Egyed Emese OLVASÓ NAPPAL, ÍRÓ ESTE

Egyed Emese OLVASÓ NAPPAL, ÍRÓ ESTE

A kiadói tanács tagjai: Balázs Imre József Cseke Péter Horváth Andor Kántor Lajos Kelemen Hunor Kovács Kiss Gyöngy Lászlóffy Aladár Selyem Zsuzsa

Egyed Emese OLVASÓ NAPPAL, ÍRÓ ESTE Esszék, tanulmányok, találkozások

KOMP-PRESS Korunk Baráti Társaság Kolozsvár, 2000

Megjelent a budapesti Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a bukaresti Művelődési Minisztérium támogatásával Lucrare finanţată de Ministerul Culturii Szerkesztette: JANCSIK PÁL

©Egyed Emese, 2000 ISBN 973-9373-22-4

Maradj a közelben Szabadságomra lelek, ha kedvemrevalót olvashatok, otthon vagyok, ha írok. A kockázat ott kezdődik, ahol (lehetséges) olvasnivalóként mutatom fel az én írásomat – másnak, másoknak. Ismerős ez a kockázat. Mint a megszólalás egy csoportban, maga a sorrakerülés. Újrakezdésekről van szó: a kapcsolat kísérleteiről. Megvan nélkülem a világ: működik, semmibe hullok róla. Kapcsok, összefüggések felismerése, megteremtése szükséges. Nem tévedés, hogy régi és új könyvek egymás mellé költöznek nem baj, ha mai és tegnapi ötlet egymásba gabalyodik. A hiábavalóság csak a rossz kapcsolódás, a zuhanás előidézése. Helyettem van a versértelmezés, az életutak vizsgálata, a gondolat íve, a hangzás játéka: szertelenségem helyett az értelem keresése, látómező, ösvény: a létezés megannyi jele. Néhány régebbi és újabb (néha félbe is maradt) odafigyelés nyoma. Szövegtárgya: így aztán megközelíthető. Olyasmi, ami másképp mulandó, mint a mosoly, a kéz, a hajszín. Mulandó: de lassabban. Ahhoz hasonlít, ami átsuhan a célratörő gondolkodáson: észlelhető, s feledhető. Édesanyám, ne meséltess – álmában mondta ezt aprócska lányom, nyári táborlakó társai nem kis meglepetésére. Pedig meséltetném én barátaimat és a tárgyakat magam körül, még az egértanyává lett könyvtárakat

5

is. A fákat és az épületeket, arctalan vagy gyerekképűre festett valamikori írótársaimat. Felidézni a másik ember szavajárását, netán hangját: kézbe venni leírt mondatait. Magáról a figyelemről van szó; a megosztott – mert együtt töltött – időről. Nem tudok úgy szólni róluk, hogy körül ne venném magam a beszédükkel. Attól érzem biztonságban magam. Világítsuk meg egymást kölcsönösen: ne rabom, tárgyam: vendégem legyen szerző és olvasó. Vallomást teszek, mint Székely László valamikori búcsúztatója, Hattyúéneke révén, amely az erdők, berkek, ligetek, épületek, mulatságok sorában a legvonzóbb evilági mulatságok közt látja a könyv helyét: Ah! ti könyvek, holt személyek, kikkel beszélgettem, Mint élőkkel bús napjaim legjobban töltöttem....

A halottak beszélgetése: ez valamikor az olvasásnak magának volt szinonimája; hadd értelmezzem át a kifejezést: aki ír, megszűnik saját életének, aki olvas, új életre támad. Miféle jövőben reménykedjem, ha egymás iránti kíváncsiságunk elfogy? Lesz nyomozás és vékony tréfa is... Ajándékozz meg hát a figyelmeddel. Fogadd könyvemet szeretettel: maradj a közelben, Olvasó.

Az a bizonyos tündércsapás (Kemény Zsigmondé)

(Zsigó! Meséltél a boldogságról és a boldogtalanságról.

6

A férfiakat ismerted: kalandvágyukat és komorságukat, elveiket, riasztó álmaikat. A nőket ismerted: anyádat, húgodat. Szertefoszlott ábrándalakjaidat.) A képzelődés magassága – a kedély nemessége

Élet és irodalom nem független egymástól e gondolatmenet szerint. Ami az emberi élet fontos célja lehet, az a világ értése. Tudományos módon, vagy a képzelőerő, a hagyományos összefüggések alapján. Korában több vitát is túlélt kérdés, mit érdemes követni, mi töltse be a hagyomány szerepét, a népi vagy a régi? (A költészet kérdéseiben.) A réginek is polgárjogot követel Kemény, a népit illetőleg pedig (Vörösmartyhoz, Kölcseyhez hasonlóan) az egyetemes meseirodalmat tekinti a leggazdagabban ihlető forrásnak. Ez a felismerése a motívumvándorlás gondolatát rejti. Az ötvenes évek elején folytatásos történeteiben a lélek varázslatos természetével foglalkozik, a régi és az új álom: a hallott és a kigondolt mese egybeoldása érdekli. Nem csak írástechnikai kérdés. Kemény már az Élet és irodalomban azért ajánlotta a krónikákat és a történelmi regénytémákat az írók figyelmébe, merthogy ezek leszoktatnak a romantikus fantáziáról, az önkényes légvárakról, a „délibábos ábrándozásról”. Egyrészt felismeri a regény népszerűségét, a regényolvasás már kialakult szokását a magyar társadalomban; másrészt ennek a csoportra való lélektani következményeit is mérlegeli.

7

Szinte fél attól, amit száz évvel korábban Orczy Lőrincék elpuhulásnak, elnőiesedésnek neveztek; az egyéni cselekvőkészség – a társadalmi összefogás csökkenésétől. Szerinte a regényben a jellemek „igéző varázzsal ragadják meg az olvasót”. Hésziodosz elvét ajánlja a regényszerző figyelmébe: közelebb férni a kedélyhez és az értelemhez. Lélektani feladat ez, még ha esztétikai elvárásként jelenik is meg; az író elsődleges dolga tehát megérteni az érzelmi tevékenységet és a gondolkodás folyamatait. Csak ez után dolgozhat. Klasszikus retorikai elgondolás ez: pedig maga Kemény sem követte minden esetben szigorúan ezt az ötletet; az anyaggyűjtés, elrendezés, felékesítés sorrendű alkotási folyamatot. Kemény ideálja: a költészet hatása (az ő szavával: befolyása). Ez szerinte három mozzanatban történhetik; az első az események alakítása (Kemény terminusa: fejlesztése); a második az eszmék kinyilatkoztatása (vagyis a törvényszerűségekben ható elvek megfogalmazása). A harmadik várható mozzanat a társadalom és az állam átalakulása. E gondolatmenet szerint tehát nem hiú ábránd a költői küldetés gondolata, azonban a társadalmi hatás pozitív és negatív irányban egyaránt elképzelhető. Amikor kifejti, miről énekeltek a troverek és a romancerók, valójában a műfajok társadalmi kockázatait, veszélyességi fokát is kijelöli; énekeltek tehát 1. bajnokokról (hajdani, egyszeri téma) 2. szerelemről (örök téma) 3. zsarnokok tetteiről (veszélyes téma – akár kitalált, akár valódi események – ).

8

A zsarnokölés (királygyilkosság) esztétikai-etikai (sőt nevelési és politikai) összefüggéseivel Bessenyei óta sokan foglalkoztak a magyar irodalomban; különösen érdekes eredményre vezethet, ha egyrészt Bessenyei (Ágis tragédiája), másrészt Kölcsey (Nemzeti hagyományok) című írásával vetjük egybe Kemény tipológiáját. Szerinte tehát sem az eposz, sem a szerelmi költészet nem veszélyes a társadalomra nézve: a felhívó jellegű politikai költészet és a színházi tragédia vagy királydráma hagyománya az, ami óvatosan kezelendő... Ebben az összefüggésben Kisfaludy Károly Stibor vajdája, Katona Bánk bánja egyaránt kártékony lehet a lelkekre nézve. A történelem és az egyéniség (az államférfi, a politikus, a művész) kapcsolatát kutatva, Korteskedés és ellenszerei című munkájában Montesquieu-reminiszcenciákra bukkanunk (A törvények szelleméről; A római birodalom dicsősége és hanyatlása). Kemény kortársai azonban sem történelemfilozófiai esszéire, sem politikai-nemzetkarakterológiai munkáira nem voltak fogékonyak. A korban szinte nyomasztó tekintélyű Gyulai Pál szigorúan kijelölte az erdélyi szerző helyét a magyar gondolkodók között, éspedig az írók borongós-álmodozó csoportjában; Kemény Zsigmond regényei és beszélyei, illetőleg Vélemény Kemény Zsigmondról mint regény- és beszélyíróról című írásaiban (1853) követhetjük nyomon ezt a besorolást. Gyulai ítélete ekkor még igen súlyos; szerinte Kemény nemcsak józanná tesz, hanem vigasztalanná is. Később aztán másként vélekedik: (1906, Báró Ke-

9

mény Zsigmond tanulmányai): ezek „a nemes szenvedélyek, mondhatni, az erény tévedéseit rajzolják”. „Boldogtalan perc volt az, midőn az idegen közénk jött lantjával és kalandor szívével!” – írta Kemény a Zord időben. Róla is ezt gondolhatta Gyulai.

Elfordulás; odafordulás

A mese határok közt zajlik: a történt egyszer és az itt a vége között. A mese jegyében lehet a történelmi krónika eseményeit újramondani: Arany János A walesi bárdokat írja, Kemény Camoes életregényét. Megkockáztatjuk, hogy ez a Camoes-szimpátia nem véletlen. Van arra példa, hogy valaki rendelkezik a poétika iránti érzékkel (sőt a poéták iránti tisztelettel), de maga nem, vagy ritkán versel. A másik énünk azt is tudja, amit mi csak legvakmerőbb álmainkban. A portugál Camoes verseiben lehetetlennek nevezi életét. Van esemény, mit soha el se hittek, Van, mit elhittek, de meg se történt. (Camoes)

(Hadd írjam a Kemény-olvasmányok margójára: Zsigó, Kemény báró, hiszel a mesében? Nem hiszem el a mesét, de hiszek a mesében.)

10

A szív örvényei

Kemény álmélkodva fogalmazta meg, hogy a nők is képesek történeteket előadni és egyéni stílusuk is lehet... Álljunk meg ismét ennél a nagy meglepetésnél. A szív örvényei a Szilágyi Sándor szerkesztette Nagyenyedi Albumban jelent meg 1851 októberében. Velence a színhely, a romantikus ábrándoknak a Nyugat mestereire is ható szimbolikus helye; Szeredy Anselm szavaival közvetíti Kemény az írónői adottságok és sajátságok mibenlétét: E nő (Agáta)... páratlanul értett az elbeszélés mesterségéhez. (...) Elméje most pajkosan lebegett a kalandokon, melyeket – mint a szárcsa a hullámot – a képzelődés hullámaival csak érinteni, nem megtörni akart, majd pedig – mint a vízharangban a búvár – az események iszapjáig merült le, hogy a gyöngyök után körültekinthessen. Az alkotás bűvöletéről, a költői önátengedésről szól – a jó elbeszélői képességekkel megáldott asszony megjelenítése ürügyén – a szerző (sokan vágytak erre a szerző társadalmi szerepét előíró XIX. században); egyebütt már a szerelem idilli kéjéről. Kelet-Indiának virágos völgyein és a szent Ganges partjai körül a vándor, ha a sötét alkonyégre tekint, gyakran látja az Albatroszt – mely repülve alszik – nagy csoportozatokban feje fölött elvonulni. Minden egyenlő irányt tart, változatlan és méla szárnycsapkodással, míg a karcsú pálmafák s a magas templomok kúpjába ütközve, a földre hull, hogy midőn a komoly valóság ellenhatását egy percig

11

érezte, megint szárnyra keljen, és folytassa légi áloméletét. A történelem is csak mese – állítja Kemény Zsigmond Velence létrejöttének a hunokkal kapcsolatos legendájára utalva... „(A szív) csalálmai ezerszer szebbek, mint a mily hasznos lehet a kiábrándulás... Hinni akarok benne, s a hitnek nincs tudásra szüksége” – valóban Camoes soraira rímel ez a Keménymaxima. Velencei sétákat teszünk a hősökkel képtárakban és templomokban, színháztereken és a lagúnákban! A megbántott szerelmes (Anselm) hihetőleg Triesztbe hajózott, s onnan a gloggnici vaspályán ment Bécsig. Mi nem kísérhetjük őt. Utunk Fiumén és Zágrábon át Aradra vezet, s ha csak a hófuvatokkal, ha csak a horvát hegyes vidékek s az alföldi rónák szélvészeivel kellene vándorlanunk, még nem volna nehéz feladat: de az éveken is vissza kell mennünk, el kell hagynunk az ismert képeket és benyomásokat, búcsút kell vennünk a velencei salonokkal történetünk fonalától, s egészen új helyzetek közt kell otthon és kényelmesen lelni magunkat. Szerencsére a képzelődés még nagyobb vállalatokra is alkalmas. Tehát egy tündércsapással 1833 tavaszán vagyunk... Az érzelmes bölcselet elhallgatásos mondatai a legnyomasztóbb gondolatok megszületésére adnak időt. Megértjük, hogy felnőttünk; otthon nincs: az otthonosság érzetét kell megtanulnunk magunkban kifejleszteni, meggyökereztetni.

12

Szerb Antal Utas és holdvilágának is előképe ez a beszély. A tündércsapás kifejezés a Zord idő regénynek is kulcsfogalma; nem más, mint a költői alkotómunka akarati természetének elismerése, a fantázia és az alkotói önfegyelem összefüggéseinek tételezése.

Két boldog

Történeti novella ez, a Budapesti Visszhang 1852. .május 30–únius 20; 4,5,6,7. számaiban jelent meg. Mint egy hirtelen felvázolt tabló: a részletek, az összefüggések csak a jószándékúnak mutatkoznak meg. A meg nem írtság, a köztes állapot ellentmond a műgond XIX. századi eszményének; de ma ismét kedvünkre való: van helye az olvasó ötletének, történetalakító kedvének ebben a világban. „Itt két végtelenül boldogtalan férfiról van szó. Egy áldozatos magyar hazafiról meg egy törökről” – értjük meg Kemény tragikus iróniáját (a címben ígértekre cáfol rá). A boldogtalanság itt kínált természetrajza a klasszicizmus boldogságfilozófiáira, az érzékenység érzelemtörténeti momentumára és a romantika teremtéskritikájára egyaránt utalhatna. De könnyen hívő olvasóját az író meglepetésben részesíti: a bálteremben... eszébe jut tipegő dajkája s a dajkának egy szép meséje: ... bámult, hogy miért jutnak neki épen tánc közben eszébe a gyermekkori mesék. Ki ne feledné az igen régi dolgokat? Egyebütt Dumitru a hiedelmekről beszél – a közember babonás hitével. A rendszeres történelmi isme-

13

retek, a kollektív tudás hétköznapi életbe oldódott elemei, a fantázia szintjén szerveződő történelemképzetek egyetlen kisvilág meséjévé alakulnak. Az irodalom művi természetét nem észleljük olyan nyomasztóan. Jelentésbeli, hangulati gazdagság érzetét kelti ez a megoldás. Élmény, felidézés, előttiség/utániság lelki feladatait rója türelmes olvasójára a szerző. Az olvasottság fokától függően is különbözőeket. Gyöngyösi István Márssal társalkodó Murányi Venusát ma már csak az irodalom legelszántabb kutatói ismerik; pedig valaha igen népszerű olvasmány volt ez a rejtvényszerű poéma. Nos, Kemény ennek a történetnek az előzményeit írja meg a Két boldogban. De a szövegrokonságok rendjén ma már akarva-akaratlanul ideidéződik Kós Károly Varju nemzetsége is (ködön át felsejlő alakjaival, Zólyomi Dáviddal, II. Rákóczi Györggyel). És nemcsak egy kor regényes festegetésében rendeződnek magyar elbeszélő művek a Két boldog mellé: Füst Milán A feleségem története című regénye is az ittenihez hasonló felismerésre épül (mely szerint a szökött, a leggyarlóbb asszony is lehet feledhetetlen). (De a legígéretesebb kísérlet egy Kemény-regény, a Zord idő együttolvasása ezzel; mintha csak ugyanannak az ötletsornak kétféle szerkezetté való alakítását követnők. Jó kísérlet ez akkor is, ha tudjuk: a Zord idő későbbi, és az ötlet mívesebb kidolgozását hozta.)

14

Alhikmet, a vén törpe

A Szépirodalmi Lapok 1853. március 5–március 24 (18–24. sz.) számaiban volt olvasható a mesés történet. A megismerés mesévé jelenített problémájával vesződik itt Kemény; Alhikmet maga a bölcsesség („a világ legnagyobb elméje”): kit a házi józan bölcsesség tanárának tartanak) bátyja, Tedzsribet pedig maga a tapasztalás (melyikük jut sikerre?). Nevemnek fele komoly, fele pedig komikai hangzatú – mutatkozik be Alhikmet az ellentétes minőségek Victor Hugóból ismerős elegyítésével. Ah, Arthurom, miféle könyvekből jegyezted ki e csodálatos dolgokat? Fogadni mernék, hogy nem magad gondolád. Emberi eredetű a fantázia? Netán éppen a fantázia révén emelkedünk biológiai korlátaink fölé? Kemény a kortárs verset belopja az időtlenség képzeteit keltő mesébe; a törpe Amaranthának Vörösmarty művét, A magyar költőt szavalja (amelyet egyébként Az árva fiú-ként említ és emlékezetből, pontatlanul idéz): Jár számkivetetten az árva fiú Dalt zengedez és dala oly szomorú.

Folytatódik a csodás események sora: hallomásból álomkép, álomképből hangulatemlék lesz; Bánházy Arthur álmában azzal találkozik, akiről a társaságban félmesét mondtak (mi is az a félmese?): ... soha képzetem sem volt hasonló éjről, pompájával, kellemeivel.

15

A ragyogó phantasia és a tölt szív éje volt ez, mely kimeríthetetlen bűbájával hirdeté mulékonyságát... A talizmánért időt kér cserébe a törpe: „azokat a napokat kérem cserébe, amelyek a kiábrándulás kezdetétől fogva az utolsó illúzió szétoszlásáig nyúlnak... Bátyámnak, Tedzsribetnek ajándékozom, aki a másoktól elvett időből foltozgatja napjait tovább.” A francia irodalomkritika évtizedeket töltött a désenchantement (kiábrándulás) művészetbeli megjelenéseinek kutatásával, a bűvölet szertefoszlásának elméletével. A Balzac-, Stendhal-, Flaubert-regények értelmezése többnyire ezen a kérdéskörön alapul. Nem mellékes, hogy az értékvesztő folyamat bemutatása Keménynél rendszerint igen lassú, kíméletlen, mondhatnók: az időbeliség (kínos) élményét adó jelenség. És nem teljesen valószerű, de nem is kizárólag mesei természetű. A sivatagban Tedzsribet egy emberkoponyával lép a vándorok elé: „Allah nagy”... Az oázisból a törpe elillan – jel ez: nekik, a vándoroknak (az élet, az olvasmány vándorainak) is hamar szedelőzködniük kell (Petőfi Az Őrült, Vörösmarty Délsziget című írása ötlik eszünkbe-emlékezetünkbe, Babits Mihály Gólyakalifája). Az irodalom nem feltétlenül érthetetlen; azoknak is szól, akik elégedetlenek a valóságos életükkel; ki szeretnék egészíteni érdekesebb, a lelket felfrissítő élettörténetekkel. Kemény is ilyen meggondolásból javasolta Csengery Antalnak és Gyulai Pálnak A magyar nép könyve (1856) kiadását, melyben neki is volt írása.

16

Az idő – az életidő – megsokszorozásai: a képzelet tettei

Keményt az érzelmek kultúrája valóban foglalkoztatja: a nőkkel kapcsolatos életvilág folyamatos kihívást jelent a számára. Erény és illem címmel május 29 (22)-én közöl lélekről, lélekvesztésről – már-már Stendhal modorában – novellát. Mint Agáta A szív örvényeiben: Sarolta néha merengés közé ragadtaték, ámbár félt az alkalmatlan hangulatoktól, melyek a kizsákmányolt vagy kielégítetlen szívre vonatkoznak. „Mi boldogok fogunk lenni” – mondja az Erény és illem-ben a Coranini nevű szereplő. Hányszor is próbálta Kemény Zsigmond ezt a fogalmat megérteni? Hány definícióját adta? A szerelem élete című írását a Divatcsarnok közölte 1854. május 30–június 25 (30–35. szám). Itt sem a „nagy” történelem, hanem egy érzelem elmondható története a kísérlet tárgya. Akárha a Karenina Annában, a Bovarynéban. Zárómondatok: „Az első szerelem örökké él... De melyik az első szerelem?” Nem az érzelmek: a fogalmak útvesztője a Kemény-szövegvilág. Végső soron az ember földi eltévelyedettsége. A bizonyosságok korszaka már az ő életidejében lezárult. „Mai számunkban be van végezve b. Kemény Zsigmond beszély-füzérének első novellája... Bírjuk a t. író úr szavát, hogy e beszélyfüzér második részével is gazdagítandja közelebb lapunkat.” Nincs tudomásunk folytatásról.

17

Kemény ekkor – „visszább” vonul. Olvas. Ekkoriban ír Arany Toldijáról tanulmányt. Az 1850-es évek a magyar nyelvterületen az elmúlás, az átalakulás íróemberi történeteit adják. Melyik csoportba illik inkább Kemény? Egy év múlva ő búcsúztatja a sírnál Vörösmarty Mihályt.

18

Homonna hölgye (Mint mentek öldöklő hadak Nyugott fenyérek halmain Úgy mentek által lelkemen Az éj setétes álmai)

Ossianos rövid drámának nevezi művét Vörösmarty Stettner Györgyhöz írott vízkereszti levelében.1 A végleges variánssal egybevetve ezt a mutatóba küldött belső monológot, a nevek különbségét látjuk, de a ritmus ugyanaz, és a hangvétel elégikuma, a megteremtett szituáció mitikus-mesei stilizáltsága is.

A verses álom dramaturgiája

Frye szerint a dráma ősi felfogásának ismerete nélkül nehezen boldogulunk bármiféle drámai művel; az emócióra és a csoport kohéziós tényezőjére mint a dráma szimultán hatáselemeire mutat rá.2 A gyakori monológok ellenére is drámai műnek tartjuk a Hábadort; befejezett, különleges alkotásnak Vörösmarty írásai között. Ha elfogadjuk a Frye-féle gondolatot, amely szerint az irodalom narratív oldala egyszersmind a szimbolikus kommunikáció ismétlődő aspektusa – más szóval rítus –, egyet kell értenünk ennek következményével is, vagyis, hogy a vágy és a valóság konfliktusa vizsgálható az archetípusok kritikájával. Ez pedig az álmok leírásával kezdődik.3 (Frye az álommunka kifejezést Freudtól veszi át). Nem vo-

19

nunk éles határt az álommunka és a művészi alkotói tevékenység között. Az éjjeli álom a lélek földjét láthatóan átalakítja – parafrazáljuk a Hábador szerzőjének verskezdő sorait.4 A költeményt elemző pszichológus... az álomban latens és manifeszt tartalmak keverékét látja. Az irodalomkritikus szemében a költemény manifeszt tartalma a költemény formája, ennélfogva latens tartalma egyszerűen az ő tényleges tartalma, a dianoia, illetve a téma. Ez a dianoia az archetípus szintjén nem más, mint egy álom, a vágy és a valóság konfliktusának megjelenítése.5 Hadd emlékeztessünk A Rom részletére: S lát vala álmában bérczekkel büszke vidéknek Sziklafejű csúcsát vetekedni egekkel; az erdő Méla, borús folyosóival, és – hol az álmadozásnak Szent országa van, agg lomboktól rejtve világnak, A hova ormairól forráshoz jára le a vad, És egyedűl zavará robajával az alkonyi csendet: A titkos teremű völgyek megnyíltak előtte.6

Szikla, ősrengeteg, titokzatos völgy – de ezzel elválaszthatatlanul: forrásra igyekvő vad (őz..., tesszük hozzá e tanulmány előfeltevései jegyében); közös képei, ősképei álomnak és álomelvű alkotásmódnak (romantikusnak, pontosítanánk, de minek is?).7 Álmának elbeszélését úgy élte meg, mint egy történet megalkotását8 – alkalmazzuk Vörösmartyra M. – L. von Franz gondolatát. Álmaim, a csalfák, éjfélkor adák meg ölemnek

20

A kedvest, s forró csókjait itta tüzem. Még boldogságom soha ekképp nem vala teljes: A szív kéjeiben lelkem örömre hajolt. Serkentem; tündér javaim kisuhantak eszemből, S most a csók helyein gyenge könyűke remeg. (Álom és való)9

„Álma való képét látá és látta sötéten” – olvassuk A Romban; a valóság mint a rémálmok teljesülése jelentkezik. Továbbvíve a gondolatot: a képzelet működése révén álomtermészetű irodalmi alkotási folyamat az álomkép; a való nyomasztó előképe; így a szépirodalom történeti tematikájú darabjai a jelen okát keresik; ha a Zalán futása honfoglalással kapcsolatos szláv-magyar problematikáját ideidézzük: Vörösmarty Mihálynak mint magyar gondolkodónak lelkifurdalása van az Árpád-féle honszerzésért, ezt alakítja történetté A két szomszédvár, a Hábador: a ház ura távol, a fegyveresek meglepik a honnlevőket, kiirtják a család valami miatt kiszolgáltatott, küzdelemre felkészületlen tagjait, ez lesz az eredendő bűn történelmi-nemzeti variánsa. Az archetípus-kritikus a költeményt a költészet részeként tanulmányozza, a költészetet pedig a természet totális emberi utánzásának részeként.10 Világés önmegismerés álomleírással: mondhatnók, de legalább ennyire hiszünk abban, hogy varázslás az álommunka révén; a révület sorsalakító és rendkívül kockázatos előidézése. A mítosz megteremtése, átélése. Gyakran fordulnak elő a nyilvánvaló álomtartalomban a mesék és mondák világából való képek és helyzetek. Az ilyen álmok megfejtése azután fényt derít a motívumoknak ősi eredetére is – olvassuk Fre-

21

udnál11 Frye logikájával: az irodalmi művek, miként Freudnál az álmok, a tömörítés és az áthelyezés ellentétes elvét követik, habár ezek a folyamatok egészen másként zajlanak le az irodalomban, mint az álmokban.12 A mesék a mítoszoknál nagyobb mértékben engednek bepillantást a tudattalan kompenzatorikus funkciójába. Az álmokat vágy-, szorongásos és büntető változatokra osztja Freud.13 A büntetéses álmok is vágyteljesülések, csakhogy nem ösztönrezdületeink, hanem lelki életünk kritizáló, cenzúrázó és büntető hatóságainak kívánságait viszik teljesedésbe. Ha szemügyre veszünk egy büntetéses álmot, igen kis gondolkodás után sikerül visszaállítani a vágyálmot. Ezen elutasított, meg nem engedett vágyteljesülésre a büntetéses álom tulajdonképpen a válasz.14 Az álomcenzúra a fölöttes én egyik működési formája. A fölöttes én szerepe az álomképződésben figyelemreméltó.

Mítoszkritika vagy szövegkritika? Emlékeztető

Alapul vesz a Vörösmarty kritikai kiadás egy 1845–48-as szövegkiadást; ezt választja ezentúl használandó alapszövegnek, ennek rendeli alá a jegyzetekbe utasított és élvezhetetlenné tipografizált korábbi variánsok sorait, szavait, neveit. Bevallhatjuk: rosszul boldogultunk a Vörösmartykézirattal.

22

Olyan kérdéseket is felvet ez, hogy a jegyzetekbe utasított sor- és mondattöredékei értéktelenebbek-e a főszövegbelieknél. A Hábador. Homonna völgye című Vörösmarty-munkának a kritikai kiadás-beli szövege az 1845–48-as publikáció variánsa mellett voksol; ez lesz ezután a jó, a végső (valljuk be: olvasók számára az egyetlen elérhető) Homonna. Pedig a rajzocskák15, a más hangzású nevek, a korábbi megoldások ma már szimultán meg is jeleníthetők; egy genetikus szövegkép látványa után sóvároghatunk... Az a bizonyos őzfi 16

A mítikus képzetek szerint az őz táplálkozása valami szokatlan: a táplálék jön az állathoz (etető), nem pedig az állat a táplálékhoz. A kozmikus szarvas a téli napfordulóval kapcsolatos jelkép, a téli ünnepkör részei mindazok a rítusok, amelyek hozzá fűződnek. Horva a bevezetőben az álomképről beszél („Kendi lánya nincsen itt”; vagy a Stettnerhez írott levélben: „Mert Kerzi’ gyöngye nincsen itt”). Az álomkép jóslatnak tűnik, de nemcsak; szerelmi varázslatnak is, mert az álomban dédelgetett valóságos lány felbukkan, itt van, valami teljesíthető kívánsága is van: a kívánság megfogalmazása előtt felidéz valamit, az emlékkép embléma: a lány elidőzött a hegyen, közben a vadászat után álomba merült családtagjaira otthonukban két szomszéd várbeli testvérpár rátört, egymástól elválasztottak apát és anyát (az anyához az öcs is odatartozik).

23

A rémtörténet szerint az atyát egy szárazföldi, az anyát/öcsöt egy szigeten levő várba hurcolták. A történetbeli metamorfózis felől olvasva a művet a szimbolikus tettek mellé a kijelentések is szimbolikus nyelvvé rendeződve illeszkednek; ezek a következők: *a felajánlás (lovagi): Még visszatér örömkorod;

*a jóslat: Majd megjön egy hős Kendivel őz borjat lát a tűz fölött;

*a felkérés (nő mondja); Oh hős! és hozzád bujdosám, Hogy lássad Csilla könnyeit.

*a hűségkérés (férfi mondja): Csak Csilla hozzám hű legyen: kerűlje a hegyek vadát A’ puszta bérczek ifjait.17

(A hűség tartalma: a vadászat tilalmának betartása; a hegylakó férfiak elkerülése.) *a hűségeskü (nő mondja): Én a kézíjat nem vonom, Megűlök ott a hegy fokán.18

*a párviadal:

24

Két szempontú közvetítése: bárdok vetélkedése: Hábadornak (Zádorág hívének) híradása – Csupor híradása (ő Horva híve). *a halott hős meggyalázása; a nemzetség megbélyegzése (Horva azt parancsolja, hagyják ott Zádorágat temetetlenül), *a dalnok meggyalázása (a hangszer elpusztítása, tengerbe vetése). Nem harcot és szerelmet dallok én, Nem! a halálnak mondok éneket.19

A varázserejű dalnok a siralom völgyévé változtatja a csendnek völgyét: a bajok honfoglalása ez, mint Pandóra szelencéjének mitikus meséje. Csend völgye! ott mosolygsz tehát s öledbe vetted Hábadort? Eztán a sírnak völgye légy, s neved Az éjben útazónak rettenet. Teremj halált és bánatot. S ha e vég munkám elkelend, Nyugonni száll rá agg fejem.20

* bosszúeskü: Vérrel mosom le szennyemet;

* a felidézés (tárgya: Tarcal): Együtt vadásztuk a hegyet Együtt vigadtuk a tavaszt.21

25

Tarcalra hárman háromféleképpen emlékeznek: Kendi, Csilla és Horva. A referenciális személy itt Tarcal; a történelem szimbóluma. A három beállítás (az otthoni földet jelentő saját halott révén) mégiscsak rokonítható egymással. A szimbolikus hős kisajátítható, a történetek átírhatók. A vakká lett atya kiszabadítása a tömlöcből az átrendezett történelem allegóriája. Az atyák világa véget ért. Valaha a nő – Csilla – volt a csalogató vad (például Tarcal számára). Ezt a történetet azonban csak közvetve értjük meg; a nő saját szerepét – és így az egész történelmet – mint ártatlansága történetét állítja be. (A hazugság is eredendő bűne! – mondjuk ki a sejtetett Vörösmarty-gondolatot.) Mellesleg: a nőre való vadászat ábrázolásával már az őskorban találkozunk; a férfira való vadászat – ami a Hábadorbeli átváltozást követi – újdonság. A romantika nemi szerepcseréinek kedvelt eljárása sejlik itt fel. A vadászat a birtokbavétel régi szimbóluma; beavatási szertartásként értelmezhető. Jankovics Marcell a nép- és honalapítás emlékének idézéséről beszél a világszerte elterjedt vadűzés motívum kapcsán. Kerényi az apai és az anyai felet jelképező totemősökről22 (akkor Vörösmarty felnőtté válásának misztikus története az őz-alakú Horva lenyilazása...). De úgy is izgalmas a történet, ha ez az állat (a jelképek rendjén őz/szarvas) a halotti állapot jele: a halál lenyilazásával a civilizációs félelmet kívánja távoztatni a szerző.

26

A keresztségnek is jelképei a szarvasok, amelyek az élet vizének kútjánál oltják szomjukat. (Ha Ádám és Éva ábrázolásain a háttérben megjelenik a szarvas – pl. Dürer 1504-es rézmetszetén –, akkor ez nagy valószínűséggel utal arra, hogy a szarvas le fogja győzni a kígyót.) A bosszú végrehajtása: a nő barlangba rejtése, akaratának megtörése egy későbbi nász céljából nemcsak Vörösmarty Orlayjában fordul elő, hanem a Hábador-történet mögött mindvégig ott derengő Shakespeare-műben is, a Vízkereszt vagy amit akartok címűben.23 Mihál dalnok alakmása24

Ez a drámai költemény külön történetek szövevényeként is értelmezhető. Egyik a dalnok sugallt életmeséje; Hábadort bárdnak nevezzük Vörösmarty szándéka szerint. (Lásd Stettnerhez írott levelét.) Osszián utolsó énekét Batsányi prózában adta; maga látta el jegyzettel a bárdusok kifejezést.25 Ilyesmiből születik a régi magyar költő fantáziaképe; az óhazabeli dalnok, regös pogány alakja. És persze Kisfaludy Sándor regéiből, Shakespeare műveiből. A bárd az óhazából hozza tudományát; kapcsolata még eleven a meótisi otthonnal; ahonnan azonban fiait már elűzte a betolakodó nép (a Homonna völgyébe menekülő, halott öccsét odatemető Tarcal a fia volt Hábadornak). Ilyen értelemben a költő mindig hősök (közvetve tehát istenek) gyakran utolsó leszármazottja.

27

A bárd mozgékony; alkalmazkodni képes. A meótisi óhazából Zádorvárba jött, innen ura halálával továbbindul: a bosszú indítja Homonna völgyébe. Alkalmazkodni képes: a szerelmi dal alkalmára várva Zádorághoz dicséretet zeng, majd ébresztőt, majd harci tudósítást, végül himnuszt. Alkalmazkodóképessége varázslónak mutatja: megfosztják kobozától, és az íj is hangszerré válik kezében. A bosszú tragikus bűnévé lesz, teljesülése pillanatában bánja is már: meg is szűnik élete értelme; egy szimbolikus szerelmi érintés és haláltusája olvad egyetlen melodramatikus képpé a költemény utolsó soraiban. Hangszere túléli. Hábadort A vén cigány muzsikusával is könnyen lehet rokonítani („Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot”), a költemény igazságtevése az álom szabályait követi: az ellenfél meghal, de a vonakodó, majd állhatatlan szerelmes lány sem képes több ellenkezésre: a halál egyesíti az egymás után sóvárgó vagy egymást nem értékelő szerelmeseket.

Ki hát Homonna hölgye?

Zentai Mária Vörösmarty eposzi figurateremtését értelmezve arra a megállapításra jut, hogy férfialakjaihoz eposzi mintákat, a nőiekhez mesei és románcmintákat használ a költő.26 „Völgyi leányka”-e csupán Homonna hölgye, mint Hajna vagy Zenedő? Ez a nő figyelmetlen: Hábador világosan kimondja, hogy íjának kell halált hoznia Horvára; Csilla a

28

hűséges várakozásnak szentelt időben mégis elfogadja vadászfegyverként ezt a szerszámot – célja őzre lőni. (Csodaszarvas-monda?; Aktaeon mondája Aphroditével?) A szkíta hiedelemvilág egy Diána-ünnepe sajátos szertartást, emberáldozatot jelentett. Nem lehetetlen, hogy Vörösmarty olvasott erről a valláselemről; hiszen a férfi (Horva) lenyilazása az isteni nő által – még őz alakban is – megfelel ennek a jelentésnek. Aphroditét gyakran ábrázolták őzzel és nimfák kíséretében; ha saját társát (az őzet) lelőtte, nem élhetett tovább Aphrodité – Csilla sem. Egyszer már megtette Tarcal csalogatásával-halálba kergetésével. (Gyakran a kolindák beteg szarvasa a szerelem betege!27) Kísértet születik: „Éjfélkor és éjfél után Viharban ébred Horva fel.”

A nő a rontás; erre a férfi mágikus válasza csak ellenrontás lehet; a női kísértetek helyett férfi túlvilágról visszatérő alakja árnyékolja be a jövő horizontjat. A kísértő nő pusztulásba kergeti a férfit; az pedig a be nem válthatott fogadalmak miatt kísértet lesz. Ki Homonna hölgye? Valóban sokalakú nő, talán a női kiismerhetetlen rontás maga. A honfoglalás történetének átírása ez: nem Hunor és Magyar, hanem Korondár és Zádorág az ősi földre is emlékező, onnan nászdalnokot hívó (kettős) személy.

29

A völgybe települtek már ott lelik a lovagot, neve Horva (horvát? a szláv lakosság őse?), neki a magyar kisasszony álomban már meg is szerzett vágytárgya. A Kézainál és Jordanesnél fellelhető csodaszarvasmonda az alán fejedelem lányaival játszatja el az ősmítosz helyi női szerepét: a honszerzés a szimbolikus nász révén valósul meg. Nászra várakozunk a magyar előidő Hábadorában is; de Vörösmartynál ez nem diadalmese, hanem a kudarc tragikus története. Európát (itt Csillát, a hely szűzét) nem lehet elrabolni: a Magyarvárból idemenekülő, vele testvérként felnövő Tarcalt csak csalogatja, Zádorág zsarolásának nem enged (nem indul apja kiváltására amolyan balladai Fehér Anna-szerű önfeláldozással ), Horvához talán nem tudatosan, de hűtlen lesz, és el is pusztítja; az őz lenyilazása egyszerre a genealógia (és így a jövőteremtő történelem), továbbá a honfoglalásmítosz tagadása! 1835-ben Hábador-Oszkár meséjét bontja ki részletesebben Vörösmarty A hontalan dialógusaiban. A zárószakasz: A nemzet, melyhez tartozom, Kiirtva, s vérbe fult honom Többé fel nem virúl: Engem millióknak veszte nyom, Egy nép halálát hordozom Keblemben ostorúl.

Eurázsiai vándormotívum a csodaszarvas-monda. Az új hazát találó testvérpár-ős – ezt Vörösmarty sza-

30

badon alakítja álomlogikájához, érzelemtörténetinemzettörténeti modelljéhez. Verses dráma ez, alapritmusa: titá/titá/titá/ titá/. A ritmus tizenhat szótagos sorpárokba rendeződik; ez néha erőteljesebb ritmushangzásával valósággal elsodorja a versmondatok természetes ritmikai tényezőit. Azt is mondhatjuk: önálló életet él a ritmus a verses drámán belül; nyolc ló vágtája teremti meg a történet hangzásközegét. (A hét vezér vágtatása volna? Ki a nyolcadik? A költő? Így van: ott dübörög élvezettel a hősök elképzelt seregében.) A szerző alig-alig töri meg ezt a monoton ritmust; a patadobajt imitálja a vágtató ló és lovas együttese. Másrészt – a zenetörténetben – galoppritmus ez; egyrészt ugyan nem túlságosan régi: a XVIII. század kedvelt, a Vörösmarty előtt járó nemzedék kedvelt zenei ritmusfajtája, de elnevezése a vágtára utal. Ahol mégis változik a versritmus a Hábadorban, annak tartalmi oka van. (Jankovics Marcell hívja fel a figyelmet arra, hogy a szarvas a reneszánsz ikonográfiában az öt érzék közül a hallás, a vérmérsékletek közül a melankólia jelképe lett...; és hogy nemcsak Diana, hanem az idő szekerét is szarvasok húzzák...28 (Gondoljunk csak Mátyás király bécsi diadalszekerére, amelyről Janus Pannonius írt poétai sorokat!29) A magyar vízkereszti játékok közül a győri Tractus stellae (a háromkirályok vándorútja, csillagkövetése, kisdedkeresése) színháztörténeti kuriózum (kézirata 1090-ből való). Van-e hozzá a Hábadornak köze? Nincs, de ne feledjük, hogy az első variáns Szendéjét Vörösmarty – ráérzéssel – éppen

31

Csillára igazította... A nő keresése is volna ez a munka? Kísérlet általában a nő (a hölgy) megértésére? Az elrabolt leányok, a harc évszázadai, a városi civilizáció előtti világ meséi szövődnek itt álombeli szabályok alapján. Homonna végzetes hölgyének története a magyar nemzeti identitás keresésének idején verses álom magáról az emberiről (sőt férfiúi vagy női mivoltunkról), a természetben- (kozmoszban) és az időben-létről.30

JEGYZETEK 1. 1826. január 6. „Egy Ossianos rövid drámába is kaptam; de még nincs vége: benne még a helyek nevei is költöttek. Így kezdődik: Mint zordon öldöklő hadak Csendes fenyérek halmain, Úgy mentek által lelkemen Az éj setétes álmai. Oh Szende nem volnál-e itt, Szűz égszemű lánya Kerzinek? Hazudtak-e álmaim nekem, Vagy már valóban nem vagy itt? Hallgass el akkor csalogány, Ne zengj siralmas éneket, Tud Horva is siralmas éneket, Mert Kerzi Gyöngye nincsen itt, Szigetbe ment a tengerek fiához – Kit látok a’ völgyön tévelygeni? Nem Szende a’ki jő felém? Ő az, de bú van arczain, ’S kisírt szemében fájdalom. Oh égszemü lánya Kerzinek Miért vagyon bú arczodon,

32

S kisírt szemedben fájdalom? In Vörösmarty Mihály Összes Művei. Szerk. Horváth Károly és Tóth Dezső 17. kötet. Levelezés. Sajtó alá rendezte Brisits Frigyes. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965. 131. oldal. A továbbiakban tárgyalt dráma, a Hábador lelőhelye Vörösmarty Mihály Összes Művei. 7. Drámák. Sajtó alá rendezte Brisits Frigyes. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1971. 271–305. 2. „A drámának egy közösség számára kell erős érzelmi gyújtópontul szolgálnia; miközben egy, e közönség által ismert és számára jelentős mítoszt mutat be, emlékeztet arra, hogy ez a mítosz az ő közösségi tulajdona.” (Northrop Frye: A kritika anatómiája. Négy esszé. Helikon Kiadó. Universitas. 1998. 244). 3. Frye 1998. 92. 4. Lásd e dolgozat mottóját. 5. Frye 1998. 97. 6. Vörösmarty: A Rom. 7. Freudra hivatkozunk. „Hadd ismételjem el röviden az álomképződés menetét. Bevezetője tehát az alvás utáni vágy, érdeklődésünk szándékos elvonása a külvilágtól. Ennek azután két következménye van a lelki készülékben, elsősorban a regresszió, vagyis annak lehetősége, hogy előtérbe léphetnek az ősi és primitív működések, másodszor a tudattalanra nehezedő elfojtásos ellenállás csökkentése. Ez utóbbi mozzanatot használják ki a felélénkült külső és belső ingerek az álom létrehozására. Az ily módon keletkezett álom kompromisszumos képződmény, melynek kettős szerepe van: egyrészről az én érdekeit szolgálja oly módon, hogy az alvást zavaró ingerek elintézésével biztosítja magát az alvást, másrészről megengedi, hogy egy elfojtott ösztönrezdület a körülményekhez képest egyedül lehetséges vágyteljesülés alakjában kielégüléshez jusson. Az álomképződésnek az én által engedélyezett ezen egész folyamata a cenzúra fennhatósága alatt megy végbe, amit az elfojtásnak az alvás alatt is működésben levő része gyakorol.” Siegmund Freud: A lélek-

33

elemzés legújabb eredményei. Fordította Dr. Lengyel József. Ampelos könyvek I. Debrecen, 1943. 23–24. 8. M. -L. von Franz: Női mesealakok. Európa Könyvkiadó. Budapest, 1995. 15. 9. Petőfi korai versei között Az álom ismételi meg ezt az ötletet. Később Petőfi A felhőkben ezt a témát újra megírja. 10. Frye 1998. 92. 11. Freud i. m. 30. 12. Frye Az ige hatalma 193. 13. I. m. 33. 14. Freud i. m. 34. 15. „Hallottad égszemű leány” – (a sorok bal oldalán Vörösmarty tollal készült fejrajza). Lásd Vörösmarty Mihály Összes Művei. 7. Drámák. 567.) 16. A magyar költő farkas–őz jelképére gondolunk mint a természeti környezet két aspektusú képére. Ez a világkettősség jelentkezik József Attila versében is. 17. Hábador 388–389. sor. 18. Nem tartotta be ígéretét: Hábador zengő íját ártatlan vadászfegyverül elfogadta. 19. Hábador 443–444. sor. 20. Hábador 473–481. sor. 21. Hábador 406–407. sor. 22. Kerényi Károly: A csodaszarvas a perzsa 1001 napban. Ethnographia 1930 (41) 145–152. 23. Curio: Vadászni óhajt? Herceg: Mire, Curio? Curio: Dámvadra tán. Herceg: Dámára tán, a legszebbikre most. Mikor megláttam én Oliviát, A szennytől megtisztult s fénylett a lég; S dámvaddá váltam akkor menten ott, És vágyaim, mint bősz és vad kopók Azóta folyton űznek. – (Shakespeare William: Vízkereszt vagy amit akartok. Fordította Radnóti Miklós és Rónay György. Shakespeare Összes Művei. 3. Vígjátékok. I. felv. 775–776.)

34

24. Nagy Zsófia hívta fel a figyelmet arra, hogy Vörösmarty valamennyi kéziratát Mihálként és nem Mihályként jegyzi. 25. „A bárdusok olyan énekesek voltak a régi északi nemzeteknél, kik azoknak nevezetes bajnokait énekelve magasztalták. Azt írja Priscus Rhetor, hogy Attila idejében nekünk is voltak ilyen énekeseink; noha munkáik a mai időkig fenn nem maradhattak”. Batsányi János: Osszián utolsó éneke. In Batsányi János Összes Művei I. Szerkesztette Tarnai Andor és Wéber Antal. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1959. 181. 26. Zentai: Az egyetlen eposz in Mesterek, tanítványok. Ünnepi tanulmánykötet Csetri Lajos 70. születésnapjára. Szerk. Szajbély Mihály. Magvető Kiadó. Budapest, 1999. 392. 27. Lásd Brătulescu Monica: Colinda românească. The romanian colinda (Winter-solstice songs). Editura Minerva. Bucureşti, 1981, illetőleg Coman Mihai: Bestiarul mitologic românesc. Editura Fundaţiei Culturale Române. Bucureşti 1996 (133–141). Itt köszönöm meg dr. Florea Virgiliu kollégámnak e tanulmány elkészítésében nyújtott segítségét. 28. Szarvas szócikk a Jelképtárban. Szerk. Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György. Helikon Kiadó. H. n. (Budapest), 1990. 199. 29. Kádár Zoltán: A királyi diadalszekeret húzó szarvas ikonológiája. Janus Pannonius. Bp. 1975. 434–444. 30. A tanulmány a kolozsvári Magyar Irodalomtudományi Tanszék Álmodónk, Vörösmarty című konferenciájára készült (1999. dec. 10.)

35

„Add, hogy mit emberész és kéz kivíhat, Ne várja mástól mint szerencsedíjat” 1844 őszén fohászkodott így Vörösmarty Hymnus című versében, Isten segítségét kérve a nemzet munkájához. Még tizenegy éve volt élni – és szorongani a magyarság jövője-sorsa miatt. Személyiségének ugyanis alapvonása volt az aggodalom, sőt a borúlátás. Ezt azonban fokozta rendkívüli igényessége egyrészt saját maga, másrészt a társadalom iránt (amelyet főleg mint nemzetet és mint emberiséget vizsgált műveiben). Igényessége miatt verekedett össze már gyermektársaival is, amikor ellopták, elolvasták első költői próbálkozásait (aztán az így nyilvánosságra jutott verstitkokat könyörtelenül darabokra szaggatta). Nem bízott ugyan a földi tökéletességben, de haláláig ábrándozott róla; ennek magyar nyelvi megfelelelőjét mint eszményt nem elérte, hanem valósággal meg is teremtette: arra a nyelvre gondolunk, amely felejthetetlenné teszi a Csongor és Tündét, a Szép Ilonkát, a Zalán futását, a Szózatot, a Délszigetet, A magyar költőt, az Előszót, A vén cigányt vagy A merengőhöz szóló elégiát. A tökéletességre vágyott. Elképzelés szerint az egyes ember lelki nemességét (személyiségi értékét) a részvét, a művelődés és a hasznos tevékenység adja. Hadd vegyük ezeket sorra.

36

* Első, nyomtatásban megjelent verse a kezdő poétákat budai visszavonultságában is buzdító Virág Benedekhez írott episztola volt (a Szépliteraturai Ajándék hasábjain jelent meg 1822-ben). Vörösmarty humanista műfaji szabályok szerint kedélyesen üdvözölte őt, bár csak műveit és hírét ismerte. Személyes találkozásuk után azonban fegyelme felelősségtudattá, részvétté változott; ebből az érzésből született négysorosa, A budai temető: a szegénységben, elhagyatottan elpusztult Virág emlékének idézése. De részvétet érzett egy egész nép, a lengyelség iránt is, amikor az szabadságharcát elvesztette (A hontalan; Az élő szobor; Az elveszett ország). A részvét hozta Vörösmartyt első erdélyi útjára is. A csaknem teljesen megvakult Wesselényi Miklóshoz jött Zsibóra barátjával, Deák Ferenccel. Útvonalukat is tudjuk: Nagyvárad–Debrecen–Nagykároly– Székelyhíd–Szilágysomlyó–Zsibó. Wesselényi valóságos értelmiségi találkozót hívott össze a rangos vendégek tiszteletére (Klauzál Gábort is várta), végül Deákékon kívül Kovács Lajos és Kemény Zsigmond vett részt a kilenc napig tartó baráti fogadáson. Nem volt szándékukban megállni sehol visszafelé, de Wesselényi unszolására mégiscsak megszakították útjukat a politikailag egyre élénkebb Kolozsváron. 1845. március 16-án este Kolozsvár ifjúsága fáklyászenével és szónoklatokkal köszöntötte a rangos átutazókat (visszatérésük iránya: Kolozsvár–Bánffyhunyad–Nagyvárad–Debrecen). Az eseményről beszámolt a korabeli Erdélyi Híradó is.

37

(Vörösmarty költeményeinek szélesebb értelemben vett erdélyi visszhangja külön történet – Egressy Gábor A vén cigányt pohárköszöntő helyett szavalta Nagyváradon úgy, hogy maga is szinte megriadt a hatástól; Kolozsváron ugyanazt a verset mondta el 1855. december 15-én, és négyszer hívta vissza a pódiumra a megilletődött közönség.) Ismerjük a mardosó kételyt, amely A Guttembergalbumba és a Gondolatok a könyvtárban hangulatát átszövi; Vörösmarty mégis hitt a tanulásban. Beszélt németül, latinul (verseket is írt ezeken a nyelveken); franciául, angolul felnőtt fejjel tanult meg, és haláláig nem szűnt meg gyarapítani ismereteit az egyetemes történelem, az irodalom és jog tárgykörében. Minden tudást végső soron gyakorlati hasznúnak tekintett, ha az emberrel állt kapcsolatban. Mindig is bízott abban, hogy műveivel közvetve ízlést alakít; közvetlen hatásra a Perczel-korszakon túl nem vállalkozott. Tudást terjesztett a Kritikai Lapokkal, az Athenaeummal, a színibírálatokkal; bár, ahogy telt az idő, verssorai egyre nehezebben öltöttek formát: „S te elnyomott szó, hagyd el börtönöd...”

Célja szerint a gondolkodás és a tudás gyarapítása lehet üdvös vagy ártó; ennek alapján különítette el Vörösmarty az erkölcsös kultúrát a pusztítótól (és önpusztítótól – elég, ha a Csongor és Tünde őrült tudósára gondolunk); ennek alapján állíthatta Az emberekben: Istentelen frigy van közötted, Ész és rossz akarat.

38

Vörösmarty szerint a költői szerep a hazafi erkölcsi eszményének megfogalmazását is megköveteli. Itt gondolat, tett, érzelem ugyanannak a dolognak különböző oldalait jelenti; és a polgár számára csak a hazának hasznos tett lehet értelmes, tehát érzelmileg is lelkesítő. Hadd példázzuk ezt egy mondatnyi, 1846-ban papírra vetett verstöredékével: Ha gondolok reád én Nemzetem, Hogy egykor sírba szállok, Magamtól kétségbeesve Kérdezem, mit tettél.

Mit tett Vörösmarty? Meg sem próbálhatjuk itt cselekedeteit és tett értékű írásait mind elősorolni. Csak emlékeztetőül néhányat: írt csaknem kilencszáz lírai verset, történeti és filozofikus eposzokat, több novellát, tucatnyi drámát, közöttük egy allegorikus jatékot a pesti magyar színház megnyitó ünnepére (Árpád ébredése, 1837), színikritikákat, művelődéspolitikai jegyzeteket. Lefordította Az ezeregy éjszaka meséit; Shakespeare-től a Julius Caesart, a Lear királyt; a Romeo és Júliát már csak elkezdeni maradt ideje. Írt magyar nyelvkönyvet németeknek, egyengette Petőfi költői pályáját, hozzájárult az Aurora köre, a Kisfaludy Társaság, a Nemzeti kör letrejöttéhez. Úgy üdvözölte az 1848. márciusi eseményeket, mint magyar hazája megváltásának ígéretét; de egy hónap múlva már kisebb fiát – és lelkesedését temette. A kormányt követte Debrecenbe, aztán bujdosó lett, mint annyian; végül Pestre ment, és följelentette magát, mint aki leszámolt mindennel...

39

Meg kellett érnie, hogy költői nyelve, mondanivalója, szemléletmódja – egész alakja a korszerűtlenség bélyegét kapja, mint Toldi Miklós vénségére Arany versében; hiszen Pest-Buda irodalmi élete is teljesen megváltozott. A korabeli magánlevelekben ilyesmik vonatkoznak rá: „szegény öreg, csak azt tudja írni, ami a szívén fekszik, ő sem tartozik a legújabb kor költői közé”, „kár volt neki annyi ostobaságot összeírni”. El ne hagyj így vesznem oh teremtő!

