EGELY GYÖRGY VÍZAUTÓK... ANTIGRAVITÁCIÓ

EGELY GYÖRGY

VÍZAUTÓK... ANTIGRAVITÁCIÓ...

2

Külső borító: Kara György Egely György írásainak nyelvi lektora: Varga Krisztina Tipográfia: Mészáros Katalin Szerkesztés, tördelés: Mészáros Gábor ISBN 978-963-06-5619-1 © dr. Egely György, Budapest, 2008 Kiadja: Egely Kft. www.egely.hu A szerző legutóbb megjelent könyvei: Tiltott találmányok (2000) Borotvaélen (2002) Titokzatos erők? (2004) Nyomta és kötötte: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt. Felelős vezető: Berki István vezérigazgató Ez a könyv az Anti-Manhattan-terv keretében készült.

3

Tartalom VÍZAUTÓK... ANTIGRAVITÁCIÓ... ......................................................... 2 I. RÉSZ A MAGYAR VÍZAUTÓ BUKÁSA ................................................................ 7 HOGYAN IS MŰKÖDIK A VÍZAUTÓ? ................................................................. 8 EGY ÚJ GÉP LELKE .............................................................................................. 11 A KEZDETEK ......................................................................................................... 13 A SIKER ÉS A KUDARC HATÁRAI .................................................................... 19 A KÍNLÓDÁSOK ISKOLÁJA ............................................................................... 21 KILÁTÁSOK, CSALÓDÁSOK .............................................................................. 33 HOL A KINCSES SZIGET? ................................................................................... 35 A SZÉN-DIOXID-BONTÓ TÖRTÉNETE .............................................................. 38 AKUSZTIKUS BONTÁS........................................................................................ 42 A TÉRIDŐ GÖRBÍTÉSE, ÉS AZ ENERGIA KINYERÉSE .................................. 44 A TÉRTECHNOLÓGIA KAPUJA ......................................................................... 49 A GÖRBÜLT TÉRIDŐ RÖVID TÖRTÉNETE ...................................................... 55 FORGÓ VILÁG ...................................................................................................... 58 VAN-E MÉRÉSI BIZONYÍTÉK? ........................................................................... 61 FORGÓ TÖLTÉSEK, AZAZ GÖDEL VISSZATÉR ............................................. 67 MI TÖRTÉNIK EGY TŰ HEGYÉN? ..................................................................... 69 HULLÁMOK KÖZÖTT .......................................................................................... 71 VISSZA A KEZDETHEZ: HOGYAN MŰKÖDIK A VÍZAUTÓ? ........................ 72 II. RÉSZ A HIDEGFÚZIÓ FELEMELKEDÉSE ÉS BUKÁSA ................................. 76 NAGY GONDOLAT, KIS PÉNZ ........................................................................... 82 A SZILÁRDTEST BÖRTÖNÉBEN........................................................................ 84 VALAKI KÖZBESZÓL .......................................................................................... 88 III. RÉSZ A TRANZISZTOR BUKÁSA ÉS FELTÁMADÁSA ................................ 95 AZ ELEKTRONIKA RÁZÓS ÚTJA ...................................................................... 98 ÉLET A NAGY TUDOMÁNY PEREMÉN .......................................................... 100 LILIENFELD ÁRNYÉKA .................................................................................... 104 IV. RÉSZ VÍZAUTÓK (EGY APRÓCSKA TALÁLMÁNY) .................................. 113 MIÉRT NEM KÉSZÜLT FÉNYKÉP JÉZUSRÓL? ............................................. 115 EGYSZERŰ VÍZAUTÓK ..................................................................................... 117 KIK ÉS HOGYAN VEZETIK AZ AUTÓIPART? ............................................... 123 V. RÉSZ HALÁLSZAKASZ .................................................................................... 130 EGY ÁLLATORVOS TAPASZTALATAI........................................................... 133 A JAPÁN MEGOLDAS ........................................................................................ 134 VI. RÉSZ BÚCSÚ A SÁRGABARACKTÓL ........................................................... 137 VII. RÉSZ AZ ANTIGRAVITÁCIÓ KUDARCA (EGY ÁLMODOZÓ ANGOL) 144 VIII. RÉSZ ANTIGRAVITÁCIÓ (EGY BOGARAS OROSZ) ............................... 153 GREBENNYIKOV DILEMMÁJA ....................................................................... 158 DÖGLÖTT LÉGY A 854-es SZOBA ABLAKÁBAN .......................................... 164

4

REPÜLHETNEK-E A ROVAROK? ..................................................................... 169 LEGYEK LEVEGŐ NÉLKÜL? ............................................................................ 171 IX. RÉSZ EGY BOGARAS MAGYAR ................................................................... 175 X. RÉSZ AZ ANTIBIOTIKUMOK HÁNYATOTT SORSA ................................... 182 A KEZDETEK ....................................................................................................... 183 A MÁSODIK HULLÁM ....................................................................................... 186 XI. RÉSZ A CVITAMIN LASSÚ TÉRHÓDÍTÁSA ................................................ 190 XII. RÉSZ A FÉNYMIKROSZKÓP TRAGIKUSAN LASSÚ FELEMELKEDÉSE .................................................................................................................................... 196 XIII. RÉSZ MIÉRT NEM TUDUNK TÖBBET A VILÁGRÓL? (A TUDOMÁNYOS KÉRDEZŐSKÖDÉS HATÁRAI) .............................................................................. 203 A KRITÉRIUMOK ................................................................................................ 207 LÁMPAOLTÁS GONDOLKODÁSSAL .............................................................. 211 ÁTLÁTNAK RAJTUNK ....................................................................................... 214 LÁTHATÓ-E ELŐRE A JÖVŐ? ........................................................................... 216 A DELEJEZŐ EMBER ......................................................................................... 218 SAJÁT HALOTT................................................................................................... 223 HAGYJÁK-E KUTATNI A KUTATÓT? ............................................................. 224 XIV. RÉSZ MEGMARAD-E AZ ENERGIA? .......................................................... 227 ŰRSZONDÁK MOZGÁSÁNAK ANOMÁLIÁJA............................................... 233 TORNÁDÓ ............................................................................................................ 237 A ZSÁKNÉLKÜLI PORSZÍVÓ ÉS A „GÉPZSÍRMAJOM" ESETE .................. 243 A GŐZTORNÁDÓ ................................................................................................ 250 ENERGIAMEGMARADÁS AZ ELEKTRODINAMIKÁBAN ........................... 254 XV. RÉSZ A VITA KULTÚRÁJA A TUDOMÁNYBAN ....................................... 257 VITA A FÉMHAJLÍTÁSRÓL .............................................................................. 259 KUTATÁS ÉS TORTASZELETELÉS ................................................................. 260 A FÉMHAJLÍTÁS JELENTŐSÉGE ..................................................................... 263 EGY HAZUGSÁG ANATÓMIÁJA ..................................................................... 265 MIÉRT BÍZZUNK, KIBEN BÍZZUNK? .............................................................. 271 LÉTEZIK-E AZ ÉLET ENERGIÁJA? .................................................................. 273 VITA AZ ÉLETENERGIÁRÓL ........................................................................... 274 ELFELEDETT, LESÖPÖRT EFFEKTUSOK ...................................................... 279 TOJÁSOK KÖZTI INFORMÁCIÓCSERE — REZGŐ VILÁG? ........................ 281 ELVESZETT KAPCSOLATOK ........................................................................... 285 VITA A ROVAROK REPÜLÉSÉRŐL ................................................................. 285 VITA AZ ENERGIAMEGMARADÁSRÓL......................................................... 290 EURÓPA ÉS ENERGIA ....................................................................................... 292 VITATHATÓ, DE VITÁRA NEM ÉRDEMES JELENSÉGEK .......................... 297 XVI. RÉSZ SARKADI DEZSŐ: DINAMIKUS GRAVITÁCIÓ ............................. 300 BEVEZETÉS ......................................................................................................... 301 ALAPISMERETEK ............................................................................................... 302

5

A GRAVITÁCIÓS ÁLLANDÓ ............................................................................ 305 BODONYI LÁSZLÓ KÍSÉRLETE ....................................................................... 308 A DINAMIKUS GRAVITÁCIÓ ALTERNATÍV KIMUTATÁSA ...................... 314 MÉRÉSI TAPASZTALATOK .............................................................................. 316 HOGYAN MAGYARÁZHATJUK A LEGEGYSZERŰBBEN A KÍSÉRLETEINK EREDMÉNYEIT? ................................................................................................. 319 ELEKTROGRAVITÁCIÓS KÍSÉRLETEK ......................................................... 325 A GRAVITÁCIÓ TITKA ...................................................................................... 328 FÜGGELÉK .......................................................................................................... 331 A GRAVITÁCIÓ DISSZIPÁCIÓS ELMÉLETE .................................................. 332 A GRAVITÁCIÓ ÁLTALÁNOS ELMÉLETE .................................................... 333 XVII. RÉSZ DÁVID MIHÁLY: AZ IDŐJÁRÁS HOSSZÚTÁVÚ ELŐREJELZÉSÉNEK KRÓNIKÁJA........................................................................ 337 II. A GLOBÁLIS FELMELEGEDÉS PLANETÁRIS OKA ÉS RENDJE ............... 349 XVIII. RÉSZ TASSI TAMÁS: ÓRA PARADOXON .............................................. 356 VÍZAUTÓK...ANIIGRAVITÁCIÓ... .................................................................... 374

6

I. RÉSZ A MAGYAR VÍZAUTÓ BUKÁSA

Szén-dioxid és vízgőz bontására is alkalmas készülék. Rezonáns plazmarezgésen alapul. Jekkel János 50-es éveiben járó tapasztalt feltaláló, az 1970-es években véletlenül egy fontos titokra bukkant: hogyan lehet vízgőzt bontani minimális mennyiségű energiával. Már évtizedek óta fejlesztéssel, kutatással foglalkozott a Villamosipari Kutatóintézetben, 7

amikor véletlenül beletenyerelt ebbe a felfedezésbe. Ezután több év munkájával elkészítette az első magyar vízautót (egy Moszkvicsot alakított át). A szerkezet segítségével eljutott Medgyesegyházára, hogy büszkélkedjen a rokonságának a benzin nélküli autóval. Visszaúton a gépkocsi tönkrement, s többé nem is indult el. De nem műszaki okok miatt. Ez az út legalább bizonyította azt, hogy a vízzel hajtott autó elve működőképes.

HOGYAN IS MŰKÖDIK A VÍZAUTÓ? Olyan vízautót természetesen már kitaláltak, ami gőzzel megy, azaz gőzgéppel, netán az elporlasztott benzinhez adott gőzzel. Ezek nem sértik a fizika általánosan elfogadott törvényeit, az energiamegmaradás törvényét. A Jekkel-féle vízautó viszont azért érdekes, mert csak egy nagyobb teherautó-akkumulátorral tette meg a BudapestMedgyesegyháza utat úgy, hogy a teherautó-akkumulátor feszültsége nem csökkent lényegében az út során. Valamilyen módon tehát a gépe a víz „energiájával" működött, de inkább arra hajlok, hogy valami másféle energiát használt a víz közvetítésével. Az eljárás szembeszökően sérti az energiamegmaradást. Egyetlen ólomakkumulátorban tárolt energiával csak néhány kilométert tehetett volna meg. Ha az egész autó, még az anyósülés is akkumulátorokkal van megrakva, sőt az ölébe is kerül egy darab belőlük, az sem lett volna elég az egész útra. Az energia sem a vízből, sem az akkumulátorokból nem származhatott. Akkor honnan? Vagy hazugság az egész? Legalább két komoly kísérletről tudok, amelyek demonstrálhatóan sikeresek voltak. Az egyik a magyar származású Stephen Horváth vízautója, amelyet Ausztráliában talált ki és mutatott be, valamint az amerikai Stanley Mayer találmánya. Mindkettő vízbontáson alapult, valamilyen rezonáns módszer segítségével szedték szét a folyékony állapotban levő vizet.

8

Mindkét eljárás bonyolult szabadalmaztatott lépések sorozatán alapult. Bár a szabadalmi leírások elég részletesnek tűnnek, mégis a bennük leírt effektus reprodukálhatatlan. Miért? Erről is szól majd ez az írás. A Jekkel-féle vízautó nem elhanyagolható mellékszála egy tény: Janó bácsi, ahogy én neveztem, meglehetősen bizalmatlan „magányos farkas". Amikor a találmányán dolgozott, nem volt munkatársa, egyedül munkálkodott a gépén. Ő a tipikus „garázsfeltaláló", aki otthon reszel, fúr-farag, s anélkül talál ki új dolgokat, hogy alaposabban ismerné a tudomány eredményeit, törvényeit. Éppenséggel ez a szerencséje, ez az erőssége, de egyben a gyengéje is. Erőssége azért, mert ha a tudomány mint intézmény, vagy a „tudás tárának őrzője" valahol hibázik, akkor ezek a hibák nem vonatkoznak a garázsfeltalálóra. Ő szerencséjére (vagy szerencsétlenségére) nem ismeri ezeket a törvényeket. A gyengéje az ilyen garázsfeltalálónak viszont az, hogy nem ismeri az alázatos tudomány alapszabályát: mindent dokumentálni kell! Csak a reprodukálható eredmény az igazi, használható eredmény. A magyar vízautó drámája részben a Kádár-korszakhoz is kötődik. Amikor elindult, hogy büszkélkedjen találmányával a medgyesegyházi rokonoknak, rendőrök állították le. Akkor még tilos volt PB-gázzal hajtott autóval közlekedni, hiszen a propángázra jelentős állami ártámogatást adtak. Ezért nem engedélyezte az állami gépezet a PBgáznak üzemanyagként való felhasználását. A zsernyákok időnként lelecsaptak a sötétben bujkáló gázautósokra, és keményen büntették őket Amikor aztán Janó bácsira az 5-ös úton váratlanul lesújtottak a rend őrei, igencsak zavart képet vághattak. Benzintartály nem volt az autóban (ez már nekik fél győzelemnek számított), de PB-palack sem, csak a bazi nagy akkumulátor és egy víztartály. Vakargatta a fejét a rend őre. Hogy is van ez a dolog? A biztonság kedvéért felírta az adatait. Azzal bocsátotta el, hogy ha nem kap utólagosan útvonalengedélyt, akkor büntetést kell fizetni, mert gázüzemű autóval nem szabad furikázni.

9

Ez már komoly problémát jelentett. A gondot tetézte, hogy útközben hazafelé az öreg Moszkvics főtengelye érthető módon eltört, hiszen nem a gyors, robbanásszerű hidrogén-oxigén keverék égésére tervezték az orosz konstruktőrök. Így anyagfáradás miatt a főtengely kimúlt. Hazáig kellett vontatni a vízautót, ez megint csak komoly pénzbe került. Az igazi baj akkor következett be, amikor Janó bácsi az akkori Közlekedési Minisztériumban megpróbált utólagosan útvonalengedélyt szerezni a gázüzemű Moszkvics 407-re. A hivatalnok két falat tepertő lenyelése közben elutasította a kérelmet: a szabály az szabály, gázüzemű autóra nincsen engedély. A propán-bután gázautósokra kirótt büntetést így meg kellett fizetni. Ez aztán otthon végleg kicsapta a biztosítékot a feleségénél. Egyébként is igen feszült volt az évekre nyúló fejlesztés és a hidrogénes kísérletek miatt; főleg az időnként bekövetkezett robbanások idegesítették. Előfordult ugyanis, hogy a körfolyosós bérház udvarán lefolytatott kísérletnél felrobbant az egyik hidrogéntartály. Janó bácsi elájult, sőt beszakadt a dobhártyája is. Ráadásul az összes ajtó, ablak betört a gangos házban. Mindenkinek ki kellett javíttatnia az ablakát, ajtaját, sőt később a szaporodó feljelentések miatt a házból is menniük kellett. Így aztán Janó bácsi végleg feladta a vízautó kifejlesztésének lehetőségét. A főbb darabokat szétszedte, de semmit nem fényképezett le, semmit nem dokumentált. Egy világnak kellett összeomlani (a szocialista rendszernek), hogy ezután valami újra megmozduljon. Az ausztráliai Horváth Istvánt, ha jól tudom, egy ablakon dobták ki — esett ki? Stanley Mayert pedig egy étteremben mérgezték meg — így fejeződött be az ő vízautójuk története. A rendszerváltással azonban olyan emberek is pénzhez jutottak, akik értelmes módon akarták használni lehetőségeiket. Már pár hónapja ismertem Janó bácsit, amikor egy ilyen ember keresett meg engem. Egy aprócska fejlesztőlabor létrehozását tette lehetővé ez a szponzor azzal a feltétellel, hogy próbáljuk meg feléleszteni Janó bácsi szerkezetét.

10

A '90-es évek elején jártunk ekkor, addigra a magyar ipar és kutatásfejlesztés felszámolását, tönkretételét az Antall-kormány már sikeresen elkezdte. Egymás után zárta be kapuit a MOM, az EMG, a Mechanikus Mérőkészülékek Gyára, a Tungsram néhány gyártósora, a BRG, a csepeli jármű, és még sorolhatnánk. Sorban tűntek el az ipari kutatóintézetek is, egykori munkatársaik porszívót vagy életbiztosítást árultak. Ez a veszteség súlyosabb volt, mint amennyi kár érte a magyar ipart a két világháború alatt. Mégis, egy icike-picike „szigeten" néhány emberrel elkezdhettük a találmány feltámasztását. A tragédia azonban csak fokozatosan rajzolódott ki előttem: Janó bácsi messze túlbecsülte saját memóriáját — abban bízott, hogy majd emlékezetből felidézi, hogyan is működött a szerkezet. Valóban sok mindent felelevenített, ám ezek közel sem bizonyultak elegendőnek. Mai becslésem szerint a szükséges információknak mindössze 1-2%-ára emlékezett. Vízautójának esete szakmai és emberi oldalról is tipikus. Kicsit részletesebben fogom ismertetni a technikai megoldását, annak előnyeit, hátrányait, és az évek alatt összehozott tapasztalatok segítségével pedig megpróbálom körvonalazni, hogyan is működhetett a Jekkel-féle vízautó.

EGY ÚJ GÉP LELKE A gép „lelke" egy T alakú üvegcső volt, ahol a vízbontás megtörtént. Az ő eljárásában — s ez volt az egyik titok — nem folyadékállapotú, hanem nagynyomású, túlhevített vízgőzt kellett bontani. Az 1. képen látható üvegcső nyakában egy külön túlhevítő patron gondoskodott arról, hogy ne telített gőz, hanem túlhevített vízmolekulák gáza kerüljön a bontócsőbe. A 2. ábrán szemrevételezhető, hogy milyen időbeli lefutású elektromos impulzusokkal bontotta szét a vízgőzt gázaira. Mintegy 20 kHz-es ismétlődési frekvenciával igen nagy feszültségű, kizárólag egyoldali impulzusokkal, kb. 20 kV-os potenciálok segítségével végezte a vízbontást. Mivel csak egyetlenegyszer tudott oszcilloszkópot szerezni, hogy megmérje, mi is történik a bontás során, ez már kissé bizonytalan 11

információnak tűnt. Azt vette észre, hogy a felfutásnál egy „cápafogra" emlékeztető, változó felfutási meredekségű impulzust lát. Az elektronikát nem ő készítette, egyik kollégája hozta össze a villamosipari kutatóban — tenyérnyi dobozkában —, egy üveg pálinkáért. A tragédia egyik része, hogy János bácsi sosem nézte meg, mi is volt abban a dobozban, fogalma sem volt arról, hogy milyen kapcsolást használtak. Úgy gondolta, hogy egy újabb liter pálinkáért bárki bármikor elkészíti megint az elektronikát. Ebben is tévedett. Már azt sem tudta pontosan, hogy légmagos vagy vasmagos volt-e az a transzformátor, amit alkalmazott. Keresztkérdések sorozata után úgy emlékezett, hogy vékony permalloy-lemezekből állt a transzformátor vasmagja, amit persze a '90-es évek elején már sehol nem gyártottak. Hosszas utánjárás után, Debrecenben egy fémhulladék-kereskedőnél találtunk néhány kiló ilyen anyagot. A bontócsőben használt hullámformának és frekvenciának (mint jóval később kiderült) igen fontos jelentősége van: valószínű, hogy a pontos paraméterektől való néhány százalékos eltérés már az effektus megszűnésével járhat.

1. ábra: Két T alakú vízgőzbontó cső. A találkozási pontnál levő vékony üvegcsőben helyeztük el a hőmérőt. A felső szár kicsit meghajlik mindkét esetben azért, hogy az esetleg kiváló vízcseppek távozzanak. 12

2. ábra: A két bontó elektródra jutó feszültség időbeli lefutása, egykori (nem túl megbízható) mérés alapján. Figyelemreméltó, hogy a térerősség iránya nem fordul meg, és az időbeli lefutási meredekség változik. Valószínűleg előnyös lehetett ez a recés, cápafogszerű hullámforma, mert sokféle hullámhosszú lengést gerjeszthetett. Azért bíztam abban, hogy Janó bácsi nem csak fantáziál, nem csak álmait meséli, hanem valóban elkészítette a vízzel hajtott Moszkvicsot, mert jó pár régi alkatrészt mutatott a garázsában. (Magát a Moszkvicsot persze már rég kiberhelte és eladta.) Részletesen leírta a bontócsőn kívüli technikai megoldást is.

A KEZDETEK Az egész történet úgy kezdődött, hogy hegesztéshez próbált vízbontót készíteni, mivel nem akart drága pénzen acetilént venni. A durranógáz lángjával igen magas hőmérsékleten vastag acéllemezeket is könnyű átvágni. Ezért házi használatra, a munkahelyén bütykölve kísérletezett vízbontó készülékekkel. Abban az időben, a szocializmusban teljesen természetes volt, hogy valaki fusizott magának: ha valami kellett, akkor K.O.-val (kell otthon) 13

eltüntette. A fizetés kiegészítésnek ez a módja ismert és gyakori volt nagyon sok gyárban. Mindent loptak, ami az üzemekben mozdítható volt. (Mindez persze semmi ahhoz képest, ami a rendszerváltás idején történt, amikor egész üzemeket nyúltak le.) Janó bácsi a villamosenergia-kutató munkatársaként ingyen kapta az áramot, de a benzinért fizetnie kellett. Lehet, hogy ha az egykori ÁFORnál dolgozik (Ásványolaj Forgalmi Vállalat), akkor nem kezd el bütykölni ezen a találmányon. De olcsón akart utazni is Amikor észrevette, hogy a vízbontó készülékéhez nagyon kevés energia kell, akkor azonnal eszébe jutott : a durranógázzal autót is lehetne hajtani. Mivel az autónál fontos, hogy a pillanatnyi terhelésnek megfelelő gázmennyiség érkezzen a hengerekbe, szellemes módszert talált ki a gyors teljesítmény-változtatásra. Az elbontandó víz mennyiségét úgy tudta gyorsan változtatni, hogy egy piciny fűtőtestet úsztatott a víz felszínén. A fűtőtestbe csak annyi elektromos energiát engedett egy szabályozó segítségével, amennyi teljesítményre éppen szüksége volt. Magyarán a gázpedál egy változtatható ellenállást működtetett, ami csak a víz felszínét forralta. Így nagyon rugalmasan, gyorsan tudta a teljesítményt szabályozni. (A 3. ábrán látszik ez a módszer.) Meg is mutatta az eredeti fűtő-csónakocskát. Komoly technikai nehézséget jelentett az a tény, hogy maga a durranógáz rendkívül veszélyes. Ha pusztán csak hidrogén-oxigén keverékként, durranógáz alakjában veszik ki az elbontott vízgőzt, akkor egy parányi szikrától a gázelegy bármikor berobbanhat és fölrobbantja az autót. Ezért — rengeteg kínlódással és robbanással — szellemes eljárást dolgozott ki: szeparálta a hidrogént az oxigéntől. Külön-külön vezette a gázokat a hengerekhez, csak közvetlenül a hengerbe való bejutás előtt keverte össze újra a hidrogént az oxigénnel, ahol már nagy bajt nem okozhattak. A 4. ábrán látszik ez a megoldás, ami már önmagában is egy találmány. Mind a hidrogént, mind az oxigént (egyébként a központi fűtéseknél használt) tágulási tartályokba vezette. Ezek középen membránnal elválasztott edények, ahová az alsó oldalra egy palackból 14

nitrogéngázt vezetett. A felső részre hidrogén vagy oxigén érkezett, 2:1 térfogatarányban. Ez nagyon fontos és bükkös lépés. Ez a módszer jelentette az egész eljárás biztonságos használatát, ha ez nem működik, csak durranógázzal lehet dolgozni, ami viszont a bontás során, a nagy feszültség miatt időnként be is lobbanhat. Úgy már a bontócsőben felrobbanhat a keverék. Nem elég tehát úgymond „ingyenenergiával" szétbontani a vízmolekulákat, el is kell egymástól választani őket. A szeparálás, ha nem is megoldhatatlan gondot, de igazi kihívást jelentett. Janó bácsi ezt is megfejtette, és a felvázolt módszer — ma is úgy gondolom — alkalmas lehetett erre a feladatra. Ő annyira bízott abban, hogy meg tudja ismételni a vízbontóját, hogy újra nekifogott a szerkezet megépítésének. A szeparátort, valamint a bontócsövet el is készítette, csak éppen magát a bontási effektust nem tudta újra előállítani. Ebben az időben János bácsi az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság épületében, a tetőtérben dolgozott, de mint főfűtő. A szocializmusból ránk maradt (azóta felszámolt) OMFB feladata volt a műszaki haladás segítése, a kutatás-fejlesztés alkalmazásának elősegítése. Janó bácsi a székházban minden fejest ismert, de a találmányáról nem beszélt. Az OMFB egész történetének legnagyobb sikere lehetett volna, ha legalább ezt az egy találmányt vagy találmánysort fölkarolják és a gyártásig elviszik. Nem így történt.

3. ábra: Ez a víz felszínén úszó fűtőtest adta a telített vízgőzt. Előnye, hogy jól, azaz gyorsan szabályozható az elpárologtatandó víz 15

mennyisége. A túlhevítést egy másik fűtőtest adta, de azonos szabályzókör állította be mindkettő működését.

4. ábra: A bontás során keletkező oxigén és hidrogén nyomását szabályzó belső membrános szerkezet. Feladata, hogy mindkét komponens nyomását azonos értéken tartsa. Ezt a membrán másik oldalán lévő nitrogéngáz biztosítja. Amikor pici laborunkban két technikusból és két mérnökből álló stábbal elkezdődött a munka, egymás után jelentkeztek a nehézségek. Először is tucatnyi apró részletet kellett tisztázni. Hogyan is áll elő a bontó-elektronika, ami a 20-30 kV-os, 20 kHz-es impulzusokat készíti? Hogyan nézzen ki a bontó elektród, és mi módon végezzük a kísérleteket? Rögtön az elején kiderült, hogy hiába forraljuk és hevítjük túl a vizet, mert a bontócső fala hideg maradt, mindig lecsapódott rá a víz. Az általunk előállított impulzusok csak szikrákat húztak az elektródok között. A bontó elektródok pedig Janó bácsi tanácsai alapján eleinte rozsdamentes acélból készült lyuggatott korongok voltak, később pedig vékony platinadrótokból álló nagylyukú szitát használtunk. Utólag visszatekintve, ezen az apróságnak látszó dolgon is bukhatott a projekt. 16

Azt nem vártam Janó bácsitól, hogy megmagyarázza, miért is kell olyan kevés elektromos energia a vízgőz bontásához. Reméltem, hogy a lényeges műszaki paramétereket legalább 90-95 %-os pontossággal meg tudja adni. Az első fontos (inkább emberi, mint szakmai) tapasztalatot kínos kudarc árán tanultam meg. Kérdezni is tudni kell, mert ha nincs kérdés, válasz sincs. A munka kezdetén pedig még azt sem tudtam, hogy mit nem tudok. Később elárulta, hogy az ő bontócsöve be volt burkolva. Először felfűtötte magának a bontócsőnek a környékét kb. 120 °C-ra, és így nem kondenzálódott le a vízgőz a bontócső falán (5. ábra). Mi átlátszó szilikonolajba helyeztük az egész bontócsövet (hogy lássuk, mi történik), így elkerültük a fiaskót. Ezután a vízcseppecskék többé nem zárták rövidre a bontó elektródokat. Ám az effektus csak nem akart létrejönni, hiába vártuk az első köbmilliméter hidrogén vagy oxigén megjelenését. Janó bácsi, aki addig is csak ímmel-ámmal járt be a laborba, a harmadik vagy negyedik látogatás után egyszer csak megvonta a vállát, hogy ő ezt nem így gondolta. Többé nem is láttuk. Részéről ezzel be volt fejezve a kutatás. Nem érdekelte, hogy mások pénzt fektettek ebbe, bíztak benne, dolgoztak érte, hogy valami megvalósuljon élete álmából. Ma sem tudom, milyen rejtett motiváció mozgatta, miért fordított hátat a munkának. Az irigység miatt? Igaz, hogy a szponzorunk nála sokkal fiatalabb és jóval tehetősebb volt, de méltányos feltételekkel szállt be a vízautó felélesztésébe.

17

5. ábra: A vízgőzbontó áramlási elrendezése, a feltaláló szerint. Valóban alkalmas arra, hogy a bontócsőben szétszedett hidrogént és oxigént szeparálja és azonos nyomáson tartsa. Vagy korán észrevette saját kudarcát, és nem mert vele szembenézni? Sosem kaptam erre a kérdésre magyarázatot. Ha néha-néha találkoztunk évek múltán, mindig nagy ívben kerülte ezt a témát.

18

Így magamra maradtam, nekem kellett volna utólag kitalálni, hogyan is működhetett az ő szerkezete. Az ma már biztos számomra, hogy Janó bácsinak gőze sem volt arról, hogyan bontotta annak idején a gőzt. A találmányok történetében jó néhány olyan eset volt, amikor nagy szerencsének köszönhetően bukkant valaki hasznos megoldásra, körülbelül úgy, mintha lottón telitalálatot érnénk el. A lottózás történetéből is tudjuk, hogy van, aki megteszi ugyan a szerencsés számokat, aztán elveszti a szelvényt. Lehet, hogy utólag megtalálja (pl. a szemétben), de általában késő a bánat. Janó bácsi az utóbbi kategóriába tartozott. Semmit nem fényképezett le, semmit nem dokumentált, viszont nagyon bízott magában, hogy bármikor meg tudja ismételni az effektust. A liter pálinkáért szerzett elektronikát nem tudta újra elkészíteni, sőt alapelvét, kapcsolását sem ismerte. Még nagyobb baj, hogy apró, lényegtelen részletnek tűnő dolgokban sem tudott segíteni. Nem értette, a folyamatban mi a lényeges és mi a lényegtelen. Hiába tudta később elmesélni a hidrogén és az oxigén szeparációjának módszerét, a folyamat lényegét — a többletenergiával járó vízbontást — nem ismerte. Amit neki kellett kitalálnia, megkínlódnia, arra nagyjából emlékezett. Amit a szerencse pottyantott az ölébe, arról fogalma sem volt. Miután kisétált a laborból, még néhány hónapig kínlódtunk ezzel a problémával. De a kudarcot hamarosan be kellett ismerni.

A SIKER ÉS A KUDARC HATÁRAI Egy tudományos projektnél három dolgot kell a munkatervben meghatározni: mi a cél, mennyi pénz van, és mennyi idő áll rendelkezésre. Ebből kettő tartható akkor, ha a megoldás csak részben ismert. Hiszen olyan egyszerű esetben is, amikor csak egy házat kell építeni, amihez a cél és a tervek már megvannak, a rendelkezésre álló költség is ismert, akkor is gyakran kifuthatunk az időből. 19

Ha pedig az elkészülés időtartama, időpontja rögzített, akkor a szükséges pénz mennyisége a bizonytalan. Ha viszont a cél megvan, de a hozzá vezető út ismeretlen, akkor mind a pénz, mind a szükséges időtartam rögzítése illúzió. Amikor a II. világháború alatt Szilárd Leó ötlete alapján elkezdtek dolgozni a Manhattan-terven, akkor csak a cél volt ismeretes: az atombomba létrehozása. Ezért az előre nem rögzített, de feszes időtartamra, tetszőleges költségvetéssel az akkori angolszász világ legjobb koponyái dolgozhattak a feladaton. Olyan eszeveszett volt a tempó, hogy a tervezőasztalról lekerülő alkatrészek egyenesen a műhelyekbe kerültek. A plutónium-szeparáló üzem az utolsó terv elkészülte után két nappal (!) már működött. Hasonló körülmények között (bár jóval szűkösebb anyagi lehetőségekkel) született meg a radar is, vagy nemsokára az első elektroncsöves, programozható számítógép. Ma is szükség lenne olcsó, szennyezésmentes, mindenütt végtelen mennyiségben rendelkezésre álló energiára. De sem a politikusok, sem a „tudóstársadalom" nem érzi ennek szükségszerűségét, nem keresik a lehetőséget a „dobozon kívül". A dobozon belüli lehetőségek ugyanis biztosan nem hoznak eredményt. A szélenergia, vagy az atomenergia segítséget jelenthet ugyan, de végleges megoldást nem. A vízautó-terv bukásáért én is felelősnek érzem magam, mert rossz helyen kerestem a megoldást. Akkor még óvatosabban gondolkodtam. Azt hittem, hogy a fizikában a már meglevő, de kevéssé ismert effektusok között kell keresni a megoldást, azaz a többletenergia forrását. Akkor még bíztam abban, hogy már nincsenek alapvetően ismeretlen effektusok. Úgy gondoltam, hogy az elméleti és a kísérleti fizika által is ismert vákuum-energia lehet a vízbontó készülék energiaforrása. Tévedtem. Nem kicsit, nagyot. A gond az, hogy a vákuum-energiával foglalkozó, főleg elméleti irodalom célszerű csoportosításával el lehetett érni azt, hogy a külső elektromos térben mozgó vízmolekulák láncokká szerveződjenek, és ezeket a láncokat megfelelő rezgésekkel a vákuumenergia „szétcincálja". Mint az elméleti tudományban oly megszokott, 20

mindenre és mindennek az ellenkezőjére is lehet bizonyítékot találni. A valóságban azonban csak a kísérlet az egyetlen döntőbíró — már ha a tudományt mint módszert használjuk. A vákuum-energiára vonatkozó naiv elképzelésem megbukott, mert a szép gondolatokat nem lehetett a gyakorlatban „aprópénzre" váltani. Hol kell keresni tehát a megoldást? Van-e egyáltalán megoldás?

A KÍNLÓDÁSOK ISKOLÁJA Pólya György „A gondolkodás iskolája" című művében azt ajánlja, ha nehéz problémával kerülünk szembe, keressünk analógiákat, kapaszkodókat, olyan hasonló eseteket, amelyek megoldása már ismert, és ötleteket is adnak. Ekkor már régóta búvárkodtam a szabadalmi tárban olyan találmányok után, amelyekkel hasonló problémát oldottak meg vagy véltek megoldani. Ismertem technikai leírásokat, melyekben folyékony halmazállapotú vizet bontottak szét (a már említett Mayer és Horváth). A Graneau család által kidolgozott megoldásról is olvastam, de egyik sem segített. (A Bevezetés a tértechnológiába c. könyvek I. és II. kötetében vázlatosan ismertettem ezeket.) Részben azért, mert folyadékállapotban mások a viszonyok a légnemű, pontosabban a plazma-állapothoz képest. Másrészt sem Mayer, sem Horváth eredménye nincs részletesen, tisztességesen leírva. Mint a reprodukálási próbák során kiderült, a szabadalmi leírás annyira hiányos, olyan sok „lyukat", ismeretlen know-how-t tartalmaznak, hogy szakember számára sem adnak használható leírást. (Ezért nem lett volna szabad megkapniuk a szabadalmat, a bírálójuk hitvány munkát végzett.) Találtam azonban részletesebben leírt, plazmarezgést tartalmazó megoldásokat is pl. a kanadai Paolo Correa, az orosz Cserneckij és a bolgár származású Kirill Csukanov plazmarezgéses találmányaiban, melyek már némi támpontot nyújtottak. A magyar származású Papp és az amerikai Gray is gyors plazma tranzienseket használtak találmányaiknál. Bár a technikai megoldások nem hasonlítottak egymásra, egy dolog mégis közös volt bennük: mindegyik igen gyors, 21

több 10 vagy 100 megahertzes plazmarezgést használt. De ezután jött a gondolkodás vagy inkább a kínlódás iskolája: Mi is történhet ezekben a rezgésekben? Ezek a rezgések miben térnek el a tankönyvekben leírt szép szinuszos (harmonikus) rezgésektől? Mitől lehet itt egyáltalán többletenergia? Majd egy évtizedig tartott a kínlódás, mire halványan körvonalazódott a megoldás. Ez még ma sem teljes, de munkahipotézisként már használható. Az előbb felsorolt találmányokban ugyan nem vízgőzt bombáznak szét, hanem valamilyen más gázt, pl. argont, levegőt, de itt is tranziens plazmarezgések során. És ezeknél az eljárásoknál is az volt a lényeg, hogy több energiát nyerünk a folyamat során, mint amennyit befektetünk. Az orosz A.V. Cserneckij és kollégái számos folyóiratcikkben legalább vázlatosan ismertettek egy lehetséges megoldást. Néhány köbmilliméteres térfogatban ívkisülés segítségével plazmarezgéseket hoztak létre, és rezgőkört illesztettek a két elektródára. Egy ellenálláson disszipálták a többletteljesítményt. Így az mérhetővé is vált. Úgy mérték a bemenő energiát, hogy egy ismert kapacitású és feszültségű kondenzátort sütöttek rá a két elektródra. Cserneckij a béke Nobel-díjas Andrej Szaharov professzorral dolgozott együtt (a szovjet hidrogénbomba atyjával), aki a vákuum-energia megcsapolását sejtette a többletenergia megjelenése mögött. Cserneckij véletlenül bukkant a többletenergiát adó effektusra. Bányákban használt, gyors árammegszakító csöveket vizsgált, mikor észrevette, hogy az éppen megszakított ívkisülés igen erősen „visszarúgott". Búvárkodni kezdett az irodalomban. Egy rég elfelejtett cikkben megtalálta, hogy már 1905-ben egy orosz kollégája, V. Mitkevics észlelte ezt a hatást szénelektródos ívlámpáknál. Konkrétan azt vette észre, hogy bekapcsoláskor egy pillanatra az ív „visszarúg", azaz áramgenerátorként viselkedik, és nem fogyasztóként. Aztán az ügy elhalt. Az „orosz vonalon" kívül egy másik nyomot is találtam: a portugál származású, Kanadában élő Correa-házaspár több szabadalmat is kapott 22

ezekben az években a gázkisüléses többletenergia-előállító effektusukra, pontosabban az így készített berendezésre. (Ezeknek a fordítása a Bevezetés a tértechnológiába c. könyv II. kötetében, a függelékben megtalálható.) Correa is úgy talált rá erre az effektusra, mint Janó bácsi, Cserneckij vagy bárki: azaz véletlenül. Alumíniumlemezeket akart ívkisülésekkel letisztítani (ionmaratás), hogy a tiszta felülettel röntgensugárzást állítson elő. Biológiai kísérletekhez lett volna szüksége olcsó röntgenforrásra. Ezért használt alumínium elektródokat a szokásos nagy sűrűségű, de drága wolfram helyett. Nagyfeszültségű kondenzátorokat töltött fel, és azt szabályos időintervallumokban egy alacsony nyomású kisülési csőben rásütötte az alumínium elektródokra. Eközben hirtelen nagyon erős „visszarúgásokat" figyelt meg (ahhoz hasonlót, mint jóval régebben Mitkevics), amikor is a visszarúgó impulzus az eredeti gerjesztő impulzus ellenében dolgozott. Ez az elektródok rövid ideig tartó átpolarizálásával járt. Tapasztalata szerint optimalizálás után jóval nagyobb energiát adott a „visszarúgás", mint maga a gerjesztő, a befektetett elektromos impulzus. Feleségével együtt évekig tartó kemény munkával nagyjából tisztázta az eljárás technikáját, optimális paramétereit, de nem a fizikai lényegét. Mindenesetre elegendő mennyiségű információt közölt, hogy szabadalmakat kaphasson.

23

Két henger alakú kisülési cső a Correa-féle pulzált, anomáliás ködfénykisülés kísérletek korai szakaszából. 64 cm2-es alumínium elektródák láthatók mindkét csőnél, 4 cm-es elektródtávolságokkal. Egy 50 Ft-os érme látszik az egyik cső mellett. A leszívócsonkok az asztal lapjára merőlegesek. Ugyanazok a csövek hosszabb használat után, a katódporladás miatt elfeketedett állapotban. A spirális anódot tartalmazó koaxiális csöveket az anomáliás ködfénykisülés jelleggörbéjének, viselkedésének megismerésére szántuk. A mellette levő kisebb hengeres csövek használhatatlannak bizonyultak, a tévesen megválasztott felület/elektródtávolság miatt. (A csövek mellett 50 Ft-os érme látszik.) 24

Az ő hosszú szabadalmai tipikus példái annak, hogy „sok beszédnek sok az alja". A szabadalmak célja, hogy iparjogvédelmet adjon a feltalálónak. A feltalálók viszont mindig igyekeznek, hogy rejtegessék a lényeges lépéseket. A szabadalom intézményének eredeti célja az volt, hogy a feltaláló ismertesse a szakemberekkel az új megoldás lényegét, cserébe viszont használati monopóliumot kap. Bizonyos ideig, 15-20 évig egy levédett területen csak ő kaphatja meg a szabadalomból származó hasznot. Ha viszont fontos lépéseket kihagy a leírásból, akkor a szabadalom reprodukálhatatlan. Így nem is alkalmas a szakemberek „kitanítására", azaz nem lehet belőle tanulni. Ekkor elvileg a szabadalom visszavonatható, hiszen haszontalan. Márpedig szabadalmat csak az iparban felhasználható eljárásra vagy készülékre szabad adni. A hivatalnokok természetesen nem készítik el ezeket a találmányokat. A Szabadalmi Hivatalnak nem feladata ellenőrizni azt, hogy a feltaláló igazat mond-e. Ebből nagyon sok galiba adódik. Magyarországon tevékenykedik pl. Gróf Spanyol Zoltán, aki azt állítja, hogy a megadott, de mára már lejárt német szabadalmát a Német Szabadalmi Hivatal megépítette, és korrektnek, működésképesnek találta. (Ebből persze egy szó sem igaz, de a nagy haszon reményében hiszékeny embereket néha azért sikerül rászednie.)

25

Nagyfelületű szétszedhető csövek a Correa-féle plazmarezgéses kísérletekhez. Látható hengeres és koaxális, hengeres és síkelektródás cső (ez utóbbi hűtőbordákkal ellátva), valamint egy hengeres, de hosszanti párhuzamos elektródokkal ellátott cső. Ezekben nem sikerült előállítani az energiatermelő pulzált anomális plazmarezgéseket, mert nem találtuk meg a megfelelő paramétertartományt több évnyi keresés után sem. Csak jóval később, sok kudarc árán tisztázódott, hogyan is kell megkeresni, előállítani a keresett plazmarezgéseket.

26

A plazmarezgések vizsgálatára szolgáló csövek A bolgár Kiril Csukanov is tranziens plazmarezgésnél vett észre többletenergiát. Eljárása nem bonyolult: egy vákuumtartályba ereszt gázt (argont), és rádiófrekvenciás tartományban külső energiaforrásból egyúttal ionizálja azt. Így mechanikus (hidrodinamikai) rezgésben levő gázt ionizál, rezonáltat külső tápegységgel. Ő az első, aki „térképet" is ad arra, hogy milyen esetekben (méret, nyomás, frekvencia) jöhet létre az a rezgő plazma, amely többletenergiát ad. (Első szabadalmának a száma: 5.537.009, a másodiké: 6.936.971) Ennél a megoldásnál kezdetben alacsony nyomáson (0.1 mbar) indul a folyamat, ezt hirtelen

27

20-40 mbar-ra növeli, s közben 27.12 MHz frekvenciával ionizálja, s így rezegteti. A többletet hő formájában veszi ki. Vele leveleztem egy darabig, amíg Bulgáriában kutatóként dolgozott. A gömbvillámok hoztak össze minket, ismerte ezt az érdeklődési területemet. Úgy vélte, hogy az ő gömb alakú rezonáló, világító plazmagömbje nem lehet más, mint gömbvillám, hiszen az is gyakran rezeg, búg és serceg. Ezen vitatkoztunk egy sort. A kísérletekről küldött fényképeket is, de részleteket nem árult el. Az élet eldöntötte a vitánkat. Ő a kilátástalanság elől az USA-ba menekült, ahol csak fizikai munkásként tudott megélni. Koplalt, nyomorgott, hogy gépét újra megépíthesse. Utoljára 2007-ben váltottunk levelet, amikor új, nehezen megépített szerkezete felrobbant. Az én (magánszorgalomból végzett) gömbvillámkutatásomnak pedig az vetett véget, hogy Horváth Tibor, a Műegyetem professzora, a villámvédelem hazai atyja betiltatta a munkámat. Mivel pechemre évfolyamtársa volt mind az akkori igazgatóm az Atomenergia Kutató Intézetben (Gyimesi Zoltán), mind a KFKI akkor főigazgatója (Szabó Ferenc) — ezt könnyen el lehetett intézni. Horváth úr leparancsolt magához a tanszékére, ahol habzó szájjal, üvöltözve tiltott el a további munkától, mondván, ezzel ijesztgetem az embereket, kétségbe vonom a villámvédelem hatékonyságát. Amíg ő él, addig csak magánemberként végezhetek ezen a területen munkát, úgy pedig folyóiratban nem lehet cikket közölni.

28

A plazmarezgések vizsgálatára épült mérőberendezés két oldalról készült fényképe. Jól szemügyre vehetők azok a kondenzátortelepek, melyek kisütésével kerestük a plazmarezgéseket. A Correa-szabadalmak sajnos igen kevés támpontot adtak az energiatermelő rezgések kísérleti reprodukálásához. Cserneckij és társainak cikkei a kezdeti szakaszhoz használhatóbbnak bizonyultak. A magyar származású Papp József szintén gyors plazmarezgés segítségével állított elő nagy teljesítményű plazma lökéshullámokat. Először ágyúként használta az effektust. A kísérletekről készült videofelvételeket láttam ugyan, de a készülék belsejét nem mutatták. 29

(További részletek a Tiltott találmányok c. könyvben találhatók a 225. oldalon.) A Peter Graneau professzor által végzett kísérletek víz alatti tranziens ívkisüléseken alapulnak; egyik előadásán láttam az erről készült filmet: a víz alatt gyors, robbanásszerű ívkisülések egy gyorsan mozgó vízcseppecskefelhőt eredményeztek, melyek fél cm-es furnérlemezt lyukasztottak át. Csak az a baj, hogy ezt a vízcseppfelhőt nehéz hasznosítani: évek óta a megfelelő turbinák kidolgozásán fáradozik, nem sok eredménnyel. Nincs ok kételkedni abban, hogy Correa, Cserneckij, Csukanov, Papp és Gray többletenergiát állított elő a plazmarezgéses kisülések során. Correát már régebben ismertem, leveleztünk, és telefonon is beszéltünk többször. Torontóban is meglátogattam a szponzorunk segítségével. Correa és felesége családi házuk nagy alagsorában egy impresszív házi laboratóriumot rendezett be, és ott mutatták be a tranziens gázkisüléses jelenséget. Már amennyire lehetett két nap alatt gyorsan vizsgálatokat végezni, megnéztem a kisüléseket, a tároló oszcilloszkóppal felvett mérési eredményeket. (Azaz feszültségeket, áramokat mértünk, s azok szorzásával teljesítmény-számításokat is lehetett végezni.) Az eredmények azt mutatták, hogy a „visszarúgások" energiatartalma legalább 10-szer akkora, mint a készülékbe bepumpált energia. Megpróbáltunk valamiféle együttműködést kialakítani Correával, de gyakorlatilag elzárkózott ez elől. Arra várt, hogy jöjjön a Nagy Hal, sok millió dolláros tőkével, és akkor majd kifejleszti a készülék végső változatát. A gazdag befektető azonban nem jött se fehér lovon, se fehér Mercedesen. A mai napig sem tudta a gyártásig vinni a találmányát, annak ellenére, hogy a jelenség létezik.

30

Csukanov első, 1996-o. szabadalmában csak vázlatosan ismerteti berendezését. Egy kívülről hűtött hengeres tartályba egy szelepen keresztül változó nyomáson enged gázt. Ennek értéke kezdetben 1 mbar, ez mintegy 10 másodper alatt 20-40 mbar-ra növelhető. A gázt kb. 27 MH. frekvencián 2 kW teljesítménnyel ionizáljuk és rezonanciába hozzuk. Ekkor figyelhető meg a többletteljesítmény, mely hő formájában jelentkezik. 31

A Csukanov által megadott rezonancia-térkép az egyetlen, mely a többletenergia-termelő megoldások irodalmában megtalálható. A logaritmikus skálán az ionok energiája (E erg) és szabad úthosszuk (R cm) látható. A négy görbe által határolt szűk tartományban található az a terület, ahol a többletenergia-termelés megindul, mert változó nyomás mellett nagy amplitúdójú plazmarezgések keletkeznek. Az ideális alakú rezonátortartályt viszont nem írja le a feltaláló, s más fontos részletet sem ad meg. Majdnem hasonló helyzet fordult elő a Cserneckij-csoporttal. Cserneckij jó nevű, tapasztalt orosz plazmafizikus, a plazmarezgésekről írt orosz nyelvű tankönyve ott áll a polcomon, és a Műegyetem könyvtárában is fellelhető. Tevékenységének végé a Szovjetunió összeomlásának idejére esik: ez részben segítette, részben gátolta őt. Segítette abban, hogy nagyobb nyilvánosságot kaphatott az energiatöbblettel kapcsolatos merész állítása, viszont halála után kollégáinak már nem jutott sem pénz, sem elegendő figyelem ahhoz, hogy munkáját folytassák. Két kollégám, akik meglátogatták egykori munkatársait Moszkvában, még beszéltek a kísérletek szemtanúival. Konkrét segítséget is kaptunk: olyan speciális gázkisüléses csöveket készítettek, amilyeneket Csemeckij használt. Ezek magas fokú technikai szinten készültek. Magyarországon ma már nincs is olyan cég, amely ennek legyártására még képes lenne. Ám sem Correa, sem Csemeckij munkája nem haladta meg azt a küszöböt (azt a reprodukálhatósági és 32

megbízhatósági szintet), ahonnan már nincs visszatérés, ahol már nem lehet csak legyinteni. Sajnos Correa képtelen volt a közös munkára. Olyan sokra tartotta magát, hogy semmiféle együttműködési szándékot nem akart elfogadni. Azt gondolom, hogy egyedül nem tudja végig vinni a találmányát, így ez is el fog veszni.

KILÁTÁSOK, CSALÓDÁSOK Csemeckij — szerintem szívesen — nyilvánosságra hozta volna a részleteket is, ha folyóiratokban lehetőséget kap a későbbiekben. Halála azonban megakadályozta ebben. Itthon mi kb. 10 éves verejtékes munkával sikeresen reprodukáltuk Csemeckij rezgéses alapeffektusát. Sajnos a Correa jelenség megismétlése mindeddig csak részlegesen sikeres, és közelebb áll a sikertelenséghez, mint a teljes sikerhez. Csak az utóbbi időben kezdett derengeni, hogy miért: Amikor a Correa- vagy a Csemeckij-kísérletekben tranziens gázkisülést hozunk létre, akkor a katódról szükségszerűen fémgőz párolog el az ívkisülés során. Ez lecsapódik mind az üvegcső falára, mind a jóval hidegebb anódra. Ha ott piciny pöttyöket, tüskéket hoz létre, akkor megjelennek a rezgések, megjelenik a többletenergia. Ám mindez csak szükséges, de nem elégséges kritérium. A gáznyomás, az elektródák közti távolság, azok mérete, alakja, anyaga, a térerősség időbeli lefutása mind olyan paraméter, ami ha nem megfelelő értékű, a jelenség elmarad. Sajnos mindig, amikor rezgő plazmát vizsgálunk, igen szűk az a paramétertartomány, amelyben az éppen keresett jelenség megtalálható. A rezgő plazma viselkedése igencsak egzotikus. Ez a longitudinális, ionakusztikus rezgések és rezonanciák, a nemlineáris hullámok vad világa. A plazmatípusok „állatkertje" igen gazdag, elképesztően furcsa „lények" népesítik be. Plazma a gyertya lángja, de Napunk vagy egy fénycső belseje is. Az univerzum látható anyagának 99 %-a plazma. Az univerzumban a szilárd anyag a kivétel, nem az ionizált plazma. A tüzgyújtás, az ősemberek egyik találmánya az első ismert plazmaelőállítási eljárás.

33

Nyomásuk, hőmérsékletük, anyaguk, mozgásuk szerint is csoportosíthatjuk a plazmajelenségeket. Aki egy életet tölt el az egyik típus tanulmányozásával, az szinte semmit sem tud a másikról. Pusztán figyelmeztetésül (elrettentésül?) álljon itt egy alacsony nyomású plazma állapottérkép, ami mutatja, hogy milyen plazma par:,méter-tartományok átlépésekor változik meg hirtelen a plazma viselkedése — de annyira, hogy egyik után a másikra már rá se lehet ismerni (6. ábra). A János bácsi által használt nagynyomású, többkomponensű, gyengén ionizált tranziens (és mágneses térben is mozgó) plazmatípus viselkedése ma is feltáratlan. Azon a képzeletbeli paraméterszigeten olyan kutató még nem járt, aki írásos nyomot is hagyott volna. Persze lehet, hogy már vizsgálgatták, de hasznos leletre nem bukkantam. Pedig az interneten keresgélve az ion, az akusztikus és a rezonancia szavak együttes előfordulása mintegy 100 000 találatot ad, s ez is csupán az angol nyelvű munkákból. Nem lehet véletlen, hogy a plazmarezgések körül fel-felbukkannak olyan találmányok, amelyekben többletenergia jelenik meg. Ennek a fogalomnak puszta említése is bűn ma még, így a szervezett tudomány képviselői eleve nagy ívben kerülik. Ezért fordul elő, hogy eddig csak véletlenül akadtak ilyen effektusra, s jórészt felkészületlen, de szerencsés amatőr kutatók, mint amilyen Janó bácsi. Az ilyen helyzetek hasonlítanak az afrikai cipőügynökök esetéhez, ahogy a közismert vicc leírja. (Az egyik azt táviratozza a cégének, hogy ne küldjenek cipőt, hiszen itt mindenki mezítláb jár. A másik viszont azt, hogy sok cipőt küldjenek, hisz itt mindenki mezítláb jár.) Azaz egy új, feltáratlan területen két élesen eltérő stratégia adódik. Vagy elkerüljük, mert senki sem foglalkozik vele. Így viszont nem lehet konferenciákra járni, ösztöndíjakat kapni, folyóiratcikkeket írni, mert nem felkapott, ismert a téma. Vagy éppen azért érdemes egy jelenséggel foglalkozni, mert még feltáratlan, sok hasznos dolog lehetősége rejlik a munkában. De az is lehet — s ez a gyakoribb —, hogy sok év kemény munkájával semmit sem találunk. 34

A legtöbb kutatót ez a félelem tartja vissza attól, hogy új, még nem divatos témába kezdjen. Hogyan magyarázza el főnökeinek, hogy adjanak lehetőséget több éves munkára, drága berendezésekre, technikusokra? Sosem tudjuk előre, hogy „kopár szigetre" vagy „kincses szigetre" bukkanunk, de a bukás valószínűbb, mint a siker.

6. ábra: Plazmarezonancia-térkép argongázra, a nyomás és a (szinuszos) feszültségamplitúdó függvényében. Az elektródtávolság 15 cm, anyaga alumínium. A feltérképezett tartománynak csak szűk részében fordul elő rezonancia. Másfajta gázoknál, más alakú csöveknél, eltérő időbeli lefutású térerősségeknél tejesen más lenne a rezonanciatérkép alakja. A rezonanciatartomány lehet szélesebb, de teljesen el is tűnhet. Egyéb paraméterek is befolyásolják még a térkép alakját, pl. az elektróda anyaga, annak felületi minősége, a gáz összetétele stb.

HOL A KINCSES SZIGET? A csaknem ismeretlen találmányok története mutatja: a plazmaparaméterek végtelen óceánjában még ma is van néhány feltáratlan, ismeretlen helyen levő kincses sziget. De még ma sincs megbízható térkép (sőt általános, biztos módszer sem), amivel könnyen felfedezhetnénk ezeket a szigeteket. Csak az sejthető, hogy a rezgő 35

plazmák paramétertengerében rejlenek valahol azok a picike paraméterszigetek, amelyek sok kincset, olcsó energiát tartogatnak. A tranziens, rezonáns többletenergiát termelő plazma feltérképezése ma „hivatalosan" döglött ügynek látszik. A rendőrséggel el- lentétben a fizikában ma nincs olyan osztály, amely a megoldatlan ügyeket vizsgálná. A „hivatalos" tudomány nem akar tudni ezekről. Egy másik szigetcsoportot tanulmányoznak (milliárdokat költenek az igen magas hőmérsékletű, stacioner fúziós plazma kutatására). Vajon lehet-e valami igazság a többletenergia létében, vagy délibáb az egész? Csak a kísérletek adják meg a választ, azokhoz pedig technikai háttér is kell. Jól kell ismerni a különböző vákuumszivattyúk, nyomásmérők, tömítések világát a nagyfeszültségű, nagyfrekvenciás elektronikán kívül. Ezért kizártnak tartom, hogy egyetlen, vagy egy-két szakember otthon, esténként, hobbiból dolgozva szerencse híján bármiféle sikert érjen el ebben a világban. Itt csak — legalább közepesen felszerelt — több főből álló csoport folyamatos, teljes idejű munkájából kerekedhet ki bármi. Ám az erőfeszítés megéri. De mi lehet a többletenergia forrása? Miért érdekesek például a katódból kiálló vagy az anódra leváló icike-picike fémtüskék? Csemeckij például egyáltalán nem említi ezt a feltételt. Vagy nem vizsgálta az anód felületét, vagy nem tulajdonított neki jelentőséget. Correa viszont felfigyelt erre. A nyilvánosságra nem hozott, de nekünk kéz alatt ideadott belső kutatási jelentésében fényképeket is közöl mind a katód, mind az anód felületén megjelenő egyenetlenségekről. Azt is észrevette, hogy ezek nélkül el sem indul a jelenség, ezt ő kezdeti „betörésnek" nevezte. Arról viszont mélyen hallgatott, hogyan kell ezt csinálni, milyennek kell lennie a betörés után a katód és az anód felületének. A szabadalmaiban nagy ívben elkerüli ezt a kérdést, ez az a know-how, ami az igazi gyakorlati tudást, a „receptkönyvet" képviseli. Akinek nincs birtokában ez a tapasztalat, az biztosan megbukik, ha megpróbálja megismételni ezeket a kísérleteket. Szerintem a felület

36

minőségének vizsgálata lehet az egyik, de nem az egyetlen nyomravezető. A Jekkel-féle vízautó bukásának — többek között — az volt az egyik oka, hogy nem ismertem fel ezt a „tüskeproblémát". Pedig illett volna rájönnöm, hiszen az amerikai Shoulders szabadalmát akkor már olvastam, viszonylag részletesen írtam is róla a Bevezetés a tértechnológiába c. könyv I. kötetében. Sőt Shoulders-t máshonnan is ismertem, közös ismerősünk is akadt, egy Edwin May nevű amerikai fizikus, Ed. May akkoriban a Stanford Research International nevű óriás cég rádiófizikai kutatólaboratóriumát vezette. Itt már évek óta telepátiai kísérleteket végeztek valamelyik állami hírszerzési ügynökség megbízásából. Szenzációs kísérleteket hajtottak végre: San Franciscóban egy lezárt Faraday-kalitkában ülő ember képes volt nagyjából leírni pl. egy szibériai, föld alatti katonai laboratórium berendezéseit. Ed ismerte Shoulders-t személyesen is, briliáns elmének tartotta. Shoulders találmánya alapvetően nagyon egyszerű: Egy rendkívül hegyes tűből és egy vele szemben lévő lapos elektródából áll (lásd 7. ábra). Ha erre a tűre igen gyorsan egy nagyfeszültségű impulzust adnak, és nagyon alacsony gáznyomás van a tű körül, akkor érdekes módon elektroncsomók tapadnak össze. Ezek hatalmas energiával repülnek az anódra. A reakció során keletkezik röntgensugárzás és hő is. A vékony anód fémfóliákat akár el is párologtathatja a beérkező sok-sok kis „elektroncsomag". Akkoriban még én is a vákuum hatására gyanakodtam (konkrétan a Davies-Unruh-effektusra), mint ahogy maga a feltaláló, Shoulders is. Csakhogy nagyot tévedtem. Az évek során kiderült, hogy alapvetően rossz modellben gondolkodtam. (Nemcsak én, mások is, de ez sovány vigasz.) Ez akkor vált egyértelművé, amikor találkoztam egy működő berendezéssel, amely plazmarezgéseket használt. De addig több mint tíz év telt el.

37

A SZÉN-DIOXID-BONTÓ TÖRTÉNETE 2006 kora tavaszán épp hogy hazajöttem Kambodzsából, és letettem a hátizsákomat, amikor csöngött a telefon. Egy, iparban dolgozó technikus telefonált, hogy gömbvillámot állított elő, menjek már, nézzem meg. Elég sokszor kapok ilyen telefont, de mivel közös ismerősre hivatkozott, beadtam a derekam. Pár nap múlva már ott álltam egy kis műhelyben, Budapest „rozsda-övezetében", és bámultam a jelenséget. Egy plazmagömb táncolt a bontótérben, nagyon szépen, stabilan, erős fényt adott, és közben jellegzetes hangon duruzsolt. Az intenzív fény miatt azt sejtettem, hogy az ionizáció foka magas, az erőteljes hang pedig kifejezetten akusztikus rezonanciát mutatott. Ezért szükségképpen ionakusztikus rezgéseknek kellett fellépniük, és ez bizony nagy belső rezgési energiákra utalt. Az illető (nevezzük ezután csak N.-nek) véletlenül talált rá erre a jelenségre, ahogy ez már többször is előfordult. Elektromágneses hevítési kísérletet végzett, és összecserélt két tányért. Valami teljesen mást rakott be az edénybe, mint amit kellett volna, s meglepetten tapasztalta, hogy az edény fölött egy plazmagömb alakult ki, ami stabilan elkezdett dorombolni. Ezután még fél évig kísérletezett, javítgatta annak az anyagnak az összetételét, ami bekerült a nagyfrekvenciás elektromágneses térbe, és változatlanul tartja a folyamatot. Mikor én láttam, már szinte minden anyagot szét tudott bontani a plazmája segítségével. Az volt a kérdése, lehet-e ezzel valamit kezdeni, vagy hagyja a fenébe az egészet. Egy napig gondolkoztam, összeszedtem gömbvillámos és vízautós emlékeimet, és megpróbáltam kitotózni, hogyan is játszódik le az ő jelensége. Ehhez foghatót eddig még nem láttam. Teljesen új típusú, furcsa jelenségcsoport volt, hiszen ez nem égési folyamat, és nem is könnyű atmoszférikus nyomáson ennyire stabilan tartani plazmát — különösen ilyen egyszerű, olcsó szerkezettel, mint amit láttam. Azt javasoltam neki, hogy nézze meg, mi történik akkor, ha szén-dioxidot áramoltat át a plazmán, azaz próbálja ki, hogy egy kisebb személyautó által kibocsátott füstgázokkal mi történik a plazmájában. Azonnal nekilátott a feladatnak, fúrt-faragott. Másnap 38

nagy izgalommal hívott fel, hogy egy Polski Fiat kipufogócsövét bevezette a szerkezetébe, és amint a füstgázok áthaladtak a plazmán, eltűnt a szén-monoxid és a szén-dioxid is, csak oxigén jött ki, az is több, mint amennyi bement. A szerkezete ugyan nagyon-nagyon más, mint a Janó bácsié, annál jóval egyszerűbb, de megbízhatóbb is. Sajnos az eljárásról és a berendezésről nem írhatok, de a tanulságok így is hasznosak. Persze ez az effektus is erősen nemlineáris, megvolt az a minimális teljesítmény, frekvencia, nyomás, ahol a jelenség még hajlandó volt működni. Más, ezen szűk paraméter-tartományon kívüli esetekben eltűnt a jelenség. Veszélyeshulladék-megsemmisítőként már azonnal használható is lett volna a készülék, ha áll a feltaláló mögött megfelelő anyagi háttér, ipari érdeklődés. Az is feltűnt, hogy sosem csöpögött a készülékből vízpára, valamint kicsit több volt a kijövő oxigén mértéke, mint amennyi bement. Ez csak úgy lehetséges, ha a bemenő, vagy az égés során keletkező vízgőzt is szétrázza oxigénre és hidrogénre. Úgy tűnt, hogy a bontó kamrájában rendkívül nagy amplitúdójú nyomáshullámok keletkeztek. Felmerült bennem a gyanú, hogy akkora is lehet az amplitúdó, így az ionok sebessége, hogy akár teljesen szétver egyes atommagokat is — de lágy, netán kemény röntgensugárzást is kibocsáthat. N. marhaságnak tartotta ezt az elképzelést, sőt egyik ismerősével meg is mérette: az nem talált semmiféle sugárzást, így megnyugodott. Én viszont elkértem tőle egy kis cserépdarabot, ami a plazmában üveggé olvadt. Érdekes, szokatlan színű pettyeket, pontocskákat lehetett látni rajta, amelyek fémes színűek voltak, és mágnesezhetők. N. teljes szkepticizmusa ellenére rászántam néhány tízezer forintot, és megnézettem az összetételét. Olyan ritka anyagok fordultak elő benne a plazmakezelés után, amik előtte egész biztosan nem voltak ott, és a folyamat során sem kerülhettek be. A kiinduló minta elemzése ezt világosan megmutatta. Ritka földfémek, valamint kalcium jelentek meg a mintában nagy mennyiségben, amelyek azelőtt nem voltak ott. Ez a jelenség megint csak arra utalt, hogy rendkívül nagy pillanatnyi sebességgel rendelkeznek a plazmában rezgő ionok, olyannyira, hogy nagyobb energiaszintet érhettek el, mint a hatalmas 39

méretű, nagy teljesítményű iongyorsítókban. Míg a szuperteljesítményű iongyorsítók dollármilliókba kerülnek, ez a készülék néhány tízezer forintból összehozható. Látszott, hogy a készülék például szén-dioxid és szén-monoxid szétverésére, szétrázására is alkalmas, tehát jelentős fejlesztés után például erőművek, netán járművek kipufogógázainak szén-dioxid mentesítésére használható. Mióta az üvegházhatásról beszélünk, azóta figyelünk az ipar által kibocsátott szén-dioxidra is, egy ilyen eljárás talán nem lenne érdektelen. Ez a gyakorlatilag egyszerű konstrukció nemlineáris plazmarezgést hozott létre. Az viszont összes részletével együtt rendkívül bonyolult folyamat. Mégis éppen ezek a bonyolult nemlineáris folyamatok képesek az önszervezésre, stabil folyamatok fenntartására, a természet csodájára — mint pl. az élet. Megbízhatóságával, reprodukálhatóságával iparilag is biztosan használható lenne ez a folyamat. Nemcsak hulladék és üvegházhatású gázok megsemmisítésére lenne alkalmas, hanem talán radioaktíVanyagok stabilizálására, esetleg ritka új anyagok gyártására is. Néhány év múlva ugyanis azok a ritka földfémek, mint pl. az erbium, ittrium stb. (melyek az elektronikának kis mennyiségben ugyan, de állandóan kellenek) hiánycikké válnak, teljesen elfogynak. Az áruk már most folyamatosan megy felfelé, némelyiknek évente szinte megduplázódik, s az aranynál már ma is sokkal drágábbak. Ebben a szellemes eljárásban pedig egy longitudinális ion-akusztikus és egy elektromágneses rezonancia összehangolásával, olcsón megvalósítható folyamat segítségével megoldhatónak látszik a mesterséges anyaggyártás. N. lelkesen dolgozott a szerkezetén, én pedig próbáltam a verejtékkel szerzett tapasztalataimmal és szerény anyagi lehetőségeimmel is segíteni, amiben csak tudtam. Ő beleadta mindenét, pénzét, lelkét. Egy nap aztán rosszul lett, eleredt az orra vére. Szereztem neki egy használt sugárzásmérőt, egy öreg Geiger-Müller-csövet. Az egyértelműen mutatta, hogy a kísérleteknél erős radioaktivitás keletkezett, elsősorban röntgen- és gammasugárzás. N. valószínűleg nagyon erős sugáradagot kapott, azóta óvatosabban dolgozik.

40

A készülék egyszerűen leárnyékolható pl. vékony ólomlemezzel, ez a későbbiekben nem jelentene technikai problémát. E kísérletsorozat is mutatta, hogy milyen hatalmas energiaszintek érhetők el a rezgések során. Az is valószínűsíthető, hogy ha deutériumot vagy tríciumot juttatnánk a plazmába, akkor igen egyszerű, olcsó kis fúziós reaktort lehetne készíteni ezzel a módszerrel, ahogyan annak idején Filo Farnsworth és Tesla is megtette. (Erről a témáról részletesebben a Borotvaélen c. könyvben írtam.) A kísérletek során N. azt is észrevette, hogy a plazma látható módon forog, holott semmilyen külső meghajtást nem használt. S előjött még egy bizarr anomália, ami miatt ez a téma egyáltalán ide, ebbe a részbe került: amikor valami miatt ez a téma egyáltalán ide, ebbe a részbe került: amikor el 20%-os energiatöbbletet tudott biztonsággal számolni. Ekkor a reaktor még csak a kamra felét tudta hűtőfolyadékkal beburkolni. Az oszcillátora, amivel a nagyfrekvenciás elekromágneses sugárzást előállította, nem lehetett jobb, mint 50%-os hatásfokú, így viszont az energiamérleg tovább javult. Úgy sejtem, hogy a plazmába jutó elektromágneses energiának kb. a kétszeresét nyerhetnénk ki, ám ez még nem jó üzlet. A bemenő elektromágneses energia nagyon drága, a kijövő hő olcsó. Inkább az elv lenne érdekes, nem a korai eredmény. Nem kizárt, hogy ez a nyereséges folyamat tovább javítható. N. lankadatlanul próbált befektetőket keresni, nem sok sikerrel. Eljutott pl. egy nagyon magas rangú állami hivatalnokhoz, aki lelkesnek mutatkozott. Úgy gondolta, hogy az OMFB jogutódjával, egy pályázattal finanszíroztatja majd ezt a jelenséget. Írtam is a folyamatról egy néhány oldalas összefoglalót, ezt feljuttatták a KFKI-ba. Ezután lejött Zoletnik Sándor, a fúziós kutatásokkal foglalkozó osztályvezető. Ő meg, amint ránézett a pecsétes munkásruhába öltözött fáradt, borostás feltalálóra, dührohamot kapott. Azt sem engedte, hogy bekapcsolja a gépet, azonnal rárontott és letolta, hogy mer ő pénzt kérni plazmafizikai kutatásra, hiszen nekik sincs elég a forró fúziós munkára. Kizártnak tartotta, hogy egy „kívülálló" bármiféle hasznos dolgot is elérhessen ebben a nagy szaktudást és kísérleti hátteret igénylő munkában. Így szélhámosságnak minősítette azt, amit N. elmondott, s ilyen hozzáállással értesítette az 41

esetleges pályázati bírálókat. Látni viszont nem akarta a jelenséget. N. dühös lett, levélben megköszönte a magas rangú hivatalnoknak a segítséget, de tovább nem akart velük kapcsolatot tartani. Már csak egy hivatalos út maradt: egy pályázatíró céget ajánlottak a figyelmembe ismerőseim, mondván, ők mindig sikeresek. Meg is nézték a működő berendezést, rábólintottak, aztán előálltak a feltételekkel: A megnyert pályázati pénz felét oda kell adni a zsebükbe úgy, hogy a „papírmunkát" mi végezzük el. Ha ezen túlvagyunk, akkor az így létrejött találmányok, 51%-os joga az övék. Ezen felül már csak azt kérték, hogy a pályázat megírásáért fizessünk ki x összeget. Azt mindenki tudja, hogy ez az ország korrupt, de azt nem gondoltam, hogy ma már 50 % a sarc. A rendszerváltás idején még csak 10 % volt a baksis, de időközben megnőtt a hivatalos emberek étvágya. Úgy látszik, már olyan sok zsebbe kell borítékot juttatni, hogy kétszer 50% lett a baksis. Akkora pofátlanságnak tartottuk a kért kétszer 50%-ot, hogy nem lett semmi a dologból. Akik a pályázatot intézték, nem lettek idegesek, mint mondták, nyolc másik hasonló projekt vár rájuk, őket nem érdekli különösebben, hogy eggyel több vagy kevesebb lesz. A pályázatíró cég fiatal vezetője luxusautót vezetett, és éppen akkor fejezte be hatalmas budai villájának építését. Gondolom, volt miből. Így ez a találmány, ami akár vízbontó, akár szén-dioxidbontó is lehetne, most a tetszhalál állapotában van. A feltaláló eléggé beteg, egyikünk sem tudja, hogy sikerre lehet-e vinni itt és most ezt a dolgot. (Ebből tanulva azoknak a fiatal és lelkes kutatóknak, akik még szeretnének valami értelmeset elérni az életben, csak egyetlenegy szívből jövő jó tanácsom Van: Meneküljetek!)

AKUSZTIKUS BONTÁS Nem szükséges persze, hogy elektromágneses hullámokkal gerjesszük a plazmát. Akusztikus ion-rezonanciát (nagy amplitúdójú hullámokat, amelyekkel ugyan még nem lehet radioaktív sugárzást és 42

magátalakulást előidézni) könnyebben is el lehet érni. Tulajdonképpen „láng orgonát" vagy „tűz trombitát" kell készíteni. Magyarán, ahogy a fúvós hangszereket is mindig rezonancia elérésére alakítják ki, ha éghető gázokat rezonáns üregbe zárunk, akkor olyan állóhullámok alakulhatnak ki, melyek amplitúdója a rezonancia elérésekor igen magas lehet. Sejthető, hogy ekkor a szén-monoxid és a szén-dioxid képződése erősen lecsökken, hiszen az ütközések széttörik az atomok közti kötéseket. Ha pl. akármilyen rossz, gyenge fűtőanyagot vagy szemetet égetünk is el egy akusztikusan jól hangolt rezonáns térben, minimális lesz a CO2képződés. Az orgonák és a fúvós hangszerek szakirodalmából tudom, hogy ezekben az empirikus módszerekkel kifejlesztett „zeneszerszámokban" nem harmonikus hullámok keletkeznek, hanem felharmonikusban gazdag nemlineáris hullámok. (Már akkor is, ha még nem plazma, csak levegő áramlik bennük.) Ha pedig éghető gázokat pumpálunk ezekbe az eszközökbe, akkor még „cifrább" jelenségek megjelenésére számíthatunk. Az akusztikusan rezonáltatható plazma minden amatőr számára viszonylag egyszerű, olcsó kísérleti lehetőséget kínál, de energiamérleget, nyomáshullámokat mérni (legalább a hangfrekvenciás tartományban), amplitúdó-frekvencia-spektrumot felvenni elengedhetetlen a sikerhez. Akkora szerencsére persze senki ne számítson, amit az élet Janó bácsinak adott, hogy azonnal beletenyerel egy fontos effektusba. Nyilván a rezonancia amplitúdója tovább fokozható, erősíthető, ha ráadásul külső tranziens elektromágneses tereket is használunk. Ez azonban már igencsak veszélyes terület lehet, mint ahogy ezt N. példáján már bemutattam. Elvétve ma is dolgoznak amatőrök vízbontó kísérleteken. Egy példa erre a 2008-ban nyilvánosságra hozott új, nagyfrekvenciás vízbontó eljárás, melyet a B 0402015 lajstromszám alatt publikáltak. Az eljárás feltalálói azt állítják, hogy 98%-os hatásfokkal bontják a vizet úgy, hogy többféle rezonancia, piezoelektromos vízpárologtatás, mikrohullámú gerjesztés és nagyfeszültségű gyorsítás segítségét is használják. A kísérletek „tűzvonalában" eltöltött mintegy két évtized után állithatorn: 43

elképzelhető, hogy működik ez az eljárás, de két apró gond azért van vele. Az egyik az, hogy a leírás alapján egészen biztosan reprodukálhatatlan, hiszen semmilyen paramétert nem adnak meg, ezért ez bármilyen érdeklődő számára eleve megismételhetetlenné teszi. A másik, ami az anyagot hiteltelenné teszi, az a 98%-os bontási hatásfok. A feltaláló telefonon (magánközlésben) nekem azt állította ugyan, hogy többszörös energianyereséget értek el, de ez az anyagban nem szerepelt. Pedig ha konkrét adatokat, példákat sorolnak fel, akkor azt bármilyen szabadalmi hivatal köteles lenyelni, mint ahogy például a Correa- vagy a Shoulders-szabadalmak esetében történt. Itt azonban, ahol két mikrohullámú magnetront is használtak a berendezésben, tudni lehet, hogy azoknak a hatásfoka 50 %-nál nem jobb. Ezért a bontási eljárásnak már kb. 200% hatásfokkal kellene rendelkeznie ahhoz, hogy kijöjjön a leírt 98%. Az egyetlen megadott ábra is kevés, a leírás teljesen alkalmatlan a reprodukcióra. Kíváncsi leszek, hogy 4-5 éves küzdelem után megkapja-e ez az eljárás a magyar szabadalmat. A hosszú kerülő után nézzük meg, hogyan is működhetett ez az eddigi tapasztalatok alapján a Janó bácsi-féle vízbontó. Ő persze soha nem látta működés közben a bontócsövet, hiszen az le volt takarva akkor, ezért se fényt nem látott, se hangot nem hallhatott.

A TÉRIDŐ GÖRBÍTÉSE, ÉS AZ ENERGIA KINYERÉSE Térjünk vissza most az elvi alapok feltárásához, honnan is lehetne „ingyenenergiát" nyerni. Mi a közös a Shoulders tűje körül létrejövő többletenergia és a plazmarezgésekben megfigyelhető többletenergia között? Az iszonyatos mértékű erőtér s a benne kialakuló hatalmas gyorsulás. Egy tű hegyén megjelenő óriási térerősség ugyanis elképzelhetetlenül nagy gyorsulásokat is okoz. Márpedig az általános relativitáselméletből tudni véljük, hogy a nagy gyorsulások jelentős téridő-görbülettel járnak. Az általános relativitáselmélet ugyan jórészt a gravitációra szűkíti az érvényességi körét, de néhány kutató, köztük Einstein egykori munkatársa, Archibald Wheeler úgy vélték, hogy 44

bármilyen erőtér meggörbíti a helyi téridőt, legyen az gravitációs, mágneses vagy elektromos, azaz elektromágneses térerő. (Lásd 8. ábra) A magyarul is kiadott „Téridőfizika" c. könyvükben ezt határozottan állítják a következőképpen (lásd a 2006-os magyar kiadás 275. oldalán): ,,...már régóta ismeretes, hogy mind az elektromágneses tér, mind a gyenge gravitációs erőtér — vagy helyesebben árapály-tér — megmagyarázható a görbült téridő megnyilvánulásaiként. Az árapály-tér, azaz a gravitáció egy pontban (...) csupán a téridő e pontban lévő görbületének más elnevezése. Az elektromágneses erőtér azonban a pont környékén levő görbületváltozással Van kapcsolatban." Magyarán ők úgy gondolták, hogy a kölcsönhatások „geometrizálhatók" nemcsak a gravitációs kölcsönhatásra, hanem az elektromágneses térre is. Ha pedig valahol nagy intenzitású, nagy elektromos térerősségű mezőt lehet létrehozni, akkor az éppen a Shoulders-effektus. Milyen értékekről is Van szó? Természetesen az erőtereket az általuk okozott gyorsulással lehet csak összehasonlítani, összemérni. Ez már okoz egy kis problémát, hiszen erős gravitációs erőtérbe kerülő elektron messze nem gyorsul annyira, mint pl. egy gyenge elektromos térben. De milyen alapon hasonlíthatjuk össze a gravitációs vagy az elektromos erőteret? Hogy mérhető össze az alma a körtével? Nézzünk konkrét adatokat. Ha egy olyan gravitációs fekete lyuk „eseményhorizontján" nézzük a gyorsulást, ami kb. 7 Nap tömegű, akkor ott a Föld felszíni gyorsulásának kb. 400 milliószorosát érezzük. (Ez igen magas érték. Konkrétan 3,9 x 109 m/sec2 a gyorsulás, ez egy átlagos térerősségű fekete lyuk. A Tejútrendszer közepén valószínűleg vannak ennél sokkal nagyobb gyorsulású objektumok is.) Az eseményhorizonton belül olyan számottevő a gyorsulás, hogy már a fény sem lép ki, ezért nevezik fekete lyuknak. Ha a nagy tömegű összeomlott neutroncsillagnak, fekete lyuknak még elektromos vagy mágneses mezeje is van, netán forog is, akkor ez a kritikus sugár még na- gyobb lesz. Ezt az európai kutatók teljesen ártatlanul „kiszőrösödésnek" nevezték, az erővonalakra utalva. (E frivol kifejezést a prűdebb amerikai kutatók még egy évtizedig nem

45

merték használni, mert mi történik, ha egy elméleti gravitációs folyóirat gyerek kezébe kerül, s ott szőrös fekete lyukról szóló cikket lát?)

8. ábra: A statikus nagy gravitáló tömeg (fekete lyuk) körül kialakuló görbült téridő sematikus rajza. A tömegtől távolodva a téridő görbülete csökken. A tömegen kívül található az a kritikus távolság — az eseményhorizont —, ahonnan a transzverzális elektromágneses hullám már nem térhet vissza (pl. egy tükrön visszaverődve sem), vagy részecske sem léphet ki. Stacioner mágneses erőtere viszont lehet egy ilyen objektumnak. A külső megfigyelő azt látja, hogy az eseményhorizonthoz közeledve egyre lassabban múlik az idő, sőt magán az eseményhorizonton meg is áll.

46

7/a. ábra: Shoulders szabadalmi ábráiból néhány jellemző elrendezés

7/b. ábra: Shoulders kísérletei néhány mikroszkópos felvételen, amelyeken a különös módon egymáshoz tapadó elektronok átlyukasztják az anódot Ha egy nem túlzottan hegyes tüske, s tőle 1 cm távolságra 5 kV potenciálon lévő sík körül számoljuk a térerősséget, a dudor tetején a térerősség 1,5 millió V/m. Egy elektron ekkor kb. 3 x 10 17 m/sec2 sebességgel gyorsul. Ez nagyságrendekkel több, mint amennyit a fekete lyuk peremén mérhetnénk. De még akkor is nagy a gyorsu- lás, ha egy lomha, egyszeresen ionizált argonatom gyorsulását vizsgáljuk. Az kb. 4

47

x10 12 m/sec2, azaz még mindig ezerszerese a fekete lyuk szélén tapasztalható gravitációs gyorsulásnak. Láthatjuk, hogy akár „konyhaasztali" körülmények, viszonylag szolid paraméterek mellett is elérhetünk akkora gyorsulásokat, amelyek egyébként gravitációnál az univerzum legvadabb tájain sem mutathatók ki. Ha pedig igaza van az általános relativitáselméletnek, mely szerint a gravitációs térerő és a gyorsulás egymástól megkülönböztethetetlen (ez az ekvivalencia-elv), akkor szokatlan dologgal kell szembenéznünk: A téridő görbülete jelentős lehet nagy térerősségeknél, például egy tű hegyének környékén. (Egy gyakori példa szerint bezárt liftben álló ember nem tudja, hogy gravitációs erőtér hat rá, vagy pedig gyorsul.) Persze azért van itt egy bökkenő. Egy erős elektromos térben mozgó semleges atom semmit sem érez a térerősségből, és más-más gyorsulást szenved el egy elektron, egy pozitív, egyszeresen vagy többszörösen ionizált ion. Ezek szerint egy pontban attól függne a téridő görbülete, hogy milyen részecske mozog benne? Bizonytalan dolog lenne. Ezek a kérdések valószínűleg elriasztották a fizikustársadalmat attól, hogy belegondoljon ebbe a témakörbe, de valami összefüggés mégiscsak van bármilyen térerősség és a téridő-görbület között. Ahelyett, hogy kísérletileg megvizsgálnák ezt a fizikusok, nem törődnek vele. Ezért szorítkoznak mindössze a gravitáció téridő-görbítő hatásának tanulmányozására. Az ezután következő kérdés talán még nehezebb: Ha a fizika szerint nincs éter (azaz üres a vákuum), akkor a semmi hogyan görbíthető meg? Ha pedig meggörbül a három tér- plusz idődimenzió, akkor hol van az a negyedik térdimenzió, amiben mindez megtörténik? Hol a beágyazó hipertér? (Pl. a gömb mint görbült 2 dimenziós felület be van „ágyazva" a 3 dimenziós térbe.) Ez a probléma kimaradt a fizikai közgondolkodásból, pedig a meglehetősen elvont, és a gyakorlat számára ma jelentéktelen általános relativitáselmélet kiterjesztése, továbbgondolása nagyon sokat jelenthetne hétköznapi életünkben.

