VÁLASZ DR TERESTYÉNI TAMÁS OPPONENSI VÉLEMÉNYÉRE
Budapest, 2011. augusztus 5.
Először köszönetet szeretnék mondani Terestyéni Tamás bírálói munkájáért, sok mindenen elgondolkodtatott kritikai megállapításaival. Ugyanakkor rá kellett jönnöm arra, hogy „üzeneteim” nagy részét egészen másképpen értelmezte, mint ahogy azt én gondoltam az írás során. Feltehetőleg máshová helyezzük a hangsúlyokat az interkulturális kommunikáció eme apró szegmensénél, a német-magyar kommunikációbeli sajátosságok kezelésénél. Másban látjuk a tudományosság fogalmát is, én a munkámban több mint harmincévnyi tapasztalatot, megfigyelést és eredményt próbáltam közvetíteni, hiszen serdülő korom óta németekkel, és évekig német közegben éltem, és élek azóta is, ezért már nagyon régóta foglalkozom a német-magyar kontrasztív sajátosságokkal. Munkám empírikus része ezért csak ráadás mindazon ismeretekhez, amelyeket bizony egy gondolati rendszerben, egy logikai szisztémát követve írtam le. E rendszerező összesítésben értelmet nyernek az egyes fejezetek, nem ad hoc módon írogattam tehát mindenféléről, hanem megpróbáltam azt a gondolati szisztémát átadni, amelyet én követek e ma már lassan minden felsőoktatási intézmény kínálatában megtalálható tantárgy kutatásánál és oktatásánál. E megfontolások jegyében minden kettős céllal jött létre: Egyrészt szeretném megmutatni, hogy szerintem mely irányokban kell a további kutatásokat folytatni, hogy még inkább egyértelmű interkulturális kommunikációs helyzeteket tudjunk teremteni, másrészt egy általam felvázolt rendszerben való gondolkodást szeretnék az olvasónak átadni. E néhány bevezető gondolat után rátérek Dr. Terestyéni Tamás kritikai megjegyzéseire. (Válaszomban az opponensi vélemény sorrendjét követem, előbb mindig idézem Dr. Terestyéni Tamás megállapítását, majd válaszolok rájuk.)
1. Mint a cím jelzi, a disszertáció nem csak a német-magyar interkulturális kapcsolatokkal, hanem a német nyelvterület intrakulturális kommunikációjának kérdéseivel, mondhatni egy belnémet problematikával is foglalkozik. Már itt megjegyezném, hogy ezt a kiterjesztést nem tartom szerencsésnek: a német-magyar interkulturális kommunikáció már önmagában is szerteágazó témakörének a szintén sokszorosan összetett belnémet problematikával való összekapcsolása olyan benyomást kelthet az olvasókban, hogy a szerző, esetleg nem érzékelve az inter- és az intrakulturális viszonyok lényegi különbözőségét és – főképpen – a vizsgálatuk eltérő módszertani igényeit, talán túl sokat markolt. Nem erről van szó, hanem éppen azért került be ez a fejezet is a munkába, mert a belnémet intrakulturális kommunikációs problémáknak általam vázolt területe nagyon hasonló képet mutat a globálisan vett német-magyar kommunikációs problematikához, tehát éppen olyan konfliktusforrásokat produkál, mint amilyenekről (össz)német-magyar viszonylatban is (globálisan) beszámolhatunk. Éppen azért tartom fontosnak ennek
bemutatását, hogy egyrészt lássuk, hol vannak amúgy újabb kutatásokra inspiráló hasonlóságok a keletnémet és a magyar kommunikációbeli jellemzőkben, másrészt azért, mert éppen a keletnémet-magyar kommunikáció egészen másképpen működik, mint a nyugatnémet-magyar. És itt nem a földrajzi tényező a meghatározó, hanem a háború utáni politikai fejlődés illetve visszafejlődés. (Érdekes lenne pl. megnézni a volt keleti blokk országainak kommunikációbeli hasonlóságait, és ezt összevetni a „nyugatival”.) Amúgy nem véletlenül vázoltam röviden az intra- és az interkulturális kommunikáció lényeges elemeit a bevezető fejezetben, hogy láttassam, én milyen értelemben használom e kifejezéseket. Mindebből számunkra pedig az érdekes, hogy egy intrakulturális jelenség milyen könnyen hasonlíthat egy interkulturálishoz, hogy csak a keletnémet-nyugatnémet illetve a német-magyar párosnál maradjunk. Ha pedig ez így van, és jelen esetünkben ez kétségtelen tény, akkor bizony sokkal kevesebbet tudunk kezdeni pl. Hofstede vagy Trompenaars kultúraképleteivel, mert akár tévútra is vihetnek minket. 