban már megvolt… jaj nem, egy évvel később lett meg a Csibészke. Ez mikor volt? Hány évvel ezelőtt? Hú, Etelka mikor volt ez? Hat éve? Hét éve? Hat éve. Szóval ott voltunk egy romos házban együtt. Hát nem sírdogáltunk, hanem próbáltunk talpon maradni. Szerencsénk volt, mert nem voltak olyan nagy hidegek, és így valahogy kihúztuk. Akkor balkézről sikerült egy kis pénzt összeszedni, annyit, hogy sikerüljön elmenni albérletbe. És akkor rá egy héttel - pont össze voltunk veszve – és a piacon láttam a kiskutyákat, ott feküdtek egy kosárban. A legárvább, a leggyámoltalanabb ő volt. Úgy kínálták, hogy palota pincsi mindegyik. És kiderült, hogy nem palota pincsi, hanem tibeti spániel. Egy palota pincsit megvesz a piacon az ember 5-6-8 ezerért, én is kb. annyiért vettem meg. És kiderült, hogy egy tibeti spánielért körülbelül negyvenezret is el lehet kérni, ha már csak így mocskosan pénzben nézzük a dolgokat. De hát engem nem az érdekelt. Engem az érdekelt, hogy láttam, hogy az összes testvére milyen kövér, milyen jóképűek, meg virgoncak. Ő olyan kis bizonytalan volt, kis félénk, kis gyámoltalanka. „Őt viszem el!” mondtam. Az utolsó pénzemből vettem meg, úgy, hogy össze voltam vele veszve (Etelkával). Hát jól van, ha már Etelka is elhagyott, akkor egy barátom legyen, egy kiskutya. Hát világos, hogy addigra már kibékültünk, összekerültünk újból. Mert ő elment a testvéréhez, akitől eljöttünk annak idején. Visszajött hozzám, és akkor onnantól kezdve így folyamatosan együtt vagyunk, és a Csibészke is megvan nekünk. Átmentünk nagyon sok szenvedésen, nélkülözésen. Éheztünk, fáztunk, mínusz tizenötben. Esett a hó, vízben aludtunk. Esett ránk a hó. Ezt olyan nem tudja, akivel ez nem történt meg. Nem tudja. Én hiába mondom önnek. Nem sértésből mondom önnek, de Ön biztos jobb körülmények között él, mint ahol mi voltunk. Szóval ön ezt csak akkor tudná meg, ha átélné, kipróbálná. Én ezt nem kívánom, az emberből állatot csinál. Hál’Istennek, én úgy érzem, hogy az Etelkával nem lettünk ettől rossz emberek. De van, aki ettől rosszabb lett. Elkezd inni, elkezd drogozni, elkezd mocskoskodni más emberekkel, és mindenkit elkezd kihasználni. Az Etelka nem ilyen, és én sem vagyok ilyen, hál’Istennek. Én úgy érzem, hogy ez a szenvedés, ez valamilyen szinten nemesített rajtam. Már abból a tekintetből – nem hogy rámfért, ez senkire nem fér rá - hanem azért, hogy tisztába jöjjek dolgokkal. Tudjam azt, hogy mi az értéke egy ilyen szenvedésnek. Hogy tudjam az értéke mi egy háznak, egy családnak, akárkinek a szeretete mekkora érték. Én ennek a kiskutyának a szeretetét sokra becsülöm. Még a templomba letérdelve is megesküszöm, hogy többet ér nekem, mint nagyon sok emberé, apám szeretete, anyámé, bármelyik testvéremé. Egy az, hogy ők nem éreztek irántam soha semmit. Egy idegennek hamarabb megesett a szíve rajtam, mint őnekik. Egy idegentől több segítséget kaptam, mint őtőlük, tőlük nem kaptam én soha semmit. Anyámnak csak azt az egyet köszönhetem, hogy a világon vagyok, semmi mást. Onnantól kezdve csak annak örülhetek, amit megszereztem magamnak. Nem sokat. De amit én köszönhetek – és ezt tiszta szívből mondom – a nevelőszüleim. Áldott jó emberek. Őtőlük rossz szót nem kaptam, pedig megtehették volna. Felmentem a tetőre a barátommal indiánosdit játszani, és eltörött a lábam. Kikaptam. Nem azért, mert ők rosszak, hanem mert megtanították nekem, hogy ez nem vezet jóra, viselkedjek normálisan. Voltam óvodás, belemásztam a hóba. Szóval mentem óvodába, hatalmas nagy hó esett, úgy, hogy az utcán minden egy szintbe lett. Annyira, hogy a vonatok megálltak, buszok, járművek, közlekedési eszközök, minden megállt. Elég régen volt. Mentem az oviba, és beugortam az árokba. Hát persze, bámul
15
-
-
-
a kisgyerek, nézem a kerítésen át a kutyákat, beszélgettem velük, meg mit tudom én mi. Szóval beleléptem az árokba. Az árok alján meg ott volt a víz, ami megolvadt a hóból. De egy szinten volt az utca az árokkal, nem lehetett észrevenni. Szóval én belegyalogoltam, csurom vizes lettem, úgy, hogy idáig (mutatja, hogy meddig: nyakig) el is merültem a hóban. Kievickéltem. Még kicsit élveztem is a helyzetet, annak ellenére, hogy kicsit ideges voltam. Kimásztam valahogy, és mentem tovább az óvodába. Ott úgy fogadtak, hogy „Hát, te gyerek, te mit csináltál?” „Hát megcsúsztam, beleestem az árokba, és kicsit vizes lettem.” Csöpögött a hólé belőlem mindenhonnan (mondja nevetve). Na, jól van, levetkőztettek, becsavartak törülközőbe, beállítottak a radiátor mellé. Volt ott olyan hőfűtéses radiátor, hogy száradjak. Megszáradtam, megyek haza, mesélem, hogy mi volt. Nem tüsszentgettem, hogy megfáztam volna vagy valami. Szóval nevelőapám azzal fogad, kaptam egy fülest. „Hát fiam, te ilyen hülye vagy, belegyalogolsz az árokba?” „Hát de apa, véletlen volt” (nevet). Szóval kikaptam (nevet), ha valami hülyeséget csináltam, kikaptam. Nem vettem zokon, mert ettől lettem, úgy érzem, olyan ember…. Szóval nem lettem rosszabb ember… úgy értem, az ilyen apróságok miatt. Na. Én köszönettel tartozom nekik, és áldom az emléküket. Az iskolát sikerült befejezni? A szakmunkást nem. Hát úgy volt, hogy a harmadik évben voltam, és akkor jöttek ezek az elmebeteg, meg bulis dolgok. Húúú, én nem is voltam benne. Az egész az úgy volt, hogy a srácok feltörték a kollégium büféjét. De nem azért, hogy nekik most legyen pénzük, vagy valami. Nem! Csoki! Kis gyogyósak! Én nem voltam benne az egészben, csak a közelben voltam. És mivel ők benne voltak, és a barátaim voltak, azt mondták, hogy „A Miki ott volt, vagy nem volt ott?” „Ott voltam, hát ne hülyéskedj már!” szolidaritásból mondtam. Én nem tudtam, hogy ennek ez lesz a vége, hogy ilyen komoly büntetést kapok. Ezt már később