Vassy Zoltán
Utazás Paramerikában
Vassy Zoltán
Utazás Paramerikában
TYPOTEX KIADÓ 2003
A mû megjelenését a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatta
© Vassy Zoltán, Typotex, 2003 ISBN 963 9326 70 4
Kedves Olvasó! Önre gondoltunk, amikor a könyv elôkészítésén munkálkodtunk. Kapcsolatunkat szorosabbra fûzhetjük, ha belép a Typoklubba, ahonnan értesülhet új kiadványainkról, akcióinkról, programjainkról, és amelyet a www.typotex.hu címen érhet el. Honlapunkon megtalálhatja az egyes könyvekhez tartozó hibajegyzéket is, mert sajnos hibák olykor elôfordulnak.
Kiadja a Typotex Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztôk Egyesülésének tagja. Felelôs kiadó Votisky Zsuzsa Tördelte Orcskay Erzsébet Terjedelem 14 (A/5) ív Készült a Dabas Jegyzet Kft. nyomdájában
Tartalom
1. Ez Amerika (!?)
7
2. Kezdetek
19
3. A város és vidéke
35
4. Egy tipikus kísérlet
65
5. Amit tudunk, amit nem tudunk, és ami nem számít
83
6. A LAB: arcképek és életképek
119
7. A filozófia ártalmai, avagy háború gyôztes nélkül
143
8. Nicsak, hát te vagy az?
177
9. Téli utazás
191
1. Ez Amerika (!?)
Elkísértem Brendát vásárolni egy nagy élelmiszerboltba, ahol egyebek mellett tojást vett. A polcokon háromféle tojás volt: kicsi, közepes és nagy, és ennek megfelelô az áruk is. Brenda a legkisebbekbôl és legolcsóbbakból választott. Aztán kifelé menet a pénztárnál bemondta: „közepes”. Meglepôdtem. – De hiszen ezek a kicsikbôl vannak! – Igen – mondta –, de ezt hívják közepesnek. Összemosolyogtak a pénztárosnôvel. – Tudod, itt nincs olyasmi, hogy kis tojás – magyarázta Brenda. – Csak közepes van, nagy és „jumbo”, vagyis nagyon nagy. A kis tojás azt jelentené, hogy olcsó, és hogy léteznek emberek, akiknek nagyobbra nem telik. A cinkos mosoly ekkorra már vigyorrá erôsödött az arcukon. A pénztárosnô még bólogatott is: – Igen, igen! – És egyáltalán, szegény ember sincs... – Ez már nem irónia volt, hanem nyílt gúny. – Itt mindenki majdnem olyan gazdag, mint amilyen boldog. Késôbb már kint, miközben ballagtunk a kocsija felé, és még mindig láthatott rajtam némi hitetlenséget, mintegy végsô érvként tette hozzá: – Ez Amerika! Akkor vagy három hete lehettem az országban, még csak látogatóként, az egyéves munka elôtt. – De hogy lehet az – kérdeztem –, hogy a pénztároslány is együtt ironizált veled? Ha ezt a képmutatást mindenki ilyen jól látja, miért olyan elterjedt mégis? – A pénztároslány...? – Láttad, tisztára úgy vigyorgott, mint aki egyetért. – Ó, hát ô mindig úgy vigyorog. Ez a munkája.
8 • VASSY ZOLTÁN – Szóval, nem hiszed, hogy egyetértett veled? – Szerintem fogalma se volt, mirôl beszélünk... Ez Amerika! Aztán néhány hónappal késôbb, 1986. május 25-én, a kollégáim tanácsára bementem körülnézni a közeli New Brunswick városkába, amelyrôl azt mondták, igen kedves, már-már európai hangulatú hely. Vasárnap volt, és dél körül meglepôen sok ember mászkált az utcán gyalog; ez itt ritka, még a „már-már európai hangulatú” városokban és még vasárnap délben is. A rejtély hamarosan megoldódott: egy idôsebb hölgy kezembe nyomott egy röpcédulát a „Kezek Amerikán át” mozgalom felhívásával és a hozzá mellékelt borítékkal, amelyrôl késôbb még beszélek. Karszalagja is volt, és azon a jellegzetes ábra, amit már hónapokkal azelôtt is látni lehetett mindenfelé: összefogódzó emberek sora az ország térképe fölött. Hát persze, ez az a nap, május huszonötödike. Pontosan három órakor, egy kijelölt útvonalon, keresztül a kontinensen Los Angelestôl New Yorkig, az amerikaiak kézenfogva sorbaállnak, és dalokat énekelnek az emberi összefogásról. „We are the world”, ki ne ismerné, és néhány hasonló, meg a tradicionális nemzeti indulók. Megkérdeztem a