– írta már huszonöt évesen Börzsönyben, dédelgetett szerelméről lemondva. A lemondások és végtelen vágyak művésze volt. Akkor azt hitte, Etelkán túl a világ eszménytelen. Mégis: Vörösmarty eszményeket, ábrándokat teremtett egész életében. Minden sikertelensége között a legfájdalmasabbnak éppen az eszmények szétfoszlását érezte; azokét az álmaiét, amelyeket az ideális nőhöz, a hűséges olvasóhoz, az egységes és tevékeny nemzethez, a szabadsághoz fűzött. Romantikus volt: hogyne álmodott volna! A magyar honfoglalásról – Magyarország Habsburg uralkodói idején. Szent László cserhalmi győzelmeről – amikor ő még csak ábrándozott az erdélyi dombokról. Szláv terjeszkedésről száz esztendővel a kommunista rendszer előtt. Költői álmai közt volt menedék, vigasz (élhetnénk-e nélküle?), és volt kijózanító rémálom. Hol Csabának, hol Csongornak nevezte magát, hiszen álomképei közt lebontotta a valószerűség falait. Élete utolsó hónapjaiban ősz szakállát hagyta elbozontosodni, ugyanabban a durva szövésű szürke

40

öltönyben járt, és Toldy Ferenc felkérésére nevetséges díjért sírversek készítését is vállalta. Shakespeare-t fordított, lassanként maga is egy Lear királlyá vált. Hol volt már Balga vagy az ördögfiak csavarintos beszéde, kedélye; hol a Fóti dal szőlőskerti bizakodása! Elkomorulása magyarázható a politikai katasztrófával, az irodalmi ízlés változásával, az egyre fojtogatóbb családi pénzzavarral – ezek azonban mind csak erősítették azt, ami nála alkati adottság volt: hajlamát a magányra, az elszigetelődésre, a végleges reményvesztésre. Nemzetét még tettekre buzdította, magát már csak szemlélni tudta. Ötvenöt éves volt, amikor meghalt Pesten: ugyanabban a házban, ahol évekkel korábban drámaíró eszményképe, támogatója, Kisfaludy Károly. Vörösmartyék kilenc gyermeke közt sorban ő volt a harmadik. De az első fiú. 1800. december elsején született erre a világra. Ma már tudjuk, mi várt rá: Honn vala hontalanul. Lelkét nagy gondjai bírták.1

JEGYZETEK 1. Megjelent: Erdélyi Református Naptár. Kolozsvár, 1995. 192–194. oldal.

41

A poézis valósága: Vörösmarty Olyan kívánt lenni, mint Teslér László, a bonyhádi káplán: Shakespeare-rel és a parasztmesék garabonciásaival barátkozó, ideákba szerelmesedő, férfimagányra berendezkedett magyar. Mégis torkon-derékon ragadták elkerülhetetlen szerelmek. Végigszorongta házasságát. Lefordította és megkívánta az Ezeregyéjszaka meséit. Csoda-e, ha nem lett prókátor a lassan polgárosodó, de parlaginak érzett honban? Olyan kívánt lenni, mint az Éneisz-fordító Baróti Szabó Dávid: remete, aki derűsen szemléli a teremtett világ változatosságát, a hexameter dús medrébe temetkezik, hogy otthon érezze magát, nem sérti sztoikus békességét semmi. Valóban adódtak életében versíró alkalmak; így született a bordal Fáy András fóti szőlejében, a Kis gyermek halálára megálmodott naenia a Perczel család gyászában: de Vörösmartynak azt is meg kellett érnie, hogy valamikori versével az ő kisfiát temessék (vagy őt magát a kis Mihályban?), hogy átélje és örökségül hagyja az árva fiú szerepét, hogy ne csak szemlélője, hanem szereplője, szenvedője legyen viszálynak és küzdelemnek; s hogy a szabadságharcból lelkileg már ne is térjen magához. Olyan kívánt lenni, mint pedáns barátja, Stettner (Zádor) György. Ő is a Komárom megyei Csepen nősült, magyar nyelvkönyvet írt német használatra, foglalkozott Kant és Jacobi morálfilozófiájával, a magyar színpadnak vadonatúj jelenségeivel, a poézis mibenlétével és a valóság gubancaival. Mégsem tudott szenvtelen maradni a (publicisztikai)

42

kihívásokra, mint Stettner. Még a fenegyerekké lett hálátlan Petőfi babérszaggató versére is keserű józansággal válaszolt, vagy a levitézlett primadonna, Komlóssyné hisztérikus cikkére... (az embereket a szép vers el szokta kábítani..., ha költőnek tartatom is, de az élet dolgaiban nem szeretek ábrándozó lenni”.; „Hova lettek a szegény költőnek büszke álmai? Mi lett belőled, szép remény? Egy pár kötet vers, melyet már csak nevéről ismernek, melyet mindenki megdicsér inkább, mint elolvasson. Keserű jutalom! És mégis így kell lenni.”) Amúgy az is igaz, hogy „amit egyszer jól lát az ember (kicsinyben vagy nagyban), azt nem szereti középszerűleg látni”. És a Tündérvölgy e földre vetett Csabája a hamis pátosz és prózaiság ellenében életet, könnyűséget, fesztelenséget, természetességet keresett – tiszta, erős, érthető hangot mindenütt. Még a zajtalanságban is: ámulatot, az érzelem mélységét – egyénként is „egy magát becsülő népnek méltóságát”. Végtére olyan kívánt lenni, mint Kisfaludy Károly; látványt írt és a szellem világával nézett a teremtésbe. Létrehozta a Mesterről elnevezett Társaságot, továbbgondolta a (költőileg létrehívott) magyar ősidőket, firtatta férfi és nő titokzatos vonzódását egymáshoz és különbözőségét, kutatta a Törvényt. Fejére idézte a megváltó halált negyedszázaddal Kisfaludy elnyugovása után, évfordulós precizitással, ugyanabban a Váci utcai házban (pedig hely és idő egységére drámáiban szinte programszerűen hányt fittyet). Olyan kívánt lenni, mint a Mester, aki, mert hinni akart, hitt a boldogságban, a magyarságban; általában az emberek jövendőjében.

43

Vörösmarty hinni akart és belebolondult. Nincsen remény – zokogta 1846-ban, nem Kossuth: Lear király vonzásában. Már látott mindent.1

JEGYZETEK 1. Megjelent: Látó, 1994. 8. szám 92. oldal. A szöveg a Kis lírai antológia rovatban jelent meg és a következő Vörösmarty-műveket vezette be: Helvilához; A magyar költő; Az emberek.

44

Három P. S. és egy p. s. I. Petőfi Mért e vágy e lázas agyban, Szállni csillagok fölé? (Halálvágy, 1843 február)

A magánélet rejtegetése után a magánélet – bármiféle – nyilvánosság elé vitele kihívás; de a közönség egyik részének elismerésére számíthat. A nőkére. A magyarul olvasni tudókéra. A beilleszkedés története: apró sikerek és nagy konfliktusok naplószerű megírása. A beállítódás a belső sugallataira hallgató, kockázatvállaló embert mutatja. Egy könyvben elfér szépirodalmi öröksége. De a róla, az életéről, a fogadtatásáról írott kísérletek! Mindegyre egyetlen okra akarjuk visszavezetni a kultúra személyiségévé lett versíró ember történetét, a néha tetszetős magyarázatok aztán látványosan érvénytelenednek. Petőfi. Először ő akar lenni a magyar Anakreon (ezzel már Csokonai is próbálkozott); ő vizet iszik, de sok bordalt ír... Sokkal később erre így reflektál Erdélyi János – immár védelmére kelve a sok kritikus ingerült reakcióját kiváltott szerzőnek –: „Miért volna aljas Petőfi? Mert borról énekel és pórias kalandokról?... Írhatna kevesebbet a borról s bakkancsról, ez igaz; de ha neki

45

kedve úgy tartotta, hogy a borról s bakkancsról énekeljen, mit tehetünk róla? Ezek éppen úgy tárgyai a költészetnek, mint rózsa és holdvilág.” (A szerző „Névtelen.” Valójában Erdélyi János – Irodalmi Őr 1846. március 14.) A vallomás pontos közlemények sorává, látszatra folyamatos híradássá változik. Ma már látjuk: a szerepalakítás megfogalmazása a kultikus viszonyulás mozzanataival lesz csaknem azonos. Felértékelődik a közeg, amelyben a hírre vágyó (P. S.) él és mozog. * 1. hely: itt; élmények színtere: gyermekkor kultusza, színészet, szerelem kultusza jelenvalósul a mindenkori közeli helyben. Szerző és olvasója között csökken a szokványos távolság. „Fél óra alatt Rákoson jártunk, hol hajdan országgyűléseket tartottunk és királyokat választottunk. Eszembe jutott a vén Szilágyi Mihály és az ifjú Hunyadi Mátyás, kik ezelőtt négy száz esztendővel itt jártak, s a tizennégy pengő forint, melyet ezelőtt nyolc esztendővel itt gyalogoltomban találtam, mikor statista voltam a pesti magyar színháznál. Oh Szilágy, oh Hunyadi, oh tizennégy pengő forint... dicső emlékek.” * 2. idő: akkor; életperiódusok: az öröméi vagy a szenvedéséi elevenednek meg. A felidézés hangsúlyokkal látja el az egynemű emlékképeket, sugallt értékrend részeseivé válunk. * 3. elsőség: élményből életfontosságúvá lett életesemények; de nem akármilyenek, hanem Petőfi értékrendjének csúcsáról valók: a szereplés, a versírás/közlés, a szerelem.

46

Vége az író kötelező szemérmességének: a kedvtelések is meghatározhatják a személyiség képét: vállalhatók. (Kedvtelések? Hiszen ilyesmi is megnevezhető a kor szokásaiból: kártya, vadászat, nő, étel-ital, gyűjtés...) * 4. mágikus mozzanatok: az álom fontossága, a találkozás/elválás tartalma, a jóslat/megérzés, elnémulás. A bor költői elsősége után az egyéniség kultusza következik Petőfi életében (a fantáziáé, az érzékenységé, a közvetlenségé, a lázadásé). Mondhatni, a személyiség szabadságáé. Az utolsó momentum aztán kísérlet a szabadság elvének és társadalmi konkrétumainak egybehangolására: kudarccal végződik. A csoport (a veszélyhelyzetben levő szabadságharcos magyarság) felvállalása mint személyes döntés jelentkezik életében. * Hogy is lesz a színészi ambíciókból politikai ambíció? 1826-ban Katona József egy színház tervrajzát készíti el a kecskeméti tanács számára... 1834-ben Kecskeméten Király Sándor színházépületet emel. Tudott ezekről a közelben cseperedő? 1838. április 30-án volt Shakespeare Lear királyának bemutatója a Pesti Magyar Színházban. 1839. március: Rónai álnéven a pesti színház statisztája a majdani honvéd: „középmagasságú, szikár, fahéjszín arcú, sörte kemény barna hajú ifjú, villogó fekete szeme fehérét vércsíkok futották át, dacos kifejezésű

47

duzzadt ajkai fölött a bajusz csak most serkedett, hosszú nyaka leeső vállai közül meztelenül nyúlt föl, s nadrágjával egyszínű cérnakabát födte tagjait.” (Május, Ostffyasszonyfa, Orlay Soma szavai.) Sepsy Károly vándortársulatában először A peleskei nótáriusban lép fel. (1842. Demény színtársulatában Szarvason is fellépett ebben a darabban mint Baczur Gazsi.) A pillantások kereszttüzében lenni... A nyilvánosság mámora itt kezdődik. 1842: Székesfehérvár, majd Kecskemét. Szabó József színtársulatában neve Borostyán; súgó, de kisebb szerepeket is kap: aki homályban tengődő (színpadi) géniusznak sejtette magát, nem több a közönség számára, mint inas a Párisi naplóban: Első szerepem. Színésszé lettem. Megkapám Az első szerepet. S a színpadon először is Nevetnem kelletett. (1842. nov.) Petőfi azt találja ki, hogy ő az első költő, aki színészetből él; „Művész és költő! Barátom, mint hevülök.” (1842. nov. Pápa). Abban a pillanatban lenézi társait: Kit a dal istene Szent csókjával füröszt, Első vagyok, hazám, Színházad népe közt. (Az első dal; 1843. március 5. előtt) A Lear királyban kívánt szerepelni: a bolond szerepét szánta jutalomjátékának Kecskeméten. Az ő szavaival: „folyó hó 23-án lesz jutalomjátékom, nagy

48

üggyel-bajjal, de mégis kivívtam, hogy Lear legyen. A bohócot játszandom benne; a mit megkapni szinte nem kevés küzdésembe került; mert annyi az ármány a színészetnél...” (Levele Bajza Józsefhez 1843. március 14-én.) Az igazmondás? A bolondozás? A szerepcserék, metamorfózisok? Mi is olyan vonzó a színészségben? A szereplés, a színészség mint társadalmi szerep mindennél előbbrevaló volt a számára. 1843. A Kolozsvárra menő debreceni társasághoz szerződik szinte: tőle tudjuk: Komlósy társulatvezető „azt is kijelenté, hogy Kolozsvárt énekelnem is kellend az operákban. Ez különösen nem tetszett nekem”. Petőfi Shakespeare kedvéért tanult meg angolul, s eredetiből fordította a Coriolanust is. 1847 decemberében kezdte fordítani. Tíz hét alatt elkészült vele. A darabot a magyar színpadokon 1842 óta játszották prózai fordításban (Dobrossy Gábor és Egressy Béni műve). Ennek a változatnak kolozsvári bemutatójára 1842. március 12-én lerült sor. A mű egy jelenetét (V. felvonás 3. szín) az Életképek 1848. február 27-i száma közölte. Én Rómába nem megyek, veled leszek, S kérlek segíts ez ügyben. – Oh, anyám! nőm!

– mond le Coriolanus politikai terveiről a családtagok szavára. Kedvenc témája a közéletiség és a magánemberi késztetések konfliktusa – és a hűtlen barát alakját öltő végzet (Aufidius a Shakespeare-darabban).

49

1848. május 23: Sepsy Károly igazgató (akinél valaha színészkedett) Miskolcon Fegyverre, vidéki színészek! című felhívását teszi közzé. 1851: Arany János verse a hazatérő Egressy Gáborhoz – lámcsak, összefüggésbe hozható színészség és politikum...

A nevek; a beállítódás jelei

„A levél címe legyen Petőfi Sándor színésznek, Szabó József társaságánál Kecskeméten” „(Szeberényi Lajosnak Kecskemét 1943. március 5.). (Pozsonyba) „színésznek mentem föl, de Fekete Gábor nem vett föl” (1843. júl. 21). „Nagy Ignáctól kaptam levelet, melyben jelenti, hogy ha Pestre akarok jőni, kieszközlendik, miszerint a nemzeti színháznál bevegyenek, s azon kívül néhány hónapra fordítni valót is ad a külföldi regénytár számára.” „A pesti színpadra lépni most még, ez oly fa, melybe nem igen merem fejszémet vágni, noha arra Vörösmarty sine fine ösztönöz.” „Ha írsz, címezd ily formán a levelet: Petőfi Sándornak stb. Pilvax kávéházban” (1834. júl. 21 – Szeberényi Lajoshoz). „Leveled így címezd: Petőfi Sándornak Duna-Vecsén. Pentelén keresztül a mészárszéknél” (Tárkányi Bélához 1844. április 28.). Az aggteleki barlangban a megörökített név mágiája lesz kérdéssé. „Mint említém, a falubeli rektor is velünk járt. Ezt a fiatalembert meglepem, gondoltam a barlang belső végéhez érve, hol a látogatók fölkarcolják neveiket. Bevéstem hát nagy betűkkel az én nevemet. – Tán el sem lehet olvasni? – kérdezém, csak azért, hogy odanézzen és bamuljon.

50

– Oh igen, felel ő, el lehet: Petőfi... – de, irgalmatosságos egek! ezt oly hideg vérrel, oly minden tiszteletérzés, oly minden meglepetés nélkül mondta ki, mintha ez állt volna ott: Kiribicza Istók vagy Sulyánszky, vagy Badacsonyi, vagy nem tudom, mi?” Az élet a meglepetések, a játék helye ebben a költészetben; az író mint kedvcsináló jelenik meg vallomásszerű szövegeiben: „Pesten october 10-kén 1844-ben nagy dolog ment végbe, mit a világtörténet-írók nem fognak említetlen hagyni... játszottam a nemzeti színházban Szigligeti »Szökött katonájá«-ban Gémesy nótáriust. Azt beszélik, hogy megbuktam benne... de ez nem igaz, mert... én nem hiszem. S ez azt tartom, elég ok a föntebbi rosszindulatú állítás megcáfolására. Az igaz, hogy e helyett: »Julcsa kisasszony a menyasszony«, ezt találtam mondani, hogy: »Julcsa kisasszony a vőlegény«, hanem ennél bolondabbakat is szokott mondani Lendvay, aki pedig meglehetős szinész. Szóval: nem buktam meg, s játék után egész diadalérzettel mentem vacsorára a Komlóba.” „Vácon kellett az éjt töltenem. És ez kínos éj volt! Valami kísértet bolygatott... nagyszerű, méltóságos alak, de minden tagja összezúzva. Másnap reggel tudtam meg: ki volt? Azon fogadóban, melyben háltam, van a színpad:... az előttem megjelent éji kísértet kétségkívül az itt agyonvert színművészet szelleme vala” (Úti jegyzetek). De önirónia és személyes érzékenység csak pillanatokra válik el vallomásaiban. A

51

temetési víziók sora is ezt jelzi, most csak ezt a legénybúcsú-hangulatút lássuk: Hattyúdalféle (...) De én azt mondom, társaim, Hogy engem ne gyászoljatok; Természetünktől ez elüt – Mert tudjátok, velem együtt, Ti mind víg fickók voltatok. Jertek ki hozzám legfölebb, S ha állotok sirom körül: Vigan hangoztassátok itt Holt cimborátok dalait A múlt idők emlékeűl! Dunavecse, 1844 április

A romantikus eltévedtség

„Vörösmartynak szembetűntek verseim, s amint Bajzától hallám, ő a Petőfi név alatt valami régibb írót vélt rejtezni” (Kecskemét 1843. március 5). De jó, ha tudomást szerez rólunk a Mester. Mért nem születtem ezer év előtt? 1844. november „Dehogy mulasztanám el valami romot megtekinteni, ha csak szerét ejthetem. Oly jól esik ott színom a dicső lovagkor levegőjét, melyben születnem kellett volna igazság szerint. Én a tollat meglehetősen forga-

52

tom, de úgy érzem, nagyobb hivatásom lett volna a kardviselésre, mire fájdalom, későn születtem” (Uti jegyzetek 1845). A világ, ama tapasztalható, csak arra való, hogy a szellem világát értelmezze. Akár a bámészkodás rögzítésekor a vershasonlat: „... hol a Duna omlik méltóságosan, mint Vörösmarty hőskölteményei”. Háborúval álmodám... (Szalkszentmárton 1845. aug. 20–szept. 8.) – miközben a beilleszkedés apróbb mozzanataira figyelünk, az elvárások elleni tiltakozás történetét is felismerhetjük. Igaz is (találgatjuk Petőfi gondolatmenetét): miféle kor az, ahol a férfinak nem nyílik lehetősége a kardforgatásra? Találgatta más is, mit forgat a fejében. Lássuk, mit írt Sedlnitzky belügyminiszter Szekrényesy András pesti főkapitányhoz Bécsből 1846. július 3-án: „Amint értesülök, most egy bizonyos Petőfi Sándor, az ott megjelenő Divatlap munkatársa, azzal tűnt föl, hogy politikai verseket és cikkeket ír és hogy ezekben, valamint bizalmas körökben tett szóbeli nyilatkozataival exaltált gyűlöletet árul el az osztrák államigazgatás ellen; a legközelebbi jövőre pedig a fennálló rend teljes felfordulását és a véres katasztrófát jósolja. Ebből az alkalomból fölkérem, hogy Petőfi egyéniségéről, családi, vagyoni és egyéb viszonyairól, vitae anyeactájáról és mostani foglalkozásmódjáról és összekötteteseiről, továbbá intellektuális képességeiről és tanultságáról

53

közelebbi felvilágosításokat szerezzen és ennek eredményét adja tudtomra; különösen pedig kérem, szíveskedjék politikai viselkedését, járás-kelését gondosan szemmel tartani, nevezetesen a levelezését pontosan ellenőrizni, – mihez képest intézkedéseit és észleleteit tudomásomra hozni ne terheltessék.” (Tábori Kornél fordítása). Szekrényesy András Pesti főkapitány válasza: Pest, 1846. aug. 22.: „…Dunavecsei falusi mészáros fia, Pápán tanult és azután katona lett. A katonaságtól három évvel később egészségi okokból elbocsáttatván, a verselésre adta fejét, s erre mindenestre szerencsés hajlama van. Most 24 éves, és csak az írásaiból él. Nevezetesen: Emich könyvkereskedő összes eddigi prózai művéért 500 forintot ígért, amelyből 200 forintot már megkapott, de 300-at csak novemberben kap meg. Főképp a következő ifjú irodalmárokkal társalkodik: Vahot, Obernyik, Jókai, Várady és Pálffy. Költeményei mindenesetre merész tendenciát árasztanak és erős, vehemens kifejezéseket; míg a politikában (eddigi tapasztalások szerint) tudatlan (ignorant), elhanyagolt fiatalkori művelődése miatt is. Viszont a viseletében nagyon hajlik a vad magyarizmusra, amely néha képtelen nyilatkozatokra tüzeli. Különben Pulszky Ferenc oly magasra becsüli ennek a túlságos lángésznek (exorbitans genie) képességeit, hogy ajánlatot tett neki: foglaljon el két szobát újonnan vásárolt szécsényi (Nógrád megye) birtokán, és a gondtalan pihenőben költsön nemzeti dalokat.” (Tábori Kornél ford.)

54

* Erdőd, május 26 1847, Úti levelek Kerényi Frigyeshez: „Nőtlenségem utolsó hónapjait utazással töltöm. Megnézem a tengert, melyet annyira óhajtok már látni, mert hisz az rokona szívemnek: mély és viharos. Megnézem Shakespare, Shelley és Byron hazáját, a sötét Angliát, s megnézem Béranger honát, a fényes Franciaországot és magát Bérangert, a világ új megváltójának, a szabadságnak legnagyobb apostolát. A juliusi revolutio ágyúdörgése Béranger dalainak visszhangja volt...”

II. P. S. Vers az időjárásról

Nem vettük észre, hogy az örökölt álmok alatt mocsárrá vált a föld. Vágytunk örülni szent szabadulásnak, s ködébe vont már a gonosz varázslat, hogy egyre kevesebbet értsünk, s minket is egyre többen véljenek kárhozottnak. (Jelzőtüzek vagy lidércek lobognak? Hogy fájhat másnak, amit éginek, áldásnak tudtunk, büszke többiek?) Annyit ízleltük az Átváltozások arany idejének lágy vizeit! Annyi sérelmünk, annyi majd meglátod,

55

annyi majd egyszer sajgott; terheink irányt kerestek s lettek terveink ragyogóak, ragyogásukban önzők. Vénusz fátyla, Mars isten köpenye, erdővidéki harang köpenye, ágyúgolyó, nem a Münchhausené, fohász, sikoltás négy égtáj felé, a csatamező-forma létezésben; zuhanásban, nem felemelkedésben. Csontjaink fölött nadragulya nő. Fáj a szívem; jövőbe-múltba láttam. („Legyen halálom napján jó idő” – írta Petőfi egy évvel korábban.)

S most másképp folytatom. Az én szerelmem nem a csalogány, Kit fölkeltett a hajnalszürkület

– így kezdte egy versét Petőfi 1844 őszén. Két év múlva írta a Csalogányok és pacsírtákat; a művészi szabadság szép példájának tekinthetjük ennek zárórészét, amely egyszerre azonosul és pöröl az ihlető Béranger-verssel: A csalogány az alkony madara, Már vége felé jár az éjszaka, A hajnal közeleg; Most a világnak Nem csalogányok,

56

Hanem pacsírták kellenek.

A dalszerző Béranger népszerűsége korában túlszárnyalta a Victor Hugóét vagy a Lamartine-ét. Plebejus igazságérzettel és társadalomismerettel ontotta ironikus vagy érzékeny dalait. (Bizony, a Fülemülék is népdallá lett trubadúr-ballada kései visszhangja!) Fölösleges hát szánnunk Petőfit, ha eszményképét látta ebben a határozott és szókimondó költőegyéniségben, akinél a formát a keresetlenség, az önként adódó rímmegoldások jelentik, s némi pongyolasag sem szegyen a sietős gondolat jeleként... Éppen a versötletül szolgáló Béranger-mű szövegközelében válik egyértelművé a Csalogányok és pacsírták eredetisége. Fülemülék (Rossignols) Lassulnak éjjel az órák; Városunk álom alatt. Vágyjuk hangotok varázsát: Ébredjetek, madarak. Eszme hatja át a szívet, Boldog, ki megnyughatott! Szeretem csöndjét az éjnek: Fülemülék, daloljatok! Hű szerelem regölői, Phrűnét ne kerüljétek el: Éjszakátok betölti Hűtlen szerelmeivel. Bár hamis esküszókat értem, Sok volt a mámortalan csók,

57

Még hiszek a gyöngédségben: Fülemülék, daloljatok. Mit néktek Zoilus példája; Talán azt remélitek, A zsugorit szíven találva Trillátok téríti meg? Ő készült éjre, gyanúsra, S kincsei fölött vacog, De rám, szegényre néz a múzsa: Fülemülék, daloljatok. Kik félitek a szolgaságot, Tagadjátok meg a dalt Ez uraktól, kiket álnok Önkény harcos vágya hajt. Ők egy király ágya mellett Virrasztják át a napot, De én szabadságot zengek: Fülemülék, daloljatok. Már hangotok élesebb lett: A gonoszt nem kedvelitek. Tavasz illata közelget, Dalotok hoz meleget. A természet új alakkal Szívemnek törvényt szabott. Lesem, hogy éled a hajnal: Fülemülék, daloljatok.1

III. A lélek szédülése

58

F. A. emlékkönyvébe Olvastad úgyebár a bibliába’ Az olajos-korsó történetét? Az van megírva róla, hogy hiába’ Ömlött, mert ujra mindig megtelék. Ez olajos-korsó az élet kéje; Azért kacagom a bolondokat, Kik alig mártják nyelvöket beléje Eszélytelen gazdálkodás miatt. A bölcs hosszú kortyokban hajtogatja E korsó édes nedvét untalan; Mért gazdálkodnék? amidőn jól tudja, Hogy minden percben ismét tele van. Pest, 1847. április 26. És eremben a kéj habja forr; Üdv neked, te mámorok homálya!

– ilyesmiket olvasok Petőfiben. De tovább is: ... Hah, e kancsó a mesés világnak feneketlen hordaja talán? (Felköszöntés)

Egyszerre kell szólnunk sivár és örömszerző, örömígérő világunkról; ugyanaz a tapasztalat vall róluk, nincs észlelés fantázia nélkül. Ha nem hat át rendkívüli módon a legkisebb felismerés, ráismerés: nem is vagyunk; az élmény avat elevenné – elmélkedném Petőfivel.

59

Ő maga mint színész ismerkedik (mint közönséggel) azzal a kiszámíthatatlan, magasztosnak sejtett valamivel, amit emberiségnek nevezett (jobb híján) már Csokonai pennája is. De a színész maga teszi lehetővé metamorfózisait: bú s kéjnek egyaránt feltárja kebelét (Emlény).

Személyében a világ felé meghatott komolyság fordul: ez volna ama naivitás? Komolyság; a világ komolyságának mértéke lehetne. Nem látja semmi hasznát; maga idézi fel restelkedve, hogy a világot jelentő deszkákon legelőször nevetnie kellett. Nemcsak válasz a nevetni való világra: meg is tanulható a nevetés. Hogyne lehetne akkor a mámorosságot megtanulni? Vörösmarty éteribben fogalmazott; ha mennyet kell a földön is keresni, javítható a mindennapi létezés színvonala. Az életmámor a magyarul többnyire unalomnak nevezett melankólia elhárítására való, vagy inkább – de hány meg hány életviteli tanácsot kapunk, magabízó, hirtelen növésű testvérünktől! Minden pillanatra jut valami képlet, ne menjen kárba semmi – a melankólia mellé mindig odarendeli az örömérzés életparancsát. S a színpadon először is Nevetnem kelletett.

Az alkalmazkodás maga nevetés. Aki Rousseaut olvas, ne menjen az emberek közé. Aki olvas, magára vessen. Aki gondolkodik, az is. Aki vétkezik, miért vallja be hangosan? Miért mindenkinek? Gyanús. Vétkezett egyaltalán vagy kí-

60

sérletezik a hiszékenységünkkel? Beállítja magát. Miért így állítja be magát? Élek most, és ölelem, mi élvet ad. (Dinomdánom)

Érzelmi emléktárrá lesz a versesfüzet és földi utunk az érzések mintagyűjteménye; nagynéha a tanult lelkiismeret-vizsgálat a szavak szintjén; az egyéni élet pedig a haláltánc szabálya szerint értelmezhető. Szép kis korszerűség. Eljött a bú; az élet kéje Kihalva fúl a könyek özönébe. (Könyeim)

Olvasott ez az ember Ronsard-t? Dehogy olvasott. Annál persze többet, mint amit környezetéről bevall; Szigvárt, Kártigám mesterkélt érzékenysége ott homálylik emlékezetében, de azóta olyan életet alakít magának, mint ami a könyvekben olvasható. Heroikusat – mondták az ő tanítói. Kalandosat – kockáztatom meg a mai szót –, veszélyeset. Aztán eszmélkedik, könnyelműséget ismer fel magában, mint valami, a fiatalsággal járó természetes gyöngeséget. Már megint magára vonja figyelmünket. Leend-e haszna verseimnek? –teszi fel a kérdést egy szobába szorító esős napon. Túlél-e a nyelv bennünket? Van-e feltámadás? – kérdezem Petőfivel. *

61

(Pest, 1847. április 26. Hetyke vers, vakmerő egy bibliai hermeneutika. Odébb meg a szerelembe esett lány próbálja nemcsak megérteni: alakítani is életét.) Júlia megmutatja apjának Petőfi levelét. Volna rá módja, de egyelőre nem válaszol; még nem jött el az ideje. Naplójába azért ír, kísérletezik a szavakkal, megszólításokkal... „Ha egyszer eljön ő, megmutatom neki” – jegyzi, persze hogy nekem is, Júlia. Követeli a hűségesküt: bizonyos akar lenni; nem beállítódásra, elfogadott és jól játszott szerepekre vágyik, hanem a nagy, egyetlen, viszonzott és élethosszig tartó szerelem hiteles kijelentésére. Miért is okoskodik (saját szavai szerint hidegen) ez a lány? Álmodozott, üzenetet kapott, most pedig olyan percet sejt, amely gyönyört, kéjt teremthet – megragadhatja ezt a pillanatot, vagy (ki)élvezetlenül elűzheti. „De jól megértsen ön, én tartós boldogságot értek, nem rövid kéjmámort, mi elszédíti a lelket, hogy észrevétlenül és biztosan ássa meg boldogságunk sírját.” Mi az, hogy szédülés? Mi az, hogy lélek? Mi az, hogy boldogság? * Ez olajos-korsó az élet kéje – olvasom Petőfiben. Örömhozó ember ez (nálam nemesebb gondolkodású és érzésű embert nem ismerek – kacsint rá olvasójára az esztendő első napján). Mint Illés: fényt áraszt, életet ad, könnyen mozog égi és földi mezők között. Saját kedve szerint értelmezi a Szentírás példáját.

62

Sem a vékabeli liszt el nem fogy, sem a korsóbeli olaj meg nem kevesül addig, míg az Úr esőt ád a földnek színére – jövendölte Illés. Könnyelműség szárnyát Vállaimra vettem, És a csapodárság Pillangója lettem.

– vallotta meg vétkét a bocsánatkérő versben egy-két nappal korábban az álmok férfia Júliának. (Micsoda játékokba, történésekbe keveredett? Mit vall be, mit nem? És ismét: bevallja vagy csak áltat egy elgondolt élet elgondolt mozzanataival? Minek néz? Miért bízik a figyelmemben, a figyelmem hűséges folyamatosságában?) Miért nem lakunk szigeten? Mi lakik bennünk, miért kívül keresendő az állandóság? – méltatlankodnám Petőfivel. Maga a lélek a kísértés? Az elszakadás a viselkedéskönyvektől? Ki mondta, hogy könnyű városivá, nagyvárosivá lenni? Marad-e valami belőlünk, ha siettettük beszédmódunk, összképünk – árnyképünk – átalakulását? Egressy Gábor azért vett fénymasinát, hogy kimunkált színpadi pózait megörökítse, el ne felejtse. Fénymasina a versírás is. Vagy ha van szív, mely a kéjben Föllobogva érzene, Mért reám e jégtekintet? Boldogságnak istene! (Halálvágy)

63

Vásári képek emléke az együtt lángoló szívek rajza; trubadúrok rejtett értelmű nótája tartalmazott százféle megfejtést a női nézésre. Hol él ez a Petőfi, hogy mindent mindennel összekever? Mikor élt, élt egyáltalán? Vagy csak szomjazott (a gyönyör kútja mellett – mondanám a régi poétákkal). Aztán meg: mi ez a széttartó, a fegyelmezés bölcsessége alól örökösen kiszabaduló személyiség? Nem vagyok egy a szívemmel? Fellázadhat a rész is? Ki vigyáz így a világra? Gyönyörszomjas szivem... remélve... Az annyiszor megnyílt örvénybe Hanyatt-homlok rohan, szegény. (Végszó ***-hoz)

Örvényről beszélt Júlia is. Nem: a boldogság sírjáról. A komor képek is ölelkeznek. Átadják egymásnak jelentésüket; jelentést cserélnek, hogy is jöhetne létre teljes egyetértés? Az öröm – az élményszerű élet – korsója minden percben ismét tele van a Petőfi-féle elégedetlenek, a nevetni rosszul megtanultak számára. „... mi kielégíthetné tettek után szomjazó lelkedet...” – jegyzem ki Szendrey Júlia naplójából az 1848. okt. 2-án keltezett, kicsit keserű, önmarcangoló meglátást (elvontam őt/elvontalak egészíthetném ki a zaklatottságában is képekbe rendeződő mondatot). (A lélek szomjúsága, szédülése. Nemcsak F. A. emlékkönyvébe írva olvasom.) 2

64

P. S. utóirat (Petőfi-helyek visszapörgetése) I. Pest, 1849. jun. 1–10. (A honvéd): Hej, az lesz ám a nap!... és mégse tudom, hogy Mit szeretnék jobban: Hazamenni-e majd a harc végén vagy itt Elesni a hadban?

II. Debrecen, 1848. december (Az év végén): A hadistenhez szegődtem, Annak népéhez megyek; Esztendőre hallgat a dal, Vagy ha írok, véres karddal Írok költeményeket.

III. Pest, 1844. november (Mért nem születtem ezer év előtt?): Mért nem születtem ezer év előtt? Midőn születtek Árpád daliái, S ragadva kardot, a vérkedvelőt, A nagy világgal mentek szembeszállni. Beh mondtam volna csataéneket, Versenyt rivalgót kürtjével Lehelnek, Melynek zúgási mennydörgéseket Vadúl kavargó örvényökbe nyeltek. Beh fölvetettem volna magamat Hadvész után nyerítő paripára,

65

Keresni a sírt vagy babéromat Hazát teremtő harcok viharába’. Beh énekeltem volna diadalt, Vitézeimnek, párducbőrre dőlve, Midőn az ütközetmoraj kihalt S az áldomás csengése jött helyébe. Vagyok henyélő század gyermeke, Ha megdalolni méltó tárgyam nincsen: S ha volna is, mi lenne sikere? Sínlődik a nyelv terhes rabbilincsen.

Variáció A vers az más, a vers komoly dolog, ha nekilátok, szorongásom oszlik, ha véget ér, rabságba hullok vissza, végtelen némaságba, álvilágba. Különleges idő a vers-idő, s különc, aki verset ír, mint Petőfi, még hisz a versben, a közölhetőben. Kételkedők születtek egyre többen, csak gúnyra, erőszakra kaphatók, a dal, s a versbe kívánkozó lélek elavult immár, hazudtál, Petőfi; nincs vágy-óceán, szigetén kikötni, élet-rózsa, világszabadság-ütközet. Halandzsa-nyelven mondjuk régi versedet. Vagy nem is mondjuk. Nem hallatszik. Hallgass: jó neked ott a hideg földben bárhol! Nem létezel, félreértés, Petőfi

66

vagy Petrovics nevű eszeveszett kamasz sohasem jöhetett ez új világra. Az érzelmek tömegsírjai tárva, a gondolatok ritmusa hanyatlik, hogyha a volna valósággá izzik: ólomkatonák, álomlobogók. A mai kardok láthatatlanok! A vers? Kísértés. Sejthető a többi.3

Térjünk vissza Béranger-hoz; nemcsak Petőfi tisztelte és fordította műveit, hanem Chamisso is, a francia nemesektől származó német költő, Schlemihl Péter szerzője. (1814-ben már olvasható volt a Schlemihl – persze németül.) A francia forradalom rapszodoszának, Béranger-nak összes művei 1834ben hagyták el a nyomdát, feltehető, hogy ebből a kiadványból kívánt német fordításkötetet létrehozni Chamisso (a könyv 1873-ban jelent meg). Sejtjük tehát a tartalmát, de nem ismerjük szó szerint a levelet, amellyel halála előtt négy évvel Chamisso a nagyhírű francia költőhöz fordult. Béranger válasza szigorúan kijelöli az identitását kereső költő feladatait. (Mit szólt volna ehhez – Chamisso helyében – Petőfi?) Béranger leveléből idézünk: Neve szerint ön francia lehet. A vér halk szava teheti, hogy oly nagy mértékű jóindulattal közeledik hozzám. Lehet, azt is jó néven veszi, hogy elsőként szorgalmaztam a népek szövetkezését. Éppen erről álmodozhat ön is. Katonáink sokáig keserítették Németország életét. Metafizikus filozófusaink égető hiá-

67

nyaikat pótolták a kebelén, és nem egy közülük úgy, hogy nem is volt ennek tudatában. Könnyen meglehet, hogy a németek ezért neheztelnek a katonákra és a filozófusokra. Így aztán a költőkre, a jövő embereire hárul a feladat, hogy végre megszüntessék az ósdi gyűlölködésnek ezeket a maradványait. Ime, Uram, milyen méltó és szent cél szolgálatába állíthatja gyönyörű képességeit... (1834. augusztus elseje).4

JEGYZETEK 1. Versajándék. Utunk, 1989. 48. szám. 6. old. 2. Székelyföld, 1999. július. 3. Megjelnt: Látó, 1998. július. 4. A Béranger-levél forrása: Pierre-Jean Béranger: Oeuvres choisies. Moscou, Éditions du progres 1980. 335.

68

Chamisso „Veled álmodtam: mintha kis szobád üvegajtaja mögött álltam volna. Te ott ültél íróasztalod előtt egy csontváz meg egy köteg szárított növény között, előtted Haller, Humboldt és Linné nyitva, kereveteden egy kötet Goethe meg Fouqué Varázsgyűrűje.” A mesehős Schlemihl Péter levele volna ez Chamissóhoz – valójában ilyennek szerette volna láttatni magát 1823-ban az az Adelbert von Chamisso, aki a költészettől megcsömörlött, s a tudományba még nem nyert bebocsáttatást, francia már nem lehetett, és német nem úgy akart lenni, ahogy elvárták volna tőle... Berlinben Chamisso valósággal gyökeret eresztett; hiába született franciának – Boncourt kastélyában, Champagne területén. Arisztokrata családja a forradalom elől menekült a porosz fővárosba, de ő kamasz lelkesedéssel forgatta a felvilágosodás szövegeit; s tizenöt évesen úgy megtanult németül, hogy tagja lehetett a kora romantika nemegy körének. 1804-től közölték verseit és Kleist, Brentano, Hoffmann, Arnim tekinthette magával egyenrangú társnak. Művész volt már, és mégis hazátlan. Berlin napóleoni megszállása idején Chamisso helyzetét lehetetlenné tette – a megszállók és a nemzeti-német társaságok felé egyaránt – francia származása és német kultúrája. Nem csoda, ha úgy érezte ekkor, hogy „körös-körül a világ bedeszkázva”. Hogy apródja volt nem is olyan rég Friderika Lujza királynénak? Később meg zászlós a porosz hadse-

69

regben? Erre már nem akart emlékezni senki. Vissza a szülőföldre? 1804-ben még lehetett volna, akkor nem volt hajlandó. Most 1812-ben már nemkívánatos személynek számított a „douce France” földjén. Ehhez azért hozzájárult Madame de Staël-lal való tartós barátsága is. (Bonaparte sehogy sem szenvedhette, elűzte a politizáló íróasszonyt.) Meg is látogatta a német kultúra bűvkörében élő szépasszonyt Svájcban, Coppet kastélyában, Madame de Staël száműzetésének nem is olyan lehangoló színhelyén. Igaz, ekkor Chamisso végleg ki is ábrándult a szenvelgő bölcselkedésből, a romantika költői világából. Évekkel később, csendes-óceáni utazásáról hazatérve fogalmazta meg azt, ami miatt nem lehetett a romantikus körben maradása: szerinte a német költők palackba zárva, a palack száján át figyelik a világot – míg ő minden pillanattal, minden pórusával új tapasztalatokat szív magába. Nemcsak új életet akart kezdeni; valósággal újjá kívánt születni („minden természettudományt át akarok fogni és magamból néhány év alatt meglett embert és derék fickót faragok”). Egyetemre iratkozott, buzgó botanikai tanulmányokba kezdett; igen ám, de egy év múlva az újabb háborús mozgósítás fölborított mindent, tudós terveket, vakreményeket... Hát ekkor született a Schlemihl Péter csodálatos története. A civil ruhás ördög már a mese elején megveszi Schlemihltől az árnyékát (maga az alku Goethe Faustjára utal: de további rokonítgatásnak itt nem sok értelme volna). Szegény balek hős hamar megbánja gyöngeségét, kéri, követeli, lopná is vissza jogos tulajdonát, részét: árnyékát, ezt az átlag-boldoguláshoz elengedhetetlen jószágot, de már nem kaphatja vissza, csak cserébe majdan kilehelendő lelkéért.

70

Ekörül forog minden: ravaszkodás, zsarolás, szerelmi kínok, fenyegetőzés. S mert ilymódon az emberek látszatkergető társadalmában nincsen számára hely (most az írói könyörületes fantázia bedob egy valódi hétmérföldes csizmát!), Schlemihl kivonul a társadalomból a hegycsúcsokra, nyílt tengerekre: a természetbe. Alkalmazkodás helyett a lehetőségek tág világába. Úgy gyalogol keresztül-kasul a Földön, akár egy óriás a kiskertjén, aztán tudományos alapossággal jegyezni is kezdi földrajzi és növényrendszertani megfigyeléseit. Érezni a tevékeny megállapodottság derűjét. Ebben a világban az árnyék mellőzhető, az ördögnek és eszköztárának végleg semmi keresnivalója sincs. Amikor a kétségbeesett céltalanságban tengő-lengő Schlemihlnek célt adott, Chamisso nem tanmesét szerkesztett: a könyvben saját vergődését fogalmazta meg, és valami (életösztön? intelligencia?) új eszményeket ébresztett benne is: szinte hősei példáját követte, amikor világgá ment. Az újabb porosz mozgósítás elől ugyanis az utazásba menekült: egy világjáró orosz expedíció botanikusnak szerződtette. Három év alatt bizonyára volt is része mindenféle látványban és élményben. (Az utazás természettudományos naplóját 1821-ben tette közzé Megjegyzések és nézetek egy felfedező útról címmel.) Chamisso nevéhez a tudomány történetében jelentős felfedezés fűződik! De engedd meg, kedves Olvasóm, hogy előbb beszéljek neked a szalpáról, erről az áttetsző, magában alig egy centiméternyi zsákállatról... A szalpák a tenger felszínén minden szélességi övön megtalálhatók, gyakran hatalmas állatpépet alkotnak, ahol az egyes állatoknak alig jut elég víz a mozgásra és a lélegzés-

71

re. Különben olyan ez az állat, mint egy kis hordó – üregében ferdén feszül ki a kopoltyúszűrő –, aztán a zsigerek egyetlen gomolyban! Nos a szalpák megfigyelésével jutott el Chamisso (J. H. Eschholz professzorral együtt) fontos felfedezéséhez: a nemzedékváltás jelenségéről van szó, amely legjellegzetesebb formájában éppen e zsákállatoknál nyilvánul meg. Egyik nemzedék a magányosan úszó szalpáké – ezeket dajkáknak nevezik –; belőlük ivartalan sarjadással nőnek ki az újabb nemzedék egyedei – kisebbek, láncszerűen egymáshoz kapcsolódnak –, ezekből immár ivaros szaporodással újra „dajkák” születnek. Chamisso ezt úgy fogalmazza meg, hogy itt a leány nem az anyjához, hanem a nagyanyjához hasonlít... Amikor három év után Chamisso hazatért Berlinbe, már nem „árnyékát” (származását, kapcsolatait) firtatták: az Egyetem tiszteletbeli doktorává választották, megbízták a királyi Herbárium felügyelésével, a Botanikus kert szakmai igazgatója, a Berlini Akadémia tagja lett: egyszóval hírt-nevet szerzett magának mint botanikus, zoológus, néprajz- és nyelvtudós. Úgy is mondhatjuk: sorsa jobbra fordult. És nem kellett ehhez valódi zárnyitó fű, alraungyökér, vándorfillér, haramiatallér, Roland apródjainak asztalkendője, akasztófa-emberkéje, de még bűvös erszénye sem... Tudós lett. Elfelejtette volna korábbi énjét, csakhogy nem tehette! Tapasztalatai, ismeretei gyarapodtak, világszemlélete egyértelműbb lett e céltudatos világutazással, de költői érzékenysége és kifejezőképessége haláláig megmaradt. Nem restellte korábbi életét és alkotóművészetet átértékelni: „Boncourt kastélya: Rég leomolt a falad már! S eke szánt terme-

72

iden!” A szülőföld nosztalgiáját Chamisso balladájában kérlelhetetlenül józan szavak közvetítik. S néha kívülállókent figyelte magát – akár hűtlen árnyékát a mesebeli Péter –, és leleplezte saját önámító ábrándvilágát vagy természettudományos játszadozásait, amelyek csak látszólag mentenek fel a társadalmi felelősség alól: Virágot gyűjtök s csak szénám marad. Botanizálás – mondja rá a köznép, és másként úgy is hívják: gyáva vagy. (A Bering-szorosban)

Valaha Rousseau szavaiért lelkesedett; most előkelő családja megrökönyödésére polgárlányt vett feleségül, Béranger-t olvasott és fordított; nagy utazása után a korábbi életformához, költői témákhoz lehetetlen volt a visszatérés: egyre több balladája épült társadalmi kérdésre. Lámcsak, Az öreg mosónő is méltó lehetett már arra, hogy műalkotás örökítse meg! „Szennyes ruhák halmára görnyed, / látod. A haja hófehér, / hetvenhat éves.” Végül is melyik az igazi Chamisso? Az azóta már népszerű dallá lett Óriások játékszere vagy a Schlemihl szerzője, a természettudós vagy a moralista? Ugyanaz a tudni és adni vágyó, gazdag érzelmi világú ember nyilatkozik meg a legkülönbözőbb tetteiben. „Megelégedettségem mindig attól függött, vajon a kifejezés egybevág-e az ősformával?” És újra: Kamcsatka vulkánjai és a szalpa-lánc mellett mit keres a ballada, sőt Fortunatus szerencsezsebe és varázspálcája? A tudomány mellett a mese – és ezáltal: a játék?

73

A százötven éve halott Chamisso életműve a példa rá, hogy közös bennünk a törekvés arra, amit divatos szóval az önazonosság tudatának – de a romantika bátorságával így is nevezünk: a lélek szabadsága.1

JEGYZETEK 1. Megjelent: Utunk, 1988. 55. szám 4. oldal.

74

A semmi és a végtelen között élt és alkotott Heinrich von Kleist (1777-1811), akinek apróbb írásait1 magyarra fordítva most jelentette meg a Jelenkor kiadó. Az új olvasmány összekeveredik (mint patak vize a tóéval) azzal az emlékkel, amelyet Kleistról őriztem mindeddig. A szépségben van valami riasztó. Az angyal menekül az égből. Az angyal villám: helyesbíti az írástudók megalkuvásait. Igen, angyal: büntetés a földiekre. Büntetés önmagára, miért akart mulatni gondtalanul. Kleist hószín ruhában, szárnnyal. Heinrich von Kleist. Tengerparton, nővel, pisztollyal.

A kötet a kisműfajok, apróságok szövegtípusába sorolható írásokat tartalmaz a következő csoportosításban: Mesék, anekdoták, rövid történetek (1); Ajánlások és albumlapok (2); Költemények (3); Politikai írások (4); Filozófiai és művészetelméleti írások (5); A Berliner Abendblätterben megjelent rövidebb írások (6); Szerkesztőségi értesítések és nyilatkozatok (7). Azt is mondhatnók (ha maga szerkesztette volna egybe a sokféleséget): ez itt nem más, mint Kleist holmije (Pálóczi Horváth szavával), holmija (Bessenyeiével).

75

A halálvőlegény holmija ez, nemcsak Bürger Lenore-jának földi esete, hanem az olvasás és titokfejtés sokkoló kísérlete. Egyszerre gondolok a magyarul most publikált szerkesztményre és arra, amit Kleist-jelenségnek nevezhetünk. Mellesleg a szerzőt is a kételkedés szent borzongásaival tekinthetjük azonosnak vagy sem Henrich von Kleist gárdistával, matematikussal, filozófussal, újságíróval és szerkesztővel; a filológiai episztemé útvesztőiben otthonos szerkesztő a szövegekkel együtt külön jegyzetolvasmány-élménnyel is megajándékozott: így aztán ki-ki maga döntheti el, hogy elfogadja-e vagy sem a Kleist-kutatók valamelyikének véleményét (és így a szövegek idevonhatóságát): íme, néhány szignó (az aláírás nélkül megjelent szövegeket nem számoltam); Kleist feltételezett álnevei: HvK; hk; mz; rm; rs; rzm; vx; x; xp; xy; xyz; y. Kleist tréfája, hogy ma sem teljesen tisztázott néhány szövegről, Kleist írta-e őket valóban (az itt is olvashatók közül például a Berliner Abendblätterben megjelent három anekdota szerzősége is vitatott: Rettegett Ivánról, a tűzmester újévi köszöntőjéről, a szellemjárásról).

1. Valószerűtlen, de való

A titok a különösség tartalma. A meglepődés az újsztoicizmus végét jelenti, Kleist a modernek oldalán vehetett volna részt az egy évszázaddal korábbi francia querelle-ben, hiszen a formák tekintélye nem hatott rá, Plótinosz bizakodása annál inkább: nem a lemondás derűje, hanem az idegen ragyogásé. Életidegen ragyogásé?

76

Lessing a mese poétikájával küszködve az Aiszóposzt magyarázó Breitinger állítását fogadja el: eszerint a csodálatos az új legmagasabb foka; a csodálatost, amely az emberek mindennapi ügyleteiben és cselekedeteiben előfordul, legfőképp a nem várt események alkotják: a vállalkozásban megmutatkozó vakmerő szándék, a végrehajtás gonoszsága vagy együgyűsége, vagy akár olykor egy-egy dolog teljesen váratlan kimenetele. Így azután ugyanazzal az ámulattal fogadhatja az olvasó az újsághírt, mint a mesés történetet. Lessing emlékeztet az ókoriak mesekezdő formulájára: mesélik, ami a hihetőség látszatát próbálja meg őrizni. Kleist mintha csak Lessing 1759-es tanulmányának elveit valósította volna meg kisprózájában, vagyis, hogy – mivel belátásunkat semmi sem homályosítja el jobban, mint a szenvedélyek – a meseírónak mindenáron kerülnie kell a szenvedélyek felkorbácsolását. Az újsághír úgy jelenik meg itt, mint a (ki nem fejtett, de elképzelhető) dráma summája. Az eset (a véletlen, a kuriózum, az igaz történet, az anekdota) irodalmiasítása vezet el, mintha csak az irodalmi formák megszületését figyelnők, először a mese révébe, aztán a klasszikus novellához. Itt például a középkori francia krónikás története is újraéledhet mint festői és fűszeres kuriózum, aztán cinizmusnak és babonának egyaránt forrásul szolgálhat (Egy különös párbaj története). Éppen ez a viszonylagosság a kihívó Kleist történeteiben (melyeket, mi tagadás a szerzői jogra és a forráskritikára fittyet hányva gyűjtött az utcai mendemondák közül és újságlevelek oldalairól). „A világ úgy szerepel, amilyen” – utasítja el az arisztotelészi valószerűség-elvet Kleist, mintegy megsejtve, hogy az esztétikai szabályok menthetetle-

77

nül elriasztják a lehetséges olvasótábor tetemesebbik részét. Történetírás és fikció között.

2. Ne félj senkitől. Ahol a búskomorság köde szürkéll

Az emléksorok divatja az érzékenység korára volt igen jellemző: amikor már nem a professzor jegyzett a vándordiák könyvébe szorgalom-tanúsító okosságokat, hanem társasjátéknak számított a nyomhagyás, az idő kijátszása. A könyv szerkesztője nem tartott az emlékkönyv-rombolók dühétől, Kleist esztétikájának, sokféleségének szövegadatait keresve bocsátott meg az elhagyott kedves és egyéb nőismerősök emlékkönyvébe jegyzett melankolikus vagy fennkölt soroknak... A fordítók humorát és nyelvi kompetenciáját dicséri, hogy ebben a hálátlan műfajban is élvezhetőt nyújtottak.

3. Költészet a barlangban

„Legjobb erőimmel arra törekszem, hogy a kifejezésnek világosságot, a vers szerkezetének jelentést, a szavak csengésének bájt és életet kölcsönözzek” – olvasható Egyik költő levele a másikhoz című írásában. Az érték tehát a szubjektumból ideiglenesen átilleszthető, átsugározható abba a világba, amely rajtunk kívül áll: például a kötött szövegbe. Bár Kleist alig írt verset (Thomas Mann szerint lelki gátlások kényszeríthették az objektivitásba). Irónia és fenségesség: ezek költészetének végletei.

78

„Nem neked írták ezt a regényt, lányom” – veti oda az O. márkiné pikáns históriáján felzúdult közönség tiltakozó tagjának; szétrombolja a művészet lélekpolírozó jellegéhez, az író és olvasó jólneveltségéhez fűzött illúziókat. Weöres Psychéje kísért a magyar olvasóban. De nemcsak ő. A sötéttiszta fogalmával (álomszínével) viaskodó Kölcsey is. Uram, egy arasznyi időre Hadd ereszkedjem a földre a mennyből, Hogy rossz kedvemről felejtkezni tudjak, És egyszer mulatni gondtalanul.

