Drábik János: Ki választotta ki a „kiválasztottakat”? 1.rész
Ismerje meg ön is Drábik János nagyszerű tanulmányát, amely folytatásokban a Leleplező című könyvújságban jelenik meg, a Szent Korona Rádió honlapján pedig szintén több részletben lesz olvasható. Kötelező darab, melyből számos kérdésre választ kaphat a téma iránt érdeklődő olvasó. Van-e stratégiája a szervezett zsidóságnak? A magunk részéről többek között azért adjuk közre ezt a sorozatot, mert nemcsak a nemzsidó, de a zsidó olvasók többsége sincs tisztában azzal, hogy a szervezett zsidóság hierarchiájának a csúcsán lévő vezetőség milyen titkos világuralmi stratégiát követ, s ez milyen kapcsolatban áll a nemzetközi pénzügyi struktúrák tulajdonlásával, a transznacionális pénzügyi kartell működésével. Még ennél is kevesebbet tudnak arról az emberek, hogy ez a pénz feletti uralmat megszerzett érdekcsoport milyen kapcsolatban áll a Talmuddal és elsősorban a zsidó számmisztikán alapuló kabbalával, amelyben ideológiája gyökeredzik. A mit sem tudó, tájékozatlan zsidók többségének a biztonságát azonban nagyon is közvetlenül érinti az, hogy megvalósul-e a pénzuralmi világrend, egyfajta globális diktatúra. Igen sokan nem látják, hogy a világuralomra törő kabbalista pénzuralmi érdekcsoportok valójában a zsidó nép többségét is megtévesztik és kihasználják érdekeiknek megfelelően. E gondolatok alátámasztására idézte Edmondson már említett írásában azt az 1489-ből származó levelet, amelyet bárki elolvashat az 1880-ban megjelent „Review of Jewish Studies” lapjain. Ennek a publikációnak a megjelentetését James de Rothschild finanszírozta. Az említett levelet Konstantinápolyban, a mai Isztambulban működő Nagy Sanhedrin (a diaszpórában élő zsidóság legtekintélyesebb irányító szervezete) küldte a franciaországi Arles rabbijának. A rabbi azt kérdezte a tekintélyes testülettől, hogy miként lehetne eredményesen küzdeni az antiszemitizmus ellen. A Sanhedrin azt ajánlotta, hogy be kell hatolni a nem-zsidó társadalom minden részébe. E célból fel kell venni a kereszténységet, ahogyan azt Franciaország királya követeli, de továbbra is meg kell őrizni a hűséget a szívükben Mózes törvényei iránt. „A fiaitok legyenek kereskedők, és fosszák meg a keresztényeket a tulajdonuktól; az orvosok legyenek orvosok, hogy elvehessék a keresztények életét. Tegyétek a fiaitokat törvényhozókká és hivatalnokokká, hogy lerombolhassák a templomokat. (…) Intézzétek el, hogy a fiaitok legyenek az ügyvédek és a jogászok, és gondoskodjatok róla, hogy mindig úgy avatkozzanak be a közügyekbe, hogy a keresztények a ti uralmatok alá kerüljenek, hogy ti uralkodhassatok a világon, és bosszút állhassatok rajtuk.”
Ugyancsak Edmondson az, aki N. H. Bialik, jeles zsidó költőnek a jeruzsálemi Héber Egyetemen (Hebrew University) 1933. május 11-én elmondott beszédéből idézte az alábbi kijelentéseket: „A zsidók aláásták a kereszténységet, szándékos zsidó összejátszással (…) ez nagymértékben vonatkozik a kripto-zsidókra (titkos zsidókra), akik behatoltak a kereszténységbe, és a keresztények száján keresztül beszéltek.” Bialik azt is elmondta, hogy ezek a kripto-zsidók hozták létre a reneszánszot, a liberalizmust, a demokráciát, a szocializmust és a kommunizmust. Bialik, aki mint már írtuk, 1933-ban beszélt, így folytatta: „Ezek a nem-zsidók legalább felismerték ezt a titkot – vagyis, hogy a júdaizmus fokozatosan beléjük hatolt, és beléjük ivódott, mint a kábítószer. A nem-zsidó fellázadni készült, és próbál felkészülni a végső küzdelemre. (…) Ki fognak füstölni minket minden hasadékból és lyukból, ahová elrejtőzünk. Ki fognak irtani minket, mint a bacilust, és megszabadítják magukat tőlünk.” (Judaism in History-A Jewish Conception in "Lines of Communication" July 1933) Henry Makow 2008. november 2-án közzétett írásában azt fűzi Bialik szavaihoz, hogy számára olyan bizonyíték, amely megerősíti, hogy több millió ártatlan zsidó, köztük az ő nagyszülei a zsidóvezetés beteges megalomániája miatt haltak meg, továbbá az is a tényekhez tartozik, hogy ironikus módon a zsidó bankárok finanszírozták a nácikat, ily módon kényszerítve a zsidókat, hogy támogassák a cionizmust. Makow úgy összegezi álláspontját, hogy a júdaizmus összeesküvés a keresztény nyugati civilizáció ellen, amely oly mértékben sikeresnek bizonyult, hogy még csak említeni se szabad. Arra ösztönözte a szuper-gazdag bankárokat, hogy újra szervezzék a társadalmat, eltüntetve a családot, a házasságot, a szabadságot és végül a magántulajdont is. Ez a társadalom már eltávolodott attól az Istentől, akit Makow az abszolút igazsággal és igazságossággal azonosít. Elárasztotta pornográfiával és kulturálatlansággal a világot, megmérgezte a nemeket, és aláásta a férfi és nő közti kapcsolatot. Ezért az emberiség ma egy morbid, dekadens, enervált - felületes, képmutató - társadalomban él, ahol az emberek kiárusítják magukat, hogy munkához jussanak, és ahol a tömegtájékoztatás és a nevelés a propaganda és a tudatipar áldozatává lett. Az emberiség többségétől megtagadják az igazságot, és egy olyan visszamaradott állapotban tartják, amely a gyermekek vagy a háziállatok helyzetére emlékeztet. Makow végső következtetése az, hogy az emberiség a sátáni világerők markába került, amely szolgasorba kívánja őket taszítani. Ki tehát az antiszemita? Ma elsősorban nem az számít antiszemitának, aki ezért vagy azért nem szereti a zsidókat, hanem az, akit ezért vagy azért, de nem kedvelnek a zsidók. Korábban azt szokták antiszemitának nevezni, aki faji előítélettel viseltetik a zsidókkal szemben. Most a gyűlöletbeszéd a divatos szóhasználat, és ez azt jelenti, hogy valaki például bírálja a cionizmust és annak politikai programját. A gyűlöletkeltés azonban, vagy a gyűlöletbeszéd nem azonos a cionizmus bírálatával. De ha így átértelmezik a szavak eredeti értelmét, akkor az lehetővé teszi, hogy bárkire rá lehessen ragasztani az antiszemita címkét. A Szovjetunióban a bolsevik hatalomátvétel után nyomban ellenforradalminak minősítették az antiszemitizmust, és keményen büntették. A XIX. században a demokratikus nyugaton az antiszemitizmus politikai bűncselekmény, mert az új világrend létrehozása ellen irányul.
