HULLADÉKOK ÉS KEZELÉSÜK
4.3
Elhasznált elektronikai eszközök újrahasznosítása* Chrabák Péter, Ladányi Richárd Bay Zoltán Kutatási Alapítvány
Az elektronikai termékek gyártása napjainkra a legdinamikusabban fejlődő ipari ágazattá vált hazánkban. Ez a robbanásszerű fejlődés eredményezte a termékcsoportba tartozó egyes termékek rendkívül gyors elavulását, ezáltal a belőlük származó hulladékmennyiség évről évre való rohamosan növekedését. A probléma világ- és európai szinten is jelentős, megoldására az Európai Unió is jelentős erőfeszítéseket tesz. A robbanásszerű fejlődés az elektronikai termékek csoportján belül legjobban az információtechnológiai eszközök (számítógépek, irodatechnikai és kommunikációs eszközök) területén érvényesül, ahol a teljes elavulás ideje napjainkra egy - másfél évre csökkent. Az elavulási folyamatot tovább gyorsította az Y2K informatikai problémája, amelyet a legtöbb helyen a régi gépek lecserélésével oldottak meg. E termékcsoportnál a hulladékprobléma mennyiségi szempontból rendkívül jelentős. Tovább növeli a probléma súlyát, hogy az elektronikai termékekben nagy mennyiségben található veszélyes anyag, amely megnehezíti az ilyen jellegű hulladék lerakóban történő elhelyezését - a kis lerakókapacitás és a rendkívül magas lerakási ár miatt. A nagy mennyiségen és a veszélyes anyag tartalmon túl, e termékcsoport újrahasznosítása mellett szólnak a következő érvek: – a használt, de még működőképes, olcsó alkatrészekre meglévő piaci igény,
* Elhangzott: Országos Másodnyersanyag Hasznosító Konferencián, Sopron, 2003. nov. 5–7.
– az elektronikai termékek értékes anyagai, amelyek visszanyerhetők az alkatrészekből, – a termékek közötti hasonlóság (monitor–televízió, CD perifériák – CD lejátszók, másolók–faxok–nyomtatók), amely az újrahasznosítási technológiákat gazdaságos tevékenységgé teheti.
Jogszabályi háttér Európai Közösség Környezetvédelmi Főigazgatóságán elkészítették az elektromos és elektronikai (EE) termékekből származó hulladékok kezeléséről szóló irányelvet (WEEE - 2002/96/EK). (Továbbiakban weee direktíva) A weee direktíva szabályozza, illetve megköveteli a termékek – elkülönített gyűjtését, – kezelését, – feldolgozását. A direktíva egyaránt foglalkozik a magánháztartásokból származó, és a nem magánháztartásoknál keletkező EE hulladékok kezelésének finanszírozási kérdéseivel. A weee direktívában lefektetett legfontosabb, a tagállamok által teljesítendő kötelezettségek: Elkülönített gyűjtés – A magánháztartások, illetve a forgalmazók a termékeket térítésmentesen juttathassák vissza és ehhez a megfelelő begyűjtő rendszer rendelkezésre álljon. – A forgalmazók új termék értékesítésekor azonos mennyiségű, hasonló terméket visszavegyenek. – A begyűjtött termékek ellenőrzött kezelő létesítménybe kerüljenek. – 2006. december 31-re elérendő minimális különgyűjtési arány 4 kg/fő/év. Kezelés – A gyártók hozzanak létre kezelési rendszereket, amelyek nem hátráltatják az újrahasználatot vagy az újrahasznosítást. – Ilyen tevékenységet csak megfelelő engedéllyel rendelkezők folytathassanak. – A feldolgozási tevékenység lehet az EU-n kívül is.
Feldolgozás – A nagyméretű háztartási berendezések esetében a feldolgozás érje el az átlagtömeg 80%-át. – Ezek alkatrészeinek, anyagainak újrahasználati és újrahasznosítási aránya érje el a 75%-ot. – A kisebb háztartási gépek, szórakoztató elektronikai, információtechnológiai, és kommunikációs eszközök esetén a feldolgozás aránya legalább 60%-ot érjen el. – Ezek alkatrészeinek, anyagainak újrahasználati és újrahasznosítási aránya érje el az 50%-ot. Finanszírozás – A magánháztartásokból a termékeket térítésmentesen visszavegyék. – A gyűjtés, kezelés, feldolgozás költségeit a gyártók finanszírozzák. – A nem magánháztartásból származó termékek költségeiről a gyártónak és a felhasználónak közösen kell megállapodnia.