2. A kiválasztott kultúramodellek ismertetése korrektnek mondható, annál inkább meglepetésként hat, hogy a disszertáció szóban forgó részének utolsó, mintegy az elméleti kitekintés tanulságait összefoglaló alfejezete (2.9. A kultúramodellek határai) nem arról szól, miképpen hasznosíthatók, miképpen operacionalizálhatók a bemutatott elméletek és gondolatok a német-magyar interkulturális kommunikáció vizsgálatában, hanem arról, hogy – legalábbis a szerző szerint – miért nem alkalmasak erre a feladatra; nevezetesen azért nem, mert – mint olvashatjuk a 76. oldalon – csak nagyon általános, „globális megállapításokat tennének lehetővé a vizsgált kultúrákról.” Ha viszont ez így van, vagyis a dolgozat jelentős hányadát kitevő elméleti rész nem kapcsolható érdemben a német-magyar kultúraközi kommunikáció konkrét jelenségeihez és problémáihoz, illetve ezeknek az empirikus vizsgálatához, akkor bizony felvetődik a kérdés, mi értelme volt az ismerkedésnek ezekkel a kultúraelméletekkel: hiszen vagy az történhetett, hogy a kérdésfelvetés szempontjából érdektelen, terméketlen elméletekhez nyúlt a szerző, vagy az, hogy nem sikerült az empíria nyelvére lefordítania, operacionalizálnia az ismertetett elméleteket; vagy mindkettő. Egyik sem: Sokkal inkább arról van szó, hogy az általam vázolt, összefoglalt, és az interkulturális kommunikáció-oktatásában mérvadó szerepet játszó kultúramodelleket oda kell elhelyeznünk, ahová valók, tehát csak a használhatóságuk korlátait ismerve szabad élnünk az általuk nyújtott elemzési lehetőséggel, mert a konkrét interkulturális helyzetekben gyakran hamis konklúziók levonására serkentenek. A mi esetünkben pedig, ha csak az általuk vázolt képletek alapján definiálnánk a németeket és a magyarokat, akkor sokkal jobban hasonlítana egymáshoz a két kultúrkör, azon belül pedig az egymással folytatott kommunikáció, és alig találnánk a kommunikációt is befolyásoló lényeges különbségeket. Így viszont változatlanul nem tudnánk értelmezni a gyakorlatban bizony létező differenciákat és konfliktusokat. 3. Hogy ez lehet a helyzet, azt mi sem jelzi jobban, mint az, hogy az elméleti alapozás utolsó része (3.1-8.) elhagyja az előzőekben tárgyalt kultúramodelleket, és különösebb elméleti igény nélkül „a nem verbális és verbális kommunikációra ható különféle tényezőket” vesz sorra, úgy mint földrajzi adottságok, történelem, népességstruktúra, vallási különbségek, politikai és választási rendszer, nemzeti szimbólumok és nemzeti tudat, nyelv és dialektusok, hagyományok, ünnepi, evési, ivási, viselkedési szokások stb. Ez a sorra vétel azonban nem emlékeztet elméletileg motivált szisztematikus taxonómiára (hiszen – ha úgy vesszük – a kommunikációra minden hat), hanem inkább csak esetleges, ad hoc szemezgetésnek tűnik nem ritkán közhelyszerűnek ható megállapítások (pl. északi és mediterrán temperamentum,
nagyvárosi, kozmopolita és hagyományos, falusi mentalitás stb.) és néprajzi érdekességek (pl. Polterabend, húsvéti locsolás) felvonultatásával. Éppen azért írtam ezt a fejezetet, hogy ábrázoljam, hogy mi minden sokkal fontosabb a németekkel, de másokkal is folytatott interkulturális helyzetekben is, mint a létező modellek. Amit ebben a fejezetben leírtam, az nem ad hoc ötletbörze terméke, hanem saját és mások tapasztalatai alapján leszűrt témakörök vázlata. Természetesen minden hat a kommunikációra, de mindenről nem írhattam, mert akkor semmiről sem írtam volna. Én az ezeken a területeken történő felkészülésben látom a kommunikációs csapdahelyzetek elkerülésének egyik lehetséges módját, de hangsúlyoztam, hogy nem állítom, hogy megtaláltam minden probléma forrását, csak azt, hogy ezek figyelembevétele nélkül ne is próbálkozzunk „interkulturálisan kommunikálni”, mert ezek nélkül egyszerűen nem értjük majd a német beszélgetőpartnert, és fordítva, ő sem minket. 