Ted Pike amerikai tiszteletes mélyrehatóan elemezte az Egyesült Államok 2004-ben elfogadott törvényét a globális antiszemitizmusról (Global Anti-Semitism Review Act). Ted Pike arra törekedett, hogy kiderítse, mi a washingtoni „Globális Antiszemitizmus Minisztérium” létrehozása mögött meghúzódó valódi motívum. Tizennégy pontban összegezte megállapításait. Ezek szerint az Egyesült Államokban meghatározó szerepet játszó izraeli lobbi a következő magatartásokat tekinti világszinten antiszemitának: 1. Minden olyan állítás, hogy a zsidó közösség ellenőrzi a kormányt, a tömegtájékoztatást, a nemzetközi üzleti kapcsolatokat és a pénzügyi világot, az antiszemitának számít. 2. Az erős Izrael-ellenes érzelmi beállítódás is antiszemitizmus. 3. Izrael jelenlegi és korábbi vezetőinek az erőteljes bírálata is antiszemita. 4. A zsidó vallás és a zsidó vallási vezetők vagy vallásos irodalom, különösen a Talmud és a Kabbala bírálata is antiszemita megnyilvánulás. 5. Antiszemitizmusnak számít az az állítás, hogy az amerikai kormány és törvényhozás, a zsidó-cionista közösség, beleértve az AIPAC (American Israel Public Affairs Commettee – Amerikai Izraeli Közügyek Bizottsága) túlságosan erős befolyása alatt áll. 6. Antiszemita az, aki bírálja a zsidó-cionista közösséget azért, hogy elősegíti a globalizmust, az Új Világrend létrehozását. 7. Antiszemita magatartás, ha valaki a zsidó vezetőket vagy az ő követőikről azt állítja, hogy ők bujtották fel a rómaiakat Jézus Krisztus keresztrefeszítésére. 8. Antiszemitának számít az is, aki megpróbálja csökkenteni a Holokauszt áldozataira vonatkozóan a hatmilliós végszámot. 9. Aki rasszista, fajgyűlölő államnak nevezni Izraelt, szintén antiszemitának számít. 10. Antiszemitizmus az is, ha valaki azt állítja, hogy létezik cionista összeesküvés. 11. Ugyancsak antiszemitizmus az az állítás, hogy a zsidók és a vezetőik idézték elő Oroszországban a bolsevik forradalmat. 12. Antiszemitizmus az is, ha valaki becsmérlő kijelentéseket tesz zsidó emberekről. 13. Antiszemitizmus az is, ha valaki tagadja a többségében ateista zsidóknak azt a jogát, hogy elfoglalják maguk számára Palesztinát. 14. Végül, az is antiszemita megnyilvánulás, ha valaki azt állítja, hogy a Moszad húzódik meg a 2001. szeptember 11-i tragikus események mögött. E felsorolásból kiderül, hogy a világuralomra törő transznacionális pénzkartell kabbalista érdekcsoportjai mit akarnak elhallgatni a világközvéleménye elől. A felsoroltakból azonban az is következik, hogy ha valaki őszintén hisz a tényekkel alátámasztott igazságban és az univerzális erkölcshöz igazodó igazságosságban, és ezt ki is nyilvánítja, akkor máris antiszemitának minősíthető. Ha valaki tehát komolyan veszi az olyan emberi jogokat és politikai szabadságjogokat, mint a szólás- és sajtószabadság, a tények kutatása és az érdemi demokrácia előnyben részesítése az alibi-demokrácia kiürült formáival szemben, akkor ő is antiszemitának címkézhető. Ha valaki ellenzi és szembeszáll a nyílt és álcázott zsarnoksággal, a korrupcióval és az emberi életek nyomában járó pusztítással, akkor ugyancsak számíthat arra, hogy antiszemitának skatulyázzák be. Henry Makow ebben a 2008. november 2-án közzétett írásában úgy gondolja, hogy az Új Világrendnek nevezett világuralmi stratégia a föld népességének 90%-át és a zsidók legalább 50%-át antiszemitává fogja tenni. Valószínűleg azok maradnak antiszemita-ellenesek, akik tájékozatlanok vagy akiket megvásároltak. Makow kitér az amerikai Andrew Hitchcocknak a „The Synagogue of Satan” (A Sátán zsinagógája) című 185 oldalas munkájának a rövid ismertetésére (Egyesült Államok, 2007,
ISBN-13: 978-1930004450). Ez a könyv tartalmazza a szuper-gazdag beruházó bankárok sátánista összeesküvésének az időrendi adatait 1649-től a napjainkig. Ennek a sátánista konspirációnak a közkeletű elnevezése az Új Világrend. Makow úgy gondolja, hogy Hitchcock munkája és az által publikált Illuminati című könyv, amely 2008-ban jelent meg, meggyőző módon bizonyítja egy több évszázadon átívelő világstratégia létezését. Más bírálókhoz hasonlóan Makow is megemlíti, hogy Hitchcock sajnos nem mindig hivatkozik pontosan az általa felhasznált forrásokra. Gyakran nem nevezi meg, hogy kitől vett át adatokat, ugyanakkor tény az, hogy ha valaki veszi magának a fáradtságot, akkor Hitchcock forrásait az Interneten keresztül mégiscsak meg tudja találni. Az egymás mellé tett adatok mély benyomást gyakorolnak az olvasóra. Hitchcock elmagyarázza, hogy a Bank of England, a Brit Központi Bank államosítása 1946-ban valójában csak a tájékozatlan lakosságnak szóló bűvészmutatvány volt. Hitchcock megismertet a Rachel Corrie halálával kapcsolatos újabb részletekkel, amelyről a főáramlatú amerikai tömegtájékoztatás, valamint a politikai vezetés mélyen hallgatott. (Az amerikai Rachel Corrie 1979 áprilisában született, és a gázai Rafah-ban halt meg 2003. március 16-án. Corrie csatlakozott a Nemzetközi Szolidaritási Mozgalomhoz, és annak tagjaként ment tiltakozni Gázába a palesztin területeken folyó izraeli katonai hadműveletek ellen. Amikor éppen egy palesztin orvos házát akarták lerombolni buldózerekkel, Corrie megpróbálta feltartóztatni az izraeli hadsereg egyik Caterpillar D-9 típusú katonai buldózerét. Abban reménykedett, hogy őt, az amerikai állampolgárt, meg fogják kímélni. Tévedett, mert az izraeli buldózer keresztül ment rajta.) Hitchcock elmagyarázza, hogy 1967-ben a palesztinokat ért sérelem miatt néhány arab ország: Egyiptom, Jordánia és Szíria csapatösszevonásokat hajtott végre izraeli határain. Izrael azonban megelőző támadást intézett ellenük, és ennek eredményeként megszállta a Sínai-félszigetet, a Jordán nyugati partját. A hadműveletek során 1967. június 8-án az izraeliek támadást intéztek a Földközi tenger keleti térségében információkat gyűjtő, amerikai Liberty nevű hírszerző hajó ellen. Izraeli vadászgépek és motortorpedók el akarták süllyeszteni azért, hogy majd Egyiptomot vádolják érte, és ily módon az Egyesült Államokat a maguk oldalán bevonják a háborúba. A támadás eredményeként 38 amerikai tengerész meghalt és 174 megsebesült. Izrael azzal védekezett, hogy nem ismerte fel jól a