Magyarországi helyzet A magyar parlament által elfogadott törvény a hulladékgazdálkodásról (2000. évi XLIII. tv.) felhatalmazza a környezetvédelemért felelős minisztert, hogy az EE készülékek, illetve hulladékaik kezelésének részletes szabályait rendeletben szabályozza (a weee direktívával összhangban). A rendelet kidolgozása folyamatban van. Derogációs kérelem Magyarország Írországhoz és Görögországhoz hasonlóan kérte a weee direktíva 5. cikkelyének 5. pontjában leírt begyűjtési, illetve a 7. cikkely 2. pontjában meghatározott hasznosítási hányadok elérése határidejének 24 hónappal való kitolását. A magyar ipari és szolgáltatási szféra nagyrészt felkészületlen a recycling folyamatok megszervezésére, a műszaki–gazdasági koncepciók még önmagukban nem elegendők az EU-csatlakozás során előirt ilyen követelmények teljesítésére. Ugyanakkor megjelentek a feldolgozásban érdekelt külföldi multinacionális vállalatok és a kis- és közepes
hazai vállalkozások, valamint az alapanyag-feldolgozó szféra is felvevő piacként jelenik meg.
Az EU-országok gyakorlata Európában az EU-szabályozás megjelenése előtt Svédországban, Hollandiában, Belgiumban és a nem EU-tagállam Norvégiában és Svájcban már törvényi szabályozás alapján működtetik az elektronikai hulladékok kezelésével foglalkozó koordináló szervezetet, amely nem állami szervezet, hanem a gyártói felelősség alapján a gyártók közvetlenül a feldolgozási költségeket fizetik be eladott termékeik után az általuk létrehozott szervezetbe, amely gazdasági alapon működteti a teljes rendszert. A pár éves tapasztalat alapján a rendszer jól működik, amit a későbbiekben Magyarországon is megvalósíthatóan lehet alkalmazni. Az EE termékek vezető gyártói, az utóbbi időben – a fogyasztói viszszajelzés és az állami megszorítások hatására – már komolyan veszik a termékeikről használatuk utáni gondoskodás problémáit. Kutatásokat kezdeményeznek, termékeiknél fokozatosan próbálják bevezetni az újrafelhasználást és az újrahasznosítást elősegítő anyagokat és szétszerelést támogató konstrukciókat. Ezek hatására a most és a későbbiekben kikerülő legújabb termékeknél már kevesebb gondot okoz az elhasználódás utáni feldolgozás. A legnagyobb gyártók (Siemens, Philips, IBM, Nokia) maguk is kezdeményezik a feldolgozó rendszerek kialakítását, hiszen még marketingokok is befolyásolják őket, mert korlátozni szeretnék elhasznált termékeik „second hand” kereskedelembe kerülését. A kialakított feldolgozó rendszerek helyi, regionális és nemzeti tényezőktől függenek. Az alapanyagként szolgáló hulladékok a háztartások, intézmények elhasznált termékeiből és gyárak termelési selejtjeiből tevődik össze.
A begyűjtési stratégiák Az elhasznált termékek újrahasznosításának folyamatában a legkritikusabb pont a begyűjtés, mivel az elhasznált elektronikai termékek keletkezésének mértéke és üteme csak becsülhető. A gyűjtésnél forrásként jelentkezhetnek: – egyedi felhasználó helyek (pl. háztartás), – termékek nagyobb csoportját használatból kivonó gazdasági társaságok, vállalkozások, intézmények,
– technológiai hulladékot (gyártási selejt) is előállító termelő és szolgáltató vállalatok, – vegyes hulladék begyűjtéssel foglalkozó cégek szelektáltan megjelenített elektronikus elemeket tartalmazó hulladékai, – elektronikai termék forgalmazó és karbantartó cégek szervízhálózatának tagjai által begyűjtött, hulladéknak tekinthető egységei. Az elektronikai termékek jelentősebb mennyiségű begyűjtése elsősorban a nagyobb városokban lesz jellemző, az ott található nagyobb intézmények, gazdasági társaságok és vállalkozások, illetve a háztartások nagyobb száma miatt. Kisebb településeken csekélyebb mennyiségben várható ilyen jellegű hulladék, ezek begyűjtésének megszervezése bonyolultabb feladat, mint a nagyvárosok esetén, mert adott esetben nagyobb területet kell bejárni ugyanannyi hulladékmennyiségért. Az újrahasznosítást