mondták a rendőrök. Mondom a srácoknak: ”Figyeljetek már, én nem is voltam ott. Hát figyeljetek, akkor én kimondom magam belőle.” „Mondjad, hát ne legyél már hülye!” Hát persze, ilyenkor már semmi nem számít. Mondhattam hiába. De nem csak ez az egy ügy volt, ez csak az egyik volt a sok közül. Csak azt akartam mondani, hogy nem volt egyik sem olyan komoly, hogy ezért én ennyit kapok. Ők mind felfüggesztettet kaptak, ugyanazért. Ugyanazért. Mert még ha én lettem volna az elsőrendű vádlott, akkor sem érthető a négy év, de legalább akkor mondhatták volna, hogy én voltam az értelmi szerző, a felbujtó, satöbbi, satöbbi. Tudják, hogy akkor sem négy év. Szóval semmiképpen nem volt fair a dolog, igazságtalanok voltak velem. Egy életre elvágtak. Ez csak egy szóhasználat, amikor ezt mondják, hogy egy életre elvágtak. De nálam ez megtörtént esemény. A szakmáját tudta valaki mellett gyakorolni? Valamilyen mester mellett? Nagyon sokáig. Például mikor a szakmunkásképzőbe jártam, ott borzasztó sokat tudtunk tanulni. Volt, hogy a mester teljesen otthagyott magamra. Megmondták, hogy mit merre, én meg mentem a lakásokra: „Csókolom, itt van ez meg ez?” „Igen” „Megkezdhetjük?” „Igen, igen”. „Kinek fizethetünk?” „Annak az úriembernek hátul” meg néha nekem, kevesebbet ugyan, de jó volt. Dolgozni lehetett, csak simlizni nem lehetett. De az ember mindenhol simliskedik, a mostaniak is. Igen. Említette, hogy volt egy hölgy, akinek a lakását berendezte. Akkor is ezt a szakmát végezte? Igen. Akkor az volt, hogy elmentem egy mester mellé, és akkor őmellette csináltam, úgy egyszerűbb volt. Később jött az az elmebeteg ötlet, hogy egyedül csináltam. Úgy voltam, hogy iparos leszek, kiváltom az iparengedélyt, ha meglesznek hozzá a kellő eszközök, meg minden, ami kell. Hiába van nekem iparengedélyem, ha nincsen
16
-
semmim. Előbb legyen meg mindenem, és akkor utána. Úgy, mint az autóvezetés. Ha van jogosítványom, attól még megölhetek ötven embert is. És mennyit dolgozott emellett az ember mellett? Mennyi volt? Majdnem nyolc év. Nyolc-kilenc. És utána az iparosság mennyi ideig ment? Ááá, nem sokáig. Villámgyorsan kiderül, ha valami nem megy. Nem ment sokáig. Említette ezt a hölgyet. Beszélt arról, hogy fiatalon voltak lányok az életében. Hosszabb távú kapcsolatok voltak-e? Ez volt egy hosszabb távú kapcsolat, nyolc évig tartott. De nem azért, mert…. Hogy mondjam … szégyen bevallani. Szóval… nem voltak olyan lehetőségeim, hogy fedél legyen a fejem felett. Kénytelen voltam vele élni. ,Ő beteg volt, depressziós, szedte a Xanaxokat, meg ivott rá. Akármikor jött valami vita, mindig az jött, hogy én kihasználom őt. Nagyon rossz volt. Állandóan féltékenykedett, nem tudom mire, nem csajoztam. Én még ilyen régi típusú hülyegyerek vagyok, ilyen konzervatív. Hogy ha nem is tartozok neki komoly felelősséggel, de érzelmileg együtt vagyunk, akkor legalább nem teszek vele gonoszat, nem teszek vele rosszat, nem csalom meg. A betegségéből fakadt a gyanakvása. Egyszer csak fogtam magam, felvettem az összes vastag ruhámat. Ez télen volt. Kimentem a mólóra a Dunára. Be volt fagyva a Duna, úgyhogy néhol voltak vékony rétegek, és beleugrottam. Nagyon meg akartam halni. Azért vettem fel a sok ruhát, hogy jól megszívja magát a ruha. Nagyon jó úszó vagyok, fogadásból átúsztam a Dunát annak idején. Szóval felvettem ezeket, hogy lehúzzon a víz. De az életösztön erősebb volt. Kiverekedtem magam a vízből, pedig megsértettek a jégdarabok, meg rosszul is ugrottam. Nem érdekelt semmi. Csupa vér voltam, meg miegymás, de kikászálódtam. És nem éreztem semmit, nem fáztam. Nagyon be voltam indulva, nagyon el voltam szánva. Visszamentem oda. Látta, hogy csurom víz vagyok. Szánakozva végignézett. Akkor is be volt rúgva. Megvonta a vállát, és kész. Részéről le volt zárva. „Figyelj, én nem maradok veled”. (mondtam) „Fogom a kiskutyáimat (volt négy kiskutyám, ugyanolyanok mint ez, csak pincsik voltak) és elmegyek”. „Hová viszed te el a kiskutyákat?” kérdezte ő. „El, tőled, minél messzebbre innen” „Nézd, idefigyelj, maradhatnak a kiskutyák, elviszem őket a rokonaimnak, hogy ne kelljen nélkülözniük a kiskutyáknak, ha mindenáron menni akarsz, akkor csináljuk így!” „Jó, rendben van, legalább azoknak a szerencsétleneknek legyen jobb dolguk, mint nekem!”. Ő el is vitte a kutyákat Pilisszentlászlóra a szüleihez. Ott ők el is osztották a faluban a kutyákat, akikért én mindent megtettem, az életemet adtam volna értük. Egyszer elvittem az egyiket magammal sétálni, és egy pitbullt sétáltatott az egyik srác. És tudja, hogy ezek milyenek, minden kutyára ráuszítják a sajátjukat, hogy tanulják a harci kedvet, érezzék a vér ízét, hogy bolondabbak legyenek. Gondolták, hogy én is ilyen mamlasz vagyok, hogy rá tudja majd uszítani a kiskutyámra a kutyáját. Rá is uszította a kiskutyámra, el is kapta a kiskutyámat. Odaugrottam, elkaptam a grabancát, tekertem egyet a fején. Vonított egyet a kutya. Elkapta a kezemet, és harapott, mint állat, mert állat is. Szóval nagyon keményen megharapott a kutya, majdnem széthasadtam. Fogtam, majdnem eltörtem a gerincét a kutyának. A kiskutyámat, szegényt, nagyon megtépte. A csávó meg ott rángatott hátulról, meg rugdosott, én meg ütöttem vágtam a kutyáját. Ő erre kihívta a rendőröket. A rendőrök meg jöttek, a srác meg magyarázott a rendőröknek, még ő idegeskedett. Én nem mondtam semmit, de ő magyarázkodott. A rendőr ránézett a palira – kutyás rendőr volt – és azt mondta: „Inkább menjél haza!” Később összetalálkoztam a palival, mondom neki: „Gyere már öreg, menjünk már egy kicsit odébb az útból!” Megfogtam a grabancát és adtam neki. Jöttek a rokonai, még püfföltem egy kicsit, aztán elmentem. Nem is kellett nagyon szaladni, csak elmentem.