hadihajó hovatartozását, noha az egyértelműen amerikai zászló alatt hajózott. Arra is hivatkoztak, hogy a hajó háborús zónában volt, ezzel szemben az a valóság, hogy nemzetközi vizeken tartózkodott, távol a hadi cselekményektől. A 75 percig tartó támadás során lelőtték az amerikai zászlót, amit egy kétségbeesett tengerész próbált egy másikkal pótolni. Az izraeliek szétlőtték a mentőcsónakokat is, hogy megakadályozzák a hajó legénységének elmenekülését. A támadást követően legmagasabb helyről figyelmeztették az amerikai tengerészeket, hogy nyilvánosan ne tegyenek említést a történtekről nemzetbiztonsági okokból. A később vizsgálatot folytató haditengerészeti bíróságnak megtiltották annak kiderítését, hogy a támadás szándékos volt-e vagy se. Ugyancsak figyelmeztették a washingtoni kongresszus tagjait, hogy hallgassanak erről az esetről, mert az antiszemita érzelmeket gerjesztene. A pénzuralmi elit tulajdonában lévő tömegtájékoztatás természetesen ezt az esetet is elhallgatta. Figyelemreméltó az is, ahogy Hitchcock megvilágítja a „Noahide Laws”, azaz a Noénak tulajdonított törvények mát is érintő jelentőségét. 1991. március 20-án a Chabad Lubavitch rabbinikus mozgalom elérte, hogy az Egyesült Államok törvényhozása „a nevelés napjává”
nyilvánítsa március 26-át. E nap keretében meg kellett ismertetni az amerikai társadalmat a Talmudban foglalt Noé törvényekkel, amelyeket még a farizeusok a Tóra előírásaiból vezettek le. (A Tóra héber szó, amely Mózes öt könyvét jelöli, amely a bibliai Ószövetségnek a részét alkotja. A Tóra szó jelenti azt a szertartási tárgyat is, egy pergamentekercset, amely Mózes öt könyvének a szövegét tartalmazza.) Nyilvánvaló az is, hogy a kormányzat által támogatott egyetlen nap, a ’Nevelés napja’ nem tenné szükségessé, hogy az amerikai törvényhozás, a Kongresszus külön törvényt hozzon a bevezetésére. A Kongresszus 1991. március 20-án azért fogadott el egy külön törvényt, hogy amikor majd az Egyesült Államok bíróságai használni kívánják ezeket a szabályokat, azok egyértelműen álljanak a rendelkezésükre: 1. Ne imádj hamis isteneket! 2. Ne ölj! 3. Ne lopj! 4. Ne tanúsíts erkölcstelen szexuális magatartást! (A tiltott szexuális cselekmények közé tartozik a vérfertőzés, a bestialitás (állatokkal való nemi kapcsolat), a férfiak közti homoszexuális aktus és a házasságtörés) 5. Ne ’áldd az Istent’, amely szépítgetőn az istenkáromlásra utal (itt arról van szó, hogy Isten nevét ne vegyük hiába a szánkra, vagyis tiltja az istenkáromlást) 6. Ne fogyasszál olyan húst, amelyet egy élő állat testéből hasítottak ki! (Ezt az állatokkal szemben tanúsított kegyetlen magatartás tilalmaként értelmezik) 7. Ne engedd meg, hogy az elnyomás és az anarchia uralkodjon! Hozz létre olyan becsületes és hatékony bíróságokat, rendőrséget és jogszabályokat, amelyek szavatolják az előző hat törvénynek a betartását. Hitchcock könyvében e hét noéi törvényt a zsidó szupremácizmus (fensőbbség) alapjának tekinti. Rámutat, hogy az előírások szerzői megtiltják minden más isten imádatát, csak a saját istenük, a Sátán imádatát engedélyezik. Ezt a fontos szabályt tartalmazza az első törvény, hogy ’Ne imádj hamis Isteneket!’. Ez a parancs a zsidó Talmudból jön, és azt fejezi ki, hogy bármely isten, akit a zsidók nem ismernek el, így például Jézus Krisztus és Mohamed próféta, nem lehet imádat tárgya. A Talmud azt is tartalmazza, hogy aki megszegi a noéi törvényeket, az a következő büntetésben részesül: „A nagyobb szigorúság egyik további részét képezi az, hogy ha bárki megszegi ennek a hét Noéi törvénynek az előírását, azt fő büntetésként lefejezéssel kell súlytani, Sanhedrin, 57A.” Hitchcock bírálja az American Civil Liberties Union-t, (ACLU - Amerikai Polgári Szabadságjogok Unióját), hogy miért nem bírálják ezt a Kongresszus által elfogadott törvényt, illetve a Nevelés napjára vonatkozó jogszabályt, amely ezt a napot összekapcsolja a noéi törvényekkel. Ugyanis ezek a jogszabályok nemcsak államilag kikényszeríthetővé teszik egy vallásnak a belső előírásait, rákényszerítve azok betartását a nem-zsidó lakosságra, de élesen szemben állnak az ACLU kezdettől fogva vallott nézetével, hogy az államot és az egyházat szét kell választani. Makow e zsidóságon belül kisebbséget képező zsidókat nem Isten, hanem a Sátán választott népének tekinti, és figyelmezteti azokat, akik elsősorban a naivságban, az önelégültségben, a konformista alkalmazkodásban, a gyávaságban, az opportunizmusban és az engedelmes közreműködésben bűnrészesek. Werner Sombart, aki közgazdászként és társadalomtudósként több fontos munkát is írt a
zsidóság szerepéről Európa pénzügyi és gazdasági fejlődésében, azt írta „Die Juden und das Wirtschaftsleben” című munkájában, amely először Lipcsében 1911-ben jelent meg, majd újból kiadták Münchenben 1922-ben, hogy 1820-tól kezdődően valójában csak egy hatalom volt Európában, és ez a Rothschild-dinasztia. A modern kapitalizmus és amerikanizmus a „zsidó lelkület desztillációjának” tekinthető. Ehhez Makow azt a kommentárt fűzi, hogy elemeznünk kell a zsidó spiritualitásnak mind a pozitív, mind a negatív vonatkozásait. Mérlegelni kell az anyagi vonatkozású előnyöket a szükségszerűen bekövetkező spirituális, kulturális és politikai leépüléssel szembeállítva. Vagyis van anyagi természetű eredményesség, de ennek ára az egyéni és társadalmi élet rendkívül fontos más vonatkozásainak a válsága, általános csődje. Makow valójában csak kérdések feltevéséhez jut el. Vajon azért van-e szükség az Új Világrendre, hogy ezek a szuper-gazdag befektető pénzemberek és központi bankárok konszolidálni tudják a hatalmukat? Vajon ez a zsidó világstratégia beteljesülés vagy pedig egy általános sátánista világfolyamat ér vele a csúcspontjához? Makow úgy véli, hogy ezek a különböző indíttatású világstratégiák valójában kölcsönösen kiegészítik és átfedik egymást. A jelenlegi világhelyzet egy hosszú időt átívelő sátánista konspirációnak a terméke, amelynek az volt a célja, hogy legyőzze a keresztény civilizációt, és helyébe egy álcázott diktatúrát helyezzen, és e cél érdekében felhasználja a tömegtájékoztatási, a nevelési intézményeket, valamint a különböző modern