végző cégnek a begyűjtés optimális megtervezésén túlmenően nagy súlyt kell fektetnie a marketingre. Fontos a média eszközein keresztüli információszolgáltatás, a lakosság és a gazdasági szereplők tudatformálása, és a gazdasági ösztönző rendszer kiépítése a begyűjtés elősegítésére. Mindez elengedhetetlen feltétele egy jól működő rendszer létrehozásának. Háztartások Az elektronikai hulladékok mennyiségét tekintve a legfontosabb forrásoknak tekinthetők. A leselejtezett gépek nem koncentrálódnak egy intézményen, irodán belül. Az országos átlag szerint minden háztartásban van legalább egy televízió és kb. minden hetedik háztartásban számítógép. Ezek életciklusa jóval hosszabb, mint az irodákban használatos gépeké, így hulladékkénti jelentkezésük is kitolódik. Begyűjtési alternatívák: – a felhasználó új gép vásárlása esetén leadhatja a régit a kereskedőnél; – a régi gépet beadja egy kiskereskedésbe ellenérték fejében; – az elhasznált gépet egy központi helyen létesített átvevőhelyen leadja; – a régi gépet közvetlenül a feldolgozó üzem telephelyére szállítja; – kidobja a hulladéktároló edény mellé vagy lomtalanítás alkalmával. Azon alternatíva, miszerint a felhasználó elszállítja a régi gépét, illetve televízióját a feldolgozó telephelyére – a felhasználó oldaláról nézve nem tűnik túl bíztatónak. Magyarországon a környezetvédelem iránti
elhivatottságnak nincs olyan szerepe az emberek mindennapi életében, hogy az emberek bárminemű juttatás reményének hiányában elszállítsák használt gépeiket egy távolabbi telephelyre. Mindemellett az elszállítási hajlandóságot is ösztönzi, ha a régi gép leadása esetén a fogyasztó kedvezményt kap az új gép vásárlásakor. Vállalatok, intézmények Az egy időben egy helyen begyűjthető hulladékok nagy mennyisége miatt a begyűjtés sokkal egyszerűbbé és gazdaságosabbá válik, mint az előbb tárgyalt esetben. Ugyanakkor az újrahasznosítást végző cégnek, az állami támogatás jelenlegi hiánya miatt, egyelőre egyedül kell valamilyen ösztönző ötlettel előállni, és finanszírozni azt a későbbi haszon reményében. Begyűjtési alternatívák: – az ügyfél a régi gépekért cserébe az újak vásárlása esetén azokból árengedményt kap; – az ügyféltől új gépek vásárlása esetén elszállítja az elhasználódott gépeket; – a feldolgozó cég nem tud értékesíteni, de a régi gépeket elszállítja térítés ellenében; – a feldolgozó cég nem tud értékesíteni, de a régi gépeket térítés nélkül elszállítja (megjegyzendő, hogy ezen alternatíva sikeréhez nagymértékben hozzájárul a környezettudatosság, amelyet jól megtervezett marketingstratégiával lehet elérni); – maguk az intézmények, és vállalatok közvetlenül szállítják be a feldolgozó központi telephelyére a gépeket. Ha egy vállalat nagyobb selejtezést visz véghez, és nem osztja el alkalmazottai között a régi gépeket, akkor valamilyen módon gondoskodnia kell a hulladékról. Azzal, hogy elszállítja a hulladékot a feldolgozó telephelyére – jelentős költségektől kímélheti meg magát, mivel az elhasznált elektronikai termékek a törvények szerint veszélyes hulladéknak minősülnek, így ezek megfelelő kezelési módot igényelnek. A feldolgozó térítésmentesen átvéve az ilyen jellegű hulladékot, mentesíti a beszállítót a különleges kezelés költségei alól. Az újrahasznosítási technológia A begyűjtéssel kezdődő folyamat a szakszerű bontással folytatódik. Ennek során megtörténik a főbb részegységek és a veszélyes anyagokat
