Dr. Baktay Zelka, Baktay Miklós, Dr. Csernus Imre, Kalo Jenő, Dr. Popper Péter Boldogtalan kapcsolatok Döntés, felelősség, gyávaság

Dr. Baktay Zelka, Baktay Miklós, Dr. Csernus Imre, Kalo Jenő, Dr. Popper Péter Boldogtalan kapcsolatok Döntés, felelősség, gyávaság Csernus Imre JÓT VAGY SEMMIT...? Szerelem? Nehéz definiálni, meg sem próbálom. Inkább arról beszélnék, ami a szerelem következtében az emberekben kialakul: a kölcsönös belső tűz. Ilyenkor szinte szikrázik az ember szeme. Aztán telik-múlik az idő, és ez a szikra, ez a tűz szépen lassan kialszik. Miért? Miért szűnik meg a szerelem? Ezen magam is sokat gondolkodtam. Egy régi párkapcsolatom idején – ezt a mai fejemmel nem is nevezném párkapcsolatnak – elkezdtem töprengeni azon, hogy mit is jelentenek a hétköznapokban bizonyos szavak. Egyre inkább rá kellett döbbennem arra, hogy használok egyes szavakat, de nem tudom, mit jelentenek. Gyakran hallom például nők szájából, amikor a partnerükről beszélnek, hogy olyan jó ember, s ez az érzés a hétköznapi életben igen érdekesen nyilvánul meg, olyan szavakat szül, mint apus, papus stb. És ha egy kicsit lehetek cinikus, akkor tegyünk egy „c”-t a papus szóba: papucs lesz belőle – ebből a jó emberből. Tehát az a kérdés, hogy miért szűnik meg a szerelem? Arra jöttem rá, hogy azért, mert megszűnik a kölcsönös tisztelet egymás iránt. Képzeljük el a szerelmet! Meglátok valakit, fel tudok rá nézni, vonzódom hozzá. Amikor rá gondolok, belső remegés, vibrálás fut végig rajtam. És ez kölcsönös. Ilyenkor azonban nagyon sok mindent nem látok meg a másikban. Miért nem? Mert az érzések egy idő után kizárják az objektív meglátás lehetőségét. Ez azt jelenti, hogy amikor két ember találkozik és vonzódik egymáshoz, elfelejtik, hogy a másik is emberből van, húsból és vérből, pozitív és negatív tulajdonságokkal egyaránt. És az ember egy kicsit vakká válik a negatívumokra. Szeretem őt úgy, ahogy van – ezt szokták nekem mondani, amikor a bajban felkeresnek, és arra kérem az illető hölgyet, hogy fogalmazza meg, mit szeret a párjában. Nem elgondolkodtató ez? Ha valaki együtt él tíz-húsz évet valakivel, ez nem éppen elegendő ahhoz, hogy konkrétan megfogalmazhassa, miért vonzódik a másikhoz, hogy mi az, ami a másikban vonzó? Hogy miért szereti a másikat? Nézzük meg ezt az úgy, ahogy van-t. Amikor azt kérem, hogy mondjon nekem néhány olyan tulajdonságot, amit nem tud tisztelni a férjében, akkor elkezdi sorolni… Két percen belül egy hatalmas ellentmondás. Szeretem úgy, ahogy van, de ezért és ezért nem tudom tisztelni. Akkor ez most micsoda? Ez a támaszkodás. Ma a párkapcsolatok jelentős része nem a kölcsönös kiegyensúlyozottságon alapul, hanem az egymásra támaszkodáson. Nem egymásért élnek a kapcsolatokban, hanem egymás mellett. Holott egymás mellett a jó és a rossz szomszédok élnek – alapesetben. Egymással? Az más. Társas magány. Ahogy ide, az előadásra bejöttem, néhány emberre ránéztem, és azt láttam – azt gondolom –, hogy hiányzik belőlük a büszkeség. Nem éreztem azt, hogy erő sugárzott volna belőlük. Inkább a bizonytalanságot, a félelmet éreztem sugározni. Hogy pontosabban fejezzem ki magam, azt éreztem, hogy a szemük halott, illetve félig halott. Tudom, hogy ez nagyon durván hangzik. Ez akkor következik be, amikor a félelmeink sokkal erősebbé válnak, mint mi, és ezt hagyjuk, és nem merünk velük szembenézni. Miért nem? Visszatérnék a tisztelethez, vagyis annak megszűnéséhez. Ahogy a kapcsolatban telnek a napok, a hónapok, az évek, egyre inkább rácsodálkozom a másikra. A koszos zoknijára, a pontatlanságaira és egyéb emberi dolgaira. A pozitív dolgainak nagyon örülök, a negatívakat pedig elkezdem lenyelni. Elkezdem mentegetni – biztosan nem úgy gondolja, biztosan nem úgy érzi, biztosan nem úgy van… A párkapcsolatokat illetően fontos elmondanom – remélem, mindenki tudja –, hogy nem az ellentétek vonzzák egymást, hanem a hasonlóságok. Például, ha én bizonytalan vagyok, akkor egy másik bizonytalant fogok magamhoz vonzani. Mert én csak erősnek látszom, és a másik is ugyanilyen. Ez itt a nagy baj. Bizonytalan vagyok, és ez nem látszik. De miért is nem beszélgetünk egymással őszintén? Nagyon fontos kérdés, mert a boldogsághoz szükséges a kölcsönösség. Ha nincs meg a kölcsönösség mindenben, akkor baj van. Ha a szexualitásban, a kézen fogva sétálásban megvan, a beszélgetésben miért nincs? Azért, mert ahhoz, hogy a másikkal őszintén tudjak beszélgetni, magammal is őszintén kellene tudjak beszélgetni. Hangosan! Hogy magammal őszintén tudjak beszélgetni, ahhoz az kell, hogy tisztában legyek azzal, hogy magam is emberből vagyok, húsból és vérből, pozitív és negatív tulajdonságokkal. Valószínűleg mindenki tapasztalja, hogy álszent világban élünk. Álszent mondatokat használunk, álszent mintákat mutatunk, álszentek a kapcsolataink stb. Nézzünk meg egy ilyen álszent kijelentést. Mostanában figyeltem fel rá, eddig észre sem vettem. „Halottról vagy jót, vagy semmit!” Már bocsánat! Miért is csak jót? Misztifikáljam az elhunyt tulajdonságait? Hazudjak? És ugyanez működik a párkapcsolatban is. A társról vagy jót, vagy semmit? Ez azért baj, mert az elfojtott érzelmek és indulatok csak mélyítik a szakadékot a két ember között. Mert a feszültség fokozódik, és sok kicsi sokra megy! Ha én gyáva vagyok kimondani dolgokat saját magamnak, akkor egy másik gyávát vonzók magamhoz. Már régóta gondolkodom azon, hogy mitől is lettem én gyáva, merthogy bizonyos helyzetekben én magam is az vagyok. Ezzel nincs is semmi gond, mindenki az. De ki merjük-e mondani? Ez a kérdés. És bizony megalkuvók, befolyásolhatók, kifogást keresők – gyávák vagyunk mindannyian. A kiegyensúlyozott párkapcsolat ismérve a kölcsönös őszinteség mellett, magából az őszinteségből adódóan, a kölcsönös odafigyelés, egymásra figyelés, vagyis az alkalmazkodás. Ám az alkalmazkodás nem egyenlő a megalkuvással. Megalkuvásról akkor beszélhetünk, amikor két bizonytalan ember között harc folyik. Ugyanis bizonytalan emberek között alakulnak ki a játszmák. Gondoljunk csak bele. Ha én magammal jóban vagyok, szükség van a játszmákra? Ha ki merek mondani dolgokat, és felelősséget vállalok, kellenek a játszmák? Ha odaállok a szavaim mögé, nem csinálok magamból hülyét, vállalom magam, akkor nem kell gyilkolnom a másikat, mert nincs rá szükségem, hogy gyilkoljam, hogy a másiktól állandó pozitív visszajelzést kapjak. Aki önmagával békében van, az tiszteletben tartja a másik szabadságát is akár, ez pedig egyenlő a másik ember

elfogadásával. Az elfogadásban irgalmatlan nagy erő van. Ezt én orvosként tapasztaltam meg, amikor nem fogadtam el, hogy mások mentek egyenesen a pokol felé, én meg mindenáron meg akartam menteni őket. Mindenáron! Csak éppen el nem fogadtam őket. Gondolkodtam azon is, hogy ami párkapcsolatnak látszik, de nem az, azt hogyan lehetne nevezni. Merthogy a párkapcsolat a felnőtteknek járó dolgok egyike, de mi van azokkal, akik érzelmileg nem nőttek fel? Semmi. Nem jár nekik a párkapcsolat sem. Nem jár! Ebből csak egymásra támaszkodás lehet, az pedig nem párkapcsolat. Sokszor azt érzem, mintha szándékosan el akarnánk felejteni, hogy az élet, amit itt a földön töltünk, limitálva van. Limitálva úgy hatvan-hetven évre. Ez nem sok. Hetven év az durván huszonötezer nap. Érzelmileg felnőni azt is jelenti, hogy ha például ránézek valakire, akkor ki merem mondani a magam számára, hogy hiába gyönyörű a lelke, mint nőre nem tudok rá fölnézni, mert nekem az kevés, ahogy ő a testéhez viszonyul. Vagy éppen fordítva. A teste gyönyörű, de előszeretettel és gyakran használja az érzelmi manipuláció széles tárházát. Játszmázik. A játszmázás háború, a háborúban pedig gyilkoljuk egymást. Ha gyilkolom a másikat, akkor nincs béke és harmónia, nincs építkezés. Háborúban nincs építkezés. Háborúból az ember menekül, olyan helyre, ahol béke van, ahol építkezni lehet, ahol élni lehet. Legyen az illető egzisztenciálisan akár szegény, akár tehetős, valójában mindkét esetben mindegyikük szegény. Vannak a gazdag szegények és a szegény szegények. A közös nevező a szegénység. Ez a szegénység, a párkapcsolati szegénység azt jelenti, hogy ezért két ember megdolgozott. Mert amikor egy kicsit fájt valami, akkor nem merték kimondani azt a picit. El lett mismásolva, hogy majd megoldódik. Támaszkodás során a belső bizonytalanság és a félelem fokozódik. Ezt mindannyian érezzük. Amikor egy-egy előadáson kihívok magam mellé valakit, hogy beszéljen magáról, hogy felmérjem, hogyan tud adott helyzetben konfrontálódni a félelmeivel, sok esetben tapasztalom, hogy engem akar legyőzni. Mert én vagyok az agresszív, a szadista, és még sok ilyet mondanak az emberek. Sokan nem szeretnek, mert ők valójában csak az egyik arcomat látták, és az alapján ítéltek meg. Nincs ezzel semmi baj, ez az ő dolguk. Én azzal az arccal lettem „hírhedt”, ismert, ami mindannyiunknak van, és amit mindannyian használunk a saját köreinkben. Csakhogy én mertem azzal kiállni, hogy van ilyen. És aki ebben magára ismer, az azt mondja, távozz tőlem sátán…! Kimondani azt, hogy én boldogtalan vagyok, az iszonyú fájdalommal fog járni. Kimondani azt, hogy azért vagyok boldogtalan, mert hagytam magam, még jobban fog fájni. Mert felmerül, hogy miért hagytam magam? Elpocsékolt idő, amit így éltem? Milyen mintát mutattam a gyerekeimnek? Ugye tudja mindenki, aki ebben a társas magányban él, hogy ezt a boldogtalanságot végig fogja nézni a gyermekei szemében is, ha felnőnek. Remélem, hogy tudják… Mert milyen férfi és milyen női mintát mutathat így az ember? Sugárzót? Nem. Keserűt. Éppen ezért ne csodálkozzanak a hazug párkapcsolatban élők, ha a fiaik, amikor harmincéves korukra elérnek valamit, majd csajoznak jobbra-balra, a lányaik pedig ott állnak szingliként. Ez valaminek az okozata. Érzelmileg felnőni felelősségvállalást jelent az adott helyzetben jelentkező pozitív és negatív érzéseimért egyaránt, amit önmagam felé hangosan ki merek ejteni a számon. Amikor ki merem mondani, hogy igen, gyáva vagyok. Itt kezdődik el az, amikor kezdünk megállni a saját lábunkon. Igaz, hogy kicsit még lenn a pokolban, mert a gyávaságunkkal egy sor helyzetben hagytuk magunkat megalázni, kihasználni, lerombolni, ami soha nem a másik felelőssége, hanem a miénk. Ez mindenki saját egyéni felelőssége. Hogy mit teszek a lelkemmel és a testemmel, azért én felelek, nem az a szemét másik. Vagyis: hogyan lehet leütni azt a labdát, amit én nem dobok fel? Ha nem hagyom magam, hogyan tudnak kihasználni? Amikor jönnek az első kicsi dolgok, és merem megmondani, hogy nekem ez nem jó? És a másik, aki őszinte reakciót kapott tőlem, higgyék el, ha még időt is adok neki, meglepő, de őszinte lesz, és… és nem történik semmi. Semmi tragédia és háborús konfliktus. Felelősségvállaláskor elengedhetetlen az időhatárok lefektetése, a keretek felismerése. Nálam ez akkor következett be, amikor fiatal, kezdő orvos koromban néhány betegemmel tegeződtem, és egy idősebb orvos figyelmeztetett, hogy ne tegyem. Miért ne? – kérdeztem. Hidd el – mondta –, nagyon fontosak a keretek. És igaza volt. E nélkül nem megy. Én sem azért ragaszkodom a doktor úr megszólításhoz, mert olyan nagy ember vagyok, hanem mert az alatt a kicsi idő alatt, amit a hozzám segítségért forduló emberrel eltöltök, ilyen keretek között tudom gyorsan felmérni az ő rugalmasságát és helyzetét. És neki ebben a helyzetben kell tudnia kimondani súlyos és fájdalmas dolgokat. Mert bizonyos dolgok kimondása fájdalommal jár. Iszonyú fájdalommal. Ezt a fájdalmat sokan igyekeznek elkerülni. Akik ezt az előadást hallgatják, azok közül nagyon sokan semmit sem fognak kezdeni az itt elhangzottakkal. Hazamennek, és folytatódik a hazugság, a megalkuvás. És folytatódik a pokol. Végighallgatják az előadásokat, és továbbmennek. Szívük joga. De miért is akarnak boldogok lenni? Nem jár. Az csak a felnőtteknek jár, a többieknek nem. Ez a helyzet. A bátorság ott kezdődne, hogy hazamegyek, leülök a társam elé, és azt mondom, szívem, egykor égtünk, de már egy ideje nem. Ha a szenvedély valóban megszűnt, azért egy személyben én vagyok a felelős, nem más, nem a másik, én. A pasi ilyenkor persze megijed. Elkezdi sajnálni magát. Sírdogál, könyörög. De ebből még nincs megoldás. Mert a támaszkodó kapcsolatban ilyenkor az ijedtség miatt van egy átmeneti változás, ami hamar elmúlik, és megy minden úgy, ahogy azelőtt: rutinból. Változás ugyanis anélkül nem fog bekövetkezni, hogy ne néznénk szembe a saját félelmeinkkel, ami igen, fájdalommal fog járni. Ez egyik pillanatról a másikra nem fog menni. Ha egy férfi megígéri, hogy nem hagyja szét ezentúl a ruháját, akkor nem lett kimondva az igazi ok, az, hogy hanyag, aminek valódi oka az, hogy önző. És ez nem fog változni, mert nem lett kimondva, hogy önző. Mert a gyökérproblémával nem törődtünk. Mert tünetileg foglalkoztunk csak a problémával. Így nem lesz változás. Itt lép be az intelligencia. Minél intelligensebb az illető, annál remekebb kifogásokat fog kreálni arra nézve, hogy miért nem hagyja el a másikat, miért nem kéri számon, miért nem beszélget vele őszintén stb. Nem tudok rá felnézni? Nem baj. Nem tudom tisztelni, nem tudom férfinak érezni, mert én sem vagyok nő! Erről szól valójában az intelligencia kérdése. A magyarázkodásról önmagamnak. Önmagam becsapásáról. Mert nem merem vállalni a felelősséget sem az érzéseimért, sem a testem státusáért, sem semmiért. Ez az intellektualizálás, amikor agyból keresünk magyarázatokat – és találunk! Ennek demonstrálására egy önként jelentkezővel szeretnék néhány dolgot megmutatni. (Egy hölgy jelentkezik, felmegy a

színpadra Csernus Imre mellé.) Cs. I.: Egy termetes hölgy! Tessék kifáradni. Csúnyát mondtam? Miért, nem termetes? Hadd mondjam el gyorsan, hogy egy-egy adott helyzetben mindenkinek van töltete és kisugárzása, amit lehet látni és érezni. Hölgyem, először is fontos hogy tudja, ha úgy érzi, hogy olyat kérdezek, ami rosszul érinti, megteheti, hogy nem válaszol. Hölgy: Rendben. Cs. I.: A szabadság az, hogy ön eldöntheti, igen vagy nem, és ne akarjon megfelelni itt most senkinek, mert nem kell, nem dolga. Ön itt kint látszólag sok emberrel áll szemben, de csak egy emberrel áll szemben, és az nem én vagyok. Ha belenéz ennek a sok embernek a szemébe, valójában ebben a sok száz szempárban a saját félelmét látja. Ön ebben a pillanatban a saját félelmével néz szembe. Tehát ön mióta boldogtalan? Hölgy: ... Cs. I.: Mióta boldogtalan? Hölgy: Tizenkét éve váltam el. Cs. I.: És ettől ön boldog? Hölgy: Sok boldogságom van, de társam nincs. Cs. I.: Na! Tehát mióta boldogtalan? Hölgy: Tizenkét éve…! Cs. I.: Jó, álljunk meg egy pillanatra. Ez az a pont, ahol azt kellene megkérdeznem, hogy akkor mit tesz ez ellen? És ezt is kétfelé választanám. Mit tesz meg érzelmileg, és mit tesz meg racionálisan a hölgy? Ennek a két dolognak az egyensúlya teremti majd meg bennem is az egyensúlyt. Nézzük meg. Itt van egy alma, vegye el. (Csernus Imre üres kezét nyújtja a hölgy felé.) Hölgy: Mit csináljak vele? Cs. I.: Harapjon bele. Nos, milyen íze van a boldogság almájának? Hölgy: ... Cs. I.: Na! Hány éves ön? Hölgy: Negyvenhárom. Cs. I.: Azt a… de durva! Én csaknem negyvenkettő, de van egy különbség kettőnk között. Önbizalommal nem áll valami jól. Milyen az alma íze? Hölgy: Finom. Cs. I.: Finom. Látják? Én felajánlottam a semmit. Azt mondtam a semmire, hogy alma. Ő átvette a semmit – a levegőalmát –, beleharapott a semmibe, amire azt mondta, hogy finom. Ez a látszat. És ilyen gyorsan tudjuk magunkat becsapni. Ezzel csak azt szerettem volna bemutatni, hogy milyen gyorsan bekövetkezhet ez. Számtalanszor el szoktam játszani azzal, hogy ki mennyire befolyásolható. A gyávaságból befolyásolhatóság fakad, mert akiben ott van magasan az autoritás tisztelete, az befolyásolható. Eddig százból talán ketten jegyezték meg, hogy doktor úr, itt nincs alma, itt nincs semmi. Igen, csak próbálkoztam – mondom ilyenkor. Hölgy: Igen, de én óvónő vagyok, én az ilyesmit elhiszem. Velem a gyerekek mindennap megetetik a láthatatlan almát meg a láthatatlan sutit. Én már huszonöt éve eszem a levegőalmát. Cs. I.: Igen. És ez azért van, mert ön hagyja, hogy megetessék. Tudja, egy adott helyzetben látható test mindig jelképezi, tükrözi a lélek állapotát. Hölgy: Én azért vagyok ilyen gömbölyű, illetve testes, ahogy meg is jegyezte, mert tele vagyok szeretettel. Cs. I.: Igen. Látják, előszeretettel használunk olyan szavakat, amikre a legtöbb ember beindul. Mire gondolok? Este vagy reggel

