Egy kétélű fegyver meg a tokja
Érzékleteink mibenlétének a boncolgatásakor a legcélravezetőbb abból a tényből kiindulnunk, hogy míg egyes jelenségeket tudunk érzékelni, addig másokat nem. Az, hogy az élőlények mit érzékelnek, és mit nem, döntően fajspecifikus, bár minimális mértékben egyedfüggő is. Mindez kétségtelenné teszi, hogy az érzékelés — ahogy azt A földi élet című tanulmányunkban részletesen is kifejtjük — voltaképpen semmi más, mint az önfenntartáshoz szükséges reagálási módok egyike. Mivel az élőlény szervezetén kívüli és belüli változások időről időre olyan helyzeteket teremthetnek, amelyek különböző módon és mértékben felborítják az önfenntartáshoz nélkülözhetetlen egyensúlyi állapotot, az élőlénynek az egyensúly visszaállításához — vagyis az önfenntartás leállásának megelőzéséhez — ezeket a negatív helyzeteket kompenzálnia kell. Kompenzálás alatt azt értjük, hogy az élőlény a szervezetén kívül és belül olyan változásokat idéz elő, amelyek a megbomlott összhangot restituálják. E változások indukálását kompenzáló reagálásnak hívjuk. Alapvetően kétféle kompenzálandó helyzet lehetséges: olyan, ahol az élőlénynek a reagáláshoz nem kell döntenie, és olyan, ahol igen. Míg az előbbi típusú helyzetek kompenzálására a fiziológiai és a genetikai, addig az utóbbi típusú helyzetek kompenzálására a cselekvésbeli reagálás mechanizmusa alakult ki. A törzsfejlődés során ezeknek a mechanizmusoknak a változatossága és összetettsége egyre gyorsuló ütemben növekedett — és növekszik ma is. A továbbiakban azonban mi csak a cselekvésbeli reagálással fogunk foglalkozni. Ahhoz, hogy az élőlény cselekedni tudjon, előbb döntenie kell, ahhoz pedig, hogy dönteni tudjon, a kompenzálandó helyzetet előbb ki kell elemeznie. Az elemzési és döntési folyamatok megvalósítását gondolkodásnak hívjuk. Álláspontunk szerint minden cselekvő lény kell hogy gondolkodjon is. Minthogy csak azt lehet kielemezni, ami előbb érzéklődik is, az érzékelés a cselekvésbeli reagálás első fázisa. Ez az első fázis egyébként már önmagában is komplex jelenség, úgyhogy a későbbiekben a mostani meghatározást majd precizíroznunk kell azzal, hogy beazonosítjuk az első fázisnak — és ezáltal lényegében a cselekvésbeli reagálás egészének — a kezdőpontját is. Előbb azonban muszáj kitérnünk e reagálási folyamat teljes menetének fajspecifikus (vagy hogy ismét kellően pontosak legyünk: elsősorban faj- és némileg egyedspecifikus) jellegére. Arról van szó, hogy a különböző fajú élőlények különböző jel A genetikai reagálás hipotézisét a Noé bárkája című tanulmányunkban körvonalazzuk. — A szerző.