48

A TÉRTECHNOLÓGIA KAPUJA A téridő meggörbítésével, torzításával ugyanis változtatni lehet az idő úgymond „múlási sebességét", vagy folyási sebességét. Az a furcsa helyzet áll elő, hogy minél görbültebb a téridő, a külső „lapos" (görbületlen) téridőhöz képest annál lassabban múlik az idő. Egy olyan egyszerű geometriai esetben, amikor egy gömb alakú tömeg, óriás csillag görbíti meg a téridőt (netán fekete lyuk), akkor minél közelebb kerülünk az ún. eseményhorizonthoz — annál lassabban múlik az idő, s amikor megérkezünk, már gyakorlatilag leáll az idő múlása a távoli szemlélő szerint. Ilyenkor a következő számszerű eltéréseket tapasztalhatnánk: Ha ennek a bizonyos eseményhorizont körnek a távolságát egységnyire vesszük, és egy olyan körön tartózkodunk, amelynek kerülete ennek kétszerese, akkor azt látjuk, hogy míg bent egy nap telt el, kint már 1,4 nap múlt el. Ha kicsit közelebb megyünk, és a két sugár aránya 1.12, akkor az időmúlás aránya már a 3-at is eléri. Ha ez az arány 1.01, azaz már csak kb. 1 %-ra vagyunk csak az eseményhorizonttól, akkor már 8-szoros az „időmúlási arány". Ha mindössze 2 ezrelék a két átmérő aránya, akkor már 22-szeres az időnyúlások közti különbség. Ha pedig az átmérők hányadosánál az egyes után öt nulla van, majd egy újabb egyes jön (tehát szinte az eseményhorizonton vagyunk, de még nem pontosan ott), akkor az időmúlási sebességek aránya 1024-gyel egyenlő Azaz az eseményhorizont közvetlen közelében eltöltött egyetlen nap alatt azt látnánk, hogy kint a távoli messzeségben már 1024 nap telt el. Lényegében egy „időgépet" alkotnánk így. Ez az általános relativitáselmélet egy furcsa, de nem vitatott állítása. Márpedig, ha az idő nem csak úgy múlik, ahogy a hétköznapi életünkben megszoktuk, hanem a hely, azaz a térerősség függvényében más-más sebességgel, akkor ennek következménye is van — borul az energia-megmaradás törvénye. Az energia ugyanis egy időbeli eltolási szimmetria (Noether-tétel). Leegyszerűsítve arról szól ez az elv, hogy mindaddig, amíg egyenletesen telik az idő, az energia-megmaradás 49

érvényes Akkor borul fel az energia-megmaradás, ha olyan helyek között mozgunk, ahol más-más sebességgel múlik az idő. Nézzük meg a 9. ábrát, amely egy igen egyszerű „időgépet" mutat. Legyen egy dobozunk, amiben körbe-körbe jár egy golyó. Ez attól „varázs" doboz, mert csak az egyik felében múlik gyorsabban az idő, mint amit mi megszoktunk Amikor a golyó ide ér be, akkor a félkört sokkal gyorsabban teszi meg, hiszen itt nagyobb sebességgel mozog. Emiatt nagyobb energiával lép ki. Olyan, mintha gyorsított filmet néznénk. Utána szokásos időmúlási sebességgel végigfutja a félkört (azaz a mi megszokott időmúlási tempónkban), de ekkor persze már nagyobb sebessége van. Ezzel a nagyobb sebességgel újra belép a varázsdoboz másik felébe, ahol gyorsan múlik az idő, és megint hamarabb teszi meg a félkört, hiszen gyorsabb an halad az idő. És ha ez így megy egyre tovább és tovább, mind jobban, egyre nagyobb sebességgel fog haladni a golyónk, ezért egyre nagyobb energiája lesz, a végén még felrobban az egész. A kérdés csak az, hogy technikailag lehet-e ilyen vagy ehhez hasonló „varázsdobozt" készíteni, ahol az idő az egyik oldalon más sebességgel telik, mint a másikon. Azt is látjuk, hogy egy „alaphoz" képest gyorsabban kell múlnia az időnek, hogy energianyereségre tegyünk szert. De ha pechünk van, és a varázsdoboz időgép-felében lassabban halad az idő, akkor természetesen energiát vesztünk, és nem nyerünk.

9/a. ábra: Egy „ időgép " egyben energiatermelő (vagy -elnyelő) gép is. Ha a satírozott részben gyorsabban múlik az idő, mint a másik, a „normális" részben, akkor a kör alakú vályúban futó golyó minden 50

ciklusban gyorsul, egyre nagyobb lesz a sebessége, s így az energiája is. A valóságban ilyen egyszerű módon ez a feladat nem oldható meg, hiszen a „felgyorsított múlású" idő csak görbült téridővel oldható meg. (Egely Katalin rajza) Láttuk az előzőekben, hogy az általános relativitáselmélet szerint nagy térerősségeknél bizony másként múlik az idő, a kintihez, a „lapos", görbületlen (euklideszi) téridőhöz képest — lassabban. A lassulás mértéke a fekete lyuk peremén olyan mértékű, hogy a külső „lapos" téridőből figyelő szemlélő azt látja: megáll az idő. Ezen a lassú helyen levő megfigyelő pedig azt észleli, hogy azon a távoli helyen, ahol alig van már térerősség, felgyorsul az idő múlási sebessége. Az előbb láttunk olyan példát — a nagy térerősségű eseményhorizonthoz közel, ahol akár ezerszeres is lehet az időmúlási sebességek különbsége. Akkor pedig ennek gyakorlati haszna is lehet. Éppen ezért gyakorlatilag is érdekes a nagy térerősségű helyek környékén történő mozgás tanulmányozása. A kérdések kérdése az, hogy csak a gravitációs erőtér okozhatja a téridőgörbítést, vagy bármely erőtér? Az ekvivalencia-elv szerint — s ez megint csak a tankönyvek álláspontja — bármely erőtér gyorsulást okozhat, így téridő-görbítést, -torzítást is. A lényeg: befolyásolható-e az idő múlási sebessége? Haladhatunk-e így előre vagy hátra az időben? Készíthető-e időgép?

51

9/b. ábra: A valóságban ez a feladat a Shoulders-féle módon jöhet létre. A tű hegyén kilépő elektronok az elektromos térerősség miatt meggörbített téridőbe lépnek be. A csúcstól pár mm-re viszont már elhanyagolható a téridő görbülete, ott már „normálisan" múlik az idő. A térerő akkor fokozható, ha pozitív ionok felhőt képeznek a tű csúcsa körül, de ennek fenntartása már energiabefektetéssel jár. A tranziens üzemmódnak két előnye is van. Egyrészt így spin mező keletkezik, ami megforgatja a kilépő elektronokat, s így tovább erősíti a téridő torzítását. Másrészt a tű csúcsa nem melegszik fel, így elmarad a termikus emisszió (ami letöri a-nagy térerősséget). IDŐGÉP-ENERGIAGÉP Az időgép létének gondolata a merészebb tudósoktól már egyáltalán nem idegen. Az idő fogalma, mibenléte a filozófusok és a fizikusok régóta kedvenc, talán mindig is kimeríthetetlen témája lesz. Bármennyire is egységesen gondolkodunk a térről és időről, azt azért a napi gyakorlatból mindnyájan érezzük, hogy a két dolog, azaz a tér és az idő természete nem ugyanaz. (Csak magyar nyelven élvezhető tinik és 52

nyugdíjasok számára a tér és idő egy másik lehetséges kapcsolata: Ha jó az idő, lemegyünk a térre.) Az időnek furcsa módon van egy múlási iránya. Mind az elektrodinamikában, mind a termodinamikában találkozunk olyan jelenségekkel, amelyek csak az egyik irányban szeretnek megtörténni, a másik irányban nem. Például egy rádióantennáról kilépő hullám csak az antennából kifelé és időben a jövő felé halad, holott a hullámterjedést leíró egyenletek megengednék a fordítottját is, vagyis hogy a jövőből haladjon egy hullám az antenna felé, azaz a múltba. (Nem kizárt azonban, hogy parajelenségként az élővilágban megfigyelhető ez a jelenség.) Ugyancsak a termodinamikából tudjuk, hogy ha egymás mellé teszünk egy hideg és egy meleg tárgyat, akkor az idő múlásával ezeknek a hőmérséklete kiegyenlítődik, beáll egy egyensúlyi érték. Elvileg a fordítottja is megtörténhetne: egy környezeti hőmérsékleten lévő tárgy egyik vége szép lassan melegedni, másik vége hűlni kezd. Erre ugyan egy tiltó törvényt felállítottak, de ettől (termodinamika II. törvénye) még elvileg ez a dolog megtörténhetne. Az idő, legalábbis tapasztalataink szerint, mégis csak egy irányba folyik, tehát sajnos mindig öregszünk. Ezért furcsa, hogy az általános relativitáselmélet logikája szerint erős gravitációs (és tegyük hozzá: elektromágneses) terek segítségével tudunk előre-hátra mozogni az időben. Ennek, mint már említettük, egyik "mellékterméke" az, hogy szükségszerűen sérül ilyenkor az energia-megmaradás elve, hiszen az energia egy szimmetria, az idő múlási sebességének szimmetriája. Ha pedig más-más sebességgel halad az idő, akkor más-más mértékben keletkezik vagy vész el energia. Ha az időutazással foglalkozó ( fizikusok által írt) szakirodalmat nézzük, akkor persze nem az elektrodinamikai alkalmazásokkal találkozunk, mert azok kizárólag a gravitációt használják mint kölcsönhatást. Éppen ezért egy fizikus időgép-receptje úgy kezdődik, hogy „végy egy 20 millió naptömegű gömbhéjat, ülj bele, és tölts el ott 1 évet. Aztán bontsd szét ezt a gömbhéjat, és látni fogod, hogy kint, ezalatt 53

az 1 év alatt akár 50 év is eltelhetett". Így tehát időgépet lehetne építeni. Mindössze néhány millió naptömegnyi tégla kell hozzá, és ezt egy gömbbé össze kell építeni, majd szét kell szedni. A mérnöknek sajnos ilyen egzotikus lehetőségei nincsenek. Legfeljebb a tű hegyén kialakuló erős elektromos teret, vagy változó elektromos és mágneses tereket, erőtereket használhatnak gépeikhez.

Részletek az időutazás lehetőségével foglalkozó könyvek címlapjairól Az előzőek alapján látszik, hogy értelmesebb lenne az általános relativitáselmélet mai formáját a „még nem teljesen általános" relativitáselméletnek nevezni, hiszen ha Archibald Wheeler javaslatát komolyan vesszük, akkor az elektrodinamikát és a gravitációt össze kellene tudnunk gyúrni. Az lenne az „igazán általános" relativitáselmélet. Azt is láttuk, hogy statikus, de inhomogén erőterekkel már lehetne időgépet építeni. Ahhoz, hogy részleteiben is megítélhessük 54

a vízautó jellegű találmányokat, az energiamegmaradás és meg nem maradás kérdését, a fizika gyökeréig kell leásni. Ha a természet olyan, hogy csak lapos (euklideszi) téridő létezhet, akkor nincs „csúszkálás" az idő múlási sebességében, tehát nincs is miről beszélni. Ám az a gondolat, hogy lehetséges a téridő görbítése, már régóta ismert az elméleti fizikában.

A GÖRBÜLT TÉRIDŐ RÖVID TÖRTÉNETE Az elterjedtebb felfogás-elméleti modell szerint a téridő csak az események „színpada", passzív hordozója, s ebben jönnek-mennek a szereplők, azaz a tömeg, a részecskék, az erőterek. Ezt tanítják az iskolában. A másik lehetőség sokkal különösebbnek tűnik. A kutatók kisebbsége szerint a téridő nem pusztán az események passzív hordozója, hanem aktív résztvevője is. Ezen alternatív szemléletmód szerint semmi más nincs a természetben, csak üres, de görbült téridőkontinuum. Az anyag, a töltés, az elektromágnesesség mind-mind csupán a téridő görbületének megnyilvánulásai. Ezen gondolatmenet szerint a fizika nem más, mint geometria. Ez utóbbi, ám kisebbségi gondolatmenet búvópatakként bukkan fel, majd tűnik el újra és újra. Először talán 1870. február 21-én hangzott el William Clifford, angol matematikus egy cambridge-i előadásán. (Ő volt az első brit matematikus, aki megértette a német Riemann munkásságát. Riemann a görbült tér és gravitáció összekapcsolásával már próbálkozott. Kár, hogy mindketten fiatalon haltak meg tébécében.) Később egy G. Y. Rainich nevű matematikus kísérelte meg újra 1925ben, hogy pusztán geometriával írja le az erőtereket. Nem keltett nagy figyelmet a munkája. 1957-ben a fiatal Hugh Everett vetette fel ismét, hogy a görbült téridő segítségével egyszerre lehetne leírni a gravitációt, a töltést, a tömeget és a többi erőteret is. Ezt a már Rainich által félig elvégzett munkát még abban az évben egy ifjú doktorandusz, Charles Misner és témavezetője, a már említett J.A. Wheeler elég részletesen kidolgozta, sőt közölte is az Annals of Physics második évfolyamában 55

(525-603. oldal). Lényegében Ricci és Einstein-féle kontrahált görbületi tenzorokkal le tudták írni az összes erőteret és a tömeget is, a töltéseket pedig kvantálás nélkül, topológiai módszerekkel, ún. féreglyukak segítségével. Merész, igen merész lépések ezek, de méltóak az elismerésre. A szerzők nem átallottak az indiai Védákból sem idézni (igaz, csak apró betűs lábjegyzetben), hogy az akasha, azaz a tér hordozza az elemek egymásba való átalakulását, kölcsönhatását. Ez a geometriai gondolati modell a már egyesített elmélet, az általános relativitás kibővítésének egyik lehetséges útja. A 10. ábra mutatja, hogyan néz ki erősen leegyszerűsítve az erőterek lehetséges geometriai és fizikai modellje. A 10/a. ábrán a jól ismert, Faraday-től származó erővonalakkal jellemzett erőteret látjuk. Alatta, a 10/b. ábrán a Maxwell-féle éter feszültségtenzorát, majd a 10/c. ábrán a Riemann által kidolgozott erőtér mint téridő-görbület egyszerűsített képét tekinthetjük meg. Misner és Wheeler szemléletesen (de matematikáját tekintve igen nehezen használható tenzorokkal) gyúrta össze a kölcsönhatásokat a téridő geometriájával. Így értelmezni lehetett a gravitációt gravitáció nélkül, a tömeget tömeg nélkül. Ebben a világban mindent, de mindent a folyamatosan változó, hullámzó téridő-görbület ír le, melynek mértékegysége m-2, a térerősségek mértékegysége m', míg a töltés és a tömeg mértékegysége azonos: m. Így minden csak a távolsággal, a hosszúság egységével, tisztán geometriával írható le. E megközelítés egyik előnye az, hogy látszik, hogyan lehet fokozatosan torzítani a téridő geometriáját, csökkenteni szimmetriáját. A lapos, euklideszi „háborítatlan" téridőt fokozatosan kezdi torzítani a tömeg — gravitációs görbületet okozva, majd látjuk, hogyan „ül rá" erre az elektromágnesesség. A teljesen eltorzított, szimmetria nélküli Riemann-geometriában viszont már nincsenek szabályok, megszűnnek az addigi törvények.

56

Ez a következmény szükségszerű, de ekkor megszűnnek a megmaradási törvények is. Ezt le is írja Misner és Wheeler cikkük IV. összehasonlító táblázatában (az 525. oldalon), de nem látták el kommentárral. Pedig ez a gondolatmenet tekinthető a tértechnológia elvi alapjának, bár a két fizikus akkor biztosan nem erre gondolt. Az, hogy teljes szimmetriahiány esetén már nincsenek megmaradási törvények, nem jelenti azt, hogy semmi sem történik. Ellenkezőleg. Csak épp olyan dolgok, amelyek a leíró, kiszámolós tudomány módszereivel (legalábbis most még) nem követhetők. Ez a geometriai modell vetélytársa a tankönyvekben megtalálható, a kölcsönhatásokat egymástól elkülönítve tárgyaló modelleknek, igaz, nagyon kevesen ismerik. De ostobaság azt állítani — ahogy a tudomány hazai emberei teszik —, hogy ilyen általános modell nem is létezik, nem is lehetséges. Az, hogy a természetben mi a lehetséges, nem ízlés, hanem megfigyelések, kísérleti eredmények függvénye — már amikor a tudományról mint módszerről, és nem intézményről beszélünk Persze a valódi életben még ez az általánosított görbült téridő-modell sem teljes, hiszen a Casimir-effektus mutatja, hogy a vákuum, a téridő ráadásul nem is üres, hanem rezgésekkel teli. Különböző hátterű emberek eltérő módon gondolkodhatnak a természetről, más-más felfogásuk lehet. Az intenzív erőtereket pl. rezonanciával előállító feltalálók, az ipari kutatók vagy az elméleti fizikusok nyelvezete, gondolatvilága teljesen más még akkor is, ha egy anya szülte őket.

a) Erővonalakkal, s azok változó sűrűségével b) Maxwell-féle feszültségtenorokkal (néhány pontban csak egy-egy ellipszoid alakú térerő-eloszlás látszik) 57

c) Téridő-görbülettel 10. ábra: A térerősség három lehetséges ábrázolási módja Számunkra most csak az volt eddig a lényeg, hogy sem elvileg, sem gyakorlatilag nem lehetetlen erőterekkel befolyásolni a téridő alakját, s így az idő múlási sebességét. Csakhogy a mérnöknek, feltalálónak arra a két kérdésre is választ kell adnia, hogy milyen technikai lépésekkel oldható meg a téridő torzítása, és milyen paraméterek mellett. A mi, mennyi kérdése kikerülhetetlen. A tudatlanságunk miatt mind az elrendezés, mind a műszaki paraméterek terén eddig csak a véletlen adott néha-néha választ, a szerencsés egybeesések teremtettek nagy értékű vagy hasznos alakú erőtereket... Ennek segítségével aztán már a különböző időmúlási sebességek kihasználásával megsérthető az energiamegmaradás — és természetesen vele együtt az impulzus és impulzusnyomaték is. Szándékosan nem írok most törvényt, mert milyen törvény az, amelyik megsérthető?

FORGÓ VILÁG Ráadásul nem csak egyszerű statikus, inhomogén, gömbszimmetrikus erőterekkel lehet a téridőt torzítani, görbíteni. Kurt Gödel, Einstein barátja, a zseniális német matematikus talált egy másik téridő-torzítási lehetőséget is. Ő vette észre még a '40-es években, hogy forgó, és emiatt gyorsuló rendszereknél is lehet mozogni előre és hátrafelé az időben. A fizikustársadalmat sokkolta és megrázta annak idején Gödel 1949-ben levezetett megoldása, különösen az, hogy többszörösen is visszamehetünk saját múltunkba. A forgó rendszereknél ugyanis attól függően, hogy milyen szöggyorsulással mozgunk, akár többszörösen is visszatérhetünk önnön múltunkba, azaz láthatjuk magunkat egyszerre mondjuk évenkénti bontásban, így találkozhatunk például 30 éves, 29 éves... stb. önmagunkkal. Ez olyan félelmetesen idegesítő paradoxon, amit már nem nyeltek le a fizikusok. Gyakorlatilag elfeledték ezt a lehetőséget. Bár Gödel megoldása a múltba és a jövőbe való utazást is lehetővé teszi, a fizikustársadalmat (és általában az emberi 58

gondolkodást) mégis inkább a múltba való utazás elvi lehetősége tölti el rémülettel. Ilyenkor mindig fölvetik a nagypapa-paradoxont, hogy ha az ember visszamehet saját múltjába, megöli a nagypapát, akkor önmaga sem születhet meg. Ha pedig nem születhet meg, akkor viszont nem mehet vissza a múltba, és nem ölheti meg a nagypapát. Az oksági elv totálisan fölborul, elképzelhetetlen káosz alakul ki, ha ezt a gondolatsort logikusan végigvisszük (11. ábra). Úgy látszik, ebben a tekintetben a fizika is olyan, mint a szocializmus, amelyben csak a jövő volt biztos, a múlt mindig bizonytalan maradt. A téma iránt érdeklődőknek szíves figyelmébe ajánlom Palle Yourgrau professzor könyvét, melynek címe: „A világ idő nélkül", és alcíme: „Gödel és Einstein elfelejtett öröksége". Ha belegondolunk, valójában félelmetes az általános relativitáselméletnek a Gödel-féle megoldása, mert látszik, hogy gyorsan forgó (netán még gyorsuló) rendszereknél az időben való előre-hátra „csúszkálás" lehetősége egyértelmű. Persze ha kombináljuk a két módszert: a centrális inhomogén erőtereket (pl. a tű hegyén) valamint a forgó és gyorsuló erőtereket — azaz spirálmozgás mentén vizsgáljuk a mozgásokat, netán spirál alakú (meglehetősen érdekes) erőtereket használunk —, akkor gyakorlatilag is jelentős mértékű lehet az idő múlási sebességének megváltoztatása, még szolid erőterek mellett is.

59

11/a. ábra: A Gödel-féle forgó téridőben minél messzebb vagyunk a forgásponttól, annál ferdébbek azok a fénykúpok, melyek a téridő helyi szerkezetét jellemzik. Ha ez a hatás elér egy küszöbértéket, akkor a fénykúpok többszörösen is önmagukba térnek vissza, így elvileg visszamehetünk a múltba. Ez a hatás már állandó szögsebességnél fellép. Változó, gyorsuló szögsebesség esetén viszont erősebb a hatás.

11/b. ábra: a Álló korong. A fénysugarak közti szög a korongon álló megfigyelő számára állandó, bár a sugarak széttartók. A fénysugár mindig a kör sugarával párhuzamos. ω = áll Állandó szögsebességű forgás esetén a korongon álló megfigyelő azt látja, hogy a fénysugarak közti szög kifelé haladva állandóan változik, nő. Emiatt számára nemeuklideszi, ezért görbült lesz 60

a helyi téridő. Minél görbültebb, annál inkább eldőlt lesz a helyi fénykép szöge a forgás síkjához képest. A fénysugár és a korong által bezárt szög is nő kifelé haladva. ß = áll -→ Állandó szöggyorsulással forgó korongon levő megfigyelő azt méri, hogy a fénysugarak közti szög kifelé haladva gyorsan nő. Emiatt a szélek felé haladva egyre görbültebbnek tűnik a helyi téridő. Amit Wheeler egyik kezével adott, a másikkal vissza is vett e. Az általános relativitáselméletről (K. Thornnal és W. Misnerrel) írt meghatározó alapművükben egy szóval sem említik a Gödel-féle forgógyorsuló megoldást. Wheeler és Misner eredeti, szokatlan és valószínűleg hasznos gondolatokkal járult hozzá a téridőről alkotott gondolkodásunk általánosításához, de ugyanezt mástól, pl. Kurt Gödeltől már nem fogadták el. (Sőt Wheeler erősen támadta az ún. parajelenségek létét is.)

VAN-E MÉRÉSI BIZONYÍTÉK? Szerencsére van közvetlen bizonyíték arra, hogy a gravitációs erőtér változása (gradiense) valóban eltérő mértékű „idősebességű" helyeket hoz létre. Már a '60-as években egy érzékeny atommagkisugárzás és elnyelési effektus segítségével (Mössbauer-effektus) kimérték, hogy egy torony tetején gyorsabban múlik az idő, mint az aljában. Ez az eltérés persze olyan kicsiny mértékű, hogy a gyakorlatban észrevehetetlen. A kísérletet azóta többen is sikeresen megismételték. (Az effektus egy jóval egyszerűbb magyarázatával majd Tassi Tamás egyik írásában fogunk még találkozni.) Lényegében erősen leegyszerűsítve a tény az, hogy a gravitációs erőtér példájánál maradva pl. a pincében lassabban múlik az idő, mint a padláson. De innentől kezdve zavarossá válik számomra a fizikusok gondolatmenete, nem értem, miért nem léptek tovább. Hiszen ha a gravitáció és a gyorsulás a fizikai folyamatok számára megkülönböztethetetlenek, akkor miért nem haladtak tovább? Eltérő 61

gyorsulású helyeket ugyanis könnyű kialakítani, sőt a földi gravitációnál jóval nagyobb gradienseket egyszerű előállítani. Nagy gyorsuláskülönbségeket találunk kis távolságon, pl. egy forgó korongon. A korong közepén levő pontban nincs gyorsulás, de kifelé haladva a jól ismert a=v2/r összefüggés szerint egész jelentős gyorsulást lehet elérni. Ezt a kísérletet mi el is végeztük Csőkör Csaba kollégámmal együtt: egy precesszáló és nutáló pörgettyűt használtunk fel ehhez. Az órák kb. 10 MHz-es kristályoszcillátorok voltak, egymástól kissé elhangolva (12. ábra). Ezeknek a frekvenciáknak a különbségét képeztük (lebegés segítségével). Oszcilloszkópon a két oszcillátor-frekvencia különbsége vagy annak változása jól látható, jól mérhető. A lebegés felhasználása méréseknél ismert eljárás. A mérésre használt pörgettyűt kb. 2000 ford/perces fordulatszámon használtuk, átmérője kb. 7 cm volt. A kísérlet azt a furcsa eredményt hozta, hogy a rezgő kristályok közti frekvenciaeltérés akkor jelentkezett, amikor a pörgettyű precessziós és nutációs mozgást is végzett. Akkor is ott, ahol a legnagyobb gyorsulások álltak elő, azaz amikor a nutáció (bólogatás) során a körbejáró (precesszáló) pörgettyű a felső vagy alsó szélső kitérési helyzetbe jutott Amikor csak forgott a pörgettyű, vagy forgott és egyenletesen precesszált (vízszintes síkban forgott), akkor nem láttunk eltérést a két oszcillátor frekvenciája között. Nem tudom, hogy ez az eredmény a mérési eljárás érzéketlenségére, „megszólalási küszöbére" vezethető-e vissza, vagy maga az effektus nemlináris, azaz kis gyorsulásoknál nem haladja meg a mérési „zaj" értékét.

62

12. ábra: Két oszcillátorral felszerelt precesszáló és nutáló pörgettyű. Az egyik pörgettyű a forgástengelyen van, a másik a peremen. A két órajel különbségét mérjük, amelyet nagy gyorsulások esetén tudunk észlelni. A két hangolható kristályoszcillátor a pörgettyű tengelyére helyezett saját kis akkumulátorról működött, itt képeztük egy komparátorral a frekvenciák különbségét is. A frekvenciakülönbség jelét induktív csatolással vittük ki a pörgettyűből, 1:1-es menetszáninál. Az „adó" szolenoid kívül forgott a pörgettyű fordulatszámával, a „vevő" tekercs pedig állt a merev pörgettyűtengelyen, s onnan flexibilis dróttal ment a különbségjel (néhányszor 10 Hz) az oszcilloszkóp egyik csatornájára. Az oszcillátorok fémtokozásúak voltak, és ügyeltünk az állandó hőmérsékletre is, valamint külső zavarásoktól (brumm) is árnyékoltuk az áramkört. Einstein meglátása, hogy a gravitáció és bármilyen más kölcsönhatás által előidézett erőtér egyenértékű, igen fontos, de mint láttuk, nem léptek túl ezen a ponton. Misner és Wheeler sejtése, hogy nem csak a 63

gravitációs mező (tömeg) görbíti meg a téridőt, hanem az elektromágneses tér is, szintén alapvető. Ezért teljesen érthetetlen, hogy miért nem álltak neki a kísérleti ellenőrzésnek. (Pedig az jóval olcsóbb lenne, mint a már említett Mössbauer-effektuson alapuló, igencsak nagy technikai hátteret és tudást igénylő kísérletsorozat.) Az elektromágneses mezők időtorzító hatásának mérési ötlete Szamosközy Jánostól származik, és a pörgettyű kapcsán már említett két kristályoszcillátoron alapul. Ha az egyik oszcillátor frekvenciája egy picit változtatható egy trimmer kondenzátor segítségével, akkor néhány ezer Ft-ért megépíthető a „téridő-deformációt" detektáló szerkezet. Legalábbis annak az időeltolódási részét mérő készülék, amelynél csak az egyik oszcillátort kell „belementeni" az erőtérbe. A kísérletet magam is sokszor elvégeztem mind elektromos, mind mágneses térrel, és az eredmény mindig pozitív. A permalloy (lágyvas) tokozású stabilizált kvarc oszcillátor „megfürdetése" elektromos vagy mágneses erőtérben mindig eltolja a két oszcillátor frekvenciáját. Az eltérés viszont kicsi, a 10 megahertzes (millió Hertz) oszcillátorok esetén is csak néhányszor 10 Hertz. Ha csak az erőtérbe helyezett oszcillátor frekvenciáját néznénk, akkor a 10 MHz mellett a 10-20 Hz-nyi eltérés (egy ferritmágnes inhomogén térben) elveszne a mérés zajában. De így, hogy egy referenciaértékhez képest nézzük a mérőfejen levő oszcillátor frekvenciáját, a frekvenciaeltolódás egyértelmű, messze a mérési zajszint felett van. Sokáig arra gondoltam, hogy a magnetosztrikció miatt a lágyvas tok megnyúlik vagy összehúzódik, ezért a kvarckristály befogási viszonyai, erői megváltoznak. De a gyártó ezt a hibát kiküszöbölte: egy finom, vékony, rugalmas fémszalagon nyugszik a kristály, így a tokozás piciny összehúzódása vagy megnyúlása nem befolyásolja a kvarckristály frekvenciáját. Az erős elektromos térben (pl. csöves tv-képernyő felületéhez közel) végzett kísérlet hasonló mértékű frekvenciaeltolódást mutat. Az oszcillátor burkolata Faraday-kalitka, így semmilyen elektromos mező 64

nem hatolhat be a rezgő kvarckristályhoz. A frekvencia mégis megváltozik a referenciához képest. Így a mérési eredmény ismeretében vagy valamilyen trükkös mérési hibára lehet gyanakodni, vagy ha a tévedés kizárható, akkor a téridő-torzulás következményével találkozunk. Az indirekt bizonyítékok erre a téridő-torzulásra azok a találmányok, amelyeket eddig említettünk. Ezek pl. elektromos és mágneses tereket, plazmarezgéseket, forgó mágneses mezőket vagy spirálalakú örvények mechanikai nyomástereit használják energiatermelésre. Pusztán a téridő torzítása még messze nem elég energiatermelésre. A „lapos" téridőhöz képest egyenletesen „behorpasztott", már nemeuklideszi téridőben mozogva még nem tudunk energiát vagy impulzust termelni, de már eltérünk egy-egy helyen és időpillanatban az energia- és impulzusmegmaradástól. Ahhoz, hogy egy-egy ciklusból, körfolyamatból kivehető nyereséggel szálljunk is ki, ennél trükkösebb módszer kell. Más görbü1etű téridőt kell létrehozni a folyamat egyik részében, mint a másikban. Ez már nem a fizikusok, hanem a mérnökök vadászterülete (lenne, lehetett volna).

65

A téridő-torzulás mértékét ez a két kristályoszcillátorból álló készülék tudja indikálni Az egyszerű oszcillátoros mérés azt mutatja, hogy a frekvencia — s így az idősebesség eltolódása — a szokásos szerény térerősségek mellett olyan csekély (néhány milliomodrész), hogy észre sem lehet venni, ha nem ezzel az érzékeny módszerrel próbálkozunk. Nyilván egy egyszerű villanymotornál ilyen pontossággal nem is tudjuk kimérni a mágneses terek torzulása, gradiensváltozása miatt bekövetkezett energiaváltozásokat. Az egy újabb mérnöki feladat (lett, lehetett volna), hogy ezeket a téridő-torzulásokat milliószorosra felerősítsük. 66

Elektromos erőtereknél ez könnyebben megy. Plazmarezgéseknél, különösen rezonanciánál, ha egyszerre vannak nagy tömegű, lomha pozitív és negatív ionok, melyek terében fürge, könnyebb, kisebb tömegi ionok is mozoghatnak, akkor technikailag alkalmas terepen vagyunk. Már „csak" a megfelelő alakú rezonáns üregeket kell kialakítani, s az „optimális" paraméterek mellett létre kell hozni és megrezegtetni a természetéből adódóan eleve nemlineáris plazmát. Így pusztán „nyers erővel" igen nagy térerősségeket, emiatt nagy téridőgörbületi ingadozásokat lehet létrehozni. Mágneses mezők esetén ennél nehezebb a helyzet. Itt is tapasztalati úton kell kiizzadni, hogy milyen mágneses erőtér-elrendezések mellett lehet olyan periodikus téridő-torzításokat létrehozni, amelyek használhatók. Az eddigi találmányok (Minato, Ecklin, Adams, G. Wesley, stb.) azt mutatják, hogy több mágneses teret is kell egymással torzítgatni, hogy a kívánt nagymértékű és sorrendű ciklus létrejöhessen. De nem is ez a mostani gondolatmenet lényege, pusztán az, hogy rámutassak: bűnösen kihagyott lehetőség a tudományban az erőterek és téridő-torzulások kapcsolatának feltárása. Sajnos nem ez az egyetlen ilyen bűn...

FORGÓ TÖLTÉSEK, AZAZ GÖDEL VISSZATÉR Most újabb csavar következik a történetben: ugyanis a Correa-féle kísérleteknél megfigyelhető volt, hogy a katódon és az anódon látható olvadásnyomok nagyon határozottan a plazmaívkisülések forgására utaltak. A jelenlegi Maxwell-féle elektrodinamikából azonban nem következik, hogy a tranziens ívkisüléseknek forognia kellene. Márpedig az ívkisülésekkel foglalkozó szakirodalomban találtam erre való utalásokat azzal a kommentárral, hogy a hidegkatódos ívkisüléseknél ez gyakran megfigyelhető, de nem magyarázható. Az ívkisülések egyik csodájának, furcsaságának tartják ezt a kevéssé ismert effektust, de különösebben nem törődnek vele. Szá- momra egyébként is döbbenetes, hogy az elektrodinamikából teljesen hiányzik a forgás, mint ahogy ezt már sokszor leírtam. Ugyanis az álló töltéshez tartozik az elektromos tér,

67

a lineárisan mozgó töltéshez a mágneses tér, de a forgó töltéshez miféle erőtér tartozik? Igaz, forgó töltéssel dolgozni nehéz, mert a szilárd testekbe zárt, drótokban mozgó töltések igen lassan mozognak, ezért a drótokat használó elektrodinamikában a forgásnak ma még nincs igazán technikai jelentősége. Az egyik kollégámmal mi csináltuk meg talán először azt a kísérletsorozatot, amelyben rendkívül vékony drótból mintegy 50 mikron átmérőjű tekercseket készítettünk, és ezekben vizsgáltunk tranziens elektromos jelenségeket. A részletek ismertetése nélkül mondhatom, hogy nem a szokásos módon viselkedik az a töltés, amelyik az ilyen pici tekercsekben nagy szögsebességű forgásra kényszerül. (Nagyobb átmérőjű, és ezért kisebb szögsebességű forgásoknál ez az effektus egyre gyengébb lesz, és körülbelül 1 mm átmérőjű tekercseknél mérhetően már nem észleltük a forgó töltések elektrodinamikai hatásait.) (Lásd 13. ábra) A plazmában azonban, ahol szabadon mozognak a töltések (a dróthoz képest nagyon nagy sebességgel), már megjelenhetnek a forgási jelenségek. (Ahogy a „Bevezetés a tértechnológiába" II. kötetében leírtam.) A Maxwell-féle elektrodinamika kiterjeszthető úgy, hogy a forgást is magában foglalja. Ekkor egy újabb mezőt teszünk az elektromos és a mágneses mező mellé, ez az orosz kutatók által spin mezőnek nevezett mező. A gyors, tranziens plazmafolyamatoknál tehát nem csak elektromos és mágneses mezők alakulnak át egymásba, hanem már a spin tér hatása is megjelenhet, éppen ezért például forogni kezdenek gyors tranziensek esetén a töltések. Talán nem véletlen, hogy az összes többletenergiát termelő, szerencsével megtalált effektus tranziens plazmarezgéseket alkalmaz. Mind a Correa, a Cserneckij stb. vagy a Jekkel János bácsi által megtalált effektus tranziens plazmajelenségeket használ. Az elektrodinamika kiterjesztéséhez és tanulmányozásához a nanotechnológia parányi méretei már tökéletesek lesznek. De a mai 68

technika szélső paramétereinél, mikron vastagságú drótjaival is már jól mérhető lenne ez a jelenség. Sajnos az elméleti fizika régóta nem motorja, hanem inkább féke a haladásnak a klasszikus fizika terén. Ezek a dolgok aligha keltik fel az elméleti, netán a kísérleti fizikus érdeklődését, pedig ezek nem csak izgalmas, hanem felettébb hasznos területei lehettek volna a fizikának. Így azonban a mérnökök, feltalálók, elméleti háttér nélkül, tapasztalatok útján képesek csak megvalósítani új típusú berendezéseiket.

MI TÖRTÉNIK EGY TŰ HEGYÉN? Próbáljuk most összerakni a 7. ábra segítségével, hogy mi is történik a tűk hegyén, hogyan is tehetünk szert többletenergiára? Ha elég nagy vákuumban dolgozunk (mint pl. Shoulders), és az elektronok vannak többségben, akkor a hidegemisszió hatására a csúcsból kilépő elektronok a tranziens során hatalmas térerősségből egyre kisebb térerősségű részbe lépnek át, tehát a helyi téridő görbületének mértéke a csúcsból kifelé haladva egyre csökken. Ha még ráadásul tranziens kisülést használunk, akkor forgásba is jönnek a töltések. Az elektronnak mint töltéshordozónak a saját spin tere kölcsönhatásba lép a tranziens idején keletkező spin mezővel, ezért forgásnak indul a töltés. Így nem csak a statikus mezőknél, erőtereknél fellépő téridő-torzulással találkozunk, hanem a Gödel-féle megoldás is ráerősít erre a jelenségre. Így gyakorlatilag ipari méretekben is felhasználható, látható téridő-torzulást, időmúlási sebességkülönbségeket tudunk létrehozni.

69

13. ábra: Egy 20pm vékonyágú mikrotekercs mikroszkóp alatti fényképe. Általában a hajszálnál vastagabb, 50pm (fél tized mm) vastagságú szigetelt drótot használtunk a kísérleteknél. Ennél vékonyabb drótokkal a szigetelés már nem biztonságos. A tekercs felett egy hajszál látszik. Az elektronok két ok miatt is gyorsulnak, de változó, egyre csökkenő mértékben. Részben a térerő miatt, de ez a térerő nagyobb, mint amennyit tökéletes vákuumra számolhatnánk. Az alacsony nyomáson még ott mozgó gázatomok ionizálódnak, és egy pozitív ionfelhőt keltenek a csúcs körül. Így a helyi térerősség mértéke még a kiszámolt értéknél is nagyobb lehet. Nem véletlen, hogy Shoulders a szabadalmaiban leírtak szerint azokban az esetekben figyelt meg 70-8090-szeres energianyereséget, ahol volt egy kis gázmaradék a kisülési csőben. Sajnos nem tudta megoldani azt az alapvető technikai problémát, hogy mit kezdjen a felgyorsult, többletenergiára szert tett elektronokkal. Az ő elrendezésében ezek az elektronok nekiszaladnak egy vékony fémfóliának, és hővé valamint röntgensugárzássá disszipálják többletenergiájukat. Ez a gyakorlat szempontjából sajnos értéktelen. Az elmélet számára viszont rendkívül hasznos lett volna, ha fölkapják és alaposan megvizsgálják magát a jelenséget, hiszen közepes felszereltségű egyetemi laboratóriumok ezrei lettek volna alkalmasak, hogy ezeket a kísérleteket megismételjék. Diffúziós szivattyú, nyomásmérő és üvegtechnika nagyon sok helyen elérhető. 70

HULLÁMOK KÖZÖTT Mind a Correa-, mind a Cserneckij-féle plazmarezgéseknél már magasabb nyomásokat kell alkalmazni; de itt jobban megoldható a többletenergia kivétele. Cserneckij esetében az elektródák közti üregben rezgő plazma mozgása szabályozottá tehető egy külső rezgőkör segítségével (természetesen csak egy rendkívül szűk paramétertartományban). Saját mérési tapasztalataink azt mutatják, hogy ekkor a bevitt energia akár 10-szerese is kinyerhető a plazmából. A nagyfrekvenciás rezgőkörből továbbvinni az energiát természetesen nehéz technikai feladat. Correa nem is találkozott ezzel a gonddal, ő nagyobb méretű elektródfelületek között egy egyszerű, nemlineáris plazmalengést a cunamihoz hasonló módon indított el, és az a hullámdiszperzió miatt amplitúdóját erősen megnövelte. Így egy igen nagy feszültségű, nagy térerejű impulzus, ellenlökés keletkezett a két elektródfelület között. Természetesen mind a Cserneckij-, mind a Correa-féle esetben a jelenség igen szűk paraméter-tartományban észlelhető. A nyomás vagy térerösség stb. lefutásának 5-10 %-os megváltoztatása már a je- lenség megszűnését idézheti elő. Fontos szerepe van ilyenkor az ion-akusztikus rezonancia miatt a plazmaüreg alakjának, vagy a már említett dolgok okán a felületén található egyenetlenségek méretének, eloszlásának. (Ez a legidegesítőbb, legkevésbé kézben tartható paraméter.) A nemlineáris plazmarezgések egyébként is pusztán a nemlinearitásukból adódóan bajosan ismételhető, az úgynevezett ,józan ésszel" nehezen felfogható jelenségeket produkálnak, amelyeknél a paraméterek pontos beállítása elképesztően fáradságos. Nézzünk körül most a nemlineáris plazmarezgések körül, mert itt még jelentősebb térerősségeket lehet előállítani, mint bármilyen tű hegyén. Ez a tény a plazmafizikában már nem újdonság: a számítások, becslések szerint 109 V/cm térerősségek is elérhetők egy hullám belsejében. Ez a plazmaféleségek „állatkertjében" a TRexnek megfelelő „bestia". Semmilyen más technikai módszerrel nem lehet előállítani ekkora elektromos térerősséget. Így nagyobb térfogatban még a tű hegyén 71

található térerősségnél is intenzívebbet tudnak előállítani. Ezért duplán előnyös. Egy ilyen hullámban még egy nehéz ion gyorsulása is sok milliószorosan meghaladhatja a legbrutálisabb fekete lyuk szélén elképzelhető gyorsulásokat. Ez már régóta arra ösztönözte a részecskegyorsítókat építő fizikusokat, hogy tranziens plazmahullámokban gondolkodjanak a jövő részecskegyorsítóinak tervezésekor. Ezt a jelenséget „plasma wakefield acceleration"-nek nevezik (plazma farhullám-gyorsítás). A jelenség hasonlít ahhoz, ahogy egy vízisíelő gyorsul a motorcsónak farhullámain, vagy ahogy egy szörfös mozog a deszkáján egyensúlyozva a vízhullám elején, lejtőjén. Ez az effektus kísérletileg is előállítható, már évtizedek óta dolgozik rajta néhány tucat kísérleti plazmafizikus. Persze náluk az a fő szempont, hogy a gyorsítandó töltésfelhő azonos sebességű és párhuzamos legyen. Ez nekik nehézzé teszi a feladatot, de nekünk, vízautóval foglalkozóknak ez nem szempont, hiszen más a célunk: csökkenő gradiensű inhomogén erőtérben gyorsítunk ionokat, s azoktól ügyesen kinyerjük többletenergiájukat. Úgy, hogy pl. vízmolekulákat töretünk szét velük alkotórészeikre, vagy hővé disszipáljuk őket, esetleg közvetlenül elektromos potenciálként csapoljuk meg energiájukat. Persze égéstermékek szén-dioxidját is szét lehet így törni. Ezt a folyamatot már sokszor láttam, a már említett magyar feltaláló munkájának eredményeként.

VISSZA A KEZDETHEZ: HOGYAN MŰKÖDIK A VÍZAUTÓ? Rakjuk most össze azokat a folyamatokat, melyek a Jekkel-féle vízautó leglényegesebb részében, a bontóban zajlottak le, ahol a többletenergia előállítása megtörténhetett. A 14. ábrán látszik ez a T alakú üvegcső, amelyben mind az anód, mind a katód kefeszerű, éles tüskékből álló elektród, vagy ahogy a Janó bácsi annak idején használta, rendkívül vékony ezüstdrótokból álló gombolyag. Ő annak idején nem értette ennek a jelentőségét, pusztán ez volt kéznél. Az ezüstgombolyag 72

egyébként is átjárható volt a gázok számára, a vízgőz és a hidrogén vagy az oxigén nem tette tönkre, az áramot jól vezette. A munkahelyén is sok volt belőle, így kézenfekvő volt számára az alkalmazása. Amikor megpróbáltuk új Á megépíteni a készüléket, nem gondolta, hogy ennek bármi jelentősége lehet, így lapos, rozsdamentes acélból készült kilyukasztott korongokat használtunk. Ez eleve kizárta a csúcsok körüli nagy elektromos térerő létrejöttét. További gond, hogy már nem emlékezett, milyen tekercset is tett a bontócsőre, és ezt milyen áramkörbe kapcsolta. A váltóáram természetesen örvényes elektromos tereket keltene a csőben, és így forgathatná is az ionfelhőt. (Ez a Gödelféle megoldás szerint hasznos lehetett.) De azt sem tudta felidézni, hogyan kapcsolódott ez az elektronika áramköreihez, és szinusos vagy csak egyoldali feszültséget kapott-e ez a szolenoid. Láttam, hogy később állandómágnes-gyűrűket is rátett a bontófejre, ő maga is bizonytalankodott, mi is volt annak idején a készülékében. Janó bácsi nyilván nem az általános relativitáselmélettel, sőt annak a Gödel-féle megoldásával a tarsolyában látott neki az otthoni hegesztőkészülék összefusizásához. Egyszerűen csak szerencséje volt, nem is akármilyen. Szerencséje volt, mert az összes fontos paraméter „összejött". Azt már a munkájának köszönhette, hogy észrevette a többletenergia-termelő effektust és készüléket fejlesztett belőle. Szerencsétlenség, ami utána történt, hogy azokban az időkben gázüzemű autót nem engedélyeztek. Az a közszolga, aki két tepertő bezabálása közben megtagadta az utólagos útvonalengedélyt, a rendőr, aki megbüntette a Medgyesegyháza felé vezető úton, nem tudta, hogy milyen találmányt semmisít meg így. De János bácsi is bőven sáros az ügyben, hiszen semmit nem rögzített. Azt gondolta, hogy bármikor reprodukálni tudja a szerkezetet. Én pedig azért tartom magamat hibásnak, mert nem ismertem fel azokat az összefüggéseket, amelyek a Shoulders-féle találmány, az általános relativitáselmélet, az energiamegmaradás és az ion-akusztikus rezgések között vannak, valamint a rejtett kapcsolatot Cserneckij és Correa, de mások találmányaival is.

73

Ám mindezekkel a tarsolyomban még most is nagyon sok bizonytalanságot látok. A külső szolenoid szerepe különösen zavaros, de az is, hogy mennyire érzékeny a bontótér, az ion az akusztikus rezonanciára. A fő kérdés: Egy bizonyos, kb. 20 kHz-es, egyoldalú elektromos térerősség, rezgés, mennyire hozható össze a bontóüreg méretével, mennyire kell az akusztikus rezonanciát összehangolni a bontó elektromos tér lefutásával, az ottani rezgőkör rezonanciájával. Az valószínűsíthető, hogy az ionok többletenergiáját úgy hasznosította ez az eljárás, hogy nekiütköztek a vízgőzmolekuláknak és széttörték azt hidrogénre meg oxigénre. Janó bácsi az ionok oxigénre és hidrogénre való szétválogatását egy apró állandómágnessel oldotta meg úgy, hogy a hidrogéncsőre rakta rá, felhasználva a hidrogén diamágneses tulajdonságát. De itt is volt egy kis tétovázás, nem volt benne biztos, hogy melyik csőre kell tenni ezt a kis szeparátormágnest. De a kérdéseknek ez a része persze még könnyen kipróbálható, változtatható. További ismeretlen paraméter, hogy vajon mennyire kell tömöttnek lennie ennek a kis ezüstgombolyagnak és milyen vékony szálak kellenek ahhoz, hogy a koronakisülés pontok sora jelenjen meg a gombolyagban. Ha túlságosan sűrű, akkor már szinte homogén falként viselkedik a rendszer, nem alakulnak ki nagy helyi térerősségek. Ha meg túlságosan laza a drótvatta, akkor kevés ilyen hely alakul ki, így akusztikusan nyitott végű csőnek számít; ha nagyon sűrű, akkor zárt végű csőnél megfigyelhető reflexiók, csomópontok alakulnak ki. De az sem biztos, hogy az ilyen laza, bizonytalan csővégeknél jó akusztikus rezonanciát lehet elérni. Elképzelhető, hogy egyszerűen csak a nemlineáris ionrezgések amplitúdója nő meg a diszperzió miatt, és ez a nagy térerősség végzi a tulajdonképpeni víanolekulák szétszaggatását, bontását. Sok a kérdés, a papír pedig mindent kibír. Éppen ezért a fenti eszmefuttatásomon kívül még biztosan vannak olyan ismeretlen paraméterek, csapdák, amikre eddig még csak nem is gondoltam. Az egymástól függetlenül létező Shoulders-, Correa-, Cserneckij-, Papp-, Gray- és Csukanov-találmányok léte nagyon erős közvetett bizonyítékot adnak arra, hogy a Janó bácsi vízautója valóban 74

működött. Ennél jóval kevesebb a közvetett kísérleti bizonyíték például a fekete lyukak, vagy a sötét anyag létezésére. Ez mégis a tudományos főáramlaton belüli elképzelés, hipotézis, amelynek kutatására iszonyatos pénzeket költenek. Az kizárt, hogy valamelyik egyetem vagy kutatóintézet a közeljövőben foglalkozzon ezekkel az effektusokkal vagy találmányokkal. Újra megismétlem, ha valaki egyedül vágna neki az effektus megtalálásának, rekonstruálásának biztos technikai háttér nélkül, akkor a kudarc garantált. Ha egy 5-6 fős csoport magasfokú plazmafizikai, elektrotechnikai ismeretekkel közepesen felszerelt vákuumtechnikai laborral kezd neki a kísérletnek, és kb. 2 évre elegendő pénz van a zsebében, akkor már 20-30 %-os lehet az esély a sikerre. Egy 10-20 fős csoport, jó laborral, 4-5 éves támogatással akár 80 %-os valószínűséggel meg is ismételheti ezt az effektust. Természetesen ez még mindig jóval olcsóbb, mint a soha meg nem valósuló forró fúziós projekt, vagy a több évtizede folyó, hajmeresztően költséges, technikailag hihetetlenül nehéz és teljesen haszontalan gravitációs hullám detektálós kísérletek. Nem gondolom, hogy Magyarországon vagy akárhol a Jekkel-féle vízautó rekonstruálásán valaha is dolgozni fognak. Inkább „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" alapon írtam le ezt a szomorú történetet. Magamat is erősen hibásnak érzem a bukásban. Nem tanultam eleget, nem tudtam eleget, hogy megmentsük a feledésből ezt a megoldást. Az egész történetnek kettős tanulsága van, amit az egykori műegyetemi padfelirat imigyen tömörített: ,,Aki tanul, az hülye. Aki nem, az is marad".

75

II. RÉSZ A HIDEGFÚZIÓ FELEMELKEDÉSE ÉS BUKÁSA

76

Egy hatalmas kondenzátortelep kisülései láthatók, mely óriáslézereket lát el energiával. A gigantikus lézerek fókuszált sugarai mikrorobbantásos fúzióra szolgálnának — mindeddig sikertelenül. Gigantikus méretek, óriási költségek, törpe eredmények. Ez ma a forró fúzió... A '90-es évek végén egy mindössze öt fős csoporttal, mintegy fél év alatt sikerült Magyarországon előállítani a hidegfúzió folyamatát. Ezzel megnyílt az út pl. a nagyon olcsó háztartási fűtőkészülékek gyártására. Ám (mint ahogy az nálunk lenni szokott), a siker ellenére a lehetőség elbukott. Ennek a története következik majd. De előtte nézzük meg, mi is az a magfúzió? Mióta a Napot látjuk az égen, azóta izgatja a kutatókat, hogy mi az üzemanyaga ennek az égitestnek. Ha nincs Nap, nincs élet. Ezért nem pusztán filozófiai okoskodás a kérdés föltevése. Egészen a XIX. század végéig úgy vélték, hogy a Nap valószínűleg szénből van, ég, ezért nemsokára ki fog merülni (lásd Madách: Az ember tragédiája). Darwin evolúciós elméletét is ezen az alapon kérdőjelezték meg a kor tudósai, teljesen logikusan, hiszen tudvalevő, hogy a szén égéséből származó hő nem elegendő több százmillió éven keresztül. A radioaktivitás felfedezése, majd a maghasadás, később a magfúzió lehetőségének megértése egészen friss szemléletet hozott a csillagászatba, de új perspektívából láttuk a galaxisok és az univerzum fejlődését is. Paradox módon éppen a II. világháború gyorsította fel az atommagfizika fejlődését. Az atombombára, majd a hidrogénbombára a kormányok annyi pénzt költöttek, amennyit korábbi kutatásokra még sohasem. Amint az atombomba fejlesztése során megszerzett alapismereteket és technológiát atomreaktorokká sikerült szelídíteni, azonnal jött a legmagasabb kormánykörökből az ukáz: a hidrogénes, fúziós folyamatot is meg kell zabolázni, hogy ne csak bombát, hanem fúziós reaktort is lehessen építeni. Logikusnak látszott, ha a kutatók néhány év alatt az atombombából reaktort tudtak készíteni, akkor

77

elegendő lesz ennyi idő arra, hogy a magfúzió folyamatának segítségével ne csak óriási bombákat, hanem fúziós reaktorokat is létrehozzanak. A fúziós eljárásnak két nagy előnye van a maghasadásos folyamatokhoz képest. Először is a maghasadáshoz szükséges urán mennyisége véges. Mai becslések szerint, ha az urán hasadóképes izotópjait elkezdenénk intenzíven használni, akkor pusztán elektromos energia igényünket legfeljebb 40-50 évig tudnánk uránból fedezni. (Más kérdés, hogy szaporító gyorsreaktorokban plutóniumot lehet előállítani, és ezzel még 400-500 évre elegendő energiaforrásunk lenne.) A hidrogén vagy a ritkább nehézhidrogén viszont gyakorlatilag kimenthetetlen energiaforrást jelentene, hiszen a Föld óceánjaiban évmilliókra van elég belőlük. Másik előny, hogy a radioaktív hulladék tárolása is kedvezőbb a fúziós folyamatoknál, hiszen kevesebb keletkezik, mint az atommaghasadásos reaktorokban. (Ugyanakkor a maghasadásos reaktorokban keletkező radioaktív hulladék raktározásának kérdése eltúlzott, túlbonyolított. Véleményem szerint ez biztonságosan megoldható, veszélytelen eljárás.) A fúziónál két protont, azaz hidrogénatommagot egészen közelre kell lökni egymáshoz ahhoz, hogy az igen erős magerők összerántsák a két pozitív töltésű protont. Valójában egyszerűbb, ha két nehézhidrogénnel kísérletezünk, mert a neutronok mintegy „nukleáris ragasztóként" működnek alacsonyabb hőmérsékleten, így kisebb energiaszinteken is létrejöhetnek fúziós reakciók. A hidrogénbombánál viszonylag könnyű (nehézhidrogénben) megindítani a fúziós folyamatot, ehhez mindössze egy kisebb atombomba felrobbantása szükséges. Ez a „gyújtós", ami a folyamatot megindítja. A szabályozott lassú folyamat során azonban ez nem járható út, nem robbantgathatunk másodpercenként atombombát, nincs olyan szerkezet, ami ezt kibírná. Sajnos ahhoz, hogy a fúzió létrejöhessen, és a két proton legyőzhesse az elektrosztatikus taszítást, földi körülmények között szokatlanul magas sebességre, azaz magas hőmérsékletre van szükség. Körülbelül 78

százmillió °C az a hőmérséklet, amire a hidrogént vagy nehézhidrogéngázt felmelegítve, pusztán a hőmozgás miatt olyan nagy sebességre tesznek szert a nehézhidrogén részecskék, hogy ha (egyáltalán) találkoznak egymással, akkor a magerők miatt összeragadnak, leadják kötési energiájukat, amit hő formájában megkapunk. Közvetlenül a II. világháború után meg is indultak az első kísérletek. Először naivan azt gondolták, hogy egy nagy áramsűrűségű ívkisülésben is elegendő lesz a nehézhidrogéngáz hőmérséklete ahhoz, hogy beinduljon a magfúziós reakció. De a későbbi pontosabb számítások és mérések már feltárták a gyászos helyzetet: legalább százmillió fokos hőmérsékletre van szükség. Természetesen semmilyen anyag nem bírja ki ezt a magas hőfokot. A csillagok belsejében azért zajlik le a magfúzió folyamata, mert ott az irdatlan gravitációs erőtér tartja kordában az igen magas hőmérsékletű „levest", a plazmát. Az első komoly kudarc után, valószínűleg rövid fejtörés eredményeként született meg az ötlet: mágneses tér segítségével ejtsék csapdába a felhevített töltött részecskéket. Ezzel az elegáns módszerrel olyan áthatolhatatlan kerítést kívántak létrehozni, amiből nem tudnak kiszaladni a töltött részecskék, így igen magas hőmérsékletre föl lehet hevíteni ezt a gázt. Ez az elképzelés mintegy 60 éve született, az Egyesült Államokban és a volt Szovjetunióban egyszerre, más-más alakú mágneses tereket felhasználva. Végül is a szellemesebb eljárás az orosz tórusz (fánk) alakú toroidális tér lett, amit ma egyszerű orosz mozaikszóval tokamaknak nevezünk. KIS GONDOLKODÁS, NAGY TUDOMÁNY Az atom- és hidrogénbomba joggal nevezhető katonai projektnek, az atomreaktorok valamint a fúziós reaktorok viszont a békés felhasználás első nagy kutatási témái. Itt látszik legjobban a „kis tudomány" és „nagy tudomány" közti minőségi különbség, de a minőségi és mennyiségi gondolkodás közötti eltérés is. A forró fúziós projektbe az utóbbi 50-60 évben kb. 1 milliárd dollárt öltek évente. Az eredmény vegyes. Igaz, 79

hogy ez a kutatási irány jóval több eredményt hozott a magas kőmérsékletű plazmában lezajló folyamatok megismerésére, mint amiről azelőtt álmodni mertünk volna. Ez a nyereség. A veszteség részben az, hogy azóta sem sikerült akár csak egy percnyi szabályozható magfúziót megvalósítani. Sőt, véleményem szerint a gyakorlatban sohasem lesz lehetséges. Ezt nagyon szomorúan mondom, mert maga az alapgondolat jó. A fúzió segítségével a már elfogadott, tanított fizika valóban kínálna kiutat az emberiségnek az egyre érezhetőbb energiaválságból. Ez a módszer csakugyan kimeríthetetlen energiaforrást nyújt, valóban szolgálná a fenntartható fejlődést. Igaz, hogy a tokamak reaktorokat akkor sem lehetne egy családi ház pincéjében vagy autóban üzemeltetni, ha ne- tán sikerülne ezt a technikai problémát megoldani. De akkor is olcsó villamos áramot adhatna ez a megoldás. De nem fog adni. Kirívóan látszanak itt a „felülről jövő" gondolkodás korlátai. Már legalább 30 éve kínlódtak a kutatók ebben a kilátástalan küzdelemben, amikor újabb megaötlet született: meg kell próbálni a forró plazmát egyfajta inerciális, „tehetetlenségi" börtönbe zárni. Az ötletet megint csak a katonai kutatások melléktermékeként szerezték a kutatók. Ekkora születtek meg azok az óriási teljesítményű lézerek, amelyeket műholdak, tankok, repülőgépek vagy rakéták távolból történő, precíz megsemmisítésére szántak. A fúziós felhasználás tehát a katonai kutatásnak mintegy „mellékterméke" lenne. Az alapötlet itt sem butaság — csak nem elég jó, mert van jobb is. A recept a következő: Vegyünk egy kis golyócskát, amelyben deutérium (vagy trícium) van megfelelő sűrűségben összegyúrva (ez alacsony hőmérsékleten lehetséges). Ha hirtelen minden oldalról nagyon nagy teljesítményű lézerrel besugározzuk ezt a kis golyócskát, akkor a felülete gyorsan, robbanásszerűen elkezd párologni, mint a rakéta csóvája, s lefújja magáról a külső réteget. Eközben a golyó külső felülete több millió fokra hevül, és olyan elképesztő nyomást fejt ki az alatta levő nehézhidrogént tartalmazó rétegre, hogy beindulhat a fúzió. Ez a hatalmas nyomás egyúttal börtönbe is zárja a golyócska külső részeit, azok tehetetlensége miatt. (Innen kapta a nevét az eljárás.) Igaz, hogy ezt 80

a folyamatot nem lehet tartósan fenntartani, hiszen a kis golyócskákat adagolni kell. De a mikrorobbantások sorával egy majdnem folyamatos energiatermelés valósítható meg. De erre az eljárásra is érvényes a „szar megmaradásának elve", ahogy a „labor plebs" nevezi. Ez a profán kifejezés azt jelenti, hogy mindegy, hogyan küzdünk le egy akadályt, ha azt sikerül megoldani, akkor a következő buktató még nagyobb, még nehezebb, még alattomosabb lesz Amikor a tokamak, vagy más hasonló mágneses bezárás elvét kiötlötték a kutatók, papíron még mindez egyszerűnek, elegánsnak tűnt. Nem gondoltak arra, hogy a plazma a magas hőmérsékleten instabil lesz, és a nagy energiájú neutronok megszöknek a mágneses térerősség börtönéből, ezáltal hűtik a plazmát. Minél magasabb a hőmérséklet és minél magasabb a plazma sűrűsége, annál durvábbak az instabilitások, és annál nagyobb a neutronok, sőt a töltött részecskék szökésének mértéke. A plazma-instabilitások, a szökési gondok, a hősugárzás problémája annyi nyomasztó technikai nehézséget jelent, hogy a mai napig sem sikerült akár csak egy percre sem megvalósítani azt, hogy a kijövő hőenergia a bemenő elektromos energia mértékét meghaladja. A sok kudarc után Európában most indul egy újabb, 7 milliárd eurós berendezés építése. De itt már csak az szerepel az óvatos ígéretek között, hogy „10-15 év múlva majd meglátjuk, mire lesz jó ez az egész". Sajnos hiába a trükkös plazmahevítési eljárások, a nagyjából stacioner, nagyhőmérsékletű tokamak plazma mérnöki szempontból kezelhetetlen. Az óriási lézeres hevítésű tehetetlenségi bezárás (inertial confinement) legalább ennyire problémás. Elképesztően jól össze kellene hangolni az összes, 12-16 hevítő lézerágyú bekapcsolását, és rendkívül egyenletesen kellene az üzemanyag-gömböcskét felhevíteni. Ha mindez netán sikerülne (bár a gyakorlatban ez nem valószínű), akkor is megmarad az az „aprócska" mérnöki probléma, hogy a lézerek hatásfoka arcpirítóan alacsony. Hatalmas mennyiségű elektromos energia kell ahhoz, hogy a lézereket akár impulzusszerűen is üzemeltessék. Az eljárás során keletkező, a lézerekből kilépő 81

fényenergia csak a töredéke, 1% alatti értéke annak, amit a lézerbe be kell fektetni. A kis golyócskába (pellet) vezetett energiának is csak egy kis része fordítódik a hevítésre, a többi a felületi réteg elpárologtatására megy. Mire gondos könyvelőként összeadjuk a „kiadási" és a „bevételi" oszlopokat, igencsak siralmas kép tárul elénk. Bár tudományosan nagyon szép és érdekes mindkét módszer, a gyakorlat számára ez is egészen biztosan haszontalan. Különösen akkor, ha megnézzük az alternatívákat.

NAGY GONDOLAT, KIS PÉNZ Látjuk, hogy a kis, „olcsó" tudomány több gondolkodással jár a kiindulásnál, de megéri, mert jobb alternatívákat kínál. Különösen érdekes (vagy inkább tragikus) a kép akkor, ha tudjuk, hogy Tesla, majd később Filo Farnsworth és követői már a '60-as évekre megvalósították a fenntartható, olcsó, piciny méretű, megbízható fúzió eljárását. Ám messze szellemesebb módon, nem „izomból gondolkodva". Farnsworth eljárása (és sejthetően Tesláé is) nemlineáris plazmahullámokat használt. Egy gömbszerű térfogatban rezonáns plazmahullámok segítségével annyira fölgyorsították a hidrogén protonjait vagy a nehézhidrogén atommagjait, hogy a fúzió létrejöhetett. Természetesen sem Tesla, sem Farnsworth nem úgy ötlötte ki ezt a gömb alakú rezonáns kamrát, hogy leült az íróasztalához, és kapcsolt, nemlineáris, parciális differenciálegyenleteket kezdett megoldani instacioner peremfeltételek mellett. Munkájuk során egy bizonyos paraméterseregnél véletlenül találkoztak ezzel a jelenséggel. Tesla ráadásul még azzal a hátránnyal is küzdött, hogy amikor rábukkant a többletenergia keletkezésére a furcsa, tűkatódos, gázkisüléses izzólámpáinak kifejlesztésekor, nem tudta elképzelni, honnan jöhet ez a többlet, netán magfúzió hajtja-e a szerkezetét. Az ő idejében még csak a radioaktivitást ismerték. Büszkélkedett is azzal, hogy bármilyen anyagot radioaktívvá tud tenni, és ő is tud gyártani mesterségesen elemeket. Mire Farnsworth, az elektronikus televízió 82

egyik feltalálója, a töltésoptika zseniális mestere rátalált erre a lehetőségre, az elméleti háttér már tisztázott volt. Szabadalmában ezt egyértelműen, világosan és egyszerűen leírja. (A folyamatról részletesebben a Borotvaélen c. könyv első fejezetében írok. Ott láthatók a Farnsworth-féle focilabda nagyságú fúziós berendezések fényképei is.) Tesla és Farnsworth is azt a jelenséget használta föl, amelyet minden mérnök vagy technikus ismer: a rezonanciát. A rezonancia segítségével (kis veszteség esetén) szinte tetszőlegesen nagy amplitúdójú rezgéseket lehet előállítani. Ilyenkor csak arra kell figyelni, hogy a rezgési folyamat és az energia betáplálása periodikusan, a megfelelő fáziskülönbséggel történjen. Ebben az esetben a forró fúzió legnagyobb technikai problémája, a forró plazma bezárása föl sem merül feladatként. Itt a hihetetlenül magas nyomás és hőmérséklet a tranziens hullám belsejére korlátozódik (ami egy nagyon vékonyka réteg). A berendezés fala éppen ezért hideg maradhat. Nincs is szükség a forró plazma bezárására, ezt a szívességet automatikusan, önszervező módon maga a folyamat biztosítja. Ha a gömb faláról akár kis amplitúdóval is indítjuk a hullámot, mire a belsejébe ér, a hullám „vastagsága" állandóan csökken. Viszont amplitúdója (mivel egyre kisebb és kisebb felületre koncentrálódik) ennek megfelelően nő. Mire a külső falfelületről elindított lökéshullám a gömb közepére ér, energiája, sebessége óriási lesz. Mikor itt egymáshoz csattannak a pozitív töltésű ionok, a hullám energiája már elég nagy ahhoz, hogy az ütközés energiája legyőzze az elektrosztatikus taszítóerőt. (Ez a cunamihoz hasonló hatás.) További előny, hogy nem szükséges a gáz teljes és tökéletes ionizációja. Sőt az ellenkezője a kívánatos. A hidrogénnek az egyik nevezetes tulajdonsága, hogy negatív ionokat is létre tud hozni. Azaz olyan hidrogénatomok is léteznek, amelyekben a két proton mellett három elektron is van, azaz negatív töltésű egy-egy molekula. Ennek az az előnye, hogy a csupasz protonok és ezek a negatív ionok olyan „levest" alkotnak, amelyben a taszítóerő jóval kisebb, mintha csak pozitív ionok lennének a plazmában. Ez a vegyes hidrogénplazmában automatikusan létrejövő pozitív és negatív ionokat is tartalmazó „leves" 83

így egy további előnyös tulajdonságot is ad. Ezek együtt nagyon olcsó, szellemes, megbízható, tartósan működtethető folyamatot tesznek lehetővé. A természet tehát valóban tálcán kínálja a fúziós eljárás megszelídítésének lehetőségét. De nem úgy, ahogy a „nagy tudomány" egyébként értelmes, szorgalmas és nagy tudású képviselői elképzelik, hanem ahogy néhány kivételes gyakorlati szakember, mint például Tesla és Farnsworth megvalósította. Az a sejtésem, hogy a vízautó kapcsán már említett széndioxidbontási eljárás némi módosítás után szintén alkalmas lenne erre a fúziós folyamatra. Ez még további egyszerűsítést jelenthetne a forró fúzió felhasználása során; csak a bontótérbe nem szén-dioxidot, hanem nehézhidrogéngázt kellene bevezetni. Így néhány 10 000 Ft-os befektetéssel mindenkinek lehetne az autójában vagy a pincéjében egy fúziós energiaforrás. Zoletnik Sándor osztályvezető, aki meglátogatta N.-t kis műhelykéjében, ezt a lehetőséget szalasztotta el, hiszen nem is engedte, hogy a feltaláló bekapcsolja a készülékét. Véleményem szerint fennhéjázása, rövidlátása, felfuvalkodott ostobasága páratlan lehetőségtől fosztotta meg a feltalálót, saját magát, de elsősorban a társadalmat.

A SZILÁRDTEST BÖRTÖNÉBEN További lehetőség, ha nem híg plazmaként, hanem „elfajult plazmaként" egy szilárdtest belsejében próbáljuk meg létrehozni a fúziós folyamatot. Az ötlet szellemes és egyszerű: itassuk fel pl. a palládium nevű fém rácsaiban a hidrogént vagy nehézhidrogént. (Ez az anyag mint a szivacs, előszeretettel szívja magába a hidrogént.) A fémrácsokba bezárt hidrogénatomok közti taszítóerő megszűnik, hiszen ott kóborolnak a fémben az elektronok is, amik mintegy „leárnyékolják" a pozitív ionok taszító hatását. Így megint egy elektromosan semleges „levest" kapunk. Ez is egy újabb technikai lehetőség a fúzióra, arra, hogy 84

az emberiség örökké tartó, olcsó, veszélytelen energiaforráshoz jusson. Ha itt a fémrácsban létrejöhet a hidrogén- vagy a nehézhidrogén-atomok összeolvadása, akkor a hűtés után legalább „langyos", 150 °C-os vizet lehet termelni. Hideg éjszakákon fűtésként ez is jól jöhet. Bár néhány száz fokos hőmérsékleten, akár ammóniás hűtés mellett, hagyományos turbinákban még elektromos energia termelésére is fölhasználható lenne ez a folyamat. Az ötlet tehát, hogy fúziót egyszerű elektrokémiai eljárással, azaz olcsó, „hideg" eljárással megvalósítanak, szellemes. Gyakorlati megvalósítása akár 100 évvel ezelőtt is megtörténhetett volna. Amikor '89-ben az angol Fleischmann és az amerikai Pons először hozta létre ezt a folyamatot, néhány napig nagy szenzációt keltett a tudomány berkein belül. Ám amikor másoknak nem sikerült az eljárást megismételni, hamar botrány kerekedett, csalásnak tartották, őket pedig szélhámosoknak. Az ügy majdnem teljesen megbukott. Ám a felszín alatt néhány száz ember továbbra is dolgozott ezen, de egyik kudarc követte a másikat. Született azonban egy-egy briliáns eredmény, néhány fontos új meglátás, tapasztalat is. Amikor én a '90-es évek végén alaposabban utánanéztem ennek az egésznek, az érzelmi viharok már lecsillapodtak, de néhány jelentős tapasztalat már összegyűlt. Itt lett volna az ideje a „nagy tudomány" bekapcsolódásának is, ám talán a botrányos előélet, talán a bebetonozott érdekek miatt erre nem került sor. (Nem is igen hiszem, hogy a közeljövőben lenne rá esély.) Mindenesetre ekkor keresett meg engem egy magyar nagyvállalkozó (aki nálunk a 10 leggazdagabb ember közé tartozik), hogy szívesen finanszírozna egy olyan kutatási témát, ami olcsó energia előállításával foglalkozik. Így kezdődik a magyar történet, és majd látni fogjuk, hogyan végződött. Első feladatom volt, hogy rutinszerűen alaposan körbejárjam a témát, elolvassak mindent, ami hasznos technikai információt adhat. Hamar kiderült, hogy a magyar könyvtárakban alig-alig van cikk, folyóirat, ami a hidegfúzióval foglalkozik. (Ezért is alaptalan a hazai kritika, hiszen 85

szidni csak akkor érdemes valamit, ha tudjuk, miről van szó.) Így kimentem a Lousanne-i Műszaki Egyetem könyvtárába egy hétre, hogy ott összeszedjem a hasznos információkat. Ennyi idő alatt nagyjából le is másoltam azokat a folyóiratcikkeket, könyveket, amik a jelenségről szóltak. Közben összegyűjtöttem azokat az embereket, akik ezt a témát sikerre tudnák vinni. A kulcsember egy olyan kémikus volt, aki egykoron az ELTE Dr. Szász András vezette rétegfizikai laborjában dolgozott. Elekt- rokémiai eljárásokkal, profi módon, igen vékony rétegeket tudott leválasztani: szinte bármit, szinte bármire. De sikerült rábeszélnem néhány kiváló szilárdtestfizikust, egykori KFKI-s kollégáimat is, hogy csatlakozzanak, hiszen a minták elemzése elektronmikroszkóp felhasználása nélkül lehetetlen. Társult még hozzánk két, energetikával foglalkozó volt kutató kollégám is. Soha ilyen gyorsan, ilyen jó kutatócsoportot nem sikerült még összeállítanom. Ebben az időben rendezték meg Toyában, Japán északi részén, Hokkaido szigetén (Sapporótól nem túl messze) egy szállodában a 7. Nemzetközi Hidegfúziós Konferenciát. Ide ki tudtam menni, hogy a szakma aktív művelőit meghallgassam, kérdéseimre közvetlenül választ kaphassak. A háromnapos konferencia alatt, de különösen a szünetekben rengeteg hasznos információt gyűjtöttem össze. Az előzetes tapasztalatlanságom egy előnnyel járt: nem kötött semmilyen előítélet, semmilyen megszokott rutin és az ezekkel járó szisztematikus hiba. Nem tettem mást, mint minden előadásból igyekeztem leszűrni a tapasztalatokat, összegyűjteni, összegyúrni a legszellemesebb ötleteket. Ezeknek segítségével viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen össze tudtunk hozni egy olyan cellát, ami a kísérletek elindulása után három hónappal már 200%-os hatásfokkal működött. Először is egy porózus kerámialapra galvanizáltuk rá a hidrogént elnyelő palládium réteget, hiszen egy néhány mikron vastagságú palládium réteg előállítása viszonylag olcsó. A többi kutató vastag palládium tömbökkel vagy palládium drótokkal dolgozott. Ez rendkívül 86

drága, ráadásul nehezen tölthető föl hidrogénnel, igen sokáig kell a nehézhidrogént „pumpálni" ezekbe a nagy és drága tömbökbe. A másik trükk, amit az öreg John Pattersontól tanultam: a palládium megdagad, és emiatt repedezik, miközben magába szívja a hidrogént. A nyitott repedéseken keresztül aztán újra visszaszivároghat a hidrogén az elektrolitba. Így sohasem lehet a megfelelő koncentrációjú hidrogént összegyűjteni. Ha viszont egy igen vékony, rugalmas nikkelréteggel lezárjuk a palládium felületét, akkor ügyesen börtönbe tudjuk zárni a nehézhidrogént, és fel tudjuk dúsítani; nincs más kiútjuk, a nehézhidrogén-ionoknak találkozniuk kell egymással, és akkor bekövetkezhet a fúziós reakció. Patterson kapott egyedül szabadalmakat a hidegfúziós eljárásra az USA-ban. Legalább ezer szabadalmat utasítottak el azon az alapon, hogy az eljárás nem bizonyított. (Patterson szabadalmait a „Bevezetés a tértechnológiába" II. kötetének elején ismertettem.) A sors fintora, hogy addig voltak jó eredményei, amíg azokat a régi katalizátor gömböcskéket használta, amiket évtizedekkel korábban rakott el. Amikor a sok sikeres mérés után új, palládium bevonatú, gömb alakú vékonyréteg katalizátorokat készített, őt is utolérte a szokásos végzet. Az új gömbök már nem mutatták a hidegfúziós reakciót. Valamilyen nehezen megfigyelhető, apró technológiai paramétert nem talált el újra. Néhány évnyi kínlódás után aztán keserű szájízzel feladta a kilátástalan árnyékbokszolást. (Nem kizárt, hogy mi is erre a sorsra jutottunk volna.) A következő fortély, amit Preparata olasz professzortól lestem el, hogy nem szabad folyamatos üzemmódot használni, hanem kb. 1 perces impulzusokban érdemes a hidrogént a fémrácsba nyomatni. Ugyanis a keletkezett melléktermékeket, pl. a héliumgázt időnként ki kell „söpörni" az aktív, fúzióképes rácshibás helyekről. Ha ezt nem tesszük meg, akkor a hulladék elfoglalja azokat az értékes rácshibákat, ahol maga a fúzió létrejöhet. Ezt csak tranziens folyamatokkal lehet hatékonyan megtenni. A témával foglalkozó kutatók nagy része e látszólagos apróságok jelentőségét nem értette meg. Ezért történt az, hogy a folyamat elején 87

néha azt tapasztalták, hogy működik az effektus, majd kisvártatva leáll. Nem tudták, hogy utána miért nem reprodukálható a jelenség. Nálunk, hála a fenti három apró technikai műfogásnak, szépen megindult a művelet, sőt még nehézvizet sem kellett használnunk. Olyan jó volt az alapvetően egyszerű elrendezés, hogy könnyűvizet használtunk. D. Jancsi, aki a vékonyrétegeket készítette, nagyon ügyesen dolgozott. Már az első sorozatnál olyan jól „sült el" a keze, hogy hamarosan megbízhatóan, sokszor ismételhetően tudtuk mérni, akár egy pohárnyi elektrolitban is a durván 200%-os hatásfokot. A legnagyobb trükkünk (amit megint csak Pattersontól tanultam), hogy nem kell drága nehézvíz, mert a könnyűvíz is megfelel, ha a palládium-kristályok mérete piciny és sok kristályközi rendezetlen részt hagyunk Az egész témában éppen az volt a „banánhéj", hogy rendkívül érzékeny volt az effektus a palládium-kristályok méretére meg a szennyező anyagokra. Ezek határozzák meg ugyanis a rendezetlen kristályközi amorf erőterek alakját. Fél év alatt sokat tanultam a szilárdtestfizikáról, konkrétan a palládium furcsa„ ,nőies", néha kiszámíthatatlan, szeszélyes viselkedéséről. A fúziós eljárásokra még részletesebben visszatérünk Papp József találmánya kapcsán.

VALAKI KÖZBESZÓL Ám az eredmények megjelenése nem csak örömöt szerzett, hanem számomra egy kínos incidenssel is járt. Két tagbaszakadt alak a Moszkva téren fényes nappal, a 22-es buszon agyba-főbe vert . Nem említeném a dolgot, ha nem járt volna ez a verés más, hasonló eseményekkel együtt. A konkrét incidens egy hideg március eleji napon történt, amikor esett a hó, ezért sálat is vettem. A két úriember velem együtt szállt föl a buszra, a sarkamban voltak, de nem tulajdonítottam ennek jelentőséget. Aztán mellém álltak, és szotyolahéjat kezdtek köpködni az üldögélő öreg 88

nénikre Halkan szóltam csak rájuk, hogy hagyják abba a köpködést, de abban a pillanatban már nekem is estek, ütöttek, rúgtak, vágtak, ahol csak értek. Nekinyomtak a sofőrfülke ajtajának, egyikük már próbálta beroppantani a gégémet, amikor ágyékon rúgtam. A nyakamra tekert sál és ez a rúgás mentette meg a gégémet az összeroppanástól. Hiába sikoltoztak a busz utasai, a verekedés meglehetősen egyoldalú volt; néha tudtam ütni, de a két profi, nagydarab, bivalyerős ember azért többször tudott találatot bevinni. Főleg a torkomat próbálták elszorítani, de teljesen szétverték a szemüveget az arcomon. A buszsofőr megjelenése véget vetett a verekedésnek, de ragaszkodtam ahhoz, hogy rendőrt hívjanak. Ám a leköpdösött öregasszonyok egyike sem akart tanúskodni. Amint a busz elindult, egyedül maradtam a két verekedővel meg a rendőrökkel. A rendőrök cinikusak voltak, röhögcséltek, látszott, hogy egyáltalán nem érdekli őket az ügy. A körzeti orvossal látleletet vetettem fel, majd másnap megtettem a feljelentést a rendőrségen. Körülbelül fél év múlva múltak el a kék foltok az arcomról, három hónapig volt kék és lila a fejem. Ennek ellenére a rendőrök azt állították, hogy nyolc napon belül gyógyuló sebeim voltak, nyilván a statisztikát ez kevésbé rontotta. Végül azzal ejtették az ügyet, hogy nem volt szemtanú, így a mai napig sem tudom, hogy ez vajon „egyszerű" utcai erőszak, vagy szervezett, fizetett provokáció volt-e. Az utóbbi lehetőségét csak azért vetem fel, mert nem sokkal később verték agyon a lakásában Eugene Mallowe-t, aki a témával foglalkozó piciny folyóirat (Infinite Energy) főszerkesztője volt. Mallowe, a hidegfúzió egyik népszerűsítője és kompromisszumokat nem ismerő pártolója valaha a Massachusetts Institute of Technology (MIT) PRfelelőseként dolgozott. Ő sokat mesélt arról, hogyan is működik a „public relations" avagy a reklám a nagy tudományban. Úgy tűnt, ez is olyan, mint annak idején a dohányipar. Ha jól meg vannak fizetve a PRszakértők, akkor bármit el lehet adni, legyen az akár olyan káros és veszélyes, mint a dohányzás. Megfelelő bérszakemberek bármilyen célra (némi készpénzért) mindig kaphatók, ahogy ezt mostanában például a globális felmelegedés irodalma kapcsán látjuk. Az olajipar által 89

megfizetett úgynevezett szakemberek nem tesznek mást, csak minden bizonyítékot igyekeznek kétségbe vonni akkor is, ha ellenérveik a szaktudós szemében nyilvánvalóan hamisak vagy egyenesen hazugságok. A lényeg az, hogy az átlagembert elbizonytalanítsák. Ugyanígy működik ez a ma már iparággá fejlődött fúziós kutatásban is, ahol az évi egy-másfél milliárd dolláros költségvetés és a sok ezernyi szakember komoly érdekérvényesítést jelent a tudomány berkein belül. Az a száz-kétszáz szakember, aki hidegfúzióval foglalkozik, főleg részmunkaidőben (inkább csak hébe-hóba és fű alatt), nem tud olyan nyomást gyakorolni a bíráló és pénzosztó bizottsági tagokra, hogy a téma az obskuritás, a feledés és az előítélet árnyékából kiléphessen. A kutatásra szánt pénz nagy részét ezért újra és újra a már bizonyítottan eredménytelen forró fúziós kutatás kapja, és fogja kapni az eljövendő évtizedekben is. Mígnem újabb generációk számára válik világossá, hogy ez is zsákutca. Amikor Mallowe meghalt (ismeretlen tettes annyira összeverte, hogy az arcát alig lehetett felismerni), nem gyanakodtam semmire, csak a balszerencsére gondoltam. De nem sokkal előtte halt meg egy volt KFKI-s kollégám, Boday Árpád, aki egyedül dolgozott édesapjától megörökölt találmányán, egy elektromágneses készüléken. (A működő szerkezetet a Báthori Gábor által készített Tiltott találmányok c. filmben lehet látni.) Pár évvel azelőtt halt meg egy Gombás György nevű ismerősöm, aki a Boday-féle készülékhez hasonló szerkezetet valósított meg. Ő is titkolózott, mint Árpi, nem mesélte el a részleteket, aztán egyik nap nem ment már be a munkahelyére. Úgy halt meg otthon, hogy a fülén keresztül folyt ki a vére, hasonlóan, mint Shakespeare Hamletjében Hamlet apjának. Tudok még néhány Magyarországon és külföldön történt bizarr, rejtélyes eltűnésről és halálesetről, de nem tudom, melyik írható a tudatosság, és melyik a pech vagy a véletlen számlájára. Mindenesetre nem sokkal azután, hogy ez az eset megtörtént velem, a szponzorunk előzetes jelzés nélkül egyszer csak abbahagyta a 90

finanszírozást. Máig sem tudom, miért. A magyar hidegfúzió vonata egyszer s mindenkorra elment.