Az az angyal, amely Krisztus mennybemenetelét kijelentette a csodalátóknak, örökös jelenlét Kleist szövegeiben. Néha változtatja alakját; szerepe ugyanaz marad. „A fickó – írja Kleist egy levelében, anekdotája hősét mentegetve, de mintha az eredetiség mibenlétét fogalmazná meg, akár saját magáról is vallva – olyan pompás és isteni jelenség, hogy, nekem úgy tetszik, a tettében rejlő illetlenséget teljes egészében feledteti...” „Én Jettchenem, kicsi szívem, kedvesem, gerlicém, életem, én édes, drága életem, életem fénye, mindenem, javaim és birtokom, kastélyaim, szántóföldjeim, mezőim, szőlődombjaim, életem napja, nap, hold és csillagok, ég és föld, múltam és jövendőm, jegyesem, kisasszonyom, drága barátnőm, legbensőbb valóm, szívem vére, zsigereim, szemeim csillaga, ó, te legkedvesebb, miként szólítsalak? Aranygyermekem, gyöngyöm, ékkövem, koronám, királynőm és császárnőm, Te szívem dédelgetett kedvence, leghűbb és legdrágább, mindenem, egyetle-

79

nem, asszonyom, menyegzőm, gyermekeim keresztelője, szomorújátékom, hírnevem. Ah, te az én második, jobbik énem vagy, erényeim, érdemeim, reményem, bűneim bocsánata, jövőm és üdvözülésem, ó, égi leányka, isteni gyermek, szószólóm és értem könyörgő védangyalom, kerubom és szeráfom, hogy mennyire szeretlek Téged!” Kire zuhognak ezek a szavak; földi lényre-e vajon? Földi lény elbírhatja-e egyáltalán a lelkesültségnek ezt a valószerűtlen erejű sodrását? Kleist, nem Ewald, hanem Heinrich, a fiatal, az örök-fiatal, az aggastyánkamasz! Heinrich von Kleist. Kleist a vallomástevő, a kérlelhetetlen, a halálkereső. S ha Keresztes Szent János műve, az Énekek éneke misztikus rajongás hordozója – Kleist szövege sem marad el ettől, bár félő, hogy nem a Máriahimnuszok indíttatása, hanem teremtő-pusztító erők forrása sejlik az ihlető pillanatban... Francia analogonja (folytatása?): a szadista, XIX. század végi költő Lautréamont (1846–1893), a Les chants de Maldoror szerzője. Magyar rokonának talán Kalmár György, Kármán, Ungvárnémeti Tóth, Kisfaludy Sándor volna nevezhető.

4. A boldogság az erény jutalma

Maga sem hitte, de leírta. Politikai írásait figyelemmel kísérve a nyilvános tett súlyát, a csoportos viselkedés esélyeit és történeti meghatározottságát, a politikai józanság és a végzet-hit megjelenési módjait firtathatjuk ennél a kalandoréletet is próbált értelmiséginél.

80

Az erény nem a társadalmi berendezkedés függvénye, hanem az egyes ember életviteléé, erkölcsiségéé. Az erény nem eredmény, hanem gyakorlat, fárasztó és folyamatosan tudatos tevékenység.

5. Nem tud szenvelegni

Mármint a bábu, Kleist marionettszínésze szerint. Jó a bábunak, ő használhatja a földet az elrugaszkodás puszta felületének, különben sem kell a gravitációval (a közfelfogással, a kialakult életrendekkel) törődni. Kleist sem tud szenvelegni az érzékenység és a politikai szövetségek Európájában. Félti az emberben lakó teljességet, különösséget, jó értelemben vett csodát. „Mert a feladat, ég és pokol! nem az, hogy mások, hanem, hogy önmagunk legyünk”. Ki tudja, hogy is lehet ennek a feladatnak eleget tenni. A levés folyamata elképzelhető ilyen elvont cél felé való törekvésben. Oda törekszünk-e, vagy csak el valahonnan? Az ismeretek, sőt a ráció mértékével fordítottan arányos a grácia mértéke; vagy bábu lehetek vagy isten, ha a grácia misztériuma vonz, nem pedig a ráció, sőt a tudat sivár hatalma. A tudattalan megsejtése ez, a titok mítosza, felmagasztalása, a grácia mint az emberi lét abszolút telítettségi foka, tökéletes állapota. „A beszélőnek a vele szemben álló ember arca az ihletettség különös forrása lehet” – vallja a dialógus gondolatteremtő lehetőségeiről Kleist, és a nyelv meg a dolgok összefüggéseiről ugyancsak eleven észrevételei vannak a szótárak és nyelvtanok idején; az irodalom magánvaló értékeit sejti meg, a nyelv eszközvoltát – mint egyéb konvenciókat – nevetséges tradí-

81

ciónak tartja, próbálja cáfolni: „a szavakban rejlő valószerűt a valószerűtlenségek miatt elvetik” – ostorozza saját filiszter kortársait. De kár, hogy romantikus izzásait, a polgárosodás idején érthető csoportelfogultságát az utókor annyi mindenre alkalmazhatta (mi mindenre nem jó az irodalmi Nachlass?); például az első világháború vagy a Harmadik Birodalom idején.

6. Nem ökörposta, nem morális és publicisztikai Eldorádó

A Berliner Abendblätter többre vállalkozott, mint amire Kleistnek anyagi feltételei voltak: a szerkesztői munka sziporkái és kudarcai szövegszerűen is élvezhetők. Achim von Arnim lesújtó véleménye szerint von Kleist szórakoztatással akarja lépre csalni olvasóját. Van benne valami. Legalább tudta, mit keresnek a hűséges olvasók és olvasónék.

7. A táncos lelkének az útja

valójában a tevékenység lélekpontjaiból áll össze, a Berliner Abendblätter éppúgy megszűnik, mint azok, akik szerkesztették, vagy mint az egykori és a mai olvasók. Megváltásunk kísérletei leírott történeteink, szerkesztményeink. „Különféle okok, melyeket nem áll itt módomban kifejteni, arra kenyszerítenek, hogy ezzel a számmal befejezzem az Abendblattot” – írja 1811. március 30-án Kleist. Az angyal még kilenc

82

hónapig táncol vagy tekint a halál gödrei felé, mint ama versbéli: S peremén ott ült, még kissé mozgatva szárnyát, Az angyal, villámhoz hasonlatos, És ruhája, mint friss hó, oly fehér.

„Én égi kapum” – írta Henriette Vogel, a von Kleisttel egy évben született halálmenyasszony. Együtt álltak a létezés peremére. És novemberben – utánanézhetünk a valaha Halotti litánia címmel számon tartott prózaversben – a teljességre vágyó vőlegény elpusztítja az ő Jettchenét, kicsi szívét, kedvesét, gerlicéjét, életét, az ő édes, drága életét, élete fényét, mindenét, javait és birtokát, kastélyait, szántóföldjeit, mezőit, szőlődombjait, élete napját, a napot, holdat és csillagokat, elpusztítja az eget és a földet, múltját és jövendőjét, jegyesét, kisasszonyát, drága barátnőjét, legbensőbb valóját, szíve vérét, zsigereit, szemei csillagát, ó, a legkedvesebbet, miként is szólíthatná másként? Halálba küldi aranygyermekét, gyöngyét, ékkövét, koronáját, királynőjét és császárnőjét, szíve dédelgetett kedvencét, a leghűbbet és legdrágábbat, mindenét, egyetlenét, asszonyát, menyegzőjét, gyermekei keresztelőjét, szomorújátékát, hírnevét. Megöli azt, aki az ő második, jobbik énje, erényei, érdemei, reménye, bűnei bocsánata, jövője és üdvözülése, ó, az égi leányka, az isteni gyermek, szószólóját és érte könyörgő, elpusztítja védangyalát, kerubját és szeráfját, ha már olyan mérhetetlenül szerette! (Nem akarunk odanézni az iszonyatra. Hiába. „Mintha lemetszették volna az ember szemhéjait” –

83

írta egy tengeri tájkép előtt Heinrich von Kleist ezerhétszázvalahányban. Ezt érezzük.) A bábut nagyobb erő emeli a magasba, mint az, amelyik a föld felé vonzza – mondhatná, de mondotta is a táncos (C. úr, nehogy kétségbe vonjuk valódiságát).2

84

JEGYZETEK 1. Heinrich von Kleist: Esszék, anekdoták, költemények. Heinrich von Kleist Összegyűjtött művei II. Fordította Forgách András, Hámori Ágnes, Márton László, PetraSzabó Gizella, Tatár Sándor. A kiadást gondozta, a jegyzeteket készítette Földényi F. László. Jelenkor Kiadó, Pécs (1997). A könyv az Inter Nationes (Bonn) támogatásával jelent meg. 2. Megjelent: Korunk, 1997. 8. 125–128.

85

Berzsenyi Dániel: A melancholia Berzsenyi Dániel költői műve nemcsak versforma divatjának, hanem a művészi szemléletmódnak is korfordulóján keletkezett. Berzsenyinek kortársa volt a klasszicizmus iskolateremtő költője, Kazinczy; de Kisfaludy Károly is, a magyar romantika sokoldalú egyénisége. Ami Berzsenyinél megnehezíti a stílustörténeti besorolást, az gazdag és erős egyénisége, amely az iskolás fegyelmet, verstani túlszabályozást egyre kevésbé tűrte. Ha igaz, hogy a romantika a végesség és végtelenség ismétlődő konfliktusának kifejezése, Berzsenyi antikos verskezelése (jellegzetesen felvilágosodás kori formakultúrája) végességében romantikus határtalanság felé sóvárog. Hadd példázzuk ezt utolsó versével, amely a költészet (a zsenialitás) mibenlétét firtatja egy lét- és időszembesítő pillanatban: A poesis hajdan és most. 1830 után írhatta az egyre nagyobb elszigeteltségben élő költő. Az idő a felvilágosodás, illetve a romantika félszázadának egyaránt kedvelt témája. A XVIII. század propozíciós költeményeit idézi Berzsenyinek A tizennyolcadik század című ódája; a nemzeti életterv bizakodó hangnemében íródott: Eldődeidnek szép kora visszatér,

a kései vers azonban a romantikus életfáradtság jegyében mond le minden egyéni és csoportos remény-

86

ről, hiábavalónak nem a földi élet, maga a lét bizonyul, az egész világ, hiszen: Halottas ének zúg felette.

Az elmúlás, az enyészet azonban nemcsak (riasztó) tragédia, hanem a szépség, a modern kellemesség forrása is lehet, ezt fejezik ki Búcsúzás KemenesAljától vagy A közelítő tél című versek. Az ismétlődés, a visszatérő motívumok használata nemcsak a romantika idő- és történelemképzetére, hanem a romantika egész művészetére jellemző. Az, ami hagyományos Berzsenyi költészetében – és így jellegzetesen felvilágosodás-kori örökségnek is tekinthető –, az az egybevetés szokása, hogy ne mondjuk: kényszere. Ezt a felvilágosodás imitációnak nevezte, valójában egy minta – és a hozzá viszonyított szöveg együttesét, összefüggését jelenti. A poesis hajdan és most típusvers: erre a mintakövetésre, illetve a mintától való ideiglenes eltávolodásra épül. A felvilágosodás második szakaszában a római kultúra ellenében a görög tűnt izgalmasabbnak a művészetről való gondolkodásban, Hellász elképzelt naiv bája és sorsszerű pusztulása. A Berzsenyi-vers szerint a régi világból követhető volna a derűs-tevékeny (boldog) életvitel és az ennek alapjául szolgáló eszményrendszer (az „örök ideálok”). Annak a világnak Berzsenyi szerint ünnepe az erény és a poézis emelkedettsége volt: ezt kellene a modern korban megismételni, követni. A felvilágosodás és a romantika közös esztétikai minősége a fenséges; ez Berzsenyi költészetében ódák (A magyarokhoz, Az ulmai ütközet) műfajában, a versek festői látványában, emelkedett hangvételben fejeződik ki. Szóhasználata szin-

87

tén ennek az eszménynek a jegyében rendkívül választékos. Az, hogy az utolsó vers zárlata a múlt és egy más (elképzelt, görög) nép felé sóvárgással esik egybe, a klasszicizmus pontosan körülhatárolható értékvilágára utal. De Berzsenyi abbahagyhatta volna költeményét a hatodik szakasszal is, amely egyértelműen romantikus: az allegóriává növesztett költészet-metafora nem a klasszicizmus nyelvi önbizalmát fejezi ki, hanem a nyelv tehetetlenségét az érzelmek kimondhatatlan gazdagságával szemben. A szent poesis néma hattyú, S hallgat örökre hideg vizekben.

88

D. M. Endümion unokái Énekelt, és az éjjeli lelkek figyelmezve hallgattak énekére (Batsányi: Osszián utolsó éneke)

Batsányi sorai nemcsak egy német nyelvű közvetítéssel megismert konkrét szövegvilágba visznek: hanem a fantázia sötétjébe is, ahol a kép: feketén fekete, ahol a hangok színe erősödik fel a vakság időtlen közösségében. Az énekmondó közönségét lelkeknek nevezte Batsányi. Kire figyel hát a lelkek gyülekezete, kicsoda az egyszeri-mindenkori énekmondó? „S kinek a lelke az én lelkem? Csak nem gyermeké vagy sihederé, vagy asszonyé, vagy zsarnoké, vagy vadállaté?” – kérdezzük tovább, immár az Osszián-olvasó, Ezeregyéj-fordító Vörösmartynak is kedves Marcus Aurelius-szal.1 (1,2,3,4,5) Gyermek, siheder, asszony, zsarnok. A filozófus számára szánalomra vagy megvetésre méltó, alacsonyrendű állapotok. Márpedig az éjszaka – például a költőé – lehetővé teszi ezeket a lélekalakokat. A férfilélekről később beszél, az ébrenlét keserű poharai közben.2

89

Múzsa vagy Múzsák?

A korábbi poétai szóhasználat szerint egész sereg van belőlük: Apolló kíséretét képezik. A XVIII. század utolsó negyedétől kezdve aztán felváltva érkeznek vagy nem érkeznek: a sereg vagy az egyetlen. Pars pro toto. Lessing úgy látja, hogy a művészi alkotásra nézve hagyománytalan területeken a veszteség siratása a költészet egyetlen és monokróm forrása.3 Spinoza-rajongásában Friedrich Schlegel hasonló célt adna a művészetnek: „A múzsák énekében olvadjon halk vágyakozássá emléke a régi uralomnak”.4 Egyben új mitológiát javasol, amely átlelkesítse a művészeteket, keleten jelöli meg a megújulás forrását.5 Nem hisszük, hogy ezek a programok ismeretlenek lettek volna a reformkori szerzők hivatásos magyar írói számára. Vörösmarty egész teljesítményét elemezve ezt már mint megvalósulást jelentette ki az Akadémián Gyulai Pál: „nyugot-európai lovagiság kelet-európai ragyogásban”.6 Nemcsak Csongor alszik a korai Vörösmarty-költészetben bűvös álmot. De Csongor megszakítja az álomáldozatot. Kissé keletiesítve a görög mítoszt: Eurüdiké magával viszi Orfeust a misztériumok láthatatlan világába. Éjfél van, az éj rideg és szomorú

– dalolják a nemtők, hiába találnak egymásra a szerelmesek. Éjjeli lelkek vagyunk, még a politikán-politizáláson inneni időben. Legalábbis Vörösmarty számára.

90

De ez a kép, az alvó és álmában meglátogatott, felszabadított férfié, toposszá válik írásaiban. Legelvontabbá A Romban (1830). Ahuramazda rideg birodalmában vagyunk: idetévedt a meseolvasó költő fantáziája Vagy mégsem? Lessing a legújabb irodalomról írott levelei első darabjában a költészetre nézve barátságtalan országok békéjének természetéről beszél: az ihlető sereg, a múzsáké, nehezen tér az ilyen helyre vissza. Tudjuk, mint vélekedtek Vörösmarty magyar elődei a hon művészetpártolásáról. Csak rejtett ah, csak néma jajgatások Váltják egymást (Dayka)

Vörösmarty magát „szelídebb költő”-nek nevezi Stettnerhez írott 1826-os levelében, ekkori műveiből mint „bágyadt versek”-ből küld neki ízelítőt.7 A költő tekintetének szelídségére emlékeztet Az Ábrándban Kölcsey. Szelíd szentimentálisok. Hogy is lehetne a sóvárgást a múlttal kapcsolatba hozni? Kölcseyvel példálóznánk ismét, de a Nemzeti hagyományok-ban kifejtett elmélete nem az egyén lelki folyamataira vonatkozik, hanem a csoport kollektív pszichéjére. Diderot azonban segítségünkre van: a D’Alembert álmában (Le reve de D’Alembert) az idegközpontokban megőrzött emlékek és a külső ingerek találkozását vizsgálja, a szépség forrását ismeri fel ebben... A szépség pedig a jelentések jelenvalósulása, feltámadás. A feltámadás kereszténység előtti történetei Vörösmartynál sajátos látványtípusokban valósulnak meg:

91

1. a kozmosszal való mitikus szövetségben; a poéta emberalakban van jelen (Ibükosz darvai) 2. egy nővel való ismétlődő találkozásban; a poétaság közege az álomidő (A várakozás, Helvila, Vágy) 3. emberek közti helyzetben – ahol a poéta nem emberként észlelhető ( szél, hajnalpír, fénysugár) Ányos: Sokszor, midőn éjjel magán gondolkozom, Midőn a természet rendjén csudálkozom, Ez a kérdés méllyen süllyeszti eszemet, S csak ebben találom fel feleletemet: „Kiterjesztett tenger, világ a hajóssa, Szivünket pediglen mint a partot mossa” (Érzékeny levelek V. P. 103)

A Délsziget ember- és asszonyteremtése, a Hábador sorsfordító éjszakai jelenése, a holttestekkel borított éjjeli csatamező a Zalán futásában és a Helvila-versek fenséges magánvalósága mutatja, hogy Vörösmarty biztonsággal tájékozódik a fantázia éjjelében. Szünkathészisz (asszenzió) ez: a lélek elfogadja, igaznak ismeri el a képzetet. Mitológiai képekben szólva: Pügmalión dolgozik. A kitalált leány átveszi az éjjeli kedves szerepét a fiatal Vörösmarty költőéletében. A Pügmalión-mítosz nyoma, átírása követhető az Éjjel (1823) soraiban, két testben egy lélek: S szűz ágyon a szép szőke lány. Alussza álmomat.

92

A férfi az éjszakától kapja identitását: nem lehet érvényes egyszerre két hatalom: a Nap rávilágít a teljesítményre (szembetűnhet a tökéletlenség), a Hold azonban elnéző, segítő, kímélő. Kölcsey róla szól A Kárpáti Kincstárban, az Ideálban: S plátói lélekként fellengett a leány

Petőfi a Tündérálomban – a halál küszöbénél – ezzel a nővel találkozik. Emlékezés és fantázia szüleménye. Nem mond ellent, nem időz tovább a kelleténél. A teremtő álmodás helye

Pest? Nem a világ közepe. Wesselényi véleménye róla egyenesen lesújtó: „Pest szép fekvésű s máris szépen épült város, de talán Európában a legunalmasabb. Rossz theátruma, pajkos jurátusoktól telefüstölt kávéházai, kimondatatlan rossz flasterje. Sétáló helye – ámbátor ahhoz kivált a Duna mellett igen szép fekvések vagynak – nincs. Szép equpageokat, kivált most teljességgel látni nem lehet s asszonyai többnyire rutak.”8

A révület keresése: a vigyázatlanság állapota

A visszavonulás az éberségből nem(csak) az ébrenlétből): ezt nevezzük ezennel a révület keresésének, más szóval az ihlet hívásának. Az ihlet beállítódás az alkotásra, különválás a csoporttól.

93

Baróti Szabó Dávid Melpomene múzsa látogatásáról, éjjeli csókjáról beszél Álom című versében. Vörösmarty alvóit (bűvös) nő látogatja meg, nem birkózhatnak vele, mint Jákob az Angyallal. De látogatásuk áldás arra a pillanatra – és szorongatás az elkövetkezőkre.9 De engem őriz a halál: Ébren van itt velem10

Marcus Aurelius Elmélkedéseiben a férfiszerepeket három lehetőségben jelöli meg: király, államférfi, tudós. Ha az „irvággyal” megáldott szerző nem a tudomány (a retorikai-poétikai szabályok) felől kívánna közeledni közönsége felé, nehéz dolga lesz. Vagy férfi, és akkor lemond a vallomásköltészetről, vagy lírikus, de akkor a férfiasság definíciójának (legalábbis nagyra tartott auktora szerint) nem, vagy rosszul felel meg. „1846: augusztus 18: meglátogattam még egyszer Vörösmartyt – jegyzi naplójába Kemény – kit – mint örökké – bormanipuláció közt találtam.”11 Dionüszosz italát „lélekadó bor”-nak nevezi Vörösmarty A Romban, ne feledjük a kifejezést. És Toldi pihenni ha dombra hajol, Itt álmodik a csata napjairól. S míg lelke a vad sivatagnak örűl, Fel-felriad álmai szörnyeitűl.12 Ah, nem vágyaihoz képest, azok ellen adá meg

94

– vagyis rosszul teljesítette az istenség (Rom) az álmot: szerződésszegés történt, a történelem fordulata büntetés az egyes ember nagyratörő vágyai miatt. Zentai Mária tündérnek tekinti az effajta közeledőket, a helyzetet aktjelenetnek, e nők szerepét a versbeli történetben csábítási kísérletnek nevezi. Elszigetelt jelenségnek látja e képsort a Vörösmartyéletműben.13 Az Endymion-ábrázolásokban csak az alvó pásztor(isten) és a látogató nőalak állandó. De hogy örökkévalóság-e (tehát menekvés a mulandóságból) az álom, vagy álomhalál, s hogy ki a látogató: Diana, Venus/Szemele vagy Cynthia (a Hold), az esetenként változik. A találkozás léthatárokon történik: misztérium. De nemcsak az: az álom, mint a vágyott lét, megidézés. Végső soron a révület keresése. Schleiemacher, Schelling ihletelméletének közelében vagyunk. Világiakat elfelejtető14 az álom vize (és a költészet is). Vagy az erdő, ama ősjelentésű. A Vérnászban (1833) Banó, a kóbor deák mondja: Erdőmbe térek vissza álmadozni, Mert engem a való nem boldogít.

Kölcsey Ábrándja a révület Holdhoz intézett dalában össze is kapcsolja az Arany Fantáziát a Szent Emlékezettel.15A szerelmi látogatás fekete-arany káprázata az allegorikus jelentésnél is emlékezetesebb: kép, képzet. Boríts el édes álmaiddal,

95

Szép hölgy, arany Fantázia!16

Jung a sejtelmes valóság numinózus jellegét kockázatosnak tekinti az ember társadalmi boldogulására nézve. (Szerinte az embernek szükséglete a titok. Nem fejtheti meg az igaziakat, ezért létrehoz mesterségeseket magának – az igazi titkok váratlan ereje, sebessége aztán olyasmik elmondására is készteti, amiket saját érdekében titokban kellene tartania.)17 1. A gyermek lelke Ah, ki lesz, aki megint gyermekkort, aki merészebb Észt és szűnetet ád álmadozásra nekem?18

2. A siheder lelke ott hahotázik Petike baján, gúnyolódik kontárokkal: tekintélyt nem fél. 3. Asszonylélek (vagyis női lélek): S szűz ágyon a szép szőke lány Alussza álmomat.

4. A zsarnok lelke csak elvétve mutatja meg magát: a Csongor és Tünde Fejedelmében, Cserhalom Árbocában. 5. A vadállat lelke „s dombom alatt végig nyúgoszom a nagy időt” – írja a Csaba című vallomásban.19

96

Vörösmarty a táltosok mitikus alvásaiból vallomásos és történetmondó versek sorát bontotta ki. A kép (alvó vagy halott férfi, szerelmes vagy gyászoló nő együttese) Ányos, Dayka, Kölcsey, Petőfi verseiből is ismerős. Leginkább az Endümion-mítosz újraírásának tűnik, de Orfeusz és Pügmalion határsértő eredendő bűne is felsejlik a jelentésrétegekben. Ez a motívum gyakoribb Vörösmarty korai írásaiban, de költői pályája végéig fel-felbukkan. (Utóirat DM – oldjuk hát fel engesztelésül a címbeli –nemcsak évfordulós – rövidítést: 1. Drága Mihál. 2. Dis Manibus 3....

JEGYZETEK 1. Marcus Aurelius: Elmélkedések (Ötödik könyv). Fordította Huszty József. Kossuth Könyvkiadó. Budapest, 1996. 48. 2. Keserű pohár. Bordal a Czilley és a Hunyadiak szomorújátékból (1843). 3. „Régi panasz, hogy túl közeli fegyvercsörömpölés elriasztja a múzsákat. Ha mármost olyan országból riasztja el őket, ahol barátaik száma csekély volt, ahol azok nem voltak eléggé lánglelkűek, ahol egyébként sem részesültek a legbarátságosabb fogadtatásban, akkor a múzsák nagyon hosszú ideig nem merészelnek visszatérni. A béke nélkülük érkezik majd el, szomorú béke, melyben a gyönyör egyedüli, búskomor forrása az elveszített javak siratása. 1759. január 4-én. Első levél. Bendl Júlia fordítása. Gotthold

97

Ephraim Lessing Válogatott esztétikai írásai. Válogatta és az utószót írta Balázs István. Gondolat. Budapest, 1982. 1o6. 4. Beszélgetés a költészetről. A mitológiáról. (Tandori Dezső fordítása) In August Wilhelm és Friedrich Schlegel: Válogatott esztétikai írások. Válogatta, szerkesztett Zoltai Dénes. Gondolat Kiadó. 1980. 361. 5. „Keleten kell a romantikus művészet teljét keresnünk, és ha végre meríthetünk forrásából, akkor talán azt a délies izzást, mely most a spanyol költészetben bájol minket, megint csak nyugatiasnak és visszafogottnak érezzük.” Friedrich Schlegel i. m. 365. 6. Emlékbeszéd Vörösmarty Miháy fölött. In Gyulai Pál munkái. IV. Emlékbeszédek I. kötet. Második, bővített kiadás. Franklin-Társulat, Budapest, 1902. 212. 7. Vörösmarty Mihály Stettner Györgyhöz Pest 2 Január 1826 Vörösmarty Mihály levelezése in VÖM 17. 124– 125. 8. Báró Wesselényi Miklós Utinaplója 1821–1822. Concordia Könyvnyomda nyomása. Cluj-Kolozsvár, 1925. 10. 9. Jósika Abafi Olivérének villámlátogatása is ebbe a helyzettípusba tartozik. 10. Vörösmarty Mihály: Éjjel (1823). 11. Kemény Zsigmond Naplója. A bevezető tanulmány, a sajtó alá rendezés és a jegyzetek Benkő Samu munkája. Magyar Helikon. É. n. 1974. 148. 12. Toldi, 1829. 13. „A jelenetek nyíltan erotikus hangulatúak (…) Az eposzok világában, de talán az egész életműben kevés a hasonló részlet.” Zentai Mária: Az egyetlen eposz. Mesterek, tanítványok. 1999. 387–388. 14. Mátyási József kifejezése 1837-ből. 15. Kölcsey Ferenc: Ábránd (1813. szeptember 14). 16. Kölcsey Ferenc: A Fantázia (1811. augusztus 10.)

98

17. „Nem nekünk vannak titkaink, az igazi titkok birtokolnak minket” – valljuk Junggal. Karl Gustav Jung: Jó és rossz az analitikus pszichológiában. Uő: Álom és lelkiismeret. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996. 18. Csaba szerelme. 19. Vörösmarty Mihály Stettner Györgyhöz. Pest 12 Dec 1825. VÖM 17. 115.

99

Rejtőzők, sértettek, idegenek 1 „Jóllehet úgyis esméretlen leszek, mindazáltal mostani világban mégis nagyobb homályban szeretnék rejtezni”(Barcsay).2 „A magányos félre való élet, az elzárkózás a világtól” – mondja erre a jelenségre keserűen az Uránia szerzője 1795-ben. Az árnyékkeresés romantikája egyszerre tünete a művészi és a politikai közérzetnek. Ez 1794–95 után több, korábban másképpen megnyilvánuló írástudónkra is jellemző; egy szűkebb kör viselkedésmódját követjük figyelemmel a következőkben irodalmi jellegű szövegeik alapján. 1. Rekonstrukció 3

(Verses leveleket olvastunk különböző budapesti levéltárakban, ezeket mint egy valaha összefüggő ciklus, játék darabjait egy valamikori szerkezeti-jelentésbeli egység rekonstruálása reményében egymás mellé illesztettük, „összeolvastuk.” Bíztunk abban, hogy a szerkesztménynek lesz önállósága és jelentése. Így kezdődött vizsgálódásunk.) Kármán A nemzet csinosodásában kárhoztatja „a szép ephemeriseket”, a mulandó versjátékokat. „De ha mindig játszunk (...) nem emeljük nagyra soha nemzetünket” – kesereg a haza fiatal bölcseként. Próbáljuk meg felidézni a játszók világát, a játék mibenlétét! Huizinga a XVIII. századból eredezteti a romantikát, és mintaszövegeink alapján hipotézisét a magyar

100

irodalomban is érvényesíthetjük. A romantikát vágynak tekinti, amely az esztétikai és az emocionális életet a múlt ideális légkörébe akarja helyezni. Az érzelgősségben magában ismeri fel a játéktényezőt.4 A játék úgy is értelmezhető, mint játszás, a hatalom (a cenzúra) kijátszása. Létezik olyan elmélet, amely szerint a „halotti párbeszéd”5 a társadalmi utópia lehetséges kifejezésmódja, az utópia idealizált történeti hősei később mint a romantikus regények hősei tűnnek fel... (Barcsay tiszttársa, Csokonai műveinek lelkes olvasója, Fekete János (1741–1803) kiterjedt és többnyelvű levelezése ellenére nem lett a magyar irodalom ízlésdiktátora vagy ihlető alkotója; irodalmi anekdotáknak hőse inkább; a magyar irodalom szánalmas kapcsolatkeresője az emlékezetünkben; ő az, akinek borát többre becsülte Voltaire, mint francia versmíveit. Azért nem jelentéktelen teljesítmény az életében Orczy Voltaire-hez írott emlékeztetőjének franciára fordítása sem.6) Nos, a néhai dúsgazdag alkancellárnak, Fekete Györgynek tékozló fia, a vagyonát és társadalmi pozícióját elveszített galáthai gróf, Fekete János 1797–98-ban egy versciklust „hív elő” az elszigeteltség és a hallgatás ellenében vagy csak saját mulatságára. A ciklusnak két darabját nem ő írja; hadd soroljuk fel mégis a sorozat darabjait: 1. Fekete János poétai episztolát küld annak, aki őt magyar versek írására késztette, az immár hét éve halott Orczy Lőrincnek. Orczy fiait kéri fel az üzenet kézbesítésére. Néhai Méltóságos Generális Orczy Lőrinc úrnak adassék Elysiumban.7 2. (Orczy József válasza; nem került elő.)

101

3. Fekete második költeménye8 sürgetés; ebből kiderül, hogy Orczy József ígérte a verses üzenet továbbítását, az abban felvetett kérdésekre való részletes feleletet (ez lett volna a ciklus második darabja); így a címzettnek is már arca van: Orczy Józsefnek hívják.9 4. Megérkezik „a túlvilágról” a régen várt poétai levél Orczy József kedélyes-melankolikus (és a versbe ritmikailag is illeszkedő) kísérőszövegével.10 Elvileg az episztolát Orczy Lőrinc küldi Feketének. (Ide kívánkozik az Orczy József poémájára vonatkozó aláíratlan, de autográf mivoltában kétségtelenül Révai Miklóstól származó kétlapnyi nyelvi-prozódiai helyesbítés magyar és latin nyelven.11) 5. Erre az Elíziumból küldött válaszra reagál és tudomásunk szerint ezzel zárja le a versjátékot Fekete Báró Orczy Józsefnek érdemes Attya Ura Levelére költ feleletnek megküldése „című” költeményével.12 A vers kezdő és terjedelmesebb része a fiúnak, Orczy Józsefnek13 szól (vallomás a játékos kifáradásáról, elkedvetlenedéséről); ezt követi az újabb üzenet a holtak birodalmába az öreg generálisnak, de erre már nem vár választ a feladó: Nem foglak már tovább firkálva terhelni, Jo hirrel elédbe úgy sem tudván kelni, ’S El várom az időt mellyben ölelhetlek Stixen túl, ’s buzgóbban szóval tisztelhetlek.14

2. Klasszikus toposz: Elízium-játék

A túlvilággal való kapcsolattartás az irodalomban ugyancsak változatos formákat öltött a Gilgames óta.

102

Fontenelle-nek a XVIII. század folyamán végig divatos munkája, a Dialogues des morts (1683) a francia nyelven olvasó magyar írástudó számára hozzáferhető volt. Fekete játékát nemcsak mint az imitáció egy megvalósulását értékelhetjük, hanem úgy is, mint a jelenvalóságtól való elfordulás, elrejtőzés, elidegenedés irodalmi kifejeződését. Hipotézisünk szerint ebben Fekete nem is áll egyedül kortársai között, bár ez az élet és halál határára álmodott episztolásdi – a maga vállalt öncélúságával – a többinél jellemzőbb példaként szolgálhat. Nem tudjuk, volt-e Feketének tényleges műfaji mintája, de noha franciául olvasott legtöbbet, nem zárható ki, hogy ismerte David Fassmann Lipcsében 23 éven keresztül megjelent sorozatát, a 240 füzetből álló Gespräche in dem Reiche derer Todten című munkáját – a halott hírességek beszélgetését.15 1718– 1740 között jelent meg ez a munka. Amit szerzőnk biztosan olvasott, az Ligne herceg munkája, a Dialogue des morts.16 Fekete bálványozta Ligne-t mint művelt hadvezért (fiához szóló verses intelmeiben is őt követte), akkor is vonzódott hozzá, amikor mint félreállított (sértett) politikus, már a hadvezényléstől eltiltott emigráns sorsot élte.17 Bizonyára élvezettel olvasta ezt a munkáját is, amelyben a francia királyokon (IV. Henriken és XIV. Lajoson) kívül idegen uralkodók is megjelennek, úgy mint I. Péter cár, Nagy Sándor, Lipót császár – de egyházi személyek és a művelődéstörténet nagyságai is, mint Corneille. A halottak beszélgetése általában politikai és filozofikus gondolattartalmak sematizált kifejezésmódja; maga a halál nem jelenik meg a történetekben. A hely ábrázolása ezekben a beszélgetésekben általában ötletszerű.

103

Nem akármilyen túlvilágra szól azonban a galánthai gróf üzenete: „Elysiumba” kell eljuttatni, márpedig ez az erényes lelkek otthona: nem öröm és nem szenvedés helye, hanem a nyugalomé... Amikor verslevelét megfogalmazza, csak magyar Elíziumlakókra számít Fekete: Orczy József azonban válaszában d’Alembert-re, Voltaire-re, a Habsburg uralkodókra is hivatkozik. Fekete János a mindenkori bölcsek Elíziumát rajzolja meg, amely nem a büntetés, hanem egyszerűen a nemlét, az időtlenségben való lét árnyas helye. A négy mennyország című Fekete-költemény mottó-helyén ennyit olvashatunk: Dante! Dante-kedvelését azonban az is mutatja, hogy Fekete ebben a túlvilágkeresésben leginkább Vergiliusra, Dante forrására támaszkodik: az Aeneisben olvasható a hazátlan fiú kétségbeesett próbálkozása, hogy az atyai tanácsot kinyerje a holtak birodalmából, és a biztató jóslatot éppen az apa szájából hallja. (Aeneast a cumaei Sibylla vezeti apjához, Anchíséshez.) Fekete játékkezdő reménysége az lehetett, hogy az eszménytelen korban a fiú – ebben az esetben valamelyik Orczy-sarj – fogalmazzon magának célt, de nyilatkoztassa ki a közös reménységet is – még ha csak versjáték módján, elhunyt apja nevében is... Én ezen Levelet kedves Fiaidnak Odadom Magyaros hű maradékidnak, Kik mindenben vágnak Attyok nyomdokára, Igaz jó hírére, szép barátságára. Tenéked Írásom leg jobban küldhetik, ’S jövő feleleted meg is szerezhetik.18

104

Anchísés az Aeneástól származó világbíró nemzetet mutatta meg az Elisiumban hozzá merészkedett, életútján elbizonytalanodott fiának. Orczy József esetében nem így történt. A játékot elfogadó fiú akkurátus poémát írt, de sem szívfájdító aranyidő felidézésére, sem erőt adó jövőkép „szerzésére” nem vállalkozott. Az irodalmi játék ebben az esetben a cselekvési szabadság változataként működhetett; ha őt közvetítésre kérték fel, ő a maga módján folytatja (módosítja) a játékot: nem személyesen száll alá a halottak birodalmába, hanem Bandi betyárt bízza meg ezzel – így maga narrátori szerepet ölthet, interpretál és salvét, valét mond. Fekete üzenetének egyik része a műfordítói teljesítménnyel való dicsekvés: e levélhez mellékelte – vélhetőleg kivonatosan – frissen elkészült munkáját, a kéziratban ötszáz oldalt számláló Orleáni szűzet.19 Meg sem próbálta kiadatni – a Habsburg birodalomban Voltaire-t sújtó cenzúrai megszorítások, de a szöveg pajzán, sőt triviális tartalma miatt is. Az üzenet másik része a nemzeti kultúra elíziumi szemléje: Orczy Lőrinchez intézett kérdéseiben felvonultatja a „nagyokat” (a magyar politikatörténet notabilitásait: Szent Istvánt, II. Andrást, IV. Bélát – sőt Toldi Miklóst, Kinizsi Pált), a „bölcseket” (az írástudókat: a bullakiadó II. Andrástól Gyöngyösi Istvánig), és egyben a történelem kritikáját is elvégzi: a magyarság erejének csökkenését a helytelen dinasztikus, hadi és valláspolitikai döntésekből vezeti le; az Árpád-ház kihalásáért a magyar királyok felelősek, a mohácsi vészért a túlzottan lojális egyházi vezetés és így tovább.

105

3. Későn vagy korán születettek poétikája?

Fekete nem véletlenül él az esetlen rigmusokkal; többször is megemlékezik arról, hogy Orczy Lőrinc nemcsak magyar nyelven való verselésre biztatta, hanem megjelölte a követendő mintát is: a régi, az elavultnak bélyegzett verselési mód reneszánszát óhajtotta a tarnaörsi bölcs: Engem Gyöngyösinek el hagyott lantjára gerjesztél, ’s Beniczki vénebb kótájára

– üzeni Orczynak Fekete; ugyanő reméli, hogy öreg barátja „metristáinkra is már megfente kését”, de bizonyos abban is, hogy sem Faludinak, sem Ányosnak nem tetszenek az Ujítók „trocheussai.” Maga poétaként a józanságból származó elmésséget vallotta sajátjának; azt a fordulatos, szellemes, sőt csipkelődő versmodort, amelyet bibliájából, a Voltaire-életműből tanult. Poétikáját mind franciául20, mind magyarul21 meg is fogalmazta. Egyik alapvető tétele az ihlet analízise: tudatosan váltja fel a „sugárló”22 Apollót a hús-vér nőkben alakot öltő Venusszal: a férfi(isten)t az (isten)nővel, az elvont lényt a valóságos teremtménnyel. Az alkotási folyamatnak tehát nemcsak a szimbolikus kezdete más (női alak), hanem a természete is; nem intellektuális döntés nyomán (akarati tevékenységgel) indul az írás, hanem élményből. A tapasztalati világgal való tényleges ismerkedés a művek életszerűségét, természetességét adja – vallja Diderot-nak ez a magyar tanítványa. Ez a poétikai meggyőződés ugyan nem jellemző az itt tárgyalt versciklusra, de a tételes és műbéli poétikák a romantikus szerzők művében

106

gyakran nem vágnak egybe... Az elhagyott lant felvétele, a vén kóta újrapróbálása (lásd a fenti versrészletet) a tudatos prozódiai archaizálás esete. Úgy, ahogyan Fekete szerette volna, az apák és fiúk utópiájából semmi sem lett (vagyis, hogy az ő tapasztalataival fia él jó szívvel,23 Orczy Lőrinc pedig új erőre ébred verselő, politizáló sarjában). A választott apa – így a családkorrekció – költői példája az, ahogyan az elíziumi posta ürügyén Fekete János viselkedik: az elhunytat apjaként tiszteli; parainesist író apa szerepből észrevétlen az apát kereső fiú szerepébe téved át. Ötvenöt éves ekkor. Orczy Józsefet (1746–1804) költőként annyira sem tartották számon kortársai, mint Feketét – ő maga szépirodalmi szöveget nehezen írt, bár amit végül elkészített, azt követhető gondossággal és a versmondat természetes íve iránti igényességgel (fogalmazványai többszöri törlést, átírást mutatnak). Révai Miklós javításai az „elíziumból jövő” szövegen arra utalnak, hogy szükségét érezte a gyakorlottabb magyar literátor segítségének. Orczy József verseiből Toldy Ferenc próbált kiadni egy kis kötetre valót 1860-ban (nem illesztette közéjük az itt tárgyalt költeményt).24 Hogy a játék iránt volt érzéke és a szabályoknak is jó szívvel vetette alá magát, arra példa lehet, hogy Fekete prozódiai büszkeségét, a hímrím-nőrím váltakoztatást következetesen alkalmazza elíziumi válaszában: Nevendék Musátúl ved ezt is kedvessen fogad egy kontárnak múnkáját szivessen nem lehet ő tőle most többet kívánni, hibáival méltó, még kegyessen bánni.25

107

Azért játék közben komolyra is fordítja a szót; így szól ki értelmezői szerepéből a feladó, a provokáló költőtárs felé (mecénásként vagy csak versszeretőként): Hamvainak jobban nem is temjénezhetsz, mindha néki gyakran munkáidból küldetsz.26

A telitalálat azonban mégiscsak az üzenetvivő alakjának megformálása; ez az inventio poetica, amely az elisiumi válasz egyre komorabb hangvételét oldja valamennyire: a túlvilági utazás versbeli megoldásait (inventio és dispositio egybevonásával) mint írói titkokat beszéli el a fiatalabbik Orczy: Biztos emberemet magyar őltőzetben felis csinosítva, Betyár készűletben rendeltem, Magyarnak hogy hirét vihesse, még nap-nyugta előtt a Révet érhesse.27

Az a pillanat, amelyben a betyár az alvilág révészével társalog, majdan Petőfi tollán születik újjá (János vitéz az Óperenciás-tenger partján), illetőleg A szegény jobbágy szerzőjénél: Bátya! vigyen kend átt sietve kell járni ne hagyon sokáig maga után várni. Dőrmőg a vén Révész, héj! sallangos Betyár, hol veszed magadat, te jó féle madár az alatt tsonakját sietve taszittya, fejével kőszőnvén, a parthoz álittya.28

Ezt az utat az elíziumi válasz végén (a földi világ irányába) is meg kell tenni; Orczy előbb „vidám

108

nyerseséggel” megírt válaszát felolvassa elíziumi magyar és nem magyar társainak, majd összejhajtja az üzenetet, áldást küld a magyarokra, útjára ereszti az egzotikus népi fit (őneki szabad visszatérnie a halottak országából): Vígan szól Cháron is, Isten hozzád Betyár Örömmel láttalak, jó, hogy ismérlek már majd kezemhez kerűlsz úgyis nem sokára tsak ne jus, mind lovad, kutyáknak fogára.29

A népiesség lírai elveit ugyan Horváth Ádám és Csokonai hirdeti meg a XVIII. század végén, a korszak romantikus programjába illeszkedő felhívást a Hasznos mulatságok 1818-as száma teszi közzé,30 de elvétve másoknál is találunk rá tematikai vagy nyelvhasználati példát; mint ebben az elíziumi levélben: Magyar Parnaszusra, tudod, ő vezetett, ’S Csikós nyerget velem szárnyasra tétetett.31

Nem bolond Fekete, csak különc, bár a társadalmi lefokozás éppúgy kijár neki, mint barátjának, a levélírás pillanatában már elísziumi lakos Fogách Miklósnak; valami idegborzoló időből kiesettség jellemzi ezt a csoportot; „fére tett társokról” beszél a még élők között is Fekete: Benyovszky, Draskóczi, Sztáray jut eszébe hirtelen. Orczy Józsefnél követhető a sértődés folyamata és a magatartás szinte következménye a visszavonultságnak, az udvarházi életnek – Fekete azonban mozgékony, Fót és Arad között a legszívesebben úton van; mégsem társul a sikeresekhez. Arad környékén mellesleg mind az Orczy, mind a Fekete

109

családnak vannak birtokai; ez is csak erősíthette (a kirekesztettségben) az összetartozás tudatát. A magánszféra és a nyilvánosság egymásra hatásának történetileg kialakult irodalmi formája a levelezés, amely bölcselkedő elmék kedvelt műfaja.32. Ez a levelezés számunkra szerencsésebb esetekben vált levélregénnyé (Mikes, Kármán tollán). E levelek külső formai megoldásában tagadhatatlanul megnyilvánul valami ósdiság; vita tárgyát képezheti, hogy ez a formakezelés milyen mértékben volt tudatos. Horváth János a régiség és a népiség összetévesztéséről-egybemosásáról beszél Dugonics Etelkáját vizsgálva;33de az előzménykeresés, a réginek (a magyarosnak, a helyinek) szépségként, életmódbeli csúcspontként való értelmezése Fekete Jánosra is áll. Ugyanez állítható a ciklusban érvényesülő versmondatokról, amelyek a barokk toposzoknak is gazdag gyűjteményét adják, de közérzetben időnként modernek – ezek a megállapítások majd sablonná válnak az almanach-lírában. Orczy versében például a felfordult világ (barokk) motívuma szinte észrevétlenül alakul át a világkatasztrófa (romantikus) sejtésévé: Az ég sem harmatoz, a világ fel fordúlt maga vére ellen, vérség is meg indúlt Kígyó helyet ember szokot már tsuszkálni, varjú is varjúnak szemét ki áskálni. Vénheszik a világ fárad a természet lankad minden erő, kőzel az Enyészet.34

A világ elpusztulásának a XIX. században oly brilliáns karriert befutó kifejezése, az enyészet stilári-

110

san kiemelt helyével bizonyára nem véletlen költői cselekedet.

4. Az ész hatalma helyett a Nemtudás rendje Tsak énis, mint Bandi, tett sok kérdésekre Nem tudván felelést, hallgatok ezekre35

– 1798-ban így látja, láttatja magát kívülről a holtakkal levelező. A világbíró rációban, a kimondhatóban, szóval elintézhetőben láthatólag kevésbé bízik már, mint az 1770-es, ’80-as keltezésű írásaiban. A félrevonulásnak a szabadkőművességben is volt lehetősége; az 1789-ből származó és Fekete János hagyatékában fellelhető francia nyelvű jegyzőkönyv valószínűleg A Hallgatagsághoz címzett – óskót igazgatóság alatt álló – páholy ülésén készült; Abafi állítása, mely szerint ez a páholy megszűnt 1789 elején,36 nem valószínű. A francia nyelvű jegyzőkönyv37 megbízott aláírója d’Apollon le Greffier (Apolló jegyzője), a keltezés Pest, 1789. január 14., a következőkben közöljük a jegyzőkönyv magyar fordítását. „Mi a Rotunda kerekasztalánál működő Közgyűlés kisebbik tanácsának tagjai, tudtára adjuk mindenkinek, aki ezt látni fogja, hogy 1789 kegyelmi évének január 10-én rendes gyűlésünk nyilvánossága előtt tiszteletre méltó tagjaink egyike, név szerint a kiváló38 B Ur, Mars Urnak és Minerva Asszonynak törvényes fia, belefáradva abba, hogy túl sokat tud és hogy következésképpen túl sokat vitázik, sokszor kell ellentmondást eltűrnie, és ilyenkor túlzottan indulatba jön, igen alázatosan kért bennünket, hogy ezekkel a

111

kellemetlenségekkel szemben védelmet nyerjen, adjuk neki a Nemtudás doktora címet és nevet, és hogy ezt a doktori címét senki ne vonhassa kétségbe, arra kért, bocsátanánk ki a számára mint privilégiumot egy ünnepélyes oklevelet a Nemtudás Doktora fokozatról, amelyet elnyert. Ezt megvitatván, meghallgatván azoknak a jelentését, akiket megbíztunk a régi levéltárakban való kutatással, tagadhatatlanul bizonyosságot nyert előttünk, hogy a tudatlanság minden időben szerfölött kényelmes, gyakran igen szükséges és néha nagyon bölcs dolog volt. Ezen fölül úgy véltük, hogy a fenti alapos és érvényes indokok következtében a régi idők egy igen nagy filozófusa helyesnek vélte, hogy minden érdemét a semmiről sem tudásban jelölje meg, és hogy a mi kérelmezőnk a filozófusoknak eme dicséretes társaságából való. Ezekből és más bennünket illető okokból kifolyólag felelős vizsgálat és megvitatás után elvégeztük és határoztuk, hogy teljesítjük a kérelmező óhaját, és késedelem nélkül megküldjük neki a nemtudás doktori fokozatáról szóló Pátenset, amely teljes jogot biztosít neki arra, hogy élvezze e doktori fokozatból következő valamennyi privilégiumot, kényelmet, előnyt és lehetőséget, kijelentve ugyanakkor mindenkinek együtt és egyenként, meg ne próbálja akadályozni itt kiadott privilégiumunk alkalmazását, 30 márjás arany büntetés terhe alatt, amelynek egyharmada a sértett felet, két megmaradt része pedig gyűlésünket illeti. És hogy senki se vonhassa ki magát a rendelet alól, nem tudván róla, a mellékelt másolat minden szükséges helyen felolvasandó, közlendő, kifüggesztendő. Kelt Pesten a tanács nyilvánossága előtt minden osztály együttes jelenlétében 1789 kegyelmi évének január 14-én.”

112

A sértettségnek az elhallgatás, a néma szenvedés lesz a romantikában majd gyakran felbukkanó jele: ’S Hazám is el hagyott, midőn űldőztettem, Már mostan nyelvemre lakatot vetettem, ’S Vallást mint Honnyunkat sajnálván kőnnyezve, Fájdalmim szívemben maradnak jegyezve.39

A már-már feminin magatartásválasz a sértésre – a nyelvi formára nem törő érzelem az álom- és kísértetromantika, az enyészetlíra jellegzetes megoldási módja. Vörösmarty Helvilájának szorongása sejlik itt elő; vagy inkább Vörösmartynak a sértettséget a politikai tévedessel összekapcsoló, Az élő szobor című allegóriája; ott fejti ki az árnyékban élő Virág vagy Baróti Szabó „neveltje” a politikai emócióknak, a történelmi méltánytalanságnak személyes hatásában a fentihez hasonló esetét. Nemcsak az érzékenység megvallása ez, hanem a nyelv tehetetlenségének – így tökeletlenségének – felismerése is.

5. A magatartás poézise

Fekete szkepszise (amely azonban a játék metaforáját elfogadja) sajátos világképet jelent: hatása pontosan kimutatható az őt valósággal bálványozó Aranka György költészetében. Aranka annak az erdélyi írástudó magatartásnak a híve, amely a mélységre, a szerénységre, az enciklopédikus tudást feltételező bölcsességre épül. Református pap fia, de természettudományos és filozófiai érdeklődése a lét és a megismerés, az erkölcs és a szépség mibenlétét, természetét a teológiai definíciókon túl is firtatja; az ember

113

létbe-vetettségének szorongató élménye válik képpé Feketénél egy láthatatlan istenség – Arankánál pedig a rendszerként működő világegyetem – ábrázolása révén: Igy játszik természet velűnk mindenekben, Mert tsak lapták vagyunk láttatlan kezekben. (Fekete)40 Minden a nagy Természetben Jádzik egymás kezére ’s Jádzodtatik jádzodva; Mint te Ferenc a szép laptát Kivered, s ha sors hozza, Más vervén, te kapdosod ’s ketten jádzatok, az véled És a lapta is veletek Nem kevésbé jádzodik. (Aranka)41

Aranka maga is erénynek tartotta a visszavonult életformát, a szerénységet – a sértett gróf legelkötelezettebb hívének számított Erdélyben.42 Szerényebb költői adottságai mellett művelődésszervező tevékenysége (ha rövid ideig tartott is) sikeresebben alakult, mint a Feketéé. De a távolról való szemlélés – mindenestől való idegenkedés a jelentől: ez az említett korszakban méltán közelítette őket egymáshoz. Prózai levelezésük ennek a sértettségnek jegyében zajlott. Úgy tűnik, a Voltaire-imádat mellett Rousseaunak, a Társadalmi szerződés kiötlőjének lassan megnyilvánuló hatása elfér Fekete gondolkodásában; a közakarat alá kellene az egyéni érdekeket rendelni; a közjó pedig mint csoportos cél (igaz, hogy nemesi al-

114

kotmány alapjáról) egyre határozottabb körvonalakat nyer értéktudatában. Az itt tárgyalt ciklus egyik költeménye utal Fekete országgyűlési fellépésére; az 1790-es országgyűlésen a Habsburg dinasztia örökösödésének megszakadását hirdette – 1792-ben magaviselete már ugyancsak lojális volt. (Ekkor újra bízott a katonai karrierhez kapcsolható politizálásban.) Maga nem hajlandó a változásokat árnyaltan szemlélni: az az új világ, amelyet jelenként át kell élnie, az embert a vesztébe sodorja szerinte. Mondhatni, tételez egy eredeti magyarságot, amelynek a felkapaszkodottak, az udvaroncok, az erkölcstelenek miatt szenvednie kell: a csoportos sérelem tudata mentség (magyarázat) az egyéni boldogtalanságra, vagy annak fedőérzelme. Hogy az európai érzékenység politikai motivációt kaphat Magyarország elrettentett értelmisége számára, csak egyike a helyi vonatkozásoknak. A másik a felekezeti fájdalom: a magyarság megosztottsága – ez ébreszt nosztalgiát valamiféle ősi, vallási egység iránt (ez nem azonosítható a XVIII. század végi katolicizmussal, mert az azt képviselő egyház nem bizonyult Fekete számára elég megértőnek a magyar problémák iránt), a protestánsokat pedig merevnek tartotta. (Elég emlékeztetnünk rivalizálására a Voltaire-bírálat szerzőjével, Teleki Józseffel.) Az általa megjelenített Elíziumba Luther és Farkas nevű egyházi méltóságokat „enged be”, a jezsuitákat említi, de nem egyéníti. Az új vallást mint az elfogadott egyházból való kivonulás formáját Orczy Lőrinc még a szabadkőművességben jelölte meg (lásd francia nyelvű költeményét a harmóniateremtő „vallásról”), a nála valamivel fiatalabb költőnemzedék közös poétai vetélkedés se-

115

gítségével is osztatlan magyar ősvallást alkotott és rekonstruált (Ányos, Pálóczy Horváth, Barcsay, Csokonai, Perecsényi, Orczy László 1770-es, 1780-as verseit kell szimultán olvasni; ezt a fantáziamunkát a jezsuiták és piaristák is elvégezték saját köreikben).