4. Való igaz, hogy a Hofstede, Hall és mások megfogalmazta kultúramodellek az olyasféle konkrét jelenségekhez képest, mint a Polterabend vagy a húsvéti locsolás jóval elvontabb szinten mozognak, de az elméleti igényű megközelítéseknek nem is az a dolguk, hogy történeti esetlegességeket, partikularitásokat magyarázzanak (ezeknek az érdekességét egyébként éppen az egyediségük és a paradigmákon kívüliségük adja), hanem hogy visszatérő jellegzetességekre, mintázatokra, azaz rendszer- és szabályszerűségekre irányítsák a figyelmet, illetve motiválják ilyeneknek a feltárását a vizsgált népcsoportok viselkedésében és egymással való érintkezéseikben. Bodolay László ugyan egy-két alkalommal utal is ilyen összefüggésekre, például arra, hogy Hofstede szerint a magyarok azon népek közé tartoznak, amelyeket erős bizonytalanságcsökkentő-bizonytalanságkerülő vonások jellemeznek (107. old.), azonban kísérletet sem tesz arra, hogy kimutassa, azonosítsa ezeknek a vonásoknak a megjelenését a magyaroknak külföldiekkel, adott esetben németekkel való érintkezéseiben. Pedig – hogy csak egyetlen gyakran tapasztalható, igaz, hogy nemcsak német, hanem minden külföldi relációban megfigyelhető mindennapi jellegzetességet említsek – nem is nehéz felismerni ilyen attitűdöt számos honfitársunknak a „jobb elkerülni a kommunikációt, akkor nem kell égetnem magam”, „jobb, ha meg sem szólalok, abból nem lehet baj”, „jobb, ha úgy teszek, mintha nem is érteném, akkor békén hagynak”, „jobb, ha mi magyarok magunk között beszéljük meg a dolgokat” típusú, kapcsolatteremtést kerülő, kommunikációt hárító magatartásában. Sem én, sem azok a németek, osztrákok, svájciak, akikkel napi kapcsolatban vagyok, nem ezt érzékeljük a magyarokkal történő interkulturális kommunikáció során. A bizonytalanságkerülő attitűddel kapcsolatban leírtam, hogy ennek megnyilvánulása nálunk más területeken jelentkezik, mint a németeknél, de például ami az idegenektől való félelmet jelenti, ott közeledik egymáshoz a két kultúra, nekünk sem kell a szomszédba mennünk egy kis előítéletességért és idegengyűlöletért. (Gondoljunk csak a „pirézekkel” kapcsolatos felmérésre stb.) Hofstedeékhez visszatérve, mindannyiukat becsülöm, és nagyon sokat tanultam tőlük, Hofstedével szerencsére személyesen is találkozhattam, és válthattam pár szót, amely során többek között tisztáztuk, hogy hogyan kell kiejteni a nevét, amit annyian annyiféleképpen tesznek, hogy neki már külön listája is van róla…(Pedig egy ilyen apró malheur is milyen fontos az interkulturalitásban!) Szóval távol álljon tőlem, hogy „lenézzem” azt a munkát, amelyet ők végeztek a kultúrák megismertetésében, de azt fenntartom, hogy elméleteik bizonyos konkrét helyzetekben
sokszor nem segítenek. Nekem pedig a gyakorlati élet a fontos, ezért próbáltam egy szisztematikus rendszert felállítani, amely (tovább)segíti az interkulturális dzsungelben való eligazodást. Szerintem az általam említett szerzők is éppen ilyen megfontolások alapján állították fel modelljeiket, ők sem a tudományos elméleti fióknak írták mindazt, amit. 5. Mindazonáltal egy tudományos igényű munkától mást várnánk, mint egy gyakorlatias magatartáskódextől vagy útikönyvtől; különösen igaz ez az olyan fejezetekre, mint amilyen például a Kulcsfogalmak német-magyar összehasonlításban című, amely egyszerűen csak válogatás közmondásszerű és szépirodalmi szövegekből és teljességgel nélkülöz mindennemű tudományosságot. Én sem „útikönyvet” vagy „magatartáskódexet” állítottam fel, hanem, hogy ismételjem önmagamat, megpróbáltam az általam fontosnak ítélt elméleti és gyakorlati területek egyfajta szintézisét létrehozni. A „kulcsfogalmak” ennek szerves részét képzik, mert éppen olyan idézeteket kerestem, és találtam, amelyek egyrészt igazolják az általam nagyra tartott kultúrantropológusok egy-egy gondolatát, másrészt alátámasztják azt is, amit én írtam a két nép közti kulturáliskommunikációbeli hasonlóságokról és különbségekről. Ennyi a szerepük, és nem több, tudományos hasznuk viszont éppen abban rejlik, hogy többet árulnak el egyszerűségükben, „közhelyszerűségükben” is az adott kultúráról, mint holmi elméleti eszmefuttatások, amelyekből immár könyvtárnyi mennyiség létezik. 