karszalagos hölgyet, ô hogy került kapcsolatba a mozgalommal. Telefonon jelentkeztem, mondta. Fizetnek a közremûködésért? Dehogy, felelte; talán az országos fôszervezôk kapnak valamit, hiszen ôk hetek óta dolgoznak az elôkészítésen, de a helyiek önkéntesen csinálják. Közben mások vagy százötven méterenként táblákat tettek a villanyoszlopokra: „Ez a vonal 5852/C szakasza” stb. A hangulat fokozatosan élénkült már jóval három óra elôtt. Egész családok telepedtek le a fôutca elôkertjeinek füvére, a háziak automatikus beleegyezésével – kerítések errefelé nincsenek –, és ahogy láttam, idegenek is rögtön egymás mellé olyan fesztelenül, mintha már régóta ismernék egymást. Iszogattak, egyébként szinte kizárólag szeszmentes üdítôket, a jellegzetes konzervdobozaikból, amiket aztán éppolyan jellegzetesen hagytak ott a füvön vagy a járdán, mint máskor. Léggömbárusok jártak föl és alá nem túl fantáziadús színezésû, de azért persze igen kelendô árujukkal. És természetesen mindenfelé szólt a zene, parkoló autókból, néhány üzlet nyitott ajtaján át, és
UTAZÁS PARAMERIKÁBAN • 9 fôleg a tinédzserek hatalmas „GB”-rádióiból. Ez a GB a CB mintájára alkotott csúfnév, a „Ghetto Blaster” (gettórobbantó) rövidítése, utalva arra, hogy az ilyen rádiókat tipikusan a színesbôrû fiatalok vásárolják elsô fizetésükbôl, státusszimbólumként, és aztán az utcán észvesztô hangerôvel járkálnak vele. Ahogy sétáltam a tömegben, többen megállítottak, hogy maradjak ott a kezdésig velük, és aztán azon a helyen álljak be a sorba; szemlátomást nagyon ambicionálták, hogy a sor mindenütt hézagmentes legyen. – Mit gondoltok – kérdeztem néhány ilyen alkalmi ismerôst –, ez a sor valóban hézagmentes az egész országon át? – Ó, az biztos! – bólogattak többen nagy meggyôzôdéssel. Mások határozatlanabbak voltak: – Talán Arizonában kimarad néhány szakasz... A sivatagok, mert ott nagyon meleg van, és kevés az ember... Másnap George Hansen kollégám kiszámította – nem nagy kunszt, csak tudni kell hozzá az ország lélekszámát meg a távolságokat –, hogy ha az USA minden lakosa beáll a sorba, és egy emberre három-négy lábat (kb. egy méter) számítunk, akkor valóban vannak elegen, sôt, fölöslegben; csak hát a kijelölt útvonal az ország kis töredékét érinti, úgyhogy nagy része nyilvánvalóan üres marad. Ahol például ô csatlakozott, Princetontól északra egy lakatlanabb területen, csak nagy üggyelbajjal tudtak elég kezet összegyûjteni, pedig ez az állam (New Jersey) az egész ország legsûrûbben lakott része. De hát nem is ez a lényeg, természetesen; szimbólumnak egy vonal épp elég töretlen mindazon helyeken, ahonnan a hézagok nem látszanak. Aztán három órakor én is beálltam a sorba, hogy együtt ringatózzak egyet balra, egyet jobbra, a kezek ütemes emelgetésétôl kisérve, a többi jó amerikaival. Csak az énekben nem vettem részt, mert nem tudtam a dalszövegeket – még a „We are the world”-öt is inkább csak a Hofi-féle változatban –, de ezt igyekeztem igen átélt mozgással kompenzálni. Két szomszédom egy húsz év körüli pár fiú- és lánytagja volt, akik úgy látszik, az általános emberi szolidaritást most fontosabbnak érezték személyes összetartozásuknál, mert a rádióból elhangzó jelre nem kezdték el keresgélni egymás kezét, hanem
