ELEŐD KAPITÁNY KALANDJA
1 Kár nem esett, mert a tolvaj asszonyt rajtaérték a lopáson. Egy vég selymet akart eltüntetni, és már el is dugta bő, divatos esőköpönyege alá. De az a figyelmes szem, melyet az áruház éppen erre a célra bérelt ki, észrevette az elkezelés műveletét. A tolvaj egy kissé ügyetlenül végezte munkáját; még nem lehetett nagy gyakorlata. Mikor a nagyérdemű vásárló közönség ujjainak éber őre rászólt: elsikította magát, sírt, zokogott, „jelenetet csinált”. Aztán azzal igyekezett mentegetni magát, hogy betegsége a lopás, kleptomániában szenved. A nevét nem akarta megmondani s könyörgött, hogy eresszék szabadon. Kár nem esett, de az áruházaknak védekezniük kell. Ha irgalomból futni engednék azokat az ügyetleneket, akiket a lopáson rajtakapnak: az esetek száma megtízszereződnék. Pedig a sok, úgyszólván mindennapi lopás így is jelentékeny százalékot von le a tiszta haszonból. Szerencsére, a törvény a lopásnak még a kísérletét is bünteti, és ez már nem is kísérlet volt, hanem „befejezett cselekmény”. Ha nem is esett kár: a megsértett jogrend elégtételt kívánt. A szép, finom ruhájú, műveltnek látszó asszonyt tehát átadták a rendőrnek.
Feleljen a Társadalomnak: mi vitte rá erre a ballépésre? Mi az, ami valamelyest mentheti? Mik azok az enyhítő körülmények, amelyeknél fogva kegyelmesebb büntetést remélhet? Feleljen a Társadalomnak: tehet-e arról egyáltalán, amit cselekedett? Vagy csakugyan beteg, akinek a tette senkinek rovására nem számítható? A Társadalom ügyét ebben az esetben Eleőd kapitány képviselte.
2 Eleőd kapitány, bár vidám, sőt mulatós embernek látszott, egy tövist hordott a szívében. Titkon, de egyre vérzett abból a sebből, melyet a végzet akkor ütött rajta, mikor olyan életsorba állította, mely a lehető legmesszebb esett álmainak hónától. A világ nem sejtette, mennyit szenved ez a jókedvűnek látszó úriember, de bár tudott uralkodni magán, és ügyesen rejtegette búskomorságát, Eleőd kapitány egy pillanatra se tudta elfelejteni azt a kétségbeejtő bizonyosságot, hogy ő soha, de sohase lehet tagja a Nemzeti Kaszinónak. Már kora ifjúságától fogva óriási tehetséget érzett magában a hercegséghez. Szépen felelni meg egy hitbizomány-örökös feladatainak, finom kézzel kanalazni le a tejfelt minden földi dologról, szeretetre méltóan mosolyogni mindenen, az egész világon: ez az életprogram Eleőd kapitányt teljesen kielégítette volna, s valójában csak arra a pályára érzett hivatottságot, ahol ilyen magasabb rendű életet kell élni, nota 6
bene: ha az ember tud… Eleőd kapitány tudott volna… De Eleőd kapitányt azelőtt Altmannak hívták; a körülmények nem kedveztek hajlandóságainak; és a sors forgataga rendőrtisztté tette. Sokan gondolkoznak úgy, és sokan hiszik, hogy rendőrtisztnek lenni nem elegáns – de ha élt valaha ember, aki ezt mélyen érezte és bizonyosan tudta, úgy ez az ember Eleőd kapitány volt. S mintha a sors gúnyolódott volna vele, el kellett tűrnie, hogy kapitány úrnak szólítsák! Hiszen ha legalább huszárkapitány volna! Utálta a hivatalát, de mit csináljon? Élni csak kell! Úgy segített magán, ahogy tudott. Rajta volt, hogy mihelyt kilép a hivatalból, feledtesse a rendőrt, s úgy viselkedjék, hogy aki nem ismeri, legalábbis bárónak nézze. Vele született hivatottságának könnyű volt elsajátítania az előkelő megjelenést, az előkelő mozgást, az előkelő beszédmódot, az előkelő r-et, az előkelően rossz hangsúlyt, s az előkelően tompa ékezeteket. Vele született finom érzéke és képzeletének merészsége kijavította, megszépítette a francia színdarabokból ismert elegáns rendőrtisztviselő megnyerő alakját, és olyan maszkot alkotott magának, mely a párizsi valóságot messze túlszárnyalta. Paletóival, raglánjaival, kamáslijával, Londonból hozatott cilindereivel, megdöbbentően finom fehérneműivel, rokokó-órájával, s elefántcsontgombbal ékes ébenfa sétabotjával a hivatalban is külön, kivételes pozíciót teremtett magának. És nem érte be ezekkel a külsőségekkel. Belenyugodott, hogy mellékesen rendőrtisztnek kell lennie, de elhatározta még idejekorán, hogy fő7