17
-
-
Dögöljön meg! Kit érdekel? Rohadjon meg az ilyen. Egy ilyen ártatlan jószágra ráuszítani egy ilyen harci kutyát? Érdekes történet. Mi történt akkor, amikor a hölggyel szakítottak? A kutyák el lettek helyezve. Az utca, (nevet) mindig az utca. Átmeneti szálló vagy valamilyen más szállás? Nem, soha, soha, soha. Nem azért, mert minden hülye azt mondja, hogy az átmeneti szállón meglopják. Hanem elmondok önnek valamit. Akik azt mondják, hogy nem mennek szállóra, ők azért nem mennek, mert alkoholisták, és ott bent nem lehet inni. Tehát ők nem büszkeségből. Ott be nem engedik őket piásan, és ők ezért maradnak kint, nem azért, mert büszkék, nem azért mert meglopják őket. Én viszont azért nem mehettem be, mert kutyám volt. Kutyával nem mehetek ám be. Csak albérletbe lehet vinni, de az meg nagyon sokba kerül, 80-90 ezer forint még most is. Etelkával nagyon sok helyre mehettünk volna, ő el tudja mondani, meg a Dózsások is el tudják mondani. Mi azért nem mentünk be szállóra, mert oda nem lehet kutyát vinni. Még olyan helyet is felajánlottak, ahol a kutya kint lehetett volna kennelben, az udvaron. Én meg ott alszok bent a meleg ágyban? Nekem ez összeegyeztethetetlen. Pedig két hónapig ingyenes lett volna, és utána is lett volna havi nyolcezer forint, azt minden hülye kibírta volna. Én vagyok olyan hülye, hogy kibírtam volna. Néha voltunk barátoknál. Egy nagyon jó barátomnál laktunk, aki nagyon jó ember, nagyon kemény ember. Őnála lehettünk egy darabig. De hát neki van felesége, aki még őrajta is uralkodik, és mocskos vele, és nagyon sakkban tartja a gyerekeivel. A nő pedig nagyon mocskos volt. Ha volt valami kis pénzem, sokszor az egészet oda kellett adni neki. A srác már akkor szólt, na mindegy, szóval őket is azért hagytam ott, mert ezt csinálták velünk. A barátomat azért nagyon sajnálom, meg ő is sajnált engem, de megértem őt. Ő azért nem fog az utcára menni - ebben tökéletesen igazat adok neki hogy énmellettem úgy álljon ki, hogy közben összevesszen a feleségével, miközben a felesége őt is kidobja. Mert ezt csinálja. Előtte tényleg kiállt mellettem, nagyon sokszor. De amit nem lehet, azt nem lehet. Volt úgy, hogy kicsit jobb lett a sorsunk, hogy barát, ismerős, vagy testvér kisegített. Addig, míg a testvér - csak testvérről beszélek - barátról még nem. De az ő testvére meg az enyém olyan gonoszak, megloptak minket, kihasználtak minket, de nagyon durván. Annyira durván, hogy abba majdnem bele is haltunk. És ő is olyan szegény, amikor rosszul bánnak vele, menekül ki az utcára a saját testvérei elől. És mikor is volt, Etelka, decemberben, vagy mikor, amikor kimentél a híd alá? Össze voltunk veszve az okossága miatt. No mindegy. Ő veszett össze velem, nem én vele. Ő hagyott ott engem egy másik pasi miatt. Kavart magának a kis hülye. (háttérben Etelka nevet). Szóval otthagyott engem a csaj egy másik pasiért, de a vége az lett, hogy ő ismét az utcára került. És később tudtam meg mindent, és a testvérei tették ki mínusz tizenötben. Volt rajta egy vékony ruha mínusz tizenötben. Egy másik kiskutya volt vele, aki velünk volt. Az ő felesége – Csibészke a felesége – őt is Etelkának hívják. És azért, hogy az Etelka ne legyen beteg a hidegben, ő (felnőtt Etelka) a hátára feküdt és a hasára tette a kiskutyát, hogy melegben legyen. És ő meg olyan betegséget kapott, hogy most tüdőrákja van. Ha ő most bemegy kezelésre, nem engedik ki. Ott fog meghalni a kórházban. (hosszú csend). Úgyhogy vannak dolgaink. Úgyhogy ha az Isten megveri az embert, akkor nem kicsi dolgokkal kezdi, akkor be is fejezi. Hát szóval ez volt, Etelkának ilyen betegsége van. Sajnos. De beszéljünk tovább. Amikor az utcán éltek, akkor milyen megélhetéseik voltak? Vasazással foglalkoztak-e?
18
-
-
-
Nem, nem szerettem vasazni. Hogy is mondjam... Az nem nekünk való. Vannak barátaink, voltak barátaink – telefonom mindig volt, akármilyen gagyi – rám tudtak csörögni, még az utcán is. „Miki, gyere, szükségünk van rád, gyere segíts!”. Elmentem, összeraktam a gépüket, rendesen. „Figyelj tudtok adni egy kis pénzt?” Nem tudták, hogy az utcán vagyok. Úgy volt, hogy rámcsörgött az Etelka - neki is volt telefonja – és beszélgetés közben kiderült, hogy ő is az utcán van, tehát én is az utcán vagyok. És így tudták meg. „Hát te meg? Az utcán laksz?” és akkor odaadtam neki a telefont, „Beszélsz vele?”. És akkor odaadtam neki, és beszél hozzá az Etelka, beszél, beszél. És akkor így tudták meg, hogy az utcán élek. Én nem is akartam elárulni, el akartam titkolni, nem akartam, hogy bárki is megtudja. No mindegy… és akkor azt hitte a srác, hogy azzal segít, hogy ad enni. Készítettek kaját, becsomagolták, meg minden. Lelkünkre kötötték, hogy járjunk fel hozzájuk. Hát nem jártunk fel hozzájuk azután. Rengeteget jártam én az utcán, akkor még nem voltak telefonok. Volt egy walkmanem, amit a fülembe dugtam. Fáztam, hideg volt, és jártam az utcákat. Nekem nem volt annyi eszem, hogy behúzódjak valahová aludni, hogy ne fázzak, hanem mentem, mentem, jártam az utcákat. És akkor közben ment a Szandra, ment a 70-es, 80-as évek dalai, új hullám. A legtöbb zenét onnan ismertem. Rengeteget voltam én a Balatonon is. Nem volt senkim, nem volt sehol lennem, nem aludhattam sehol, és akkor így elmentem. Utaztam a vonaton. Aludni nem lehetett, mert jöttek a rendőrök. Féléber voltam, mint a kutyák. Nappal is aludtam, éjszaka is aludtam -- nappal sem aludtam, éjszaka sem aludtam. Tehát mindig éber és félálomban voltam. A reflexeim úgy működnek, hogy villámgyors az ember, de akkor működnek a reflexek, amikor nem kell. Ez az, amikor néha lehet látni kialvatlan embereken, hogy rángatóznak. Nem betegség miatt, hanem azért, mert benne vannak ebben a féléber állapotban. Kialvatlanok, aludni sem tudnak, mert tudják, hogy akkor baj van, elalszanak és valami gáz lesz. De száz százalékosan nincsenek kipihenve, és nem is lesznek soha. Manapság is, elmegyek az utcán, és látok ilyen embereket, fiatalokat is, idősebbeket is. Ez előtt a lakás előtt mikor lakott utoljára lakásban? Nyolc hónapja vagyunk a programban- Nagyon jól telt el ez a nyolc hónap. Pont a romos házban voltunk, a sínek mellett, a MÁV-nak az egyik elhagyott épületében