10 • VASSY ZOLTÁN azét ragadták meg, aki épp a legközelebb volt. Az ének meg ringatódzás alatt az út közepén autók hajtottak végig, részben fellobogózva vagy kidekorálva plakátokkal, és amerre elhaladtak, a tömeg nagy üdvrivalgással fogadta ôket, a bent ülök pedig kihajoltak és visszakiabáltak. Bal oldalamon a srác hamarosan úgy belelendült, hogy alig tudtam követni heves mozdulatait; pláne úgy, hogy ne adjam ôket rögtön tovább a lánynak, aki az érzelmeivel takarékosabban bánt. Erre a körülbelül fél órára a városban természetesen leállt a forgalom. De azért néha jött arra a mellékutcákból egy-egy autó (nagy, morcos amerikai cirkálók), és szemrehányó tülköléssel próbálta megtörni a sort, hogy kikanyarodhasson a fôútra, persze eredménytelenül. Arra gondoltam: most talán még egy mentôt se engednénk át, mi az az egy privát életveszély a kontinensnyi összefogáshoz képest. De mint kiderült, tévedtem; nemsokára érkezett egy rendôr, és átmenetileg kinyitotta a sort, hogy az autók továbbmehessenek. Szívesen írnám, hogy körülbelül olyan volt a hangulat, mint nálunk egy május elsejei fölvonuláson, de ez nem volna igaz. Inkább egy popkoncerthez hasonlított, a serdülök spontán és önfeledt lendületével. Csak persze itt részt vettek benne hetven év fölötti serdülök is. A mûsor végén pedig mindenki összeölelkezett a szomszédaival, és kölcsönösen megköszönték egymásnak, hogy csatlakoztak a sorhoz. Késôbb végigkérdeztem az ismerôseimet, hogy beálltak-e a sorba ôk is. Majdnem mind azt felelte: igen, természetesen. Csak Marta, az egyik kolléganôm felelt nemmel, de látva csodálkozásomat, mindjárt meg is magyarázta: – Tudod, én nagyon érzékeny vagyok, és mindjárt sírnom kell... Még egy esküvôn vagy temetésen is, hát még most. Nem lett volna gusztusos, ha végigbôgöm az egész ceremóniát. Azért ô is kiállt az ablakba – történetesen nem a vonal mentén, de onnan is látni lehetett –, és ahogy beszélt róla, világos volt, hogy lélekben mindenesetre végigbôgte. Hát, ez is Amerika. A borítékban egyébként csekket lehetett küldeni a mozgalom számlájára, hogy az összegyûlt pénzt – legalább 50 millióra számítottak – „az éhezô és hajléktalan amerikaiak megse-
UTAZÁS PARAMERIKÁBAN • 11 gítésére” fordítsák. Kollégáim szerint honfitársaik kb. egy százaléka érzi ilyenkor úgy, hogy a dzsembori után még ilyen formában is kezet illik fognia a többiekkel. „Azok, akiknek sok pénzük van, és nagyon átérzik az amerikai értékeket.” A ház, ahol laktam, szintén a vonalon fekszik, és mindenesetre másnap reggel, mikor kimentem futni egyet a környéken, a bokrok alja többfelé tele volt az otthagyott borítékokkal. De azért az az egy százalék is igen nagy szám, ha belegondol az ember; még akkor is, ha a kollégáim becslése egy-két nagyságrendet téved. Hogy valójában mennyi gyûlt össze, azt nem tudom. A szenzáció lefutása után az újságok már nemigen foglalkoztak az üggyel, legalábbis nem annyira, hogy én is észrevegyem. Ez is Amerika. Akkortájt Mrs. Holloway házában laktam albérlôként, elég messze az intézettôl, de nem találtam közelebbi lakást. Egy este, vacsorához készülôdve a konyhában, láttam, hogy Mrs. Holloway tejeskukoricát fôz a családjának. Szép frissnek látszó csöveket, és persze amerikai méretben, ami kukoricára nézve is kb. úgy aránylik a miénkhez, mint a kilométerhez az itteni mérföld (1,6-szerese). Május közepe volt. – Igazán nagyszerû – mondtam –, hogy maguknál mindenféle zöldséget az év minden szakában lehet kapni, lényegében nem drágábban, mint fôidényben. – Miért volna drágább meg olcsóbb? – kérdezte Mrs. Holloway némi meglepetéssel. – Hát például ezt a kukoricát biztos fagyasztva tárolták egész télen, az elég sok energiába kerül... – Ez nem fagyasztott kukorica. Friss. – Aha, szóval akkor valahonnan a déli félgömbrôl hozzák. Ausztráliából vagy Dél-Amerikából. De akkor meg a szállítás kerül pénzbe, nem? – Ez itteni kukorica. Rá volt írva, hogy New Jersey termék! – De hát az nem lehet, itt még biztos nem érik ilyenkor. Alig három hete zöldelltek ki a fák. Mrs. Holloway kissé zavarba jött. – Pedig ezt itt termelték az államban. Nem szabad olyat ráírni, ami nem igaz, és nem is teszik.
