a vízügyi szakma kultúrtörténete A vízügyi szakma kultúrtörténete
Vízkárelhárítás Életet teremtő és pusztító őselem. Nélküle nincs élet, ugyanakkor az emberiség számára az élet állandó harcot jelent a víz ellen, küzdelmet a vízért.
A Kárpát medence közepén összefutó folyók kiterjedt árterein élő magyarság számára ez az állandó küzdelem a minden - napok részévé vált. E tájon hamar megtanulhattuk: a víz éppen úgy lehet barátja ,az embernek, mint ellensége. Aki bánni tud vele, azt engedelmesen szolgálja, aki kontár módon nyúl hozzá azt kisemmizi. Az Itt élő népek mindig nagy gondot fordítottak vizeikre, elemek is igyekeztek azokat rendben tartani. A XVIII., XIX. században az ellene, a XX. század végén pedig az érte való küzdelem következtében került világszerte az érdeklődés előterébe a víz, mert a különböző nemzetek anyagi és kulturális jólétének vált fontos tényezőjévé. E korok számos kiváló, hivatását szerető mérnöke kutató, tervező és építő munkája mellett nemcsak az éppen gondjaira bízott feladat megoldásával törődött, hanem szemmel. tartotta, hogy hazája vízgazdálkodási lehetőségei miként javíthatók. Erről igyekeztek az érdekelteket felvilágosítani, s az erők összefogásával a munkák elvégzésére buzdítani.
Árvízvédelem Magyarországon, a Duna és a Tisza szabályozásában, az úttörő szerepet a " legnagyobb magyar", gróf Széchenyi István vállalta. Mérnökeink nem valamilyen öncélú elv megszállottjaként akarják " kiegyenesíteni" a kanyargós folyókat. A folyószabályozás nem a vízfolyást kívánja megváltoztatni, hanem a természetes fejlődését segíti úgy, hogy az hatékonyan tudjon az árvizek levezetésében részt vállalni A "Duna Kárpát-medencén belüli szakaszán a XIX. folyómeder század közép ponttól kezdődő szabályozások az árvízmentesítést és a állandósítását egyaránt célozták. Emlékezetes volt Pest város romba döntő 1838. márciusi jeges árvíz melyet a sok zátony és kanyarulat miatt több ponton is feltorlódott nagy mennyiségű jég okozott. Ez a teljes magyar Duna-szakaszon is súlyos katasztrófákhoz vezetett. A főváros biztonságát az utóbb elkészült folyószabályozás teremtette meg véglegesen. Az 1899. év őszi árvize gátszakadással járt mind a Szigetközben, mind a Csalló-közben. 1. oldal
a vízügyi szakma kultúrtörténete 1954. júliusában ismét gátszakadásos árvízkatasztrófa érte a Szigetközt, sőt Győr-Révfalut is. 1956. márciusában a jégtorlódás Dunaföldvár és a déli ország- határunk között okozott árvizeket. 1965. júniusában a Csallóköz gátját tette tönkre az árvíz. Tiszán a Vásárhelyi Pál által elgondolt, s több nemzedék által végrehajtott szabályozási munkák költségeit kétharmadában magánérdekeltségek, egyharmadában az állam fedezte. Az érdekeltek a maguk erejéből, a később megtérülő gazdasági előnyök reményében, befektetéseikkel, személyes munkájukkal "szavaztak bizalmat" az építésnek. A szabályozási munkák következtében hatalmas területeken vált a termelés lehetővé vagy biztonságosabbá és lelt otthont, megélhetést sok százezer ember. Méltán nevezhetjük e kort a "második honfoglalás"-nak.