1/a. ábra: A hidegfúziós kísérletekhez használt kaloriméter belső része. Az elektródhoz vezető drótok valamint a hőmérsékletmérést szolgáló vezetékek láthatók a teles beburkolás előtt.

91

1/b. ábra: A hőszigetelő felhelyezése a kaloriméterre. Igen kis vesztesége volt ennek a kaloriméternek.

92

2/a. ábra: Működésre kész elrendezés — látszik a kaloriméter előtt levő alacsony frekvenciás impulzusgenerátor.

93

2/b. ábra: A Patterson féle apró, nikkelbevonatú, vékony palládiumréteget tartalmazó berendezés összeszerelés alatt. Látható a hengeres edény, melybe az apró golyócskák kerültek volna, valamint egy túlfolyószint-szabályozó edény. Az előtérben még ott van az elektrolitot keringető szivattyú és az elektromos impulzusokat adó generátor.

94

III. RÉSZ A TRANZISZTOR BUKÁSA ÉS FELTÁMADÁSA

Lilienfeld utolsó, 1928-ban beadott harmadik tranzisztorának szabadalmi rajza. Jóval hamarabb elterjedhettek volna a digitális számítógépek, zsebrádiók és mobiltelefonok, ha gyártásba kerül ez a találmány. Megvolt a társadalmi igény és a technológiai háttér is. Vajon miért kellett még harminc évet várni? A '60-as években mesélte édesapám a következő történetet. Egyik éjszaka gépkocsival jöttek haza Miskolcról, a 37-es úton. Egy árokba csúszott, terebélyes fának csapódott, összetört gépkocsit vettek észre az út mentén. Kiszálltak és látták, hogy két utasa még nyöszörög, él. Nem mertek hozzájuk nyúlni, mert az egész fülkét elborította a vér. Visszamentek a következő faluba, hogy mentőt hívjanak. Teljes csend, 95

sötétség, sár — telefonfülke ott még nem létezett —, nem tudták, hová kellene bezörgetni, hogy telefonálhassanak. Aztán jött a következő község, ugyanaz a történet, csend, sötétség, sár, egy-két sápadt villanykörte égett a főtéren, néhány magányos kutya csaholt. Miskolcig kellett visszamenniük, ahol az első telefonfülkéből értesítették a mentőket. Mire jó egy óra múlva kiértek a mentők, már késő volt. Mindkét szerencsétlen ember elvérzett. Édesapám másnap elmesélte kollégáinak a történetet, és megemlítette, hogy milyen jó lett volna, ha van a zsebében egy telefon. Harsány kacagás tört ki, akadt, aki könnyesre nevette magát. Édesapám csak állt álmélkodva, vajon miért olyan lehetetlen ez? Miért kell drót a telefonhoz, és miért kell nagynak lennie? Ma már azon sem csodálkozunk, ha a zsebemből elővett telefonon fölhívom a föld túlsó oldalán levő ismerősömet, és látjuk is egymást. Hány ezer ember halt meg csak a magyar utakon azért, mert nem tudtak időben mentőt hívni? Hány ezer ember halt meg azért, mert infarktust kapott, és nem lehetett időben kórházba jutni? Hány és hány milliárd forintos kár érte csak ezt az országot, mert X vagy Y elvtárs és úr házon kívül volt, így sürgős vállalati vagy magánügyeket nem lehetett elintézni? (Persze Rómeó és Júlia története sem ját- szólhatott volna le Veronában, ha SMS-t tudnak küldeni egymásnak.) Úgy gondolom, a telefon is nemzetbiztonsági, sőt a szó szoros értelmében jóléti kérdés is. Ez az, amit a politikusok sem akkor, sem most nem tudnak megérteni. Nevezetesen azt, hogy a technika szintje és az országok teherbíró képessége, jóléte szorosan összefügg egymással. A nemzetbiztonság kérdését ma is úgy értelmezik, hogy legyen több vadászrepülőgépünk, erősebb hadseregünk, mint a szomszédnak. A helyzet már régóta megváltozott. Béke van. Haszontalan a vadászrepülő, költséges a hadsereg, mert azoktól a lehetőségektől szívja el az éltető pénzt, amelyek a nemzet biztonságát elősegítenék. Ez mindig is így volt. Ami nincs, az nem hiányzik.

96

Ha az ókori római szenátusnak választania kellett volna egy papírgyár létesítése vagy egy újabb légió felállítása között, biztosan a légió ügye kapta volna meg az összes szavazatot. (A régi rómaiak is láttak papírt. A kínaiak is a darazsaktól tanulták meg a papírkészítés módszerét. A darazsak ugyanis a méhsejtjeiket nem viaszból, hanem papírból készítik, összerágott, összenyálazott, összeragasztott fareszelékből. Könnyű, tartós, egyszerű elkészíteni.) Minden adott volt a Római Birodalomban, hogy papírt gyártsanak, sőt nyomdát alapítsanak. Az összes technikai találmányuk megmenthető lett volna, ha minden nagyvárosban legalább egy könyvtár van. Amikor aztán Julius Ceasar, majd az arabok felégették az alexandriai könyvtárat, oly mennyiségű, máshol nem tárolt tudás veszett el, ami már meggyengítette a birodalmat, lehetetlenné tette a technika fejlődését. Amikor már minden környező országból elhurcolták a lakosokat rabszolgának, mikorra fölélték az összes munkaerő-tartalékot, összedőlt a birodalom: hirtelen, gyorsan, látványosan. A történészek azóta is rágódnak rajta, hogy miért. Az én verzióm: elsösorban a papír és a nyomtatás kimaradása, így a tudás reprodukálhatatlansága miatt. Nem értették meg a politikusaik azt sem, hogy a legolcsóbb rabszolgák a gépek, végtelenül szaporíthatók, ingyen dolgoznak, éjjel-nappal. A politikusok ma sem okosabbak. Nálunk hónaljig turkálnak az autópálya, a metró és az olajszőkítési pénzekben, de nem értik, hogy a távközlés vagy az olcsó, tiszta energia nem csak életszínvonalbeli, hanem nemzetbiztonsági kérdés is. A politikus felelőssége, hogy a legjobb helyre kerüljön az adófizetőktől összeszedett pénz. A történelemből, de különösen a gazdaságtörténetből ismert, hogy számos pénzügyi válság rengette meg a „fejlett" világot, különösen Nyugat-Európát. Nagy csalások, óriási sikkasztások, vagy egyszerűen csak ostoba tőzsdei spekulációk tették tönkre időnként a holland, a francia vagy az angol gazdaságot. Azt is ki lehet mutatni, hogy mindig a 97

kisember bukott legnagyobbat ezeken a válságokon. Ilyenkor mindig egy-egy új találmány megjelenése, az ebből adódó hatalmas haszon húzta ki a bajból ezeket az országokat. A gőzgép, a textilipari gépek, szénbányászat, a belsőégésű motor, a hajózás, a kereskedelem vagy az orvostudomány fejlődése nagyon sok hasznot hozott, amiből a végén már jutott a kisembernek is.

AZ ELEKTRONIKA RÁZÓS ÚTJA A XX. század sikertörténete az elektronika. A vákuumcsöveken alapuló és a félvezetős elektronikai eszközök fejlesztése jó darabig párhuzamosan, fej-fej mellett haladt. Mindezek a tudományos főirányzattól távol, valahol a peremvidéken vegetáltak. A kor akadémiai tudósai mélyen lenézték ezeket a területeket. Wolfgang Pauli (egyébként zseniális) német elméleti fizikus mondta 1931-ben: „Semmiképpen sem szabad félvezetőkön, azokon a mocskos anyagokon dolgozni. Ki tudja, valójában léteznek-e?" Amikor Pauli ezt a teátrális kérdést feltett e, egy német professzortársa, Julius Edgar Lilienfeld már 3 szabadalmat is kapott az Egyesült Államokban a tranzisztorra. Részben az ő története is, amit most leírok. Remélem, ez is tanulságos, legalább annyira, mint a vízautó története. Ma már nem kell méltatni a félvezetők vagy a tranzisztorok jelentőségét, hiszen ha valaki ezeket a sorokat olvassa, tisztában van a téma fontosságával. (Ha pedig nem, akkor úgyis mindegy.) Lilienfeld a Lipcsei Egyetem Fizikai Intézetében volt professzor 1916-1926 között. A vákuumcsöveket tanulmányozta, főként nagyfeszültségű röntgencsöveket épített. Fontos szerepet töltött be a vákuumszivattyúk fejlesztésében azzal, hogy folyékony levegőt, majd folyékony hidrogént használt szivattyúinak hűtésére. Az ultranagy vákuumtechnológia egyik úttörőjeként tisztelhetjük, majd mikor zsidó származása miatt lehűlt körülötte a levegő, s mennie kellett, az Egyesült Államokba emigrált. Magával vitte az általa felfedezett téremissziós 98

(hidegemissziós) jelenség ismeretét, amit akkor még Aóna-effektusnak nevezett. Három amerikai szabadalmat is kapott az ezen alapuló tranzisztorokra, Shockley, Brattain és Bardeen előtt több mint 20 évvel. 1963-ban halt meg az Egyesült Államokban. Munkája mára már szinte teljesen elfeledett. Hiába épített működőképes tranzisztorokat, senki nem volt rá kíváncsi. Igaz, hogy ezek még nem szilíciumból vagy germániumból készültek, hanem a fejletlenebb réz-szulfid félvezetőkön alapultak. Ám utólag több szakértő is megépítette őket, és teljesen működőképesnek bizonyultak. Érdemes azon elgondolkozni, mi lett volna, ha a tranzisztor 20 évvel hamarabb jelenik meg? Ha a náci vezetés nem olyan ostoba, mint amilyen volt, ha digitális vezérlésű robotrepülőgépeik vannak, vagy a csatatereken éjjel látó (félvezetős erősítőn alapuló) távcsöveket használnak, netán félvezetős tábori mobil telefonrendszert építenek ki a csapatok között, akkor vajon hogyan alakult volna a háború? Sugárhajtóművel rendelkező repülőgépeik, radarjaik, rakétáik, tengeralattjáróik és más találmányaik segítségével talán legyőzték volna a szövetségeseket. Ugyanezt persze megtehették volna az ellenfelek is. Hiszen Lilienfeldet származása miatt elüldözték a nácik, az Egyesült Államokban telepedett le, a tranzisztor-szabadalmakat is ott kapta. Az Egyesült Államok ipara (a General Electric vagy a Westinghouse) természetesen képes lett volna tranzisztorokat gyártani, de új cégeket is lehetett volna erre a célra alapítani. Minden technikai és társadalmi feltétel adott volt, hogy a '40-es években az Egyesült Államokban már integrált áramkörös rádiók vagy erősítők kerüljenek piacra. A számítógépek megjelenése, az ezzel megoldható tervezési, logisztikai, sifirozási (rejtjelezési) lehetőségek természetesen hatalmas előnyt jelenthettek volna mind a civil életben, mind a hadseregben. A társadalmi igény létezett, a technikai megoldás is elkészült, sőt nyilvánossá is vált a szabadalmak segítségével. Mégsem történt semmi. Miért? Csak. Sajnos ezekre a kérdésekre legkönnyebben csak ilyen „nőies" választ lehet adni. A férfiasabb válasz: senkit nem érdekelt, mert nem lehetett megérteni, mire jó a tranzisztor. Nem volt jó a PR (a „public relations"). Mielőtt Lilienfeld életútját kicsit részletesebben leírnám, röviden rohanjunk át az elektronika mind a 99

félvezetős, mind a vákuumcsöves történetén, ez segíti a történet, a kudarc megértését.

ÉLET A NAGY TUDOMÁNY PEREMÉN Az anyagok tulajdonságait a mindennapi életben és a laboratóriumokban is régóta kutatják. Hosszú ideig még külön-külön vizsgálták az anyagok hővezető képességét, mágneses és mechanikus tulajdonságait, mert nem értették a jellemzők közötti kapcsolatokat. Csak 1729-ben vették észre Európában, hogy a fémek vezetik az elektromosságot. (Az ókori Mezopotámiában és Egyiptomban már léteztek „Volta-oszlopok".) Stephen Gray angol kutató találta meg egyértelműen a fémeknek ezt a tulajdonságát. De ekkor még csak statikus, dörzselektromos „áramforrások" álltak rendelkezésére. Minden megváltozott, amikor Galvani és Volta felfedezte, hogy elektrokémiai eljárással hogyan lehet folytonosan elektromos áramot előállítani. Lassan-lassan jöttek is a gyakorlati felfedezések. A francia Georg Simon Ohm 1826-ban ismerte fel, hogy a fémek ellenállása függ a keresztmetszetüktől, hosszuktól és hőmérsékletüktől. Ám Faraday volt az első, aki rájött, hogy az ezüst-szulfid vezetőképessége különös, mert ahogy emelkedik a hőmérséklet, úgy javul a vezetése, míg a fémeknél ez épp fordítva volt. Csak 1873-ban találták meg a szelén ama érdekes tulajdonságát, hogy ha fény esik rá, akkor jobban vezet. A véletlen segített abban is, hogy 1874-ben a német Ferdinánd Braun a réz és réz-oxid határfelületén észrevette az áram egyenirányítási hatását. Ez az egyenirányító hatás a gázkisüléseknél akkor már ismert volt, a jelenséget annak analógiájára képzelték el. Ebben az időben a kutatóknak még fogalmuk sem volt arról, hogyan is néz ki az anyag szerkezete, hogy atomokból áll, és elektronok hordozzák a töltést a fémekben. Ezekben a furcsa, félig vezető, félig szigetelő anyagokban pedig néha még töltéshiányok, azaz lyukak is vándorolhatnak. 15 évnyi heves vita után legalább azt elfogadta a tudományos közvélemény, hogy a „delej", ami a drótokban 100

terjed: töltés mozgással, piciny láthatatlan részecskék, az elektronok mozgásával kapcsolatos. 1863-ban vette észre Braun, hogy a töltés-egyenirányítás sokkal jobban sikerül, ha a félvezetőt egy kihegyezett fémcsúcs éri el. A réz— réz-oxid egyenirányítókban viszont inkább egy vékony réteget használtak, nagy áramot tudtak egyenirányítani, bár jelentős veszteséggel. A Braun-féle „macskabajusz" egyenirányítók, azaz detektorok később az amatőr, majd a profi rádiózásban hihetetlenül fontos segédeszközzé váltak, valóban egy új világot nyitottak a technika terén. (Ezért a munkájáért Braun csak jóval később, Marconival együtt 1909-ben kapott Nobel-díjat.) A századforduló táján még az olcsó, de haszontalannak tűnő kísérletek közé tartozott a félvezető-kutatás. A „félvezető" elnevezés is csak 1911-ben terjedt el, egy generációval később. Magát az elektront is elég későn, csak 1897-ben találta meg J. J. Thomson, azaz akkor tudta kimérni az ún. katódsugarak tömeg-töltés hányadosát a szabad térben. Ezek a korai kísérleti eredmények nem tették lehetővé a jelenség mélyebb elméleti megismerését. A kvantummechanika alapos elsajátítása nélkül erre akkor semmiféle remény sem kínálkozott. Nem volt meg az az elméleti modell, melylyel a jelenségek értelmezhetők lettek volna. Persze ez is hozzájárult a vontatott fejlődéshez, de igazából ebben az időben a fizika még „kis tudománynak" számított, többnyire csak lelkes természetbúvárok végeztek kutatásokat. A periférián vegetáló félvezető-kutatással nagyjából párhuzamosan haladt a nagyvákuumú elektroncsövek fejlesztése. Edison 1884-ben a philadelphiai kiállításon mutatta be azt az elektroncsövet, amely csak az egyik irányban engedte át az áramot. Nem volt ez még más, mint egy primitív módon átalakított szénszálas izzó. A felhevített szénszálból kiléptek az elektronok, és egy másik elektródra átrepültek. De ez csak a szénszál felől történhetett meg, fordítva nem folyt az áram. Edison, bár rutinszerűen szabadalmaztatta ezt a találmányt is, hasznát, értelmét ő maga sem látta. El is veszett a feledés homályában. Egy angol kutató, 101

John Ambrose Fleming jóval később alaposabban kezdte vizsgálni ezt a jelenséget. Mintegy emberöltő múlva, 1904-ben szabadalmaztatta is a vákuumdiódát. Ennek a vákuumdiódának az volt az előnye, hogy a korai félvezetős diódákhoz képest igen megbízható volt, sőt nagyon nagy frekvencián is jelentős áramot tudott vezetni. Két évvel később tudományos-technikai bomba robbant, mert Lee de Forest feltalálta a vákuumtriódát, ami már áramerősítésre is alkalmas volt. Az egyenirányítóhoz képest ennek az volt a hatalmas előnye, hogy így nemcsak közeli erős, nagy teljesítményű rádiójeleket lehetett venni, hanem távoli gyenge jeleket is, sőt az erősítés segítségével akár hangszórókat is meg lehetett hajtani. Ez minőségi ugrást jelentett a rádiózásban. Innentől kezdve egyre-másra jelentek meg a különböző konstrukciójú rádiócsövek, erősítőcsövek, s a polgári családoknál elvárt, nélkülözhetetlen eszköz lett a rádió. A társadalom számára a nagy újdonság az volt, hogy ingyen lehetett zenét hallgatni, bár az üzleti szféra hirdetései tartották el az egyre szaporodó adókat. Oroszországban és Németországban a politika és a propaganda játszotta ezt a szerepet. Edison és Tesla — bár mindketten észlelték ezeket a lehetőségeket — elmentek mellettük. Tesla, a gázkisüléses csövek mestere, nem foglalkozott a nagyvákuumú csövekkel, a fűtött katódos, termikus emisszióval. Gömbszerű csöveiben hidegemissziót használt a rezonáns gázkisüléses készülékeihez (részletesebben lásd a Borotvaélen c. könyv I. fejezetében). Az 1900-as évek elején már úgy nézett ki, hogy a félvezetős eszközök kora lejárt, mert nem tudják kinőni gyermekbetegségeiket. Az I. világháború idején az izzólámpa-ipar technológiája alapján készült egyenirányító és erősítőcsöveket először milliószámra, majd százmilliószámra kezdték el gyártani. A galenitkristályt használó detektoros egyenirányítók még hosszú ideig csak játékszerek maradtak az amatőrök kezében. A germánium és a szilícium egyenirányítók csak egy generációval később láttak napvilágot, és a szilárdtestekben lezajló folyamatok megértése is egy emberöltőnyit váratott magára. 102

Korai kísérleti erőfeszítések azért akadtak. Például az amerikai Telephon és Telegraph Társaság alkalmazottja, Greenlaf Wittier Pickard 1902-1906 között mintegy 30 000 különböző anyagot vizsgált meg a lepkegyűjtők szorgalmával. Az érdekelte, hogy mely anyagok alkalmasak a rádióhullámok detektálására, azaz egyenirányítására. Ebből a 30 000 különböző vegyületből mindössze 250 tűnt alkalmasnak. Pickard a Westinghouse cégtől kapott megolvasztott szilíciumot találta a legjobb anyagnők. 1906-ban nyújtotta be szabadalmát a szilíciumkristály detektorra — abban az évben, amikor a Lee de Forest-féle vákuumtektorra — abban az évben, amikor a Lee de Forest-féle vákuum ben vette észre a germánium félvezető tulajdonságát, ám ezek a visszhangtalan felfedezések még igen hosszú ideig semmiféle gyakorlati alkalmazáshoz nem vezettek. A ma ismert, szilícium vagy germánium alapú szennyezett félvezetők gyártási technológiájának alapjait csak 1935-ben — Lilienfeld tranzisztorának felfedezése után 10 évvel — tette le R. S. Ohl, a Belllaboratórium kutatója. Speciális módszert talált ki arra, hogy egy kvarccsőben hogyan kell megolvasztani és zónásan tisztítani a szilíciumot. Észrevette a különböző szennyező anyagok fontos szerepét, és a technológiája segítségével 99.999%-os tisztaságú szilíciumot tudott már 1942-ben előállítani. Óriási szerencséjére a szilícium olvadása majd megszilárdulása eltérő módon ment végbe, ugyanis a szennyező anyagok más-más magasságokban fagytak bele a szilícium tömbökbe. Így élesen elhatárolódtak egymástól a különböző típusú szennyezések egy nagyszerű „p-n" átmenetet adva. Valójában a megbízhatatlan tűdiódák több évtizedes korszaka után ez jelentette az első megbízható, nagyfrekvenciás, félvezetős egyenirányítók megjelenését. Tranzisztort azonban nemcsak ezzel a kifinomított technológiájú szilíciummal, vagy szennyezett germánium anyagokkal lehet előállítani, hanem a kissé primitívebb réz-oxid segítségével is. És ezt az alapelvet Lilienfeld már a 20-as években észrevette. Következzék végre az ő története.

103

LILIENFELD ÁRNYÉKA Julius Edgar Lilienfeld 1882. április 18-án született Lembergben, az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgáraként. Apja zsidó ügyvéd volt, abban a városban, ahol a 110 000 emberből kb. 30 000 volt zsidó. Értelmiségi szülők gyermekeként, az akkori monarchiára jellemzően toleráns légkörben nevelkedett. A helyi főreál gimnáziumba járt, ahol természettudományos érdeklődése okán elsősorban ilyen tárgyakat tanult. Ezután a Berlini Műszaki Egyetemre iratkozott be, és egy évig mérnökhallgató volt. 1900-b an azonban abbahagyta, és 1904 teléig a Friedrich Wilhelms Egyetemen, azaz természettudományi egyetemen tanult filozófiát, matematikát, kémiát, fizikát, főleg kísérleti fizikát. Többek közt Planck volt az egyik tanára, ám nem túl fényesen vizsgázott nála, csak elégségesre. 1905 februárjában kapta meg az egyetemi doktori fokozatát: doktori disszertációja termodinamikával, valószínűség-elmélettel foglalkozott. Aztán a kísérleti fizika iránti érdeklődése miatt a Lipcsei Egyetemre került. Itt röntgencsövekkel kezdett el foglalkozni, amelyek abban az időben még gáztöltésű csövek voltak. Ezek a csövek az ilyenkor fellépő katódion-bombázás, ion-porlasztás miatt idővel változtatták tulajdonságaikat, spektrumukat, gyakran kellett cserélni őket. Szeretett volna egy olyan röntgencsövet kidolgozni, amelyik stabil, mindig ugyanúgy használható. A lipcsei kutatók használtak a kontinensen elsőként Tesla-transzformátorokat a nagyfeszültségű röntgencsövek üzemeltetésében. Lilienfeld ötlete az volt, hogy egy fűtött katódból kilépteti az elektronokat, majd nagyfeszültség segítségével nagyvákuumban felgyorsítja őket egy nehézfém-anódnak ütköztetve. S ekkor természetesen röntgensugarat bocsátanak ki a becsapódó elektronok. Számos ilyen megoldást dolgozott ki, ezeket szabadalmaztatta is. Megvolt benne a mérnöki véna, ő már értette, hogy a fizika az egész emberiség számára hasznos. A csöveit gyártották is, mert nagy mennyiségű megbízható röntgencsőre volt szükség a rohamosan terjedő 104

orvosi és ipari alkalmazás miatt. Ő is a kor csúcstechnikájával élt, hiszen a csöveit kb. 150 kV-os Tesla-trafó hajtotta meg. Sőt az oszcilloszkóp elődjének tekintett Braun-csövet is használta arra, hogy megnézze, milyen alakú hullámokat generál a Tesla-trafó. A korabeli Németországban nagymértékben támogatták a természettudományok: a fizika, kémia és biológia fejlődését. Ebben az időben kétségtelenül Németország volt a Föld legfontosabb tudományos „motorja", messze megelőzve Angliát, Hollandiát és Franciaországot. Az Egyesült Államokat azért nem érdemes említeni, mert ott az I. világháború végéig komoly egyetemi vagy kutatóintézeti hálózat egyszerűen nem létezett. A röntgencsöveknél aggasztó probléma volt a nagyvákuum elérése. A kísérleti fizika, s ennek nyomában az elmélet mindig csak akkor tudott nagyot lépni, ha a szivattyúzás technológiája fejlődött. Az egyre csökkenő nyomások új és új jelenségeket hoztak. Mint ahogy a mikroszkópok nagyításának javulása is ismeretlen világokba engedett betekintést, ahogy a nyomást sikerült lecsökkenteni, a kutatók mindig egy szokatlan, egzotikus, érdekes jelenségcsoporttal találkoztak. A nyomás csökkentése a vákuumcsövekben nem öncélú folyamat volt, rengeteg gyakorlati előnyt hozott. Lilienfeld ebben is jelentőset alkotott. Folyékony levegőt, majd hidrogént használt a csövekben lévő gázok lehűtésére, így csökkentette a nyomást. Ő dolgozta ki a vákuumcsövek kályházásának technológiáját is, aminek segítségével a felületre abszorbeált, megtapadt gázokat el lehet távolítani. Így további nyomáscsökkenést értek el, valamint a lezárt csövek élettartamát is jelentősen meg lehetett hosszabbítani. Mivel jól ismerte a gázcseppfolyósítás technológiáját, aktívan részt vett a Zeppelin léghajókísérletekben is. A német léghajók az I. világháborúban egy darabig (a repülőgépek tömeges megjelenéséig) félelmetes háborús fegyvernek bizonyultak.

105

Nyaranta azonban iszonyatos szénanátha, allergia kínozta, ilyenkor mindig a búzamezőktől távolra, a magas hegyekbe kellett menekülnie, hogy gondolkozhasson, élhessen, dolgozhasson. Az I. világháború alatt nem hívták be katonának, sőt a Lipcsei Egyetemen rendkívüli professzori kinevezést kapott. A folyékony hidrogén-technológia a gyakorlati alkalmazásokon túl segítette a szilárdtestek elektromos vezetőképességének vizsgálatát. (Ekkor bukkantak rá holland kutatók ezzel a hűtési technológiával a szupravezetés jelenségére is, aminek kutatása azóta is folyik.) 1916-b an külön költségvetéssel nevezték ki rendkívüli professzorrá. De már nem egy elhunyt professzor megüresedett székét kapta meg, mint az addig szokás volt, hanem teljesen új kutatási irányokat nyithatott. A dühöngő háború ellenére laboratóriumot alapíthatott. Az egyre nagyobb mértékű vákuumban tanulmányozta az elektronok mozgását. Először csak a fűtött katódos, az ún. termikus emissziót, majd később a vékony tűkből, hegyekből kilépő ún. hidegemissziót vagy téremissziót. Ez akkor jön létre, amikor egy szilárdtest, az elektronokat kibocsátó emitter és egy másik elektród, anód között óriási térerősség lép fel. A tű csúcsa ideális erre a feladatra, nem véletlen, hogy itt tapasztalták először ezt a jelenséget. Az elektron ilyenkor a fémből, saját potenciál „börtönéből" ki tud szabadulni. E börtön „szigorúsága" attól függ, milyen típusú a fémcsúcs, azaz milyen a kristályszerkezete, milyen az elektronhéja. Amikor ezeket a kísérleteket végezte, mindez még hihetetlenül izgalmas, misztikus dolognak számított. Bár tudtak már az elektron és az atom létéről, az atommag, a proton vagy a neutron mivolta még teljes homályban volt. Arról sem volt fogalmuk, hogyan néznek ki a fémek, milyen a szerkezetük, hogyan vezetik az áramot. Lilienfeld észrevette, hogy minél hegyesebbek a tűk (azaz minél nagyobb a térerősség), annál több elektron tud kilépni. (Azt persze ő sem gondolta, hogy a csúcs körüli hatalmas térerősség esetleg a helyi téridő szerkezetét is megbonthatja, meggörbítheti, noha ezekben az években alkotta meg 106

Einstein az általános relativitáselméletet. Később az Egyesült Államokban a két ember levelezett egymással, de sosem kapcsolták össze a nagy térerősségek esetén fellépő anomáliákat az általános relativitáselmélettel. Persze maga Einstein sem bízott ezekben a szingularitásokban, ő maga elképzelhetetlennek tartotta például az ún. „fekete lyukak" létezését, ezt csak egy matematikai problémának, bosszantó szingularitásnak vélte.) Lilienfeld észrevette, hogy ez a hidegkatódos téremisszió nem függ a csőben kóborló ionoktól, ez teljesen új jelenség, itt nem a katódot bombázó ionok verik ki, dobálják ki az elektronokat, mint a gázkisüléseknél, hanem azok a nagy térerősség hatására lépnek ki. Mindez nem látszik túl izgalmasnak, ám az előző vízautós fejezetet ehhez kapcsolva láthatjuk, hogy Lilienfeld (akárcsak Tesla) közel került egy izgalmas, ám ma sem ismert területhez: hogyan lehet nagy elektromos vagy mágneses térerősséggel manipulálni, megváltoztatni a helyi téridő szerkezetét. (Mi, egymás között a téridő manipulálását egyszerűen csak tértechnológiának nevezzük, aminek az elfogadottsága, de még a megértése is igen távol van.) A háború nélkülözései alatt Lilienfeld élte az átlagos, vagy az annál kicsit jobb színvonalon élő hátországi professzorok életét. Napjait a munka, a kísérletek töltötték U. Jól ismerte a nála két évvel fiatalabb Walter Schottkyt, a szilárdtestfizika egyik nagy úttörőjét. (Érdekes, hogy sem az angol, sem a francia tudományos életrajzi lexikonokban nem említik a nevét.) Lilienfeld jól ismerte tehát a téremisszió vagy hidegemisszió jelenségét nagyvákuumban, és azon rágódott, hogy hogyan lehetne ezt az effektust más körülmények között is előállítani. Hasonló jelenség persze előfordult plazmákban, és a már említett félvezetős diódákban is. Ez vezethette őt később az első tranzisztor megalkotásához. Világos azonban, hogy Lilienfeld nem elméleti, hanem gyakorlati kísérletező fizikus volt, de ott sem mindig szerencsés. Nem vett e észre például a téremissziós mikroszkóp lehetőségét sem. Azt egy kollégája 107

alkotta meg, aki a finom tű hegyének hőmérsékletét majdnem az olvadáspontig emelte, így a tű felszíne sima lett. A csúcsból kilépő elektronokat aztán egy fluoreszkáló lemezkének ütköztette. És íme: feltárult az atomok világa, világosan kirajzolódott a képen a csúcsocska atomos kristályszerkezete. Így láthatták meg az emberiség történetében először a csúcsocska anyagszerkezetét. Lilienfeld gyakran utazott az Egyesült Államokba, hogy az ottani szabadalmait perekben védje. Akkor is (most is) az volt a szokás, hogy kis változtatással, kozmetikázással egy másik országban újra benyújtják a mások által már felfedezett jelenséget. A General Electric különös szeretettel nyúlta le Lilienfeld röntgencsöves szabadalmait, ő pedig hosszadalmas, költséges perekben védte jogait. Ám az Egyesült Államokban több okból is nagy lehetőséget látott. Németországot és egész Európát gazdasági válság rázta meg, de az amerikai ipar sértetlenül úszta meg az I. világháborút, sőt rengeteget fejlődött. Gombamódra kezdtek szaporodni az egyetemi tanszékek és kutatóintézetek, szükség volt a jó szakemberekre. Ezenkívül Németországban terjedni kezdett az antiszemitizmus, ez is indok volt arra, hogy otthagyja az országot. Bár ebben az időben még mindig Németország az elméleti fizika központja, a kísérleti fizikával már megbarátkoztak az amerikaiak is. Akkor hagyta ott a Lipcsei Egyetem Fizikai Intézetét, amikor Heisenberget nevezték ki az Elméleti Fizikai Intézet élére, és Peter Debye-t a kísérleti részleg vezetőjévé. Tudjuk, hogy ekkor már elkezdte a diódás, téremissziós vizsgálatokat, azaz nem nagyvákuumban, hanem szilárdtesteken belül kísérletileg vizsgálta a téremissziót. A részletekről nem sokat tudunk, mert nagynagy titokban végezte ezeket a kísérleteket. Csak annyit írt barátainak, hogy örömére szolgál olyan ismert, de elhanyagolt jelenségek vizsgálata, melyeket viszonylag olcsón elvégezhet. Először egyenirányítókkal foglalkozott, amelyek 3 amperes csúcsáramot tudtak adni (viszonylag kis feszültségen), de már alkalmasak voltak pl. 12 V-os akkumulátorok feltöltéséhez.

108

1926-ban nyújtotta be az első tranzisztor-szabadalmát, amelynek alapja a Lee de Forest által kidolgozott erősítő trióda. Először a téremissziós (F.E.) tranzisztort szabadalmaztatta, majd a MOSFET (Metal-Oxid Semiconductor — Field Emission Transistor, téremissziós tranzisztor) következett. A harmadik pedig egy félvezető- és fémrétegből készült tranzisztor, ami a Schottky-hatást használja. A Lilienfeld által kikísérletezett tranzisztorok még nem a ma használatos szilícium vagy germánium félvezetőket használták, hanem réz-oxidot és réz-szulfidot. Ám az elvek kristálytiszták, és ma is alkalmazzák őket. Tömeggyártásra alkalmasak lettek volna ezek a korai tranzisztorok is, sőt messze jobb hatásfokúak és megbízhatóbbak lehettek volna, mint a rádiócsöves, nagyvákuumú diódák vagy erősítő triódák. Nemcsak a tranzisztor-szabadalmakat adta be 1926-b an, hanem túl a negyvenen meg is nősült, felesége Beatrice Ginsburg. A házasság gyakorlatilag véget vetett az aktív kutatói életének. Feleségével előbb vidékre költözött, majd egyre súlyosbodó allergiája miatt a Virginszigetekre mentek, ahol haláláig élt. Bár életrajzírói szerint a Szent Tamás-szigeten még tovább folytatta kísérleteit, a réz-oxid tranzisztoroknak azonban nem tudott utat tömi. Vajon mi lett volna a korai tranzisztor sorsa, ha nem nősül meg, ha nincs szénanáthája, ha valamelyik nagy ipari laboratórium, netán a Belllaboratórium munkatársa lesz? Nem tudunk ezekre a kérdésekre válaszolni. De a találgatásokba bőven belefér, hogy ha elterjed ez a korai réz-oxidos tranzisztor, akkor talán jóval hamarabb megjelenhetett volna pl. a digitális számítógép, netán a hordozható rádió. A tranzisztor jelentőségének igazi felfedezői, első tömeges felhasználói nem az amerikaiak, hanem a tönkrevert, szétbombázott japán városokban dolgozó éhező villamosmérnökök, a későbbi Sony-gyár megalapítói. Úgy gondolom, hogy a félvezető technológia többet tett az emberiség életszínvonaláért, életminőségének jobbításáért, mint az összes politikus. Az emberek legtöbbször azért mennek a barikádokra, azért sztrájkolnak, hogy életszínvonalukon, életminőségükön javítsanak. Ám el tudnának 109

képzelni egy olyan tüntetést, ahol a transzparenseken az áll: „PIN-diódát akarunk!"? „FET-tranzisztort akarunk!" Vagy akár: „Ide nekünk a nanotechnológiát!"? Pedig ezek ugyanolyan fontosak, mint a szabad szólás vagy a gyülekezés joga. A történelem egyik szomorú tanulsága, hogy az új eszméket, az új találmányokat ugyanúgy elnyomják, mint ahogy a politikai eszméket. Csakhogy az utóbbi jobban észrevehető, írnak is róla, a találmányok, felfedezések elhallgatása az emberiség alig ismert tragédiája. A katonai akadémiákon azt is tanítják, hogy egy-egy csatát vagy háborút kik, hogyan és miért nyertek meg, vagy vesztettek el. A műszaki egyetemeken (netán a tudományegyetemeken) sosem boncolgatják, hogy egy-egy felismerés miért csak akkor született meg. Az elparentált, elhallgatott effektusokról soha, de soha nem hallani. Úgy vélem, Lilienfeld tranzisztorának bukása is egyfajta holokauszt-történet. Különös, hogy a nem tál fényes happy endet végül nem is az amerikaiak, hanem a japánok hozták meg. Bár Lilienfeld az első, de nem az utolsó elfeledett úttörője a tranzisztornak. 1930-ban egy amerikai mérnök, H. C. Weber újra felfedezi, s szabadalmaztatja a vezérelhető elektronemisszión alapuló tranzisztorát, de ez is érdektelenségbe fullad. A német O. Heil 1934-ben Lilienfeldtől függetlenül feltalálja és szabadalmaztatja a térvezérlésű tranzisztort. Ő is bukik. Egy fiatal új-zélandi amatőr rádiós, R. Adams is állítja, hogy a 30-as években egy tűs tranzisztort készített, melyet évekig használt. Úgy tűnik, itt is érvényes az „5-ős szabály". A fontos dolgokat elég csak 5-6 alkalommal feltalálni, hogy az áttörés megszülessen, a kevésbé fontosak esetében néha 30-40 nekifutás sem elég. A tudomány nagy kihagyott lehetőségeiről, holokauszt-történeteiről azonban ugyanúgy nem hallani, mint ahogy '45 után az igazi holokausztról sem lehetett sokat beszélni itt, Kelet-Európában. Egyedül Nyugat-Németországban mertek szembenézni a németek saját múltjukkal, vállalták ennek fájdalmát, agóniáját, de jutalmul a megtisztulást, az erkölcsi megújulást kapták. Az NDK-ban mindez nem 110

történt meg, de ott legalább feltárták a létező szocializmus bűneit. Nálunk egyik sem ment végbe.

1. ábra: Lilienfeld téremisszión alapuló röntgencsövének szabadalmi ábrája. A csúcs körül kialakuló nagy térerősséget csak arra használta, hogy elektronokat „gyártson", az energiaviszonyokkal nem foglalkozott. Megelőzte Shoulders-t két emberöltőnyi idővel. Mivel nincs példa a nyilvánvaló politikai bűnök tisztázására, ezért kizárt, hogy az intézményes tudomány valaha is vállalja a vétségeit. Még arról sem beszélünk, hogy az Akadémia közönyösen nézte Semmelweis vergődését, majd azt, hogy Bécsben becsalták egy bolondokházába, összerugdosták, agyonverték. A Bolyaiak magányos kínlódásáról nem is tudtak. Neumann Jánost, Wigner Jenőt, Szilárd Leót, vagy Teller Edét (és sokan másokat) nem tartották elég okosnak ahhoz, hogy taggá válasszák őket. A Bérescseppet s más hasznos „rákászati szereket" viszont toxikusnak minősítették. Viszont voltak (százával!), vannak (és lesznek) olyan akadémiai tagok, akik egyetlen publikációval sem járultak hozzá az egyetemes tudás gyarapításához, viszont büntetlenül tiporhattak el bármilyen újdonságot. A tudományban intézményeiben ma 111

nincs bátorság szembenézni a múlt és jelen bűneivel. A gond mindig az, hogy amiről nem tudunk, az nem hiányzik.

2. ábra: Lilienfeld két tranzisztor-szabadalmának egy-egy jellemző ábrája. Mindhárom szabadalom kipróbált, megépített készüléken alapult. Bár nem igényelt a kor szintjét meghaladó technológiát, és bőven lett volna rá felhasználási lehetőség, mégsem kellett senkinek.

112

IV. RÉSZ VÍZAUTÓK (EGY APRÓCSKA TALÁLMÁNY)

Egy forgódugattyús gőzgép fényképe, a brit „ Clean Power Technologies" cég fejlesztette ki. Eredetileg James Watt találta fel, de akkor a tömítések problémája miatt az ötlet megbukott. Ha ma 113

elterjedhetne, az autók üzemanyag fogyasztása csak emiatt 25-30% -kal csökkenhetne. Egy ilyen motor a belsőégésű motorok hulladékhőjét hasznosíthatná. Hányszor kell még újra feltalálni? A kép az Engineer című folyóirat 2008. február 11-i számában jelent meg. A '60-as években mesélte édesapám a következő történetet. Egy éjszaka autóval jöttek haza Miskolcról a 37-es úton. Egy árokba csúszott, terebélyes fának csapódott, összetört gépkocsit vettek észre az út mentén. Kiszálltak és látták, hogy két utasa még nyöszörög, él. Nem mertek hozzájuk nyúlni, mert az egész fiilkét elborította a vér. Egy óra múlva már mindkét ember halott volt. Nem volt szükségszerű a haláluk. Ha lett volna rajtuk biztonsági öv, az autó ugyan összetörik, de ők élve megússzák. A hárompontos biztonsági öv, ez az „aprócska" találmány csak 1959-ben született. Feltalálója egy svéd mérnök, Nils Ivar Bohlin, aki akkor a Volvónál dolgozott. Korábban a szintén svéd Saab cégnél volt, harci repülőgépek katapult ülését tervezte. A J-35 Draken típusú gép ülésén is volt biztonsági öv, nehogy a pilóta kiessen az ülésből, ha katapultál a gépből. Ez a katapult ülés adta számára az ötletet, hogy az autókba is javasolja a biztonsági övet. Szabadalmat is kapott (az Egyesült Államokban pl. a 3.043.625-ös sorszámmal). Vajon miért csak az '50-es évek végén jött rá egy repülőgéptervező mérnök, hogy autókba is jó lenne a biztonsági öv? Az 1900-as évek elején még kevesebb mint 10 000 autó működött. (Többségük elektromos vagy gőzautó volt.) Az I. világháború előestéjén növekedett számuk egymillióra, majd 1920-ban lépték át a 10 milliós határt. 1960ban, nagyjából amikor ez a találmány megszületett, már 100 millió autó futott az utakon. Jó pár össze is tört közülük, addigra talán már tízezrek haltak meg közlekedési balesetben. Ez az aprócska találmány vajon miért nem jutott senkinek sem az eszébe? Azt hiszem, rossz a kérdés. Valószínűleg sok embernek eszébe jutott, de senki sem rohant ötletével a szabadalmi hivatalba. Az autógyárak döntő többségének pedig nem az utas biztonsága volt fontos, hanem az eladási statisztika. 114

Ám önmagában egy megadott szabadalom nem elég. Ezer és ezer találmány eljut ugyan a szabadalmi hivatalig, néhány év után meg is kapja a hivatalos elismerést, de a felfedezés mégsem terjed el. A létező szocializmusban, ahol jelszavak szintjén a legfőbb érték az ember volt, talán valamikor a '80-as évek közepén tették kötelezővé a biztonsági övet. (De New York államban is csak 1984-ben.) Addig szabad volt meghalni az utakon Mindenki mondhatja, hogy a biztonsági öv aprócska ötlet, „nekem is eszembe juthatott volna". A találmányok talán fele ilyen. A tégla elkészítése, az íj, a vaseke, a kerék vagy a tűzgyújtás, mind-mind „aprócska" találmány. Bárkinek eszébe juthattak volna, mégis csak kevesen gondoltak rájuk, pedig ezeken is múlhatott az emberi faj fennmaradása. Nyilván az antigravitáció vagy az antibiotikum tömeggyártásának kidolgozása nagy találmány, melyeknek kiötlése keveseknek adatik meg. Részben mert speciális szakismereteket kíván, másrészt pedig hatalmas meggyőzőerő kell ahhoz, hogy mások is felismerjék az újdonság jelentőségét, és elinduljanak egy ismeretlen úton. A biztonsági öv is egy aprócska példa arra, hogy technikai fejlődésünk mennyire vontatott, esetleges.

MIÉRT NEM KÉSZÜLT FÉNYKÉP JÉZUSRÓL? Vajon miért nem készült fénykép Jézusról? Minden technikai feltétel adott volt ahhoz, hogy az egyiptomiak vagy a rómaiak fotográfiákat készíthessenek. Egyiptomban már 3000 évvel ezelőtt igen jó minőségű, tiszta üveget tudtak előállítani az ottani kvarchomokból. Valamennyire az üvegcsiszoláshoz is értettek. A rómaiak már kezdetleges lencséket is készítettek, például optikailag tiszta smaragdból. (Onnan tudjuk, hogy a rövidlátó Nérónak volt ilyen lencséje.) Az ezüstlemezt és a jódot is ismerték. Camera obscurát (lyukkamera) is tudtak volna építeni egy fadoboz, egy üveglencse és egy homályos üveglemez segítségével. Így dagerrotípiákat már i.e. 1000-2000-ben is lehetett volna készíteni. Történt valami különös technikai áttörés 1839 áprilisában, mely által megvalósulhatott ez a találmány? Nem. Vajon Jacques Mandé Daguerre kortársai szintjét messze fölülmúló zseni lett volna? Nem. Pusztán 115

szokatlan módon rakott össze néhány aprócska találmányt. Bárki megtehette volna ugyanezt akár kétezer évvel ezelőtt is. Miért nem történt meg mégsem? Mert amiről nem tudunk, az nem hiányzik. A vaseke vagy a gőzgép már akkor is az egész emberi civilizáció sorsát érintő találmány lehetett volna. A rómaiak ismerték az acélkészítés egyszerű kovácsolásos módszerét, készítettek is jó kardokat. Ám a vasekével vagy acélekével nem törődtek. Pedig fontosabb lett volna, mint a kardkészítés. Az alexandriai technikus-filozófusok ismerték a dugattyúkészítést, a szelepek működését, számos elmés vízóránál és vízszivattyúnál használták ezeket. Kezdetleges gőzkazánokat is kifejlesztettek, pl. a Heron-labdát. Szüntelenül ott voltak a vaseke vagy a gőzgép létrehozásának küszöbén, de sosem tették meg a döntő lépést. Ennek meggyökeresedett okai voltak az ókori római társadalomban: lenézték a fizikai munkát, a kreativitást, az alkotást. A kor férfieszménye a bátor katona, a kiváló, győzedelmes hadvezér, esetleg a politizáló földbirtokos nemes, a patrícius. Az ügyes kis kütyüket készítő görög vagy zsidó természetfilozófus csak alig emelkedett a csőcselék, a „plebs" társadalmi szintje fölé. El is süllyedt a birodalom. Ezért bukott meg az ennél sokkal gazdagabb kínai társadalom is. Pedig ott már nem is a születés, hanem az egyéni képesség számított — de rossz területen. Az kapott magas presztízsű államigazgatási pozíciót, aki szép, fennkölt esszéket tudott írni, s nem az, aki értett a társadalom gazdasági felvirágoztatásához. A kínai császárság is összeomlott, és a vergődés közben százmilliók pusztultak el nyomorultul. Az Indiát uraló mogul (muzulmán) uralkodóréteg is kizárólag a katonai erényeket tekintette férfihoz méltónak. Megtűrték ugyan a miniatúrafestőket, zenészeket és építészeket, netán ötvösöket, de csak akkor, ha az udvar pompáját emelték. Másra nem volt szükség (erről bővebben a Borotvaélen c. könyvben olvashatnak).

116

A jámbor olvasó azt hihetné, hogy ez a régmúlt, ilyen ostobaság ma már nincs. Pedig most is ez van, csak a csomagolás jobb. Az iraki olaj megszerzése, a háború (2008 elejéig) 3000 milliárd dollárba került az USA adófizetőinek, s körülbelül 100 000 iraki életét követelte. Ugyanakkor az új energiaforrások kutatására ennek csak ezredrészét, azaz évente 3 milliárd dollárt költenek. Ebből is csak egy töredék jut a megújuló energiaforrások kutatására, ez 239 millió dollár. Ez az összeg arra lenne elég, hogy a katonaságot három órán át pénzelje. Az arány azt mutatja, hogy még mindig a régi Róma bukott sémája szerint cselekszünk. Magyarország ennél is rosszabb mutatókkal bír, de mi legalább nem csatatéren harcolunk. Ám egy másik, ugyancsak szégyenletes háborúban nyakig benne vagyunk: saját környezetünket mi is irtjuk. Olajra nekünk is szükségünk van, közvetve mi is ott vagyunk a küzdőtéren — csak megint a rossz oldalon. A probléma gyökere az, hogy az irakiaknak USA-nak pedig egyre kevesebb. Lehetett volna fűtetlen lakásokkal román módra, hanem elkerülésével. Például a négykerék-meghajtású normális fogyasztású autókkal.

még sok olajuk van, az takarékoskodni is. Nem az esztelen tékozlás városi traktorok helyett

EGYSZERŰ VÍZAUTÓK Ha nem is újszerű fizikával, tértechnológiával, de a tankönyvi fizikával is lehet energiatakarékos vízautókat készíteni. Egy apró találmány például a 6-ütemű benzines motor, ami egy négyütemű benzinmotor és a gőzgép keveréke. A normál négy ütem után a forró hengerbe túlhevített vizet kell fecskendezni, ahol az elpárolog (kitágul), munkát végez, így hajtja a tengelyt. Kicsit át kell alakítani hozzá a vezérlést, és a vizet elő kell melegíteni, túl kell hevíteni. A normál kipufogási ütem után két ütemen át — tágulás és újabb kipufogás — gőzgépként működik a motor, külön üzemanyag nélkül. Ezzel a 117

kiegészítéssel a benzinmotor hatásfoka kicsit még meg is haladja a Diesel-motorok kb. 40%-os hatásfokát. Csak ez az egy aprócska találmány is észrevehetően csökkentette volna az olaj árát. Eddig legalább hatszor olvastam erről az ötletről különböző feltalálóktól. De az utcán mégsem találkoztam a találmánnyal, csak a folyóiratok hasábjain. Még egyszerűbb módon is meg lehetne oldani ezt a kérdést: apró csöppek formájában is lehet vizet adni az üzemanyagba, akkor is lejátszódik a folyamat. A kompresszióviszonyt, így a hatásfokot javítja ez az eljárás, és az égés minősége is javul: kevesebb a káros anyag kibocsátása. Ám az olajcégek eddig az összes hasonló javaslatot megbuktatták. A vizet persze elektrolízissel is fel lehet bontani, s durranógáz formájában a szívótorokhoz lehet juttatni. Így is jobb lesz az égés minősége, sőt a motor hatásfoka is javul 10-15%-kal. Ez az aprócska ötlet sem kellett az autóiparnak. Lényeges, hogy a vizet apró cseppek formájában adjuk a levegőbenzin keverékhez. Ekképpen kis térfogatban kerül a hengerbe, s a robbanás folyamán elpárologva, majd túlhevülve kitágul, munkát végez a dugattyú. Így gépünk egyszerre dolgozik gőzgépként és belsőégésű motorként is az égés során. Kisebb a légszennyezés, a táguló gőz miatt jobb a keveredés, tökéletesebb az égés, jelentősen javulhat így a motor hatásfoka is. A vízadagolás jótékony hatása régóta ismert, több ezren feltalálták már, de a mikéntje és hogyanja igen fontos. Nézzünk például egy olvasói levelet a New Scientist c. folyóirat 2008. márc. 8-i számából. „Úgy 35 éve azt vettem észre a Morris Minor autómon, hogy a hűtővíz szivárog a hengerfej tömítésén át a hengerbe. De nagyon jól futott így, érezhetően kevesebb lett a fogyasztása, ráadásul meg is nőtt a teljesítménye. Egy másik kocsimat ezért átalakítottam úgy, hogy egy vízporlasztót szereltem a karburátorba, aminek szabályozni tudtam az adagolását. Így csak 4,7 litert fogyasztott 100 kilométerenként, míg egy hasonló kocsi ritkán eszik 6 liternél kevesebbet. A legjobb hatást akkor értem el, amikor a motorblokk már üzemi hőmérsékleten működött. Ha a cél előtt kb. két mérfölddel 118

kikapcsoltam a vízporlasztást, az olaj-víz emulzió keletkezésének gondja is megszűnt." (Rob Mannion, Dorset) Nyilvánvaló, hogy a kulcskérdés az apró, forró, túlhevített vízcsöppek előállítása és precíz belövése a levegő-üzemanyag keverékbe. Ezt a feladatot technikailag többféle módon meg lehet oldani, de egy ilyen találmány a természetben már több millió éve létezik. A „feltaláló", a kb. 2 cm-es bombázó bogár (Brachinus Carabidae) akár 10 cm-re is kilövi apró, kb. két ezredmilliméteres csöppekből álló, forrásban levő vízsugarát az őt támadó hangyákra vagy más ellenségre. Két külön mirigyben tárolja azokat a vegyületeket, melyek szükség esetén 100°Cos víz-gőz keveréket fejlesztenek. Az anyagok a bogár potrohában levő kamrában keverednek. A reakció után az 1 atmoszférás nyomást is meghaladják, ami akkora, akár egy kuktafazékban. A bogár ekkor egy szelepen át kiengedi a forró gőz-vízcsöppecske keveréket pl. egy hangyára célozva. Ezt 400-500 Hz-es frekvenciával teszi. Így állítja be a nyomást, s ezzel a „lőtávolságot" is. Erre a „találmányra" a Cornell Egyetemen dolgozó Tom Eimer rovarkutató hívta fel a figyelmet, s a megoldást több egyetemi kutatólaborban is próbálják lemásolni az üzemanyag-adagolás javítására. Ilyen munka folyik régóta a Leeds-i Egyetemen, Andy McIntosh tanszékvezető csoportjában, de egy svéd cég is besegít a finanszírozásba. (Mindezt egy autóipari folyóirat, az Automative Engineering c. lap 2007. decemberi száma adta közre.) Az persze talány, hogy mikorra sikerül megbízhatóan lemásolni ennek a bogárnak a találmányát, de még fontosabb kérdés, hogy az autóipart érdekli-e majd. Nézzük a megtakarítás költségeit, mert semmi sincs ingyen. A vízNézzük a megtakarítás költségeit, mert semmi sincs ingyen. A víz 200 ezer Ft-os beruházás árán. A fékezésnél elpazarolt energia pneumatikus vagy elektromos tárolása már több millió Ft-os költséggel oldható meg, de ez — főleg városi forgalomban — újabb 10-30%-os üzemanyagmegtakarítást hoz. A motor veszteséghőjének hasznosítása pl. külső égésű motorral újabb 10-30%-kal kisebb költséget eredményezhet, bár 119

autónként ez is több millió Ft-ba kerülne, hiszen két — bár egyenként kisebb — motor kerülne a kocsiba. A karosszéria könnyítése, a hagyományos acéllemezek lecserélése könnyű, de drága szénszál erősítésű anyagokat használva megint 10-15%-os fogyasztáscsökkenést hozhat, újabb több millió Ft-os befektetés árán. Lehetett volna Peltier típusú félvezetős hőelemeket is rakni a forró kipufogógázokra, melyek a szabadba eresztett hő 20-30%-át elektromos árammá alakítják. (Többek között magyarok is kidolgoztak és a gyakorlatban alkalmaztak ilyen eljárást.) Ezek az aprócska találmányok a mérnökök, a motortervező konstruktőrök körében régóta ismertek. A motorból eltávozó veszteséghőt például külső égésű módon, a kétszáz éve ismert Stirlingmotorral is lehetne hasznosítani. Így többféle hibrid (kombinált) gép hasznosíthatná az üzemanyagot. Lehetne Ott o-Stirling és DieselStirling hibrideket is készíteni, amelyekben a 200 éve létező, de alig használt Stirling-motor hasznosítaná a belsőégésű motorok hulladékhőjét. Így 30-40%-os üzemanyag-megtakarítást lehetne elérni. A már említett olcsó hatütemű motor, vagy a vízcsöppeket használó Otto-motor is kombinálható lenne külső égésű motorral. Egy kis angol vállalat, a „Clean Power Technologies" a forgódugattyús (Wankel) motort kombinálja a szintén forgódugattyús gőzgéppel. A Mazda cég RX8-as motorját alakították át úgy, hogy a belsőégésű motor kipufogógázai hevítik azt a vizet túlhevített gőzzé, amelyet a másik, már gőzgépként használt forgódugattyús gépbe vezetnek. Az Engineer c. szaklap 2008. februári számában mutatták be ezt a megoldást. Ez drágább és bonyolultabb, mint a hatütemű motor, s nem ad sokkal nagyobb hatékonyságjavulást. De így is a nálunk szokásos 7-8 1/100 km-es fogyasztás lecsökkenthető 3-4 1/100 km-re. Ha ezt még kombinálnánk például pneumatikus vagy lendkerekes energiatároló rendszerekkel, fokozatmentes sebességváltóval, akkor további hatékonyságjavulást lehetne elérni. Félvezetős (Peltier típusú) hő —* villamos energia konverterrel az utolsó energiaveszteség is felszámolható lenne. Egy ilyen autón nem lenne hűtő sem, az ugyanis a tékozlás, a nemtörődömség jele. 120

A fenti megoldások egyike sem újabb 100 évesnél. (A forgódugattyús gőzgépet James Watt 1774-ben készítette, 1782-ben szabadalmaztatta, de nem terjedt el, mert a tömítésként használt higany ára magas volt.) Hibridjeik, kombinációik javaslat, találmány szintjén évtizedek óta léteznek. Ezekről a 70-es években műegyetemi órákon már hallottam. Kiváló (mai szemmel világszínvonalú) tanáraink ezeket az ötleteket mind ismerték mint megvalósításra érdemes lehetőségeket. Heller László, Lévai András, Jászai Tamás vagy Petz Ernő — hogy csak néhány nevet említsek a széles látókörű egykori tanári karból — gyakran említették, hogy egy jó energetikus mérnök sokat tehet az életminőség javításáért. A fenti megoldások kombinációi a négyszemélyes kocsik fogyasztását körülbelül 2-3 liter/100 km-re vihették volna le, a kisebb, kétszemélyes „Smart" méretű kocsikét pedig 1 liter/100 km-re. Ma már egymilliárd gépkocsi fut az utakon s szennyezi a levegőt. Ennek ellenére a sokféle hibrid és vízadagolós kombinációval, pusztán az 50 éve már megbízhatóan működő, ismert megoldásokkal az olajfogyasztás már rég a mai szint ötödére eshetett volna vissza. Így persze az olajár is valahol a 10-15 dollár/hordó körül stagnálna, kiváltképp, ha a földgázt is cseppfolyósítanák üzemanyag célra. Amiért én küzdök, hogy még fejlettebb megoldásokkal, üzemanyag felhasználása nélkül „gyártsunk" energiát, nem kevésbé veszélyes javaslat az olajipar számára, mint az 1 liter/ 100 km-es fogyasztás. Az a tény, hogy milyen tragikus mértékű a tékozlás és a technikai stagnálás az autó- és olajiparban, a műegyetemi órákon már évtizedekkel ezelőtt elhangzott. De akkor csak 3-4 Ft volt egy liter benzin, így tudtuk, hogy a kombinált, javított ciklusok még nem gazdaságosak. Ma már más a helyzet, épp a féktelen pazarlás és a következményként fellépő légszennyezés és felmelegedés miatt. Ezt a nézőpontot ma már egyre többen osztják.

121

Hadd idézzek néhány mondatot az „Economist" című angol gazdasági hetilap két szakírójától, akik a ZOOM című, 2007-ben megjelent könyvük bevezetőjében így írnak: „Az olaj a probléma, nem az autó. Ezért kell újra feltalálni az autót. A jövő tiszta autói lehetnek a változás motorjai..." „Az olajcégeknek nem érdekük, hogy fő termékük értéke csökkenjen, és a detroiti autóipar alig mutatja a távlati gondolkodás vagy az igazi innováció jeleit." „A nagy autógyártók és az olajipar egyszerűen fékezik a fejlődést. Ezek az uralkodók alig tesznek valamit azért, hogy a bolygót megmentsék, vagy legalább egy kicsit késleltessék a pusztulását. Nem törődnek azzal, hogy mivel lehetne helyettesíteni az olajat vagy csökkenteni a fogyasztást, inkább védik és tejeltetik a mostani helyzetet." „Az autóiparban is régóta ismert, hogy el lehetne érni takarékosabb fogyasztást, de inkább olajzabálókat gyártanak Hiszik vagy sem, Henry Ford T-modellje alkohollal és benzinnel is ment, és kevesebbet fogyasztott, mint a mai amerikai átlagautó." „...Ennél is rosszabb, hogy mindkét ipar keményen harcolt a kormányok ellen (...), és úgy felhigították a javaslatokat, hogy értelmetlenné váltak..." „A nagy ébredés megkezdődött, és globális verseny indult, hogy mivel etessük a jövő autóját. Az emberek torkig vannak az autógyártókkal és az olajtitánokkal, tudják, hogy ezek az iparágak annyit lobbiztak a politikusoknál, hogy semmi sem változott..." „ Új kis cégek alakulnak, hogy hálózati árammal is feltölthető hibrid autók készülhessenek."

122

A nagy autógyárak a Toyota tétova lépéseit kivéve ma sem mozdulnak. Nem is tudom, milyen jelzőt használjunk a helyzet jellemzésére. Sajnálatos? Tragikus? Vérlázító? Katasztrofális? Több száz (netán ennél is több), a mai megoldásoknál sokkal jobb találmány bukott el a belsőégésű motor és a magas hatásfokú motorgőzgép hibrid autók terén. Elsősorban ennek köszönhető, hogy megállíthatatlanul, egyre nagyobb mértékben benne vagyunk a Föld felmelegítésében, a magas olajárak miatti gazdasági problémákban, az emiatt újra kezdődő tömeges éhínségben és az életminőség romlásában. A jó hatásfokú motorkombinációk, hibridek ötlete apró találmány. Nincs olyan gépészmérnök vagy kreatív feltaláló, aki ne tudná, hogy a mai belsőégésű motorok hatásfoka a '30-as évek óta nem javult, és hogy mi mindent lehetne tenni fejlesztésük érdekében. A motorok hatásfoka gond nélkül megduplázható lenne a gépkocsi árának drasztikus emelése nélkül. Régóta létező, üvegszál erősítésű szerkezeti anyagokkal a gépkocsi súlya tovább csökkenthető lenne, így már létrejöhetne egy 500 cm3 lökettérfogatú családi autó. A ma még fantasztikumnak tűnő 2 liter/100 km-es fogyasztás (sík terepen) körülbelül 100 km / h sebesség mellett, aerodinamikus karosszériával már 20-30 évvel ezelőtt elérhető lett volna. De ennek kimondása is tabu. Az olajcégek és autógyárak hirdetési pénzéből élő média természetesen nem meri ezt a kérdést feszegetni. A tértechnológia világa, ahol üzemanyag nélkül, téridő görbületek manipulációjával „gyártunk" energiát, valószínűleg távoli álomnak tűnik. De ma még ugyanilyen merészséget követel e témakörben pár aprócska, régóta létező találmány összekapcsolása is. Ezek elhanyagolása már több mint bűn. Ez hiba. Kifejezetten az autóipar vezetőinek hibája, személyes felelőssége.

KIK ÉS HOGYAN VEZETIK AZ AUTÓIPART?

123

Érdemes utánanézni annak, kik és hogyan vezetik az autóipart. Bepillantást enged ebbe a világba például R. A. Johnson könyve, a „Hat férfi, aki megteremtette a modern autóipart". Pár mondatot idézek a borítóról: „Sikerük azért is roppant jelentőségű, mert a XX. század első felében egyes vállalkozók, tervezők és mérnökök még képesek voltak valamely iparág sorsát megfordítani. Ugyanez a század második felében már sokkal félelmetesebbnek bizonyult, és a kudarc valószínűsége is nagyobb volt. Ebben a helyzetben csak új típusú zsenik hozhattak lényeges változást." Nos, az új típusú zsenik által a motorok hatásfoka nem nőtt, a fogyasztás pedig egyenesen romlott. A minőségi változás, ami minden más iparágban végbement, az autóipart messze elkerülte. Akkor mi itt a siker? Miért nevezzük a katasztrófát sikernek? Miért jobb egy 3 trillió dolláros háború, mint egy motorhatásfok-javító kutatási program? A fülszöveg meg is adja a választ. „A modem autóipar csúcsán kevés hely van. Ezért ők hatan rendszeresen összeütköztek, és az eredmény néha robbanás volt. Alkalmazták, kirúgták és megihlették egymást. Időnként kifejezetten könyörtelenül bántak el a másikkal..." De — s ezt már én teszem hozzá — egyiket sem izgatta, hogy jobb, tisztább motort tetessen a futószalagon gyártott autóikba. Ezeknek az egomániás autóipari vezetőknek a társadalmi felelősségérzete a nullával egyenlő, ez a könyv minden lapjáról sugárzik. Azért tartom ezt a kérdést fontosnak, mert a hatásfok növelésekor nem ismeretlen fizikai elvekről van szó, mint például az első részben ismertetett plazmarezgésen alapuló készüléknél. Itt az összes most említett alapelv, sőt még a technológia is 100-200 éve ismert. Így aztán egy jó képességű hőerőgépész hallgató diplomatervként is jobb motorkombinációt tudna javasolni, mint amilyeneket ma bárhol gyártanak.

124

Talán néhány emberben ezután fel is vetődik a kérdés: Hogyan is működik a piacgazdaság? Egyáltalán, működik ezen a téren a piacgazdaság? Mi is a demokrácia lényege? Beleszólhatok-e ezekbe a kérdésekbe a pénztárcámmal vagy a szavazatommal? Hogy is vannak azok az összefonódások az olajipar, az autóipar és a politika között? Nálunk még a kérdés felvetése is tiltott (ez irányú cikkeimet nagy lap sosem közölte), de például Németországban ez már téma lehet. A régebbi gazdasági miniszter, Wolfgang Clement az óriás R.W.E. energetikai cég elnöke lett. Elődje, Werner Müller az R.A.G. óriás energetikai cég feje lett. Matthias Wissman, a közlekedési miniszter a német autólobbista szervezet (Német Autóipari Egyesülés) főnöke lett. Gerhard Schröder exkancellár egy német-orosz gázvezeték konzorcium felügyelőbizottsági elnöke lett. Az is a történet része, hogy az olaj- és autócégek között vannak kereszttulajdonosi kapcsolatok. A pénz mindenütt ott van, csak a közérdek vész el közben. A közbeszéd, a napi politikai fecsegés mindig elfedi a lényeget. Pedig egy jobb belsőégésű motorkombináció elterjedése több pozitívumot jelenthetne az életminőségben, mint egy kicsit jobb párt megválasztása. A sok apró találmány használatának komoly nemzetbiztonsági tétje is van: több eséllyel jöhetne létre egy stabil, fenntartható, magas életminőségű civilizáció. Tetszik vagy nem tetszik, régóta technikai társadalomban élünk Erre nap mint nap gondolni is kellene. Ezért van a fejlesztőknek, a kutatóknak nagy társadalmi felelőssége, ha már autógyári főnökeikből ez hiányzik. Egy adott társadalom szegénységi bizonyítványa, ha nem él a lehetőségekkel. A legfontosabb vitakérdés ez számunkra. Kihasználjuk-e a rendelkezésre álló lehetőségeinket? Úgy is föltehetnénk a sorskérdést: Biztos, hogy a legjobb kutatási, fejlesztési témákra költjük a pénzünket? A fizikát ismerem „belülről", ott a válasz egyértelmű nem. Azok a presztízs-megaprojektek, amelyek itt a kutatásra szánható pénz nagy részét elviszik (a nagygyorsítók, gravitációs hullám detektorok, forró fúziós megaprojektek) semmit nem adnak a hétköznapi embernek, viszont nagyon sok fontos dolgot elvesznek tőle. Ezerszer inkább sok 125

apró, alulról induló, olcsó projekt lenne az, ami lendíthetne rajtunk. A megaprojektek felülről, a tudomány felső vezetése által támogatott megalomániás, eredménytelen, esztelen, tékozló irányzatok. Jól látszik, melyek a felülről kiinduló kutatási programok: ezek mindig terméketlenek. Itt is igaz a mondás, hogy „csak a gödörásás kezdhető felülről, minden mást alulról kell kezdeni".

126

1. ábra: Bruce Crower egy egyhengeres hatütemű Diesel-motor kísérleti példányával. A már 77 éves gyakorlati szakember reméli, hogy a 40%-os üzemanyag-megtakarítást is elérő gépe elterjedhet. Kevesebb a hulladékhő, de még azt a maradékot is lehet hasznosítani. (Popular Science, 2007. júniusi felvétel.)

2. ábra: Forgódugattyús gőzgép fényképe, mely egy forgódugattyús benzinmotor hulladékhőjét hasznosítja. Ez egy belső és külső égésű hibrid motor összekapcsolását teszi lehetővé. Egy ilyen hibrid autón nem lenne külső hűtőrács, hiszen éppen a hűtőrácson át távozó hőt hasznosítja. Elvileg hatütemű motorral is dolgozhatna együtt hibrid üzemmódban. (Az Engineer c. folyóirat 2008. február 11-i cikke nyomán.)

127

3. ábra: Termoakusztikus motor szabadalmi vázlatrajza. Ez olyan belsőégésű motor, amely egy membránt mozgat az égése során, rezonáns módon összehangolva a plazma- és a membránrezgés frekvenciáját. Így nincs szükség dugattyúra, s a membrán mozgása közvetlenül elektromos energiát generál. Ezt a hibrid motort először Tesla találta ki, ami az USA-ban a 1.329559-es sorszámot kapta. Ezt az elvet még a tornádóelvvel is lehetne kombinálni (lásd a XIX. fejezetet). A szabadalom száma PCT/US98/00670. A Tesla ötletét továbbfejlesztő garázsfeltalálóknak nincs esélyük az autógyáraknál.

128

4. ábra: Egy másik, kéthengeres termoakusztikus motor akusztikus elrendezési elve. Láthatók a rezonáns üregek és az, hogy a robbanások egy mágnest mozgatnak jobbra-balra, mely egy tekercsben áramot indukál. Egyetlen mozgó alkatrésze van a gépnek, olcsón kivitelezhető, s állandóan optimális paramétereken járatható. A veszteséghő itt is többféle módon hasznosítható még. (PCT/US99/04898)

129

V. RÉSZ HALÁLSZAKASZ

Amint áthaladunk a vízér fölött, kétféle reakciót tapasztalunk. A pálcák összezáródnak, amint a zónához érünk, majd szétnyílnak, amikor elhagyjuk azt.

130

A '60-as években mesélte édesapám a következő történetet. Egyik éjszaka autóval jöttek haza Miskolcról a 37-es úton. Egy árokba csúszott, terebélyes fának csapódott, összetört gépkocsit vettek észre az út mentén. Kiszálltak és látták, hogy két utasa még nyöszörög, él. Nem mertek hozzájuk nyúlni, mert az egész fülkét elborította a vér. Tinédzser koromban mutatta meg ezt a helyet édesapám; utána még évtizedekig jártam Szerencs és Miskolc között ezen az úton. Vannak gyönyörű, régi fákkal szegélyezett szakaszai, ilyen helyen történt az a bizonyos baleset is. A '70-es években, amikor szaporodni kezdtek a gépkocsik, a régi tragédia helyén egy körülbelül 100 m-es zónában újabb és újabb keresztek és koszorúk jelentek meg. Ez volt a halálszakasz. Érthetetlennek tűnt, hogy ezen az egyenes, jól belátható, kanyar nélküli útszakaszon miért halnak meg olyan sokan. Néha kettős baleset is előfordult ugyanott. Az újságokban csak úgy írnak ezekről, hogy „a gépkocsi ismeretlen okból áttért az út másik oldalára és ütközött a vele szemben szabályosan közlekedő járművel". Nemcsak ezen az úton, hanem másutt az országban és a világban is vannak hasonló halálszakaszok. Az sejthető, hogy ennek oka az út alatt áthúzódó vízerek. Évszázadok, talán évezredek óta ismeretes, hogy a föld alatt megbúvó vízereket megérzi az ember. Ehhez elég két „L" alakú pálcát a kezünkbe venni, magunk elé tartani és szép lassan sétálgatni. Ahol egy fold alatti búvópatak csörgedezik, ott a két pálca összehajlik vagy szétnyílik. Ez a jelenség nem más, mint öntudatlan izomreakció. Nem valami misztikus erő mozgatja a pálcákat, hanem izmaink húzódnak össze vagy ernyednek el ezen szakasz felett. Lazának kell ilyenkor lenni, természetesen viselkedni, hogy érzékelhessük a vízeret. Ez az érzékenység nem általános, csak minden harmadik, negyedik embernél mutatkozik a reakció. Ez az, amit nem éppen találó módon „földsugárzásnak" neveznek. (Azért rossz ez az elnevezés, mert a hatás valószínűleg nem sugárzás.)

131

Ha valaki már hosszabb ideje ül a volánnál, lazán, nyugodtan vezet, de érzékeny erre a jelenségre, bekövetkezhet a baj. Amint áthalad a vízér fölött, mindkét keze rövid időre önkéntelenül megrándul. Ez elég lehet ahhoz, hogy elrántsa a kormányt, így netán az árokba, vagy útszéli fának vezessen, esetleg a szembejövő jármű felé rántsa a volánt. Nemcsak itt okoz gondot ez a jelenség. Statisztikailag kimutatható, hogy vannak olyan kórházi ágyak, ahol több beteg hal meg az átlagosnál. Én is láttam ilyet. Első hátizsákos közel-keleti utamon 1972-ben Damaszkuszban paratífuszt és fertőző májgyulladást kaptam. Miután hazajöttem, néhány hét múlva besárgultam, karanténba kerültem. Az egyetemi kollégium orvosa nem ismerte föl, hogy sárgaságom van, mert szerencsétlenségemre a kollégiumi betegszoba függönyei mind sárgák voltak, és abban a szobában minden sárgának látszott. Nagyon elesett állapotban kerültem kórházba, a legsúlyosabb betegek közé fektettek a karanténba. Máig is emlékszem, amikor bevitt ek a betegszobába, a főnővér azt mondta a beosztott nővérnek: „Ne a sarokba, ő még fiatal!". Az ablak mellé, a sarokba azok a betegek kerültek, akiken már nem nagyon lehetett segíteni. Persze mindnyájan elég rossz bőrben voltunk. A sarokban viszont egymás után üresedett meg az ágy, ott gyakrabban haltak meg az emberek. Azóta is csak így, városi legendaként hallottam hasonló történeteket. Ha előadásaim után néha kórházi nővérekkel beszélgettem, elmondták, hogy tényleg vannak olyan ágyak, amelyekben hosszabb ideig tart a gyógyulás, vagy ahol gyakrabban halnak meg a betegek. Talán megint csak azt a bizonyos föld alatti vízeret lehet a dolgok mögött sejteni. Természetesen otthon vagy a munkahelyen is vannak olyan zónák, ahol az ember rosszabbul érzi magát, mint akár 1-2 méterrel odébb. Tudtam olyan lakásokról, ahol egymás után haltak meg a lakók. Néha újsághírekbe is bekerülnek olyan utcák, ahol sorozatosan betegednek 132

meg rákban az emberek, méghozzá egy vonal mentén. Megint „földsugárzást" lehet sejteni a dolgok mögött. Ennél a pontnál már tetten érhető a tudomány mint intézmény tehetetlensége. Nem szeretik ezt a jelenséget. Az, hogy ki mit szeret, ízlés dolga. A paradicsomos káposztának még a puszta gondolatára is rosszullét fog el, de eszembe se jutna, hogy betiltassam, ha netán én lennék a király. Az viszont, hogy egy jelenség megbetegít, netán megöl embereket, fontos lehet. A tudománynak mint intézménynek egyik dolga az lenne, hogy alaposan, tisztességesen utánajárjon az ilyen feltevésnek. A tudomány mint módszer erre tökéletesen alkalmas. Akár néhány diplomázó orvostanhallgató, matematikus, mérnök vagy fizikus is utána tudna nézni statisztikai módszerek felhasználásával és egyszerű mérőkészülékek segítségével.

EGY ÁLLATORVOS TAPASZTALATAI Dr. Csucska Elek általam nagyon tisztelt, zseniális állatorvos szerkesztett is egy kis készüléket, ami kimutatta ezeket a veszélyes zónákat. A kényszer vitte rá. Megyei főállatorvosként húsz éven át számos téesz és állami gazdaság állományát felügyelte. A gondozók gyakran panaszkodtak, hogy a tehenek egyes „boxokban" (állásokban) kevesebbet tejelnek, mint a mellettük levőkben. Lexi bácsi erre néhány naponként szisztematikusan cseréltette a „rossz helyen" álló teheneket. Amelyek elkerültek onnan, néhány nap alatt „feljavultak", újra annyi tejet adtak, mint a többiek. Bár nem minden istállóban és nem mindig fordult elő a jelenség, rájött, hogy ez a „népi babona" talán mégis igaz, mert a nagyobb esőzések után jól megfigyelhető volt, nagy szárazság idején nem. Ugyanezt a jelenséget nagyüzemi tyúkketreceknél, libaólaknál is tapasztalták. Úgy gondolta, hogy valami mágneses mező okozhatja a problémát. De az iránytű nem mutatott semmit Aztán több iránytűt is elhelyezett egy „rossz zóna" közelében. Megint semmi. Sok sikertelenség után 133

mosolygott rá a szerencse, mikor véletlenül két nagyobb iránytűt egymás fölé tett Amint járkálni kezdett velük, a „rossz hely" környékén vagy szétmentek a tűk, vagy összezáródtak. Ez alapján készített egy kezdetleges szerkezetet, ami egyenletes sétálás mellett működött, de álló helyzetben nem mutatott semmit. Amíg dolgozott, sok hasznát vette a kis kütyünek, de sorozatgyártás nem lett belőle. Őt pedig elfoglalta a Humet R nevű, ma is kapható kiváló immunerősítő szer kifejlesztése. Persze sokan ajánlkoznak, hogy saját képességeikkel, varázspálcával ki tudják mutatni a káros zónákat. Csakhogy ezekben a szubjektív módszerekben sosem lehetünk igazán bizonyosak. Évtizedekkel ezelőtt egyszerű kísérletet végeztem egy egész gimnáziumi osztály segítségével. Mindegyik tanuló kezébe adtam egy-egy ilyen „L" alakban meggörbített drótot, és ezzel mentek végig a gimnázium egyik hosszú folyosóján. Egyik diák sem látta a másikat, csak én figyeltem a folyosó legtávolabbi végén, hogy mozdul el a kezükben a pálca. Minden második, harmadik gyereknek nagyjából ugyanazon az egy méteren belül moccant meg a pálca. Mint később kiderült, az áram- és a vízvezeték ott jött be az épületbe. Ilyen egyszerű „próbapályán" ki lehetne szűrni a jelenségre különösen érzékeny embereket.

A JAPÁN MEGOLDAS Hogy ebben a hatásban tényleg Van valami, azt még egy példával lehetne igazolni. Japánban, ahol az ágyat (még) nem találták fel, vagy már lemondtak róla, feltűnően kevesebb a krónikus betegség. A japánok „tatamin" alszanak, egy 10 cm vastag, rizsszalmából készült szőnyegen, ami az egész helyiséget beborítja. Ha a szobájuk egyik sarkában hajtják nyugalomra a fejüket, akkor az éjszakai mocorgás következtében akár a szoba másik végében ébredhetnek fel reggel. Így, ha bele is kerülnének éjjel egy káros zónába (amit néhányan kissé tudálékosan geopatogén zónának neveznek), nem sok időt töltenek felette, továbbgurulnak útban egy másik sarok felé.

134

Még egy olyan jelenségsor kapcsolódhat ehhez a témához, amelyik áltudományból csak nemrég kapaszkodott fel a megtűrt, fogcsikorgatva elfogadott jelenségek közé: ezek a meteorológiai frontok hatásai. Ilyenkor nagy tömegű levegő áramlik (gyakran óriási spirál alakban látjuk ezt a műholdas felvételeken). Érdekes, hogy a frontok orvosi hatásai néha egy nappal (vagy órákkal) azelőtt jelentkeznek, mielőtt maga a front elérné az embert. Sem légnyomásváltozással, sem más ismert magyarázattal nem lehet indokolni a kínzó migrénes fejfájást, vagy a vérerek kitágulását — s rossz esetben az ezzel járó szív- vagy agyi infarktust. Az orvosmeteorológia ma már a tűrt kategóriába tartozik, de a mozgó tömeg miatt keletkező gravomágneses hatás alapos megismerése nélkül örökre megmaradunk ezen az alacsony szinten. Kihagyni ennek a jelenségnek a vizsgálatát — több mint bűn, hiba. Azt nevezzük bűnnek, ha valaki sikkaszt egy-két millió forintot, vagy betör egy másik ember házába. Ezzel természetesen kárt okozunk valakinek. De sokszorosan nagyobb kárt okoz az a „tudós", aki könnyen, olcsón elhárítható, egyszerűen megelőzhető problémát eltussol, nem létezőnek kiált ki. Sajnos ezt teszi a „hivatalos" tudomány Erre lehetne jó példákat találni Beck Mihály akadémikus könyvében (Parajelenségek és paratudományok), ebben egy vállrándítással elintézi, nem létezőnek titulálja az egész jelenségrendszert. Az a sejtésem, hogy megint a klasszikus fizika háza táján kell keresni a megoldást, valahol a gravomágnesesség és az elektrodinamika környékén. A gravomágnesesség jelenségére néhányan már rábukkantak, ez az elektrodinamika gravitációs analógiáján alapul. Tudjuk, hogy mozgó töltések, az áram körül örvényes mágneses mező alakul ki. Úgy tűnik, hogy mozgó tömegek körül is létrejön egy örvényes, más típusú erőtér, amit analógia alapján gravomágnesességnek nevezhetnénk. Ez például bolygómozgásoknál is kimutatható, de áramló gáz és víz körül is megfigyelhető. Sarkady Dezső részletesen ír ez irányú kutatásairól és mérési eredményeiről a Bevezetés a tértechnológiába c. könyv III. kötetében. A tudomány kísérleti módszerei már régóta lehetőséget adnak

135

arra, hogy ezt a jelenségsort tisztességesen és alaposan kifürkésszük. Ennek csak egy akadálya van: a tudomány intézménye.

136

VI. RÉSZ BÚCSÚ A SÁRGABARACKTÓL

Fából készült családi házakat sodort el a Missisippin a kora tavaszi áradás. Manapság a folyók többségén 15-20 évente van olyan magas árhullám, ami régebben csak 100 évenként fordult elő. Szembe kell néznünk a ténnyel: változik a klíma, szélsőségesebb lett. Szeretem a sárgabarackot, de már vagy 5 éve nem ettem igazit. Néha még látok borsos árú, szánalmas kis vackokat a piacon, de sem az ízük, sem a méretük nem a régi. Nincs jó sárgabarack, mert lefagy. Most már 137

mindig, minden évben. Valamit már megint elvesztettünk. A klímaváltozás már régebben megindult, de most felgyorsult a folyamat. Engem nem az általános felmelegedés zavar elsősorban, hanem az időjárási fluktuációk erősödése, szélsőségessége. Amikor jó 10 éve megírtam a „Tiltott találmányok" című könyv bevezetőjében, hogy a Rayleigh—Benard-instabilitás erősíteni fogja az átlagtól való eltérést a hőmérséklet, a csapadék, valamint a szélerősség értékénél, nagyon visszafogott voltam. Amit leírtam, nem volt eléggé közérthető. Az a tény, hogy az emberi tevékenység miatt növekszik a Föld — egyébként vékony — légrétegének széndioxid-, metán-, vízpára, valamint nitrogén-oxid tartalma, veszélyesen és drasztikusan befolyásolja az átlagos időjárást. Önmagában Magyarországon nem lenne tragikus, ha az átlaghőmérséklet 1-2 fokkal nőne. Az átlagtól való nagymértékű eltérés, az időjárás kaotikus változása, a gyakori drasztikus frontátvonulások viszont megkeseríthetik az életünket. Ilyenkor hirtelen megtelnek a kórházak stroke-os, infarktusos betegekkel, sokuk örökre rokkant marad, már ha életben marad. A közelgő melegfrontra érdekes módon készül a szervezetünk: elkezdi tágítani az ereket. Ha van az érfalon megtapadt meszesedés, ilyenkor előszeretettel válik le. A levált darabka aztán elindul a véráramban, s kezdődik a végzetes vándorlás. Bárhol akad is el a leszakadt darabka, bajt okoz, de ha az agyban, szívben, akkor komoly gond van. Különösen a kettős frontoknál erősek ezek a reakciók. Ha netán a Kárpátok hegyeiben télen sok hó esik, majd egy kora tavaszi meleghullám felmelegíti és gyorsan elolvasztja a hósapkát, árhullámok indulnak el — erre az utóbbi évtizedben már két példát is láttunk. Akkor persze sok millió forintért helikopterrel kell homokzsákokat vinni a Tisza és a Duna gátjaira. A meleghullám miatt kipattannak a rügyek, virágzanak a fák, majd utána jön egy erős lehűlés, hideghullám, és éjszaka elfagynak a rügyek vagy a zsenge termés.