mindenki lefürdik. Amikor belenézünk a tükörbe fürdés után, mindenki mond, illetve gondol egy jelzőt magáról, illetve magával kapcsolatban. Ön mit szokott mondani. Hölgy: Én bele sem nézek a tükörbe. Cs. I.: Ó! Ha bele sem néz a tükörbe… Mit szimbolizál a tükör? Merek-e szembenézni valamivel? Nem merek szembenézni. Így nem lesz változás. Pedig a hölgy kapja az apró utalásokat és jeleket, de csak a kifogásokat gyártja. Egy adott helyzetben lehet így is élni, ahogy ő, de ez esetben ő az én mesterem, mert a Mesterkurzust most ő tartja nekem. Azzal, hogy kijött. Mert én, Csernus Imre nem szeretnék ilyen lenni! És mindent el fogok követni, hogy ne legyek ilyen. Tudják, tudja hölgyem, ez a választás lehetősége. Eldönthetem, hogy érzelmileg és racionálisan felnövök, nem rohanok, nem görcsölök, és egy idő múlva meg fogom látni azt, aki hasonló vonásokkal rendelkezik mint én, és akkor azt lehet halálomig tisztelni. És lehet halálig felnézni rá. És lehet halálig égni és lobogni. És bár sokán mondják, hogy nincs halálig tartó szerelem, én nem hiszem el! Én azt állítom, hogy van! De testi-lelki csiszoltság nélkül nem lesz. Mert nem lesz olyan ember, mint én vagyok. A felelősség nem vállalása mindenki szíve joga. Persze a kimondás egyszerűnek hangzik, jót-rosszat, hangosan, magamnak, a másiknak – majd betartani. A gyávaság azonban fel-fel fogja ütni a fejét, nem lehet megoldani végleg. Mert holnap újra szembesül az ember. És holnapután megint. És újra és újra megmérettetik. Akik mostanában megkeresnek engem, és hazudoznak maguknak akár magukról, akár a kapcsolataikról, azokat elküldöm a Hospice-ba, hogy lássák a leendő arcukat. (A Hospice a gyógyíthatatlan betegek testi és lelki támogatásával foglalkozik, a humánus kezelést és az emberi méltóság megőrzését tartja elsődlegesnek.) Hogy lássák, mi a segítés, hogy remélhessék, nekik is így fog valaki segíteni, ha rákban haldokolnak. Azt gondolják, hogy akik nem nőttek fel, megússzák. Ezzel a rengeteg energiával nem lehet büntetlenül elbánni. Hölgyem, ön is: tudja-e, hogy a szíve egy adott testsúlyra van kalibrálva? Belegondolt már, milyen lesz az, amikor a szíve elhasználódik? Ha szerencséje van, kap egy jó kis infarktust, amitől „elszáll”, ha nem, akkor fél oldalára lebénul. És ha lebénul, majd arra gondol, számtalan esélye volt, hogy változtasson, de nem tette meg, és most már nincs mivel. És ez a gyávák sorsa. Ezért mondom, hogy szép a világ, mert nap mint nap dönthetünk, mi! Kezünkben van az életünk, érzelmi szempontból és racionális szempontból is. Vagyis az én kezemben van a sajátom. Nem mondom, hogy fontos felnőni, döntse el ki-ki maga. Hogy érzi most magát, asszonyom? Hölgy: Nagyon jól, de szeretnék valamit mondani. Cs. I.: Tessék! Hölgy: Nekem nem esik jól, ha ön azt mondja, hogy én boldogtalan vagyok. Ugyanis attól függetlenül, hogy nekem nincsen párkapcsolatom, nekem annyi boldogság van az életemben, sok más, a hivatásom, a gyerekeim. Sok örömöm van. Boldog vagyok. Cs. I.: Természetesen, én mindezt megértem. És tudja, akinek nem inge… Hölgy: Akkor jó. Cs. I.: Ha ön így jól érzi magát… Hölgy: Én ezt nem mondtam! Cs. I.: Na tessék! Hölgyem, vagy van kisugárzás, vagy nincs. Nincs átmenet! Számomra az élet értelme az, hogy amikor meghalok, keserű lesz-e a szám íze vagy édes. Az édes a felnőtteknek jár. Akik érzelmi szempontból is mertek felnőni, akik az adott helyzetbe beletettek mindent, amit tudtak. A tudtak szó jelképezi az embert. Ebben benne van az is, hogy beletettem, de nem sikerült – és ez nem baj! Mert tűzzel égett. Aki pedig nem mert felnőni, annak ott marad egy hatalmas csomag. A mi lett volna, ha merek? De nem tudják meg soha. És marad a keserű íz. Én kétféle halált láttam eddig, vergődőt és nyugodtat. Elgondolkodtam, hogy mi a különbség. Hát én ezzel magyarázom: keserű és édes. Kérdések és válaszok a témával kapcsolatban Kérdező (férfi): Mit csináljon egy olyan ember, aki úgy él, ahogy ön vázolta? Vagyis ha valaki a fejét a homokba dugja, azzal mit lehet kezdeni, miközben aki pedig úgy él, mint én, kiáll magáért, azt mindenféle szemétnek hordják el? Cs. I.: Nagyon fontos a fejlődés során megtanulni, hogy mi is az a tiszteletben tartás. Vagyis sokféle ember van, és ezzel semmi baj nincs. Ez a sokszínűség. Ez ne zavarja. Minden önről szól, ami önt zavarja. Mások meg majd eldöntik, mi a hiteles számukra. Kérdező (nő): Én azt gondolom, hogy a bizalmat ki kell érdemelni. Szeretném ezzel kapcsolatban a véleményét megkérdezni. Tehát egy kapcsolatban lehet helye a bizalmatlanságnak? Cs. I.: Tudja, ezzel a pár mondattal elmondta, hogy ön egy érzelmileg kifejezetten zárkózott ember, aki bizonyos belső magvakat nem mer megmutatni, mert amikor a bizalomról, mint érzésről beszélt, azt mondta, hogy úgy gondolom. A bizalom egy érzés, a

gondolom pedig racionalitás. Az érzést nem gondoljuk, hanem érezzük. Kérdező (nő): De azt el kell-e hinnem egyből, amit a másik mond? Cs. I.: Persze! Nemrég beszélgettem egy operatőrrel, aki a kubaiakról mesélt. Elmondta, hogy ők olyanok, hogy az első pillanattól azt hiszik, hogy én jó ember vagyok, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik. Ha megbízom a másikban, de éber vagyok, és ki merem mondani, ha abban, amit mond, ellentmondás van, az rendben van. És ez nem bizalmatlanság. Kérdező (férfi): Elhangzott, hogy nem az ellentétek vonzzák egymást. Miért nem? Ha egy lányban megvan az, ami bennem nincs, akkor nem egészítjük ki egymást egy egységet alkotva? Cs. I.: De igen. Ketten alkotnak egyet, ugye így gondolja? De ha ketten alkotnak egyet, akkor az adott hölgy fel tud nézni önre, mint egy erőre? Ön fel tudna nézni egy olyan nőre, akiből hiányzik valami, és támaszkodik önre? Ez a ketten alkotunk egyet dolog másról szól. Amit ön ellentétnek gondol, az nem az. Kérdező (nő): Én eljutottam oda, hogy hazamegyek, megmondom, hogy ez nekem nem jó, és tudom azt is, hogy gyáva is vagyok és félek is, de aztán mi van? Hogyan megyek tovább, és mi a fontos? Cs. I: Hogy mi a fontos? Szabadnak lenni vagy rabszolgaként élni. Ha gyáva vagyok, akkor kihasználnak, megaláznak, csak egy eszköz vagyok. A párkapcsolat egyenrangúságról szól, nem lehetek eszköze a másiknak. Igen, tudni kell, mit akarok, tudni kell, mi a jó nekem, vagyis tudni, látni kell, hogy az adott helyzetben mi a rossz. Kérdező (nő): Arra tessék nekem válaszolni, hogy egy szabad, bátor, független, önálló nőtől, aki meri vállalni a tetteiért a felelősséget, miért menekülnek el a férfiak? Cs. I.: Ha menekülnek, nem baj, azok, akik menekülnek, azok csak menjenek, ők a vérszívók – én így nevezem őket. Ők valójában az általam megszerzett energiákat akarják. Gyávák. A gyáva pedig mindig a gyávát üti, a nála gyengébbeket. Igen ám, de hol a többi férfi? A belső fejlődés pedig azt jelenti, hogy nem a kudarcok csökkennek, hanem az változik, ahogyan ezeket a kudarcokat kezelem. Akinek menni kell, az pedig menjen, meneküljön. Az is fontos kérdés, hogy egyedül van-e vagy magányos? Ha egyedül van, ön jól van, ha magányos, az baj! Kérdező (férfi): Én megoldásokat szeretnék az elhangzottakra. Cs. I.: Megoldás? Többet is mondtam. De például egy: felmérni egy párkapcsolatban, hogy boldog vagyok-e vagy sem? Tudom-e tisztelni a másikat? Sok a lehetőség. Ha ezek megfogalmazódnak, lehet beszélgetni a másikkal. Elmondom azt, amit én látok, és ő is elmondja azt, amit bennem nem tud tisztelni. Ha őszinték, menni fog. Ha nem… Kérdező (nő): Én megköszönni szeretném önnek az elhangzottakat, mert választ kaptam arra, hogy igenis jól döntöttem, hogy kiléptem egy hosszú kapcsolatból. Én sem akartam, hogy a születendő gyerekeim ezt a példát lássák, amit mi mutattunk, és éppen emiatt nem lett gyerek ebben a kapcsolatban. A kérdésem az, hogy itt vagyok egyedül, próbálkozom, de fárasztó mindenkinek ugyanazt elmondani. Honnan fogom tudni, hogy ki az igazi, hogy ő az igazi? Cs. I.: Egyszerű. Először is bele kell gondolnia, hogy mitől fél. Racionális és irracionális félelmekbe egyaránt. Ezekkel szembenézni. Az önbizalom ugyanis annak az aránya, hogy mi a több bennem, a kudarc vagy a sikerélmény? Ha több a sikerélmény, az önbizalmam nő, a kisugárzásom más lesz. Másként fogok működni. És előbb-utóbb egy hasonló kisugárzású pasi elém fog toppanni, és lehet tudni, hogy ő az. Kérdező (nő): Tegyük fel, hogy leülök a férjem elé, elmondom, megfogalmazom mindazt, ami engem zavar. Ő azt mondja, oké, igazad van szívem. De a tettekben nem történik semmi. Akkor mi van? Cs. I.: Mi a kötbér? Tudja, mi a kötbér? Kérdező (nő): Amikor határidőre nem teljesítenek valamit, és ennek szankciója van. Cs. I.: Szóval ebben az esetben mi a kötbér? Kérdező (nő): Nem kötöttem ki… Cs. I.: Na látja! így a férje joggal mondhatja, hogy önnek megint csak a szája járt, hiszen mit veszíthet? Semmit! Kérdező (nő): Néha azt érzem, hogy elbeszélünk egymás mellett. Cs. I.:

Biztos, hogy ő az a férfi? Kérdező (nő): Nem biztos… Cs. I.: Vigyázzon, a nem biztos azt jelenti, hogy NEM! Tehát ha azt kérdezi, hogy mit csináljon, arra azt kell mondanom, hogy ön tudja, csak nem teszi. Ugye? Látom, hogy ön is bólint… Baktay Zelka, Baktay Miklós MIT IGEN? Előszó az Olvasóhoz Előadás szavunk a német Vorlesung fordítása. A Vorlesung felolvasást jelent. Az Akadémián még ma is tartanak felolvasó üléseket. Az egyetemi előadást Németországban máig Vorlesungnak hívják. Általában a professzor tartja, magyarul egyetemi tanár. (Egyetemi előadást bíztak már mindkettőnkre, noha egyetemi oktatóként messze voltunk a professzori címtől.) Tehát ha mi novemberben, a Mesterkurzuson egy Vorlesungot tartottunk volna, akkor felolvastuk volna, amit előzőleg leírtunk, és azt adnánk közre. Csakhogy mi már szeptemberben szakítottunk az oktatással. Áttértünk a tanításra. Tudnunk kellett tehát, kihez szólunk, mit várnak el tőlünk, mit értenek meg abból, amit mondunk, és főként: mit tudnak hasznosítani. A hangulatról is meg kell emlékeznünk, mert varázslatos volt. Gondolkodó, nyitott, kritikus emberek jöttek el, és tele voltak mondanivalóval. Érvényes, jó kérdéseket vetettek fel, és jó válaszokba kezdtek. Élvezet volt hallgatni őket. Hárman közülük a színpadról szóltak, a többiekkel szünetben beszélgettünk, vagy az előadásunkon kérdeztek, mondtak véleményt. Ezek az emberek, ez a közönség aligha előadást várt tőlünk. Ha erre számítottunk volna, akkor is félre kellett volna rakni a kéziratot. De ki merészel megírt kézirattal beállítani, amikor tudja, hogy előtte Csernus doktor tart előadást? Kulisszatitkok Úgy döntöttünk tehát, hogy azt fogjuk tenni az ötszázötven fős közönség előtt is, amit otthon, rendelésen vagy a zártkörű képzéseken: tanítunk. Arra fogjuk tanítani a közönséget, mit is tudnak hasznosítani párkapcsolatuk javításában. Méghozzá azonnal. Rögvest, miután hazamentek. Csernus doktort meghallgattuk, tudtuk, hogy Müller Péter és Popper Péter is magvas mondandóval fog kiállni, tehát igyekeztünk úgy ölteni a szót, hogy segítsünk mindjárt haza is vinni a sok felismerést, ami a résztvevőkben megszülethet. Mondhatni segítünk becsomagolni azokat az értékeket, amikhez itt jutnak hozzá a hallgatók. Saját tapasztalatunk az volt, hogy amikor belefeledkeztünk egy-egy jó előadásba, még jegyzeteltünk is, ott és akkor úgy gondoltuk, na, ezt majd elmondjuk otthon, és akkor megváltozik az életünk. Aztán hazaértünk, lelkesen belekezdtünk, mire jött a hideg zuhany: – És? – Éés? – Ééés? – Na és? Először tehát azt fontos megtanítani, hogyan mondjuk el a mondandónkat. Otthon, majd ha hazaérünk. Úgy, ahogy mi mondjuk. Otthon, ha eljönnek hozzánk. A kulisszatitok: másra is figyelünk, arra is, amibe a mondandó bele van csomagolva. Ebben az olvasókörben biztos tudás, hogy figyelünk a testbeszédre. Kicsit átfogalmazva: a testtartásra, a mozdulatokra, a gesztusokra. Nagyobb összefüggésben: a vegetatív mintázatokra. A pórusokra, a pirulásra, a pupilla tágulására, arra, ahogy a szem keresi a belső gondolatokat. És figyelünk az illatokra és az illatokat elnyomó illatokra. És arra, hogyan hangolódnak össze ezek azoknál a pároknál, akik párkapcsolatuk ügyében fordulnak hozzánk. Hogyan változik meg egyikük vegetatív mintázata, amíg a másik beszél, amíg csend van és gondolkodnak, vagy amikor Zelka, illetve amikor Miklós beszél. Izgalmas egy pár összehangoltságát mindjárt azon felmérni, mennyire vannak azonos modalitásban. Ha például az érkezők egyike azt mondja papucshúzás közben: – Jó ez a rántotthús-illat! Akkor tudjuk, ízekre és illatokra figyelve hangolódhatunk össze. Valami ilyesmit válaszolunk: – Odakint pedig harapni lehet a telet. Ha pedig erre a pár egyik tagja így válaszol: – Csúszott az út felfelé! Akkor egyrészt tudjuk, jobban is összehangolódhatnának, másrészt azt, hogy neki a mozgás világában vannak a gondolatai. Olyasmit válaszolunk: – Itt majd adunk kapaszkodókat. Tisztában vagyunk vele, hogy ez a példa így kicsit furcsa. Olyan pszichológiai. Csakhogy szerényen mondhatjuk: semmi köze a pszichológusokhoz. Csupán annyi, hogy pszichológiával is foglalkozó nyelvészek, illetve nyelvészettel is foglalkozó pszichológusok figyelték meg. Hol? Amerre jártak. Figyelték a beszédmódot, a párbeszédeket, a párok beszédét. Mi csak annyit teszünk, hogy ezt tudatosítjuk, és visszaforgatjuk a való életbe. Olyan ez, mint a nemesítők munkája. Kiválasztják a számukra legértékesebb tulajdonságokat, és azokat tenyésztik tovább, melyek ezekkel bírnak. Baktay Zelka: Azt mondtuk egymásnak a kulisszák mögött, ahonnan nézőtéri hely hiányában Csernus doktort hallgattuk: ő segít kigondolni, mit mondjanak a párjuknak, amikor hazamennek. Mi pedig azt mutatjuk meg, hogyan mondják. Csernus doktor gondolatai sokat segítenek abban, hogy a párkapcsolatok működését, a kapcsolatok működésének alapjait megérthessük. Hogy milyen felelősségünk van, és milyen igényeket támaszthatunk. Vagyis mit várhatunk el egymástól egy párkapcsolatban? Ez azért fontos, mert a mi témánk középpontjában az áll, hogyan kommunikáljunk egymással. Éppen azért örülünk az előző gondolatoknak, mert remek alapot adtak ahhoz, amivel most foglalkozni szeretnénk.

Biztosan sokakban megfogalmazódott néhány olyan gondolat az előzőek alapján, ami arról szól, mit szeretnének majd megosztani, megbeszélni, kialkudni otthon a párjukkal. Mi abban próbálunk segíteni, hogy mindezt hogyan tegyék, miként mondják el, milyen formában jelezzék a párjuknak. Szándékaink szerint kettős szerepük lesz a most következőknek. Egyrészről olyan dolgokat fogunk megvilágítani, amiket mi magunk szakmai szempontból fontosnak tartunk, másrészről bemutatunk néhány olyan kommunikációs technikát, amelyekre – ez meggyőződésünk – érdemes odafigyelni a mindennapokban. Az első ilyen a VAKOGÁS. A VAKOG egy betűszó, és az érzékszervi modalitásokra vonatkozik. Amikor beszélünk, a szavainkban, nyelvhasználatunkban utalások vannak az érzékszerveinkre, a fájuk vonatkozó tapasztalatokra és velük kapcsolatos észlelésekre. Használunk olyan szavakat, amik a látásra (V = vizuális), a hallásra (A = akusztikus), a mozgásrahőérzetre-érzésekre (K = kinesztéziás), a szaglásra (O = olfaktoríkus), ízlelésre (G = gusztációs) vonatkoznak. Az én egyik vállalt feladatom ebben a témában az, hogy amikor Miklós viszi a gondolatmenetet, igyekszem jelezni önöknek, mikor melyik érzékszervi csatorna, melyik modalitás jelenik meg a szövegben, azaz „VAKOG-ok”. Nézzünk néhány példát is, hogy világosabban lássák, mire gondolok! Ez egy „V” túlsúlyú mondat volt, a VAKOG-ás szóból V a vizuális dolgokra utal: „nézzünk”, „világosabban”, „lássák” – ezek a látáshoz, a vizuális modalitáshoz kapcsolódó kifejezések. De ilyen az is, amikor egy férj azt mondja: – Már látom az alagút végét. Vagy amikor a megcsalt feleség azt válaszolja: – Nézd, én már lassanként nem hiszek neked, mert átlátok rajtad. (Ebben a könyvben az érzékszervi modalitásokhoz kapcsolódó szavakat Miklós szövegeinek egy részében vastag betűvel jelezzük majd, hogy az Olvasó képes legyen figyelni a közlésnek erre a szintjére is.) Az „A” az akusztikus, a hallásra vonatkozó szavakra utal: – Egyszer az életben hallgass végig – mondja a feleség. – Elegem van a süket dumádból – vágja rá a megcsalt férj. A „K” a kinesztézia rövidítése, és egy rendkívül tág tartományt ölel fel a mozgástól a testérzékelésen és a hőérzeten keresztül, egészen a testi érzékletekig és érzelmekig. – Akkor is kiállok melletted – mondja az anyós. – Én meg tojok az egészre! – vágja rá a meny. Az „O” a szaglással összefüggő nyelvi fordulatokra utal: – Nekem itt valami bűzlik – szól a megcsalt. – Ugyan már, édesem – vált át gyorsan „G” (gusztációs, ízleléssel összefüggő) érzékszervi modalitásra a megcsaló. Utóbbi példával már rá is mutattam, miért érdekes, melyik csatornán folyik a kommunikáció. Mert a csatornák között ugyanolyan különbségek lehetnek, mint az egyes adók között. A klasszikus példa, hogy valaki mást mond kinesztéziásan (például testbeszédében) és mást olfaktorikusan: – Remek illata (O) van az új parfümödnek (O) – és hátralép (K). Egy közlés akkor őszinte és koherens, ha valamennyi csatornán ugyanaz a tartalma: „Az éjjel hazafelé mentem, éreztem, bársony nesz inog, a szellőzködő, lágy melegben tapsikoltak a jázminok.” (József Attila: Hazám) Az ügyes vitázó gyakran úgy csusszan ki, hogy érzékszervi modalitást vált: – Nézd (V), ez tény – zárná le az egyik. – Lépjünk tovább (K) – csusszan ki a másik. – Azért rögzítsük (K) a tényeket – lép át a partner a másik modalitásába. – Nyeljük (K) le a keserű pirulát (G) – szökik a szökevény gusztációsba. – Lehet, hogy keserű, de különben rossz szájízzel (G) válunk el (K) – próbálja a másik visszaterelni (K). – Jaj, édes (G) rózsám (0,V), ki beszél (A) itt rossz szájízről (G)? – tér vissza a másik a saját kódjába, miközben meglepően őszintének látszik. Ezeket a csatornákat tehát ezentúl Miklós szövegeiben jelezni fogom (K,V), hogy legközelebb, miközben valaki beszél (A), fülelhessenek (A) és figyelhessenek (V) arra, mikor, melyik csatorna nyílik (K) meg. Ezeket majd vastag betűkkel jelöljük (V), de ha rákapnak az ízére (G), tudatosan is figyelni (V) fognak ezekre a jelekre, és látni (V) fogják, tényleg csak fül (A) kell hozzá. Baktay Miklós: „Szagos” (O), „ízes” (G) előadás a feladatom, mondjuk (A) így: lendületesen (K). Zelka pedig máris je lzi (V) a szövegemben a modalitásokat, azaz a módot, ahogyan fogalmazok. Ennek az igazi értelme az, hogy amikor mi ketten terápia keretében működünk együtt (K), nehéz arra fülelni (A), figyelni (V), éppen melyik csatornán folyik (K) a kommunikáció. Ezért egyikünk fokozottan erre fókuszál (V), amíg a másik „beszélget” (A). Amikor véletlenül túlságosan ráálltunk (K) az egyik csatornára (például: „lássa meg” (V), figyeljen oda” (V), „nézze” (V) stb.), akkor a másik jelez (K,V): váltsunk (K). Döntés, felelősség, gyávaság. Hogyan lehet erről „szagosan” (O), „ízesen” (G) beszélni (A)? Vegyük (K) annak eldöntését (K), hogy amikor mi együtt adunk elő, akkor úgy szerepeljünk-e mint egy pár, vagy mint két előadó. Ez amúgy is folyamatosan lebegtetett (K) kérdés számunkra. Itt, ebben a témában mindenképpen párként kell megjelennünk (V), mint férj és feleség. Különben felmerülhet (K) a kérdés – persze jogosan –, hogy ha párkapcsolati