Az 1846-ban megindított és lényegében e század elején befejezett tiszai szabályozási munkák célja kettős volt: egyrészt Alföldünk mentesítése az árvizektől egységes védtöltésrendszer építésével, másrészt jó lefo lyási és hajózási viszonyok teremtése az elfajult és túlfejIett kanyarulatok átvágásával. Ez nemcsak a folyó- hossz megrövidítésével járt, hanem a vízszínt esésének (lejtésének) megnövelésével és a meder stabilizálásával is. Az elért eredmények: A folyó T iszaújlak és Titel közötti, síkvidéki szakaszán, tel közötti, síkvidéki szakaszán, 4200 km össz hosszúságban mentesítettek 28 ezer ~ (hazánk mai területén. 21 ezer) km-t az árvizektől, megvédve legértékesebb mezőgazdasági területeinket. Elkészült a megtervezett 102 átvágás közül 94. Az eredetileg 1214 km hosszú síkvidéki folyószakasz 756 km-re rövidült. A víz Tiszaújlak és Titel közötti tartózkodásának időtartama felére csökkent. A gyorsabb lefolyás biztonságossá tette a hajózást és meggátolta a jégtorlaszok képződését. A sikeres árvízmentesítés szükségszerű ára volt a legmagasabb vízszintek 2-3 méteres emelkedése. Ennek oka az, hogy a víz a töltések miatt már nem terülhet szét a síkságon, hanem a mederben, valamint a meder és a töltések között folyik le. Ezért kell a töltésrendszert, védelmi berendezéseinket mindig jó állapotban tartanunk, a szükségnek megfelelően folyamatosan fejlesztenünk, az "árvízvédekezést pedig a veszély mértékének megfelelően, jól megszerveznünk, és végrehajtanunk.
1889. óta - a háborús pusztítással is indokolható, 1947-48-as beregit nem számítva - tiszai fővédvonalainkon nem volt gátszakadás. Azóta 1-2 évtizedenként jelentkezett az 1879-ben Szeged városát is elpusztító áradás szintjénél 2,5-3,5 méterrel magasabban tetőző árvíz. Akkor a katasztrófában 150 ember halt meg és mint- egy 5000 ház dőlt romba. A védőművek az ország szegénysége miatt a kelleténél lassabban készültek el, s az ország akkori irányítói alábecsülték az árvízveszélyt. Ez a szomorú példa is igazolja, hogy vizeink" rendben tartása": 2. oldal
a vízügyi szakma kultúrtörténete A folyók szabályozása a vízkárok elhárítása elsőrendű nemzeti érdekünk, hiszen mindig jöhet egy minden eddigi szintet meghaladó árvíz ! Az árvízvédelem külföldi példái is elgondolkoztatóak lehetnek. A múlt századbeli folyószabályozási munkáinkhoz mérhetőt - figyelembe véve az ország méreteit is - csak Hollandia történelmi léptékű, tenger elleni harcában találunk. A századok óta tartó vízi munkálatok eredményeképpen öblöket hódítottak el a tengertől. Így nemcsak több száz kilométer kanyargó védtöltést váltottak ki, de hatalmas területeket is nyertek. A megépült zsilipek némelyike mellett hazai duzzasztóműveink eltörpülnek. Amennyire büszkék lehetnek a hollandok a víz elleni harcuk eredményeire, annyira büszkék lehetünk mi magyarok is az elvégzett szabályozási munkák által meghódított területekre- melyek méretükben jelentősen meghaladják a hollandiai területeket! A Tisza-völgy évtizedekre terjedő szabályozása, árvízvédekezéseink sikeres végrehajtása történelmi tettek sorozata volt. A Duna és a Tisza magyarországi árterein a nemzedékek által emelt töltések ma 700 település 2,5 millió lakosát védik (pl. Győr, Esztergom, Mohács, Szeged, Gyula). A mezőgazdasági területeink harmadát (1.8 millió hektárt), a vasutak 32 %-át, a közutak 15 %-át, 2000 üzemet