138

Így tűnik el a sárgabarack, gyakran a mandula vagy bármi, ami korán nyitogatja virágait. Az átlaghőmérséklet növekedése már látszik, hiszen egyre gyakrabban melegebbek és hó nélküliek a telek, forróbbak a nyarak. A múlt évben, 2007-ben a Kárpát-medence legforróbb nyarát éltük meg. Két héten át naponta dőltek meg a melegrekordok. A kórházakban pedig százával haltak meg a betegek (a statisztikák szerint az átlagnál 500-zal többen), mivel kórházainkban általában nincs légkondicionálás. Nemcsak a szegénység miatt, hanem mert eddig nem volt rá szükség. De az utcán sem jó ilyenkor. Mindennap buszon kellett utaznom a laborunkba. A nagy üvegablakokon át besütő nap miatt néha talán 40-45°C-os hőmérséklet is lehetett. Mindenki izzadt, ájuldozott, elviselhetetlen kemencévé vált Budapest és az összes nagyvárosunk. A forróságban kialakuló ózon, por és szmog csípte a szememet, orromat, de ami még rosszabb, hogy erősen rákkeltő. Ilyen melegben gondolkozni sem lehet. Az is elveszi az ember életerejét, ha áttüzesednek a falak, és éjszaka nem megy a hőmérséklet 29-30°C alá. Ez már valódi trópusi klíma. Csakhogy ott föl vannak rá készülve. Az ellenkezőjére, a hidegre viszont nem. Amikor csak tehetem, diákkorom óta minden januárban vagy februárban elutazom Ázsiába, öreg hátizsákommal Amikor e sorokat írom, 2008-ban, éppen visszajöttem Hongkongból és Vietnamból. Most jártam harmadszor Hongkongban. A sors fintora, hogy mindig akkor érkeztem, amikor éppen hideg volt. Először a '90-es évek elején, szilveszterkor jártam ott, akkor 2 napig 3-4°C-os hideg volt. Néhány ottani embernek vérzett az orra ettől a szokatlanul alacsony hőmérséklettől. Ahogy elutaztunk, 3 nap múlva ismét beköszöntött a jó idő. Másodszor 6 évvel ezelőtt jártam Hongkongban és Dél-Kínában. Télikabátot kellett vásárolnom, mert két hétig nem láttuk a napot. De 10°C alá legalább nem ment a hőmérséklet. Az idén viszont már 4 hétig tartott Kínában és Észak-Vietnamban az elképesztő hideghullám. Történelmének leghidegebb periódusát én is átéltem. Láttam fényképeket hóval betakart káposztaföldekről. Ám ezek nem Szibériában, hanem a trópusok szélén, Hongkong környékén 139

készültek. Amikor február 12-én megérkeztünk, talán 10°C lehetett, de a hullaház már megtelt. A meghűlések, tüdőgyulladások miatt olyan sok ember halt meg, hogy a tepsiknek nem maradt hely. Gúlákba rakták az embereket a hullaház padlóján, mint háborúk idején. A hideg miatt tovább menekültünk dél felé, Vietnamba, ám ott még rosszabb volt a helyzet. Az újsághírek szerint több mint 30 ezer vízibivaly fagyott meg a rizsföldeken. Ezek az állatok mindig a sárban hemperegnek, ezt szokták meg. Jó is az a 20-30°C-os vízben. De amikor már 10°C alá hűl a víz a rizsföldeken, tüdőgyulladást kapnak és elpusztulnak. Fogas kérdés, hogyan pótolják az ezrével elpusztult bivalyokat, hiszen velük szántanak a rizsföldeken. A tengerben az apróbb halak megdermedtek, majd megfagytak a 10°C-ra hűlt vízben. Ezek a kis halak nem szoktak lemenni a mélybe, a 26 °C-os napfényes, felső rétegeket kedvelik, melyek most igen hosszú időre lehűltek. A vastag szürke felhőkön nem sütött át a nap, így a tenger hőkapacitása sem tudta kivédeni a lehűlést. A több mint 1 hónapig tartó brutális hideghullámban nem nőttek meg a trópusi gyümölcsök, az ananász öklömnyi és savanyú lett . Északon jórészt kipusztult az ez évi termés a rizzsel együtt. Csak amíg ott voltunk, 10 %-kal nőtt a rizs ára, és ez már komoly érvágás a legszegényebb családoknak. Vietnam magas hegyeiben most először esett hó. Az emberek nemhogy egész életükben nem láttak ilyet, hanem nagyszüleik sem emlékeztek ilyesmire. Csecsemők tucatjai haltak meg azért, mert a kis kunyhókban egyszerűen nincs fűtés, sosem volt rá szükség. Egészen messze délre, Saigonig kellett lemenni, két magas hegyláncon átkelni, hogy a trópusokra jellemző 26-28°C-os délutáni hőmérsékletet megérjük, és a nap is süssön. Ám amikor visszamentünk, Hanoiban még mindig hideg volt. Éjszakára annyira áthűlt az a kis szálloda, ahol laktunk, hogy le kellett szedni az ablakokról a függönyöket is takarónak, mert az ágytakaró egyszerűen nem volt elég. Íme ezt jelenti a gyakorlatban a Raylegh—Benard-instabilitás. Ez egyre erősebb és erősebb lesz, a folyamatot már nem lehet megállítani. 140

Tizenvalahány évvel ezelőtt még naivan azt gondoltam, érdemes erre felhívni a figyelmet, különösen, ha receptet is kínálunk környezetszennyezés-mentes, olcsó energiaforrások kutatására. Már akkor lehetett tudni, hogy az egyre fogyatkozó olajkínálat és az egyre növekvő kereslet természetesen fel fogja vinni az olaj árát. Az ezredforduló környékén még meglepve olvastam az „Economist" egyik címlapján (amikor még 10 dollár körül mozgott a hordónkénti olajár), hogy 5 dolláros hordónkénti árra számítottak. Nem értettem, miért. Aztán szép lassan meglódult az olajár. A „Borotvaélen" című könyvemben 2001-ben már azt írtam, hogy 2005 körül érezhető lesz az áremelkedés. Ez 2004-ben, fél évvel a jósolt idő előtt beteljesült. Azt is leírtam akkor (és ma is fenntartom a jóslatomat), hogy valamikor 2009 és 2012 között tetőzni fog az olajkitermelés. Attól kezdve a felszínre hozott kőolaj mennyisége szép lassan csökkenni fog. Igaz, a földgázból még jelentős tartalékok vannak, de az árakon ez nem fog meglátszani. A magas olajárak gazdasági következményeit nem lehet megúszni. Minden középosztálybeli háztartásban (ahol még fizetni tudnak az áramért és a fűtésért), egyre fájdalmasabb lesz előteremteni az energia költségét. Az Egyesült Államokban már most kezdik érezni ezt a hatást, noha ott az átlagfizetés öt- vagy tízszerese a miénknek, az üzemanyag és az elektromos energia ára pedig még mindig feleannyi, mint nálunk. Azelőtt a szegényebb emberek is nyugodtan vettek föl hiteleket, hogy nagyobb lakásba költözzenek. Aztán az emelkedő energiaárak és az emiatt meglóduló élelmiszerárak annyira lecsökkentették a családi költségvetést, hogy egymás után dőltek be ezek a hitelek. Így üresen állnak a nemrég felépített lakások. Ezt is előre lehetett látni, le is írtam annak idején a „Tiltott találmányok" előszavában. Közben megindult az iraki háború, ami alig palástolt módon az olajért történt. Eddig ennek ára 3 ezer milliárd USA-dollár és körülbelül 100 000 iraki halott. Egyes elméletek szerint azért, hogy az iraki olaj ne érkezzen meg a piacra (és így hajtsa fel az árakat), más elképzelések szerint a nagy amerikai olajcégek szerették volna rátenni a kezüket az olcsó, jó minőségű, nagyrészt feltáratlan iraki olajmezőkre. Bármi is az 141

igazság, az olaj ára egyre emelkedik. Az egészben az instabilitás a legijesztőbb. Semmit nem lehet előre ter- vezni. 2007 őszén a Goldmann Sachs nevű tekintélyes pénzintézet elemzői 2008 áprilisára 80 dolláros olajárat jósoltak, vagyis azt, hogy csökkenni fog az olaj ára. Az ellenkezője történt. Nincs valódi ok arra, hogy az olajár visszaessen akár arra az 50-60 dolláros árra, amit még el tudna viselni a világgazdaság. Kíváncsi vagyok, milyen magyarázatok születnek majd 2012 környékén (ha még magasabb lesz az olajár), mikor a gazdaság stagnálása eléri a nyugat-európai középosztályt is. Igaz, akkor még a globális felmelegedés következtében egyre jobban olvadó grönlandi, jeges-tengeri, netán antarktiszi jégsapkák nem fognak annyira felmelegedni, hogy London vagy New York utcáin térdig vízben kelljen gázolni. Ez még 30-40 év, de a folyamat már elindult. Mire föleszmél az emberiség és az — általam is kínálgatott — új technológiák teret kapnak, az szükségszerűen 10-20, sőt talán 30 év. Újabb évtizedek telnek el, mire elterjednek. Addigra már annyi széndioxid, vízpára, valamint metán lesz a levegőben (utóbbi a felmelegedő tajgából), hogy a lavinát már semmilyen módszerrel nem lehet megfékezni. Bármi történjék is a tértechnológiai gépek terén, az már túl kevés lesz, túl későn. Mind a kormányoknak, mind az óriás olajcégeknek (a kettő gyakorlatilag ugyanaz) az az érdeke, hogy semmi ne változzon. A kormányok mindig csak a következő választási ciklusig gondolkoznak. Nem érdekli őket, hogy az energiapolitika hosszú távra érvényes, s generációk sorsát határozza meg. Az, hogy Magyarországon a rendszerváltás óta nincs politikai akarat az energiaszektor rendbetételére sem, csak a kisebbik baj. A nagyobb, hogy a világban sincs. Ennek persze meg kell fizetni az árát. Természetesen azokat éri utol a büntetés leghamarabb, akik a legkevésbé tehetnek róla, és a leginkább védtelenek: a harmadik világ reggeltől estig robotoló kisemberei, és a szűkölködő közép-európai középosztály. Ők az első vesztesei a klímaváltozásnak és az olajár 142

emelkedésének. Mivel az ő érdekérvényesítésük a nullával egyenlő, továbbra is szalagcímekben fogjuk olvasni, hogy „gyermekeink jövőjét éljük fel", „rohamosan csökkennek a Föld erőforrásai" vagy „rablógazdálkodás folyik a Földön". Al-Gore és más hasonló (egyébként nagyon tisztességes szándékú) emberek továbbra is megtartják az előadásokat a kellemetlen igazságokról. De még egy darabig minden megy tovább, ahogy eddig. Úgy járunk, mint a béka, ami nem veszi észre, ha körülötte lassan melegítik a vizet, aztán egyszer csak megdöglik

143

VII. RÉSZ AZ ANTIGRAVITÁCIÓ KUDARCA (EGY ÁLMODOZÓ ANGOL)

Az egyetlen fénykép, amit a nagyszabású és sikeres orosz antigravitációs kísérletről szerezni tudtam. Egy nagy csarnokban van a berendezés, a rugós talpak, amin a súlyerőt mérik, még kivehetők a képen. A forgó állandómágneses hengerek már alig láthatók. Leginkább ez a kísérletsorozat szolgálhatná a technikai haladást, mert ez az eljárás többletenergiát is termel. Most állítólag amerikai szponzorok támogatják ezt a munkát, de a kutatás a legnagyobb titokban folyik... Ha a szabadalmi tárban keresnénk, antigravitációs találmánnyal, meglepő módon, csak elvétve találkoznánk. Ha azt a keveset tíz perc alatt átnézzük, látjuk, hogy az is teljesen komolytalan, amit találunk. Ez a feladat nem érdekli a feltalálókat, mert reménytelennek tartják. Míg többletenergiát vagy többletimpulzust adó készülékek azért fel144

felbukkannak a benyújtott (s csak ritkán elfogadott) szabadalmakban, az antigravitációs témák sivatagos képet mutatnak. A gravitáció mibenléte ugyanúgy, mint az időé, régóta valódi rejtélyt jelent. Nem nagyon tudunk mit kezdeni vele, hiszen az terjedt el a köztudatban, hogy nem tudjuk befolyásolni. Ma az egyértelmű álláspont az, hogy mesterséges gravitációt nem lehet létesíteni, azaz a gravitáció manipulálhatatlan. Nem véletlen, hogy például a repülőgépek vagy a rakéták csak az ismert fizikai irányelveken alapulnak. Gyakorlatilag az impulzusmegmaradás törvényét használjuk arra, hogy a levegőben repülhessünk, vagy a világűrben mozoghassunk. Nem kell hosszan ecsetelni azt, hogy milyen iszonyatosan rossz hatásfokú egy rakéta. Tudjuk, hogy nagy távolságra eredeti tömegének csak néhány ezrelékét képes célba juttatni. Aligha van a technikában ilyen pazarló módszer, mint ahogy ma a gravitációt le tudjuk győzni. Ám Angliában az 1940-es évek végén, az '50-es évek elején akadt egy fiatal technikus, John Searl, aki új eljárást talált ki a gravitáció leküzdésére. Állítása, néhány fénykép, valamint szemtanúk szerint valóban megalkotott egy állandómágnesekből álló szerkezetet, ami úgy nézett ki, mint egy nagy gördülőcsapágy. Ezzel a szerkezettel állítólag olyan antigravitációs készüléket épített, amely nemcsak hogy önállóan repült, de egy kritikus fordulatszám elérése után már külső energia betáplálására sem volt szüksége. Önmagában az az állítás, hogy önjáró, öngerjesztő többletenergiát adó készüléket készít valaki, már ok a felhördülésre — de ha még antigravitációt is létrehoz, az a tudomány, mint intézmény véleménye szerint biztosan sarlatánság. Hosszú ideig magam sem tudtam, hogy mit kezdjek ezzel a Searlféle hatással, gyakran váltóztatom a véleményemet ebben az ügyben. Az információhalmaz, ami Searltől származik, hiányos, megbízhatatlan, és mindennek ellentmond, amit ma a tankönyvfizika ismer. Van hiteles bizonyíték arra, hogy nem egy újabb álmodozó feltaláló próbálja vágyait a valóságra kivetíteni. Orosz kutatók — Searltől függetlenül — megismételték a kísérleteket, és ezek sikeresnek bizonyultak. Ezt is 145

mindössze három információval lehet alátámasztani: van egy megadott orosz szabadalom, egy meglehetősen rövid, lakonikus, kihagyásokkal teli cikk (bár elfogadott folyóiratban), és találtam egyetlen, rossz felbontású fényképet, ami mutatja a laboratóriumukat, a kísérleti berendezést. Ez eddig legfeljebb 50 %-os megbízhatóságot ad. De ez is ízlés dolga, más embernél ennyi bizonyíték 5 %-ot éme. Maga Searl ugyan több könyvet is írt a jelenségről, de azok, finoman szólva, szörnyűek. Magáról az effektusról nem ír semmit, csak egy teljesen használhatatlan magyarázatot ad, ami azt a csekély hitelét is aláássa, amit a kísérletekről készült fényképek esetleg jelenthettek volna. A történet is eléggé bizarr, ahogy rátalált erre a jelenségre. Azt állította, kisgyerekkorától kezdve évente legalább kétszer megálmodta, hogy néz ki ez a berendezés, hogyan kell méretezni. Önmagában ez nem lenne baj, hiszen nagyon sok feltaláló mondta azt, hogy álmában jött rá, milyen szerkezetet kellene építeni. (Van, aki ezt álomnak nevezi, van, aki isteni sugallatnak (mint pl. Orffyreus), mások intuíciónak tartják.) Annyit tudunk Searlről, hogy tizennégy éves kora óta az elektromos iparban dolgozott, pontosabban állandómágnesek előállításán munkálkodott. A negyvenes évek technológiáját tanulta meg, a korai, egyszerű ferritmágnesek készítését. Készüléke egy nagy átmérőjű, furcsán felmágnesezett mágnesgyűrűből áll, ami körül hosszú, ugyancsak állandómágnesböl álló hengerek futnak. Az elrendezés alakja egy gördülöcsapágyra emlékeztet. Az antigravitáció titka az — és itt kizárólag csak az orosz szabadalomra hivatkozhatok — , hogyan alakítjuk ki mind az álló, mind a forgó mágneseknél a mágneses mezőt. Ez lenne a legfontosabb újdonság, és természetesen itt a legnagyobb a homály, itt a legkevesebb a megbízható információ. Míg egy bárki által megvalósítható, egyszerű kísérlet nem bizonyítja legalább minimálisan az effektus létét, addig igen nagy bizonytalanságban maradunk. Csak azok merjenek nekikezdeni a kísérletezésnek e téren, akik ismerik az állandómágneses körök működését, mérését, és fel vannak készülve a biztos kudarcra. Mind a feltaláló, mind a kísérletet megismétlő orosz 146

kutatók állítják, hogy kb. akkor jelenik meg az antigravitációs hatás, amikor a készülék önjáróvá vált. Magyarán, először örökmozgót kell készíteni ahhoz, hogy repülhessünk. Állandómágneseket tartalmazó szerkezeteket az iparban ezerszámra találunk, de ott nincs többletenergiára utaló nyom. Igaz, nem véletlenül. Ma még igény sincs arra, hogy precíz energiamérleget állítsunk fel mágneses (vagy bármilyen más) szerkezeteinknél, akár 1, 5, 10 fokos, akár teljes fordulatonként. A gravitációs anomáliák utáni szimatolás pedig csupán a gravitációs hullámok keresésére szorítkozik, de ez is mindezidáig sikertelen. Az a maréknyi feltaláló, fúró-faragó (nagy ritkán mérő) ember, aki többletenergiát adó, állandómágneses gépeken dolgozik, nem vizsgál gravitációs anomáliákat. Annyit lehet tudni, hogy a többletenergiát mutató gépek közös vonása az, hogy térben és időben aszimmetrikusan torzított mágneses erőterekhez köthetők. Ilyen tipikus, de egyszerű készülék Garry Wesley mágneses önjáró szerkezete (részletesebb leírása a „Borotvaélen"-ben és a „Bevezetés a tértechnológiába" III. kötetének 148-149. oldalán található meg), de ide sorolható a nemrég elhunyt újzélandi R Adams egyszerű motorja is. Az aszimmetrikusan torzított mágneses mezőkön alapuló gépek tipikus mintája a japán Minato szabadalmaztatott motor-generátora. Az ő készülékeinek működését magam is láttam egy szingapúri bemutatón, és a motorjairól készült mérési jegyzőkönyvet is, mely szerint azok kb. 200-250%-os hatásfokkal dolgoztak. (Minato szokatlan gépe azért sem terjedhet el, mert a feltaláló nem normális. Nem abban az értelemben, mint ahogy általában a feltalálók, gondolkodók eltérnek az átlagos emberektől, hanem amiatt, mert Minato teljesen képtelen az együttműködésre. A hozzá üzleti tárgyalásra érkező Tokiói Villamos Művek egy ik képviselőjét pl. felpofozta.) Alapvetően mindig azt találjuk az ilyen állandómágneses, vagy állandómágnes plusz elektromágnes kombinációja mögött, hogy az 147

egyik mágneses mező mozgása torzítja a másikat (mint ahogy ez a „Bevezetés a tértechnológiába" III. kötetében több gép leírásánál is olvasható). A Searl-féle megoldás azonban ennél többet is jelent: a készüléket egy — nem is alacsony — küszöb-fordulatszámra fel kell pörgetni, és onnantól kezdve, de csakis onnantól kezdve jelenik meg részben a többletenergia, részben az antigravitációs hatás. Ma a gravitációval kapcsolatosan kétféle, egymást kizáró vélemény tartja magát. Az általános relativitáselmélet szerint gravitációs kölcsönhatás nem létezik, az pusztán a tömeg téridő-görbítő, azt torzító hatásának következménye. Ezen elképzelés szerint tehát a gravitáció nem önálló kölcsönhatás. A gravitáció és az elektrodinamika (plusz gyenge és erős kölcsönhatás) már egyesítve van, ezért nincs miért próbálkozni a gravitáció és elektrodinamika összegyúrásával, egyesítésével. A kvantummechanika pártolói szerint a gravitáció egy külön kölcsönhatás, amely kicsit hasonlít az elektrosztatikára, csak míg az elektrosztatikában beszélhetünk pozitív és negatív töltésről, a gravitációnál csak egyféle töltés létezik. (Lehet, hogy az antianyagnak persze antigravitációs kölcsönhatása van, azaz az antianyag és az általunk ismert, megszokott anyag taszítja egymást.) Szerintem mindkét elképzelés jó, de egyik sem teljes. Gond, hogy az utóbbi megközelítés sem járja végig a teljes utat. Azaz, ha pl. tömeg folyik, áramlik egy csőben, azt várnánk, hogy a mozgó tömeg körül megjelenjen az ún. gravomágneses tér ugyanúgy, mint ahogy a mozgó elektromos töltések körül megjelenik a mágneses tér. Léteznek is olyan találmányok, melyekkel ezt a gyenge hatást kimutatták. Az előbb idézett Bevezetés a tértechnológiába c. könyv III. kötetében röviden ismertettem H. Wallace feltaláló gépét, mely gyorsan forgó tömegek, pörgettyűk segítségével éppen ilyen gyenge gravomágneses teret állított elő. De ez még mindig nem antigravitáció. Oliver Heaviside alkotta meg — a Maxwell-egyenletek mintájára — a gravitáció dinamikai egyenleteit, ám ő még nem tudott olyan kísérleti bizonyítékokat mutatni, mely alapján a gravomágnesesség vagy gravomágneses hullámok jelenlétét bizonyítani tudták volna. Sarkadi 148

Dezső kísérletei, mérései mutatják, hogy egyszerűen, elegánsan ki lehet mutatni a gravitációval kapcsolatos dinamikus hatásokat. Gyanítom, hogy létezik egy híd az elektrodinamika és a gravitáció között, és a híd (vagy ha jobban tetszik gázló) a két part között a spin mezővel kapcsolatos. Azt sejtem, hogy mind forgó tömegek, mind forgó elektromos és mágneses terek létrehozhatnak spin mezőt, és ez az a mező, amelyik már időben változó gravitációs teret hozhat létre. Ennek az egyenleteivel itt most nem terhelem az olvasót, mert inkább történeteket írok most, mint értekezést. (Ha valaha lesz még erőm a „Tiltott találmányok" újraírására, akkor ezt az angolul már részletesen megírt, kidolgozott fejezetet ott ismertetni fogom.) Searl munkájának megmaradt bizonyítékai olyan ellentmondásosak, annyira hiányosak, hogy messze többet árt az ügynek, mint amennyit használ, ezért inkább kihagyom. Az orosz kutatók eredményei azonban a szokásos titokzatosság ellenére is figyelemre méltók. A „Pisma v Zurnal tehniceskoj fiziki" c. folyóiratban egy rövid, mindössze két és fél oldalas cikkben ismertette két kutató, Godin és Rostyin a kísérleti eredményeiket. Ahhoz, hogy a kísérleti berendezést alaposan megismerjük, és méréseik módszere, eredménye érthető legyen, legL11 Jb két és fél könyvet kellett volna írniuk. Mindazonáltal a mérési eredmények megdöbbentőek. Mivel ez a folyóirat nem vicclap, és nem is szoktak „áprilisi tréfákat" megereszteni, mint néhány kisebb féltudományos folyóirat, ezért vélhető, hogy amit ebben a cikkben leközölnek, amögött valóságos mérési eredmények állnak. Röviden és összefoglalva: A mérésekből az látszik, hogy amint ez a gördülőcsapágyra emlékeztető szerkezet eléri a kb. 500 ford/perces fordulatszámot, akkor két érdekes dolog is történik. Egyrészt a szerkezet egyre kevesebb energiát vesz fel, majd a kb. 500-as fordulatszámnál lekapcsolható a külső hajtás, azaz önjáróvá válik a szerkezet, sőt a továbbiakban még mechanikus energia termelésére is alkalmas. (Mintegy 7 kW-nyi teljesítményt értek el a maximális fordulatszámon, s 149

kb. 15 percig tudták tartani ezt a fordulatszámot a közölt leírás szerint.) Ezzel párhuzamosan antigravitációs jelenséget lehetett megfigyelni. Azt is leírták, hogy ha megfordítják a forgási irányt, akkor lefelé nyomó erő keletkezik. Lehet azon gondolkodni persze, hogy ez most tolóerő-generátor, és vajon 90 fokkal elforgatva milyen kísérleti eredményt kapnánk? Az orosz készüléket látva gondolhatjuk, hogy kísérletileg ez nem lenne egyszerű feladat. A cikk szerint kb. egy méter átmérőjű az állandómágnes-gyűrű, és több mint 20, egyenként 12 kilós mágneshenger forog körülötte. Ennek az elkészítése önmagában komoly kihívás, csúcstechnológiai feladat — nagyon kevés helyen, nagyon kevés ember képes ilyen műszaki teljesítményt megvalósítani. Nem tudni, hogy pontosan milyen összetételű a mágnes anyaga. Nem hiszem, hogy a szokásos bór-nikkel stb. fémötvözetet használták volna, hiszen a vezető fémben az in- dukált örvényáram mindent tönkretesz. Valószínűbb, hogy ferritszerű, porkohászati úton készült ritkaföldfém mágnest használtak, amely nem elektromos vezető. Mindez így nagyon homályos, mert kevés ember dolgozik a témán, s maga az antigravitációs effektus is feltáratlan maradt. Emiatt ismételhető kísérlet sincs, ez reménytelen üggyé teszi az antigravitáció kutatását. Bár nem kizárt, hogy egy szép napon újságírók (netán kutatók) szeme láttára felröppen a Searl-effektuson alapuló antigravitációs szerkezet, de nem bízom benne.

150

1. ábra: Az orosz szabadalmi rajz részlete. Jól látszik az állandómágneses gyűrű és a forgó hengerek A mágnesek erőterei nincsenek részletesen ismertetve.

2/a. ábra: Saját fejlesztésű, antigravitációs hatás kimutatására szolgáló készülék. Négy, saját tengelye körül is forgó henger megy körbe s fordul el az állandómágnesek előtt. Mindegyik forgó hengerben két-két állandómágnes található.

151

2/b. ábra: Az összeszerelt szerkezet a mérlegen, felette a fordulatszámmérő. A kiegyenlítés hiánya miatt a fordulatszám 300 ford/perc értéket ért csak el. Ahogy a technika történetét ismerem, nagyobb az esély a bukásra, mint az áttörésre. Az antigravitáció mágnesekkel történő megvalósítására akkor lenne esély, ha először legalább néhány tucat amatőr kutató-feltaláló, majd néhány nyitottabb (van ilyen?) egyetemi kutatóműhely venné kezébe a felderítés fáradságos munkáját. Már a kiinduláshoz is kell egy ötlet, ami egyszerűen valósítja meg az antigravitációs effektust. Elképzelésem szerint ez egy kifordított, jócskán leegyszerűsített Searl-elrendezés. Itt mindössze 4 külső önálló mágnes van, és 4 állandómágnes forog. A kézirat lezárásakor még csak az első súlyméréseken vagyunk túl, s csak ezrelékekben mérhető a kezdő értéktől való eltérés. Ez még túl kevés ahhoz, hogy biztosra vegyük az ismételhető effektus létét. Egy három és fél kilogrammos készüléken 5 grammnyi felfelé vagy lefelé ható változást tudtunk mérni, a forgásirány függvényében. Ferritmágneseket használtunk mind az álló, mind a forgó mágneseknél, hogy örvényáramú veszteségek ne lépjenek fel.

152

VIII. RÉSZ ANTIGRAVITÁCIÓ (EGY BOGARAS OROSZ)

A legbizarrabb kép, amit valaha láttam: az orosz Grebennyikov házi készítésű antigravitációs gépe. A csúcstechnológiával készült 153

alkatrészeket a rovarvilágból szerezte. A figyelmes rovarkutatót munkája során számos meglepetés érte. 1990. március 17-ről 18-ra virradó éjszaka Novoszibirszk város fölött többen ufót véltek látni. Ám valószínűleg csalt a szemük, mert nem repülő csészealjat, hanem egy antigravitációs masinát láttak működés közben, melyet Viktor Sztyepanovics Grebennyikov rovarkutató készített. Mindezt Grebennyikov „Az én világom" című, azaz a természetről, a bogarak, rovarok világáról írt könyvéből merítettem. De vegyük sorjában a történteket. Grebennyikov, az élővilág szerelmese azon ritka, kreatív emberek közé tartozott, akik úgymond a „dobozon kívül" is tudtak gondolkodni. A drága menedzseriskolák tanárai előszeretettel használják ezt a kifejezést akkor, ha nem szokványos, hanem innovatív gondolatokat akarnak elindítani. Különösen az üzleti életben nagyon erősek a megszokott reflexek, itt mindenkinek megvan egy maga által felépített „gondolkozási doboza". Kevesen lépnek ki a megszokott keretekből. A méregdrága iskolák főleg azt tanítják, hogyan lehet a kemény üzleti versenyben a többiek elé kerülni, miként lehet új ötlettel a versenytársakat megelőzni. Grebennyikov ugyan nem üzleti iskolákban tanult, de gondolkodásában nem volt mentális doboz, ami beszűkítette volna. (Kár, hogy orosz nyelven kiadott kis könyvecskéjét még nem fordították le más nyelvre.) Története dióhéjban a következő: Azt vett e észre, hogy a rovarok által kivájt kis üregek, járatok valamilyen furcsa biológiai hatással vannak a környezetükre. Amikor a szibériai tajgában a rövid nyarakon kint töltötte az éjszakát a terepen, néha hangyabolyok, vagy földbe ásott méhtelepek fölött aludt. Észrevette ilyenkor, hogy testében néha meleget, máskor hideget érez, nyugtalan, nem tud aludni, míg egy méterrel odébb már semmilyen gondja nem volt. Lassan, fokozatosan tudatosodott ez benne. Kollégáival is ellenőriztette, hogy például a méhek, vagy darazsak által készített hatszögletű sejtek befolyásolják a többi élőlényt. Egyes baktériumok, kis gombák növekedése felgyorsul, 154

vagy lelassul. A földbe megtelepedett méhkolóniákba sose hatolnak be a növények gyökerei, azokat mindig tisztes távolságban megkerülik. Sőt azt is megfigyelte, hogy kisebb mértékű fizikai változások is mérhetők; azt állította, hogy például az órák is késnek, esetleg sietnek ilyen apró, szabályos üregrendszerek környékén. Nálunk is van néhány amatőr kutató, aki apró piramisocskák segítségével például mozgásszervi betegséget gyógyít, vagy víztisztító szerkezetet készít. Úgy tűnik, hogy a dolog működik. Nem pusztán szubjektív érzésekről van szó. Emberek százainak a tapasztalata összegezhető úgy, hogy pl. akut mozgásszervi problémák javultak az ágy alá helyezett mikropiramis-szerkezetek segítségével. Talán más országokban is rábukkantak már a Grebennyikov-féle üreghatásra. Számunkra a legérdekesebb az, hogy rovarok kitinszárnyából készített állítólag antigravitációs szerkezetet, amellyel nagy távolságokra tudott repülni. 1988 nyarán elektronmikroszkóppal nézegette a rovarok kitinpáncélját és bolyhos bajszaikat, valamint a lepkék szárnyának pikkelyeit, azok finom szerkezetét. Érdeklődni kezdett a testesebb rovarok egyik legnagyobb „alkatrészének", a kemény fedőszárnyak szokatlan, periodikus mintázatú mikrostruktúrája iránt. Látta, hogy ez egy rendkívül szépen megalkotott, szabályos mintasorozat, mintha valaki automata présen állította volna elő. Különleges rajzolatokat és bonyolult geometriai elrendezéseket, hihetetlenül összetett háromdimenziós szerkezeteket figyelhetett meg. A többi rovar alapos ismerete alapján tudta, hogy ez nem díszítés, és nem is szolgál már ismert, hasznos célt, például nem szilárdabb ettől a rovar páncélja. Azon gondolkozott, vajon miért szükséges ez a struktúra a fedőszárnyak alsó felületére, hiszen ezt a többi rovar vagy ellenség nem látja, így riasztásra sem használható. Korábbi tapasztalatai nyomán sejtette, hogy ezek a periodikus struktúrák valamiféle hullámforrásként szolgálnak, talán ez is mutatja az „üreges szerkezetek" effektusát. A szibériai rovarvilágnak csak egyetlen tagján találta meg ezt a nagyon markáns rajzolatot. De 1988 nyarán ebből a rovarból rengeteg 155

repkedett. Esténként fénycsapdával sokat befogott közülük, de sem azt megelőzően, sem később nem találkozott ilyen tömeges rajzással. Amikor először tett a mikroszkóp tárgyasztalára egy számyból kipreparált aprócska kitinlapocskát, hogy újra megnézze a különös, csillagszerű üreges szerkezeteket erős nagyításban, csak gyönyörködött a természet „ötvösremekében". Aztán, teljesen intuitív módon, a csipeszével egy másik kitinlapocskát helyezett az elsőre. S ekkor érte a meglepetés: a második kitinlapocska kitépte magát a csipesz fogói közül, és lebegni kezdett az alul lévő felett. Néhány másodperc múlva fordult egyet az óramutató járásának irányában, kissé leereszkedett a levegőben, majd újra körbefordult, ellentétes irányban, és leesett az asztalra.

1/a. ábra: A Grebennyikov által felfedezett üregsugárzás ábrázolása a rovarok üregjáratai körül. Mellette egy mesterséges üregköteg látszik, melyet összekötött szalmaszálakkal hoztunk létre.

156

1/b. ábra: Az üregsugárzás hatására elfordul egy szalmaszál, melyet pókfonálra függesztettünk. A mellette levő képen egy méhsejtekből álló keretsor látszik, amely fejfájás gyógyítására alkalmas. Miután újra kipróbálta az effektust, izgalom lett úrrá rajta. Hajszáldróttal összekötött egy csomóba néhány kitinlapocskát. Ez sem ment könnyen, csak akkor, amikor a lapocskákat függőleges síkban tartotta. Így többrétegű „blokkokat" hozott létre. Aztán ezt a mikroszkóp tárgyasztalára tette, föléje helyezett különböző apró tárgyakat, amelyeket rá akart ejteni a kitinpáncél-blokkra. Még olyan, viszonylag nagy tárgyat sem tudott rápottyantani, mint egy rajzszög. Azt vette észre, hogy ezeket egy erő előbb felfelé, majd oldalra lökte. Ezt követően a rajzszöget egy madzaggal rögzítette a kitinblokk felett, erre újabb bizarr dolgok történtek. Amellett, hogy lebegett, néha teljesen eltűnt, láthatatlanná vált a rajzszög vagy más aprócska tárgy. Ezután az éjszaka után két évig dolgozott egy olyan szerkezeten, amivel repülni tudott bogárszárnyakból épített kitinblokkok segítségével. 157

Nem volt ez más, csak egy primitív platform, amire ráállt. Egy rollerszerű kormánnyal tudta irányítani, mozgatni. Egy bowden segítségével mozgatta a blokkokat ugyanúgy, mint a robogóknál, de itt az egyik kitinblokk sorral felfelé tudott emelkedni, a másikkal pedig előre vagy hátra. Nadrágszíjjal kötözte magát a kormányoszlophoz, így meg tudta magát tartani a gépén. Nyaranta viszonylag nagy távolságokat tudott berepülni, főleg éjszaka használta a készülékét. Télen nem is akart, de nem is tudott repülni (itt a leírása meglehetősen hézagos).

GREBENNYIKOV DILEMMÁJA Természetesen sokkal könnyebb egy kézlegyintéssel elintézni a leírtakat, mondván, megint egy részeges orosz, vagy egy újabb lökött feltaláló fantáziáit olvassuk. Ám Grebennyikov teljes könyvé- nek átolvasása egészen más képet sugall. Ha nem a rovarokat említené, mint nanotechnológiai „gyárosokat", vagy nanotechnológiai felfedezések, találmányok „kifejlesztőit", akkor én sem venném komolyan a történetet Annak idején az interneten is lehetett látni pár perces videókat, amelyekben Grebennyikov elemelkedik a földtől kis rollerszerű platformjával, és néhány métert megtesz. Könyvében közöl fotókat erről és a szerkezetéről is, aminek a belsejét már nem mutatja. Nem akarta annak az egyféle rovarnak a nemzetségét és a faját megnevezni, amelynek szárnyából az antigravitációs gépet készítette. Azt gondolta, nincs arra garancia, hogy a biológiához alig konyító, becstelen, kapzsi emberek, mindenféle ügyeskedők nem lepik-e el a kis erdőket, szakadékokat, ligeteket, hogy összefogdossák akár az utolsó példányokat is ebből a természeti csodából. Véleménye szerint „ezek az emberek képesek mindent legázolni, letarolnák erdős ligeteink százait, felszántanák értük száz védett területünket is." Azzal tisztában volt, hogy nem lehet könnyen megszerezni ezt a titkot, hiszen olyan sokfajta rovar van. Ha minden egyes rovar morfológiájára csak egy órát szentelnénk, akkor a hárommillió rovarfaj ellenőrzése csak ezer év alatt történne meg. Grebennyikov, ha úgy 158

tetszik, szélsőségesen bogárpárti, úgymond fajvédő vagy állatvédő volt. Hosszú munkával, kitartó agitációval a környéken tizenegy, körbekerített rovarvédelmi területet hozott létre. Ott nem engedték a vegyszerezést, a szántást, a közlekedést, a talajművelést — ezek a néhány hektáros, a végtelen szibériai tajgában pusztán tenyérnyinek számító területek rovarparadicsomok, -rezervátumok maradhattak. Túlságosan sok pusztulást látott már azelőtt. Így legalább azt sikerült elérnie, hogy családja és barátainak munkájával, az innen-onnan összeszedett kerítések segítségével védeni tudták ezeket a kis területeket. Itt újra megjelentek olyan rovarfajok is, melyek már eltűntek a szántókról, amiket már kihaltnak hittek. Grebennyikov — érthető módon — elfogult volt a rovarok javára, a természet kicsiny csodáinak tartotta őket. (Mélységesen megértem, és ugyanezt vallom én is.) Aprólékosan leírta furcsa repülését. Azt állította, hogy a kis fából készült platformja, dobozkája környékén (ha nem is ezzel a szóval élt) megváltozott a téridő szerkezete. A kezétől már néhány centiméterre kezdődött az az „oszlop", ami úgymond utat vágott neki a térben. Amikor ő száguldozott „repülő szőnyegével", akkor nem fújta meg a szél. A külső szemlélő csak egy tompán fénylő gömböt látott. Többször említette, hogy a zsebébe tett tárgyak néha eltűntek, és az órája is vagy sietett, vagy késett, de ha befejezte a repülést, akkor újra pontosan működött.

159

2/a. ábra: A repülő platform összeszerelt állapotban. Felül láthatók azok az elforgatható fogantyúk, melyek bowden segítségével a talpazatban levő bogárszárnyakat mozgatják. A repülő platform összeszerelés előtt.

160

2/b. ábra: A platform kormánya és alsó része összeszerelés után, kinagyítva, két részben Mindenki azt gondol, amit akar. Én mégsem tartom kizártnak, hogy igazat írt. A 2001-ben bekövetkezett halála sajnos megakadályozta abban, hogy részletesebben is kifejtse tapasztalatait. Kollégája, jó barátja volt N. Cserednyicsenko, aki megbízható, szavahihető embernek írta le Grebennyikovot. (Cserednyicsenko egyébként főmunkatársként dolgozott az Orosz Tudományos Akadémia Szibériai Tagozatának Orvostudományi Kutató Intézetében.) Grebennyikov három könyvben és mintegy harminc cikkben ismertette az üreghatással kapcsolatos tapasztalatait, eredményeit; ezek csak oroszul jelentek meg. (Az eredeti 161

forrás, elég nehezen, de az érdeklődők számára valószínűleg beszerezhető lenne.) Vajon elképzelhető-e, hogy a természetben a furcsa nanotechnológiai evolúció során egyes fajok téridőt torzító effektusokra bukkantak? Ismeretes, hogy különböző szimmetrikus objektumok, gömb, henger, kocka stb mind vezető, mind szigetelő üregek esetén mikroméretekben Casimir-hatást, azaz erőhatást mutatnak, mely a vákuum helyi sűrűségének torzítása miatt jön létre. A Casimir-üregek esetében a számításokat (melyek analitikus módon rendkívül bonyolultak) eddig csak szabályos, szimmetrikus üregekre végezték el. Nem tudjuk, milyen lenne ez az erő pl. egy félgömb vagy zárt kúp esetén, netán bonyolultabb alakoknál. Lenne-e kompenzálatlan eredő erő? Nem tudjuk, milyenek azok a csillagszerű periodikus üregsorok, amikről Grebennyikov beszélt. Ha pontosan ismernénk is alakjukat, méretüket, anyagukat, akkor sem tudnánk számítógépes szimulációval pontosan kiszámolni a bonyolult üregrezonátorokban a vákuum — és a téridő — helyi torzulását. Értelme se lenne különösebben, hiszen nem tudnánk az eredményeket kísérleti úton ellenőrizni. Ilyen miniatűr, különleges üregeket legfeljebb akkor tudna majd az emberiség előállítani, ha 30-40 év múlva a nanotechnológia már rutin gyártási módszer lenne. A rovarok szárnya körüli hidrodinamika is a jelenkor tudományának végső határait feszegeti. A periodikus, aszimmetrikus nanoüregsor vákuumtér-torzító effektusainak számítása, kísérleti ellenőrzése messze meghaladja mai lehetőségeinket még akkor is, ha sok pénzt áldoznánk erre. Az biztos, hogy a Casimir-üregekben lejátszódó folyamatok a vákuum energiájának és impulzusának megcsapolására, torzítására alkalmas lehetnek. Szerény elődként talán a már említett lappiramisok és spirál alakú piramis-sorozatok szolgálhatnak talán, de ismertek az apró, lapos buborékok összeroppanása során keletkező nagy energiájú vegyi- és fényhullámokat kibocsátó folyamatok is. A Nobel-díjas fizikus, Julian Schwinger a 162

vákuumenergia megcsapolásával magyarázta ezeket a történéseket. Erről részletesebben írtam a „Kitörés a jövőbe" c. könyvben.

3/a. ábra: Grebennyikov rááll a repülő platformra. (Bal oldali kép.) A bowden segítségével elmozdítja a platform aljában levő szárnyakat egymás felett, és így elkezdi az emelkedést. (Jobb oldali kép.)

163

3/b. ábra: Ilyennek Iája a repülést egy külső szemlélő: a platform körül megváltozik a tér szerkezete, ezért csak egy „buborék" látszik.

DÖGLÖTT LÉGY A 854-es SZOBA ABLAKÁBAN Saját tapasztalataim miatt is bízom abban, hogy Grebennyikov nem egy hazudozó Háry János, hanem „csak" a szokásosnál is merészebb kutató. Első emlékeim a legyekkel kapcsolatosan még az általános iskolából erednek. Két órát utáltam nagyon: a tornaórát, mert sokat estünk, sőt az ugráshoz is libasorba kellett állni, valamint az énekórát, mert ott a részeges Puskás tanár úr gyakran vert minket (Hosszú ideig azt hittem, hogy ez a Kodály-módszer.) Az énekórákon, hogy a félelmet ellensúlyozzuk, gyakran fogtunk legyeket, és kiszedtük lábukat, szárnyukat. Láttuk, hogy akkor is nagyokat ugranak. Nem értettük, hogy hogyan tudják ezt megtenni lábak nélkül. Szabó Laci vezetésével rendszeresen versenyeket rendeztünk, ki fog erősebb legyet. Általában 164

apró babszemet kötöttünk cérnával az egyik lábukra. Közülük néhányan meg is tudták ezt emelni. Amelyik elég erős volt, az fel is repült a babszemmel, és kiszállt az ablakon át. Ám egyszer az egyik ilyen „bajnok" légy nekirepült a babszemmel Puskás tanár úr szemüvegének, mire a rabiátus tanár agyba-főbe verte Szabó Lacit, és betiltotta a reptetést. 1968-ban kollégista lettem a Műegyetemen (ma Kármán Tódor Kollégiumnak nevezik azt az épületet). A Tornász Európabajnokság tiszteletére építették, így mi szinte vadonatúj épületként kaptuk meg. Hőszigetelő (thermoplan) ablakai voltak, a két üveglapot egy vastag alumíniumkeretbe ültették, és közöttük — ha jól tudom — nem levegő, hanem nitrogén volt. Szobatársammal, Barra Karcsival ezerszer kinéztünk a 854-es szoba ablakán, és nem láttunk semmi különöset. Mindaddig, amíg az első tavaszi szünetről vissza nem értünk, mert akkor a két ablaktábla között egy jól megtermett döglött legyet találtunk.

4/a. ábra: Pásztázó elektronmikroszkóppal készült kép lepkeszárnyról 150-szeres, 500-szoros és 5000-szeres nagyításban

165

egy

4/b. ábra: Lepke szárnyából kivett pikkely, annak belső üreges szerkezete El sem tudtuk képzelni, hogyan kerülhetett oda, mert a vastag alumíniumkeret gyakorlatilag körülzárta az üveglapokat, így dobozként működött. Mi semmit sem tudtunk oda betenni, vagy kivenni. A szomszédainknak is mutattuk a legyet. Nagyot néztek, mindenki hüledezett. Volt, aki azzal zárta le az ügyet, hogy: „hülyék vagytok". Racionális magyarázatot senki sem tudott adni. Már elfelejtettem volna ezt a dolgot, amikor egyik nyáron szüleim erkélyén egy kiégett izzót kellett kicserélnem, gömb alakú tejüveg bura alatt. Mindig utáltam ezt a műveletet, mert létrára kellett állni, ami 166

bizonytalanul imbolygott. Le kellett csavarni először a szorosan illeszkedő burát, azzal lemászni a létráról, aztán felmászni, kitekerni, majd kicserélni az izzót, megint lemászni, és újra felmenni, visszatekerni a burát. Majd' minden évben megismételtem ezt a műveletet. Azon a nyáron, 1969-ben azonban egy nagydarab döglött legyet találtam némi por kíséretében a burában. Most sem tudtam elképzelni, hogy került oda a légy, hiszen ott nem nevelkedhetett, részben azért, mert táplálék nincs, részben azért, mert gyakran használták a szüleim ezt az erkélylámpát, és ilyenkor biztos, hogy több mint száz fokra is felmelegedett a burában a levegő. A foglalat és a tejüveg bura között legfeljebb egy-két tizedmilliméteres rés lehetett. A foglalaton sem volt olyan hasadék, ahol a légy bebújhatott volna. Esténként ugyan gyakran láttam a lámpa körül döngicsélő bogarakat, de azok nem tudták volna átfúrni a burát. A mai napig nincs „hivatalos" magyarázat a jelenségre. Mi több, amikor évtizedek múlva előadásaimon néha megemlítettem ezt az esetet, a hallgatók között jó néhányan akadtak olyanok, akik hasonló tapasztalatokról számoltak be. A furcsaságok azonban nem értek itt véget. Mint hőerőgépész hallgató, áramlástechnikai órákon gyakran végeztünk felhajtóerő-számításokat, mind gőz- és gázturbinákra, mind vízturbinákra Számunkra természetes dolog volt (akkor még komplex számokkal, leképezésekkel), hogy felhajtóerőt számolunk turbinalapátok vagy lapátsorok körül. Gyakran elgondolkoztam akkor, vajon ki tudnánk-e számolni a madarak szárnya körüli cirkulációt, a felhajtóerőt és a súrlódási erőt. Abban biztos voltam, hogy a kedvenc legyeimnél nem. A matematikai fegyvertárunk akkor még ezt nem tette lehetővé.

167

Governing equations. The governing equations are the three-dimensional, incompressible, unsteady Navier—Stokes equations written in strong conservation form for mass and momentum. The artificial compressibility method developed by Chorin [28] is used by adding a pseudo-time derivative of pressure to the continuity equation. This relaxes the elliptic nature of the equations and results in a hyperbolic— parabolic system. For an arbitrary deformable control volume V (t), i.e., a cell as illustrated in Fig. 2, the nondimensionalized governing equations are

5. ábra: Egyetlen oldal a rovarrepülés számítógépes és kísérleti szimulációját megkísérlő dolgozatból. A legyek és a darazsak repülésének számításos vizsgálata ma is komoly kihívás. A számítások nem mindig adnak annyi felhajtó erőt, mint amennyi a rovar testsúlya. 168

REPÜLHETNEK-E A ROVAROK? Nagy meglepetés volt számomra, amikor évtizedekkel később olyan dolgozatokkal találkoztam, amelyek már nagyon bonyolult, kifinomult, pontos számítógépprogram segítségével szimulálták a rovarok szárnyai körül kialakuló áramlási viszonyokat. Az álló, merev szárnyak és propellerek körüli felhajtóerőt már az 1920-as, '30-as években a mérések és közelítő számítások segítségével viszonylag pontosan ki tudták számolni. Ebben a német vitorlázógép-tervező és -kivitelező iskola járt az élen. Az első világháborús vereség után ugyanis megtiltották nekik a motoros repülést, ezért a németek nívós vitorlázórepülő iskolát alapítottak. Kármán Tódor ebben az élvonalbeli iskolában tanult, Prandtl jobbkezeként. Ők vetették fel (talán brahiból, talán agyi erőfitogtatásként) először, hogy ki lehetne számolni a madarak és rovarok szárnya körül kialakuló felhajtóerőt is. Míg a madarak esetében elég jól egyeztek a tapasztalatokkal a közelítő számítások, de a rovaroknál, különösen a dongónál problémák adódtak. A megfigyelésekből, azaz hogy milyen frekvenciával rezegtették a szárnyukat, ki lehetett számolni egyfajta átlagsebességet, a szárny felületéből pedig a felhajtóerőt. Egyértelműen kisebb felhajtóerő adódott, mint például a poszméh (dongó) súlya. Ekkor indult útjára az a városi legenda, hogy a dongó vagy a darázs (esetleg a házi légy) nem is repülhetne. Igaz, ezek a számítások akkor még kezdetlegesek voltak, ám azóta sokat fejlődött a számítástechnika, és az áramlástechnika is. Az új, elképesztően pontos hidrodinamikai szoftverek segítségével egy térben és időben is mozgó szárny körül is lehet a folyamatokat szimulálni. Így elérhető közelségbe került a természet apró találmányainak vizsgálata. A hasonlóság-elmélet segítségével a kísérleti megközelítés is lehetővé vált. Általában ezt az elméletet akkor használjuk, amikor egy nagy tárgynak, pl. repülőnek vagy hajónak lekicsinyített mását tanulmányozzuk szél- vagy vízcsatornában, hiszen ezeket könnyebb, olcsóbb megépíteni és lemérni. De fordítva is működik a lehetőség: egy pirinyó muslica vagy légy 169

szárnyának viselkedését is tudjuk kísérletileg vizsgálni. Levegő helyett pl. viszkózus, sűrű folyadékban lassított mozgás segítségével, nagy modellméretekkel. Ilyenkor mérőszondákat és optikai megfigyelőrendszereket is lehet használni. Így mozzanataiban is tudjuk tanulmányozni a rovarszárnyak körüli áramlási viszonyokat.

6. ábra: Egy zsákmányolt bábbal repülő darázs fényképe. A báb tömege eléri vagy meghaladja a darázs tömegét, tovább súlyosbítva a súly/felhajtóerő problémáját. Hasonló felvételek készültek darázsról akkor is, amikor zsákmányolt, megbénított méhekkel repül. Ezt a kutatási irányvonalat az utóbbi időben a katonai és polgári hírszerzés is pénzeli, hiszen miniatűr kémrepülőgépeket lehet építeni ily módon (amelyek a már megépített, hihetetlenül piciny mikrofonokat és kamerákat cipelni tudják). De a rovarok méretvilágánál már áthághatatlanok a technikai akadályok. Pedig ha egy ilyen rovarrepülést szimuláló repülőgép rá tudna repülni egy ablakra, akkor meg tudná nézni, hogy mi van odabent. Sőt, be is tudna repülni a szobába, hallgatózna, vagy képeket közvetítene arról, mi is történik odabent. Nemcsak kikapós feleségeket lehetne így nyomon követni, hanem fontos ipari vagy katonai hírszerzési célokat lehetne csendesen, titokban megvalósítani. 170

Ezek az erőfeszítések azonban mindig azért buknak meg, mert nem tudnak ilyen készülékeket építeni. Nincs ma még olyan nagy sűrűségű energiaforrás és olyan teljesítményű mikromotor, ami legalább halványan hasonlítana ahhoz, amit a rovarvilág ezernyi faja már birtokol. A rovarok szárnyát 5-10 elképesztő hatékonyságú és szellemes szerkezetű izom-motor mozgatja, s hihetetlenül rugalmas, kis veszteségű, verhetetlenül jó energiatároló anyagokra tapadnak ezek az izmok. Igazi mérnöki csoda egy-egy rovarfaj miniatűr repülőszerkezete, minden mérnöknek leesik az álla, amikor megismeri — ha egyáltalán megismeri — ezeket. De az anyag szerkezetének problémáján túl a számítások egyértelműen azt mutatják — számtalan kísérlettel alátámasztva —, hogy a tapasztalt felhajtóerő az ismert, tanított fizika segítségével nem indokolható. A szitakötőknél, a pillangóknál még minden rendben van. A szimulációk nagyon pontosan egyeznek a megfigyelésekkel. A legyek, darazsak, poszméhek, dongók világa azonban meglepetésekkel teli. Az a szák kutatói közösség, amely ezekkel a bonyolult hidrodinamikai problémákkal szembesül, megosztott. Nem tudják eldönteni, hogy miért omlik össze a szimuláció a legyeknél, amikor a szitakötőknél tökéletes. Hol a baj? A hidrodinamika egyenleteivel van a gond, netán a matematikai módszerek nem jók? (Hiperbolikus típusú instacioner parciális differenciálegyenlet-rendszereket kell a feladathoz megoldani. Ilyeneket én is számoltam éveken át, atomreaktor-balesetek szimulációjára.) Azt kellene feltételezni, hogy új hatás jelenik meg, amiről nem tud a tankönyvi fizika. Szerintem az a valószínűbb, hogy a szimulációs programok jók, és a hidrodinamikában összegyűlt eddigi óriási tapasztalati anyag korrekt. Az élővilág, konkrétan a rovarok viszont tartogatnak még meglepetéseket.

LEGYEK LEVEGŐ NÉLKÜL? Ezt először egy spanyol építészből lett kutató, Rius-Camps bizonyította szellemes mérésekkel. Főleg legyeket fogdosott össze azért, 171

hogy megvizsgálja, mi az a legkisebb nyomás, amelyen még tudnak vízszintesen repülni. Egy üvegedényből a levegőt vízsugárszivattyú segítségével kiszívta. (Ez volt a „reptér".) Azt tapasztalta, hogy még 5 torr nyomásnál is repült néhány légy. Ezen a megfigyelésen én is elcsodálkoztam, de úgy éreztem, érdemes ezt megismételni itthon, Magyarországon is. Egy vízsugárszivattyút építtettem, nyomásmérővel és próbakamrával együtt. Néhány egri barátom vállalkozott arra, hogy nyaranta csapdába ejtsenek különböző legyeket, és levideózzák a repülésüket. Az első eredmények csalódást okoztak. 5 ton nyomáson mindig megdöglöttek a legyek. Ezért innovatív eljárással pusztán 50 torrig szívták le a levegőt, majd további könnyítésként tiszta oxigént nyomtak a reptetésre használt üvegedénybe. A következő probléma az lett, hogy né- ha elájultak ezen az alacsony nyomáson, ha gyors volt a leszívás sebessége, de kollégáim azt is megtanulták, hogy a legyek milyen időbeli légnyomáscsökkenést tolerálnak még. Amint az oxigén atmoszféra nyomása és ez a leszívási sebesség a helyére került, még egy rázókészüléket is kifejlesztettek, melynek segítségével az üvegedény alján kényelmesen pihenő legyeket föl-fölriasztották.

172

7. ábra: Egy lószúnyog fényképe, amelyen jól láthatók a billérek a szárnyak mögött. Ezek a dobverő alakú szárnycsökevények fontosak a repüléshez, nélkülük a rovar alig vagy egyáltalán nem tud repülni. A billér a legyeknél is megtalálható, és azok nem nélkülözhetik a repülésben. (Stephen Dalton felvétele a Miracle offlight című könyvből.) Ezután már működött az effektus, gyakran lefilmezték, hogy a legyek az 50-100 torros nyomáson is tudnak repülni. Ezen az alacsony nyomáson a szárnyasokon ébredő felhajtóerő az eredeti érték tizedére csökkent. Már az 1 atmoszférán történő repülés is problémás, de ennek a tizede már egyszerűen égbekiáltó. Évekig tartott ez a kísérletsorozat, nagyon sok videoanyag készült. Nem mindegyik légytípus szerette ezt a vegzálást, de a zöld döglegyek és egy apró termetű piaci légy viszonylag jól viselte. Újra hangsúlyozom, hogy ilyen alacsony nyomásnál, ami kb. a légköri nyomás tizede, már semmiféle hidrodinamikai számítás nem mutat elegendő felhajtóerőt. Ám ezen kívül például azt is megfigyelték, hogy a darazsak a zsákmányukkal repülnek, ami saját testsúlyukkal egyenlő. Ezt a jelenséget sem lehet számításokkal igazolni Amikor a legyek a 173

madarak, vagy más veszély elől menekülnek, olyan kis ívben repülnek, hogy a földi gyorsulás többszörösét kell elviselniük. Ennek magyarázatára sem alkalmas a hidrodinamikai modell. Arra gyanakszom, hogy a mechanika alapjaival van gond. A rovarok szárnyai és szárnycsökevényei, a „billérek" igen nagy gyorsulásokkal szokatlan, nem szimmetrikus pályákon mozognak. A nagy gyorsulások, szimmetriavesztett pályák, gyorsan forgó erők miatt akár a helyi téridő szerkezete is torzul. Ilyenkor már nem érvényes sem az energia-, sem az impulzusmegmaradás törvénye. Itt egészen új játékszabályok érvényesek. Ezeket lehetne is, kellene is tanulmányozni. A tudomány mint módszer alkalmas erre. A tudomány mint intézmény — az eddigi tapasztalatok szerint — nem. Azt gondolom, hogy a tisztességes, nyitott tudománynak szembe kellene nézni a tényekkel. Grebennyikov írása is erre biztat minket.

174

IX. RÉSZ EGY BOGARAS MAGYAR

Szarvasbogár repülés közben. Sem a szarvasbogár, sem a dongó, de a lótetű sem repülhetne a hidrodinamikai számítások alapján. Mindegyik bogárfaj alkalmaz valamilyen okos találmányt, hogy a felhajtóerőt megnövelje. A baj csak az, hogy nem értjük ezek működését, vagy nem is figyelünk a természet találmányaira. Grebennyikov munkássága, repülőszerkezete néhány honfitársunk figyelmét is fölkeltette. Közülük K. Papp László amatőr kutató jutott a 175

legmesszebbre. Sokféle rovarszárnyat gyűjtött össze, legtöbbjüket fénymikroszkóppal és elektronmikroszkóppal is megvizsgálta. Az első (természetesen még további ellenőrzést igénylő) kísérlete egyszerű volt: vett két-két ,jobbos" és két-két „balos" szarvasbogárszárnyat, melyek nagyjából azonos méretűek voltak. Felülről, egy csipeszből apró papírgalacsinokat próbált ráejteni a szárnyakra. Állítása szerint a picike papírgalacsinok nem lefelé estek, hanem mindig oldalra pottyantak, ugyanúgy, ahogy Grebennyikov megfigyelte. Ugyanez nem működött a cserebogár esetében, de kis mértékben látható volt többféle cincérnél. Egyetlen bogárszárnynál alig vagy egyáltalán nem jelentkezett a hatás, de ha két azonos (jobbos vagy balos) szárnyat raktak egymás fölé, már észre lehetett venni. Három, azonos méretű szárnynál általában már egész jól látszott a jelenség, ezután viszont már nem lett erősebb. Fontos, hogy a szárny „friss" legyen, mert a száradás folyamán zsugorodik, a hatás így eltűnik. (Lehet, hogy Grebennyikov talált valamilyen konzerválási módszert?) Szarvasbogarakat én is gyakran látok meleg júliusi, augusztusi éjszakákon az erdőben, ahol biciklizni szoktam. Néha ütközöm is velük. Feltűnt, hogy igen bizarr módon repülnek. A hímek szinte teljesen természetellenes, függőleges helyzetben haladnak, merev kitinszárnyukat kiterjesztve. Méretükhöz képest picike hártyaszárnyukat rezgetve lassan, nagy zúgással haladnak előre. Szerintem még senki sem számolt utána a hártyaszárnyak frekvenciájából, mozgásából kisem számolt utána a hártyaszárnyak frekvenciájából, mozgásából ki 6 cm-es nagyságú hímek repüljenek. Nem tudom, mi lenne a vég- eredmény, de nem lennék meglepve, ha kiderülne: a hidrodinamikai felhajtóerő önmagában nem elég ahhoz, hogy ezt a nagy testet fönntartsa. Trópusi erdőkben ennél is nagyobb rovarok repkednek. De míg a méret növekedésével súlyuk köbösen nő, a szárny felülete csak négyzetesen. Jó lenne felderíteni e hatalmas méretű rovarok repülési tulajdonságait. Nem szégyen az, ha kiderül, hogy a természet egy cél érdekében egyszerre többfajta hatást is használ.

176

A szarvasbogár, a kisebb-nagyobb skarabeuszok vagy a cincérek kitinpáncélzata izgalmas, de legfőképpen hasznos vadászterülete lehetett volna (lesz majd?) a tudománynak. K. Papp Laci mindenesetre nagy szorgalommal, kitartással, hatalmas mennyiségű bogár kitinpáncélzatát gyűjtötte össze. Egy részüket fénymikroszkóppal, sőt elektronmikroszkóppal is meg tudta nézni. A természet zavarba ejtő, elképzelhetetlen gazdagságával lehet itt találkozni. Abból kell kiindulni, hogy ha van valamiféle tolóerőképző (vagy antigravitációs) hatás, az a már elpusztult szarvasbogaraknál is megtalálható. Ez a fajta kutatás nemcsak képzelőerőt, hanem nagy kézügyességet, szakértelmet is igényel a mikroszkópos metszetek elkészítése miatt. Tengernyi pénz, sok küzdelem és idő is kell hozzá. A pásztázó elektronmikroszkóp (Grebennyikov egyik kedvenc munkaeszköze) és az optikai mikroszkóp más-más módon láttatja ugyanazt a: tárgyat. Az első nehézség annak eldöntése, hogy mi a fontos itt, és miért fontos. Mit is keresünk? Mert zegzugok, üregek, furcsa formák tömkelege fogadja a fürkésző szemet. (Mint amikor kíváncsiskodó gyerekek bejutnak például egy gyárba. Sok mindent látnak, de nem tudják, hogy mi miért van.) Ez a terület mindig is a senki földje volt. A rovarok osztályozásával, taxonometriájával foglalkozó kutatók csak a közös jegyeket keresik, hogy besorolják rokonaikhoz a rovarokat. Mások esetleg a DNS-láncot, a genetikát vizsgálják, egy harmadik csoport pedig a rovarok életmódját, szokásait tanulmányozza. Ma a biológusok leíró jelleggel pusztán föltárják, milyen izmok mozgatják a bogarakat, hogyan szaporodnak és hogyan viselkednek. A rovarok trükkös fizikájának megismerése már nem tartozik a rovarkutató biológusok feladatkörébe. A kísérleti fizikus pedig ritkán ereszkedik le odáig, hogy ilyen „alantas" dolgokkal foglalkozzon, hiszen előkelőbb disszertációkat lehet írni részecskeütközésekről. Egy mérnöknek érdekes lenne a rovar repülését vagy szerkezeti anyagait megismerni, csakhogy az annyira bonyolult, hogy a feladathoz képest primitív vagy közepesen fejlett kutatóeszközeink nem igazán teszik lehetővé azt, hogy megérthessük a természet több millió éve fejlődő 177

„találmányainak" működését. K. Papp Laci is sok mindent megvizsgált: nézte a nagyobb és kisebb szőröket, a bogarak duplafedelű kitinpáncéljaiban rejlő sok-sok apró dudorral bíró üregeket, valamint az ismeretlen célú, finom, belső csőhálózatok sorát. Próbált rovarkutatókkal is kapcsolatot találni, de hamarosan kiderült, nem azonos nyelven beszélnek. A fő kérdésre, hogy vajon mi hozza létre azt a bizonyos passzív tolóerőt, amit ezek a rovarok használnak, nem tudott egyértelmű választ adni. Ám az általa készíttetett pásztázó elektronmikroszkópos felvételeken van valami, ami esetleg útbaigazítást adhat. Kiderült ugyanis, hogy apró, világos körök vagy félkörök és sötét üregek is láthatók ezeken a felvételeken. A pásztázó elektronmikroszkóp ugyanis a pásztázó elektronsugár által kidobott további elektronokat gyűjti össze, ezek a másodlagos elektronok alkotják a képet. Ha egy hely világos, akkor annak rosszabb a vezetőképessége. Onnan kevesebb másodlagos elektron dobható ki a becsapódó, pásztázó elektronsugár segítségével. A bogarak kitinpáncélja elvileg jó szigetelőanyagnak számít, mégis vannak benne sötét részek, melyek jobban vezetnek. Nem szükséges, hogy az a bizonyos vezetőanyag valamilyen fém vagy fémötvözet legyen. Szerves anyagok is lehetnek elektromosan vezetők, sőt akár ferromágnesesek is, erre már van példa a szilárdtestfizikában, ez nem egetverő újdonság. Az a tény, hogy a repképes rovarok kitinszárnyában találhatók ilyen vezetőképes szigetek, fontos dologra utalhat: Ott talán működhet a Hendrik Casimir által megtalált üreghatás. A szimmetrikus alakzatokra jól kiszámolható és már mérésekkel is igazolható, hogy ezekben a vezetőkből készült mikron alatti méretű üregekben a vákuumfluktuáció hatásai fölerősödnek. Apró vízbuborékoknál például jól kimutatható (szonokémia), hogy valamilyen „külső erő" hatására a buborékok nagy energiával roppannak össze; bennük rövid ideig a hőmérséklet akár több tízezer fok is lehet. Jó néhány kísérleti bizonyíték egyértelműen igazolja, hogy apró, vezető falú üregek segítségével a vákuum energiája 178

megcsapolható, olyan erők jelennek meg, amelyek a vákuumfluktuáció jelenléte nélkül teljesen értelmezhetetlenek lennének. Ám a kísérleti és számítási nehézségek miatt aszimmetrikus üregekkel, például kúpokkal, félgömbökkel eddig nem foglalkoztak.

1. ábra: K Papp László pásztázó elektronmikroszkóppal készített felvételei egy rovarszárnyról. Jól látszanak a vezető és a szigetelő részek, melyeket a felület sötét és világos részei mutatnak. 179

A rovarvilág nanotechnológiai „laborjaiban" viszont ilyen üregek létrejöhettek. A pásztázó elektronmikroszkópos felvételekkel ugyan K. Papp Laci nem tudta egyértelműen feltárni az alakjukat. A munka elején még százfelé figyelt, és jóval hamarabb elfogyott a pásztázó elektronmikroszkóp (egyébként nagyon drága) gépideje, mint ahogy ezt a kérdést tisztázhatta volna. Elvileg azonban aszimmetrikus, vezető falú üregek körül fölléphetnek olyan erőhatások, amelyek egyirányú, kompenzálatlan erőt adnak. Ezek kimutatására valójában csak a pásztázó elektronmikroszkóp alkalmas, két okból is. Egyrészt azért, mert ennek nagyítása megfelelő ahhoz, hogy ezeket a piciny, néhány száz nanométer méretű üregeket láthatóvá tegye, másrészt az elektromos vezetőképesség is csak itt mutatkozik meg: ahol a szigetelők tengerében vezetőt vagy félvezetőt találunk, ott a kép világosabb. Az optikai mikroszkóp ezek közül egyik feladatra sem alkalmas. K. Papp Laci munkájában még sok az elvarratlan szál, de tudomásom szerint az első e sártekén, aki Grebennyikov munkájának utánanézett, és ha nem is teljes, de félkész eredményekkel szolgált. Az ő kutatása valószínűsítheti, hogy Grebennyikov tényleg olyan rovarfajt talált, amelynek kitinpáncélja rendkívül erős Casimirüreg-hatást mutatott. Ennek eredményeként akár nagy erők és így erőterek keletkezhettek, melyek eltorzíthatták a helyi téridőt. Az a megfigyelés, amit Grebennyikov leír, hogy az órái megbolondultak, és néha tárgyak tűntek el, jelentek meg, nem biztos, hogy egy habókos kutató lázálmai. Sokkal inkább téridő-anomáliákra utal, melyek a kitinpáncél apró, még a fénymikroszkóp számára is láthatatlan üregeiben keletkezhettek.

180

,

2. ábra: Egy repülő szarvasbogár fényképe. A kifejlett hímek különösen nagy testűek, s főleg függőleges helyzetben repülnek. Szárnyfelületük testükhöz képest kicsiny, és alacsony frekvenciával rezeg, amint az a mély hangból is kitűnik.

181

X. RÉSZ AZ ANTIBIOTIKUMOK HÁNYATOTT SORSA

Ismeri valaki ezt a két embert? Az ausztrál Florey és a német Chain több embert mentett meg az antibiotikumok gyártásának kidolgozásával, mint ahányat a politikusok megöltek. Ha létezik még az a fogalom, hogy az emberiség jótevői, akkor ez rájuk illik. Hálából nevük szinte a teles feledés homályába veszett... A Time magazin a XX. század legfontosabb emberének Albert Einsteint választotta, mondván, ő változtatta meg leginkább az emberiség szemléletét, gondoldását, sorsát. Igaz, hogy fontos dolgokat mondott, ám egyetlen egy olyan ipari termék sem készül ma, ami az ő eredményein alapulna. Az ilyen rangsorok persze mindig nagyon szubjektívek. Az én listámon a XX. század legkiemelkedőbb embere Howard de Florey. Ezer ember közül talán egy akad, aki ismeri a nevét. Ő dolgozta ki az első antibiotikum, a penicillin tömeggyártásának módszerét, ő küzdött meg érte. Elterjedése óta ez a gyógyszer legalább 182

egymilliárd ember életét mentette meg. Köztük az enyémet is, már csak ezért is részrehajló vagyok. Florey és munkatársai több embert mentettek meg, mint ahányat a kor véreskezű diktátorai megöltek. A nevével mégsem találkozunk a történelemkönyvekben. A technika és a tudomány története tele van mítoszokkal, homályos ügyekkel, sötét titkokkal, de bűnökkel is. Azok a variációk, amelyek eljutnak a köztudatba — már ha egyáltalán figyelünk rájuk —, általában meg sem közelítik az igazságot. Ezt bizonyítja a penicillin története is.

A KEZDETEK Közismert, hogy csak tüdőbajban a XIX. és XX. században több százmillió, de talán egymilliárd ember is meghalt. A tüdőgyulladás és más bakteriális eredetű betegség is igen sok embert elvittek, főleg olyan gyerekeket, akik mostoha körülmények között éltek, és nem volt elég ellenálló képességük. Apró vágások, karcolások sora is oly mértékű fertőzésekhez vezetett, ami szintén emberek tízezreit pusztította el évente. A penicillin, illetve általában az antibiotikumok, megjelenésükkor igazi csodagyógyszernek számítottak, és alapvető változást hoztak az emberi faj történetében. Ha az emberiség létszámát az idő függvényében szemléljük, látjuk, hogy a népességszaporulat a '40-es években lódult meg — részben a tisztálkodásnak, részben az antibiotikumok elterjedésének köszönhetően. A legtöbb embert nem a háborúk, hanem a betegségek ölték meg. Akármilyen ostobák is voltak az uralkodók és hadvezéreik, nem tudtak akkora kárt okozni az emberiségnek, mint amekkorát a betegségek. Az I. világháborúban talán tízmillió katona és egymillió civil halt meg a harcokban, ám az 1818-19-ben elterjedt influenza (spanyolnátha) mintegy negyvenmillió embert pusztított el egy év leforgása alatt. (Igaz, a vírusok ellen ma sincs komoly ellenszer.) A bakteriális fertőzések és a 183

malária ellenszerének megtalálása, elterjedése jelentette talán a legnagyobb fordulatot a történelemben, persze azzal együtt, hogy újra föltalálták a szappant, és felismerték a tisztaság egészségvédő hatását is. A köztudatban a következő történet él: Egy Fleming nevű angol bakteriológus 1928. szeptember 3-án észrevette, hogy egy Petricsészében a véletlenül odakerült penicillingomba megölte a környéken levő streptococcus baktériumokat. Innen aztán nyílegyenes út vezetett az antibiotikumok kidolgozásához. Ennek a történetnek, sajnos, a fele sem igaz. Ma már kristálytisztán látni, hogy milyen tévelygéseken át vezet a kutatók útja, s milyen tömeges halálhoz vezethet a közönyük. Fleming előtt már legalább hatan felfedezték a penicillin hatását (legalábbis ennyiről lehet írásos nyomot találni). Azt is tudni kell, hogy Fleming semmit nem tett azért, hogy a penicillinből gyógyszer legyen. Pusztán az utóbbi tény több millió ember idő előtti halálát jelentette. De nézzük sorjában az eseményeket. Már az Ószövetség egyik verssorában benne van, hogy „tisztíts meg izsóppal, és tiszta leszek". Ez az első közvetett hivatkozás a penicillinre, hiszen a rothadó izsópon — ami önmagában is gyógynövény — szinte mindig megjelenik a penicillingomba. (Rothadó gyümölcsféléken is megjelennek antibiotikus hatású gombák.) Mielőtt Fleming publikálta volna felfedezését, két francia kutató, Papacostas és Gaté a „Les Associations Microbiennes" című könyvükben részletesen ismertették a gombák baktériumölő hatásáról szóló tudományos hivatkozásokat. Ezekből kiderül, hogy Fleming előtt már többen megvizsgálták kísérleti edényekben a baktériumölő hatást, sőt néhányan állatkísérleteket is végeztek, méghozzá sikeresen. A sors fintora, hogy jóval Fleming megszületése előtt, 1871-ben Sir John Bourdon Sanderson (aki ugyanabban a kórházban dolgozott, ahol később Fleming) egy hosszú dolgozatot írt a „mikrozimek", azaz a gombák fejlődéséről. Sanderson részletesen kifejtette ebben az értekezésében,

184

hogy a penicillingombák sora a mikrobák, azaz a baktériumok növekedését meggátolta. Ez a tanulmány a kor híres bakteriológusát, Joseph Listert arra késztette, hogy maga is megvizsgálja ezt a kérdést. A penicillium glaucum gombatörzset választotta ki a kísérlethez, mint olyan élőlényt, mely az emberi szövetekben fertőzést okozó baktériumok növekedését legjobban gátolja. Eredményei világosan igazolták Sanderson megfigyelését. Tíz évvel később drámai lehetőség nyílt arra, hogy ezt a gyakorlatban bizonyítsa. Egy fiatal ápolónő utcai balesetben olyan sebeket szerzett, amelyek semmiféle akkori antiszeptikus szer hatására nem gyógyultak. Ekkor elővette a régi megfigyelését, létrehozott egy penicillintenyészetet, amely csodálatos módon hamar meggyógyította a nővért. A dolog aztán ennyiben is maradt, nem tudni, miért. Az eljárás láthatóan sikeres volt, de úgy látszik, sem a kor kutatóit, sem politikusait nem érdekelte ez a lehetőség. 1874-ben William Roberts olvasott fel egy dolgozatot a Brit Tudományos Akadémia előtt. Ő is megemlítette, hogy Sanderson eredményei fontosak. A penicillingombával kezelt baktériumtenyészetek nem nőnek tovább. Két évvel később, John Tyndall (ma is ismert ír kutató) számolt be a Royal Society-nek a penicillingombával kapcsolatos fontos, sikeres kutatásairól. Őt ma fizikusként tartják számon (Faraday utóda lett), sőt ő alkotta meg a „fizika" kifejezést, és jósolta meg talán először az üvegházhatást is, 1861-ben. Tyndall átfogó kutatásokat végzett a koszos londoni levegö egészségügyi hatásaival kapcsolatban. Lezárt, külső szennyezéstől mentes dobozokban vizsgálta a baktériumok és erjedések hatását különböző anyagokban. Ő is felfedezte, hogy a szabadon hagyott anyagokban hamar megjelenik a penicillingomba, és megöli a baktériumokat. Úgyszólván köztudott volt, hogy a penicillingomba mindenhová eljut, és szinte tálcán kínálja baktériumölő hatását. Persze 185

nemcsak Angliában vették észre a penicillingombák hatásait, hanem 1877-ben az ismert francia kutató, Pasteur és kollégája, Francois Joubert is. Észrevették, hogy a veszettség bacilusa nem növekszik, ha penicillingomba-telep kerül mellé. Ahogy Pasteur írta: „az élet gátolja az életet". Érdekes módon azonban Pasteur elment e megfigyelés mellett, pedig az ő tudása, szervezőképessége, neve talán lehetővé tette volna, hogy az antibiotikumokat iparilag is előállítsák. Tulajdonképpen semmi olyan speciális technológiai követelmény nem kellett volna ehhez, amit már Pasteur idejében ne tudtak volna teljesíteni. Egyszerűen az a lényeges gondolat hiányzott még az orvosok és kutatók gondolatvilágából, hogy élő anyaggal lehet valamit tenni a baktériumok ellen.

A MÁSODIK HULLÁM Mintegy 25 évvel az első hullám elcsitulta után, 1897-ben egy lyoni fiatal, Ernst Duchesne (1874-1912) doktori dolgozatában a mikroorganizmusokkal és antagonizmusaival foglalkozott. A francia orvostanhallgató konkrétan a gombatelepek és a mikrobák közti antagonizmust vizsgálta. Konklúziója ekképpen hangzott: „Remélhető, hogy ha a gombák és a mikrobák közti rivalizálást részletesebben tanulmányozzuk, akkor valószínűleg terápiás célokra használható közvetlen módszereket kaphatunk". Ám ebben az esetben sem folytatódott a kutatás — sem pénz, sem érdeklődés, sem elegendő mélységű tudás nem állt a felfedezés mögött. Pedig Duchesne már állatkísérleteket is végzett. Tengerimalacokat oltott be halálos adag fertőző baktériummal, majd később penicillinkivonatot fecskendezett a megfertőzött állatokba. Látta a haláltusájukat, majd az oltás eredményeképpen látványos, csodálatos gyógyulásukat. Újra itt egy elszalasztott lehetőség, ami annál is tragikusabb, mert maga Duchesne négy év múlva tuberkulózisban halt meg. Ha jobban odafigyel az általa látott csodára, akkor talán saját magát is meg tudja gyógyítani. Aztán újra mélységes csönd lett, minden a feledés homályába merült. 186

Mintegy 30 év múlott el különösebb változás nélkül, amikor 1928ban Fleming újra, véletlenül rátalált a penicillinbaktérium hatására. De ahogy már Tyndall is megjegyezte, ez a gomba gyakran előfordul. Akár több száz kutató is találkozhatott vele. De rá sem hederítettek. Fleming több kollégájának is megmutatta a gombatelep által elpusztított baktériumokat, de mindenki csak a vállát vonogatta. Ő nem is végzett állatkísérleteket, nem próbálta a penicillint nagyobb tömegben előállítani, pusztán leírta a megfigyelését egy tudományos periodikában, és ezzel részéről be is fejeződött az ügy. Hogy hány tucat, vagy háry9 száz tudós olvasta a kis folyóiratban megjelent cikket, nem lehet tudni. Csak az biztos, hogy senki sem követte ezt a kutatási irányt, és az ügy újra megfeneklett. Az emberek közben tömegesen haltak meg például tbc-ben, ahogy azt megannyi könyv, színdarab, és opera cselekményében láthatjuk. Ne gondoljuk azt, hogy Fleming vagy munkatársai, kortársai buták vagy rosszindulatúak lettek volna, vagy valakik elnyomták volna ezt a kutatást. Nem, éppen az ellenkezője igaz. C3ak az látszik, hogy milyen könnyű elhallgatott, elfeledett felfedezéssel előállni, és milyen nehéz végigverekedni egy sokszor elveszett ügyet. 1938-ban egy oxfordi kutatócsoport — melyet Howard Florey és Ernst Chain vezetett — elhatározta, hogy megnézik, mi módon lehetne a baktériumok ellen védekezni, hiszen mindenki ismerte a pusztításukat. Több cikkre is rábukkantak a témában, többek között Fleming régi munkájára. Észrevették a lehetőséget, amely mellett oly sok kutató ment el rezzenéstelen arccal Chain volt kettejük közül a vérbeli biológus, azonnal szerzett egy penicillingomba-mintát, és kísérletezésbe kezdett. Nagyon hamar kiderült a gomba bámulatra méltó hatása. De ez még kevés lett volna. Ekkor kezdett el Florey — a nagy szervező — mozogni, agitálni. Több helyről kirúgták, de nem adta N. Lobbizott és beadványokat írt, ahol kidobták az ajtón, ott bement az ablakon. Az ilyen ember ritka a kutatók között.

187

Hosszú küzdelem után, nagy nehezen a Rockefeller alapítványtól szerzett annyi pénzt, hogy elkezdhesse a gombák által termelt baktériumölő szer kísérleti előállítását, legalább olyan mennyiségben, hogy élő állatokon is ki tudják próbálni. 1940-ben már 100 mg penicillinje volt, így két egeret be tudtak oltani. Szerencsére nem bizonyult mérgezőnek az anyag. A penicillin 1940. május 25-én került — a történelem során először — kontrollált kísérlet alá. Ezekben a napokban már látszott, hogy hatalmas jelentősége lehet a szernek, mert a dunkirk-i kiüritésnél katonák ezrei haltak meg a lőtt sebek okozta fertőzések miatt. A kutatók munkáját beárnyékolta a német harctéri győzelmek sora. Várható volt a német partraszállás, s tudták, hogy akkor menekülniük kell. Erre az esetre fehér köpenyeiket átitatták penicillingomba-tenyészettel, hogy ha elpusztul a laboratóriumuk, a munkát máshol folytathassák. A streptococcus baktériumokkal végzett, kontrollált laboratóriumi kísérletek minden kétséget kizáróan igazolták, hogy igazi csodaszer van a kezükben — bár ők ezt már tudták. Csak a nagyvilág nem. 1941 elejére a félüzemi gyártás már annyira előrehaladt, hogy most először, emberen is kipróbálhattak néhány mg-nyi penicillint. Történetesen egy rendőrön, akit megkarcolt az arcán egy rózsatövis, és a seb mind jobban elfertőződött. Már két hónapja küzdött az egyre terjedő szepszissel, a tüdejére és a vállára is ráment, a szemét pedig ki kellett operálni. Mikor az oxfordi csoport foglalkozni kezdett vele, legfeljebb csak két napja volt hátra. A kis mennyiségű penicillin azonnal drámai javulást hozott. Sajnos azonban a hatóanyag mennyisége csekélynek bizonyult, pedig még a vizeletéből is próbálták visszanyerni — de túl keveset és túl későn kapott ebből a csodaanyagból. Így a látványos javulás után, a penicillin fogytával újra visszaesett és meghalt. Egy évvel később az USA-ban megindult a tömeggyártás. A II. világháborúban a szövetségesek győzelmének egyik oka talán az lehetett, hogy a sebesült katonák hamar meg tudtak gyógyulni, mind a lőtt sebek fertőzéséből, mind a hátországban szerzett szifiliszből. 188

S milyen is az élet? Amint kiderült a penicillin csodatévő hatása, és az, hogy Fleming egyszer cikket írt erről, ő azonnal magának követelte a felfedezés dicsőségét. Állandóan az újságírók rendelkezésére állt, újabb és újabb történeteket talált ki a dologról. Florey és Chain viszont a munkába temetkezett, mert a tömegtermelés során még számos problémát meg kellett oldaniuk. Ők mindig visszautasították a sajtó érdeklődését, ezért a közvélemény a mai napig Fleminget tartja a penicillin fölfedezőjének. Pedig ha rajta múlik, még ma sem kezdődik el a gyártás. Ezért gondolom azt, hogy a század hőse Florey, aki feltámasztotta az antibiotikumok elsikkadt ügyét, és aki végigharcolta a gyakorlati megvalósítást is. Ez a történet jól illusztrálja azt, hogyan is működik a tudomány mint módszer, és hogyan nem működik a tudomány mint intézmény. Milyen véletlenszerű az, hogy egy-egy fölfedezés elindul-e diadalútján, vagy pedig csak egy kis példányszámú folyóirat alig olvasott cikkecskéje lesz belőle. Ki tudja, hány hasonló nagyságrendű felfedezés temettek el az elmúlt évtizedek, évszázadok alatt? (Hivatalos vélemény szerint: ez elképzelhetetlen.) Nem minden találmány, felfedezés mögött áll olyan kitartó, konok ember, mint Florey. Megfizetett érte. A szünet nélküli gürcölés miatt tönkrement a házassága, s a megfeszített munka során végleg összeveszett társával, Chainnel (aki a nácik elől elmenekült). Eredményeikért egy pennyt sem kértek, s nem is kaptak. Az amerikai cégektől, amelyek elkezdték gyártani a penicillint, csak egy kilónyi végterméket kértek, további kísérletekre. Nem kapták meg.