Végül: az idegenség viszonylagossága

A magyar értelmiségnek mint heterogén csoportnak és a fizikai szabadságukban megmaradt magyar íróknak minden okok megvolt a köz- és magánéletbeli sértettségre, elidegenedésre: nem csoda, ha (mintegy a hívság piacától megcsömörölve) valósággal elrejtőztek. Csakhogy a politikai-társadalmi argumentummal párhuzamosan megjelennek a romantika európai érzéskultúrájának, szöveghasználatának jellemző jegyei, magatartásformái. Melyik korábbi, melyik meghatározóbb? Nem tekintjük lényegesnek a kérdést. Meghasonlottság és elmélyülés, a rend utáni vágy és elfordulás a szokványostól, a határhelyzetek kedvelése jellemzi azokat a nyelvi magatartásokat, amelyeket vizsgáltunk. A romkultusz és az elíziumkeresés, a sóvárgás a múlt iránt a XVIII. század végének és a XIX. század elejének közös vonása. A XVIII–XIX. század fordulója nemcsak a nemesi bandériumok harsány politikai anakronizmusát jelenti a magyar irodalomtörténetben, hanem egy másfajta beilleszkedési problémát is: az érzékenységnek nevezett irodalmi magatartásformának van egy, programjuk szerint a háttérben maradó, közérzetük szerint pedig megbántott szerzők által képviselt változata.

116

Hogy a túlvilággal (a választott negatív világgal) való fantasztikus kapcsolattartásnak ez a szokatlan módja nem ért véget Fekete búcsúversével, azt részben Döbrenteinek a Tudományos Gyűjteményben 1824-ben megjelent írása – részben pedig Mátyási Józsefnek, Fekete versfaragó titkárának 1837. jún. 24-i keltezésű levele bizonyítja, ahol a költő „Fekete Jánosnak Elysiumból álmomban megjelentt (...) árnyékával együtt” folyamodik támogatásért, illetve emlékezteti jóakaróit arra, hogy „a Világiakat elfelejtető Léthe-folyam költemény”, kitaláció. Mindezek alapján állítjuk, hogy a magyar irodalmi romantika a hagyományos vélekedésnél korábban kezdődik. Nem korstílus még, de már téma- és stílusirányzat a magyar nyelvterületen is a XVIII. század végén.

117

JEGYZETEK 1. A tanulmány megírását a Domus Scientiarum Artiumque ösztöndíj tette lehetővé. 2. Orczy Lőrincnek írott levél. Nagybányai Állami Levéltár, Orczy-gyűjtemény. 2. 31. 3. A kéziratban különböző kutatóhelyeken őrzött szövegeket összefüggő egészként olvassuk a következőkben; a romantika korstíluson túli jelentéseit így próbáljuk utópisztikus, egyszeri értelmezési módszerként alkalmazni. 4. J. Huizinga, Homo ludens. Kísérlet a kultúra játékelemeinek meghatározására. Ford. Máthé Klára Universum Kiadó. Szeged, 1990. Universum reprint (alapkiadás: Athenaeum, 1944.) 220–221. oldal. 5. Szepessy Tibor kifejezése, Világirodalmi lexikon. IV. Budapest, 1975. 182. oldal. 6. „B. Orczy Lőrintz Voltérnak egy levelet irt, mellyben panaszolkodott, hogy a’ Magyarokról nem szóll, ’s azt én forditottam Francziára. Hová lett, nem tudom.” Fekete János Magyar Munkáji. Elől Járó Beszéd. A továbbiakban: Fekete. MTA kézirattára. K 684. I. 35. oldal. 7. Fekete János Magyar munkáji II. 25–37. MTA Kézirattár. A továbbiakban: Fekete. A tisztázat Mátyási Józsefnek, Fekete titkárának kézírása (Mátyási maga is költő). 8. A vers autográf eredetije: MOL 584. III. 30. tétel. 9. Uo. 10. MOL P. 523. Orczy család; Varia irregestrata 10. cs. 122–133. oldal (a továbbiakban: Orczy). 11. MOL P 523. 10. csomó. 713 r. és v. 12. Fekete. 25–32. 13. Orczy József az 1790-es, Habsburg-ellenes köznemesi mozgalomnak egyik vezére volt, megfigyeltetése korábbi, de vizsgálatot 1795-ben indítottak ellene. A verses levelezés idején még Zemplén megye főispánja volt – 1792

118

óta viselte ezt a hivatalt. 1798-ban fosztották meg főispáni méltóságától. A magyar jakobinusok iratai II. Sajtó alá rendezte Benda Kálmán. Akadémiai Kiadó Bp., 1952. 344. 14. Fekete 26. 15. Kriza Ildikó: Az újraírt történelem (a honfoglalás mondája a XVIII. századi német forrásokban). Ősök, táltosok, szentek. Tanulmányok a honfoglaláskor és az Árpádkor folklórjából. Szerkesztette Pócs Éva és Voigt Vilmos. MTA Néprajzi kutatóintézet. Budapest, 1996. 199–208. oldal. 16. Ligne munkáinak gyűjteményes drezdai kiadásában (Mélanges littéraires, 1796–1808) a 10. kötetben olvasható ez a mű (28–71.). Vajon ez adta a hirtelen ötletet Feketének? 17. Ligne herceg nyomtatott munkái közé is bevette Feketének a nádort és a nádornét Pestre érkezésük alkalmából köszöntő versét. Ligne 22. 266–270. Az ott említett vers, A son A. Imp. Mad. l’Archiduchesse Alexandrine Pavlovna a l’occasion du carrousel olvasható: Rosta Livia: Galánthai gróf Fekete János kiadatlan francia költeményei. Specimina dissertationum facultatis philosophicae regiae hungaricae universitatis elisabethinae quinqueecclesiensis 46. Pécs. 1933. 21. oldal. 18. Fekete 20. 19. Egyik kézirata az MTA kézirattárában Alethophilos aláírással: Régi és Ujabb írók 4r. 353. 20. MTA Kézirattár, Fekete János francia nyelvű írásai. 21. Fekete I. 1–20. 22. Az ihlető jelentésű szót Fekete költőtársától, Barcsay Ábrahámtól vettük. 23. Ligne Á mon fils címmel ír többször is útmutatást fiának. Fekete igen szép (francia és magyar nyelvű) költeményei szólnak a nyolcvanas években Fekete Ferenchez, fiához, aki azonban költői hajlamait nem örökölte.

119

24. Az MTA kézirattárában talalható Bandi a levélhordó, Éliziumban. Gróf Fekete Jánoshoz 1795-ben írott vers is (bizonyára emlékezetből odajegyzett – és téves – évszám). 25. Orczy 24. 26. Orczy 122. 27. Orczy 1. 28. Orczy 16. 29. Orczy 16. 30. 1818. I. 57–58. (Kultsár István közleménye a köznép dalairól). 31. Fekete 25. 32. Histoire de la littérature européenne. Szerk. Annick Benoit-Dusausoy, Guy Fontaine. Hachette/Éducation 1992. 473. oldal. 33. Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. (2. kiadás) Akadémiai Kiadó. Budapest, 1978. 40. oldal. 34. Orczy 6. oldal. 35. Fekete 26. 36. Abafi Lajos, A szabadkőművesség története Magyarországon. Az Akadémiai Kiadó reprint sorozata Budapest, 1993. 262. 37. MOL E. 584. III. 27. 17–18. A Docteur de l’Ignorance jelentésének magyarul A Nemtudás Doktora kifejezést feleltettük meg. 38. A név szándékosan olvashatatlanul írva. 39. Orczy 34. 40. Fekete 32. 41. Aranka György, Elme játékjai Nagyvárad, 1806. 30. 42. Ezzel magyarázható, hogy éppen a marosvásárhelyi Teleki Téka gyűjteményébe került – feltehetően a Nyelvmívelő Társaság és Aranka irataival – Feketének a lisszaboni földrengést tárgyaló Voltaire-fordítása.

120

Aranka György lovagias gesztusa (Vályi Klára hálálkodó verse és levele – Aranka válaszverse)1

Jánosibol 28 Mar 1799 Ébregy fel búss kitsin tollam menny Erdélybe tsendessen Lehető párt fogóidat tisztelyed nagy szivessen Különössen mássok felett ezt az egygyet tisztelyed Konzilárus Aranyka György nevét égig emelyed Kis Muzsám tégyed hátt méltán hiv nagy tisztelettedet Oly Úrnál mely nem tekinti tsekély gengeségedet Ez hol Máró hol Mecénás most Szent Györgynek változott Ettöl a himes máz lárva meszszire el távozott Méltó is volna szép nevét irni arany táblára Nagy virtussát ki hirdetni egész Világ láttára Nohát Muzsám hajtsál térdet borúlj arcra hirtelen Talán majd e nagy Pollió lesz Párt fogód véletlen Kár kis pennám nagy betsedet hogy le nem tudgya irni Mert ugy egy jo pojetának elméjét kénne birni De még is nagy reszketéssel Muzsám ezzel ál elöl Mert szerelmed forro lángja tsapdossa szivét belöl Képzellem is hogy el senyvetz s hozzam oly kegyes lészszel Hogy engem a Kritizálok prédájává nem tészszel Kivált ma nagy betsi veszet a Fejér Nem versének És sok túdos Férfi elöt jól tudom hogy tsak ének De vagynak még, s lehetnek is, a kik tudgyák betsülni Ha az Aszszonyi Nem igen kevesset tud is irni Mint egy öröm Lármát hallok viváttal azt kiáltya Éljen soká Aranyka György s száz napját öröm váltya

121

Váltsa is és hiveiddel érjed sok esztendöket Ne engedgyen néktek az ég érni gyászos meddöket E száz végen egy szolgálód igy kivánt meg tisztelni Ne felejts el sok hibáját hiv sziveden viselni Melyet ha meg nem nyerhetek Muzsámnak lesz nagy kára De ugy is mély s hiv tisztelöd maradok Vályi Klára

Méltoságos jo Uram Ne légyen fosztot értelmetlen szolgálója attól a betses ohajtot szerentséjétöl melyben tsekély irásának jo izléssel valo vételét szemlélhesse az én nagy érdemü jo uram elöt: de méltán vak bátorságnak talalom hogy ily alá valo kis féreg mer egy óly nagy M. Urat meg szólitani a kinek ezer virtussai e világ elöt meg bizonyitva fénylik és tündöklik és ugyan azoknak vidám sugárjai villám módra érzékenységeimmet el futották és szüntelenül ösztönöztettem éz mérész nagy bátorságra hogy kis levelemmel Nagy és hiv Udvárloja legyek noha ezer féle gondolatok tornyoztak elöttem a felöl hogy az én M. jo Uramnak nagy érdemmét talán meg sérthettem ezen éretlen gyenge tollal irott mérész Levelemmel de biztat engemet nagy Lelkének ritka példáju kegyes tettei sött fájlalva olvassa hibás soraimat ezt remélve várrom is: mely várásnak jó izö gyümöltsének meg nyeréséért nagy fö hajtva esedezem melyre való nezve érdemetlenségeim kénszeritik vagy kétt sor válaszszát ezer örömnek érzésével had olvashassam vagyok térd hajtva ki felyeb Özvegy Nemes VK NN

122

Gábor Kováts2 M(aros)vásárh(ely) 15 May 799 Válasz3 Érdem arany Táblájára Fel volt metszve már Neved Jo szerencse Vályi Klára Mikor hozta leveled. Ajánlásra nagy szüksége Nem lehetett én nálam Szíved és elméd szépsége Melyben kedvem találom Ki örömmel nem szemlélné Azok illy szép probáját Durva köszikla bérelné Szive két kamaráját Bár vig lantod szép notái Azt ugyan nem illetik Kinek fejét zuzmarái A mord télnek már lepik Ki a mikor elczirkállya Rövid élte ideit

123

Immár jobb kezen számlállya Unalmas esztendeit Midőn vers lelke forrása Jobban jobban már szárad S Agkornak vig mozdulása Alig indul, és fárad, Szent Iván se olvaszthattya A Gleccser örök jegét Szent András se gyulaszthattya Szépek ifju seregét Ifju Tavasz kikelete Baráttya a szépeknek Durczás morgó természete Nem kedvez a véneknek Galambok ujj folyosora Megszállani keresik A szépek is vén korára Szép szemeket nem vetik De e mellett oly nemes vér Foly a szép nem erébe Betsületböl hogy böven már Hol érdem van szükébe Mert mint Kevélyt megalázni Tartya dicsöségenek Érdemetlen felruházni Szinte ugy érdemének

124

Tudom Teis emlékezni Mikor nem sajnállottad Rollam: akkor le vetkezni Nemedet nem gondoltad Baráttságos mutatása Hangos Elmésségeknek És ártatlan ajánlása Jobbra mélto Szivednek Mintegy gyémánt kolcs fel zárta Azért bé zárt szivemet S Érzékenyül által járta Érzéketlen mellyemet.

A versek közlésével jelezni szeretnők azt az alig észlelhető folyamatot, amelyben – nemcsak a XVIII. és a XIX. század fordulóján – a már elismert személyiség emberileg bátorítja, a nyilvánosság előtt barátilag és szakmailag vállalja a kezdőt. Hogy a kezdő verselő a női nemhez tartozik, a korszak íráskultúrájában külön érdekesség; Kisfaludy Sándor, Gvadányi, Kónyi viselkedésmodelljéhez kapcsolhatjuk az Aranka Györgyét: segíthet az erős a gyöngének, hogy annak (esetleg annak a nőnek) a számára a verselés (a környezetében vakmerően felvállalt szerep) ne a nevetségessé válás, hanem éppen a társadalmi megbecsülés forrása legyen.

125

JEGYZETEK 1. A szövegek a kolozsvári Aranka-gyűjteményben vannak. Állami Levéltár, Col. Aranka, 26. csomó, ff. 34– 35. 2. Vályi Klára első férje. 3. Vályi Klára levelére írja föl Aranka válaszát; a jelek szerint nagyon meghatotta a köszönőlevél; hadd hívjuk itt fel a figyelmet a rigmussorozat záró anaforájára, amely jelentéstani ellentétként Vajda János „és akkor még szívem kigyúl” sorának halk, de nem rút előzményeként is olvasható.

126

Kivévén könyveimet és írásaimat és más kézírásokat... Úgy szeretnők felidézni Aranka György pályáját, alakját, hogy tudományos érdeklődésünk ne a mítosz ködeit színezze tovább körülötte. Nem személyisége ötlik fel emlékezetünkben, ha a nevét emlegetjük, hanem egy (elsősorban az ő buzgalmának köszönhetően létrejött) értékes szövegegyüttes. Megjelenik előttünk a kétszáz évvel ezelőtti tudományszervező munka képzete. Ellentmondásos ez a kettős emlékkép; kihívás. A félbemaradt értelmezési kísérletek nagy száma arra utal, hogy gyakran a szöveghalmaz el is riasztja a rendteremtő szándékkal nekiveselkedő tudóst; a portré nem készül el, a pályarajz szükségszerűen torzóban marad. Az életrajzi monográfiát nem pótolhatja egy tanulmány; munkánk néhány közlemény és kézirat alapján értelmezi a valamikor marosvásárhelyi lakos, a tevékeny írástudó nyomait: „hagyományait”. Értékes tárgyak – érdemes személyek

Aranka György 1810. december 4-én Marosvásárhelyen írott végrendeletéből kiindulva próbáljuk a jeles tudós szellemi hagyatékát körvonalazni. Jelentős ez az örökség, tárgyi szétszórtságában is; hatásában napjainkig is követhető. „Ha még élnék és más ujjabb Rendelést nem teszek: az én végső Rendelésem ez:

127

1. A Vastáblák, a hiunn és kemenczénn lévő vasajtok, kemenczék, és a’ boltba lévő Tékák, a’ Házzal együtt Hintsné Asszonyomnak Tőke Anna Asszonnak visszá maradnak, minden tereh nélkül. Haládatosságbol ö Kegyelmének hagyom azt a’ három fiokos sárga almáriumot mellyen a’ Téka áll. Ezt pedig az üveges ajtaival Josefnek a’Deáknak; ’s hogy legyen mire tegye, melléje hagyom az iro fioktalan asztalomat. Szabadiné asszonyomnak hagyom a nappali házomban lévő esmét háromfiokos fehérneműs tisza fa subládámat. Nagy Josefné aszszonyomnak azt az iro asztalt, melly az ablak ‘s a’ kapuközére nyilo ajto között áll. Hincs Lőrincné Aszszonyomnak hagyom a’ kettős külső belső ablakokatis, az ablakokhoz tartozo rostéllyos táblákkal;’s a’ melly hordoim ö Kegyelménél volnának azokat oda ajándékozom. 2. Ha pénzem marad, pengő pénzbe vagy pappirosbann, vagy adosságbann, ugy egyebem a’ mi a Házbann pinczébenn maradna, kivévén könyveimet s irásaimat ‘s más kézirásokat1 azt hagyom Testvéreimnek ‘s azok gyermekeinek, illyen moddal és mértékben. Elsőben, ha kitelik a maradando pénzböl, adosságbol ‘s a’ kotyavetyén gyűlendő summábol; mert a ‘ könyveken ‘s Irásokonn kívül, hányattassék minden kotyavetyére; tehát Eszter hajadon testvéremnek ki Kasza Josef Öcsém mellett lakik; ugy a’ Hugomnak2..... a’ Néhai Aranka Mária Hugom hajadon Léányának, ki itt MarosVásárhelyen Gyöngyösi Uram mellett lakik; a kettőnek különn különn hagyok két két száz N<émet> Forintokat; adassék a pénzt (!) a’ Nevezett Tutorok kezébe, kezeskedjenek véle; ha egészszen meg maradnais, legyen az övék. Kasza Jósef Öcsémnek hagyok hasonloképpen két száz fo-

128

rintot. Aranka Ágnesnek, Néhai Daniel Öcsem férjnél levő Leányának esmét különn két száz forintokat. Aranka Dénielnek a’ Néhai Dániel öcsém Déák fiának, hasonloképpen 200 – két száz Rénesforintot. Ha mi ezeken fellyül maradna: hagyom a Néhai Testvérem Daniel Özvegyének Soos Juliána Aszszonnak, ollyan moddal; hogy há annyi marad, segéllye belőlle a’ két fiát Györgyöt ‘s Ferenczet a’ Katonát; és a’ mint én eddig kivántam tenni, adjon mindeniknek különn különn holnaponként öt öt Németforintot. De nem kivánom hogy magát egészszen megfoszsza; mert nyavallya érheti, ‘s akkor egy kevés segitségis jo. 3. A Könyveimet kéz Irásaimat szedessék rendibe, vagy Daniel ‘s Szatmári Josef irják Lajstromba, Tekintetes Professor Antal Ur fő vigyázása alatt. Aranka Györgyet oda nem kell közél ereszteni, mert kárt okozhat. Legyen mind a harmoknak naponként illő fizetések. A két Iro Deáknak egyegy Német forint, a Fő vigyázónak kettő. Mikor a könyvek, Kéz Irások Lajstroma készen leszsz, irassák le három négy példába s közöllyék a fő Urakkal ha kinek megvenni tetszik. Megér ezer aranyot, alkudjanak is valamit; ha lehet kotyavetyére ne hánnyák. A Hazára nézve kár volna. Nem minden embernek van az a Szerencséje, hogy annyit gyűjtsön. Ajánlom nevezetesen Gr. Kemény Sámuel ő Excellenciájának, ‘s Gróf Bethlen Daniel Urnak. Azt a’mi ebből jő ahoztévén a’mi marad pénzbenn, adosságbann, ‘s a kotyavetyéből bé gyűl, azt vélem elégséges lesz arra, a mit fellyebb Atyámfiainak hagytam. A’ Czimeres Arany Gyürümet hagyom az öcsémnek Danielnek. Lássa mellyiket tartya meg; ezté vagy az Attyáét; egyiket

129

adja Ferencnek akkor, mikor kártyás és korhel nem leszsz; addig tartsa meg. 4. A Testamentum végre hajto Birájának rendelem Mgs Groff Béyné Excellentziáját. Ő Excellentziája méltoztatván azt igérni, hogy halálom történvén minden költséges pompa nélkül engem fel öltöztettet ‘s el temettet; azon fellyül azért bátorkodom Excellentziájának könyörögni: hogy ezen utolso Rendelésnek Pontyait, méltoztassék végre hajtani; vagy pedig Bethlen Imre és Sándor Urakkal végre hajtatni; egy jo hiteles embert vévén magok mellé. Ugy a következendőketis. 5. Ö Excellentziájának hagyom a Medeséri Hegy bornyuzta pogány réz csészét ‘s régi pogány pénz gyűjteményeim között, ha mi volna a mi az ő Excellentziája Gyüjteményében megnincsen. Vagyon egy pár buzogányom egy kerek más sulyom feju; az első Homonnai Györgyé a más Nemes Nagyságos Gróf Lázár János Uraké volt. Ezeket hagyom, egyikét Gr. Bethlen Imreh, mást Gróf Bethlen Sándor uraknak, huzzanak sorsot rájuk. 6. A Pogány régi pénzek közül a mi meg marad, azt az asovány beli mindenféle gyüjtemény darabokkal érczel, kövekkel együtt, hagyom az Udvarhelyi Ref. Kollégyomnak. A’ MarosVásárhellyi három Református Papnak hagyok, T. Székely Uramnak 40, Tisztelendő Viski és Vályi Uraméknak harmincz harmincz Németforintokat. A’ magam árnyék képemet üveg alatt hagyom a Nagy Enyedi Ref. Colegyom Könyves Házának. Vagyon más esmét 15dik Száz beli Kéz Irásom; mellyben a Hadi Mesterségről irt munkáji a Romaiaknak mind megvagynak 49 részbe ezt hagyom Gróf Bánffi György Gubernátor Ur Excellentziájának a Familia

130

Gyüjteményei közé. Vagyon esmét egy 16dik száz beli kéz Irás Magyarul, a Jézus Krisztus Eleinek mint Szenteknek életei, eredeti irás; ezt hagyom a Gr. Teleky Sámuel fő Cancellárius Ur Excellentziája MarosVásárhelyi Könyves Házába. Ugy egy szakadozott Könyvet, mellyben a Diogenes Laertiostol elhagyott Philosophusok életei vagynak. Se eleje se vége: de igen eleinten valo kiadás, Bibliothékába valo nagy Ritkaság; utánna Licianusnak egynéhány darabjai; de eze sokkal ifjabb. Ezt ép elmével irtam MarosVásárhely December 4-én 1810. Idősb. Aranka György.” A végrendelet elkészülte után még hét évig élt Aranka; a saját maga által javasolt irányokban kezdte szétbontani-szétosztani a gyűjteményt. A végrendelet egy folyamodvány melléklete (argumentuma) a hozzácsatolt könyv- és kéziratjegyzékkel együtt.3 Később még visszatérünk az 1848-ban keltezett folyamodványra is. 1810-ben ezek szerint még nem volt kész a könyvek, kéziratok katalógusa. Hogy együtt többet jelentenek, érnek, mint darabonként, azt Aranka tudta: „A hazára nézve kár volna,” – jelzi a testamentum, elárverezni darabonként. Az ásványokra, érmékre gondolva át kell rajzolnunk a hagyományos Aranka-emlékképet. Tehetséges gyűjtővé vált az évek során; az állandóság kedvelője volt ő – talán nem is az invenció, hanem lényegében a conservatio, a fidelitas embere. Szép íróbútorok korpulenciája emlékeztesse a segítő asszonyságokat a testetlenségbe költözött emberre, népvándorlás-kori rézmíves csésze maradjon Béy grófnéra, az utókorra a (hamisított) ószékely áldozókehely helyett valóságos könyvek és kéziratok,

131

árnyékkép üveg alatt. Székelyudvarhely, Marosvásárhely, Enyed. Könyvtár, iskola, jóindulatú emberek: ezekre gondolt Aranka György a halálra készülve.

T/M->T->M->T?

Ez a címbe emelt saját képlet a gyűjtemény posszesszor-változásait hivatott ábrázolni (T: Társasági tulajdon; M: magántulajdon). Aranka életéről többen írtak, többek között Jancsó Elemér.4 Életének ugyan nem minden egyes vonatkozása tisztázott, de ma már mégiscsak ismerjük közszereplését, emberi viszonyait, életfilozófiáját. Ember, Világ, Isten címmel maga sugallta a számára legelfogadhatóbb bölcselet kereteit. (Erre a metafizikai kíváncsiságra utal az is, hogy kéziratgyűjteménye A lélek halhatatlansága címmel több szöveget is őrzött.)5 Aranka halálának körülményeit is ismerjük.6 Gyűjteménye azonban nem pusztult el, noha megcsappant 180 év alatt (nagyjából ennyi telt el halála óta). Könyveinek és kéziratainak jegyzéke imponáló – akkor is, ha tudjuk: ezt a gyűjteményt ma (ha nem is szétszóródva, de több kisebb állagban) különböző könyvtárak őrzik Magyarországon és Erdélyben. Aranka könyvtáráról írtak már,7 könyvtára megvételéről is. A fent idézett végrendelet kelte után alig két hónappal Aranka már le is bonyolított Teleki Imrével (pontosabban annak megbízottjával, Konnert Istvánnal) egy könyvtár-adásvételt; a szerződést 1811. február 10-én kötötték ötszáz arany előleggel; a későbbiekben kifizetendő négyezer ötszáz rénes forintért cserélt gazdát (elvileg) a gyűjtemény. A meg-

132

egyezés szerint a végelszámolásra 1813-ban Szent György napkor került volna sor (addig még használhatta volna könyveit az egykori titoknok); ha hihetünk Arankának,8 évente (szüretkor) még egy-egy átalag ürmös bort is kellett volna kapnia – haláláig. A pénz a szerződéskötést követő hónapban devalválódótt, ötödére értéktelenedett; Aranka a szerződést új feltételekkel kívánta megkötni, erre azonban már nem került sor. („Az én gyűjteményem is azon felylyül se a n Kornides, se a n Eder uramnak gyűjteményeknél nem alább való, ha többet nem ér? Azokat mindenik 1000 aranyon adta el.”)9 Kérdés persze, hogyan lett egy ember személyes tulajdona az alapokmányban eredetileg a nemzet hasznára gyűjtögetett nyomtatvány- és kéziratanyag. Hiszen Aranka nem rendelkezett sem egy Ráday-, sem egy Széchényi Ferenc anyagi pozíciójával, hogy megvásárolhatta volna időközben a Társaságok Tékáját. Bánffy György egyik emlékeztetője utal is a gyűjtemény közvagyon-jellegére: „Remélvén ő Exja, hogy midőn Aranka György Atyánkfia a titoknokságát letette, egyszersmind a Társaság gyűjteményeinek, írásainak, fundusának és annak számadását illető jegyzéseknek illendő és rendes általvételére nézve a szükséges rendelések megtétettek és mindenek jókarba helyheztetvén, az újonnan választott és ő exc<ellentziá>ja által már megerősített titoknoknak általadattattak; ezen általadásról készült munkát magának hiteles másban béküldettetni rendeli.”10 Mivel azonban a rendes titoknokságban megmaradt Aranka, a gyűjteménnyel továbbra is mint munkatársnak dolga volt, a társaság

133

(vagy annak nevében maga Aranka) úgy döntött, hogy nem szükséges a leltár átadása. Habent sua fata libelli. És a kéziratoknak is megvan a maguk sorsa. Visszakövethetjük a gyűjtemény egyes darabjainak származását. Például: Erdély története külön is érdekelte a titoknokot. Bod Péter és Benkő József kéziratgyűjteményének lajstroma bekerült Teleki Sámuel Tékájába – egyes tételek mellett olvasható Aranka bejegyzése: „kézírások nálam...”11 Más: Aranka sokat tanult Benkő Józseftől,12de ki is használta a helyzete és káros szenvedélye révén kiszolgáltatottabb tudóst. Például elfelejtette visszaadni a kölcsönkért kéziratot. A csíksomlyói ferencesektől kölcsönbe elkért hadtörténeti kéziratkincset tovább is ajándékozta – gróf Teleki Sámuelnek, rangos pártfogójának.13 (Visszatérve a címadó ötlethez: a gyűjtemény közösségi-, majd magántulajdonban volt, aztán megint a közösségé lett a közkönyvtárakban...) És Aranka Györgyre visszatérve: ő lett volna a szövegkincs őre; tulajdonossá avanzsált.

Kapcsolatai

Aranka kiterjedt levelezésével is bizonyítja, hogy a levélírás célszerűségét felismerte és ebből magánemberként is profitált; megbízásainak többnyire levelek írásával – gyakran a feladatok szétosztásával – tett eleget. Hogy a levelek sokasága érkezett (a tudósoktól kezdve a szépírókig és a művelődéspártoló nemesektől a tudós egyházi emberekig) elvileg a Kéziratkiadó vagy a Magyar Nyelvművelő Társaság címére, gyakorlatilag Aranka Györgyére, azon nem

134

kell csodálkoznunk. A levelezés lebonyolítója maga volt a titoknok; néha fontoskodó, de mindenkor személyes hangú leveleire nem is maradtak el a válaszok. A levélformulákat ismerte, a kötelező udvariassági szabályokat betartotta, de olyan ragaszkodást, mint gróf Teleki Sámuel és kesőbb gróf Fekete János iránt, senki irányában nem tanúsított. Teleki grófban bízott; a gróf lojalitásában saját létbiztonságának garanciáit is érezte; Fekete János pedig éppen benne látta megtestesülni a tudós megálmodott típusát: aki anyanyelven alkot és buzdít alkotásra. (Fekete korábban Voltaire-t, majd az írásban bátor szabályszegő Chaulieu-t tekintette géniusznak, később átszármaztatta tiszteletét és feltétlen barátságát az erdélyi Aranka Györgyre; tudomásunk szerint személyesen nem is találkoztak.)

A titoknok mint tudományos tárgy

Arankát nevezzük itt titoknoknak: valóban a Társaságok titkári funkciójában, amolyan kapcsolattartó mindenesként működött. Benkő József minden esetben Méltóságos Tabulae Regiae Adsessor Urnak nevezte; hiszen a Királyi Tábla létszám feletti (1781), majd rendes ülnöke (1796) volt; az 1790–91-es erdélyi országgyűlés kirendelt bizottságai közül kezdetben kettőnek is tagja; az 1792. október 19-i határozata értelmében azonban, habár az igazságszolgáltatási rendszeres bizottság tagja, mégsem vehet részt egy második bizottság (esetében a tanügyi: Sisthematica Deputatio Litteraria) munkálataiban... (A Nyelvmívelő Társaság ügyét a központi kormányzat a tanügyi

135

bizottság hatáskörébe utalta.14 Talán ezzel kapcsolatos a Nyelvmívelő Társaság plánumainak nyelvmesterekkel, grammatikákkal kapcsolatos része.) Nem vált gyanússá a kormányzat szemében. Az országgyűlés 1791-es jegyzőkönyvei tisztázására, összeolvasására, véglegesítésére kinevezett négy személy egyike volt Aranka; sőt Jakab Elek arra is utal (a forrás megnevezése nélkül), hogy 1804-től haláláig könyvvizsgálói (cenzori) munkát végzett. A századforduló intenzív erdélyi felvilágosodáskutatása után Jancsó Elemér kutatta eredményesen a magyar reformkor polgári értékrendjét és embereszményét előkészítő erdélyi szövegeket a XVIII. század végéről. Néha Aranka György érdemét, sőt Aranka kézírását vélte látni ott is, ahol Benkő József vagy Teleki Domokos munkájáról volt szó; a Nyelvmívelő Társaság iratainak kiadásával továbbépítette az Aranka-mítoszt. Jancsó Elemér után Enyedi Sándor foglalkozott Arankának a Nyelvművelő Társaság felállítására tett kísérleteivel; Szelestei Nagy László az akadémiai tervezetek sorában próbálta elhelyezni társaságait – az előzmények rendszerezésével.15 Jakab Elek 1884-ben Aranka és társaságai, 100 esztendővel később F. Csanak Dóra a Kéziratkiadó Társaság tevékenységét foglalta össze.16 Nem véletlen, hogy például Kovachich Márton György ugyanazon intezménynek tekintette a két Társaságot; válaszában Aranka helyesbített; be is vallotta, hogy szeretett volna az első (a Kéziratkiadó) társaságból kimaradni; hogy a Magyar Társaságra (!) összpontosítson. (Ezért döntött úgy Enyedi Sándor, hogy Jakab Elek felismerésének jegyében együtt vizsgálja az ér-

136

telmiségi ember szerepét az ennek felelősségi körébe tartozó társaságokéval.)17 Ha Aranka tudományos plánumaira vagyunk kíváncsiak, valóban fel kell ismernünk őt magát a jegyzőkönyvek, tervek személytelenségében is (anélkül, hogy ezek létrehozásában például Bolyai Farkas vagy Cserey József szerepét elfelednők). Az 1791-ben Kolozsváron kinyomtatott (forráskiadó) program nagy dologra vállalkozik; a feledéstől megmenteni az írásos kultúra még összegyűjthető, értelmezhető kincseit. Itt hadd mondjuk el, hogy a magyar nyelv fejlesztésének és mindennapi használatának célja mellett Aranka érdeklődése nemcsak a magyar nyelvű szövegkincsre irányult; a régi kézirat és könyv, a kultúrtörténeti ritkaság és alapmunka, a magyarság történeti létének okmánytára, a tudományokban és szépművészetekben megvalósult (magyar és nem magyar) szöveges teljesítmények mind helyet kaptak abban a tervezett gyűjteményben, amelynek 1791-ben Kolozsvárt kinyomtatott programját az országgyűlés is megszavazta (Az Erdélyben kézírásban levő történetírók kiadására felállítandó társaság rajzolatja). Nyolcvan személy harminc-harminc aranyat ígért a társaság megalakítására – tízet-tízet a legtöbben még akkor (1791-ben) meg is adtak. Eder József Károly vállalta a kéziratok könyvvé szerkesztését; ebből a buzgalomból – talán Johann Georg Schwandtner bécsi sorozatának mintájára18 – két kötet született: az 1797-ben és 1800-ban megjelent Scriptores Rerum Transsilvanicarum cura et opera Societatis Philohistorum Transsilv. editi et illustrati.

137

Aranka nemcsak a teljes pusztulástól megmentendő és publikálandó kéziratokat keresett, hanem a Társaság tudományos terveihez tudós munkatársakat is (vagy legalábbis szakértőket).19 Ő maga a szervezőkapcsolatteremtő szerepet vállalta legszívesebben; valamiféle intendánsa lett volna, ha teheti, a szakmunkák kiadásának. Tudta, melyik írástudó ismerőse miben jeleskedik; szorgalmas levélíróként valóban előcsalogatta a fiókokból a tudományos traktátusokat, és igen nagy érdeme a tudományos hírek terjedése, jó értelemben vett cseréje a magyar nyelvterületen. (Aranka levelezéséből folyóiratokban többen közöltek részleteket; a legtöbb levél publikálása Enyedi Sándor érdeme.)20 Aranka állandó célja volt az erdélyi tudományosság presztízsének növelése a Királyhágón túl. A nyári szünet előtti feladatkiosztás révén Arankának a tehetségkutatás és kéziratbehajtás jutott: „Hogy a két hazában, nevezetesen a Székelyföldön lévő jobb-jobb elmék találtassanak meg, hogy ki-ki a maga készületéhez és hajlandóságához képest küldjön munkákot bé ez bízatik főtitoknok Aranka György atyánkfiára.”21 Erdély történetéből a székelyekre és a szászokra vonatkozó okmányok érdekelték különösképpen; de gyűjtötte a vármegyei (magyar) nemesség, a románok és az örmények identitására vonatkozó szövegeket is. Az Aranka-mítoszhoz leginkább a Marosvásárhelyen székelő táblabíró, alkalmanként az erdélyi országgyűlésben ücsörgő szobatudós képe tartozik. Pedig Aranka György vállalta a megbízásos terepmunkát is; tanulmányútján éppúgy folytatta levelezését, mint otthon; tudomásul vesszük a Nyelvművelő Társaságnak és a Kézírások Társaságának mint akadozva

138

és anyagi-személyi feltételek híjával működő intézménynek a létét; és ámulatba ejt Arankának az 1810es években lajstromba szedett gyűjteménye... Volt gazdasági érzéke. A Magyar Tudós Társaság hírei közt olvassuk, hogy Méltóságos Báró Nalátzi József 1000 forintot ígér egy magyar Társaságnak felállítására. Tudományos útjaiban és a Társaság ülésein Aranka nem mulasztotta el a jóltévők keresését, hálagesztusok megfogalmazását (a Társaság tagjai között külön név illette az adakozókat; „Pártoló munkások”, „patrónus tagok” stb.): „Azon fundusból, mely az elősegéllő és becsületből való tagok oblátumiból összetétetődik, a Társaságnak secretáriusait és parceptorát kellene salarizálni. A Társaságnak dolgait ezek nagy fáradsággal folytatván, gratificatiot bizonyosan érdemelnek” – olvashatjuk Aranka megjegyzéseiben.22 A Lajstrom egy helyén pedig egy olyan pályázat szövegének jelzését látjuk, ahol a felajánlott összeg – 100 000 forint – minél célszerűbb beruházásáról van szó – egyik pályázó éppen Aranka (a másik Kozma Gergely). Kutató- és gyűjtőutak

A korabeli utazások (akárcsak a magánlevelek) ma lebilincselő olvasmányaink. Hogy csak Erdélynél maradjunk: ilyen az erdélyi származású tudós, Born Ignác ásványtani útja, a Voyage Minéralogique, Teleki Domokos Egynéhány hazai utazásai című könyve.23 Ezekhez mérhetőt Aranka nem írt, de a Társaság ülésén elhangzott úti beszámolójának színessége, a jegyzőkönyv egyéb szövegrészeihez mért részletessé-

139

ge jelzi az ismeretszerző utak fontosságát Aranka életében is. Bánffy gubernátornak mint a Társaság elnökének és a Társaság kuratóriumának megbízásából Aranka 1793-ban Erdélyben indult forráskutató-gyűjtő útra24, a következő év tavaszán aztán Magyarországon járt (a pesti egyetem és a főúri gyűjtemények kéziratait tekintette meg, sőt ilyen céllal Bécsbe is eljutott). Az első erdélyi utazás rendjén Benkő József gyűjteményére volt leginkább kíváncsi; nemcsak arra, milyen nyomtatványokat, eredeti kéziratokat tartalmaz, hanem arra is, hogy a feldolgozó munkában mire jutott az akkor Középajtáról frissen Köpecre költözött és gyenge egészségű tudós. Erdélyi útvonala: Keresztúr, Udvarhely, Homoródszentmárton, Barót, Köpec, Hidvég, Uzon, Sepsiszentgyörgy, Alsócsernáton, Jakabfalva, Csíksomlyó.25 1794 tavaszán Debrecenbe, Pestre, Bécsbe utazott Aranka. Különösen a kéziratos történettudományi munkákat tanulmányozta (Hevenesi-, Kaprinai-, Wagner-, Pray-kéziratokat); a főúri kéziratgyűjtemények közül Hadik András, Batthyányi József, Széchényi Ferenc, Festetich György, Szirmai Antal, Teleki József és Prónay Sándor tulajdonában levő szövegkincset nézte át. Erről az utazásról szólva hívja fel a figyelmet F. Csanak Dóra Aranka meglátására a tudományos kutató életkörülményeivel kapcsolatban; Aranka megjegyezte, hogy kívánatos lenne, ha minél többen élhetnének olyan anyagi és társadalmi biztonságban, mint Teleki József mellett titkára, Cornides Dániel, vagy mint a tudós szerzetesek.26 Az MTA Könyvtára kézirattárában található úti jelentése, amelyből kiderül, hogy merre járt, milyen tapasztalatokat szerzett.

140

A második hazai gyűjtőútjának konkrét célja a csíksomlyói gyűjtemények alaposabb áttanulmányozása (első útján, 1793-ban egészségügyi okokból nem időzhetett Csíksomlyón).27 Ebben az esetben is említést érdemel, hogyan összegzi információgyűjtő útjának naponkénti hasznát Aranka a Társaság ülésén. Csak jelezzük a beszámoló jellegét. Augusztus 5, Szováta: a pele kártevéseiről hall a főtitoknok; megfogalmazza a tudományos feladatot: a pele elhelyezése az állatrendszertanban! (Kisvártatva meg is kapja a Társaság az öt – kitömött – állatot és az állatélettani megfigyelések rögzítését.) Augusztus 6: parajdi élmények; például a kecskekői vár alatti pince. Itt nemcsak a Fekete-várban talált mozaik pádimentum és holmi képek rámástul; hanem a Portuson talált két üveg ódon pálinka is; és Parajdon a kékszínű forrás. Nessefeld úr a mély sóbányák földágya mineralógiai misztériumát közli vele. Itt az Aranka által megfogalmazott egyetlen tudományos feladat művelődéstörténeti természetű: a pálinkafogyasztás történetének megíratása! Augusztus 7, Gyergyócsomafalva: az új ismeretséget hasznosítani szeretné az erdélyi tudományos igyekezetek céljából: Fogarasi segesvári szász jó lenne dendrológusnak báró Kemény Simon mellé! Augusztus 8 ugyanott: Becző megyéspaptól kapja meg Borsos Tamás óbester írásait28. Az örmények s a székely asszonyok kártékony összejátszásáról szerez tudomást (illegális gabonakivitel); arról, hogy a nagy medvék garázdálkodnak; hogy az erdőkön szarvasgomba, szőlő, veresszőlő, köszméte gyűjthető; „a többi szolgál Gyergyó statisztikájára”. Augusztus 9-én Csíkmadarason időzik Aranka.

141

Augusztus 10-én érkezik Csíksomlyóra. „Csíkot kezdette leírni deák lábu versekbe” – írja „esperes Ferenc” úrról. Aug. 11–12. Csíksomlyón a Konventben jól dolgozik Aranka! Eléri, hogy pater Blasy Bonavita könyveket és kéziratokat adjon a Társaságnak... Aug. 13, Kezdivásárhely, 14–15: Zabola; 16 Gidófalva; 17: Brassó; 18 Hídvég; 19 Nagyajta, 20: Köpec; 23 Bibarcfalva; 24: Ürmös; 26: Kőhalom; 26–28 Fehéregyháza; 29: Marosvásárhely. Látni-, tanulni-, begyűjtenivalók mindenütt.

Viselkedésminták

A Kassai Magyar Múzeum megindulásától kezdve sokan rajongtak a nagy munkabírású és fáradhatatlanul levelező Kazinczyért; Aranka kezdeti közeledése a mélységes tisztelet jegyében azt fejezte ki, hogy szívesen lenne erdélyi tanítvány a széptudományok mesterségében. Csakhogy ez a kapcsolat lassanként megszűnt, Kazinczy lenézte az irodalomban ösztönösebb és talán kevésbé tehetséges levelezőtársat. (Ennek a véleményét nem egy levelében ki is fejezte). Ehhez hasonló közeledésnek nevezhetjük a Társaság (Aranka...) Schediusszal való levelezését; a pesti egyetemi professzor kezdetben vállalta is a Magyar Nyelvmívelő Társaság tagságát, ügyeinek magyarországi képviseletét. Következett Aranka életében a történeti okleveleket gyűjtő szenvedély; viselkedésében Kovachichhoz próbált igazodni. „Kováchich a diplomák egybegyűjtésének a feje az anyaországban, nemes Magyarországon, és Aranka Erdélyben, ki a Magyar

142

Nyelvmívelő Társaságnak főtitoknokjának neveztetik, és itt helyben a nemes igyekezetnek ezer terhein kívül egyszersmind egy elmével, egy szívvel és egy nyelvvel küszködik, mely nekie zavart, nyughatatlanságot és akadékot szerez a legtisztább igyekezetben.29 A kinyomtatatandó kézírások lajstromát – teszi hozzá –, amint hirtelen lehetett, kidolgoztam, kiadtam, hibás, de nem tehetek róla.” Az idős Aranka nagy barátságélményét gróf Fekete Jánossal váltott levelek sokaságában követhetjük nyomon. Ez a kapcsolat Feketének a Nyelvművelő Társaság iránti jóindulatával kezdődött (rendszeres pénzadományok, a saját művek megküldése a gyűjtemény számára), később azonban személyes rokonszenv-táplálta barátsággá változott. Valóban Fekete János az idős Aranka írástudóeszményét testesítette meg. „Holmiját” – elmélkedései kisebb gyűjteményét – sajtó alá bocsátotta még életében. Aranka György apro munkájit a Református Kollégium betűivel nyomtatták 1805-ben. Három része a természetfilozófiai elmélkedéstől (Ember, világ, Isten egy Philosophiai elmélkedés) a morálfilozófiai krédón át (A Templom egy Erköltsi elmélkedés) a filozofáló följegyzésig tart (1804 krónikája. Ez a Krónika az esztendő utolsó estvéjén olvastatott fel)30. Tudományszervező és élete végéig tudománykedvelő ember volt, ha nem is polihisztor, csak gyűjtő; végzettsége szerint pedig jogász, de ha kezdetben mint szabadkőműves közel is állt az elégedetlenek konspiratív jellegű köreihez, irtózott a politikától.31 A könyvek és a tudás tárgyai között érezte igazán jól magát. A felelősség vállalása nem volt erős oldala; annyit tudott, hogy az írásos beadványok sokasága

143

eredményt hozhat és azt is, hogy szükség van pártfogókra és szaktanácsadókra – még a tudományos életben is.

A másik testamentum

Aranka 1798-ban bejelentette a Társaság(ok) megszűntét; valaha, megalakulásukkor Baróti Szabó, Csokonai, Gyarmathy Sámmuel és annyian mások köszöntötték álmélkodó örömmel. Nehéz idők – itthon Ferenc király és a szegénység, a szomszédban Napóleon és Európa létbizonytalansága –; így foglalhatnók össze a helyzetet. De ilyesmire Aranka írásaiban még csak nem is utal. E komor ünnepélyességgel kezdődő, majd tanácsadássá szelídülő „testamentumnak” argumentumait nehezünkre esik elhinni. „Lassan, erőlködés nélkül és kiváltképpen ártatlanul: a Társaság szimbóluma volt. (...) jónak és éppen szükségesnek ítélem a Társaságra nézve: most még életemben és midőn a Társaság teljes ártatlanságában és legszebb ifjúságában van, reá nézve meghalni; és annak vezérlését nagyobb méltóságú és tekintetű bölcs mesterekre bízni, kik annak világának új éltető erőt és nagyobb világot adjanak.”32 Mivel akarta tölteni a további éveket a leköszönő főtitoknok? Félt a felelősségtől? Elfáradt? Napóleon győzelmeitől riadt meg? A csalódás ilyetén megfogalmazása nem volt nála előzménytelen. Alig egy évvel a Kéziratkiadó Társaság megalakulása után már az erdélyi tudományosságból kiábrándulva kisebb és hatékonyabb munkacsoportot szervez és mint egy majdani magyar társa-

144

ság előzményét, magvát tekinti a hazai igyekezetet. („A társaság maga is az Országos Társaságra való készület”.)33 Társasági munkálkodása folytonos elégedetlenséggel párosult.34 Tudjuk, hogy ezzel a „testamentummal” sem a Társaság, sem Aranka nyelvművelő társaságbeli részvétele nem szűnt meg. A főtitkári teendők váltak túl súlyossá. A Nyelvmívelő és a Kéziratkiadó Társaság tényleges működését Marosvásárhelyen követhetjük nyomon. Kolozsvár és Marosvásárhely rivalizálása az erdélyi kultúra szellemi központjának szerepéért talán ebben az ellenszenvben is megnyilvánul, amellyel Aranka az inkább Kolozsváron ülésezőket, a különutasokat szemlélte. A homogénebb közösség felől a heterogénebbet.

Csak versek

„Ezek tsak versek, nem énekek” – írta Aranka verseskötetében, az Elme játékjai-ban. Mit is jelent a szerénykedő kitétel? Hogy megversel gondolatokat, kötött ritmusban mond el közlendőket; de nem jut el a poézis sajátságos metamorfózisáig. Igaza is van, meg nem is; a következő hitvalló létvers erőteljes képeivel, lendületes soraival vonz, a lélek állandóságáról vall; tetszik. Óda35 Mikor világ piattzára hirem nélkül elébb jöttem Az örökké valoságban akkor egyszersmind beléptem Mellynek még akkor is midőn halál koporsóba tészen

145

Vége nem lészen. Mint a Vizek születtetvén magas hegyek gyökerébe Mennek s elébb később érnek a mélly tenger örvényébe És ott egybe elegyedvén el vesztik régi neveket De nem léteket. Keserü buk, indulatok, nyavalyák sok gyengeségek Ti szivemet éjjel Nappal gyötrő mérges ellenségek Jómra, nem káromra szolgál ha rajtam meg tsoportoztak És fel tornyoztak. Mert mint viznek a fenekét természet kővel megrakja És szüntelen hánykodtatván vizét tisztán aval tartya Ugy ti nékem jómra vagytok s a joban gya korlásomra Tisztulásomra. Ha sértesz fáj, ha vágsz, érzem, but hozsz nem nevethetek. De tudom, hogy el nem ronthatsz, azért igen nem félhetek. Az örök jó majdon eljő, többi mint a víz elfolynak Majdon elmulnak.

Költészettel is ifjúkora óta foglalkozott Aranka; versei korábban a Magyar Hírmondóban (1781), a Kassai Magyar Múseumban (1789) és Kazinczy Orpheusában (1790) jelentek meg. Az Elme játékjainak kéziratai ma az OSZK-ban olvashatók; maga a verseskönyv Nagyváradon jelent meg 1806-ban Szigethy Mihály betűivel. „Eme szép nagy Elme néhai Generális Gróf Fekete János Bóldog

146

Árnyékának szenteltetett” – olvassuk az ajánlásban. Az élet tere és az isteni szféra egyfelől; másfelől a józan és erkölcsileg elgondolt élet és az alkotás; ezek egybehangolását várja Aranka a magasrendű művészettől. A hexameter még „fenn a tsillagok közt jár, felyül a közönséges életenn” – a lírai költemény egyezteti retorikailag és morálisan a sokféleséget! „Az Anyai Nyelv köti öszve az elméket” – vallotta Elme játékjaiban is.36 Felekezeti sokféleséget tapasztalt hazájában, sőt a felekezeti megosztottság miatti családi tragédiákat37. Egyik támogatója, Bánffy György gubernátor katolikus volt, a másik, Teleki Sámuel kancellár, református. A magyar nyelv használata és fejlesztésének közös munkája Aranka szerint a közös élmény és cél pozitívumaival kecsegtetett; ebben Csokonaival és az idős Fekete Jánossal hasonlóan gondolkodtak. A versben nyelvi kísérleti lehetőséget látott, blanc-verse-szel is megpróbálkozott.38 Aranka érezhetően a nyelvújítás erdélyi biztosa szeretett volna lenni, ugyanígy a prozódiai vitában is megszólalni. Nem kívánt a vitás felek egyikének táborába sem kapcsolódni; verstörténeti és önkritikus elvek alapján fogalmazza meg álláspontját; egyrészt a legrégebbi és legméltóságosabb versfajtának a négysorú strófát tartja. „A magas gondolatokat ezekenn lehet legpompásabban kifesteni. Bizonyítják a Zrinyi Miklós és a halhatatlan Gyöngyösi vitézi énekeik; s eme két Elmének, báró Orczy és Barcsay nagyságos gondolataik.”39 Másrészt azonban az időmértékes versírásra nem is érez magában semmi tehetséget. „A ditsőséges Lantos vers: melyet én igen szeretek és csudálok Horáczbann: de nem lévén ajándékom reá: nem ítél-

147

hetek róla. Példáját s csak egyet adtam: Nagyságos Zeyk Ur emlékezetére. Ezeknek szebbnél szebb példáit láthatni, a Kőszegi Poéta tudós és munkás Kalauzzában; Virág Benedek Horatius Poétikájábann, s poétai munkájibann; az Édes Gergely Anákreonnyában, Cs. Vitéz Mihály Anakreoni verseiben; és Lukáts Miklós hivalkodásaibann.” Még valami; elsők között volt, akik a versíró asszonyokat nem becsülték le; Vályi Klára költői becsületét társaságban megvédte (ezt bizonyítja verses levélváltásuk); Máté Jánosné Ujfalvi Krisztina bemutathatta verseit a Nyelvmívelő Társaság ülésén (1799 július 1). A jegyzőkönyvben ez áll: „ Bémutattatnak és felolvastatnak Máté Jánosné újfalvi iffiu asszony versezetjei. Adassanak által a felyebb nevezett comissionak megvizsgálás végett”; ebben a bizottságban, amelynek a Nyelvmívelő Társaság második könyvét kellett lektorálnia, Arankán kívül Lakatos és Csernátoni Sámuel tanárok mellett két jogász is részt vett: Zabolai Samuel és Szőts László.

Eladó a könyvtár?