terapeuták vagyunk, akkor ugyan a mi párkapcsolatunk hogyan működik (K)? Ahhoz nagy (K,V) bátorság (K) kellene, hogy azt mondjam (A): – Kérem, az én párkapcsolatom fantasztikusan működik (K)! Vagy azt is mondhatnám (A) visszafogottan (K), hogy: – Mi egy szerzőpár vagyunk, együtt dolgozunk stb. De hol van az átmenet (K), hogyan lehet ezt árnyaltan (V) kommunikálni? Így. Megmutatjuk (V). Megmutatjuk (V) előadás helyzetben, és megmutatjuk (V) ebben a szövegben. Sokan azt kérdeznénk (A): – Jó-e erre egy ilyen helyzet vagy rossz? Mi azt mondjuk (A): – Ilyen. Ez egy helyzet. Az az érdekes, mit hozunk ki (K) belőle. Számunkra itt is ez a kérdés (A). A mi szlogenünk, vagy ha úgy tetszik mottónk: Itt van egy helyzet, hogyan jövünk ki (K) belőle jobban, mint ahogy belekerültünk (K)? Egyszerűbben: Mit igen? És ehhez sokkal nagyobb bátorság (K) kell, mint a „mit nem”, „mit sehogy” vagy a „mit soha” gondolatokhoz, azok közléséhez (A). Amikor együtt dolgozunk (K), nekünk ezt kutya kötelességünk közvetíteni. Ez az igazi tanulás. A többi csak magolás (K). Szülőként a gyerekeink felé is ezt kell továbbadnunk (K). Ezt a problémamegoldási mintázatot (V). Ezt a megküzdési (K) stratégiát. Segítségével ugyanis egy hullámhosszra tudunk kerülni (K), össze tudunk hangolódni (A), és így könnyebben is kezeljük (K) a gyerekekkel kapcsolatban előálló (K) helyzeteket. Ezt közvetítjük kifelé is. Mi az otthonunkban „rendelünk”. Otthon fogadjuk azokat, akik segítségért hozzánk fordulnak (K). Ez azt is jelenti, hogy behallatszanak (A) a gyerekhangok (A), ha olyan a helyzet, még szagok (O) is, és azt gondoljuk, hogy ez működik (K). Tudjuk, hogy ez kicsit furcsa működésnek tűnhet (V), de ezekkel a helyzetekkel meg tudjuk mutatni (V), hogyan lehet átfókuszálni (V), majd vissza, hogyan lehet egy-egy konfliktust megoldani (K), illetve kezelni (K). Mi így állunk (K) ki. Párként. Azáltal, hogy mutatunk egy képet (V), többre megyünk (K), mintha fogalmakat mondanánk (A), például hűség, barátság, megértés, mert ezek összetett dolgok, elvontak. Tanulni képekből (V), leképezésből (V) és élményekből (K) lehet a legkönnyebben. Míg tehát egyikünk hallgatja (A) a kisgyerekes anyuka panaszait (A), a másik figyel (V) a modalitásokra. Önöknek ebben Zelka segít. Tehát az anyuka így mesél (A): – Úgy érzem (K), be vagyok zárva (K), gúzsba vagyok kötve (K). Egyszer annyira robbanásig feszültem (K), hogy majdnem falhoz vágtam (K) azt a nyomorult kicsit (K). Megrázni (K) már többször ráztam (K), és rá is ütöttem (K). Olyankor persze még rosszabbul érzem (K) magam, futkos a hátamon a hideg (K) saját magamtól. Legszívesebben feltépném (K) az ajtót, és elrohannék, kifutnék (K) a világból. Most látták (V), a jelzések nagy része a mozgásra, a tapintásra (K) utalt. A kismamák ugyanis könnyen kerülnek (K) kinesztéziás üzemmódba, hiszen a kisgyerek két-három évig főleg ebben működik (K). Ölel, kapaszkodik, forog, totyog (K). Ha egy ilyen anyukával akarunk érdemben szót érteni (A), akkor kinesztéziás modalitásban kérdezzük (A), hogyan lehetne túllépni (K) ezen a helyzeten? Hogyan tudná lehűteni (K) az indulatait? Hogyan tudna közelebb kerülni (K) a férjéhez? Milyen kellemes (K) érintkezési (K) pontok vannak a párkapcsolatában? Tehát megmaradunk a mozgás (K), az érintés (K) világában (V). Sajnos a férj, aki egy másik világból (V) érkezik (K), nagy (K,V) eséllyel másik modalitásban is működik (K). Többnyire a vizuálisban: – Nézd (V), olyan jó lenne, ha belátnád (V), nekem is megvannak a magam szempontjai (f). Ha most végignézünk (V) a napomon, egy nagy fekete űrt látunk (V). Olyan sötét alakokkal (V) kell megértetnem dolgokat, hogy el se tudod képzelni (V). De már látom (V) az alagút végét. Pislákol (V) a remény, mert úgy néz ki (V), észrevették (V), mit tudok valójában. Látják (V) a sorjázó V betűket. Ez azt is mutatja (V), mennyire más modalitásban jár (K) a férfi, mint a nő, aki érintésre, ölelésre, odafordulásra vágyik (K). Ezeken egyébként viszonylag könnyű (K) segíteni, hiszen ilyenkor például azt kérdezheti (A) Zelka, aki eddig főleg a modalitásra figyelt (V), hogy: – És az alagút végére hogyan jut el (K)? – Ez azt jelenti, hogy előléptetik (K)? – Hogyan tudja elkerülni (K) azokat az alakokat (V)? – Mondja el (A), hogyan telt (K) a mai napja! Tehát szépen (V) átcsúsztatja (K) a férfit egy másik modalitásba. Már csak azért is érdemes a feleség modalitására váltani, mert az anya nehezen (K) tud kilépni (K) a gyerekéből. Az ilyen beszélgetések (A) ugyanis a mai magyar élettempó (K,A) mellett otthon este hét tájban zajlanak (K,A), amikor a gyerek már különösen sok érintésre vágyik (K). Ha pedig mi akkor tudunk hatékonyan működni (K), ha ketten is figyelünk (V,A), akkor egy kimerült (K) anyának is adjuk meg, hogy bennmaradhat (K) saját modalitásában. Tapasztalatunk (K) szerint a férfinak is komoly nehézséget (K) okoz az átállás (K) egy olyan kinesztéziás világra (V), amiben egy kisbaba a meghatározó. Vegyünk egy olfaktorikus helyzetet: – Utállak (K), a szagodat (O) sem bírom, te büdös (O) kurva – tör ki (K) a férj. Érezzük (K), ez nagyon mélyről jövő kitörés (K). A szaglás (O) központja agyunk ősi területe (K), ezért a pszichológia és főként a tudat által csak nagyon nehezen (K) befolyásolható (K). Ha igen, akkor a gusztációs-kinesztéziás csatornán tudunk valamiféle változást elérni (K). – Könnyebben (K) megnyugszik (K), ha iszik egy pohár vizet (G) – nyugtatjuk a férfit. – Lehet jó hideg (K), vagy inkább szobahőmérsékletű (K)? Ott a vízgép, keverhet (K) magának, amilyet szeretne (K). A kék (V) gomb a jéghideg (K), a sárga (V) a langyos (K). A pirossal (V) forró (K) vizet engedhet (K), ha valamilyen teát inna (G,0) – térünk vissza lassan (K) az illatok (O) világába (V). Tartunk (K) otthon egy szép (V) dobozban jó sok (V) fajta teát (G,O). Odaadjuk (K) a sértett (K) hölgy kezébe (K), válasszon (K) magának. Annyira el van mélyedve (K), hogy szinte mechanikusan matatni kezd (K) az illatos (O) tasakok között. Így fókuszálunk át (V) a jó illatra (O).

Amit tehát máris hazavihetnek (K) – igazi „konyhapszichológia” –, hogy figyelik (V,A), ki milyen modalitásban gondolkodik. Ha azt akarják jelezni (V), hogy elfogadják (K) a másikat, érdemes abban a modalitásban válaszolni (A), amit ő használt. Abban az értelemben is konyhapszichológia ez, hogy egyébként igyekezzünk úgy beszélni (A), mintha egy pompás (V) vacsorát (G) kínálnánk (K) exkluzív étteremben (G). Használjuk beszédünkben (A) az ízeket (G), színeket (V), szagokat (O), a forrót (K) és a hideget (K), a halk muzsikát (A) és a diszkrét csevegést (A). Idézzük fel szavainkban (A) a damaszt tapintását (K), az ezüst (V) hűvösét (K) és a pohár csendülését (A), a jó bor (G,O) gyöngyözését (V). Ezt mind Igen. Mit nem? Mondjunk nemet a tagadásra. Luciferre, a tagadás szellemére. Mellőzzük a nemet, a sohát, a senkit. És vegyük észre: a mindig, az örökké, a mindenki is valamiféle tagadás. Azt jelenti, a másik halmaz üres. Ha valaki örökké veszekszik, azt jelenti, sohasem békél meg. Ha mindenki azt mondja, tévedek, akkor senki sem állítja, hogy igazam van. Az univerzálékat, az általánosításokat akkor is mellőzzük, ha látszólag állítások. Mert végeredményben képtelenségek, és ezzel rámutatnak, hogy elsősorban destruktív érzelmi állapotban használjuk őket. Ha figyelünk rájuk, könnyebben össze is tudjuk szedni magunkat. Ez olyan tudás, amit most szintén megtanítunk, mert a szövegben dőlt betűvel fogjuk megmutatni a tagadó és univerzális kifejezéseket. Látni fogják, milyen döbbenetesen egyszerű és megdöbbentően hasznos eszközök ezek. Két nagyon egyszerű szabály van. Az egyik, hogy kerüljük a tagadást, a nemeket. A másik pedig – ami az előzővel logikailag teljesen összefügg –, hogy kerüljük az általános, univerzális állításokat (például: mindig, örökké, sosem stb.). Ha ezeket a szavakat a megfelelő nyelvi környezetbe tesszük, mindjárt világossá válik, mire is gondolok: – Állandóan engem molesztálsz, hogy vigyem le a szemetet, te sosem viszed le! Más szemüvegen át látják meg a világot, ha megpróbálnak tudatosan figyelni ezekre. Zelka ilyen előadásra törekszik. Látszólag könnyedén teszi, de tudniuk kell, sokat gyakoroljuk. Ha mégis megszegné a tagadások és univerzálék kerülésének szabályát, csettintsenek az ujjukkal. (Zelka szövegében a fent már elkezdett rend folytatásával dőlt betűvel jelöljük ezeket a szavakat.) Baktay Zelka: Döntés, felelősség, gyávaság témakörben szeretnénk egy esetünket bemutatni önöknek. Egy olyan esetet, amelyben valamilyen szinten minden szereplőnek tudatosan változtatnia kellett az életén, hogy az élhető legyen. Ha ragaszkodtak volna úgynevezett önmagukhoz, személyi identitásukhoz, ha bátran kiálltak volna saját érzelmeik, vágyaik, álmaik mellett, akkor felelősen fel kellett volna vállalniuk, hogy oda a családi identitás. Más szóval, felrobban a család. Szétpukkan. Ott volt a kezükben a döntés. Terápiás munkában az eset öt szereplőjével ismerkedtünk meg. Ezt most megpróbálom úgy bemutatni, hogy tagadások é s univerzálék nélkül igyekszem elmondani, amit az esetről tudni kell, illetve tudni érdemes. Közben figyeljenek, hogy nem használom-e véletlenül valamelyiket. Tehát tagadás é s univerzálé! Nem használom-e véletlenül valamelyiket. Nem használom-e véletlenül valamelyiket. Miklós segít önöknek. (Az előadáson Miklós csettint a harmadik „Nem használom-e véletlenül valamelyiket” mondatnál. A közönség is bátortalanul csettegni kezd.) Igazuk van! A „ Nem használom-e véletlenül valamelyiket?” mondat helyett jobb úgy fogalmazni, „jelezzék, ha észreveszik, hogy használom valamelyiket”. Mit igen! Gyors sikerrel kecsegtetem önöket, csak csettegjenek! A történet férfi szereplője keresett fel bennünket először. Mondjuk így: érzelmileg „lelakott” állapotban. Elmesélte, van egy gyönyörű felesége, aki nagyon jó feleség. Van egy 13 éves lánya, egy 9 éves fia, szép házuk, rendezett életük, de ő négy hónappal azelőtt szerelmes lett valaki másba. Döntési helyzetben volt, egyszerre szeretett volna felelősen dönteni, de gyávának is érezte magát a döntéshez. A feleség akkor még nem tudott a másik nőről. (Néhány bizonytalan csettegés.) Tehát fogalma sem volt a másik nő megjelenéséről. (Néhány határozottabb csettegés, mert a közönség kezd Miklósra is figyelni, aki csetteg.) Igen. A felesége még úgy tudta, hűségesek egymáshoz. Mit igen! Valamit azonban érzett, ezért keresgélni kezdett párkapcsolati terápiák után. Talált is egy terapeutát, akit felkerestek. A terapeuta azonban olyan megállapodást kötött velük, hogy ami elhangzik az egyéni beszélgetéseken, azt is mind beviszik a közös beszélgetésekbe. (Néhány bizonytalan csettegés.) Mit igen! Az bekerülhet a hármas beszélgetésbe. A férj azonban szerette volna titokban tartani a másik nő létét, mert a döntéstől még nagyon messze állt, valamint azért, mert még látott esélyt arra, hogy a házasságukat megmentsék, és a családot egyben tartsák. Talán gyávaságból is. Ha itt egyáltalán van értelme ennek a minősítésnek. Így aztán mélyen elhallgatta a terapeuta előtt a másik nőt. Persze ebben a helyzetben nem lehetett semmilyen eredményt elérni. (Csettegés, a közönség az egyszerű tagadásra kezd felfigyelni.) Mit igen! így aztán csak kerülgették a forró kását. Kiherélték a terápiát. Más megoldást kezdett tehát keresni a férfi, így ebből a terápiás folyamatból jött el hozzánk kialvatlanul, karikás szemekkel, remegő kézzel. A barátnő, a szerető szerette volna, ha összeköltöznek, sürgette a férfit, döntésre akarta vinni a helyzetet, amíg még vonzereje teljében van. A férfi átérezte a felelősségét, ami a szerető szemében gyávaságnak tűnt. Folyamatosan küzdött, támadott, nyomult. Kérlelt, könyörgött, fenyegetett, ölelt és szeretett. Mindent vagy semmit! (csettegés) Mit igen! De itt őt idéztem. Arra utaltam, mennyire elviszik a gondolkodást az univerzálék, végül is ezért figyelünk rájuk. Tehát kialakult egy olyan helyzet, hogy a férfi kezdte azt érezni – egyébként tudni kell, hogy több vállalkozást is vitt egyszerre –, hogy akkor érez nyugalmat, ha végre hétvégén otthon, a családjával lehet. Ott pihenhet, a felesége eteti-itatja, amit azonban hiányolt ebben a kapcsolatban, az a szexuális vonzerő a felesége felé. Ekkorra már ők igen régen nem éltek (rutinos csettegés) házaséletet. Mit igen! Inkább csak szülői és egzisztenciális funkcióban voltak együtt. Külön szobában aludtak, bár a szeretet megvolt közöttük. Leültünk hát négyesben, mi ketten és a férj a barátnővel. Az élet közben úgy hozta, hogy a barátnő terhes lett. Szívesebben használom az áldott állapot kifejezést, de ebben az esetben ez a találóbb. Teherbe esett. Teherbe botlottak. Nehezen megoldható szituáció alakult ki. Az áldott állapot megkönnyítette volna a döntést, az élet, a magzat iránt érzett felelősség felbátorította volna a férfit. Csakhogy a jelen körülmények között ez inkább megnehezítette a helyzetet. A barátnő természetesen azt látta kívülről, hogy a férfinak rosszul működik a házassága, ki akar belőle szállni stb. Azt gondolta, a feleség majd megoldja az életét, ő pedig jóban lesz a gyerekekkel, és a férfi második feleségeként, új párjaként együtt nevelik a majd megszülető gyereket. A férfi nagyon mély krízishelyzetben volt, egyéb körülményei is erősen romlottak. Túlvállalta

magát, ezért cégeire kevesebb figyelem jutott, projektjei sorvadozni kezdtek. A kapkodás és rohanás kimerítette őt is, vállalkozásait is. Baktay Miklós: Ha majd igazán kiélesedik a szemük és ki-hegyeződik a fülük, fel fogják ismerni, hogy a jelen idejű igéknek is van egy univerzálé szerepe. – Kapkodsz, rohansz, zizegsz. Ez teljes mondatban úgy hangzana: – „ Állandóan kapkodsz”, „ folyamatosan rohansz”, „ mindig zizegsz”. Ültünk tehát négyesben, és „kiraktuk táblán”, mi is a helyzet. Ez azt jelenti, hogy egy sakktáblán, felhasználva a sakkfigurákat, kirakattuk a férfival a viszonyait, életének szereplőit behelyettesítve a figurákkal. A férfi volt a király, a feleség a királynő, a barátnő a másik királynő, a gyerekek a gyalogok stb. Ahogy a kérdések követték egymást, egyre kínosabb kezdett lenni a dolog, a férfi ugyanis szépen kirakta maga köré a családjáét, a gyerekeket, a feleségét, de nem tette fel a barátnőt (túlságosan sokan csettegtek, nehezíteni kell a feladatot). Szóval a barátnő, a másik királynő, talonban maradt. Kérdeztük, hova tenné, és akkor felrakta. Baktay Zelka: Amint kirakta a férfi az ő „történetét” a táblára, láthatóvá váltak a viszonyok, sőt ezzel kapcsolatban fel lehetett tenni azokat a kérdéseket, amelyek a jövőre vonatkoztak. Így egy másik összefüggésben szemlélhettük a helyzetet. A táblát nézve egészen érdekesek az olyan kérdések is: mi lesz aztán két év múlva? Melyik figura hol lesz vajon két-három év múlva? A bábuk mozgathatók, és mindig (ketten-hárman csettintettek ötszázötvenből) visszatehetők az alaphelyzetbe. Megnéztük tehát ezeket a kérdéseket, jó sok zsebkendőt elhasználva. Közben „játszott”, „sakkozott” a férfi és a barátnő. Azzal búcsúztunk el – ez egy pénteki napon volt –, hogy hétfőn jönnek újra. Szombaton este a férfi telefonált, és elmondta: tovább beszélgettek ezekről a kérdésekről, a jövővel és a babával kapcsolatban, és a barátnő úgy döntött, elveteteti a gyereket. Egyre fontosabbá vált, hogy a férfi elmondja feleségének viszonyát. Rászánta magát, hogy a segítségünkkel megtegye, és ezzel már döntött, fel is felvállalta a felelősséget. A mi dolgunk ezután az volt, hogy együtt megnézzük: hogyan jönnek ki jobban ebből a helyzetből, mint ahogy belekerültek? Elsősorban a bűntudatukat kellett csökkenteni. A férfiét azért, mert csak most döntött, mert rühellte a felelősséget, mert gyáván viselkedett, és főleg mert megcsalta a felségét. A nőét azért, mert hagyta idáig jutni a házasságukat. A következő lépés tehát az volt, hogy kezdtük levenni a terhet a történet szereplőiről. A múlt terhét, hogy bátran viselhessék a döntés és a felelősség súlyát. Mi több, hogy egyáltalán a feleség is döntési helyzetbe kerülhessen. Elhívtuk hát a feleséget is a férfival. A feleség végre meglátta, milyen helyzetben vannak, miért ment olyan nehezen a másik terápia, milyen helyzetben van a férfi, és milyen helyzetben az abortusz gondolatával a másik nő. Mindent (öten-hatan csettintettek) megtudott az aktuális történésekről. Szóval nagyrészt képbe jött. Belelátott a másik nő döntésébe, abba is, hogy abortusz van kilátásban, de ez egy folyamat, amelynek a kimenetele abban a pillanatban kérdéses, illetve bizonytalan. Baktay Miklós: A nemeket már jól észreveszik, figyeljenek az univerzálékra is! Az előadás elején elmondtunk egy szlogent: Itt van egy helyzet, hogyan jöjjünk ki belőle jobban, mint ahogy belekerültünk? Vagyis itt van ez a nehéz (K) helyzet, és nekünk nem (tömeges csettegés) az a dolgunk, hogy kétségbeessünk (K). Szóval az a dolgunk, hogy magabiztosan nyugodtak maradjunk (K). Az a dolgunk, hogy azt megnézzük (V), hogyan tegyük rendbe (K) ezt a helyzetet. Ott vannak tehát együtt férj és feleség. A feleség csinos (V), s noha idősebb a szeretőnél, mondjuk ki (A), jobb nő. S ahogyan a történetet fogadta (K), kiderült (V), jó ember is, ha egyáltalán szabad ilyen kategóriát megfogalmaznunk (A). Ezekben a helyzetekben arra szoktuk kérni a párokat, idézzenek fel olyan történéseket, amelyek azt mutatják (V), bizonyos helyzetekben kapcsolatuk jól működött (K). Gyűjtsék össze (K) életük arany pillanatait (V). Készítsenek egy „fényképalbumot” (V) ezekből a történésekből, emlékképekből (V). Természetesen mi segítünk gyengéd érintéseket (K), kecses mozdulatokat (K), bódító illatokat (O), finom ízeket (G), lágy fuvallatokat (K) rendelni a fényes, színes, térölelő képekhez (V), melyeket szépen (V) be is keretezünk. Gyakran használunk kiindulásként (K) valódi fényképeket (V) is. Ezt tettük most is. A következő alkalomra hoztak olyan családi fotókat (V), amelyek bennük szép (V) emlékeket ébresztettek (K). Míg ezek köré egyikünkkel arany pillanatokat (V) szőttek (K), másikunk keresni kezdte a kulcstörténetet. Úgy, ahogy itt egyik fülükkel (A) vagy szemükkel (V) a történetet figyelik (A,V), másikkal azt, mondunk-e (A) univerzálékat, tagadunk-e. Mit gondolnak, mit vettünk észre? Mi jelent meg ezeken a képeken (V), ami miatt a férj végül eltávolodott (K) a feleségtől? (A VAKOGÁS-t itt és most elhagyjuk – elég kapaszkodót adtunk az érzékszervi modalitások felismeréséhez az eddigiekkel, és innen a tagadásra és az univerzálékra fókuszálunk.) Hallgató 1: Szerintem a feleség túlságosan a gyerekeire koncentrál, és nem figyel eléggé a férjére. (Zelka és Miklós csettegnek, a közönség meglepett.) Hallgató 2: Unalmas az idill. Hallgató 3: Anyós-após miatt. Hallgató 4: Külön-külön szerepelnek a képeken. Baktay Miklós: Volt a képek között egy olyan, ahol négyesben vannak, egymás mellett anya és lánya. Behívtuk a saját gyermekünket, az