189

XI. RÉSZ A CVITAMIN LASSÚ TÉRHÓDÍTÁSA

Amint az első, törékeny európai hajók átszelték az óceánokat, azonnal látszott, hogy óriási pénzeket lehet keresni. A Batáviából érkező holland fűszerrakományok tízszer értékesebbek voltak, mint maga a hajó — nem véletlen, hogy a tengerparti országokban szinte mindenütt kereskedési és hajóépítési láz tört ki. A spanyol kincstárba Dél-Amerikából ömlött az 190

arany, annyi, hogy Sir Francis Drake, az angol állami kalóz 1580-ban, amikor végigrabolta a spanyol kincses flottát, a vállalkozás támogatóinak 47-szeres hasznot tudott fizetni. Jóval később, 1740-ben George Anson — hasonló módon — 32 nyikorgó szekeret tömött tele spanyoloktól megszerzett ezüsttel. Az előbbi néhány eset azonban inkább csak kivétel volt, mint szabály. A tengerészekre nem csak a hajófeneket átfúró trópusi férgek, kalózok és a rossz navigáció miatti hajótörések leselkedtek, hanem szörnyű betegségek is. Ezek a kórságok jóval többet öltek meg közülük, mint a háborúk. A legtöbbjük a mocskos, zsúfolt hajón szükségszerűen terjedő vérhasnak, sárgaláznak, maláriának esett áldozatául. Jól ismert például az, hogy Hosier admirális Karib-tengeri expedíciójában (1726-ban) mintegy 4000 katona halt meg a 4750 fős seregből. Bár az előbbi betegségeken kívül még a himlő és a tífusz is pusztított, mégis a legfélelmetesebb betegség a skorbut nevű kór volt. Ha a hajóút több mint hat hétig tartott, és a matrózok már mind megették az otthonról hozott gyümölcsöket és zöldségeket, friss hús nem maradt a fedélzeten — akkor a sózott hús és a rohadt kétszersült monoton diétája hamar meghozta a gyászos eredményt. Egymás után hullottak ki a fogak, a régi sebek kinyíltak, az ízületek megdagadtak és alig mozogtak, a lélegzés elviselhetetlen fájdalommal járt. Az emberekből hihetetlen bűz áradt a haláluk előtti napokban: elevenen rohadtak szét. Számos Indiába vagy Kínába tartó hajó azért futott partra vagy zátonyra, mert a legénység annyira elgyengült, hogy már senki nem bírta kezelni a vitorlázat köteleit. Sir Richard Hopkins, ismert állami angol kalóz, a sp anyol armada ellen küzdő egyik admirális írta, hogy 20 év alatt mintegy 10 000 embere halt meg ebben a betegségben. Néhány spanyol kapitány (például Vasco Da Gama), de Hopkins is tudta, hogy a citrusfélék, azaz a citrom és a narancs jól gyógyítja ezt a bajt, amennyiben hozzájutnak. Csakhogy az Európából induló hajók számára ezek — különösen télen — beszerezhetetlenek voltak, általában csak későn, a végcélnál kaphattak 191

friss zöldség- vagy gyümölcsellátást. A nagyobb gond azonban az volt, hogy a többségnek fogalma sem volt arról, hogy mi okozza a skorbutot, és arról sem, hogy mindez megelőzhető. A skorbut nem Isten átka. Ezt a betegséget a kínai hajósok is ismerték, csak ők sokkal hamarabb megtalálták az ellenszert. Zheng He (régebbi írásmód szerint Cseng Ho) admirális hatalmas hajóflottáján — az 1400-as évek elején (!) — már minden hajón frissen csíráztatott, vitaminokban gazdag szója- és borsócsírát ehettek a matrózok. Ezen kívül kötelező volt a mosdás is, valamint ismerték a toalettpapírt és a cserélhető, mosható alsóneműt is, amit Európában, a magyarok kivételével még nem hordtak. Mindez azonban feledés homályába merült, amikor a kínai császár az írástudó mandarinok nyomására betiltotta a hajózást, s a hatalmas munkával, áldozatokkal felfedezett kontinensek térképeit is megsemmisítették. A vitaminokat nálunk csak a XX. század elején fedezték fel. Addig a mi kontinensünkön nem maradt más, mint sötétben tapogatózni, mindenféle dolgot kipróbálni — vagy csak imádkozni. Minden ország flottaparancsnokságának tucatnyi ötlete volt arra, hogy mi okozza és hogyan győzhető le a skorbut. Néhányan úgy gondolták, hogy a hideg és nedves levegő, vagy á fedélköz rothadó deszkáiból felszabaduló bűzös gázok okozzák ezt a betegséget, esetleg a kosz, netán a mozgás hiánya. Olyan nézetek is akadtak, hogy a matrózok lustasága miatt tört ki ez a félelmetes kór. Elterjedt az a szokás, hogy ecetes vízzel mosatták fel a hajók felszínét, és puskapor-füsttel árasztották el a fedélzetet, hogy a dohos fadeszkák orrfacsaró gőzeit valami ellensúlyozza. Elindult az első, óvatos tapogatózás is, hogy az okokat tudományosan föltárják. Egy skót hadi felcser, James Lind kezdte vizsgálni a skorbut okait. Kiválasztott 12 beteg tengerészt és hat párra osztotta őket. Két héten keresztül mindegyik párnak más-más, akkoriban már ismert gyógymódot írt elő. Ketten például almabort kaptak, másik kettő ecetet, 192

következő kettő kénsavat, de volt, aki tengervizet._Egy párosnak viszont narancsot és citromot adott. Míg a kezelt, megfigyelt tengerészek nagy része meghalt, azok, akik citromot kaptak, látványosan meggyógyultak. 1753-ban le is írta felfedezését, ám az admiralitás nem igazán figyelt fel a lehetőségre. Igaz, maga Lind sem értette, hogy mi is történt. Úgy gondolta, hogy a citrusfélék csak a betegek koszos bőrének eldugult pórusait tisztítják ki. Azzal a logikus ellenérvvel élt, hogy néha hónapokig nem kapnak a tengerészek skorbutot, pedig csak száraz, sós húst esznek. A portsmouth-i tengerészeti kórház orvosaként 25 év alatt több ezer beteget kezelt. Ám élete végéig nem tudta megfejteni, hogy mi lehet az oka eme pokoli betegségnek, a citromlét csak enyhe gyógymódként javasolta. A skorbut okát meg kellett találni — hiszen matrózok nélkül nem lehetett hajózni, hajózás nélkül nem lehetett kereskedni, anélkül pedig nem lehetett meggazdagodni... Ne feledjük, Európa ekkor még igencsak a harmadik világhoz tartozott. Az élet kegyetlen, nyomorúságos és rövid volt. A Föld első világa — iparilag fejlett és magas életszínvonalú birodalmai — a szupergazdag buddhista Kína és a tehetős muzulmán mogul India volt. Ők adták a Föld ipari, mezőgazdasági termelésének nagy részét. Európa parasztjai csak vegetáltak a kínaiakhoz képest. Valamit tehát tenni kellett, hogy mi is felemelkedhessünk. Csodára volt szükségünk — vagy egészséges matrózokra. A kapitányoknak nem sok támpontja volt a skorbut kivédésére. Ennek a kornak az orvostudománya — mai mércénkkel mérve — maga volt a kuruzslás. Ostobaságok sorát tanították az orvosi egyetemen — ugyanakkor a vidéki füvesasszonyok között már voltak hatékony, sikeres gyógyítók. Mindenki azt tette, amit egyáltalán tudott, ha éppenséggel akart tenni valamit. Ez különböztette meg a történelemben megőrzött, nagy felfedezőket, hajóskapitányokat a névtelenségben maradt parancsnokoktól, akiknek keze alatt pusztultak az emberek. Kevesen értették meg a kapitányok közül, hogy a siker, a gazdagodás titka az

193

egészséges legénység. Az egészséges legénység titka viszont a megfelelő táplálkozás és tisztaság. James Cook kapitány az angol haditengerészet, a botanika és a térképészet, a „világfeltárás" egyik (ha nem a legnagyobb) úttörője. Páratlan sikereit nemcsak emberi és tengerészeti, hanem jórészt háziorvosi tudásának is köszönhette. Ezt kevesen tudják róla, pedig talán ez volt sikereinek legfontosabb feltétele Amikor 1758-ban a Pembroke nevű vitorláson először vágott át az Atlanti-óceánon, 26 embere halt meg az út alatt. A kanadai partok mentén — franciákra vadászás közben — hajónaplójába azt írta, hogy a skorbut állandóan, nagy számban szedi áldozatait. Nem tudjuk, hogy James Lind úttörő munkáját olvasta-e, valószínűleg ekkor még nem. Később, mikor önálló parancsnokként a távoli Csendes-óceánra küldték, már tudatában volt annak, hogy a tisztaság és a minőségi étkeztetés a legfontosabb gyógyír a legénység betegségére. Személyesen nézte meg a matrózok kezét. Aki büdös volt, vagy mocskos volt a tenyere, attól megvonta az egész napi rumadagját. Ez volt a legdurvább büntetés nála, ez bántotta legjobban a matrózokat. A tengerészek által a kikötőkben összeszedett és megszeretett kutyákat, macskákat és majmokat bedobáltatta a tengerbe, mert ezek az állatok mindenhová odapiszkítottak. Bárhol is állt meg a hajója, mindig gyűjtetett gyümölcsöket, gyökereket, bogyókat azért, hogy friss zöldséghez jusson a legénység. Útközben pedig a tengerészekkel állandóan horgásztatott — megették a pingvint, a rozmárt, sőt a csendes-óceáni-szigeteki kutyát (nagy, ronda, denevérszerű repülő állat). Akármit, csak ne az otthonról hozott sós, száraz, büdösödő húst kelljen enni. Az étrendben ott szerepelt a hazai savanyú káposzta is. Igaz, a trópusi éghajlatnak köszönhetően, a hajó gyomrában addigra már nem savanyú volt, hanem keserű és büdös is, úgyhogy csak fenyegetések árán tudta lenyeletni a matrózokkal. De etetett velük répalekvárt, sőt az új csodaszert, a szódavizet is kipróbálta.

194

Egy darabig igencsak proponálta az erjesztett malátát, míg ki nem derült, hogy ez csak hashajtásra alkalmas. Üvegekben hozatott citrom- és narancslét is, ám mivel azokat csak forralás után öntötték a palackokba (hogy ne romoljon meg), ezért a C-vitamin nagy része forraláskor, illetve a hosszú úton lebomlott. De ezt csak mi tudjuk, ő akkor még nem tudhatta. Ennek ellenére ő volt az első és egyetlen kapitány, akinek hosszú útjai során egyetlen matróz sem halt meg skorbutban. Ezért az úttörő teljesítményért 1776-b an a Tudományos Akadémia éremmel tüntette ki, tekintettel elévülhetetlen érdemeire. Cook hajósok ezreinek életét mentette meg. Ő világított rá először arra, hogy milyen fontos az étkezés minősége. Az 1780-as évektől kezdve, Cook tapasztalataiból merítve, egy Gilbert Blain nevű skót orvos kitartóan bombázta az admiralitást, hogy friss, forralatlan citromlét adjanak megelőzésként a tengerészeknek. Így aztán lassan-lassan eltűntek a hulló fogú, fekélyes, rothadó testű matrózok a világ hajóiról, és a második történelmi globalizációs hullám egyre távolibb földrészeket ért el. A vitaminok szerepét, különösen a C-vitamin mibenlétét azonban csak évszázadok múlva ismerték föl. Ebben úttörő szerepet játszott a magyar Szent-Györgyi Albe rt, de az ő harca már egy másik században zajlott. Ám ezzel még nem ért véget a történet. Ma sem tudjuk, hogy mennyi C-vitamint is kellene szednünk naponta, hogy a többiről ne is beszéljünk. A kétszeres Nobel-díjas Linus Paulingot éppen azért közösítette ki az orvostársadalom, mert jóval több C-vitamin szedését javasolta, mint amennyi a „hivatalosan" megállapított adag. Vannak még kérdőjelek, s nem tudjuk, lesz-e valamikor biztos tudás a kezünkben. Lenne dolga a tudománynak mint módszernek, és mint intézménynek is...

195

XII. RÉSZ A FÉNYMIKROSZKÓP TRAGIKUSAN LASSÚ FELEMELKEDÉSE

Ha valaha rangsorolnánk, hogy kinek a nevéhez fűződik a legtöbb alapvető felfedezés a mikrobiológiában, valószínűleg a holland Leeuwenhoek lenne a legelső helyen. Ha már akkor adtak volna Nobeldíjakat, akkor legalább öt, de talán tíz orvosi, fiziológiai díjat is 196

kaphatott volna. Hosszú élete során házilagos készítésű mikroszkópjainak segítségével oly sok mindent feltárt a parányok világában, hogy a kor kis számú gondolkodó tudósának szemléletét alapvetően megváltoztatta. A nehezen kimondható nevű Leeuwenhoek (jelentése: oroszlános sarok) tipikus példája az intelligens, de képzetlen, amatőr tudósnak. Ritkán lehet pusztán egyetlen ember nevéhez alapvető változások sorát kapcsolni. Ám ez az egykori holland posztókereskedő ilyen különleges ember. Seregnyi felfedezése részben az elképesztő szerencsének, részben kitartó, szorgalmas munkájának köszönhető. Egyszerű, egyetlen nagyítólencsés mikroszkópjában piciny, különleges lencse lapult. Átmérője csak pár milliméter, mégis a legjobb példányok legalább 500szoros nagyítást értek el. Ha arra gondolunk, hogy a mai optikai mikroszkópok bonyolult lencserendszereik ellenére csak 4-5 ezerszeresre nagyítanak, akkor Leeuwenhoek teljesítménye elképesztő. Ezredmilliméteres apró tárgyakat, lényeket meg tudott különböztetni, így juthatott el fürkésző szeme egészen a mikrovilágba. A mai napig rejtély, hogyan tudott ilyen tökéletes lencséket készíteni meglehetősen egyszerű, mondhatni primitív szerszámaival. Szorgalmas munkája nyomán bőségesen maradtak fönn rajzok, melyek azt mutatják mintegy háromszáz év távlatából, hogy ismert még valamilyen titkot, amivel fokozta a nagyítást. Ez már nem maradt az utókor- ra, a mesterrel együtt szállt sírba. Ha valami rosszat tudunk róla mondani ennyi évszázad múltán, az csak annyi, hogy féltékenyen vigyázta lencsecsiszolási módszerét, és így megtartotta magának a technikát. A kor, amelyben Leeuwenhoek élt (1632-1723), kontinensünk háborúkkal teli periódusa. Lassacskán emelkedik ki az évezredes szegénységből, butaságból Európa protestáns része. Talán csak Anglia és Hollandia az a két ország, ahol a természettudományoknak valamelyest már van létjogosultságuk, szabad fürkészni a természet, az élet dolgait. 197

Aki mikroszkóppal játszadozik, és a vízcseppekben nyüzsgő parányok, egysejtűek tülekedését, születését és halálát tanulmányozza, az szükségszerűen az élet keletkezésével is találkozik. Márpedig ez a kérdés ebben az időben a legszigorúbb vallási felügyelet alá tartozik. Mennyi ideig lehetett volna életben maradni Európában akkor, ha valaki azt állítja, hogy nem minden élőlényt Isten teremt ott a helyszínen? Itáliában talán fél évig is eltartott volna, míg az inkvizíció lecsap, Spanyolországban mindössze egy-két hét múlva máglyán találta volna magát az, aki ezekkel a kérdésekkel foglalkozik. Hollandiában és Angliában azonban a jelszó: élni és élni hagyni. Igaz, a társadalom annyira azért nem volt toleráns, hogy valakinek ezt a hobbiját még fizesse is. Leeuwenhoek is tisztes posztókereskedőként kezdte, majd a város polgármesterének egyik beosztottja lett. Hosszú időn keresztül ő felügyelte a városi kereskedők hossz- és súlymértékeit, nehogy a fogyasztókat megkárosítsák. Később, idősebb korára aztán a városháza portása lett — minden idők leghíresebb portása. Az üvegcsiszolás, az apró, miniatűr lencsék készítésének talán ma is utánozhatatlan mestere. Ez a forradalmi kutatóeszköz megjelenhetett volna bárhol, ahol az üveget és annak csiszolását ismerték: sok helyen, sokszor. Jó minőségű, zárványmentes, tiszta, átlátszó üveget már az egyiptomiak is tudtak készíteni, és elemi üvegcsiszolási módszereket is ismertek. Mégis csak több ezer év múlva kezdték el a hollandok (s elsősorban hősünk) tökélyre fejleszteni az üvegcsiszolás tudományát. Így aztán az égre meredő távcsövek és a parányok világában kutakodó mikroszkópok segítségével olyan tartományokba is bepillanthattunk, ahová az emberi szem önmagában, tökéletlensége miatt nem képes. Az 1600-as évek végén a velencei tükrök vagy a holland szemüvegek a csúcstechnológiát képviselték. Bár a tükrök csak az úri szalonok dámáit érdekelték (akik jól fizető vevők voltak), a szemüvegcsiszolás, majd később a tengerészeti távcsövek készítése igencsak hasznos találmánynak bizonyult. A hollandok művészetté fejlesztették a csiszolás 198

technikáját. A lencsecsiszolás a tudással, a szorgalommal, a gondolkodással elérhető haladás, s az ebből eredő jólét első történelmi példája. Leeuwenhoeknak, mint közepesen sikeres posztókereskedőnek a szakmájához tartozott, hogy primitív nagyítójával alaposan megvizsgálja a vásznakat és a posztókat, hiszen értéküket, tartósságukat ennek alapján határozta meg. Egy angliai útja során találkozott először a kínai selyemről készített nagyított rajzzal, és valószínűleg ez indította el a fantáziáját, hogyan lehetne a posztók szálait még alaposabban szemügyre venni. Ezen az úton haladva mind tökéletesebb lencséket készített, amiket talán ma sem tudnánk utánozni. Már abban a korban is ismertek voltak a mikroszkópok, de általában dupla lencsével készültek, ezért kétfajta súlyos technikai hibával is küszködtek. Egyrészt a nagyításuk teljesen más volt a lenese szélén, mint a közepén, így teljesen torz képet adtak, másrészt a kép mindig színhibás is volt, a szivárvány összes színe megjelent, ami tovább rontotta a képet. Így kis méreteknél már csak zavaros foltokat láthatott a kíváncsiskodó. Leeuwenhoek piciny, tenyérben hordozható egylencsés mikroszkópja azonban egyszerűsége és tökéletessége miatt döbbenetesen tiszta képet adott, ezért mindennél pontosabban le tudta rajzolni, hogyan is néz ki a mikrokozmosz döbbenetes, addig nem látott világa. Így tudott képet készíteni például a méhek fullánkjáról, a bolhák szeméről, de ő fedezte föl, hogy még e vérszívóknak is vannak élősködői. (Swift, a Gulliver írója ez alapján írt meg egy ismert versikét.) Leeuwenhoek tárta föl többek között izmaink formáját, szerkezetét, az idegsejtek összekapcsolódásának, szerkezetének furcsa részleteit, ő írta le először a sperma, vagy a vörösvértest alakját is, de mindenekelőtt az egysejtűek és a baktériumok nyüzsgő világát. Így az élet területén kontinensnyi új tartományokat tárt fel.

199

Az 1700-as évek még mindig a dühöngő pestisjárványok kora, és az emberek semmit sem tudnak a betegség okairól és terjedéséről. A legtöbb országban még boncolási tilalom van érvényben, ám a toleráns Hollandia ez alól szerencsés kivétel. Az orvoslás még jórészt a borbélyok kezében van, akiknek legfőbb tudománya a hashajtás és az érvágás. Aki a kezükbe kerül, örülhet, ha élve megússza a kalandot. Leeuwenhoek úttörő munkássága nélkül az orvoslás — lényegében véve — örökre tömeggyilkosság maradhatott volna. Az ő alapvető felfedezése az, hogy icipici, aprócska lények változatos sokasága népesíthet be akár egyetlen vízcseppet is, melyek ugyanúgy, mint az emberek, állandóan mozognak, táplálkoznak és harcolnak egymással. Ez volt az ő döbbenetes, teljes szemléletet átalakító nagy felismerése. A mikrovilág oly határtalan gazdagságát tárta elénk, amit nemhogy akkor nem értettek, de még a következő 200 év sem volt elegendő ahhoz, hogy mindezt föltárjuk, ésszel felfogjuk. Még évszázadokig szedte áldozatait a pestis, a kolera és más ragályok, még ilyen hosszú ideig nem ismerték fel, hogy ezek a kicsiny lények, egysejtűek és baktériumok milyen sok betegség terjedéséért felelősek. A gondolkodási kultúra fejletlensége, a közöny és az előítéletek miatt a ragályos betegségek megfékezése tragikusan sokáig húzódott el. Maga Leeuwenhoek egy éppen hogy írni tudó, angolul nem beszélő, a tudomány ébredező világában járatlan amatőr. Mindössze egyetlen kép maradt fönt róla. Szokásos, vállig érő, göndör haj, az orra alatt kis kackiás bajusz. Szinte ugyanolyan, mint ezernyi más, korabeli portréról ránk néző férfi képe. Ám nyugdíjas portásként és posztókereskedőként borotvaéles pengéjével nap mint nap készítette a metszeteket és fürkészte a liliputi világot. Óriási szerencsénkre lencsekészítő technikája a kor néhány holland tudósát is elismerésre késztette. Így találkozott egy Regnier de Graaf nevű anatómussal, aki az akkor nemrég megalakult Angol Tudományos 200

Akadémia (Királyi Társaság) levelező tagja is volt. De Graaf segítségével, az ő pártfogásával küldhette el felfedezéseinek tömegét rajzos levelekben. De Graaf 1673-ban ajánlotta a tisztelt tudományos társaság figyelmébe a szorgos lencsekészítőt és amatőr kutatót — éppen idejében. Néhány hónap múlva ugyanis egy pestisjárványban meghalt. A portás Leeuwenhoek talált városkájában olyan embert, aki an- golra fordította le felfedezéseinek leírását. Sőt olyan jó szemű, tehetséges rajzolót is lelt, aki hű képét rajzolta le annak, amit a piciny lencsében látott. Ha nincs a toleráns holland légkör, ha nem egy jómódú kereskedő nemzet szülötte, akkor természetesen soha nem születhetnek meg, nem terjedhetnek el találmányai. Delft városa — ahol élete vége felé aztán életjáradékot is megszavaztak az öreg portásnak — jólétét részben kereskedőinek, részben porcelán manufaktúráinak köszönhette Ekkor kezdik ugyanis az olcsó és szorgalmas munkaerővel lekopírozni a kínai porcelánokat. Az akkor igen drága és divatos, jó minőségű távol-keleti porcelánokat, tányérokat és vázákat szemrebbenés nélkül lemásolják, és olcsó változatban terjesztik Európa-szerte a kevésbé tehetős, de gyarapodó létszámú polgárosodó fogyasztók körében. Persze a furcsa, apró kis élőlények vad világát eleinte szkepszissel fogadták az Angol Akadémia tagjai. Azt kérték, hogy Delft városának megbízható, tisztes polgárai is tanúsítsák írásban, közjegyző előtt, hogy azok a leírások, amelyeket a kutatásairól küld, valódiak. Több ismert kereskedő, tekintélyes városi polgár ezért tanúsítványt írt, hogy mindaz igaz, ami az apró mikroszkóplencsékben látszik. (Mennyire megváltozott azóta a tudomány mint intézmény világa! Ma, ha valaki fényképet vagy videofelvételt küld be például ufókról, netán kanálhajlításról, még ha ezer tanút is hoz, akkor sem hisznek neki.) Leeuwenhoek évtizedeken át szorgalmasan vizsgálgatta a világot, s küldte a rajzokat az Angol Királyi Társaságnak. Lerajzolta a szakállából kitépett szőrszál fölnagyított képét, a szomszéd fogának lepedékéből kitenyésztett baktériumok sorát. Egy hasmenés után saját székletét is megvizsgálta, és lerajzolta az abban nyüzsgő bacilusok sokféleségét. Ez 201

idő tájt vásárokon, a mutatványosok bódéja között föl-föltűnt a nagyítósoknak a sátra is, ahol rosszabb minőségű, de nagyobb lencsék alatt bolhákat, tetveket és más érdekes lényeket láthatott a nagyérdemű és fizetőképes közönség. Utólag visszatekintve azonban korainak bizonyult Leeuwenhoek munkássága. Mivel a lencsekészítés titkát a sírba vitte, közleményei idővel feledésbe merültek. Mintegy 200 évnek kellett eltelnie, hogy a lassú technikai fejlődés — az 1860-as évektől — ugyanolyan minőségű mikroszkópokat produkáljon. De még akkor is csak csigalassúsággal változik az orvosok szemlélete. Már kezdik elhinni, hogy a parányi baktériumok világa igenis hatással lehet életünkre, betegségeink kialakulására. Addig viszont még több száz millióan pusztulnak el járványos betegségekben azért, mert a kor tudósai nem figyeltek oda kellőképpen a nyugdíjas portás szorgalmas munkájára. Borzalmas árat kellett fizetni az akkori társadalom kutatóinak felelőtlenségéért. És semmit sem tanult az emberiség ebből a leckéből. Igaz, nemcsak a holland mester jár így. Bach alkotásainak körülbelül harmadát dobják ekkor a szemétbe, Vivaldi műveit is jó időre elfelejtik, és Orffyreus örökmozgója is ekkor merül a feledés homályába.

202

XIII. RÉSZ MIÉRT NEM TUDUNK TÖBBET A VILÁGRÓL? (A TUDOMÁNYOS KÉRDEZŐSKÖDÉS HATÁRAI)

Ufó holdtölte idején, nem messze Egertől, egy nyári éjszakán. A hegy mögött a kerek telihold látszik. Ketten látták a lebegő objektumot, mobiltelefon segítségével néhány fénykép is készült róla. Kérdés, hogy 203

elfogadjuk-e bizonyítékként a fényképpel is alátámasztott verziót. Ugyanazt a beszámolót az egyik ember elfogadja, a másik mereven elutasítja. Ez a nyitottságtól, a toleranciától, az érdeklődéstől függ. Hogy azonnal válaszoljak is a kérdésre: főleg a tiltások miatt, részben pedig egyes jelenségek ritkasága miatt. A két probléma azonban gyakran együtt fordul elő. Ezt szeretném néhány példával is bemutatni. Még valamikor a '90-es években Hargitay Károly egyik könyvében furcsa esetet írt le. Egy bajai matematika szakos tanárnő éjjel, furcsa késztetést érezve kiment a házuk udvarára, ahová egy repülő csészealj ereszkedett le. Két emberszerű lény szállt ki, és elhívták az ő Naprendszerükbe, a bolygójukra. Kisvártatva ott teremtek, sétáltak egy darabig. Látta, hogy az égbolton más csillagképek vannak, sőt azt is, hogy nappal két nagy, fénylő égitest, Nap mozgott az égen. Egyszer csak lehajolt és fölvett az ottani talajról egy kavicsot. Másnap reggel már otthon ébredt a saját ágyában. Ám a követ még akkor is ott szorongatta a markában. Szokványos ufós történet. Érdekelt, megvan-e még az a bizonyos kődarab. Némi utánjárással sikerült megszereznem. Egykori, anyagszerkezeti kutatással foglalkozó KFKI-s kollégám alaposan megvizsgálta. Nagy meglepetésére olyan ásvány, tektit volt a tekintélyes kavicsdarab, ami földi körülmények között nem keletkezik, csak különleges esetben Amikor egy meteorit becsapódik, és a nagy nyomáslökés hatására minden megolvad a környéken, akkor keletkeznek a földön apró, körömnyi tektitdarabkák. Ez viszont egy nagyobbacska (5 cm-es) példány volt. Ekkora méretűt legjobb tudomásunk szerint nem lehet beszerezni sehol. (A tektit egyébként is nagyon ritka ásvány.) Eddig tart a történet. A csöndes, visszahúzódó tanárnőről azóta sem hallottam, csak legszűkebb baráti, rokoni körében merte elmondani ezt az epizódot. Mindenki azt gondol ez után, amit akar. Vajon igaz-e a bajai matektanárnő esete? Mindenki maga dönti el. Jó pár évvel később Egerben, egy holdvilágos este két repülőgép-tervező látott egy fényes, nagyméretű tárgyat hosszan lebegni a fák koronája felett. 204

Mobiltelefonjukkal 5 fényképet készítettek. A mobiltelefon képeit nem lehet manipulálni, szerkeszteni. A szemtanúkkal én is beszélgettem, átlagos hétköznapi emberek, nem keresték, sőt kerülték a nagy nyilvánosságot. 1973-ban egy Nagyenyed (Erdély) melletti homokbányában 10 m mély homokrétegben bukkantak egy 205x125 mm-es, 2,3 kg súlyú megmunkált alumíniumtömbre. Olyan állatok csontjai vannak ebben a rétegben, melyek még a jégkorszakban, 10 000 évvel ezelőtt éltek. A megmunkált tárgy (ma múzeumban kiállított darab) talán egy leszálló egység talpa lehetett. Biztos, hogy nem természeti képződmény, mert duralumínium (89% alumínium, 6% réz és kb. 3 % szilícium tartalma volt az ötvözetnek) nem található a természetben. Az oxidréteg igen vastag a tömbön, ilyen réteg csak több száz, esetleg több ezer év alatt képződhet. Hány szemtanú megfigyelése lenne elég, hogy elfogadjuk, intelligens lények látogatnak meg minket? Száz? Ezer? Tízezer? (Kb. ennyi gyűlt össze az utóbbi 50 év során.) Hány fénykép és filmfelvétel kellene ahhoz, hogy elfogadjuk az ufójelenség létét? Egy? Tíz? Ezer? Mert kb. ezer fénykép és film gyűlt össze. Hány hamisítvány teheti tönkre ezek hitelét? Egy? Tíz? Akármennyi hamisítvány sem? Egyetlen megbízható megfigyelés elég lenne egy szkeptikus meggyőzéséhez? Vagy ahhoz egymillió sem elég? Ezekre a kérdésekre egészen más választ ad a tudomány mint módszer (ott egy is elég) és a tudomány mint intézmény (ott tízezer megfigyelés sem elég). Létezik-e hát Földön kívüli intelligens élet? Egyre többször fog el az érzés, hogy igen, de csak ott. Mert ha itt is lenne igazi intelligens élet, már mi is járhatnánk vendégségbe más bolygókra. Az esetek — érthetően — megismételhetetlenek. Itt látszanak a tudomány határai, nevezetesen az, hogy inkább belső indíttatásunk, toleranciánk dönti el, mi az, amit még elfogadunk, és mi az, amit már elutasítunk.

205

A megismételhetetlen vagy a ritka események mindig is a tudományos kérdezősködés szintjén maradnak, akkor pedig ízlés dolga, hogy ki mit fogad el, valójában nincsenek egyértelmű szabályok. (Ezért nehéz pl. a történész dolga.) Ha a ritka eseményektől eltekintünk, egy másik akadály is felmerül: ez a tabuk, tiltások világa. Nézzünk erre egy példát. Tegyünk fel egy szokatlan kérdést: Mikor a legvonzóbbak, legszexisebbek a nők? Ezt vizsgálta egy amerikai antropológus is. A feltevése az volt, hogy a peteérés alatt. Az állatvilágban ennek látható jelei vannak, de a nőknél ilyenek nincsenek — feltételezések szerint azért, hogy a férfi ezt ne tudja, így emiatt ne léphessen vissza. Ekképpen nagyobb eséllyel történhet meg az utódok megfoganása. Ez a hipotézis. Az említett kutató megfigyelte, mikor mennyi borravalót keresnek a go-go táncoslányok, amikor lemennek a vendégek közé és (finoman szólva) az ölükbe ülnek. A dolga lényegében az volt, hogy korrelációt készítsen a bugyiba dugdosott borravaló és a peteérési ciklus között, matematikai módszerekkel. Úgy találta, hogy statisztikusan jelentősen több pénzt rejtettek a férfiak a lányok bugyijába peteérés környékén, mint egyébként, és az átlagosnál kevesebbet a menstruációs ciklus idején, pedig erről nem tudhattak a tisztelt „fogyasztók". A humánetológia tisztes, fontos tudományág. A felvetett kérdés, hogy érzik-e titkon a férfiak, mikor izgatóbb (és fogamzóképes) egy nő minden külső jel nélkül, szintén érdekes, talán fontos is. Mégis mi lenne, ha egy magyar etológus hasonló tárgyban nyújtaná be doktori disszertációját? Pl. statisztikai elemzés alá venné ugyanezt a kérdést az autóutak mentén álldogáló lányok esetében, és húzná a strigulákat, amikor egy-egy lány eltűnik a bokorban egy fuvarra? Úgy rúgnák ki, hogy a lába se érné a földet. Egy ilyen téma nálunk tabu. Nem írásban, de kimondatlanul. Ilyen tiltott területekkel van telis-tele a tudomány mint intézmény, ezért tudunk ilyen keveset a világról, a természetről.

206

Nem fogok most teljes tiltólistát adni, inkább csak a hétköznapi életben gyakran megtapasztalható fizikai anomáliák, szokatlan esetek kapcsán hozok egy gyors tabuleltárt, azaz a kérdezősködés határait mutatnám meg. Papíron persze régóta nincsenek tabuk. Már régóta szabad embert boncolni, vagy az eget, földet kémlelni. Kérdezni elvileg mindig lehet, ha az a tudomány módszereivel történik, és a határain belül marad... Csak az a kérdés, hol vannak azok a határok...

A KRITÉRIUMOK A természettudományokban, elsősorban a fizikában eléggé éles, jól elhatárolható kritériumok vannak arra, hogy mi is számít megbízhatónak, azaz tudományosnak. Az Amerikai Fizikai Társaság két pontban foglalta össze a fizika mint tudomány fő kívánalmait: • „Az elméleteket és a kísérleti eredményeket közre kell adni, hogy mások is megismételhessék Ez az adatok, eljárások és a kísérletben felhasznált anyagok tejes feltárásán, átadásán alapul. • Amikor újabb, átfogóbb, vagy megbízhatóbb kísérleti eredmények keletkeznek, akkor az addig elfogadott konklúziókat módosítani kell, vagy el kell vetni. Ezekhez az elvekhez való ragaszkodás megbízhatóságát és önkorrekcióját"(1).

adja

a

tudomány

Én is úgy gondolom, hogy a fenti két kritérium az, ami az ismételhető effektusoknál tudományosnak számít. Persze a bajai tanárnő esete ezen kritériumok alapján megfoghatatlan, hiszen nem viszik el naponta idegen bolygóra. Ám ettől a történet még igaz lehet, csak nem tudjuk tovább finomítani az ellenőrzést. Gyakran látom, hogy az ismételhetőség kritériumába azok kapaszkodnak, akik így szeretnék eltörölni a ritkább jelenségeket. A 207

természettudomány eszközei azonban nemcsak a gyakori, ismételhető jelenségekre korlátozhatók. Igaz (elsősorban a fizikában), szeretünk egyszerűsíteni, redukálni pl. az anyagot molekulákra, azt atomokra, majd további kisebb részecskékre. Ez a módszer az izolált rendszerek vizsgálatán alapul, amelyeknél kizárhatjuk a külvilágot. De a valódi fizikai és biológiai rendszerek nincsenek elszigetelve. Az izolált rendszerekre korlátozott vizsgálat nem tud mit kezdeni az önszerveződés, az organizmusok, a belső struktúrák világával, melyek nem olvashatók ki az egyszerűbb rendszerek viselkedéséből. Az élet, a tudat, a szabad akarat jó példa erre. Mit kezd a redukcionista szemlélet olyan fogalmakkal, mint az érzelmek, a társadalom vagy a zene? Ezek ne léteznének csak azért, mert nem tudjuk őket ismételhető módon leírni? A tudomány eszközei nem annyira szegényesek, hogy a minket körülvevő világ döntő részét kirekesszük csak azért, mert redukcionista módon nem tudjuk értelmezni, magyarázni. Sir Carl Popper tudományfilozófus véleménye szerint a tudomány (mint intézmény) dolga nem az új elméletek bizonyítása, hanem a cáfolata. „A tudományos kreativitásnak az a feladata, hogy kijelölje, mit is figyeljünk meg, milyen adatot gyűjtsünk be. A megfelelő kérdés feltétele a tudományos gondolkodás alapja, de a fenti két pont erre nem tér ki. Természetesen ha esernyőkről gyűjtünk adatokat egy életen át, az nem szükségszerűen tudományos munka. A kreatív gondolkodásmód fontos a fizikában és általában a tudományban mint módszerben. Minden kérdésben többféle kiindulópontból érdemes elindulni, ezek között lehetnek spekulációk, megérzések, álmok, még hallucinációk is, amelyek általában nem szerepelnek a tudomány definíció között. Természetesen a rossz elképzeléseket mérésekkel lehet kiszűrni, de a kreatív rész mindig szükséges egy sikeres kutatási irány elindításához, véghezviteléhez. A történelem azt mutatja, hogy a kutatók ritkán vetik el a régi teóriákat egy új bizonyíték hatására. Inkább egy jobb, átfogóbb elmélet az, ami idővel elterjed, mielőtt a régi elképzeléseket kidobják. Az 208

ismételhetőség és a nyílt publikáció, a módszerek közreadása persze fontos ahhoz, hogy valami kipróbálhatóvá és aztán elfogadhatóvá váljon" (2/a, b, c). Az ismételhetőségi feltétel alapján egyebek közt már a lélekvándorlás tényét is el kellett volna fogadni. Szándékosan hozom fel ezt a példát, mert eléggé vitatott, és mutatja, hogy egy-egy kérdéskör sokszor inkább érzelmi alapokon dől el, mint objektív kritériumokon. A hipnózis segítségével embereket százával (netán ezrével) vittek már vissza nemcsak gyerekkorukba, hanem születésük előtti periódusokba. Ezen merész próbálkozások alanyai között volt (magam is láttam ilyen eseteket videón), aki kihalt nyelveken kezdett beszélni. Számos olyan emberről is tudok, akik konkrét adatokkal szolgáltak arról, hol éltek előző életükben. Ezt ellenőrizték is, és pontosnak találták az információkat. A dokumentumfilm-sorozat, amit láttam, olyan ausztrál háziasszonyokkal végzett reinkarnációs hipnózis kísérletekről szólt, akik még soha nem hagyták el a kontinensüket. Mégis arról számoltak be, hogy Európa különböző országaiban, városaiban néhány évtizeddel vagy évszázaddal ezelőtt hol laktak, mit láttak, mi volt a nevük. Nagy részüket ellenőrizni is lehetett, és az adatok megfeleltek a valóságnak. Ezek után tényként fogadható-e el a reinkarnáció léte az Amerikai Fizikai Társaság kritériumai alapján? A hipnózis módszere közismert, ismételhető, gyakran azonos eredményekhez vezet. Tehát létezik a reinkarnáció, létezik az elpusztíthatatlan lélek? Én azt gondolom, hogy igen, mások persze ugyanezen kritériumok alapján úgy vélik, hogy nem. Néhány évtizedes kutatói tapasztalatom egyértelműen azt mutatja, hogy elsősorban nem a szabatos kritériumok alapján történik meg egyegy jelenség elfogadása vagy elutasítása, hanem az illető lelki beállítottsága a mérvadó. Szubjektív módon négy csoportot különböztetek meg:

209

• A forradalmár, a feltaláló • A konzervatív, a hídépítő • A közömbös vagy óvatos • A reakciós, a romboló Talán nem is kell a csoportosítást részletesen magyarázni, a szavak magukért beszélnek. Forradalmár az a kutató vagy feltaláló, aki minőségileg újat alkot. Ilyen volt pl. Faraday, Newton, Leibniz, de Orffyreus, Tesla vagy Moray is. Az, hogy valaki kutatóként forradalmár, még nem sokat mond arról, hogy emberként milyen. Newtonról pl. azt is tudjuk, hogy misztikus, okkult gondolkodó volt, zavaros alkimista tanokat vallott. Ráadásul összeférhetetlen, kiállhatatlan, aki több csillagász kortársának életét tette pokollá. Sőt hiú, sértődékeny is volt a végtelenségig, és mellesleg homoszexuális. Orffyreus, a mechanikus örökmozgó feltalálója pedig kapzsi és szemforgató. Nem véletlenül veszett a feledés homályába — egyébként nagyszerű — találmánya. Konzervatív az a kutató — magamat is ide sorolom —, aki megpróbálja megmenteni, megőrizni, konzerválni a régebben elért fontos eredményeket. De ide venném például Vedres Andrást, a Magyar Feltalálók Szövetségének elnökét is, aki évtizedek óta azon fáradozik, hogy megóvja, megőrizze a magyar feltalálók gyakran pusztulásra ítélt munkáját. Úgy vélem, az ilyen típusú tevékenység legalább annyira fontos, mint a forradalmároké. Messze a legnépesebb tábor a közönyös, óvatos vagy kívülállő kutatók népes serege. Ez bizonyos szempontból érthető, hiszen minden kutató nem vehet részt az összes munkában vagy szakmai vitában. A közönyösség, kívülállás csak akkor okoz gondot, ha közben durván megsértik a kutatás módszerének elemi etikai normáit. Erre elég sok példa adódik.

210

Reakciósnak nevezzük azokat, akik igyekeznek megsemmisíteni a forradalmi kutatók, gondolkodók eredményeit, akik azt tekintik életcéljuknak, hogy úgymond „megóvják" a tudomány tisztaságát. Valójában ezzel csak az eredménytelenségüket, irigységüket, aljasságukat palástolják. W. B. Beveridge kutatásról szóló könyvében (The Art of Scientific Investigation, melyet 60 éve írt), világosan ismerteti az emberi oldal szerepét. A „nyájszellem" miatt nyilvánvaló, hogy egy vitatott témában biztonságosabb a többséggel tartani. Abból nem lesz baj, ha hallgatnak. Így legtöbben a közömbös vagy óvatos kutatók csapatába tartoznak. A küzdelem mindig a forradalmár és a reakciós tábor közt zajlik. Ha a forradalmár megbukik, a konzervatív, a hídépítő veszi át a szerepét, aki az új ismereteket megpróbálja a régiek közé beépíteni. Vagy a régi ismeretek mellé, azokat kiterjesztve, vagy a korábbi gondolatok helyére, ha azok egyértelműen tévesek. Az élővilágban egy új dolog megjelenésekor vagy menekül, vagy támad egy teremtmény. A menekülők a csordaszellemet követik, a támadók a „területüket" védik. Hadd hozzak néhány személyes példát a vitatott parajelenségek teréről, mert itt látszik talán legjobban, milyen nehéz kategóriákban, „dobozokban" gondolkodni, s milyen ellentmondások adódnak a tudomány mint módszer, mint intézmény vagy mint összegyűjtött tudás és tapasztalat között.

LÁMPAOLTÁS GONDOLKODÁSSAL 1. példa: A '70-es években fiatal kutatóként a KFKI-ban mindig késő estig dolgoztam a reaktorbalesetek számításain, szimulációin. Az R40-es számítógép tetű lassú volt (mai mércénk szerint). Mindig várni kellett a soromra, hogy az operátor (ilyen is volt!) ráengedje az egyenleteimet a gépre, s aztán nyomtassák is az eredményeket. Szinte mindig hibáztam, napokat töltöttem a hibakereséssel, mire elindult egy-egy szimuláció. Sokszor mentem az albérletembe este, gyalog az erdőn át, kihalt utakon. 211

Ilyenkor makacs, kilátástalannak tűnő egyenletek megoldásán vagy programozási bajaimon gondolkodtam. Az út mentén már világítottak a ritkásan elszórt higanygőzlámpák. Autók akkor még alig jártak arrafelé. Gépiesen bandukoltam az albérletem felé, a Törökbálinti útra. Késő este már mindig éreztem egy tompa fájást a tarkóm körül. Ahogy fejben próbáltam követni, néha szeretett, néha utált parciális, hiperbolikus típusú differenciálegyenlet-rendszereimet, egyre többször vettem észre, hogy elsötétül körülöttem a világ. Nem a vémyomásommal volt baj, hanem sorra aludtak ki a higanygőzlámpák. Az első 10-20 alkalommal még alig vettem tudomást erről. A következő 10-20 esetnél azt gondoltam, hogy ez pech, pont akkor mennek tönkre a lámpák, amikor a közelükbe érek. Csakhogy nem mentek tönkre, mert másnap újra világítottak. Aztán kísérletezni kezdtem. Figyeltem, kialszanak-e az újabb lámpák, ha alájuk érek. Ha akarattal próbáltam eloltani a lámpákat, ha nem éreztem a tompa fejfájást, soha nem történt semmi. Kizárólag akkor aludtak el — és csakis a higanygőzlámpák —, amikor gondjaimba merülve pörögtek lelki szemeim előtt az egyenletek, mikor konvergencia- és stabilitási problémákon járt az eszem, mert néha elszaladt (divergenssé vált) a megoldás. Jó 100-200 „kisaggyal" történő lámpaoltáson voltam már túl, mikor — legalábbis saját magam előtt — felderengett az összefüggés: Az agyműködésemmel felpörgetett, erősen a belső világomra fókuszált tudatállapotomban szinte mindig elfújom a nagynyomású gázkisüléses lámpákat. Akkor még szinte semmit sem tudtam a plazmák viselt dolgairól, hiszen nem volt rá szükségem. De azt felfogtam, hogy az ismert életfolyamatok, az azokkal járó igen gyenge elektromos és mágneses terek nem lehetnek a probléma, azaz a lámpakioltás okozói. De akkor mi ez? Inkább kuriózum volt a jelenség számomra, mintsem égető gond, hiszen volt elég más bajom. Esténként és hétvégeken még várt otthon a második műszak. Használati utasításokat fordítottam angolról magyarra, hogy kifizethessem az albérletet, a katonaadót, a bútorrészletet. 212

Aztán egyszer, munkahelyi ebéd közben megemlítettem ezt a dolgot egy fizikus barátomnak (ő nem gyalog, hanem busszal járt haza). Kinevetett. Ám egy fél év múlva ösztöndíjat kapott Belgiumba, s ott ő is gyalog közlekedett, problémáin gondolkodva. Egyik este eltévedt, térképet vett elő, hogy megnézze, hol jár. Koncentrált, és a higanygőzlámpa elaludt. Odébbment, és a következőnél is ez történt. Egyből megértette, miről is beszéltem. Azóta több tucat hasonló beszámolót olvastam. Részemről tehát a dolog kőkemény igazság. De mint tudjuk, igazat mondani könnyű, csak elhitetni nehéz. Ilyenkor azonnal felvetődnek az igazán fontos kérdések. Kinek az „asztala" ez a jelenség? Kinek a hitbizományára veszélyes? Kit érdekel egyáltalán? Ha erre a három reális kérdésre nem kapunk jó választ, akkor eleve halott a dolog. Az intenzív gondolkodással történő plazmakioltás jelensége ugyan kire tartozna? A plazmafizikusokra semmiképp, hiszen ez a túlfeszített emberi agyműködés következménye. Agykutatókra megint nem tartozik, hiszen ők biológusok vagy orvosok, netán neuronhálózatokkal foglalkozó matematikusok. Egyiküket sem illeti. Viszont a jelenség puszta említése is veszélyes mindegyikükre, de az agykutatókra különösen. Ha ugyanis ez igaz, akkor az összes eddigi, a kémiára, biokémiára, neuronhálózatok kapcsolatára épülő agymodelljük fatális tévedés. Mit tehetnek? Menekülnek vagy támadnak. Ha netán ezeket az eseteket valaki szeretné közölni a folyóirataikban, nem közölnék. Még valószínűbb: támadnák, s jönne az áltudomány és a sarlatánság veszélyeiről szóló, jól ismert szöveg. Pontosan és idejekorán felismerik, hogy egy ilyen esetet leíró, elfogadott lapban közölt információ az egész agykutató szakmát tönkretehetné, mert rávilágít a mai kiindulási modell durva hibáira. Hiába létezik a jelenség előidézésére megbízható módszer, hiába van ismételhető eredmény, az agykutatók számára ez veszélyes, a plazmafizikusok számára pedig érdektelen. A tudomány, mint módszer 213

ugyan alkalmas lenne az eset vizsgálatára, de a tudomány mint intézmény egy ilyen jelenséget nem fogad be. Ez már nem megy át a kapuőrökön. Így a tudomány (mint elfogadott, a falak mögé beengedett ismeretek halmaza) nem tartalmazza ezeket a megfigyeléseket. Annak idején nem tudtam belevágni e „senki földjén" leledző történés vizsgálatába. Ma is reménytelennek érzem, hiszen távoli szakterületek tudósait vagy ismeretanyagát kellene összehozni, sőt teljesen új típusú erőtereket is kellene vizsgálni. Amatőr, kívülálló kutatóként pedig nem is érdemes ilyen munkába fogni, mert aki a „senki földjén" mozog, arra minden oldalról lőnek, így biztos a bukás. Mintegy 20 év múlva bukkantam rá arra a nyomra, ami mutatja, miért nem értjük ezt a jelenséget: Felix Ehrenhaft mesterséges mágneses monopólus keltési majd mágnesáram kísérleteire, melyet V. F. Mihajlov a '70-es években sikeresen megismételt. Eredményeikre senki sem volt kíváncsi. Így a fizikusok és az agykutatók — s a biológia általában — szegényebbek lettek egy potenciálisan fontos információhalmazzal és egy kutatási eszközzel. Szerintem nem kisebb a veszteség, mint amikor Leeuwenhoek holland mester sírba vitte a mikroszkópkészítés titkát.

ÁTLÁTNAK RAJTUNK 2. példa: A '80-as évek elején, a létező szocializmusban már csak Magyarországon és az NDK-ban volt tilos a természetgyógyászat, s annak vizsgálata. Egy New York-i könyvtárban talált folyóiratban olvastam arról, hogy Varsóban konferenciát tartanak ebben a témában. Jelentkeztem, s kiutaztam. Mint ahogy lenni szokott egy konferencián, hatalmas mennyiségű meddőt kellett „átrostálni", hogy értékes dolgokra bukkanjak. Egy fiatal lengyel orvost ismertem meg, aki — ma úgy mondják — auralátó volt. Nekünk, külföldieknek külön gyakorlati bemutatót tartott. Hárman ültünk vele szemben. Az egyik oldalamon ülő görög orvosnőnek elmondta, milyen nőgyógyászati 214

problémája van. A másik oldalamon ülő angol újságírónak pontosan leírta, melyik nyakcsigolyája van erősen elmeszesedve, nekem pedig jelezte, hogy a májam egy része még mindig nem jól működik. Valóban, mintegy 10 évvel azelőtt diákkoromban, az első nagy közelkeleti utamon, Damaszkuszban fertőző májgyulladást kaptam, mert naivan, felelőtlenül az utcán árult gyümölcsléből ittam. De nem egyedül, a fél város ugyanabból a pohárból ivott. Már aznap este jött a magas láz, hasmenés, levertség — paratífusz. Nagy nehezen értem csak haza, és 3 hét lappangás után rám tört a májgyulladás. Hónapokig voltam kórházban, 20 kg-ot fogytam. Öten voltunk egy kórteremben, karanténban, azonos állapotban. Ketten éltük túl, hárman a szemem előtt haltak meg. Aztán felépültem, teljesen gyógyultnak minősítettek, de az egyetemen az utolsó évet újra kellett kezdenem a több hónapos hiányzás miatt. Az ultrahangos diagnosztika mutatott még egy kis májelváltozást az epém környékén — ma is megvan —, de ez külsőleg nem látszik. Mi volt a fent említett tapasztalatban a meglepő? Az, hogy a lengyel orvos szabályosan „látta" a szerveket működés közben. Ez pedig nem történhetett a ma ismert fizika alapján, hiszen ruhában ültünk. Így olyan típusú sugarak (?) érzékelése történt, amit ma nem ismerünk, ezért létezésük hivatalosan tiltott. A nyolcvanas évek közepén egy november 7-i napon bementem dolgozni a KFKI-ba. Az ünnep miatt kevesen voltak benn, sokat lehetett haladni. Sötét éjszaka robogtam az erdőn át kerékpáron hazafelé, amikor a kerekek egy kis vízmosás árkába csúsztak, s hatalmasat buktam. Bevertem a fejem, percekig nem tudtam magamról. Hazavánszorogtam ugyan, de attól kezdve hónapokig hasogató fejfájás kínzott, nem tudtam dolgozni, hiszen se olvasni, se írni nem bírtam, és a beszéd is egyre nehezebbé vált. Rendszeresen jártam orvosokhoz, ötlete mindenkinek volt, ki nyugtatót adott, ki élénkítőt, de a krónikus fejfájás nem javult. Már fél éve voltam beteg. Úgy nézett ki, leszázalékolnak, mint tartósan munkaképtelent.

215

Ekkor látogatott Magyarországra egy orosz gyógyító — az öreg Szafjonov. Ő arról is nevezetes volt, hogy egy ember fényképe alapján meg tudta mondani, az illető él-e még, s ha nem, hol van, hogyan halt meg. (Tárgyak fényképe nyomán is sok mindenről tudott beszámolni.) Amikor felkerestem, már nem volt vesztenivalóm. Szafjonov kétszer elhúzta a kezét a testem előtt, s kész volt mind a diagnózissal, mind a kezelési javaslattal: „Fiatalember, ön nehéz szüléssel jött a világra, s az agyában van egy érszűkület. Egy esés miatt ez az ér tovább szűkült, rossz az agy vérellátása. Tegyen a cipőjébe, a sarka alá egy puha szivacsot, járjon puha talpú cipőben." Mivel veszélytelen volt a tanácsa, kipróbáltam. Két hét múlva újra munkaképes lettem. Nekem ezek voltak a tapasztalataim ezzel a két „auralátóval". Mit mond erre a tudomány intézménye? Tagadják, pedig a jelenség régóta ismert, sőt nagyritkán (mint ahogy ez a lengyel doktor) orvosok is képesek erre. Könnyen ellenőrizhető, jól kutatható, megfelelően dokumentálható lenne. Mégis csak egyfajta városi legendaként marad meg a „vesébe látás", pedig az orvosok könnyen a jelenség mélyére tudnának nézni. Senki nem mert eddig azzal szembesülni, hogy valamilyen szokatlan, ismeretlen módon is képes belelátni egyik ember a másik belsejébe. Sok biztosnak vélt fogódzót kellene feladni ahhoz, hogy erre a ma nagyon bizarrnak tűnő dologra „fecséreljük" az időt. Ezen a területen is több az óvatos és a reakciós, mint a forradalmár.

LÁTHATÓ-E ELŐRE A JÖVŐ? 3. példa: Az a saját tapasztalatom, hogy néha, egy villanásra igen. A '80-as évek elején egy alkalommal hőátadási számítást kellett végeznem. Kíváncsi voltam, hogy ha egy balesetben elolvad a reaktor, megolvasztja-e maga alatt az aljzatbetont. Fusiban pedig ki akartam számolni, hogy gömbvillám át tud-e olvasztani tégla- és betonfalakat, mint ahogy azt a gyakorlatban az esetgyűjtések alkalmával több ízben is megfigyeltem. Kellett ehhez néhány adat: a beton és a tégla hővezetési 216

tényezője, a különböző hamuk hősugárzási és visszaverődési tényezői. Nem tudtam befejezni a számolást, éhes lettem, elmentem ebédelni. Akkor még ettem húst, ezért ebéd után elbóbiskoltam. Sületlenséget álmodtam. Kinyílt egy nagy faajtó, s kijött rajta P. János, egykori évfolyamtársam. Az arcán és az orrán nagy vörös kelések virítottak. (Mindig volt neki ilyen, de hetente máshol.) Akkor már vagy 6-8 éve nem láttam, igaz, azelőtt sem voltunk közeli kapcsolatban. Felriadtam, folytattam a számolást. A kézikönyveimben nem találtam a keresett hőtechnikai adatokat. Átmentem a KFKI könyvtárába. Bár az állománya igen jó, adatokra ott sem akadtam. Sebbel-lobbal összeszedtem a holmimat, irány a Műegyetem könyvtára. Tudtam, hogy milyen kézikönyvsorozatot keresek, régebben már láttam a szabadpolcon, otthonosan mozgok a könyvtárban. Több mint egy óra alatt értem oda. Nyúlok a kézikönyvért, nincs ott. Fura módon az egyik tanszék kikölcsönözte. Nagyon bosszús lettem. Utolsó menedékként maradt az OMIKK a Nemzeti Múzeum mellett, 15 perces út volt villamossal. Amikor be akartam lépni a könyvtárba, nyílik a nagy bejárati ajtó, jön ki P. János. Ahogy megálmodtam, az orrán és arcán nagy, undorító, vörös kelésekkel. Földbe gyökerezett a lábam. Tudom, hogy ilyen megfigyeléssel nem lehet mit kezdeni. Ez a létező, de nem az ismételhető kategória. Olyan, mint a bajai matektanárnő kezében a tektit. Hasonló történeteket másoktól is hallottam, inkább nőktől, főleg kismamáktól (ők a más típusú kommunikációkra érzékenyebbek, mint az átlag). Néha kutató kollégáim is meséltek családi körben megtörtént hasonló eseteket. Ezeket senki sem próbálta (vagy merte) összegyűjteni, leírni, senki sem adta hozzá a nevét. Senki nem merte kockáztatni a reputációját, hiszen ezek az események szigorúan szemben állnak az oksági elvvel, s még egy fél tucat más konkrét fizikai (termo- és elektrodinamikai) törvénnyel. Ötvenegynéhány év alatt csak két ilyen esetem volt, de ez az első mélyen megmaradt bennem. A második történet is hasonló az előzőhöz. Budakeszin laktunk egy lakótelepi lakásban, az erkély előtt nagy füves rét terült el. Egyik hajnalban, félálomban az a kép ugrott be, hogy leszáll a mezőre egy nagy, zöld katonai helikopter. (Az egész jelenet csak 217

egyetlen rövid felvillanó kép volt, nem hosszú folyamat.) Másnap este nagy dübörgéssel valóban leereszkedett a rétre egy katonai szállítóhelikopter, mert meghibásodott. (A vadasparkba vitt egy kilátótornyot.) Kétféle hipotézist lehet ezekre a jelenségekre felállítani. Lehet, hogy túlvilági szellemektől kapjuk az információt. Ezt a lehetőséget se cáfolni, se megerősíteni nem lehet a tudományos kérdezősködés módszerével. A másik variáció sem sokkal egyszerűbb: Feltételezni, hogy az élővilág elektrodinamikájában mind az avanzsált, mind a retrográd potenciálok használhatók, azaz időben előre és hátra is mozoghatunk. De miért nem tudunk ilyen gépet alkotni? Pl. olyan zsebrádiót, amely nemcsak a (közel)múltban kisugárzott hullámokat veszi, hanem a jövőből indulókat is. Ezek nehéz, sőt kínos kérdések. A mai intézmények egyszerűbb megoldásra kényszerítenek: ne is figyeljünk oda. Legfeljebb buták maradunk. A tudomány módszerei persze alkalmasak ilyen típusú (prekogníciós) jelenségek kutatására, legalább a megfigyelés szintjén. A kaliforniai Stanford Research International Intézetben valamint a Princetoni Egyetemen néhány évig folyt is ilyen irányú sikeres kutatómunka. Aztán a tudomány mint intézmény csöndes, de kitartó aknamunkája szép lassan felőrölte ezeket a kezdeményezéseket. Mára már teljesen kivesztek ezek a kutatási irányok. A csordaszellem és a reakció győzött. A tudomány mint intézmény megint erősebbnek bizonyult a módszernél, az intellektuális érdeklődésnél. Nemcsak az embereknél, hanem a rovarvilágban is találni néhány fura, alig ismert példát az „előre érzésre". Egyes hangyafajok pl. úgy építik újra a hangyaboly bejáratát, hogy az uralkodó széliránnyal ellentétes legyen, azaz ne fújjon be a szél. Ezt néhány hónappal, fél évvel az erős szelek megjelenése előtt teszik. Persze ez lehet véletlen is, de amit én P. Jánossal megéltem, az aligha.

A DELEJEZŐ EMBER 218

4. példa: Egy fizikai jelenség megismerésében sokat segít, ha ismételhető a jelenség. A cseh Robert Pavlita olyan hatásra bukkant, ami az ismételhetőség és parajelenségek határán mozgott. Effektusának lényege: sokféle anyagnak, vegyületnek meg tudta változtatni mágneses tulajdonságait. Sajnos ez a változás csak néhány percig, kedvező esetben néhány óráig tartott, de mérhető volt. Így a természettudomány szokásos vadászterületét (az ismételhető jelenségek területét) már elérte az általa megtalált effektus. Mielőtt örülni kezdenénk, előre kell bocsátani: Pavlita senkivel sem osztotta meg tudását, tapasztalatát, még saját lányával, Janával sem. Belesétált a szokványos csapdába: azt hitte, eljárásáért majd pénz és hírnév várja. Egész életében várta az elismerést, persze hiába. Egyszerre volt szorgalmas, invenciózus kutató, másrészt makacs titkolózó, naiv pancser.

219

2/a. ábra: Pavlita generátorai. Némelyiken kamrák vannak, melyekben az anyagok megváltoztatják mágneses tulajdonságaikat. Alapkészüléke egy lágyvasból készült hasáb, oldalán csavarokkal, szépen, szimmetrikusan elrendezett sárgaréz félgömbökkel, furatokkal és kamrákkal. Ha a készüléket feltöltötte (aktiválta), akkor a kamrákba helyezett fapálcikák jól mérhetően megváltoztatták mágneses tulajdonságukat. Egy erős mágnes ezután órákig vonzotta vagy néha taszította is a pálcikákat. Diamágneses és paramágneses anyagok mágneses tulajdonságait is jól mérhetően átalakította. A készülékét, az eljárást többször is vizsgáltuk vibrációs magnetométer segítségével a KFKI-ban (egyik kollégámmal, saját szabadidőnkben és költségünkön). 220

Sokszor utaztam Pavlitához, észak-csehországi lakásában többször is láttam a kísérleteit, K. István ügyvéd barátom több órás videofelvételt is készített (mert neki már akkor volt VHS videokamerája). Pavlita félig varázsló, félig kutató volt. Sosem tárta fel egészen az eljárását, ezért nem tekinthetjük teljes mértékben tudománynak az effektus bizonyítását — de létezett, sokszor láttam. Számomra az élettelen anyagokkal végzett kísérleteken túl az volt a legérdekesebb, amikor eleven dolgokat helyezett az aktivált kamrákba. Ott a leszelt levéldarabkák nem száradtak el jó darabig. Ha egy levágott fejű rovart a kamrába helyezett, az még órákig mozgatta a lábait. A hasonló anyagú és méretű, de aktiválatlan kamrákban már néhány perc alatt merevek lettek a bogarak, és egy-két óra alatt elszáradt a levágott növénydarab. Pavlita mindenféle zagyva elméleteket gyártott a hatásról, ezek havonta változtak. Nem ez volt a baj, hanem az, hogy a szokásos csapdába csúszott. A szilárdtestfizika és az élettan határán mozgó felfedezését találmánynak vélte. Szabadalmakat, s így nagy pénzeket akart. Sok mindent titkolt azért, hogy ő kapja a szabadalmakat, és ne más. Olyan sikeresen titkolózott, hogy eredményeit a sírba vitte. Keserű, csalódott emberként halt meg. Arról meggyőződtem, hogy nem csal, mert a KFKI-ban a méréseket az általam felállított szabályok alapján végeztük. Az aktiváló készülékeket én készíttettem el (az ő tervei szerint). Az aktiválást egy k.ramikus ismerősöm (Hőgye Katalin) végezte a szemem láttára Pavlita instrukcióinak megfelelően. A vizsgált mintákat mi adtuk, ő azokhoz az aktiválás előtt nem érhetett. A minták relatív permeabilitását (ér) megmértük aktiválás előtt és után. Ugyan nem volt mindig sikeres (ha fáradt volt, nem ment a dolog), de sokszor ért el szignifikáns eredményt.

221

2/b. ábra: Egy mérési eredmény a sok közül: Egy fapálcika mágnesezettségének értéke az idő függvényében erősen csökken. A mérésekről V. Gáborral írtunk egy angol nyelvű összefoglaló kutatási jelentést, 100 példányban jelent meg (3). Ezt először Kroó Norbert, majd Keszthelyi Lajos akadémikus tiltott a be. De jól emlékszem Lovas István akadémikus céklavörös fejére is, amikor üvöltött velem és verte az asztalt: „Megtiltom, hogy a KFKI mérőeszközeit használjátok!" Ez volt a válasz, amikor Keszthelyi akadémikus tiltásának feloldását kértem. Az élet egyébként is megoldotta a kérdést. Akkor már nem albérletben laktam, megnősültem, sőt megszületett az első kislányom. A feleségem gyesen volt. Többé nem tudtam meghívni a Pavlita családot, anyagilag nem bírtam. Ez az effektus is emberi hibák miatt bukott. Pavlita titkolózása, az akadémikusok tiltása, az effektus újszerűsége, a pénz előteremtése annyi nehézséget adott egyszerre, hogy fel kellett adnom a kilátástalan küzdelmet. Megint a reakció győzött . A '80-as évek végére már az összes „nem hivatalos" munkámat betiltották. Évekig gyűjtöttem a gömbvillám-megfigyeléseket, kimentem távoli falvakba is, ha rombolásnyom maradt. Ezekből ki lehetett számolni a leadott energia mértékét, s azt, hogy a jelenség nem egy egyszerű plazmagömb, ami valami miatt stabil. Az átfúrt falak, a 222

kirobbant és megolvadt drótok, a kilyukadt ablaküvegek, az eltűnt és a semmiből megjelenő tárgyak világa új, szokatlan fizikát mutatott . (Ma már ritkábbak a zivatarok, így gömbvillám is alig akad). Ezt az adatgyűjtést és elemzést — amit megint csak saját költségemen és szabadidőmben végeztem — Horváth Tibor, a Műegyetem tanára tiltatta be a KFKI akkori főigazgatója, Szabó Ferenc segítségével. Horváth úr ordítva esett nekem azt kiabálva, hogy nincs gömbvillám, és tönkreteszem a hazai villámvédelem hírét. Szabó Ferenc pedig kérdés nélkül betiltotta az adatgyűjtést és a publikálást is.

SAJÁT HALOTT Szabó Ferencet később az Akadémia saját halottjának tekintette. Igaz, hogy önállóan még egy cikket sem írt életében, mindig főnök volt valahol. Egy dolog azért érdekelte: melyik titkárnőnek van a legnagyobb melle, azt próbálta simogatni — kerülték is a társaságát. A „saját" halott akkor még nagyon is élt. Viszont kimúlt a KFKI-ban (vagy sosem létezett?) a kutatás, a gondolkodás, a felfedezés szabadsága. Ilyen történetek nemcsak velem estek meg. De a többiek még a „kerítésen belül" vannak, s nem szívesen beszélnek róla. Olyan ez mindenki számára, mint a csoportos erőszak, amikor valakin végigmegy egy brutális banda. Én sem szívesen írok róla, szégyen és fájdalom, amit érzek írás közben. De én legalább megírhatom, mert engem már semmilyen állami intézményből nem tudnak kiebrudalni. Az ötödik gyomorfekélyem után önként hagytam el a KFKI-t, miután minden saját kezdeményezésű kutatómunkámat megtiltották, s egy olyan feladatot lőcsöltek rám a reaktorbaleseti kutatások kapcsán, ami értelmetlen tudományoskodás. (Milyen valószínűséggel hibásodnak meg a szelepek és a szivattyúk?)

223

Magánemberként még végigküzdöttem a vitalitásmérő megalkotását és gyártását, amiért vagy tíz találmányi díjat is kaptam — mindegyiket külföldön.

HAGYJÁK-E KUTATNI A KUTATÓT? Azóta is látom ezt az egyenlőtlen, kilátástalan küzdelmet másoknál is. Nálunk az akadémikusok 007-es ügynököt játszhatnak; van engedélyük a gyilkosságra. Nem tőrrel vagy pisztollyal. Azzal nem is lehet tömegeket hatékonyan elpusztítani. Aljassággal, butítással annál inkább. Senki sem tud a körmükre nézni. A közember nem tudja, mi zajlik a színfalak mögött. Azt is csak sejtjük, hogy a politikában milyen piszkos dolgok vannak a háttérben. A magyar tudomány intézményeiben viszont minden zárt ajtók mögött történik. Az ottani disznóságok miatt sehová nem lehet fordulni, büntetlenül meg lehet szegni a legelemibb normákat is. A tiltásokkal szemben nem lehet opponálni, ezekben az ügyekben nincs vita, fellebbezés eddig sosem volt, ezért már nem is lesz. Ahhoz már higgadt vitakultúra, az elemi tudományos tisztesség ismerete kellene. A hatalom kellemes melegében viszont erre sohasem volt szükség. A parajelenségek terén ma minden „hivatalos" akadémiai kutatóhelyen megszűnt a munka. A reakció itt olyan erősen kiépítette az állásait, hogy még a fizikai Nobel-díjas Brian Josephson sem tudja cikkeit közöltetni, vagy állami forrásokból kutatási pénzt szerezni. Más területeken, bár ritkán, nagynevű, biztos hátterű kutatók kirándulnak ismeretlen területekre. A lista feltűnően rövid. Ilyen volt Enrico Fermi, R. Feynman, Lev Landau vagy Pjotr Kapica. (Hazai példát csak egyet tudok említeni: Lukács Bélának vannak jól megírt, érdekes könyvei, cikkei.) Az itthoni áporodott, reakciós légkör miatt mások nem mertek „kirándulgatni". Mégis a Nobel díjas amerikai részecskefizikus, Louis Alvarez (1911-1988) talán az egyetlen, akinek „interdiszciplináris" érdeklődése közismert. (Foglalkoztatta, vannak-e a gízai piramisokban

224

további ismeretlen kamrák, hogy vajon egy vagy két merénylő lőtt-e J.F. Kennedyre, s az, hogy miért haltak ki a dínók.) A Kefrén-piramist úgy „röntgenezte" meg, hogy a kozmikus sugárzás során képződő müonokat használta sugárforrásként. (Nem talált újabb, rejtett kamrát.) A Kennedy-gyilkosságról készült amatőr filmen az látszik, hogy a lövés(ek) után Kennedy feje előrebukik, majd utána hátra hanyatlik. Ezért sokan két egymás utáni lövésre, s így két merénylőre gyanakodtak. Alvarez megmutatta egy kísérletben, hogy a lövés után a fej hátrabukása a fejet átütő golyó által kiváltott sugár következménye. Ám ez a sugár az agyvelő darabjaiból és az elnök véréből állt, ez lökte hátra a fejét. Ez a vizsgálat az „egy halálos lövés" teóriáját erősítette. A dínók kipusztulását pedig a mára már eléggé elfogadott meteoritbecsapódás elméletével magyarázta meg úgy, hogy komoly terepmunkával szemléltette: abban a rétegben, amelyben az utolsó dinoszaurusz-leletek vannak, feltűnően nagy (az egyébként ritka) irídium koncentrációja. Ezt csak egy hívatlan „vendég", egy óriás meteorit hozhatta magával. Ebben a vékony üledékrétegben feltűnően sok az elszenesedett szerves maradék is, s ez is nagyméretű égésekre utal. Később a mexikói Yucatan-félszigeten megtalálták a becsapódás valószínűsíthető kráterét is. Alvarez példája két dologra világít rá. Először is arra, hogy a fizika nem egy dögletesen unalmas tantárgy, hanem érdekes, nagyon hasznos terület. Másodszor — és ez a fontosabb —, hogy a tudomány kutatási módszere sokkal több helyen, több területen használható annál, mint ahogy művelői teszik. Nagy kár, hogy nyitott, széles látókörű kutatóból mindig kevés akad. Ahhoz, hogy a tudomány mint módszer jól működhessen, nem csak pénzre, hanem vitakultúrára is szükség lenne. Arra, hogy a különböző nézetek civilizált módon ütközhessenek. Léteznek viták. Sajnos már csak ott, ahol a téma nem más, mint lerágott csont, ahol érdemben már semmi megvitatásra való nincs. 225

Javasolt irodalom: [1] What is Science? Am. J. of Phys., 1999. vol. 67. (No8), p. 659. [2/a] What is Science? Ám. J. of Phys., 2000. vol. 68. (No9), p. 787. [2/b] G. Ellis: Physics and the Real World. Physics Today, 2005. júl., p. 49-54. [2/c] D. Hestenes: Modeling Games in the Newtonian World. Amer. J. of Phys., 1992. vol. 60. (No8), p. 732. [3] G. Egely, G. Vértesy: Experimental Investigation of Biologically induced Magnetic Anomalies. KFKI kutatási jelentés, 1987-18/E

226

XIV. RÉSZ MEGMARAD-E AZ ENERGIA?

Egy tornádó ismerős képe. Bár örvénylő felhők gyakran kialakulnak viharokban, mégis igen ritka jelenség a tornádó. Európában Hollandiában a leggyakoribb, Ázsiában pedig Bangladesben. A mai napig nem sikerült számításokkal szimulálni sem a kialakulását, sem a fennmaradását. A baj mindig akkor jön, amikor egy új eredmény drasztikusan eltér az addig megszokottól. Ezt jól mutatja kedvenc témám, az 227

energiamegmaradás kérdése, de általában a megmaradási törvények problémája. Ez a témakör azért fontos, mert a környezetvédelem, az életminőség, a hosszú távon fenntartható fejlődés ügye jórészt ezen múlik. Az a tékozlás, ami most körülöttünk zajlik, nem folytatható tovább. Nemcsak azért, mert 2012 után elérjük a kitermelési csúcsot, és azután hamarosan elfogy a kőolaj, majd a földgáz, hanem mert addig is elpusztul sok minden, ami pénzen nem vehető. Az, hogy nincs többé sárgabarack, hogy nyáron csípi a szmog a szemem és fulladozom, az már az életminőség romlása. És ez még csak a kezdet. Az energia árától és a környezet minőségétől is függ sok ember kiegyensúlyozott öregkora, a fiatalok kedvező munkalehetősége. Másoknak az évi nyaralás, vagy a fűtött lakás a tét, esetleg az, hogy marad-e pénzük a lakásrezsi kifizetése után színházra, mozira, könyvre, új ruhára. Csupa hétköznapi dolog. Ha van olcsó és szennyezésmentes energia, akkor számos jelenlegi és jövőbeli társadalmi probléma megoldható. Jelenleg az araboktól, oroszoktól, vagy ki tudja, honnan kell vásárolnunk a gázt és az olajat. Ők pedig annyit kérnek érte, amennyit nem szégyellnek. És amint látjuk, nem szégyellősek. Ahogyan most a dolgok haladnak, gyorsan eljutunk a fűtetlen kórházakhoz, didergő iskolásokhoz. Ha volna kibúvó az energiamegmaradás alól, akkor gyártani lehetne energiát. Eddig mindig valamilyen forrásból nyertük — szén, fa, olaj, szélenergia, urán stb. —, majd átalakítottuk. Fizetünk az energiahordozóért, de az átalakításért és a szállításért is. Ha megtaláljuk a kiutat, tehát az energia gyártásának módszerét — mint pl. a „vízautónál" és más készülékeknél —, akkor nemcsak a mi generációnk számára nyílik lehetőség a harmonikus életre, hanem az utánunk jövő nemzedéknek is Most az ő jövőjüket éljük fel. Ez csak azért természetes, mert elődeink is ezt tették velünk. De ez nem megy így örökké. Ezért az energia- és impulzusmegmaradás témája messze túlnő a klasszikus fizika keretein. Túlzás nélkül állítható, hogy ez régóta égető társadalmi kérdés is egyben. Az energiamegmaradás sérthetetlenségére 228

márpedig nincs bizonyíték. Vagyis sem a mechanikában, sem az elektrodinamikában nincs arra kísérleti bizonyíték, hogy az energia mindig megmarad. Elképesztő mennyiségű hazugsággal, elhallgatással, mellébeszéléssel lehet találkozni ennek kapcsán a fizikatankönyvekben. Az energia, az impulzus és impulzusnyomaték megmaradását olyan természetes, magától értetődő dologként említik, mintha arra akár mákszemnyi közvetlen bizonyíték is létezne. Nincs, mert technikailag eddig nem volt arra mód, hogy az energiamegmaratást egy tetszőleges, de valós folyamatban kísérletileg is megmérjük, bizonyítani tudjuk. Képzeljük el például, hogy egy pingponglabdát pattogtatunk a padlón. Ki tudja ellenőrizni, hogy a labda pattogása során megmarad-e az energia? Ehhez meg kellene mérni a pingponglabda pillanatnyi sebességét, magasságát, az éppen eldisszipált hő és a kibocsátott hanghullámok energiatartalmát. Ez kísérletileg teljes nonszensz, ilyen mérést senki sem tud végrehajtani. Az a tény, hogy a pingponglabda nem ugrál önmagától egyre feljebb,-még nem jelenti azt, hogy megmarad az energia. Ugyanis az energiamérlegben hiány is keletkezhet. Mérési módszereink még ma sem tökéletesek ahhoz, hogy kimutassák: a pattogó pingponglabda energiamérlegében nem keletkezett-e hiány. A fizika nem vallás, állításait ismételhető kísérleti eredményekkel kell igazolni. Az egyetemi oktatás során százával mutatják be a kísérleteket a hallgatóknak. A generációkon át gyarapodó kísérletgyűjtemények segítségével a hallgatók maguk is megtapasztalhatják, saját szemükkel láthatják a jelenségeket. Az energiamegmaradással foglalkozó kísérletek száma és minősége sajnos kritikán aluli. Az energia a feltevések szerint bármely időpillanatban megmarad, azaz egy folyamatban a különböző energiatípusok összege mindig állandó. Ilyen típusú, az energiamérleget folyamatosan mérő és összegző kísérletet nem találtam a mintegy 10 év ilyen irányú keresés során.

229

Végignéztem az osztrák M. J. Higatsberger gyűjteményét (Physics in 700 experiments, 1981), a részletes, alapos Physics Demon- stration Experiments című nagy munkát (1970), és a Demonstration Handbook for Physics-t (1972), de eredménytelenül. Yaakov Kraftmakher új, 2007es könyvében (Experiments and Demonstrations in Physics) sincs ilyen kísérlet. Kedvenc folyóiratom, az American Journal of Physics hasábjain sem leltem ilyen igényű és el is végzett kísérletet, sem a mechanikában, sem az elektrodinamikában. Odáig mentek csak el, hogy például videóra felvették egy kettős inga mozgását, és a tömegpontjainak mozgását ábrázolták az idő függvényében. De ez édeskevés, nem bizonyíték az energiamegmaradás általánosságára, ebből nem is lehet pillanatnyi energiamérleget készíteni. Hiába próbáljuk a mérőkészülékek irodalmát olvasni, például J. Moore, C. Davis és M. A. Copian könyvét (Building Scientific Apparatus) — attól sem leszünk okosabbak. Nem véletlenül... Egy bonyolult, veszteségmentes, ám kaotikus mozgást végző, 3-4 tömegpontból álló rendszer mozgásának megmérése már meghaladja a mai kísérleti fizika lehetőségeit. Ugyanis minden tömegre, minden pontban ismerni kellene a pillanatnyi sebességet, ahhoz persze a tömegpont pillanatnyi pozícióját is. Durva közelítésként még elfogadható, hogy ezredmásodpercenként meghatározzuk egy tömegpont mozgását, és ebből szögsebességek, elfordulások mérésével megállapítjuk a sebességet, majd a sebesség négyzetét felhasználva a potenciális és mozgási energiák mérlegét készíthetjük el. Ehhez a feladathoz több adatgyűjtő csatornán hatalmas mennyiségű információt kell begyűjteni és feldolgozni. Csak mostanra értünk el arra a műszakitechnikai szintre, hogy viszonylag egyszerű esetekben ez már megvalósítható. Csőkör Csaba kollégámmal és Varsányi Péterrel együtt mintegy 6 éves munkával dolgoztuk ki azt az eljárást, amely mindezt lehetővé teszi. Azelőtt ez a kérdés legfeljebb elméleti módon vetődhetett fel, így az energiamegmaradás kísérleti ellenőrzése pusztán álom maradt. A kísérleti bizonyítékok hiányának ellenére százszor láttam már leírva az energiamegmaradás tételét. Ám soha egy halvány utalást nem 230

találtam arra, hogy vajon ki és hogyan mérte meg, milyen esetekre, és milyen mérési hibával. Sem a módszer, sem a mérési eredmények nem jelentek meg sehol, mert nem is jelenhettek meg. Hiszen a tudomány (a kísérleti fizika) mint módszer még nem érte el technikailag azt a szintet, hogy ezt a kérdést megválaszolhassuk. Kísérleti bizonyítékok hiányában pedig az állítás általánosítása hamis — azaz áltudomány.

1/a. ábra: Mechanikus mérőkészülékek sora a 3. generációból

1/b. ábra: 5. generációs mechanikus mérőkészülékek. Kisebbek és pontosabbak, mint az előzőek.

231

Az energia, az impulzus és impulzusnyomaték megmaradásának törvénye tehát nem törvény, hanem hipotézis, ami általában nagyon jó, hasznos és sokszor segítette a technika fejlődését. De a szokatlan találmányok története egyértelműen azt mutatja, hogy néhányan megtalálták a kiskaput, amikor spirálmozgást és/vagy nagy térerősségeket alkalmaztak. A gond még akutabb akkor, ha például örvénylő folyadékokra szeretnénk kimondani az energiamegmaradás tételét. Itt már teljesen reménytelen meghatározni minden egyes tömegpont pozícióját, megnézni annak nyomását és a sebességét, s így összenergia-mérleget készíteni. Sosem fogjuk megtudni, hogy egy áramló folyadékban — akár cseppenként vagy örvényként — mi a pillanatnyi energia és impulzus értéke. Sem most, sem később nem leszünk képesek minden pontnak (vagy legalább piciny tömegelemnek), akár ezredmásodpercenként megmérni a helyzetét és ebből csupáncsak a sebességét meghatározni. Csak jóindulattal feltételezhetjük tehát az energiamegmaradás létét. De a tapasztalatok szerint a mechanikában, bizonyos spirális (változó görbületű, forgó erővel létrehozott) mozgásoknál már nem érvényes az energiamegmaradás hipotézise. A rovarok repülésénél, a pisztráng úszásánál, a Schauberger-típusú turbinákban ezzel a problémával találkozunk. Valószínűsíthető az is, hogy az univerzum mozgásában is megjelennek ezek az anomáliák. Jól ismert, hogy az univerzum galaxisainak nagy része — a spirálgalaxisok — másképpen mozognak, máshogy tágulnak, mint ahogy ez a newtoni fizikából következne. Az univerzum egyre gyorsabban és gyorsabban tágul, mint ahogy ezt a tanított fizika alapján kiszámoljuk. Azért kellett bevezetni néhány évtizede a sötét anyag és sötét energia hipotézisét, mert a megfigyelések és a számítások nem fedték egymást. Ám érdekes módon a gömbhalmazok esetében nincs szükség a sötét energia és a sötét anyag elméletére, ott a megfigyelés és a newtoni számítások egybeesnek. Ezt Aaron Romanowski, a Nottinghami Egyetem kutatója valamint holland, olasz és ausztrál munkatársai vették észre, amikor egy 4,2 m átmérőjű Herschel-teleszkóppal vizsgálták a 232

csillagok mozgását mind gömb-, mind spirálgalaxisoknál. A szokásos Doppler-eltolódást mérték, de a galaxisok külső, már alig detektálható peremére koncentráltak. A gömb és ellipszis alakú galaxisoknál minden a tankönyvi fizika szerint alakul, egyre kisebbek a sebességek, ahogy kifelé haladunk. De ez nem igaz a spirálgalaxisokra (s ezek vannak többségben). A távoli, külső karokon sem csökken a sebesség, mintha valami külső energia hajtaná ezeket (1). A csillagászok nagy része — hogy helyrehozza az impulzusnyomaték és az energiamérleg hiányát — bevezette a „sötét energia" hipotézisét, és azóta is lázasan keresik ennek mibenlétét és forrását. A szakemberek mintegy egy százaléka viszont azon a véleményen van, hogy a newtoni fizikát kellene módosítani, de csak icipicit. Ennek az elképzelésnek is számos verziója kering, ám mindegyikkel baj van. Ezek a kutatók azt szeretnék elérni valamiképpen, hogy ne sérüljenek a szent megmaradási törvények. Amíg ezzel próbálkoznak, törpe kisebbségként maradhatnak meg a tudomány peremén. Azt nem merik kimondani, de talán gondolni sem, hogy a hatás-ellenhatás vagy az F=m•a összefüggés azért sérül, mert nem igaz az energiamegmaradás. Íme így (is) működik a tudomány mint módszer: azonos kiinduló adatokból sokféle, egymással is szembenálló konklúziót lehet levonni.