12 • VASSY ZOLTÁN – Nade kizárt dolog, hogy a kukorica itt beérjen június vége elôtt! – Gondolja...? – Látszott rajta, hogy nem vagyok túl meggyôzô. Lehetséges volna, hogy egy ötven év körüli háziasszony ne tudja, hogy a kukorica mikor érik! – Miért, hát mikor érik a kukorica New Jerseyben? Vállat vont. – Az biztos – mondta, és már nem volt zavarban egyáltalán –, hogy a boltban mindig van. És mindig friss. Az már a farmerek dolga, hogy hogyan csinálják. – Ez Amerika? – kérdeztem Ephraim Schechter kollégámat, miután elmeséltem neki a sztorit. – Nem egészen – felelte. – Ez csak a keleti-északkeleti part. Vagy csak Princeton és környéke, a Princeton Area, ahogy mi mondjuk. A Princeton Area, ahol mostanában az ember csak azért nem botlik az utcán meg az erdei ösvényeken Nobel-díjasokba lépten-nyomon, mert már ôk is leszoktak az erdei sétákról, meg arról, hogy az utcán gyalog járjanak; nem úgy, mint Einstein idejében, aki évtizedeket töltött itt, és azokból néhány hónap magányos sétákra is jutott, vagy F. Scott Fitzgerald idejében, aki ugyan a regényeibôl meg novelláiból érezhetôen már akkor is otthonosabban mozgott az aszfalton, mint a füvön, a készülô új világ érzékeny rezonátoraként. Hogy a „Kezek Amerikán át” estéjén az újságok mégse arról hoztak fotót, hogy mondjuk Wigner Jenô („Eugene Wigner”), a kvantummechanika talán már egyetlen élô klasszikusa, a város melyik pontján fûzte össze ujjait a fiatalabb nemzedékkel, hanem arról, hogy hol tette az idôsebbekkel ugyanezt Brooke Shields, aki szabad idejében, vagyis amikor nem a kamerák elôtt áll változatosan minimális ruházattal, ide jár egyetemre – nos, ez már ismét nem Princeton. Sôt, talán nem is Amerika, mert ilyen tekintetben a sajtó világszerte elég hasonló. És persze ez így is van rendjén: az atomfizikusból a bomba fontos, a szexbombából a fizikum, és az utóbbi kétségtelenül jobban illik egy vasárnapi újság hangulatához. Az pedig, hogy munkába állásom harmadik napján a kollégáim becipeltek a szobámba egy nagy mûanyagkosarat tele a
UTAZÁS PARAMERIKÁBAN • 13 berendezkedéshez szükséges holmikkal, mint például ruhaakasztók, mosószerek, légfrissítô az autóba, só, bors, cukor, satöbbi, az se nem Amerika, se nem Princeton. Ez a mi kis intézetünk, a LAB, teljes nevén Psychophysical Research Laboratories: Pszichofizikai Kutatólaboratóriumok. A többesszám talán a zsúfoltsághoz szokott európaiaknak jelzi, hogy itt minden kutató külön helyiségben dolgozik... Amit aztán ellensúlyozunk azzal, hogy az ajtóinkat szigorúan nem illik csukva tartani. Az elsô napok után egy ideig már nem mertem kérdezni olyasmiket, hogy hol kapható olcsón ez vagy az, mert akkor másnap valaki beállított az illetô tárggyal, mint ami úgyis volt neki fölöslegben otthon, és éppen kidobta volna. Ez, ismétlem, nem helyi vagy nemzeti szokás, legalábbis nem olyan mértékben, ahogy itt a LAB-ban csinálták. Mint ahogy enyhén szólva legföljebb itt lehet tipikus a következô kis történet is, ami szintén az elsô princetoni heteimbôl való. Az elsô hetekben rendszerint bementem dolgozni a hétvégéken is, részben mert úgyse nagyon lett volna más programom, de inkább mert annyira élveztem az új berendezéseket, a könyvtár fantasztikus anyagát, meg egyáltalán a lehetôséget, hogy a számomra legizgalmasabb témában dolgozhatok. Szombaton mindig voltunk benn egyszerre többen is, mert az utóbbi szempont érvényes volt mindenkire a kollégáim közül, de ôk a vasárnapokat általában a családjukkal vagy egyéb kikapcsolódással töltötték. Így hát egyedül voltam az épületben, miután elôzôleg kiokosítottak a bejárati ajtó meg a riasztóberendezés kezelésérôl. Nem említették azonban, hogy bizonyos belsô ajtókat csak az egyik irányból lehet kinyitni, legalábbis akkor, ha a becsukás elôtt egy kis pöcköt rögzítenek a zárban. Ez itt tipikus, és azóta mondták, hogy elôfordul nálunk is, de én még nem tudtam róla. Meg különben se vagyok híres a gyakorlati érzékemrôl. Szóval az a bizonyos belsô ajtó a központi tanácsterem-féleségbôl nyílt egy hátsó folyosóra, ahol a mellékhelyiségek voltak meg egy vészkijárat, és délben gyanútlanul becsuktam magam mögött, miután kimentem megmosni egy zöldpaprikát az ebédhez. Aztán visszafelé ott álltam a folyosón a vizes paprikával a kezemben, természetesen kulcsok nélkül, és bár