ötéves Petykát, és megkérdeztük, szerinte kik vannak a képen. – Ez itt a néni – mutatott a jelen lévő feleségre –, ez meg a testvére. Amikor megkérdeztük, ki a nővér és ki a húg, azt mondta, a lány (a 13 éves kislány) a nővér, és az anya (a feleség) a húg. A képen még a hajuk is teljesen (Zelka és még egy hölgy csetteg) egyforma volt, egyforma ruhában voltak, vagyis nagyon „egyformák” voltak, anya és lánya. Úgy intéztük, láthassuk őket együtt. Egy edzőteremben találkoztunk velük „véletlenül”. Feltűnt, hogy még a hanghordozásuk is nagyon hasonlít. Szinte mindenben egyformák voltak. (Zelka és ugyanaz az egy hölgy csetteg.) Szinte mindenben. Ha a mi Petyka fiunk többet tudott volna testvérviszonyokról, valószínűleg ikreknek mondta volna őket. És itt van a történet kulcsa. Miért ez a kulcs? Részben azért, mert sok benne az igazság, részben azért, mert ezzel a magyarázattal remekül lehetett csökkenteni a bűntudatot. Ezáltal megkönnyíthettük a feleség számára is a döntést, beláthatóvá tettük számára saját felelősségét, főként pedig a körülményeket, amik viselkedésüket meghatározták. Ez a felismerés közelebb segített a kulcskérdés feltevéséhez: Hogyan jövünk ki jobban ebből a helyzetből, mint ahogy belementünk? Az történt, hogy az apa elkezdte meglátni a lányában a nőt. Kamaszlányos apukák ezen minden (többen csettegnek) esetben keresztülmennek. Igen. Törvényszerűen keresztülmennek. A popsipuszilgató, ölelkező, odabújós korszakot egy távolodó, távolságtartó korszak váltja fel. Kérem szépen a hölgyet ott, jöjjön ki a színpadra. Baktay Zelka: Nagyon fontos még az is, hogy a férfi a feleségét nagyra értékelte, és a történetben végig csak jót mondott róla (szórványos csettintés, Miklós már Kingára figyel). Igen. Többnyire jót mondott róla. Még akkor is, amikor a szerelem fellobbant benne a másik nő iránt. A barátnővel kapcsolatban pedig azt fogalmazta meg legvonzóbb vonásaként, hogy nagyon jó megölelni, jó mellette felébredni. Baktay Miklós: Figyelik csettegés közben a kinesztéziás modalitást? (moraj) Ölelés, bújás, felkelés! Közben megérkezett az a hölgy, aki különösen jól tud figyelni a tagadásra. Szabad a nevét? – Kinga. – Ön szerint könnyű úgy beszélni, ahogy Zelka? – Nem. (nevetés) – Sikerült minden nemet elkapnia? –Nem. (nevetés) – Felfigyelt arra, hogy az előbb univerzálét mondtam? – Nem. (nevetés) – Szép hölgyek könnyen mondanak nemet. Főleg, ha okosak is. Ön figyelt a legjobban a feladatra. A történetet azért tudta követni? – Igen, persze. Az első pszichológusnak nem (csettegés, ő maga is nevet) merte elmondani a férfi, hogy csalja a feleségét. Így aztán nem (csettegés, nevet) jutottak sokra. Sokat kínlódott a férfi, és ezért önökhöz fordult. Kiderült, hogy a barátnője mindent (csettegés, nevetés) megtenne érte. Aztán elmentek a feleségével is, és kiderült, egyikük sem… (csettegés, nevetés), mindketten felelősek a kialakult helyzetért. Szerintem a szerető kergette gyávaságba a férfit, és a feleségnek kellene értékelni azt a döntést, hogy együtt járnak terápiára. De nem tudom (nevet) , mi lesz a vége. – És a feladatból is tud tanulni? – Igen. – Érzi, milyen jó igenre hangolódni? – Igen. – Köszönöm szépen, Kinga. Ugye a helyéről jobban tud figyelni? – Igen. Eddig tudálékoskodtunk, de most jönne a lényeg. Adott az apa, akinek gátlása alakult ki a feleségével szemben a kamasz lánya miatt. Ez teljesen törvényszerűen, mondhatni sorsszerűen alakult így. Gondoljuk csak meg! Mennyire elítélnénk azt az apát, aki mondjuk elkezdené nézegetni a lánya barátnőit. Sőt, célozgatna rá, milyen jó kis nő az egyik, milyen lehet az ágyban a másik, érdeklődne, szűz-e még a harmadik. Ugyanakkor természetesen tudattalanul vagy tudatosan észreveszi, hogy bizony csinos lányok ezek. Alkatukban, viselkedésükben hasonlítanak is azokra, akikre először nézett „úgy”, akiknél először gondolt „arra”. Tudva, tudattalanul, akarva, akaratlanul rájuk is kiterjesztette az incesztus-tabut. Csakhogy ebbe a csoportba belekerült saját felesége is. Univerzálét alkotott. Figyeljen, Kinga: Mindenki tabu, aki hasonlít a lányomhoz! Senkihez sem nyúlhatok, aki nem más! (csettegés). Igen, mi is ilyen örömmel csettintettünk, amikor rájöttünk erre. Ez történt. De mi lesz ezután? Fog tudni ölelkezni a feleségével újra? Szívesen fog vele ágyba bújni ezután? És nem (csettegés) utolsósorban… Igen, fontos pozícióban ott van egy elhagyott szerető, egy abortusz is. E kettő között toporog a férfi. A gátlása, ami a lányával kapcsolatban kialakult, egy védelmi mechanizmus működésének az eredménye annak érdekében, hogy meg tudja őrizni a jó viszonyt a lányával. Döntésképtelenségének (szórványos csettegés) fő érve a gyerekei jelenléte. Apai felelőssége. Amit szerelme gyávaságként interpretál. No de mi a teendő? Hallgató 5: Anya menjen el a fodrászhoz. Baktay Miklós: Remek jó megoldás: Anya menjen el a fodrászhoz. Ez egy szemléletbeli dolog. Tekintsük a családot most mint rendszert. Eléggé kínos a helyzet, ő egy megcsalt feleség, a történet – mondjuk ki – ocsmány, és akkor még ő menjen el fodrászhoz… Erre még azt is kérjük tőle: Menjen ő fodrászhoz! Váltson identitást! A megoldás nagyon jó. Anyában elő kell készíteni a döntést, hogy a család iránti felelősség érdekében vetkőzze le gyávaságát, változzon bátran, változtassa identitását. Csakhogy

ő most nagyon ragaszkodik az identitásához. Mint az életéhez. Sokan előbb dobják el az életüket, minthogy feladják identitásukat. A haj pedig az önazonosság egyik legfontosabb kifejezője. Engem kevés híján kirúgattak a gimnáziumból hosszú hajam miatt. Most rövid a hajam, tehát változott az identitásom. De akkor a sorsomat kockáztattam a hosszú hajamért. Más szóval azért, mert bizonytalan voltam magamban. Ahogy a megcsalt feleség is azért ragaszkodik foggal-körömmel „önmagához”, mert így tudja elnyomni saját bűntudatát. Ebben persze segít neki a környezete is, mert sajnálják, olyasmiket mondanak neki: „Te egy angyal vagy, az a szörnyeteg egy szoknyáért hagyott el!” Figyeljenek! Univerzálé! „ A legjobb családanya vagy, akit valaha láttam, nem is értem, az a szemét alak hogy tehet ilyet!” Figyeljenek! Univerzálé és tagadás! .Minden percedet a családodra áldoztad, az a rongy alak pedig képes mindezt félredobni. Neki aztán semmi se szent!” Figyeljenek! Univerzálék és tagadások sora! Ismerős? Nézzünk még megoldásokat! Hallgató 6: A kislány menjen el fodrászhoz. Vagyis ő kezdjen a kortársaihoz „igazodva” öltözködni, szépítkezni, kezdje meg a leválást a szüleiről. Lázadjon „normális” kamaszlányként. Baktay Zelka: Fontos szempontra hívta fel a figyelmet. El kell mondanom, ez a kislány jó kamasz volt. Nem (harsány csettegés) feszegette túlságosan a család kereteit. A viharos-botrányos kamaszkor helyett a család szokásaihoz, a családi fészekhez ragaszkodó, viszonylag nyugodt viselkedést mutatott. Mondhatni rendes, jó gyerek volt. Hallgató 7: Nekem nincsen még gyerekem (harsány csettegés), és el sem tudom képzelni (harsány csettegés), hogy ha én ilyen helyzetbe kerülnék, hogyan oldanám meg. De abban biztos vagyok, hogy nem az én (harsány csettegés) és nem a lányom (harsány csettegés) problémáját kell megoldanom, hanem a férj problémáját. Ez az ő problémája. Menjen el ő fodrászhoz! Ő nem találja a helyét (folyamatos harsány csettegés)! Baktay Zelka: Mi ennek a férfinak a problémája? Hallgató 7: Nem tudom, ehhez még én nem értek… (harsány csettegés) Baktay Zelka: Fontos látni, hogy ez a férfi jól működött. Az a férfi működik jól, aki NEM (szórványos csettegés) gerjed szexuálisan a kamaszlányára. Bocsánat, de talán így érthető. És itt jön képbe a feleség, akire megszólalásig hasonlít a lánya. Hallgató 8: Azt gondolom, ennek az apának meg kellene ismernie a lányát, nem csak fizikálisan (harsány csettegés), hanem meg kellene ismernie, hogy ez a lány nem a felesége… (harsány csettegés) Baktay Miklós: Jó, de álljunk meg egy pillanatra. Tudjuk, hogy kellene! Jól kellene élniük, szeretni kellene egymást, tisztességesnek kellene lenni, hűségesnek kellene lenni stb. Kellene! Erre a „kellene” szóra is jelezni kellene. Az angolszász kultúrában csettegnek is. Vágyvezérelt gondolkodásnak hívják. Wishful thinking. Wunschgedanke. Persze tudjuk, mi lenne a jó, hogy mit kellene. Tehát most hagyjuk azt, hogy mit kellene… Azt nézzük, mit igen! Hogyan? A morál ezeken túlmutató kérdés. Azt keressük meg, hogyan jöhet ki a férj és a család ebből a helyzetből. Hogyan jövünk ki jobban ebből a helyzetből, mint ahogy belementünk? Baktay Zelka: A férfi mesélt egy történetet nem sokkal (néhány csettegés) azelőttről, hogy mi a fényképeket megkaptuk volna tőle. Igen. A férfi mesélt egy történetet, ami mostanában esett meg velük. Azt mesélte, hogy a felesége ült odafenn, a lépcső tetején – kétszintes házban laknak –, és ő azt hitte, a lánya ül ott. Úgy is szólt hozzá. Ez csak azért érdekes, hogy lássák önök is, anya és lánya mennyire hasonlítanak, ugyanaz a frizura, egyforma ruha stb. (szórványos csettegés) Igen. Megtévesztésig hasonló frizura, egymás ruháját hordják stb. Természetesen van egyéni felelősségünk a párkapcsolatban, de azok miatt a tényezők miatt, amelyek rajtunk kívül állnak, amik csupán megtörténnek velünk, azok miatt NE kelljen nekünk bűntudatot érezni (nincs csettegés, csend – a bűntudat alóli feloldozás általános igény). És ha látjuk, hogy ami velünk történt, az külső történés, akkor nézhetünk rá a problémára megváltoztatható dologként. Feladatunknak érezhetjük az adott körülmény megváltoztatását. Ha viszont úgy érzem, szemét alak vagyok, mert nem a feleségem iránt vonzódom (nincs csettegés, csend), hanem valaki másért vagyok oda, akkor velem van baj, én vagyok rossz, én vagyok a felelős, én vagyok a bűnös. Ez más kérdés. Hallgató 9: Meg kellene oldani, hogy a kislány kortársi csoportját és a szülők kortársi csoportját össze kellene hozni, így mindenki láthatná, kinek-kinek hol a helye. Baktay Miklós: Ez egy kreatív megoldás lenne. Professzionális megfogalmazás. A feladat most az lenne, hogy hogyan oldjuk fel a problémát. Hogy mit tegyünk, miután már látjuk a problémát. Elítéltük a férfit, elküldtük a nőt a fodrászhoz. De mit tegyünk? Vagyis. Mit igen? Hallgató 10: Miért nem (szórványos csettegés) mennek el ketten valahová két hétre? Hallgató 11: Nem értem, mi a probléma. (Erős, folyamatos, szinte tapsszerű csettegést idéz elő.) Az összes hasonló helyzetben, amikor a férfi megcsalja a feleségét, mindig ez a probléma? Én ezt nem fogadom el! Nekem ez egy kicsit erőltetett, már ne haragudjon!

Baktay Miklós: Nem, nem, nem mindig. (Csettegés – nevetés) Emlékeznek, mit mondott Csernus doktor, amikor hatalmas tapsot kapott? „Egykor égtünk” – mondta. Ez most bekövetkezett. Egy óra van (a faliórára mutat), be kell fejeznünk, és erre itt égünk. Majd mi is elmondhatjuk: „Egykor égtünk.” Mert mire ment ki a dolog? Hogy kiirtsuk a mindigeket, az örökkéket, az állandóanokat, és azért mutatjuk ezt az egy esetet, mert ez egy eset. Nem minden eset. Egy eset. Kreatívnak kell lenni ahhoz, hogy egy-egy esetben megtaláljuk a kulcsot, az okot és a jó szándékot, ha van. És többnyire van. Hallgató 12: Ha érzelmileg felnőtt a házaspár, akkor ezeket a felmerülő problémákat esetleg meg is beszélhették volna. A fodrászatot, az egyebeket elmondhatta volna a férj. Azt gondolom, hogy az igényeiket meg lehetett volna osztani egymással. Baktay Zelka: Egyetértünk önnel a megbeszélés fontosságát illetően, de a felnőttség fogalma számomra homályos, bevallom. Inkább úgy fogalmaznék: a családban mint rendszerben felnőtt módon akkor lehet a problémákat megbeszélni, ha tudatosítjuk őket. A felelős döntés feltétele, hogy a probléma, a dilemma tudati szintre kerüljön. Valóban, amint „felmerül a probléma” a tudattalanból, azaz amint tudatosul, máris lehetséges beszélni róla. Ebben az esetben azonban a tudatosulás még nálunk is időigényes volt, azután ezt a házaspárnak szintén meg kellett látnia. A férj hónapok óta értetlenül állt a helyzet előtt, kicsúszott a kezéből az irányítás, és saját maga számára is rejtély volt, mi történik vele. A feleség hasonlóképpen érzett. Segíteni kellett. Igazából ezt akartuk megmutatni. Mi a megoldás? Az a család egyéni kreativitásának függvénye. Mi annyit tehetünk, hogy segítünk kialakítani egy közös jövőképet, ami kihúzhatja őket a kátyúból. Lebegve hagyjuk tehát a megoldást, mert nem az a fontos (csend), hogy mi mit mondunk, hanem az, hogy a család mit talál meg. És az lesz a jó megoldás. Hallgató 13: Azt gondolom, az anyának is lett volna feladata ezzel a helyzettel, hogy ne (csend) a saját képére „igazítsa” a lányt. Baktay Miklós: Igen, kellett volna! Hallgató 14: Én tudom, hogy ezek mélylélektani dolgok. De talán éppen ezért van szükség ezekben az esetekben ténylegesen terápiára. Baktay Miklós: Ez az, amire azt mondjuk, hogy nem tudjuk, de tesszük (csend). Itt a végén csak annyit szeretnék elmondani, hogy biztosan látták, mennyire igyekszünk közvetíteni a pozitív kommunikációt, mennyire figyeltünk saját nyelvhasználatunkra és testbeszédünkre, de még így sok-sok ösztönös dolog került ide. És ez működik a hétköznapokban is. A fenti eset megoldása? Mi is elküldtük őket két hétre, mi is elküldtük őket fodrászhoz, társaságba, ismerkedni, de az igazi megoldás, ami ezek után jön. Az az ő megoldásuk. És az is lett. Zárógondolatok Nagyjából ez történt az előadáson. Az Olvasó annyiból előnyben van a hallgatóval szemben, hogy módjában áll úgy is végigolvasni a történetet, hogy a feladatokra figyel, és úgy is, hogy a történetre. Most azonban arra kérjük, élje át azt is, amit a hallgató. Próbálja meg felidézni a történetet és a történteket. Az esetet és az eseményeket, a tagadásokat, a modalitásokat, az univerzálékat. Ez azért érdekes, mert így tudja nagyjából beleélni magát a párkapcsolati terapeuta helyzetébe. És még inkább bele tudja magát élni ebbe a helyzetbe, ha elkezd figyelni a hétköznapi párbeszédekre. Sajátos élmény lesz, annyit mondhatunk. Sajátos élmény lesz, ha a sajátjára is figyelni kezd. Eredményt majd azzal ér el, ha rá is kérdez: Mit igen? Kalo Jenő SZERESD ÖNMAGAD! A legfrissebb statisztika szerint Magyarországon minden második házasság válással végződik. Mi lehet ennek a hátterében? Mi történhetett az utóbbi évtizedekben, hogy idáig jutottunk? Hiszen még a XX század elején sem volt divat a válás. Azt nem állítom, hogy minden házasság boldog volt, sőt azt is tudom, hogy gyakran anyagi szempontok határoztak meg házasságkötéseket, különösen vidéken. („Pénz a földdel házasodott.”) Ennek ellenére az emberek le tudtak élni egy életet egymással. Nyilván sok házasság nem sikerült, de nem hiszem, hogy minden második házasságról el lehetett volna mondani, hogy nem működik. A legnagyobb probléma, úgy érzem, az, hogy manapság az emberek a romantikus szerelem álomképével élik az életüket, és ha a szerelem elmúlik, a „rideg valóság” már nem fogadható el számukra. Annak idején, ha egy lány azt mondta az édesanyjának, hogy nem szereti a jövendőbelijét, a mama azt válaszolta: „Nem baj, édes lányom, majd megszeretitek egymást, majd egymáshoz szelídültök.” Különösen a nőknek tanították azt az anyjuk, hogy legyenek bölcsek, toleránsak, és akkor a házasság működni fog. Biztos mindannyiunknak van olyan emlékképe a rokoni körből vagy egy régi családi történetből, ahonnan ismerősnek tűnnek ezek a mondatok. A II. világháború után egyre erőteljesebbé vált az a törekvés – néhol a fejlettebb országokban már a háború előtt és alatt is –, hogy a nők menjenek el dolgozni. Ezáltal a nők sokkal öntudatosabbak lettek, sokkal bátrabban mertek dönteni, hiszen egy jó fizetéssel anyagilag függetlenné váltak, s ezáltal kevésbé kellett alkalmazkodniuk. Ugyanezt el lehet mondani a férfiak szempontjából is, hiszen számukra teljesen új szerep nyilatkozott meg a nők viselkedésében, akik már sokkal talpraesettebben érvényesítették az akaratukat. Ennek következtében bizonyos férfiak bizonytalanabbá váltak, és kezdtek eltolódni a társadalmi szerepek. Joggal kérdezhetjük, hol van az megírva, hogy csak egy anya lehet otthon a gyerekkel? Miért ne vigyázhatna rá a férj is?