húztuk meg magunkat. Nem volt ajtó, nem volt ablak, már úgy értem, hogy nyitva volt az ajtó, ablak. Keret úgy volt. Fölül nyitott, ahogy a Jóisten megáldotta a természetet, potyogott be, eső, szél, hó, minden. A madarak is néha bejöttek, olyan kedvesek voltak. Volt egy csókánk, és az reggelente bejött hozzánk, és elkezdett trillázni, illetve előadta a kis műsorát, a zenei szimfonikus kis hangszerével. (Nevet) Akkor tudtuk, hogy a franc vigye el, megint hideg lesz. Előre megmondta, milyen idő lesz, olyan aranyos volt. Meg jöttek, jártak be hozzánk kutyák, macskák, kóbor kutyák. Lopkodták a kis ennivalónkat, de nem sajnáltuk. Nem sajnáltuk, ők is ugyanolyan szerencsétlenek, mint mi. A macska az más, a macska az házban van, házból jön ki. Azt, ha lop, azt elkergetjük. De a kutya az más. Az, ha kint van az utcán, az azért lop, mert kint van az utcán. Honnan tudtak erről a programról? Szóval ott voltunk kint, és jártak ki hozzánk a … hogy is hívják? Szociális munkások, a készenlétisek, vagy hogy is hívják őket. És ők mondták… és úgy mentünk oda a Gabrielláékhoz a Dózsa György útra, és először adtak igazolást, hogy mettől- meddig vagyunk kint az utcán. Szóval a Kürt utcaiak járták a hajléktalanokat, olyanokat, akik tényleg kint vannak az utcán. Nemcsak a szájukkal, meg nem szállón vannak, nem futtatják magukat, hogy „jól van, mi most kint élünk az utcán” – mert valahol azért büszkeség is, hogy az ember talpon tud maradni. Jöttek, és „Miklós, szükségük van
19
-
-
-
-
valamire?” „Á, nem köszönöm szépen… úúú, ott látok egy takarót, nem tudnák ideadni?” (nevet) persze, hogy elkértük, meg kértünk egy kis teát, ha volt. Aranyosak voltak, nagyon kedvesek, és nagyon-nagyon jóindulatúak voltak. Annyira őszinte, tiszta szívű emberek. Ez egy olyan hivatás, amit akárki nem csinál. Ha egy gonosz embert megpróbálnának rávenni arra - vagy egy kapzsit – hogy ezt a munkát végezze, egy napnál tovább nem tudná. Én annyira tisztelem őket, hogy … nekem ez magas, hogy ennyi sok rossz ember között, olyan jó látni, olyan üdítő látni ilyen rendes embereket. Soha nem éltem át ilyet. Soha. Nagyon jó érzés volt látni, hogy odajöttek, érdeklődtek, nem-e fáj valami, nem-e kell valami orvosság, nem-e kell valami kis segítség, vagy valami. Mindig azt mondtuk, hogy nem kell. Hát most akaszkodjunk rájuk? Milyen dolog ez? Gyertyát kaptunk – mondja Etelka – Igen, gyertyát, az tényleg nagyon fontos volt. Ágyneműt kaptunk, ha nem volt párnánk. Egyszer úgy kaptunk valamit tőlük, hogy letettek oda egy kosarat gyümölccsel. Mi beszélgettünk a környéken a környékbeliekkel. Szerettek minket, mert nem jártunk oda lopni, nem részegeskedtünk, nem kiabáltunk, nem veszekedtünk, nem feltűnősködtünk, nem hoztunk rájuk szégyent, meg nem voltunk tetvesek, nem voltunk bolhások. Tisztán tartottunk magunk körül mindent, úgy, mint ezt itt (mutat körbe a lakásra). Meg mindennap mentünk fürdeni. Ezt megmondják amúgy a Kürtösök, a Dózsások is. És csíptek bennünket a környékbeliek is, elbeszélgettek velünk, és néha, néha ők is adtak nekünk valamit. Nem azért mert kértünk. „Ne haragudjanak, nem sértjük meg magukat, ha adunk valamit?” - kérdezték. „Hát persze, hogyne” – néz Miklós Etelkára – mindig ő az első az ilyenben. Szóval azt is ők hozták. Egy kosárban gyümölcsöt, pont március felé. Március felé volt, Etelka? Igen, igen, igen. Nagyon vitaminéhségben voltunk. Nagyon hiányzott már a vitamin. És azt hittük, hogy az egyik csóka volt az, mert ígérte nekünk, hogy hoz majd egy kis tüzelőfát nekünk. Hozott is, azt hiszem, kaját ígért. Kaját ígért, és azt már nem hozta. És azt hittük, hogy ez az. Hát mondjuk, ha holnap találkozunk az öreggel, megköszönjük neki. Nem találkoztunk az öreggel, hanem valami négy nap múlva kiderült, hogy a Kürtből hozták ki nekünk. Ők jöttek ki szólni nekünk, hogy van egy program. Ja, igen! – kiált fel Miklós – mondták, hogy van ez a Széchenyi program, kijöttek egy ilyen kis mikrobusszal, amivel jártak mindenhová. És megszólítottak bennünket: „Figyeljenek, Etelka, Miklós, van egy ilyen lehetőség, lehet, hogy jobbá tehetik az életüket, ez egy kormányprogram, úgy hívják, hogy Széchenyi Program, a hajléktalanokat segíti lakáshoz.” Lakáshoz?! Lesz lakásunk?! No és akkor szépen így megbeszéltük a dolgokat, hogy menjünk be, itt intézkedjünk, ott intézkedjünk, és ezzel vegyük fel a kapcsolatot. És akkor olyan három hét múlva már bent voltunk a Dózsánál, megbeszéltünk mindent. És akkor én el sem hittem. Megmondtam az Etelkának: „Etelka, ne haragudj, de én nem hiszek nekik!” Annyiszor becsaptak már minket, én nem tudok ebben hinni. Szóval így jártunk fel a Dózsára, már harmadik hete, hogy megbeszéljük ezeket a dolgokat. Mert ők már néztek nekünk helyeket. Meg nekünk is mondták, hogy nézzünk albérleteket interneten. Annyi pénzünk mindig volt, hogy beüljünk egy internetes kávézóba, és keressünk olcsó bérlakásokat. Szóval… nagyon-nagyon tündérek voltak. Én csak azt hittem, hogy csak azért csinálják, mert kiadták nekik utasításba, és akkor úgy tessék-lássék megpróbálják, és a végén majd azt
20
-
-
-
mondják: „Hát Miklós nézze, megpróbáltuk, de sajnos nem sikerült, de azért fel a fejjel, továbbra is előre az úton!”, ahogy a kommunisták mondani szokták. E: De nem így volt. M: Nem így volt.