330
legű kompenzálandó helyzetekbe szoktak kerülni, különböző célú és módú cselekedetek megtételéről kell tehát hogy döntsenek. Ennek érdekében másképp és másképp kell gondolkodniuk, és mást és mást kell tudniuk érzékelni. Mindez, ahogy mi látjuk, az alkalmazkodási kényszer által specifikáltan alakult ki így. De mivel az élőlények életének mégsem csupa különböző, hanem közös dimenziói is vannak, nézzük meg, mi az, ami minden cselekvő lény cselekvési mechanizmusában közös kell hogy legyen. Ahhoz, hogy az élőlény a szervezetén akár kívül, akár belül bármit is érzékelni tudjon, kell hogy rendelkezzen érzékelési terének egy olyan, semminemű változásnak ki nem tett — vagyis absztrakt — origójával, amelytől mind a külvilágnak, mind saját magának bármely részét elkülöníti, s amelyhez azt egyúttal viszonyítja is. Érzékelni annyit tesz, mint megkülönböztetni. Ez az absztrakt — vagy mondjuk ki: szellemi — centrum az élőlény számára saját önazonosságának érzéklete, amit az élőlény énjének hívunk. Álláspontunk szerint minden cselekvő lénynek van énje. Az én fogalmával kapcsolatban mindennemű misztifikációtól tartózkodnunk kell. Az én azért szellemi természetű, mert ha az élőlény akár a szervezetének egészét, akár annak valamely részét önmagaként érzékelné, képtelen volna — másik viszonyítási pont híján — a szervezetében vagy az annak kitüntetett részében bekövetkező változások érzékelésére és az azok által megkívánt adekvát cselekvésre. Úgy helyes tehát fogalmaznunk, hogy mivel az élőlény csak egyetlen entitást érzékelhet önmagaként, ennek az entitásnak szükségképpen szellemi entitásnak kell lennie. Mindez sem többet, sem kevesebbet nem jelent, mint hogy a szellemiség mint olyan autoregulatív jelenség, az én az élőlény autoregulációjának középponti megnyilvánulása, a szellemi jelenségek direkt immaterialitását pedig csupán a fizikai törvényszerűségek direkt immaterialitásához szabad hasonlítani. A cselekvő lényekről tett megállapításunkat tehát egy újabb előfeltétellel úgy egészíthetjük ki, hogy ahhoz, hogy az élőlény cselekedni tudjon, döntenie kell, ahhoz, hogy dönteni tudjon, gondolkodnia kell, ahhoz, hogy gondolkodni tudjon, érzékelőképességgel kell rendelkeznie, ahhoz pedig, hogy ez utóbbival rendelkezzen, éntudatra is szüksége van. Mindezt — ahogy fentebb ígértük — úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az éntudatnak a folyamatos megléte mindennemű cselekvő reagálásnak a kezdőpontja. Ahhoz, hogy az én az élőlény érzékleti terének az origója és egyben a nullvektora is lehessen — az élőlény ugyanis bármit is érzékel, azt mindig a saját énjével együtt, azzal mintegy összeadva érzékeli, lévén az én önérzéklete folyamatos —, egy igen fontos kívánalomnak kell teljesülnie. Az én nemcsak anyagi jelenségeknek, hanem az élőlény saját gondolatainak és érzelmeinek az érzékleteivel sem azonosulhat, amit úgy is megfogalmazhatunk, hogy az én mint 331
érzéklet üres. Amikor azok, akik keleti eredetű mentális gyakorlatokat végezve a nem-én érzékleteit meditatív módon kizárják a tudatukból, és megtapasztalják azt, amit ők ürességként emlegetnek, nem az énjük érzékelésének folyamatosságát kapcsolják ki — amit csak a nem-én érzékleteihez való viszonyítás lehetőségének hiányában vélnek átélni —, hanem ezzel éppen ellenkezőleg a saját énjük önérzékelésének az ürességébe zárkóznak be. Erre az ürességre általában mint egy szavakkal leírhatatlan valamire szoktak visszaemlékezni, aminek mibenlétét a végső valóságnak, a lét transzcendens abszolútumának, az üdvözülésnek vagy legalábbis az ahhoz vezető út kezdetének a fogalmaival próbálják érzékeltetni. Ezek a benyomások onnan származnak, hogy az én a maga ürességében az önfenntartás folytonosságának, az egyensúlyi állapot állandóságának, vagyis — paradox módon — az abszolútumnak és az örökkévalóságnak a relatív és ideiglenes érzéklete. A szubjektív transzcendencia tehát kibernetikailag pontosan leírható.