Manapság ez egyre természetesebbé válik. Ide kívánkozik egy-két gondolat egy előző Mesterkurzus kötetből: A természet ritmusai korábban egyértelműek voltak számunkra, belesimultak a mindennapi életünkbe, és azonosultak velünk. Ha megnézünk egy pár évszázaddal ezelőtt megszerkesztett kalendáriumot, az év ritmusa és a keresztény ünnepkör teljesen összefonódott a nyugati világban. Örültünk a télnek, a tavasznak, a nyárnak és az ősznek, s közben megtartottuk ünnepeinket, fölöslegesen nem stresszeltük magunkat, együtt éltünk a természet adta lehetőségekkel. Évezredeken keresztül egy nőnek az volt a természetes, hogy amikor eljutott abba a korba, hogy meghódítson egy férfit, ezen nem gondolkozott, nem elemezte a helyzetet, nem vizsgálta meg, hogy neki mi a jó – megélte a természetes ösztöneit, ha tehette. (Ez a köznép körében sokkal könnyebben ment, egy úri osztályhoz tartozó leánynak kevésbé.) Ismerjük a kifejezést: „A lányok eladósorba kerülnek.” Ebben az időszakban férfiak jelentek meg a lányos házaknál, leánynézőbe és leánykérőbe mentek, a szülők is ismerték egymást, gyakran a szülők és a hozomány döntötte el, hogy lesz-e kézfogó a dologból, illetve később esküvő. A lányok arra készültek fel, hogy vezetni tudják a háztartást, a ház körüli munkáknak eleget tegyenek, s amikor eljön az ideje (de ezt nem ők döntötték el), akkor megszüljék a gyermekeiket. Ez így ment kisebb-nagyobb eltéréssel évezredeken, évszázadokon keresztül. Nem kívánom vissza ezt az időt, és másra sem szeretném ráerőltetni, de azt könnyen beláthatjuk, hogy évszázadokon, évezredeken keresztül volt egy bejáratott stratégiánk, egy módszerünk, az élet vitelére. Amióta ez az egész átrendeződött, keressük az új megoldásokat, és sajnos be kell látnunk, hogy ezeket még nem találtuk meg. Miből kellene merítenünk, vagy miből meríthetünk, erre ki-ki a maga felfogása szerint eltérő válaszokat adhat. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az ember társas lény, s ennek következtében mindenképpen befolyást gyakorol ránk, hogy mások hogyan csinálják. Befolyást gyakorol ránk a neveltetésünk, a szüleink mintája, és természetesen a saját személyiségünk. Mielőtt a megoldási lehetőségeket taglalnánk, érdemes megvizsgálni a kezdetet, legalábbis Mózes szerint. „Azután így szólt az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lennie, alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő. Az Úristen megteremtette még a földből a mező minden állatát, s az ég minden madarát. Az emberhez vezette őket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik. Az ember tehát minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának nevet adott. De a maga számára az ember nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá. Ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s a helyét hússal töltötte ki. Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette. Az ember így szólt: Ez már csont a csontomból, és hús a húsomból. Asszony a neve, mivel a férfiből lett. Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz. Mind az ember, mind az asszony meztelen volt, de nem szégyenkeztek egymás előtt.” (Mózes, második teremtéstörténet 18-25) A Szentírás szavaiból is jól követhető, hogy az ember ősi vágya, hogy megtalálja a társát, akivel egy testnek, egy léleknek érezheti magát. Ha a jobb megértés végett segítségül hívjuk az asztrológia szimbólumrendszerét, akkor ezt a következőképpen jelöljük. A kör, amely a horoszkóp köre is egyben, a teljességet ábrázolja., a mindenség körét. Ha megfelezem, ez már a lélek félköre. Ha még tovább felezem, ez az anyag keresztje. Azzal, hogy a kört megfelezzük, eljutunk ahhoz a felismeréshez, hogy egy emberen belül jelenik meg a dualitás. Vagyis minden ember saját magában hordozza a kétneműségét. Az csak a tudatosságán, a másodlagos nemi jellegein, valamint a neveltetésén múlik, hogy mivel azonosítja önmagát. Amikor behúzzuk a vízszintes tengelyt – Ascendens (felkelő pont), Descendens (lenyugvó pont) tengelyt –, már megjelenik a bal oldalon az Ascendens, mint a személyiség jelölője, és a jobb oldalon a Descendens, mint a külvilág – szűkebb értelemben a társ – jelölője. Az Ascendens kisgyermekkorban kevésbé nyilvánul meg, idősebb korban egyre inkább, hiszen a perszóna, vagy más néven szerepszemélyiség is később nyilvánul meg az élet folyamán. (Jung perszónának, azaz maszknak nevezi azt az arcunkat, amelyet a külvilág felé fordítunk, hogy valamilyen módon elfogadásra találjunk, hogy a közvetlen környezet szeressen bennünket.) A csecsemőknél a lélek és a test kapcsolata, kötöttsége még nem teljes. „Engedjétek hozzám a kisdedeket, mert övék a mennyeknek országa” – mondta Jézus. Kisgyerekkorban csak lassan alakul ki a személyiség. Az a fajta személyiség, amelyet Jung perszónának nevez, úgy 3-4 éves kor körül jelenik meg. Az ezoterikus tanítások szerint ezért a gyerek hétéves koráig úgynevezett lelki köldökzsinóron függ anyjától. A gyerek bármelyik betegsége az anya, illetve a „család tünete”. Ahogy a személyiség fejlődik, ahogy az ember öntudata, identitása kialakul, egyre inkább aszerint kezd élni, ahogy a horoszkóp szimbolikája megmutatja. Ahogy már az előbb is utaltam rá, a horoszkóp felkelő pontja az Ascendens, a lenyugvó pontja a Descendens. Az Ascendens felőli része az „én”, amivel az illető azonosítja magát. Ezért az Ascendens elsősorban azt a viselkedési technikát mutatja – vagy ha úgy tetszik taktikát –, ahogy az ember megpróbál mások felé úgy megnyilvánulni, hogy a külvilág őt elfogadja, megbecsülje, szeresse. Mindazt, amit nem tud elfogadni önmagában, a külvilágra vetíti. (Vagyis azokat a dolgokat, amiket nem akar elfogadni, a tudattalanba száműzi, ezt nevezi Jung árnyékszemélyiségnek.) A másik térfél a külvilágot szimbolizálja. Mindazt tehát, amivel nem akarunk szembesülni, a külvilágra vetítjük. Barátaink, rokonaink, de legfőképpen házastársunk a legfőbb tükrünk, s ami benne ellenszenves, azt tudjuk legkevésbé magunkban elviselni, azzal dolgunk van. Azért fontos az önismeret, hogy felismerjük a tükröződésünket a világban, a másikban. Létünk kezdete a teremtés azon aktusával indul meg, ahol az életvágy testet ölt. A testet öltés első pillanata a szeretkező szülők örömmámorának, kéjének beteljesedése, amikor több ezoterikus és vallási felfogás szerint a lélek kapcsolatba kerül a megtermékenyült petesejttel, s azután „irányítja” az anya testében fejlődő embrió, majd magzat materiális testének építését. Bár a szónak nem a hétköznapi tudatos értelmében, de mégis egyfajta belső megéléssel mindannyian átéljük fogantatásunktól a születésünkig mindazt az élményt, amely anyánkon keresztül ér minket. Különböző vizsgálatok egyértelműen bizonyítják, hogy a születést megelőző hónapok az egyén számára meghatározó jelentőségűek. Nyilván az érzékelésnek nem azon érzékszervi formáival találkozunk, melyeket később, születésünk után használunk, de az a pöttöm lény bent az anyaméhben

mégis mindenről tud. Az érzékelése rendkívül kifinomult. Súlyos karmikus feladatok magyarázzák meg azt a tényt, ha valaki testi vagy lelki fogyatékossággal születik meg. De azt is, ha valaki nem vagy halva születik. Az egyéni létfeladathoz hozzátartozik az is, hogy fiúnak vagy lánynak, avagy férfinak vagy nőnek születünk. Minden segítség, amit ez alatt az időszak alatt egy kismama és a magzata megkaphat, enyhítheti azokat a nehézségeket, melyek a kisbaba kihordásával, illetve megszületésével kapcsolatos traumákat „okozzák”. Ahhoz, hogy ezt igazán jól megérthessük, képzeletben induljunk el a fogantatástól a szülőkorúvá válásig egy példával illusztrálva. (A karmikus összefüggésekre most nem térek ki.) Képzeljük el, hogy egy férfi és egy nő szerelemben egyesültek, és nő megfogant. Már a fogantatás előtt is voltak bizonyos elképzelései a gyermekvállalásról, arról, hogy hány gyermeket szeretne, s arról, hogy milyen neműeket. Feltehető, hogy ezen gondolatok egy része a mindennapok szintjén tudatos, de némely gondolatok, elvárások a tudattalanba kerültek, s azokkal most nincs tudatos kapcsolatban. Ezen elvárások származhatnak az ő szüleitől, a férjétől, egy adott kultúra hiedelemrendszeréből, beidegződéseiből stb. Tételezzük fel, hogy tudatosan a férjének szeretne kedvezni, és úgy gondolja, akkor okozna örömet a férjének, ha fiúgyermeket szülne neki, ugyanakkor a tudattalanban marad az az érzés, hogy fél a férfiaktól, mert rossz élményei voltak a nagyapjával, az apjával, esetleg idősebb fiútestvérével is. Ezért tudat alatt lányt szeretne, aki rá hasonlít, aki megérti az érzelmi problémáit, és nem olyan fafejű, mint a férfiak. Még egyszer hangsúlyozom, ez nem tudatos. Tudatossá akkor válik, amikor kiderül, hogy nem fiút fogant, hanem leányt. Tudatosan ő is és a férje is annyira fiúgyermeket várnak, hogy többféle variációban elhatározzák, hogy fogják hívni, ha fiú lesz, viszont mivel úgy gondolják, leánygyermek szóba sem jöhet, ezért a nevén sem gondolkoznak. A megszülető leánygyermek például véletlenül kapja azt a nevet, hogy Valéria, mert a szülő nő megkérdezi a mellette szülő másik nőt: téged hogy hívnak? S az ő neve alapján dönt a névadásról. Már előre szorong, mit fog szólni a férje, ha megtudja, hogy lánya lett, nem fia, s a megérkező férj arcán is látszik a csalódottság. Még a puszi is, amit arcára nyom a férj, őszintétlennek érződik. A gyermek nevét megtudva, a férj úgy nyilatkozik, végül is mindegy, és jó esetben is a többiek unszolására nézi csak meg frissen született gyermekét. Ez a kislány, akit fiúnak vártak, könnyen előfordulhat, hogy felnőttkorában is férfias nő lesz, férfias elképzelésekkel, életmóddal. Miután őt nem igazán várták, leánynak pedig semmiképpen, neki is gondja lehet a gyermek felvállalásával, kihordásával, szülésével – és természetesen a párválasztással is. Egy férfival való kapcsolatban a következő problémák várnak rá: egy erős akaratú partnert riválisnak él meg, s állandóan harcolva nagy valószínűséggel szakítanak is, míg egy gyenge pipogya „papucsot” hosszabb távon nem képes elfogadni. Nagy eséllyel számíthat arra, hogy se megfelelő házassága, se gyermeke nem lesz. Ha mégis, úgy az egész kezdődik elölről, ugyanazon mintával, ahogy ő élte meg a saját létbe érkezését. Mindezen összefüggések az adott leánygyermek horoszkópjában pontosan megjelennek, s egy szakértő ezekből a jelekből ezeket az összefüggéseket, az életsorsot értelmezi, illetve kiolvassa. Hasonló a probléma a csak fiú szüléseknél. Tételezzük fel, hogy egy leánygyermek állandóan rivalizál az anyjával, esetleg nővérével, húgával vagy húgaival. Állandóan azt éli meg, hogy nehéz a nőkkel kijönni, s ez a tudattalanban tárolódik, s a fogantatásainál kellőképpen befolyásolja ahhoz, hogy állandóan fiúgyermeke foganjon. Tudattalanul fél attól, hogy születendő leánygyermeke szintén riválisává válik, különösen akkor, ha ő maga elég félénk és zárkózott, fél teljes mértékben testi kedvességet adni a férjének, s ösztönösen szorong attól, hogy az esetlegesen születő leánygyermek pótolja azt a szeretetet, amit ő nem tud megadni párjának, hogy férje a kedvességért és a gyöngédségért cserébe a leánygyermek felé fordul, elhanyagolva őt. Ezek a példák csak kiragadott lehetőségek az élet színes kavalkádjából, jómagam mindkettővel számtalanszor találkoztam. A családi minták rendkívül erősen meghatározzák a sorsunkat, s így viccesen azt is mondhatjuk, hogy amikor egy párkapcsolatban vagy egy házasságban élünk, nem ketten, hanem rögtön hatan „élünk együtt”, mert velünk élnek a szüleink mintái. Az erős érzelmek, a szerelem elmúltával egyre többször játszódnak le olyan jelenetek egy kapcsolatban, amikor a nő észre sem veszi, és az anyja viselkedését mintázva, az apjával veszekszik, csakhogy ezeket a mondatokat a férje felé intézi. Ezekre a mondatokra a férj esetleg úgy fog reagálni, ahogy az apja reagált az anyja hasonló megjegyzéseire. Mindez az akcióreakció fordítva is lehetséges. Vagyis a férfi kötözködik úgy a feleségével, ahogy az apja kötözködött az anyjával, és erre reagál a feleség. Ez sokszor sajnos odáig megy, hogy szinte öntudatlanul ki akarjuk hozni a partnerünkből azokat a viselkedési reakciókat, amiket a szüléinknél láttunk, és mi is úgy reagálunk. A legnagyobb baj, hogy szép lassan súlyos sérüléseket okozunk egymásnak, amelyek gyakran visszaigazolják tudattalan elvárásainkat. Például egy nő gyakran azt látta, hogy az apja kocsmába ment a veszekedéseket követően. Ez két dologról is szól: az anyám képes volt legyőzni az apámat, az apám egy gyenge ember. Későbbi felnőtt életében ezt ismétli. Egyrészt próbára teszi a férjét, másrészt neki is le kell győznie. Ezzel eljutottunk két nagyon fontos problémához, ami egy párkapcsolatot vagy házasságot keményen megvisel, illetve meghatároz. Az egyiket úgy hívjuk, függőség, vagy szakmai elnevezéssel dependencia, a másikat pedig játszmának nevezzük. Életünket mindkettő befolyásolhatja, meghatározhatja. A függőségekről egyre több szakkönyv lát napvilágot. Amerikai felmérések szerint az amerikai állampolgárok 85%-a dependens kapcsolatban él. Ha függőségekről beszélünk, párkapcsolati értelemben annak három típusát különítjük el egymástól: szexuális függőséget, romantikus függőséget és kapcsolati függőséget. Természetesen más függőségek is léteznek, gondoljunk csak a kábítószer-, munka-, sikerfüggőségekre, de ezek csak tovább rontják a párkapcsolat lehetőségeit, hamis menekülési utakat mutatva a kapcsolat kudarcai elől. Kevesen gondolják, hogy maga a kapcsolat is lehet függőség. A romantikus függőség úgy jön létre, hogy illúziókba ringatjuk magunkat a tökéletes párkapcsolatot illetően. Abban, ha ez létrejön, nemcsak az otthoni kudarcaink – szülők, nagyszülők viszonya –, hanem a média, filmek, könyvek szerepe is óriási. A szerelmes regények, romantikus filmek a legkevésbé beszélnek arról, hogy mekkora felelősség van jelen két ember szeretetteljes viszonyában, hogy milyen újabb felelősségteljes terhet jelenthet egy gyermek vállalása és a hétköznapi élet olykor szürke, rutinszerű megélése. A romantikus filmek általában ott érnek véget, amikor a szerelmesek egymásra találnak.