„Mélyen tisztelt Képviselő Ház, Különösen tisztelt Uraim! A Honvédelmi Bizottmány Elnöksége által folyó évi November 30-án kiadott rendelet szelleme ‘s értelme által ösztönöztetve, bátor vagyok a tisztelt Képviselő Ház atyai kegyességéhez járulni, ‘s a reám örökösödés utján maradott – a mult Század végén ‘s a jelennek elején gyüjtött: ide:/: alatt eredetében csatolt Végrendelet 3ik pontjának értelme szerént nagy becsü; a://: és:///: alatti Lajstromok szerént 1096

148

munkából – 1864 kötetben és 1010 darab Régi oklevél és Kézirat gyüjteményből álló Aranka György féle könyvtáromnak az Ország számára leendő megvételéért esedezni: – alázatos esedezésemet következő indokokkal támogatván: ’1ször. Az érintett Könyv és Oklevél gyüjtemény, nem csak Magyar és Erdély országok történetéről, s nem csak az itt lakó Népek és Nemzetek eredetéről, szokásaikról, nyelveikről, egymás iránti Nemzeti és törvényes viszonyaikról szolgáltat bizonyos és hiteles adatokat, de a tudományosság terén minden szakban nagy becsü példányokat lehet találni, miről a véghagyományozó Aranka Györgynek ösmert tudományossága, az Erdélyben alakulva volt Magyar nyelvmivelő Társulatnáli Titoknoksága, és minden a Magyar n<em>zet és nyelv ápolását és felvirágzását lelkükön viselt nagy férfiakkal: Virág, Kazinczi, Kisfaludi és Kölcseivel folytatott levelezéseis, elegendő biztositékat nyujtanak, de a mint ez a Lajstromokban összeirt munkák tartalmábol legjobban kiderülend. 2szor. Mint család atya és férj, négy neveletlen gyermekeimnek alapitványi Pénztártiszti évi 450 ft. csekély fizetésemböl itt a drága fővárosban oly sullyosan nyommasztó körülmények között tengődöm: hogy ha a tisztelt Képviselő Ház atyai Kegyelme által szomoru körülménnyeimből kinem szabaditatom – még ezekhez családom folytonos betegeskedését s egyéb szomoritó magán viszonnyaimatis számítván – az élet terheit elviselni képes nem leszek. 3szor. Minthogy az érintett Elnöki Rendeletnél fogva a tudományok a jelen körülmények közöttis ápolandók: annyival inkább bizok a tisztelt Kepviselő

149

Haz kegyelmében hogy az érintett Könyv és Oklevél gyüjteményemet meg veendi, minthogy a reménylett gazdag örökség fejében csupán ezen könyvtár marada árva fejemnek, s így csak ebből reménylhetek az ország kegyelméből sorsomon valamit segithetni. Vég esedezésem tehát abból áll: hogy méltoztasson a tisztelt Képviselő Ház az ide csatolt Lajstromokat szakértő egyének által átvizsgáltatni, s a könytárt – melly Erdélyben Maros Vásárhellyen vagyon – a’ Lajstromok tartalma szerént megbecsültetni, s ezen becs árnak 1/3át részint sorsom javithatása, részint pedig hogy ha kivántatik az érintett könyvtárnak felszállithatása tekintetéből nékem kegyelmesen elölegeztetni, mire elegendö biztositékot nyujt részben a Könyvtár, részben pedig az ide:/:a é:///a: alatt mellékelt Eredeti osztatlan birtokokról szólló két rendü bizonyitvány. Mellyek után maradtam hódoló tisztelettel Budán Decemberben 8án 1848. A’ méllyen tisztelt Képviselő Háznak alázatos szólga jobbágya Geréb János közalapitványi Pénztártiszt40 Azt tudjuk, hogy Geréb Elek mint főörökös 1856ban adta el a Magyar Tudós Társaságnak a könyvtár meglevő részét; az Akadémia megbízottjaként Jakab Elek volt a vásárló.41 De Geréb János 1848-as magánakciójáról Jakab Elek nem tesz említést.

150

Tudományos balítéletek cáfolója

Itt Aranka három tudományos passzióját nevezzük meg, amelyek egyrészt a hazafias érzelmeknek a tudományos kutatás motívumaiként való megjelenését példázzák, másrészt Aranka tevékenységének tényleges hatását mutatják a magyar tudomány történetében. A (tudományos) szöveg szélesebb nyilvánosság elé bocsátása, szakvélemények kérése, a tudományos vita vállalása: ezek fűződnek Aranka nevéhez. Ez már nem a Társaság – hanem meggyőződése szerint a magyar és székely Nemzet és korántsem csak az ő személyes problémája! A Schlözer-vita, Hunyadi János (és így a Mátyás magyar király) eredete, illetőleg egy 1533-as székely írásmű foglalkoztatta a többinél is intenzívebben a Tabulae Assessor urat. Schlözer az erdélyi szászokról és ezzel összefüggésben a magyarokról tett közzé tanulmányt, amelynek cáfolatára több történészt felkért Aranka. Maga is írt egy refutatiót. Schlötzer magyar sértegető munkájának az erdélyi szászokról megcáfolása címmel. A Staatsanzeigen 1791. évi egyik száma kommentálja Aranka Györgynek ezt a magyar nemesség jogait taglaló írását is. Aranka tudta, mekkora hatása van egy göttingai egyetemi tanárnak (csak 1767 és 1800 között 285 magyarországi diák tanult a göttingai egyetemen) és egy több mint 4000 példányban megjelenő folyóiratnak. A Briefwechsel meist historischen und politischen Inhalt (1776–1782), majd a Staatsanzeigen (1782–1794), amelyek szerkesztésében megjelentek, gyakran közöltek tudományos megalapozású írásokat, ellenőrizhető, bár alá-

151

íratlan híreket (Erdélyből is); ennek a tudós embernek a meggyőződését kívánta Aranka megváltoztatni (akárcsak valamivel korábban Teleki József vagy Orczy Lőrinc Voltaire-ét – Teleki a vallás, Orczy a magyarság európai története vonatkozásában). Schlözer azonban nem is tartotta tudományos vitapartnernek az erdélyi táblabírót. „Olvastatnak a Schlötzer úr munkájára, Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen, tett jegyzések.” Aranka nem írja be a jegyzőkönyvbe, hogy ő maga a cáfoló: de négy pontba szedett refutációja láthatólag polgári bátorságot és szakmai felkészültséget igényelt: a magyarság jelenlétét nem Szent Istvántól kell számítani mai lakóhelyén; a kereszténység és a magyar állam folyamatosan létezett a Szent István utáni évszázadokban. Külön érdemes elgondolkoznunk Aranka negyedik, diplomatikus és a tolerancia jegyében fogant argumentumán, amely kiköti, hogy kritikus megjegyzései a szerzőt illetik és a szász nemzetet semmiképpen nem.42 Hunyadi János származása azért foglalkoztatta Arankát, mert egyrészt a szívének oly kedves Erdély történetével volt kapcsolatos, másrészt a magyar királyság alkotmányos alapjaival; ez pedig mint jogászt és hazafias érzelmű magyart egyaránt érdekelte. Gubernátor Hunyady Jánosról... melyben megbizonyíttatik, hogy nem volt szerelem gyermeke című munkája meg is jelent Kolozsváron, 1810-ben, de ezt komoly anyaggyűjtés és a társaság ülésein való gyakori felszólalás előzte meg. A Csíki Székely Krónika43 problémáját ma sem tarthatjuk teljesen lezártnak. Az okmányhamisítás tökéletesedése, a történelem konstrukcióként való fel-

152

fogása, az írásmódok sokféleségének divatja és a kiscsoportok önmeghatározási szándéka idején olybá tűnik ez a kérdés, mint valami tudományos kihívás. Nyelvészként és történészként is ambíciózus ember volt Aranka, ilyen irányú tudása azonban nem volt rendszeres. A régi székelyek önálló és a XVIII. századi szemmel (II. József racionalizáló rendeleteihez mérten) egzotikus társadalmi berendezkedése annyira vonzotta, hogy hatalmas ismeretségi kört mozgósítva kereste az érveket a különös szöveg datálására (a szöveget a Társaság jegyzőkönyvei és a Lajstrom a székelyek eredetének 1533. évi krónikájaként emlegetik). 1797. július utolsó napjaiban nemcsak azt hozza fel, hogy bizonytalan a székelyek eredetével foglalkozó levél állítása a megelőző kéziratokról és az áldozókehelyről, hanem azt is kijelenti, hogy a kézirat lelőhelyére kell menni tájékozódni, Csíksomlyóra... „Ugy adom mint egy jelenést – phoenomenont –, melyről még nem bizonyos, valóság-é vagy játék, szemfényvesztés, csalárdság... Az ember magában vévén, a mint hamis pénzt verhet, úgy az írásokat sőt ok- és királyi pecsétes leveleket is koholjon, éppen semmi lehetetlenség sincsen benne.” Így próbálja a tudomány elfogulatlan kívancsiságát kifejezni Elől Járó Beszéd című írásában, a kiadásra szánt krónika bevezetőjében.44 A szöveg kísértette honismereti kíváncsiságát. A legendás hírű kókuszpohár feliratának eredetiségét az utazás után teljesen kétségbe vonta – fehéregyházi pihenőjén maga gróf Haller Zsigmond segített lemondani a nagy lelet reményéről; a székelyek történetéről szóló krónika azonban továbbra is izgatta a fantáziáját.

153

Az eredeti kézirat (ha volt) ma sem ismeretes; de nem véletlen, hogy a Marosvásárhelyen Aranka életidejéből három Csíki Székely Krónika-variáns is fellelhető. (Két latin és egy magyar változat.) A Csíki Székely Krónika tartalmi „rostáját” SzádeczkyKardoss Lajos, a Teleki Tékában található kézirat bemutatását Deé Nagy Anikó végezte el.45

Otthonunk: Marosvásárhely

Annyi mindennel foglalkozott életében a széki tudós lelkész Marosvásárhelyre települt fia, annyi ötletet adott környezetének! A Társaságok tennivalóit is újra- meg újrafogalmazta. A magyar kultúra szükségletei és a helyi műveltség imperatívuszai határozták meg koncepcióját. Végezetül hadd szóljunk az alkalmazott, a civilizálás érdekében művelt tudásról. Mégis ez állt szívéhez a legközelebb. „A tűzzel megkárosítottak felsegéltetésekről” írt cikkelyben Aranka tudós lokálpatriótának bizonyult. A Nyelvmívelő Társaság év végi összejövetelén a városi szenátorhoz – Görög Györgyhöz – intézi helyismereti kérdéseit, de aztán elvi problémát fogalmaz meg; ahhoz, hogy tűz esetére alaposan felkészülhessenek, ismerni kell a város struktúráját, lakosságának számát és megoszlását, piaca felvevőképességét...: „ Hány nemes, hány városi telek és gazda van Vásárhelyt? Hány céh vagyon s mindegyikben hány mesterember? Hány bál dohány kél el a négy sokadalomban? Hány tutaj mégyen le a Maroson, melyben az a célom, hogy hozzákészülvén, Vásárhelynek, hol va-

154

gyunk, adjuk ki legelébb is egy geographicostatistico-politici leírását ma igen módiba jött, hogy egy falut s egy várost sem esmér jól, ne csak azt gondolja, hogy Európának statisticáját esmeri, hanem arról egész könyvet is írjon. Mint aki a kövek között a Marosban termő jáspist, a füvek között a mindennapi káposztát s az állatok közt a balhát se esmérné, s azt tartaná maga felől mégis, hogy a naturalis históriát tudja és könyvet írna róla. Ha tetszik, kezdjük mi hazánk esméretén, ezt pedig lakhelyünkön, azután mehetünk nagyobbakra.”46 Egyetértünk.

155

JEGYZETEK 1. Kiemelés – E. E. 2. A végrendelkező (mert bizonyára akkor nem jutott eszébe) kihagyta, aztán nem is töltötte ki a név helyét. 3. Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban MOL), Archivum Regni Diaet. 1848/49. Fasc. 2A. N. 70. 5. csomó Nr. 731. p. 569/a. 4. Aranka György élete és munkássága. Kolozsvár, 1939. 5. A végrendeleten kívül a fentebb említett folyamodvány melléklete egy könyv- és kéziratjegyzék is; A Házi Könyvtárban lévő könyvek Czime (240 tétel) és Az Aranka György féle Régi Kéziratok és Oklevelek lajstroma (p. 595622; a tételek számozása ládánként újra kezdődik). A továbbiakban a két jegyzékre mint Lajstromra hivatkozunk. 6. Biás István: Ifj. Aranka György halála és gyászjelentése. Erdélyi Múzeum (a továbbiakban EM) 1911. 73– 74. 7. Aranka György könyvtáráról. Erdélyi Múzeum – a továbbiakban EM. 1904. 479–481. 8. Teleki Imre 1811 márciusában kelt levelét, Aranka datálatlan (1813-beli) följegyzését lásd (névtelen): Aranka György könyvtáráról. EM 1904. 479–481 9. Lásd a fenti jegyzetet, 480. 10. 1801. március 17. Jancsó Elemér: Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság Iratai (a továbbiakban EMNyTI), Akadémiai Kiadó, Bukarest, 1955. 300–301. 11. Deé Nagy Anikó: Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság és a Teleki Téka. p. 42. Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság kétszáz éve (1793–1993) – (a továbbiakban EMNyT 200) –. Erdélyi Tudományos Füzetek 218. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása. Kolozsvár, 1994. 12. A Nyelvmívelő Társaság révén Benkővel való viszonyát Éder Zoltán is tárgyalja. Éder Zoltán: Benkő József

156

nyelvészeti munkássága és az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság. Akadémiai Kiadó, Bp. 1978. 13. Deé Nagy Anikó: A Csíki Székely Krónika Marosvásárhelyen őrzött másolatai. P. 114. Az Erdélyi MúzeumEgyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya és a Csíki Székely Múzeum közös rendezésében tartott vándorgyűlés előadás-gyűjteménye – 1997. szeptember 12. – Csíkszereda, 1999. 14. Trócsányi Zsolt: Az 1790-es évek erdélyi rendi reformmozgalmainak történetéhez. Budapest, 1978. 95 15. Irodalom- és tudományszervezési törekvések a 18. századi Magyarországon. 1690–1790. Kézirat, 1986. Kandidátusi értekezés. MTA Könyvtára. Kézirattár d 11. 878. 16. F. Csanak Dóra: Az Erdélyi Kéziratkiadó Társaság megalakulása. Magyar Könyvszemle 1976. 342–343, illetőleg Az Erdélyi Kéziratkiadó Társaság. EMNyT 200. 18– 22 17. Aranka György társaságai. Budapest, 1988. 18. Scriptores Rerum Hungaricarum, Dalmaticarum, Croaticum, et Sclavonicarum veteres.. 1746–48. I–III. Bécs. Ebben a sorozatban látott napvilágot többek között Anonymus Gestája, Thuróczi Krónikája, Galeotto Marzio Mátyás királyról szóló följegyzése. 19. Lásd ehhez Egyed Emese: Gyökerészés erdélyi Társaságunk kétszáz éves évfordulóján. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. 1993. XXXVII évf. 1–2. 115-124. 20. Hogy csak egyet említsünk: Enyedi Sándor: Aranka György és Galánthai Fekete János levelezése 1800-ban Magyar Könyvszemle 1995. 111. évf. 374–415. 21. 1801. június 17. EMNyTI 311. 22. Planum organisationis Societas Litteriae Transilvanicae. EMNyTI 74. 23. Ennek Erdélyről szóló része: Egy magyar ifjúnak Erdély egy részében tett utazásainak leírása Tót és Horvátországnak rövid esmértetésével együtt. In Egynehány ha-

157

zai utazások leírása. A szöveget gondozta Éder Zoltán. Régi Magyar Könyvtár. Források 3. Balassi Kiadó. Budapest, 1993. 39–60. (Az eredeti kiadás 1796-ban Bécsben jelent meg.) 24. Székely földi utazás 1793-ban Aranka György által Lajstrom p. 6. (S betű alatt). 25. A huszonnégy napos gyűjtőút részleteire: Új Magyar Múzeum 1854. V. füzet. 402–422. 26. F. Csanak 1997. 22. 27. Azt, hogyan zajlott a „széptolvajlás”; hogy kérte kölcsön a csíksomlyói ferencrendi barátok könytárából Aranka az értékes kéziratot, aztán hogyan ajándékozta el, Deé Nagy Anikó izgalmas oknyomozása révén követhetjük figyelemmel. Deé Nagy Anikó: A könyvtáralapító Teleki Sámuel. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kiadása. Kolozsvár, 1997. 176. 28. Bethlen Gábor követének emlékiratáról van szó, budai követségéről (1630. január 20-28). A kézirat a Teleki-Tékában van. 29. Aranka Kovachich Márton Györgynek. Marosvásárhely (1794) Szent Jakab hava 5-én. 30. A ma a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár tulajdonában levő munka bejegyzése: Ez a könyv Kemény Sámuelé m. k. 2dik Április 1814. 31. Ugyanakkor nem tagadhatjuk, hogy az Anglus és magyar igazgatásnak egyben-vetése (Kolozsvár, 1791) a polgárosodás hajnalán a reformerek elődjének mutatja; a magyar történelem szimbólumainak védelme az állameszme és a nemzeti gondolat röpirat-csatája idején közvetett politizálásnak számít (a Hunyadi-ház kétségtelen családi származásával, a magyar alkotmány történeti bizonyosságával és hasonlókkal kapcsolatos kedvenc témáira gondolunk). 32. Aranka: Az én Testamentumom a Magyar Nyelvmívelő Társasághoz. 21. ápr. 1798. Enyedi 1988. 109.

158

33. Enyedi 1988. 232. 34. Mellesleg... bizonyára nem tudatosan, de „belülről” ismerve jelentette fel a Kézírások Társaságának támogatására 1794-ben lelkesen jelentkezett erdélyi nemesi ellenállókat. A Vadásztársaság tagjairól van szó. Polgárőrség létrehozását megengedte 1790-től a kormányzat, az erdélyi Diana Vadásztársaság ezt a jogi lehetőséget az erdélyi függetelenedési törekvések céljaira kívánta kihasználni. A Vadásztársaságot Aranka mint a Nyelvmívelő Társaság fedőneve alatt politikai célokért dolgozó, amazt önző érdekeiért feláldozó csoportot a vezető személyiségek neveivel együtt adta fel pártfogójának, Erdély kancellárjának. Arankának gróf Teleki Sámuelhez címzett leveléből idézünk (Marosvásárhely, 1795. április 14): „egy próbát tettünk, hogy lehetne kezdeni.. már indulnia kellett volna, de egy szerencsétlenség történt. Hosszas vetélkedések és erőlködések után észrevévén némely emberek, hogy amíg én a dolog vezérlésének a fejin ülök, a Társoságot az új gondolkodás módjának szekerévé nem csinálhatják: előbb felállitották Kolozsvárt a Vadásztársaságot, mig a múlt fársángon, tavaly, tudniillik, Kolozsvárt volt a királyi tábla, azután onnan hazajővén a társaság neve alatt a gyűlésekbe felcsődítvén minden embert, úgy vitték a dolgot, hogy az az indult társaság legyen semmivé, s a dolog menjen a Vadásztársaság kezére. Az a társaság ma is megvan, praesese Lupus Bethlen és ifjabb Bánffi Farkas, de alattomban Fekete Ferenc úr a direktora, s pátrónusa Türi úr és társai. De az a dolog csakhamar szemet szúrván, az utazások forditására adták magokat, és azon dolgoznak.” 35. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára; Oct. Hung. 37. p. 65. 36. Hiszen Nyelvmívelő Tarsasági titknokként is nehezményezte, hogy egyes tudósok latinul művelik (esetleg éppen a magyar honismeretként megnevezhető) tudomá-

159

nyukat is... Bolla Mártont, Schediust, Engelt, Benkő Józsefet emlegeti ebben a sorban. 37. Ilyen volt a vizsgált korszakban Bánffy Ágnesnek, Teleki Sámuel menyasszonyának erőszakos Bécsbe vitele, felekezeti átnevelése, férjhezadása; Wesselényiné Cserey Heléna törvény előtti meghurcolása. 38. Egyed Emese: Poéta volt-e Aranka György? EMNyT 27–34. 39. Elme játékjai XII. 40. MOL Archivum Regni Diaet. 1848/49. Fasc. 2A. N. 70. 5. csomó nr. 731. p. 569. 41. Állítása szerint Toldy Ferenc (és általa a Magyar Tudományos Akadémia) Péterfi József marosvásárhelyi református lelkész 1842. május 8-i leveléből szerzett tudomást a gyűjteményről. Jakab Elek is eltűnődik 1884-ben: „Azt sem tudom, maradt-e valami a Nyelvmivelő és Kéziratkiadó Társaságok társulati könyveiből Arankánál?” Jakab Elek: Aranka György és az Erdélyi Nyelvmívelő és Kéziratkiadó Társaság. Budapest, 1881. (különlenyomat a Figyelő márciusi és áprilisi füzeteiből) 42. és 43. oldal. 42. 1798. március 21. EMNyTI 265. 43. Az 1533ki Kronikának idö szerént valo summája. Lajstrom 1. (B alatt). A székely betűkről Bollmann értekezése; Az 1533 béli Kronikára Jegyzések 6 darabban; Az 1533 béli Kronikai irásnak Kronikai Rendje; Az 1533ki Kronikai irásnak Indexe.; Székelyek eredetét illető 10 kérdések és feleletek az 1533ki Irásra elöljáró beszéd (C alatt). 44. Szádeczky Lajos: A Csíki Székely Krónika. MTA Budapest, 1905. 175–179. 45. Deé Nagy Anikó: A Csíki Székely krónika Marosvásárhelyen őrzött másolatai. 46. Kiemelés – E. E. 1795. XII. 28. EMNyTI 175.

160

Vitéz Mihályról háromszor A debreceni Árkász

„Les ames sensibles ne sont pas de longue durée” (az érzékeny lelkek nem hosszú életűek) – mondotta róla a nagykőrösi prédikátor és professzor, Fodor Gerzson. Vitez Mihály úgy hívta fel a figyelmet magára, hogy nagy hirtelen meghalt. Még mielőtt koszorúja (oszlopa, szerepköre, életműve) elkészült volna. Vitatkozhatott aztán fölötte a múzsákat magyar parlagra idéző tudományosok serege; hol volt ő már! Különben is: kit érdekel a sírirat gúzsban táncoló görög-latin-rokokó jelentésköre, a sírkő tervezett lepkéje vagy pillangója! A „sírkő” azóta már a harmadik „végső” helyen áll, és különben is ércből készült, Vitéz Mihály hamvait pedig feldolgozták a gyökerek, körülvette kórház és panelből zsúfolt lakónegyed, elfelejtette egyéb tananyagokkal együtt a felnőtt magyar ember. Hacsak halottak napján nem akar éppen holt költőt koszorúzni. Ne firtassuk, miféle minerálékat láttak azok az urak, akik 1953-ban felbontották Árkádia e kései pásztorának „porszekrényét”, hátha ott nyugszanak a sírba vitt egyéb versek, elvégre egyik anekdota szerint a fájó szívű költő-anya odalopta fia teteme mellé a poétai produktumokat is. Semmi poézis nem lappangott a koporsóban; az sem tűri a bezártságot. À propos minerále. Aquae Scabiosae (unciam unam), Aquae Cerasorum Nigrorum (unciam se. mis), Lapidis Oculorum Cancrorum, Praeparatorum

161

(grana sex), Nitri Depurati (grana quinque), Syrupi Papaveris rubri (drachmas tres)! Ez a rákszemkőből, vörösmák-főzetből, kagylóporból, sóból-vízből keverhető medicína Csokonai József receptkönyvében várja feltámadását a következő használati utasítással: „Minden órán a gyermek patiensnek egy kisded kalánkával kell bé adni, az üveget jól felrázva. (Petécsben vagy Natha szeplőben lévő kis gyermekeknek való orvosság, amely az én kis Mihály fijacskámnak is használt 17-a Máji 1779.)” Használt: szemét rányitotta a világra. Arra, amely parányi, vagy első látásra jelentéktelen. Arra, amely folytonosságot jelent istennék és földi fiak, görög harmónia és talján grácia – és magyar, bár nem kizárólag nemes virtus és ars között. Virtus, no nem a héroszoké, az olyan idegen volt Csokonainak, mint Áfrika fövenye, Lapphon hidege. A hadviselés csakis szerelmi küzdelem az ő számára, s ha nem az; emberi gyarlóságok vetélkedése, játék – de legalábbis mulatság. Virtus a kaland merészsége: a kihívás égi és földi rózsák (Rozáliák), tövisek (lelketlen hatalmasok) és maga a halandóra mért sors felé. Még nem is függ fogason magyar kard és sisak; de ő nem kergeti, meggyőzi, hanem csalogatja, lefegyverzi – megálmodja, megnevezi a szabadságot. Ars: karikákat eregetni pipafüstből, kitalálni Bacchus titkát borból, pillantó szemekből, lomha beszédből, átélni a mámor ízét a nyelv böjtjeinek és farsangjainak váltakoztatásával... Valahol volt barátja is, Arion, Pálóczi, a pajzán énekek kőmíves gyűjtögetője; volt eszményképe is; Metastasio, a múzsák és bécsi udvari nék kegyeltje, talán Bürger és Kleist, de mégis inkább az olasz epekedők, Guarini, Tasso, Zappi. Itáliában az Accademia dell Arcadia poétapásztorai nemcsak élettörténetet, költői formát, talál-

162

kahelyet, hanem nevet is választottak maguknak. Ebből az identitáscseréből mifelénk szigorú szabadkőműves-ranglétra és névválasztás lehetett csak. Pásztorköltőnk, Csokonai Árkász-nevét nem ismerjük (s volt-e, egy volt-e vajon), szabadkőműves karrierjéről sincs tudomásunk. De az irodalomtörténeti legendárium a Cimbalom nevet vele hozza kapcsolatba. Vagy jobban illik hozzá a Fársáng alakváltó szerepköre? Mindegy: az is azt mondja: Ürűljön boros asztalom, Némúljon meg a tzimbalom, Szűnjetek meg, hahoták!)

Cimbalom. Muzsika és kedély. Álarcok. Ki-ki választhat magának.1

Laudatio

A poéta sokszor hal meg, ritkán támad fel. Mégis: ha csókok csattannak, rózsa bimbózik, bor gyöngyözik: nem bír véle a halál. Csúfolódik a gőgössel, kedvre deríti a fásultat. Felháborítja az álszentet, körüludvarolja a szemérmest, megindítja a kemény szívűt. No: szív. Bárkában, fazékban. Lángban. Vérben, viselkedésben. Vers. Debreceni tűzvészben, dorottyás tülekedésben, dekoltázsba rejtve, koporsóban. Vers a feledés tenyerén, tündéri csontmarkában. Ma is van Fársáng! Lászlók panaszkodnak a roll szorosságára, Leventék feszítenek benne szívbéli ragyogással. Van, aki nótázni restell, van, aki szólni, szavalni. De eljön a strófa szomszédságába, Pálóczi

163

Horváth árnyékába. Szindbádot keresi, netán a bűbájos hírű Hatvani professzort? Íme: előáll egy mai Tünde, ajkát beharapva, szipirtyó szájjal jósolja poéták, pásztorok és egyéb szégyentelenek közeli végét! Allegorikus élőképbe görbülnek a társai, teszik egymásnak a szépet suta finomkodással, elképesztő komolysággal. Húszéves ujjak egy akkurátus kalapdobozból előbűvölik a bábuvá lényegült Zsugori uramat, színházacska elevenedik meg a színházban. De itt bóklászik-hadonászik egy fürtös fejű fi: a parasztdal eleven tónjára a kulacsnak reverenciázik, ama csikóbőrét már levedlettnek. A többiekről még nem is szóltunk... Elég annyi, hogy ha ma harminc diák nem átall így játszani; belerigmusozni-cincogni a hétköznapokba, csoda-e, ha tapsikolnak és vivátoznak a láthatatlan, időtlen Ámorok? Nem ismertük a hangodat, Vitéz; reprodukálni csecsemőkori jambikus kiáltásaidat lehetetlen! Mámoros rekedtségedet, szerelmes mélységű félszavaidat... Hol van már, aki segíthetne: Rozália s a könnyes szemű Lilla? Lehetetlen leírni tartalmas szavakkal, Cimbalom, hangod törzsét, hangicsáló madárodvait, recsegő ingadozásait, néha zuhanását. Maradsz: marad a móka mestere, a keszeg vagabundus, félbehagyandó versek írója, szerelmek visszasírója! Marad az eltört penna. A veszekedések sírirat és szülőföld körül. A szavak Árkádián túli, megmutatkozó és bujkáló jelentése. A csókról? Arról inkább hallgatnak, mosolyognak. *

164

Kétszázhúsz éve született Csokonai Debrecenben. Csontjai sem sejdítik, ha Kolozsváron néhányan zenés játékkal szólongatjuk. Hadd próbáljuk mégis garabonciás szeretettel: VIVÁT! (Erre Echó: Látlát!)2 „Felejtsétek el örökre a boldogtalan kálvinista Csokonait”

1795. június 18-án írta ezt Vitéz Emlékezetnek okáért című búcsúlevelében. Nem várta meg a végső szentenciat... „Mikor láttok, nem tudom.” A Debreceni Református Kollégium fegyelmi gyűlésén aztán két nap múlva távollétében is meghozták a példátlanul szigorú döntést: minden tanulói jogból ki kell zárni és kiközösíteni; semmi bizonyítványt vagy ajánlást nem kap a Kollégiumtól (ezáltal nem mehet külföldi egyetemekre); nem léphet be a Kollégiumba, és a diákok sem találkozhatnak vagy beszélhetnek vele. Többek között azért, mert „erkölcseit nem ennek az iskolának a törvényeihez, hanem saját szerfölött bolondos természetéhez szabta”, például már kollégiumi pörének kezdete után váratlanul megjelent a nagy előadóteremben, és a nyilvánosság előtt a szószékről főleg magyarul („contra scholae instituta sermone hungarico composita”) felolvasta búcsúbeszédét, tulajdonképpeni védelmét. „Ne csudálkozzon tehát senki, hogy világ hallatára azt kiáltom: Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban!” – fogalmazta meg már két évvel korábban a Tempefőiben. Töprenghetünk rajta, mi s ez a tragikus bolondság.

165

* 190 évvel ezelőtt temette Csokonai Vitéz Mihályt Diószegi Sámuel debreceni református prédikátor (alapigéje: Préd. 9,12); volt is kezdetben némi bizonytalanság, hogy a tanárból diákká lefokozott, majd diákként is a Kollégiumból kicsapott poétát illik-e a tanulóifjúságnak (akár utolsó útjára is) elkísérnie. Végül is ott volt a diákság a néma gyülekezetben, s hiába volt január: délután még a hó is olvadni kezdett – emlékezik a a költő egyik ügyvéddé lett kedves tanítványa, Csokonainé valamikori kosztosa, Gaál László. Azok között, akik megbecsüléssel emlékeztek rá, ott van a másik tanítványa is, Domby Márton, aki könyvet szentelt az emlékének, aztán Fodor Gerzson, a nagykőrösi pap, aki Csokonai diákéveiben nemcsak senior volt (amolyan diákfőnök), hanem a görög nyelv oktatója is, sőt a főiskola könyvtárosa; Szabó Mihály, egykori osztálytársa, a dadi iskola rektora, aki versben siratta el („Sírjatok utána, magyar kikeletek!”). Nem feledkezhetünk meg Háló Kovács Józsefről sem, aki poétikatanára volt Csokonainak (Vergilius-fordításaihoz tőle kapott ösztönzést a költő), és aki emléksoraiban Csokonai rendkívüli alkotóképességére, sebezhető, túlérzékeny természetére hívja fel a figyelmet. Ennek azért tudatában volt maga a lázadó diákprofesszor is: „lelkemnek magamban is alig elviselhető roppant zaklatottsága” – vallotta magáról a debreceni fegyelmi eljárás idején, persze latinul, továbbá: „gyakran egyáltalán nem tudok aludni, hanem akaratom ellenére kénytelen vagyok virrasztani”... A költő szokatlan életrendjéből, hangulathullámzásaiból sokat megmagyaráz az, hogy tüdőbajos volt,

166

mint egész családja. Édesanyja 1810-ben halt meg ugyanabban a betegségben, miután férjét és mind az öt fiát eltemette. Ezért szenvedett álmatlanságban Csokonai, ezért lehetett végzetes számára a meghűlés. Szeretett élni. De az is igaz, hogy túl hamar várták el tőle az abszolút fegyelmet, szabályokhoz való alkalmazkodást. Tanártársai Utrecht, Göttinga, Oxford, Jéna egyetemei után ültek be a debreceni tanári székbe, és ő még nem utazott. Ismerte már Kazinczyt, Dugonics Andrást, tudomása volt magyar nyelvművelő és ellenállási szervezkedésről: hogy elégedhetett volna meg klasszikus auktorokkal? Nem ő volt az egyetlen, aki kiszorult a Kollégium falai közül: ugyanez történt az általa nagyra becsült poétával, Pálóczi Horváth Ádámmal is és a Kant filozófiáját ismertető professzorral, Márton Istvánnal. Tény, hogy virtusból sem alázkodott meg egykori tanárai, sőt tanártársai előtt, szelleme pedig felszabadult a poétai kóborlásra, kapcsolatteremtésre: Fábián Julianna (és a házában Vajda Júlia), Vályi Klára, Erdődyné, Széchényi Ferencné: széplelkek, múzsák és nemtők fogadták el valóságos és verses bókjait, viszonozták valamiképpen; Mátyási József (Fekete János gróf titkára) és a Bessenyei testvérek, Édes Gergely, Festetics György gróf és a könyvgyűjtő Teleki Sámuel kancellár ismerhette őt meg – és ismerte el poéta mivoltát. De életről és halálról azontúl is egyszerre elmélkedett. „Múzsák, kössetek cupressust az én lankadó fejemre, Hymen, felejts el engem, és te zavartalan álom, melynek nyoszolyáját koporsónak nevezik, oldozzd meg kötéseimet, hogy testem érezni meg-

167

szűnjék, lelkem pedig egy nagy, egy hideg, egy végső sóhajtássá válva szállongjon el a Lilla kebelén.” Harminckét évet élt. Nagy megrendülései azonban megannyi kis halálnak foghatók fel. Tizenhárom éves volt, amikor meghalt az apja; ekkor a család tekintélye és életszínvonala csökkent, a Hatvani utcai Fényes-házból – itt volt Csokonai József borbély-sebész műhelye is – szerényebb utcába, kisebb házba költöztek. Csokonait szinte egymás után érték a kudarcok; a tanárkodással nem boldogult Debrecenben, de belefáradt Csurgón is; a jogtudományból Sárospatakon kiábrándult, műveinek sehogy sem talált megbízható kiadót, magának állandó jövedelmet vagy mesebeli mecénást. (Mi lett volna Háló Kovács Józsefből pártfogója, Szilágyi Sámuel nélkül, Baróti Szabó Dávidból a Pyber család, Bessenyei Györgyből Mária Terézia nélkül?) De hát Lilla is másé lett, a gyermekkori otthon pedig (ház és kert) a debreceni tűzvész martalékává. Szinte jövedelemhez jutott szülővárosában; az ő neve is szóba került, amikor a régi énekeskönyv helyett az eklézsia újat akart készíttetni, elvégre értett vershez és zenéhez... Aztán mégiscsak elmaradt a felkérés – és a biztos jövedelem. Értett a zenéhez. Maga is klavírozott, de érdemes a fegyelmi pörén fölvett jegyzőkönyvből idéznünk: „Csokonai Mihály parancsára tanítványai meg nem engedett napokon furulyán játszottak! – ezt a vétkemet beismerem.” Tervezte különben, hogy az énekeskönyv elkészítéséért cserébe nem kér mást, mint a Debrecen határában levő nyulasi forrást és körülötte a szabad legelőből száz ölnyi sugarú földet. Mi volna ez, ha nem a boldogság természetbeli helye, a pásztorköltészet

168

színtere, ahol Melítész bármikor találkozhatik egy Rozáliával, Vitéz egy Lillával. Ilyen vidék ábrándját siratja A Reményhez: Kertem nárciszokkal Végig űltetéd, Csörgő patakokkal Fáim éltetéd.

Csokonai Rousseau szeretett volna lenni, érzékeny remete, ha már a kiválasztottak ünnepelt Horatiusa nem lehetett. Szerette persze a somogyi udvarházak kertjeit is, Keszthely merengésre való kerti sétányait, Földi János akácosát; Debrecen körül a Boldogfalvi-, az Ebes-, Bánk-, Szovát-, Fancsikapusztát; de mégis leginkább azt a ligetet, amelynek nem árthatott sem tűz, sem aszály, mert a lélekben található: Árkádiát, az ábrándok helyét. ET IN ARCADIA EGO. Csokonai halála után a felállítandó emlékkőre Kazinczy ezt a feliratot javasolta. A nyelvújító viták kellős közepén valóságos nyelvi polgárháborút robbantott ki az érthetetlenül tömör szépségű mondattal. Mert ki mondhatta meg csalhatatlanul, hogy Debrecenre nézve hízelgő-e vagy (netalán) megbélyegző a felirat mélységes jelentése. Kicsit meg is feledkeztek a költőről. De versei időről időre feltámadnak. Nyugtalanítóan frisseknek tűnnek, meggyőzőbbek nem egy kortársunk mesterművénél. Ilyenkor előkerülnek a klasszikus Csokonai-kérdések is: miért csapták ki a Kollégiumból? De miért nem tetszett neki a debreceni katedra? Ki volt Lilla? És ha annyira szerette Csokonait, miért ment máshoz? Miért nem figyeltek fel

169

rá érdemben szerkesztők, kiadók és kritikusok? Miért vált olyan fontossá a személye halála után rögtön? „Őtet egészen esmerni nem lehet” – mondotta róla tanítványa, Domby Márton. Ki tudja? Lehet, hogy a garabonciás hírében álló Hatvani professzor nemcsak a szemét kezelte valaha a kis Mihálynak... Talán megsokszorozta úgy mindenestől. Így érthetőbb, miért gondolunk egyszerre annyifélére, ha nevét kimondjuk. Egy gondos fiúra, aki türelemmel részletezi anyjának írott levelében, milyen a bártfai ásványvíz, milyen csodákat látott az aggteleki barlangban. Egy filozófusra, aki elvontságokkal von maga köré falat, mint pipázó a füsttel, és elmélyül a létezés nagy kérdéseiben. Ugyanakkor polgár létére parasztködmönt próbálgat, birkózik a nép, a magyar fogalom jelentesével – mint ifjú az örökölt névvel. Egy mulattatóra, aki pohárral a kezében eljátssza Bacchus temetését, kedvenc tanárának allegorikus esküvői ajándékot álmodik, és a külföld irodalmából éppen a Békaegérharchoz meg a Varázsfuvolához van fordítói gusztusa. Egy vándorra, aki egész életében útközben van, a legkedvesebbektől folyton búcsúzik, de halálig vagyik új ismeretségekre. És egy szerelmesre, akinek megszakad a szíve, úgyis kimondja, ha érzés és ritmus diktálja, hogy Kedv, Remények, Lillák, Isten veletek! Csokonait egészen ismerni nem lehet. Aranka György azonban még idejében felmérte poétai tálentumát, és meghívta az Erdélyi Nyelvmívelő Társaság tagjai sorába. Erre a megtisztelő fölkérésre írta válaszul Csokonai a Marosvásárhelyi gondolatokat. De Arankáék gesztusa kivételnek számít. Valójá-

170

ban Csokonai korában a tudós világ még mindig a latin nyelvű szerzeményeket értékelte – a könnyed magyar verselésnek pedig még nem volt közönsége. „Az olvasóknak Istentől kegyelmet, az embereknek jóakaratot!” – biggyesztette valamelyik búcsúlevele elejére Csokonai. Kék szeme volt.3

JEGYZETEK 1. Megjelent: Látó, 1994. 6. szám. 87–88. oldal. A szöveg bevezető volt a következő Csokonai- versekhez: Jöszte poétának; A versszépítő; A vidám természetű poéta; A Fársáng búcsúzó szavai. 2. Megjelent: Helikon, 1993. 24. szám 1. oldal. 3. Megjelent: Erdélyi Református Naptár, 1995. 189– 191. oldal.

171

Ecetfa és ezüst A gyűjteményben1 mintegy négyszáz levél és „hírlevél” (mai szóval hírlapi tudósítás), illetve – a Függelékben – néhány korabeli, Benkő munkáit illető kritika jelenti azt a „kelmét” (matériát: hadd éljünk Benkő József tájnyelvi-archaikus eredetű neologizmusával), amelyből a földolgozó tudomány majd ihletődhetik. A könyv szerkesztői ugyanis nem elégedtek meg a levelek puszta összegyűjtésével, így a kiadvány nemcsak forráskötet, még kevésbé magánérdekű levélkollekció. Az egymás mellé illesztett különböző természetű szövegek (levél, hírlapi tudósítás, kritika) az értelmezés kezdetét jelentik. Egyértelművé válik egy-egy adat vagy téma útja az emberi kapcsolatokon át a nyilvánosságig. Ez az a pillanat, amikor az összehasonlító irodalomtörténész rekonstruál, cselekszik, a hermeneutika modern művelője pedig bólogat, mert az egymás szomszédságába került szövegek maguk utalnak ok-okozati, analógiás és egyéb összefüggéseikre; a régi szöveg maga rendeződik jelentéssel bíró összefüggő művé. A legtöbb, amit a közvetítő tudomány tehet ilyenkor, hogy utal a forrásokra, a paleográfiai-helyesírási gondokra, a letűnt világ személyneveihez, helyneveihez, könyvcímeihez útbaigazító magyarázatot fűz. Így járt el Tarnai Andor Néhány szó a jegyzetek elé című pedáns zárójelében, illetve Szabó György az Előszóban és a jegyzetekben. Itt olvassuk, hogy Benkő Transsilvania specialisa Szabó Györgytől kiadás előtt áll.2 Nem árt emlékeztetnünk az olvasót ar-

172

ra, hogy Benkő József életműve hatalmas torzó. A leveleket olyan élettörténetként olvashatjuk, amelyből kitűnik az, hogyan vált az ígéretesnek induló pálya egy idő után a kudarcok és emberi megaláztatások sorozatává; hogyan vált küzdelemmé a könyvért (a Scintilla Botanicáért, a Filius Posthumusért például) és a létért egy, a tudományos munka iránt közömbös, nemegyszer ellenséges környezetben. Az igazsághoz persze hozzátartozik a tudós emberi gyöngesége is: megrögzött életvitele, képtelensege az alkalmazkodásra, tisztségviselői hanyagsága, már-már könnyelműsége. Mindenesetre a barátok, az egyházi és állami följebbvalók leveleiből világosan kirajzolódik a nyolcgyerekes, anyagi gondokkal és hisztérikus házastársával viaskodó domidoctus polihistor képe. A kötetben időrendben követik egymást a levelek; értesülünk az utalásokból kikövetkeztethető, ma már hiányzó levelekről is; a kronológiába illesztették a szerkesztők a pozsonyi Magyar Hírmondónak, illetve a bécsi Magyar Kurírnak küldött tudósító leveleket is. Változatos ez a levélanyag. Van benne folyamodvány: Mária Teréziának latinul, II. Józsefnek németül; a Guberniumnak ismét latinul, de az Egyházi Főtanácsnak már magyarul írt Benkő. Megérne egyegy tanulmányt a nyelvhasználat okán is valamennyi. Magánlevelek is tartalmaznak pénzt, könyvet, pártfogást kérő passzusokat; nemcsak magának kér bennük támogatást, hanem fiainak is (Teleki Samuel, Kendeffy Elek viselt rájuk gondot leginkább; ez utóbbi Bethlen Gergellyel valamikor a fiatal Benkő tanulási költségeit fedezte); aztán Andrád Sámuelnek, Kapronczay Ádámnak, a bodosi református pap

173

árváinak kér felsőbb helyről segítséget. Saját érdekében fordul a Haarlemi Tudós Társasághoz, erdélyi írástudókhoz. Például Aranka Györgyhöz. Benkő Józsefnek Arankához fűződő viszonyát még e gazdag levelestár megjelenése előtt elemezte Éder Zoltán.3 Kettejük kapcsolata ezek alapján is hol kollegiális (etimológiai vélekedések cseréjekor, könyvügyekben), hol Aranka táblai ülnök rangja által ugyancsak meghatározott. Úgy tűnik, több levelet őrzött meg a magánélet mítoszait szívesebben építgető Aranka. A most kiadott leveleskönyvben azonban van egy fontos adat a Nyelvmívelő Társaság előtörténetére vonatkozóan. Nem arról a levélről van szó, amelyben Danczkay József titkár közvetíti a Gubernium döntését, miszerint Benkő József húsz dukát értékű aranyérmet kap a szkumpiának (az ecetfának) a kordovánbőr kikészítésében való alkalmazásáért: mai szóval – találmányáért. Még csak nem is arról a Benkő által rég várt válaszról beszélünk, amelyben Ferenc császár (az a bizonyos secundus, bár a 376. lapon I. Ferencre javította a nyomda ördöge) megerősíti a Benkő család nemességét, vagyis felmenti magát a tudóst is az adózás és a katonáskodás kötelező terhe alól. Nos tehát a kötet egyik legértékesebb közleménye az a levél, amelyet a nyelvész Révai Miklós írt Benkőnek Győrben 1785. július 11-én (könyvünk 265. kézirata; lelőhelye Kolozsvár, az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárának ma az Állami Levéltárban őrzött Mike-gyűjteménye). Benne a „nagy érdemű, széles tudományú, tiszteletes Benkő József úrnak tetézett mértékkel kíván számtalan jókat Révai Mik-

174

lós”. Figyelmet érdemel, hogy ebben a levélben már előfordul a nyelvmívelő szó. A levelet közölte már Szabó Károly is 1873-ban (Erdélyi Protestáns Közlöny III. 60), de nem került bele a nyelvtudománytörténeti köztudatba. Így szól a becses részlet: „Régtől össze szóllottam már több haza szerető Jámborokkal egy Magyar Nyelv mívelő Társaságnak fel állítatásáról. Csak mindég ott akadtunk fel, hogy jövedelmünk nem volt.” A Nyelvmívelő Társaságtól eltekintve, Benkő nyelvtudományi munkássága ma sem érdektelen. Elismerésre méltó szaktudósi teljesítménynek számít a magyar–török nyelvrokonság módszeres cáfolata, a kölcsönszók rendszerezése, a botanikai leíró-megnevező szándék (mondhatnók: linnéizmus és névtani neológia). A leveleskönyv ezt a tudósképet a nyilvánosság hírlapi személytelenségét kedvelő vonással is gazdagítja.4

175

JEGYZETEK 1. Benkő József levelezése. A leveleket összegyűjtötte és a jegyzeteket szerkesztette Szabó György és Tarnai Andor. Az előszót írta Szabó György. Magyarországi Tudósok levelezése. I. A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete. Budapest, 1988. 2. A könyv 1999. tavaszán jelent meg a Kriterion Könyvkiadónál Szilágyi N. Zsuzsa szöveggondozásában. 3. Benkő József nyelvészeti munkássága és az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság. Budapest, 1978. 4. Megjelent: Erdélyi Múzeum, 1993. 143–144. oldal.

176

A szerencsés vállalkozás Most végre magyarul is olvasható a XVIII. századi, híres Erdély-ismereti alapmű1! Szabó György fordítói szorgalmának, türelmének köszönhetően. Specialis, mert az 1778-ban megjelent, Erdélyről szóló hatalmas kiadvány része lett volna (azt a publikált részt nevezi a szakma azóta Transsilvania generalisnak). Még a könyv egeszének megjelenesét remélve, 1778. május 28-án előszavazta könyvét a miklósvárszéki Középajtán Benkő József lelkipásztor; nehezen megírt művét, amelyet bevallása szerint több, mint ötszáz érdeklődő (adatkérő) levél alapján szerkesztett egybe, a kor szokásaitól eltérően nem ajánlja valamely egyházi vagy világi hatalmasságnak. Ebből is látható, bár a fordító egyéb módon is bizonyítja, hogy munkáját a tudós saját anyagi erejéből küldte sajtó alá! Alig hihetjük ezt, ismerve a középajtai prédikátor életét megkeserítő anyagi természetű mostohaságokat. Az Erdélyről szóló mű ezzel a most (magyar változatban) közzétett, az egyes helyekre vonatkozó ismeretközlő résszel lett teljes. Benkő József zaklatott és termékeny életét többek között Mikó Imre írta meg (Benkő József élete és munkái. Pest, 1867). A polihisztor 1767-től szolgált ugyanabban az egyházközségben, ahol annak idején apja, sőt azelőtt nagyapja, Hermányi Dienes Péter. A most megjelent mű elé illesztett bevezető tanulmányában Szabó György csak az egzisztenciális problémái ellenére szorgalmas tudós rövid életrajza és munkáinak gondos jegyzéke, időrendbe állítása után tér rá az általa magyarított munka bemutatására. Az élet-

177

rajzban Aranka és Benkő viszonyában mutat ki újdonságot, a mű sorsának alakulását pedig – nem is alaptalanul – visszavezeti a szerző alakját körülvevő előítéletekre (a Haarlemi Tudós Társaság például tagjává fogadta, itthon azonban sehogysem boldogult; Erdélyben egyházi felettesei több ízben megbélyegezték fegyelemsértésért; a váratlan halál a börtönbüntetéstől váltotta meg 1814. december 28-án). A bevezető tanulmány segít a régi munka olvasásában: Szabó György értelmezési szempontokat ad a Benkő-problémában teljesen járatlannak is; elsősorban, mert a rendet kedveli, a szövegnek a szerző életművében, aztán a korabeli tudományos műfajok rendjében való elhelyezésével. Joggal tekinti Benkő kéziratos munkáját, az erdővidéki református egyházközségek történetét tartalmazó Filius posthumust előtanulmánynak a Transsilvania Specialis-hoz. De e nagy munkához rendelhető kisebb tanulmányok közé kell sorolnunk a székelyek társadalmának kialakulását firtató 1791-es Imago Inclytae in Transsylvania Nationis Siculicae historico-politicát és a lappangó Transylvania Militarist is. Mint az államismereti irodalom termékét jelöli meg a Transilvania Specialist Szabó György. Ez a régi tudományos vállalkozás nyilvánvalóan Bél Mátyás tanulmányainak bűvöletében született, de a vidéki lét kényszerűségei között (főleg a könyvtárak hiányára hivatkozik Benkő). Bél is Notitia Hungariae (1735– 1742) című munkájában a folyó szöveget megszakítva oklevélszövegeket, forrásidézeteket tett publikussá. A Benkő József rendszeresnek tűnő munkájában rejlő csapdát a fordító éles szemmel veszi észre: a hatalmas munka még terjedelmében sem egyenletes; minden birtokában levő adatot fel akart használni.

178

Egyes részei kidolgozottabbak; erre magyarázattal is szolgál a fordító. A mű keletkezési körülményeiről szólva nyugodtan emlegethetnők a kálvária szót; a Transsilvania specialis 1777-ben már készen állt, de mivel mégsem került kiadásra, a szerző utólag több helyütt átdolgozta; a másolatok bizonyára nem is egyszerre születtek; ezért nem teljesen azonos a szövegük. A fordító csak Erdélyben hat teljes példány kéziratos másolatát azonosította (két kolozsvári, két marosvásárhelyi, egy sepsiszentgyörgyi és egy székelyudvarhelyi gyűjteményben), Magyarországon ugyanannyit; a nem teljes kéziratmásolatokból is egy tucatnál többre visszakereshetően hivatkozik! Ebből a bőségből aztán következnek fordítási – valójában szövegfilológiai – problémák is: a kéziratos példányok közül az, amelyet hitelesnek ítél a fordító, nem teljes; ki kellett egészíteni „a könnyebben olvasható, de hibásabb (több szövegtorzulást tartalmazó) szövegekkel.” Így tehát Szabó György létrehozott egy munkapéldányt, mai szóval élve fantomszöveget, amelyet alapvariánsnak tekint; ennek alapján dolgozott. Rekonstrukcióról van szó, amely láthatatlan, de nélkülözhetetlen előalak; a folyamatos szövegbe merülő kíváncsi olvasónak nincs róla tudomása, de létrejötte feltétele volt ennek a teljes magyar kiadásnak! Komoly szövegkritikai teljesítmény, manapság csoportok végeznek ilyesmit. („Öt teljes évig dolgoztam rajta, de nem bántam meg” – írja Szabó György, el is hallgatva a kész fordítás hányódásának lélekpróbáló történetét, a kiadók, cenzorok, szellemi vagyon-orzók viselt és már-már elviselhetetlen dolgait.) Benkő maga három részre osztotta honismereti munkáját az erdélyi nációk történelmi gondolata

179

alapján: I. A magyarok földje; II. A székelyek földje; III. A szászok földje. A szerkezetben ez nem látszik, de a románok erdélyi jelenlétére sok esetben utal (népesség, helynevek). Az egyes közigazgatási-területi egységeken belül aztán (vármegyék, székek, járások) kísérletet tesz a helynév, sőt a nemesi családnevek magyarázatára (ma már többnyire megmosolyogtatóan); elidőz a hely földrajzi leírásán; a népesség társadalmi csoportok és jeles (birtokos) családok szerinti bemutatásán. A schematizmusokhoz hasonlóan jelentőséget tulajdonít annak, kik viselték a főbb állami hivatalokat, és élvezetesen részletezi a hely nevezetességeit, történelmileg emlékezetes mozzanatait, megemlíti neves személyiségeit, az ott lakók szokásait, szellemi értékeit. Hat tájegységnek kiemelt figyelmet szentel, ezek ismertetése terjedelmesebb: Doboka, Alsó-Fehér, Kolozs, Hunyad, Felső-Fehér és Fogaras. Földrajzi, majd adminisztratív ismeretek; egyházi-, művelődésiés katonai ügyek szerint rendszerezve kapjuk az államismereti tudnivalókat többnyire valóban máig ható értékkel és érvényességgel (ebből azért a szerző etimologizáló szenvedélyét vegyük ki...). Kincsesbánya ez a kétkötetes munka. Néha ugyan maga a szerző odaírja, hogy „ezt egy hibás munkából vettem, de a lényeg benne van”; máskor a fordító vagy a szerkesztő fedez fel benne tévedéseket; mégis az egészet tekintve páratlanul adatgazdag leírását kapjuk a XVIII. századi és történeti perspektívában is láttatott Erdélynek. „Tisztelendő Uram valójában hazájától sokat érdemel, hogy maga ki-adott és ki-adandó Munkája által utat nyit az haza dolgában szerezhető bővebb esmerettségre” – írta Benkőnek Bánffy Farkas 1778. június 10-én a Losonczi Bánffy család

180

származásáról szóló adatok közlése mellett. (Lásd Benkő József levelezése MTA, 1988; 70–72. oldal). Ezt a Bánffy Farkas által szolgáltatott családi ismeretcsomagot rendszerezve olvashatjuk aztán a Transsilvania Specialisban Doboka vármegye alsó kerületéről szóló tudnivalók közt. (I. 399.) Elgondolkozom azon, milyen forrásokat használt a kétszáz évvel ezelőtti szerző; honnan juthatott például a gyakran teljes egészükben a könyv szövegébe illesztett oklevelek birtokába. Többnyire kapcsolatok, a hivatalokban dolgozó ismerősei (néha tintás ujjú „concipisták”) jóvoltából. Például úgy, hogy az elrontott felirat, tisztázat nem a papírkosárba került, hanem a tudományos passziójának hódoló lelkész kezébe... Kézikönyvein kívül megbízható adatközlői voltak; a császári adminisztráció alkalmazottai (hivatalnokok); környékük helyzetét alaposan ismerő tanítók, papok. A Kazinczyéhoz mérhető folyamatos levelezés nélkül nem jöhetett volna létre a mű. Megtudhatom belőle, milyen növényi társulás jellemezte egyik vagy másik erdélyi kistájat; milyen volt a társadalmi, sőt a felekezeti megoszlás az egyes településeken; hol volt altalajkincs, hol ipari létesítmény; milyen adminisztratív és oktatási rendszer volt érvényben a területeken és milyen viszonyban voltak ezek intézményei egymással. Ez a viszony az állam intézményének működését segít átlátni, megérteni. Nem csoda, ha ilyen részletességű ismeretcsomag kiadását a Habsburg-kormányzat nem kívánta támogatni. A postamesterek tudták, mikor, honnan és hová tartanak a postai küldemények; a tankerületi igazgató tudta, melyik községben milyen iskola működik, milyen vallásfelekezet vár papot üres katedrájába. A Rendőrminisztérium az összes intézmény hierarchikus leírásának birtokában volt: de mindezt közkinccsé tenni?