technológiákat. Mindazok, akik ebben megvásárolt személyként közreműködnek, pozícióikat annak a David Rockefellernek a legfelsőbb irányítása alatt álló hálózatnak köszönhetik, amely a Rothschild névvel szimbolizált pénzügyi világhatalomnak az amerikai változatát és képviseletét jelenti. Makow úgy véli, hogy ellent kell állni a globalizmusnak és az azt szorgalmazó erőknek minden rendelkezésünkre álló eszközzel, mert azok az emberek, akik ostobák vagy gyengék, hogy kiálljanak a szabadságukért, nem is érdemlik meg azt. Van-e kapcsolat a keleti despotizmus és a zsidó hagyomány között? Karl A. Wittfogel, a Seattle-ben működő University of Washington tanára 1957-ben publikálta „Oriental Despotism” című munkáját, amely megjelenése idején mind Amerikában, mind Európában nagy figyelmet keltett. Wittfogel ebben a munkájában Marx ázsiai termelési módra vonatkozó nézeteiből indul ki, és azt tovább fejlesztve állítja, hogy bizonyos történelmi korszakokban az élet fenntartásához nagyméretű öntözőrendszerek működtetésére volt szükség főleg Ázsiában, de más térségekben is. Ehhez viszont hatalmas méretű szervezett munkaerőre volt szükség. A kényszermunkának ezt a megszervezését csak képzett bürokrácia volt képes elvégezni. Az ilyen igazgatási és hatalmi struktúrának keményen kellett fellépni minden olyan erővel szemben, amely az államnak ezt a kényszermunka-szervező képességét veszélyeztethette volna. Ezért az ilyen keleti típusú államok despotikus önkényuralmi rendszerek voltak, hatalmasak, stabilak és gazdagok. Leland Lehrman, (aki az Új Mexikó állam beli Lamy-ban él, és Új Mexikó tagállam szenátusába szeretne bekerülni, a The Sun News című, Myrtle Beach-ben megjelenő napilap szerkesztője, továbbá ő publikálja a Mother Media-t), a szuper-gazdag bankárok világuralmi stratégiáját nem kevésbé tartja zsidónak, mint a pénzuralminak. Karl Wittfogel ’Orientális Despotizmusára’ hivatkozva állítja, hogy papok, pénzemberek és hadurak által irányított vallási templomok már az ismert történelem kezdete óta léteztek, különösen a Közel-Keleten. Ezért azok számára, akik a világuralomra törnek, csaknem mindegy, hogy kik hajtják végre személy szerint ezt a világstratégiát, a lényeg az, hogy eredményesek legyenek. E
világuralomra törő érdekcsoport időnként hangsúlyozza, hogy zsidó hagyományokkal rendelkezik, de ezek a zsidók, akik elmerültek ebben a világuralmi játszmában, lényegében már nem a zsidó vallást követik, és stratégiájuk ellent mond a tíz parancsolatnak, amely pedig a héber vallás valódi tartóoszlopa. Az, hogy rendelkeznek-e zsidó génekkel, nem bír valójában jelentőséggel, mert a gyakorlatban, - állítja Leland - mind Isten, mind a Sátán egyenlően bánik azokkal, akik szolgálatukba szegődnek, ironikusan szólva „egyenlő esélyeket biztosító munkáltatók”. Leland Lehrman úgy látja: csaknem minden vallás törekszik az egyházi struktúrák ellenőrzésére, hogy azok tudati befolyását uralmi célokra lehessen kihasználni. Úgy véli, hogy sem a kereszténység, sem az iszlám, sem más vallás nem mentes az effajta parazitizmus és korrupció veszélyétől. A pénzuralmi világrend irányítóinak azok az ismertté vált elképzelései, amelyek az egy-központból irányított Új Világrend létrehozásával kívánják megszilárdítani a kezükbe került világhatalmat, közel állnak a júdaizmus militáns, talmudista jellegzetességeihez. Az ilyen világuralmi tervek attól függően is változnak, hogy kik számára készülnek. Lehrman úgy véli, hogy bármennyire is különböznek, háttérben meghúzódó szerzőjük: Lucifer. Ez a rejtőzködő szerző (egy közös stratégiát követő álcázott hálózat) éppen csak egy kicsit változtatgat a stratégiáján a célközönség hatékonyabb befolyásolása érdekében. Lehrman szerint Lucifernek sikerült rendkívül hatékony végrehajtóra lelnie az ő „zsidó” célcsoportjában. Ezért érthető, hogy sokakban kialakul az a téves vélemény, hogy valamilyen módon egyedül a júdaizmus a luciferi tervek által okozott bajok gyökere. Lehrman egyébként a „Cion bölcseinek jegyzőkönyvei” című pamfletet tartalma miatt autentikusnak tartja, mivel a benne foglaltak az elmúlt évszázad során lényegében megvalósultak. Ebben a pamfletben is van arról szó, hogy csak akkor fogják nyíltan meghirdetni és bevezetni abszolút despotikus hatalmukat, ha az egész emberiség az ellenőrzésük alá kerül. A bibliai Újszövetség János jelenések című fejezete is utal hasonló fejleményre. A Jelenések könyve megjósolja, hogy amikor a zsidó szupremácizmus (Izrael) a jeruzsálemi Harmadik Templom felépítésével kinyilvánítja a világ feletti főhatalom megszerzését, akkor Lucifer, a titkos uralkodó, a szupremácista ideológián belül fogja elpusztítani „Izraelt”. Lucifer az, aki Isten helyére akar lépni, és nem lesz hajlandó arra, hogy ezt az uralkodói helyet átengedje egy Rothschild-házból származó halandónak. Lehrman úgy véli, hogy a manipulált vezetők várhatóan felismerik manipulálóik végső célját, és majd lépéseket tesznek annak megakadályozására. Leland Lehrman, akit sokat foglalkoztat a zsidóellenes közhangulat erősödése Amerikában, úgy érzi, hogy neki is, mint zsidó származású amerikainak, kötelessége kiállni az Egyesült Államok alkotmánya mellett, hasonló módon, ahogy a ’Tíz parancsolat’ mellett is. A zsidó nép történelmi örökségét magáénak valló amerikai polgárként Lehrmant aggodalommal töltik el a zsidó és a cionista hierarchiának azok a módszerei és doktrínái, amelyeknek a világpolitikában minden eszközzel érvényt akar szerezni. Lehrman arra a meggyőződésre jutott, hogy zsidó létére szembe kell szállnia a Talmud és más zsidó írások rasszista szellemiségével. Számos írásán túlmenően, mint már jeleztük, a politikai életbe is be akar kapcsolódni, mint Új Mexikó szenátora, de termékenységére az is magyarázat lehet, hogy korábban a hírszerző szolgálatoknál dolgozó barátai azt tanácsolták neki: váljon minél inkább ismert közéleti személyiséggé, mert ez védelmet jelenthet az élete számára. Lehrman az Anti Defamation League (ADL, Rágalmazásellenes Liga, amely a B’nai B’rith – Szövetség Fiai – nevű szabadkőműves jellegű zsidó szervezet irányítása alatt áll) tevékenységét és a cionista politikát okolja a zsidóellenes közhangulat felerősödéséért.