14 • VASSY ZOLTÁN nyílt befelé a folyosóról egy másik ajtó is, kollégáim elôzôleg a szokott biztonsági eljárással azt is hasonló módon rögzítették. Sebaj, gondoltam, kimegyek a vészkijáraton, és aztán megkerülve az épületet, vissza a bejárati ajtón. Emlékeztem, hogy azt reggel nem zártam be kulccsal, mivel sose láttam, hogy napközben ilyet bárki is tett volna. Még mindig nem volt annyi eszem, hogy kívülrôl legalább a vészkijáratot ne csukjam be teljesen, hiszen világos volt, hogy az aztán biztos csak bentrôl nyílik. Az elülsô ajtónál természetesen kiderült, hogy az is egyirányú; ezért nem kellett soha külön bezárni. Egy szó mint száz, kívül találtam magam az épületen a bejutás minden reménye nélkül. Nomármost, az intézet egy nagy tudományos meg üzleti komplexumhoz tartozik – Princeton Forrestal Center, James Forrestal politikus és tudománymecénás után –, amely területre több négyzetkilométer, és aztán körülötte sokáig nincs semmi, csak ligetek, mezôk meg utak, és vasárnap persze a többi épülete is kihalt. Nekem akkor még nem volt autóm, egy kolléganôm hozott be reggel, és jött volna értem estefelé; ráadásul az ô kulcsai maradtak nálam, vagyis bent az íróasztalomon, úgyhogy hiába érkezik meg, legföljebb ketten dörömbölhettünk volna fölöslegesen. Az persze még külön ciki volt, hogy az ô kulcsait is bezártam, viszonzásul a szívességéért, bár abban biztos lehettem, hogy ezt elintézi egy szokásos amerikai mosollyal. Mit tehet ilyenkor az ember? Vár öt-hat órát, aztán a kolléganô autójával ketten elmennek valamelyik másik kollégához kulcsokért; keres egy olyan intézetet, ami véletlenül nyitva van, ott kér egy telefonkönyvet, és idehív valakit, mondjuk Ephraimot, ô aránylag közel lakik; besétál gyalog a legközelebbi lakott helyre, ami történetesen nem Princeton, hanem egy kisebb falu a másik irányban, és onnan egy fülkébôl telefonál; azért ez mind elég fáradságos és még kissé kínos is. Amit én csináltam, az a lehetô legegyszerûbb megoldás volt, bár meglehetôsen egyedi, és elôre elnézést kérek, hogy a könyv elején mesélem el, és nem a végén, amikor már talán hihetôbben hangzik.
UTAZÁS PARAMERIKÁBAN • 15 Lefeküdtem az épület elôtt a fûre – kellemes, napsütötte hely –, és erôsen arra koncentráltam, hogy valamelyik kollégámnak hirtelen támadjon kedve idejönni éppen csak egy félórára – megnézni valamit a könyvtárban, mondjuk. George Hansen említette elôzô nap, hogy esetleg vasárnap is benéz, így elsôsorban az ô arcát próbáltam magam elé idézni, becsukott szemmel, a tudatomból lehetôleg kizárva minden mást. Az efféle összpontosításban már volt némi gyakorlatom, bár szándékosan igen ritkán próbáltam meg azzal a céllal, hogy embereket befolyásoljak; tapasztalataim szerint a dolog úgyis csak akkor sikerül, ha az ember minden belsô fenntartás nélkül, a pszichikum legmélyebb rétegeinek belegyezésével csinálja, ez pedig az élet és az emberi kapcsolatok bonyolult helyzeteiben rendszerint nem lehetséges. És persze az eredmény gyakran akkor is elmarad, ha az összpontosítást belülrôl tökéletesnek véljük. Most mindenesetre elég jónak tûnt; kicsit meg is lepôdtem, mert aránylag fáradtnak éreztem magam az elsô napok sok új benyomásától. A koncentráció körülbelül egy-másfél percig tartott, kisebb pihenôkkel, aztán még heverésztem egy darabig, majd elmentem sétálni az idevezetô út mentén. Nem szoktam sportot csinálni a mindennapi élet helyzeteibôl, és most is eléggé fatalista módon vártam, hogy mi lesz. Én megtettem, ami tôlem telt, nem leszek megsértve, ha az eredmény elmarad; de azért erôsen kívánom, hogy ne maradjon el. Körülbelül húsz perc múlva szembejött egy kis kék Volkswagen – itt is népszerû –, és benne Marta Quant a szokásos széles vigyorával. – Tudod – mondta késôbb, és ezt a többiek is megerôsítették –, még soha, soha nem fordult elô, hogy vasárnap bejöttem volna. A gyerekeim határozottan rossz néven vennék, hogy ilyenkor sem az övék vagyok. De most pont a kisebbik lányom akarta, hogy gépeljek le neki egy iskolai dolgozatot, és valahogy hirtelen úgy éreztem, az otthoni írógép nem ír olyan szépen, mint a nyomtatóm itt bent. A tudós ilyenkor azt mondja, hogy egyedi esetekbôl soha nem szabad messzemenô következtetéseket levonni, és az efféle egybeesés minden bizonnyal véletlen. És a tudósnak ebben természetesen igaza van. Mikor a következô napokban a
16 • VASSY ZOLTÁN kollégákkal jókat derültünk az eseten, mindnyájunk számára nyilvánvaló volt, hogy ez csak egy sztori, semmi több; még ebben az intézetben sem, amelynek fô kutatási területe a telepátia és rokonjelenségei. Hát igen, végre elárultam, elég nehezen. A Psychophysical Research Laboratories, 3O1 College Road East, Princeton, N. J. O854O, ahol valamivel több, mint egy évig dolgoztam magyar vendégkutatóként, nem egyébbel foglalkozik, mint a telepátia pszichológiai és fizikai természetével. Amibôl persze érthetôbb, hogy mi tudósként is kicsit más szemmel nézünk ezekre a jelenségekre, mint aki pusztán – de kétségtelenül indokoltan – csak a józan, racionális világképét félti az efféle babonák hatásától. A telepátiáról ma is sokan médiumokra, spiritiszta szeánszokra, kísértetházakra és egyéb zöldségekre asszociálnak, és ez nem véletlen; történetileg ezek a dolgok elég erôsen összekapcsolódtak, sôt, bizonyos mértékig még ma is, és a felületes sajtószenzációkkal etetett publikum éppúgy nem tehet saját tájékozatlanságáról, mint a tudományos módszerrel dolgozó kutatók arról, hogy emiatt a tájékozatlanság miatt gyakran ôket is szellemvadászoknak nézik. De ezt persze egy idô után megszokja az ember, sôt még derülhet is rajta, mint a rendôrök a rendôrvicceken. Mindenesetre, ha én már tudom, hogy telepátia létezik, mint természeti jelenség (és persze nem függ össze túlvilági misztikumokkal), akkor az elôzôhöz hasonló sztorik azért mondanak valamit a bennem folyton résen lévô kutatónak is. Mert természetesen nem biztos, hogy Marta hirtelen ötlete valóban az én kívánságomra született, és a történet tudományosan mindenesetre nem használható, de ha telepátia létezik, akkor nem kizárt, hogy most valóban mûködött Marta és én köztem, különösen, ha a magam részérôl azt is tudom, hogy hasonló sztorik már elôfordultak velem máskor is. Akkor pedig az eset adhat ötleteket arról, hogy milyen a jelenség természete, és elindíthat olyan gondolatokat az emberben – anélkül, hogy magát a sztorit különösebben komolyan venné –, amelyek érdemesek a komolyabb kísérleti ellenôrzésre. Elhinni aztán már csak azt szabad, amit laboratóriumban igazoltunk, sôt, a mi területünkön még azt is csak akkor, ha mások is igazolták – hogy miért, azt még majd megmagyarázom.
UTAZÁS PARAMERIKÁBAN • 17 Az a tapasztalat, hogy telepátiagyanús egybeesések az átlagosnál gyakrabban fordulnak elô a jelenség profi kutatóival, többféle logikus feltevéssel is indokolható. Például fôleg azok kezdenek el komolyan ezzel a jelenséggel foglalkozni, akik saját életükben gyakran és elég meggyôzô formában találkoztak vele. Hiszen minden különösebb kutatás nélkül is eleve valószínû, hogy különbözô emberekben a telepatikus adás vagy vétel képessége különféle mértékben erôs. Ez így van bármely más képességgel vagy tulajdonsággal is. Aztán a sztorik gyakoriságát növelheti, hogy mi már eleve ki vagyunk élezve a gyanús egybeesések észrevételére. Nem vesszük túl komolyan ôket, de arra jók, hogy löncs közben elszórakoztassuk velük egymást, „na és mi van akkor, ha” alapon értelmezô hipotéziseket dobjunk föl, és lehetséges kísérletek tervét elemezzük, mint mikor a sportlövôk, kímélve a töltényt, csak célra tartanak bizonyos edzéseken. Aztán a magyarázatban szerepe lehet annak az általános légkörnek például nálunk a LAB-ban, amit az érkezésem utáni ajándékkosárral próbáltam jellemezni: mi ezzel a kutatással egy kicsit végvári harcosoknak éreztük magunkat (talán ezért jutott eszembe a lövész-hasonlat már az elôbb is), az ennek megfelelô összetartással, amelynek szimbolikus kifejezése lehetett számunkra minden olyan egybeesés, amit egymás közötti telepatikus kapcsolattal is magyarázhattunk. Hát ezért írtam, hogy a vasárnapi sztori az ajtóval meg Martával sajátosan a LAB-ra jellemzô, nem Princetonra és nem Amerikára. De azért nem lényegtelen, hogy a LAB itt van, ebben a tulajdonképpen igen kicsi, de néhány tudományágban a világ egyik legnagyobbjának számító városkában, földrajzilag New Yorktól kb. 100 km-re dél felé. Itt még az újságírók sem szellemekrôl és reinkarnációról érdeklôdnek, amikor (elég gyakran) belátogatnak az intézetbe, sôt, ami már igazán ritka, nagyjából megértik, amit az ember a téridôrôl meg a kauzalitásról magyaráz nekik. Ha léteznének szellemek, azt hiszem, ide a világ összes városa közül utoljára mernék betenni a lábukat; ámbár ha mégis, és ha ezek az itt élt emberek szellemei lennének, akkor üsse kô, nem bánom... Neumann Jánossal („John von Neumann”) például szívesen találkoznék.