181

Ez is a felvilágosodás eseménye lett volna... Még ha latinul jelent volna is meg a tervezett 1778-as esztendőben. De hát nem kerülhetett ez a könyv Bél Mátyás Notitiája és Magda Pál statisztikai munkája közé; elég huzamosan várt kiadójára, majd egybeillesztőjére, fordítójára. A történetkutatás Benkő munkájának kéziratos példányait is folyamatosan használja létrejöttük óta; most azonban a latinul nem tudók, a régi tudásra kíváncsi olvasók, a „nem szakmabeliek” is hozzájuthatnak ezekhez az enciklopédikus természetű ismeretekhez. Például, akik a kövek meséjére kíváncsiak (figyeljünk a vendégszövegként jelentkező okmányrészletre): Keresztesmező (ma Kenyérmező) az előző századokban tulajdona volt az egész katonai Erdélynek; gyakran ott ütöttek tábort, ott szemlélték meg a seregeket. Erről országgyűlési cikkely ismeretes azok között, amelyeket 1659. május 24-én hoztak: „A kvártélyos katonaságnak legeltetési helyeik voltak: Keresztes és Kenyér mezeje”. (I., Torda vármegye) Ugyanakkor belátjuk: Benkő nem szakított teljesen az erdélyi emlékirat-írás, sem az adomázás hagyományával; tudományos igényű munkája a közgondolkodás, közvélemény adatait, a személyes meglátásokat eredeti következetességgel és kedéllyel illeszti a fegyelmezett és tárgyilagosságra törekvő számszerű adatsorok közé. (Erre a fordító felfigyel, a munka alaphangulatáról beszél; manapság, amikor a tudományosság mibenléte humán területen annyi vita tárgya, ez a személyes állásfoglalás, a saját vélemény kritikája a kapott adattal, a kapotté a személyes meglátással – aztán ezzel szoros összefüggésben a stílusnemek váltakoztatása – mind egyedi vonás, értékelendő.

182

A Kriterion Könyvkiadó valaha nem valósíthatta meg a könyv publikálását; erre most végre sor került; és külön dicséret illeti Szilágyi Németh Zsuzsát a mutatók elkészítéséért, a kötet megbízható szerkesztéséért. A fordítás belső problémáit a szakkifejezések – sőt a forrásszövegben következetlenül alkalmazott terminusok – sokasága, a helynevek, a latin, német és magyar nyelvi fordulatok együttese és keveréke jelentette. Az erudícióval végzett munka precíz és célszerű; ennek a korhangulatot felkeltő színárnyalataira is törekedett a magyarító. („Nem egy szót meghagytam latinos formájában, hogy a szöveg régiesebb csengést nyerjen, például nótáriust, perceptort írtam jegyző, adószedő helyett” – avat be fordítói döntéseibe.) Az allegorizáló vagy egyéb ékességekben tobzódó XVIII. századi latin nyelvvel ellentétben Benkő szikár, anekdotikus kitérőiben itt-ott indázó mondatokba rendeződő nyelvet használt. Ez ma magyarra fordítva tartalmát tekintve gazdag, de a forrásszöveg meghamisítása nélkül csak pontos, kifejező lehet, díszíteni fölösleges. Maga Szabó György saját teljesítményét illetően humanista (vagy egyszerűen csak a legjobb tudósokhoz illő) szerénységgel fogalmaz; mi azonban gondoljuk el a több mint 1100 nyomtatott oldalt, a szakkifejezések és olvasati problémák sokaságát, a munka megszületése óta eltelt – és a jelentések, tulajdonnévváltozatok tekintetében annyi változással járó – több mint kétszáz esztendőt; és csak aztán olvassuk el a fordító halk szavú mondatát: „a Transsilvania specialisnak ez az első teljes magyar fordítása.” Köszönet érte. (Ami pedig a cím feloldását illeti, idéznénk Benkőnek a Transsilvania specialishoz írott előszavából; bár a kijelentést nem az adatgyűjtésre, hanem

183

a könyv megjelésére vonatkoztatjuk: „Nagy fáradságot igénylő, de szerencsés vállalkozás volt”.)2 JEGYZETEK 1. Benkő József: Transsilvania specialis. I–II. Erdély földje és népe. Fordította, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Szabó György. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest–Kolozsvár, 1999. 2. Megjelent: Korunk 2000. február.

A lebelgés felé Baróti Szabó Dávid útjai

„Még csak közelítgetünk a tökélletességhez” – írja Baróti Szabó Virten, 1799-ben, Orthographiája Ajánlásában. (1800. A3). Szerinte a tökéletesség, a harmónia elérhetetlen. Lehetetlen. Az ő szótárbeli szavaival élve: „lebelgés, költemény”. A Kisded Szó-tár első kiadása (1784)1 még nem említi a lebelgés szót. A másodikban2 (Kassa, 1792) már benne van. Eszerint lebelegni annyit tesz, mint „gyermekeskedni, nem annak rende szerént, hanem kordéra, ímmel-ámmal, mint eggy játzzodozva cselekedni valamit”.3 Versben is használja a kifejezést: a sokra becsült pártfogó felesége, a jámbor lelkű és szorgos T. Gyerkényi Pyber Ferencné született Ujlaky Erzsébet asszonyról írja névnapi köszöntőjében Szabó, hogy

184

Tük’re fény’ével lebelegni nem tud.4

Ennél nagyobb dicséretet nem is mondhatna a hívságos dolgokat ellenző, szerepeit a szelíd hasznosság jegyében értelmező és megélő nemes asszony szerint; gondoljuk el, Faludi Ferenc mit írt a Nemes Asszony iránti elvárásokról.

I. Az út

Az út régi jelképe az emberéletnek. A nagy tanító, a protestáns Comenius szerint a szellem kíváncsisága és a szokás vezeti az embert az élet útján, amelyet csak a bódulat láttathat vonzónak; a hívő ember célja a fajta nyomorúságos zűrzavarának, a belső élet elsőbbrendűségének fölismerése.5 Baróti Szabó jezsuita neveléséhez híven a világ dolgaiban való bátor tájékozódásban igazítja el tanítványait; Gyerkényi Pyber Benedek úrfihoz, tanítványához intézi azt a köszöntő levelét, amelyben a kedvelt út metaforával él: A’ fel-vett útból ki ne térj: egyenest visz; ez’ út az, Mellyen a’ keresett dísz kezeinkbe kerűl. Két szárny a’ Jóság ’s Tudomány: nints olly felemelt hely, Mellyre serénységgel fel ne lövellye magát. Őköt eloszlatván, testtől a’ lelket elosztod.6

II. A jóság

A jóságot Baróti első helyre teszi a nélkülözhetetlen erénypárról beszélve. Szelídségként, szívjóság-

185

ként, engedelmességként is meghatározhatjuk ezt a tulajdonságot. Jámborságot is mondhatunk. Bevallottan első verse A koporsó-írásokról (1773), amely a fenségest a temető-motívummal kapcsolja össze, ugyanakkor az írás és a valóság viszonyát tárgyalja példázatosan: nem mondanak igazat a sírfeliratok, pénz és hatalom alakítja a sírjelet. A vers abba az olasz földön divatozó költészeti áramlatba kapcsolódik, amely az érzelmek iskolájának tartja a halálról való gondolkodást, kiemelten ihlető környezetnek a temetőkertet. Érdekes módon nem marasztalja el a népi gyógymódot: „Hajnalban sírján le-űlvén valami Jámbornak, szárad vagy ötször, s karodot Harmattal kend-meg”7

De a haló porában is jótékony energiájú, jeltelen sírban nyugvó elhunytat valósággal rehabilitáltatja (szentek ereklyéihez hasonló gyógyhatása miatt), pedig az arra járó egyházi ember szerint méltatlanul került a temető szent földjébe: „Jaj! bűbájos volt egész életiben!”

Hogyan kell jónak lenni a balsorsban? Erre próbál felelni; ehhez azonban meg kell határoznunk, milyen formában jelentkezik a balsors az ő életében. Balsors a közönség nemléte. Baróti Szabó Dávid: Soros jámbus című verse különben Arany János Tamburás öreg úr, illetőleg Letészem a lantot című költeményének előalakja!:

186

Örökre tedd le sípodat Öreg Szabó, menj haza: Akaszd fogasra lantodat; Elunta már a haza

Szitok: Kormos legyen örökre neve! (Mármint azé, aki őt bántotta)

(Énekelék) Nem bánom, tsak eredgy halni, viseltt Legény (Mert más búm’ közepett mondani nem tudok) (Megjobbittott... II. XIX. 97.

Balsors a létért folyó küzdelem: például a csupa kín tanári munka. Úgy is meg lehet fogalmazni, mint Virt és Kassa, a háborítatlan természet és a város, a tájba simuló szőlőskert és az iskola ellentétét. Hányszor, s’ melly szívből mondottam: Kassa, felejts itt; El nem hagyom Virtet már soha; Kassa, ne tílts. Tsak szélnek szórtam! nem volt foganattya szavamnak; Kérésemre süket Kassa nem hajtya fülét! – (Sz. Jóbi Szabó Gábor úrhoz 1786).8 Mintegy rabot, összeszorítand A’ kettős Duna, karjaival: ben kelletik ülnöm; Oskola-port nyelnem; szemeim lankasztanom (Virttől bútsúzás)9

187

(Mi volna ez, ha nem a jövőbeli múlt! A költő látja magát, amint szobájában majd gyakran felidézi Virt és a környék változatos és válogatott élményeit: a csónakázást a Zsitván, az agarászatot a pati Szálasban, a szőlőskert ízeit Bátorkesziben, a borpince meglátogatását Piszken, a kirándulást a Pap-dombra.) Az igazság az, hogy a nagycsoportban zajló, kötelező tanmenet szerinti és nem elég jól elsajátított nyelven (németül) való tanítást érzékelhette Baróti terhesnek.10 A magántanárkodást, több verse tanúsága szerint, nem tartotta olyan nehéznek. Balsors a szabadidő hiánya, más szóval a szabadság és a kötelesség egymást kizáró jellege: Nyilas Dianának vadászó társai Ablakomra nyíló Zsitva leányai Elválok (keserű elválás) tőlletek Nem hagy Kassa tovább múlatnom veletek: Iskolába szólít e szabadságomból, Megint igára von óhajtott nyugtomból. – .................. Míg a sárga halál befogja szemeim, Énekelni csak itt szeretném verseim, S valamint ezeknek itt volt születések, Kívánnám, itt lenne velem temetések.

(Teljesült imádsága: Virten halt meg 1819 őszén.) Szép környék, rövid nap te is megváltozol E kies képedből majd kibontakozol. Majd tárgyul vettetel a sütő dereknek A fák öltözetit lefosztó szeleknek, Majd lekötend a tél fagyos táncaival,

188

S eltemet a sűrű hónak gyapjaival.

Virt: a bölcs Elíziuma. De nem pusztán a soliloquium, a zavartalan elmélkedés helye, hanem a járás-kelés, a szerepválasztás szabadságáé is. Állandó fényben fürdő barátságos környezet. Ah bévesz vendégül Virt megint engemet S nála fogom is még élni életemet. Megjárom sípolva százszor-szép helyeit, Ligetit, mezeit, dombjait, völgyeit. (Virthez)

Az angol irodalom protestáns lelkész-költői (Young, Hervey, Gray) már megfogalmazták a természet nyújtotta regeneráció lehetőségeit. Az élményköltészet közelében vagyunk; írásterv és írásihlet találkozásánál. A Zrínyi-tragédia (valójában verses színjáték) régi óhaja lehetett, de megírásához az azt kiváltó álombeli látogatás leírására is szüksége van: a tragédia múzsája, Melpomené kereste fel, ezért kell a művet megalkotnia... (Álom c. verse). Még nem vólt magyar, és e víz már itt vala... (A vitorlás hajójú Balatonhoz) Balsors a korszak vallástalansága, a kormányzat egyházellenes magatartása. Baróti felfigyel a népi vallásosság és az új írástudói réteg, az értelmiség világi gondolkodásának ellentétére. Más vallást koholt Az esztelenség: már csak a természetet

189

Vagy észt imádják a bolond bölcselkedők” (Felfordúlt világ)

Balsors a betegség. Bátor rajtam esett, soha nem tudom ennek eléggé Nagy nyomorúságát verssel kifejezni Írjak s olvassak? nem látok; nyomjam az ágyat? (A szemem nyavalyájának leírása)

A nyelv és az érzés/gondolat egységébe vetett hite meginog. Az írás és olvasás napi szükséglet; jobb a fájdalommentes állapotban fogalmazódó igazság (a kényszerképzetek zavarják az áhítat csendjét, derűjét). Ah, mely kín ez? imádkozzam? jaj, tébolyog elmém: Marcangló nyomorúságom mindúntalan hányja És gyászos képzésekkel bétölti. (A szemem nyavalyájának leírása)

Béke és nyughatatlanság ellentétét érzékeli, amikor az alkotáshoz megszokott léleknyugalom helyett a lélek háborgását éli át: Víg kedv kell a vers-szerzésre (Nemes Kováts Sámuel csákvári tiszteletes úrhoz 1802)11

Balsors az elszigeteltség. Szabó Dávid Társaságkötés című versében rögzíti a Kassai Magyar Társaság megszervezésének szinte rituális eseményét. Nem a hét vezér, hanem három bölcs szerződésének

190

láttató elbeszélése ez. Kiválasztott hely, idő, gesztusok: Szürkületre hajolt az idő Parnasszus hegyére Gyúladozó három magyar öszvekerűle Hármok testében eggy szív lakozott, eggy lélek.

A lapalapító megbeszélés Baróti tollán szerződéskötéssé, lélekáldozattá válik. Harmadik személyben idézi saját szavait: égő áldozat a kézfogás; a múzsa pecsétje a szentség jegye a szándékon: Ez légyen azon nap, Mellytől fogva vitéz módon bajt állani kéncsünk Fényre hozásáért le vagyunk kötelezve, vagy halni. – Szívével kiki nyújtsa kezét! – Vedd nemzetem, égő Áldozatúl! Szerződésünk, szent Múzsa, pecsételd! ... Szándékunk, jámbor, hazánknak Hasznos, ezért a természet törvényje vezérli. ... Hármas erő (titkos szám ez!) zöld ágra viendi Amiket indítunk.

A Kassai Magyar Múzeum megszűntével nagy veszteség érte Szabó Dávidot is, hiszen versei, széptani véleménye fontos piacával lett szegényebb. Mégis: levelező volt ő, nemcsak az újságlevelek továbbíthatták verses vélekedéseit. A kor elismert poétáival rendre fel is vette a versleveles kapcsolatot: a nyelveszményről elmélkedtek.

191

Ilyen tükröt tart a gyermeteg kedvű a tudós poéta elé (Révai Miklós úrhoz): Nyelvünkről mézet szedegetsz méh-módra magyar méh ... S hát eldődi poétáink felkelnek? ezeknek Moly, szenny írásit meg nem emészti tehát?

Ráday Gedeon úrhoz (nemzetpolitikusi aggodalmaival fordul – egyik kúriából a másikba költözik a dohogás, láthatjuk, igyekezett a hiányzó nyilvánosság helyett utat adni a közösséggel kapcsolatos érzelmeknek, elképzeléseknek): ...ha nemes nyelvünk sérelmire nézünk: Alkonyodást, vég alkonyodást láthatni fejünkön!

Álom című verse Melpoméne álombeli látogatásáról szól – írást parancsol a búslakodónak a múzsa. De a versben ígért-álmodott tragédia nem készült el! Schellingnek a művészet filozófiájáról vallott elveivel (a XVIII. század utolsó évtizedében tartott előadások szövege) megkísérelhetjük megérteni Baróti versmodorát. De nemcsak azt: szerepértelmezését is. A jóság a jámborság, de nemcsak a keresztényi engedelmesség, hanem az a fajta szelídség is, amelyben Schelling (és később Northrop Frye is) a feminin jelleget vélte felismerni. (Schelling szerint az ókorban a fenséges, a férfias mozzanat az uralkodó, a modern korban a szépség, vagyis a nőiség mozzanata.12)

192

A hárfát saját költői pályafutása allegóriájának szánja Szabó (ebben Vörösmarty A vén cigány című versének előzményére ismerhetünk!): A mint s hogy lehetett, múlatta Hazáját; Meg-tisztelte sokak neveit; tudtára nem ártott Senkinek.13

A Schelling által jámbor és gyöngéd erényeknek, szeretetnek, lovagi merészségnek nevezett magatartás Baróti viselkedésmintája. „A kereszténységet a mérhetetlen iránti feltétlen odaadás jellemzi, s ez a szépség egyedüli elve. Pogányság: hősi erények; zord merészség. Kereszténység: jámbor és gyengéd erények, szeretet, lovagi merészség14 „A haragot komolyságra szállították le. A jajveszékelést bánattá enyhítették” a régi művészek Lessing szerint.15 Szabó Dávidnak saját szembajáról való részletes látlelete, a betegség fokozatainak rémálom-szerű leírása még e szépségfogalom birodalmán belül marad. (Másrészt pedig feltétlen odaadása egyrészt Mária – másrészt egyházi fölöttesei, pártfogói és barátai iránt meghatározza egész magatartását.) Majd az halál torkába jutunk, ’s csontunkig elesznek (Borzasztó képzés) minket az éhes halak (A Dunán való hajókázásról)16

193

III. A tudomány

Ezt a választott cél eléréséhez (a jósággal együtt) nélkülözhetetlennek tartja a szerepét házitanítóként (nemcsak házi költőként) is teljes odaadással alakító Szabó. Ama ars – a művészet, amelynek mesterévé vált – az utókor számára a deákosnak nevezett versritmus alkalmazásában jelölhető meg. Hozzáértés nélkül valóban nem írható vers a korabeli szabályok és elvárások szerint. Az oktaásügy (res scholastica) 1777-ig nem tartozott az állam funkciókörébe. De ettől kezdve egyre többször szólt bele az állam az egyházak iskolapolitikájába. Az 1787–88-ban kelt iskolai nyelvrendelet alapján (Kassán is) német lett a tanítás nyelve! Barótinak kedvét is szegte a változás: latinban volt csak jártas, tudományát reménytelennek látszott egy ismeretlen nyelven megosztani a számára amúgy is zabolátlannak és idegennek tűnő iskolai ifjúsággal. Másként hatott ihletére a magyar egyetemet illető változás. A budai Universitás felszenteléséről (1779) – Ányos Pál, Dugonics, Barcsay is írt erről az eseményről. Őrzeni fog mennyből Mársnak fia Húnyadi Mátyás Kétséges lészen, ha jobban Illik-e bajnoki kard vagy csendes penna kezedbe?

Baróti számára a tudomány útja a jezsuita próbák sora után a magyar nyelvű munkák olvasása és írása. („Az első út darabos” – írja fel a mottót Ovidiusból

194

Megjobbított versei II. kötetének elejére). Ő nem azért ír verset, mint Bessenyei vagy Csokonai, hogy előkészítse a durva magyar lelkeket a valóságos tudomány befogadására. Verset a versért magáért ír, és mindannyiszor lelkendezve ajánlja elképzelt olvasóinak. Molnár Jánosnak, a Jeles Épületekről című kiadvány szerzőjének írott levelében 1785-ben megköszöni Baróti, hogy ezután már a teológiai, költészeti és filozófiai irodalom őt is számon tartja: Azt is végbe-vivéd, hogy az Isteni, Versi, Tudákos ’S más Tudomány ezután fel veszen engemet is.

Műveltségről van tehát szó, de beavatottságról is. Ha ezt éppen őrá vonatkoztatjuk: sokféle iskolát járt, alapos műveltségben részesült költő volt, amolyan poeta doctus, csakhogy ezt a tudását latin nyelven szerezte meg. A magyar poézisban tanítványnak, irányítottnak érezhette magát, különösen, amikor egyre többen formáltak jogot arra, hogy beleszóljanak versei végleges formájába. „Előbben ugyan tsak arra ösztönzétek, hogy a’ még hátra-maradott kilentz Eklogát fordittsam le. A pásztori dalok utánn, erőnek erejével belébuktattatok ezen mély tengerbe is! – írja Vergilius Énéisének bevezetőjében. A fordításban közép-szerü szabadsággal élni bátorkodtam, némelly helyeken nagyon vigyázván, hogy homályos ne legyek, és a’ magyar nyelven ne erőszakoskodgyam.” Nem apróság, hogy saját könyvét is használja szókészleti-frazeológiai problémái megoldásához; nem jellemző, hogy a műfordítás folyamatában szintén saját kézikönyvhez folyamodjék

195

a tudós. (Bár a helyzet némileg ismerős Kalmár György Prodromusa óta: ott a vers visszautal a nyelv leírására, a hang- és szókészleti tételek jelzése és rendszere megjelenik a latin nyelvű értekezésben, a Magyar ABC a működő nyelv gazdag tapasztalatában versbe kötött formában mutatja fel őket ismét.) „... A’ tőlem kiadatott kisded Szótárt is elő vettem néha segédül. Virten, 1808-ik Esztendőben”. Már korábban, első műfordítás-kísérletekor tudatában van az újfajta feladatnak. S mellyet ohajtottál, Nagy Virgyil pásztori sípját Mint fúvom magyarúl, halljad. Vergilius első eklogája. Batsányihoz

Felhívja a figyelmet a szöveg műfordítás-jellegére; a feladat kockázatosságát emlegeti. A szöveg új jelentése nemcsak magyarnyelvűségéből és a még teljesen újszerűen hangzó és ható magyar hexameterből adódik, hanem személyre vonatkoztatottságából is („Títir s Melibő kettőnket képez”; vagyis minket jelent). Mintha azt mondanók: játsszuk el ketten ezeket a szerepeket, ezt a régi színjátékot! Az is igaz, hogy önmagát fordítja első magyar verseit írva, úgyhogy a nyelvi hintajáték szinte egyszerre születik első magyar költői kísérletével. Miközben ő maga kísérletezik, körülötte érvényt szereznek a cenzúrának, saját lapja válik ennek áldozatává. Legendás szelídsége a cenzúra fontosságának kijelentését is magával hozza; a poéta nem akarja elveszíteni pártfogóit! Alexovics Vazul (ex-pálos szerzetes) kárhoztatja Voltaire, Rousseau, Bayle műveit, Verseghyt a

196

Millot-mű lefordítása miatt (A világnak közönséges történetei Buda, 1790–1791). Baróti Szabó éppen e könyve miatt köszönti a teológust (A könyvek szabados olvasásáról 1792): Akiknek még a könyvek fene mérge nem ártott Fegyvert, oltalmat szerzeni jertek ide. Olvasgassátok nyúgodt elmével: ez eggy könyv Bátorságban fog tartani benneteket. ................... Élj, írj, szólj; törd, rontsd, pusztítsd a semmi- hitűköt, S védd a jámborokot, kedves Alexovicsom.

A vers szerint éppenhogy nem ment a könyvek által a világ elébb; a legfőbb erény, a jámborság a szabados könyvek olvasása révén veszélybe került. Révai (1784), Magyar Hírmondó, beköszöntő: „Ihol én vagyok az, a’ ki a’ Magyar Vers Gyűjteménybenn fáradozom. Messze vittem már a’ dolgot, e pedig mitsoda szép készülettel! Vagynak Poétáink, vagynak, hála Istennek; de még sem elégségesek az egész Költeményességnek tettében való meg esmertetésére: még sem tudjuk tulajdonabbul meg külömböztetve: mitsoda a’ Pásztor Költés, a Mesés Költés, a’ Lantos Költés, a’ Vitéz férfiúi, az Oktató, a Játszó” – ennek a felhívásnak alapján gondolja Horváth János,17 hogy Versgyűjteményét Révai műfaji példatárnak is szánta. A költés ebben a szóhasználatban a poézis, a képzelőerő segítségével létrehozott szöveg. Ő maga mintha éppen ezt a programot váltaná valóra változatos műfajú és ritmikájú költészetével. Lássuk a sort: A Pásztor költés – eclogák Barótról Ekloga

197

a Mesés – az átváltozások El-változás; Az Álom Lantos – lírai költemények (disztichon?) A kassai égésről vitéz férfiúi – (heroikus) eposz: Milton: Első szülőink el-esete Vergilius Énéis A virti szőlőben való menetel Oktató – didaktikus: A mindentegy betanúlasról Játszó – tréfás? komikus? Szőnyeg. M. Gr. Gvadányi József M. L. Gen. Úr Neve’ napjára.

A Halotti Beszédről azt tartja, hogy „bizonyosan tót nemzetbeli volt szerzője”18 (Orthographia és Grammaticabéli észrevételek a magyar prosodiával egygyütt. Komárom, 1800. 46). 1800-ban a prosodiát mint a szótagok mértéklését határozza meg. Példaszövegei: hatos (hexameter) alagya (disztichon) aszklépiadészi alkéusi (alkajoszi) Rousseau Emil avagy a nevelés című munkájában a nyelvről mint kettős természetű dologról beszél: „Az írás, amely látszólag rögzíti a nyelvet, pontosan az, ami megváltoztatja a nyelvet... Az ember az érzelmeit adja ki, amikor beszél, és a gondolatait, amikor ír. Vannak nyelvek, amelyek a szabadságnak kedveznek; ezek hangzatos, időmértékes, harmonikus nyelvek, amelyeket könnyű felismerni a messziségből is. A mi nyelveink a díványokon való suttogáshoz illenek.” (Idézi Lotman 1989, 218.)

198

A szó tettként indult fejlődésnek a felvilágosodás idején. A szó a természeti ember veleszületett tisztaságának kifejezéseként terjedt.19 Ha Schiller naiv/szentimentális fogalompárjából indulunk ki: a naiv maga a természet, a szentimentális keresi a természetet. A költészet és a művészet iránt csak a harmonikus lélek igazán fogékony; a harmónia pedig egyenlő az igaz erkölcsiséggel.20 Weöres21 és előtte Arany János22 csak azt sajnálta, hogy Szabó Dávid „megjobbította”, átalakította verseit, és ezáltal éppen versújító merészsége veszett el. Például a szavak szabad sorrendje, a ritmus bátor fellazítása. Mi lehetett az oka az átalakításnak? Szabó Dávid mindenkire hallgatott, mint örök tanítvány; alkotói jámborsága az önbizalom teljes hiányával magyarázható. Pedig kezdetben költőként is önálló tekintéllyel rendelkezhetett. Aranka Györgyhöz, Orczy Lőrinchez írott levele erről tanúskodik. Az utóbbi most jelenik meg először nyomtatásban: „Az által küldött nyaláb szerentsésen kezemhez érkezett. Batsányi Barátom nagy örömmel fogadá az őtet illető Ossiant; én pedig Homerust azonnal kiadám a könyvkötőhöz. Meg-vallom, kedves ajándék az előtt, de sokkal kedvesebb a kéz a’ mellyből vettem. A’ Museumunkba bé-küldött darabokat is nagytapsolva fogadtuk. Ah, légyünk még többekre is érdemesek. Milton, a’ mint reménylem, nem sokára világot látand. Az első ki-adandó kötetből a’ meg-jelentett 200 nyomtatványt N(agysá)god számára nagy örömmel le-fogom tartani. Az árra tsekélység lészen. A munka 8-ad nagyobb rétben, jó papiroson olly szép betűkkel fog ki jőni, mellyeknél Magyar könyvben

199

még szebbet talán nem látott országunk. Itt a többi következendő Munkáim is (ha el-érkezem a kőltséggel) illy színbe fognak öltözködni. Ezek mennyit nyomjanak (a’ más rajtok meg-tett, s még tél-túl tétetendő egyengetések utánn) másoknál légyen a meg-ítélés: én azonban hízelkedni merek magamnak. Kassán. Bold(og). Asz(szony) hava 3dik napj. Nagyságodnak Leg kissebb káplánnya23 P. S. Az első kötet mintegy 12 v 13 árkosból fog állani. A nyomtatványok számát 500ra határoztam. Valami két hét múlva el-kezdődik a’ nyomtatás, ha szavának meg-felel a’ nyomtató.24 Szabó Dávid” Baróti Szabó továbbítja Batsányinak Denis Ossziánját.25 Batsányi versében, a Tartóztatás (Baróti Szabó Dávidhoz) címűben azt mondja el, ne vágjon vissza Rájnisnak; nem vétlen a poétai versenyben. Révai Baróti Szabó Dávid úrnak két verset is ajánl, egyikben alaposan megfeddi ritmus tökéletlensége miatt. Egyebütt Batsányi János jobbítgatja Szabó munkáit, ezzel aztán Orczynak is eldicsekszik. „Szabó munkáji ezen holnapban sajtó alá jönnek. A typus ollyan leszsz, a’ millyennél szebb országunkban nints. A’ mi pedig illeti Szabónak verseit, azok ollyan szépek, a’ millyeneket még Hazai nyelvünken nem igen mutathatunk. Ugy kipalléroztuk, hogy ellenségei irígység nélkül nem nézhetik” – írja Batsányi Orczynak Kassáról 1788. december 30án.26

200

Baróti Szabó hexamétereihez horatiusi mottót választ, amelyben a költők munkáját a hazára nézve fontosnak nevezi, ahol azonban a legfőbb akadály a könyvkiadás lassúsága és a törlés.27 A törlés leginkább a cenzúra beavatkozását jelentheti; de nincs kizárva a költői szabadság iránti türelmetlenség sem: egymás műveit sokan alakítják felismerhetetlenre a pallérozás ürügyén. Pedig – minden „jóindulatú” beavatkozás ellenére – Szabó Dávidnak van önálló elképzelése a költészetről. A mesterség gyakorlása: késztetés: az ihlet, az alkotás nyelvi megragadása, részletezése. Ó, bájoló lant! oh szerelmes gyötrelem, S könnyű nehézség! Csak fejet kell hajtanom Akaratom ellen is neked. De melly szeles, Melly változó vagy! Most hogy hí szavad? miként Gyúlaszt mellyem? mint ragadja szívemet? Mint húz magános helyre? mint ültet le? – sok S nagy képzelődés és tüzesség mint fog el? Mostan pediglen megkötöd magadat, midőn Én hílak, hogy szólítsd meg ékesebb húrjaid? Ellenkezőleg bánsz velem: még e kevés Tüzemet is elszéllyeszted; únalomra hozsz, S nevetsz, ha tárgyát kedvem el nem éri – sem Nélküled, oh lant! sem veled nem élhetek. (A lanthoz)

Ez bizony a lírai költészet iránti vonzalom, az alkotás nehézsége, a szándék és az adottságok konfliktusának ábrázolása. A lélek beállítódása a versírásra, a képzelet, a nyelvi erő megidézése; valóságos küzdelem az ihletért.

201

Mit tennék! Hogy hazám kedvét fellyebbre vihessem, Még gyengébb-erejű verseim öszveszedém; S újontan munkába-vevém. Sokasodtak, apadtak; Mindenek új színben jőnek utolszor elő. Mért nem adék nékik még több piperét is, ha kérded: Más munkáim azon díszre nem adtak időt. Szólítják ezek is kezeim: némellynek ecset kell; Mások részeinek még feles héjja vagyon. Ajtómon van már az halál: árváim elhagyván, Aki velek bánnyon, lészen-e gondos Atya? (Énekelék)

IV. A lebelgés mint kísértés

Idő kedvesmulatás; ezt a nyakatekert kifejezést a XVIII. században sokan használják a szabadidő megnevezésére. A tartalmas és szórakoztató választott foglalatosságok első feltétele mégiscsak az volt, hogy lehessen az embernek büntetlenül szabad ideje... Baróti számára szabad időt jelent a Virten eltöltött sok jó iskolai szünet és a nyugdíjas évek szinte felhőtlen nyugalma. Nevelési elvei több verséből is kiderülnek; Rousseau követője volt bevallatlanul; a szelíd nevelés híve. Versei megjobbított kiadásában egy egész kötetnyi költeménnyel szeretne az ifjúságnak használni. A költészet tudományos és tanító értéke kerül itt előtérbe művészi értékeihez képest; jellegzetesen felvilágosodás kori irodalomszemlélet jegyében. Itt olvasható többek között egy egészségvédő előírásokat tartalmazó verse; ebben írja, hogy a betegség megelőzésére és gyógyítására is legjobb a – kopla-

202

lás... (Mátyus István sem vélekedett másképpen Dietetikájában!) Aztán odébb, ugyanabban a kötetben egy alkalmi költeményből az derül ki, milyen boldogan kóstolja mégis az ízeket, az élményeket, amikor tehetős házigazdái otthon sincsenek; N. T Józsa Istvány úrhoz Komáromba (1774-ben)... Nints itthon sem az Úr, sem az Asz’ony; tegnap el-indúlt (...) Én rendeltettem biztos gazdának azonban (...) Úgy ë bizony ki vagyok? nem tetszik-ë látni szerencsém? Kedve ha van; bé-ment a’ kotsi, jőjjön ide. Van kappan, van tsirke, kövér lúd, pulykafi, rétze, Őz, szarvas; van szép erdei nyúl is elég

Túlzás nélkül állíthatjuk: nem az aszkétikus vallásosság híve Baróti Szabó; test és lélek harmóniájára törekszik. A test jóllakottsága, a lélek földi örvendezése azonban – mindegyre rajtakapja magát – lebelgés (ezt később Barcsay, Ányos hívságnak nevezi), más szóval a boldogság egy neme. Baróti útja tehát, mint valami epikuroszi tanítványnak: a boldogság felé tart, akkor is, ha Győr vagy Kassa, akkor is, ha Virt az úticélja. Számára a világ nem útvesztő, bár a pusztító szenvedélyeket (például azoknak a könyveknek az olvasását, amelyek a szabados életre buzdítanak, indulattal szemléli). Ha egy későbbi periódust vizsgálunk: a romantikus szerző mindenféle cél értelmetlenségét érzi, az idő parttalanságát, az emberi tevékenység hiábavaló-

203

ságát – de a gondviselés megszűntét is. A XVIII. század végi józan okosság azt tanítja, hogy a helyesen viselkedő felnőtt ember leküzdi túl merész képzeletét, a jelenvalóság lehetőségeihez alkalmazkodik. Vörösmarty már rossz lelkiismerettel adja (szinte magának is) a tanácsot, amelyben nem hihet: Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába... Ábrándozás az élet megrontója...

Faludi Ferenc királyi mulatságnak, ártatlan bolondságnak nevezte a gondok időnkénti félretételét.28 A vers átíróját,29 a szintén jezsuita műveltséggel bíró Baróti Szabót legtöbb helyütt a derűre törekvés jellemzi. A földi dolgokban a (kereszténység életformájával nem ellenkező) haszonelvűség elve mellett a gazdag pillanat: a teljesség érzetét adó élmény keresése. Álmodozás, vágy, ábrándozás jelentéstartalmait hordozza Baróti Szabó Dávid lebelgés kifejezése. Berzsenyi az ilyesmiről verset is írt A melancholia címmel. Szabó Dávid álmodó életének csak szemérmes, mellékes jelzései az első kidolgozású vagy „megjobbított” versek.

204

JEGYZETEK 1. Kisded Szó-tár, melly a ritkább Magyar szókat az A. B. C. rendi szerént emlékeztető versekben elő-adja. Irta Baróti Szabó Dávid, a Kassai Fő Iskolákban a’ szelídebb tudományoknak Első Királyi Tanítója. Kassán Landerer Mihály betűivel. 1784. 2. Kisded Szó-tár. Írta Baróti Szabó Dávid. Masodik ki-adás, meg-bővitve. Kassán, Ellinger János’ betűivel. 1792. 3. I. m. 135. 4. Megjobbíttott II. 88. 5. Johannes Amos Comenius: A világ útvesztője. Fordította Dobossy László. A tanulmányt és a jegyzeteket Komor Ilona írta. Magyar Helikon. 1961. 7. 6. Baróti Szabó Dávidnak Megjobbittott s bővvittett költeményes munkáji. Komáromban’, özvegy Weinmüller Klára betűivel 1802-ik Esztend. III XV. 92. A továbbiakban: Megjobbittott. 7. Megjobbittott III. 135. 8. Megjobbittott III. XV. 93. 9. Megjobbittott III. 16. 10. A XVIII. század közepén az országban 29 jezsuita tanintézet állt fenn. Nagyszombatban egyetem (Universitas), Kassán, Budán és Győrött filozófiai-jogi főiskola (academia), Bazinban, Besztercebányán, Egerben, Eperjesen, Esztergomban, Gyöngyösön, Komáromban, Kőszegen, Liptószentmiklóson, Lőcsén, Nagybányán, Pécsett, Pozsonyban, Rozsnyón, Sárospatakon, Selmecbányán, Sopronban, Szakolcán, Szatmárnémetiben, Szegeden, Székesfehérvárott, Temesváron, Trencsényben, Zinóváralján, Ungváron és Zsolnán. 11. Megjobbittott III. 27. 12. Schelling i. m. 137.

205

13. Méltóságos báró Orczi Lőrintz generális úr ő nagyságához In Megjobbittott I. sz. n. (utolsó lap). 14. Schelling i. m. 134. 15. Lessing: Laokoon vagy a festészet és a költészet határairól. Lessing válogatott esztétikai írásai. Gondolat, Bp. 1982. 202. oldal. 16. Megjobbittott III. IV. oldal. 17. Hováth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1978 (második kiadás) 53. 18. Orthographia és Grammaticabéli észrevételek a magyar prosodiával egygyütt Komárom 1800. 46. 19. Jurij M. Lotman: A szó és a nyelv a felvilágosodás századának kultúrájában. Helikon világirodalmi figyelő 1989/2. 220. 20. Schelling: A művészet filozófiája. 92. 21. Három veréb hat szemmel - Antológia a magyar irodalom rejtett értékeiből és furcsaságaiból. Magvető Kiadó Bp., 1974. 22. Arany János: Baróti Szabó Dávid. In Arany János munkái. VI. kötet. Prózai dolgozatok. Magyar remekírók. Franklin Társulat Bp., 1907. 23. Nagybányai Állami Levéltár, Orczy-gyűjtemény 2. 283. oldal. 24. A Milton-eposz fordítását Orczynak ajánlotta Baróti. A kor szokásai szerint a felkérés elfogadása egyet jelentett a megjelenendő mű (részleges) anyagi támogatásával. 25. Éppen ez órában, midőn Nagyságodhoz írni akarék, küldé hozzám Szabó Barátom Dénist, kit Nagyságod számomra küldeni méltóztatott. Nagybányai Levéltár, Orczygyűjtemény 2. 252. oldal 26. Nagybányai Levéltár, Orczy-gyűjtememény, 2, 252v.

206

27. Fegyvere nem vinné fellyebb mint Nyelve Hazánkat, Hogyha Poétájit kedvetlenségre nem hozná A’ törlés, és várakodás. (Megjobbittott A2 verso) 28. Tavasz. In Fortuna szekerén okossan ülj. Versek. Téli éjtszakák. Válogatta, a szöveget gondozta, a bevezető tanulmányt és az utószót írta Vargha Balázs. Szépirodalmi Könyvkiadó. (Budapest) 1985. 29. A Reggeli idő (Faludi Ferenc után) című versről van szó (Megjobbíttott III.), amely feltehetőleg Faludi Tavasz vagy Tavaszi idő című versei valamelyikének átírása.

207

Scytha vagyok Ismeretlen paszkvillus a nyelvrokonításról – Sajnovitsnak

Ismert vers ismeretlen, teljesebb kézirata

Több, mint negyedszázaddal az Affinitas előtt keletkezett az az álneves, magánlevél alakú kritika, amelyet a finnugor rokonság gondolatának fogadtatástörténetéhez itt be szeretnék mutatni. Hogy kik, miért utasították el a nyelvrokonítás (de többek számára néprokonítás) gondolatát is; erről ma már könyvtárnyi szakirodalom áll rendelkezésre. Nem kívánunk állást foglalni a nyelveredet kérdésében. A levél formájú vitairat bemutatásával más a célunk; az, hogy hangsúlyozzuk: a nyelv (de valójában kilétünk) kérdése nemcsak a tudósok elméjét foglalkoztatta a XVIII. században; és hogy a magyar rokonság bármilyen elmélete érvek sorának megfogalmazására késztetett már a nyelvkérdés kezdeteitől minden hozzászólót a nyelvhasználó csoport jellemzőit illetően.1 A Révai Miklós által szerkesztett és közrebocsátott Két Nagyságos Elmének Költeményes Szüleményei21789-ben jelent meg. Révai bevezető költeményén kívül a szerkesztő jelzése szerint is Barcsay Ábrahám és Orczy Lőrinc magyar verseit tartalmazza. A versek eredetileg magánlevelek részét képezték; és a levélírók hozzájárulásával válogatott, szerkesztett a verssorokból Révai kötetet. Nemcsak a két költő egymásnak írott verseit illesztette be ebbe a korpuszba, hanem olyanokat is, amelyek eredetileg egy harmadik személynek szóltak: Bessenyei Györgynek vagy

208

Sándornak, Prónay Évának vagy éppen valamely számunkra ismeretlen személynek. Ebben a kötetben olvashatjuk kétszáz éve az alább közlendő álneves kézirat egy részét, e véleményünk szerint ősvariánsnak tekinthető szöveg átcímkézett, verses elejét. A munka Költeményes Szülemények-beli címét valószínű, hogy Révai szerkesztői gondosságának köszönhetjük. Így szól: Tsillag néző Sajnovits és Hell hibái tzáfoltatnak.3 A címadás summázat-természete jellegzetesen szerkesztői gyakorlatra vall, ugyanakkor azt is sejteti, hogy Révai körében nem volt illetlenség elhatárolódni a nyelvrokonságnak eme váratlan elméletétől. (A következőkben erre a publikált variánsra mint Tzáfoltatásra fogunk hivatkozni.) Az álneves, megtévesztő és humoros keltezésű teljes levelet (amelyet az egyszerűség kedvéért Scytha vagyok-nak nevezünk ebben a tanulmányban) tartalmi érvek szerint 1772–1773-esztendőbelinek tekinthetjük. A nyelvtudományi szakirodalomban mind ez ideig ismeretlen. De nem figyeltek fel rá a történészek sem, bizonyára azért, mert a paszkvillus-irodalom amolyan senkiföldje; leginkább az irodalomtörténészek búvárolták (egzotikumot, nyelvi humort, politikatörténeti utalásokat keresve), vagy a folklórkutatók (az anonym írásbeliség jegyében, és többnyire a csoportmentalitás kifejeződéseit vizsgálva). A mai műfaj-hierarchiában, amikor nagyobb figyelmet kap a közköltészet, a magánélet-társasélet megannyi szöveges emléke, talán a paszkvillus műfaja is több érdeklődésre tarthat számot, mint a közelmúltban a filológusok körében; de hangsúlyozott alkalmisága, s

209

az ebből következő jelentésbeli kötöttségei okán még mindig kevés kutatója, még kevesebb olvasója van… A kéziratos mű tehát különbözik publikált változatától. Van ugyan címe, de más, mint a Révai által közöltnek, sőt mottója is van. A legnagyobb különbség pedig, hogy a verses cáfolat a kéziratos változatban elegánsan prózába fordul.4 (Ez a francia későklasszicizmus kedvelt szövegíró technikája, a magyaroknál is előfordul a XVIII. század hatvanas-hetvenes éveiben: Bessenyeinél, Barcsaynál, Ábrahámnál, Ányos Pálnál.) Kéziratunk, a Scytha vagyok nem Lappon. Felelet Egy Lapponiai Tudoshoz című szövegtisztázat az Orczy család egyik gyűjteményében található, vegyes tartalmú kéziratok közt.5 Nem is csak címe: valóságos címlapja van. Itt olvasható a D. jelzés (bizonyára a Demonstratio rövidítése). Ovidiusból vett mottóval (a Pontusi levelekből való idézettel) és azzal a verssel folytatódik a szöveg, amelyet a Révai Miklós által szerkesztett és közrebocsátott Költeményes Szüleményekből már ismerünk. A szerzőrejtés (vagy ködösítés) okán máig sok vita tárgyát képező pozsonyi kiadvány II. részében olvasható ez a vers.6 A Révainál megjelent költemény kezdősora: Meg szűnik nap kelet nép özönt küldeni.7

A Scytha vagyok nem a Révai által közölt verssel folytatódik a cím, mottó, tárgyjelölés után, hanem, amint levélnek illik, megszólítással, bár ez a megszólítás a be nem avatott olvasó számára bizonyára érthetetlen volt, és (nyilván szándékosan) idegen, mulatságos hangzású. Bizonyára ezt a formuláris közvetlenséget alakította Révai konfliktuselhárító, s a ki-

210

fejezett gúnyolódást a cáfolat műfaja felé elmozdító szerkesztői tolla az ismert, személytelen megfogalmazású címmé (v. ö.: „…hibái tzáfoltatnak”).

A leírás elvei

A kézirat jól olvasható tisztázat, bár néhol található benne áthúzás, fölébeírás. Gyanítható, hogy szerzője maga volt a tisztázat készítője, és hogy folyamatosan javított az egyszer már megfogalmazott szövegen. Lendületes írásképű szövegről van szó, folyamatos dőlésszögű betűsorokról, tisztán hagyott szóközökről, karakteres kis- és nagybetűkről. A nagybetűk sokasága részben német nyelvi hatás, részben az egyalakú betű használatának következménye: K, S, M – szóbelseji és szókezdő helyzetben. A verses részben a négysoros strófák első sora a bal oldali margón kezdődik, a három következő valamivel beljebb (e megoldás ekvivalensét kívántuk megteremteni a kezdősor félkövér szedésével). Van a kéziratban központozás, méghozzá a szerző tudatosan tör az írásos érvelés hatékonyságának növelésére. Az elhallgatásokat (hatásszüneteket) szaggatott vonallal jelzi. Szóhasználata választékos és kifejező, olyan szavak, mint tzirkalmas (vagyis matematikus), viszketegség, csőr – a levélíró nyelvújító kedvét, mások (mint a korabeli opinio helyett a vélekedés, az agraria helyett a majorkodó), purizmusra való hajlamát mutatják, de nem erőltetik a képzéses szóalkotást. Van, ahol a szerző a magyar szónak latin fordításával igyekszik gondolatát követhetővé tenni (c. f. meg kővesedett, azaz petrificált)!

211

A szöveg könnyed, fordulatos nyelvezete élőbeszédszerű, néhol retorikai hangsúlyokkal. Nem terhelik latinizmusok, a vendégszövegek, beidézések indokoltak, a tudományos érvelés és a gúny szükséges kellékei. A Gyöngyösi-strófa egyenlő ütemű, erőteljes sorai, csoportrímei magabiztosságot sugallnak. Az igekötő többnyire önmagában áll: (meg állitás, el vivén, ki találni). A szóelválasztás háromféleképpen: kötőjel nélkül, sorvégi kötőjellel vagy sorvégi és soreleji kötőjellel történik. A magánhangzójelölés sajátos: csak rövid i-t, csak hosszú ő és ű hangot használ a szerző, az o, az u jelölésében élőnyelvi jellege érezhető. Előfordul az ejtéskönnyítő j írásbeli jelölése (elejink). A kézirat mássalhangzó-jelölése mértékkel következetlen, a cs hang jelölésére a ts (erkőltsei), a cs (bőlcseit) használata egyaránt jellemzi, a c jelölésekor a tz betűkapcsolathoz folyamodik. A szerző a j hangot szívesen nyújtja (ijjesztik, éjjszak, ujjra, illyetén, mellyhez). A mássalhangzók egymásra hatásának jelölése inkább etimologikus-etimologizáló (szabadság, emelje, tettzik), de nem kizárólagosan (mutattyák). Az írásmódból okkal következtetünk arra, hogy a levél írója rendszeresen olvasott és írt magyarul. A levél egésze értelemszerűen tagolt, a versszakkezdő sorok elhelyezése, a prózai levélrész tudatos szólamhasználata gyakorlott szónokra, tanult levelezőre vall. A lapok alján őrszó található, ezt az átírásban zárójelbe tettük: /Partrol/, /Tudom/, /Ezt/ stb. A lapokat utólag számozták az Orczy-levéltár rendezői, az egyes mondatok (többnyire latin idézetek) aláhúzásos

212

kiemelése valószínűleg a sajtó alá rendezőtől származik.8

A Kézirat

/695 recto/ Scytha vagyok nem Lappon. Felelet Egy Lapponiai Tudoshoz. Hac ego sum terra, Patriae nec poenitet, ortus. Ovid. Ex Pont:. D. /696 recto/ Tuttevas Bérasztalam!9 Meg szűnik NapKelet Nép-őzőnt Kűldeni, Dél szent villongásit Kezdi felejteni, Nap-nyugot oltárit Készűl eldőjteni, Éjjszak Ujj világot akar teremteni --Nem elég hogy már rég nyult gyilkos fegyverhez, ’S A sok Ki ontott vér kiáltoz egekhez, Hanem hogy emelje Királlyit ezeKhez, Bőlcseit idézi a fagyos tengelyhez -Lássák a jeleket mi fog KövetKezni Talám szabad lészen TELLEL szővetkezni És általla olly nagy hatalmat szerezni Hogy a főldet lehet lántzoKra kőtőzni. El lepik GróóKnak zuzmarás hegyeit, VisziK Zóroáster tűndér eszkőzeit, Ijjesztik LappoKnak félénK Nemzeteit Midőn Csőrből nézik az égnek jegyeit. CsillagoKnak ezek szabnak Ősvényeket, Bólt-hajtáson huznak melleslegeseket,

213

Mérnek esméretlen Világ szegleteket, Csak nem ostromolják ujjra Isteneket. /Partrol/ /696 verso/ Partrol partra űzik természet Csudájit, Keresik Neptunus elhányott Csigájit, Azokkal meg tőltik Királyok Szobájit, Mondván ott tartották Eleji gályájit. Némellyek le szálván a főldnek gyomrá-ban Ott a fővenyeknek sok rétű ágyában Világnak Kezdetit kérdezik héjában; ’S A főld hogy őnthette magát e formában? Ki választá Kűlőn a Kis Kővecseket, ’S Kintsel elegyitvén a hideg Értzeket, Mi moshatá őszve igy a fővenyeket? Hány ezer esztendő végzé mind ezeket? A Nap mégis fel jőn ennyi tébolygásra, Setét fellegekből tér Szánakozásra, Sugárival segilt igazság látásra; ’S Vénus őnként készűl szokott utazásra. Teis el érKeztél oda KuKutsálni Hellel tsillagokat Nap alatt visgálni: Ezeken mondjátok nintsen mit tsudálni, Azért hadjuk őket Kedvekre bujkálni. De mivel olly távul találtál feledre, Mond meg hogy esmérél kedves Nemzetedre? Látom irásodban háritod csak Hellre Hogy ő Kényszeritett illy esmeretségre. /Tudom/ /697 recto/ Tudom meg őrűltél az Atyafiságnak, ’S illy Nemes Nemzettel való róKonságnak, Nagy hire volt mindég vitéz Lapponságnak, Valamint most Kőztűnk a jeles Tótságnak. E Népnek lehetnél valaha vezére ’S el vivén a jeges TengereK széllyére

214

Talám emelhetnéd majd dicsősségére Mellyet jó Svátoplug vesztett szégyenyére. Adunk mi Ti néktek Anya-Leveleket KiK bizonyithassák eredeteteKet, Serény jobbágyoKnak tudunk benneteket, Ugyan azért hadtuk volt meg főldeteket. Lássátok ha immár nem tettzik a pórság, Mivel nem tudjátok melly szent a Magyarság, Ott talám Sorsotok lehet majd Uraság, Mert itt nem osztozó Szolgával Szabadság. Avagy véliteké hogy ama vitézek KiK hajdon Sándornak olly fenn felelének, ’S Kinek kopjájokkal bűszKén KérKedének; Véliteké hogy most Lapponok lennének? Ó! nem, távul légyen ollyan káromkodás ----------------Nem voltak ScytháKnak fattyu Gyermekei Mutattyák még mais vitéz erkőlcsei: Déli Készűlettel jőttek Seregei: Igy voltak barmai, nyelvek, fegyverei. /Ezt/ /697 verso/ Ezt érzi magában Ki Ki mi kőzőttűnk, Érzették másoKis ha Kardot Kőtőttűnk, Aggodjék ámbátor világ honnét jőttűnk, Elég az hogy vala Mars első Istenűnk. Te pedig Csillagász bár aKár Ki lehetsz Kedves RóKonidhoz tőstént vissza térhetsz, Véllek száraz halbol készűlt málét ehetsz, Mert lám itéletet nyelvűnkről nem tehetsz. Egyéb aránt valojába meg nem foghatom hogy Atya-

215

ságod tzirKalmas lévén magát sok tudos bizonyságoKnak őszve halmozásával héjába fárasztotta, és vélekedésének meg állitására a Lapponoknak erKőltseiről semmi emlékezetet nem tészen. Talám lehetett volna azok Kőzőtt némelly hasonlatosságot találni: p<éldának>. o.: a Lappon természet szerint szomoru vagy vig, őrőmest tántzol, dudol, eszik, és alusziK: a Magyaris szomoru vagy vig, tántzol, dudol, satt<őbbi>. Tehát e Két nemzet csak nem egy Testvér. Illyen állitásokkal meszsze lehetne menni. Ezek tőbbet probálnának mint Atyaságod vakartsa, máléja, ’s tőbb idétlen szavai. – – – Az erkőltsők a bennűnk rőgzőtt természetnek ’s AtyáinKrol őrőkbe maradott szokásoknak el tőrőlhetetlen jelei: /Már/ /698 recto/ Már pedig nintsen ollyan Nem- zet mellyet az időrovásokbol egy házi népségre viszsza ne lehessen vinni, Kivált a Magyarokat Kik nem olly régen hagyták el a MajorKodó mezei életet. Tehát az erKőltsőK kútfejére kell vala menni: mivel a nyelvekben találkozó Két vagy három száz szoknak hasonlatossága csak ollyan mint Két Romai és Parisi hege-dűseknek egynéhány nyirettyű vonásban való meg egyezése -- vagy pedig mint a PeKini és Constantinápolyi SiposoKnak valami

216

furulyabéli fuvásoknak hasonlatossága. A Nyelvnek hangjai csupa tőrténet szerint valok: azok hol olvadnak hol pedig Kemé-nyednek a szívnek szűkségei szerint, mint Ovidius mondja egy hellyen: Accedevit questus accedet amabile murmur, et dulces gemitus. Az pedig egyaránt tőrténhetik a Czigányok-nál, IroKaiaknál, TótoKnál és Lapponoknál, de azért nem fog Kővetkezni hogy a Czigány, IroKa, Tót és Lappon egy Nemzet légyen és egy nyelven szóljon. Mitsoda irtoztató bátorsággal mer Atyaságod a Coppenhágai Tudosok Királyi gyűlekezetének illyen ujj mesét beszélleni? /,,Si / /698 verso/ „Si cogitem: de illius Gentis agi idiomate, quae Communi ,,Historicorum Consensu amplissima haec borealia ,,Regna prima olim insedit, ingentesqeue terrarum ,,tractus dominatione sua complectebatur. Quae ,,hodie quoque ab extremo Europae, quae occa,sum, ex Septentrionem respicit angulo, per ,,Finnmarchiam, Lapponiam, Fenniam, Tarta,,riam, in Asiam usque, non interrupta Serie ,,protenditur etc. Micsoda nemzet lehet ez Atyám Uram? Ha azt nem esméri atyaságod minémű Kűlőmbség légyen a Lapponok, Tatárok és Scythák kőzőtt, kérgye meg tudos Pajtársait Kik nem Lapponok, ők meg mondják. Atyaságod

217

erőszakos álitásaival ama Kegyetlen időKre emlékeztet midőn a vadotz Királyok fiaikot csak Lóra ültették, ’s egy néhány Száz Emberrel valami Nemzetre rea kűldették hadd verjék meg, Királlyát fosszák ki; ’s az országlás gyeplőjit vegyék Kezekbe: Ezek hol oda vesztek, hol pedig szerencsésen tolvajKodván Nevekre nagy váro-sokat épitettek és a Lakosoknakis más ne vet adtak. A Scythákrol, sőt még a Tatárokrólis lehet régi hiteles Iroknak munkájiból nyomozni, hogy ők az illyetén országokbol Ki űzött Királyokat, Kik mint egy mendékben10 menedékben11 tőbbnyire hozzájok folyamodtak, őrőmmel fogadták, /mellettek/ /699 recto/ mellettek fel fegyverkeztek, és Királyi Székekbe vissza tették. Illyen példát nem egyet mutatnak a Tőrténetirók. Ezen igazságot és szabadságot szerető nemzetnek nemes cselekedetei eltőltették régen a főldet Eufrates folyó vizétől fogva egészlen a Tanaisig. Nyilván a mi Elejinkis illyen erőszak tételnek meg boszszullására hivattak Ki elsőbbször a Tanais mellé, honnét vagy ellenségeik űldőzése, vagy pedig frigyesse-iKnek kérése vezette egészlen a Dunáig: már

218

pedig a tájban Pannonia tőbb szomszéd Tarto-mányokkal edjűtt a Romai fényes igának terhe alatt nyőgvén, nem nehéz Ki találni, hogy Elejink ezen Birodalomnak elrontását, nem arany, gazdagság, vagy egyébb hivságoknak Kivánságábol, /:mellyet a Scythák mindég meg vetettek:/ hanem az erőszakos Uralkodásnak gyűlőlségéből, határozták el magokba.. – Justitia gentis ingeniis culta, non legibus azt mondja Justinus a Scythákrol, és alább: Aurum et argentum, perinde aspernantur, ac reliqui mortales appetunt: Nihil Vietore, praeter gloriam Concupiscunt. etc. Igy lehet tehát hiteles tőrténetírók nyomozása mellett jozón elmélkedéssel vélekedni; igy lehetne12 valami bizonyost álitani, és azt hinni. /De/ /699 verso/ De még egyszer, micsoda Nemzet lehet az, Ki ma Europának Napnyugoti és Éjszaki szegeletétől a Tatárságon minden szakadozás nélkűll egészlen fogva Finnmarchián, Lapponián, Fennián és Ásiáig terjed; és talám ott Imaus hegye mellől az emlitett Tartományokon Lapponiai nyelven viszsza ir és levelez? – –Arngrimus Jonásis csak petyegett, ’s maga sem tudta mit higgyen midőn igy szollott: Credo totum orbem Arctorum,

219

et Populos vicinos antiqua lingua Gothica usor fuisse. Boldog Isten! be sok féle Credo vagyon e Kerek földön, és be sok féle hasztalanság jőn e világra az irtoztató irás viszKe-tegsége által! – – Atyaságod elmélkedése szerint lehetne igy gondolKozni: Nem régen Syberia fagyos fővenyei Kőzőtt egy meg kővesedett az az petrificált Rinoczeros fejet találtak, holott ezen állat csak meleg Tartományokba szokott szaporodni. Hogy vetődhetett oda az a csudálatos fő mellyen egy igaz Rinoczeros tagnak minden erei láttzanak? MásKéppen nem eshetett, hanem nyilván Syberiában Sok ezer esztendőkkel ez előtt valami Nap Keleti Király lakott Ki vadas Kertyében tartott ollyas állatokat; /tehát/ /700 recto/ tehát Syberia a Persiai Sophi vagy pedig a Nagy Mogol Birodalmához tartozik, Sattőbbi. E nyilván való – – Illyen édes Atyám Uram az emberi elmének eszelős tévely -gése ha széditő felfuvalkodásának és vétkes bűszkeségének határt nem szabunk. Ő okozott ezen Siralomnak vőlgyén eleitől fogva annyi irtoztató háborut, és annyi nyomoruságot. Tudom még emlékezik Atyaságod az Apostol-nak amaz intésére, hogy t. i: az emberi Értelem

220

egy ollyan gyarló nád mellyhez csak rettegve Kell Kőzeliteni, és csak félve Kell benne bizni. Ezen keresztyéni letzkére én A. régen emlékez,, tettem volna, de mivel, már Két esztendővel ez előtt N. Szombatban ki nyomtatta- tott Mun-Kája, hoszszas utazásaim miatt, csak mult napokban kerűlt Kezemben, ezen szerencsét-lenségemmel egyedűl a a vaktőrténeteket vádolom. Nem tudom micsoda lelkiesmérettel álithattya A ajánló levelébe aztis, hogy nyelvűnk Átila idejétől fogva Magyar országon szűntelen kűlőnős virágjába lett légyen, holott még mais csak bőlcsőibe fetreng. Ha egyébb probájim /nem/ /700 verso/ nem lennénekis, ezen véleke déséből eléggé által látom, hogy atyaságod a maga nyelvit, ha ugyan csak Magyar lehet, nem tudja. Kűlőmben ami Nemzetűnknek dicsősségét illeti, mellyről atyaságod nem értem13 mi okbol emlékezik, jol tudjuk mi azt hogy nagy kegyességű felséges Királynénk azt naprol napra nagyobbra Kivánnya vinni: Non obtusa adeo gestamus pectora Poeni. Felis lészen irva, ennyi királyi dajkálkodásának őrők emlékezete arany betűkkel kőnyvenkbe valamint most sziveinkbe illy nagy

221

dicsőssé-gű Anyánknak a leg tisztább szeretettel és leg állandobb hivséggel szüntelen áldozunk. De tudjuk mi aztis, hogy meszszűnen jőttek sokat beszéllenek, és hogy mái napon sok ollyas tudosok vagynak Kik a Sutban oroszlány bőrt vévén magokra, azzal akarnak bűszKélKedni, és másokat ijjeszteni: én nem mondom, hogy Atyaságod illyetén bőrt vett volna magára, de talám valaki hire nélkűl felakasztotta hátára, ’s maga sem tudja. /Ha/ /701 recto/ Ha igy vagyon a dolog, Risum teneatis amici Én tréfán kívül vagyok A --- igaz keresztyéni felebaráttya Vasmatskai Mátyás Irtam Sátoromba Phasis folyó vize mellett, Elejink ki jővetele után EzerSzáz ,negyedikben, – A Pacsirták holdnapjában

Demonstratio-olvasat

Akkor is fontos a Scytha vagyok, ha elfogult, igazságtalan, sőt agresszív. Azt tanúsítja, hogy Sajnovits művét nemcsak akadémiai körökben olvasták. Barcsay például utal Sajnovitsnak A Királyi Tudós Társasághoz intézett bevezetőjére14 – abban a lapp nyelv elterjedtségére, a magyar nyelv életkorára.