* Amikor Buddha kimondta az anatta tételét, miszerint nincs olyan létező, amely végső lényegében ne volna üres — ami azóta is a buddhista ontológia egyik sarkköve —, egy olyan metafizikai kijelentést tett, amit mi most az élet kibernetikai természetének vizsgálatába illesztve a természettudomány nyelvére fordítottunk le. Miután tisztáztuk a szellemiségnek — sőt magának a transzcendenciának is — a természettudományos mibenlétét, vegyük ezek alapján szemügyre az élőlény többi immateriális megnyilvánulását is. Az érzelmekben mi a cselekvési mechanizmusnak a legfelsőbbnél eggyel alsóbb szintű szabályozóit látjuk. Ezen azt értjük, hogy az érzelmek azok, amelyek a gondolkodási mechanizmus számára a helyzetek kielemzéséhez és a döntések meghozatalához szükséges értékskálát biztosítják. Ez az értékskála a cselekedeteket időnként követő negatív visszacsatolások hatására állandó — bár nem folyamatos — változásban van. A mondottakból egyébként nyilvánvaló, hogy a cselekvési mechanizmus regulálásának legfelsőbb szintjét magában a kétértékű döntési szabadságban mint egy önmagában determinálatlan komponensben ismerhetjük föl. A gondolkodási mechanizmus azonban az érzékletek kielemzésével nemcsak dönt, hanem ismereteket is gyárt. Az ismeretek, melyek összességét tudásnak nevezzük, előre elkészített algoritmusok, melyeknek az a feladatuk, hogy
Ilyen fajsúlyú megállapítást természetesen felelőtlenség volna tennünk akkor, ha nem gyakoroltuk volna mi magunk is lényegileg gyermekkorunk óta rendszeresen az üresség és sok más, itt megemlíthetetlen spirituális jelenség mentális kiváltásának legkülönfélébb meditatív és egyéb — in concreto csak a beavatottak számára hozzáférhető — technikáit. — A szerző.
332
használatuk energetikailag tehermentesítse a gondolkodást. Az élőlény tudásának növekedése az élőlény szabad gondolkodási kapacitását is növeli. Az éntudat, az érzékelés, a tudás, az emocionalitás és a gondolkodás dinamikus együttese a lélek. A lélek a cselekvésbeli reagálás belső összetevője, míg e reagálás külső összetevőjét a végbevitt cselekedetek halmaza képezi. Álláspontunk szerint tehát minden cselekvő lénynek van lelke. Hogy az ember elhárítsa vagy legalábbis elviselhetővé zsugorítsa azokat a morális fogantatású lelki konfliktusokat, amelyek időről időre amiatt támadnak benne, ahogy a más fajú élőlényekkel bánik, különböző olyan elméletek kiagyalására kényszerül, amelyek szerint közte és a többi élőlény között áthidalhatatlan szakadék tátong. Ezekben az elméletekben a más fajú élőlényeknek sem éntudatuk, sem gondolkodóképességük, sem pedig lelkük nincs, ezek híján pedig nem tekinthetők etikai alanyoknak. E meggyőződés szilárdságát demonstrálják azok az elképesztően együgyű ,,neuropszichológiai” kísérletek, amelyek eredményeinek naiv és irracionális értelmezésével minden egyéb szempontból épeszűnek tűnő kutatók máris bizonyítottnak vélik a szóbanforgó különbségtétel helyességét.*** Etikailag nyilván nem az a kárhoztatandó, hogy az ember, saját létfenntartása érdekében, kénytelen más fajú élőlényeket pusztítani, hanem az, hogy ennek a kényszerhelyzetnek a hamis indokokkal való legitimálása kontrollálhatatlanná teszi a többi élőlénnyel szembeni kegyetlenkedést. Ha e rövid, de szükséges etikai kitérő után figyelmünket a cselekvésbeli reagálásnak ezúttal a gnoszeológiai értékelésére kívánjuk összpontosítani, először is azt kell kimondanunk, hogy valamely kompenzáló reagálás — pusztán attól, hogy az, ami — még nem közvetíti az élőlényhez a világnak vagy a világ valamely szegmentumának bármiféle lenyomatát is. Sem a fiziológiai, sem a genetikai reagálás nem ad képet a világról, s ha a cselekvésbeli reagálásnak az utolsó fázisa, a külső tevékenység szintén nem, meg kell fontolni, hogy vajon mennyiben jogos ezt mégis föltételezni ugyanennek a reagálásnak az előző fázisairól. Ha azt vesszük kiindulópontnak, hogy a cselekedetek kivitelezhetőségéhez szükség van a cselekvési térben egy tájékozódási modellre, kétségkívül jó irányban indulunk el. Most kell azonban eszünkbe idézni, hogy a különböző fajú élőlények különböző típusú negatív helyzeteket kell hogy kompenzáljanak, az adaptációs kényszer tehát az evolúció folyamán különböző típusú jelenségek különböző módú érzékelésének és az így nyert érzékletek különböző *** Az igazság kedvéért azt is meg kell említenünk, hogy egyre több állatpszichológiai kísérlet végzője jut — legalábbis egyes ,,magasabbrendű” állatfajokat illetően — a mi állásfoglalásunkkal szinkronban levő következtetésre. — A szerző.