hordozó építőelemek, ill. eltérő, további feldolgozást igénylő részegységek kiszerelése és elkülönítése. Az elhasználódott berendezések a begyűjtés és a bontóba való beérkezés után osztályozóraktárba kerülnek, ahol a veszélyes anyagokat nem tartalmazókat (pl.: mosógép) sredderezik, majd különböző szétválasztási eljárásokkal szeparálják az alkotókat. A veszélyes anyagokat tartalmazó berendezéseket (pl. tv, számítógép) szétszerelik a stratégiának megfelelően, így a veszélyes hulladéknak minősülő komponenseket kinyerik a még hasznosítható anyagok közül. A kinyert anyagok visszaforgathatók a gyártási eljárásokba, alapanyagként felhasználva csökkentik a primer nyersanyagszükségletet, jótékony hatást gyakorolnak az energiafelhasználásra, valamint a szennyezéskibocsátásra. Az újrahasznosítási erőfeszítések tehát lehetővé teszik az EE termékek zárt láncú gazdálkodásának megteremtését, amely jelentős szerepet fog játszani napjaink globális problémáinak megoldásában. Egyéb irodalom A Kormány 126/2003. (VIII. 15.) Korm. rendelete a hulladékgazdálkodási tervek részletes tartalmi követelményeiről. = Magyar Közlöny, 2003. 97. sz. p. 7665–7666. Az egészségügyi, szociális és családügyi miniszter, a környezetvédelmi és vízügyi miniszter, valamint a belügyminiszter 54/2003. (IX. 1.) ESZCSM-KvVM-BM együtttes rendelete a veszélyes anyagok és veszélyes készítmények tulajdonságainak vizsgálati módszereiről és a vizsgálatok eredményeinek értékeléséről. = Magyar Közlöny, II. k. 102. sz. 2003. szept. 1. 465 p. A Kormány 164/2003. (X. 18.) Korm. rendelete a hulladékkal kapcsolatos nyilvántartási és adatszolgáltatási kötelezettségekről. = Magyar Közlöny, 2003. 119. sz. okt. 18. p. 8595–8604. A gazdasági és közlekedési miniszter 64/2003. (X. 18.) GKM rendelete az éghető folyadékok és olvadékok tárolótartályairól szóló 11/1994. (III. 25.) IKM rendelet módosításáról. = Magyar Közlöny, 2003. 119. sz. okt. 18. p. 8609–8612. Farkas H.: A hulladékok hasznosítása az Európai Unióban és Magyarországon. = Hulladéksors, 4. k. 6. sz. 2003. p. 9–11. Miskolczi N.; Bartha L. stb.: Polimer hulladékok kémiai újrahasznosítása. = MOL Szakmai Tudományos Közlemények, 2003. 1. sz. p. 116–122.
Gadár L.; Himer Á.; Lukács B.: Mi lesz elektronikai hulladékaink sorsa. = Technika, 46. k. 6–7. sz. 2003. jún.–júl. p. 7–10. Patai L.: ISPA-projekt Hajdú-Biharban. = Környezetvédelem, 11. k. 4. sz. 2003. júl.– aug. p. 6–9. Gönczy B.: Műanyag és fém csomagolási hulladékok kezelésének helyzete. = Csomagolási és Anyagmozgatási Évkönyv, 7. k. 2001/2002. p. 71. Stephan F.: A bontott aszfalt hasznosításának lehetőségei a németországi új műszaki szabványok szerint. = Az Aszfalt, 10. k. 1. sz. 2003. aug. p. 39–41. Giardini G.; Bonvallet J.: Meleg újrafelhasználás szakaszos keverőgéppel. = Az Aszfalt, 10. k. 1. sz. 2003. aug. p. 17–19. Frei C.: Aszfalt burkolatok újrafelhasználása. = Az Aszfalt, 10. k. 1. sz. 2003. aug. p. 22–33. Krämer K.: Meleg aszfalt-újrafelhasználás lehetőségei. = Az Aszfalt, 10. k. 1. sz. 2003. aug. p. 34–38. Hoffmann L.: Habkavics és habüveg másodnyersanyagból. = Környezetvédelem, 11. k. 5. sz. 2003. szept.–okt. p. 24–25. Trájer J.: Hulladéklerakók meteorológiai biztosítása. = Környezetvédelem, 11. k. 5. sz. 2003. szept.–okt. p. 21. Kertész B.: Mindent be kell csomagolni. = Környezetvédelem, 11. k. 5. sz. 2003. szept.–okt. p. 12–13. Szlávik J.; Kósi K.: Mi legyen a csomagolási hulladékkal? = Környezetvédelem, 11. k. 5. sz. 2003. szept.–okt. p. 14–15. István Zs.: Gépjárműroncsok kezelésének logisztikája. = Hulladéksors, 4. k. 5. sz. 2003. p. 3–5. Wappel K.: Hogyan hasznosítsuk a műanyag komponenseket? = Hulladéksors, 4. k. 5. sz. 2003. p. 6–8. Farkas H.: Az EU 2002/96/EC irányelve az elektromos és elektronikai berendezések hulladékairól. = Hulladéksors, 4. k. 5. sz. 2003. p. 12–14. Polyánszky É.: A háztartásokból visszagyűjtött papír minősége, nemzetközi áttekintésben. = Papíripar, 47. k. 3. sz. 2003. p. 107–108. A könnyű csomagolóeszközök hulladékainak új lipcsei osztályozórendszere (Nagyobb tisztaság, kevesebb kézi munka). = Anyagmozgatás – Csomagolás, 48. k. 3. sz. 2003. máj.–jún. p. 40–41.
Sallay Á.: A hulladéklerakók helykiválasztása. = Tájépítészet, 4. k. 1. sz. 2003. tavasz, p. 40–44. A hulladékgazdálkodás szabályozása az EU követelmények tükrében. = Bőr- és Cipőtechnika, -Piac, 53. k. 6. sz. 2003. p. 225–227.