képpen és valójában érdekes egyéniség lesz. Az az „homme à femme”, akiről a francia regények olyan sok szépet mesélnek. Az örök, de ritka Don Juan Tenorio, akinek a tekintetétől az asszonyok elolvadnak, az az ember, aki – miután lerobotolt néhány untató hivatalos órát – csak annak él, hogy kalandokat, élményeket, izgalmakat, mindig új ingert, és mindig új örömöket keressen. Egy rendőrtisztnek öltözött Don Juan, aki kiszúrja a világ szemét egypár órai komolykodással, s aztán megy a maga igazi útjára, és térdig járva a rózsában, úgy éli végig az életet, mint bármelyik dologtalan nagyúr, mert hiszen Rotschild se ebédelhet gyémántot. Az asszony lesz az élete célja, az igazi foglalkozása, a feladata és a szórakozása, a játéka és az öröme, az eszköze, a sikerei és dicsősége, sőt végül: pozíciója a világban. Ez csak rajta áll. Filozófiája azt mondta neki, hogy okosabban már nem rendezheti be az életét. Gépkocsija, páholya, yachtja, fogata és versenyistállója, képgyűjteménye és vadászkastélya, nagy cselédsége és kincseket rejtő pincéje, hatalma és sok pénze nem lehet mindenkinek; nem mindenki vehet részt nagy utazásokban, róka- és oroszlánvadászatokban; nem mindenki élhet a tengeren, és nem mindenki járhat léghajón. De az asszony mindenkié; csak élni kell vele. És végre is, minden földi dolog közül mégiscsak legtöbbet ér az asszony. Minél többet bölcselkedett erről, annál inkább meggyőződött róla, hogy igaza van. És aszerint élt, ahogy gondolkozott. Hisz ez csak rajta állt. 8
3 – Majd magam fogom kihallgatni – szólt a rendőrnek. Az asszonyt bevezették, s a kapitány szemügyre vette, már amennyire tehette. Mert a tolvaj nő zsebkendőjével eltakarta az arcát; és alig hogy betámolygott, megint komédiázni kezdett. Sírt, zokogott, ájuldozott, fuldoklóit; a kapitány intett, hogy ültessék le. Eleőd kapitány nem büszkélkedett azzal, hogy igazi rendőrtekintete van. A rendőri tekintet meglesi a kicsiségeket, s ezekből következtet, kombinál, találgat. Eleőd kapitány többet tartott magáról. Azt, hogy olyan látása van, mint a világfinak, s olyan orra, mint a diplomatának. Elég neki az összbenyomás, s ebből biztosan ítél. Az összbenyomás ez alkalommal azt mondta, amit az asszony egész külseje, s amire a jelentés is célzott. Hogy tudniillik csakugyan kleptomániás asszonnyal van dolga. Az ilyenek neki éppen nem voltak szokatlan jelenségek. Vannak jó családból való, jómódú nők, asszonyok, leányok, gazdag kereskedők gyermekei, néha egy-egy tehetős, tekintélyes ügyvéd felesége, sőt olykor szegényebb bárónék is, akiket megejt, és szinte megőrjít a sok selyemsuhogás és az ékszerek csillogása; ilyenkor aztán nem tudják, hogy mit csinálnak, és lopnak, bár teljességgel nincsenek rászorulva. Az ilyenek sokszor talán nem is olyan betegek, mint amilyeneknek az orvosi tudomány mondja őket kíméletből, méltányosságból. Az asszonyoknak az „enyémtiéd” dolgában nemigen vannak olyan szigorú elveik, 9
mint a férfiaknak: nekik külön erkölcsük van. S külön társadalmi helyzetük lévén, ez a külön erkölcs meg is illeti őket. De különben se volna méltányos, hogy az ilyen csekély, jobbára öntudatlan megfelejtkezésért keményen sújtsuk a hozzájuk tartozó ártatlanokat – akik, ha kár esett, minden kárpótlásra készek –, hogy a törvény rideg értelmezése megbélyegezzen egész családokat, csak azért, mert nem gondoltak rá, hogy az idegbajos leányt vagy idegbajos családanyát kellő időben elhelyezzék valamelyik szanatóriumba. Eleőd kapitánynak sok ilyen esete volt már, s minden ilyen esetben a legtökéletesebb tapintattal és gyöngédséggel járt el. Ez a kíméletessége nem egy hasznos összeköttetést szerzett neki, sőt akárhány, éppen nem megvetendő kalandhoz is juttatta: a kleptomániás asszonyok többnyire hálás szívek. – Kérem, édes nagysád – szólt fuvolahangon –, térjen magához! Miért ez a kétségbeesés? A mi beszélgetésünk, biztosíthatom, egy cseppet se lesz rémséges. A kellemetlenség nagyján már túlesett, s remélem, hogy ami még következnék, az el lesz simítható, ha elszánja magát, s szépen felel a kérdéseimre. A nem várt udvarias fogadtatás s ezek a szelíd, biztató szavak újra elérzékenyítették a tolvaj asszonyt. De már miközben könnyeit törülgette, megmutatta az arcát, s Eleőd kapitány, akit eddig csak a szokás vezérelt, egyszerre lángra lobbant. Leült a szép asszony mellé, vigasztalni kezdte, később még a kezét is megfogta. Bátorította: beszéljen bátran, ne tartson semmitől; a panaszosok nem mind mogorva emberek; különösen az, aki a kis nagysádot 10
feljelentette, a képzelhető legderekabb öreg bácsi, akit könnyű rábírni arra, hogy a panaszát visszavonja. Elmagyarázta neki, hogy a kleptomániát könnyű megállapítani, s aztán a többi magától megy; a fődolog az, hogy az ember megmondja a nevét és a lakását. Ez úgyis örök titok marad, hivatalos titok. – Csakhogy én hazudtam – szólalt meg szemlesütve az asszony. Ebben a pillanatban Eleőd kapitány észrevette, hogy a terhelt ruhája elegáns, de legalább két esztendős. A szép asszony nem látta meg, hogy a kapitány ös�szeráncolta a szemöldökét. A gyöngéd, bátorító szavak megtették hatásukat: a terheltből megeredt a szó. Hamarjában elmondta egész történetét. Apját nem ütötte le a hajókötél, anyja nem volt mosónő, de egyébként a története nem sokban különbözött az untig ismert, elérzékenyítő történetektől. Az anyját már gyermekkorában elveszítette; az apja orvos volt, aki sokat keresett, de vagyont nem gyűjtött, s aránylag fiatalon halt meg; még nem volt ötvenéves. Ő akkor még nem érte el a tizenhetedik évét. Jólétben nőtt fel, s egyszerre csak egyedül maradt a világban, minden támasz nélkül. Az apjáról nem maradt rá egyéb, csak egy kis bútor, egy nagy halom orvosi könyv meg egy sereg fénykép, amelyek művésznőket ábrázoltak, többnyire kivágott ruhában. A csapás egy zárdában találta, mert kitűnő nevelést kapott. Meg is tanult: egy kicsit zongorázni és egy kicsit franciául. De nem hagyta el az Isten. Még abban az esztendőben férjhez ment egy fiatal ügyvédhez, akit szeretett. 11
Nem egészen öt évig boldogok voltak; három kis gyermekük volt; férje szépen keresett, de egyszerre igazán elhagyta az Isten. A férje vívni szokott; egy gyakorlat alkalmával az a szerencsétlenség történt vele, hogy átvágták a fejvédőjét, a tisztátalan sodronyháló megsebezte az arcát, s egypár nap alatt meghalt vérmérgezésben. Eleőd kapitány már könyv nélkül tudta ezt a történetet, gyakran hallotta barátnőitől. Előre megmondhatta volna, mi fog következni. Elkomorodott s feszengeni kezdett a székén. De az asszony folytatta. Egyedül maradt, mint az ujjam, egypár garassal és három kis gyerekkel. Segítség, összeköttetések s annak reménye nélkül, hogy hamarosan keresethez juthat. A gyerekeit vidéki rokonok vették magukhoz: szegényebbek, semhogy őt is gyámolíthatták volna. Ő maga, miután egy esztendőnél tovább élősködött ezeknél a jó embereknél, visszajött a fővárosba, hogy a csekély tudományának hasznát vehesse, hogy akárminő tisztes foglalkozást keressen. Barátai, pártfogói nem voltak; minden járás-kelése, folyamodása, könyörgése hiábavaló maradt. Pedig nem kötötte magát a zongoratanításhoz; társalkodónőnek, házvezetőnőnek is beállt volna. De akárhol jelentkezett: vagy nem volt rá szükség, vagy rövid időn belül kiderült, hogy azt várják tőle, amit hiába vártak, mert oda ő soha se fog lealacsonyodni… (A kapitány türelmetlenkedni kezdett, s egy mozdulattal ki is fejezte a rosszkedvét.) A csinossága szerencsétlenségére vált; ha valami foglalkozást kapott, nem lehetett maradása. Aztán elfogyott a rokonságától kölcsönzött pár forintja… 12