222

Valóságosan dühbe jön attól a Bevezetőben megfogalmazott gondolattól, hogy a nyelv már Szent István korában fejlettsége maximumán volt – ez az indulat a szerző nyelvre, nemzetre vonatkozó koncepciójáról árulkodik: kell törődni a nyelvvel, még csecsemőkorú!15 Abban a levélben, amelyet Bessenyeinek címzett (keltezése: 1772. március 24.”Patay kunyhómból”), és amelyet később A Bessenyei György Társaságában is olvashatunk,16 Barcsay Ábrahám már leírta, hogy Sajnovits jármától ójjuk nemzetünket Ki Lapponiából hurcolja nyelvünket (...).

Ez a költemény is folytatódik a verselés, a tanulmányok tárgyára és nemzetnevelő célzatára való utalással,17 mint a fentebbi levél, de ebből még nem következik, hogy éppen Barcsay volna a Nagyszombatban 1771-ben megjelent latin nyelvű munkát (és – legalább annyira – a munka létrehozóját) gúny tárgyává tevő írás, a Kézirat szerzője. Kezdjük elvi problémával. Azzal, hogy szó lehete Sajnovics korában az elmélet elutasításáról, vagy ez későbbi jelenség. Éder Zoltán 1975-ben publikált tanulmányában18 Zsirai Miklós felismerését követve két szerzetesrend tudományos (és ebből következő) presztizsvitájával indokolta egyes kortársak vehemens elutasító magatartását a jezsuita Hellék elméletével szemben. Ugyanakkor ráérzett arra, hogy valami mégiscsak történhetett a két publikáció-esemény, a Demonstratio megjelenése és az első nyomtatott cáfolatok vagy gúnyiratok között: éppen a kéziratban

223

vagy kisnyomtatvány formában terjesztett iratokra gondolt. („Fölmerülhet persze az az ellenvetés, hogy e versek jóval korábban, esetleg a Demonstratio megjelenését közvetlenül követő években íródtak, s szerzőik kéziratban vagy aprónyomtatványokon terjesztették őket; ezt azonban tudtommal senki sem bizonyította be.”) Éder tehát az elutasítás konkrét eseteit is lehetségesnek tartja, nem úgy, mint Békés Vera, aki szerint nem voltak ilyen írások, a hazai ellenérzés későbbi mítosz.19 Éder Zoltán egy pozitív korai visszhangról is említést tesz: Molnár János lapp szavakkal tarkított, Sajnovicsot dicsőítő verséről. (A Scytha vagyok él a vendégszó stiláris lehetőségével – csakhogy nem a bók, hanem éppenséggel a paszkvillushagyomány jegyében!)20 Nézzük most a Révai-féle KNEKSz-szel és egyes szövegeivel kapcsolatban úgyis mindig felvetődő szerzőség konkrét kérdését. Elképzelhető-e, hogy a Scytha vagyok szerzője azonos a szerzőpáros valamelyikével: id. Orczy Lőrinccel vagy Barcsay Ábrahámmal? Domokos Péter úgy véli, hogy Sajnovits elkedvetlenedésében nem lehet része Orczy vagy Barcsay költészetének. Szerinte a tudós nem is ismerte a honi vádakat,21 és különben is verseik csak 1789-ben jelentek meg nyomtatásban.22 Barcsay intése azonban A Bessenyei György Társaságában 1777-ben már napvilágot látott, aztán meg a kor szokásai szerint a költemények sokkal inkább terjedtek kéziratban és másolatok fomájában, mint a mecenatúra és a cenzúra Szkülláit és Karübdiszeit nehezen megjáró nyomtatás révén! Orczy Lőrinc foglalkozott a magyarság megítélésének kérdésével, erre nemcsak verseiből és

224

Barcsay válaszleveleiből következtetünk, hanem Fekete23 János emlékezéséből is,24 amely Orczynak egy Voltaire-munkájához szolgáltat a magyarságra vonatkozó pozitív ismereteket. De Orczy fiatal barátját, a testőr, majd katona Barcsayt is érdekelte a magyarok történelmi múltjának, csoportos identitásának kérdése. Több versében elmélkedik a magyarok vándorlásáról, megtelepedéséről, szokásairól. Ányosnak külön mitikus történelmi fantázia-leckéket küldött. Sokat olvasott; elsősorban franciául, magyarul és németül, de törökül és – történelmi munkákat és antik irodalmat – latinul is. Az is meglehet, hogy a Demonstratióra Palma hívta fel a figyelmét; ismerték egymást. Orczyhoz szóló leveleiben számtalan üzenetet továbbíttat a tudós historikusnak, aki Notitia Rerum Hungaricarum-ában 1770-ben az expedícióról és a Demonstratióról hírt adott a hazai közönségnek. Idegenkedéséről a Demonstratio-ban kifejtett rokonság-elmélettel szemben atyai jóbarátjának, Orczynak is vallott Barcsay tudomásunk szerint legalább két ízben; egyik megjegyzése nem több, mint tréfás bizonykodás a barátság ereje mellett: „Magam pedig ha szintén Sajnovits Jesuitával Lapponiába viszsza térnékis (: a hol nem felelek hogy illyen irásra nem találnánk: Dum patriam laudat, dum damnat Poggius hostes, Nec malus est Civis, nec bonus Historicus:)... szivemből fogom tisztelni a Méltoságos Urat”.25 A másik megjegyzés szintén Barcsay Ábrahámnak Orczyhoz címzett levelében olvasható: „Imé Sajnovitshoz való írásomat elkűldőm. Írasd le szépen, ha véled, hogy érdemli; és a Griffmadár Présse alatt nyomtattasd ki tízszer vagy husszor, de ugy,

225

hogy kőzőnséges kézbe ne jusson.”26 (A Griffmadár Károlyi Antalt jelenti.) Itt jegyezzük meg, hogy E. Gibbon könyve, A római birodalom hanyatlásának és bukásának története ott érezhető Barcsaynak és körének a magyar történelemre vonatkozó képzetei mögött. A mű 1776-ban jelent meg (Orczy könyvtárában is megvolt), de egyebek mellett jól ismerhették e magánszorgalmú nemzettörténészek Pray György latin nyelvű traktátusát is 1761-ből, az Annales veteres Hunnorum, Avarum et hungarorum, ab anno ante natum Christum CCX ab annum Christi CMXCVII deducti ac maximam partem ex orientis, occidentisque rerum scriptoribus congesti, Vindobonae (A hunok, avarok és magyarok őstörténete) című értekezést. Való igaz, hogy a felvilágosodás korának magyar íróit a történelmi eredet kérdése sok mindennél jobban érdekelte; maguk verses elmélkedésben, regényben neki is veselkedtek egy-egy hipotézisnek (és nem humor nélkül; ha a „piarista termékre”: Dugonics Etelkájára27, a protestáns Kalmár György Prodromuspoémájára, a Thesaurus Hungaricus-ra28, vagy A magyarok kijövetele című vegyes verselésű krónikára gondolunk29). Mezei Márta a megbélyegzés szándéka nélkül féldilettáns íróságnak nevezi a kor szépíróinak alapvető, az irodalommal mellékesen, időmulatásul foglalkozó magatartását.30 Ehhez méltán hozzátehetjük a sokat olvasás, a hozzászólás szokását, amely a társadalmi szerepkörök behatároltsága ellenében hatott; ezért mert hozzászólni a nyelvhasonlítás kérdéséhez a művelt katona vagy a gazdálkodó nemes. Ami képzettségükből hiányzott, azt kipótolta az a polgári bátorság, amely a véleményalkotáshoz való régi (neme-

226

si) jog és a kialakulóban levő intézmény: a publikáció nyilvánosságának tartalmaiból alakult. Mielőtt Vasmatskai Mátyás nyelvészkedésének gyenge pontjait felemlegetnők, hadd emlékeztessünk a levél pozitív közlendőire; ebben az író történetfilozófiai és ideológusi meggyőződése – nemesi magyarságtudatának lényege ismerszik meg. Elfogult persze; és felsőbbrendűségének tudata az éles, már-már cinikus hangvételében is megragadható. A magyarságot igazságot és szabadságot szerető nemzetnek tartja; a honfoglalás okát az erőszakos uralkodás gyűlöletében jelöli meg. Azzal érvel, hogy a magyarok a gazdálkodó (vidéki, polgárosodás előtti) életformájukat csak alig hagyták el, nyelvük is még a szépreményű kiskorban leledzik; nem mellékes észrevétel ez a nyelvújítás hitvita-erősségű polémiái, az európai hatalmi politika – és nem utolsósorban Herder elszomorító jóslatai idején. Lehetne egy harmadik szerző? Koppi Károly, a neves tanár és történettudós31 iratai között található ugyan egy, Sajnovits elmélete ellen irányuló cáfolat – Koppi autográf fogalmazványa32 –, de a fenti levélben Barcsay saját írásáról beszél Orczynak; nem Koppi szövegére utal, habár, amint azt sejthetjük, a kétféle refutatio között van összefüggés. (Koppinál a mű címe: Scytha vagyok, nem Lappon. Felelet Egy Magyar Országban levő Lapponiai Tudoshoz. A mottó származási helyét Barcsaynál pontosabban megadja (Ovid. de Pont. L. 3. El. 2). és a címet a következőre változtatja: Tuodos Bérasztalom!) Úgy tűnik, korábbi szöveg Barcsay verse: ezt bemásolja jegyzőkönyvébe Koppi és néhány fogalmat, személynevet aláhúz, majd lábjegyzetében magyaráz: száraz hal,

227

málé, Hell, Sajnovits. (Molnár János szótárában málé szerepel, ezt a Sajnovits-féle megfigyelés a lapp máles-nek felelteti meg. „Malees a 2. megfigyelésből: Málés. Lapp jelentése: quodcunque oibi genus. A magyarok Málé-nak hívják a bizonyos fajtájú placenta dulcis-t és plebis eduliumot.33) Vannak különbségek is: a szöveg ironikus hangulatának jegyében támadt az ötlet, hogy a téllel is szövetkeznék a császári hatalom, csak hogy politikai szándékát véghezvigye. Ez a „TELLEL” Koppinál – aki a nyelvi játékot bizonyára nem értette – már „Tellel”; (Révai majd az egészet „Hellel” változatra igazítja!; valójában félreolvasnak mindketten: „tudom írásodban háritod csak Hellre”). A „jeles tótságnak” kifejezés helyett pedig javasolja a „jeles tzigánságnak” megoldást; érthető, a szlovákok polgárosodás tekintetében előbbre jutottak addigra, mint a cigányság; szerinte az egyik etnikai csoport lehetett céltáblája a legmaróbb gúnynak, a másik nem. Többek között ez az etnikai érzékenység különbözteti meg a Koppi-féle jegyzetelt változatot (a Koppiét) a Scytha vagyok magyar változatától (a „Vasmatskai Mátyás”-étól). Most végre olvashatjuk az elveszettnek hitt teljes levelet, Sajnovits János Demonstratio-jára felelő magyar nyelvű pamfletet, amely tehát álneves. Barcsay kézírása azonban kétségtelen, és a fennebb Orczynak írott hasonló tartalmú közlendők is megerősítenek abban a feltevésünkben, hogy (az Orczy család gondosságának köszönhetően) fontos művelődéstörténeti szövegemlék közelébe jutottunk. A Scytha vagyok-ban Barcsay Ábrahám – a nyelvész

228

Sajnovitsra nézve elkedvetlenítő hatású – szerzeményét tartjuk a kezünkben.

JEGYZETEK 1. Két tanulmányra az alább következő argumentumok közül Lőrinczi Réka hívta fel figyelmemet (Békés Vera és Éder Zoltán írására). Köszönöm segítségét. 2. Két Nagyságos Elmének Költeményes Szüleményei (a továbbiakban KNEKSz). A’ Költeményes Gyűjtemény öregbedésére a’ Nagyságos Szerzőknek egyező akaratjokból közre botsátotta Révai Miklós. Pozsonybann, Loewe Antal’ betűivel. 1789. 3. KNEKSz. 230–234. 4. Lásd alább a kézirat. 86. sorát. 5. Budapest, OL P. szekció 523. (Orczy – Varia Irregestrata) 10 csomó; 695–701. 6. Ennek azért van jelentősége, mert az Orczy/Barcsay szerzőazonosításkor a kötetbeli elhelyezés is érv. E második részben többnyire Orczy versei találhatók, de (mint utóbb kiderült például az Arkádia leíratása címűről) egykét Barcsay-munka is. 7. Barcsay következetesen hosszúnak jelölt ú, ű hangzóit a gondos grammatikus és ortográfus Révai értelemszerűen javította át meggyőződése, az azóta többnyire normává lett elvek szerint. 8. Révai Miklós így jelölte meg a kiadványban kurziválandó szövegrészeket – a Barcsay és Orczy kéziratoknak a KNEKSZ-szel való egybevetésekor konstatáltuk. 9. A megszólítás megfejtéséhez elő kell vennünk a Demonstratiót. A II., nagyszombati kiadást használjuk, ez járhatott a refutatio szerzőjének kezében is. Ebből idézzük Sajnovits szómagyarázatait (amelyeket tehát „Vasmatskai Mátyás” iróniája közreadójuk, Sajnovits ellen fordított).

229

„Duttevas: Significat Lapponibus rem quae scitur, noscitur Ungaris Tuttas est res nota, vulgata Lapponice: Tuttevas Ungarice Tuttas”. (I. m. 65.) Bérasztalam: Inter loquendum, alium compello nomine patris, vel fratris, vel affinis, licet nihil horum sit.” (Joannis Sajnovics S. J... DEMONSTRATIO. Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse. Regiae Scientiarum Societati Danica Praelecta, et Typis Excusa Hafniae Anno MDCCLXX Recusa Tyrnaviae, Typis Collegii Academicis Societatis Jesu.) 10. áthúzva 11. először itt is: mendékben, az e fölébeírva 12. a ne utólagos hozzátoldás (ugyanazon kéz írása). 13. Előző variánsok: 1. tudom (áthúzva), 2. érzem (az előző kihúzott szó fölé írva, szintén áthúzva). 14. „E nép (vagyis a lapp. – E. E.) még ma is Európának a legtávolabbi északnyugati sarkából Finmarchián, Lappországon, Finnországon, Tatárországon át Ázsiáig terjed megszakítatlanul” – Demonstratio. Sajnovics János… Bizonyítás. A magyar és a lapp nyelv azonos. Ford. Constantinovitsné Vladár Zsuzsa, szerk. Szíj Enikő. ELTE Budapest, 1994. 18. A továbbiakban: Dem. 1994. 15. Ide kívánkozik a Demonstratio szöveghelye: „És noha a lappnak nevezett népek között ugyanaz a nyelv az évszázadok során mintegy homályba tűnt, és minden művelés híján már-már elveszettnek hihettük: mégis jobb sorsot nyert Finnországban, Svédország tartományában és messze a legjobb sorsot Magyarország gazdagon virágzó királyságában; ahol már ATTILA és SZ<ENT> ISTVÁN első királyunk idejétől erős és szilárd volt és annyi évszázadon át pompásan kiműveltetvén, akár szavainak bőségével,

230

akár ékes tömörségével, akár a lélek belső rezdüléseit kifejező hajlékonyságával nem marad el egyetlen keleti vagy nyugati nyelv mögött sem, sőt könnyedén felülmúl sokakat”. Dem 1994. 18. (Kiemelés – E. E.) 16. Barcsay Ábrahám költeményei. Sajtó alá rendezte Szira Béla. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda Budapest, 1933. 68; a Bessenyei György Társasága 1777-ben jelent meg Bécsben, az idézett verssorok helye: 21. oldal. 17. Ebben helyesbítenünk kell Domokos Péter megállapítását, mely szerint „a hírhedt sorok után állt még valami, de erre csak a kipontozás utal (következik a Sajnovits járma-képet tartalmazó szövegrész); folytatás nincs – D. P.” D. P. i. m 64. A vers teljes szövege olvasható a (hadd helyesbítsünk ismét) nem 1943-ban, hanem 1933-ban megjelent Barcsay Ábrahám költeményei című kötetben. 18. Éder Zoltán: Újabb szempontok a „Demonstratio” hazai fogadtatásának kérdéséhez. (1975) Istituto Universitario Orientale. Napoli. Beiträge zum internationalen Finnougristenkongress: II. 1–21. 19. Békés Vera: Nekünk nem kell a halzsíros atyafiság! - Egy tudománytörténeti mítosz nyomában. Tanulmányok a magyar nyelvtudomány témaköréből, szerk. Kiss Jenő, Szűts László. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991. 20. Molnár János Az anya szent-egyháznak történeti I– IV. (Nagyszombat, 1769–1788) és A régi jeles épületekről (Nagyszombat, 1760) című munkáiról ejt szót a Demonstratio bevezetőjében Sajnovits. Használni latin– görög–magyar szótárát használta (D 58). 21.”Szerencse talán, hogy nem ismerte meg azokat a vádakat, amelyekkel itthoni ellenfelei (főként Orczy Lőrinc!) illették. Nem csupán tudományos eredményeit utasították el, magyarságát is kétségbe vonták.” Domokos i. m. 51. oldal 22. Abban igazat adunk Domokos Péternek, hogy a megszokott és megszeretett hagyományokkal való szakítás-

231

sal száll szembe a szerző – akit ő Orczy személyében nevez meg. Ezt írja:”az ő verseit (valamint Barcsay költeményeinek zömét is) aligha ismerhette, olvashatta Sajnovits, mivel ezek együtt, egy kötetben Révai Miklós gondozásában csak 1789-ben jelentek meg Pozsonyban Két nagyságos elmének költeményes szüleményei címen. (A csillagász-nyelvész ún. „elkedvetlenedésében” szerepük nem lehetett. Domokos Péter: Szkítiától Lappóniáig. A nyelvrokonság és az őstörténet kérdéskörének visszhangja irodalmunkban. 2., átdolgozott kiadás. Universitas Kiadó (Budapest.) 1998. 60. 23. Palma Ferenc (1735–1787) jezsuita történész, a Notitia Rerum Hungaricarum (Nagyszombat, 1770) szerzője 24. A Fekete János által emlegetett prózai levél, amelyet a galánthai gróf a hagyomány szerint Orczy kézírásából fordított franciára és továbbított Voltaire-nak, a magyarság török megszállás alatti szenvedéseire, a magyar nemesség történelmi érdemeire hívta fel a figyelmet. Kéziratból közölte Vörös Imre: Lettre a Mr. De Voltaire ou Plainte ïun Hongrois (1764). Texte publié par Imre Vörös. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987. 25. A levél keltezése: Patai Kunyhombol 20dik 7bris 771. Nagybányai Levéltár, Orczy-gyűjtemény. A továbbiakban Ogy. 2. 10v. A latin mondás értelme: Miközben dicséri a hazát, miközben kárhoztatja a tudósokat, Poggius sem hazafinak, sem történetírónak nem jó. (Engel Károly fordítása). 26. Ogy. 2. p. 95. Keltezése: Nagyszombat, 20 febr. 1776. 27. Az Etelka 1788-ban jelent meg. 28. Megjelent 1770-ben, Pozsonyban a Prodromus Scythico Mogorico Chuno Avarici, sive apparatus criticus ad Linguam Hungaricam című kötetben. 29. A magyarok Scithiából való ki jövetelek, megtelepedések, cselekedetek sok rendű magyar versekben foglalta-

232

tott ill renddel. Kézirat. Sárospataki Könyvtár 513. (Gyűjteményes vetemény) 30. Mezei Márta: Felvilágosodás kori líránk Csokonai előtt. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1974. 83. 31. Koppi Károly (1704–1801) piarista tanár. Kolozsvárt tanított, majd Kassán, végül világtörténetet a pesti egyetemen. Szabadkőműves volt. A Martinoviccsal kapcsolatos megtorlások idején távolították el állásából. 32. Fol. Lat. 392 (Caroli Koppi Notata. 66–69.) Meglétére Kecskeméti Gábor volt szíves felhívni a figyelmemet; önzetlen segítségét itt köszönöm meg. 33. Dem. 66 (D 64 331.)

233

Hol az egész vásár keres lakodalmat... (Egy XVIII századi erdélyi magyar költő a románokról)

Barcsay Ábrahám Erdélyből származó, Erdélyben nyugvó költő az egyesek által felvilágosodásnak, mások által nemzetietlen kornak, ismét mások szerint preromantikának nevezhető periódusból. Magyarul írt művelt szellemre, jó humorra valló élvezetes leveleket (Orczy Lőrincnek, Széchényi Ferencnek, pártfogóinak és kedveseinek), illetve barokkos ritmikájú, de a költői attitűd tekintetében ma is váratlan modernséggel ható verseket. Nem sokat. A család birtokai alapján feltételezhető, hogy Barcsay életrajzának román vonatkozású mozzanatai is vannak – néhányat említeni is fogunk –, bár előrebocsátjuk, hogy ebből a szempontból sem barátságosabb, sem ellenségesebb nem volt hasonló társadalmi helyzetű honfitársainál.1 De amiért leginkább érdemes a kapcsolatkutatás rendjén ráfigyelnünk, az egy szép vers, amely ugyan már 1789-ben megjelent nyomtatásban,2 de amelynek mára autográf kézirata is előkerült. A geinai leányvásárt korán megörökítő, azt ma is élményszerűen idéző neoklasszikus picturáról van szó. *

234

1. Praxis

A Barcsayak birtokai több tagban feküdtek Hunyad és Alsó-Fehér megyében; Barcsay Ábrahám örökli – anyja végakarata szerint – a csórai, városvízi, szentandrási, piski és petrényi „porciókat”3. A család régi (protestáns) erdélyi nemesi família, olyan, amelynek átlagban hat-hét gyermeke van; anyagi és társadalmi pozíciói, továbbá házassági kapcsolatai révén érdekei a Jósika, a Naláczy, a Kendeffy családéihoz hasonlók. Barcsay Ábrahám valaha kedvenc birtokát, Csórát (ma: Sălişte) a román művelődéstörténetben mint a vallási uniót ellenző, Sofronie ortodox szerzetes által vezetett parasztmozgalom kiinduló helyét, illetve mint David Prodannak (a Román Akadémia tagjának) szülőfaluját ismerik. 1933-ban, amikor Barcsay Ábrahám verseinek első önálló gyűjteménye megjelent a Vajthó László által szerkesztett Magyar Irodalmi Ritkaságok XXV. Darabjaként,4 még fénykép készülhetett a költő neoklasszikus stílusú síremlékéről a kertje fölötti dombon. Ez a síremlék ma már nem létezik, csak maga a történeti zárványként működő földrajzi név: La criptă. A költő kúriája ugyanebben a kiadványban fényképen szemlélhető, mint a (görögkeleti) lelkész lakása. Az épület ma is áll; jelenleg a helyi közigazgatási hivatal működik benne, és a homlokzati falon tábla jelzi, hogy a falu neve megváltozott.5 A XIII. századtól, amikor a Barcsayak nemességüket szerezték, a királyi adományként kapott birtokok örökség-hozomány formájában inkább elapró-

235

zódtak, mint nőttek. Valóságos gazdálkodó életmódot kellett a tulajdonosoknak folytatniuk, ha nem sikerült (vagy nem akartak) királyi hivatalt vállalni, annak jövedelmeivel megpótolni a gazdálkodásból adódó szerény javakat. Egy kudarcba fulladt kitörési kísérletnek számít Barcsay János bárói címszerzése: a címet lojalitása többszöri bizonyítása és busás összeg fejében ugyan megkapta, de ellenőrizhetetlen vagyoni kombinációi és erkölcsi kompromittálódása miatt öngyilkos lett és családját is megbélyegezték. Barcsay Ábrahám hét gyermek között születési rendben a negyedik – és az egyetlen fiú volt. Valóságos tragédiának számított az apa, majd az anya halála (1756, ill. 1761: hatásvadász pontatlanság, hogy „három hét alatt veszítette el Barcsay apját és anyját); az érvényes erdélyi törvények értelmében a nagycsalád valamelyik férfitagját bízta meg ilyenkor a gyámhatóság a végrendelet érvényesítésével és a kiskorúak anyagi jogainak képviseletével. A magyar irodalomban a testőrírók és egyszersmind a franciás költők között számon tartott Barcsay tizenhét éves volt anyja halálakor. A szülei soha nem voltak jó viszonyban azzal a Barcsay Péterrel, akit a hatóság Ábrahám gyámjául kinevezett. (Barcsay Péter haláláig perelt különböző címeken a költővel és ennek nővéreivel.6) Ez is magyarázza, hogy a família távoli rokonai, pártfogói segíteni kívántak a házasságkötéséig anyagi javaitól a helyi törvények értelmében eltiltott fiatalemberen – de a kor szokásai szerint éretlen volt még a házasodásra –, és a frissen megalakított Magyar Nemesi Testőrség megürült erdélyi helyeinek egyikére ajánlották mint Alsó-Fehér megye jelöltjét. Haller Gábor ajánlotta a megyei ha-

236

tóságok figyelmébe. (Hunyad megye szintén sikeres jelöltje Báróczy Sándor volt ugyanekkor, Barcsaynak később is bizalmas barátja, megbecsült, patrióta érzelmű írótársa.) Életének 1761 és 1771 közötti évtizedéből nem rendelkezünk személyes írásaival, bár az osztrák hadsereg aktáiból nagyjából követhetők egy lassan bontakozó katonai pálya szakaszai. A Barcsay-birtokokat többnyire román jobbágyok lakták, és a családi irathagyatékban a jobbágyság problémáival kapcsolatos több peres akta is fennmaradt. Barcsay legkorábbi írása egy aláírás olyan kezeslevélen, ahol jobbágyokért vállalja a felelősséget (1759-ből).7 Ilyen neveket találunk egy keresetlevélen: Morar Damian, Pirva Avram, Morar Iuon és Nykuli, Murar Aram (ezek a személyek tehát magának Barcsaynak a birtokain élő földműves parasztok voltak8). Mint érdekességet említjük meg, hogy végrendeletében Barcsayné egy Dumbráva9 nevű szolgát (valószínűleg zsellért) hagyott a telkek mellé egyetlen fiára. Róla a továbbiakban nincs említés – nem valószínű, hogy a még ugyanabban az évben Bécsbe költöző „kezdő” testőr magával vitte volna a szolgát. A Barcsay–Bethlen házaspár 1789, házasságkötésük kezdete óta foglalkoztatott (nemcsak földmunkásként, hanem gazdasági felügyelőként is) románokat. Barcsaynak Széchényi Ferenchez írott levelei közül tizenkilenc maradt meg; ezekben reflektált a költő (éppen hadviselés közben) Luxemburg határainál a Horea vezette parasztfelkelés híreire. Ekkor még nem tudta, hogy rokonsága kis híján a népharag áldozata

237

lett: „Ezen felsőbb tartományokban nagy lármát ütött volt Hora pusztitása. Nem kis bosszuságomra volt midőn némely városokban kellett hallanom hogy ő felsége ezen pusztitás által teméntelen sok jószágot nyert a kiirtott és megölt Nemesség résziről; melly hirt úgy kívántak elhitetni, mintha Felséges Urunknak kedve szerint történt volna az egész lázadás. Hóra képit rézbe metszett táblával árulják ezen a földön, illy írással egy felől: Horia Urss Rex Daciae, másfelűl tzimerül vagyon egy Németh kotzperdel által szegezett szív: melly tzimert, ugy mondják, maga petsétyin találtak Erdélyben, midőn elfogattatott egy tsomó irással vagyis levelekkel edjütt mellyeket ugyan hirtelen tüzben vetett minekelőtte lántzba tehették volna. Ezek itt a közönséges hirek. Ti oda alá jobban tudhattyátok, mennyire lehet hinni az illyetén költeményeknek.”10 A későbbi időből Barcsay feleségének, gróf Bethlen Zsuzsának írott leveléből tudjuk meg, hogy román tiszttartója volt a családnak: „Kracsun jó ember s jó gazda is. Te csudát tészsz az oláhokkal” (itt nyilván a románsággal szembeni előítéletekre utal a költő).11 A birtokokkal férje katonai szolgálata idején nehezen bajlódó Barcsayné Bethlen Zsuzsánna leveléből idézünk: „Langert el ne hagyja, Venczelt, Josit, Kracsunt se hagyja el magától, azok mind jó legények és útra azok szükségesek”12; illetve végrendeletéből: „adassék... Furka tisztemnek 2000 frt”13. Ezekből az adatokból azt olvassuk ki, hogy a románsággal mint gazdálkodó parasztsággal volt kapcsolatban Barcsay. Nincs adatunk arra, hogy a román vallási-nemzeti öntudatosodás folyamatát elősegítő értelmiség tagjait személyesen ismerte volna, vagy

238

ilyenekkel valamilyen ügyben kapcsolatba került volna. Bár itt meg kell említenünk azt is, hogy a hivatalnoki szerepbe került erdélyiek között olyan is van, akit ismert (leveleiben hivatkozik rá mint megbízható ismerősére), és aki a román nemzeti ébredés irodalmának fontos személyisége a bécsi Erdélyi Kancellárián. „Albinar” Méhesi néven azonosítható kancelláriai titkár (Barcsaynál tartott házkutatáskor tőle is találnak levelet). Danczkay Józsefhez írott leveleiben is említi őt Barcsay: „Kempelennek és Albinarnak bizonyosan írok,”14 illetve: „Kérlek Nemessel láttass utána a formágyiai dolognak Méhessinél, innét jól adták fel a mint hallom”15. Eddigi tudomásunk szerint Méhesi talán a Supplex Libellus Valachorum (1791, ill. 1792) fogalmazója, de az bizonyítottnak látszik, hogy ő juttatta el a románság sérelmi memóriumát a császári kormányzat illetékeseihez16. De erre Barcsay nem reflektál ránk maradt leveleiben.17 A Danczkayhoz írott levelek magyar nyelvűek, de vendégszövegeik románul íródtak. Ezekben a levelekben különben nemcsak román nyelvtudását bizonyítja, hanem azt is, hogy ezt a honi nyelvet (hiszen Erdélynek ugyanarról a vidékéről származtak) egymás között mint titkos nyelvet használták – német vagy magyar nyelvi környezetben valóban nem volt valószínű, hogy bárki megértse őket. „Nyám szpárt.18 Az az magam jelen nem lévén (...) országgyűlése nagy lármával Gróf Kunperg Farkas ő Ex(cellenciá)ja brusque kimenetelivel el oszlott. Szo szpárt”19 – írja Danczkaynak Kolozsvárról 1795. február idusán kelletlen iróniával.20 A nyugdíjba kerü-

239

léssel pedig a bécsi magyarság emlékezetéből is kihullott erdélyi nemes önérzete borzolódik (az élőbeszéd hallás utáni lejegyzése, magyar írásmódja a hasonló műveltségű erdélyi bajtársat bizonyára nem lepte meg): „Az új esztendőtől fogva se Hírmondó, se Magyar Kurir a Groffnémnak nem jött. Am fost zeujtat ka pemuntu”.21 Szabó Zoltán nem ismerte ezeket a prózai leveleket, vendégszöveg-használatukat, de Barcsay egész költészetét újraolvasva felfigyelt a helyi ízekre: a román kölcsönszavakat stilisztikai fogásnak tartja Barcsay írásaiban és okkal.22

2. Poézis; idill és idea (Lakodalom módja)

A költemény olyan irodalmi tájékozódásba illik, amelyet árkádikus klasszicizmusnak, neoklasszicizmusnak éppúgy tarthatunk, mint preromantikának. Bizonyára az erdélyi ember honvágyából született ez a költemény, a Felvidék közelében táborozó katona felidéző-emlékező gesztusából; a látható elutasításából a poétikus emlékkép javára; a jelenvaló értékvesztéséből – a távollevő felértékeléséből: Meguntam én immár tótoknak dudáját (...) Nem így van Erdélyben (...)

Nemcsak felidézése ez a honi, a vers keletkezése idején távoli szokásnak, hanem a valóságos idealizálása is a hely történeti esztétikumának sugallása révén:

240

Nem így van Erdélyben, hol Havas tetején, Egy szép nap, virágos tavasznak elején, Mint régen Albának vendéglő mezején, Híres vásár esik Zarándnak megyéjén.

Ekkorra már ismertek a neoklasszikus szépségeszményt kialakító archeológiai felfedezések; a töredékeiben, tárgyi emlékeiben valóban szemlélhető antik világ fantáziaművelettel esztétikumként tételezhető: a valamikori római provincia létét a helyi ásatások és a kertkultúra romkultusza révén hangsúlyozó erdélyiek a hazai régió kistájában vélik felfedezni (közel áll ez a keleti mesék révületét a népi varázsmesékben kereső romantikusok magatartásához). Winckelmann 1755-ben adta ki a görög műalkotásokról szóló esztétikai értekezését (Gedanken über die nachahmung der griechischen Werke); Caylus grófja ugyanekkor 1752 és 1767 között publikálja Recueil d'Antiquités című nagy hatású munkáját.23 Az Érchegységben tartott majálisokról a román néprajzkutatók elég későn adnak hírt; Ion Muşlea24 szerint ugyan Barcsay említi először ezt a szokást, de a népszerűsítéséhez a verslevélnél sokkal inkább hozzájárult az a német nyelvű tudományos munka, amely Budán 1818-ban jelent meg25. Hogy a megjelenített szokás a Călineasa hegyen vagy a Găinán zajlott Barcsay életében, arról megoszlanak a vélemények, Barcsay Zaránd megyét, Bihar hegyét említi. Muşlea vitatja a költemény nyomán kialakult vélekedést, amely szerint valóságos leányvásár lett volna szokásban, s hogy ezt a poétikus ábrándot, mint alapélmény, a Găina hegyen szokásos sokadalom idézte volna elő. Barcsay valóban nem említi a magyar iro-

241

dalomban főleg Jókai nyomán elhíresült hegy nevét. Hadd idézzük a román néprajztudós véleményét szó szerint: „Făcînd abstracţie de numeroasele elemente mitologice şi idilice şi romanţioase, în stilul epocii, noi credem că nici poetul Barcsay nu-şi închipuise, în mod serios, că aici era un tîrg la care se „vînd” fete. Descrierea lui e poetizarea unui moment sărbătoresc, a unei petreceri cîmpeneşti. Reţinem totuşi că numele de „tîrg de fete” intră în circulaţie la sfîrşitul secolului al XVIII-lea şi că îl întîlnim pentru prima oară la un poet maghiar care cunoştea bine pe români şi obiceiurile lor.”26 (Közbevetőleg hadd jegyezzük meg: nem valószínű, hogy a Szegény gazdagok megírására keszülő Jókai Mór ismerte Barcsay versét, bár kortársa, Arany többször hivatkozott a kötetre27. Véleményünk szerint ez annak az Árkádia leíratása címmel emlegetett Barcsay-költemenynek a párverse, amelynek szerzőségéről éppen Arany János észrevétele révén kezdődött vita. Mindkettő hellenisztikus derűvel, árkádikus költészeti fordulatokkal teljes, csöppet sem személytelen.) A majálisról szóló költemény az Orczygyűjteményben28 autográf tisztázatban; e verssel kezdődik tehát az a misszilis, amelyet 1777 farsang utolsó napján küld Barcsay Nagyszombatból (itt van a tábor szálláshelye) atyai barátjának, Orczynak29; nincs címe; Barcsay Orczynak – ez áll a megszólítás és a verscím helyén (bár néha maga Barcsay látja el címmel versleveleit); a levél a 116. lapon prózában folytatódik.

242

De a Költeményes Szülemények is közli 117–121. lapjain, címe itt Lakadalom módja az oláhoknál – innen veszi át Szira, csak az a-zó, nyelvjárásinak érzett szóalakot helyesbíti (31–34). Révai valóban saját nyelveszménye alapján egységesítette a szerkesztéskor a következetlen írásmódot, a kétféle beszédváltozatot Orczy, illetve Barcsay verseiben. A Révai-féle változat kevéssé tér el a kézirattól. A szerkesztő átalakítja azt a sort, amelyben a Zsil hegyei szerepelnek; hiszen Barcsay „Zsily havasain” kifejezése nem lehetett túlságosan ismerős földrajzi név Révai számára – ezt „Zsili havasain”-ra módosítja az érthetőség vagy a széphangzás kedvéért. Nem jelzi Révai az áthúzott sort a zárószakaszban, mert az kissé szabadra engedné a szerelmi fantáziát: Nem léven kőntősőm Vénus innepére;30

csak azt a sort használja közleményében, amelyet e helyett, folytatólagosan írt a szerző: Myrthus ágot hintek végső tömjénnyére - -

Ilyen illendőbbé szerkesztésre már van példa a Költeményes Szüleményekben: abban a költeményben, amely ott Egy nagyságos asszonynak intésére címmel szerepel (az autográf kéziratban pedig így: Egy nagyságos asszonynak intésére, ki egy levelében intett, ne szerelmeskedjem).

243

3. Összefoglalásul

Barcsaynak életében gyakran kellett románul megszólalnia, hiszen abban a periódusban élt, amikor egyre inkább észrevehette a gondolkodó magyar, hogy sem a Királyhágón innen, sem azon túl nem tekinthet el a nem magyar etnikumú csoportok létezésétől, öntudatosodásától. Barcsay nem volt elméleti beállítottságú ember, bár igen sok politikai, történelmi és filozófiai munkát olvasott, a jogrendszer és az államiság összefüggései különösen érdekelték. (Leveleiben gyakran emleget könyveket, amelyeket megbízásra vagy saját ízlése szerint vasárolt külföldön; Kollár Ádámra, a császári palota könyvtárosára mint ismeretei elősegítőjére maga hivatkozik egyik verslevelében.) Jozefinizmus és rendi sérelmek, francia republikanizmus és angol típusú erkölcsfilozófia, magyar patriotizmus és a modernizáció óhajtása egyszerre jellemezte még így is felvilágosultnak tekinthető gondolkodásmódját. Miközben saját helyéről, saját ideális társadalmi-politikai viselkedésmódjáról alig vélekedett korszerűbben legtöbb nemes társánál, művészi érzéke előítéletektől mentesen működött: szépséget tulajdonított a helyi (nem magyar) szokásnak; és annak nagy műgonddal végzett, idillszerű ábrázolása révén – akarva, nem akarva – éppen a negatív előítéletek eloszlatásán munkálkodott.

244

Melléklet

Mellékletben közöljük azt a levelet, amelyben a leányvásárról szóló költemény olvasható; eddig még nem publikálták. Magát a verset ihletetten fordította román nyelvre Avram P. Todor 1936-ban.31 Nagy-Szombathban fársáng utolsó napján -777

Barcsay Orczinak. Dobzódó fársángnak áll-ortzás leányi Vigadó Bachusnak részeg Tanitványi Kiket fedd 's apolgat Pűspők Szent-I- Mit zőrőgtek annyit hivság maradványi? Meg untam én immár Tótóknak dudáját, Kik szekérre vetvén Janónak mátkáját, Plebanushoz viszik szerelmes Ancsáját, És ott meg áldattyák Cupido munkáját. – Nem igy van Erdélyben, hol Havas tetején Egy szép nap, virágos tavasznak elején, Mint régen Albának vendéglő mezején, Hires vásár esik Zarándnak megyéjén. O! Te ki nem régen iffiu Florindával Szárnyas lóra szőkél vén banya Musával, Ha meszszünén volnál Bocace árnyékával Szerezz segedelmet ennek hatalmával. Hadd én le festhessem e szent sokadalmat Hol az egész vásár keres lakodalmat, Hol fáta fitsornak igér olly jutalmat Melly két fáradt szivnek nem okoz unalmat. Fényes nap tüzének első sugárain Alig jut kis világ Ojtoz határain, Még juhász sipot nem fujt Zsily havassain Hogy már zsib kezdődik Bihar kopaszszain.

245

Felyűl e nagy Bértznek kies tetejére Már ezer szűz nyugott virágok hellyére, Hol koszorut fonván társának fejére, Ki ki Hébé maga, vagy tekint Hébére. – Gyengén lengedező Zefir suttogása, Kivel hasad arany hajnal mosolygása, Itt van, nints szűzeknek tőlle nyugovása; Siet, mégis ott van leg tőbb mulatása. Napkeleti vőlgyek kellős kőzepéből Valamit lophatott Florának kertyéből, Vagy futva nyerhetett Pomona kezéből, Vélle van: 's itt osztya kedves kebeléből. – Mondják, hogy el hozván ama forrás vizét, Mellyben az Est-csillag mosván fényes fejét Virradtra ugy fonnya ragyogó űstőkét; Vélle fetskendezi szűzeknek seregét. Melyre majd ha Phebé kegyes tekintete Fénylik, kitől vidul világ kerűlete, Keleti győngyekké válik ujj élete, Kinek halandoknál harmat nevezete. Végre e szakállos tsoport kőzepéből, Mint szokott Glaucus tenger méllységéből, Egy ezűst szin haju fel kelvén hellyéből, Ezt lehet hallani tőrőtt beszédjéből: – „O! Ti kik e napon Egek védelmével „Ez helyre jőttetek Ámornak hirével, „Imé fel oldozlak tisztem erejével: „Légyetek boldogok Hymennek mivével – Erre egy Tyrusi csigának vérében Mártott szép keszkenyőt vévén a kezében, Ki veti mind labdát vásár kőzepében, 'S rővid fohászkodást tesz Vénus nevében. Az után két fejér galambnak véréből Kiknek még inai rángódnak testéből; Áldozatot tévén buzgó szerelméből Az iffjakra hinti szentelt medentzéből. –

246

Ezzel ezer szózat édes zendűlete Mint a mellyel hangzik Paphosnak szigete Midőn már kőzelget Anyánk tisztelete, Égig hat, 's meg vidul Bihar kerűlete. A sebessen folyó vizek forrásai Kiktől nedvesednek hegyek oldalai Ki szőkvén mint Márly ugró patakjai, Vékony fellegekké változnak habjai. Mikor világosság éltető tűzével Fának, fűnek szint ád titkos erejével, Ez áldott viz mulik ragyogó szinével; Bihar pedig ébred zengő seregével. Valamit esztendő kedves szakaszszával 'S ujjuló természet hozhat tavaszszával, Itt meg találhatod Szűzek vásárával, Mellyet ki ki hozott el adni magával. Egyik jó illatu epret tart kezében, A más, galambfiat zárt kis rekeszszében, E, kosár tseresnyét tett ki elejében; Amaz pedig gombát mutat tenyerében. Alol sűrű gyalog-fenyők szomszédjában Számtalan Iffjak állanak sorjában, Ollyanok mint Herkul volt serdűlt korában, Mikor még nem lankadt Omphales lántzában. E két szép sereg kőzt őregek nyugosznak, Nagy Atyák és Anyák sokan találkoznak, Kik e szent vásárra száz unokát hoznak Hol boldogságokért égbe sohajtoznak. Azt vélnéd Filémon van itt Botzissával Vagy az őreg Ninon aggott Démonjával Vagy - - - Már ezt beszélje meg Konyi musájával. A nap ez éltető állat árnyékában Rejtezvén kegyessen mosolyog magában. De hogy részesűljőn Vénus munkájában Sugárait kűldi Iris abrontsában –

247

Musák! kik rég Homert Troja Juhászszárol, És most leg kőzelebb Pestnek fársángjáról Orczyt sugárlátok Bachus Templomárol: Mondjátok a tőbbit Bihar vásárjáról – Én, kit a dicsősség hartzok mezejére Régtől fogva szollit Márs tiszteletére, Nem lévén kőntősőm Venus innepére,32 Myrthus ágat hintek végső tőmjénnyére - 'S vékony fátyolt huzok hivság seregére. Ezeket, s tőbb illyeneket irdogáltam midőn győnyőrű verseid el érkezének és el alélt szivembe ezer édes érzékenységet ébresztenek – bé zártam azokat szivemnek tárházába, és bé nyomám elmémnek leg titkosabb szeglet kutzikjában. Méltán siratod te kedves Barátom Nemzetűnknek tsufos sorsát – Én azt tartom hogy mivel minden kerékben fordul ezen a főldőn vagy a bolondságis helyt ád az okosságnak és bőlcsebb igazgatás modjának, de megint visszatér; mert – a mi magyarjaink koránt se gondolják hogy most okosak kezdenek lenni én éppen az ellenkező vélekedésbe vagyok, most, most kezdenek bolondozni. Minap azt mondám Miklós barátunk33 előmenetelére: Encore deux ou trois avenements pareils – voila nos loix en vigueur, la Superstition et le fanatisme au Spielberg, et la bonne foi couronnée34 satőbbi. E kőzé a három kőzé titkon tégedet értettelek. Mikor érem meg ezt? Ő még Bécsből viszsza nem jőtt, a Titkos tanátsosság hitét ott fogja előbb tenni. Nagy hit! Ird meg igazán mészsze Babilonba35 vagy nem, én mivel legfellyebb egy hétig fogok mulathatni, akaratod szerint osztom fel időmet de most édes Barátom Isten veled, az az átkozott Posta siet indulni csokollak ezerszer – hallodé! Tudodé hogy te szégyent tész az iffju vers szerzőkőn – O! MeHányszor olvastam által leveledet. Bess. Sándorral36 edjűtt – Győrgy Urunk37 Posonba a Primással valami Titkos pástétomot főz most – A dieu.

248

JEGYZETEK 1. A Barcsay-családot román eredetűnek tekinti a román–magyar kulturális kapcsolatok egykori kutatója, Avram P. Todor. Barcsay Ábrahám egész személyiségét a románok iránti atyafiságos szimpátia fénykörével vonja be, amikor kiemeli társadalmi kapcsolatrendszeréből és a román vonatkozású versek témáját abszolutizálva elemzi valóságos és verses attitűdjét. Lásd tanulmányát saját fordítású Barcsay-versekkel: Teme româneşti in poeziile lui Avram Barcsay. Confluenţe literare româno-maghiare. A szöveggondozás Dávid Gyula munkája. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1983. 90-102. 2. Révai Miklós: Két nagyságos elmének költeményes szüleményei. Pozsony 1789 (Orczy Lőrinc és Barcsay Ábrahám versei). A továbbiakban: Költeményes Szülemények. 3. A Kolozsvári Állami Levéltár Barcsaygyűjteménye – a továbbiakban KÁL Bgy. – 242. (Barcsayné testamentuma 1761. március 19-én kelt). 4. Barcsay Ábrahám költeményei. Jegyzetek, előszó: Szira Béla. Szerk: Vajthó László (Budapest, 1933). A továbbiakban: Szira. 5. Ezek az adatok e tanulmány szerzőjének 1996 októberében tett csórai „zarándokútja” eredményei. 6. Lásd a kérdésről a KÁL Bgy-ét, illetve a Malomvizi Kemény család iratait ugyanott. 7. KÁL Bgy, p. 219. 8. KÁL Bgy p. 366. 9. Beszélő név, azt jelenti: berek. 10. Lásd az OL. Széchényi-gyűjteményét, illetve Esztegár László Barcsay Ábrahám levelei gróf Széchényi Ferenchez című tanulmányát. Történelmi Tár 1904. 546. oldal. 11. Nagy Iván: Bartsai Ábrahám levelezése feleségével. ItK. 1893. 342-351. ill. 467-494. Az idézett hely: 246.