és nemzeti össztermékünk 30 %-át óvják a féktelen vizektől. A magyar mérnökök generációi tanultak az árvízvédelem, folyószabályozás külföldi példáiból, ugyanakkor a hazai vízügyi szakemberek tudományos és gyakorlati eredményeit világszerte elismerik, tapasztalataik és tudásuk átadását a világ számos országában ma is igénylik. Napjainkban jelentősebb folyóink mentén több mint 4000 km fővédvonal épült ki. Ennek védelme a vízgazdálkodási törvény értelmében az állam, az önkormányzatok és az érdekeltek feladata. Ebben a vízügyi szolgálat az állami feladatokat látják el. Az évszázados töltések egyharmada ma már nem felel meg az előírt, napjaink igényeit és elvárásai tükröző műszaki paramétereknek. A töltések elöregedése és az építéskori technológia miatt több mint 700 kisebb szakaszon tapasztalni állékonysági problémákat. A töltéseket keresztező mintegy ezer jelentősebb műtárgy közel 9 százaléka átépítésre szorul. Ez az oka annak, hogy még a biztonságos magasságú töltésszakaszokon is fokozott figyelmet igényel az árvízvédekezés. A korlátozott erőforrások mellett a védelmi információk megbízhatósága és gyorsasága létfontosságúvá vált. A közelmúltban elkezdett informatikai és hírközlési fejlesztések az ezredfordulón is biztosítják a vízügy védelmi szervezetének korszerűségét.
Belvízvédelem Magyarország síkvidéki területének nagy részét belvizek is veszélyeztetik. A mentesített területeken keletkező, vagy az oda máshonnan bekerülő vizek - a belvizek - nem találhatnak 3. oldal
a vízügyi szakma kultúrtörténete természetes lefolyást a folyókba, mert a mélyebb területeket védő árvízvédelmi töltések elzárják az útjukat. Az elmúlt évtizedekben a legnagyobb elöntések meghaladták a 800 ezer hektárt (ez a Balaton felületének tízszeresénél is több), de az utóbbi évek aszálykárokat okozó száraz időszakai ellenére is előfordult több 'tízezer hektáros belvízi elöntés. Régebben meg kellett várni, amíg a be- fogadó vízfolyás annyira leapadt, hogy a belvizek maguktól belefolyhattak. Ez a belvizek kártételeinek időszakát is meg- hosszabbította. Legfeljebb a szél, vagy a napsütés gyorsította a kiterült vízfelületek párolgását, és csökkentette a vízzel borított területet. A belvizek rendezése céljából a XIX. század végétől kezdődően a meglévő víz- hálózat helyén és annak bővítésével csatornahálózat épült. Felhagyott holtágakból, állóvizek medréből, e célra elhatárolt, kisebb értékű mezőgazdasági területekből tározókat hoztak létre.
A vizek befogadó vízfolyásba emelésére szivattyútelepek létesültek. Ezek kezdetben gőzüzeműek voltak, később folyékony szénhidrogén, illetve elektromos áram szolgáltatta az energiaforrást. A nagy esőből, vagy hirtelen hóolvadásból származó belvíz néhány nap alatt eléri csúcsmennyiségét, amit lehetetlen azonnal továbbítani. a nagy belvízmennyiségeket csak hosszabb idő ( több hét) alatt leh et elvezetni, miközben a még elvezetésre váró vizeket tárolni kell. A sok évtizedes vízrendezési munkánk célja egyrészt az, hogy ott tároljuk a vizet, ahol nem okoz nagyobb kárt, nem veszélyezteti a lakott területeket. Másrészt a visszatartott vizeket így hasznosíthatjuk (öntözés, természetvédelem, stb.). A belvízcsatornák hossza 42 ezer km, ez több, mint az egyenlítő hossza (!). A szivattyútelepek másodpercenkénti összkapacitása meghaladja a 800 m3-t, mely vetekszik a Duna kisvízi