Mondhatjuk, hogy az emberek ezért ülnek be a moziba. A nagy médiaguruk úgy tartják, hogy az már a nézőket nem érdekli, hogyan görnyed a kakis pelenkákkal az asszony, vagy túlórázik a férj, és ha éhesen hazamegy, a fáradt nő hogyan fogadja. Ilyen lenne egy neo-realista film, de ez csak a „vájtfülűeket” érdekelné. A romantikus függőség oda vezet, hogy az emberek csak addig akarnak egy kapcsolatban benne lenni, amíg megélik a romantikát, aztán leváltják a társukat, és rohannak egy újabb romantikus kaland után. A téma olyan szerteágazó, hogy külön könyvet lehetne róla írni. Hasonló a helyzet a szexuális függőséggel. Szexuális függőségbe elsősorban azok az emberek kerülnek, akik saját magukat nem tudják elfogadni, ezért a másik által érzik visszaigazolva a saját fontosságukat. Hiszen a szexben épp az elfogadást lehet leginkább megtapasztalni a másik fél részéről. Ezt a kérdést tovább bonyolítja, hogy a szeretőről manapság jó pár embernek szintén illuzórikus elképzelései vannak. Itt most a szuperszeretőre gondolok, akit az utóbbi években annyi slágerben is megénekeltek. Ez a férfiakat kifejezetten frusztrálja, hiszen most már nemcsak Amerikában, hanem Európában is kezd elterjedni az a vélekedés, hogy az igazi férfi kimeríthetetlen, egész éjszaka teljesítőképes, napközben sikeres és „macsó”. Ezek a túlzások, a realitást teljes mértékben mellőző elképzelések oda vezethetnek, hogy például Amerikában a férfiak 40%-a impotens. A harmadik függőségi helyzet a kapcsolatfüggőség, amelynek a hátterében elsősorban a saját önbizalomhiányunk és az élettől való félelmünk a meghatározó tényező. A kapcsolatfüggőség egyik alapvető eleme a birtoklás-és a biztonságigény. (Ha nincs velem, nem tudok mit kezdeni magammal.) Legfőbb manipulatív elemei a félelem, a féltékenység, az örökös együttlét kényszere, gyakori krízishelyzet, amelyet azért produkálunk, hogy a másik bizonygassa, hogy mi vagyunk a legfontosabbak. Azt szeretnénk, hogy pótolhatatlannak erezhessük magunkat a kapcsolatban. Az ilyenfajta felkiáltások, hogy „nem tudok nélküled élni”, „te vagy a legfontosabb a világon”, „azt ígérted, hogy mindig mellettem maradsz”, a realitáshoz fűződő viszonyunk, az önbecsülésünk, felelősségtudatunk, döntésképességünk teljes aláásásához vezetnek. Joggal tehetjük fel a kérdést: miért jó ez nekünk? Azt gondolom, hogy különösen azért, mert egy erős ember mellett továbbra is gyerekek maradhatunk. A kapcsolatfüggőség a legrejtettebb függőség, sokszor egybeolvad a romantika- vagy szexfüggőséggel. Ezekkel a függőségekkel a legnagyobb probléma az, hogy ritkán tudatosulnak az emberekben. Ha képesek is szembenézni saját függőségeikkel, nincs elég erejük ahhoz, hogy megszabaduljanak tőlük. Ezért a tapasztalataim alapján azt állítom, hogy elsősorban pszichoterápiás segítségre van szükségük ezeknek a párkapcsolatoknak. Sajnos a társadalmi minták tovább erősítik ezeket a függőségeket. A katolikus egyház évezredeken keresztül a szexualitásról és a házasságról alkotott nézeteivel meghatározó szerepet játszott a kapcsolatfüggőség kialakulásában. (Gondolok itt arra, hogy mindenáron benne kell maradni a házasságban és a holtomiglan-holtodiglan fogadalomra, függetlenül attól, hogy később hogyan működik majd a kapcsolat.) A nyugati társadalom beállítódása is arra tanít, hogy sajátítsunk ki embereket, ne engedjük el, amit megszereztünk, azt a hiedelmet építi belénk, hogy a partnereknek mindig együtt kell lenniük. Ugyanakkor a hétköznapi gyakorlat az, hogy rengeteg házasság megromlik és felbomlik, és az ezekből kikerülő gyerekek egyrészt ismétlik a szüleik mintáit, másrészt kompenzálnak, és be akarják bizonyítani, hogy majd nekik másképp sikerül. A függőségek áthatják a társadalmunkat, kultúránkat. Az érzelmi traumák roncsolják a mindennapi élet gyakorlatát, és lehetetlenné teszik az egyik legfontosabb élmény megélését, a meghittségét. Jézus azt mondja: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.” A függőségekből akkor tudunk kitörni, ha ezt a mondatot megértjük, és a mindennapi életünk gyakorlatában alkalmazzuk. Először magunkkal kell meghitt kapcsolatba kerülnünk. Meg kell tanulnunk értékelni az életünket, tisztában lenni önmagunkkal, feltérképezni igényeinket, céljainkat, és ennek megfelelően kell társat találnunk, akinek az önállóságát, szabadságát tiszteljük, kölcsönösen figyelembe vesszük egymás elképzeléseit, és támogatjuk egymást azok megvalósításában. A támogatás alatt nem feltétlenül tevőleges támogatást értek, hanem úgy hiszem, hogy akkor segítünk igazán a másiknak, ha ott állunk mögötte szeretettel, biztatással, és hiszünk benne. És ami a legfontosabb, hogy bízunk benne. Ezek nélkül nincs igazi, szabad és mégis elkötelezett társkapcsolat. Ha egy ember függőségben él, fokozatosan leépül, etikai, erkölcsi, spirituális értelemben egyaránt. Nehogy azt gondoljuk, hogy ez csak az alkoholizmusra vagy más kábítószerek fogyasztására igaz. Az egyre erősödő függőség arra jó, hogy önigazolást találjon, s ezalatt egyre inkább elveszítse önmagát. Nem a másik megbecsülése által vagyunk értékesek, hanem önmagunkért. A függőségek egyik legszembetűnőbb megnyilvánulása, hogy az emberek elfelejtik saját szükségleteiket, s ezáltal egyre önállótlanabbak, és egyre kevésbé képesek a saját kreativitásukat, küldetéstudatukat megélni. Ezekben a kapcsolatokban az egyik legjellemzőbb megnyilvánulás, hogy kerüljük a döntéseket és a felelősség felvállalását. Valójában a függőségek kiváló technikák arra, hogy elkerüljük a meghittségét, miközben az ember azt gondolná akár romantika-, akár szex-, akár a kapcsolatfüggőség esetén, hogy pont az intimitás, a meghittség elérése a cél. Ez azonban nem igaz! Az intimitás azért veszélyes, mert ki kell adni magunkat, mert őszintén be kellene avatnunk a másikat az érzéseinkbe, és esetleg kiderülne, hogy üresek vagyunk. Ez a feltételezés ismét ráirányítja a figyelmünket az önbizalomhiányra. Ha valaki nem hiszi el saját magáról, hogy értékes, hogy fontos, hogy teljes ember a világmindenségben, ha mindezekben kételkedik, akkor attól fél, hogy mások számára ez mikor fog kiderülni, és ha kiderül, hogyan fogják kiközösíteni, megvetni, és végző következményként nem szeretni. A játszmák valójában kiváló lehetőségek arra, hogy felhasználjuk őket a függőségek gyakorlati megvalósítására. A cél itt is az intimitás elkerülése. Minden olyan helyzet, amelyben szembe kell néznünk saját adottságainkkal, képességeinkkel, az önismeret által önmagunkkal, félelmetesen veszélyes számunkra. Természetesen ezt be nem vallanánk. Az élet telis-tele van játszmákkal. Ennek az írásnak nem az a célja, hogy a játszmákat részletesen feltárja és bemutassa – erről remek könyvet írt Eric Berne: Emberi játszmák címmel –, pusztán csak szeretném felhívni a figyelmet ezek jelentőségére. A függőségek patológiás szerepe éppen a családban jelenik meg leginkább, és játszmákon keresztül követhető nyomon. Ma már szinte a legismertebb – éppen Berne könyve által – az alkoholista játszma, amelyben a család minden tagja részt vesz, sőt a társadalom is. Jól látható, hogy ha egy alkoholista leszokik a függőségéről, azaz megállja, hogy többet nem iszik, a játszma összes többi tagja komoly nehézségekkel kell hogy szembenézzen, mert a továbbiakban nincs hivatkozási alapjuk a „fekete bárányra” mutogatni. Több olyan esetről is tudok, ahol az alkoholista férj mellett – ha az kigyógyult vagy legalábbis nem ivott

tovább – a féleség kezdett el inni, vagy nem bírtak tovább együtt élni, és elváltak. Ha az eddig elmondottakat ezoterikus szempontból vizsgáljuk, és az asztrológiát hívjuk segítségül, ahogy tettük ezt az írásom elején, akkor látható, hogy az Ascendens tükre a Descendens, az I. ház tükre a VII ház. Vagyis az „én” tükre a „te”. Ha Jung tanítása szerint gondolkodunk, akkor minden férfinak van egy tudattalan női képe, vagy más néven animája, és minden nőnek van egy tudattalan férfiképe, más néven animusa. Ezek kialakulása elsősorban a szülők által befolyásolt, és ezért mondtam azt, hogy minden nő kicsit „az apjához megy férjhez”, és minden férfi kicsit „az anyját veszi el feleségül”. Sajnos a minták alapján a szüleink kapcsolatának egész patológiáját továbbvisszük a saját házasságunkba vagy párkapcsolatunkba. A kapcsolatok általában addig működnek, amíg dinamikailag egyenlőnek érezzük magunkat bennük, de ahogy fejlődünk a másikhoz képest vagy lemaradunk, máris esély kínálkozik a kapcsolat felbomlására. Az igazi szeretet a másikat úgy fogadja el, ahogy van, nem akar rajta uralkodni, vagy ha mindenáron a fejlődés szempontjából vizsgáljuk a kérdést, akkor egy valamirevaló társas kapcsolatban kölcsönösen segítik egymást, hogy mindkét ember identitása egyformán fejlődjön, mindkét ember társadalmi és egyéni életbéli küldetése megvalósuljon és kiteljesedjen. Az igazi kapcsolatban a legfontosabb a nyitottság, a másik ember tisztelete, elfogadása, az iránta érzett szolidaritás, és a helyzethez mérten a megfelelő felelősségvállalás. Nem az a kérdés, hogy szükséges-e egymás miatt kompromisszumot kötnünk, hanem az, hogy képesek vagyunk-e magunkat is képviselni, és nem áldozatként megélni a kompromisszumokat. Azt a példát szoktam használni az előadásaim során, hogy ha egy kapcsolatot egy kályhában lobogó tűzhöz hasonlítunk, akkor a kályhában csak addig lobog majd a tűz, míg van benne éghető anyag. Lefordítva úgy fogalmazhatunk, hogy egy párkapcsolatra is kell energiát szentelni, és mindkét embernek szükséges a „kályhát” raknia. Ha csak az egyik fél rakja, előbbutóbb áldozatnak érzi majd magát, míg a másik egyre inkább bűntudattal szemléli a helyzetet, és máris fölé- és alárendelt szituációról beszélhetünk. Ez egy igazi kapcsolatban nem lehetséges, mert a fölé- és alárendeltség függőséget hoz létre, és nem a kölcsönös megbecsülésen alapszik. Ha igazi szeretetről beszélünk, az áldozat szó nem értelmezhető. Ha a másikért hozok kompromisszumot, és azt szeretetből teszem, az nem áldozat. Ha úgy élem meg, hogy áldozat, akkor nem szeretetből hoztam a döntést, akkor lemondást gyakoroltam, és valamilyen szempontból elfelejtkeztem magamról és a saját életem lényegéről. Beszéljünk pár szót a döntés jelentőségéről. Amikor egy ember úgy dönt, hogy párt választ, elsősorban arra helyezi a hangsúlyt, hogy a másikkal boldog szeretne lenni. Nehéz elképzelni, hogy valaki azért megy férjhez, nősül meg vagy költözik össze valakivel, mert szenvedni akar. A választásaink mögött – ahogy arról már szó volt – elsősorban a szülői kapcsolatok játszanak szerepet. Egyrészt, hogy milyen viszonyunk volt az apánkkal és az anyánkkal, másrészt, hogy milyennek tapasztaltuk meg apánk és anyánk egymással folytatott kapcsolatát. Ha nagyon rossznak éltük meg az ő közös életüket, akkor tudat alatt meg akarjuk ezt az életet menteni. Ezt azért tesszük, mert szükségünk van arra a szeretetre és harmóniára, amit apánktól és anyánktól szeretnénk megkapni. Ezért jó ideig a szüleink nehéz párkapcsolatát egyengetni próbáljuk, békítgetni őket, csak a már nagyon eldurvult helyzetnél mondjuk azt apánknak vagy anyánknak, hogy már jobb lenne, ha elválnának. Van azonban egy bökkenő. Később a saját életünkben a minta alapján nagyon nagy esélyünk van arra, hogy megismételjük a konfliktusokkal terhelt kapcsolatukat, elsősorban annak a szerepnek megfelelően, amilyen nemű emberek vagyunk, tehát vagy az apánk vagy az anyánk szemszögéből megélve ugyanazt a helyzetet. Ha spirituálisán közelítjük meg ennek a hátterét, akkor azt lehetne mondani, hogy úgy néz ki, mintha nekünk, felelősséggel élő embereknek ki kellene javítanunk vagy helyre kellene hoznunk az őseink hibáit. Különösen érdekes, ha családok többgenerációs történetét vizsgáljuk. Gyakran azt fogjuk tapasztalni, hogy komoly, súlyos traumákat cipel egy család, és mintha a sors is azt „akarná”, hogy helyrehozzuk, begyógyítsuk azt a súlyos heget, amely akár évszázadok óta jelen van egy család életében. A döntésünk meghozatalában egy másik fontos szempont az a külsőség, ami szerint – szintén tudat alatt – a saját belső képünk alapján osztályozzuk a nekünk tetsző nőket és férfiakat. Ezek a szempontok magyarázzák, hogy mikor leszünk szerelmesek, hogy milyen külső jegyek alapján választunk partnert. Be kell látni, hogy a külső szempontok igen kevésnek bizonyulnak egy tartós párkapcsolat szempontjából, pedig manapság a médián keresztül elsősorban annak a jelentősége jön le, hogy ki hogyan néz ki. Megpróbálják azt sugallni, hogy a kockahas vagy éppen a narancsbőr fontos tényező egy párkapcsolatban. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem lényeges, valaki milyen külsővel, milyen esztétikai adottságokkal rendelkezik. Egy kapcsolatban is nagyon fontos, hogy a partner adjon magára, gusztusos, kívánatos, fitt és ápolt legyen, de ez csak egy szempont. Az együttélésben nap mint nap azt kell éreznie mindkét félnek, hogy kölcsönösen megbecsülik egymást, hogy szeretik egymást, hogy felnéznek egymásra, hogy nyitottak egymás problémái iránt, hogy meg tudják beszélni a konfliktusokat, a mindennapok nehézségeit, hogy bizalommal vannak egymás iránt. Nem kevésbé fontos az sem, hogy hasonló legyen a látásmódjuk, érdeklődési körük, hogy hasonló módon töltsék el szabadidejüket, hasonlóak legyenek a szexuális igényeik, megadják egymásnak a függetlenséget, a szabadidőt, elismerjék a másik kreativitáshoz való jogát, és mindig legyen idejük az intimitásra. Ha ezeket a szempontokat nem tartják szem előtt, akkor a kapcsolat rövid időn belül elkezd leépülni. Külön meg kell említenem azokat a döntéseket, melyek más szempontok alapján jönnek vagy éppen nem jönnek létre. Gondoljunk arra, hogy a másikat nem érzelmi szempontok alapján választjuk, hanem a pénze, egzisztenciája, ismertsége, biztonságot sugárzó magatartása alapján. Ezen utóbbiak egészen biztosan függőségi viszonyhoz vezetnek. Egy másik érdekes helyzet, amikor éppen nem vállalunk fel valakit, pedig szeret minket és mi is szeretjük őt. Mitől félünk, mitől ódzkodunk, miért húzzuk-halasztjuk a döntést, hogy elköteleződjünk valaki mellett? Külön fejezetet lehetne szentelni a házastársi kapcsolatban élők elégedetlensége következtében létrejövő másodkapcsolatoknak. Feltehetjük úgy is a kérdést: miért tartunk szeretőt? (Tisztelet a kivételnek!) Miért vagyunk szinglik? Ha egy-egy ilyen kérdés vizsgálatába kezdünk, lehet, hogy szembetalálkozunk azzal a nagyon fontos problémával, hogy esetleg nem tudunk dönteni, nem merünk dönteni, mert félünk a döntésünk következményeinek felvállalásától. Külön fejezet illeti meg a felelősség témakörét. Vagyunk-e a lelkünkben annyira szolidárisak, hogy felelősséget erezzünk

minden embertársunk iránt? Vagy érzünk-e egyáltalán valakiért felelősséget? Lehet, hogy először magunknál kell kezdenünk, utána a családunknál. Apánkért, gyermekünkért, társunkért? Mit mond a Kis Hercegnek a Róka? Ha megszelídítesz, én nemcsak egy róka leszek, hanem a te Rókád! Vajon gondoltunk-e arra, ha szeretőt tartunk, de nem válunk el, hogy a szeretőnk iránt is kellene éreznünk felelősséget. Ha boldogtalanok vagyunk a párkapcsolatunkban, előbb végig kellene gondolnunk, hogy miért érzünk így, és ezen kell dolgoznunk, mielőtt továbbállnánk, és sürgősen belevetnénk magunkat egy új szerelembe. Ezek olyan kérdések, amelyekre nem szeretünk válaszolni, vagy fel se merjük tenni magunknak. Nem jó ezekkel szembenézni, mert ronthatják a magunkról kialakított, jónak hitt képet. Ki ne szeretne a tükörbe nézni? Csak nem vagyunk gyávák? Mitől félünk, vagy kitől félünk? A válasz nagyon egyszerű, leginkább önmagunktól. Az összes többi félelmünk sokkal könnyebben legyőzhető. Ejtsünk pár szót a gyávaságról. Miért nem merünk szeretni? A válasz viszonylag egyszerű. Képzeljük el a következő képet. Valakit át akarunk ölelni. Ahhoz, hogy ezt megtehessük, kitárjuk a kezünket a szó testi értelmében, és kitárjuk a lelkünket a szó érzelmi értelmében. Csakhogy itt a bökkenő: ha kitárulkozunk, szabaddá és sebezhetővé válunk. Minél több sebet kaptunk az életünk folyamán, annál kevésbé merünk kitárulkozni. Sokan már gyermekkorukban annyi sebet kaptak, hogy egy párkapcsolatban ugyanazt a szeretetet szeretnék megkapni, amit a szülői házban nem sikerült. Nem beszélve az „üzleti szerződésekről”: majd ha szeretsz, akkor én is szeretlek. Magyarra lefordítva, előbb nyissál te, majd elválik, hogy én tudok-e nyitni. Csodálkozunk ezek után, hogy ennyire boldogtalanok, magányosak vagyunk? A legtöbb ember szeretetet koldulva bukdácsolja végig az életét ahelyett, hogy bátran felvállalná, hogy szeret. Utóbbihoz viszont arra lenne szüksége, hogy saját magát szeresse, ahogy Jézus is mondja: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Ezt a mondást már fentebb idéztem, de nem győzöm hangsúlyozni fontosságát, mert addig, amíg magunkkal nem vagyunk jóban, amíg magunkkal kapcsolatban gátlásosán gondolkodunk, míg félünk szembenézni legbensőbb titkainkkal, bűntudatunkkal, addig nem tekintjük értékesnek önmagunkat, de legalábbis bizonytalanok vagyunk ennek a megítélésében. Nemrég jelent meg egy könyv. Elég provokatív a címe: Szeresd önmagad, és mindegy, hogy kivel élsz. Ezt én is így gondolom, és jó lenne, ha mások is elgondolkodnának ezen. Végezetül Szent Pált szeretném idézni a korinthusiakhoz írt leveléből: Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égő áldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet nem szűnik meg soha. A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik. Most megismerésünk csak töredékes, és töredékes a prófétálásunk is. Ha azonban elérkezik a tökéletes, ami töredékes, az véget ér. Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyermek szokásait. Ma még csak tükörben homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek. Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük legnagyobb a SZERETET. Popper Péter KÁR ÉRTE? Az az igazság – én már elég idős vagyok ahhoz, hogy igazat mondjak lelkem szerint –, hogy nekem gondot okozott ez a téma. Ki is fog derülni, hogy miért. Nem vagyok e téma lelkes híve, és most is csak gondolkodom egyre, hogy miről is van szó