333
módú gondolati kiértékelésének a képességét kellett hogy kialakítsa bennük. Az érzékletek vagy érzéklethalmazok tárgyai tehát nem olyasmik, amiket az érzékelés bárminemű értelemben is lemásol, s amik így az érzéklethalmazoknak mondhatni az etalonjai volnának, hanem olyasmik, amikről a velük kapcsolatos adekvát cselekvéshez bizonyos specifikus információk szükségesek. Ennélfogva az érzékletekből gondolatilag összeállított és emlékezetileg rögzített ismeretek sem egyebek, mint tárgyaik használati szabályai, vagy ha netán szokatlannak éreznénk a használat fogalmának ilyen mérvű általánosítását, úgy is fogalmazhatunk, hogy ismeretek alatt a tárgyaikkal kapcsolatos cselekvés szabályait értjük. Ennyi az, sem nem több, sem nem kevesebb, amennyit az élőlényekben a törzsfejlődés során az alkalmazkodási kényszer kialakíthatott. Az érzékelést gyakran emlegetik a valóság tudati tükrözéseként, tanulságos lesz tehát az optikai tükörképnek, amely ennek a metaforikus meghatározásnak az alapját képezi, leellenőrizni a tükörkép voltát. Ki kell jelentenünk, hogy ha tükörkép alatt egy jelenség másodlagos megjelenését értjük egy másodlagos dimenzióban, akkor az optikai tükörkép nem olyasmi, amit per definitionem tükörképnek mondhatunk. Az ember azért hajlamos a tükörképet egyfajta másolatként kezelni, mert számára — specifikus cselekvésbeli szükségleteinek szempontjából — a legfontosabb érzékelési mechanizmus a látás. A leggyakoribb szükséghelyzetekben az optikai tükör valóban megadja az embernek a kívánt információt. Kiválóan alkalmas például a haj őszülésének vagy a ráncok gyarapodásának bemutatására, s ugyanígy biztosítja a fésülködés vagy a fogmosás megbízható kontrollálhatóságát is. De már a vércukorszintet vagy az intelligenciahányadost nem lehet a tükörből megállapítani. Föl kell tehát ismernünk, hogy érzékleteink sem mások, mint szükségletspecifikus adatok, amelyek nemhogy a ,,valóságot” nem tükrözik, hanem egyáltalán nem tükröznek semmit. Ez egy igen fontos momentum, úgyhogy az érzékletekről beszélve igazából még az olyan szavaktól is jobb tartózkodni, mint ,,információ” vagy ,,adat”. E szavakat lehet ugyan használni, de nem konkrét, hanem csak teljesen absztrakt értelemben. Érzéklet alatt leghelyesebb egy olyan reakciót érteni, amelyet elsődlegességén kívül csak az jellemez, hogy megtörténtével — amiben mi nem egy külső ráhatás passzív elszenvedését, hanem az élőlény aktivitásának egy mozzanatát látjuk — maga is egy saját belső, szellemi természetű negatív helyzetet teremt, amely nem azonos az érzékletet kiváltó negatív helyzettel, s amelyet mi hiánynak fogunk hívni. A hiányt az élőlény gondolati és érzelmi reakciókkal tudja kompenzálni, eközben azonban minden egyes gondolati és érzelmi reakciójának az érzéklete is egy-egy újabb hiányt indukál. Ez egyfelől elvezet a cselekedetek véghezviteléig, másfelől pedig a lélek működésének folyamatosságát jelenti. 334