249

12. Nagy Iván 475. (a levél különben Marossolymoson kelt, Barcsayék birtokán 1791. július 31-én, Lipót császár prágai koronázási ceremóniája előtt). 13. Lásd Dósa Dénes: A szászvárosi ev. ref. KúnKollégium Története. Szászváros, 1897. p. 51. 14. E levelek eredetije Bécsben a Kriegsarchiv Pergenakten nevű gyűjteményben található. Akkor kerültek oda, amikor a költőt monarchiaellenes összeesküvés gyanúja miatt megfigyeltették, illetve le is tartóztatták 1795 júliusában. A leveleket Gálos Rezső közölte 1936-ban. Albinár említése: Gálos 188. 15. Gálos 64. (Vátzai Feredőből, 1793. július 5). Ekkor már Barcsay nyugalmazott ezredes, ezért kell ügyes-bajos dolgainak bécsi intézését bizalmas barátjára, korábban testőrségben utódjára, ekkor már hivatalnokra bíznia. 16. Lásd Supplex Libellus Valachorum. Fordította és jegyzetekkel ellátta Köllő Károly. Bevezető tanulmány: Iosif Pervain és Köllő Károly. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1971. 34. 17. Amikor a letartóztatásoknak, Martinovicsék, de főleg Hajnóczy elfogatásának hírét vette a már kvietált ezredes, minden irományát elégette (életében már nem is először), még az is csoda, hogy ennyi kézírásunk van tőle. Letartóztatásának indoka a Danczkaynál lefoglalt magánlevelezése. 18. Vagyis: ne-am spart (értsd: eloszlottunk). 19. Értsd: S-a spart (vagyis hirtelen véget ért). 20. Gálos Rezső: Barcsay Ábrahám levelei Danczkay Józsefhez. In ItK 1937. 187. 21. Uo. 189. (Értsd: Am fost ză(u) uitat ca pământul. A mondat állítmánya ugyan helytelen szóalaknak tűnik, de érthető a kijelentés egésze: Mintha soha hírünket sem hallották volna, úgy elfelejtettek). 22. Szabó Zoltán: Román eredetű kölcsönszavak Barcsay Ábrahám költői nyelvében. Nyelv- és irodalomtudományi Közlemények 1965. 5–20.

250

23. Lásd Egyed Emese: Neoklasszicizmus az erdélyi magyar irodalomban. Erdélyi Múzeum LIII. 1991. 1–4. 100–121. oldal. 24. Tîrgurile de la Găina şi Călineasa în însemnările călătorilor, savanţilor şi literaţilor. In Cercetări etnografice şi de folclor II. Ediţie îngrijită de Ion Taloş. Ed. Minerva Bucureşti, 1972. 349–388. 25. Iacob Ferdinand Miller: Geographisch-historiche beschreibung in Biharer Komitat. In Acta literaria Musei Nationali Hungarici, 1. (Buda) 1818. 329–330. 26.”Eltekintve most a korszak stílusára jellemző számos mitológiai, idillbe vagy románcba illő elemtől, úgy véljük, maga Barcsay sem gondolta komolyan, hogy itt olyan vásár lett volna, ahol lányokat »adnak el«. Leírása egy mezei mulatság ünnepi mozzanatának átpoétizálása. Megjegyezzük azonban mégis, hogy a »leányvásár« kifejezés a XVIII. század végén kerül be a köztudatba, és hogy először egy magyar költőnél bukkan fel, aki jól ismerte a románokat és szokásaikat.” (Ford.: E. E.); uo. 351. 27. Arany János: Prózai dolgozatok. Arany János munkái IV. Szerk. Riedl Frigyes Bp. 1907. 28. Nagybányai Levéltár, Orczy-gyűjtemény. 2. 115. 29. Barcsay 1761-ben került a bécsi Magyar Nemesi Testőrsereg kötelékébe, de innen már 1765-ben a Toscánai Lipót nevét viselő dragonyos ezredhez igazol át. Ennek a seregnek a tisztjeként vesz részt valóságos harcokban és hosszú hadgyakorlatokon vagy unalmas táborozásokon; ebben az időben teremt kapcsolatot a Felvidék magyar nemességével (Zólyom, Radvánszky család), katonáskodó főnemesekkel (Forgách Miklós, Fekete János, Orczy Lőrinc), illetve tudós – olykor magyarul verselő – papokkal, mint amilyen Palma Károly vagy a Nagyszombatban tanuló Ányos Pál. Ányos kereste ezt az ismeretséget: Ime általküldöm elmém futtatását kezdetű verslevele 1777. június 12én kelt, kevéssel az itt tárgyalt Barcsay-vers után. 30. Barcsay az i-t mindig röviden írta, az ő-t hosszan.

251

31. A vers a Preocupări Literare 1-es számában látott napvilágot; ma hozzáférhető Avram P. Todor már említett tanulmányában 99–102. Itt köszönöm meg András Jánosnak, hogy felhívta figyelmemet Avram P. Todor Barcsayról szóló írására. 32. Ezt a sort kihúzta és egy egészen mást írt a tisztázás folyamán a szakasz megfelelelő helyére. 33. Forgách Miklós, aki ebben az évben lett Nyitra vármegye főispánja (meghalt 1795-ben). 34. Értsd: még két vagy három hasonló előrelépés és már érvényt is szereztünk törvényeinknek, a babonát és a fanatizmust Spielbergbe száműztük, az igazhitet trónra emeltük. 35. Értsd: Erdély felé. 36. Bessenyei György bátyjáról van szó, a Milton-fordítóról. Barcsaynál is hamarabb került a testőrseregbe. 37. Richvaldszky Györgyről, a későbbi érseki helynökről van szó, akit ugyanazon év áprilisában olvasó kanonokká neveztek ki. Ő a Vexatio dat intellectum című, 1765-ben Pozsonyban névtelenül megjelent röpirat szerzője.

252

Ányos Pál-összeállítás (A költőt nem hagyják nyugodni, az embert szentté lenni. Ányos Pál 1784. szeptember 5-én halt meg; azóta firtatjuk nyomdokait. Mint e könyv szerzői, szerkesztői is.) A felvilágosodásnak nevezett korszak személyesebb irodalmát, illetve irodalommá lényegített közés magánéletét egyre többen fedezik fel élményszerű átéléssel. Ez a kötet1 – egy lehetséges monográfia kiindulópontja – Ányos-élményt ajánl a feltehetően türelmes olvasónak: írásokat tőle, neki és róla 1777-től 1794-ig. A kiadványt megálmodók optimizmusa nem idegen a XVIII. századtól, még magától Ányos István-Páltól sem: Voltaire kortársai hittek a boldogságban. Ányosunk pedig a poézisben (-ban, mondta volna ő). Az Ányos-levelek szövegét gondozó Szajbély Mihály és (aki a vonatkozó irodalomból feltehetőleg válogatott) Zwickl Erika a múltra is kíváncsi, a szépirodalomról szóló szövegekre is figyelő, ideális olvasóban hisz. S ha nem: a derék tanárban, aki felületes vagy avuló irodalomtörténeti tudását éber könyvvásárlóként is folyton gyarapítani vágyik. Mert hasznos ez a kötet, s így kár, hogy – mint a Veszprém megyei Művészetek házának kiadványa – elég szűk körben hozzáférhető. Hasznos még akkor is, ha antológia-jellege miatt a kényelmesebb megoldást nem adja; nem lezárt, végleges elemzést, netán Ányos-képet nyújt; interpretáció, de amúgy posztmodern késztető módon: vállalja minden megközelítés

253

szubjektív jellegét (s így viszonylagosságát), és az olvasóra bízza a gusztusához legközelebb álló olvasat kiválasztását. A kötet első része Ányos levelezését tartalmazza. Aszkétikusan rövidre fogott előszavában a levelek összeválogatója, szövegük filológusa, Szajbély Mihály okkal hívja fel a figyelmet a levélváltás fontosságára a hazai felvilágosodásban. Itt az intézményeket előkészítő szerepére éppúgy gondolunk, mint a művek (fordítások, imitációk, eredeti szövegek) létrehozásának serkentésére. A korszak kutatója számára imponáló, szinte megismételhetetlen teljesítménynek tűnik Kazinczy levelezése, de ebben nagy szerepe van magának a reprezentatív kiadványnak (elsősorban Váczy János munkája). Ekkora levelestárról aligha beszelhetünk, de ha csak Kazinczy levelező társait vesszük sorra, akkor is nyilvánvaló lesz az a valóságos szenvedély, ahogyan a hírt és az eseményt műgonddal egybeszerkesztette és cserélte levelek és válaszlevelek szövevényében a XVIII. század második felének írástudója, igen gyakran kötött (verses) formában. Vannak itt kötetekből, antológiákból már ismerős verslevelek: ezeket azonban a szerkesztő kiegeszítette a nehezebben hozzaférhetőkkel; azokkal, amelyeket a költő testvérének, Fajszi Ányos Jánosnak küldött, vagy azzal, amely Hegyi inspektornak szól. Ez utóbbi Barcsay Ábrahám leveleire emlékeztet azáltal, hogy verssel indul, és lendületes prózában folytatódik. Itt találjuk Ányos egyik izgalmas és merész ars poeticáját, amely szerint a magyar nyelv, a poétaság érték és rang – az erudíció pedig felekezetek fölött áll: „meg kellett mutatni, hogy még Mátyás palotájá-

254

ban tudunk magyarul és hogy nemcsak Debrecenben vannak poéták (...) Én Grotiust, Volfiust, Puffendorfot, Neftont, Popet, Budeust, ámbár reformátusokis, mégis nagyra becsülőm és csodálom nagy elméjeket, a mi tudósainkat pedig csak azért, hogy pápisták, még nem imádom” (Bécs, 1780). Verslevelek és válaszok együttközlésével most Arany János vágya valósult meg: bár ő ezt egy túlságosan nagyvonalúan szerkesztett episztolakötet kapcsán sürgeti, a Révai Miklós-féle Két nagyságos elmének költeményes szüleményei (Pozsony, 1789) kapcsán, ahol megvannak ugyan Orczy Lőrinc és Barcsay Ábrahám versei, de olyan csoportosításban, hogy ember legyen a talpán, aki az eredeti episztoladialógust képes helyreállítani, illetőleg követni. Nos, ez a kötet Barcsay, Bessenyei, Kreskay, Kónyi válaszverseinek közlésével valóban megteremti az írastudók többirányú és folyamatos kommunikációjának illúzióját, megváltoztatva egy hosszú életű, bár egyre merevebbnek bizonyuló szövegkiadási gyakorlatot, amely szerint a szerzőhöz saját szövegei tartoznak csak. Ugyanakkor – és ez már az előszóban kifejezésre jutott – további kételyeknek, szövegkritikai dilemmáknak lesz kiindulópontja. Nem tartozik-e vajon ide az is, amit a kortársak írtak a szerzőről (Rát Mátyáson, Batsányin kívül)? Például a testőríró Barcsay közös barátjuknak, Orczynak: „Esmérem a kis Ányosnak tüzes Elméjét de mégis e felett inkább becsüllem benne nemzetéhez való szeretetét” (Nagymarton, 1780. július 20). A könyv második része tanulmánygyűjtemény, amelyet szerkesztője jó ízléssel válogatott az Ányosirodalomból, de talán fölöslegesen sarkított hagyományra és újdonságra. Zwickl Erika elegáns beveze-

255

tője a tanulmányok élén az Ányos-enigmát mint jó tudósi erőpróbát és nyelvi kalandot határozza meg: így kerülhet ugyanazon gyűjteménybe Olgyai Bertalan vagy Horváth Dezső tanulmánya, amely poétikatörténetet művelődéstörténettel egyeztet az Ányos-jelenség megfejtésére tett kísérletben, és Szerb Antal szellemtörténeti-pszichoanalitikus esszéje. Az újabb tanulmányoknak fenntartott, részben klasszikus színt képvisel Bíró Ferenc tanulmánya, amely egyetemes európai eszmerendszerbe illeszti Ányos költészetének bölcseleti elemeit, illetve a Mezei Mártáé, amely a rá jellemző árnyalt pedantériával vázolja Batsányi kiadói vagy inkább szerekesztői erőszaktételét Ányos Pál művein. Figyelemre méltó ebben a részben Zwickl Erika szellemes szövege a magÁnyos poétáról; Brassai Zoltán oknyomozása egy posztumusz kiadasú Ányoskispróza körül; Debreczeni Attila párhuzama a két érzékenyről, Ányosról és Daykáról. Tandori Dezső szellemidézése azonban (a kötet végén) egyenesen megdöbbentő. Weöres Sándor Psychéje óta nem produkált ilyen felvilágosodáskori kalandot magyar író; személyessége hitelesebb – talán, mert nyelvileg is élő –, mint nem egy agyondokumentált tudományos levezetés. Olvasás mint újjászületés – megsejtés mint a valóságos találkozás szinonimája. Gratulálunk a könyv szerkesztőjének a frappáns zárlathoz. (Tandori esszéjének – és így az összeállításnak is – a záró mondata így hangzik: „Isten hozzon mindig, Ányos Pál.”) Kérdések persze maradnak. Szajbély Mihály emlékeztet a könyv bevezetőjében: „a közös alkotás tudata magyarázhatja azt az első pillanatra meghökkentő tényt is, hogy Ányos Barcsayval együttműködve

256

készülődött a magyar nemzeti eposz megalkotására.” Bizonyára az utolsó Barcsayhoz címzett levélre utalt Szajbély (Elefánt, Szent Mihály havának 2-dik napján 1782). Szomszédodba kívánsz, hogy Cloém lépésit Keressem álmomban testetlen tűnésit, S nem találván sehol szőke kedvesemet, Barátom, őledben sírjam ki szívemet! Azután te véled, s Homérus tollával, Lukánus tüzével, Győngyősi lantjával, – Kárhoztatván Páfost! harcok mezejére Repüljek, Caucasus puszta vidékére. Onnan Attilával, Árpád s Balambérrel, Szintannyi vitézzel, amennyi vezérrel, Sik kevély koronák letapodt fényeken, Vitéz nemzeteknek párázó véreken Keresztül vezetvén dicső eleinket, Mutassam meg nékik gazdag mezeinket. Ó mely édes volna velek vándorlani, Veled ily csudák kőzt Kárpátra szállani!

Továbbgondolva a jegyzetíró megállapítását, mondhatnók, hogy megírható a felvilágosodás elveszett műveinek irodalomtörténete is. Ennél azonban konkrétabbat üzenünk e kritikai episztola útján jól sejtő tudós barátunknak. Barcsay írja Orczynak Bécsből (1784. november 12-én): „Mennyei Barátom! – azt hallám, hogy a kis Ányos meghalt volna! Ki végzi már el a Scythak ki jővetelit?” (Ez lett volna a cím.)2

257

JEGYZETEK 1. Ányos Pál-összeállítás. Vár ucca tizenhét. II. évfolyam. 2. szám. 1994/2. Veszprém. szerkesztette Géczy János, Szajbély Mihály és mások. 2. Megjelent: Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények,. 1994. (XXVIII. évf), 1. szám. 89–91. oldal. (A Scythák kijövetele a levelezőtársak közös munkáját, a magyar honfoglalásról szóló költeményt jelölte.)

258

Nyelvvédelem, tündéres játék A XVIII. század második fele nagy változások ideje volt Kolozsváron is. Ha csak néhány természeti csapásra emlékezünk: 1763-ban földrengés volt, villám csapott a piactéren a Szent Mihály-templom tornyába. 1798-ban a belváros négy utcáját pusztította végig tűzvész. Mégis: a két időpont közötti harmincöt esztendőben erőre kapott Kolozsvár! Új épületeket emeltek; a várárkokat eladták házhelynek. 1794-ben megkezdték az utcák kövezését. Ekkor megvolt még a deszkával fedett Németek Pallója a Szamos fölött, de 1796 körül már lebontották a Kandia utcai, korábban a kovács céh által fenntartott bástyát. A város művelődéstörténetében rendkívül fontosak ezek az évtizedek; a magyar nyelvű kultúra számára váratlan fellendülést hozott a politikai-adminisztratív újítás, még akkor is, ha ebben a periódusban nem egy intézménynek (igaz: nem csupán Erdélyben, hanem a Habsburg birodalom egész területén) léthez való jogát is kétségbe vonta a bécsi hatalom. Az erdélyi Diéta mint a nemzeti művelődés alkotmányozó szerve

1790-ben költözött a Gubernium (a Főkormányszék) Nagyszebenből Kolozsvárra. Ezzel nagyszámú művelt magyar főúri és tisztviselőcsalád került a városba. Odaköltözött a kormányzó, Bánffy György

259

gróf, és „nagy házat vitt” – életformáját valóban fényesnek vélhetjük. Felesége, Palm Jozefa franciául vezetett naplót és törekedett a kultúra pártolására még egy ilyen, a nyugat-európai főúri udvaroktól távol eső településen is. Maga Bánffy György közvetíteni próbált a császári udvar és az erdélyi rendek között, fő szempontja a béke megőrzése, egyfajta érdekközelítés az alkotmányuknak érvényt kereső erdélyi rendek és a bécsi ésszerűsítő (gyakorlatilag a centralizmus irányában ható) kormányzat között. Nem túlzás azt állítanunk, hogy a főkormányszék átköltözésével vált Kolozsvár Erdély fővárosává. Az országgyűlés ugyan nagy terveit (nemzeti őrsereg felállítása, Magyarországgal való unió) nem tudta véghezvinni, de állandó bizottságok kialakításával – konkrét céllal létesített felelős bizottságok kinevezésével – mégiscsak az erdélyi viszonyok javításán munkálkodott. (Ilyen bizottság volt az egyházügyi, amelynek fő feladata a méltánytalanságok felderítése, a felekezeti sérelmek orvoslása volt. Az egyházügyi bizottságnak – Systematica Deputatio in ecclesiasticis – unitárius consistoriuma is volt, ebbe Küküllő megye követét, Simén Györgyöt, illetőleg Bartha Mózes városi tanácsnokot jelölték tagnak.)1 Tanügyi bizottság is létrejött ugyanakkor a Norma Regia életbeléptetése céljából, a helyi körülmények között. A tanügyi bizottságnak (Systematica Deputatio Litteraria) unitárius tagja Pákei József lett, az Unitárius Collégium filozófiatanára.2) Anyanyelvű intézmények létrehozását javasolta mint az állandó bizottság tagja, Aranka György; a bizottság pártoló jóváhagyását, a benyújtott törvényja-

260

vaslatot az erdélyi országgyűlés 1791. július 1-jei ülésén fogadta el. A javaslatra azonban nem érkezett válasz a császári ügyintézés bürokráciája miatt. A Nyelvmívelő Társaság első ülésére 1793. december 3-án került sor. Közben azonban zajlott a levelezés és szervezkedés; erre is utalt Aranka, amikor azt írta már 1791-ben, hogy Erdélyben a magyar nyelv ismerete és használata jobb, mint Magyarországon, és ezt az élő, tiszta, ép nyelvet „mint véka alól a gyertyát” ki kell venni a mostohaságok alól.

Színjátékok a városban

A Guberniummal az Erdélyi Magyar Hírvivő is (ez a rövid életű, de magyar nyelvű kiadvány) Kolozsvárra tette át székhelyét (szerkesztői: Pánczél Dániel és Szatsvai Sándor). A színlap változatos volt már a vándorszínészet korában is: Selmann Károly 7 szomorújátékot fordíttatott le és nyomtattatott ki Kolozsváron 1792–95 között (köztük van a Vailer és Aloisia, A maga mátkájáért ártatlanul halált szenvedett gr. Essex, A hassziai hadi tiszt Amerikában, A miniszter és A tettetett beteg kisasszony.) 1792-ben kezdte meg az Első Magyar Színjátszó Társaság előadásait (a hagyomány szerint) a Rhédei szálában. Az erdélyi rendek 1795-ben mondták ki, hogy szükségesnek látják egy országos Nemzeti Színház felépítését és fenntartását; és céljaira országos gyűjtést rendeztek. A Magyar Hírmondó 1793-ban 25 Erdélyben fordított vagy fordítás alatt lévő színdarabról számol be, köztük Molière (Scapin csalárdságai),

261

Schiller (Maria Stuart), Plautus (Az egy hassal születettek) Diderot (A házi atya) darabjairól. 1794-ben Kótsi a Hamletet rendezi és játssza, két hónap múlva az Othelló, előbb pedig a Rómeó és Júlia kerül színpadra. Miközben a közönség ránevelődött a magyar nyelvű, az érzékeny ízlés jegyében színpadra állított játékokra, az intézmény és a vezetés, a művészet és a gazdálkodás, a hatalom és a (műveszi) szabadság viszonya is konkrét problémává változott; erre utal az a névtelen feljelentés és javaslat, amely 1794. május 17-i keltezéssel a Magyar Nyelvmívelő Társaság beavatkozását kéri a színjátszás ügyeibe, kárhoztatva Kótsi Patkó János rendezői elveit, vezetői stílusát. „Ez a kinevezendő személy nemcsak most mindjárt hivatalában való bélépésekor végyen a nemes Társoságtól egy bizonyos és mind hatalmát, mind kötelességeit magában foglaló instrukciót. (...) Meg vagyunk győződve, hogy azon nemes Társoság (a Magyar Nyelvmívelő Társaság) is ennek a játszószínnek fennmaradását, állandóságát, szintén úgy, mint mi, és velünk ugyanazon okból óhajtja, kívánja.”3 Ez a kulturális pezsgés, a színjátszás iránti fogékonyság azonban nem előzménytelen Kolozsváron. De az is igaz, hogy bármilyen színjátszás társadalmi hasznát kétségbe vonta a jelenségben csak őszintétlenséget, könnyelműséget látók nem is csekély csoportja. Az írástudók, de főleg a közerkölcs nevében háborodik fel a téli szállását Kolozsvárt tartó birtokos nemes a farsangi bál szokatlanul színes formáján. Rettegi György idegenkedése a látványosságoktól és a karnevál jellegű mulatságtól a csoportjára – a hagyományos életvitelhez mint egyetlen helyes, erköl-

262

csös életrendhez ragaszkodó középnemesekére – jellemző. 1764-ben jegyzi fel: „Minémű farsangolást vittek végbe némely urak a múlt fársángon Kolozsvárt, nem volna ugyan méltó dolog hogy ideírjam a fertelmes rút dolgot, de hogy a posteritas megtudja, hogy mostani világban is a jólelkű emberek irtóznak az affélétől, jövendőben is irtózzanak s távoztassák el. Itt azért egybegyűltenek Daniel István, aki is minden rosszban elöljáró, Gyulai József, Bánffi Mihály, Haller Gábor a vén gubernátor unokaöccse, Kornis Mihály, Vaji Mihály, Kemény Simon s mások is, s egymás között bál nevű vendégséget (melyben éppen annyi istenes dolog megyen végbe, mint régen a Báál isten tiszteletiben) celebráltanak. Ezek álorcában, parasztember köntösbe a férfiak, az asszonyok parasztaszony köntösbe öltözvén, egyiktől a másikra jártanak seregestől, ettek-ittak, táncoltak (egyéb gonoszságot is hogy ne cselekedtenek, ki gondolhatná – de én azt elhallgatom) bujálkodtak még csak az ételekbe is, mivel parasztember módra puliszkát, sóstejet, korpacibrét fakalánokkal ettek...”4 Hadd emlékeztessünk itt a Kis-Trianon pásztoridill-teremtő játékaira a versailles-i királyi látványkedvelők szervezésében, illetőleg a Bessenyei György által versben megörökített Eszterházi vigasságok parasztlakomájára 1773-ból... Kolozsvár nem volt híján a kezdeményező készségnek, ha a francia divatot (amely persze bécsi közvetítéssel jutott el Erdélybe) az Esterházy grófokat is megelőzve követte... Rettegi György írja továbbá a Kolozsvárt 1778ban látott marionettelőadásról: „Míg Kolozsvárt voltam, valami comoediában voltam Borbély Ferenccel. Az holott bizony sok szép dolgokat producált a

263

comoediás; különb-különb faembereknek aszonyoknak táncait oly mesterséggel, hogy alig vette észre az ember, hogy nem valóságos élő emberek. Tengeren való verekedést, az törököknek a velencések ellen épített Dardanella nevű fortalicumát, Párist Versaillessevel, a bavariai elektornak szép mulató kertyét, ki is most meghalván, az országát, minthogy ultimus deficiens volt, felosztották. A mi császárunknak is jutott darab benne.5

Pillantás az iskolakultúrára

1774 óta ismét volt egyeteme Kolozsvárnak (az előbbi a jezsuiták elűzésével megszűnt), ez jogi, bölcsészeti és orvos-sebészeti fakultással működött. Az 1775. február 16-i császári rendelet, Mária Teréziának a jezsuita vagyon, iskolák, intézetek, templomok új birtokbavételére és átrendezésére vonatkozó utasításokat tartalmazza, és a kolozsvári egyetemi könyvtár gyarapítására szánja az erdélyi jezsuita székhelyeken maradt jogi, filozófiai, teológiai könyveket.6 Az egyetem bölcsész fakultásán Pállya István volt a rektor az 1777–78-as esztendőkben; császárhű magatartásának komoly kulturális támogatást köszönhet a piarista oktatásügy és az iskolai kultúra. A művelődés Kolozsváron is elsősorban az iskolai munka keretei közt zajlott. (Mind a tanárok műveltsége, mind az iskolák nyomdáiból kikerült kiadványok, mind pedig a diákság külön tanulmány tárgya lehetne.) De az igényesség, a természetes kíváncsiság, tudásszomj nemcsak az egyetemi jogú Lyceum ifjúsá-

264

gára volt érvényes. A Református Kollégium és az unitárius iskola diákjaira is áll, hogy nemcsak a kötelező olvasmányokat tanulmányozták. Az utóbbiak kíváncsisága a természetfilozófia olyan újdonságaira is kiterjedt, mint a korban naturalizmusnak nevezett irányzat képviselőjének, Helvetiusnak A természet rendszere című írása7. A guberniumi titkár (maga Lázár István unitárius püspök fia) vádat is emelt Körmöczy János rektor ellen, merthogy az ő gondatlansága miatt olvashatják a diákok a francia forradalmi szellemiséget képviselő szerző munkáját... Kosáry Domokos megfogalmazása szerint az unitáriusok kettős – katolikus és református – elnyomás alatt, de a szorongatások és szerény körülmények között is elértek az oktatásban, művelődésben érdemleges eredményeket és felmutattak jelentős egyéniségeket.8 Ilyen volt Szent-Ábrahámi Lombard Mihály (1683–1758), majd utóda, Ágh István9 (1709–1786), mindkettő a kolozsvári unitárius kollégium Hollandiában végzett tanára, kéziratos tankönyvek szerzője, a korszerű matematika, csillagászati földrajz, vele a kopernikuszi elmélet oktatásának úttörője és erdélyi unitárius püspök egy személyben. Ágh István egyháztörténeti előadásainak kilenc kötete ma is olvasható a Kolozsvári Unitárius Kollégium Könyvtárában (MsU. 822, 823, 835., 836., 1002, 1237., 1492., 1498., 1963.) Lombard Mihály teológiai előadásai másolatban hat kötetet tesznek ki ugyanott. (MsU 812., 813., 1810., 1811., 1814., 1815.)10 Nemcsak anekdota, hanem a felvilágosult gondolkodó kultu-

265

szának mozzanata és egyben a tudós tanár rangjának elismerése, hogy a II. József társuralkodóval Ágh István emlékezetes társalgást folytatott 1773. június 5én. Az 1760-as években csak két tanítója volt az unitárius iskolának; 1771–76 között újra csak egy. Ebből a tetszhalálból alakult a tudomány valóságos otthonává az intézmény a későbbiekben. Az összeomlófélben levő épületek helyett 1779ben kezdtek építkezni; az egyemeletes épületet 1780. december 3-án vették használatba. De a falak között eleven szellem meglétét tanúsítják a könyvtár ma is forgatható szöveges emlékei; köztük a diákszínjátszásnak a magyar színjátéktörténetben is jelentős teljesítményei.

Az iskolai színjátszás a nevelés és a szórakozás formája

Iskolai színjátszásról 1780 tájától kezdve vannak adataink, szövegemlékeink, de fellendülésről csak a Türelmi Rendelet kiadása utáni években beszélhetünk. Ekkor alakul ki a XVII–XVIII. század fordulójához hasonló drámaíró műhely. Itt nyer jelentőséget az a tény is, hogy a holland egyetemek között éppen Leidenben volt a színjátszás iránt legtürelmesebb a szenátus (bár a teológus profeszorok itt sem helyeselték); gondoljuk, a Leidenben tanult püspökök emiatt nem ellenezték a színjátszást az erdélyi unitárius iskolákban. Tematikailag igen változatos az iskolában előadott játékok sora; ebben alig van különbség a feleke-

266

zetek kedvelt színpadi történetei között; a végcél is hasonló: a diak teljesítőképességének felmutatása, az erkölcs diadalának megjelenítése közismert, vagy az iskolai tananyagban előforduló történetek alapján. A mitologikus téma igen korán feltűnik az unitárius iskoladrámában. 1781-es lejegyzésben maradt ránk a Kótyavetye; ezt poétai gyakorlatórán írták maguk a diákok (Inachus argoszi király lányának, Ionak története).11 Valószínű, hogy az osztály előtt, kisebb körben játszották, mert hiányzik előle a prológus, és nem zárul epilógussal. A tárgyat Ovidius Metamorphosesének I. könyve 588–779 sorai szolgáltatták. „Ki dolgoztatott pedig ez a Kotyavetye a Kolozsvári Unitarium Collegiumban hartzolo némelly Poetáktól, tulajdon eszeknek dobjával, pennájuknak és eszeknek dob páltzájaval ki doboltatott a héten altal versekben lenni szokott gyakoroltatásoknak oráin Anno 1781. Die 5a Novembris.” A színdarab Iklándi György László másolatában maradt ránk, aki a kollégium diákja volt és tanulmányai befejezése után Bethlen János árokaljai birtokán lett jószágigazgató. A szereplők közül Kozma József egyházi jogtudományi írása révén emlékezetes. Ez az esztendő a kolozsvári művelődés történetében azért is jelentős, mert ekkor már Teleki József, a későbbi koronaőr a kolozsvári királyi tábla bírája, aki korábban nemcsak végiglátogatta a svájci, német és hollandiai egyetemeket, de már két kiadást is megért erkölcsfilozófiai vitairata (Essai sur la foiblesse des Esprits forts. Leiden, 1760, Amsterdam 1762) és személyesen ismerte Voltaire-t, Rousseau-t, d’ Alembert-t.12

267

1788-ból való a szintén unitárius drámai szövegemlékként ránkhagyományozódott Tündéres játék13 „az az Oljan Historia, meljben egy hajdoni nagy szakállu és merett szemű, hiszem, de Isteni méltóságú Gavallérnak égy arany tseppé, égy fogoly dali menyetskének küs fiával egyűtt egy hajós mesterré, égy nagy Királjnak égy egeket érő hegyé égy kegyetlenül hartzoló vitéznek sokezer katonáival égyütt s azután más két Királjoknak égy borzos főnek meg tekintésére Kővekké valo tűndéres el változások minden kőrnyűl állásaikkal együtt ki dolgoztatott, elé adatott a Kolosvári Unitárium Collegiumban vitézkedő Poeták által...” Mi tagadás: erős illúzióteremtő szándék uralja a dráma szövegét – nem a kortársi világ színszerű megjelenítése –, valami egész más indokolja ezt a magyarítást. Elég, ha csak a szerepek által kijelölt világra utalunk. Királyból van benne négy; királyfiból és istenasszonyból egy-egy, királylányból és szolgából, illetőleg „közben szóllóból” kettő. Egyszóval mesei módon túltengenek benne az uralkodók; szó sem lehet a tapasztalati világ színpadi újrateremtéséről. De nem is a társadalmi szerepkörök révén lehetett (jelképeiben is) érvényes, színpadi sikerre törekvő ez az iskoladarab. Hanem például a nyelvhasználati szokások értékelő sarkításával; Perseus hős királyfi magyarnak látszik; az életére törő Fineus „németűl szekerez nyel-

268

vével”. (Nem jelentéktelen ez a gondolat a német hivatalos – és oktatási – nyelv bevezetésének idején!) Perseus a vonzó szereplő, a hérosz; Fineus a szánalmas figura, mindenestől ellenszenves és a mese törvényei szerint meg is törik az erkölcsi fölénybe kerülő ellenféllel szemben, azért mondja ki vereségét, hogy aki az átvitt jelentésekből keveset ért, az is megnyugodjék: Többé Andromedát tölled nem kívánom, Hadd meg lelketskémet, mert hartzomot bánom.14

A színpad gyakran a kárpótlás helye; a tapasztalati világ gyarlóságaival (például a nagy ellenszenvvel fogadott tanügyi nyelvrendelettel) szemben az igazságtétel világa. Aki a nyelvi vagy felekezeti hovatartozása miatt hátrányos helyzetben él – például egy XVIII. századi erdélyi magyar –, a színi deszkákon diadalt arat ellenfelein és a balsorson. Azt is tudjuk, kik léptek fel a darabban. A (királyvagy isten)női szerepeket is férfiak keltették életre; ennek következtében a történet jelentése erősen módosult; nyilván a humoros jelentéselemek váltak benne hangsúlyosabbakká. Danaé királylányt Kozma Gergely alakította, a későbbi esperes (és Kleist Senecájának 1794-es fordítója), Kassiopeiát Kövendi Mózes, Andromedát Ágoston Sámuel, Pallás Athénét Lázár Sámuel. Az eseményekben bővelkedő cselekményre azért utalunk, hogy közben felismerhessük a verses mítosz színpadra ültetésének-átírásának, adaptálásának elveit.

269

A történet Ovidius Metamorphosesének IV. könyve 624–802 -ig, illetve az V. könyv 1–249. részéig tartó eseteket alakítja színművé. Ellenségeinek Perseus királyfi a medúzafőt (borzas főt) mutogatja; attól kővé válnak; barátai azonban előbb mindig eltakarják szemüket. Végül Perseus pártfogójának, Pallász Athénének visszaadja pajzsát – lemond a harcról, csak a tudásnak él azután –, de az ijesztő Gorgófőt is – a pajzsra kötve – neki adja. A szépségről elmélkedő unitárius iskoladráma

Ez a medúzafő mint a mítoszparódia központi machinája, a színpadi átváltozások oka (valószerűsítője), a korabeli európai esztétikai gondolkodásban lényeges probléma. (Olyasmi, mint a pajzsleírások egybevetése Homérosz, illetve Vergilius művében.) Maga a művészi szép mibenléte függ attól, hogy megjelenhetik-e a szövegben (a színpadon) valami, ami a harmonikus-arányos-ideális szépségtől eltér. Az a kérdés, hogy a funkcionalitás (a szöveg logikája) „széppé” (helyénvalóvá) tehet-e valamit, ami önmagában rút. Lessing levelei az antikvitásról, Hamburgi dramaturgiája foglalkoznak ezzel a széptani feladvánnyal. Ami a tanulmányozott kor esztétikai elveit illeti: ekkorra már Lessing nyilatkozott a művészetbeli rútról, főleg a fúriákról szóló értekezéseiben. Számára az volt a kérdés, mi indokolja az antikvitás szerzője számára a medúzafő használatát vagy mellőzését. (SA 338). Nem zárta ki a költői sablon jelentésének megváltozását sem.15 A mitológiai szereplő jelentésé-

270

nek megváltozása előkészíti a történetek, jelentések módosulását is. A Lessingnél felbukkanó képi nyelvezet joggal köthetné össze az észlelhető látványt és a fantázia képét. (Kétféle alakzatot különböztet meg: egyet, amely a képi nyelvezet része, és egy másikat, amely a művészi alkotásban szerepel.)16 A dramatizálás az ízlés mibenlétéről és eredetéről szóló polémiák idején született. A Tündéres játék is dramatizálás – narrációból párbeszéd alakítása bizonyos etikai-esztétikai tartalmi jegyek hangsúlyozásával. Baumgarten Analogon rationisának neve kezdetben, Crousaz-nál és Ullrich Könignél nem más, mint az esztétikai kérdésekben egybefonódó érzelmi és racionális vélekedés.17 Az unitárius iskoladráma (bármilyen meglepőnek tűnik a kijelentés egy szerény dramaturgiájú és megmosolyogtatóan naiv nyelvezetű színmű esetében) ilyen értelemben korszerű! A komédia vége, amely Minervának, a mindenkori iskolák védnökének megdicsőülését tartalmazza, csak megerősíti ezt a meggyőződésünket. Ismerték-e vajon a színmű szerzői König vagy Crousaz írásait? Nincs kizárva; sokat olvastak. Gottsched értekezéseit valóban ismerték (azokra a megállapításokra építi elméletét, amelyeket fentebb említettünk, lásd Johann Jakob Bodmer: BriefWechsel von der Natur des Poetischen Geschmackes. Zürich 1736). Feltételezzük, hogy nem volt előttük ismeretlen az a lexikon sem, amelyet Kazinczy Csokonainak is odakölcsönzött. Sulzer Allgemeine Theorie der schönen Künste című, 1771-ben Lipcsében megjelent könyvére gondolunk – ez volt az a mű,

271

amely később általános polémiák elindítója lett a nyelvi szépségek formai vonatkozásait illetően. Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság a színház pártolója

Aranka György a nyelv védelmére kialakítandó tennivalók sorában a nemzeti nyelvű színjátszás tervszerűsítését, színvonala ellenőrzését, a színjátékkal szembeni előítélet megszüntetését is fontosnak tartotta. A nyelv jövője és a színház jövője így a nemzeti kibontakozás programjának egyenrangú részei lettek; a nemzeti nyelv mint értékhordozó, értékközvetítő, a gondolkodás, a nevelés nélkülözhetetlen eszköze tűnik fel ebben az elképzelésben. „A színdarabok (Comedia) előadásaira magukat elszánt nemes ifjak társulata, hogy a magyar nyelven írt, vagy pedig ezután irandó darabokat a nemzeti és anyai nyelv nem csekély hasznára kivánja eléadni...”18 – foglalja a kormányszékhez beadott kérésébe az Erdélyben bárhol tartandó előadások engedélyét kérve a társulat, jelezve azt, hogy a látványosság (szórakoztató) és a nyelv (okító) szerepe igenis összekapcsolható a műveltebb lakosság eszméjének jegyében. A Kormányszéké a gondolat, hogy ennek a színjátszó helynek éppen Kolozsvárt kell lennie: vagyis hogy a kérelmezők (a Fejér testvérek és a hozzájuk csatlakozó színészek) „a nemzeti nyelvnek is nagyobb gyarapítására és pallérozására szolgáló erkölcsös játékokat itten Kolozsvár városában” tartsanak.19 Az erdélyi Nemes jádzó Társaság az 1792. október 1-én összeült Diéta engedélyét megkapta játékai-

272

ra (okt. 1 és 2, 22, ill. 23. ülés pag. Prot. 322 és 339). Következésképpen 1792. december 11-én tartotta Kolozsvárott az első, immár az elöljáróság jóváhagyásával zajló előadását. Attól kezdve több-kevesebb rendszerességgel sor került színielőadásokra. 1795. március 28-án a közben a honatyák személyes jóindulatát is megnyert társulat ügyét az országgyűlés mint sajátját vállalta fel; jövőjének üdvös alakítását saját tervei közé sorolta. De ez már új korszak...

Kolozsvár mint szellemi környezet

Hogyha valaha Tündérország lehetett a neve Erdélynek a váratlan események, a gyorsan váltakozó politikai események miatt, a politikát is bátran nevezhetjük úgy, mint az átváltozásokról szóló unitárius iskoladrámát: a metamorfózisnak szép magyar szinonimája lehetne ez. A Tündéres játék a korban igen fontos kerdést érint a maga egyszerű módján, iskolai didaktikus színjátszás segítségével. A gyakorlatias gondolkodás és az elvonságok ütköztetése (közben a nyelvi kifejezésmódok értékelése), korszerű esztétikai problémák megközelítése ismerhető fel a darabban. Ami a címben ígért nyelvvédelem kifejezés tartalmait illeti, bizonyosak lehetünk benne, hogy az védelme az alkotmányosság és a modern polgárjogok iránti igényre vonatkozik; a nyelvművelés értelmiségi tevékenységet jelentett a korban. Ebbe a fogalomba írás, olvasás, művelődési tervek, politikai szándékok egyaránt beleférnek.

273

Aranka társaságaiba különböző felekezetű, különböző társadalmi helyzetű, különböző tudományokhoz értő literátorok és mecénások tartozhattak. A nyelv (és a nemzeti nyelv) iránti érdeklődést azonban gyakran éppen iskoláikból, sőt iskolai dramatikus élményeikből hozták magukkal a rendes vagy pártoló tagok a felnőttkor szerepeibe. A nyelvi tudatosság, a nyelvi igényesség; a felelősségérzet az intézmények és a nyelvi kultúra összefüggéseinek kérdéseiben csak lassan – és főleg fiatal korban – alakulhat ki, nem pedig varázsütésszerű, ébredésszerű pilanatnyisággal (amire pedig a felvilágosodás szövegeiben annyi szép metaforát találunk). A színjáték iskolán kívüli formáit gyanakodva (mint erkölcstelen színlelést) fogadta még a XVIII. század II. felében is nem egy világot nem járt magyar írástudó – és az, aki az ilyesmit általában mint a hely szokásrendjében hagyománytalan szórakozási módot tekintette (erre hoztuk fel példának Rettegi György vélekedését). Az iskola azonban védelmet adott a közgondolkodás által még megbélyegzett kifejezésformának; könyvtáraival, professzoraival, diákságával tényleges jelentést a nyelvművelés részben gyakorlati elvű, részben romantikus jellegű eszméjének.

JEGYZETEK 1. Trócsány Zsolt: Az 1790-es évek erdélyi rendi reformmozgalmának történetéhez. Budapest, 1978. p. 21. 2. Trócsányi i. m. p. 47.

274

3. Aranka György erdélyi társaságai. Válogatta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Enyedi Sándor. Szépirodalmi Könykiadó (Budapest.) 1988. 209–210. oldal. 4. Rettegi György: Emlékezetre méltó dolgok. 1718– 1784. Bevezető tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel közzéteszi Jakó Zsigmond. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1970. 162. 5. Rettegi i. m. 386. 6. A kérdésről bővebben lásd: György Lajos: Fejezetek a kolozsvári régi Lyceum-könyvtar történetéből. In Művelődéstörténeti Tanulmányok. Szerk. Csetri Elek, Jakó Zsigmond, Sipos Gábor, Tonk Sándor. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1980. 185–200. 7. Lakó Elemér: A Kolozsvári Unitárius Kollégium könyvtárának kéziratai a kolozsvári akadémiai könyvtárban. In Művelődéstörténeti Tanulmányok. 211. 8. Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1980. 125. 9. Szent-Ábrahámi Lombard Mihály a leideni egyetemre 1713. május 1-jén iratkozott be, Ágh István 1735. szeptember 2-án ugyanoda, de valójában 1734-től 1737-ig Amszterdamban tanult. Lásd: G. Henk van de Graaf: A németalföldi akadémiák és az erdélyi protestantizmus a XVIII. századna. 1790–1795. Egyetemi fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet. (Kolozsvár) 1977. 223., ill. 240. 10. Lakó i. m. 207. 11. Protestáns iskoladrámák I/1. In Régi Magyar Drámai Emlékek. Sajtó alá rendezte Varga Imre. Akadémiai Kiadó Bp., 1989. 12. F. Csanak Dóra: A naplóíró Teleki József. In Erdélyi Múzeum LV 1993. 3–4. füzet. p. 34–49. 13. Protestáns Iskoladrámák I/1. 159–191. 14. Tündéres Játék 184. 15. Lessing: Levelek a legújabb irodalomról. In Lessing válogatott esztétikai írásai 179–180.

275

16. Lessing: Laokoon. In Lessing válogatott esztétikai írásai. Gondolat Kiadó. Budapest, 1982. 636–637. 17. Nagy Endre: A magyar esztétika történetéből. Felvilágosodás és reformkor. Kossuth Könyvkiadó Budapest, 1983. 18. oldal. 18. Az erdélyi magyar színészet hőskora 1792–1821. Káli Nagy Lázár visszaemlékezései. Bevezetéssel ellátta: Jancsó Elemér. Erdélyi Ritkaságok. 1. Szerkeszti dr. Jancsó Elemér. Minerva irodalmi és nyomdai Műintezet R. T. Kolozsvár, 1939. 16. oldal. 19. Uo.

276

Szüvem állását és kívánságát voltaképpen tudod A változást még az esztergomi csata előtt, és nem a golyó hozta. Akkor kezdődött, amikor Gyarmathy Balassi Bálint született – ki gondolta volna törökvilág és belviszályok idején –, hogy éppen a Vénusz jegyében. 1. Kicsodák szüleid? nekem meg így szóla. Szerelem, siralom hozott ez világra.

Vonjuk ki a magánhangzókat a szülőpárból. Marad egy csaknem azonos mássalhangzószerkezet mint emberi habitusunk állandója. Marad egy enigma (talány, kesőbbi magyar szóval), amelyet csak a beavatottak kísérelnek meg fölfejteni, mint az itáliai Hieronimus Cardanus azt, milyen asztrológiai utalások rejlenek az arc részeiben és vonásaiban. „Jelentem versben mesémet, de elrejtem értelmemet.” Lassanként jönnek a fénybe az ékes jelképvilág jelentéselemei. „Amhol szép Júlia, anyám helytartója e föld kerekségében” – ugye döbbenetes, hogy anyaölbe fészkelődnék a végvári katona, akárcsak négyszáz évvel később Flóra és Edit öntipró szerelmese? De ez a jelentésnek csak látszata; a versszerző találmány Venus bajszerző fiának, Cupidónak szavait reprodukálja. Nem gyermekkori ösztönvilág, hanem az egyszerre nő és isten Vénusz alakja társítható Júliához és általában ehhez a személyiség-szerkezetet is

277

átrendező, embert is újjáteremtő, elemi erejű reneszánsz újdonsághoz: a szerelemhez. „Lám az Aetna hegyet mondják tengeren túl hogy koronként égten ég (...) az én szüvemnek is... tüzét meg nem oltja sem bú sem nyavola sem egyébféle bánat.” 2. Dajkámot is mondám, hogy ohajtás volna.

A sóvárgás nem a romantika találmánya. Kilép a tudat a korlátai közül, meghatározza a lélek mozgásirányát. Balassi Bálinttól elszökik a lelke s az azt kereső szíve is; ez ellen Platón míves elméjű új követői sem emelhetnének kifogást; de a lélekcsere eszköze, eget-földet összekapcsoló metaforája maga a csók, az óhajtás érzéki pillanata, a kárhozat kezdete. „Csókolván ez minap az én szeretőmet, szerelmes szájában felejtém lelkemet”. Az óhajtás megfogalmazása maga a kockázat. 3. Lakóhelyemet is tűlem ő megkérdé. Gonddal tele cellámot mutatnám, nézsze.

Divényt, Kékkőt, Eger várát, Gyulafehérvárat, Krakkót emlegetik az életrajzírók, ha Balassit, az életutazót állomásaiból kívánják megérteni. Újabban bizonyossá vált az is, hogy Kolozsvár falai között napokat töltött (Honnan? Merre? Miért?); még azt is tudjuk, mit evett 1592 nyarán. 4. Eledelemet is kérdé, ha kenyér-é?

A kolozsvári számadáskönyv szerint: 13 Augustij Jeowe Balassi Balint uittem Biro Vram Akarattiabol

278

Aiandekot nekj 4 eitel bort 4 Thiwkot, 2 Ludat, Két keobeol zabot varoset; 14 August Esmet Adatot Biro Vram neki aiandekot 4 eitel bort 4 Thiwkot Egi felsal Pechieniet ket keobeol zabot varoset Biro vram est az Aros vraimért chielekette. Bor, tyúk, lúd és dénárértékük egy poézisen inneni világ dolgai, legfeljebb a bor szivároghat be Bacchus és a dévaj mámor okán a férfimulatság vágáns dalkészletébe („Marullus poéta ezt deákul írta, im én pedig magyarul”) „Jó borokkal töltett aranyas pohárok járjanak miközöttünk.” Hanem azért jól nem lakhatik, akinek az eledele „haszontalan reménség, hitető sok szép szó, nyerhetetlen szépség”. Kicsit átformálva: a távlattalan sóvargás, a viszonylagos nyelv, a szépség illúziója. 5. Mondám, hogy beszélni tanít esztelenség

Ki dönthetné el, idiómáról van-e itt szó, vagy stílusról? „Azért immár nekem el kell most indulnom, de elmémet ugyan itt kell nálad hagynom”. A vers – általában a működő nyelv, így a maga képlékenységében lélek-szív-elme helyett mintegy ellensúlyozásként hat; eredménye kiszámíthatatlan; leggyakrabban közöny, ritkábban elutasítás, néha aztán félmosoly; és gyöngy, násfa, gyémántos kereszt, gyémántgyűrű szerelmi zálogként való elfogadása. Peldául akkor, „mikor fényes bogár szent-Ivány hóban jár a nyárnak közepiben...” 6. Ruhámot is kérdé, hogy miben öltözném? Vajutt tagjaimot hogy mivel fedezném? A szenvedést, tűrést mondám hogy viselném.

279

A kötelező lovagi attitűdnek a lázadás nem része. A világra hangolódás kifinomult szabályai visszahatnak az érzetekre, a képzetekre. A világ érzékelése áttételesebbé válik. Balassi szalamandra, aki a szerelem tüzének földrelopásáért bűnhődik, Echó tündérasszony vagy havasalji remete. Inkább szerepei vannak, mint ruhái. Mint a Schifanoia palota freskóin Ferrarában, szövegeiben a reneszánsz formajegyek a régi asztrológiai hagyománnyal kapcsolódnak össze, így bomlik szét a bolygórendszer Kepler előtti modelljének segítségével Júlia alakja hét lényegi jeggyé. A fehérséget a holdtól, a tudást Merkúriostól, az életadó fényt a naptól, az erőt Marstól, a szépséget Vénusztól, a jóságot Jupitertől, a haragot Szaturnusztól kapta; „hét fő csillag vagyon az égi forgáson” – ezek mindenike hozzájárult Júlia bonyolult tökéletességéhez. 7. Monda: Itt mit keressz? Mondék: Szörnyű halált.

Létünk célja és értelme e filozófia szerint a szerelem, vagy semmi más. A halál pedig a szerelemtelenség szinonimája. A szerelmi áldozatként felfogott öngyilkosság gondolata sem idegen ettől a logikától. „Ne járjak úgy, mint Didó. Ki hogy csalatkozék, tőrben bocsátkozék”. Cupido átkozott, mert olyan iránt gyúlt szerelemre, aki megnyerhetetlen; így a sötétség és fény uraihoz egyaránt közel áll; Cupido és Venus együtt; de egy másik gondolatmenet szerint a szerelem maga a halál... „Ti pedig szerzettem átkozott sok versek, búnál kik egyebet nekem nem nyertetek, tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek.”

280

8. Monda esmét: Mit sírsz? Júlia haragját.

Nehéz elképzelnünk a nagy természetű Balassi Bálintot, amint választott úrnője házsártossága miatt elpityeredik. A gáláns regény lovagja azonban nem tehet mást, mint szabályosan követi a szerelmi játék érzelmi-nyelvi előírásait. Sír, amikor rigó és fülemüle örömében szól; sír, amikor darvakat lát hazája felé repülni. Óhajtotta édes rabságát, titkon sóvárogja szabadságát... Eredendő állapotát. 9. Mint élsz – úgymond. Mondék: mint Júlia-utált.

A kiközösítettség aztán perek tucatjában is megnyilvánult – hogy viselkedhetett bennük egy errefelé szokatlan műveltségű nemesúr? Az anatéma a maga keze által leírott könyvre is kiterjedt; évszázadokig nem volt kíváncsi senki „fajtalan” – mert szerelmes – énekeire e nyughatatlan poétának. 10. Örökké így élsz-e? mondék, hogy örökké.

Mérhetnők Balassi életidejét úgy is, hogy két lóvásár között, a juhásztánc és az esküvő között, a Szép magyar komédia és az esztergomi gennyes sebbé, halállá változtató golyó között. Beszéljünk mégis inkább (stílusosan) a bú, a szerelem örökkévalóságáról, a szokványos időkategóriák érvénytelenségéről. Balassi kihűlt szíve fölött négyszáz éve hangzott el, hogy Hungarus sed impius. A belső várban pávák sikoltoztak.

281

Tartalom Maradj a közelben .............................................................. 5 Az a bizonyos tündércsapás (Kemény Zsigmondé) ........................................................ 6 Homonna hölgye .............................................................. 19 „Add, hogy mit emberész és kéz kivíhat, Ne várja mástól mint szerencsedíjat” ............................... 36 A poézis valósága: Vörösmarty........................................ 42 Három P. S. és egy p. s. ................................................... 45 I. Petőfi ...................................................................... 45 II. P. S. ....................................................................... 55 III. A lélek szédülése ................................................. 58 P. S. utóirat (Petőfi-helyek visszapörgetése) .............. 65 Chamisso .......................................................................... 69 A semmi és a végtelen között........................................... 75 Berzsenyi Dániel: A melancholia ..................................... 86 D. M. Endümion unokái .................................................. 89 Rejtőzők, sértettek, idegenek ........................................ 100 Aranka György lovagias gesztusa .................................. 121 Kivévén könyveimet és írásaimat és más kézírásokat... ....................................................... 127 Vitéz Mihályról háromszor ............................................ 161 A debreceni Árkász .................................................. 161 Laudatio ................................................................... 163 „Felejtsétek el örökre a boldogtalan kálvinista Csokonait” .............................................. 165 Ecetfa és ezüst ................................................................ 172 A szerencsés vállalkozás ................................................ 177 A lebelgés felé................................................................ 184 Scytha vagyok ................................................................ 208 Hol az egész vásár keres lakodalmat... ........................... 234 Ányos Pál-összeállítás.................................................... 253 Nyelvvédelem, tündéres játék ........................................ 259 Szüvem állását és kívánságát voltaképpen tudod .......................................................... 277

282

A Komp-Press Kiadó új könyvei: – Nagy György: Eszmék, intézmények, ideológiák Erdélyben. Tanulmányok (a Polis Könyvkiadóval közösen) – Veress Károly: Kisebbségi létproblémák. Filozófiai esszék – Orbán Gyöngyi: Háttérelemzések. Esszék a korszerű irodalomtanítás köréből – Egyed Emese: Olvasó nappal, író este. Esszék, tanumányok, találkozások – Magyar–cigány/Cigány–magyar szótár. Szerk. Szabó Géza

Megrendelhetők a 00-40-64-432154-es telefonszámon, vagy a [email protected] email címen. Postacím: 3400 Cluj, c.p. 273, România.

KOMP-PRESS KIADÓ KORUNK BARÁTI TÁRSASÁG Kolozsvár, E. Grigorescu utca 52. Felelős kiadó: Cseke Péter Telefon- és faxszám. 00-40-64-432154 Postacím: 3400 Cluj, c.p. 273, Románia Korrektúra: Jancsik Pál Sorozatborító: Deák Ferenc Műszaki szerkesztő: Heim András Számítógépes tördelés: Kőváry Éva Alak: 70x100/24 Nyomdai ívek száma: 19 Készült: ALUTUS nyomda, Csíkszereda