tulajdonképpen. Ennyi boldogtalan ember van? Nemrég hallottam egy jó barátomtól, hogy a mai statisztikák szerint Magyarországon 1,2 millió 25 év feletti ember él párkapcsolat nélkül. Először azt gondoltam, hogy szinglik. Na és? – mondtam. Miért kellene ahhoz házasság, hogy boldog legyen az ember? De kiderült, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy egyedül, egyáltalán, párkapcsolatok nélkül. Hogy ez aggasztó vagy nem aggasztó, nem tudom. Én sokféle lehetőségét látom az emberi kapcsolatoknak, sőt a magányosságnak is. Bevallom, azért zavar ez a téma, mert iszonyú csábítást rejt magában. Csábítást arra, hogy az ember frázisokat mondjon, mert az ember bölcs, de értelmetlen tanácsokra ragadtathatja magát a boldogság megteremtésének érdekében. Egy kedves kolléganőm egyszer elment pszichológushoz, és ott előadta házassági problémáit. A pszichológusnő pedig azt mondta neki: „Szeresd jobban a férjed.” Hát lehet ezt tanácsolni? És közben ezt kérik is az emberek. „Szeress jobban!”, „Legyél hozzám kedvesebb!”, „Foglalkozz velem többet!” stb. De kérem szépen, megrendelhető ez? Van ennek egy belső útja, egy törvényszerűsége, hogy lehetne ezeket megrendelni? Tudom én is, hogy a legtöbb, amit egy ember egy másik embernek adhat, az az idő. Hogy több időt tölt vele. Hogy időt ad az életéből. Ez többet ér egy értelmes nő számára, mint egy drága autó vagy gyémántgyűrű. De viszont is igaz ez. No, én az ilyen tanácsokat szeretném kikerülni, az ilyen frázisokat. Amióta tudom, hogy erről a témáról kell beszélnem, egy filmjelenet kísért engem. Ebben a jelenetben egy szerzetes a breviáriumát lapozgatja, amikor megjelenik mellette egy férfi, leroskad mellé, és ezt mondja: „Atyám, nem vagyok boldog!”. A szerzetes felnéz, majd őszinte csodálkozással ezt válaszolja neki: „Fiam, hol olvastad te azt, hogy neked boldognak kell lenned?” Számomra ez igen mély gondolat. Honnan ez a követelőzés az emberben, és mi végre, hogy boldognak kell lenni? És az ezzel kapcsolatos indulatok és vádak? „Nem teszel boldoggá!” Tessék? Egy másik embernek kell engem boldoggá tennie, és nekem viszont? Miről is van szó, és honnan ez a követelőzés? Számomra ez azért is problematikus, mert nem tudom, hogy az emberek számára mi a boldogság, mert ilyen lelkiállapot nincs, hogy valaki ennyi meg annyi időn keresztül boldog. Milyen állapot a boldogság? Én nem tudom, és erről kell beszéljek… A boldogság először is meghatározhatatlan. Másodszor nem állapot, hanem egy pillanat. Azt elhiszem és elfogadom, hogy az ember életében vannak boldog pillanatok. Amikor valami nagyon tökéletes, nagyon rendben van, nagyon teljes. Ez lehet munkasiker, szexus, párkapcsolat, sport „ürügyén”, de van egy extatikus pillanat az emberben, amit boldogságnak nevezhetünk. Ez azonban semmiképpen sem egy folyamat, sem pedig egy állapot, sokkal inkább egy pillanat. És azt is gondolom, hogy a boldogság hiánya egy pozitív állapot. A boldogság hiánya nem boldogtalanság. Már bocsánat, de szerintem ez az ember hétköznapi állapota. Nem boldog, nem boldogtalan, éli az életét örömökkel, bánatokkal, érzelmekkel, érdekességekkel, esetleg unalommal. A boldogtalanság szenvedést takar. Például a párkapcsolatban. Tehát nem a boldogság hiánya, hanem valami, ami még erre rátesz, a kínzó érzés az, amit végül is boldogtalanságnak nevezünk. Fiatalkoromban szerelmes voltam egy lányba, akinek kiselőadást tartottam arról, hogy én nem vagyok hajlandó rothadó kapcsolatokban élni. Ez volt a figyelmeztető előadásom. Nézett rám mély részvéttel, és ezt mondta: „Péter, neked sok kapcsolatod lesz az életben, mert neked mindig egy kapcsolat elején kell lenned! Mert kezdetben minden kapcsolat boldog, de időnként minden kapcsolat rothad, mert hullámvölgybe kerül. És nem az a megoldás, hogy elmenekülsz egy ilyen kapcsolatból, hanem az a művészet és az a szeretet, ha megpróbálod kihúzni a kapcsolatot a hullámvölgyből. Nem menekülni kell, Péter! Ez nem fog menni.” Ez a kis történet is nagyon sokat adott nekem az attitűdök és a viselkedés terén. Amikor P. Liebermann Lucyhez jártam pszichoanalízisre, az egyik analitikus órán megkérdezte: – Mondja, Péter, mennyit örül maga naponta? Mennyi öröm van az életében egy napon? Amikor látta, hogy habozom, újra kérdezett. – Jó, akkor egy héten mennyit örül? Ez a történet azért fontos, mert ő észrevette, hogy itt baj van: kevés az öröm az életemben. És ez valóban nagyon fontos kérdés. Mennyi öröme van egy embernek? Nem kell boldognak lenni, de örülni tudni kell. Mert ha az ember élete örömtelen, ott baj van, nagy baj. És ezen nem úgy segíthetek, hogy gyere, vakard a hátam, mert most nagyon-nagyon szomorú vagyok. Hanem ennek utána lehet menni. Hogy miért reagálok valamilyen élethelyzetre szomorúsággal. Vagy miért reagálok bánattal. És felmerül a kérdés, hogy lehet-e lelkiállapotokat akarni? Tehát a boldogság akarása lehetséges-e? Lehet akarni? Én boldog akarok lenni! Lehet ezt? Lehet akarni az örömöt? Nehéz kérdés, mert az áll e mögött, hogy az ember érzelmei nincsenek akaratlagos szabályozás alatt. Én nem tudok akarni sem szimpátiát, sem antipátiát. Ezt nem tudom elhatározni. És azt sem, hogy valakit szeretni fogok, holott utálom. Mit tudok tenni érzelmileg? Tudomásul tudom venni, de akarni nem. Életem tapasztalatai is azt mutatják, hogy ezt nem lehet elhatározni. Hogy elmegyek Párizsba, azt el lehet határozni. De hogy elmegyek Párizsba, és ott majd boldog leszek, azt nem. Ezt nem határozhatom el. Elmehetek Párizsba vagy akárhova, és majd ott kiderül, hogy jól érzem-e magam vagy sem, hogy boldog vagyok-e vagy sem. Azt elhatározhatom, hogy a Nőt elveszem feleségül, de azt nem, hogy boldog leszek-e vele vagy nem. Az majd kiderül, ha ott lesz a Nő, hogy boldogok leszünk-e, vagy megyünk a válóperes tárgyalásra két hónap vagy két év múlva. Vagyis érzelmeket, érzelmi állapotokat nem lehet elhatározni. És itt van az első makacs pszichológiai tény, mely így szól: az ember érzelmei nem állnak akaratlagos szabályozás alatt. Beleértem az érzelmekbe a szimpátiákat és az antipátiákat is. Nem lehet elhatározni, hogy egy ember, aki ellenszenves, holnaptól szimpatikus lesz. Nem tudom elhatározni, hogy akit utálok, azt szeretni fogom (legfeljebb elviselem), hogy aki gusztustalan, az vonzó lesz számomra. Ilyen elhatározások nem léteznek. Tehát az érzelmek nem állnak akaratlagos szabályozás alatt. Felelnek, de nem attól függ, hogy én mit akarok egy emberi kapcsolatomtól, vagy akár egy állattal való kapcsolatomtól. Az majd kibontja magát saját törvényei szerint. Tehát nem tudom elhatározni. Azt gondolom, ha valaki elkezdi hajszolni a boldogságot, az a legbiztosabb út a boldogtalansághoz és a kudarchoz, mert ilyen elhatározás nincs. Ez vagy kialakul az ember életében, vagy nem. Ez egy kegyelmi állapot. Márai Sándornak van egy remek könyve, a Vendégjáték Bolzanóban. Ez a regény Casanova életének egy epizódját meséli el. Márai Casanova történetével válaszol élet és kaland viszonyára. Casanováról mindenki úgy tudja, hogy nagy nőcsábász

volt. Stefan Zweignek van egy tanulmánya Don Juan és Casanova címmel. Zweig egy nagyon jó lélektani elemzést ad, hogy mi a különbség a két nőcsábász, a két hódító között. Oda jut el, hogy Don Juan nőgyűlölő, igazi harag és düh fortyog benne a nők iránt, számára szex a nők legyőzését jelenti, számára az egy diadal. Ha egy nő lefekszik vele, akkor ő azt a nőt legyőzte érzelmileg, testileg, szexuálisan. Szemben Casanovával, aki másfajta hódító. Ő rávetít valami gyönyörű fantáziát a nőre, de a legrondább nőre is, és ez megmozgatja a nőt, mert megérzi, hogy ilyen szépnek és vonzónak őt senki nem fogja látni az életben. Casanova pedig beleszeret a saját fantáziájába. Hosszabb-rövidebb ideig, mindegy. De amíg tart, addig tényleg szereti, nem a nőt, hanem a nőre vetített fantáziáit. És ugyanígy a nők, amikor rávetítik a fantáziáikat a férfira, abba szeretnek bele. Ezt Ady nagyon szépen írja le a Léda versekben. Számomra is ez volt a legmegdöbbentőbb tapasztalat a pszichoterápiás munkám során, hogy eljöttek hozzám házas emberek kapcsolati problémákkal, és én döbbenten tapasztaltam, fogalmuk sincs, hogy kivel élnek együtt. Beleszerettek abba a fantáziába, amit a másik emberről elképzeltek, hogy az milyen vagy milyen lehetne, és mikor az évek során lelepleződik, hogy mégsem olyan, hogy nem teljesen olyan, hogy van más is a karakterében, akkor rá haragszanak. Ez a csalódás lényege: miért nem vagy olyan, amilyennek én elképzeltelek. Senki sem magára haragszik, hogy egy fantáziaképbe volt szerelmes, nem. A másikra. És akkor meg kell kérdeznem, tudja-e az ember, hogy kivel él? A szerelem csúcsán ugyanis megismerhetetlen az ember. Annyira dolgozik benne az extázis, az érzelem, hogy a legszebb arcát mutatja, és amikor a másik ezt elfogadja – nem akartam úgy fogalmazni, hogy beugrik neki a másik –, akkor egy idő után, az együttélés során ez kiderül. Kiderül, hogy ez egy illúzió, és akkor ott van a baj. Az én tapasztalataim szerint a szerelmi házasságok nagy része nem sikerül. Erre magyarázatot először Indiában kaptam, ahol megkérdeztem ezzel kapcsolatban egy szociológus társamat az egyetemen, aki sokáig tanított Rómában is. – Mondd, az indiai házasságok jobbak, mint amiket Európában láttál? – Dehogy, ugyanolyan vacakok – mondta. – Akkor miért nem válnak el? – kérdeztem. – Nézd, egyrészt vallási okokból nem válnak el, mert a házasságot karmikusnak tekintik, és azt vállalják. Másrészt van ennek egy másik oka is – mondta félig tréfásan, félig komolyan. Nézd csak, ti Európában egy szerelem csúcsán köttök házasságot, onnét érzelmileg csak lefelé vezet az út. Ugyanis nem az a kérdés, hogy valaki ezer rúpia fizetéssel boldog-e vagy sem. Az a kérdés, mennyit keresett előzőleg? Ha kétezret, akkor boldogtalan, ha ötszázat, akkor boldog. Ti lecsúsztok egy alsóbb szintre az extázis csúcsáról, mert a szerelmi extázis egy idő után elmúlik. Nálunk az ifjú házasok nem is ismerik egymást. Az asztrológus és a szülők hozzák őket össze, és ők lassan följönnek érzelmileg, lesz szex, gyerekük lesz, közös életük, és följönnek ugyanarra a szintre, ahol ti éltek. A különbség csak az, hogy ők följönnek, ti pedig lefelé csúsztok, és ezért könnyebben elviselhető az ő rossz házasságuk, mint az európaiak rossz házasságai. A régi világban kötött érdekházasságok, az „összehozott” házasságok mintha tartósabbak lettek volna, mint a maiak. Tudjuk, hogy a legfrissebb statisztika szerint ma Magyarországon minden második házasság válással végződik. A régiek ezt nem nagyon csinálták, nem váltak el, hanem valahogy fölvállalták a problémákat. Nem karmikusan, de a katolicizmusnak azért volt erre egy megoldása: ,A házasságok az égben köttetnek, és amit az Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza.” Ez megtartó erő volt az emberek számára. Az előbbi történetben említett szociológus azt mondta a nősülő korba érkezett fiának: – Nézd, fiam, mi éltünk már Olaszországban is, most visszajöttünk Indiába, válassz magadnak feleséget, legyünk felvilágosult emberek. A gyerek a szó szoros értelmében pszichésen tönkrement, kikészült, majd két-három hónap után odament a papához, és azt mondta neki szó szerint: – Apa, vedd le rólam ezt a terhet, keress nekem feleséget! Nem tudta ugyanis elviselni ennek a partnerkeresésnek a terhét. Az európai kultúrkörben valami történt a XX. században. Elterjedt valahogy az a nézet, hogy tisztességes nő és tisztességes férfi csak szerelemből fekszik le egymással. De mi van, ha nincsen szerelem? Mert ugye a szerelem egy ritka jelenség. És akkor, hogy szexuálisan kielégülhessen, az ember elkezd mindent szerelemnek nevezni: tetszést, vonzalmat, vágyat, mindent. Sokat beszélgettem fiatalokkal, és kiderült számomra, hogy nem ismerik azt, hogy flört, nem ismerik azt, hogy vonzódás, nem ismerik azt, hogy megkívánnak valakit, csak egyet ismernek, hogy szerelem. Minden férfi és nő kapcsolat számukra szerelem. Borzasztóan nagy félreértés, hogy mindent ki kell nevezni szerelemnek, mert az a tisztességes és az az erkölcsös. Mert ezt diktálja a társadalom. Minden más erkölcstelen. Ezért az ember belehajtja magát egy hazugságba, egy hazug érzelembe, hogy ez is szerelem, meg az is szerelem, és ez aztán mindenféle problémákat okoz az életben. Pedig alapvetően sok esetben szó nincs szerelemről, hanem valami egészen másról. Ez az egyik legnagyobb hülyesége az európai kultúrának. Már nem tudom, ki írta, hogy: „Igazi mondanivaló nélkül beszélni, igazi szomjúság nélkül inni és igazi vágy nélkül lefeküdni valakivel – ez a három alapvető bűn, amit a mai európai ember leggyakrabban elkövet.” És erre muszáj odafigyelni, mert ez így igaz. Egy bírósági szakértői munka során ismerkedtem meg Évikével, aki prostituált volt. Összebarátkoztunk. Nagyon értelmes nő volt, és ő mondta nekem egyszer a következőket: – Doktor úr, valami baj van a világgal. – Mi baj van, Évike? – Az a baj, doktor úr, hogy jönnek a férfiak, kifizetnek minket, és nem fekszenek le velünk, hanem panaszkodnak. Leülnek, és a szexre szánt időt végigpanaszkodj ák, a családjukra, a feleségükre, a munkahelyükre, aztán elmennek. Valami baj van a világgal, én ebből látom. Hogy inkább panaszkodnak, mintsem lefeküdnének velünk. Évike nagyon okos nő volt, mert abban a társadalomban, ahol a férfiak azért járnak prostituáltakhoz, hogy panaszkodjanak, ott valóban nagy baj van. Én úgy látom, hogy általában az emberi kapcsolatban van egy alapkérdés: tartanak-e valahonnan

valahová? Vagyis úton vannak-e? Én a magam részéről úgy gondolom, hogy egy kapcsolat addig él, amíg úton vannak. Tehát valahonnan valahová tartanak. És akkor kezd meghalni, amikor mókuskerékké változik a kapcsolat. Amikor mindennap ugyanaz van, amikor minden nap ugyanolyan. Ismétlik önmagukat. Egy szerelem, egy házasság, egy barátság is addig él, ameddig úton vannak. Amíg valahonnan valahová tartanak. És akkor hal meg a kapcsolat, amikor már nincsenek úton, amikor már csak ismétlik magukat, amikor már csak végszavaik vannak, amikor ugyanazt a helyzetet élik meg százszor és százszor változtatás nélkül a begyakorolt végszavaikkal, és ismétlik minden konfliktusukat, ami az életükben előfordult. Akkor hal meg a kapcsolat, ha már nincsenek úton, hanem egy helyben topogva ismétlik magukat. Ebből a szempontból nem biztos, hogy az az ideális, ha egy kapcsolat nyolcvan évig tart. Egy kapcsolatnak addig kellene tartania, amíg úton vannak, és amikor már nincsenek úton, szeretettel el lehet köszönni egymástól, a kapcsolat véget ért. Ha ezt nem bírja az ember elviselni, mert fél a magánytól, az egyedül maradástól, fél attól, hogy nem tud újabb kapcsolatokat létesíteni, akkor benne marad egy halott kapcsolatban. Ebből aztán mindenféle bajok lesznek, együttélési zavarok, sőt sokszor gyűlölet és öngyűlölet. Hogy együtt maradnak-e vagy sem, az egyéb tényezőktől függ. És az emberek általában ürügyeket keresnek erre. Nincs új dolog, és a kapcsolat meghal. De kár érte? Az a jó, ha maradnak ebben az állóvízben? Vagy nem olyan nagy baj, ha egy ilyen kapcsolat felbomlik, és lehetőség nyílik egy jobb kapcsolatra? Tudom, ez rossz a feleségnek, a gyereknek, a férjnek. De egy rossz házasság nem rossz a gyereknek? Van valami, amit én úgy nevezek, hogy finoman cizellált családi pokol, ami jobban tönkreteszi a családot, a gyereket, mindenkit, mint a válás, az elválás, egy új házasság. A látványos balhékkal szemben könnyebb védekezni. De ezek a finom dolgok mérgezőbbek. És mindig van ürügy arra, hogy együtt maradjanak. Ez a tragédia. Ez az igazi probléma. Ne csodálkozzunk, ha valakiből alkoholista lesz, ha otthon ugyanezt a mintát látta hosszú évekig. De azon se, ha valaki egy kortyot sem iszik, mert emiatt szenvedett egész gyermekkorában. Mintákat követünk. Ismertem egy nőt, akinek meghalt az agresszív, alkoholista férje. A nő amiatt sírt, hogy nem lesz kivel veszekedjen ezután. Ezen sem kell csodálkozni, hiszen a férfi ebben az esetben egy agressziós „tárgy”. Aztán van egy szingli férfi, amin szintén ne csodálkozzunk, mert azért kerüli a kapcsolatokat – mondja a pszichológus –, mert rossz tapasztalatai voltak gyermekkorában. Mit lehet ezzel kezdeni? Mert nem az az emberi viselkedés mozgatója, hogy az ember milyen helyzetben van, hanem az, hogy hogyan éli meg a helyzetet. Járt hozzám egy férfi pszichoterápiára munkahelyi konfliktusok miatt. Mellesleg szóba került a házassága is. Az rendben van, nagyon is rendben – mondta –, ott nincsen semmi probléma. De néhány hónap múlva kiderült, hogy évek óta nem élnek szexuális életet a feleségével. Megkérdeztem tőle, nem azt mondta, hogy a házassága nagyszerűen működik, hogy nincs semmi probléma? De igen! Ebből is látszik, milyen nagyszerű, és milyen nagy összetartozás van a feleségem és énköztem, hogy még ezt a hiányt is elviseljük, hogy nincs szexuális életünk (a felesége elutasító volt). Egy fél év elteltével megkérdezte: mondja, doktor úr, milyen házasság az enyém? Hát semmilyen. A feleségem nem fogad el szexuális partnernek, el kell válnom. Ugyanaz a helyzet, ideológiaképzés. Egyik lelkiállapotban úgy értékeli, hogy ez a nagy kapcsolatnak a bizonyítéka, de aztán eltelnek hónapok az önismereti úton, és egyszer csak rájön, hogy szó nincs róla, és átértékelődik az egész. Mert az ember legendákat gyárt magának a kapcsolatairól, munkájáról, a szexuális életéről, sikereiről és kudarcairól. Ennek a gyávaságnak ez a nagy veszélye, hogy az ember elméletekkel fedi le a valóságot. És ha valami értelme van a pszichoterápiának, akkor éppen az, hogy ezeket a hamis ideológiákat, elméleteket oszlatja, és arra viszi az embert, hogy nézzen szembe önmagával. A boldogtalan kapcsolatok eszembe juttatnak valamit: az idő kérdését. Meddig tart egy kapcsolat? Mi az ideális? Holtomiglan-holtodiglan? Eötvös József is megjegyzi a naplójában: „A házasság nagyon jó dolog, de túl sokáig tart.” A kapcsolatok elszürkülnek idővel, az ember kényelmes. Tehát mi az ideális? Ez elgondolkodtató. A középkorban, pontosabban a modern idők előtt a házasságok sokkal rövidebb ideig tartottak mint ma, hiszen az ember törékenyebbnek bizonyult. A férfi meghalt valami betegségben vagy a csatában, a nő belehalt a szülésbe stb. Az „ásó-kapa” sokkal rövidebb időre szólt, mint ma. Egyszer eljött hozzám egy neves tudós, aki elmondta, hogy jó házasságban él már harmincöt éve, vannak gyerekei, szereti a feleségét, nagyon szereti a családját, de amikor a feleségét megsimogatja, olyan, mintha magát simogatná. Ez egy reális probléma, amire nem lehet rálegyinteni. Mert ő érzelmileg ott akar maradni, kell neki a család, de harmincöt év alatt megkopott a szexualitása. Tehát az idő nagyon fontos tényező két ember kapcsolatában. Hogy mennyi időt töltenek együtt, és azt hogyan töltik el? Észre kell venni azt is, hogy a minőség fogalma mennyire megváltozott az idők során. Az én szüleim még azt mondták, hogy nézzem meg a hálószobát, ez még a nagymama stafírungjából való, és még semmi baja. Apám az öltönyét mutogatta, amit még a lakodalmára csináltatott, és azóta hord, annak sincs semmi baja huszonöt éve. Tehát a minőségnek az volt a mutatója, hogy sokáig tart. Ha most hazamegyek, és azt mondom a feleségemnek, hogy hoztam neked egy cipőt, ezt tizenöt évig hordhatod, akkor ő a fejéhez kap. Hát akarja ő tizenöt évig ugyanazt a cipőt hordani? Neki nem ez a jó cipő, neki nem ez a minőség. És bútorban sem, és semmiben sem ez a minőség. Nem a hosszú időtartam a minőség mutatója ma már. Ebből kiindulva biztos, hogy az a jó házasság, ami negyven évig tart? Lehet, hogy a minőség tárgyi fogalma lassan átvetült az emberi kapcsolatokra is? Legyen lecserélhető? De akkor mit csinálhatunk? Mit lehet tenni ezekben a meghalt kapcsolatokban? Egy agresszív indulatot szét lehet hasítani, mint a gőzt a gőzmozdonyban, hogy fel ne robbanjon, tehát meg lehet rendszabályozni egy kicsit. Nézzük meg egy veszekedő házaspár délutánját, amikor a férj hazajön: – Már megint nem vetted le a cipődet, Lajos! Én egész nap takarítok, te pedig összejárkálsz mindent a sáros cipőddel, mert nem vagy képes levenni az előszobában. Én agyondolgozom magam, te meg nem becsülöd. Lajos nyel egyet. – Hol az újság? Hát nem lehet elérni ebben a családban, hogy az újságot a rádió tetejére tegyétek?! Tudjátok, hogy ha hazajövök, szeretem elolvasni az újságot, hát miért nem lehet ide tenni a rádió tetejére, ahogy szeretem?! – Hoztál liptait? – kérdezi erre az asszony. – Nem?! Hát ennyit sem lehet kérni tőled? Mit adok a gyereknek?