ŰRSZONDÁK MOZGÁSÁNAK ANOMÁLIÁJA Lépjünk tovább a kisebb méretek birodalmába, saját naprendszerünkbe. Itt is megtaláljuk ezt az anomáliát, ha hasonló, igen erősen változó görbületű pályákon mozgó égitestre vadászunk. Ilyen mozgástípus a természetben már nincs, de létezhet a mesterséges égitestek, az űrszondák között. Ez a „vadászmező" az előző mellett azért kiváló, mert a világűrben igen kevés anyag van, ezért kicsi a súrlódás. A mesterséges égitestek rádiójeleket adnak (akár évekig), így helyzetük, mozgásuk dinamikája a Doppler-effektus segítségével igen pontosan mérhető. Az egész vizsgálatsorozat egy félig jó ötletből indult.

233

Az 1970-es években John D. Andersonnak, a J. P. L. (Jet Propulson Laboratory) kutatójának támadt az a vad ötlete, hogy a régebben kilőtt és már a Naprendszer peremén haladó Pioneer űrszonda pályáját elemezze. Azt remélte, hogy ott még mozog egy felfedezetlen kisbolygó, az pedig vonzásával eltéríti esetleg az űrszondát. A pályaeltérés kiszámolása pedig segít rátalálni az ismeretlen kisbolygóra. Jó ötlet, máskor, másoknak már bevált. (Az elv alacsony frekvenciájú gravitációs hullámok detektálására is alkalmas lett volna.) S lőn: találtak is eltérést a számított értékektől, de a földi gravitáció értékének csak milliárdod részét. Ennyire pontos a módszer — hiszen nincs súrlódás. De volt egy kis bökkenő: az erő iránya máshová mutatott, a Föld és a Nap irányába, a Naprendszer közepe felé. Az eredeti hipotézis megdőlt, de egy pici eredmény maradt. Mi lehetett az eltérés oka? Szivárog az üzemanyag? Nem pontos az adatrögzítés? Tucatnyi ismert oka is lehet egy ilyen apró hibának.

2/a. ábra: Pioneer űrszondák pályája a naprendszeren belül. Jól látszik a spirál alakú pályájuk.

234

2/b. ábra: Föld körül elhaladó űrszondák pályája. Csak akkor jelentkezik az eltérés a tanított fizikától, ha nem kör vagy ellipszis alakú a pálya. Kétely esetén még több adatot kell gyűjteni, hiszen egy mérés nem mérés. A Pioneer-10 és —11 teljes repülési idejének begyűjtött adatait végig kellett nézniük, hogy kiderülhessen, vajon máskor is előálltak-e furcsa eltérések. Slava Turyshev kapcsolódott be, hogy összeszedje a hiányzó adatokat. A Pioneer—i0-nek 11,5 évnyi repülési adatát találta meg a 30 évnyi adatból, de a 11-es szondának már csak kb. 4 évnyit. Az adatok szerint a szondák kb. 400 000 km-rel odébb vannak a kelleténél. Ez a távolság sok, ha gyalog kell megtenni, de a Naprendszer peremén egy űrszonda esetében nem mellbevágó. A legtöbb kutató is csak legyintene erre a kis eltérésre, de ők tovább szimatoltak adatok után. Mintegy 400 mágnesszalagot egy lépcső alatt találtak meg, a több évtizedes por és nedvesség miatt erősen leromlott állapotban. Ezeken régi, már nem használatos kódban tárolták a repülési adatokat. Először át kellett másolni és tömöríteni ezeket, amíg nem késő. De Turyshev hajlékonylemezeken is lelt adatokat még régebbről, mert egy Larry Kellog nevű mérnök önszorgalomból tárolta őket, remélvén, hogy egyszer majd jók lesznek oktatási célra. 235

Ám a vezetőség épp akkor határozta el, hogy kidobják az öreg lemezeket, mert kellett a hely. (Nemcsak az amatőr feltalálók követik el az adatmegsemmisítés hibáját, a „vérprofik" is.) Meg is érkezett a szemétszállító konténer, hogy az első adagtól megszabaduljanak. Turyshev könyörgőre fogta. Felajánlotta, hogy a hétvégén teherautót bérel, és hazaviszi az összeset. (Remélte, hogy nem dobja ki a felsége, ha hazaállít két tonna, 60 szekrénynyi poros floppyval.) Végül kompromisszum született: a lemezek maradhatnak, amíg fel nem dolgozzák őket. Egy Tóth Viktor nevű kanadai magyar végezte el a munkát. Igen, a tudomány így is működhet. Nem mechanikusan, hiszen sok múlik az emberi tényezőn, a sejtésen, a lelkesedésen, a kitartáson — és a szerencsén. Az adatok elemzése azt mutatta, hogy van egy olyan eltérés a megfigyelt mozgás és a számított értékek között, ami ismert okokra nem vezethető vissza. Az első összefoglaló cikk 2004-ben jelent meg a kísérleti precíziós égi mechanikáról. Elképesztően pontosak az adatok: 10-8 cm/sec2-es nagyságrendben tudtak gyorsulást mérni, s mindezt olyan távolságokban, ahová már több mint 10 óráig utaznak a rádiójelek. Ehhez persze hihetetlen technikai háttér szükséges, ami kevés kutató számára érhető el. A Pioneer-10, —11, a Voyager-1, a Galileo és az Ulysses űrszondák mozgásának precíz mérése mind azt mutatta, hogy a Naprendszer külső széle felé tartó, jórészt spirálpályán haladó űrszondákra megmagyarázhatatlan erő hat, mely a Nap felé mutat. Érdemes áttekinteni az 50 oldalas tanulmányukat (2/a). A legaprólékosabb módon vizsgáltak meg minden elképzelhető hibalehetőséget, mielőtt leírták a feltételezést: ismeretlen erő lépett fel. Azóta újabb 5 űrszonda adatait nézték át, olyanokét, melyek nem használtak segédrakétákat, mikor elhaladtak a Föld mellett, így kapták meg a gyorsítást, a parittyahatást. Az anomália ilyenkor is megjelent, s mindig akkor volt a legerősebb, amikor a szondának a legnagyobb szöggyorsulása volt, tehát mindig erősen változó görbületű spirálpályán jelentkezett. Az apró eltérés megmaradt a gondos, szőröző ellenőrzések 236

után is. Figyelembe vették az összes környező égitest hatását, a napszél nyomását, és az általános relativitáselméletből adódó térgörbületi hatásokat, a Föld és a szonda mágneses kölcsönhatását, elektrosztatikus töltését, a Föld elfordulásának hatását a rádióvételre stb. Az anomália, az eltérés a newtoni fizikától nem véletlenszerűen más és más, hanem mindegyik űrhajóra azonos tapasztalati képletet ad. Hangsúlyozni kell, hogy a számolt értéktől való eltérés igen kicsi. Míg az űrszondák sebessége kb. 7 km/sec, a sebesség rendellenes eltérése maximum 13,5 mm/sec, azaz milliomod rész csupán. A mérési hiba ± 0,01 mm/sec mértékétől viszont jól megkülönböztethető. A kutatók nem írnak le semmilyen feltételezést az eltérés eredetére vonatkozóan, csak az effektus létét rögzítik. Az energia (és impulzusnyomaték) megmaradásának sérülése csak egy a számos hipotézis közül (2/b). De ha csak milliomod részben sérül az energiamegmaradás, már akkor is oda kell figyelni. A munka több mint 20 éve indult, s ki tudja meddig tart még, mire végső bizonyosság lesz. Mindenesetre az ő munkájukat nem tiltották be feletteseik, pedig ez a kutatás igazi, alulról induló kezdeményezés volt. De menjünk tovább, még kisebb méretekhez. Jellegzetes spirálmozgása van a tornádónak is. Nálunk ritka vendég, 2-3 évente látnak egyet-egyet, de az USA nagy síkságain tavasszal elég gyakori.

TORNÁDÓ A forgó széltölcsér gyermekkorom gyakori nyári látványa. Rekkenő hőségben, amikor a szél se rebbent a Tisza-parti kopár legelőkön, néha a semmiből tűnt elő nagy port kavarva, aztán amilyen hirtelen jött, úgy el is tűnt. A tornádó ennek nagyobb testvére. Elolvastam fél tucat könyvet, több tucat folyóiratcikket a furcsaságairól. A téma kutatói szerint két alapvető 237

probléma van: Nem tudni, hogyan keletkezik, mert csak vízszintes szélforgatagoknak illene létrejönniük. És nem illene felgyorsulnia 450 km/h szélsebességre sem. A jelenség stabilitása is igen komoly gond. Ilyen hatalmas szélsebesség mellett már akkora a súrlódás, hogy ha valamilyen csoda folytán elő is áll, azonnal meg kellene szűnnie. De az a kellemetlen igazság, hogy létezik a tornádó, s mivel látványos, az utóbbi időben még turistacsoportok is üldözik, annyira stabil.

238

3. ábra: Fényképfelvételek tornádókról. Némelyikük nem szabályos függőleges, hanem meggörbült tölcsér alakú. Ezekkel kapcsolatban teljesen reménytelen számításokat végezni. A számítások, modellezések bizonyítják, hogy ez a spirálörvényes jelenség öngerjesztő, saját magát látja el energiával, így stabilizálja létezését. A kialakulás feltételei jóval gyakrabban adottak, mint ahány tomádó létrejön. Eszerint igen szűk az a geometriai gyorsulási 239

paramétertartomány, amelyben az öngerjesztés elindul. Ugyanazzal az öngerjesztési problémakörrel találkozunk itt, mint amivel az energiatermelő gázkisüléseknél. Ahogy a lavina keletkezéséhez egyszerre több feltétel szükséges, ugyanúgy az önfenntartó tomádó kialakulásához és stabilizálódásához is. A ma tanított fizika nem tud magyarázatot adni sem a stabilitásra, sem a jelenség által leadott nagy (akár 1000 MW körüli) energiára. A részletes hidrodinamikai számítások azt mutatják, hogy nagyon eltér a megfigyelt valóság és egy-egy eset számításos szimulációja. Kétségtelen, hogy a nyomás- és sebességadatokat becsléssel kell megállapítani, de még az adatok „rugalmas" kezelése sem változtat azon, hogy jelentős a differencia az elméleti számítások és a gyakorlati megfigyelések között. Ismerem ezt a gondot. Több mint egy évtizedig számoltam atomreaktor-robbanások, -balesetek folyamatát. Nem a teljes történést, csak egy egyszerű részét: mi történik akkor, amikor hirtelen leesik a nyomás, s egy repedésen keresztül a forrásban levő hűtővíz és gőz elegye kiáramlik egy lyukon vagy törött csővégen. Rémálom volt. A vízgőz keverék kisebb-nagyobb buborékokból állt, s ezek mindig más sebességgel száguldottak a folyadékhoz képest. A mérések (igen nehéz volt egyáltalán mérni a folyamatot) sehogy sem egyeztek a számításokkal. Nem lehetett tudni, mi okozza az eltérést, valójában megsaccoltunk minden paramétert. Az volt a szokás, ha már 200%-nál is nagyobb lett a különbség a mérés és számítás között, akkor azt írtuk, hogy „még javítani kell a számítási modellen". Ma is megoldatlan a probléma. Az az általános vélekedés, hogy olyan baleset nem is lesz, ahol teljesen eltörik egy nagy vezeték. „Briliáns" megoldás. (Igaz, száz más módon is bekövetkezhet baleset.) Ugyanezt élem át, amikor olvasom Al an Shapiro, Paul Markowski, a Lewellen testvérek, vagy Burgess cikkeit, K. L. P ryor stb. tanulmányait a tornádóról. A valóságot valamennyire le kell egyszerűsíteni a kezelhetőség kedvéért, hogy a folyadékok mechanikájában megismert 240

egyenleteket használni lehessen. A tomádóvadászok egyik része elméleteket gyárt, és számítógépes szimulációkat végez, a másik része terepen üldözi a jelenséget. Én a gömb- villám megfigyelésénél mindkettőt csináltam, és a tornádó legalább olyan nehéz ügy. Már kb. 20 éve próbálják háromdimenziós, időben változó folyamatokkal leírni a legegyszerűbb forgótölcsért. Nem megy. Az elméleti kutatók azt remélik, hogy ha kevesebb lesz a modellben az egyszerűsítés, majd jobb lesz. De nem jobb lett, hanem rosszabb. Mert egyre több részadat születik a való világ tornádóiról, s egyre jobban látszik az eltérés. Szerintem megint a spirálmozgás ördöge, a spirálmozgás dinamikája járatja velük a bolondját. Egy kanadai mérnök, Louis Michaud felismerte a tornádó energiatermelő képességét (a rombolások elemzése alapján néha akár 1000 MW mechanikai teljesítményt is lead). Ezért rögzített, mesterséges tornádót próbál készíteni léghűtéses hőerőművekből kibocsátott hulladékhő felhasználásával. A modellkísérleteket nemsokára kezdi...

241

Louis Michaud tornádógépének veszteséghőjével akarja működtetni.

vázlatos

képe.

Erőművek

Nem tudom, lesz-e majd valakinek bátorsága, hogy kimondja: valami alapvető baj van. Vagy lesz-e valakinek mersze ahhoz, hogy kilépjen a saját „dobozából', felnézzen az égre, s elővegye a spirálgalaxisok problémáját vagy a parittyahatáson átesett űrszondák gondját. Valószínűleg szintén ehhez az örvényes önfenntartó jelenséghez tartoznak a Jupiter óriás ciklonjai, melyeket több mint 200 éve fedeztek fel a csillagászok. Az első, mindeddig a legnagyobb örvényt 300 évnél régebben, 1665-ben találta meg G. Cassini csillagász. Ő nevezte el Nagy 242

Forgó Vörös Foltnak. Ez a több tízezer kilométer átmérőjű, vörös színű légörvény valószínűleg már több ezer éve forgott, amikor Cassini az első jobb felbontású távcsővel rábukkant. Természetesen a hatalmas méretek miatti nagy sebességek igen nagy súrlódási veszteséggel járnak. Évtizedek óta folyik a találgatás, hogy miért nem gyengül ez a jelenség, miért nem áll le. A mai, megbízhatóbb távcsövekkel azóta számos kisebb örvényt találtak a Jupiter 4000 km vastagságú, főleg hidrogénből és héliumból álló légkörében. A szél sebessége az örvények szélén eléri a földi tornádók 350 km/h áramlási sebességét. Kicsit mélyebben már igen magas a gáz nyomása (10 atm feletti értékek vannak, és a légkör hőmérséklete 400°C feletti). Nem a trópusi ciklonok mechanizmusa érvényes a távoli bolygókon, hiszen a napsugár több óra múlva ér csak oda, a sugárzás intenzitása már igen alacsony. A Nap ezen a helyen már szinte csak pontszerű, energiafluxusa a földi mértékhez képest elhanyagolható. Mégis stabilan forognak ezek az óriási örvények, ki tudja, hány ezer éve... Talán nem véletlen, hogy a Jupiter kétszer annyi energiát sugároz ki, mint amennyit a Napból kap Ennek egy része a forgó szelektől származhat, melyek akadálytalanul tombolhatnak a bolygó 4000 km vastag, sűrű légkörében. A kutatók töprengenek, honnan is jön a többletenergia... De amíg a kutatók töprengenek, egy feltaláló fúrni-faragni kezdett.

A ZSÁKNÉLKÜLI PORSZÍVÓ ÉS A „GÉPZSÍRMAJOM" ESETE Hogyan kerül az energiamegmaradási kísérletek témájába egy porszívó? Úgy, hogy a tornádó elvén működik, és gyanúsan jó, mert szokatlan tulajdonságai vannak. Porleválasztásra régóta használják a ciklon elvét, de azonkívül, hogy néhány mérnök észrevette előnyös 243

tulajdonságait, kevesen törődnek vele. Senki sem ment olyan messze (és nem is lett olyan gazdag), mint James Dyson. Eredetileg apróságokat, kerti szerszámokat tökéletesített, s gyártott kicsiben. Első nagy dobása egy olyan talicska, amelyiknek a kereke gömb alakú. Fordulékony, és nem süllyed könnyen a sárba. Ezzel alapozta meg kis cégét. Fejébe vette, hogy porzsák nélküli porszívót gyárt, hiszen a porzsák sokat lefojt a motor teljesítményéből.

244

4/a. ábra: Tornádó porszívó áramlási képe. Dyson könyvének címlapja. Egy garázsba költözött, s négy éven át vágott, ragasztott, kalapált, reszelt és mért. Ezalatt 5126 rossz és majdnem jó prototípust épített és mért meg. Az 5127. lett az igazi. Miért kellett mérni és fúrni-faragni? Mert a számítások egyszerűen használhatatlannak bizonyultak. Ezt egyértelműen le is írja önéletrajzi könyvében, melynek alcíme is árulkodó: „Hajszálnyi eséllyel".

245

4/a. ábra: Singh úr szabadalmából egy ábra. Jól látszanak a spirál alakú terelők.

4/b. ábra: Egy „megbütykölt" hengerfej. A rovátkák megforgatják a beszívott levegőt.

246

4/c. ábra: Singh úr munkában A '90-es évek végére már egymilliárd angol font értékű tornádó porszívót adtak el a világon (és még mindig van szűz piac). Mérései szerint a kúpszerű gyorsító kamrájában a forgó levegő sebessége 944 mérföld óránként, azaz kb. 420 m/sec. Ez már a hangsebességnél és a tornádó légáramlati sebességénél is nagyobb. Ez persze igen gyors forgás mellett történik, nem is csoda, hogy a legapróbb porszemek is kiválnak a légáramlatból. A folyamat nem önfenntartó, mivel a magas sebességen igen nagy a súrlódás és így nagy a befektetett teljesítményigény. Érdekes módon a működése mégis kevesebb energiát kíván, mint a „normál" légzsákos porszívóé. Az 1983-ban megkapott (4.373.228 számú) amerikai szabadalmában persze csak szőrmentén ír az áramlástechnikai részletekről, pedig az a lényeg. De egy porszívószabadalom nem nyújthatja a kísérleti fizikai folyóiratokban elvárt részletességet. Az óvatosság is nagy úr, jobb nem beszélni a furcsaságokról. Nem ő vette észre egyedül a tornádóhatás érdemeit. Egy indiai feltaláló, Somender Singh szintén munkára fogta a tornádóhatást.

247

Mysore kis városka Indiában. (Én is jártam ott hátizsákos diákként, a 70-es évek végén. Ámultam a helyi maharadzsa csodálatos palotáján, ami szebb volt, mint a Téli Palota Péterváron, és díszesebb, mint a Topkapi Szeráj Isztambulban, Henry Ford detroiti kastélyáról nem is beszélve. Éjszakánként kijárási tilalom volt érvényben, a hinduk és muszlimok akkor is lövöldöztek egymásra.) Ebben a kisvárosban dolgozik a szikh származású Somender Singh, aki úgy módosította a 200 éves belsőégésű moto rt, hogy a hengerfejben merőben másfajta áramlási, égési folyamat játszódik le, mint a ma százmilliószámra gyártott motorokban. A Singh által átbütykölt hengerfejekben az áramlás a tornádóhoz vagy Dyson porszívójához, netán a spirálgalaxisok mozgásához hasonlatos. Singh a helyi műszaki főiskolát hagyta ott, hogy motorkerékpárversenyző legyen. Majd motoros kaszkadőr lett, a sebesség, a dübörgő lóerők vonzották. Egyszer rosszul ugrott, összetörte magát, s nem maradt számára más, mint a többi benzinőrült motorját javítani. Százával szedte szét a motorokat, „felspécizte" őket, hogy jobban ugorjanak, jobban bőgjenek, mint ahogy azt ezrek és ezrek teszik ma is, holnap is a Föld egyik sarkától a másikig Már a 400. javított kiadásnál tartott, amikor derengeni kezdett neki, hogy a benzin-levegő keverék égésének minősége a jó keveredéstől is függ. Ezután ezzel foglalkozott. Fokozatosan, lépésről lépésre alakította át a hengerfejet, több ponton is, de a nyerő megoldást a forgó tornádó-, ciklonszerű áramlás elérése jelentette a beszívás és égés során. Ehhez vissza kellett térnie az akkorra már elavultnak tűnő oldalszelepes konstrukcióhoz. Továbbá spirál elrendezésű terelőcsatornákat kellett utólag belevagdosni a lapos, lencseszerűen elvékonyodó égéstérbe. Ezek a spirális örvényeket képező csatornák teszik hasznossá a találmányát, s ez az újdonság a többi motorhoz képest. 2001-ben több országban is szabadalmat kapott a találmányára (az amerikai szabadalom száma: 6.237.579). Persze csak az elv került leírásra, hiszen minden motornál más-más szögben, más-más mélységben kell kialakítani az örvényesítő, keverékforgató áramlási csatornákat. De a cél mindig az, hogy a keverék már tornádószerűen forogjon, mielőtt a gyújtógyertya berobbantja. 248

Ha minden összejön, a fogyasztás 10-20%-kal csökken, s az alapgáz levehető annyira, hogy füllel hallhatóan jönnek egymás után a halk gyújtások a hengerekben. A motor hidegebben fut, a kipufogócső kézzel megfogható, de maga az égés melegebb, mert a gyertya elektródjai elszíneződnek. Bár ezernyi motorkonstrukció készült már a világ kisebbnagyobb gyáraiban, még senki sem látta, hogyan is ég az üzemanyagkeverék. Még ha a hengerfej üvegből is lenne, az égés, a gyújtás, a plazmahullám elindulása, a lökéshullámok rezgései, visszaverődései rejtve maradnának, nemcsak az emberi szem, de még a gyors filmkamerák előtt is. Így aztán úgy gyártjuk milliószámra az életünket sok szempontból befolyásoló motort, hogy az ilyen „részleteket" nem ismerjük, hiszen láthatatlanok, sőt a tudomány mai kísérleti módszerei számára is kifejezetten megközelíthetetlenek. Igazi hidrodinamikai rémálom lenne egy örvényes, tranziens, többkomponensű keverék (levegő-benzingőz-égéstermékek) égésének alapos vizsgálata mind elméletben, mind gyakorlatban. A teljes megértés pedig a plazmaüzemanyagégés bonyolultsága miatt a legmagasabb szintű elmélet és kísérlet lehetőségeit is meghaladná. Ha a „szép lassú" spirálgalaxis, a kitűnően filmezhető tornádó, a jól mérhető űrszondák kapcsán sem boldogulnak a kutatók az örvényes mozgással, akkor a tranziens, gyors spirálmozgásos égés esetében ez reménytelen. De reszelni, próbálkozni, kísérletezni lehet —, sőt érdemes is. Dyson az 5000. modelljén túl sikeres örvényporszívót készített hatalmas munkával, saját gyárat alapított Angliában (bár ma már maláj női kezek gyártják a gépeket). A Mysore városában lakó Singh-nek viszont nincs sok esélye, hogy motor- vagy autógyárat alapítson csak azért, hogy a módosított oldalszelepes hengerfejbe néhány rézsútos áramlási csatornát belerakjanak. Így nem maradt a számára más, mint kérelmeket küldeni a szabadalmi hivatalokba, majd az ajánlkozások — a politikusok, gyárosok és a tudósok között lefutott reménytelen körök. A politikusokat és autógyári elnököket persze „ajtónállók" tömör sorfala védi. De hát hogyan is látnának bele a hengerfejek plazmarezgéseibe, ciklonszerű 249

mozgásának világába? Ki értené meg közülük, hogy egy közhasznú, fontos és már kipróbált, működő megoldás érkezett Indiából? Ez esélytelen. Néhány kutató azért válaszolt, kérdéseket tettek fel: Futott-e már 500 000 mérföldet a módosított motor? Milyenek a kipufogógázanalízis mérési értékei európai benzinreg Nagy nehezen Singh szerzett 3000$ kölcsönt, hogy elvégeztesse motorja fékpados vizsgálatát az Indiai Autókutató Intézetben, Poona városában. Két hétig várakoztatták, addig tűkön ült egy kis hotelben. Végre megtörtént a vizsgálat, és egy hét múlva megkapta az eredményt. A mérések során a fordulatszám az átlagosnak mondható 2000-2800-as érték között mozgott. A fogyasztása általában 10, néha viszont 42%-kal kevesebb volt, mint az ugyanolyan nyomatékot leadó, de módosítatlan oldalszelepes motornak. Sőt a motor hőmérséklete is alacsonyabb volt 16°C-kal. A kipufogógázok viszont kicsit rosszabbak voltak, az égő keverék a robbanásrezgés során magasabb hőmérsékletű lehetett. Nem tudni, elterjed-e ez a találmány vagy egy nagy cég által módosított (lenyúlt) verziója. Talán akkor veszik elő a fiókból, ha majd számít a CO2-kibocsátás, és már sokan nem tudják megfizetni az üzemanyag árát. Addig Singh úr abból él, hogy ha egy indiai betér hozzá, kis műhelyében kéziszerszámokkal átalakítja a régi motor hengerfejét. A szomszédok persze álmodozónak tartják, a szomszéd gyerekek meg „gépzsíros majomnak" csúfolják. Kis cégének falán ez a jelmondat olvasható: „Arra specializálódtunk, amit kevesen értenek". Nem minden hátsó szándék nélkül írtam le a történetét. Talán lesz nálunk is valaki, aki Singh úr ötletét felkapja, megvalósítja, netán továbbfejleszti. Én már most jelentkezem mint érdeklődő...

A GŐZTORNÁDÓ

250

A tornádó elvét a legtökéletesebben Harry Schoell floridai hajótervező, feltaláló értette meg. Sorozatgyártásra érett termékcsaládot fejlesztett ki, de szinte minden részegységet újra kellett terveznie. Találmányának lényege — ahogyan a korábbiaknak is — a spirál alakú áramlás kialakítása. Schoell bármely tüzelőanyagot elégetve gőzt melegít, s a táguló gőz áramlik egy mini tornádóban. Az így felgyorsult (és menet közben többletenergiára is szert tevő) gáz-gőz közeg csillaghajtásra emlékeztető dugattyúk sorát hajtja meg (lásd W02008/011036-os szabadalmát), vagy mini gőzturbinát hajt (W02008/027364). Találmányai alapvetően külső égésű motornak számítanak, ez a gőzgép legradikálisabb újrafeltalálása James Watt óta. Ami találmányait egyedülállóvá és kimagaslóvá teszi, az az üzemanyag-hasznosítás magas hatásfoka: ez nála eléri a 46%-ot is. Ez azért rendkívüli, mert gépei — a turbinás és dugattyús változatok is — átlagos mosófazék méretűek. A turbinák ebben a méretben általában igen alacsony hatásfokúak, de a „csillagmotor" gőzgépek se tudnák a 1015%-os hatásfokot meghaladni. Igaz, minden apró lehetőséget megragadott a hatásfok növelésére. Hogy a gőz zárt ciklusban mozoghasson tornádóként, forgó vízgőz-kondenzátort fejlesztett ki (W02007/127289), és a hőcserélői is igen rafináltak (W02007/130428). Minden egyes részletet a tornádó elv köré kellett szabnia, de megérte: kicsi, könnyű, jó hatásfokú, sokoldalú, a természetet alig szennyező motor jött létre. Alkalmas lenne autók hajtására is, mind elektromos hibrid, mind közvetlen dugattyús hajtásra.

251

Schoell gőztornádós gépének fényképe, miután a fedelet eltávolította Működő, valóban a társadalom érdekeit szolgáló piacgazdaságban ez a találmánycsalád kiszorítaná a hagyományos belsőégésű motorokat. Cége, a „Cyclon Power Technologies Inc." fényes jövő elé nézhetne egy jól működő ipari társadalomban. A leírás több mint száz oldalát elolvasva megerősödött bennem a gyanú, hogy a lényegről beszél a legkevesebbet, arról, hogyan is kell kialakítani a minitornádó hidrodinamikáját, pedig ez a legfontosabb. Erről a találmányról is nyugodtan elmondható, hogy csak a feltaláló (és remélhetőleg még szűk köre) képes a szerkezet reprodukálására — 252

méretezésére, optimalizálására. Schoell idős, gyakorlott feltaláló, igazi fúró-faragó, gondolkodó ember. De még így is 8 évnyi munkába és 2 millió dollárba került, mire a modelleket kifejlesztette (ezek az interneten is láthatók). Szerencsére a kollegák méltányolták tehetségét és tudását, 2006-ban ő kapta az Autóipari Mérnökök Díját, ami jelentős szakmai elismerés.

Schoell gőztornádójának egyik szabadalmi ábrája Egyedül erről a találmányról tudom elképzelni, hogy van esélye az elterjedésre. Azt nem tudom, hogy feltűnik-e majd valakinek, hogy a hőmérsékletek és a felhasznált energia mellett gyanúsan magas a folyamat hatásfoka... A spirálmozgásról már írtam a „Tiltott találmányok"-ban a pisztrángok úszása, a Schauberger-találmányok kapcsán, azt nem ismétlem meg. Találtam más felfedezést is, ami a folyadékáramlások területén mutatja a spirálmozgás, az örvényes mozgás előnyeit. De rendszerezett, pontos mérési eredményeket nem publikáltak.

253

Talán merészségnek tűnik, hogy összekötöm a spirálgalaxisokat, az űrszondák gyorsulási anomáliáit, a tornádókat, Dyson ciklon porszívóját vagy Singh úr spirális áramlásra felspécizett hengerfejét, sőt az energiamegmaradást és a téridő torzítását, manipulálását is. A centrálisan és radiálisan is gyorsuló mozgás (erőterek, mezők forgása, torzulása) lehet, hogy csak számomra gyanús. De úgy tűnik, oda kell figyelni: itt van valami igen hasznos és érdekes jelenségsor, mely feltárásra vár. Az elektrodinamikában is ugyanaz a probléma, mint a mechanikában. Rendkívül veszélyes mítosz, hogy a változó elektromos és mágneses terekre is igaz lenne az energiamegmaradás. Eddig egyszerűen nem létezett az a kísérleti technika, ami ezt igazolni vagy cáfolni tudta volna.

ENERGIAMEGMARADÁS AZ ELEKTRODINAMIKÁBAN Egy magyar mérnök, Gál Ferenc dolgozott ki a már említett közös ismerősünk, Varsányi Péter mérésadatgyűjtőjének segítségével egy technikát. Ezzel ki lehet mérni az energiamegmaradás érvényességét villanymotorok és generátorok esetében — akár foknyi felbontással — változó elektromos és mágneses tereknél. Így a történelemben először elektromechanikus gépeknél is lehet mérni az energiamegmaradás létét vagy nemlétét. Ez is nagy pontosságú mérésadatgyüjtési valamint újszerű mérési módszer, gondolkodási kultúra és igény eredménye. Eddig a villamos forgó gépek energiamérlegének mérése úgy történt, hogy stacioner módon mérték a motorba áramló vagy a generátorból kijövő elektromos energia mennyiségét, valamint a hőveszteségeket és a mechanikai nyomatékokat. Hosszabb időtartamokra, 1-2 perces periódusokra így már fel lehetett állítani az energiamérleget. De ez nem jelentette azt, hogy akár néhány fokos elfordulásokra is ki tudták volna mérni, hogy van-e eltérés az energiamegmaradástól. Ilyen igény a „hivatalos tudományban" még csak föl sem merült. De ha netán föl is 254

merült volna, már a mérésadatgyűjtés nehézségei sem tették lehetővé, hogy kísérleti bizonyítékot találjunk változó elektromos és mágneses terek összenergiájának megmaradására. Ebben is hinni kellett. Pedig még a legegyszerűbb eset kimérése is bizonytalan: ha például egy szolenoid körül kialakuló, időben változó mágneses mező összenergiáját próbáljuk megmérni. Még ha azzal az egyszerűsítéssel is élünk, hogy közelítésként köbcentiméterenként egyetlen pont mágneses térerősségét mérjük meg, akkor is legalább több ezer Hall-cellát kellene felhasználni arra, hogy egy időben változó áram mágneses terét megmérjük, majd a térerősségek és veszteségek megmérésével az energiamérleget elkészíthessük. Ám a Hall-cellák tápárama is befolyásolná a mérés pontosságát. Ezért ilyen típusú méréseket még soha senki nem végzett, nem is végezhetett. Az, hogy a fizikakönyvekben nyilvánvaló tényként szerepel az energia, az impulzus és impulzusnyomaték megmaradásának úgymond törvénye, tragikus szellemi igénytelenségről tesz tanúbizonyságot. Ez az az eset, amikor a fizikusok összekeverik a hipotézist a mérési eredménnyel. (Élénken emlékszem, amikor az ELTEn fizikushallgatók meghívtak egy vitára. 20 percet kaptam arra, hogy összefoglaljam a fizika „fehér foltjait", a bűnösen kihagyott lehetőségeket. Amikor megkérdeztem a résztvevőket, hogy ki merne az életére fogadni, hogy mindig megmarad az energia, csak néhány oktató emelte fel a kezét. Az egyik tanerő olyan érvet hozott fel, amitől majdnem gutaütést kaptam: „Ha felkapcsoljuk a lámpát, akkor világít." Igen tisztelt adófizető! Ezt a minőséget szolgáltatja ma az ELTE-n a felsőoktatási rendszer.) A történelem során néhányan szerencsére már beletenyereltek olyan ritka esetekbe, amikor megtapasztalható, mérhető volt az eltérés az energiamegmaradástól. Ilyenkor természetesen nem az Amerikai Fizikai Társaság által felállított kritériumok alapján döntötték el, hogy hisznek-e az energiamegmaradás törvényének sérülésében, hanem az általam már említett szubjektív kritériumok alapján. Aki forradalmárként gondolkodott, ki tudott lépni a „dobozból". Aki közönyös volt, nem 255

figyelt oda. Aki pedig reakciós, az igyekszik még az emlékét is kitörölni az ilyen tapasztalatoknak. Javasolt irodalom: [1] A. Romanowsky és társai. Science, 2003. vol. 301. 1696. old. [2/a] J. D. Anderson és társai. Physical Review D., 2002. vol. 65., 082004 [2/b] J. D. Anderson és társai. Physical Rev. Letters, 2008. vol. 100., 091102 [3] Popular Science, 2007. november, 30-31. old. [4] James Dyson: Against the Odds Texere. 2001, London. [5] Mr Singh's Search for the Holy Grail. Popular Science, 2004. szeptember, 86. old.

256

XV. RÉSZ A VITA KULTÚRÁJA A TUDOMÁNYBAN

Két fizikus áll a kivégzőosztag előtt. A parancsnok megkérdezi, mi az utolsó kívánságuk. Az egyik azt mondja: „Szeretném megosztani önnel a magashőmérsékletű szupravezetéssel kapcsolatos elméletemet." Mire a kollégája: „Inkább most, azonnal lőjenek!"

257

Ezt a kis tréfát emlékezetem szerint a Physics World című folyóiratban olvastam annak illusztrálására, hogy egyes területeken mennyire eredményesek a viták. Ha a tudományt mint kutatási módszert is használjuk, lesznek eredményei, bár nem mindig az, amit szeretnénk. A véleménykülönbségek, az eltérő megközelítések, a jól-rosszul bújtatott egyéni érdekek miatt szükségszerűen viták keletkeznek. Ezek nélkül sosem lehet megúszni egy-egy új terület feltárását, de ezt az árat mindig érdemes megfizetni. A vita hozzátartozik a normális kutatás folyamatához. Módszertana, stílusa önmagában már sokat elárul a felek hozzáállásáról, szakértelméről. A pusztán tekintélyelvű, a mérési eredményeket lesöprő, azaz a reakciós gondolkozásnak nálunk is nagy hagyományai vannak. A magyar tudományos életben eltöltött jó néhány évtized alatt ritkán találkoztam higgadt, értelmes, kizárólag a mérési eredményekre szorítkozó vitával. Sokkal inkább pozíción, tekintélyen, hatalmon alapuló vitákat láttam és éltem át, ha nagyon ritkán egyáltalán sor került rájuk. A hazai reakció néhai oszlopos alakja Szentágothai János. Az ő egész élete mutatja, milyen is a tudományosság mezében tetszelgő áltudomány Ő az, aki úgy tagadta például a telepátia létét, az akupunktúra vagy a homeopátia használhatóságát, hogy nem töltötte el ezek kutatásával azt az 5-10 évet, amely szükséges ahhoz, hogy egy-egy témát mélységében megismerjünk. Ő az, aki politikai hízelkedéssel nyert hatalmát arra használta, hogy (biciklista módján) fölfelé nyaljon, lefelé taposson. Ő az, aki gerinctelenül dörgölőzött Révai Józsefhez, Rákosi ,jobbkezéhez", Kádár Jánosnak mindig hajbókolt, majd egy fordulattal Antall Józsefnek is. Az angol köznyelv az efféle embereket finoman „barnaorrúnak" nevezi. Magyarországon a talpnyaló, vagy még durvább jelzővel illetik az ilyen embertípust. Szentágothai János az utóbbi, a gusztustalanabb fajtához tartozott. Soha nem merült fel benne az a szellemi igény, hogy normális módon, érvekkel kellene vitázni.

258

Ez azért tragikus, mert tovább erősítette a tudományban mint intézményben mindig meglévő zsigeri reakciókat: hogy vita, könny, küszködés, mérések és megfigyelések nélkül, hatalmi alapon intézzük el a nézeteltéréseket, véleménykülönbségeket. Szentágothai János például azt állította, hogy ha a kísérletei alanyok homlokához, tenyeréhez fémtárgyak tapadnak, annak oka nem más, mint az izzadság vagy a kosz. Csakhogy én magam több olyan esetet láttam, amikor 10 dkg-os, fél kilós (sőt Harasztosi László bemutatóin 10-20 kgos) vas súlyok tapadtak egy-egy ember mellkasára. Hogy lehet ez izzadás, felületi tapadás hatása? A vonzás csak pár percig ta rt, utána a tárgy leesik. Gyakran csak addig marad meg a testen, amíg a bioenergiával rendelkező ember hozzáér. Amint az érintés megszűnik, a tárgy lepottyan. Ezeket a jelenségeket nem szabad (de lehet) legyintéssel elintézni. Többször láttam, sőt videóra is fölvettük egy Horosz János nevű gyógyító hasonló kísérleteit. Ha műanyag fóliát tettem a homlokára vagy a tenyerére, néhány kisebb tárgy még így is hozzáragadt. A jelenséget az a furcsa körülmény kísérte, hogy a profi Sony videokamerák frissen feltöltött akkumulátorai pár perc alatt lemerültek. Sőt nemcsak lemerültek, hanem utána feltölthetetlenné váltak. Szentágothai János és igencsak széles szellemi köre, a józan higgadtságot mellőzve mindig becsmérlő, pocskondiázó módon beszélt a fémhajlításról is. Nekem körülbelül 5 évnyi munkába, utánjárásba telt, mire a sok sikertelen kísérlet ellenére meggyőződtem a jelenség létezéséről.

VITA A FÉMHAJLÍTÁSRÓL Történetesen Uri Geller mutatta meg nekem először ezt a jelenséget angliai vidéki házában. Egy közönséges ezüstkanál nyakát simogatta meg, minek hatására az görbülni kezdett. Ezután beugrott úszni a kerti medencéjébe. Én a medence szélén ültem és beszélgettem vele. Közben szép lassan, fokozatosan görbült tovább a zsebemben a kanál, körülbelül 259

4-5 percig. Pontosan úgy zajlott le ez a folyamat, mint ahogyan több száz más ember is megtapasztalta. Így a kísérlet ismételhető, a módszer is ismert, vagyis kielégíti az Amerikai Fizikai Társaság tudományossági kritériumait. Persze egy másodpercig sem gondolom, hogy ezzel megoldottuk a kérdést, hiszen igen kevés ember képes erre. Magyar tinédzserek is (amíg ez a jelenség rövid ideig a média homlokterében volt) föl-fölbukkantak ezzel a képességgel. Egy kecskeméti fiú (H. Balázs) egyszer az orrom előtt görbített meg egy nagyobbacska vasszöget. Otthon, teljes nyugalomban, rendőrtiszt édesapja felügyelete alatt ennél jóval látványosabb dolgokat is produkált. Aztán jött a pubertás kor, és szerelmes lett. Többé nem volt képes erre a jelenségre, és el is vesztette érdeklődését. A legmarkánsabb effektusokat egy Rony Marcus nevű fiatalember produkálta Izraelben. Videokamerával vettük fel a rendkívül látványos, robosztus fémhajlításokat. A fémtárgyak lágy simogatásra nem görbültek, hanem hossztengelyük mentén szép lassan elcsavarodtak 180360 fokban. Kézzel, de még csípőfogóval sem lehetett megcsavarni azokat a fémdarabokat. Néhány rézötvözetből készült pénzérmét is meghajlított. A KFKI-ban egykori kollégáim rozsdamentes acéltárgyakat készítettek, amiket föl is políroztak. Ezek a Paksi Atomerőmű tartályának anyagából készültek. Rony ezeket is meggörbítette, és csak később, a mikroszkópos feldolgozásnál derült ki, hogy ujjának bőrredői belesüllyedtek a felpuhult mintába. Itthon az „akadémiai körök" mindig csak leszólással, az áltudomány címkéjével illetik ezt a jelenséget. Már ez az apróság is mutatja, hogy a tudomány intézménye nálunk nem működőképes. Miért?

KUTATÁS ÉS TORTASZELETELÉS Ma is vannak még olyan szitokszavak, melyeket nem kell bizonyítani, maga a szó kimondása elég. Nem is olyan régen elég volt valakire ráfogni, hogy eretnek, boszorkány, netán zsidó vagy kulák, és már vitték 260

is. Az ilyen „vitastílus" miatt maradt le az elképesztően gazdag spanyol birodalom, így állt meg a haladásban Itália, a Galilei-per után. Ez az elvakultság rombolta le Németországot, amikor a zsidó vallású és származású értelmiséget megfosztotta a munkájától, majd az életétől. Talán Göbbelstől származik a mondás . „Azt én mondom meg, ki a zsidó." Szentágothai vagy Beck akadémikus jelszava pedig: „Azt én mondom meg, mi az áltudomány." A történelemből tudjuk, hogy az elszabadult zsigeri gyűlölet mindig is tragédiákat, pusztulást hozott. Fejlődés kizárólag ott van, ahol a munka, a szorgalom, a tolerancia, a higgadt gondolkodás magától értetődő napi gyakorlat. A tudomány mint módszer csak az utóbbi közegben működőképes. Ez az a légkör, amit a tudomány mint intézmény csak néha és néhol tudott biztosítani, de minden területen egyszerre soha, sehol. Toleráns, nyitott, értelmes viták nélkül nincs tudományos fejlődés. Akkor pedig az emberi haladásának befellegzett. Már nincsenek új, olcsón kiaknázható alapanyagforrások, a bőség idejének immár vége. Két út maradt. Vagy megint harcolunk egymással a nyersanyagokért, vagy egészen új módon teremtjük elő őket. Ezt csak a tudomány mint módszer használata teheti lehetővé, de az biztosan. A politikusok mindenütt csak a meglevő tortát tudják szeletelni, s azon jól el tudnak civakodni, mint azt már ismerjük. A torta méretét növelni csak a feltalálók, a kutatók tudják. Ez a mondat a könyv legfőbb üzenete. Ezért életbevágó, hogy a kreativitásnak szabad utat adjunk. A nanotechnológia kivételével új eredményt már csak a tiltásokkal lezárt területeken lehet elérni. Senkinek ne legyenek kételyei: ha ez nem történik meg, elképesztő mértékű civilizációs bukás következik, melynek előjelei már most jól látszanak. A kreatív kutatók, feltalálók mindig is csak maroknyi csapatának minden kő alá be kell kukkantania, hogy kiutat találjunk a 261

szükségszerűen közeledő gazdasági, környezeti válságból. Ez pedig tolerancia, tiszta vitakultúra nélkül kizárt. A kutatás során ritkán lehet előre látni, hogy egy-egy effektus mire lesz jó. Ki hitte volna, hogy az 1800-as évek végén, a fizika peremvidékén akadozva folytatott félvezető-vizsgálatok valamikor majd hasznot hoznak? Ki gondolta volna, hogy néhány penészgomba környékén pusztuló baktériumok vizsgálata haszonnal jár? A politikusok? A katonák? Az akadémiák? Egyik se mutatott szikrányi érdeklődést sem. Mindez sokáig csak néhány megszállott kutató magánügye volt. A fémhajlítás, a telepátia, a spirálgalaxisok, a tornádó anomáliái vagy a bogarak kitinpáncéljának morfológiai vizsgálata ugyanolyan apró ostobaságnak tűnik a legtöbb „tudós" ember szemében, mint ahogyan például (az egyébként szuperintelligens) Wolfgang Pauli feleslegesnek tartotta a félvezetők tanulmányozását. A tudomány intézménye azért vét nemcsak az egész emberiség, hanem a velünk utazó teljes élővilág ellen, mert brutális módon lezárja a haladás útját. Visszaél azzal, hogy a hétköznapi ember nem lát be a színfalak mögé, hiszen siet a munkahelyére, tülekszik a dugóban vagy a boltban, mérgelődik a napi politika ostobaságain. A hétköznapi ember teljes mértékben kiszolgáltatott, s erről talán nem is tud. Csak azt látja, hogy mennek fel az árak. Nem tudja, hogy mindez jórészt azért történik, mert a technika a legalapvetőbb területeken rekedt meg. Ez nagyrészt a hasznos, eredményeket is hozó fizika ötven évvel ezelőtti leállása miatt történt. Nemcsak nálunk, de mindenütt ezen a bolygón. Ennek egyik fő oka a gyenge vitakultúra. Az újkor elején az inkvizíció elől még Hollandiába vagy Angliába, a nácik elől Svájcba vagy az Újvilágba lehetett menekülni. Ma sehol nincs menedék.

262

A FÉMHAJLÍTÁS JELENTŐSÉGE A témában eddig a leglátványosabb, tudományosan felügyelt és jól dokumentált vizsgálatsorozatot a pechiney-i művekben végezték. Ez Franciaország és a világ egyik legnagyobb fémipari kutatóintézete, ahol főleg alumíniumötvözetek vizsgálatával foglalkoznak. Ott egy Girard nevű gyógyszerész jórészt érintéssel, néha azonban lezárt üvegcsőben, közvetlen érintés nélkül görbített meg alumíniumötvözeteket vagy alumínium-titán ötvözeteket. (Ezekről a kísérletekről írtam a Titokzatos erők? c. könyvben.) Azok a francia kutatók, akik látták a Girard által produkált jelenségeket (s publikálták is eredményeiket), féltek, és abba kellett hagyniuk a munkájukat. Olyan erős nyomás nehezedett rájuk, hogy a későbbi levelezés során kérték, többet ne kérdezgessem őket, mert az állásuk veszélyben forog. Ennek ellenére még kaptam tőlük kutatói szolidaritásként egy videokazettát, amelyen a laboratóriumi kísérleteket mutatták be. A filmen jól látszott a nagymértékű alakváltozás az ujjnyi vastag alumínium-titán ötvözeteken, de néha acélrudakon is. Maga a fémgörbítés, fémhajlítás sokkal jobban vizsgálható, ha nyúlásmérő bélyegeket helyezünk apróbb tárgyakra. Ilyenkor nem kell hozzáérnünk, és igen kis hatások is jól dokumentálhatók mérésadatgyűjtő rendszerek segítségével. John Hasted a londoni Birkbeck College egykori szilárdtestfizika professzora számos ilyen kísérletet végzett, és dokumentálta őket (1). Mérései egyszerűek, a módszert és az eredményt egy könyvben adta közre. Az eredmény minden kétséget kizáróan pozitív, azaz létezik ez a jelenség. A módszere kielégíti a legszigorúbb tudományos kritériumokat is. Persze ez nem jelentette azt, hogy futótűzként terjed a jelenség vizsgálata. Sőt Hastedet sietősen nyugdíjazták. (Hasted és mások mérési módszereit és eredményeit részletesen leírtam a Titokzatos erők? c. könyvben.) A „sok lúd disznót győz", azaz hogy a hatalom szava erősebb a tényeknél, nagyon gyakran érvényesül a természettudományokban, azok 263

hitelét megcsonkítva, erodálva. Én kétszer látogattam meg Hastedet az egyetemen. (A szobájával szemben volt David Bohm, az ismert fizikus dolgozószobája, ő többször is látta a fémhajlítást.) Ahhoz, hogy elemi tájékozottságot szerezzünk egy témában, fontos, hogy a publikációk elolvasásán kívül a téma kutatóit is megismerjük, kikérdezzük. A vízforgatási kísérleteim kapcsán találkoztam és beszélgettem Brian Josephsonnal is (Nobel-díjas fizikus). Őt is azért utálta ki a reakciós tudományos közösség, mert nyíltan leírta pozitív tapasztalatait a „parajelenségekről". (Hasonló sorsra jutott egy másik Nobel-díjas fizikus, Julius Schwinger is, a hidegfúziót pártoló nézetei miatt.) Szentágothai János reakciós nézetei tehát nem egyedülállóak, a tudományos intézményrendszerek vezetésében általánosnak mondhatók. Ez az emberiség alig ismert tragédiája. Több mint bűn — hiba. A tudományos intézményektől joggal várja el az adófizető, hogy részrehajlás nélkül, higgadtan (sőt az igazságra kiéhezve), a vizsgálat módszereit alkalmazva döntsön. Amikor a tudományt mint módszert használhatták, akkor egyértelműen pozitív eredményeket kaptak a telepátia, a prekogníció, a fémhajlítás vagy a tárgymozgatás ügyében. Ahol a tekintély, a hatalom döntött, ahol a tények nem ütközhettek, ott el is bukott a parajelenségek ügye. De ha a mérések, megfigyelések eredményei nem számítanak, az nem a tudomány módszere, akármi is van a bejáratra kiírva. Az már csak a tudomány intézménye. S hiába van valakinek Dr. a nevében elöl és hátul is, ha nem a méréseken és a megfigyeléseken alapul a véleménye, ha nem töltötte el a kötelező tanoncéveket a vitatott területen, akkor nem ért hozzá. Az egyik szűk tudományterületen megszerzett tudás nem jelent semmit egy másik területen, tehát pusztán az, hogy valaki például vegyész akadémikus, tapasztalat szempontjából értéktelen, ha a parajelenségekről vagy az energiamegmaradásról kell véleményt alkotnia. A konkrét mérésekkel alá nem támasztott hivatalos vélemény pedig még csak nem is látszattudomány, hanem áltudomány — hiszen nem a valóságon alapul.

264

EGY HAZUGSÁG ANATÓMIÁJA Ez az, amit a legtöbb akadémia szállít nekünk. Mindig is meglepett az a könnyedség, ahogy a reakciós tábor képviselői hazudnak. Beck Mihály akadémikus írja pl. a Parajelenségek és paratudományok című könyvének 47. oldalán: „Egyre-másra bukkantak fel a fémhajlító fenomének, annak ellenére, hogy James Randi már korán egyértelműen bizonyította, hogy a fémhajlítás egyszerű bűvésztrükk." Ez színtiszta hazugság. Randi csak azt bizonyította, hogy trükkel is lehet fémtárgyakat görbíteni, például elrejtett fogók, maró kémiai szerek és speciális, előre preparált minták segítségével. De ezt eddig is tudtuk. A műegyetemi mérnök-fizikus szak által rendezett első szkeptikus napon Molnár Gergely bűvész számos parajelenség-trükköt mutatott be. Megkérdeztem tőle: Ha ő tojást tojik a színpadon, akkor minden tyúk csaló? Uri Geller 2008-as tévéműsora kapcsán (A kiválasztott) rövid cikket közölt a Műegyetem lapja, a Műhely (2008.04.21.). A beszélgetés során Uri Geller elmondta, hogyan alakult ki ez a képessége, miket tud mutatni stb. Az interjú készítője, Gregó Kinga megkérdezte — nagyon helyesen — Orosz László docenst is, aki a magukat szkeptikusoknak nevező ellenoldalt képviseli. Idézek néhány, a lényeget tükröző mondatot Orosz docens úr nyilatkozatából: „... egy mérnökhallgatónak...világosan kell látnia, hogy itt nem lehet szó másról, mint bűvészmutatványokról. Ezen kár is vitatkozni, a kérdések ennél mélyebben, világnézeti szinten rejtőznek. ...A parafenomének által hangoztatott jelenségekről azonban kiderül, hogy nincsenek. Ha megkérjük őket, hogy ellenőrzött laborkörülmények között produkálják például a kanálhajlítást, egytől egyig csődöt mondanak. ...A tudományban nem hinni kell, bízni kell benne — látva a vívmányait..."

265

A gyakorlatban így rajzolódik ki szerintem a hazugság anatómiája. Először is igen sok, szigorúan ellenőrzött laboratóriumi kísérlet történt ez ügyben, mely anyag a könyvtárakban hozzáférhető. Különösen értékesek C. Crussard és J. Bouvaist (az említett pechiney-i alumíniumipari kutatóintézet) munkatársainak részletes eredményei. Ezeket két folyóiratcikkben is közölték (Memoires et Etudes Scientifiques Revue Metallurgie, 1979 februárjában, majd 1984 februárjában).

1/a. ábra: Hasted professzor könyvének címlapja. A könyvben részletesen ismerteti a mérések módszertanát, s eredmények tucatját mutatja meg. 266

1/b. ábra: Részlet Charles Panati könyvének tartalom- jegyzékéből. A könyvben az Uri Gellerrel végzett laboratóriumi mérések jegyzőkönyvei találhatók. Igen alapos, kimentő munka Hasted 1981-es könyve is (The Metal Benders. Routledge & Kegan Paul, London), de sok más anyagot is találtam könyvtárakban, melyek laboratóriumban végzett mérések és megfigyelések eredményei. A kísérleti fizikus Hasted egész életében atom- és molekulafizikai kutatással foglalkozott. Több könyvet és több mint száz cikket írt az atomfizika különböző területeiről. Rá nem lehetett mondani, hogy nincs meg a kellő háttere, így a nyugdíjazása után eredményeit agyonhallgatták. Pedig ő teremtette meg a fémhajlítás kísérleti hátterét az objektív, minden tudományos igényt kielégítő, apró deformációkra is érzékeny nyúlásmérő bélyeges módszerével. 267

Megtalálta a kísérleti fizikának azt a megbízható mérési módszerét, amellyel érintés nélkül is ki lehet mutatni a fémtárgyak alakjának torzulását. Észrevette, hogy a fémtárgyaknak nemcsak a szilárdsága változik meg, hanem mágneses és elektromos tulajdonságai is. Feltérképezte, hogyan árnyékolható a jelenség. Nemcsak fémtárgyakon, hanem szigetelőkön, sőt plazmában is megfigyelte az anomáliákat. (A fém is egyfajta elfajult plazma.) Ugyanazokat a jelenségeket írta le megfigyeléseiben, amelyeket évekkel később elméleti folyóiratokban azzal kapcsolatban találtam meg, hogy mi történne, ha mágneses monopólusok árama (mágnesáram) haladna át fémrácsokon. Ugyanazokat a kötési energiában bekövetkező ideiglenes energiacsökkenéseket írták le az elméleti fizikusok, amit Hasted és más, fémhajlítással foglalkozó kutatók megfigyeltek, beleértve a szokatlan mágneses és elektromos anomáliákat is. Mai nyelven úgy fogalmazhatnánk, hogy topológiai jellegű tértöltések jelentek meg s mozogtak, ezeknek pedig forgási jellegzetességük — kiralitásuk van. Ez a forgási jellegzetesség jól látszott, amikor Rony Marcus kezében nem hajlottak, hanem szép szabályosan csavarodtak a fémtárgyak. Hasted alapos munkáj a teremtette meg a természetben, az élővilágban megjelenő mágnesáram kísérleti vizsgálatának alapjait. Kis költséggel, bármely anyagszerkezeti fémfizikai laborban ma is megismételhetők lennének. Így jóval többet tudnánk meg az életről, a tértöltések természetéről és arról, hogyan lehet a gyakorlatban mágnesáramot létrehozni. Alapvetően eltérő szemléletmódok, gondolkodási modellek ütköznek itt két területen is. Először is az iskolában belénk vernek egy olyan fizikai világképet, ami a XIX. század szegényes technikai lehetőségei alapján jött létre. Ez a szemlélet azóta sem változott. Akkor még az égvilágon semmit sem tudtak, nemhogy az élő, de az élettelen anyag felépítéséről sem. Az azóta 268

eltelt 100 év alatt viszont az biztosan kiderült, hogy az élő anyag mindig alapvetően csavart, hosszú szénhidrogén (fehérje- és szénhidrát-) láncokból áll. Ha az életfolyamatok során mozognak a töltések, akkor kénytelenek közben igen nagy szögsebességgel forogni is. Ez a nagy szögsebességű forgás viszont sosem található meg a mai, főleg rézdrótból készült gépeinkben, kísérleti eszközeinkben. Ezért azok a furcsa effektusok, amelyek megjelennek az élőlényekben (hosszú, csavart fehérjeláncok mentén történő töltésmozgásoknál), nem fordulnak elő még az egy-két mm átmérőjű tekercseknél sem. Az élet nanotechnológiai lehetőségei jóval több jelenség előfordulására adnak lehetőséget, mint amit a XIX. századi kísérleti fizika el tudott érni. Ma már pl. látszik, hogy a szén nanocsövekben vagy az egyetlen szénrétegből álló kétdimenziós rácsokban is teljesen másként mozognak a töltések, mint a megszokott, ismert háromdimenziósokban. Talán húsz év múlva eléggé árnyalt lesz a gondolkodásmódunk ahhoz, hogy ezt a fontos különbségtételt megtegyük, következményeit felfogjuk, sőt eredményeit a gyakorlatban is felhasználjuk. De mi lesz addig? Lesz-e, aki felismeri az új lehetőségeket, a természet újra és újra megtapasztalható gazdagságát? Lesz-e, aki megint felfedezi, hogy épp ilyen mikroméretekben (még nem nano!) vizsgálódott Felix Ehrenhaft, aki gyorsan forgó vascsöppecskéken megtapadt elektromos töltéseket vizsgált? Előássa-e majd valaki ismét azokat a cikkeket, melyekben Ehrenhaft spirális klorofillszemcsék elképesztő forgó mozgását írta le? Egymás mellé teszik-e azokat a tanulmányokat, melyek a mágnesáram feltételezett, elvi úton vizsgált tulajdonságai ill. Ehrenhaft és Mihajlov a fémhajlítás kísérleti eredményei közti feltűnő hasonlóságát mutatják? Szerintem nem. Sokkal könnyebb az eddig megszokott módon tagadni, tagadni, tagadni. A munka, a gondolkodás mindig is macerás dolog volt, akár évekig tartó zsákutcákkal teli, s büntetés is jár érte. A tagadásért, hazudozásért pedig sosem jár szankció, csak jutalom. Következésképp: könnyebb

269

tagadni például a fémhajlítás jelenségét, mint utánanézni a könyvtárban, netán hosszú kísérletezésbe fogni. Ez a tipikus gondolkodásmód... Orosz László docens mondhatta volna azt, hogy nem érdekli a téma, s nem hiszi, hogy van ilyen jelenség. (Ilyen alapon persze a Déli-sark létében sem kellene hinni, hiszen egyikünk sem látta.) Akkor ez egyéni vélemény, ami ízlés dolga, s joga van a tévedéshez. De a docens és Beck akadémikus úr nem téved, hanem valótlanságot állít. Szerintem nem tévedésből, hanem szándékosan — magyarán hazudnak. Nagyon sokan produkálták ellenőrzött körülmények között a fémhajlítást, s köztük igen sok a tizenéves. Igaz, labilis a jelenség, elég egy aprósággal megzavarni a koncentrációt, s oda a hatás. De ettől még a jelenség létezik, gyakran ismételhető, jóval gyakrabban, mint pl. a részecskefizikában néhány ütközés, bomlás.

2/a. ábra: Mikroszkóp alatt készült felvétel egy szigetelt mikrotekercsről, mely a „spin mező", azaz a forgó elektromos töltések hatásának tanulmányozására szolgál. Mellette egy emberi hajszál látszik. A tekercs belsejében egy hosszú, vékony, szintén szigetelt vezeték látszik. Kb. 3-4 nap alatt lehet egy ilyen szolenoidot elkészíteni.

270

2/b. ábra: Dupla spirál képe. Nem tudtuk felhasználni a kísérlethez, mert nem lehetett jól szigetelni. Egy ilyen tekercsben a töltések egyszerre már két tengely körül is forognak nagy szögsebességgel, így újabb típusú erőteret is előállíthatunk. Valószínű, hogy a fémhajlításhoz ilyen bonyolult módon előállított erőterek szükségesek. Pusztán Uri Geller fémhajlítási képességét nyolc ország tizenhét laborjában vizsgálták. A mérési, megfigyelési jegyzőkönyveket Charles Panati 1976-ban publikált könyvében (2) gyűjtötte össze. Nemcsak kutatók, de bűvészek is meggyőződtek a jelenség létezéséről. Mindennél fontosabb, hogy Hasted professzor nyúlásmérő bélyegeivel a jóval gyengébb képességű alanyoknál is tanulmányozható ez a hatás.

MIÉRT BÍZZUNK, KIBEN BÍZZUNK? Ugyan miért bízzunk Orosz docens, Beck akadémikus (és sokan mások) által szállított tudományban, ha ilyen lazán, ilyen hanyag eleganciával hazudnak? Miért is baj ez? Az adófizetőktől ők azért (is) kapják a fizetésüket, hogy igazat mondjanak, csakis az igazat. A fémhajlítás — és sok egyéb jelenség — nem világnézeti kérdés, hanem rutin mérési, megfigyelési folyamat. Aki ezt nem érti, az nem ismeri a kutatás alapvető módszereit — következésképp nincs helye sem az akadémián, sem a katedrán. Ezek az emberek tönkreteszik a tudomány mint módszer hitelét, eredményességét, ezzel jelentős erkölcsi és anyagi kárt okoznak. Az 271

átlagember ugyanis nem hülye. A hétköznapi életben megmegtapasztalja ezeket a jelenségeket, s ezek után meglesz a szilárd véleménye a „hivatalos" tudományról. A hivatalos tudomány tiltásai a felelősek a kuruzslók és szélhámosok nagy számáért, hiszen ha a szokatlan jelenségek pártatlan, higgadt vizsgálatára nem kerülhet sor — akkor az így keletkező üres térbe nyomulnak be a dilettánsok. Egy kutató tévedhet, sok példát láttunk már rá, tévedni emberi dolog. De az megengedhetetlen, hogy könyvtárazás, megfigyelés, kísérletezés nélkül hazudozzanak, pusztán hatalmi pozíciójukkal visszaélve. Ha csak egyetlen igazi telepátia vagy fémhajlítási effektus előfordul (és bőven van ilyen), akkor az összes sikertelen eset lényegtelen, nem teszi meg nem történtté az effektust. (Az első fémhajlítási megfigyelés 1662-ből származik, bizonyos George Walton portsmouth-i házában fordult elő.) Egy két és félszeres Nobel-díjas kémikusnak, aki ráadásul az MTA etikai bizottságának volt évekig az elnöke, ezt tudnia kellene. (A két és fél Nobel-díjat nem Stockholmban adták, hanem a magyar adófizetőktől vette fel. S ha már nem szégyellte felvenni a pénzünket, akkor legalább a tudomány mint kutatási módszer elemeit kellene alkalmaznia is.) Beck akadémikus és társai azért rúghatják fel a tudomány legelemibb módszereit is, mert tudják, a hajuk szála sem görbül, akármekkora baklövést is követnek el. Ha egy sebész benne hagyja a törlőkendőt a beteg hasában, van esély rá, hogy megvizsgálják az esetet. Ha egy bakter elalszik, nem engedi le a sorompót, s emiatt baleset lesz, felelősségre vonják. Ha egy bíró úgy zárat börtönbe valakit, hogy bele se néz a periratokba, akkor (esetleg) újra napirendre tűzik az ügyet.

272

Ha egy akadémikus indoklás nélkül betilt egy kutatási irányt, kirúgat kutatókat azért, mert más a véleményük, semmi sem történik — hiszen sehová nem lehet fordulni. Azt fel se tudom mérni, értékelni, hogy mekkora veszteséget okoz a biológiában vagy a biofizikában az, hogy például a parajelenségekkel nem foglalkoznak. De hosszabb távon mindig felmérhetetlen károkat okoz, ha egy-egy terület fejlődését hatalmi szóval állítják le. Hiszen nem tudjuk, hová, milyen eredményekhez vezethet, ha elindul egy-egy jelenség föltárása. A fémhajlítás, s általában a bioenergetika — pongyolán a kézrátevés, sőt a távgyógyítás, távdiagnosztika — olcsó, az emberi szervezet természetes folyamatait felhasználó gyógyítási módszerek kidolgozását eredményezhette volna. Európa egyre öregszik, egyre drágább a nyugati orvoslás (a keletivel szemben). Ez üzenet a kívülállóknak, a kisembernek, akikért elvileg a tudomány intézményei léteznek. Ez pedig tömören, velősen: „Köpök rád!" Az akadémikusok úgy vélik, hogy a hétköznapi ember teljesen ostoba, és ezt a viselkedést nem veszi észre. Ez nem így van. Nem fog tiltakozni, ha csökkentik a kutatásra fordítható pénzt, mert jól tudja, ettől az ő élete nem fog javulni. Ugyan nem minden akadémikus olyan, mint Beck Mihály, de őt senki sem állította le. Így a hétköznapi ember egy kalap alá veszi a tudománnyal foglalkozó egész társaságot.

LÉTEZIK-E AZ ÉLET ENERGIÁJA? A vitalitásmérő kapcsán magam is kirándulást tettem a fizika és a biológia ismeretlen határterületeire. Akkor is, ma is azt gondolom, hogy azért érdemes a biológia határterületein kutatni, mert a legjobb műszaki technikai megoldásokat a természettől lehet ellesni. Nemcsak azért, mert sokféle jó szerkezeti anyagot lehet találni, de hasznos irányítástechnikai, áramlástechnikai és más konstrukciós, kifinomult, kipróbált ötletet vehetünk át a természettől. Feltéve, ha egyáltalán felnövünk tudásban addig, hogy megértsük összetételüket, működésüket .(pl. a szalmaszál 273

vagy a bambusz cellulóz anyaga azonos tömegre számítva vetekszik a gyengébb acélokkal, vagy hogy a pókháló anyagához hasonló, olyan alacsony hőmérsékleten, vizes oldatokból összerakható anyagok vannak, amelyek akár még az autógyártásban vagy szerszámgépiparban is szóba jöhetnének. A nanotechnológia majdani elterjedése nyújthat némi reményt arra, hogy tanulunk majd az élővilágtól). A kommunikációt tekintve (például a telepátia kutatása) már nem vagyok ilyen bizakodó. Igaz, hogy az embereknél főleg szélsőséges érzelmi állapotban, szerelem vagy bánat esetén mutatkoznak markánsan ezek a jelenségek, ezért laboratóriumban nem ismételhetők könnyen, noha kivételes tehetségek azért akadnak. A mobiltelefon elterjedése óta pedig jóval könnyebben ellenőrizhetjük, hogy ismerősünk gondolt-e ránk. Ezrével hallottam olyan esetekről, melyek nem tekinthetők egyszerű véletlennek. A parajelenségek üldözése egyértelműen visszavág: nélkülük, azaz a mögöttük levő fizikai folyamatok feltárása nélkül reménytelennek tartom nemcsak az agykutatást, de az alapvető életfolyamatok teljes megértését is. Pusztán a molekuláris biológia ehhez nem elég, ennél sokkal gazdagabb az életfolyamatok tárháza. Hadd mutassam be az „életenergia" mérésének kapcsán, konkrétan mire is gondolok.

VITA AZ ÉLETENERGIÁRÓL Az volt az alapvető elképzelésem, hogy egy olyan parajelenséget kellene találni, ami technikailag egyszerűen kimutatható, jól ismételhető, de nem magyarázható a jelenlegi ismereteinkkel. Évtizedes kísérletező kínlódás következett, mire ki tudtam fejleszteni a vitalitásmérő készüléket mai, viszonylag érzékeny formájában. Az eredeti ötlet két forrásból származott. Jórészt az „asztaltáncoltatás" gazdag, régi leírásainak elemzéséből. Ezt eleinte elképesztő ostobaságnak tartottam, de matematikus feleségem s szintén matematikus barátnője állították, 274

hogy a szegedi JATE leánykollégiumában többször is részt vettek asztaltáncoltatásban, ahol különböző próbákkal győződtek meg arról, hogy a jelenség csalás nélkül jött létre. Ezért a '80-as évek elején New York-i és londoni könyvtárakban dolgozva két év alatt mindent összeszedtem erről a témáról, amit csak tudtam. A másik forrás egy piciny, Angliában kiadott szamizdat folyóiratban megjelent cikk volt. Egy cseh szerző írt arról, hogy egy házibulin, némi pezsgőzés után az egyik résztvevő hogyan szórakoztatta a többieket. Egy lapos, széles pezsgőspohár mellé tartotta az egyik kezét, a pezsgő pedig örvénylésbe kezdett a pohárban, jól lehetett látni a forgó buborékokat. A parti résztvevői közül nem tudta mindenki előidézni ezt a jelenséget, de (talán a második pohár pezsgő után) a társaságból még egy ember képes volt látványosan megforgatni a pezsgőt. Az asztaltáncoltatási megfigyelések elemzésének elvi modellje alkalmazható volt a folyadékforgatásos kísérletre is, és mivel jóval egyszerűbbnek, és számomra „testhezállóbbnak" tűnt, kísérletezni kezdtem. Először csak magam. Lapos Petri-csészéket használtam erre a célra. A víz felületére először paprikát szórtam, majd később alumíniumlemezkéket helyeztem rá. Ezek egész jól forogtak. De arra is kíváncsi voltam, mi történik a folyadék belsejében, milyen ott a folyadék áramlása. Ehhez vékony csíkokban meg kellett festeni a vizet. Ezt a módszert már ismertem a hidraulikus határrétegvizsgálatok irodalmából. Technikailag ugyan eléggé macerás, de nem nagyon drága módszer. Amerikai fizikus ismerőseimtől szereztem rendkívül vékony, finom platinadrótokat. Ezeket kereszt alakban kifeszítettem az átfúrt oldalú Petri-csészékbe. Olyan indikátor folyadékot készíttettem KFKI-s vegyész kollégáimmal, ami elektromos impulzus hatására megsavasodott, és a savas közeg az eredetileg sárgás folyadékot sötétbarna színűre festette. Így a Petri-csésze átmérője mentén is, de 5 mm-es magassági lépcsökben is vékony festékszálak képződtek. Ha valaki meg tudta forgatni ezt a folyadékot, az örvények szépen kirajzolódtak. Számos 16 mm-es színes és fekete-fehér felvételt 275

készítettem (videokamera akkor még nem létezett). Mintegy 2000, főleg középiskolás diákkal végeztem ilyen típusú kísérleteket. A kezük és a Petri-csésze üvegdoboz alatt volt, nehogy külső légáramlat vagy saját légzésük zavarja a folyadék mozgását. Az áramlástechnika, az energetika az alapképzettségem, mivel hőerőgépészként végeztem a Műegyetemen. Áramlástechnikával foglalkoztunk ott is, és mint kutató az atomerőművekben lezajló áramlási folyamatokat vizsgáltam. Ez a mintegy 10-15 éves hőtani, áramlástechnikai kutatói háttér szilárd „hátországot" adott nekem ahhoz, hogy áramlási, energetikai, hőtani kérdésekhez hozzá merjek nyúlni. Számomra természetes és hétköznapi dolog volt termikus és hidraulikus határrétegekkel számolni. Akkoriban is érdekelt már az energetikával kapcsolatos mindenféle határterületi jelenség. Úgy gondoltam, hogy a természet ismeretlen effektusait a mai ismeretek határain, vagy még azon is túl kell keresni. (A Nagykörúton sétálva nem lehet új kontinenseket találni.) Ezenkívül akkor is úgy gondoltam, ahogy ma is, hogy a vitás kérdéseket mérések, megfigyelések és kontrollkísérletek alapján kell eldönteni. Az életenergia létezésének kérdése pedig épp ilyen vitatott határterület. Vajon ismeretlen eredetű energia forgatja a vizet, vagy csak a kéz melege gerjeszt szélmozgást? Ennek ellenőrzésére sokféle kézmodellt is építettem. Részben emberkéz méretű üreges alumínium dobozokat, amelyeket különböző hőmérsékletű vízzel lehetett feltölteni, és ezekkel végeztem a mérési hibák szimulációs megfigyeléseit. (Hiszen külső zavaró tényezők, s valamilyen mértékű bizonytalanság nélkül nem is lehet mérni.) De elkészítettem az emberkéz gumikesztyűs modelljét is. Belül fémhálóval merevvé tettem a gumikesztyűket, és abba is lehetett tenni különböző hőmérsékletű meleg vizet. Az emberi kéz kipárolgását úgy tudtam modellezni, hogy a szerkezeteket vászonnal takartam le, amit eltérő mértékben nedvesítettem. Így jól lehetett utánozni az emberi kéz hőtani

276

tulajdonságait. (Erről később AGA gyártmányú hőkamerás felvételekkel győződtünk meg.) E kísérleteknek az volt az egyértelmű eredménye, hogy az emberi kéz hője csak néhány százalékos „zajszinten" szól bele a forgatás jelenségébe. A megfigyelt nagyon erős mozgások viszont ennek a „mozgási zajnak" akár a 100-szorosát is elérték. A mérésben megfigyelt effektus tehát jóval nagyobb, mint a mérés során szükségszerűen fellépő pontatlanság, környezeti zavar. Azt gondoltam, hogy a tisztességesen, nagy számú középiskoláson és egyetemistán elvégzett mérés kiértékelése, kiindulópontja lehet egy normális, kulturált vitának. A megfigyeléseket összegeztem, és egy kutatási jelentésben angol nyelven le is írtam. Fényképekkel, eredményekkel illusztrálva jól látszott az új hatás. Elvégeztem az áramlástani, hőtani határréteg-számításokat is. Minden érdeklődő elolvashatta, érdemben hozzászólhatott. Ekkor jött át az egyesült államokbeli Standford Research International nevű kutatóintézetből két fizikus, hogy felkeresse az akkori atomenergia kutatóintézeti igazgatómat, Gyimesi Zoltánt. Kérték őt, engedélyezze, hogy legalább saját költségemen, a szabadidőmben foglalkozhassak ezzel a munkával, az intézet eszközeit felhasználva. Egy darabig szabad kezet kaptam. Majd Keszthelyi Lajos atommagfizikus akadémikus betiltatta ezeket a kísérleteket, mondván: „Ilyen nincs, mert nem lehet." (Efféle kijelentést csak a Mindenható, a Mindentudó tehet — esetleg egy akadémikus.) Aztán pontosított, már emberként nyilatkozott.) Ekkor azt mondta: „Akkor sem hiszem, ha látom." Ezzel a „vita" lezárult. Ez az a viselkedés, amit reakciósnak nevezek. Ezek az emberek azok, akik meglevő, már megszületett eredményeket is sikeresen meg tudnak semmisíteni. Sajnos ez a Szentágothai-iskola. Keszthelyi Lajos nem engedélyezte, hogy KFKI kutatási jelentésként újra kinyomtathassam az eredményeket, cikkeket írhassak, úgy, hogy ezeken a KFKI neve szerepelhessen. Soha nem próbálta ki az effektust, a hőtanhoz, az áramlástechnikához pedig egyáltalán nem értett (3).

277

Sok-sok évvel később, amikor már régen elhagytam az intézményes kutatói társadalmat, Vágó István (az „áltudományokat" kivont karddal üldöző médiasztár) egy vitaműsorra hívott meg az ATV-be. A téma az életenergia vagy bioenergia mibenléte, azaz, hogy létezik-e. Az egyik vitapartnerem az ellenem minden lehetséges fórumon fellépő Härtlein Károly volt, a Műegyetem egyik tanszéki mérnöke. Kijelentette, hogy az általam használt vitalitásmérőben a forgó rész — ami műanyagból készül — mágnesezhető, és ezért forog a kerék. Javasoltam neki, hogy tanuljon meg mérni, hiszen a forgó rész relatív mágneses permeabilitása 1, azaz gyakorlatilag nem mágnesezhető, de ha az lenne, akkor se foroghatna ettől a kerék. Amikor pedig fölvetettem, hogy sem termikus, sem hidraulikus határrétegek nem érnek el a vitalitásmérő kerekéig, azaz a forgás nem a hőhatás következménye, és elkezdtem hőátadásról, Nusseltszámokról beszélni (ami a hőátadás hasonlósági egyenleteinek alapvető fogalma), Vassy Zoltán fizikus azzal „söpörte le" az érveimet, hogy ilyen ostobasággal ne jöjjek elő. Igen, amikor a tudományos igényességgel elvégzett mérés zavarba ejtő eredményeket hoz, akkor a „tudomány" felkent emberei nem szeretik hallani ezeket az érveket. Ez az, amit szaftos áltudománynak nevezek. Elképesztő, hogy az ellenfeleim mennyire felkészületlenek, dilettánsak voltak a vitában, mennyire nem érdekelte őket, hogy fölkészülésképpen akár egyetlen tisztességes mérést is elvégezzenek.

3. ábra: A vitalitásmérő készülék. A korong forgásának mértéke jellemzi az adott személy pillanatnyi állapotát. Mellette az elektronika nélküli vitalitásjelző látható. Magyarországon naponta hetven ember hal 278

meg hirtelen szívmegállásban, ami gyaníthatóan kapcsolódik a vitalitás károsan alacsony szintjéhez. Az interneten magam is láttam olyan sületlenségeket, amikor 500 Wos vagy 1 kW-os felhevített vasaló által gerjesztett hőáramlás segítségével forgattak meg egy kereket. Ez a dilettáns megközelítés a valós folyamatok teljes mértékű negligálása. Semmi köze az 1 kW-os teljesítményű hőforrásnak az emberi tenyér hőteljesítményéhez. Számos mérést végeztem úgy, hogy a résztvevők kesztyűt húztak a kezükre, de még akkor is forgott a kerék. Néhány esetben vastag bundakesztyű sem akadályozta meg a forgás kialakulását. De vitapartnereim nem vették fel a kesztyűt. Ennek a forgásnak leglátványosabb megnyilvánulását egyébként egy olyan dokumentumfilmen láttam, amelyet a híres egykori leningrádi parafenomén, Nyina Kulagina mutatott be. Ő egy karóraszerűen csuklóra szerelhető iránytűt mozgatott meg, anélkül hogy hozzáért volna. Először a tű kezdett el forogni, majd az egész tok, szíjastul. Ezt a ritka dokumentumfilmet sajnos már csak azután láttam, hogy készülékem az asztaltáncoltatás és pezsgőforgatás ötletéből kiindulva tömeggyártásba került. Nagy megelégedéssel töltött el a látvány. Galileinek tulajdonítják azt a mondást, hogy „ami mérhető, mérd meg, ami nem, tedd mérhetővé." Ez a mottója is lehetne a tudománynak mint módszernek. Azóta több mint 10 000 vitalitásmérő forog, mozog már a világban. Egyszer majd csak észreveszik a kutatók, hogy az ember — és általában az élőlények — olyan erőtereket generálnak, amik ma még nincsenek benne a fizikakönyvekben.

ELFELEDETT, LESÖPÖRT EFFEKTUSOK Ez a jelenség inspirált arra, hogy a későbbiek során jóval mélyebben kezdjek foglalkozni az erőterek tulajdonságaival, és megértsem, hogy az elektrodinamikában a szimmetriák és az erőterek között milyen mély oksági kapcsolat van. A vitalitásmérővel megfigyelt forgás vezetett arra, 279

hogy a forgó töltésekkel, a spin mezővel kezdjek el foglalkozni és kísérletezni. Így bukkantam rá Felix Ehrenhaft és V. F. Mihajlov mágneses monopólusokat, mágnesáramokat előállító kísérleteire. A szimmetriák segítségével találtam rá seregnyi „hiányzó" effektusra. Lassan, évek alatt ástam elő a sírból jó néhány (de nem az összes) hatást. Érdemes átfutni egy rövid listát ezekről: Elfeledett effektus: Longitudinális elektromos hullám Fény tárgyakat forgató hatása Mágneses monopólusok mesterséges keltése Gravomágneses hatás

Felfedező: Nikola Tesla, 1890-es évek

Hipertér léte Energiamegmaradás sérülése Antigravitációs effektus

Zöllner, 1870-es évek Számos esetben

Miskin, 1900-as évek eleje Felix Ehrenhaft, 1920-as évektől

Maurice F.C. Allais, 1959.

J. Searl, 1940-es évek vége

Lehangoló ez a hosszú, de nem teljes lista, ami a klasszikus fizika kellő mélységben fel nem tárt effektusait mutatja. Mindegyiket vagy az érdeklődés hiánya, vagy a zsigeri gyűlölettől áthatott, tisztességtelen viták után törölték a létezők sorából. Sokáig naivan hittem, hogy a tudomány intézményéből még nem hunyt ki az érdeklődés, és a gyakorlatban is létezik az önkorrekciós mechanizmus. A pályán töltött évtizedek aztán az ellenkezőjéről győztek meg. Tartok tőle, hogy nemcsak a klasszikus fizikában vannak feltáratlan tömegsírok, hanem például az orvostudományban is. Minden elveszett küzdelem folytatását persze nem lehet vállalni, de kettőt megkíséreltem. Egyik a 280

parajelenségek közül az életenergia vagy a „vitalitás" kérdése, a másik az energiamegmaradás problémaköre, tekintve, hogy az energetika a kutatói hátterem. Az életenergia utáni nyomozások révén jutottam el a forgó töltések által keltett spin mező vizsgálatához. A spin mező fogalmának megismerése nagyban segített később a forgó plazmánál megfigyelt jelenségek átlátásában, de a spirálmozgás, a gravitáció és az antigravitáció megértésében is sok segítséget nyújtott. Bátran állíthatom, ha az életből, a biológiából nem kapok sok-sok ötletet, akkor sosem tudtam volna megérteni pl. a plazmaforgások kapcsán fellépő rendellenességeket vagy újdonságokat.

TOJÁSOK KÖZTI INFORMÁCIÓCSERE — REZGŐ VILÁG? Érdekes volt a magam és mások tapasztalatai által is szembesülni a telepátia jelenségével. Több tucat saját élményben volt részem (másokhoz hasonlóan), ezért számomra a telepátia léte régóta nem kérdés. Az azonban érdekelt, hogyan lehetne leegyszerűsítve tanulmányozni ezt a jelenséget. Nagyon nehéz ugyanis két embert mindig ugyanabba az állapotba juttatni, és ha ez nem sikerül, akkor a kudarc biztos. Találtam egy igen egyszerű eljárást, amit egy amatőr dán kutató dolgozott ki: ő tyúktojások közt bukkant rá erre a jelenségre. A tyúktojás egy jól megtermett sejt, ezért kísérletileg jól kezelhető. A dán kutatónak (a nevére sajnos már nem emlékszem) szellemes ötlete támadt: A tojás csúcsait nagyon finoman lereszelte, és vezető pasztával EKG-készülék elektródjait tapasztotta a két végére. Észrevette, hogy a jó, még élő tyúktojás kb. 1 percenként igen erős elektromos impulzust ad, de ezen is túllépett. Két tojást használt a kísérlet során. Ha az egyiket forró vízbe dobva megölte, akkor a másik, az érintetlen, hosszú időre abbahagyta a működését, „elájult".

281

K. László villamosmérnök és pszichológus barátommal (akivel egy albérletben laktunk) kipróbáltuk a jelenséget a SOTE II. számú idegklinikáján, csak úgy svarcban. Tyúktojást az egykori Dimitrov téren vettem a nagycsarnokban. Gondos munkával leszedtük a héját és EEGkészülékre raktuk. Bár jó pár tojást kipróbáltunk, csak kb. minden negyedik-ötödik mutatta határozottan az elektromos impulzusos jelenséget. Ez már önmagában is érdekes volt, de igazán akkor döbbentünk meg, amikor a forró vízbe dobott tojás legendája igaznak bizonyult. A szép szabályos jeleket adó tojásunk 8-10 órára beszüntette elektromos tevékenységét. Amikor néhány nap múlva újból megismételtük a kísérletet, ugyanez a jelenség fordult elő. Ma is emlékszem, amikor K. Laci egyik adjunktus kollégája késő este váratlanul megérkezett a laborba, rajtakapott minket a kísérletezésen. Először azt mondta, kizárt, hogy a tojás szabályos jeleket adj on. Majd az EEG-készüléken meglátva a szabályosan ismétlődő jeleket, vonogatni kezdte a vállát. Ám amikor előtte is megismételtük a „tojásgyilkolás" és az „elájulás" effektusát, igazi döbbenetet láttam az arcán. Utána már nem vitatkozott velünk, de valamilyen szent borzadály fogta el. Nem mert, vagy nem is akart a dolog mélyére ásni. Sajnos mi sem finomíthattuk tovább ezt a kísérletsorozatot, mert igen sok papírt fogyasztott a nagy sebességű, 8 csatornás EEG-készülék. A már akkor is fejlett elektronika segítségével elkészíttettem egy egyszerűsített verzióját. Egy villamosmérnök ismerősömtől egy kb. 1 GΩ bemeneti ellenállású feszültségmérő chipet kaptam. Ezüst elektródok, valamint vezető paszta segítségével otthon jó néhány tojáson kísérleteztem. Nagyjából azonos sikerrel tudtam megismételni, mint a klinikán. Ezt a kis könnyű, egyszerű, hordozható szerkezetet évekkel később kivittük a Fülöp-szigetekre is, amikor ottani gyógyítókat teszteltünk. Kínos meglepetés volt számomra, hogy az ottani tojások sokkal ritkábban mutatták a jelenséget. A trópusi melegben hamarabb megzápulnak, elpusztulnak.