Lehrman, nagyon aggódik azok miatt a módszerek és ideológiai doktrínák miatt, amelyeket a zsidó és a cionista vezetőség világszerte támogat. Lehrman valójában elítéli a Cion jegyzőkönyveit, amelyet egy világuralomra törő érdekcsoport programjának tekint. Vita folyik a hitelességéről, de Lehrman szerint nem lett kellően bizonyítva, hogy hamisítvány, és tartalma pontosan beleillik a zsidó felsőbbrendűségi doktrínába, amely megtalálható az Ótestamentumban, a Talmudban és a Zohárban. Lehrman azt is kiemeli, hogy a svájci bíróságnak elsőfokú ítéletét, amely ezt a pamfletet hamisítványnak minősítette, a feljebbviteli bíróság megváltoztatta. Az ADL azt veti Lehrman szemére, hogy a Cion jegyzőkönyvei révén valójában náci típusú antiszemitizmust terjeszt. Lehrman a Jegyzőkönyvek-ről Ivan Fraser, Paquita de Shishmareff, Dennis Fahey, Elizabeth Dilling, Benjamin Friedman, Henry Makow, Jacob Brafmann és mások írásaira támaszkodva állítja, hogy a keletkezése idején érvényben lévő zsidó szupremácizmus szervesen egymásba illeszkedő nézeteit tartalmazza. Ha lenne némi kiterjesztés vagy az idő múlásával járó módosulás a Jegyzőkönyvek szövegét illetően, azt természetesnek lehet tekinteni egy ilyen történelmi fontosságú dokumentum esetében. Bizonyíték van arra is, hogy számos betoldásra, beszúrásra került sor a Bibliában és olyan történelmi írásokba, amelyeket lefordítottak, lemásoltak, az adott történész véleményétől függően. A bibliakutató tudósokat azonban senki sem vádolja azzal, hogy egy hamisítást terjesztenek, lévén, hogy a Bibliában is számos ilyen betoldás van. Az se számít tiltott magatartásnak, hogy valaki a Bibliát olvassa, noha abban is van számos rasszista kijelentés, és egyes helyein még az is olvasható, hogy a zsidó nép végül is a világ összes népei felett uralkodni fog. E meggondolások alapján nem érti Lehrman, hogy miért egyedül a Jegyzőkönyvek olvasása jár kiátkozással. Úgy véli, ennek egyik oka az, hogy a Jegyzőkönyvekkel visszaéltek, és ezzel próbálták legitimálni a faji és vallási jellegű népirtást. Ez a tény azonban inkább csak alátámasztja, hogy mi is a Jegyzőkönyvek valódi természete. Ha egy dokumentumnak ilyen hatása van az emberiségre és a zsidó népre, akkor az inkább amellett szóló érv, hogy szükség van a gondos tanulmányozására, és a probléma megoldásának a megtalálására. A Jegyzőkönyvek kiátkozásának másik okát Lehrman abban látja, hogy ez az írás igen nagy valószínűség szerint autentikus, vagyis ez az eddig ismert legkeményebb vádirat a zsidó szupremácizmussal (felsőbbrendűséggel) szemben. A Jegyzőkönyvek sokkoló állításai, baljós, de pontos jövendölései, és a benne lévő ördögi machiavellista politika annyira félelmetes hatást tesz a jó szándékú emberre, hogy eddigi nézetei átértékelésére kényszeríti. Mindez viszont elkerülhetetlenül elvezet a zsidó rasszizmus és szupremácizmus folyamatosan tapasztalható problémájához. A zsidó Leland Lehrman egészen odáig megy, hogy kijelenti: „Azt is szemléletesen bizonyítja, hogy a zsidó szupremácizmus legalább egyenlő hatékonysággal működik, mint a Luciferiánus szabadkőművesség, annak az ördögi politikai rémképnek a megvalósításában, amelyet szépítgetően Új Világrendnek neveznek.” Az ADL-nek az az álláspontja, hogy ez megengedhetetlen, és ezért meg kell tiltani. Teszi ezt annak ellenére, hogy a zsidó nép védelmezésének becsületes stratégiája azon a hajlandóságukon múlik, hogy vállaljuk-e a konfrontációt ezekkel a nézetekkel és azzal a bűnöző vezetéssel, amely a bajok valódi okozója. Ezért Lehrman úgy gondolja: Eljött az idő a zsidó származású amerikai polgárok számára, hogy szakítsanak az ADL-lel, az AIPAC-kal (American-Israeli Public Affairs Committee – Amerikai-Izraeli Közügyek Bizottsága), ezzel a bűnöző és kémkedő szervezettel, valamint szupremácista vezetésével. El kell ítélniük a cionista, neokonzervatív háborús terveket mind Irakban, Szíriában, Iránban és az egész
világon. Ez garantálhatja egyedül az amerikai zsidó közösségek számára a védelmet egy elvakult antiszemita ellenhatással szemben, amelyre számítani lehet. Ma azonban antiszemitizmusnak számít az igazság kimondása a zsidó felsőbbrendűségi törekvésekről. Tanúi lehetünk, hogy Tel-Aviv lépéseket tett a holokauszt-tagadók kiszolgáltatására Izraelnek, hogy be lehessen börtönözni őket. Lehrman ezért arra buzdít, hogy ezekkel a kérdésekkel a nyilvánosság elé kell menni, és lehetőséget kell adni a zsidó származású polgároknak, hogy a tömegtájékoztatási eszközök széles nyilvánossága előtt fejthessék ki nézeteiket. Bebizonyíthatnák, hogy ők is értik a zsidó szupremácizmus problematikáját, és éppen ezért nem hajlandók a rendőrállami és háborús politikát támogatni. Lehrman ironikusnak tartja, hogy a cionista orosz maffia bűnözők biztos menedékre lelnek Izraelben, amely megtagadja a kiadatásukat, miközben Izrael új törvénye jogot igényel arra, hogy az ún. „gondolati bűnözőket” kiszolgáltassák neki. Mindez azért van, mert az igaz tények állítása nem jelent elfogadott védekezést, ha valakit antiszemitizmussal vádolnak. Ily módon egy olyan szürke zónába kerülünk, ahol a becsületes polgároknak komoly erőfeszítéseket kell tenniük azért, hogy az igaz állítások túlélhessék a hazugságokat. Azok a becsületes zsidó származású amerikaiak, akik engedelmeskednek az amerikai alkotmánynak és az amerikai törvényeknek, az Aranyszabály és a Tíz parancsolat, illetve a természetjogból levezethető univerzális erkölcs szerint kell eljárniuk, és akkor nem kellene semmitől félniük. Az a bizonyos Golden Rule, vagy Aranyszabály, amire Lehrman itt hivatkozik, angolul így hangzik: „Treat others as you would have others treat you”. „Úgy bánj másokkal, ahogy elvárod tőlük, hogy veled bánjanak”. Ez lényegében a „szeresd úgy felebarátodat, mint önmagadat”, jézusi tanítás máshogy megfogalmazva. Lehrman kitér a két világháború közti Németország történelmére és a Németországban élő zsidóság tragikus sorsára. Mivel családjának egy részét az oroszországi pogromokban, illetve a holokausztban veszítette el, természetesen mélyen érintett. Arra a következtetésre jutott, hogy ha a zsidó népnek nem létezett volna egy bűnöző vezetése azokban az időkben, akkor nagyon valószínű, hogy sem az oroszországi pogromokra, sem a náci holokausztra nem került volna sor, illetve azok nem részesültek volna széles körű támogatásban. Lehrman célja, hogy megakadályozza hasonló tragédiák megismétlődését. Ezt azonban nem úgy kívánja elérni, hogy a vezető zsidó érdekcsoportok bűnöző tevékenységét leplezze és védelmezze. Ellenkezőleg. Az ő leleplezésükben és hatalomból való eltávolításukban akar közreműködni, mert ez tekinthető igazságos megoldásnak. Aki kivonja a bűnözőket a büntetőeljárás és a büntetés alól, végül is utólagosan bűnrészessé, maga is kollaboráns elkövetővé válik. A zsidó nép tagjaként Lehrman védelmezni kívánja ezt a népet, de úgy látja, hogy eljött az idő annak a beismerésére, hogy a mai uralkodó zsidó doktrína hibás, és a vezetés tévúton jár. Le kell leplezni azokat a bűnözőket, akik az írások legkifogásolhatóbb részei mögé rejtőzködnek. Valójában ezeket a kifogásolható és helytelen részeket el kellene távolítani a zsidó hagyomány szent könyveiből. Leland Lehrman ezt a védekezését a Tikkun elnevezésű zsidó békecsoportnak írta, amikor az ADL, amely szponzorálta a Tikkunt, arra bíztatta a szervezet tagjait, hogy zárják ki Lehrmant a soraikból. Lehrman sajnálatosnak találja, hogy ez a békemozgalom képtelen volt arra, hogy vitát folytasson a zsidó szupremácizmusról. Szerinte a Tikkunnak vezető szerepet kell játszania a történelmi Talmud, a neokonzervativizmus és a Likud párt politikájának a leleplezésében. A szupremácizmus gyűlöletes, és olyan pusztító politikához vezet, amely antihumánus. Az ADL nem késlekedik, amikor el kell ítélni a fehér szupremácizmust és a
mohamedán fundamentalizmust, ugyanakkor mereven elutasítja a zsidó szupremácizmus kérdésének a felvetését. Ez veszélyes képmutatás. Ami a Cion bölcseinek a jegyzőkönyveit illeti, a propaganda ellenére a legtöbb amerikai már viszonylag fiatal korban megismerkedik a tartalmával, és ezeknek a fiatal olvasóknak nem sikerült bebizonyítani, hogy ez a történelmi dokumentum hamisítvány. A hamisításra vonatkozó bizonyítékok rendkívül gyengék, és csak azokat győzik meg, akik minden kritikai elemzés nélkül elfogadják a tudatipar propagandáját. Sokan természetesen soha nem olvasták a Jegyzőkönyveket. Lehrman megismétli, hogy elutasítja azt, hogy a Jegyzőkönyveket a második világháború idején a zsidó nép elpusztításának az igazolására használták, de ez még nem teszi ezt a dokumentumot hamisítvánnyá, ugyanúgy, ahogy a keresztesek által elkövetett bűnök sem vezetnek a Biblia olvasásának a tilalmához. Lehrman emlékezteti az ADL illetékeseit: hogy tudományos igénnyel bizonyított ténynek tekinthető, hogy a szuper-gazdag zsidó bankárok dollármilliókkal támogatták Hitlert és a nemzetiszocialista mozgalmat. Ők finanszírozták annak 400 ezer fős párthadseregét, az SA-t is. Itt kiemeli a Warburg-család, és az Amerikai Zsidó Bizottság (American Jewish Commettee) szerepét. Az olyan zsidó szupremácisták, (Lehrman így nevezi őket) mint Jacob Schiff és Max Warburg, finanszírozták és készítették elő a bolsevik forradalmat, és nyomában Oroszország lerombolását. Trockijt a bolsevik hatalomátvételt megelőző időszakban, New York-ban gyakran látták jönni-menni Jacob Schiff lakásából. Amikor New York-ban kiképzett forradalmáraival a Kristianafjord hajó fedélzetén elindult Szentpétervárra, Jacob Schiff húszmillió dollárt adott a bolsevikoknak a hatalomátvétel végrehajtásához (ez mai árfolyamon átszámolva mintegy kétmilliárd dollárnak felel meg). Mindezt Jacob Schiff unokája is megerősítette. Anthony Sutton, a Stanford egyetem egykori tanára, számos munkában tárta fel, hogy a Wall Street szuper-gazdag érdekcsoportjai finanszírozták (elsősorban a Rockefeller és a Warburg dinasztia tagjai) Hitler hatalomátvételét 1933-ban. Lehrman idézett írásában „Sidney Warburg” tevékenységére utal, akiről a nemzetiszocialista Franz von Papen emlékirataiban ezeket írta: „A nemzetiszocialisták számára nyújtott nagy összegű pénzügyi támogatást a legjobban dokumentálva az a könyv tartalmazza, amely 1933-ban Hollandiában jelent meg a régi Amsterdam Van Holkema & Warendorf nevű kiadójánál, amelynek a szerzője „Sidney Warburg” volt, és a Drie Gesprekken Met Hitler (Három beszélgetés Hitlerrel) címet viselte.” Bizonyított tény, hogy „Sidney Warburg” valóban publikált 1930-ban egy könyvet, de az mindössze néhány napig volt kapható Hollandiában. A könyvet egyszerűen kivonták a forgalomból és megsemmisítették. Három eredeti mégiscsak fennmaradt. Az egyiket lefordították angolra és 1946. októberében megjelent. Ebből egy másolatot elhelyeztek a British Múzeumban is, de jelenleg már nem található ott meg. Eltűnt az az eredeti holland kópia is, amelyről az angol fordítás készült. A második holland nyelvű kópiát Schussnigg, néhai osztrák kancellár birtokolta. A harmadik holland kópia pedig Svájcba került, ahol lefordították németre. A német fordítás ma is elérhető a zürichi állami archívumban. Aki érdeklődik e máig elhallgatott könyv iránt, az leszedheti a teljes szöveget erről a címről.
Rendkívül fontos, hogy zsidó emberek is megismerkedjenek például Anthony Sutton munkásságával, és minél többen olvassák el maguk is „Sidney Warburg” „Hitler’s Secret Backers” című könyvét. Az ilyen irányú tájékozódás előfeltétele annak, hogy a zsidó közösségek tagjai elismerjék, hogy vezetőiknek - legalább részben - viselniük kell a felelősséget mindazokért a szörnyűségekért, amelyek a XX. század során sújtották az emberiséget. Lehrman, aki többször is hivatkozik arra, hogy oroszországi zsidó felmenőkkel rendelkezik, meg van győződve arról, hogy csak úgy lehet hitelesen és felelősségteljesen viselkedni, ha a zsidó közösségek vezetői is elismerik bűnrészességüket. Nem érti, hogy az ADL és a Tikkun miért ragaszkodik ahhoz, miszerint a zsidó nép teljesen feddhetetlen, ártatlan áldozat, amikor a történelmi tények egyértelműen tanúskodnak arról, hogy legmagasabb szintű vezetőik (a jelenlegi vezetők jogelődjei) szinten bűnösök, - teszi fel a kérdést Lehrman, hozzátéve: Miért védelmezzük zsidó vezetőinket, és vádoljuk szünet nélkül a német népet? Nem arról van szó, hogy elvetjük a kollektív bűnösséget? Miért kell a békesség kedvéért elutasítanunk az igazságot? Mindez szomorú, felelőtlen és igazságtalan, gyáva magatartás. A megbékélés a felelősségvállalásból és nem a tagadásból jöhet. Azt sem érti Lehrman, hogy a zsidó békemozgalom miért nem hajlandó elfogadni, hogy a Talmud és az Ószövetség rasszista előírásait is lehessen bírálni. A B’nait B’rith irányítása alatt álló ADL-nek sikerült elérnie, hogy Lehrman többé ne készíthessen műsort saját rádióprogramjában a zsidó szupremácizmusról, és a Cion bölcseinek Jegyzőkönyveiről. Ez sajnálatos, mivel ezek a témák szorosan kapcsolódnak ahhoz, hogy Izrael közismerten széles körben folytat kémtevékenységet Amerikában, befolyást gyakorol az Egyesült Államok külpolitikájára, és fontos szerepe volt a Közel-Keleten folyó háborúk kirobbantásában, amely már eddig is sok amerikai és természetesen iraki áldozatot követelt. Figyelemre méltó az a bírálata is, hogy a Tikkun nem akarja megvitatni a zsidó szupremácizmus kérdéskörét, mert nem akar egy másik holokausztot Amerikában. Lehrman úgy véli, hogy az elhallgatás valójában veszélyesebb helyzetet teremt az amerikai zsidók számára, mert ha az amerikai zsidó közösségek nem ítélik el a zsidó szupremácizmust, és azt az izraeli politikát, amely háborúkat szorgalmaz a Közel-Keleten, akkor ez azt a látszatot kelti, hogy ezzel a politikával egyetértenek. Mi a zsidó szupremácizmus ideológiai háttere? Aki tanulmányozza az ún. „szekuláris humanizmus” két alapdokumentumát, az első és a második Humanista Manifesztumot, az arra a következtetésre juthat, hogy ez egyfajta ateista vallás. A szekuláris humanizmus nevű ateista vallás – eltérően a hagyományos vallásoktól – Isten fennkölt pozíciójába az embert, és az emberi észt helyezi. Ennek az ateista vallásnak az alaptételeit így foglalhatjuk össze: 1. Követői vagy nem hisznek Istenben, vagy ezt a témát mellékesnek tartják. 2. Úgy gondolják, hogy magas színvonalú magatartási normákat és erkölcsiséget a józanészre is lehet alapozni. 3. Azt vallják, hogy Istent (az Isteneket) az ember teremtette a saját képmására. 4. Kiemelt fontosságúnak tekintik a mindenkit megillető egyenlő esélyeket és emberi jogokat. 5. Az olyan ellentmondásos kérdésekben, mint az abortusz elérhetővé tétele, a homoszexuálisokat megillető jogok, az azonos neműek közötti házasság, a könyörületi halálba segítés, az állam és az egyház szétválasztása és az ehhez hasonló kérdésekben a szélsőségesen liberális álláspontot vallják.
Több kutató (például Patrick Grimm) úgy véli, hogy a szekuláris humanizmus gyakorlatilag megegyezik a modern júdaizmussal, pontosabban a júdaizmus szekuláris változatával. Céljaik, törekvéseik, ideológiai nézeteik szinte teljesen azonosak. A júdaizmus és a zsidó mivolt nem annyira vallás, mint ideológia. Ez magyarázatot adhat arra is, hogy noha a zsidók többsége (Izrael lakosságának ténylegesen a 80%-a) ateista, és magát mégis büszkén vallja zsidónak. Nem egy vallás követői tehát. Lehetnek kommunista ateisták, büszke szekularisták, agnosztikusok, mégis megmaradnak zsidónak. A júdaizmus ideológiája a humanizmushoz hasonlóan emberek egy csoportját helyezi Isten helyére. A szekuláris humanizmus szerint minden ember egyetemes értelemben a saját sorsának a meghatározója, önmaga Istene. Az ember lett szó szerint az Isten. A júdaizmus gondolatmenete is ehhez hasonló. Az egyetlen különbség az, hogy a júdaizmus leszűkíti azoknak az embereknek a körét, akikre vonatkozóan érvényes a tanítása. Nem minden ember Isten, csak az emberek egy kivételezett szektája az, amelyik betöltheti Istennek a szerepét. A szekuláris humanisták önmagukat vagy az embert általában istenítik. A szekuláris júdaisták ugyanezt teszik. Még az ortodox zsidók is, akik büszkén vallják, hogy ők hisznek Ábrahám, Izsák és Jákob Istenében. A Talmudban például egyes rabbik azt állítják, hogy ők vitába szálltak Istennel, és ténylegesen ők nyerték meg a vitát. Egy ilyen állítás azt sugallja, hogy az Istennel vitázó egyenlő az Istennel. A szekuláris humanizmus önistenítő, öndicsőítő, és azért küzd, hogy az embert Istennek a pozíciójába helyezze. Ez hasonló, amire Lucifer is törekedett. A Biblia szerint ő is ezekhez hasonló hatalmi játékot folytatott, mielőtt száműzték a mennyekből. A zsidók is ezt teszik. Még azok a zsidók, akik semmiben sem hisznek, odaadóan bíznak a zsidó népben. A kommunizmus, a bolsevizmus, a szocializmus, a freudizmus, is felfogható olyan messianisztikus látomásként, amely meg van fosztva az istenitől, a szenttől, és ahol egy szekularizált utópia világítja meg a népek számára a követendő utat. Mi más a társadalom tudatos átalakítása (például a polgárjogi mozgalommal), mint szekuláris, Istenhez hasonló beavatkozás az emberi természetbe, újrateremtve a tömegek gondolkodásmódját, hogy lenyeljék az egalitariánus vallási dogma keserű piruláját. A júdaizmus és a szekuláris humanizmus testvéreknek tekinthetők, és szövetségesek abban a háborúban, amit a zsidók folytatnak a nem-zsidók ellen. A szekularisták együttműködnek a radikális zsidókkal, hogy kiselejtezzék a vallást és korlátlanul elérhetővé tegyék az abortuszt, uralkodóvá a homoszexuális, leszbikus, biszexuális, nemeken átnyúló életstílust, az orvosok által végzett könyörületi halálba segítést, és eltávolítsák a közterekről Isten, Jézus, a Tízparancsolat és a Biblia említését. A szervezett felső zsidóság és a szekuláris humanizmus alaptétele „tégy, amit jónak látsz”, azaz nincs semmi, ami abszolút, ami áthághatatlan, amihez minden embernek feltétlenül igazodnia kell, vagyis nincs abszolút igazság és megszeghetetlen erkölcsi imperativus. E sorok írójának felfogásában Isten az abszolút igazság és igazságosság és az abszolút univerzális erkölcsiség, amely lehetővé teszi a szeretet és a jóság érvényesülését a gyűlölettel, a bosszúállással és a gonoszsággal szemben. Sokan kétségbe vonják, hogy lennének olyan zsidók, akik emberi alakot öltött Istennek tekintik magát. Israel Shahak, a talmudista júdaizmus szakértője, szerint mind a Talmudban és a Halacha-ban, mind az ortodox vallásos törvényekben az a közös, hogy megkülönbözteti a zsidókat a nem-zsidóktól. Az 1994-ben elhunyt nagy tiszteletnek örvendő Menachem Mendel Schneerson rabbi, a Lubavicsi Rebbe, aki a Chabad mozgalomnak a vezetője volt, és nagy befolyást gyakorolt mind Izraelre, mind az Egyesült Államokra, mondta: „A zsidó és a nem-zsidó személy közti különbözőség abból a közös kifejezésből származik, hogy „tegyünk különbséget”. Ez azt jelenti, hogy egy bizonyos személy nem minősíthető felsőbb szinten levőnek. Itt azonban inkább arról van szó, hogy tegyünk különbséget teljesen
különböző fajok között. Ezt kell tenni a testtel kapcsolatban. Egy zsidó személynek a teste teljesen különböző minőség a világ valamennyi népéhez tartozó ember testéhez viszonyítva. (…) Még nagyobb a különbség a zsidó és a nem-zsidó között a lélek tekintetében. (…) A nem-zsidó lélek három sátánista szférából jön, a zsidó lélek azonban a szentségből származik. Egy nem-zsidónak a teljes valósága csak hiúság. Írva vagyon, hogy ’az idegennek kell őriznie és táplálnia a te nyájaidat’ (Ézsaiás, 61:5). A nem-zsidók egésze csak a zsidókért létezik…” Az erdélyi születésű Elie Wiesel, aki először használta a zsidókat ért második világháború alatti atrocitások megnevezésére a holokauszt (tűzáldozat) elnevezést, ugyancsak azt állítja, hogy a zsidók egy felsőbbrendű fajt alkotnak: „Minket illetően minden más, a zsidók ontológiailag kivételt képeznek.” (Ontológia a lét legáltalánosabb törvényeiről szóló filozófiai tanítást jelöli, és ugyancsak ez képezi a metafizika fő részét. Az ontogenezis a biológiai egyedfejlődés, azaz az élőlény egyéni fejlődési útja a megtermékenyítéstől a teljes kifejlődésig. Az ontológiai szóval pedig azt jelölik, ami az ontogenezissel kapcsolatos, azon alapul.) A zsidók felsőbbrendűségére vonatkozó elmélet kihat a zsidók, valamint a többi ember, s a többi nép kapcsolatára. Mivel fanatikusan meg vannak győződve arról, hogy ők az uralkodó faj, felsőbbrendű emberek, akik isteni lélekkel rendelkezve élnek az alacsonyabb rendű élőlények között, ezért Izrael nem engedélyezi a vegyes házasságokat. Erről olvashatunk a The Jerusalem Report 26. oldalán. Ez a dokumentum 1994. október 20-án jelent meg. A liberális nézeteket valló zsidóság az Egyesült Államokban és az európai országokban minden eszközzel szorgalmazza a vegyes házasságokat, de csak a nemzsidók körében. A zsidó szervezetek irányítói támogatják és részben finanszírozzák is azokat a szervezeteket, amelyek elősegítik, például Amerikában, a nem fehérfajúak bevándorlását. Izraelben azonban a legkülönfélébb jogi és más eszközökkel szétválasztják a zsidó és az arab lakosságot. Az izraeli törvények szigorúan tiltják nem zsidó fajúak bevándorlását Izraelbe. A zsidóknak az a kötelességük, hogy fajukat tisztán tartsák. Ez hasonlít ahhoz, ahogyan a nácik törekedtek az árja faj tisztán tartására. 2009. márciusában tanácskozásra került sor Párizsban az RCE, Rabbinical Center of Europe, az Európai Rabbinikus Központ szervezésében. A 300 tanácskozásra összgyűlt rabbi között volt Israel Meir Lau, Izrael volt főrabbija és a Yad Vashem Holokauszt Múzeum jelenlegi elnöke. Meir Lau kijelentette: „Az asszimiláció a zsidók jövőjére nézve nagyobb fenyegetést jelent, mint az antiszemitizmus vagy a terrorizmus.” Lau ezt amerikai statisztikákkal támasztotta alá, amelyek szerint száz első generációs zsidóból már csak három negyedik generációs zsidó marad. A rabbikat sokkolták ezek az adatok. Több rabbi is, így többek között Yisroel Yaakov Lichtenstein, aki a nagy-britanniai zsidó bíróság elnöke, megerősítette, hogy a lakhelyén élő zsidók 50%-át érinti a fajkeveredés. Az Európai Rabbinikus Központ Brüsszelben működik és Európa szerte több mint 600 rabbinak és zsidó közösségnek nyújt támogatást. Az amerikai társadalom, de más népek is megtapasztalhatták, hogy számos zsidó lelkesen egyetért a Lubavicsi szekta néhai vezetőjének Schneerson rabbinak a zsidó felsőbbrendűségre vonatkozó nézeteivel. Ezek csaknem isteni minőséggel ruházzák fel a zsidó lelkét és testét. Azt feltételezhetnénk, hogy ezek a nézetek egy ultraortodox, marginalizálódott és kis létszámú zsidó közösségre jellemzőek csak De nem ez a helyzet. Menachem Begin, aki az Irgun nevű terrorista csoport vezetője volt Izrael állam megalakulását megelőzően, majd Izrael miniszterelnöke lett, s aki a béke Nobel-díjat is megkapta, nem volt vallásos zsidó. Mégis hangoztatta:
„A mi fajunk az uralkodó faj. Mi vagyunk ennek a bolygónak a megszentelt Istenei. Mi, akik legalább annyira különbözünk az alacsonyabb rendű fajoktól, amennyire azok különböznek a rovaroktól. A mi fajunkhoz hasonlítva a többi fajok valójában vadállatok és állatok, legjobb esetben háziállatok. Más fajokat emberi ürüléknek tekinthetünk. A mi rendeltetésünk, hogy uralkodjunk az alsóbbrendű fajok felett. A mi földi királyságunk felett a mi vezérünk vas kézzel fog uralkodni. A tömegek a talpunkat fogják nyalni, és rabszolgaként fognak szolgálni minket.” (A Texe Marrs által 2003. november 25-én idézett Begin kijelentést először Amnon Kapeliouk, izraeli újságíró idézte a brit New Statesman című hetilap hasábjain 1982. június 25-n megjelent írásában. Begin miniszterelnök a Knesset-ben, az izraeli törvényhozók előtt elhangzott beszédében tette az idézett kijelentést. Kapeliouk írásának címe: „Begin and the Beasts”. A New Statesman fábiánus irányzatot követő tekintélyes baloldali lap, amely 1913 óta jelenik meg Londonban, és Beatrice, valamint Sidney Webb indította útjára.) Amnon Kapeliouk, aki 2009-ben halt meg és Nyugat-Jeruzsálemben van eltemetve, több mint negyven éven át tudósított a palesztinai és az arab problémakörről. Több mint fél tucat tekintélyes lap munkatársaként. Kapeliouk négy éven át dolgozott az „Arafat, a megszelídíthetetlen” című biográfián, és számos más könyvet is írt, köztük a Rabin miniszterelnök ellen elkövetett merényletről. Megrendítő hatást váltott ki az 1982. szeptember 19-én a libanoni 'Sabra és Shatila' nevű menekült táborban elkövetett tömegmészárlásról írt beszámolója. Kapeliouk újságíróként csatlakozott a francia Le Monde és a Le Monde Diplomatique szerkesztőségéhez, ahol első cikke 1969. januárjában, az utolsó pedig 2009. márciusában jelent meg. James Carter, aki 1976-tól 1980-ig volt az Egyesült Államok elnöke, emlékirataiban részletesen foglalkozik azzal, hogy létre lehetett volna hozni az arabok és az izraeliek közti tartós békét, ha Izraelnek nem a bigott, nácikhoz hasonló rasszista nézeteket valló Menachem Begin lett volna a miniszterelnöke. Carter emlékeztet: Begin fanatikusan meg volt győződve arról, hogy a zsidók alkotják az uralkodó fajt, olyan szent nép, amely magasabbrendű, mint az egyiptomiak és mint az arabok. Begin hitt abban: Isten akarata az, hogy a zsidóké legyen Palesztina, úgyhogy egyáltalán nem volt közös alap a béke megteremtésére. A zsidók szenvedélyesen vágyakoztak Palesztina területei után, és az volt a szándékuk, hogy azt megszerzik és megtartják maguknak. A júdaizmus lényegében azonos a humanizmussal, pontosabban a szekuláris humanizmussal. Arra törekszik, hogy azokat, akik hirdetik, a Mindenhatónál is magasabbra helyezze. Az messianisztikus látomás, amellyel a júdaizmus szemléli a nem-zsidókat, nem véletlen. Ez természetes folyománya egy olyan nép, embercsoport magatartásának, amely fajnak nevezi magát, és amely önmagát Istennek tartja, aki bármit tehet, amit jónak lát. Nem véletlen, hogy embereknek ez a viszonylag kis létszámú csoportja létre tudta hozni, finanszírozta és megvalósította a kommunizmusnak nevezett elnyomó, gyilkos mechanizmust. Ha a zsidók valóban e föld istenének képzelik magukat, akkor ez az „Isten” a maga szeszélyességében akár meg is szabadulhat az alacsonyabb rendű lényektől, ha az elősegíti földi királyságának a létrejöttét. Patrick Grimm „Judaism as humanism” (Júdaizmus, mint humanizmus) című írásában, ezeket írja: „Több embert öltek meg a júdaizmus, mint minden más ideológia nevében. És miért lenne ez másképp? Egy „Isten” nem tévedhet, amikor ítéletet alkot, nem lehet esendő vagy korlátolt felfogású. Ez a fajta ’Isten’ hasonló egy mérgezett hűtőanyaggal bíró Jim
Jones-hoz, és minden mértéket felülmúlóan értelmetlen. Ezért volt eddig és lesz a jövőben is ’zsidó probléma’ vagy ’zsidó kérdés’. Nem fog eltűnni, mert ez az istenkomplexus, az eltorzított istenfelfogás tükörképe a tükörben marad.” Patrick Grimm ehhez még hozzáteszi, hogy „semmi sem olyan veszélyes, kockázatos és félelmetes, mint egy szekuláris messianisztikus vízió. Az Isten elvetése a legtöbb zsidó által és messianisztikus reményeik összeházasítása az önimádat, a szerzés és a fösvénység isteneivel, sokkal félelmetesebb, mint az egyszerű szekuláris humanizmus. A szekuláris humanizmus, legalább valamennyi emberre kiterjed. De mivel a júdaizmus szemlélete partikuláris, így szükségszerűen kizár másokat az emberi fajból. Úgy tekinthetünk magunkra, mint akik eldobható részei vagyunk egy rosszul működő gépezetnek, amellyel a mi „Istenünk” kényétől-kedvétől függően rendelkezhet.” Ha tehát arra a kérdésre kívánunk válaszolni, hogy mi a szekuláris humanizmus és a modern júdaizmus közötti kapcsolat, akkor annyit mondhatunk, hogy a kettő tartalmilag csaknem azonos, de a júdaizmus az, amely a legkirekesztőbb és legetnocentrikusabb. Egyelőre nehéz felmérni, hogy ez mennyi kárt okozott az emberi civilizációnak, és azt is, hogy még mennyit okozhat a jövőben. Ha a zsidó az „Isten”, vagy magát Istennek képzeli, akkor az emberiség nehezen érezheti biztonságban magát. (Folytatása következik.) Drábik János