És lehetne folytatni még, de a lényeg az, hogy egy ilyen veszekedő házaspárnak húsz ilyen kis robbanással megy el a délutánja. Miért? Hát emberi elmével elhihető, hogy a liptai a bajuk egymással vagy az újság? Dehogy. Itt sokkal nagyobb dühök, indulatok, sokkal nagyobb problémák és ellenérzések vannak. Kielégületlenség, fájdalom, amiket ha egyszerre robbantunk, akkor nagy baj van, mert minimum el kell válni, de lehet, hogy Lajos agyonüti a feleségét dührohamában. Vagyis szét kell hasítani a hatalmas energiát sok apró energiakisülésre. Így el lehet viselni. De mi értelme van? Egy lehetséges válasz: a félelem az egyedülléttől, a magánytól. Sokszor gyerekek is ezért születnek. Ők a funkciógyerekek, akiknek nem lesz jó sorsuk, mert a mama magányát hivatottak oldani. Az én megítélésem szerint az ember mindig egyedül van. Egyedül születik és egyedül hal meg. És minden egyéb lényeges kérdésben egyedül van. Amikor kisgyerek voltam, a háború következtében egy időre a szüleim nélkül maradtam, egy kertészetbe kerültem kertészinasnak, és egyedül maradtam idegenek között. A szüleimet hetente egyszer láthattam, amikor végigmentünk az utcán, ők az egyik oldalon, én a másikon. És egyszer csak megértettem, hogy nincsen apuka, nincsen anyuka, nincsen nagypapa, nincsen jóisten, hogy egyedül vagyok. És hogy talpon kell maradnom, egyedül, mert különben elsodornak az események. Ez nagy lecke volt számomra. Utólag hálás vagyok az akkor, tizenegy évesen rám szakadt magányért, mert megtanultam magányosnak lenni, és azt elviselni. Aztán elfelejtettem, mert az ember elfelejti ezeket a nagy leckéket és tanulságokat. Jóval később, úgy tizennégy éves koromban támadt egy álkapocs-tályogom, és meg kellett operálni engem. Anyám be akart jönni a műtőbe, de kiküldték. Én pedig azon gondolkodtam, hogy én ezt már megtanultam, ezt a műtétet nekem egyedül kell elviselnem, mert bármennyire szeret is engem az anyám, ebbe a szorongásba nem tud belépni, ebbe a félelembe engem nem tud vigasztalni. Ezt a fájdalmat egyedül kellett viselnem. De itt másodszor, most már örökre megtanultam, hogy az ember lényeges élethelyzeteiben mindig egyedül van. Az ember egyedül születik és egyedül hal meg. Ezt a magányt az embernek bele kell kalkulálnia a kapcsolatokba is. Nem ringathatja magát abban a hitben, hogy minden problémáját, élethelyzetét majd valaki más megoldja. Hamis várakozás lesz, ha azt reméli az ember, hogy az élete terheit átteheti más vállára. Tételezzük fel, hogy valaki félrelép. Előfordul. Én nagyon aljas magatartásnak tartom, ha valaki belesodródik egy szexuális kalandba, majd hazamegy, és azt mondja: „Nagyot vétkeztem, lefeküdtem ezzel és ezzel.” Fogja be a száját! Miért teszi ezt a terhet a párjára? Mit tud vele kezdeni? Megalázott lesz, fáj neki, féltékeny lesz, kétségbeesett lesz. Mi értelme van ezeknek a vallomásoknak? Egyedül kell vállalni ezt a szégyent, ezt a terhet. Nem szabad rálőcsölni a másikra. Láttam egy filmet, ami megragadott, a címe Vágy. Egy férfi és egy frigid nő házasságáról szól. A nő hosszú hallgatás után elmondja, hogy gyerekkorában az apja megerőszakolta. Miért nem mondta el a férjnek? És ha elmondja? Meg lehet ezt a terhet osztani mással? Aligha. Ezt a terhet egyedül kell cipelni, megoldani vagy elfojtani. És ez így van az élet nagyon sok terhével. Az embernek lehetnek életszövetségesei persze, de az az igény, hogy rátegyem egy másik emberre az én életem megoldatlan terheit, az tönkretehet bármilyen kapcsolatot. Mert mit lehet vele kezdeni? Ha egy férfinak az a baja, hogy őt sohasem szerette az anyja, ezt elmondja a feleségének, mit tud ezzel kezdeni a szerencsétlen nő? Ez egy érzelmi zsarolás a férfi részéről, hogy „neked kell engem szeretni!”. Normális ez? Az emberi kapcsolatok nem arról szólnak, hogy a másikat teherhordó szamárnak használom, hogy amit én nem bírok, azt ráteszem a másik vállára. Mert mit tud vele kezdeni? Semmit. Azokat a problémákat kell megosztani, amik a közös élet problémái. Itt a kulcs. Ha az ember megérti, hogy élete nagy kérdéseiben egyedül van, és el tudja ezt fogadni, akkor nincs baj. Szeretni kell! Ezt hallani mindenfele, hogy kell! Szeretni kell a másikat, a társat, a szülőt, a gyereket stb. De lehet úgy szeretni, ha nincs szeretet, ha nem megy? Közel negyvenéves praxisomban azt vettem észre, hogy a gyerekeknek az a bajuk, hogy az anyjuk vagy az apjuk nem szerette őket, de úgy tettek, mintha… A gyerek ezt megérzi, és ez vihetetlen teher. Lehet egy gyerekre, egy társra haragudni, mindent lehet, de kitaszítani nem lehet, mert azt senki nem viseli el. Ha ki akarok taszítani egy gyereket, egy férfit vagy nőt, azt nem fogja elviselni, mert a legnagyobb sérelem egy ember számára az elutasítás. Nem véletlen, hogy az emberiség története egy testvérgyilkossággal kezdődik, amikor Káin megöli Ábelt azért, mert Isten Ábel áldozatát elfogadta, az övét pedig nem. Ennél nagyobb sérelem nincs. Ha nem kellesz. Szeretni kell? Nem kell! Csak éppen rendesen kell viselkedni. Ha nem szeretek valakit, viselkedhetek vele rendesen, nem kell gonosznak lenni vele. Már többször elmeséltem, nekem nagyon jó anyám volt. Törődő, gondoskodó, olyan intim hangulatot teremtő. Emlékszem, volt egy nagy zöld fotelunk és egy nagy cserépkályhánk. Óvodás lehettem, nagy fahasábok égtek a kályhában nyílt lángon, és mi vártuk haza apát. Olyan hangulatos volt, anya a karosszékbe ült, engem az ölébe vont, és azt mondta: Péterkém, beszélgessünk. És én ott ültem az ölében megnémulva. Rengeteget tett értem, elmondhatatlan, és én mégsem tudtam soha feloldódni. Valahogy nem tudtam viszonozni a jóságát, nem ment, valami zavart. Kamaszkoromban, amikor bele akart szólni az ügyeimbe, a szerelmeimbe, egyenesen őrjöngtem. Apám mindig azt mondta, hogy igazam van, de lássam be, szeretetből teszi. Már majdnem megutáltam a szeretet szót. Hát a szeretet azt jelenti, hogy valaki hatalmat gyakorolhat a másik fölött? Már negyvenéves lehettem, amikor egy napon az egyik unokahúgom orvosi műhibából szült egy halott gyereket. Anyám is vigasztalta többek között. Anyám úgy szeretett vigasztalni, hogy a saját nyomorúságát mesélte, hogy a másik lássa, nem egyedül van a poklok mélyén. Ekkor mesélte el, hogy neki egy nagy kétségbeesése volt az életben, egyvalamiért imádkozott: hogy ne szülessen fia. Anyám nem szerette a férfiakat, nem szerette a fiúkat. És erre megszülettem én. Meg kell mondanom, olyan becsületesen próbált helytállni, de én éreztem ebben valami nem valódit. Amikor ezt elmondta – persze az unokahúgom visszamondta –, akkor oldódott fel bennem minden, attól kezdve lettünk jóban. Mert az volt bennem, hogy itt van ez az asszony, aki lányt szeretett volna, és én jöttem, és ezzel mekkora bajt okoztam az ő életében. De tudtam, milyen becsülettel próbál helytállni, és attól kezdve szerettem igazán. Attól kezdve tudtunk beszélgetni, és beszélgetünk mindmáig, pedig már nem él. Még sok a restanciánk. De úgy ment el, hogy jóban voltunk. A dolgok mélyén nagyon sok furcsaság lappang, de a szeretetet nem lehet elhatározni. Rendesen kell viselkedni. Volt nekem egy sebész barátom, aki egyszer kávézás közben megkérdezte tőlem: – Mondd, Péter, szimpatikus neked az én feleségem?

– Te miért kérdezel ilyen marhaságot tőlem? Hagyj engem ezzel! – mondtam neki. – Komolyan, nekem számít a te véleményed. Felelj nekem őszintén! Szimpatikus neked az én feleségem? – Hát, ha őszintén kell válaszolnom… Nézd, nekem a te feleséged nem szimpatikus. – Nekem sem! – vágta rá a barátom. Ettől még lehet rendesen viselkedni, mert az indulat és a harag szabadon engedése egy kapcsolatban veszélyes, mert az agresszió örvényjelleget mutat. Nem arról van szó, amit a naiv pszichológus hisz, hogy ha valaki agresszív, őrjöng és kiéli magát, akkor szelíd lesz. Nem jó az agressziót szabadon engedni egy kapcsolatban, mert az ember olyat mond, amit nem gondol komolyan. Ez a baj. Az ember belekerül egy agressziós érzelmi örvénybe, ami viszont a másik számára nem evidens. És elkezd rombolni. Ezért kell nagyon vigyázni. Persze, az ember beleesik ebbe az agresszióba, van, aki gyakran, de ha tudja, hogy ez romboló erő, akkor megpróbálhatja összekapni magát. Amikor Török Sándor barátom hazatért a frontról, találkozott egy szerzetes barátjával, egy piarista szerzetessel. – Hogy vagy, Sándor? – kérdezte a szerzetes. – Amikor a fronton voltam a pergőtűzben, tankok és gránátok között, én morálisan olyan stabil voltam, lelkileg erős, erkölcsileg tiszta. Hazajöttem, a házam megvan, a feleségem él, már van állásom, van szeretőm is, de úgy el vagyok piszkolódva ebben a békeidőben. – Sándorkám! – mondta a szerzetes, miközben megölelte. – Ilyen az igaz ember élete. Mindig elesik és mindig feláll. Tessék felkelni! Én azt tapasztaltam, hogy az emberi kapcsolatokat, beleértve a szerelmet és a barátságot is, a szolidaritás tartja össze. Ez egy nagy biztonságot adó kötőerő az életben. A szolidaritás azt jelenti, hogy én belekerülhetek nevetséges helyzetekbe, magamra önthetem a pezsgőt egy partin, mindenki vihoghat, a feleségem nem! Nem nevethet ki komikus helyzeteimben. Mert az hatalmas sértés lenne velem szemben, vagyis súlyos megsértése a szolidaritásomnak. A másik, hogy nem barátkozhat olyan emberrel, aki velem nem áll szóba, aki utál, megvet engem. A harmadik, hogy vétójogom van egy kapcsolatban. Kimondhatom, hogy valami fáj nekem, és akkor azt a másiknak abba kell hagynia. Ilyen vétójoga nincs minden héten az embernek, de életében háromszor igen. És azt is meg kell mondani a másiknak, ha ez a vétójoga már nincs meg. Füst Milán mondta, hogy a házasság egy négylábú asztal. Ha az egyik lábával van valami, máris billegni kezd. Az asztal első lába, fontos kérdés, hogy szeretik-e a partnerek együtt eltölteni az időt. Kell, hogy az életstílusban legyen közös pont, valami azonosság. És persze szeretni is kell egymást. Ez is nagyon fontos. Szeretni kell a másik embert. Ez a második láb. A harmadik láb a szex. Össze kell passzolni szexuálisan. Az egy nagy tragédia, ha két ember szereti egymást, és nem passzolnak szexuálisan. A negyedik láb, hogy a házasság gazdasági kapcsolat is egyben. A nőknek – ez gyakori – imponál a szilaj, zabolátlan, vad férfi, a leopárd. Tetszik neki, és megszerzi magának a leopárdot abban az illúzióban, hogy na, majd mellettem megváltozik, és házias, jó férjanyag lesz belőle, ahogy mondani szokták, s elkezdi szelídíteni. Nos, két lehetősége van. Nem sikerül megszelídítenie, a leopárd megpattan, elmegy, mert őt ne szelídítsék. A másik lehetőség pedig, hogy sikerül megszelídíteni és juhászkutyává változik, akkor viszont érdektelen lesz a nő számára, mert ő a leopárdokat szereti, mit csináljon egy juhászkutyával? Szóval a nőknek ez a domesztikációs és szelídítési ambíciója mindig rosszra vezet. És veszélyes játék egy ember alapkarakterét változtatgatni. Mert a szolidaritásban benne van az is, hogy az ember igent mond a másikra, minden hülyeségével együtt. A kötet szerzői DR. BAKTAY ZELKA, BAKTAY MIKLÓS Baktay Zelka óvónőképzőt végzett, ápolónőként kezdett dolgozni. Pszichológiát tanult, viselkedéstudományokból szerzett PhD fokozatot. A pszichológusképzésben három személyközi pszichológiával foglalkozó tantárgy alapjait dolgozta ki: Kommunikáció a családban, Pár- és családdinamika, valamint Interperszonális diagnosztika címmel. Egyetemi oktatói munkáját az idén fejezte be. Immár teljesen a magánpraxissal, a módszertani fejlesztéssel és a mentorképzéssel foglalkozik. Férjével, Baktay Miklóssal dolgozik együtt. Baktay Miklós filozófiát végzett, oktatott doktori ösztöndíjasként majd tanársegédként. Dolgozott szerkesztőként, majd újra tanulni kezdett. Főleg német nyelvterületen vett részt pszichológiai képzésen, gyakorlati tudását Zürichben alapozta meg. A házaspár nevéhez több saját terápiás és diagnosztikai módszer kifejlesztése fűződik, melyek nagyrészt magánpraxisuk széles körű és naprakész tapasztalatain alapulnak. A hagyományos pszichológia területén kívül hazánkban az elsőként vezettek be párkapcsolatra felkészítő, illetve a párkapcsolatot gazdagító programokat. Klienseik ugyan többnyire konfliktushelyzetben keresik fel őket, de a megoldás után is rendszeresen visszatérnek párkapcsolatuk gazdagítása céljából, valamint azért, mert igyekeznek megelőzni az életciklusváltások során felmerülő krízishelyzetek kialakulását. A párkapcsolati krízisek feloldása utáni rehabilitációt saját fejlesztésű mentorprogramjuk segíti: a párok vagy egyének mentorként segítik azokat, akik több odafordulást, figyelmet igényelnek. DR. CSERNUS IMRE Pszichiáter, addiktológus, a Magadért Drogmentességet Védő Alapítvány vezetője. Több mint tíz éve foglalkozik drogfüggőkkel. Nem hord fehér köpenyt, bőrén tetoválás, western-csizmája és fülbevalója van. Imádja a kalózokat és a tengert. Amit utál, az a hazugság. Ha átvágják, ha becsapják, ordít. Számára ugyanis nincs reménytelen ember. Egykori páciensei azt mondják, az első beszélgetések olyanok vele, mint a kommandóskiképzések. Ha ezt kibírja valaki, akkor visszamegy hozzá másodszorra is. Öntörvényű személyiség, nem a pillanatnyi kritikákkal foglalkozik. Cervantessel vallja: „Szüntelenül tartsd szem előtt, hogy ki vagy, legyen rá gondod, hogy megismerd magad!” Meggyőződése szerint a törvényi szabályozásnak Magyarországon nincs visszatartó ereje a kábítószer-fogyasztás vagy nem fogyasztás eldöntésének kérdésében.

Krízisember – egykoron maga is szenvedélybeteg volt –, erre tette fel az életét, azok járnak hozzá, akik évek óta függők: füvesek, kokainisták, heroinisták, de felkeresik alkoholisták, gyógyszerfüggők és egyéb szenvedélybetegek is. Egyénisége néha nemcsak a betegeket, de kollégáit is megosztja. Orvos akart lenni, az lett. Most pszichiáter, és könyveket ír. KALO JENŐ 1974-ben végzett a Buddhista Missziónál, de már egy évvel korábban elkezdett oktatni. Első pillanattól fogva tudta: asztrológusként kívánja élni az életét. Nem tekinti magát sem mesternek, sem bölcsnek. Ezeket csak címkéknek tartja. A lényeg belül van, állítja. 1990-1994-ig a Fővárosi Képviselőtestület Egészségügyi Bizottságának tagja volt, mely minőségében egy természetgyógyász kórház létrehozásával bízták meg. Ez a mai napig is működik a XIX kerületben. 1995-ben NLP Mester lett. 1989-ben az Elixír újság alapítója, 1997-től könyveket ír. A Magyar Asztrológusok Szövetségének elnöke. DR. POPPER PÉTER Egyetemi tanár, eredetileg klinikai pszichológus. Az ELTE bölcsészkarán végzett filozófia-logika-pszichológia szakon. A Fiatalkorúak Átmeneti Nevelőintézetében vállalt munkát, majd kriminálpszichológiai ösztöndíjas lett az ELTE Büntetőjogi Tanszékén. Tudományos ösztöndíjasként György Júlia Kossuth-díjas pszichiáter munkatársa volt. Pszichoanalízisre járt a Ferenczi Sándor iskolához tartozó P. Liebermann Lucyhoz, aki 1964-től alkalmazta őt a Semmelweis Orvostudományi Egyetem I. Sz. Gyermekklinikáján. 1984-től az önállóvá vált Orvospszichológiai Oktatási Csoport docense, majd professzora lett. 1992-1995 között az izraeli Bar-Ilan egyetem visiting professzora volt. Az összehasonlító valláspszichológia és művészetpszichológia kérdéskörével foglalkozott. 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. Tartalom Csernus Imre JÓT VAGY SEMMIT Baktay Zelka, Baktay Miklós MIT IGEN? Kalo Jenő SZERESD ÖNMAGAD! Popper Péter KÁR ÉRTE? A kötet szerzői A MESTERKURZUS MEGJELENT KÖTETEI: Rosszkedv, szomorúság, depresszió dr. Rihmer Zoltán, dr. Tringer László, dr. Popper Péter Szeretet, szerelem, szexualitás dr. Belső Nóra, dr. Bagdy Emőke, dr. Popper Péter Önismeret, emberismeret, világismeret Balogh Béla, Dúl Antal, dr. Popper Péter Végzet, sors, szabad akarat dr. Feldmár András, dr. Ranschburg Jenő, dr. Popper Péter Titok, elhallgatás, őszinteség dr. Kígyós Éva, dr. Csernus Imre, dr. Popper Péter Öröm, harmónia, boldogság dr. Daubner Béla, dr. Bagdy Emőke, dr. Popper Péter Magány és társ. Féltékenység, hűség dr. Haraszti László, dr. Lux Elvira, dr. Popper Péter Sorsdöntő találkozások: szülők és gyermekek dr. Ranschburg Jenő, dr. Vekerdy Tamás, dr. Popper Péter Félelem, hit, gyógyulás Varadi Tibor, dr. Dómján László, dr. Popper Péter Mit tehetünk magunkért? Az ember belső lehetőségei Balogh Béla, dr. Popper Péter Öröm, fájdalom, tabu. Boldogság és keserűség a szexben dr. Lux Elvira, Tari Annamária, dr. Popper Péter, dr. Ranschburg Jenő Önzés és csalódás. A bennünk lakó árnyék dr. F. Várkonyi Zsuzsa, Mireisz László, dr. Popper Péter Magára hagyott generációk. Fiatalok és öregek a XXI. században Csepeli György, dr. Kígyós Éva, dr. Popper Péter Egészséges egyén – beteg társadalom? A hamis illúziók biztonsága dr. Csernus Imre, dr. Mohás Lívia, dr. Popper Péter A megbetegítő lélek. Civilizációs betegségek Váradi Tibor, Horváth Zoltán, dr. Popper Péter Kényszerek fogságában. A panaszkodó ember Baktay Miklós, Wéber Péter, dr. Sári László, dr. Popper Péter Önként vállalt vakság. Menekülés a hétköznapokba dr. Kígyós Éva, Kalo Jenő, dr. Popper Péter Láthatatlan ellenségek. Gyávaság, gyűlölet erőszak dr. Pándy Mária, dr. Popper Péter Az önmagát kereső ember. Bűntudat és feloldozás

dr. F. Várkonyi Zsuzsa, Dúl Antal, dr. Popper Péter A család. Harcmező és béke-sziget dr. Bagdy Emőke, dr. Ranschburg Jenő, dr. Popper Péter Vezetnek vagy megvezetnek? Mesterek, tanítók, lelki vezetők ma Kalo Jenő, Paulinyi Tamás, Popper Péter Gyors élet, lassú halál? A fogyasztói társadalom csapdái F. Várkonyi Zsuzsa, Kalo Jenő, Popper Péter, Sári László Mesterkurzus … az élet dolgai – gyűjteményes kötet 1-10 Mesterkurzus … a megismerés útjai – gyűjteményes kötet 11-20 Felcserélt szerepek. Nagyszerű nők, gyönyörű férfiak Kalo Jenő, Pándy Mária, Popper Péter, Ranschburg Jenő Boldogtalan kapcsolatok DÖNTÉS, FELELŐSSÉG, GYÁVASÁG Sorozatszerkesztő: Popper Péter Borítóterv: Malum Stúdió Dr. Baktay Zelka, Baktay Miklós, Dr. Csernus Imre, Kalo Jenő, Dr. Popper Péter – 2008 Saxum Kiadó – Affarone Kft. Felelős kiadó: Jenei Tamás Felelős szerkesztő: Matolcsi-Papp Zoltán Tördelőszerkesztő: Pintér László Nyomtatta és kötötte: a Kaposvári Nyomda Kft. Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató