Világháborúk sodrában ( )

Világháborúk sodrában (1914–1945)

A KORSZAK KRONOLÓGIÁJA

235

1914. június 28. Szarajevóban meggyilkolják Ferenc Ferdinándot és feleségét 1914. július 28. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzen Szerbiának, kirobban az I. világháború 1914. július 31. Franciaországban meggyilkolják a háborút ellenzõ J. Jaurès képviselõt 1914. augusztus 1. Németország hadat üzen Oroszországnak 1914. augusztus 3. Németország hadat üzen Franciaországnak 1914. augusztus 4. A német hadsereg átlépi a belga határt 1914. augusztus 23–30. A németek a tannenbergi csatában legyõzik az oroszokat 1914. augusztus 28. A német flotta Helgolandnál vereséget szenved az angoloktól 1914. szeptember 6–9. A marne-i csatában a franciák megállítják a német elõrenyomulást 1914. szeptember 6–15. A Mazuri-tavaknál a németek legyõzik az oroszokat 1914. október 1. Oroszország elismeri Románia igényeit az Osztrák–Magyar Monarchia románok által lakott területeire 1914. november A Török Birodalom a központi hatalmak oldalán belép a háborúba 1915. május 2–4. Gorlicénél a német és az osztrák–magyar csapatok áttörik az orosz frontot 1915. május 4. Olaszország felmondja a hármas szövetséget, majd május 23-án hadat üzen az Osztrák–Magyar Monarchiának 1915. június 23.– július 7. Az elsõ isonzói csata

236

VILÁGHÁBORÚK SODRÁBAN

1915. október Bulgária belép a háborúba. A központi hatalmak elfoglalják Szerbiát 1915. október Brit és francia csapatok szállnak partra a görögországi Szalonikiben 1916. február 21. A verduni csata kezdete 1916 A húsvéti felkelés Írországban 1916. június Az oroszok áttörik az osztrák–magyar frontot (Bruszilov-offenzíva) 1916. június 24. A Somme folyó menti csata kezdete 1916. augusztus 17. Románia és az antant titkos szerzõdést köt Bukarestben 1916. augusztus 27. Románia hadat üzen az Osztrák–Magyar Monarchiának 1916. október 14. Bulgária a központi hatalmak oldalán belép a világháborúba 1916. november 21. Ferenc József halála. Utóda I. Károly (magyar királyként IV. Károly). Uralkodik 1918-ig 1916. december A központi hatalmak békeajánlata az antantnak 1916. december 6. A központi hatalmak elfoglalják Bukarestet 1916. december 18. Wilson amerikai elnök békeközvetítési kísérlete 1917 A Balfour-deklaráció zsidó nemzeti otthont ígér Palesztinában 1917. január 22. Általános sztrájk robban ki Szentpéterváron 1917. február 1. Németország meghirdeti a korlátlan tengeralattjáró-háborút 1917. március 3. Sztrájk robban ki a szentpétervári Putyilov-gyárban 1917. március 12. (A régi naptár szerint: február 27.) A polgári demokratikus forradalom gyõzelme Oroszországban 1917. március 15. Szentpéterváron megalakul Lvov herceg Ideiglenes Kormánya, II. Miklós cár lemond a trónról, Oroszországban megdõl a cárizmus 1917. március 24. Károly osztrák császár különbéke-kísérlete (Sixtus-levél) 1917. április 6. Az Egyesült Államok hadba lépése az antant oldalán 1917. május Átalakul az orosz kormány, a kettõs hatalom (Ideiglenes Kormány, szovjetek) felszámolása 1917. június 16.–július 7. Az elsõ szovjetkongresszus Oroszországban 1917. július 30. Kerenszkij lesz a miniszterelnök

1914 –1945

237

1917. szeptember 7. Kornyilov jobboldali puccskísérlete Oroszországban 1917. szeptember 14. Oroszországot köztársasággá nyilvánítják 1917. november 7. (A régi naptár szerint: október 25.) Bolsevik forradalom Péterváron, a második szovjetkongresszuson határozatot hoznak a hatalomról, a földrõl és a békérõl 1917. december 22. Orosz–német béketárgyalások kezdõdnek Breszt-Litovszkban 1917. december Finnország kinyilvánítja függetlenségét Oroszországtól, amit 1918. január–május között függetlenségi háborúval véd meg 1918. január Románia megszállja Besszarábiát 1918. január 8. Wilson amerikai elnök 14 pontos békejavaslatot tesz 1918. január 18. Oroszországban összeül az alkotmányozó gyûlés, de a bolsevikok feloszlatják 1918. február 1–3. A cattarói matrózlázadás 1918. március 3. Breszt-Litovszkban Oroszország különbékét köt a központi hatalmakkal 1918. március 21. Német támadás a nyugati fronton 1918. május A franciák sikertelen offenzívát indítanak Reims bevételére 1918. május 8. Románia különbékét köt a központi hatalmakkal 1918. július Az elsõ szovjet alkotmány 1918. július 17. A bolsevikok kiirtják a cári családot 1918. július 18. Az antant támadást indít a nyugati fronton 1918. augusztus 8. A német hadsereg fekete napja, az antant csapatai áttörik a német frontot Amiens-nél 1918. szeptember 29. Bulgária kapitulációja 1918. október 6. A német kormány fegyverszünetet kér a wilsoni pontok alapján 1918. október 7. Varsóban elhatározzák az önálló lengyel állam megalakítását 1918. október 21. Az osztrák Birodalmi Tanács német képviselõi önálló német-ausztriai állam létrehozásáról döntenek, Ausztriában Ideiglenes Nemzetgyûlés alakul 1918. október 27. Az antant csapatai áttörik az osztrák–magyar frontot a Piave folyónál, Boszniában betörnek a Monarchia területére. A Monarchia fegyverszünetet kér az antanttól 1918. október 28. A Csehszlovák Nemzeti Tanács deklarálja Csehszlovákia megalakulását

238

VILÁGHÁBORÚK SODRÁBAN

1918. október 30. Törökország kapitulációja 1918. november Kielben fellázadnak a német flotta matrózai 1918. november 3. Padovában az Osztrák–Magyar Monarchia fegyverszünet köt az antanttal 1918. november 9. Németországban gyõz a forradalom. II. Vilmos császár lemond trónjáról, Berlinben kikiáltják a köztársaságot 1918. november 11. Németország fegyverszünetet köt az antanttal a compiègne-i erdõben 1918. november 11. Károly osztrák császár lemondása 1918. november 12. Az Osztrák Köztársaság kikiáltása 1918. november 22. A független Lengyelország kikiáltása, Józef Pilsudskit választják államfõvé 1918. december 1. Megalakul a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (1929-tõl Jugoszlávia) 1918. december 12. Kassán kikiáltják a Szlovák Köztársaságot (cseh csapatok leverik) 1918 Nagy-Britanniában kiterjesztik a választójogot, és bevezetik a munkanélküli-biztosítást 1918–1920 Polgárháború Oroszországban 1919. január 5. A német kommunisták hatalomátvételi kísérlete 1919. január 15. Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolása 1919. január 18. Megnyílik a párizsi békekonferencia 1919. március Moszkvában megalakul a III. Internacionálé (Komintern). Mûködik 1943 májusig 1919. augusztus A weimari alkotmány elfogadása Németországban 1919–1920 Az I. világháborút lezáró békeszerzõdések megkötése 1919–1925 Friedrich Ebert Németország államelnöke 1920. január 10. A Népszövetség elsõ ülése 1920. április–október Orosz–lengyel háború 1920. augusztus 14. Csehszlovák–„jugoszláv” (valójában szerb– horvát–szlovén) védelmi szövetség. 1921. április 23-án csehszlovák–román, június 7-én román–„jugoszláv” egyezményt kötnek. Létrejön a kisantant 1920–1933 Alkoholtilalom az Egyesült Államokban 1921. március Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt X. kongresszusa dönt a NEP (új gazdaságpolitika) bevezetésérõl. Ez a hadikommunizmus felszámolását jelenti 1922. április 16. A rapallói szerzõdésben Németország és a Szov-

1914 –1945

239

jetunió felveszi a diplomáciai kapcsolatokat, és kölcsönösen lemondanak az egymással szembeni követeléseikrõl 1922. október 28 –30. A „Marcia su Roma”. Az olasz fasiszták Rómába vonulnak. A király Mussolinit miniszterelnökké nevezi ki 1922. december 6. Az Ír Szabadállam létrejötte 1922. december 30. Megalakul a Szovjetunió 1922 Lloyd George brit miniszterelnök lemondása 1923 Angliában elsõ ízben munkáspárti kormány alakul Ramsay MacDonald vezetésével 1923. január 11. Francia és belga csapatok szállják meg a Ruhrvidéket 1923. július A lausanne-i békében az antant módosítja a Törökországgal kötött sèvres-i békét 1923. november 8–9. A müncheni „sörpuccs”: Hitler sikertelen hatalomátvételi kísérlete 1923–1930 Primo de Rivera tábornok diktatúrája Spanyolországban 1923–1938 Musztafa Kemál (Atatürk) Törökország (elsõ) államelnöke 1924. január 21. Lenin halála 1924 Megállapodás Londonban a német jóvátételrõl (Dawes-terv) 1925. október A locarnói konferencia 1925 A „daytoni majomper” az Egyesült Államokban. Darwin tanainak iskolai oktatását tiltják 1925–1927 Forradalmi megmozdulás Kínában 1925–1934 Paul von Hindenburg Németország köztársasági elnöke 1926. május 12. Józef Pilsudski katonai puccsot hajt végre Lengyelországban 1926 Mussolini korlátlan hatalmat kap a királytól. Megkezdõdik a totális fasiszta rendszer kiépítése Olaszországban 1926 Coudenhove-Kalergi Páneurópa-mozgalmának elsõ kongresszusa Bécsben 1927–1929 A trockista ellenzék felszámolása a Szovjetunióban 1928. augusztus A Briand–Kellogg-paktum aláírása 1928 A Szovjetunióban megkezdõdik az elsõ ötéves terv végrehajtása 1929 A lateráni egyezmény, az olasz állam kibékülése a pápasággal 1929 A Szovjetunióban megkezdõdik a „kulákság” felszámolása 1929. október 24(–25). „Fekete csütörtök” (más változat szerint „fe-

240

VILÁGHÁBORÚK SODRÁBAN

kete péntek”), a New York-i tõzsde összeomlása. A gazdasági világválság kezdete. Tart 1933-ig 1931 Megalakul a Brit Nemzetközösség. A domíniumok teljes önállóságot kapnak 1931 A köztársaság kikiáltása Spanyolországban 1931 A „Harzburgi Front” megalakulása Németországban 1932. július Portugáliában António de Oliveira Salazar miniszterelnök teljhatalmat kap a gazdasági válság leküzdésére. 1933 – 1970 között diktátorként áll az állam élén 1933. január 30. Hitlert a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt 1932-es választási gyõzelme után Németország kancellárjává (tkp. miniszterelnökévé) nevezik ki 1933. májustól Németországban betiltják a pártok és szakszervezetek mûködését 1933 Spanyolországban megalakul a Falange fasiszta szervezet 1933–1945 Franklin Delano Roosevelt az Egyesült Államok elnöke 1934. július Ausztriai náci puccs során meggyilkolják Dollfuss osztrák kancellárt 1934. augusztus 2. Hindenburg halála. Hitler az államelnöki hivatalt is magához ragadja (Führer és birodalmi kancellár) 1934. október Marseille-ben Sándor jugoszláv király és Barthou francia külügyminiszter merénylet áldozata lesz 1934–1936 Az elsõ nagy tisztogatási perek a Szovjetunióban 1935 Francia–szovjet megegyezés Németország ellen 1935–1936 Olaszország elfoglalja Abesszíniát 1936. március A német csapatok bevonulnak a Rajna-vidékre 1936. augusztus Olimpiai játékok Berlinben 1936. szeptember Franco tábornok diktatúrája Spanyolországban 1936. október Olaszország és Németország együttmûködési szerzõdése (Berlin–Róma-tengely) 1936. november Antikomintern paktum Németország és Japán között (1937-ben Olaszország is csatlakozik) 1936 Népfrontgyõzelem Spanyolországban a választásokon 1936–1939 A spanyol polgárháború 1936–1951 VI. György angol király 1938. március 13. A német csapatok megszállják Ausztriát (Anschluss) 1938. szeptember 29. Müncheni egyezmény. Következményeképp a német csapatok bevonulnak a csehországi Szudéta-vidékre. Kikiáltják az önálló Szlovákiát

1914 –1945

241

1939. március 15. A német csapatok megszállják Csehországot. A Cseh–Morva Protektorátus megalakítása 1939. augusztus 23. Szovjet–német megnemtámadási szerzõdés (Molotov–Ribbentrop-paktum) 1939. szeptember 1. Német csapatok támadnak Lengyelországra. Kirobban a II. világháború 1939. szeptember 17. A Szovjetunió megtámadja Lengyelországot, és megszállja keleti területeit 1939. szeptember–1940. május A furcsa háború a nyugati fronton 1939. november 30.–1940. március Szovjet–finn háború 1940. április–június A németek elfoglalják Dániát és Norvégiát 1940. május 10. A németek betörnek Belgiumba és Hollandiába, hogy a Maginot-vonalat megkerülve Franciaországra támadhassanak. Franciaország június 22-én kapitulál 1940. május–1945 Winston Churchill brit miniszterelnök 1940. július Az olaszok támadása Észak-Afrikában 1940. augusztus–szeptember Német légitámadások Anglia ellen 1940. szeptember A fasiszta Vasgárda államcsínye Romániában, Antonescu diktatúrája. Mihály király 1947-ig 1941. január A német Afrikai-hadtest (Afrikakorps) felállítása Erwin Rommel vezetésével. A németek afrikai elõrenyomulása 1941. április Német támadás Jugoszlávia, majd Görögország ellen 1941. június 22. A németek megtámadják a Szovjetuniót. Elõrenyomulásuk északon Leningrádig, középen Moszkváig, délen a Volgáig és a Donig tart 1941. november 10.–december 28. Szovjet ellentámadás Moszkva térségében 1941. december 7. Japán Pearl Harbournál súlyos csapást mér az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájára 1942. június 30. A britek El-Alameinnél megállítják a németek afrikai elõrenyomulását 1942. augusztus 23. A német csapatok elérik Sztálingrádot 1942. november 19. Szovjet ellentámadás Sztálingrádnál. A körbezárt német csapatok 1943. február 2-án kapitulálnak 1943. január Roosevelt és Churchill casablancai találkozója 1943. június–július Brit–amerikai offenzíva a Csendes-óceánon 1943. július 9–10. Brit–amerikai partraszállás Szicíliában 1943. július 12. A kurszki páncéloscsatában a németek súlyos vereséget szenvednek 1943. november 28.–december 1. A teheráni találkozó

242

VILÁGHÁBORÚK SODRÁBAN

1944. június 6. A normandiai partraszállás. Létrejön a második front Európában 1944. július 20. Sikertelen merénylet Hitler ellen 1944. augusztus 23. A szovjet csapatok Jászvásárnál (Ias¸i) áttörik a román frontvonalat. Románia átáll a szövetségesek oldalára 1944. december 16. Az utolsó nagyobb német offenzíva a nyugati fronton, az Ardennek hegységben 1945. február 4–11. A jaltai értekezlet 1945. április 13. Roosevelt elnök halála. Utóda Harry S. Truman (1945 –1953) 1945. április 25. Szovjet és amerikai csapatok találkoznak az Elbánál 1945. április 30. Hitler öngyilkossága 1945. május 2. Berlin eleste 1945. május 9. Németország feltétel nélkül kapitulál. Európában véget ér a II. világháború 1945. május 26. San Franciscóban elfogadják az ENSZ alapokmányát 1945 nyara A Vietnami Demokratikus Köztársaság megalakulása 1945. július 17.–augusztus 2. Potsdami értekezlet 1945. augusztus 6. Az elsõ amerikai atombomba ledobása Hirosimára 1945. szeptember 2. Japán feltétel nélkül leteszi a fegyvert. A világháború befejezõdése a Csendes-óceánon 1945. november–1946 A német háborús fõbûnösök nürnbergi pere A NAGY HÁBORÚ (1914 –1918) § A magyar és a nemzetközi történetírásban is egyre inkább elfogadottá vált a „rövid 20. század” kifejezés, amelynek értelmében a korszak kezdete nem 1900 (a századforduló), hanem 1914 (az I. világháború kitörése), lezárása pedig nem 2000 (az ezredforduló), hanem 1991 (a Szovjetunió szétesése, a hidegháború lezárása). Sokak szerint az 1914 és 1991 közötti évtizedek a folyamatos konfrontáció évei voltak, más-más szereplõkkel és motivációkkal, valamint következményekkel. A háborúk évszázadának is nevezhetõ idõszak két világháborút (1914 – 1918 és 1939 –1945), egy azok közé beékelõdött átmeneti idõszakot (1918 –1939) és egy teljesen új típusú szuperhatalmi szembenállást hozott (hidegháború, 1947–1991). Ezalatt nem csupán birodalmak estek szét, és új államok jöttek létre, de a modern kor teljesen át-

1914 –1945

243

alakította a gazdasági és társadalmi viszonyokat, új eszmék terjedtek el, és milliók életformája, gondolkodásmódja változott meg. Európa elveszítette a világban addig betöltött vezetõ szerepét, melynek legnyilvánvalóbb jele a Brit Birodalom fokozatos szétesése volt. Az Amerika évszázadának is nevezett 20. században az új erõközpont (az USA) hosszú idõre megalapozta gazdasági, katonai és világpolitikai hegemóniáját. Mindezt csak átmenetileg tudta ellensúlyozni és veszélyeztetni a cári birodalom romjain létrejött új nagyhatalom, a Szovjetunió. Noha Moszkva is létrehozta saját birodalmi érdekszféráját (fõként 1945 után, Kelet-, valamint KözépEurópára alapozva), a hidegháború hosszú, kimerítõ gazdasági, technikai, technológiai, ideológiai szembenállásában alulmaradt Washingtonnal szemben. A 20. században Európa sorsát történetében elsõ ízben nem európai hatalmak döntötték el. A korszak olyan mértékû és mélységû átalakulásokat hozott, melyek tükrében a 19. század és a korábbi idõszakok az idilli béke korának tûnhettek. Mindez 1914. június 28-án Szarajevóban kezdõdött, ahol Gavrilo Princip boszniai szerb egyetemista meggyilkolta Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörököst és feleségét, Chotek Zsófiát. A kortársak szóhasználatával „nagy háborúnak” nevezett elsõ világháború a szemben álló felek eredeti szándékai szerint valójában nem világháborúnak indult. 1914. július 28. és augusztus 27. között tíz hadüzenetváltás történt, és ennek következében az antanthatalmak és összes szövetségesük hadiállapotba került a központi hatalmak országaival. Minden hadviselõ fél rövid, gyors háborúval és természetesen gyõzelemmel számolt. A németek fõ célja a régi Schlieffen-terv alapján (Belgiumon át) a franciák térdre kényszerítése volt mintegy hat hét alatt, és utána az oroszok ellen fordulni. II. Vilmos császár mondása („Ebéd Párizsban, vacsora Szentpéterváron”) jól tükrözte Berlin gyors gyõzelembe vetett hitét. Az Osztrák–Magyar Monarchiát a szarajevói merénylettel nyilvánvaló provokáció érte Szerbia részérõl, hiszen a hét merénylõbõl hat boszniai szerb volt, és egy boszniai muzulmán. Bécs és Budapest hadba lépése mégsem jelentett törvényszerûen világháborút, hiszen a kettõs monarchia fõ célja Szerbia megsemmisítése volt. Leginkább azért, hogy a kis délszláv állam orosz pénzen ne lázíthassa tovább a birodalomban élõ délszláv nemzetiségeket. Ráadásul magyar részrõl Tisza István miniszterelnök elhamarkodottnak ítélte a hadba lépést, mert nem látta biztosítottnak Románia

244

VILÁGHÁBORÚK SODRÁBAN

semlegesítését, és így joggal féltette Erdély déli határait. A franciák elsõsorban a Rajna-vidék és Elzász-Lotaringia védelméért és a német hatalmi ambíciók ellen, a britek a kontinentális egyensúly fenntartásáért és a kisnemzetek (belgák) önrendelkezésének biztosításáért léptek hadba. A cári birodalom motivációja hagyományosan az volt, hogy a belsõ feszültségeket katonai sikerrel lehet megoldani, és az európai orosz jelenlét legfõbb záloga a lehetõ legnagyobb terület meghódítása. A világháború elnevezést indokolja a konfliktus földrajzi kiterjedése és szereplõinek elborzasztó száma. A háborút elindító központi hatalmak (Ausztria–Magyarország, Németország) oldalán lépett a háborúba Törökország (1914. november) és Bulgária (1915. október), s ezzel széles frontok nyíltak a Balkánon, Kis-Ázsiában, Palesztinában és a Közel-Keleten. Az antanthatalmak köre nemcsak európai országokkal bõvült. Japán és az Egyesült Államok hadba lépése (1914. augusztus, 1917. április) más földrészekre is kiszélesítette a már Olaszországgal és Romániával (1915. május, 1916. augusztus) bõvített antanttábort. Oroszország 1918. márciusi kiválása ugyan átmenetileg erõsítette a németek pozícióit (megszûnt a keleti front), de az amerikaiak a nyugati frontokon sikeresen ellensúlyozták a német támadásokat. Még Afrikában is harcok bontakoztak ki, Német Kelet-Afrikában egészen 1918-ig, és a világtengereken is folyamatos harci tevékenység zajlott. Ez volt az elsõ olyan háború, amelyben a hadviselõ felek a hátországok segítségét teljes mértékben igénybe vették. A besorozott férfiak helyett nõk és gyermekek, valamint idõsek milliói dolgoztak a hadiüzemekben és a mezõgazdaságban; a jegyrendszer, az élelmiszer-fejadagok és a hátországba érkezõ hadifoglyok mindenki számára érzékelhetõvé tették a háború valóságát. Az yperni német gáztámadás, a Zeppelin léghajó Anglia elleni inváziója (mindkettõ 1915-ben), az ismétlõfegyverek és a nagy teljesítményû tüzérség bevetése, a harckocsik alkalmazása (fõként 1917-tõl), a légierõk megnövekedett szerepe (felderítés, bombázások) azt jelezték, hogy a szemben álló felek nem haboztak bevetni az ipari forradalom összes vívmányát a gyõzelem megszerzése érdekében. A hagyományos katonai stratégia (nyílt támadás, gyalogosroham, kézitusa stb.) ötvözése a modern eszközök alkalmazásával elképesztõ mértékû véráldozatokkal járt. E veszteségeket addig ismeretlen nagyságrendû hadseregek szenvedték el. Németország teljes mozgósítás esetén 4,5 millió, a

1914 –1945

245

Monarchia 3,5 millió katonát tudott kiállítani, s mindemellé félelmetes haditechnikát. A Liège erõdje ellen bevetett Nagy Berta becenevû német ágyú egyetlen gránátja 1 tonna súlyú volt, és a Monarchia harminc és feles kaliberû Skoda típusú mozsárágyúja is pusztító fegyvernek bizonyult. A franciák több mint 4 millió katona kiállítására voltak képesek, de nem volt igazán támadó a tüzérségük (talán az egyetlen hatékony fegyverük a 75 mm-es gyorstüzelõ ágyú volt) és a légierejük, valamint a flottájuk is alulmaradt a németekkel szemben. A briteknél ugyan nem volt általános hadkötelezettség (1916-ban vezették be), így a hadsereg létszáma még egymillió fõt sem tett ki, de a birodalmi flotta 757 önálló egysége behozhatatlan elõnyt jelentett számukra a tengereken. A legtöbb sorozott katonát a cári birodalom tudta kiállítani (teljes mozgósítás esetén 6,5 milliót), de rossz felszereléssel, vezetéssel és gyenge flottával ellátva. Az olasz haderõ 850 ezres létszáma (1915tõl) mellett már szinte eltörpült a kétszázezer mozgósított belga katona és a negyedmilliós szerb haderõ. A sorozatos hadüzeneteket követõen a német hadsereg 1914. augusztus 4-én átlépte a belga határt, és két héten belül megtörte a kis ország ellenállását. Helmuth Moltke tábornok csapatai augusztus végén már Párizs elõtt álltak. A szeptember 6-án kezdõdõ marne-i csatában azonban a Joseph Jacques Cesare Joffre tábornok irányította franciák a britek támogatásával megvédték a fõvárost. A siker ára 400 ezer francia katona élete volt. Ezután állóháború alakult ki, a csapatok lövészárkokba húzódtak, melynek vonala a svájci határtól egészen a La Manche csatornáig tartott. Az állóháború azt is jelentette, hogy a németek megszállva tartották egész Belgiumot és Franciaország egytized részét. A nyugati eseményekkel párhuzamosan a keleti fronton és a tengereken is elkezdõdött a harci tevékenység. Az orosz haderõ meglepõen gyorsan mozgósított, és Kelet-Poroszországot fenyegette. A német hadsereg tábornokai, Paul von Hindenburg és Erich Ludendorff két csatában, Tannenbergnél és a Mazuri-tavaknál (1914. augusztus vége – szeptember eleje) egy egész orosz hadsereget semmisítettek meg, és ezt a kudarcot még a Przemys´l erõd orosz bekerítése és Lemberg elfoglalása sem ellensúlyozta. Ezek az orosz sikerek mintegy háromszázezres veszteséget okoztak a Monarchia hadseregének, és a Conrad von Hötzendorf vezette császári és királyi (kaiserliche und königliche – k. u. k.) haderõ a keleti fronton csak német támogatással tudott helytállni. Karácsonyra ugyan

246

VILÁGHÁBORÚK SODRÁBAN

mindenhol fegyverszünet lépett életbe, de az ígéretekkel ellentétben a katonák nem tértek haza, a villámháborús tervek összeomlottak, többéves hadviselésre kellett felkészülni. Nem váltak be a németek tengeri sikereire alapozott tervek sem. A brit flotta északi-tengeri helgolandi gyõzelme (1914. augusztus 28.) után a német hajók jórészt a kikötõkbe szorultak vissza. Az 1915-ös év öldöklõ lövészárokharcokat hozott a nyugati fronton, míg keleten a németek 1915 augusztusára szinte az összes lengyel területet elfoglalták. Miután a nyugati fronton patthelyzet alakult ki, és keleten a német sikerek veszélyeztették az antant pozícióit, a brit hadvezetés úgy döntött, hogy a keleti tengerszorosoknál, a Dardanellák térségében mér csapást a török hadseregre. A brit– ausztrál partraszállás (1915. április 25.) azonban hosszú hónapokig elhúzódott, és teljes kudarccal végzõdött. Bulgária belépésével 1915 végén Szerbia is összeomlott. A keleti és déli térségben az 1915-ös év a központi hatalmak egyértelmû fölényét hozta, még akkor is, ha figyelembe vesszük Olaszország belépését és a Tirol– Isonzo–Doberdo front megnyitását. A tengereken ekkorra az antant fölénye vitathatatlanná vált. Ezért a német tengeralattjárók vették át a kezdeményezést, és a Lusitania nevû gõzös elsülylyesztésével (1915. május) valójában megkezdõdött a korlátlan tengeri háború, mely 1917-re tengeralattjáró-háborúvá változott. Válaszképpen és brit segédlettel az antant tengeri blokáddal sújtotta a központi hatalmakat, mely egészen 1920-ig tartott, és nagymértékben hozzájárult Németország és szövetségesei vereségéhez. 1916 elején Németországban már élelmiszer-fejadagokat vezettek be, így a növekvõ gazdasági gondok miatt a hadvezetés a nyugati fronton döntõ támadásra szánta el magát. A Verdun elleni támadás fõ célja az volt, hogy felmorzsolja a francia haderõt. A „verduni vérszivattyú” néven hírhedtté vált csata tíz hónapig tartott, 550 ezer francia és 450 ezer német katona életébe került, de a gyõzelmet egyik fél sem tudta kivívni. Verdun után az antant részérõl már fõként a britek, a domíniumbeliek és az amerikaiak viselték a fõ terheket. 1916 nyarán a Somme folyó térségében brit tehermentesítõ támadás indult (keleten ugyanezt szolgálta az ún. Bruszilov-offenzíva), melynek során egyetlen nap alatt (július 1-jén) a britek 60 ezer katonát veszítettek el. Végül a teljes veszteséglista a verduni és somme-i hadmozdulatokban – minden résztvevõt figyelembe véve – 2 milliós volt. Az olasz fronton 1916. november elejére a Monarchia csapatainak is igénybe kellett venniük a né-

1914 –1945

247

met segítséget. Az 1916-os év végén a hátországokban már mindenhol ellátási nehézségek alakultak ki, a németek ezt a telet a cukorrépa telének nevezték el, utalva a kényszerû táplálékra. Ferenc József osztrák császár és magyar király halála után (1916. november 21.) a háborús diplomáciai tevékenység is megélénkült. Az új uralkodó (IV. Károly) érzékelve a Monarchia népeinek fokozódó elégedetlenségét, a nemzetiségi mozgalmak antantbarát aktivitását és a központi hatalmak hadseregeinek sikereit (elsõsorban a keleti és déli hadszíntereken), titkos békeajánlatot tett a franciáknak. Sógora, Sixtus parmai herceg közvetítésével a francia köztársasági elnökhöz, Poincaréhoz eljuttatott leveleiben („Sixtuslevelek”) osztrák–magyar részrõl az 1914-es állapotok helyreállítását javasolta. A Monarchia területi épségének biztosításáért cserébe megígérte, hogy Bécs támogatja a Rajna-vidék és ElzászLotaringia francia fennhatóságát. Szerbia esetében csak a Monarchia-ellenes szerb propaganda megfékezését kérte. A mérsékelt feltételeket tartalmazó osztrák–magyar békeajánlatot az antant vezetõ körei kezdetben kedvezõen értékelték, elfogadni azonban nem tudták. Az olaszoknak (Dél-Tirol), a románoknak (Erdély, Tiszántúl), a szerbeknek (Bánát, Bácska) és a cseheknek (Felvidék) tett területi ígéretek ellentétben álltak a Monarchia területének megõrzésével, a Rajna-vidék, valamint Elzász-Lotaringia átadásáról pedig a németek hallani sem akartak. Mindezek miatt a békekísérlet kudarcba fulladt, és a háború negyedik évébe lépett. Az 1917-es esztendõ minden tekintetben nagy fordulatokat hozott. Az év elején a német hadvezetés meghirdette a korlátlan tengeralattjáró-háborút, mely alapvetõen fenyegette a britek és az amerikaiak tengeri hatalmát. Amíg a németek 1915-ben 750 ezer tonnányi antant hajórakományt süllyesztettek el, addig 1917 áprilisában, egyetlen hónap alatt 881 ezer tonnányit. Részben emiatt, részben a mexikói kormánynak ígért német katonai támogatás miatt (egy bekövetkezõ mexikói–amerikai háború esetén) az Egyesült Államok 1917. április 6-án hadat üzent Németországnak, és belépett az I. világháborúba. Noha az amerikai csapatok csak az év második felében érkeztek az európai hadszínterekre, mégis gyorsan kialakult az a vélemény, hogy innentõl kezdve a központi hatalmak veresége csak idõ kérdése. Az eseményeket nagymértékben felgyorsította a Péterváron bekövetkezett forradalom (1917. február), majd a bolsevik hatalomátvétel (1917. október), melynek következtében 1917 karácsonyára a keleti fronton megszûnt a har-

248

VILÁGHÁBORÚK SODRÁBAN

ci tevékenység. Sajátos módon az orosz bolsevikok és a német hadvezetés érdeke átmenetileg egybeesett, hiszen míg az elõzõ csoport a hatalom megragadása és megtartása érdekében ki akart lépni a háborúból, addig a német katonai és politikai vezetés a keleten így felszabaduló német hadosztályok franciák elleni bevetését tartotta szem elõtt. A „kenyérbékének” is nevezett bresztlitovszki megállapodás (1918. március 3.) alapján a németek beszüntették a harci tevékenységet, de az aratás végéig megszállva tartották Nyugat-Ukrajnát és Nyugat-Belorussziát. A Lenin által vezetett orosz bolsevik kormány súlyos területi áldozatok árán ugyan, de kilépett a háborúból, és idõt nyert hatalma megszilárdítására. Az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó erõfeszítésként indította el a 12. isonzói csatát, melynek során Udine elfoglalásával a Piave alsó folyásáig jutottak el, és ezzel Velencét veszélyeztették. A 40 ezres olasz veszteséggel járó osztrák–magyar offenzívát csak brit, francia és amerikai segítséggel tudták visszaszorítani (1917. november végén), és Wodrow Wilson amerikai elnök személyes fellépésére volt szükség ahhoz, hogy megnyugtassák a felbolydult olasz lakosságot. A háború utolsó éve a nyugati fronton szakadatlan német támadásokkal kezdõdött, hiszen felszabadultak a keleti front német hadosztályai. Az amerikai–brit–francia csapatok azonban nem hátráltak. Végül 1918. augusztus 8-án a brit tankok és az amerikai, valamint brit és francia gyalogság több száz ponton áttörte a német vonalakat, mélyen benyomulva a lövészárokrendszer mögé („a német hadsereg fekete napja”). A német császári haderõ tanácstalanságában rendezetten, fegyvereit megtartva, francia földrõl vonult vissza, miután az ellenség átzúdult vonalain. Ez az esemény lavinaszerûen megindította a központi hatalmak összeomlását, fõként a déli fronton, ahol a balkáni antanthadsereg fegyverszünetre kényszerítette Bulgáriát. Miután a brit csapatok vereséget mértek a törökökre, egy hónapon belül a kis-ázsiai birodalom is letette a fegyvert. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadvezetése az olasz frontra kiterjedõ érvénnyel Paduában (Padova) kötött fegyverszünetet. Ezzel párhuzamosan a Monarchia nemzetiségi politikai mozgalmaiból alakult nemzeti tanácsok (az osztrák és magyar nemzeti tanácsokkal együtt) sorra mondták ki a birodalom népeinek önállóságát. A vereség a legsúlyosabb láncreakciót Németországban váltotta ki, ahol a császár 1918. október 26-án leváltotta Ludendorffot, s

1914 –1945

249

rá három napra a császári flotta fellázadt. 12 nap múlva Berlinben forradalom tört ki, melynek nyomán a szocialista Friedrich Ebert vezette új kormány fegyverszünetet kötött a franciákkal. Az 1918. november 11-én délelõtt 11 órától életbe lépõ fegyverszünet egy olyan háborúnak vetett véget, melynek során összességében 20 millió ember vesztette életét. Négy ország 1 millió fõnél nagyobb veszteséget szenvedett (Németország, Oroszország, Franciaország, Osztrák–Magyar Monarchia). A 9 milliós katonai és 5 milliós civil háborús veszteség mellett 6 millió áldozatot követelt az 1918 õszén–telén tomboló spanyolnátha (az elsõ európai influenzajárvány, ami ellen akkor az öreg kontinens legyengült szervezetû lakossága szinte védtelen volt). A háború mérlegéhez tartozott a hihetetlen nagyságrendû anyagi veszteség is, német birodalmi aranymárkában számolva összesen ezermilliárd márka. A PÁRIZS KÖRNYÉKI BÉKERENDSZER § A súlyos emberi és anyagi veszteségek miatt a gyõztesek, sokszor bosszúvágytól vezérelve teljes mértékben érvényesíteni kívánták akaratukat a vesztes államok fölött. Mindez természetesen az európai történelemben nem jelentett újdonságot, hiszen a gyõztesek minden nagyobb kontinentális háborút a vesztesek számára rendkívül igazságtalan békével zártak. Rövid idõn belül azonban mindig helyreállt a kontinentális egyensúly, mert ez minden korábbi hadviselõ félnek kölcsönösen érdekében állt (lásd a spanyol örökösödési háborút lezáró utrechti békét vagy a napóleoni háborúkat lezáró Szent Szövetség rendszerét). Az esély 1919 elején is megvolt arra, hogy méltányos, a veszteseket csak a szükséges mértékben sújtó békerendszer szülessen. Az elvi alapokat ehhez Woodrow Wilson amerikai elnök 1918. január 8-i kongresszusi üzenetében megfogalmazott 14 pontja adta, mely a közvéleménynek szánt propagandafogásként az összeülõ Párizs környéki békekonferenciák látszólagos zsinórmértéke lett. Az amerikai rendezési elképzelés a nemzeti önrendelkezés, a gazdasági, politikai szuverenitás, valamint a liberális kereskedelempolitika ötvözetével kívánta berendezni az új Európát. A wilsoni program demokratikus megoldásokat javasolt olyan vitás kérdésekre, mint a vegyes etnikai összetételû területek hovatartozása (népszavazást kell tartani), az új államok közötti konfliktusok kezelése (fel kell állítani a Népszövetséget), a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása (jogaikat minden béke-

250

VILÁGHÁBORÚK SODRÁBAN

szerzõdésbe bele kell foglalni). A valóságban azonban az 1919 januárjától 1920 júliusáig zajló békekonferencián az abszolút gyõztes szerepét magára osztó Franciaország teljesen szabad kezet kapott. A 32 (köztük 27 gyõztes) nemzetet képviselõ több száz küldött és szakértõ 6 békekötést bonyolított le, s ezalatt maradéktalanul érvényesültek a francia érdekek. Sem a brit miniszterelnök (David Lloyd George), sem az amerikai elnök (Woodrow Wilson), sem az olasz miniszterelnök (Vittorio Orlando) nem tudta és nem is akarta a békekonferencia elnökének (Georges Clemenceau) akaratát korlátozni. Francia részrõl nem csupán Németország lehetetlenné tétele volt a fõ cél, de az Osztrák–Magyar Monarchia teljes szétdarabolása is (1918 nyarára ez már eldöntött kérdéssé vált), mégpedig úgy, hogy garantálják a volt kis szövetségesek (románok, szerbek, horvátok, csehek, lengyelek) új nemzetállami létét. Az antantbarát és Monarchia-ellenes nemzetiségi mozgalmak politikai vezetõi közül kiemelkedett a cseh Eduard Beneš és TomᚠMasaryk, akik komoly befolyást gyakoroltak a franciákra, és döntõ szerepük volt a csehszlovák állam megalakulásában. A békekonferencia gyõztesei úgy ítélték meg, hogy a létrehozandó új államokban fellángoló kisnemzeti nacionalizmus ereje nem csupán a szovjet-bolsevik fenyegetés visszatartására lesz elegendõ, de megakadályozhatja a Monarchia restaurálását is. Így tehát a Balti-tengertõl az Égei-tengerig húzódó kisállamok láncolatának (Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, Görögország) az „egészségügyi folyosó” (cordon sanitaire) szerepét szánták, mely nemcsak a bolsevik eszméket tartja távol, de hatékonyan ellensúlyozza a vesztesek (németek, osztrákok, magyarok, bolgárok, törökök) revizionista igényeit is. E politikai elképzelés véghezvitelét Franciaország még sikeresen megvalósította, de az általa létrehozott kisállamok láncolatának mûködtetéséhez a késõbbiekben már semmilyen szempontból nem rendelkezett hatalmi eszközökkel (gazdasági erõ, katonai jelenlét, nagyhatalmi súly az európai diplomáciában). Helytálló az a megfogalmazás, hogy Párizs a békekonferencián „túlnyerte magát”, létrehozott egy francia érdekszférájú új európai rendet, de azt mûködtetni már nem tudta. A békék közül az 1919. június 28-án a németekkel megkötött versailles-i béke volt a legfontosabb. A békében Berlin súlyos területi veszteségeket szenvedett. Felsõ-Sziléziát Lengyelországhoz, a Szudéta-vidéket Csehszlovákiához, Elzász-Lotaringiát Francia-

1914 –1945

251

országhoz, Észak-Schleswig területét Dániához, Eupen és Malmedy térségét egy késõbbi népszavazás során Belgiumhoz csatolták. Mindezek mellett Németország minden gyarmatát elveszítette, a Saar-vidéket 15 évre nemzetközi felügyelet alá helyezték, a Rajna-vidéket demilitarizált (fegyverzetmentes) övezetté nyilvánították. A birodalom ez utóbbi ipari központjainak azt a szerepet szánták, hogy termelésükkel a németekre kirótt jóvátételt egyenlítsék ki. Az eredetileg 15 milliárd font összegû német jóvátételt (269 milliárd birodalmi aranymárka) végül 1921-ben 6,6 milliárd fontra enyhítették, és az államkincstárt népszövetségi ellenõrzés alá vonták (ez minden vesztes esetében így történt). A gyõztesek csak százezer fõs német haderõt engedélyeztek, és megtiltották a modern fegyvernemek (hadiflotta, tengeralattjárók, repülõk, harckocsik) hadrendben tartását. Az általános hadkötelezettség eltörlése mellett megtiltották az egyesülést Ausztriával (Anschluss). A német társadalom döntõ része igazságtalannak, indokolatlanul súlyosnak és megalázónak tartotta a békeszerzõdés rendelkezéseit. Ezért gyorsan terjedt a revánsvágy, és a szélsõséges politikai erõk egyre nagyobb támogatottságra tettek szert. Az Ausztriával megkötött saint-germaini béke (1919. szeptember 10.) az osztrák birodalomból a volt örökös tartományokra kiterjedõ kis nemzetállamokat hozott létre. A dél-tiroli olasz területi igényeket mégis csak részben elégítették ki. Ezért és más be nem váltott területi ígéretek miatt (pl. az Adriai-tenger teljes partvidéke) az olasz delegáció sértõdötten elhagyta a békekonferenciát. Az olasz lakosság nemzeti sértettségét és az ország háború utáni zûrzavaros helyzetét kihasználva a Benito Mussolini vezette fasiszta mozgalom hamarosan megkerülhetetlen politikai erõvé vált. A vesztes Bulgáriával és Magyarországgal kötött békék (Neuilly: 1919. november 27. és Trianon: 1920. június 4.) azontúl, hogy kis nemzetállamokat hoztak létre, a területi elcsatolásokkal kiélezték a viszonyt az új szomszédokkal. A történelmi Magyarország területének kétharmadát és lakosságának több mint felét elvéve, a németség mellett a magyarság vált az I. világháború utáni Európa legnagyobb létszámú nemzeti kisebbségévé (a magyarság 32,5%-a, több mint 2,5 millió fõ került az új országokhoz). Lengyelország esetében egy orosz–lengyel és egy lengyel–litván háborúnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a békekonferencián megálmodott rendkívül vegyes etnikai összetételû lengyel állam végül létrejöhessen. A vesztes törökökkel megkötött sèvres-i béke

252

VILÁGHÁBORÚK SODRÁBAN

(1920. augusztus 10.) olyan súlyos területi módosításokat tartalmazott, hogy megváltoztatásáért török nemzeti felkelés indult. A Musztafa Kemál vezette mozgalom hamar görög- és imperialistaellenes élt kapott, s ezt ügyesen ötvözték a szultáni birodalom modernizációjáért síkraszálló erõk céljaival. A török nacionalista mozgalom nyomására – a vesztesekkel kötött békék közül egyedüliként – Lausanne-ban módosították a török békeszerzõdést (1923. július 24.). A gyarmatok tekintetében elsõsorban a britek érdekeit vették figyelembe, amikor népszövetségi mandátumterületeket jelöltek ki brit (Irak, Palesztina, Transzjordánia) és francia gyámkodással (Szíria, Libanon). Az egész rendszert a svájci székhelyû (Genf) új nemzetközi szervezetnek – Népszövetség – kellett felügyelnie. A Népszövetség nem rendelkezett önálló fegyveres erõvel, a tagállamok közötti konfliktusok esetén (ezek többnyire nemzeti kisebbségi panaszok voltak) csak ajánlásokat tehetett az illetõ kormányoknak. Büntetõintézkedéseket, szankciókat is kiszabhatott a Népszövetség alapelveinek megsértõire, de azok betartását nem kényszeríthette ki. A Párizs környéki békerendszer hibái már a kortársak elõtt is nyilvánvalók voltak. A brit békedelegáció gazdasági szakértõje, John Maynard Keynes által még 1919-ben írott rövidke könyv (A béke gazdasági következményei) arra hívta fel a figyelmet, hogy a háború utáni Európa ilyen békékkel gazdaságilag mûködésképtelenné válik. A jóvátételek túlzottak, a gyõztesek döntéseinél csak a bosszúvágy és a politikai szempontok domináltak. Mindez Keynes szerint elõrevetíti az újabb konfliktusokat, melybõl csak idõ kérdése, hogy mikor alakul ki a következõ háború. Ezt a nézetet a békekonferencia francia katonai szakértõi is osztották. (Ferdinand Foch szerint: „Ez nem béke, csak fegyverszünet húsz évre.”) A kisállamiság rendszerét belsõ konfliktusok is terhelték, mert a kisnemzeti nacionalizmusok egymás ellen irányultak, így az új határok mentén gyorsan kialakultak a konfliktusos zónák. Az etnikai elvet az új határok meghúzásánál még ott sem vették figyelembe, ahol arra lehetõség volt. A nemzeti önrendelkezést a gyõztesek csak saját magukra nézve tartották érvényesnek, és ez a látványos megkülönböztetés csak tovább erõsítette a vesztesek revánsvágyát. Mindez a közép- és kelet-európai térségben a náci Németország befolyását készítette elõ. A békeszerzõdésekkel kapcsolatban csupán néhány területen tartottak népszavazást (Klagenfurt és kör-

1914 –1945

253

nyéke, Sopron és környéke, Teschen vidéke, Eupen és Malmedy), noha a wilsoni pontok minden vitatott és etnikailag kevert terület esetében javasolták azt. Az Amerikai Egyesült Államok kongresszusa végül nem ratifikálta a békeszerzõdéseket, csak a világtengerek erõviszonyait és a flották egymáshoz viszonyított erejét szabályozó 1921-es washingtoni flottaegyezményt ismerte el. A béketárgyalásokra meg sem hívták az orosz bolsevikok képviselõit, így a létrejövõ új hatalom, a Szovjetunió szintén kimaradt a háború utáni rendezésbõl. Ennek nem egyszerûen ideológiai okai voltak (a bolsevizmusellenesség), hanem az is, hogy az antant így akarta büntetni az oroszokat, amiért 1917-ben kiléptek a háborúból. A békekonferencia idején még nem volt sejthetõ, hogy a jövõbeli Európa és a világ sorsát alapvetõen meghatározó két nagyhatalom maradt ki átmenetileg a kontinens ügyeibõl. KONSZOLIDÁCIÓS KÍSÉRLETEK § Az új országhatárok emberek millióinak életét változtatták meg, a háborús kiábrándultság, a veszteségek, a gazdasági káosz szinte minden országban forradalmi helyzetet teremtett. Az I. világháború utáni általános forradalmi hullám nagyrészt a világháború hatásaként értelmezhetõ, mint ahogyan az is, hogy új, sokszor szélsõséges politikai erõk jelentek meg a különbözõ országokban. A parasztság politikai fellépése mellett a szélsõjobboldali eszméket képviselõk és a kommunisták, valamint a szociáldemokraták is részt kértek a hatalomból. 1918 után Európában széles körben elterjedt az a vélekedés, hogy a hagyományos politikai elitek megbuktak, új eszmékre, új berendezkedésre van szükség, tömegigénnyé vált a politikában való részvétel. Mindemellett emberek millióinak alakult át gyökeresen a szemléletmódja, világnézete, mert a háború gyorsan és kíméletlenül globálissá tette az addigi értékrendet. A távoli frontokon szolgáló vagy hadifogságba esett katonák nemcsak új népeket, eddig ismeretlen országokat, szokásokat ismertek meg, de hazatérve háborús erõfeszítéseik jogán nagyobb beleszólást követeltek egyéni és közösségi életük alakításába. A világ 1918 után szinte mindenben megváltozott, de ez a változás az elsõ évtizedben még alig volt érezhetõ. A gyõztesek által létrehozott új európai rend legfõbb letéteményese a Népszövetség volt, melynek elsõ intézkedései a gazdasági

254

VILÁGHÁBORÚK SODRÁBAN

csõd szélén álló országok (Ausztria, Bulgária) megsegítésére irányultak. Határozatot hoztak egy állandó Nemzetközi Bíróság felállításáról Hága központtal, és pontosan szabályozták a gyarmatok fölötti gyámságokat. Európa azonban mûködésképtelen maradt. 1921-ben éles vita bontakozott ki a franciák és a németek között a jóvátételek ügyében, melyet végül 132 milliárd aranymárkában jelöltek meg, s mindezt a németeknek 37 év alatt kellett volna megfizetni. Ebben az évben IV. Károly magyarországi visszatérési kísérletei (királypuccsok) valós veszélyként jelezték a Habsburgrestaurációt, ezért nem volt véletlen, hogy a Magyarországot és Ausztriát körülvevõ kisantantnak elnevezett új államok szövetségét ekkor erõsítették meg. A csehszlovák–román, jugoszláv–román és csehszlovák–jugoszláv kétoldalú szerzõdésekkel tetõ alá hozott szövetséget formálisan a Duna-medencei és a balkáni stabilitás legfõbb õrének tekintették, de a valóságban alig volt képes ezt a szerepet betölteni. A francia gazdasági és katonai jelenlét a kisantant államaiban egyáltalán nem ellensúlyozta az egymás közötti gazdasági és diplomáciai feszültségeket, melyeket csak átmenetileg csökkentett a magyar- és osztrákellenesség. 1924-tõl a térségben már élesen kirajzolódtak az erõvonalak, miszerint a vesztesek csakis a németektõl és az olaszoktól várhattak támogatást, az új „nemzetállamok” pedig elkötelezték magukat a francia külpolitika mellett. A legfõbb probléma továbbra is Európa gazdasági mûködésképtelensége volt. Ennek jellemzõ vonásaként a német nagytõke képviselõi minden eszközzel szabotálták a békeszerzõdés gazdasági és pénzügyi elõírásainak végrehajtását, fõként a szénszállításokat. Az amerikai gazdaság ekkor látványosan kivonult az európai ügyekbõl, a franciák pedig a háborús károk miatt sem voltak képesek lendületet adni a kontinens gazdaságának. Ebben a helyzetben a britek léptek fel kezdeményezõleg, azzal a nem titkolt céllal, hogy egy európai font sterling-övezet megvalósításával London válik az európai gazdaság motorjává. A jóvátételi ügyek rendezését és a brit szándékokat kívánta szolgálni az 1922. április 10-én Genovában megnyílt gazdasági konferencia, ahol a vesztes államok mellett a szovjetek is képviseltették magukat. A látványos kudarccal végzõdõ tanácskozás egyetlen hozadéka az volt, hogy a Genova melletti Rapallóban a német és a szovjet küldöttség vezetõje (Walther Rathenau és Georgij Vasziljevics Csicserin) megegyezett a diplomáciai kapcsolatok felvételében, megalapozva ez-

1914 –1945

255

zel a weimari korszakban (1933-ig) harmonikusnak és kölcsönösen elõnyösnek mondható szovjet–német viszonyt. A teljesen zûrzavaros európai helyzet legjobb mutatója a Németországban 1923-ra kialakult konfliktus volt, mely egyszerre mutatta a békerendszer hibáit és a német belpolitika ebbõl adódó feszültségeit. Az 1919-ben létrejött új német állam (az alkotmány elfogadásának helyérõl elnevezve az ún. weimari köztársaság) sem gazdasági, sem külpolitikai szuverenitással nem rendelkezett. Ennek német részrõl legfájóbb jele a Ruhr-vidékrõl a franciáknak, valamint kisebb részben a belgáknak szállítandó természetbeli jóvátétel volt. Végül a franciák az egész térséget megszállták, amire a német munkások sztrájkkal válaszoltak. A német politikai erõk is támogatták a kormány által meghirdetett „passzív ellenállás” politikáját, amely azonban nyárra teljes káoszba fulladt. A titkos katonai szervezetek, szélsõbaloldali, monarchista és szélsõjobboldali erõk is puccskísérleteket hajtottak végre. Ez utóbbi csoport legkomolyabb próbálkozása az Adolf Hitler vezette Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (német rövidítéssel: NSDAP) müncheni akciója volt („sörpuccs”, 1923. november 8.). A német állam ekkor még elég erõsnek bizonyult a hatalomátvételi kísérletek viszszaverésére. A náci mozgalom átmeneti megoldásként aprólékos pártépítésbe kezdett, és a hatalom alkotmányos megszerzését (választások útján) tûzte ki célul. Végül az év végére brit közvetítéssel megegyezés született a Ruhr-vidék ügyében, megindult a német valuta stabilizációja, és a Gustav Stresemann (elõbb kancellár, késõbb külügyminiszter) vezette német kormány a teljesítési politika mellett foglalt állást, kényszerûségbõl elfogadva az átmeneti francia hegemóniát. A német történetírásban (fõként az 1970-es években) nagy vita folyt arról, hogy a weimari köztársaság egy évtizede és a náci harmadik birodalom idõszaka milyen mértékben számít a korábbi német történelem szerves részének, vagy inkább kisiklásnak tekinthetõ-e. Általános volt a vélemény abban a tekintetben, hogy Németország az 1920-as években döntõen kényszerûségbõl fogadta el az új európai rendet (még nem volt ereje azt felborítani), de abban is egyetértés alakult ki, hogy a náci Németország egyértelmûen világháborús programmal és agresszív módon próbálta viszszaállítani nagyhatalmi pozícióját. Az európai gazdaság rendbetétele végül az Egyesült Államok segítségével valósult meg, s mindez a nemzetközi viszonyokra és

256

VILÁGHÁBORÚK SODRÁBAN

a különbözõ országok belpolitikai életére is jótékonyan hatott. Az amerikai pénzügyi szakemberrõl, Charles Gates Dawesrõl elnevezett Dawes-terv (1924. szeptember 1.) alapján tovább csökkentették a német jóvátételt, kölcsönt nyújtottak Berlinnek, és elhatározták a német gazdaság talpra állítását. A gazdasági fellendülést minden szereplõ megpróbálta a nemzetközi diplomácia terén is kihasználni, és így születtek meg a locarnói szerzõdések (1925 októbere), melyben Németország elismerte saját nyugati határait, és kötelezte magát, hogy a lengyel határon nem kísérel meg erõszakos változtatást. Cserébe a német delegáció elfoglalhatta helyét a Népszövetségben (1926 májusa), és aktívan részt vett az általános leszerelési tárgyalásokon. A megbékélésre és az erõtlenség egyensúlyára alapozott javuló légkörben francia és amerikai kezdeményezésre született meg az ún. Briand–Kellogg-paktum (1928, a francia Aristide Briand-ról és az amerikai Fank Billings Kelloggról elnevezve), mely szerint az azt aláíró államok lemondanak a háborúról mint a nemzetközi konfliktusok megoldási eszközérõl. A szerzõdést eredetileg 15 ország képviselõi írták alá, ez a szám 1929 végéig összesen 54-re nõtt (köztük a Szovjetunióval). Fontos hangsúlyozni, hogy a késõbbiekben, az 1946-os nürnbergi perben (és egyéb háborús perekben) a Briand–Kellogg-paktum megsértése volt az egyik fõ vádpont a háborús agresszorok elítélésében. A Young-terv (Owen D. Young amerikai népszövetségi gazdasági szakértõ volt) 1929-ben viszonylag megnyugtató módon rendezte a német jóvátételt (34,5 milliárd márkát állapított meg, amit 59 év alatt kellett volna kifizetni), és helyreállította Németország pénzügyi önállóságát. Néhány vitás ügyet kivéve a bolgár, magyar, osztrák jóvátétel ügye is rendezõdött, és az európai gazdaság teljesítménye már tartósan meghaladta az utolsó békeév (1913) volumenét. Aristide Briand Páneurópa-tervezetét (végleges formája 1929–30-ban született meg) kezdetben és a fellendülés sikerétõl áthatva minden népszövetségi tag lelkesen fogadta, hiszen Richard Coudenhove-Kalergi tervezete (1923) óta a nagypolitikában ez volt az elsõ integrációs program. Amikor azonban Briand az európai gazdasági egységnél fontosabbnak tartotta a politikai egyesülést, merev elutasításban részesült. Az eredeti vámuniós elképzelés minden európai államot magában foglalt, kivéve a Szovjetuniót, melynek látványos mellõzése a késõbbiekben tragikus tévedésnek bizonyult. Az 1917 októberében erõszakos úton hatalomra jutott – Vla-

1914 –1945

257

gyimir Iljics Lenin, Lev Davidovics Trockij és mások vezette – bolsevik párt nevével ellentétben valójában saját országán belül is kisebbségben volt. Mindezt tetézte az is, hogy a szervezett orosz munkásságnak, mely az akkori orosz társadalom alig 5%-át tette ki, csak egy részére számíthattak, mint ahogyan a hadsereg és a flotta egésze sem volt a kezükben. Az orosz falusi lakosság számára szinte teljesen ismeretlen bolsevik politikai erõnek emiatt égetõen szüksége volt a belsõ és külsõ legitimitásra. 1917. novemberi dekrétumaik (a földrõl, a békérõl, a hatalomról) közül valójában csak a háborúból való kilépést sikerült maradéktalanul megvalósítaniuk (lásd breszt-litovszki béke, 1918. március 3.). A békében elfogadott súlyos területi engedmények mellett komoly konfliktus alakult ki a világforradalmat hirdetõ Trockij és a bolsevik hatalom konszolidációját szem elõtt tartó Lenin között, mely elõrevetítette a párton belüli frakcióharcokat is. A földosztás is elmaradt, mert 1918-tól egészen 1920 végéig a bolsevikok a fehérgárdistákkal szemben a puszta fennmaradásukért harcoltak (polgárháború). A hatalomról szóló dekrétum általános, egyenlõ és titkos választásokat ígért, mely 1918 januárjára a bolsevik párt számára megdöbbentõ eredményt hozott: kisebbségbe kerültek az elsõ összoroszországi szovjetkongresszusban. A gyorsan és erõszakos úton feloszlatott törvényhozó hatalmi szerv sorsa azt jelezte, hogy Leninék nem kívánták a hatalmi ágak klasszikus megosztását és azok mûködtetését. A bolsevik program szerves részét jelentette a nemzetek önrendelkezési joga, ezért a szétesõ és soknemzetiségû cári birodalomból sorra váltak ki a népek (finnek, baltiak, lengyelek stb.). Közülük a helyreállított lengyel államnak a britek által javasolt lengyel–orosz határt (Curzon-vonal, ami George Curzon brit külügyminiszterrõl kapta a nevét) háborúban kellett megvédenie, amit azután a maga javára tudott fordítani (az 1921. márciusi rigai béke a határt a tervezettnél kb. 250 km-rel keletebbre húzta meg). A kaukázusi népek jó részét (grúzok, örmények, azeriek) viszont erõszakkal kényszerítették az új szovjet államba (1921. február). A lengyel–orosz háború tehetségtelen irányítójaként és a kaukázusi népek elleni véres megtorlás vezetõjeként ekkor tûnt fel a bolsevik vezetésben Joszif Visszarionovics Sztálin, akit Lenin erõszakos és a párt jövõjére nézve veszélyes tényezõnek tartott. A bolsevikok polgárháborús gyõzelme (1920 végén) részben a gazdasági és katonai, valamint a hatalmi potenciál sikeres koncentrálásának (hadi-

258

VILÁGHÁBORÚK SODRÁBAN

kommunizmus), részben a tehetséges hadvezéreknek (pl. Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkij) volt köszönhetõ. A fehérgárdista tábornokok között dúló rivalizálás és az intervenció (angol, francia, amerikai, japán támogatás a bolsevizmus ellen harcolóknak) fokozatos megszûnése végül szétzilálta Leninék ellenfeleit. 1922. december 30-án hivatalosan is megalakult az új kommunista állam, a Szovjetunió, melyet kezdetben csak a németek ismertek el. Moszkva ideológiai okokból teljesen kiszorult az európai és a világpolitikából, és egészen 1935-ig nagyhatalmi fellépésre sem vállalkozott. A Lenin halála után (1924. január) a párton belül kirobbant frakcióharcok eredményeképpen Sztálin fokozatosan leszámolt ellenfeleivel (Trockij kizárása és számûzetése 1927 után), és kiépítette az új bolsevik hatalmi apparátust, melyet fõtitkárként teljhatalommal irányíthatott. A „szocializmus egy országban” eszme jegyében és az ország gyökeres átalakítása érdekében zajlott a Szovjetunió „második forradalma” (1928 –1932 között). Ennek során kiépült a nehézipar és a hadiipar, az országot villamosították, s mindezt a mezõgazdaság rovására (kolhozosítás és szovhozosítás, kuláktalanítás). A belsõ tõkehiány miatti tömeges gabonaexport Ukrajna és Belorusszia területén több millió áldozattal járó éhínséget eredményezett. Az 1930-as évek közepére a szovjet állam néhány mutatót tekintve a világ vezetõ hatalmai közé emelkedett. A kétségkívül látványos fejlõdésért fizetett ár azonban óriási volt. Több millió paraszt került büntetõtáborokba (Gulag), a vidéki lakosság jó részét városokba költöztették, kiépült a sztálini terrorgépezet és a személyi kultusz, a gazdasági élet központi irányítás alá került, a kommunista párt teljes mértékben összefonódott az államhatalommal. Kérdéses, hogy a szovjet állam sajátos bolsevik modernizációjának folyamata követhetett volna-e más utat, vagy mindez mélyen gyökerezett az orosz történelem cári örökségében. Az tény, hogy a II. világháború elõestéjéig a szovjet állam jórészt a világtól elzárva létezett, így az a gazdasági krízis sem érintette, mely 1929 után fokozatosan átalakította Európa és a világ erõviszonyait. A GAZDASÁGI VILÁGVÁLSÁG ÉS KÖVETKEZMÉNYEI § A nagy gazdasági világválságként ismert túltermelési válság a New York-i tõzsde 1929. október 24–25-i lavinaszerû összeomlásával kezdõdött. Az I. világháború utáni amerikai gazdaság túlterme-