– Ők, ők, hogy is mondjam, 100 százalékosan mellettünk voltak. E: Le a kalappal. M: De nem – hogy mondjam – ők nem ígérgettek, hogy döngették a mellüket, és nagy hanggal mondták volna, hogy ez lesz, az lesz, amaz lesz. Hanem csendben, nyugodtan, szerényen tették a dolgukat. Becsületesen. Becsületesen. Egy becsületes ember, egy tiszta ember így gondolkodik, és így is viselkedik. Nem a szájával, hanem a tetteivel határozza meg saját magát. Az, hogy az ember megtanulja őket tisztelni. És én megtanultam őket tisztelni. Én nagyon rossz véleménnyel voltam róluk először, igaz, Etelka? Hát nem nagyon rossz, hanem bizalmatlan voltam velük. És azt gondoltam, hogy rengeteg mocskos ember megfordul ott, hozzánk hasonló, és kénytelenek őrajtuk eligazodni, és majd hozzájuk hasonlítanak minket, úgy is fognak bánni velünk, nem fognak segíteni, meg lekakálnak minket – már bocsánat, hogy ezt mondom. És úgy tervezgettük a jövőnket, hogy ez nem fog sikerülni, nekünk úgy kell átvészelni a telet, meg a rossz időszakokat, meg mindent, hogy nélkülük. És akkor jött a meglepetés, hogy mégis van albérlet, menjünk el, nézzük meg, és ha tetszik önöknek, akkor befejezzük a keresést, és akkor beköltözünk. E: Hát nem hittem el! –Azt mondták, hogy szombaton költözhetünk délután. El is mentünk, megnéztük, és akkor azt mondtam, hogy ilyen nincs. És mégis – mondom én nevetve. E: És mégis! –És a Gabriella, meg ott mindenki ott a Dózsán olyan rendesek hozzánk, hogy az lehetetlen. Senki nem voltak ilyen rendesek hozzánk, mint ők. Komolyan mondom. A Kürt utcaisak, meg a Dózsások. Az embernek a saját gyermeke, saját apja, anyja, testvérei nem volt ilyen hozzánk soha. Mindenhonnét csak elzavartak minket, bántottak, lenéztek, de ők… egyszerűen nem, elfogadnak bennünket olyannak, amilyenek vagyunk. Szociális munkásokkal életük során mikor kerültek kapcsolatba? E: Én legelőször 14 évesen, a Kürt utcán. Mert onnét igazolták visszamenőleg … Igen, igazolást kaptam, hogy mennyi ideje vagyok hajléktalan, tizenvalahány éve… M: Igen, a volt ura mocskoskodott vele. Az kirakta az utcára, elvette a pénzét, a gyerekei elől ellopta a pénzét. És Miklós, Ön mikor került kapcsolatba szociális munkásokkal? M: Olyan nyolc éve körülbelül, de érdemben úgy öt-hat éve. E: Hat, mióta velem vagy. M: Nem tudom, úgy összemosódnak bennem a dolgok. A Kürt utcába jártam én már régebben is, kaptam ilyen kis igazolványt, hogy hajléktalan vagyok. Amikor még nem volt hol aludni, amikor egyedül voltam, amikor Etelkát még nem ismertem. De… nem tudom, homályosan emlékszem. Én igyekszem ezeket a dolgokat szépen kitakarítani az emlékeim közül. Ez olyan, mint mikor sráckoromban egyszer elmentem pecázni a Dunára. Elloptam egy csónakot. Már nem elloptam, csak a lánc csak úgy rá volt rakva, nem volt rendesen kiláncolva, hát elloptam. Beeveztem vele a Duna közepére – volt egy gagyi kis botom – és elkezdtem pecázni. És mire észbe kaptam, beborult az ég, de annyira sötét lett, mint egy horrorfilmben. És elkezdett zuhogni, meg szakadni a jégeső. Annyira keményen, hogy beszakította a fejemet, az arcomat, csupa vér voltam. Megijedtem, elkezdtem kiabálni, hogy segítség, segítség, és belázasodtam. A félelemtől. Ilyet én még nem is hallottam – már így később. Nem tudom, hogy kerültem ki a partra. Nem tudom, hogy kerültem haza – már a nevelőszüleimhez. Elfelejtettem mindent. Kitörlődött mindent. Meg állítólag volt olyan, hogy
21
-
nevelőanyám kukoricát főzött, és én emberkedtem állítólag. Állítólag segíteni akartam megemelni a tűzhelyről az edényt, aztán lerakom. Nem tudom, hogy mit akartam, és a végén magamra öntöttem. Nem emlékszem a kórházra. Miért van ez? Volt több ilyen dolgom is. Hogy is mondjam, a legszebb dolgaim onnan vannak, Őrbottyánból. A legrosszabbak meg saját hülyeségemből. De most, hogy is mondjam – mióta kaptunk egy ilyen lehetőséget – tulajdonképpen nem az államtól kaptuk. Mert imádkoztunk mi az Etelkával nagyon sokat. Hogy gyógyítson meg minket, hogy tegye jobbá az életünket, a Csibészkének legyen hosszabb élete. És akkor beállítanak egyik nap a Kürtösök, és mondják ezt a lehetőséget. Hát mi ez, ha nem az Istennek a segítsége. Természetesen a Kürtösök segítettek, természetesen a Dózsások, természetesen a Széchenyi Terv. De most ez olyan dolog, hogy, hogy, hogy… aki hisz, az tudja, hogy mindent meg lehet ilyennek magyarázni, és mindennek az ellenkezőjét is ugyanígy lehet állítani –Isten akaratának tulajdonítani. … Őszintén megmondom, mikor sráckoromban iskolába jártam, sok jó embert ismertem, tényleg sokat. Őrbottyánban nagyon sok jó ember van. Ott élnek ilyen emberek. Ott az ember oda tud menni a szomszédjához, el tud vele beszélgetni. Hát tudják azt mondani, hogy beteg volt a kiskutyájuk, meg mindenfélét. Volt egy vadász a szomszédunkban, Krausz bácsi. Ő igazi vadász volt. Sokszor vitt haza az erdőből árva állatocskákat, őzikét, kis vaddisznót, nyulat, akinek meghaltak a szülei. És úgy szaladgáltak a kertben a foxikkal, vadászkutyákkal együtt, és nem bántották a kutyák az állatokat. És mondja nekem a Krausz Géza bácsi: „Miki, gyere be barátkozni az őzikével!” Arra volt kíváncsi, hogy milyen lélek van bennem, hogy az állatok, a vadállatok tudnak-e velem barátkozni. Én nem hajoltam le hozzájuk, én nem mentem oda hozzájuk. Leültem törökülésben, behunytam a szemem, és vártam. És odajöttek. Először a kis nedves orrukkal így szaglásztak, csiklandozott, meg hideg volt. Lassan kinyitottam a szemem, és láttam, hogy ott van körülöttem mind a három kis őzike. Nagyon veszélyesek ám az őzek. Olyan patájuk van, hogy beszakítják az embernek a mellkasát. De én nem féltem tőlük. Én nem láttam semmit, csak a puha kis pofijukat, a bársonyos kis szőrüket, meg a szép kis szemüket. Nagyon édesek voltak. És ők vadállatok voltak, de nagyon szelídek. A foxi meg odajött és ugrált rám. Ismertem én őt már régen. Amikor nevelőapám veszekedett velünk, kiabált, és jöttek fel ezek a régi dolgok, a háborús dolgok. Olyankor mindig elment a kocsmába, hogy el tudja felejteni. Szívből sajnálom azt az embert. Egy áldott jó embert tönkre vágott a világháború. Szóval veszekedett velünk. Engem lehordott mindenféle mocskos, büdös cigánynak. A szomszéd mondja így fejcsóválva, de láttam rajta, hogy tényleg jóindulattal: „Na mi van Mikikém, már megint elszaporodtak a cigányok Őrbottyánban?” (nevet) Azt én vagyok az egyedüli cigány Őrbottyánban. Hát mondom én ott arany embereket ismertem, nagyon jó embereket. Nagyon sokszor voltam én ott magányos, de mégsem éreztem magam magányosan. Lementem a Duna-partra. Elmentem egyedül pecázni, volt egy kutyánk Mackó, farkaskutya. Végigmentem vele az utcán. A legkeményebb kutyák elhalkultak. Pedig nem szólt semmit. Csak végigment az utcán. Benne lehetett a farkas vér. Na az ő óljában jártam sokszor. Pici voltam, mesélték a nevelőszüleim, felmásztam a hátára, és a két fülébe kapaszkodtam. Ő meg röhögött rajtam, vigyorgott. Nem akart egyszer sem lerázni. Nagyon vigyázott rám. Nem próbált élete során, valamilyen állatokkal kapcsolatos munkát találni? De jó lenne, Istenem, de jó lenne! – sóhajtja Most van munkája?
22
-
Nincs. Ha hívnak, megyek. Hát a volt osztálytársaim, azok voltak a kialakult baráti köröm. Hát baráti? No szóval szólnak, ha akármi bajuk van a géppel. Halál kékség, akarom mondani kék halál, meg nem tudnak mit kezdeni a hardverrel.
Most Etelkához fordulok: - És Etelkának van munkája? - Igen. - Micsoda? - Én dolgoztam, önkéntes munkában, a Dózsában bent. Sajnos levették rólam a nyugdíjat, a szociális nyugdíjat, azért mert nem jó papírt kaptam az idegorvosomtól. Valahogy új doktornő van, és nem vagyok neki szimpatikus szerintem. Most kapjuk azt a szociális segélyt, 22.800, de az nagyon kevés. Nem tudom, hogy ez után mi lesz 4 hónap után. - Az albérlet mennyibe kerül? - E: Nyolcvan . - M: Igen, nyolcvan –. Ennyiért nem vettük volna ki. - E: Rezsivel, mindennel együtt nyolcvan. Hogy ezután mi lesz, nyolc hónap után? Teszem le a pénzt a huszonkétezernyolcat, de minek? - M: Azt tervezik, hogy én is beteg vagyok, leszázalékoltatom magam, és akkor az én pénzemet is hozzá tudjuk tenni. De hát az még majdnem egy év, míg elintézik. - E: Járunk a munkaközvetítőhöz, mert aktívat1 kapok, március ötödikével kell mennem. Mindketten megyünk, de csak én kapok pénzt. Ő majd csak novemberre kapja meg az aktív segélyt. - M: Engem nem fognak lenyugdíjaztatni. Mert az Etelka is százszorosan megérdemelné a nyugdíjaztatást, és nem kapott, úgyhogy én ebben nem is reménykedhetek, hogy megkapom. De ezt a létmütyürt meg fogom kapni. - De hát abból nem lehet fenntartani albérletet. - M: Ezt nem, – ezt mi nem bírnánk. Vannak azok a kaució nélküli olcsóbb albérletek, ahová már mehetnénk, csakhogy kutyával nem mehetünk akárhová. Úgy, mint ahogy idáig voltunk, azért nem mehetünk albérletbe, mert kutyával nem engednek. - És amúgy hogy telnek a hétköznapjaik. Mivel telnek ki a napjaik? - E: Orvoshoz járunk, nagyon sokszor járunk orvoshoz. - M: Nekem volt egy hererákom, azóta volt egy prosztatarákom is, ráment a másik oldalra. Úgyhogy most van egy jobboldali hererák gyanúm, és van prosztatarákom. Rengeteg lyuk van itt rajtam (mutat a hasára) ezt nem tudom, minek hívják, mindig elfelejtem. - Sérv. - M: Igen, sérv. Úgy hívják, hogy jobboldali nyitott sérvkapu. - E: Én ezeket a gyógyszereket szedem – hoz egy szatyrot Etelka tele gyógyszeresdobozokkal – de ez még csak a töredvénye. - M: Töredéke, Etelka, töredéke. - E: Még el kell mennem az orvoshoz, mert epilepsziás is vagyok. Eléggé gyakran rámjön. - M: Agylágyulása is van. A cukrosoknak szokott ennyi gyógyszere lenni. - Önnek van gyereke egyébként? – kérdezem Miklóstól. - M: Hát van valahol…(mosolyog) - E: Van egy neki, mert ráírt, hogy van egy gyereke. - M: Nem, nem az én gyerekem. 1
aktív korúak ellátása
23
-
-
-
-
-
-
-
E: De a tiéd! Gyerektartást is kellet volna fizetni, megtaláltam a papírt. Áá, nem. Ez elég bonyolult…. E: Nekem van négy – vágja félbe Etelka – a lányom az húsz éves, a fiam az tizenhét, a másik tizenöt, a Dzseni meg tizenkettő.Dzseni most kórházban van, tüdőszanatóriumban, a Gabika a XI. kerületben van az intézetben. A Marika Cegléden van a Nándorral, mert, hogy is mondjam, van neki egy barátja, és ott lakik. A Róbert meg a nevelőszülőknél van. Mind a hárman ott voltak: Marika, Gabika meg Róbert, csak a Gabikát felhozatták Pestre, a Marika az elment, mert betöltötte a 18 évet, a Róbert ottmaradt. A Dzseni meg kórházban van, amióta megszületett, nem tud járni jóformán. Itt egy luk van neki (mutat a nyakára), ott veszi a levegőt, pépes kaját tud enni csak, meg ilyenek. Kint az utcán szültem meg, mert ott voltam az utcán vele terhes. És nem ettem rendesen, meg ilyesmi, és koraszülött lett, és beteg voltam, sokszor megfáztam. A híd alatt szültem meg. Ön hol nőtt föl? – kérdezem Etelkától – Budapesten? Igen, a családomnál, de voltam intézetben, de nagyon kicsinek. Kihoztak, de mennyi voltam? Nem tudom, 13-14 éves koromig az utcán éltem. Kéregetni küldtek, meg ilyesmi. Meg elzavartak. Gyerekem született, azokat lenézték, lejárták. M: A saját családja! Volt, amit már saját szememmel láttam. E: Ha nem vittem pénzt, akkor megvertek. Ha nem jött össze annyi, ha nem adtak annyi pénzt, mint amennyit kellett volna. Abban az időben még csak két forintokat adtak, és hogyha nem vittem mondjuk száz forintot, akkor megvertek, hogy biztos ennivalót vettem magamnak, elsütiztem, meg ilyeneket gondoltak. Pedig nem igaz. Néztem a kajákat, de nem vettem meg. Amit kaptam pénzt, azokból nem vettem el, mert tudtam, hogy nem szabad, mert kapok érte. Így elküldték a bátyámat velem, hogy nézze, hogy én elköltök valamit abból a pénzből, vagy nem. De hát nem költöttem el semmit, mert megvertek volna. Csak néztem a süteményeket. Volt, aki vett nekem süteményt, de azt is inkább hazavittem nekik … nehogy gondok legyenek. Engem nagyon csúnyán neveltek. Elhoztak a nevelőszülőktől. Nem is tudom, hány évesen voltam ott. Olyan óvodás is lehettem, meg nyolc is lehettem. Elhoztak onnan. A férjét hogy ismerte meg? Unokatestvérem volt. Ő már meghalt, hál’Istennek. Nagyon szemtelen volt. Anyukám adott hozzá. Meg akart tőlem szabadulni. Hogy miért, azt nem tudom. Pedig normálisan viselkedtem. Amit kéregettem pénzt, odaadtam, meg ilyesmi. Segítettem. Gond nem volt velem, de akkor is férjhez adtak. Hány évesen adták férjhez? Tizennégy. Olyan tizenhárom-tizennégy éves korom óta vagyok hajléktalan. Azóta mindig elzavartak az utcára. Ha vettem a volt férjemnél egy ruhát, akkor leöntötték felmosóvízzel. Rámöntötték azt a vizet. Igen. Kaptam egy jó ruhát és a húgom levetett ruháját – amikor mentünk iskolába – azt vettem fel. M: No és még én panaszkodom a sorsomra. Nagyon gonosz testvérei vannak, nagyon gonoszok. E: Apám is az volt. Ha anyám megkérte apámat, hogy vegyen egy kiló kenyeret, anyámnak ki kellettett azt fizetnie, meg kellettett azt vennie. Vissza kellett neki adnia azt a pénzt. Apámnak be kelletett menni a kórházba, mert kihányta a tüdejét. Egy hétfői napon kellett bemenni a kórházba aznap hozzá, és meg is halt. No most, hogy vasárnap nem tudott Anyu bemenni hozzá, anyám engem okolt, mert hogy nem tudtam annyi pénzt bevinni a kéregetésből. Így nem tudott hozzá bemenni a János Kórházba, hogy vihessen be neki valamit. De nem én voltam a hibás. M: Hogy lehettél volna te a hibás? Hát ő nem azért halt meg, mert te akkor nem vittél haza elég pénzt, hanem azért halt meg, mert a Jóisten így verte meg a mocskosságáért.