2. Kezdetek
M
a már nem számít különlegességnek, ha egy magyar fizikus Amerikában dolgozik. Volt egyetemi évfolyamunkból ugyanebben az idôben legalább hárman tartózkodtak ott folyamatosan rajtam kívül; a „legalább” azt jelenti, hogy én ezekrôl tudtam, de lehettek többen is. Az viszont, hogy egy magyar fizikus Amerikában telepátiakutatással foglalkozzon, kétségtelenül kuriózumszámba megy; valójában már az is, hogy egy fizikus egyáltalán ezzel foglalkozik, mindegy, hogy milyen nemzetiségû és hol. Társalgási témaként persze a telepátia a tudományos kutatók körében is nagyjából ugyanolyan népszerû, mint bármely más társaságban. Bizonyos szempontból a szexuális rendellenességekhez hasonlít: az emberek a legkülönfélébb módon értékelik, beleértve szélsôséges véleményeket is, de ha valahol szóba kerül, biztos, hogy mindenki rögtön fölkapja a fejét és odafigyel. Ez egyébként Amerikában is így van. Csak ott egy tudományos kutatónak nagyobb esélye van rá, hogy a terület komoly szakirodalmával is találkozzon, és szakmai érdeklôdését esetleg az keltse fel, míg ez nálunk nem fordulhat elô. A négy professzionális parapszichológiai folyóirat egyike sem jár magyar könyvtárnak, beleértve kutatóintézeti vagy tanszéki könyvtárakat, ami persze több szempontból is érthetô: nálunk intézményesen nem folytatnak kutatást ezen a területen, ahhoz pedig igazán nem vagyunk elég gazdagok, hogy kemény dollárokért folyóiratokat rendeljünk meg pusztán általános érdekességük miatt. Így aztán egy magyar fizikus átlagosan semmivel se tud többet a telepátiáról, mint mondjuk egy magyar háziasszony. Amit mégis tud róla, azt elôször is elintézheti azzal, hogy a telepátia állítólagos esetei valószínûleg nem egyebek illúziónál, túlértékelt véletlen egybeesésnél, az
20 • VASSY ZOLTÁN állítólagos laboratóriumi kutatás pedig nyilván áltudomány; ha pedig ez a magyarázat nem elégíti ki, még mindig megnyugodhat abban, hogy minden bizonnyal valamiféle agyi elektromágneses sugárzásról van szó, ami biológiai vagy pszichológiai szempontból izgalmas lehet, de egy fizikusnak semmi újat nem mond. Ez mind nagyon természetes és törvényszerû, mint általában az átlag körüli esetek; ámde a világ túl nagy és bonyolult ahhoz, hogy csak átlag körüli esetek forduljanak elô. Nem vitás, jó néhány véletlenen múlott, hogy egy magyar fizikus mégis telepátiakutatásra adja a fejét, minden belsô és külsô akadály ellenére. De ezek a véletlenek az én esetemben történetesen pont összejöttek. Az egész úgy kezdôdött, hogy vizsgáztam általános fizikából Dr. Nagy Elemérnél... Most egy kicsit zavarban vagyok. A könyvekben az egyetemi tanárokat rendszerint teljes nevükön emlegetik, sokszor még a „doktor” vagy „professzor” címet is hozzátéve, és ez rendjén is van a megérdemelt tisztelet okán; csakhogy persze a valóságban a diákok gazdaságosabb módszert alkalmaznak, és egymás között csak a vezeték- vagy keresztnevet használják, hogy az esetleges csúfnevekrôl ne is beszéljünk. Becsületszavamra, Dr. Nagy Elemért mi nemcsak tiszteltük, hanem meglehetôsen kedveltük is, de most valahogy mégis röhejesnek érezném, hogy itt Dr. Nagy Elemérként emlegessem, és ne úgy, ahogy az évfolyamban mindnyájan: „az Elemér”. Mint ahogy Dr. Marx György egyszerûen „a Marx” volt, vagy Dr. Boksay Zoltán „a Boks”. Egyébként biztos vagyok benne, hogy nem bánja, ha esetleg olvassa ezt a könyvet. Az Elemér az Általános Fizika Tanszék vezetôje volt, kellemesen mackós megjelenéssel és ehhez illô, nyugodt, jóindulatúan gunyoros beszédstílussal; körülbelül olyan benyomást keltett, mint egy Mikszáth-regény bölcs és bizalomgerjesztô háziorvosa. Az ô vizsgáin nem tételeket húztunk papírfecnik halmazából, mint általában, hanem ô közölte a tételcímet, miután hátradôlve a karosszékében egy darabig mustrálgatta a diákot, mintha találgatná, hogy mit tud. Az elsô vizsgám nála mindjárt az elsô félévben volt, és elég jól felkészültem; az évfolyamból vagy tízen többé-kevésbé rendszeresen együtt tanultunk, és ha egyi-