Mindezek jobb megértéséhez a legcélszerűbb oda visszakanyarodnunk, hogy az önfenntartáshoz szükséges egyensúlyi állapot zavara, amelyet mi negatív vagy kompenzálandó helyzetnek neveztünk el, az azt kompenzálni kényszerülő élőlényt néha nem állítja döntés elé, néha pedig igen. Magától értetődik, hogy akkor nem, amikor csak egyféle kompenzáció lehetséges, amikor viszont többféle közül kell kiválasztani az optimálisat, az élőlény döntéshelyzetbe kerül. Az érzékelés, mint mondtuk, az ilyenkor meginduló folyamatnak — amelynek teljes menetét az evolúciót irányító alkalmazkodási kényszer munkálta ki, s ebbe semmilyen más tényező nem szólhatott bele — az első fázisa. Mivel egy adott adaptációs kényszerhelyzet csak egy bizonyos gyakorisággal előfordulva válhatott a továbbfejlődést irányító hatóerővé, az élőlényt az evolúció nem mindenfajta negatív helyzet kompenzálására — s ezen belül nem mindenfajta változás érzékelésére — készítette föl. Az élőlény a legkülönfélébb ráhatásokat szenvedheti el azok érzékelése nélkül, ezért mondtuk hát, hogy az érzékelést nem olyan ráhatásként kell felfogni, amelyet az élőlényre bizonyos változások gyakorolnak, hanem olyan reagálásként, amely az élőlény részéről közvetlenül saját maga felé irányul, mégpedig abból a célból, hogy az optimális kompenzáció megkeresésének gondolati processzusa beinduljon. Azáltal tehát, hogy az élőlény az érzékletekkel önmaga felé reagál, az egyensúlyi állapot újabb meg újabb megbolygatását jelentő újabb meg újabb negatív helyzetekbe hozza magát. Az érzékleteknek az adaptációs szükségesség szempontjából semmi egyéb funkciójuk nem lehet, mint hogy kiváltsák ezeket a fentebb hiánynak elkeresztelt és szellemi természetűként ábrázolt közvetlen negatív helyzeteket, amelyeket az élőlénynek gondolati úton kell rekurzív lépésekben kompenzálnia ahhoz, hogy az iniciális — de ebben az áttételekből összetevődő körfolyamatban finális — negatív helyzetet is az optimális cselekedet kiválasztásával és végrehajtásával kompenzálni tudja. Minthogy az én érzéklete az önfenntartás folytonosságának az érzéklete, s mint ilyen, a nem-én érzékleteinek a hiányaként definiálható, valamennyi érzéklet közül az egyetlen, amelynek nem az a funkciója, hogy szellemi természetű negatív helyzetet — hiányt — váltson ki. Mivel ez utóbbin az egyensúlyi állapot szellemi vetületének az önvezérelt megzavarását, illetve az egyensúly ebből fakadó részleges hiányát értjük, az én érzéklete mint nullérzéklet és a nem-én érzékletei között komplementáris viszony áll fönn: az én érzéklete mint a nem-én érzékleteinek hiánya nem vált ki szellemi hiányt, míg a nem-én bármely érzékletének megléte szellemi hiányt vált ki. Nem véletlen tehát, hogy akik meditatív állapotban már megtapasztalták az általuk ürességnek nevezett élményt, legtöbbször élénken tiltakoznak ennek az ürességnek a semmivel való azonosítása ellen, és látszólag önellentmondásba keveredve, inkább a teljesség egyfajta átéléséről beszélnek. E jelen335
ség azonban minden paradox jellegét elveszíti, mihelyt arra gondolunk, hogy a nem-én érzékletei nem egyebek olyan reakcióknál, melyek az önfenntartás biztosításának végső céljából szellemi hiányokat váltanak ki, hiányuk pedig a létezés mindennemű korláttól mentes érzéklete. Mivel — ahogy már leszögeztük — az én érzékletének a nem-én érzékleteivel ellentétben nem az a funkciója, hogy szellemi hiányt váltson ki, funkcióját kizárólag abban kell látnunk, hogy a nullérzéklet létének önmaga általi biztosításával az érzékelést mint olyat lehetővé tegye. Ennek jegyében jogosan hívhatjuk az én önérzékelését elsődleges, a nem-én érzékelését pedig másodlagos érzékelésnek. Az érzékelés mibenlétének fölismerése azonban olyan tudás birtokába juttat minket, amely tagadhatatlanul kétélű fegyver, minthogy egyfelől utat nyit a populárisan természetfölöttinek nevezett és a természettudomány által jobb híján ignorált jelenségek vagy képzetek természettudományos vizsgálata számára, megteremtve így a legtágabban értelmezett valóság egységes interpretálhatóságát, másfelől viszont alapjaiban kérdőjelezi meg minden ismeretrendszer létjogosultságát. Be kell ugyanis látni, hogy az érzékletek nem többek, mint olyan reakciók, amelyek a cselekvési térben való orientálódást készítik elő — de mindig csak úgy, ahogy azt az alkalmazkodási kényszer az evolúció folyamán az egyes cselekvésbeli szükséghelyzetekhez viszonyítva kialakította. Az érzékletek összessége tehát csak egy bizonyos célszerűség szerinti autoregulatív relativizmusban, s nem pedig abszolút értelemben modellálja a világot — akárcsak mondjuk a nyelv. Rá kell azonban eszmélnünk, hogy ha az élőlény számára a világ egésze ezekből a legcsekélyebb másolati szereppel sem bíró specifikus — előkészítő funkciójú — kompenzáló reakcióknak minősített érzékletekből tevődik össze, s közben nemcsak a külvilágról és saját fizikai szervezetéről, hanem még a gondolatairól, érzéseiről és énjéről is csak érzékletei vannak, akkor ezek az érzékletek gnoszeológiailag teljességgel értéktelenek a számára. A percipiens nem tud önmagától függetlenedni, hogy egy külső viszonyítási pontból megítélhesse a közte és érzékletének tárgya közti viszony jellegét, ki kell tehát jelentenünk, hogy a külvilág létéről és bárminemű szerkezeti fölépítéséről alkotott elképzeléseink csak hipotézisek lehetnek, s természetesen ugyanez vonatkozik mindarra is, amit ebben a tanulmányban érzékelésről, lélekről, transzcendenciáról és ezekhez kapcsolódóan sok más egyébről is kifejtettünk. Netán itt volna az a pont, ahol véget ér a természettudomány, és megkezdődik az irracionalitás birodalma? Amikor az imént az érzékletek fogalmának általunk helyesnek vélt értelmezését kétélű fegyvernek minősítettük, nem tettük hozzá, hogy ennek a kétélű fegyvernek van egy tokja is, amelybe szerencsére bármikor visszarakható. Ez a tok a filozófia. A filozófiának nem az a 336
feladata, hogy feleletet adjon mindazokra a kérdésekre, amelyeket az emberi gondolkodás a természettudomány kipróbált eszközeivel sem tud megválaszolni, hanem éppen az, hogy egy szimulált diszciplína fölkínálásával elterelje a természettudomány figyelmét ezekről a problémákról, ami által az a sokkal konkrétabb és a viszonylagosság gyakorlati keretein belül megoldható problémákra tud összpontosítani. Minél elaboráltabb filozófiai rendszerek csapnak össze, annál dinamikusabban tud az így tehermentesített természettudomány dolgozni: a filozófia a természettudomány fejlődésének legfőbb katalizátora. 1996
337