24
-
-
-
-
-
-
E: De úgy megverte… és hazajött anyám egy hétfői napon: „Te vagy a hibás, hogy apád meghalt!” akkor lehettem 11 éves. Mert hogy én nem vittem pénzt. Engem küldtek csak kéregetni, egyedül. A többiek azok nagy ízével nevelkedtek. Nagy kedvencek voltak. A Bátyám nem volt kedvenc, de a húgom, meg a nővérem volt a kedvenc. És miből éltek a kéregetésen kívül? E: Anyám az kapott valami pénzt, meg dolgozott. Igen, így tartottuk el magunkat. A Széchenyi fürdőben dolgozott, meg a Róbert kórházban volt ápolónő. És hogy laktak? Hol éltek? Milyen lakásban? Laktunk először vidéken, Tyukodon. Ott volt az a „C” lakás, onnét felköltöztünk. Én a huszadik kerületben születtem, és a XIII. kerületbe költöztünk, apám testvéréhez, volt egy lakása, egy szoba-konyha. Azután feltörtek egy lakást a XIII. kerületben, ott is egy szoba-konyha volt. Aztán kapott anyám egy lakást a VI. kerületben, utána ezeket lecserélgette. A VIII. kerületbe kerültünk, ott volt egy három szobás lakás, - ugye Miki – és azt a nővérem elgépezte. Nem írt anyám semmilyen papírt, hogy kire hagyja. De hát úgy volt, hogy jól van, Jucinak is joga van ahhoz a lakáshoz. Oké, rendben van. Nekem meg a bátyámnak nincsen jogunk hozzá. Amit kapott, az összes pénzt, abból adott a húgomnak belőle, a többit mindet elgépezte. Így ő most az erdőben lakik. A húgomnak van lakása a huszadik kerületben. M: Azt is simlizte…. E: Igen, a testvérektől, Zolitól. Megkérdezhetem, hány éves? E: Negyven. Nem így néztem ki egyébként. Börtönben is ültem. Sokat begyógyszereztem. Így ugye mondták nekem, hogy beszélgessek. Be voltam gyógyszerezve, ilyenkor azt csináltam nekik, amit mondtak. Leültem és beszélgettem. De én nem tudtam, hogy ki akarják rabolni. Csak azt nem mondtam, hogy be voltam gyógyszerezve. Mondtam, én nem tudtam, hogy ki akarják rabolni. Mondták, hogy beszélgessek, én meg beszélgettem. Erre meg elvittek, leültettek leütéses rablásért. Én kaptam hét évet, az Imi kilencet, a Béci nyolcat. Így kijöttem a börtönből, és úgy jöttem össze a Mikivel, 2008-ban. Majdnem hat évet voltam bent. Hetet kaptam, de lement belőle. M: Úgy bevolt állva, hogy azt sem tudta, ki kivel volt. –Mesélték, hogy begyalogolt az autók közé a forgalomba, és így kerülgették az autók. E: Én megálltam ott az út közepén, néztem mit csinálnak, miért csinálják? M: Én most ezen görcsölök. Mert ezért kerültünk mi sokszor bajba, mert akárhányszor a testvéréhez mentünk, őt begyógyszerezték. Hogy ki tudják őt rabolni, el tudják tőle venni a telefonját, a pénzét, dolgait, ruháit. Mert én mindig őrült jó holmikat tudtam neki szerezni. Vettem neki jó telefonokat, és azt mind el akarták venni tőle. Tőlem loptak el komoly számítógépeket, komoly pénzeket loptak el, és tőle mindent elloptak. És most azon görcsölök, hogy ne tudják meg, hogy itt lakunk, ne tudjanak a nyomunkra akadni, ne tudjanak szemtelenkedni, felejtsenek el minket. Mi nem akarunk velük többé kapcsolatba kerülni. Az én mocskos testvéreimet is megszégyenítik. E: Nagyon trehányak. Engem egy ilyen kis sarokban altattak rongyokon, odadobták nekem a papírt a sarokba. De még a borosüvegeket is odatették oda a sarokba. Eltakarítottam onnét. De ha aludtam odadobták. Meg bekentek, szőrtelenítő krémmel, a hajamat. M: Azért, mert a hugának nincsen ilyen haja. E: Így, iderakták a halántékomra, mindjárt megmutatom azt a képet. Ide meg ide rakták a szemöldökömre, meg cigit adtak a számba, mikor aludtam.
25
-
-
-
-
-
-
-
M: Ezek ilyenek, ezek ilyen elmebetegek. E: A szemöldökömet a börtönben tetoválták ki nekem. Még jó, hogy ki van tetoválva nekem. Meg is mutatom azt a fényképet, ahol így bekenték közben. Egy pillanat, így (keres a mobilja képei között) itt lesz a fényképek között. Addig Miklós, öntől kérdeznék. Miben kapnak segítséget a szociális munkásoktól, a mindennapi élet során? M: Mostanában nem. De ha szólnánk, mennénk hozzájuk, villámgyorsan azonnal segítenének. Kapunk ilyen étkezési utalványokat. Nagyon sokat kaptunk, az hatalmas nagy segítség. Akkor kellett volna nekünk összeszedni magunkat, félretenni, hogy lehessen később albérletre elegendő alapunk. Ott szúrtuk el, pontosabban az tett nekik keresztbe, hogy elment a testvéreihez, amikor összevesztünk, és begyógyszerezték, és elvettek tőle mindent. A ruhát, a telefonját, a pénzét, a lehetőségeit, amit összegyűjtöttünk mindent, mindent, mindent. Azt elvitte magával, mindet? M: Igen. Én úgy voltam vele, hogy az nem az enyém, nem én kaptam, semmi közöm hozzá. Már a dolgaihoz. Szóval én nem voltam soha olyan, hogy visszaköveteljek valamit, vagy kérjek. Az az övé. Az az ő ajándéka, az ő holmija. Én tudtam, hogyha ő odamegy, akkor annak lőttek. Mikor találkozott Etelka a testvéreivel utoljára? M: Most már több, mint egy éve. Amikor a romos házban laktunk utoljára, akkor. Kicsit visszaugrok a kérdésekhez. Ön tanult valamit? – kérdezem Etelkától E: Nyolc osztályom van meg csak. És valamilyen tanfolyamon vett már részt? E: Nem, még sosem. Szeretnék munkahelyet nézni, nyolc órás hosszásat. Olyat, amit jól meg is fizetnek, és bent vagyok, nem kint az utcán. És ha az epilepszia rám jön vagy valami, akkor rögtön mentőt tudjanak hívni, vagy valami. Korábban takarítottam… meg egy gyárban is dolgoztam. De nem sokat dolgoztam. Ezért nincsenek meg az éveim. Kaptam 25.600-as nyugdíjat. Az alapnyugdíjat. M: Képzések meg ilyen OKJ-s dolgok engem is érdekelnének tulajdonképpen, de olyan, amibe tényleg érdemes, amiben ki is tudom használni magam. Nemcsak papíron, és akkor azt csinálják vele, amit a vécében szokás. Arra nincs szükségem, az nem érdekel. Az albérleti támogatásuk ugye 40-40 ezer forint fejenként? M: Igen. Mi ehhez nem nyúlhatunk hozzá, ez el van különítve erre a