282

Ma is azt gondolom, hogy ebből az egyszerű jelenségből kiindulva közelebb juthatnánk a telepátia biológiájának és fizikájának megértéséhez. Nem kell és nem is érdemes mindig drága megaprojektekben gondolkozni; néha szellemi felfrissülésként, intellektuális kuriózumként is ki lehetne próbálni ilyen kutatási irányokat. Amikor kutatók panaszkodnak, hogy Magyarországon a szegénység miatt nem lehet Nobel-díjat kapni, akkor gyakran eszembe jut ez a kísérlet is, ami olcsó, pusztán csak másféle gondolkodásmódot igényel. (Így gondolkozott annak idején Grebennyikov is, amikor észrevette a szalmaszálaknál vagy a rovaroknál az üreghatást ill. az antigravitációs hatást.) A tojások közötti kommunikáció elgondolkodtatott. Az nyilvánvaló volt számomra, hogy elektromágneses és nem kémiai jelátvitel történik, mert az „elájulás" jelensége azonnal bekövetkezett, amint a forró vízbe dobtuk az egyik tojást. A tojásban nagyfrekvenciás, nagy erősségű áramok nem folynak, ezért az ismert transzverzális elektromágneses hullám keltése és befogása kizárható volt. Arra gyanakodtam, hogy egy másfajta elektromágneses hullám felelős ezért a jelenségért. Ma is úgy vélem, hogy esetleg longitudinális, de inkább torziós elektromágneses hullámok keletkeznek az élőlényekben. Ezeknek más tulajdonságaik vannak, mint az általunk ismert transz- verzális hullámoknak. A longitudinális hullámokkal először Tesla találmányaiban találkoztam; ő egyértelműen, kristálytisztán leírja, hogyan kell ezeket kelteni. (A Borotvaélen című könyvem I. fejezetében vázlatosan ismertetem ezen szabadalmait, eljárásait.) A longitudinális elektromágneses hullámok egy másik, a gyakorlatban talán rendkívül fontos alkalmazását találta meg a '20-as, '30-as években egy Raymond Rife nevű kutató, aki vírusokat tudott elpusztítani más-más frekvenciájú longitudinális elektromágneses hullámokkal. Ő hidrogén töltésű gázkisüléses csövekkel állította elő ezeket a hullámokat. Erre a célra ez az egyik, de nem az egyetlen lehetséges technológia. Egy másik, legalább ilyen fontos találmánya segítette ebben a „vírusrezonátori" munkában: Egy olyan (átvilágítós), 283

optikai, transzmissziós mikroszkóp, ami olyan szokatlanul erős nagyítást adott, hogy így az életben levő működő vírusokat is látni lehetett. Ekképpen ha egy-egy vírust kitenyésztett, akkor addig változtatta a gázkisüléses csőnek a frekvenciáját, amíg egyszer csak elkezdtek pusztulni a vírusok. A módszer a közegészségügyben is használható. Autóra szerelhető, hordozható készülékkel Rife végigment egy falun, és az influenzajárvány így megszüntethetőnek bizonyult. De elkövette azt a hibát, hogy rákot is gyógyított ezzel az eljárással. Ma már az orvostudományban is elfogadott az a nézet, hogy számos daganatos betegséget vírusok idéznek elő, s ha ezeket elpusztítják, a burjánzás is megszűnik. Rife orvosi sikerei fölkeltették kollégái gyanakvását és irigységét, részben ez lett vesztének az oka. Másrészt az akkor megjelent elekronmikroszkópnak is konkurenciája lett, sőt veszélyes konkurenciája. Az elektonmikroszkópnan a nagy vákuum mi-. att elpusztulnak az élőlények, és ezért életjelenségek közben, „in vivo" nem lehet tanulmányozni a folyamatokat. A Rife-féle nagy nagyítású transzmissziós fénymikroszkópban viszont a vírusokat életfolyamataik közben lehetett látni, és ez igen komoly előnyt jelentett. Találtam még a Journal of Franklin Institute című folyóiratban egy cikket, amelyben Rife mikroszkópjának előnyeit ismertetik. Mára ez a nagyon fontos eljárás elveszett. Pedig ezt a találmányt is érdemes lenne újra föltámasztani, hiszen egy-egy influenzajárvány jelentős károkat és szövődményeket okoz. Egyszerűsített verziója mostanában kezd „fű alatt" újra terjedni. Nincs ugyan transzmissziós mikroszkóp, de a vírustenyészeteket meg lehet vizsgálni besugárzás előtt és után a szokásos fénymikroszkópokkal is. A technikailag nehezebb, longitudinális plazmarezgéses hullámgerjesztés helyett egyszerű kontakt eljárást alkalmaznak. A páciens a kezébe fog két elektródot, és arra adják rá a különböző frekvenciájú, felfutási meredekségű impulzusokat. Az eljárás olcsó, egyszerű, fájdalommentes, és alig van mellékhatása. Ha a fizikában elterjedhetett volna Tesla módszere, a longitudinális, majd később talán a torziós elektromágneses hullámok nagyon sok 284

gyakorlati hasznot hajthattak volna nemcsak a technikában, hanem az orvostudományban is. A vitakultúra hiánya, az egyéni haszonlesés és a mindenütt jelen levő üzleti érdekek elmosták ezt az eljárást. A Rifeféle rezonáns vírusirtó eljárás és készülék, valamint az átvilágításon alapuló mikroszkópjának elpusztítása érezhető károkat okoz. Nemcsak az AIDS és a madárinfluenza miatt, hanem mert egy átlagos tavaszi influenzajárványban is jól jönne. Ezt legalább tudjuk.

ELVESZETT KAPCSOLATOK Azt meg sem tudjuk becsülni, hogy a fenti rövid listában felsorolt effektusok milyen sok találmányt eredményezhettek volna. Minden felfedezés legalább 3-4 fizikai elvet alkalmaz. Ha ez a paletta újabb 3-4 effektussal bővült volna, talán több száz, az egész emberiségnek fontos találmány is létrejöhetett volna Amiről nem tudunk, az nem hiányzik. Így nem is tudhatjuk pontosan, mitől fosztottak meg minket azok a „tudományos tekintélyek", akik hatalmi helyzetüket kihasználva törölték el ezeket az eljárásokat.

VITA A ROVAROK REPÜLÉSÉRŐL Hadd térjek vissza utoljára a biológia, pontosabban a rovarok és a fizika közötti kapcsolatra. A fizika és a biológia elkülönítése mesterséges, hiszen az élővilágban, a természetben ilyen határvonal nem létezik. Mielőtt annak idején megismételtük a spanyol Rius Camps professzor vákuumban elvégzett légyröptetési kísérleteit, előtanulmányokat végeztem. Jó pár szakkönyvet elolvastam a rovarok repüléséről, többek között Werner Nachtigall könyvét (Insects in flight) és Stephen Dalton könyvét (The miracle of flight). Az első szakmailag, áramlástechnikailag nagyon alapos tanulmány a rovarok repüléséről, a másik pedig csodálatos képeket közöl. Az első könyvben láttam fotókat darazsakról, amik saját testsúlyuknak megfelelő rovart cipelnek repülés közben. Ugyanakkor olvastam áramlástechnikai folyóiratokban cikkeket, 285

melyeknek szerzői megpróbálták szimulációval, számítással ellenőrizni, vajon keletkezik-e elegendő felhajtóerő. Az eredmény mindig negatív volt. Ezután végeztük el a bogárreptetési kísérleteket kb. 100-200 torn nyomáson, tiszta oxigénben. Az eredményeket az Ufómagazinban írtam le, két okból. Egyrészt mert a lap olvasói nyitottak az érdekességekre, a tudomány határterületein található dolgokra, másrészt a szerkesztőség politikája azonos a Teller-doktrinával. Teller Edének volt az a mondása, hogy inkább közöljenek két marhaságot a folyóiratokban, mintsem egy szokatlan, de jó dolgot elhallgassanak. Az Ufómagazin szerkesztősége ennek megfelelöen közli a cikkeket. Így persze elég sok sületlenség is van benne, viszont figyelemre méltó, fontos anyagokat is leadnak. Olyanokat, melyek sem az Élet és Tudományban, sem más magyar vagy külföldi folyóiratban nem kapnának teret. (Mellesleg az ufókérdés véleményem szerint az emberiség számára talán a második leglényegesebb ügy. A legfontosabb kérdés pedig szerintem az, hogy létezik-e a halál után a testünktől leszakadó tudat, más néven lélek. A feltevés hivatalos vizsgálója, a lélektan (pszichológia) szerint nincs lélek. Az Élet és Tudomány hasábjain véletlenül sem szerepelhetne ilyen megfigyelés, pedig ilyenek csak Magyarországon százával fordultak már elő.) Az Ufómagazin természetesen nem szaklap. Éppen ezért az olvasókat kár lett volna terhelni azokkal a latin nyelvű altörzs osztályok vagy alosztály megnevezésekkel, amiket általában a tudományos folyóiratokban használnak. Sőt azokat a tenzor-egyenleteket sem másoltam be a lap hasábjaira, amelyeket a szimulációval foglalkozó cikkekben találtam. Az olvasók nem lettek volna boldogabbak, ha a fejlett szárnyú rovarok rendcsoportjába (holometabolák) vagy a recésszárnyú formájúak öreg rendje (neuropteorida) közé besorolom azokat a rovarokat, legyeket, amelyeket a kísérleteinkhez használtunk.

286

A videofelvételeken azt láttuk, hogy a levegő kiszivattyúzása után is szabályosan tudnak repülni a rovarok, de csak ritkán. Persze kifogásként fel lehet hozni, ha csak elvétve repülnek, nem mindig és nem mindegyik, akkor a jelenség nem létezik. Ellenvetésként megemlíteném, hogy ha a ritka jelenségek (ide tartozik pl. a telepátia vagy a fémhajlítás is) kizárhatók a tudományos vizsgálatból, akkor a kísérleti részecskefizika is áltudomány, hiszen ott még ennél is ritkább ütközéseket vizsgálnak. Az is foglalkoztatott a rovarrepülés kapcsán, amit a rovarokkal foglalkozó kutatók már régóta ismernek. Ha a legyek billérjeit levágják (ezek 1-2 milliméteres kis szarucsökevények), többé nem tudnak repülni, hiába marad meg a szárnyuk és a lábuk. Ezek az apró billérek igen nagy frekvenciával mozognak, bonyolult pályát írnak le, szerepük ma sem tisztázott. Sokáig úgy vélték, hogy ezek a rovarok repülési stabilizátorai. Jól hangzik, de nem igaz, ahhoz túl kicsik. David Attenborough könyvében (A gerinctelenek élete, Kossuth, 2006.) az áll, hogy hátsó szárnycsökevényük érzékszervekké alakult (104. oldal). Ma is az a sejtésem, hogy a szárnyak és a billérek bonyolult spirálmozgása során az energia- és impulzusmegmaradás sérül. Igen valószínűnek tartom, hogy olyan gyorsulások léphetnek föl a billér mozgatásakor, amelyek — s itt jön a feltevés szemtelensége és merészsége — akár a helyi téridőt is torzíthatják, görbíthetik. Ez magyarázatot adhat a hiányzó felhajtó- és tolóerőre. Sőt arra az általam is megtapasztalt bizarr tényre, hogy a legyek néha „átdobják", teleportálják magukat zárt dobozba (amit kollégista koromban láttam két hermetikusan lezárt üvegablak között). A magyarázat elég bonyolult, a hipotézis szokatlan, de ennél egyszerűbbet nem találtam. Az Élet és Tudomány szerkesztője, Barabás Zoltán úgy kommentálta az Ufómagazinban megjelent cikkemet, hogy ilyet állítani pofátlanság (2003. 34. szám, 1058. oldal). A rend kedvéért hadd idézzek 3 bekezdést: „A merész állításairól ismert gömbvillám-, bio-, és vákuumenergia-kutató ecsetelte, hogy a légy sem úgy repül, miként a naiv biológusok eddig hitték, tudniillik a szárnyával. Valami titokzatos 287

fizikai erő tartja a magasban, melyet elcsökevényesedett második pár szárnya, az úgynevezett billér (lásd 7. osztályos tananyag) közvetít. Ezért nincs is szükség a levegő felhajtóerejére, sőt a légy első pár szárnyára is csak azért, hogy kormányozni tudjon." „Nagyvonalúan feledkezzünk meg arról, hogy szakértőnk önkényesen átírja a fizika törvényeit, ezen bosszankodjanak a fizikusok, maradjunk az állítás biológiai képtelenségénél. Abból is csak a legkézenfekvőbbnél: milyen légyről van szó? A kétszárnyúak (Diptera) rendjének légyalakúak (Brachycera) alrendjét vizsgálgatva, sok tízezer különböző légyfajra gondolhatunk. De igencsak vigyáznunk kell, nehogy eltévedjünk a böglyök, a rablólegyek, a pöszörlegyek, a púposlegyek, a zengőlegyek, a sajtlegyek, a trágyalegyek, a méhtetülegyek, a harmatlegyek (muslicák), az igazi legyek (belőlük is vagy néhány ezer faj), a viráglegyek, a dongólegyek, a bagócsok, a fürkészlegyek, a tetülegyek, a denevércsimbék és társai között.

288

4. ábra: Rovarreptető szerkezet két képe. Látszik az üvegedény és a részleges vákuumot okozó vízsugárszivattyú. (A berendezést Varga Zoltán készítette.) Na már most az a kérdés, hogy az evolúciónak melyik pontján jelent meg e csodálatos újítás, új utat nyitva a rovarok repülésében. Minden kétszárnyú így repül? Vagy csak a légyalakúak? Vannak-e átmeneti alakok, vagy az evolúció sem hat rá?" „E. Gy. legyek, ha meg tudom mondani. De legyen inkább légy E. Gy. A szemtelenség — mit szemtelenség, pofátlanság — már megvan hozzá." Nos, én nem kommentálom különösebben Barabás Zoltán szerkesztő rovarszakértő mondatait, mert a gondolkodási kultúránk alapvetően más. Én fizikában, hidrodinamikában, annak lehetőségeiben gondolkodom, ő pedig azt fitogtatja, hogy mennyire ismeri a különböző rovarok besorolását. De van még egy különbség köztünk. Mi elvégeztük a kísérletet. Ő meg sem próbálta. A vicc kedvéért egyik ügyvéd barátom beadott egy helyreigazítási kérelmet a bírósághoz, mondván, mégiscsak el kellene dönteni, hol és mi 289

a pofátlanság ez ügyben. A tisztelt bíróság azt válaszolta, hogy szakmai kérdéseket nem áll módjában eldönteni. Persze nem arra kértük a bíróságot, hogy ők végezzék el a kísérletet, és ez alapján döntsenek, hanem azt, hogy állapítsák meg, mi a személyiség pocskondiázásának elviselhető határa. Azt a tényt, hogy a bíróság elutasította a keresetet, a Népszabadság külön hírben hozta le. Ezzel nagyon meg voltak elégedve az Élet és Tudomány szerkesztői. Gondolom, nem ez volt az első és utolsó hasonló eset. Ilyen történetek kapcsán sikerül ezt a valaha színvonalas lapot kis szennylapocskává zülleszteni. A tudományról és áltudományról sokat vitatkoznak, de amint már említettem, jóval szélesebb és bizonytalanabb a két terület közti átmenet, mint ahogy e kérdés számos hazai szaktekintélye, de legfőképpen Beck Mihály akadémikus állítja. Első könyve, a „Tudomány — áltudomány" ami még az Akadémiai Kiadó nívódíját is elnyerte, jobbára hazudozásokkal teli vagdalkozás. Újabb könyve, mely „Parajelenségek és paratudományok" címmel nemrég jelent meg, már visszafogottabb, bár lényegében azonos indíttatású és mondanivalójú. Néha persze zavarba ejt a könyve, mert csak ritkán tartalmaz egyértelmű állításokat, sokszor mellébeszél. Erezni lehet, hogy bizonyos dolgokról már nem meri azt állítani, hogy nem létező: áltudomány. Az általa tárgyalt jelenségekhez, mint parajelenségek, földsugárzás stb. nem kívánok újabb megjegyzéseket tenni, pusztán az „örökmozgók" kapcsán lenne egy-két apróbb hozzáfűzésem.

VITA AZ ENERGIAMEGMARADÁSRÓL Ahogy ezt a kérdést a reakciós tudósok kezelik, az energiamegmaradás nem más, mint kísérleti bizonyítékok nélkül kimondott dogma, éppen ezért áltudomány. Az energiamegmaradás kérdését a szimmetriák ismerete, értelmezése, lényege nélkül megvitatni értelmetlen, hiszen pont ez az alapja. Különös, de a szimmetriák és megmaradások kapcsán a veszélyes tévhitekről csak egyetlen alapos tanulmány létezik. Ezt Peter Havas (az USA-ban nemrég elhunyt) 290

elméleti fizikus írta. (Az Acta Phys. Austriaticában jelent meg a cikke 1973-ban.) Csak a szimmetriákról, a téridő-szerkezetről, időgépekről, kísérletekről, azok mérési pontosságáról érdemes vitatkozni. Ha nem erről van szó a vitában, az dilettáns áltudomány. Sajnos pont ez az, amit Beck Mihály akadémikus szállít. A szimmetriák ismerete és az energiamegmaradós kísérleti, mérési vizsgálata nélkül képzeli el nálunk a „hivatalos tudomány" a téma lezárását. Ők nem kémek a mérőszerkezetek, mérési adatgyűjtőberendezések tervezéséből, kivitelezéséből, az ezekkel járó, évekig tartó kínlódásból, mert mindez fáradságos, sok kudarccal jár, rizikós, sőt költséges is. Van egy sokkal jobb, egyszerűbb ötletük: csukjuk Egelyt börtönbe. Ezt javasolta például Sólyom Jenő fizikus, akadémikus, a Metró újság (az ország legnagyobb példányszámú napilapja) hasábjain. Mondván, ha a holokauszt tagadásáért börtön jár, akkor járjon börtön az energiamegmaradás tagadásáért is. Amikor néhányan írtunk neki egy levelet, hogy tiszteljen meg minket azzal, hogy mérési bizonyítékot is nyújt az energiamegmaradás kísérleti vonatkozásaiban, elhárította szerény kérésünket. A nagy tekintélyhez, Härtlein Károly műegyetemi tanszéki mérnökhöz irányított. Talán nem is véletlenül. Härtlein Károly főfoglalkozásban tanszéki mérnök a Műegyetem mérnök-fizikus karán, mellékfoglalkozásként figyeli a sorsomat, és ahol csak lehet, betiltatja előadásaimat. Csak csöndben jegyzem meg, hogy ezzel nagy szívességet tesz nekem, mert ha lehet, mindig lemondom a felkéréseket. Ugyanis rendkívül alacsony hatásfokú módszernek tartom ahhoz, hogy a témakört alaposan körbejárjuk. Härtlein Károly, mint az Eötvös Loránd Fizikai Társulat főtitkárhelyettese, azonban szent, magasztos feladatának érzi, hogy engem, ahol csak lehet, betiltasson. Nem áll egyedül ezzel a küldetéstudattal. A Fizinfo vagy az Index hasábjain talán több tucat fizikus levelez arról, hogyan lehetne engem bíróság elé állítani vagy lecsukatni. Egyébként ez nem oldaná meg a valós problémákat. Ha a rossz hírek hozóját elhallgattatják, attól a bajok 291

még megmaradnak. Őszintén szólva, nem bosszankodom, hanem irigykedem. Azért, mert ennyi idejük van ilyesmivel törődni. Csak csodálkozom, hogy miért nem foglalkoznak inkább a fizikával. Az igaz, hogy a fizikushallgatók végzés után jórészt az üzleti pályán, bankoknál, biztosítóknál helyezkednek el. Ők időben észreveszik, hogy sem lehetőségük nincs értelmes kutatómunkát végezni, sem akkora fizetést nem kapnak, hogy abból megéljenek. De ez a két dolog egymást erősíti. Mióta a fizika (a '60-as évek óta) nem nagyon szállít eredményeket, azóta — érthető módon — társadalmi megbecsültsége is csökken. Hadd pontosítsak: A szilárdtestfizika, ami szorosan kötődik a kísérletekhez, a természet vizsgálatához, joggal érdemli meg a társadalom megbecsülését, elismerését, hiszen igen sok hasznot hajtott, és még nagy jövő áll előtte. A többi terület azonban évtizedek óta stagnál, halott vagy egyenesen reakciós — erről szól ez a könyv. Így csak azt tudom tanácsolni a fiatal, érdeklődő fizikushallgatóknak, hogy ha éppen nem szilárdtestfizikával akarnak foglalkozni, akkor minél hamarabb hagyják ott a pályát, menjenek el mérnöknek vagy operaénekesnek. Az egyik hasznos, a másik szép.

EURÓPA ÉS ENERGIA Azt látom, hogy szükség lenne arra, amit maroknyian kutatunk. Az Európai Parlament és az Európa Tanács 2008. január 28-i határozata szerint: „2007 fordulópontot jelentett az Európai Unió éghajlat-változási és energiapolitikája számára. A közvélemény határozottan afelé az álláspont felé mozdult el, hogy feltétlenül szükséges foglalkozni az éghajlatváltozással. Európának alkalmazkodnia kell az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentését megkövetelő új realitásokhoz, és fejlesztenie kell megújuló, fenntartható energiaforrásait... E problémakört az Európai Unió programjának középpontjába kell helyezni: az Unió számára ez a kérdés legyen a vezérfonal, mely központi szerepet tölt be a növekedést és a foglalkoztatást célzó lisszaboni stratégiában... Az olaj és a földgáz árának közelmúltbeli 292

emelkedése világossá tette, hogy évről-évre fokozódik az energiaforrásokért folyó verseny, és hogy jövedelmező befektetések tehetők az energiahatékonyság, valamint a megújuló energiaforrások terén... ... Az Uniós vezetők képesek voltak elkötelezni magukat az európai gazdaság hatalmas politikai, társadalmi és gazdasági erőfeszítést igénylő átalakítása mellett. Ugyanakkor a változás lehetőséget nyújt az európai gazdaság modernizálására, olyan jövő felé irányítva, ahol a technológia és a társadalom alkalmazkodik az új igényekhez, ahol az innováció új lehetőségeket teremt a növekedés serkentésére és a foglalkoztatás növelésére... ...Európa megmutathatja, hogy a szükséges változások összhangban lehetnek azzal a folyamattal, amely a XXI. században is működni tudó, versenyképes és virágzó gazdaság biztosítását tűzi ki célul. Az alacsony szén-dioxid kibocsátású gazdaságot célul tűző változás folyamata során szükség van a szociális partnerek megfelelő szerepvállalására is, különösen ágazati szinten... ...Ám sürgető erejű érvek támasztják alá, hogy Európának most kell cselekednie. Minél hamarabb lép Európa, annál nagyobb lehetősége lesz arra, hogy lépéselőnye révén a rendelkezésre álló szaktudást és technológiát az innováció és a növekedés szolgálatába állítsa..." Az olvasóra bízom a mérlegelést... Persze lenne mit tenni a fizika házatáján. Ha valakit nagyon érdekel az áltudomány vagy látszattudomány témája, akkor is sok lenne a teendő. Elég besétálni egy nagy könyvtárba, kézbe venni például a Physical Review folyóirat köteteit, és máris látjuk, hogy a cikkek többsége, ha nem is az áltudomány, de a látszattudomány terméke. Különösen azon cikkek, elméleti eszmefuttatások száma vészesen nagy, amelyek például a szuperhúrmodellek kapcsán millió és millió ellenőrizetlen és kísérletileg ellenőrizhetetlen agymenést tartalmaznak. A 293

valóságtól, a természettől való teljes elrugaszkodás példáit látjuk: amikor már a természettel való kapcsolat leghalványabb igénye, óhaja is kiveszett a fizikusokból. A látszattudomány azért veszélyes a társadalom számára, mert a tudományra szánható — egyébként nem túl sok — pénzből vesz el. De még sokkal ártalmasabb a társadalomra az, amit az akadémiai intézményrendszer okoz az indokolatlan, felelőtlen tiltáskultúrájával. Ha egy kézrátevős gyógyító éppen nem tud gyógyítani, vagy csak egy piti szélhámos, akkor az pech a páciensnek, de az egész társadalomra nézve nem veszélyes. Az viszont az egész társadalom túlélését veszélyezteti, ha egy dogma miatt nem kerülhetnek a piacra például a szennyezésmentes, olcsó energiát adó készülékek — legyenek azok buborék-összeomláson alapuló, a vákuumenergiát megcsapoló „víz- darálók", vagy plazmarezgésen, netán torzított mágneses mezőkön alapuló gépek. Az intézményes tudomány, amely ebben a tekintetben már a szervezett bűnözés módszereit használja, rendkívül kártékony a társadalomra, mert a kisember, a közember kívülállóként nem tudja megítélni a tudományos vitákban, hogy kinek van igaza. Hajlamos azt hinni, hogy akinek több csillag van a vállapján, azaz magasabb rendű tudományos fokozata van, annak automatikusan igaza is Van. Ezzel szemben én azt állítom, hogy csak a jól megtervezett és kivitelezett mérések osztanak igazságot és nem az akadémiai fokozatok. Éppen ezért az energiamegmaradás kérdése az elméletben a szimmetriák, a gyakorlatb an a kísérletek mezejére tartozik. Bármiféle dogma (ám főleg ezzel találkozunk) a társadalomra, az emberekre, az élővilágra — minden túlzás nélkül — halálos veszedelmet jelent. Itt a tiltás nem pusztán személyes ízlés vagy kutatók közti civakodás kérdése, hanem emberiségellenes bűntett lehet. A sors szeszélye folytán az egyik ELTE-n dolgozó tanszékvezető fizikus is ahhoz a fogorvoshoz jár, akihez én. Amíg a fájdalomcsillapító hatására várt, a fogorvosunk megkérdezte tőle, hogy szerinte lehet-e a fizikai (rezgő) vákuum energiáját hasznosítani. Hamar jött a válasz: „Valószínűleg igen, de ha Egely mondja, akkor nem." 294

Éppen ezért nem mindegy, hogyan zajlanak, vagy egyáltalán zajlanak-e viták ezen a téren, vagy csak ex-katedra kijelentések — ahogy ezt a fenti példa mutatja. A fizikustársadalom is meghasonlott ebben a tekintetben. Több száz olyan könyvet idézhetnék mind a mechanikában, mind az elektrodinamikában, melyek egyszerűen csak tényként állítják az energia, az impulzus és impulzusnyomaték megmaradását. Föl sem vetődik bennük a gondolat, hogy a kísérletek oldaláról némi igazolás jól jönne. Riasztó ez a szellemi igénytelenség. Néhány jobb könyv azért megemlíti, hogy a megmaradások csak akkor érvényesek, ha a téridő euklideszi. Természetesen senki sem ébred fel éjszaka átizzadt pizsamában azzal a kérdéssel, hogy vajon euklideszi-e a téridő, és hogyan lehetne ezt kísérletileg ellenőrizni Mert görbült téridőre nem lehet automatikusan kimondani a megmaradási tételek érvényességét, akkor azonnal előtérbe kerül a szimmetriák kérdése. Hadd idézzek Lawrence N. Krauss könyvéből „Félelem a fizikától" (Fear of Physics) pár mondatot, mert ez a könyv már igényesebb: „Egy keményfejű feltaláló azt mondhatja nekem: Honnan tudjam, hogy az energia megmarad? Mi teszi ezt a törvényt olyan különlegessé, hogy nem lehet megsérteni? Minden létező kísérlet igazolhatja ezt az ötletet, de talán mégis csak van valami mód, hogy kikerüljük. Einsteinről is azt gondolták, hogy hülyeségeket beszél!" (Csendesen jegyzem meg, hogy az energiamegmaradás általános igazolására kísérleti bizonyíték sok éves könyvári kutatómunkám alatt sem bukkant fel. Nagyon kevés mérést találtam, ahol egyáltalán az energiamegmaradás az adott mérésen belül kimutatható lett volna. Ezek is csak viszonylag egyszerű ingamérések voltak a klasszikus mechanikában.) „Van értelme ennek a felvetésnek. Semmit sem szabad pusztán hitből elfogadni. Bár a diákoknak sok könyv állítja, hogy az energia megmarad (néha még nagy betűvel is írják). Azt is állítják, hogy ez egy általános természeti törvény, minden energiaformára igaz. Bár ez a természetnek egy igen hasznos tulajdonsága, a fontos kérdés mégiscsak az, hogy 295

miért? Emmy Noether adta meg a választ, és csalódással tölt el, hogy számos fizikakönyv egyáltalán nem megy el idáig. Ha nem magyarázzuk meg, hogy ilyen csodálatos mennyiség létezik, akkor ez azt az érzést erősíti, hogy a fizika valamiféle misztikus szabályokon alapul, amelyeket valahol magasan lefektetnek, amelyeket be kell magolni, és csak a beavatottak ismerik. Tehát miért is marad meg az energia? Noether elmélete megmondja, hogy ez a természetnek egy szimmetriájához kapcsolódik. És emlékeztetem Önöket, hogy a természet szimmetriája azt mondja, ha valamilyen transzformációt elvégzünk, akkor még mindig ugyanaz marad az eredmény. Az energiamegmaradás valójában ahhoz a szimmetriához kapcsolódik, ami a fizikát lehetővé teszi. Azt gondoljuk, hogy a természet törvényei ugyanazok lesznek holnap is, ahogy ma kinéznek. Ha nem így lenne, akkor a hét minden napján másféle fizikakönyvünk lenne." Kár, hogy maga Krauss sem érti pontosan, hogy mit is jelent ez a szimmetria, az időbeli eltolódás szimmetriája. Pusztán azt az egyszerű, de mégis furcsa tényt kell megérteni, hogy ha erőterek hatására az „idő múlási" sebessége megváltozik, akkor persze megváltoznak a folyamatok is. Gyorsabban, netán lassabban zajlanak le, de a folyamatokat leíró egyenletek alakjai, tagjai nem változnak meg. Sajnos így jár az a fizikus, aki nem jár a találmányi hivatalok szabadalmi táraiba. Ott — és ma még csak ott — lehet néha találkozni olyan jelenségek leírásával, amelyek valamilyen módon vagy igen nagy intenzitású erőteret állítanak elő, vagy ezeket az erőtereket szokatlan módon torzítják. Ebben az esetben a Misner- és a Wheeler-féle feltételezés kísérleti igazolását is megtalálhatjuk, azaz azt, hogy többféle erőtér is képes módosítani a helyi téridőszerkezetet. Itt jönnek be a szimmetriák, a Wheeler-tétel többféle alkalmazása. Igen, a szimmetriákban és a téridő torzításában való gondolkodás az, ami a fizikusok vagy mérnökök dolga lenne, s amire a társadalomnak nagyonnagyon gondosan oda kellene figyelnie. Tudom, hogy ez jámbor óhaj, hiszen kikből is áll a társadalom? Az operaénekesek figyeljenek a szimmetriákra? Netán a bányászok? Az 296

biztos, hogy a politikusoktól nem remélhetjük, hogy értsenek a természettudományhoz, netán a szimmetriákhoz vagy a plazmarezgésekhez kapcsolódó kérdéseket tegyenek fel. A kérdések feltevése a kutatói társadalom szent kötelessége lenne. De ahogy az élet megmutatta, az akadémiák mint a tudomány intézményeinek letéteményesei, még a kérdés felvetését sem értik. Marad tehát ez a téma ott, ahol eddig is volt: néhány reakciós „tudós" és néhány feltaláló közti civakodás formájában. És semmi más. A lehetőség, hogy ebből kilépjünk, sokszor megvolt, de eddig mindig elbukott az ügy. Erre a vonatra soha nem szállt fel a kérdéshez értő kutatótársadalom. A következményeket már jól ismerjük, erről szól a Búcsú a sárgabaracktól című fejezet. A szélsőségesen reakciós gondolkodás közvetlenül is felelős, mivel nálunk egyetlen jó ötlet sem haladt végig az innovációs láncon, nincs magyar csúcstechnológiai világmárka, ahol magas a hozzáadott érték. Az utolsó cég, a Tungsram (Egyesült Izzó), ami innováció segítségével lett világmárka, az 1920-1940-es években virágzott. Ma ez az ország csak összeszerelésre alkalmas, az olcsó, fegyelmezett bérmunkások országa. Csakhogy ebben sem mi vagyunk a legjobbak, veszélyes erre alapozni, mert fenntarthatatlan. Még rosszabb a helyzet, ha azt a kérdést tesszük fel: Kinek az érdekében? A válasz az, hogy az Akadémia reakciós viselkedése csak az olajipar és a gyógyszeripar érdekeit szolgálja a hétköznapi ember és az élhető környezet ellenében. Emiatt nem méltó az adóforintjainkra.

VITATHATÓ, DE VITÁRA NEM ÉRDEMES JELENSÉGEK Az eddigi sok szomorú példa és a vitakultúra hiánya ellenére azt gondolom, hogy mindennél nagyobb szükség van a kísérletekkel megalapozott természettudománynak a higgadt, lehetőleg objektív vitákra. Így eldönthetők olyan kérdések, amelyek ma az előítéletek miatt fel sem bukkanhatnak. Itt van például az „időviharok" problémája. Az 297

angol Jenny Randles írt könyvet ilyen címmel (magyarra is lefordították). A megfigyelések lényege: egy-egy ember beszámol arról, hogy valami „elkapta", és más helyen, más időben tért magához. Ez a jelenség valamilyen örvényszerű dolog, és minden előzetes jel nélkül tűnik fel. Az örvényben furcsa csend uralkodik, enyhe fejfájást, borzongást lehet érezni, majd az illető eredeti helyétől néhány száz méterre találja magát, néhány perc vagy néhány óra időkieséssel. A távolság és az idő akár 1000 km és egy hét is lehet. A ma tanított fizika szerint mindez képzelgés, ostobaság. Ha viszont valamilyen természeti folyamat, például tornádó vagy tájfun valamilyen módon magával sodorja a téridőt, sőt az örvényszerűen be is tud gyorsulni, akkor a jelenség nem kizárt. Az általános relativitás egyik jóslata például, hogy a Föld forgása — netán a fekete lyukak forgása — magával viszi, sodorja a téridőt, mintha az csak egy viszkózus közeg lenne. Tehát ha az általános relativitáselmélet nem tévelygés, nem áltudomány, akkor ez a jelenség elvileg előfordulhat. Mint mindig, az ördög most is a részletekben rejtőzik. Válaszolni kell arra a fontos kérdésre, hogy mi mennyi. Kérdés, hogy egy tornádó, vagy egy nagyobb hurrikán meg tudja-e úgy „csavarni" a téridőt, hogy az esetleg kialakuló lavinaszerű öngerjesztő folyamat aztán ilyen látványos téridő-anomáliát, téridő-csúszást okozzon? Annak idején, amikor a gömbvillám-megfigyeléseket gyűjtöttem, kaptam is a több száz gömbvillám esetleírás között két ilyen típusú észrevételt. Akkor a szemétbe dobtam azt a két levelet, hiszen nem hallottam előtte ilyen jelenségről. Úgy véltem, ugratni akarnak, vagy egyszerűen tévednek. Ma már nem így gondolom. Régebbi anomáliagyűjteményekben találtam különös leírásokat. Például az együtt vacsorázó család szeme láttára tűnt el az asztalfőről a férj úgy, hogy először a feje, majd a törzse, aztán a lábai is lassan átlátszóvá, majd köddé váltak, eltűntek. Soha többé nem látták. A jelenség ritkasága miatt biztos, hogy a tudomány kapuőrzői, azaz a folyóirat-szerkesztők nem engedik át ezeket a megfigyeléseket. Ha pedig nem engedik át az elsőt, akkor nem kerülhet be a második, harmadik stb. Ha tucatjával 298

jelenhetnének meg elfogadott folyóiratokban ilyen történések, akkor a 25. vagy 26. megfigyelés már gond nélkül bejuthatna, így bekerülhetnének az emberiség „tudástárába". Ám a tudomány mint intézmény mai szerkezetében erre nincs remény. Vannak viszont olyan esetek, amire ez az engedékenyebb, kibővített gondolkodás is határozott NEM-et mond. Számomra ilyen például Padre Pellegrino Ernetti, a Vatikán szolgálatában álló pap és feltaláló állítólagos időlátó gépe. Ezzel a szerkezettel állítólag látni lehetett a múltat, különböző helyeken és időkben megtörtént eseményeket. Azért tartom kizártnak, hogy működhetett a szerkezet, mert az időben való előre-hátra történő mozgáshoz — erre elég példát láttunk már — nagyon sok energia kell. Márpedig ez a gépecske állítólag egy hordozható szerkezet volt, ami alig igényelt energiát. Éppen ezért ennek létét, működőképességét (én legalábbis) teljesen kizártnak tartom, s a történetet csak írói fantáziának. Ez az én határom. Nekem is megvannak a magam korlátai. Javasolt olvasmányok: [1] John Hasted: The Metal Benders. Routledge & Kegan Paul, London, 1981. [2] The Geller Papers. Szerk.: C. Panati. Houghton Mifflin, Boston, 1976. [3] G. Egely: Experimental Investigation of Biologically Induced Energy Transport Anomalies. KFKI kutatási jelentés, 1986-94/K.

299

XVI. RÉSZ SARKADI DEZSŐ: DINAMIKUS GRAVITÁCIÓ

A felső kép a gravitációs inga középső részét mutatja. Hosszú alumínium létrából készült, amely a födémen átnyúlik a padlástérbe és precíziós ékcsapágyakon leng.

300

Az alsó kép az inga alsó részét mutatja. A vödörben víz van, az ebben mozgó lap a csillapítást szolgálja. Alul jól látható az egyik ólom súly a létra szárai közt, előtte görgőkön mozog a másik. Ennek dinamikus gravitációs (gravomágneses) mezőjét érzékeli az inga.

BEVEZETÉS A hétköznapi embert általában nem különösen érdekli a gravitáció jelensége. Megszoktuk, hogy testünknek súlya van, az elengedett tárgyak lefelé esnek és sokszor fárasztó gyalog felmenni a sokadik emeletre lift nélküli lépcsőházakban. Másképpen jelentkezik a gravitáció a tudós embereknél, elsősorban a fizikusoknál. A fizikusok számára sokszor meglepő az emberek többségének tájékozatlansága a gravitációt illetően. Például sok ember számára a gravitáció a föld középpontja felé („lefelé") ható nehézségi erőt jelenti, de ha kicsit jobban rákérdezünk, valószínűleg eszükbe jut az iskolai tanulmányokból, hogy a gravitáció minden test között működik minden irányban, igaz nagyon gyengén, hiszen két tárgy közötti gravitációt a kezünkkel nem tudjuk érzékelni. Két erős mágnes közötti vonzóerő viszont olyan nagy lehet, hogy akár a kezünk megsérülését is okozhatja.

301

A gravitáció univerzalitását Newton ismerte fel tudományos alapossággal még az 1600-as évek közepén, a bolygómozgások Keplerféle törvényeire támaszkodva. A newtoni gravitáció ismeretében a Naprendszer bolygóinak, a bolygók holdjainak mozgása rendkívül nagy pontossággal kiszámítható. Ezért tudják jó előre megjósolni a csillagászok például a napfogyatkozás percre pontos idejét és földrajzi helyeit is. A newtoni gravitáció mind a mai napig egy sikeres fizikai elmélet, korunkban a leglátványosabb gyakorlati alkalmazása az űrkutatásban valósul meg. Ugyanakkor a szakmabeliek részére a gravitáció teli van nyitott kérdésekkel, meg nem oldott problémákkal. Ezek közül a legégetőbbek: a gravitációs hullámok, vagy a gravitációs taszítás létezésének kérdése, a gravitáció árnyékolhatósága, és ami ezekkel összefügg: az „antigravitáció" létezése. Csillagászati, kozmológiai jelentőségűek például a „sötét anyag" problémája, az univerzum gyorsuló tágulásának ismeretlen oka, vagy a ,,fekete lyukak" létezésének, tulajdonságainak tisztázása. Ezen utóbbi kérdések szorosan kapcsolódnak a gravitációhoz. Felmerül a kérdés, hogy valóban ismerjük-e a gravitációt, illetve mi lehet a gravitáció részletesebb megismerésének gyakorlati jelentősége. Persze nagyon sok ember elsőre nem feltétlenül a gyakorlati hasznosíthatósággal foglakozik, pusztán a kíváncsiság, a megértés, a megismerés céljából veszi a fáradságot a gravitáció pontosabb megismerésére. A jelen munka legfontosabb célja fő vonalaiban megmutatni a jelenkori gravitációs ismereteket népszerűsítő formában.

ALAPISMERETEK Minden jel arra mutat, hogy a XXI. századi fizikában a gravitáció kutatása centrális szerepet fog játszani, nagy áttörésekre számíthatunk a fizika ezen területén. A newtoni gravitációs elmélet hatalmas sikerei ellenére ma már egyre inkább kezdetlegesnek és elavultnak tűnik. A klasszikus gravitációs elmélet háromszáz éves megcsontosodásához, 302

konzerválódásához több tényező is hozzájárult. Ezek közül a legfontosabbak: Newton mindmáig ható tudományos tekintélye, a tudomány túlzott konzervativizmusa. Korunk gravitációs tudományát túlnyomó részben az elméleti spekulációk és hosszúra nyúló, költséges kísérletek jellemzik, a konkrét eredmény viszont túl kevés és túl bizonytalan. Ennek oka, hogy a gravitációs kölcsönhatás az összes fizikai kölcsönhatások közül a leggyengébb. A tudománytörténetben a gravitáció különleges helyet foglal el, hiszen a gravitáció newtoni elmélete az első igazán egzakt fizikai elmélet, amely még a XVII. században születetett. A gravitáció modern elmélete Albert Einstein nevéhez fűződik, aki az 1900-as évek elején alkotta meg az általános relativitáselméletét, és amelyben a gravitáció egy speciális geometria, a Riemann-geometria alakjában jelenik meg. Noha már hosszú évszázadok teltek el az első gravitációs elmélet megszületése óta, a gravitáció mind a mai napig számos kérdést vet fel. Ma az egyik legkínosabb probléma, hogy a gravitáció sehogyan sem illeszthető be korunk legfontosabb elméletébe, a kvantummechanikába. A gravitáció hétköznapi jelenség, a testeknek súlya van, ha leejtünk egy tárgyat, az függőlegesen gyorsulva mozog a földre (tudjuk, hogy a Föld tömegközéppontjának irányába). A Föld hatalmas tömege minden tárgyat magához vonz, sőt azt is tudjuk Einstein óta, hogy még magát a fénysugarat is. Az már sokak számára nem tudott, hogy a bennünket körülvevő tárgyak is vonzzák egymást. Ha két pohár vizet egy nagyon sima asztallapra helyezünk, akár meg is olajozhatjuk az asztal felületét, a két pohár nem fog egymás felé csúszni. Az ok a gravitáció gyengesége, hiszen a gravitáció csak nagyon nagy tömegek esetén tud látványosan megnyilvánulni. Egy hatalmas hegy, vagy a földben rejtőző hatalmas szikla gravitációs hatása speciális műszerrel, a graviméterrel már kimutatható. A graviméterek ősei Eötvös Loránd (1848-1919) torziós ingái voltak, melyek képesek voltak többek között a földalatti ásványkincsek, különösen hasznosan az olajlelőhelyek felkutatására.

303

A gravitáció newtoni törvényének a mai napig érvényes matematikai alakja:

amely az egyszerű hétköznapi feladatokon túl az űrhajózásban és a csillagászatban is sikerrel alkalmazható. Az F a gravitáció vonzóerő, G az univerzális gravitációs állandó, m és M a kölcsönható tömegek és r a két tömeg közötti távolság. Newton gravitációs törvényének nagy jelentőségét kiemeli az a tény, hogy a fenti képleten kívül a gravitációról más, említésre méltó dolgokat nem szokás az iskolákban tanítani. Csak néhány főiskola, illetve egyetem meri felvállalni Einstein gravitációs elméletének vázlatosabb, tudományegyetemeken a részletesebb ismertetését. Fontos azonban, hogy a legtöbb iskolai tankönyv ismerteti Kepler (1571-1630) híres három törvényét a bolygók mozgására, amelyek alapján Newton matematikai úton vezette le a gravitációs törvényt. Einstein geometriai magyarázatot adott a gravitációra, és nem mellékes dolog, hogy felhasználta az eredeti, newtoni gravitációs törvényt, mint a fénysebességnél jóval kisebb sebességű testek gravitációjának helyes képletét. Einstein gravitációs elmélete, az általános relativitáselmélet azonban elvi megközelítésében lényegesen különbözik a newtoni gravitációs felfogástól. Einstein elméletében a testek erőmenetesen mozognak a gravitációs térben, a gravitációs tér által meghatározott „geodetikus" pályákon. A nemeuklideszi geometriában, melynek egyik előfutára Bolyai János (1802-1860) volt, a legrövidebb pályákat (ívhosszakat) nevezik geodetikus pályáknak. A gravitációs teret a négydimenziós „görbült téridő" határozza meg. Ennek egy szemléletes, de egyáltalán nem pontos modellje a „gumilepedő" modell. Az 1. ábra közepén egy erősen gravitáló, „nagy középponti tömeg" helyezkedik el, mely „súlyánál" fogva erős bemélyedést okoz a kifeszített gumilepedőn. A kisméretű „bolygó tömeg" a gravitációs 304

gödör szélén kering, és a centrifugális erő nem engedi a bolygó begurulását a mélyedés aljára. Ez a Naprendszer modellje Einstein elméletében, de tudnunk kell, hogy minden ilyen hasonlat sántít, hiszen az elmélet négydimenziós, a bolygó mozgása a „téridőben" valósul meg.

1. ábra: A gravitáció „gumilepedő" modellje

A GRAVITÁCIÓS ÁLLANDÓ Newton gravitációs képletében szerepel a G univerzális gravitációs állandó, ennek pontatlan ismerete mind a mai napig sok fejtörést okoz a fizikusoknak. Newton idejében még csak különböző becslések voltak a G értékére, ugyanis a gravitációs állandó csak kísérletileg határozható meg. Kezdetben egy egyszerűnek tűnő mérési lehetőség adódott, a fonálinga lengési idejét mérték a fold felszínén, illetve egy mély bányában. Ugyanazon inga lengési ideje kissé megnövekszik a bánya mélyén, hiszen az ingára nemcsak a Föld középpontjában egyesülő gravitációs erő hat, hanem a bánya felszíni földrétege is, az utóbbi gyengíti a gravitációt. Megbecsülték a bánya felszíni rétegének tömegét és Newton törvényét alkalmazva, a lengési idő növekedéséből ki lehetett számítani a G értékét. El lehet képzelni, hogy ez a meghatározási módszer mennyire pontatlan volt. 305

A G meghatározásának problémáját az 1700-as évek végén, Newton Principia-jának 1687. évi megjelenése után mintegy száz évvel később, Henry Cavendish (1731-1810) oldotta meg, egy elegáns kísérleti módszerrel. Cavendish dolgozata 1798-ban jelent meg Angliában, a büszke célt kiemelő címmel. Kísérletek a Föld tömegének meghatározására. A gravitációs méréseket Cavendish torziós ingával végezte. A torziós inga lelke egy kb. 0.2 - 0.5 méter hosszú, nagyon vékony (szokásosan 0 1 mm-nél kisebb átmérőjű) acél- vagy más fémötvözet huzal (újabban speciális műanyag huzalt is alkalmaznak), mely a 2. ábra szerint függőlegesen van felfüggesztve. A huzal alsó végéhez súlyzószerűen vannak felrögzítve a tipikusan 10 — 100 grammos ingatömegek. Az ingatömegeket tartó merev keresztrúd elhanyagolható tömegű, hosszúsága szokásosan néhány cm körüli. Az ingatömegekhez egy tartószerkezet segítségével az M forrástömegek beforgathatók az ingatömegekhez, amelyek a gravitációs vonzás hatására a forrástömegek irányába fordulnak el. Az M forrástömegek szokásosan legalább ezerszer nagyobbak az „m" ingatömegeknél. Ez a nagy tömegeltérés nyílván a gravitációs erő gyengesége miatt alakult ki, ugyanis a torziós inga piciny elfordulása arányos az M forrástömeggel. A gravitációs erő laboratóriumi méretű tömegek esetén elképzelhetetlen mértékben kicsiny, ezért a gravitációs erő „vízszintes irányú" létezésének kimutatása is nagyon nagy siker volt Cavendish korában. A G kellően pontos meghatározása a gravitációs kölcsönhatás gyengesége miatt a mai napig is az egyik legnehezebb kísérleti feladat. A torziós inga elfordulása nagyon kicsiny, ezért a torziós szálra, vagy a keresztrúdra parányi tükröt erősítenek, amelyet egy párhuzamos nyalábú fényforrással, újabban vékony lézersugárral világítanak meg. A visszaverődött fénysugarat kivetítve a fénysugár felnagyítja a torziós inga kis elfordulását, amelyet egy fényérzékeny detektor méri. A detektor az elfordulási jelet elektronikus jelként továbbítja számítógépes feldolgozásra. Érdekes megjegyezni, hogy Cavendish idejében a fényforrásként közönséges faggyúgyertyát használtak, az elfordulást 306

puszta szemmel mérték. Cavendish eredeti torziós ingáját láthatjuk a 3. ábrán. A Cavendish mérés modernebb változatait mind a mai napig használják a gravitációs állandó meghatározására. A gravitációs mintatömegek anyaga régebben nagytisztaságú ólom volt, manapság használnak más, nagy tömegsűrűségű anyagokat is, így például wolframot, aranyat, uránt. A mai precíziós méréseknél a torziós ingát az in- gatömegekkel együtt egy üvegburában szokás elhelyezni, melyből kiszivattyúzzák a levegőt. Ezzel az esetleges légáramlatokat, illetve a légellenállásból eredő csillapítást egyszerűen kiküszöbölik.

2. ábra: A torziós (Cavendish) inga működési elve (m: =ingatömegek, M. forrástömegek.)

307

3. ábra: Az eredeti Cavendish inga fényképe

BODONYI LÁSZLÓ KÍSÉRLETE Az 1900-as évek végén egy miskolci nyugdíjas építész, Bodonyi László számos kísérletet végzett saját építésű gravitációs ingájával a gravitáció alternatív kimutatása céljából. Különböző megfontolások alapján arra a következtetésre jutott, hogy azonos nagyságú tömegek között a gravitációnak le kell csökkennie, elméletileg nullára. A Cavendish-féle torziós inga alkalmatlannak bizonyult az azonos nagyságú tömegek közötti gravitáció kimutatására. A Cavendish kísérletben ugyanis az ingán lévő tömegekhez általában legalább ezerszer, inkább tízezerszer nagyobb külső „forrástömegeket" szokás közelíteni. A számítások azt mutatják, hogy egyenlő nagyságú tömegek gravitációjának kimutatásához a torziós szálra kilogramm nagyságrendű tömegeket kellene felfüggeszteni, amely a torziós szál vastagságának növelését igényli. Ezzel viszont a mérés nagy érzékenysége megszűnik. Bodonyi végül talált egy alkalmas mérési módszert az azonos nagyságú (nagyságrendű) tömegek gravitációjának kimutatására, illetve pontos mérésére. Az eszköz lelke a „fizikai inga", amellyel a kísérleti fizikai tankönyvek részletesen foglalkoznak. A közönséges matematikai 308

inga például egy fonálon felfüggesztett kisméretű ólomgolyó. Már Galilei is megfigyelte, hogy ha a függesztő fonál hossza elég nagy és az inga kis amplitúdóval leng, a lengés viszonylag sokáig fennáll és az odavissza lengés ideje (lengési idő) nagy pontossággal állandó. A fizikai inga lényegében a fonálinga csökkentett méretű változata. Ha egy rudat a súlypontja felett kicsiny távolságban függesztőnk fel egy forgástengelyre, a rúd lengési ideje jelentősen megnövelhető. A régi mechanikus faliórákban is ezt az elvet használták, amivel sikerült a falióra méretét csökkenteni. A megvalósított fizikai inga két, m-el jelölt, 4 kg-os ólomtömegből áll, melyeket egy könnyű, de erős alumíniumkeret tartja egymás felett 1.5 méter magasságban. A keret középmagasságában két vízszintes ék biztosítja az inga felfüggesztését, amely az inga forgástengelye (az ábrán R-rel jelölve). Az inga C súlypontja a forgástengely alatt van, ezt az ingán lévő kis segédtömegek fel-le csúsztatásával lehet biztosítani. A segédtömegek finom állításával az inga lengésideje 60-70 másodpercre(!) is megnövelhető. Ekkor szokatlan jelenséget figyelhetünk meg, az inga néhány milliméteres szabálytalan lengést végez, gyakorlatilag „örökmozgóként" viselkedik. Az így beállított inga a legkisebb külső zavarokra, talajrezgésre, levegőáramlásra, emberi test mozgására (gravitáció) érzékennyé válik. Az ingát a légáramlás és elektromágneses hatások elkerülésére egy megfelelő méretű és vastagságú lágyvaslemezzel (S) árnyékolni kell. Az ingát és az árnyékoló lemezt elektromosan földelni kell. Az M forrástömeget távvezérléssel közelítjük az inga alsó tömegéhez, miáltal az inga kaotikus lengési amplitúdója jól mérhetően megnő. Ha az M tömeg mozgatását megszüntetjük, néhány perc után az inga lecsillapodik a kezdeti amplitúdóra. A gyakorlatban a mérés előkészítése és végrehajtása hosszadalmas folyamat, nagy gyakorlati készség szükséges a sikeres, kvantitatív mérések végrehajtására. Az inga mozgását Bodonyi távolból, egy távcső segítségével vizuálisan olvasta le egy finom skáláról, mely előtt az ingára erősített vékony acéltű képezte a „mutatót". A később megismételt méréseinkben már elektronikus, számítógépes mozgásdetektort alkalmaztunk. A számítógép valós időben, kinagyítva 309

mutatta az inga mozgását, a mért adatokat folyamatosan letárolta. Bodonyi gravitációs ingájának működési elvét mutatja a 4. ábra:

4. ábra: Bodonyi gravitációs ingájának működési vázlata Az elvégzett különböző fizikai ingás mérések meglepő eredményekkel szolgáltak. Először is van egy lényeges különbség a Cavendish ingás mérés és a fizikai ingás gravitációs mérések között. A Cavendish inga lényegesen érzékenyebb, de erős csillapítású. Ez azt jelenti, hogy a Cavendish inga nyugalmi állapota viszonylag gyorsan beáll, tehát az „örökmozgó" jelenség elhanyagolhatóan csekély. Ha egy forrástömeget közelítünk a Cavendish ingához, lassan elfordul, és ha otthagyjuk a forrástömeget, az inga elvileg nem tér vissza a kiindulási 310

helyzetébe. Ezt a jelenséget nevezzük a továbbiakban sztatikus gravitációnak, ezt a típusú gravitációt érezzük a föld felszínén, illetve ez a gravitáció tartja a Holdat, mesterséges holdakat a földkörüli pályán, a bolygókat a Nap körüli pályákon. A Cavendish inga a gravitációs erő kimutatására alkalmas eszköz. A Bodonyi-féle gravitációs ingával a sztatikus gravitációt nem lehet kimutatni, mivel az érzékenysége lényegesen kisebb a Cavendish inga érzékenységénél. Viszont a Bodonyi inga nagy előnye a Cavendish ingával szemben, hogy relatíve kicsi a csillapítása. A Bodonyi inga a gravitációs energiacserét méri. A gravitációs energiacserével kapcsolatos jelenségeket a továbbiakban dinamikus gravitációnak nevezzük. A gravitációs energiacsere mérések számos új, eddig ismeretlen gravitációs jelenség felfedezésére vezettek. Ma már nyugodtan kijelenthetjük, hogy az új kísérletek a gravitáció egy sokkal gazdagabb, színesebb arcának megismerésére vezettek. Az alábbiakban felsoroljuk a dinamikus gravitációval kapcsolatos fontosabb jelenségeket, illetve megállapításokat: • A dinamikus gravitáció csak mozgó tömegek között lép fel, kizárólag nem-konzervatív rendszerekben. • A gravitációs energiacsere vonzó és taszító erőhatás formájában egyaránt jelentkezik. • Egyenlő tömegek között gravitációs energiacsere nem jön létre. • A dinamikus gravitáció matematikai leírásához egy új csatolási állandó bevezetésére van szükség, amely nagyságrendekkel nagyobb a sztatikus gravitáció G értékénél. A felsorolt állítások sok éves kísérleti és elméleti kutatások záró eredményei, ezek pontos részletezésére itt nincs lehetőség, de szakfolyóiratokban részben már történtek elfogadott publikációk Mindazonáltal szükséges a felsorolt állításokhoz rövid kiegészítéseket tenni:

311

A mérési tapasztalatok szerint a gravitációs energiacsere csak abban az esetben lép fel, ha a kölcsönható tömegek mozgásban vannak és az egyik tömeg képes energia-disszipálásra. Ez a fizikai inga esetében a súrlódási energiaveszteséget jelenti. Ekkor a mechanikai energia nem marad meg, ez a feltétel fizikai szakszóval kifejezve: a rendszer nemkonzervatív. Sztatikus gravitáció esetében például a szabadon eső test teljes mechanikai energiája megmarad (a levegő súrlódás elhanyagolható mértékű). Ekkor bár a test mozog, dinamikus gravitáció nem lép fel. Ha keressük az analógiát a mozgó töltések mágneses hatásával, a dinamikus gravitáció jelenségét gravitomágneses hatásnak nevezhetnénk. Ha egy állandó mágnes közelében egy nyugvó töltés van, a mágnes és a töltés között nincs erőhatás. Ha a töltés mozog, akkor viszont fellép egy erőhatás a töltés és a mágnes között, ezt nevezik Lorentz erőnek. A jelenséget csak úgy tudjuk értelmezni, hogy mozgó töltés körül mágneses tér jön létre. Ez a jelenség kapcsolja össze az elektromos és mágneses jelenségeket, és ebben az értelemben beszélünk elektromágnességről. A mozgó töltés mágneses tere arányosan növekszik a töltés sebességével, és nem feltételez disszipációt. Dinamikus gravitációnál viszont nem érvényesül a sebességgel arányosan növekvő erő, és csak disszipáció esetén jut érvényre. A dinamikus gravitáció arányos a disszipációs teljesítménnyel, mely Fvvel (erő szorozva sebességgel) egyenlő. Az Fv szorzat azonban nem lehet tetszőlegesen nagy. Dinamikus gravitációs mérés csak nagyon kis disszipációjú (minimális súrlódású) fizikai ingával lehetséges, amelynél mind az F gravitációs erő, mind az inga y sebessége (a nagy lengési idő miatt) nagyon kicsiny. Összefoglalva, a dinamikus gravitáció jelensége nem analógja a mozgó töltések mágneses hatásának. A gravitomágnesség eredeti fogalma és elméleti létezése Einstein általános relativitáselméletéből következik, amely egy nagyon gyenge hatás, és ráadásul kísérleti úton eddig nem sikerült meggyőző módon kimutatni. (Kapcsolódó téma: a „Gravity Probe B" kísérletek, a részletek az interneten bőséggel találhatók.) 312

Bodonyi László a gravitációs méréseinél rendszeresen észlelte a taszító hatásokat is, de ezeket mérési hibának (külső zavarnak) tekintette. A feljavított méréstechnikájú fizikai ingáknál egyértelműen kimutattuk a taszító hatást. A vonzó és taszító hatás felváltva, egyenlő mértékben, periodikusan jelentkezik, ha a fizikai inga gerjesztése periodikus. Konkrétan: taszító hatás jelentkezik, ha a forrástömeget közelítjük az ingatömeghez, majd a forrástömeg távolítása esetén jelentkezik a vonzó hatás. Bodonyi a fizikai inga segítségével kimutatta, hogy a dinamikus gravitációs hatás azonos nagyságú forrástömeg és ingatömeg esetén drasztikusan lecsökken. Az általunk elvégzett elméleti vizsgálatok szerint két, minden paraméterében azonos tömeg között sem sztatikus, sem dinamikus gravitációs erő nem léphet fel. Erre a Függelék részben még visszatérünk. A mérési adatok feldolgozásából kiderült, hogy a dinamikus gravitációs hatás durva közelítésben mintegy tízezerszer erősebb a sztatikusnál. Ez a mai fizikában egy eddig ismeretlen, új fizikai jelenségre utal. Ezért a dinamikus gravitációs állandóra bevezettük a B jelölést, mely tehát a G sztatikus gravitációs állandónál négy nagyságrenddel nagyobb. (B az időközben elhunyt Bodonyi László nevére emlékeztet.) Az eddigi kutatások alapján ma már kijelenthetjük, hogy a gravitációnak két megvalósulási formája létezik: a sztatikus (gyenge) gravitáció és a dinamikus (erős) gravitáció. Az univerzum egészét semmiképpen sem tekinthetjük konzervatív rendszernek, tehát fejlődése során a gravitáció mindkét típusa hatott és hat ma is. Az univerzum „sötét anyag" hiányára magyarázatot adhat például a fentiek alapján az erős gravitáció általános jelensége. A sötét anyag hiánya csak látszólagos probléma, feltételezése szükségtelenné válik az általánosított gravitáció elméletében. Az alábbi kép Bodonyi Lászlóról készült:

313

Bodonyi László (1919-2001)

A DINAMIKUS GRAVITÁCIÓ ALTERNATÍV KIMUTATÁSA A viszonylag nagytömegű és nagyméretű fizikai ingák megvalósítása és mérési beállításuk sok munkával és sok idővel jár, és eléggé költséges megoldások. Felmerült a kérdés, hogy egyszerűbb módon is mérhetővé tehető-e a dinamikus gravitáció. Tekintettel arra, hogy a dinamikus gravitáció nagyságrendekkel erősebb a sztatikusnál, elképzelhető, hogy a dinamikus gravitáció egyszerű fonálingával (matematikai ingával) is kimutatható. A szakirodalomban nem található olyan leírás, hogy valaki képes lett volna gravitációt mérni fonálingával. A vizsgálataink azt mutatták, hogy ennek akadálya a fonálinga rezonanciagörbéjének túlságosan nagy szélessége. Köznapi nyelvre lefordítva, ez azt jelenti, hogy a fonálinga minden környezeti zajt felvesz, ezáltal viszonylag 314

jelentős amplitúdójú, állandó mozgást végez. A zavaró alaplengés viszont teljesen elnyomja a dinamikus gravitációs hatást, a sztatikusról nem is beszélve. A feladat volt a fonálinga rezonancia-görbéjének kiélesítése. Ebben a korábbi rádiótechnikai ismeretek adtak segítséget, ugyanis az ott alkalmazott rezgőkörök rezonanciaszélességét több rezgőkör laza csatolásával érték el. A megoldás legalább két fonálinga (kettős csatolt inga) alkalmazását jelenti. A matematikai inga (fonálinga) mozgó tömegének közönséges fürdőszoba csempét választottunk, függőleges felfüggesztéssel. A gravitációs mérőberendezés kísérleti példányának elvi működési rajza az 5. ábrán látható. A berendezés egy talpainál gumiszigetelt, nehéz vaskeretes asztalon helyezkedik el, mely a vibrációs zajok csökkentésére szolgál. A lágyvas burkolatú dobozban helyezkedik el a kettős inga, melynek m 1 és m2 tömegei négyzetes kerámialapok (csempék), egyenlő nagyságúak és egyenlő tömegűek. A kerámialapok mérete 120x120 mm, a vastagságuk kb. 5 mm, a tömegük 150-150 g. A kerámia lapok felfüggesztése 2-2 vékony, hozzávetőlegesen 3 méter hosszú horgászzsinórokkal történik, a lapok elcsavarodásának megakadályozása céljából. A kerámialapok egymással pontosan fedésben állnak, távolságuk 4-5 mm Az egymás melletti kerámia lapok számát elvileg bővíthetjük három-négyre, vagy többre is, de a berendezés első kísérleti példányához sikeresnek bizonyult a kettős rezonátor. A vaslemezből készült mérődoboz belsejében normál légnyomású levegő van, mely az inga szükséges csillapítását biztosítja. A kerámialapok közötti résben a levegőnek további fontos funkciója van: gyenge mechanikai csatolást hoz létre a két inga között. A két szimmetrikus inga finom csatolása révén egy éles rezonancia-görbéjű mechanikai rezonátort képez. Az ingák mozgását két optikai mozgásdetektor méri (D1 és D2), melyek felbontása 2µm körül van. A mozgásdetektorok jelei adatrögzítő számítógépre kerülnek.

315

5. ábra: Dinamikus gravitáció mérése kettős ingával, oldalnézetben A laboratóriumnak vibrációs zaj nélküli területen kell lennie, például, nem lehet forgalmas út mellett, vagy nagyteljesítményű munkagépek, villanymotorok közelében. A gravitációs mérések szélmentes időszakban végezhetők, ugyanis bármennyire légszigetelt a laboratórium, a külső, nagytérfogatú mozgó levegő erősen zavaró dinamikus gravitációs hatást fejt ki az ingára. A mérőeszköz tehát erősen „frontérzékeny", képes 50100 km-es távolságból is viharokat jelezni. Optimális zajkörnyezetben a két csatolt inga alapállapotú lengési amplitúdója 20 mikron alatt marad. Az 5. ábrán feltüntetett külső M, tömeget (forrástömeget) a dinamikus gravitáció mérésekor vízszintes irányban szinuszosan mozgatjuk egy parányi villanymotor segítségével. Az R kölcsönhatási távolság tipikusan 30 cm-es tartományba esik. Ha a gerjesztési frekvencia megegyezik a kettős inga sajátfrekvenciájával, létrejön a rezonancia-gerjesztés. Ekkor a kettősinga lengési amplitúdója lassan megnövekszik és a két inga között stabil lebegési folyamat (lassú periodikus energiacsere) alakul ki. A rövidség kedvéért a továbbiakban az új gravitációs mérőeszközt GMCP-vel rövidítjük (Gravity Measure with Coupled Pendulums).

MÉRÉSI TAPASZTALATOK • Áramló levegő gravitációs hatása. A GMCP előtt 30 cmes távolságban a kerámialapokkal párhuzamosan 2 méter hosszú, 316

félcolos alumínium csőbe tüdővel levegőt fújtam. Minden egyes fújást követő 2-3 másodperc után erőteljes fázisváltozást mértünk. • Áramló víz gravitációs hatása. Az említett félcolos alumínium csövön keresztül közönséges csapvizet engedtünk át hálózati nyomáson. Ismét néhány másodperces késleltetéssel erőteljes fázisváltozást mutatott a GMCP berendezés, mely lassan lecsillapodott. A víz elzárása után ugyancsak hasonló jelenséget figyeltünk meg. • Forgó tömeg hatása. Kereskedelemben kapható kétoldalas köszörűgépet használtunk erre a célra. A köszörűgép 230V/175 W-os segédfázisú motorral hajtott, azaz nincs kommutátora, ami elektromos zavart okozna. A köszörűgép teljes tömege hozzávetőlegesen 4 kg. A köszörűgép és a GMCP távolsága 2,5 méter volt. A köszörűgép bekapcsolás után a teljes fordulatát kb. 5 másodperc alatt veszi fel. A köszörűgép gyorsulása a középső időharmadban a legnagyobb, ekkor erőteljes fázismodulációt mutatott a GMCP. A teljes fordulatszám elérése után, egyenletes fordulatszámnál a GMCP lassan visszatért az alapállapoti mozgásához. A köszörűgép kikapcsolásakor hasonló jelenség volt megfigyelhető. Fontos irányfüggést tapasztaltunk, a gravitációs hatás akkor volt a legerősebb, amikor a köszörűgép tengelye a GMCP irányába mutatott, és a leggyengébb akkor, amikor erre merőlegesen állt. Nagy meglepetésre, a GMCP elektromágneses zavarokra, fényre is érzékenységet mutat, annak ellenére, hogy a külső lágyvas burkolata teljesen zárt: • A laboratórium egy ablak nélküli garázs. A belső világítást lekapcsolva és a GMCP alapállapoti lengését megvárva, egyszerű zseblámpával kb. 2 méter távolságból rávillantottam a GMCP árnyékoló dobozára. Két-három másodperc múlva a monitoron jelentkezett a fázismoduláció. Lényeges, hogy kis gravitációs perturbációk esetén az átadott 317

energia olyan kismértékű, mely nem tudja megváltoztatni a GMCP ingáinak energiáját, de a lengési fázisokat képes modulálni. • Ugyancsak a sötétített garázsban a GMCP közelében ülve gyufaszálat gyújtottam, késleltetve megjelent a monitoron a fázismoduláció. • Mobil telefonon hívtak, amikor a GMCP-től szokásosan 2 méterre ültem a monitor előtt. A telefonhívás hatására szintén kb. 2-3 másodperc késleltetéssel erős modulációs hatást mutatott a monitor. Ugyanez a jelenség mutatkozik mobiltelefonos híváskezdeményezéskor is. • A GMCP-től 3 méterre egy 1500 W-os hősugárzót kapcsoltam be. A hősugárzó zárt felépítésű, ventillátor és irányító tükör nélküli. Amint a hősugárzó külső burkolata melegedni kezdett, a GMCP alapállapoti amplitúdója növekedni kezdett és jelentkezett a fázismoduláció is. Ugyanez a jelenség, lassú lefolyással tapasztalható a hősugárzó kikapcsolásakor. • 100 W-os, terhelés nélküli transzformátor rövid idejű bekapcsolása a GMCP-től fél méter távolságban. A fázismoduláció késleltetve jelentkezik. • 1kW-os inverter (24VDC/240VAC) üzemeltetése a GMCP-től 2 méter távolságra, terhelés nélkül. A GMCP ingái növekvő, majd állandósult külső zavart mutatnak. • Magyarázatot igényel, hogy a kísérleteket általában miért kikapcsolt világításnál célszerű végezni. Az ok igen egyszerű, a GMCP érzékeny a hálózati feszültség ingadozásból származó lámpafény ingadozásra, ami a mérést képes zavarni. A megbízható méréseket igazán éjszaka lehet elvégezni, ugyanis a felhőkkel modulált napsugárzás épületen belüli dinamikus gravitációs hatása erősen zavaró a méréseknél. A GMCP kísérleteknek kiemelkedő jelentősége lehet a gravitáció és az elektromágneses kölcsönhatás kapcsolatának megismerésében. Mivel a kísérleti tapasztaltak nem tekinthetők szokványos gravitációs jelenségeknek, a továbbiakban ezeket nevezhetjük röviden 318

elektrogravitációs jelenségeknek. A nemzetközi szakirodalomban a GMCP mérési módszerrel, vagy hasonló elven működő gravitációs mérőeszközzel még nem találkoztam. Amennyiben a GMCP pofiszinten elkészített változatai is igazolják a dinamikus gravitációs kísérleteinket , annak óriási elméleti jelentőségén kívül egyben egyszerű, olcsó, kényelmesen és gyorsan kezelhető gravitációs mérőeszközhöz jutunk. A GMCP egyszerűsége és olcsósága miatt demonstrációs eszköz lehet a középiskolákban, de akár az elemi iskolákban is. Kísérleteink kapcsán sokan gondolhatnak arra, hogy sikerült gravitációs hullámokat produkálni és detektálni, amit a világ nagy kutatóintézeteinek eddig még nem sikerült. Tehát a kísérleteink biztosan hibásak. Most rögtön le kell szögezni, hogy nem gravitációs hullámokkal kísérletezünk, pontosabban nem az általános relativitáselméletében (GRT) definiált gravitációs hullámokkal A GRT szerint a gyorsuló tömegek, így például Kepler pályákon keringő tömegek (bolygók, holdak, kettős csillagok, stb.) gravitációs hullámok formájában folyamatosan energiát sugároznak ki. Ez a sugárzási teljesítmény általában nagyon kicsiny, például a Föld gravitációs sugárzási teljesítménye 100 W nagyságrendű. A GRTben definiált gravitációs hullámokat a zárt, konzervatív gravitációs rendszerek bocsátják ki. Viszont a kísérleteinkben tapasztalt erős gravitációs zavarokat minden esetben külső energiaforrásokkal idézzük elő, emiatt zárt gravitációs rendszerről nem beszélhetünk.

HOGYAN MAGYARÁZHATJUK A LEGEGYSZERŰBBEN A KÍSÉRLETEINK EREDMÉNYEIT? A pontos jelenségkört ma még nem ismerhetjük, de hogy mérhető fizikai kölcsönhatásról van szó, ez a szemünkkel látható a számítógép monitorán. Ami biztos, hogy a mérőeszközeink (ingák) nyugalmi állapotát, alaplengését megzavarja valami külső, nemkontakt fizikai hatás (tömegek mozgatása, forgatása, lámpák villogtatása, hősugárzó ki319

be kapcsolása, rövid idejű levegő, vagy víz áramoltatása, mobiltelefon hívás, transzformátorra ki-be kapcsolása, működő inverter, stb.) Mérőeszközeink gyakorlatilag minden esetben a gravitációs, illetve elektromágneses zavarforrások változásaira reagálnak. Ilyenkor térben és időben változó energiasűrűség-eloszlás keletkezik, az energiasűrűségzavar tovább terjed a térben (az „éterben") és eljut a gravitációs detektorhoz. A mérőeszközeink valóban a gravitációra vannak kiélezve, hiszen elektromosan, mágnesesen árnyékoltak. A feltételezett dinamikus gravitációs, vagy elektrogravitációs zavar terjedési sebességéről az egyszerű kísérleteink nem adhatnak információt, az viszont minden esetben tapasztalható, hogy a mérhető zavar néhány másodperc eltelte után jelentkezik a monitoron. A késleltetési jelenség egyszerűen értelmezhető, a detektortömegek lassan induló modulált mozgásának ki kell emelkednie a háttérzajból, amihez némi idő, néhány másodperc szükséges. A késleltetési jelenség egyben igazolja, hogy a digitális mérőrendszerünk nem direkt villamos zavart érzékel, mivel az ilyen zavar azonnal látható lenne a monitoron. A kísérleti tapasztalatok lényegét azzal lehet összefoglalni, hogy a nagy lengésidejű fizikai inga és a GMCP rezonátor gravitációs tranziensek mérésére alkalmas eszközök. Megállapítható továbbá, hogy a gravitációs tranziensek rövid idejűek, de meglepően erősen hatnak. Az impulzus-szerű gravitációs zavar után idővel beáll egy új tömegeloszlás és ezzel egy új térbeli energia-eloszlás, amelyet már a sztatikus gravitáció jellemzi. A Cavendish ingák 20-40 perces lengésidejükkel aluláteresztő szűrőként viselkednek, a gyors gravitációs tranziensekre nem reagálnak, de képesek a sztatikus gravitációt kimérni. Az itt ismertetett új gravitációs mérőeszközök viszont éppen a gravitációs tranzienseket érzékelik az egy perc alatti lengésidejükkel. Az elektromágnesség gyakorlati alkalmazási területein a gyors energiaváltozási folyamatok jellemzőek, tehát amennyiben az elektromágnesség összekapcsolódik a gravitációs jelenségekkel (elektrogravitáció), akkor ezeket elsősorban az új, gyors működésű

320

gravitációs detektorokkal célszerű tanulmányozni. A kísérleteink tehát az elektrogravitáció létezését valószínűsítik. GRAVITÁCIÓS ÁRNYÉKOLÁS, ANTIGRAVITÁCIÓ Ebben a témakörben sok a félreértés, tévhit és bizonytalanság. Már a régi tudományos-fantasztikus irodalomban is gyakran megtaláljuk az antigravitációt, pontosabban a gravitációs taszítást. Az „UFO"-k hajtóművéről ma is sokan feltételezik, hogy azok valószínűleg antigravitációs elven működnek és ennek a vélekedésnek a fizikai tartalma nem kizárt tudományos szempontból (mármint a gravitációs taszítás). Az antigravitáció tudományos gondolata kezdettől fogva abból indult ki, hogy az elektrosztatika Coulomb törvénye képletben teljesen analóg a gravitációs törvénnyel. Mivel az elektrosztatikában mind a vonzás, mind a taszítás előfordul, feltételezték, hogy a newtoni gravitációs törvénynek is létezhet taszító változata. A következő, logikailag elhibázott feltételezés az volt, hogy az antianyag gravitációsan taszítja a közönséges anyagot. Az antianyag fogalma Dirac relativisztikus kvantumelméletében jelent meg. Kísérletileg először a pozitron kimutatásával sikerült igazolni az antianyag létezését. A Dirac elmélet folytatásaként bizonyítást nyert az ún. CPT tétel. A részletek ismertetése nélkül a CPT tétel többek között azt állítja, hogy az antianyag fizikai viselkedése teljesen azonos a közönséges anyagéval, tehát az antianyag ugyanúgy vonzóan gravitál antianyaggal és közönséges anyaggal is. Sajnos, a nagy erőfeszítések ellenére egyelőre a meggyőző kísérleti bizonyítékok hiányoznak. Az antigravitációhoz kapcsolható fogalom a gravitációs árnyékolás, gyengítés és gravitációs szigetelés. A sztatikus elektromos teret Faraday kalitkával, a sztatikus mágneses teret ferromágneses anyagú burkolatokkal tudjuk árnyékolni, vagy gyengíteni. Megmutatható a klasszikus elektrodinamikában, hogy az elektromos és mágneses tér árnyékolásához energiát kell befektetnünk, tehát ha létezik a gravitációs tér árnyékolása, vagy gyengítése, ehhez is energiát kell befektetnünk. Ha ez nem így lenne, egyszerű módon termelhetnénk energiát a 321

„semmiből": Egy nagy tömegű test alatt szigetelnénk, vagy árnyékolnánk a nehézségi erőteret, a tömeget könnyedén felemelnénk tetszőleges magasságba, majd megszüntetnénk a test alatt a gravitációs árnyékolást. Ebben a pillanatban a test súlya megnövekedne és helyzeti energiájánál fogva nagyobb munkavégzésre lenne képes, mint amennyit a felemelésekor befektettünk. Természetesen, mint ahogy van elektromos és mágneses árnyékolás, a fizika ismert törvényei elvileg nem zárják ki a gravitációs erőtér árnyékolását, gyengítését sem. Ha például a rakéták fellövé- se előtt a rakéta alatt akár csak tíz százalékkal lehetne csökkenteni a nehézségi gyorsulást, tekintélyes mennyiségű üzemanyagot lehetne megtakarítani. Érthetően sokkal gazdaságosabb lenne a földön energiát befektetni a gravitációs tér gyengítésére annál, minthogy a rakéta magával vigye a nagy tömegű üzemanyagát. Korábban a gravitáció vonatkozásában végeztek olyan kísérleteket, melyeknél különböző anyagokból készített hengerekkel vették körül a Cavendish ingát abból a célból, hogy mennyiben változik meg a forrástömegek gravitációs hatása. A hengeres geometriájú anyagok tömege nem befolyásolhatja az inga kitérését a hengeres szimmetria miatt. A megbízható mérések azt mutatták, hogy a gravitációs állandó nagyságát a szigetelő anyagok nem befolyásolják. Innen ered az a megcsontosodott vélekedés, hogy a gravitáció nem szigetelhető, nem árnyékolható. Időközben (a huszadik század második felében) születtek olyan fizikai elméletek, melyek szerint gravitációs árnyékolásnak, pontosabban gravitációs abszorpciónak léteznie kell, mely feltehetően nagyon gyenge Ennek igazolására a '60-as évektől kezdve számos laboratóriumi és nem-laboratóriumi kísérletet is elvégeztek. Mivel a gravitációs abszorpció vélhetően igen kis effektus, a laboratóriumi kimutatása nagyságrendekkel nehezebb feladat, mint a gravitációs állandó kimérése, mely utóbbi sem könnyű. A nem-laboratóriumi mérések közül kiemelendőek a napfogyatkozások idején elvégezhető graviméteres mérések. Napfogyatkozás esetén a Hold nemcsak a Nap fényét takarja el, de árnyékolhatja a Nap gravitációs terét is. Ezeket a 322

méréseket nagy gondossággal végezték el, ennek ellenére csak egy felső határt sikerült megállapítani a gravitációs abszorpció mértékére. A mért effektus a laboratóriumi mérésekhez hasonlóan nagyon kicsinek, gyakorlatilag elhanyagolhatónak adódott. Az abszorpciós mérések nehézségeinek ismertetése egy külön tanulmány tárgya lehetne. A kapcsolódó kísérleteket az amerikai G.T. Gillies professzor részletesen összefoglalja az egyik dolgozatában. A gravitációs árnyékolás lehetőségének kísérleti vizsgálata még a huszadik század elejére nyúlik vissza. A témának fontos magyar vonatkozása van, hiszen Eötvös Lorándot nagyon érdekelte a gravitáció árnyékolhatósága, és különleges gravitációs kísérleteket végzett ennek vizsgálatára. Gondos mérései alapján arra a következtetésre jutott, hogy loboratóriumi tömegméretekkel a gravitációs árnyékolás nem mutatható ki. Az olasz kísérleti fizikus, Q. Majorana (1871-1957) munkásságának tekintélyes részét a gravitációs árnyékolási kísérleteinek szentelte. Laboratóriumi kísérleteit nagy pontossággal és megbízhatóan végezte, számos kísérleti módszert eszelt ki. A legismertebb módszere a higannyal végzett gravitációs kísérlet volt, amelynél 100 kg higanyt használt a gravitációs árnyékolás céljára. A mérés lényege, hogy a mintatömeg súlyának változását mérte, miután a mintatömeg köré, légmentes vékony fallal elválasztva higanyt öntött. A mérések alig mutattak ki súlyváltozást, pedig a mérés érzékenysége rendkívül nagynak bizonyult. Majorana biztosra akart menni és további mérési módszereket is kipróbált, a higanyon kívül több száz kilogramm ólomtömeget használt a gravitációs árnyékolás, pontosabban a gravitációs abszorpció kimutatására. Az évekig tartó kísérletek azt a végeredményt hozták, hogy ha létezik egyáltalán gravitációs árnyékolás, tehát az anyagnak (tömegnek) gravitációs abszorpciója, akkor az nagyon kicsiny lehet (a mérhetőség határán). Az elmúlt évtizedekben is végeztek abszorpciós méréseket a legmodernebb technikák felhasználásával, és az anyag gravitációs abszorpciós állandójára egyre kisebb értékeket kaptak.

323

A gravitációs árnyékoláskérdésnek elméleti szempontok miatt nagy jelentősége van. Egyrészt gravitációs abszorpció létezése esetén Newton gravitációs törvényét kiterjedt testek esetén módosítani kellene. A nagyobb problémát Einstein ekvivalencia elvének sérülése jelentené. Einstein ekvivalencia elvét egy gondolatkísérlettel, a gyorsuló liftkísérletével szemléltette, amely szerint egy liftben lévő emberek semmiféle kísérlettel nem tudják eldönteni, hogy nyugvó gravitációs térben vannak, vagy egy gyorsuló liftben. Ha a gravitáció a liftben valamilyen anyaggal gyengíthető lenne, akkor egyből tudnák, hogy nyugvó gravitációs térben vannak. A gravitációs árnyékolással kapcsolatban, 1992-ben szenzációs kísérletről számolt be E. Podkletnov és R. Nieminen. A kísérletükben gyorsan forgó, kb. 150 mm átmérőjű, magas hőmérsékletű (T Pe, 70 Kelvin-fok) szupravezető kerámia tárcsát vízszintes síkban forgattak nagy fordulatszámmal, 100 kHz-es elektromágneses térben. A szerzők szerint a forgó tárcsa fölött a földi gravitációs tér kb. 1-2 százalékos csökkenését tapasztalták (sajnos utólag ellentmondó adatok jelentek meg a csökkenés mértékéről). Az elmúlt évek alatt a Podkletnov kísérletet több helyen megismételték, elméletileg is vizsgálták, de eddig nem sikerült véglegesen és megnyugtatóan igazolni az árnyékolási effektust. A NASA például négy éven keresztül próbálkozott a kísérlet megismétlésével, de a végeredmény hasonló lett, mint a hideg fúzió esetében, azaz nincs egyértelmű pozitív eredmény. A témához kapcsolódó tudományos állásfoglalások többsége azt sugallja, hogy bár a Podkletnov-kísérlet publikált eredménye valószínűleg tévedés volt, mindazonáltal az elméleti fizikusok fontosnak tartják a szupravezető anyagoknak a lokális gravitációs térre való hatásvizsgálatát. Tudomásunk van arról is, hogy jó néhány éve amatőr kísérletezők és profi fizikusok USA-ban és Japánban végeztek súlycsökkentési kísérleteket ultra-nagy fordulatszámú pörgettyűkkel A pörgettyűk súlycsökkenését mikrogramm felbontású mérlegekkel ellenőrizték és a súlycsökkenést állítólag sikerült kimutatni.