6. A szerző saját empirikus vizsgálattal, egy kérdőíves adatfelvétellel is próbálkozott, ami mindenképpen dicséretes. Sokszor tapasztaltam azonban, hogy az ilyesféle próbálkozások a vitathatatlan igyekezet ellenére nem mindig járnak meggyőző eredménnyel. Ennek talán az a legfőbb oka, hogy a próbálkozók gyakran nincsenek tisztában azzal, hogy a kérdőíves adatgyűjtésnek – persze csak akkor, ha valóban tudományos igénnyel használják mint a survey típusú társadalomtudományi vizsgálatok bevett eszközét – az az egyik fő jellegzetessége, hogy a vizsgált sokaságok nagy elemszámú, néhány alapvető társadalmidemográfiai jellegzetesség – általában a nem, az életkor, a lakóhely, az iskolázottság, esetleg a foglalkozás – szerint reprezentatív mintáira terjednek ki. Ilyen vizsgálatokat tudományos szempontból értékelhető, elfogadható minőségben rendszerint csak olyanok tudnak végezni, akiknek van intézményi adatfelvételi hátterük, mert egyébként a reprezentativitásnak és más módszertani követelményeknek szinte reménytelen eleget tenniük. Ha ez így van, akkor valóban nem végezhettem volna semminemű empírikus kutatást, hiszen egy állami főiskola tanáraként „intézményi adatfelvételi hátterem” valóban nincs. Mindamellett érdekelt, hogy mi a dolgok mai állása, ezért „próbáltam” statisztikai felmérést is végezni, tudván, hogy nem lesz reprezentatív a felmérésem, de azért adalékot jelenthet mindahhoz, amiről írtam. 7. A minta reprezentativitásának problémájával Bodolay Lászlónak is szembesülnie kellett, amikor ezer példányban szétküldött önkitöltéses kérdőívére mindössze 78 magyartól, 92 némettől, 10 osztráktól és 15 svájcitól érkezett értékelhető válasz. A magyar és a német válaszadók száma még elegendőnek bizonyulhat statisztikailag is érvényes, mennyiségileg is meggyőző következtetések levonására, az osztrák és a svájci merítésről azonban ez aligha mondható el. A szerző ennek ellenére az osztrákoktól és a svájciaktól származó válaszokon is
végigviszi elemzését, holott azok legföljebb a németekre és a magyarokra vonatkozó, statisztikailag erősebb megállapítások alkalmi kiegészítésére, színesítésére lehettek volna alkalmasak. Ez is lett a szerepük, de ezt én is hangsúlyoztam, sehol sem állítottam, hogy „meggyőző következtetések” vonhatóak le belőlük az osztrákokra és a svájci németekre, ezzel együtt valamit mégis elárultak, ezért vittem végig az elemzést, ahelyett, hogy kidobtam volna a válaszokat. 8. Maga a kérdőív sem értékelhető kellőképpen kimunkáltnak. Igaz ugyan, hogy szerepelnek benne a hasonló jellegű szociálpszichológiai vizsgálatokban is gyakran alkalmazott kérdések (mely országban élne szívesen? melyik népből nem választana házastársat? mely népből nem látna örömmel szomszédokat?), komolyabb attitűdskálák használatára azonban az önkitöltéses megoldás nem nagyon adott lehetőséget. A sok nyitott kérdés viszont óhatatlanul nehezíti a feldolgozást és gyengíti a megbízhatóságot és az összehasonlíthatóságot. Talán szerencsésebb lett volna előre megadott fogalomlistákból való választásokkal próbálkozni, és a nyitott kérdéseket csak kiegészítésként alkalmazni. A kérdőívet a szakma egyik, mindenki által elfogadott szakértőjével véleményeztettem a kutatás előtt, neki nem voltak fenntartásai. A nyitott kérdések valóban sokkal komolyabb terhet jelentettek, mint egy általam kreált fogalomlistára történő válaszolás jelentett volna. De a kutatás éppen arra irányult, hogy ne a bevett klisék alapján, attitűdskálák mentén derüljön ki ugyanaz, ami már más kutatásokból kiderült, hanem éppen olyan válaszokra voltam kíváncsi, amelyek esetleg nekem sem jutottak volna eszembe, éppen az újabb válaszlehetőségek érdekeltek. Természetesen az is izgatott, hogy mennyire mozognak a válaszadók a megszokott válaszok szintjén, vagy változtak-e a beállítódások az általam kutatott területeken. 