lakásra. Ez az ő dolguk. Hálás köszönet, azért hogy itt lehetünk. E: Emellé kapunk 22.800-at, meg ami még a munkából bejön. Ebből hogyan tudnak gazdálkodni? M: Vékonyan, nagyon vékonyan. E: Van úgy, hogy nem is eszünk. M: Más családok panaszkodnak, hogy 140.000 forintból épphogy csak a létminimum alatt élnek. Mi boldogak volnánk, ha 140.000 forintból élhetnénk. E: Kaját abból a huszonkétezerből tudunk venni. De most azt le fogom rakni, nem érdekel, hogy nem lesz kaja. Mert albérlet kell. Nem akarunk megint kint lenni az utcán. Ebben tudnak valami segítséget nyújtani a szociális munkások, hogy valamilyen munkához jussanak? Vagy most inkább az egészségi állapot ezt hátráltatja? M: Igen. Ő is le van rokkanva, én is. Nekünk segítenek. Rengeteg ilyen lehetőségük van, hogy csökkent munkaképességűeket is tudnának foglalkoztatni, de ahhoz meg az kéne, hogy én tisztázzam a saját dolgaimat. Az övét is tisztázni kell. Elmehetnénk
26
-
-
-
-
-
-
addig dolgozni, de akkor meg saját magunkkal szúrnánk ki, mert akkor ő meg nem kapná meg a pénzét, én meg nem tudnám az egészségügyi dolgaimat rendezni. Hol tart ez most? M: Döcög, döcög…. Mert az én papírjaim kint vannak Békásmegyeren, és egyszerűen nincs rá alkalmam, hogy kiszaladjak a volt orvosnőhöz, hogy elkérjem a papírjaimat. De hát ez tíz évvel ezelőtt volt, már nem is biztos, hogy ugyanaz a doktornő van. Lehet, hogy nem is kapom meg…Már telefonáltam is, mert régóta akarom. A mostani orvos, akivel már szó volt róla, hogy áttesz engem – ő is mondta, hogy menjünk és intézzük. De ugyanakkor ő is mondta, hogy elkéri az adataimat, számítógépen keresztül, meg felkéri postán keresztül is, hogy adják meg neki. De idáig semmi. Nem találtuk meg, pedig nagyon jó orvos, Békásmegyeren őt tartják a legjobbnak: Koros Melinda. Elméletben ott van még a rendelője. A táblája is ott van, az elérhetősége is ott van, a nyitvatartása is ott van. Minden. A netes elérhetősége. És mégis nem. E: Én vállalnék munkát, csak benti munkát, mert jó lenne az a pénz igazság szerint. Mert huszonkétezer forint az semmi. Jóformán alig eszünk. M: Én annyiból féltem őt, hogy elég beteges. A családja, az anyja tüdőrákban halt meg. Az apja szintén, az szinte kiköpte a tüdejét, annyira benne volt már. Az ő szüleinek a szülei is hasonló dologban lehettek benne, tehát ez öröklődik folyton. Az ő testvérei is ebbe vannak benne. E: Őneki le van fagyasztva, ugye? M: Le van meszesítve. Én még nem hallottam erről az eljárásról. Beszéltem kórházakban arról, hogy le van meszesítve egy ismerősömnek a tüdeje. Erre azt mondták, hogy hummbukk az egész. Ő fertőz továbbra is, mert ilyen nincs, hogy le van meszesítve. A meszesítés az egy merev dolog. Na, most ha ő köhög egyet, a mész elszakad, elreped, sérti a tüdejét. A tüdő tele van ilyen buborékokkal, meg mit tudom én mikkel. Ott van egy köhögés, és az fogja megfullasztani, abban fogja megfojtani. Hihetetlen dolog ez a meszesedés. E: Attól rettegek egyfolytában, éjszaka is, ezért nem alszom is, hogy na, két hónap múlva megyünk ki az az utcára. M: Igen. Sajnos mire a leszázalékolással lehetne valamit kezdeni – az egy év múlva lesz meg – akkor mi már az utcán leszünk. E: Májustól már az utcán leszünk. M: Amikor a legkritikusabb idő volt, amikor tehettünk volna félre pénzt – pont az az idő esett ki az életünkből, amikor ott voltál a testvérednél, amikor elvették a telefonodat, elvették a pénzedet, elvettek MINDENT. Én nem voltam ott. Mert ő mindig ezt csinálja: bedrogozzák a testvérei, begyógyszerezik, és akkor otthagy engem. Faképnél hagy engem. Összeveszik velem. Más is összeveszik, de ő komolyan is veszi. És ő olyankor úgy van, hogy neki csak egy dolog van, a testvére. És olyankor megy oda, bedrogozzák. E: A Kártyáról is elveszik a pénzt. A közgyógyomat. M: Én meg rájuk kiabáltam nagyon sokszor, hogy aljas gazemberek. Magyarázom neki, hogy ezek nem a testvéreid, hagyd ott őket. És nem akarta otthagyni őket. Többször, többször – százszor, ezerszer - végig kellett neki esni ezen, hogy többször, újból és újból átélje, hogy neki nincsenek testvérei, ezek gazemberek. Neki mindig meg kellett erről győződni, mert annyira jóhiszemű, annyira bizalmat ad mindig az embereknek. Megelőlegezi, meg annyira szeretné, hogy a testvérei lennének, annyira szeretne jó lenni hozzájuk. De egy kígyóhoz nem lehet jónak lenni. Ezek olyanok, mint a vipera. Ezek olyanok, hogy aki körülöttük van, mindenkibe belemarnak. Egy viperát felnevelhet az ember kicsi kora óta, de az mindig belé fog marni. Etelka, az élete során volt-e olyan ember, akire azt mondja, hogy jó volt önhöz?
27
-
E: Igen, a Miki, a Gabriella, a Dórika, a Gergő, akkor a Kürt utcaiasak, meg a Dózsa György utcaiasak. M: Ugyanezt tudom mondani én is. E: no meg a Csibészke. M: azt nem lehet kihagyni, az ő szeretetét, nem lehet kihagyni. Hát köszönöm, hogy ezt mind elmondták. Tényleg nagy öröm ez. Én kívánom, hogy ahogy ehhez a lakáshoz hozzájutottak, úgy legyen folytatás is. Vegyék igénybe a segítséget, amit a szociális munkások tudnak nyújtani, meg ami adódik, és az orvosi papíroknak is járjanak utána. Ami még eszembe jutott Miklós hátha tud kezdeni valamit ezzel a gondolattal - Ha ennyire szereti az állatokat, kutyákat, akkor esetleg lehetne valami ilyen jellegű munkát keresni. Minden jót kívánok önöknek!
Kikapcsolom a diktafont. Még beszélgetünk a kutyamenhelyes témáról. Etelka kérdezi, hol lehet ilyen után érdeklődni. Miklós szerint ezt önkéntesek végzik. Felajánlják, lekísérnek, és egyúttal leviszik Csibészkét is. Lemegyünk lifttel. Végül egészen a metrómegállóig kísérnek el, a környék veszélyességére hivatkozva. Nagyon megköszönöm nekik. A metrómegállóban is minden jót kívánva egymásnak elköszönünk.
28