324

Gravitációs taszításról a nemzetközi tudományos szakirodalomban gyakorlatilag semmi konkrétum nem található kísérleti szinten. Egyes elméleti modellek szerint igen magas hőmérsékleten (például az univerzum keletkezésekor) a gravitációs állandó előjele megfordulhatott, ez a taszító gravitációnak felel meg. A csillagászati megfigyelések szerint a még látható, nagyon távoli galaxisok és szupergalaxisok gyorsulva tágulnak (távolodnak), ami utalhat a közöttük érvényesülő gravitációs taszításra. Fontos megjegyzés: a gravitációs árnyékolás fogalmát célszerű pontosítani, ugyanis a gravitációs árnyékolási jelenség magyarázható a gravitációt közvetítő gravitonok abszorpciójával, de magyarázható egy kismértékű, ismeretlen eredetű gravitációs taszítás fellépésével is. A kísérleteink egyértelműen kimutatták, hogy a dinamikus gravitáció esetén a vonzás és taszítás azonos erősségben jelentkezik, de jellemzően csak időlegesen. A taszító gravitációnak gyakorlati jelentősége valójában csak a sztatikus gravitációnál lenne. A sztatikus árnyékolás, gyengítés tekintetében azonban ma már léteznek megfigyelések, illetve sikeres kísérletek. Itt utalnunk kell Egely György információira a jelen könyvben. Az alábbiakban fontos kísérleti eredményeket mutatunk be, melyek alátámasztják a sztatikus gravitáció gyengíthetőségét, általában a gravitáció „manipulálhatóságát".

ELEKTROGRAVITÁCIÓS KÍSÉRLETEK A saját fejlesztésű GMCP detektorral sikerült az elektromágneses hullámok, ezen belül a fény és a hőmérsékleti sugárzás gravitációs hatásait kimutatni. Nem meglepő, hogy a világ számos helyén sikerült az elektromosság és a gravitáció kapcsolatát kísérletileg bizonyítani. Az első említésre méltó elektrogravitációs kísérletek az 1950-es években kezdődtek az USA-ban, Thomas Townsend Brown vezetésével, aki már az 1920-as években elkezdte az ilyen irányú kutatásait. A kísérleteit az 325

amerikai légierő is figyelemmel kísérte, de nem tartotta gyakorlati alkalmazásra megfelelőnek, az 1960-as évek közepén a kutatások be is fejeződtek. A legfontosabb elért eredményt Biefeld-Brown effektus néven ismeri a szakirodalom. A kísérlet lényege, hogy egy harang alakú, valószínűleg alumíniumból készített könnyű „repülő csészealj" formát fiiggesztenek fel egy szigetelő zsinórral. A harang alsó részéhez szigetelten rögzítenek egy másik fémlemezt, ez a negatív elektróda. A harangtest a pozitív elektróda, melyet 50-100 kV-os egyenfeszültségre kapcsolnak. A harang átmérője megközelíti a fél métert. Az eszköz lényegében egy nagyméretű, de relatíve kis kapacitású kondenzátor. A nagyfeszültségű feltöltéssel az eszköz felemelkedik. A nagyfeszültséggel modulált gravitációs jelenséget sokan vizsgálták, a leglátványosabb eredményeket a francia J. L. Naudin érte el, aki az elmúlt években rendszeresen publikál különleges fizikai kísérleteket az interneten. Naudin könnyű fémkeretre szigetelten alufólia felületeket ragaszt és 20-50 kV-os feszültségre tölti fel ezeket a „repülő kondenzátorokat". A Naudin-féle „lifter" kísérletek egyértelműen igazolják az eszközök felemelkedését a levegőbe (6. ábra): Jelenleg nincs információnk, hogy ezekről a különleges elektrogravitációs kísérletekről Naudin tudományos lapokban publikált-e egyáltalán. A „hivatalos" tudomány sem tud az ilyen kísérletekhez hozzászólni, mivel jelenleg nem létezik a világon általánosan elfogadott elektrogravitációs elmélet. A „szkeptikusok" a jelenséget ionszél hatásnak, korona-kisülésnek tulajdonítják, ennek viszont ellentmond az a tény, hogy a Biefeld-Brown kísérletet légritkított vákuumkamrában is sikeresen elvégezték. A repülő kondenzátoros kísérletek nyilvánvalóan a Biefeld-Brown találmány újraélesztésének felel meg. Naudin egyszerű „antigravitációs" kísérletét ma már közel 200 helyen sikeresen megismételték, ezek egy részét fényképekkel tanúsítva Naudin publikálta a honlapján. Ma már fiatal gyerekek is hobbiként kísérleteznek az elektromos „lifterekkel". Az ionszélnek az is ellentmond, hogy a világszerte megismételt kísérletet különböző formájú 326

alufólia kondenzátorokkal végezték, az ionszél irányát pedig nyílván a kiálló csúcsok iránya határozza meg (ez az ismert csúcshatás). A jelenség viszont nem függ a geometriától, azaz a csúcsok irányától sem.

6. ábra: A nagyfeszültségre töltött pillekönnyű kondenzátor lebeg FIGYELMEZTETÉS: a kísérlet megismétléséhez gyakorlott villamos szakember közreműködése feltétlenül szükséges, mivel a 20 kV-os DC nagyfeszültség halálos áramütést okozhat! Ha elektromos nagyfeszültséggel lehetett a gravitációt befolyásolni, vajon igaz lehet ez elektromos árammal is. Ezen a téren különleges kísérleti eredményeket ért el a brazil Fran De Aquino professzor. A kísérlet vázlatát a 7. ábrán láthatjuk:

327

7. ábra: Súlycsökkentés nagyáramú tekercsekkel A 7. ábra szerint két független, három menetes, nagyon vastag réz drótból álló tekercs egy digitális mérlegen helyezkedik el. A tekercsek egy vastagabb műanyag csőben vannak befűzve, a csőben meglévő, illetve a tekercsek közötti légrések nagy mágneses permeabilitású vasporral vannak „kitömve" (t=25000). A műanyag cső átlós mérete 640 mm. Az ábra balfelső sarkában van egy nagy áramú tápegység, egy 220/35 voltos, 60 Hz-es transzformátor, mely 300 amperes váltóáramot biztosít a tekercseknek. A két tekercs valószínűleg sorba van kötve, de erről nem találunk pontos információt Naudin honlapjáról, aki megismételte Aquino kísérletét. Aquino professzor valószínűleg azért használt két, teljesen szimmetrikus tekercset (zöld és piros színjelzéssel), hogy azokat „ellenirányba" kapcsolva ellenőrizni tudja a gravitációs hatás megszűnését. Aquino professzor mérése szerint a 35 kg-os tekercsrendszer súlya 300 amper hatására 11 kg súlyra csökkent. Ezt a meglepő súlycsökkenést viszont Naudin professzor a megismételt kísérletében nem tapasztalta. Aquino professzor rendszeresen publikálja eredményeit az interneten és az antigravitációs hatás számítására egy elméleti képletet is megad.

A GRAVITÁCIÓ TITKA 328

Az eddigieket alaposan elolvasva, az Olvasó meggyőződhet arról, hogy a gravitációról sokkal többet tudunk, mint ami a „hivatalos" iskolai tankönyvekből megismerhető. De továbbra is számos kérdés marad megválaszolatlan, az Olvasóban továbbra is megmaradnak bizonytalansági érzések. A fizikusok számára is például a mai napig megfejthetetlen maradt, hogy tulajdonképpen hogyan is „működik" a gravitáció. Persze ha belegondolunk, ugyanez a kérdés nyitott az elektromágnesség tekintetében is, például, hogyan vonzza a vasat a mágnes (Faraday mezőelmélete tetszetős, de nem magyarázza a fizikai működést). Mivel a villamosságot ma már az emberiség biztosan kezében tartja (rádió, televízió, számítógép, stb.), az elektromágnesség megszokott, elfogadott dologgá vált. A gravitációt viszont nem tudjuk manipulálni, hétköznapi gyakorlatban hasznosítani, ezért mind a mai napig misztikus homály veszi körül. A tudományosan gondolkodó embert viszont először igazán nem a működési mechanizmus érdekli, hanem hogy egy-egy jelenség hogyan írható le minél pontosabban. A fizikus matematikai képletekkel modellez, ezt tette Newton is nagy sikerrel. Newton elméletével nagyok sok mindent előre ki tudunk számítani, tervezni tudjuk az űrhajók pályáját, keringési magasságát, szondát tudunk küldeni a Marsra, vagy a távolabbi bolygókra, stb. Valójában sem Newton, sem Einstein nem értette a gravitáció működését, és ma sem tudja megmagyarázni senki. Van azonban a gravitációnak egy nagyon fontos feltétele, amelyről eddig nem beszéltünk, és bár a fizikusok ismerik ezt a feltételt, de ritkán említik, a tankönyvek sem fektetnek erre különösebb hangsúlyt. A dinamikus gravitációval kapcsolatosan fontos feltételként említettük a disszipációt, köznyelven szólva a hőfejlődéssel járó súrlódást. A visszatérő űrhajó rendkívüli mértékben felmelegszik a légkörben érve, sajnos ennek űrhajós áldozatai is voltak (a Columbia űrsikló 2003 február elsejei visszatérésekor a légkörben elégett, hét űrhajós áldozata volt). Szerencsére a légköri súrlódás véd meg bennünket a nagyszámú, „égből lehulló" meteoritoktól, mivel túlnyomó részük a légkörben elég, elpárolog. A világűrben „repkedő" tárgyak tehát csak akkor kerülhetnek a Föld fogságába, ha tetemes energiát disszipálnak. Fizikus nyelven 329

fogalmazva, a gravitációs kötés feltétele a gravitációs kötési energia disszipálása. A jelenség teljesen analóg az atomok, atommagok kötéséhez. Egyszerű példa, a szén elégetésekor jelentős hőenergia szabadul fel, ennek során a szénatomok az oxigén atomokkal egyesülnek, kötött állapotba kerülnek. A hidrogénbomba estén hatalmas energia szabadul fel, amikor a hidrogén izotópjai a hélium atommagjává egyesülnek, ezzel nagyon erősen kötött állapotba kerülnek. Tudjuk, hogy a Napban lényegében ez a folyamat játszódik le. A gravitációs kölcsönhatás feltétele tehát a gravitációsan kötött állapot létrejötte, de ez minden esetben energia disszipációval, hőenergia felszabadulással jár. Mindezek ismeretében az antigravitáció problémája azonnal megoldható: a gravitációs kötéssel járó energia hiányt vissza kell pótolni. Ha a testeknek megnöveljük az energiáját, akkor fokozatosan gyengíthetjük, illetve meg is szüntethetjük a gravitációs kötést. Hétköznapi példa a mesterséges égitestek felbocsátása: egy űrhajót földkörüli pályára tudjuk állítani, ha felgyorsítjuk 8 km/s sebessége, ami földi viszonylatban bizony tetemes nagyságú sebesség. Az űrhajó felgyorsításával annak kinetikus energiáját növeljük meg, és ezzel kompenzálni tudjuk az űrhajó gravitációs energiahiányát. Most végezzünk el egy egyszerű gondolatkísérletet. A felbocsátott űrhajót zárjuk két „láthatatlan" fal közé, és a két falat közelítsük egyre jobban az űrhajóhoz. A láthatatlan falak legyenek tökéletesen rugalmasak, ekkor az űrhajó 8 km/s-os sebességgel pattog a két fal között (tegyük fel, hogy az űrhajón nincsenek emberek, és az űrhajó nem roncsolódik, tökéletesen rugalmas gumilabdaként viselkedik). A földi megfigyelő azt látná a megfigyelőhöz képest nyugalomban álló falak esetén, hogy az űrhajó ugyan imbolyogva, de lebeg az égbolton. Hasonló módon értelmezhető az előző fejezetben említett pörgettyű kísérletben mért parányi súlycsökkenés. A külső energiával felpörgetett pörgettyűnek megnő a kinetikus energiája, amely kismértékben kompenzálja a pörgettyű gravitációs energiahiányát.

330

Végezetül a fentiek alapján könnyen magyarázhatjuk az előző fejezetben leírt két elektrogravitációs jelenséget is. Mindkét esetben külső energia átadásával pótoljuk a gravitációs energiahiányt. Annál látványosabb az eredmény, minél nagyobb energiát tudunk „betárolni" az antigravitációs szerkezetekbe. Az alufóliás „repülő kondenzátorok" a külső energiát a nagyfeszültségű tápegységből nyerik, a tárolható antigravitációs kompenzációs energia:

ahol C a repülő kondenzátor kapacitása, U a felkapcsolt feszültség. Az antigravitációs hatás a feszültség növelésével négyzetesen nő. A feszültség felső határát valóban a nagyfeszültségű „koronakisülés" fellépése jelenti, amit célszerű elkerülni (a kísérleti helyiségben legyen nagyon alacsony a páratartalom). A nagyáramú tekercsben tárolható antigravitációs kompenzációs energia:

ahol L a tekercs önindukciója, és I a tekercsen átfolyó áram. A látványos antigravitációs hatást a képlet szerint az önindukció és az áramerősség növelésével tudjuk elérni. Az önindukció növelését szolgálja a speciális tekercskialakítás a nagy mágneses permeabilitású vasporos feltöltéssel. A tekercsben alkalmazott nagyon vastag rézvezeték biztosítja a nagy áramerősséget, hiszen a tárolt energia az áramerősség négyzetével arányos.

FÜGGELÉK A jelen munka lezárása céljából az elemi matematikában, és esetleg még az elemi fizikában is valamelyest járatos Olvasóknak összefoglaljuk 331

az eddigi fejtegetéseink matematikai hátterét, remélhetőleg könnyen érthető módon.

A GRAVITÁCIÓ DISSZIPÁCIÓS ELMÉLETE A klasszikus mechanikából következik, hogy két, R távolságban lévő, m és M nagyságú tömeg gravitációs potenciális energiája:

A negatív potenciális energia a két tömeg gravitációs kötését fejezi ki. Megmutatjuk, hogy a gravitációs kötés a kölcsönható tömegek energia disszipációjával jöhet létre. Az energia disszipáció során ugyanis a tömegek kismértékben csökkenek Einstein képlete szerint:

ahol ΔE a disszipált energia és c a fénysebesség vákuumban. Legyenek az mo és Mo kezdeti kölcsönhatási állapotukban. A végállapotban m és M jelöli a tömegeket, melyek kicsivel kisebbek a kezdeti állapothoz képest a disszipációs folyamat végén. A gravitációs kötési energia a tömegszorzatok különbségével arányos:

Itt a ß faktor egy kísérletileg meghatározott arányossági tényező, amely magába foglalja a c2 szorzótényezőt is. A továbbiak szempontjából a végállapoti tömegeket célszerű a következő alakban felírni:

332

ahol kapjuk:

kicsiny pozitív szám. Ekkor a kötési energiára a következőt

ahol a γ2 kicsiny volta miatt elhanyagolható. A potenciális energia fent megadott, közismert alakjával összehasonlítva az utóbbi eredményt, a következőket kapjuk:

Ezzel igazolást nyert, hogy a gravitációs potenciális energia ismert képlete disszipációs tömegcsökkenésre vezethető vissza. A gondolatmenetünkből az is következik, hogy minden tömegnek létezik egy „névleges" értéke (esetünkben mo és M0), amelynél a gravitációs kölcsönhatásnak minimális értéke van. A Bodonyi-féle fizikai ingás kísérletekben tapasztalt, illetve csillagászati megfigyelések szerinti gravitációs taszítás abban az esetben lép fel, ha a kölcsönható tömegek nagysága meghaladja azok névleges értékét. Ekkor a levezetésünkben a piciny γ faktor negatív értékű, a gravitációs kötési energia (Ec) pozitívnak adódik. Az „antigravitáció" a disszipációs folyamat fordítottja, a disszipált energia által okozott tömegcsökkenéseket külső energiaközléssel kell visszaállítani. Ezt a külső eredetű energiát nevezzük gravitációs kompenzációs energiának.

A GRAVITÁCIÓ ÁLTALÁNOS ELMÉLETE A kísérleti részben élesen megkülönböztettük a hagyományosan ismert sztatikus gravitációt az újonnan felfedezett dinamikus gravitációtól. Az alábbi megfontolások alapján meggyőződhetünk arról, hogy a kétfajta jelenség hátterében valójában egy és ugyanazon 333

gravitációs kölcsönhatás áll. Ezt nevezzük a gravitáció általános elméletének. Amint láttuk, a gravitációs jelenségeknél meghatározó az energia disszipáció, illetve a kompenzációs energia. Az is világos, hogy a disszipáció (súrlódás) mértékét a kísérleti körülmények határozzák meg. A Naprendszerben a bolygók, holdak súrlódás nélküli mozgást végeznek, ezért ezek képletesen szólva gyakorlatilag „örökmozgók". Ekkor a newtoni gravitációs elmélet, a G-vel jellemzett sztatikus (gyenge) gravitáció maradéktalanul teljesül. A másik véglet a Cavendish-féle torziós ingás kísérletek, amikor a disszipáció mértéke relative tetemes, és a mérések a sztatikus (gyenge) gravitáció G értékére vezetnek. A fizikai, illetve matematikai ingás kísérletek a gravitációs csatolási állandóra a G értékének durván tízezerszeresét adják, ennek tényében vezettük be a dinamikus (erős) gravitáció fogalmát. Eredményünk tudományos fogadtatása, érthető módon, túlnyomórészt negatív volt, de például a Galilean Electrodynamics amerikai folyóirat nagy „harcok" árán, 2006 tavaszán leközölte. Azt is be kell vallani, a jelenség számunkra is sokáig nagy fejtörést okozott. Pedig a megoldás végül „pofonegyszerűnek" adódott. Ugyanis a dinamikus gravitációs kísérletek fontos jellemzője, hogy a disszipáció mértéke sem túl kicsinek, sem túl nagynak nem számít. A jelenség lényegét egy egyszerű, hétköznapi példa fejezi ki. Egy közönséges „szárazelem" akkor adja le a maximális villamos teljesítményét, ha a külső terhelési ellenállás megegyezik az elem belső ellenállásával. Ekkor jelentkezik a külső terhelési ellenálláson a maximális termikus disszipáció. A két véglet, amikor a külső terhelési ellenállás nagyon nagy, illetve nagyon kicsiny. Mindkét esetben a külső terhelési ellenállások disszipációja minimális, gyakorlatilag elhanyagolható. A gravitációs analógia azonnal látható. A gyenge gravitáció azokban az esetekben tapasztalható, amikor a gravitáció „terhelés nélküli" (disszipáció-mentes), illetve a Cavendish inga esetén, amikor a gravitációs „terhelés" maximális. A gravitációs kísérletekben mindig egy energia-átadási folyamatot figyelünk meg. Villamos analógiával élve, a gravitációs energiatranszport akkor éri el a maximális értéket, amikor a gravitációs generátor belső impedanciája megegyezik a gravitációs terhelés impedanciájával. 334

Végezetül összefoglaljuk a sokéves kutatási eredményeinket egy általánosított gravitációs képlettel:

ahol a B általánosított gravitációs állandó GD szorzat alakban írható fel. A D dimenziómentes disszipációs faktort a mindenkori fizikai feltételek (kísérleti körülmények) határozzák meg. A D minimális értéke definitív egységnyi, maximális értéke megközelíti tízezres határt. A valóságban a D kísérleti értéke a két szélsőérték között van a mérési elrendezés disszipációjától függően. A képletben figyelembe vettük a Bodonyi kísérletek eredményeit is, miszerint a gravitációs taszítás a vonzással azonos mértékben is előfordul (plusz-mínusz előjel), valamint az azonos nagyságú (azonos geometriájú, azonos tömegeloszlású) tömegek között a gravitációs erő drasztikusan lecsökken. A gravitációs energia megmaradásából ez a mérési eredmény elméletileg is igazolható. A korábban ismertetett „gumilepedő" modell alapján ez a fontos eredmény szemléletesen értelmezhető, hiszen két egyenlő nagyságú tömeg (golyó), ha kellő távolságban van egymástól, egyenlő mértékben nyomja le a gumilepedőt, így a golyók nem gurulhatnak össze. A gumilepedő modell azonban semmiképpen sem tekinthető tételünk egzakt bizonyítékának. A disszipációs faktor felismerésével érthetővé válik, hogy mind a mai napig a gravitációs állandó a legpontatlanabb fizikai állandó a többi fontos fizikai állandóval összehasonlítva. A gravitációs kölcsönhatás mértékét a disszipációs tömeghiány határozza meg, a Naprendszerben kialakult gravitációs tömeghiányt az itt lokálisan mérhető G határozza meg. Semmi biztosítékunk arra nézve, hogy a világegyetem minden sarkában ugyanezen G érvényes. A világegyetem hiányzó sötét anyagának kérdése tehát a gravitációs állandó univerzalitását is megkérdőjelezi.

335

Elméletünkből az is következik, hogy a gravitáció nem árnyékolható, semmiféle szigetelőanyaggal nem gyengíthető, ezt idáig minden ilyen kísérlet pontosan igazolta. A gravitációs kölcsönhatás gyengítése, vagy erősítése kizárólag csak a kölcsönható testek tömegének (energiájának) megváltoztatásával érhető el. Időközben a szakmai kritika felvetette, hogy a kettős csillagok nagy része két egyenlő, vagy közel egyenlő tömegű csillagból áll, tehát a képletünk bizonyára hibás. A szimmetrikus kettős csillagok létezése azonban nem mond ellent állításunknak, ugyanis feltehető, hogy az ilyen kettős csillagok egyetlen csillag energetikailag kedvező, egyenlő résztömegű kettészakadásával keletkeztek. (Nagy tömegű csillagok fejlődése során a perdület megmaradása miatt idővel nagyon erős centrifugális erők léphetnek fel). A szimmetrikus kettős csillagot valójában a korábbi disszipáció során kialakult gravitációs kötési energia tartja össze. Állításunk kizárólag azon esetekre vonatkoznak, amikor a két egyenlő tömeg még a disszipációs folyamat előtt kerül kölcsönhatási helyzetbe.

336

XVII. RÉSZ DÁVID MIHÁLY: AZ IDŐJÁRÁS HOSSZÚTÁVÚ ELŐREJELZÉSÉNEK KRÓNIKÁJA

337

Felfedezések, felismerések meglehetősen változatos körülmények között születnek. Egyes esetekben célszerűen megtervezett kutatás vezet eredményre. Más esetekben a gyakorlati tapasztalat valósággal kitermeli a kedvező megvalósulás változatát, ami felér egy felismeréssel. Nem ritka azonban az olyan felismerés sem, amit a véletlen szül. A véletleneknek számtalan változata fordulhat elő. Az én hosszútávú előrejelző eljárásomat is a véletlen segítette megszületni. Lányom 1972-ben volt hatodikos. A tananyagban éppen a Nap, a Hold és a Föld kölcsönös helyzeteivel ismerkedtek. A tanítónén a tengerek dagályairól is mesélt. A gyerek kíváncsi volt és megkérdezte tőlem: a Hold a levegőt is mozgatja? Fiatal mérnökként tanulmányaim alapján azonnal válaszoltam: természetesen mozgatja. Aznap este nem tudtam elaludni és megindult a lavina. Agyam dolgozni kezdett. Az nem kétséges, hogy a Hold — szélesebb értelemben a tömegvonzás — mozgatja a levegőt. A Nap-Hold-Föld együttes mozgása azonban rendszert alkot. Ebből következően a levegő mozgásának is rendszeresnek kell lenne. Ezek szerint az időjárást is meg lehet érteni és meg lehet tervezni. Úgy gondoltam, hogy ezt biztosan tudják a meteorológusok is. De akkor miért nem sikeresek az előrejelzések? Az 1970-es év áprilisában ugyanis a meteorológusok erős aszályt jósoltak és — mint tudjuk — ebben az évben volt az addig ismert legnagyobb árvíz. Ennek utána kell nézni! Elkezdődött a kutatás. Nézzük meg mit írnak a könyvek. Nem volt könnyű felkutatni. A népszerüsítő irodalom a könyvtárakban, és az antikváriumokban volt. Ezeket olvasva megdöbbentem. Sok helyen említették a témát. Mindenütt kiemelten mondták el, hogy a Hold az időjárást nem csinálja, nem is alakítja. Na lássuk akkor a szakirodalmat, mint mond az? A lexikonokban az áll, hogy van ugyan egy nagyon minimális légdagály, de az az időjárás alakításába beleszólni nem tud. Csillagászati könyvek külön élvezettel jelentik ki, hogy sem a Hold, sem a bolygók nem csinálnak időjárást. A népszerűsítő és tudományos könyvekben egyformán súlyos jelzőkkel illetik azokat akik például a Holdnak időjárást alakító szerepet tulajdonítanak. Ezek után kezdődött el 338

a tényleges kutatás. Hogy is kezdjünk hozzá? Akkor még inkább csak kíváncsi voltam, nem lehetett látni, hogy harminchat év munka következik. A csillagászathoz én sem értettem többet, mint a lányom. Hol is keressünk csillagászati ismereteket? Az Élet és Tudomány című folyóirat kalendáriumában megtaláltam a holdnegyedek idő adatait. Próbáltam értelmezni és meteorológiai adatokkal együtt szemlélni, de nem jutottam semmire Az irodalomból kiderült, hogy mások is többnyire eddig jutottak és itt reményt vesztve feladták. De én makacs voltam. Gondolkodtam, hol lehet a megoldás. Láttam, hogy ha eredményt akarok elérni, akkor részletesen meg kell értenem a Nap-Föld-Hold rendszer szerkezetét, mozgásrendjét. Bátor is voltam. Hozzá kezdtem tanulni egyedül. Nem csillagászati szakkönyvekből, hanem addigi alapismereteim, és józan eszem alapján. Ez a tanulás felért egy felfedezés sorozattal. Nem gyötrelmes, hanem élvezetes volt. Új világ tárult fel. Ezek után elő lehetett venni a mérnöki gondolkodást. A feladat egy gömbhéjon, a Földön, lévő láthatatlan, megfoghatatlan légtömeg mozgásának megértése volt. Később tudtam meg, hogy a tudomány ismerni vélte ezt a rendszert és globális légcirkulációnak nevezte el. Az is később derült ki, hogy az ismerni vélt cirkulációs modellek alapján száz év alatt sem sikerült numerikus hosszú távú előrejelzést készíteni. Még jó, hogy ezek csak később derültek ki. Korábban ez talán elvette volna a bátorságomat a kutatástól. Közben a csillagászati szakkönyvek is előkerültek. A többi szükséges feltétel szerencsére adva volt. Munkahely váltás miatt volt egy kevés időm. Adva volt a matematika, mechanika, ábrázoló geometria felsőfokú ismerete, átlagon felüli térlátás, valamint némi mechanikai érzék. Amellett, hogy vízépítő mérnök voltam, rajzoltam és festettem is felsőfokot megközelítően. Lassan jövögettek a részlet felismerések. Egyre többször merült fel a kérdés, hogy a meteorológusok ezeket miért nem értik. A szükséges ismeretek talán nincsenek benne a tananyagukban? Kiderült, hogy a meteorológusok alap tananyagában, főként a fizikában minden szükséges ismeret megtalálható. Akkor hát miért nem értik?

339

Lássuk a meteorológia szakanyagát. Mit mondanak az időjárást alakító tényezőkről? Itt megtalálhatóak a meteorológia tudományának története alatt kialakított elvek. Ezek reálisaknak látszanak. Mi lehet az a körülmény amely miatt nem értik a globális légcirkuláció lényegét. A titok kiderült. Az időjárást alakító tényezők között a planetáris térben, az égitestektől származó tömegvonzás nem szerepel. Ez hát az eredménytelenség oka. Ez a felismerés megerősítette a hitemet: jó úton járok. Másfél év telt el intenzív kutatással. Eszközök nem álltak rendelkezésemre, de nem is hiányoztak. Még földgömböm sem volt. Tiszta elvi munkával sikerült megközelítenem a lényeg megértését Ekkor már szükségem lett volna a földgömbre. Mit tesz a szegény ember? Egy hengervetületű térképet hajtottam körbe, ezen kontrolláltam elgondolásomat. Működni látszott, de lássuk a gyakorlatot. Készítettem egy előrejelzést, még csak egy hétre. Szép napos idő volt, de egy hétig tartó ködnek kellett következni. És megtörtént a csoda: a köd menetrendszerűen megérkezett. Csak kevés embernek jut az a szerencse, hogy egy nagy felismerés beigazolódását átélje. Leírni nehéz azt a mámoros lebegést, amely egy-két napig kiemeli az embert a hétköznapi világból. Majd néhány nap után jött a hétköznapi realitás. A félelem. Hogyan kell, vagy lehet ilyen felismerést nyilvánosságra hozni? Hogy kell megvédeni az ügyeskedőktől? A szerzői jogvédelmet nem ismertem, de ismertem a szabadalmi eljárást. Úgy gondoltam, az talán jó lesz. Ha kapok szabadalmat, annak örülhetek, ha nem, akkor is van egy igazolásom az elsőbbségről. Benyújtottam a szabadalmi kérelmet. Az eljárás két évet vett igénybe. A Szabadalmi Hivatal szakértőket kért a véleményezéshez. Azok általában elítélő véleményt írtak. Egyik szakértő a megoldást ötletesnek nevezte, de megjegyezte, hogy nem megalapozott. A szabadalmat végül is kiadták. Szép nyomtatvány volt, néhány napig örülni is lehetett neki. De nem sokáig. Beindult az ellenállók csapata. Néhány meteorológus kifejtette saját ellenvéleményét, néha bizony nem is szalonképesen. A Meteorológiai Szolgálat akkori elnöke a televízió egyik riport műsorában mondta el, hogy a ciklonok érkezése teljesen kiszámíthatatlan, és ha már 340

megérkezett akkor is úgy örvénylik, mint feketekávé felszínén a tejszín, ezt be is mutatta. A Szolgálat belső, Légkör című folyóiratába íratott egy cikket egyik munkatársával. Az írás teljesen meghamisította a szabadalom tartalmát, a teljes értetlenséget igazolta. Válaszcikkre nem volt lehetőség. Napilapokba is jratott néhány cikket a laikus közönség tárgyilagos "tájékoztatása" céljából. De ez nem volt elég. A Szabadalmi Hivataltól kérte a szabadalom visszavonását. (Ennek az embernek a meteorológia tárgykörébe eső újdonságok támogatása munkaköri kötelessége lett volna.) Az eljárás el is kezdődött. Kiderült, hogy a szabadalmat a biztonság kedvéért minden lehetséges módon megtámadták, vagyis az volt a szándék, hogy feltétlenül megsemmisítsék. Személyesen felkerestem a Találmányi Hivatal Elnökét, aki egyértelműen közölte, hogy ez a szabadalom meg fog szűnni. Az egyik meteorológus felesége az akkori kormánypárt személyzeti osztályán dolgozott. Ezen kapcsolaton keresztül utasították az Elnököt a visszavonásra. Kiderült, hogy ez tökéletes koncepciós ügy. Pert is lehetne mondani, ugyanis az eljárás nyilvános tárgyalással végződött. A Találmányi Hivatalt a téma felelős előadója — egy hölgy — képviselte. Az egész tárgyalás alatt reszketve sírt. Egyedül ő tudta átlátni, hogy valójában mi is történt, tisztességes volt. Rögtön a tárgyalás befejezésekor megszólított két úr. Azt mondták: „Uram csinálja meg velünk újból. Meglátja, megkapjuk a szabadalmat." Ezt nem akartam meghallani, nem is válaszoltam. A szabadalmat visszavonták. Azt lehetett volna hinni, hogy belátom tehetetlenségemet és tovább nem foglalkozom meteorológiával. Nem így történt. Elkészítettem az első valóban hosszú távú előrejelzést, egy évre. A sajtó híradásai alapján sokan érdeklődtek és kérték. Ekkor derült ki, hogy más dolog megalkotni egy helyes elméletet, és más dolog azt a gyakorlatba átültetni. Ehhez egy nagyobb apparátus kellett volna. Hasonló munkán máshol munkacsapat dolgozik. Én egyedül alkottam, rajzoltam, gépeltem és terjesztettem az előrejelzést. Természetesen mindezt a szabad időmben, délután, éjszaka,

341

ünnepeken és a szabadság alatt is. Lett tehát hosszútávú időjárás előrejelzés, valami olyan, ami korábban nem volt. Az új helyzethez való viszonyukat az emberek kifejezték. Másként reagáltak a családtagok, a munkatársak, a szomszédok. Kifejezte véleményét a sajtó, és a tudomány is. Minden ember és szervezet a maga sajátos helyzetének megfelelően. A családdal előre megbeszéltük, hogy most nyilvános szereplés következik. Nyugalommal kell viselni, nem szabad túlzásokba esni. Szomszédaink főleg a saj- tóból értesültek a fejleményekről. Munkahelyi kollegáim véleménye erősen megoszlott. Az ügy felszínre hozta a szimpátia viszonyokat, az esetleges irigységet, de még a tekintélyféltést is. A helyi besúgó is működni kezdett. A sajtó kezdetben a szenzációt kereste, később megjelentek a megrendelt támadó írások például a Szabad népben, de még a Ludas Matyiban is. A tudomány véleménye a Természet Világa című lapban volt olvasható. Ezeket az írásokat a tudomány érintett területén dolgozó sikertelen kutató, vagy az áltudományok üldözésében buzgólkodó ügyletes főokos írta. Az emberek agyában olyan mélyen elültették azt a gondolatot, hogy az időjárás kiszámíthatatlan, hogy ha valaki mégis hosszútávú kiszámíthatósággal áll elő, az valósággal bűnnek számít. Különösen akkor, ha az ügyben a Hold is szóba kerül. Az ilyen írásokra válaszolni nem volt lehetőségem, pedig talán ez lett volna a helyesebb, ha mint feltaláló elmondom előbb a véleményemet, azt követhette volna a támadás. Úgy látszik az volt a cél, hogy a feltaláló meg se szólalhasson. Nehezen érthető, hogy miért fészkelte be magát a tudományba az az elgondolás, hogy a naprendszer égitestjei tömegvonzásának a földi élet és a tömegek mozgására nincs jelentős hatása. Igaz, Newton kijelentette, hogy a tömegvonzás a levegőre nem hat. Ő azt látta, hogy a felhők nem esnek le, az alma pedig állítólag leesett. Úgy gondolhatta, hogy a levegőre nem a tömegvonzás, hanem gáztörvények érvényesek. Ő akkor még megtehette, de azóta eltelt néhány száz év. Azóta Torricelli bemutatta, hogy a levegő súlya éppen a tömegvonzásból származik. Newton tévedése a tengerek vizével és a Föld szilárd részeivel 342

foglalkozó tanításokra is átterjedt. A tudomány ismeri a tengerek és a szilárd tömegek dagályát, de képtelen értelmezni az égitestek hatását a tömegek horizontális mozgása esetében. Ha pedig valaki mégis értelmezi, akkor megsértődik. Érdekes, hogy azt el tudja képzelni, hogy a tömegvonzás nem mozgatja a levegőt, de hogy mozgatja, azt nem. Napjainkban a földtudományok látszólag gyorsan fejlődnek. Naponta jelennek meg újabb és újabb közlemények látványos eredményekről. Ezek azonban elfedik a lényeget. A tudomány nem ismeri sem a levegő, sem az óceánok, sem a szilárd földkéreg mozgásának rendjét. Vagyis a lényeg tekintetében tehetetlenül áll. Kutatásaim eredményeként kialakítottam egy olyan rendszert, amelyben át lehet tekinteni a tömegvonzó hatásokat és azok eredményeit, mindhárom halmazállapot esetében. Meglepetés volt, hogy a Szent Helén vulkán kitörése nem tűnt véletlennek. Ettől kezdődően feljegyeztem minden nagyobb vulkánkitörést és földrengést. Kiderült, hogy a tömegvonzás által meghatározott mozgásrend a szilárd tömegekre is érvényes. Óceánok mozgásának közvetlen vizsgálatára nem volt lehetőség. Az azonban tény, hogy a tengerek és a levegő áramlásait egységes erőrendszer mozgatja. Ezek felismerését követően figyelmem kiterjedt mind a három halmazállapot mozgására. Az időjárás előrejelzésének híre országosan elterjedt, sőt az ország határain túlra is eljutott. Kezdtek meteorológusnak nevezni. A sajtó hangneme megváltozott. A megyei napilapok és más újságok is kezdték kérni és közölni az előrejelzéseimet. Ez a folyamat néhány évig tartott. Az előrejelzés pontossága és használhatósága évről-évre 1-2%-ot javult. Ennek ellenére furcsa folyamat kezdődött: a megyei napilapok barátságtalan hangulatú, félrevezető írásokat kezdtek megjelentetni. Néhány újság nem kérte az előrejelzést. Azt lehetett érezni, hogy irányított folyamat zajlik. Egy ilyen irányítás hatása csak átmeneti szokott lenni, lassan el is múlt. A Meteorológiai Szolgálattal csendes egymás mellettiség volt a kapcsolatunk jellemzője. A kezdetektől minden elnöknél személyesen bemutatkoztam, és felajánlottam az együttműködést. A válasz csendes elutasítás volt. A találkozásoknak 343

valami haszna mégis csak lett. Az elnök egyik helyettese egyetemi jegyzeteket is írt, és egy ilyen jegyzetbe a forrás említése nélkül, az időjárást alakító tényezők között megjegyezte, hogy: újabban a Hold hatását is figyelembe kell venni. Mintha esetleg csak jól tájékozott lett volna. A tudomány megközelítése sem ment könnyen. Ilyen esetben az a kérdés, hogy ki keressen kit? Az egyéni kutatók sok esetben későn ismerik fel, hogy a tudomány szervezetei nem egyéni kutatókra vannak szabva. Pedig, ha akarjuk, ha nem, egyéni kutatók vannak. Vannak emberek, akik kutatói adottságokkal születnek, de sorsuk úgy alakult, hogy nem kerültek a tudomány szervezetei közelébe. Ezek a születési adottságok nem különlegesek. Az ilyen emberek átlagon felül kíváncsiak, és meg vannak győződve arról, hogy ők a legokosabbak, mindenkinél mindent jobban tudnak. De a többi szükséges képesség és a tudás a legtöbb esetben nincs meg náluk. Ez olyan ember, aki mindig tudálékoskodik, és sok kis kellemetlenséget okoz, ami a kisebbik baj. A nagyobbik baj akkor van, ha az ilyen ember nagyobb tudományos célú tevékenységbe kezd, és vélt vagy valós eredményeit el szeretné ismertetni. Mit tud tenni? Zaklatni kezdi a tudományt ott, ahol éri. A tudomány intézményei pedig az egyéni kutatókat nem kedvelik. Kialakult két doktrína. Az egyik szerint: már minden fel van fedezve, igazi nagy újdonságokra alig lehet bukkanni. Különösen egyéni kutató nem juthat nagy eredményre. Nincsen hozzá kellő apparátusa, anyagi ereje. Ez a doktrína okosságnak látszó ostobaság. A másik doktrína szerint: az egyéni kutató erőszakos, anyagias, és amikor esetleg előadhatná nézeteit, akkor nem mond semmit Ez a doktrína sem szellemi csúcsteljesítmény. A megállapítás ugyanis igaz, de ez nem kívánt nagyobb teljesítményt, mint amire egy nyolcadikos diák is képes. A magasabb teljesítmény annak megállapítása volna, hogy miért van ez így. Tegyünk egy kísérletet a megfejtésre. Az egyéni kutatók között nagyjából olyan arányban van erőszakos ember, mint a nagy tömegben. A tudomány nagyjai azonban — akik a doktrínát megalkották — csak az erőszakos egyéni kutatókkal találkoznak, a szelídebbek ugyanis el sem 344

jutnak hozzájuk. Mi a helyzet az anyagiassággal? Az egyéni kutató a témáját nem kapja, vagy szerzi, hanem valamilyen gyakorlati igényt elégítene ki vele. Ezért az anyagi összefüggések már a munka megkezdése előtt megfogalmazódnak. Ezeken túl az egyéni kutató esetleg rengeteg időt áldoz a munkára, és anyagi ráfordításai is vannak. Azt is gondolhatja az egyéni kutató, hogy munkájából valakinek haszna lesz. Akkor miért éppen neki ne legyen? Természetesen a tudomány szervezetében dolgozva könnyű lemondani a közvetlen anyagi igényről, hiszen egy tudós státuszával kapcsolatban automatikusan megkapja azokat a juttatásokat, melyek őt törvényesen megilleti. Ha ez nem is sok, mégis könnyebb eltekinteni a további anyagiaktól. Az egyéni kutató mire oda jut, hogy vélt vagy valós eredményeit előadhatná, rádöbben, hogy megalázták, a tudományos szervezetek anyagi elismerést akkor sem adhatnának, ha azt egyébként indokoltnak tartanák. Munkája eredményétől megszabadulhat, de cserébe semmit nem kaphat. Emiatt úgy dönt az egyéni kutató, hogy akkor nem beszél. A tudomány intézményei nem keresik az egyéni kutatókat, és nem kívánják látni azok teljesítményét. Azok ugyanis zavarnák a komoly tudományos munkát. Engem sem keresett a tudomány. A hosszútávú időjárás előrejelzés már harminc éve működött. A sajtó hetenként adott róla valamilyen hírt. Különböző forrásokból beszerezve mintegy kétszázezer ember használta. Magánemberként a tudomány katonái is annak alapján tervezték mindennapjaikat. Vagyis működött a világraszóló csoda. A tudomány tudta, de úgy tett, mintha nem történt volna semmi Közben világ mértékekben folyik a lázas kutatás a hosszútávú időjárás előrejelzés megvalósítása érdekében. Kerül amibe kerül, a pénz nem számít, és az sem számít, hogy a feladat meg van oldva. A Szent Helén vulkán emlékezetes kitörését követően minden jelentősebb kitörést és földrengést feljegyeztem. Megállapítható volt, hogy a geofizikai események előrejelzésére kialakított eljárás a földrengések és vulkánkitörések esetében is működik. Ekkor vált világossá, hogy a Föld működésének rendje tárult fel. A Föld működtetője a tömegvonzás. Ez a felismerés nagy izgalmat okozott. 345

Most már nem lehetett arra várni, hogy majd a tudomány érdeklődni kezd, én kezdtem kapcsolatot keresni a tudománnyal. Az érintkezés kölcsönös formája két év alatt alakult ki. A Tudományos Akadémia Meteorológiai Tudományos Bizottsága megtárgyalta Az időjárás változásának oka és rendje című tanulmányomat. A tudományos ülésre nem hívtak meg. Kaptam egy értesítést azzal a javaslattal, hogy munkám véleményeztetése érdekében forduljak külföldi szakértőkhöz. Közben elkészült egy átfogóbb tanulmány A Föld működtetője a tömegvonzás címmel Ezt az Akadémia Geonómiai Tudományos Bizottsága előtt kétórás előadás keretében bemutattam. A Bizottság tagjai korábbi ismereteik alapján úgy tudták, hogy a Naprendszer égitestjeinek tömegvonzása a földi tömegek horizontális mozgásában nem bír jelentőséggel. Most ennek az ellenkezőjét hallották. A Bizottság néhány tagja ott hallott először arról, hogy egész évre szóló időjárás előrejelzést készítek. Tekintettel arra, hogy korábbi ismereteik alapján ez lehetetlen, és ha valaki mégis készít ilyet az szélhámosság, felháborodtak. Az előadás rámutatott arra, hogy a planetáris térben ható tömegvonzás hatásainak reális értelmezése a földtudományok jelenlegi problémáinak nagy részét megoldhatja. Állításaimat idő híján ott nem tudtam részletesen kifejteni, de ennek lehetőségét felajánlottam. Az előadással közel egy időben Brazíliából előrejelzés érkezett Indonéziába mely szerint 2007. december 23-ikán hatalmas földrengés lesz Indonéziában, amelyet tsunami is követ. Belenéztem saját rendszerembe, és megállapítottam, hogy 23-ikán lehet geofizikai esemény, de annak valószínű helye Afganisztán, vagy Pakisztán. Indonéziában földrengés veszély december 16, 17. 18 napokon lesz. Erről értesítettem az Indonéz követséget. Indonéziában 23-ikán nem, de 15-ikén és 18-ikán volt nagyobb földrengés. Pakisztánban 23-ika közelében nagy esőzések, és földcsuszamlások voltak. A folyamatos kutatómunka melléktermékeként néhány tanulmányt is írtam. Ezek célkutatások, és alkalmi kisebb felismerések eredményeit rögzítik.

346

Néhány cím: Az évi csapadékösszeg változásának oka és rendje. (1985) A SZAHEL övezet csapadékeloszlása. (1986) A lemeztektonika motorja (1990) A dagály hatás napfolt szabályzó szerepe. (1991) A globális felmelegedés planetáris oka és rendje. (1996) A negyedidőszaki eljegesedések planetáris okai. (1998) Mi a déli oszcilláció? (2000) A meteorológiai változások oka és rendje. (2000) A pólusimbolygás oka. (2001) A föld működtetője a tömegvonzás. (2006) Napjainkra a kutatnivaló, az adminisztráció, a közszereplés minden időmet kitölti. Hetvenévesen ez már nem könnyű. A gyerek ártatlan kérdéséből harminchat év munka és egy életmű lett. Erről összefoglaló TV film is készült. Az előrejelzést minden magyarlakta területen használják. Megkérdezhetnénk, hogy mi hiányzik még a történetből. Talán az, hogy a tudomány ráébredjen arra, hogy nem mindennapi esettel találkozott és az emberiség érdekében tegye meg, amit ilyen esetben meg kell tenni. Az itt ott szomorú, keserű események között az élet kialakította a maga humorát. A nagy felismerés utáni napokban, az első egyhetes előrejelzés idején megérkezett az első elismerés. Feleségem 347

megkérdezte: akkor most lesz eső, vagy nem. Mosott ruhát akart kiteríteni. Néhány évvel később a Meteorológiai Szolgálatnál jártam, adatokat kerestem. Találkoztam azzal a hölggyel aki a Légkör című újságba írta a barátságtalan cikket. A hölgy cinikusan megjegyezte: Dávid úr ön mára havat ígért, menni akarok sízni. Az adatgyűjtést másnap is folytattam, így ismét találkoztunk. Közben az éjszaka folyamán tíz centis hó esett. A hölgy megkapta a választ: lehet menni sízni. Amikor a földrengések menetrendje kezdett ismert lenni, elmondtam munkatársaimnak, hogy egy-két napon belül hazánkban földrengés lehet. Egy munkatársam, akiben az öntudat több volt az átlagosnál, megjegyezte: Mihály ne képzeld magad Istennek. Éppen indultak Nyíregyházáról Vásárosnaményba. Az út ötven percig tartott. Mire odaértek Vásárosnamény lakossága az utcán remegett. Földrengés volt, néhány kémény ledőlt, sok cserép lehullott. A legmulatságosabb azonban az, hogy a Meteorológiai Szolgálatnak az a volt vezetője, aki annakidején a szabadalom visszavonását kérte és kierőltette, a tudomány átlagon felüli fejlesztéséért Eötvös láncot kapott... Tisztelt Olvasó! Dávid Mihály 2009-re vonatkozó időjárás előrejelzése megvásárolható lesz az újságárusoknál, vagy megrendelhető az alábbi címen: Dávid Mihály, Ószőlő u. 172. 4400 Nyíregyháza

348

II. A GLOBÁLIS FELMELEGEDÉS PLANETÁRIS OKA ÉS RENDJE A Föld klímája állandóan változik. Ennek okozója lehet: fizikai, geofizikai, földrajzi, csillagászati a Nap tevékenységével kapcsolatos és egyéb tényező, mint például az emberi tevékenység. A mostani globális felmelegedés okaként, a tudomány az emberi tevékenységet, pontosabban a széndioxid növekedését jelöli meg. A szén-dioxid növekedése ugyanis időben egybeesik a globális felmelegedéssel. Globális hőmérséklet változást azonban csillagászati tényező is okozhat. A Jupiter és Szaturnusz bolygó például külön-külön is jelentős tömegvonzást okoznak. Együttes hatásuk azonban a tömegvonzást erősebbé, irányát, értelmét még változatosabbá teszi. A Jupiter és Szaturnusz bolygók mozgása során jellemzőek azok a helyzetek amikor együtt állnak vagy szemben állnak. Az elnevezésnek külön szabályrendje van. Mi itt akkor beszélünk együttállásról, amikor a két bolygó heliocentrikus koordinátája hosszúsága egyforma, és akkor beszélünk szembenállásról amikor a koordináták 180 fokkal eltérőek.

349

A két bolygó fontosabb adatai: Megnevezés Tömeg/föld = 1 Naptávolság CSE Keringési idő év

Jupiter 316.9 5.204 11.862

Szaturnusz 94.8 9.58 29.458

A keringési adatokból következően két egymást követő együttállás között: 19.858627 év időköz van. Az egyik együttállás: 1981.04.16-án volt. A két bolygó „a többi bolygóhoz hasonlóan" ellipszis pályán változó sebességgel kering. Az együttállások és szembenállások folyamatos természetes sora ezért nem teljesen egyenletes. Ebben a feldolgozásban ettől eltekintünk. Az együttállások heliocentrikus helyei 0.6741294 kerülettel vándorolnak direkt irányba. Minden harmadik együttállás a kezdőhelyhez közel, attól 0.0223882 kerülettel direkt irányba van. Közben 3 x 19.858527 = 59.575581 év telik el. Az együttállások helyei tehát egymástól mintegy egyharmad heliocentrikus kerületre vannak, és lassan vándorolnak direkt irányba. Az együttállások elvi rendszerét az 1. sz. ábra szemlélteti. A „0" koordinátánál akkor lesz ismét együttállás, amikor az „1" jelű pont addig lépeget 59.575581 évenként 0.0223882. kerületrészenként. A befutandó út 0.3258706 kerület. Ezt az „1" pont 0.3258706/0.0223882 = 14.555462 részben lépi meg. Az ehhez szükséges idő: 19.858527 + 14.5 x 59.575581 = 887.00863 év 350

A Jupiter és Szaturnusz együttállásainak heliocentrikus mozgásában tehát ekkora periódus alakul ki. Az együttállások heliocentrikus koordinátáinak a föld forgástengelyének ferdesége ad jelentőséget Amikor a koordináta „0" vagy „180" foknál van a közös talppont a földfelületen az egyenlítőn, „90" fok esetén a Ráktérítőn +23.5 fok szélességen, „270" fok esetén a Baktérítőn -23.5 fok szélességen van. A talppontok heliocentrikus koordinátái tehát 0-360 fok között, földfelületi szélességei a két térítő közötti zónában illetve annak közelében lehetnek. Együtt- Együttállás idején néhány évig mindkét bolygó talppontja azonos földrajzi szélesség közelében halad. A napfelületi talppontok esetében is „a nap jellemzőinek figyelembevételével" hasonló a helyzet.

1. ábra: A Jupiter és Szaturnusz együttállásainak elvi rendszere. Egymást követő három együttállás heliocentrikus koordinátája és a talppont földfelületi szélessége rendszert alkot melynek változatai: 351

• egy talppont az egyenlítő, egy a Ráktérítő, egy a Baktérítő közelében van • két talppont az északi féltekén, egy talppont a délin van • két talppont a déli féltekén, egy az északin van Ezt úgy szemlélhetjük folyamatosan, ha a talppontok sorát olyan kéttengelyű koordináta rendszerben ábrázoljuk, melynek abszcisszáján az éveket ordinátáján a közös talppontok deklinációit jelöljük. Az áttekintést a 2. sz. ábra segíti. Az ábrán jól elkülönülnek azok a szakaszok, ahol a talppontpárok az egyenlítő felett, illetve az egyenlítő alatt sorakoznak. A harmadik pont eközben az ellentétes féltekén található.

2. ábra: Az együttállások talppontjainak deklinációja, és az átlagos globális hőmérséklet változása 1000 és 2000 között. Az ábrán az 1000-2000 közötti évek globális hőmérsékletének a sok évi átlagtól való eltérése is látható. A talppontok menetét 1880-2020 között a 3. sz. ábra szemlélteti, az átlagos globális hőmérséklet változással együtt. A hőmérséklet adatsora 352

véletlen szerű hullámzást mutat. Rendezővonalak segítségével azonban felismerhető, hogy az adatsort valamilyen szabályozottan fellépő hatás sorozata determinálja. Az égitestek évenkénti talppontjainak deklinációi szinusz jellegű hullámokban sorakozik. A Szaturnusz kettő hulláma a Jupiter öt hullámával hasonló hosszú, attól időben 0.394 évvel rövidebb. Az utolsó 200 évben a Jupiter hullámának kulminációja 59 évenként 0.394 évvel közeledett a Szaturnuszéhoz. A Föld átlaghőmérséklete a felső kulminációk közelsége idején nőtt, az alsó kulminációk közelsége idején csökkent. A 2002-2003 évnél felső kulmináció volt, a hőmérséklet addig emelkedett. A hő- mérséklet változás mértékét tehát a Jupiter és Szaturnusz talppontja hullámának menete determinálta. A felmelegedés most leállt. A két hullám kulminációja most 1.6 év távol Van . A teljes egybeesés 4x59 év múlva 2240 körül várható. Addig 59 évenként 2060, 2120, 2180, 2240 évek közelében lesznek ismét nagyobb felmelegedések, de ezek sem érnek el katasztrofális mértéket. Azt követően a felső kulminációk távolodnak. A globális átlaghőmérséklet csökken majd lassan haladunk egy kis jégkorszak felé melynek közepe a 3000 év közelében lesz.

353

3. ábra: Az átlagos globális hőmérséklet változása, 1880-2005. Forrás: GISS Globális felmelegedés tehát van. A felmelegedésnek van időrendje hosszú periódusa 1774 év illetve ennek fele 887 év. Közepes periódusa 59-60 év. Napjainkban ennek részei: 20 év lehűlés, 10 év stagnálás, majd 30 év felmelegedés. A periódusokat a Jupiter és Szaturnusz mozgásrendje és a Föld csillagászati jellemzői határozzák meg. A globális átlaghőmérséklet változásának időrendje tehát ismert. A hőmérséklet változásának mechanizmusát azonban még nagy erőkkel tovább kell kutatni. Jelentősége lehet például a két bolygó hatására a Napban történő változásoknak. A széndioxid egy része esetleg a Föld belsejéből eredhet, ami a két bolygó dagályhatására szabadul ki. Hőmérséklet emelkedést okozhat a dagályerők hatására keletkező nyomás vagy súrlódás. Célszerű megvizsgálni, hogy a tömegvonzás 354

közvetlenül okozhatja-e a tömegek melegedését. A teljes vizsgálatba a többi bolygó, de főleg az Uránusz hatását is figyelembe kell venni. A felismerések elfogadása alapvetően átrendezheti a globális felmelegedés csökkentése érdekében eddig tervezett intézkedéseket. Teljesen szét kell választani azokat a tevékenységeket amelyek elsősorban a környezetvédelem szempontjából fontosak vagy a felmelegedés következményei csökkentését hivatottak szolgálni azoktól amelyek a felmelegedést kívánják megakadályozni. Ezzel az emberiséget mérhetetlen nagyságú felesleges erőfeszítésektől és kiadásoktól kímélhetjük meg. A tanulmány tartalmát, racionalitását és realitását lehet elfogadni, vitatni és átmenetileg elvetni tagadni. A valóságot maga a Jupiter és a Szaturnusz földfelületi talppontjai deklinációjának menete fogja igazolni. Az igazolás már el is kezdődött. Nyíregyháza, 2008. március 31. Dávid Mihály okleveles mérnök

355

XVIII. RÉSZ TASSI TAMÁS: ÓRA PARADOXON

Egy fizikus és egy csillagász — Hafele és Keating — Washingtonban felült egy utasszállító gépre, hogy körülrepülje a Földet. Négy[*] atomórát vittek magukkal. Mintegy 2 napot repültek keleti irányban, és visszaérve az órák átlag 59 nanoszekundumot késtek. A második Földkerülés nyugati irányban történt, amely viszont +273 ns óra-sietést eredményezett. Bő évszázada született meg az a hipotézis, mely szerint a sebesség hatására az órák késnek. Később a fizikusok atomóra kísérlettel próbálták ellenőrizni e szokatlan — bátran mondhatjuk, hogy paradox — állítást, melyet azután az eredmények részben igazoltak, részben cáfoltak. A jelenséget leíró számítások helyessége és pontossága mindmáig kétséges és vitatott. Bár a többség a relativitáselméletre alapoz, e dolgozatban megmutatjuk, hogy ez a kiinduló alap itt sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem használható. Helyette a klasszikus mechanika egyenletei szolgáltatják a korrekt, és ugyanakkor szemléletes megoldást. A jelenség hátterének feltárásához szükség volt két további felismerésre is. A levezetett új formula részben eltérő, részben 356

komplexebb, mint a régi. Kimunkálásra került néhány további atomórás kísérlet is, melyektől jól körülhatárolt, és egyúttal pontosabb eredményeket várhatunk. Ezeknél az új formula jóslatai jelentősen eltérnek a korábbitól, megkönnyítve ezzel a választást a kétféle elmélet és a kétféle formula között. Ugyanakkor ezek a kísérletek tisztázzák a vonatkozó geometriai viszonyokat, valamint oszlatják a témakörre tapadt tévhiteket. Az új elmélet talaján állva és onnan körbepillantva számos merőben újszerű fizikai entitással találjuk szembe magunkat, melyekből néhányra ebben a dolgozatban is kitérünk. Régen, még a XIX. században vált közérdeklődés tárgyává egy optikai kísérlet, mert ennek eredménye szöges ellentétben állt az elvárásokkal illetve a kor fizikai világképével. Az un. M-M kísérletből arra következtettek, hogy a fény mind az álló, mind a mozgó tárgyak mellett egyazon c sebességgel halad el. A fizikusok e torz, lehetetlennek tűnő jelenséget apránként kénytelen-kelletlen elfogadták és azt kompenzálandó torzítani kezdték a teret és az időt. Konkrétabb fogalmazással ez úgy mondható, hogy ezen hipotézisek szerint a sebesség hatására a tárgyak zsugorodnak, az órák lassabban járnak. Einstein még diákként találkozott e feltevésekkel, elfogadta azokat, és manapság már — tévesen — neki tulajdonítják az alapötletet. A feltevés kísérleti ellenőrzése csak jóval később, az atomóra megszületése után vált lehetővé. Az óra paradoxon avagy a H-K (Hafele és Keating) kísérletre 1971ben került sor. Egy fizikus és egy csillagász — Hafele és Keating — Washingtonban felült egy utasszállító gépre, hogy körülrepülje a Földet. Négy[*] atomórát vittek magukkal. Mintegy 2 napot repültek keleti irányban, és visszaérve az órák átlag 59 nanoszekundumot késtek. A második Föld-kerülés nyugati irányban történt, amely viszont +273 ns/óra sietést eredményezett. Tekintsük a fenti két eredményt a magasság és a sebesség, illetve a helyzeti és a mozgási energia együttes hatásának. E feltételezés igen

357

kézenfekvő, és látni fogjuk, hogy végül a számítás is meggyőzően alátámasztja. A repülés velejárója a magasság növekedése, melynek következtében a cézium atomóra ritmusa gyorsul. A számítás menete a következő: A helyzeti energia változása:

A tömeg növekedése az E=mc2 összefüggést használva

Az óra sietése — így logikus, és a kísérlet ezt igazolja vissza — a tömegnövekedéssel és a magasban tartózkodás időtartamával arányos. A próbatömeg egységnyi, m=1 :

ahol Ma Föld tömege, G a gravitációs állandó, R1 a repülőgép távolsága a Föld középpontjától, R3 a repülőtér távolsága a Föld középpontjától. A sebesség az atomóra lassulását okozza. Ha nem lenne más befolyásoló tényező, akkor az óra késését az alábbi egyszerű lépések mentén számíthatnánk ki: A mozgási energia: A tömeg növekedése: Az óra késése:

358

Bonyolítja a helyzetet, hogy a Fold forog, ezért felszínének és légkörének számottevő kerületi sebessége van. Nagysága a Fold forgástengelyétől mért távolsággal arányos. Nevezhetjük rejtőző sebességnek is, mivel jelenlétét igen nehéz felismerni ill. tudatosítani. A rejtőző sebesség számítása:

ahol R1 a Föld középpontjából a repülőgépre mutató vektor, Ω a Föld szögsebesség vektora, Θ1 szögérték, a repülés szélességi köre. Azonban a kísérletben nem csak a repülőgépnek volt rejtőző sebessége, hanem a földön maradt referencia órának is..

ahol R3 a referencia óra távolsága a Föld középpontjától, 12 a Föld szögsebessége, 03 szögérték a referencia óra szélességi köre. Ezen v3 sebesség felbukkanása után kényszerűen megváltozik a Washingtonban hagyott óráról alkotott prekoncepciónk. Ez az óra nem állt, nem alapállapotban volt, hanem tekintélyes — cca. 370 m/s — sebességgel száguldott keleti irányba. E rejtőző sebesség nyilván lecsökkentette a cézium atomok által kisugárzott alapjel frekvenciáját. Megtévesztő lehet, hogy az óra számlapja ennek ellenére a pontos időt (a csillagászati időt) mutatta. Ezt a kedvező állapotot még jóval korábban érték el, mégpedig a közbülső elektronika (digitális frekvenciaosztó) kézi beszabályozásával. Az utazó órák szinkronizálása ugyanott (egyazon földrajzi ponton), tehát egyazon rejtőző sebesség befolyása alatt történt. A módosult kezdő állapot hatása maradandó volt, mert a hozzáadott sebesség nem lineáris, hanem négyzetes változást okoz.

359

Nem csak a repülés befolyásolja az órát. Egy másik szélességi körön — például egy másik repülőtéren — más a rejtőző sebesség nagysága, és ettől is megváltozik az óra ritmusa. A számításnak tehát a kísérlet tejes időtartamára (Ttotal) ki kell terjednie. A fenti meggondolások alapján a 3 féle sebesség hatása az utazó órára a következő:

(9) Ugyanez a képlet skalár változatban:

(10) ahol v1 a repülőgép sebessége, λ a repülés irányszöge (Észak 0°, Kelet 90° stb.), Δτ változatlanoknak tekintjük R 1, Ω ΘI, R3, Θ3 paraméterek értelmezését a (7) és (8) képleteknél adtuk meg. A tárgyi kísérletben az atomórák a magasság és a sebesség együttes hatását jelezték ki, ezért a (10) képletet ki kell egészítenünk a gravitációs (3) képlettel, majd summázzuk kell a Δτ időintervallumokat a teljes (Ttotal) kísérleti időtartamra. Az atomóra sietése/késése tehát:

(11) E formula alkalmas lenne arra, hogy elegendő adat birtokában árértékét korrekt módon kiszámítsuk. Azonban a kutatók nem publikálták a begyűjtött 125 ill. 108 időintervallum részadatait. Cikkükben [1], [2] csupán néhány átlagértéket adtak meg. Ezek: az aktív repülési idő (Tflight), teljes kísérleti idő (Ttotal) és az átlagos magasság. Hozzáférhető 360

információ még a nyugati irányú utazás közbülső repülőterei, melynek alapján megbecsülhető az út hossza. Erre támaszkodva újabb becslés révén nyertük a keleti irányú repülés úthosszát. (Lásd 1. Táblázat.) Rendelkezésre állnak még Hafele számításának részeredményei: a gravitációból és a sebességből általa számított időcsúszások. (Lásd 2. Táblázat) Mindezek együtt is csak egy hiányos, heterogén, korrekt számításra alkalmatlan adathalmazt alkotnak. A számítás rekonstruálása végül is sikerrel járt a (11) formula segítségével. E számítás során természetesen Hafele részeredményeit kapjuk vissza. (Lásd 3. Táblázat.) A számítási folyamat során nyert Θ1 értékek azonban lehetőséget adtak a kétféle számítás összevetésére azonos input adatok mellett. Az eltérés 8% volt. Hafele eredeti képlete[1]: (12) Első pillantásra látszik, hogy ez a képlet kevesebb tagot tartalmaz, így eleve nem érheti el a korrekt (11) formula pontosságát. (Lásd 3. Táblázat.) Hafele képlete tehát elviekben is és a gyakorlatban is hibás. Érdemes sorra venni a hibákat (h) a kísérlet helyes értelmezése érdekében: Az integrálás használata itt nem jogos, hiszen nem végtelenül kicsiny, hanem nagyméretű szakaszokat kell összegezni(hl). A repülés irányszöge (?) a szokásostól eltérő, amennyiben az északi irányt a 270° jelöli (h2). A képlet első, gravitációs tagja nem elég általános, nagyobb h értékeknél (pl. műholdak esetében) pontatlan (h3). A képlet 2. tagját helyesebb lett volna értelemszerűen írni, ebben a sorrendben: 2RΩcosΘ * vcosλ (h4). Mindezek csupán kicsiny zavaró tényezők, most nem okozhattak számszerű eltérést a végeredményben. A képletből azonban hiányzik a (9)-ben szereplő v12 és v32 tag. Ezek a repülőgép névleges sebességét és a referencia óra rejtőző sebességét 361

jelentik. Általában ezek különböző értékek, ezért kivonással nem válnak 0-vá, tehát eliminálásuk nem jogos (h5). Ugyanakkor a képletben a 3. tag v2, míg ez helyesen a (v1sinλ)2 lenne, azaz a névleges sebesség ÉszakDél irányú komponensének négyzete(h6). Hafele a repüléssel töltött Tflight időtartammal számolt a két óraegyeztetés között eltelt teljes Ttotal időtartam helyett. Ezáltal elveszett az eltérő magasságú és szélességi körű repülőtereken töltött idő hatása(h7). A Szerzők hangsúlyozottan az SR és GR elméletek alapján kívánták a paradoxont megoldani. A (12) képlet a bizonyíték rá, hogy ez minden erőfeszítésük ellenére sem sikerült(h8). Az elvi hibák mellett a formula a gyakorlati számolás során is túllépte az elfogadható hibahatárt (h9). A H-K kísérlet számos elméleti problémát hozott felszínre. Ezek tisztázása, pontosítása és a perspektíva szélesítése érdekében 3 tényleges kísérletet javaslok elvégezni. Ezek az eredeti kísérletnél pontosabb eredményt ígérnek kisebb költség mellett. Továbbá megfelelnek annak az alapvető elvárásnak, mely szerint egy adott kísérlet során csak egyetlen paramétert szabad változtatni. EXP. 1: A MAGASSÁG HATÁSA Vigyünk fel egy atomórát egy 4 km magas hegy csúcsára, míg a referencia-órát tegyük a hegy lábához. A felső óra 10 nap alatt 377 ns-t fog sietni, mind a (11), mind a (12) képlet jóslata szerint. EXP. 2: ATOMÓRA AZ EGYENLÍTŐN Vegyünk egy Washingtonban beszabályozott órát és helyezzük le az Egyenlítőre. A 10 napos időintervallum kezdetét és végét rádióimpulzusok jelezzék. A (11) formula szerint az óra -383 ns késést fog mutatni, ami az ottani nagyobb (464 m/s) rejtőző sebesség következménye. Hafele (12) képlete ezzel szemben 0 változást mond. EXP. 3: ATOMÓRAA PÓLUSON

362

Vegyünk egy Washingtonban beszabályozott órát és helyezzük le az Északi Pólusra (vagy egy ehhez közeli szárazföldre). A 10 napos időintervallum kezdetét és végét rádió-impulzusok jelezzék. A (11) formula szerint az óra +651 ns sietést fog mutatni, ami az ottani kisebb (valójában 0) rejtőző sebesség következménye lesz. Hafele (12) képlete ezzel szemben 0 változást mond. A következőkben három gondolatkísérlet kerül ismertetésre, melyek célja leginkább a problémakör geometriájának részletesebb megismerése. E kísérleteket egyrészt nehéz lenne elvégezni, másrészt nem szolgáltatnak többlet-információt. EXP. 4: FÖLDKERÜLÉS EGY POLÁRIS MŰHOLD SÍKJÁBAN A poláris műhold olyan síkban kering, amely a Föld pólusain fekszik és térbeli irányát nem változtatja. Úgy vehetjük, hogy a Föld ezen síkhoz képest forog. A repülőgép e síkban, közel tengerszint magasságban kerüli meg a földgolyót egy utasszállító gép átlagos, 230 m/s -os sebességével. (A hegyektől, magasföldektől eltekintünk.) Mindkét egyenlet a repülő óra -51 ns késését jósolja - egy póluson hagyott referencia-órához képest. Egy Földdel együttmozgó külső pontról — pl. a Holdról — nézve a gép pályája egyszerű kör (vetületben ellipszis). Ugyanakkor az Egyenlítőn álló megfigyelő olyan repülőgépet lát, amely 518 m/s szuperszonikus sebességgel száguld Ny-ÉNy irányában (λ=296 fok). EXP. 5: FÖLDKERÜLÉS HOSSZÚSÁGI KÖRÖN A Déli pólustól az Északi pólusig repülünk, majd a túloldalon vissza. Ez egyszerű körpályának tűnik egy földi megfigyelő számára. A Holdról nézve ugyanezt egy Földre csavarodott kígyóvonalnak látnánk, és ez utóbbi a valóság. Például amikor a repülőgép az Egyenlítő fölött jár, akkor északi irányú sebessége ugyan 230 m/s, de közben keleti irányú (rejtőző) sebessége 464 m/s. E helyzettel összhangban a (11) képlet nagy

363

értékű órakésést jósol, -310 ns-t. A Hafele képlet ez esetben is csak -51 ns-ot mond. EXP. 6: REPÜLÉS NYUGATNAK Washington repülőteréről nyugatnak startolva állítsunk egy szuperszonikus repülőgépet földkerülő pályára. Növelve a sebességet a fedélzeten elhelyezett atomóra ritmusa nőni fog, ahogyan ezt a H-K kísérlet is mutatta. Amikor a gép eléri az alatta elterülő földfelszíni rejtőző sebességét (370 m/s), akkor jár az óra a lehető leggyorsabban. (Ha tovább gyorsulnánk, akkor az óra ismét lassulna. Lásd a (11) képletet.) Egy nap alatt megkerülve a Földet az óra sietése +65 ns lesz mindkét képlet szerint. A hátra lévő három kísérletet már korábban lefolytatták, bár esetenként egész más céllal. Elegendő tehát az eredményeket utólag kielemezni.

364

EXP. 7: GPS MŰHOLDAK E holdak pályája úgy Van kiszámítva, hogy naponta kétszer kerülik meg a Földet 20400 km magasságban. Pályájuk 55 fokos szöget zár be az Egyenlítő síkjával. A bennük lévő atomórát még fellövés előtt alacsonyabb ritmusra állítják, mert odafönt az óra napi 39 mikroszekundumot siet. A (11) formula erre 38,6 µs-t jósol. Hafele képlete 182 µs-t, de a képlet sebességi része is jelentős, 15%-nyi hibát eredményez. EXP. 8: A FÖLD PÁLYASEBESSÉGÉNEK HATÁSA A Föld igen tekintélyes, cca. 30 000 m/s sebességgel kering a Nap körül. Ehhez éjjel hozzáadódik Washington kerületi sebessége, nappal kivonódik, így azt várnánk, hogy az atomórák ritmusa a napszakok szerint változik. Ennek értéke a (11) formula alapján számolva 6819 ns lenne. Más hosszúsági körön üzemelő atomóráknál az időcsúszás más fázisban jelentkezne. Efféle ingadozást azonban nem észleltek, ami azt jelenti, hogy a Föld pályasebessége nem jut el a felszíni tárgyakig. EXP. 9: EGYENES SZAKASZOKBÓL KÖRPÁLYA Gyakran lehet találkozni azzal a vélekedéssel, hogy az óra paradoxon kísérlet — a földkerülés — lényegileg körmozgás, melyre másmilyen fizikai törvények vonatkoznak. A vitát elkerülendő a pályát alakítsuk át kvázi-egyenessé. Gondolatban rakjuk össze 10 km hosszú egyenes szakaszokból. Egy-egy szakasz 0,1° -ban hajlik el az előzőtől és közepe 2 méterrel tér el a körívtől. Megállapíthatjuk, hogy a különbség a kétféle pálya között az óra szempontjából gyakorlatilag nulla. Ugyanerre a következtetésre jutunk az ismert mechanikai törvény alapján, mely szerint a mozgási energia kizárólag az aktuális sebesség nagyságától függ, és nem függ a pálya alakjától vagy a mozgás irányától. Vegyük észre, hogy az eddigi gondolatmenet és levezetés nem relatív, hanem abszolút sebességeket használ. Ez ellentétes Hafele és sok más 365

jeles személytál vélekedésével. Azonban nyilvánvaló, hogy e problémakörben nem lehet a sebességskálát önkényesen ide-oda tologatni Ezért a Föld kerületi sebessége, valamint a repülőgép v1+v2 un. valódi sebessége és a referenciaóra sebessége nem relatív, hanem abszolút sebesség. Az óra paradoxon körül összegyűlt jelenségek mögé egy meglehetősen egyszerű kozmológiai hátteret lehet felépíteni. Eszerint a Földet egy fizikai mező fogja körül, amely együtt mozog vele, de nem forog együtt vele. A kép első látásra talán bizarr, de létezik [4] rá kézenfekvő és szemléletes magyarázat. E mezőhöz viszonyítva állnak egy helyben a pólusok, és az ehhez viszonyított sebesség képezi a tárgyak (pl. az atomórák) tényleges sebességét. Ha egy pillanatra átváltunk a realitásról az absztrakcióra (a fizikáról a geometriára), akkor úgy mondhatjuk, hogy ez az együttmozgó mező jelenti az abszolút koordinátarendszert. Ez vélhetően lokális rendszer, és a többi égitestet más- és más lokális mezők ölelik körül és követik mozgásukban. A Michelson - Gale kísérlet 1921-ben optikai módszerrel mutatta ki a Föld forgását. A használt műszer a Sagnac-féle forgótárcsás interferométer földhöz rögzített, óriás méretű változata volt, ahol a fénysugarakat egy föld alatti tárna vágataiban vezették körbe. Ily módon egy nagy alapterületű tárcsa alakult ki, melynek nagy mérete ellensúlyozta a Föld rendkívül kicsiny (1 fordulat/nap) forgási sebességét. A kísérlet alapelvét illetve előzményét a Sagnac-féle kísérlet (1911) szolgáltatta. Ennél egy forgó tárcsa peremére rögzített tükrök terelik körbe a fénysugarakat. Mialatt a megosztott fénysugár két ága ellentett irányban körbefut a peremen, addig a félúton lévő egyesítő lemezke is arrébb mozdul néhány tized mikrométert. Ezáltal megváltozik a fényutak hossza, ami megváltozott interferenciaképet eredményez. Ebből visszaszámolható a tárcsa forgási sebessége, ami jó egyezést mutat a mechanikai úton mért értékkel. Hasonló jó egyezés mutatkozott az M-G kísérlet esetében is. 366

Az M-G kísérlet alátámasztja, továbbá kiegészíti a H-K kísérlet következtetéseit. Egyrészt megerősíti az együttmozgó fizikai mezőben forgó Föld teóriáját. Másrészt rámutat egy további meglepő tulajdonságára, hogy lenyúl a bánya mélyére, és odalent is ez határozza meg a fény sebességét, nem pedig a Föld forgó anyaga. Még inkább triviális e következtetés a Föld felszínén elvégzett Sagnac kísérletekre. Ezeknél is a mező határozza meg a fénysugarak sebességét, nem pedig az alattuk forgó tárcsa. Érdemes még itt említést tenni azokról a logikátlan és felelőtlen próbálkozásokról, ahol a H-K kísérletre adott bonyolult és nyilvánvalóan hibás választ adó teóriákat próbálnak feljavítani a Sagnac effektus beemelésével. Az egyik folyamat az egyesítő lemezke elmozdulása fényút és a kerületi sebesség függvényében, ahol a kijelzésre magát a tesztelt fényt használják fel. Ezzel szemben a másik effektus a cézium atomok frekvenciájának változása sebesség hatására. Az együttmozgó mező modelljét alátámasztja Michelson és Moorley interferométeres kísérlet (1887) negatív eredménye is. A fénysugár sebessége az együttmozgó mezőhöz viszonyítva állandó, nem pedig az un. állócsillagok rendszeréhez képest. Ennek következtében nem jelenhetett meg a laboratóriumi asztalra lehelyezett műszerben a Föld keringési sebessége. Jelen volt ugyan a kerületi sebesség, de két nagyságrenddel kisebb lévén a műszer ezt nem tudta kijelezni. Az M-M kísérlet paradoxonnak tűnő eredményét — számos más fizikushoz hasonlóan — Einstein is tévesen értelmezte. A nyilvánvaló ellentmondás feloldása érdekében feltette, hogy a fény minden egyes mozgó tárgyhoz és mérőműszerhez hozzáigazítja saját mozgását, és mindig c sebességgel halad el mellettük — annak ellenére, hogy azok egyazon időben különféle irányban különböző sebességgel mozognak. Feltette továbbá, hogy a c határsebesség. Ez szükségessé tette a sebességek viszonylagossá tételét és konzekvens torzítását, hogy a legnagyobb is c alá kerüljön. Az elmélet legfontosabb pillére azonban az un. megfigyelő, akit igen ügyesen megválasztott helyre kell ültetni ahhoz, hogy a feltételrendszer teljesüljön. Gyakorta így is borul. 367

Gondoljunk például olyan esetre, amikor szembetalálkozik két fénysugár, vagy két közel fénysebességű részecske a részecskegyorsítóban. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a rendszer harmonizálása érdekében Einstein eltorzított számos további fizikai alapfogalmat (tömeg, energia, távolság, idő stb.) is a relatív sebesség függvényében. Nyilvánvaló azonban, hogy ezt a sokszorosan visszacsatolt, fix pontokat nélkülöző rendszert képtelenség harmonizálni önnön magával és a való világgal. Ráadásul hibás a kiinduló feltételezés is. Így azután a bőség zavarával küszködik az, aki a hibákat és belső ellentmondásokat próbálja sorra venni[5]. Megállapíthatjuk, hogy a H-K kísérlet - bár némi bizonytalanságot még hordoz magában — igen eredményes volt. Igazolta, hogy a sebesség hatására az atomóra valóban késik. Rámutatott a földfelszín rejtőző sebességének jelenlétére és fontosságára a valódi sebesség meghatározásakor. Ennek köszönhetően kerülhet vissza a fizikába az abszolút sebesség, és kerülhet a perifériára ellentettje, az érdemtelenül favorizált relatív sebesség. Végül ennek hátteréből bukkant fel egy új entitás, az együttmozgó fizikai mező, mely várhatóan rendkívül jelentős hatással lesz a holnap fizikai és kozmológiai világképére.

368

Megjegyzések, irodalomjegyzék, táblázatok: [*] A konkrét kísérletekben annyi atomórát kell használni, hogy a mérési átlag a megkívánt hibahatáron belül legyen. Az egyszerűbb fogalmazás érdekében azonban a továbbiakban az "egy óra" kifejezést fogom használni. [**] A jobb összehasonlíthatóság érdekében igyekeztünk megtartani Hafele jelöléseit és formulájának stílusát. [1] Science 1972 177, 166-168 J.C. Hafele and R.E. Keating: Atomic Clocks: Predicted Relativistic Time Gains [2] Science 1972 177, 168-170 J.C. Hafele and R.E. Keating: Atomic Clocks: Observed Relativistic Time Gains [3] NATURE VOL. 238 p.244 AUGUST 4 1972 NEWS AND VIEWS Leader W.B.: Atomic Clocks Coming and Going [4] Dr. Korom Gyula: És mégis van éter! [Ars Memorandi 1996] [5] Tassi Tamás: Einstein fellegvára [Nagy és Társa Nyomda és Kiadó Kft, 2004]

369

370

Előkészületben: A következő könyv várható tartalma: I. A magyar nehézvízautó felemelkedése és bukása A történet a magyar származású, az USÁ-ban dolgozó Papp József munkáját ismerteti, aki megoldotta a szabályozott fúzió nehéz feladatát. Belső égésű motorokat működtetett így. Mintegy húsz éven át, 1968-tól 1989-ig több tucat szakember látta működés közben a szerkezetet. Három szabadalomban írta le — részlegesen — az eljárását. A könyv közérthetően írja le az alkalmazott alapelvet és a technikai megvalósítást is. Papp találmányának húsz éves kálváriája és utóélete is terítékre kerül... II. Apokalipszis 2012? a Második részben azokat az előrejelzéseket vizsgáljuk meg, melyek szerint 2012-re többrétű környezeti, gazdasági, s emiatt politikai káosz várható a Föld számos országában, így nálunk is. Tehetünk-e még most valamit — ha már megállítani nem is tudjuk, de legalább csökkenteni lehet a közelgő bajt. A Borotvaélen című könyvben előre leírt olajár emelkedési előrejelzést nem sokan vették komolyan, de bekövetkezett. A lavina elindult... III. Az elektrontornádó A harmadik rész a szerző és egy kis csoport által végzett laboratóriumi kísérlet sorozat eredményeit ismerteti. Eredetileg az angol G. Spence találmányát próbáltuk megvalósítani. Sikerült többlet energiát előállítani, de a munka befejezetlen maradt. Az elv, az eredmények és a kutatás rögös története kerül ismertetésre IV. Oláh Attila leírja eddigi tapasztalatait a Tesla által felfedezett egydrótos és drót nélküli energiaátvitellel kapcsolatban

371

Továbbra is kaphatók az Egely Kft. gondozásában megjelent korábbi könyvek: Tiltott találmányok (Az elveszett vagy betiltott találmányok 300 évét mutatja be, főleg a szennyezésmentes, többletenergiát termelő készülékek sorsán át.) Borotvaélen (A Tiltott találmányok folytatása. Részletesebben foglalkozik Tesla munkásságával és a mágnesmotorokkal, a kínai birodalom agóniájával — összefüggésben az ottani találmányok elnyomásával) Titokzatos erők? (Bemutatja a parajelenségek széles skáláját. Azt mutatja meg, hogy a mai fizikából kihagyott törvények miatt mi mindent nem értünk a biológiában, s emiatt parajelenségeknek nevezve tiltjuk kutatásukat.) Bevezetés a tértechnológiába 3. kötet (A hajtóanyag nélküli energiatermelés, antigravitáció, térugrás témaköröket tárgyalja mélyebben, tíz szakember munkája.) A könyvek részletes ismertetése olvasható a www.egely.hu honapon. Információ: [email protected] ; tel.:/fax: 06(23)450-787, 2092 Budakeszi, Pf. 38. A környezetbarát energetikai kutatást segíti a Zöld Technológia Közhasznú Alapítvány, 2040 Budaörs, Szivárvány u. 5, adószáma: 18696846-1-13.

372

Az Alapítvány fogadni tudja az adó 1%-át, vagy támogatást a Biatorbágy és Vidéke Takarékszövetkezetnél vezetett 64500041-10417672 számú számláján.

373

Egely György

VÍZAUTÓK...ANIIGRAVITÁCIÓ... A 7O-es években egy Moszkvics 4O7-es haladt Medgyesegyház felé, amikor rendőrök állították le. Felnyitották a csomagtartót: csempészárura és PB gázzal hajtott autóra vadásztak. Először jó fogásnak látszott, mert az autóban nem volt benzin tartály - ám PB gázpalack sem. Csak egy kis víztartály, meg egy teherautó akkumulátor. Akkor mi hajtotta? Az első részben ennek az autónak a felépítéséről, működési elvéről olvashatunk, megismerhetjük elkészülésének és bukásának történetét. Több hasonló találmány elve, és sorsa is azonos: itt még lenne keresnivaló . . . Ugyanez mondható az itt ismertetett antigravitációs készülékek, effektusok elveiről, sorsáról. Ez a könyv a Tiltott találmányok és a Borotvaélen folytatása, de jóval több konkrétumot tartalmaz, melyek az elmúlt 10 év során gyűltek össze . . . A kötet három rövidebb írással zárul: Dávid Mihály mérnök harminc éve jött rá, hogyan lehet évekre előre kiszámítani a várható időjárást. Megbízható előrejelzéseit azóta tízezrek használják. De olvashatunk arról is, hogy számításai szerint mikor lesz vége a globális éghajlatváltozásnak. Sarkadi Dezső fizikus írása a dinamikus gravitációs hatásokról szól, melyeket kísérleti eredményekkel támaszt alá. Tassi Tamás mérnök cikke pedig egyszerű és szellemes magyarázatot kínál a relativitáselmélet értelmezéséhez. ISBN 978 963 06 5619 1

374