vízhozamával. Az ország dombvidéki területein a heves záporok gyorsan összegyülekező vize, az esőzésektől, domboldalak leolvadt havától megáradt patakok lakott területeket veszélyeztetnek. A nagy esésű patakok vize alámossa az utakat, hidakat. A lejtők elvékonyodó termőföldjét csak a mezőgazdaság és a vízgazdálkodás összefogása óvhatja meg az elsodrástól. A vízmosások megkötése, a dombvidéki patakok "megrendszabályozása" rendkívül költséges. A feladat nagyságát jellemezze néhány adat: a dombvidéki kisvízfolyások összes hossza 57 ezer km, a mélyebb területeket védő töltések hossza közel 1500 km, a vízrendezési célú árvízcsökkentő tározók 60 millió m3-t meghaladó összesített térfogata majdnem kétszerese a Velencei tóénak. Az elöntéssel veszélyeztetett völgyek területe mintegy 200 ezer hektár. 4. oldal
a vízügyi szakma kultúrtörténete A sík- és dombvidéki települések belterületének egyharmadát sújthatják a helyi vízkárok, köztük sűrűn lakott városi lakónegyedeket is. A beépített, járdákkal, utakkal borított területen az esővíz nem tud a földbe szivárogni, mint a külterületeken. Az évente akár többször is előforduló felhőszakadások meghaladják a csatornák, vízelvezető árkok és átemelő szivattyúk kapacitását. Kerteket, pincéket önthet el a víz, de olykor a mélyebben fekvő városrészek, úthálózatok válnak veszélyeztetetté. Egy ilyen szélsőséges eset kivédésére az önkormányzatoknak - jóllehet feladatuk - nincs mindig lehetősége. számukra a vízüggyel való együttműködés már a felkészülés időszakában is kiemelt fontosságú. Vízminőségi kárelhárítás
A vízminőségi kárelhárítás a vízkárelhárítás legfiatalabb ága -alig néhány évtizedes múltra tekinthet vissza. Az iparosodással, a mezőgazdaság vegyszerhasználatával, a rohamos városiasodással egyre több veszély fenyegeti élővizeinket. Az elégtelen tisztítással, vagy tisztítás nélkül bevezetett szennyvíz (ipari, lakossági, mezőgazdasági egyaránt) folyamatosan terheli folyóinkat, csatornáinkat, de igen gyakori a mennyiségében, károkozásában rendkívüli szennyezés is. A kárelhárítás a szennyezést okozó feladata és kötelessége lenne, de sok esetben erre a feladatra nincs felkészülve, így a vízügyi szervek, szakemberek és berendezések közreműködése nem nélkülözhető. A leggyakoribb vízszennyezést az olaj és az olajszármazékok okozzák. Az elmúlt években számos esetben a határainkon túlról - a Szamoson, a Bodrogon és a Berettyón - érkezett nagyobb mennyiségű olajszennyezés. A vízügyi szervezet ilyen esetekben igen jelentős erőkkel vonul fel, hiszen a víz jelentős úszó olaj jórészt kézi erővel, illetve speciális felszerelésekkel (merülőfalak, olajcsapdák, adszorbeáló anyagok), korszerű gépi berendezésekkel és anyagokkal (olajleválasztók, olajfelszívó, "hurkák" és tekercsek) távolítható el.
Az élővizek szennyeződése - párosulva kedvezőtlen vízjárási, meteorológiai helyzettel - a vízi élővilág károsodásához vezethet. A víz oxigénhiányát levegőztetéssel, duzzasztóművek megfelelő üzemeltetésével, gépi berendezésekkel ( szivattyúk, porlasztófejek) pótolják. A vízben oldott szennyeződésekre sajnos nem lehet felkészülni. a kár elkerülésére vízkormányzási, hígítási lehetőségeket vehetünk igénybe. Fontos feladat a megelőzés érdekében a felvilágosítás és a meggyőzés. Forrás: Országos Környezetvédelmi, Természetvédelmi És Vízügyi Főigazgatóság 5. oldal