9. Az adatok feldolgozásával, elemzésével kapcsolatban is komoly fenntartásoknak kell hangot adnom. A disszertáció 131., 132. és 133. oldalán azt olvashatjuk, hogy az életkor, az iskolázottság és a foglalkozás szerinti megoszlásokban országonként szignifikáns különbség mutatkozott. Mit jelent ez? Semmi mást, mint azt, hogy az országonkénti minták életkor, iskolázottság és foglalkozás szerint igen erősen különböztek egymástól, például a magyar mintában sokkal több fiatal volt (41%), mint a németben (23%). Miért kellett ehhez szignifikancia próbát (Chi2) végezni? Mit akart a próbával a szerző állítani, igazolni, milyen vizsgálati kérdésre akart választ adni? A minták (életkor, iskolázottság, foglalkozás stb. szerinti) reprezentativitásának mértékét hivatalos (például KSH) népességnyilvántartási adatokkal való összevetéssel szokták megállapítani. A szignifikancia próbák nem a minták összetételének ellenőrzésére, hanem arra szolgálnak, hogy kimutassák: egy-egy vizsgálati kérdésre adott válaszoknak egy független változó (például az életkor) szerinti megoszlása véletlenszerű-e vagy sem, például a magyarok németek általi megítélése összefügg-e a véleményt nyilvánító németek életkorával? A disszertáció sajnos arról tanúskodik, hogy a szerző nem nagyon volt tisztában a szignifikancia próbák rendeltetésével; talán jobb lett volna bele sem bonyolódnia nem igazán uralt módszertani ügyekbe. Az életkor, az iskolázottság és a foglalkoztatás országonkénti statisztikai vizsgálatára éppen azért került sor, hogy megnézzem, különbözőeknek kell-e tekintenem a mintákat e
szempontokból, azaz, hogy a különbséget nem csak statisztikai véletlenszerűség okozza-e? Ezzel azt akartam bizonyítani az olvasónak, hogy nem tekintem a mintákat homogénnek, és főleg nem reprezentatívnak. Természetesen Dr. Terestyéni Tamásnak abban igaza van, hogy ez a rész a dolgozatból kimaradhatott volna. Elég lett volna egy mondattal, vagy csak az ábrákkal utalni a különbözőségre. A chi négyzet próbára vonatkozóan a fenti idézet. második felében megfogalmazott vizsgálati céllal tökéletesen egyetértek, oly mértékig, hogy ezt a dolgozat 129. oldalán a 2.1 fejezet második bekezdésében meg is fogalmaztam, tehát azt, hogy a 6-19. kérdésekre adott válaszokat fogom megvizsgálni országonként, nemenként, életkor és iskolai végzettség szempontjából chi négyzet próbával. Itt meg kellett volna említenem, hogy csak a szignifikáns eltérések esetében fogom a p-értéket megadni. A teljesség igénye nélkül felsorolok néhány szakaszt, ahol ezeket, a bíráló által szignifikancia vizsgálatra javasolt vizsgálatokat (eredményesen) végeztem: a 13., 14., 15., 16., feladat, illetve az a/, c/, e/ hipotézisek elemzésénél 10. Nem nagyon szerencsés az eredmények prezentációja sem. A kérdőív kérdéseinek hosszadalmas ismertetése és százalékos eredmények kérdésenkénti, illetve hipotézisenkénti elsorolása meglehetősen monoton és érdektelen; néhány összefoglaló táblázat a legfontosabb, illetve a legkontrasztosabb adatok lényegre törő szöveges kiemelésével talán többet mondott volna. Az egyes kérdésekre adott válaszok az egyéb kérdésekre történt válaszoktól függetlenül is, külön-külön érdekesek voltak számomra, és engem további kutatásokra inspirálnak.
Végezetül még egyszer megköszönöm Dr. Terestyéni Tamás opponensi munkáját és véleményét, és remélem, hogy válaszaimmal közelebb kerültek egymáshoz elképzeléseink az interkulturális kommunikáció területén.
Tisztelettel Dr. Bodolay László