UTAZÁS PARAMERIKÁBAN • 21 künk nem értett valamit, rendszerint akadt, aki megmagyarázza. Azon a vizsgán azonban volt két tétel, amit egyikünk se értett igazán: a „Mágneses térjellemzôk”, és az „Irreverzibilitás fogalma a termodinamikában”. Az igazat megvallva Elemér egy kicsit összekutyulta ôket az elôadásán (bevezetett például egy új, saját térjellemzôt a szokásos kettôn kívül, amit sehol az irodalomban nem találtunk), és bár nekünk voltak aránylag tiszta fogalmaink ezekrôl a dolgokról, az ô elképzeléseit utólag nem tudtuk rekonstruálni. Ahogy ott ültem vele szemben, és vártam a két tételt, hogy aztán visszamenjek a helyemre kidolgozni ôket, folyamatosan az járt a fejemben, hogy „jaj, csak ne azt a kettôt kapjam...” Azt kaptam. Mind a kettôt, az ördög vigye el. No azért nem lett baj belôle, mert mikor elôadtam a saját változataimat, némi kötözködés után elfogadta ôket, és ötöst adott. Nekem viszont szöget ütött a fejembe a véletlen egybeesés, és nem tudtam szabadulni a gondolattól: hátha azért gondolt épp arra a két tételre, mert én olyan erôsen rájuk gondoltam? Év végén természetesen megint vizsgáztunk, és csak az érdekesség kedvéért elhatároztam, hogy direkt kiválasztok két tételt, és megpróbálom beszuggerálni neki. Horváth Dezsô barátomnak meg is mondtam elôre a címüket, hogy aztán ellenôrizze. Persze nem hittem, hogy menni fog, hiszen annyit már belénk vertek az elsô félévben, hogy „egy mérés nem mérés”, és a telepátiáról akkor még magam is annyit tudtam, hogy az talán van, talán nincs, de mindenesetre zavaros és filozófiailag is gyanús dolog. De annyira azért érdekelt, hogy a tôlem telhetô legerôsebben koncentráljak azokban a pillanatokban, amikor Elemér az orrát vagy a hasát vakargatva elmerengett a lehetséges tételcímeken egymás után. Mondanom sem kell, pontosan azt a két tételt kaptam. A vizsga további része nem érdekes, akkor minden tétel elég könnyû volt, és tudtam is mindegyiket; azért persze volt bennem annyi vagányság, hogy két viszonylag bonyolultat válasszak, úgyhogy attól kezdve éreztem, hogy Elemér számon tart a jó fejek között. Hát ez már valami, négybôl négy – vagy csak kettôbôl kettô, ha az elsô vizsgát nem számítjuk, mert az még nem volt szándékos –, de persze még messze van attól, hogy meggyôzô
22 • VASSY ZOLTÁN legyen. Egy-egy vizsgán körülbelül negyven tétel közül lehetett választani, de mivel a nehezebbeket Elemér sûrûbben adta föl, mint az egyszerûbbeket (legalábbis azoknak, akik az elôzô vizsgán jól szerepeltek), a kiválasztottak véletlen valószínûsége nem 1/40, ahogy naivan hinnénk, hanem nagyobb. Ráadásul nem tudni pontosan, hogy mennyivel, mert Elemér preferenciái nem mérhetôk pontosan, és nyilván változnak is pillanatnyi hangulata szerint. Vagyis matematikailag csak nagyon durván lehet megbecsülni, hogy az eredmény mennyire tulajdonítható pusztán véletlen egybeesésnek, ez pedig, ha egy eleve gyanús és nehezen hihetô hipotézissel állunk szemben, semmiféle bizonyításhoz nem elég. De ahhoz természetesen elég volt, hogy utána elmenjek az Egyetemi Könyvtárba, és keressek irodalmat a telepátiáról. Meg is találtam Vasziljev két magyarra fordított könyvét: „Telepátia” és „Az emberi pszichikum titokzatos jelenségei”. Nem éppen tudományos szakkönyvek voltak, de a szerzô (leningrádi fiziológus, egyetemi tanár) a stílusából meg a kísérleti elgondolásaiból ítélve elég komoly fickónak tûnt. Na és az eredményei kétségtelenül azt mutatták, hogy emberek között valóban létezik olyan információkapcsolat, amelyet nem közvetítenek a szokásos érzékszervi jelek. Sôt, amikor berakta a kísérleti személyeit egy-egy elektromosan árnyékolt térbe (ezt Faraday-kalitkának hívják), amely gyakorlatilag nem engedi át a rádióhullámokat, a kapcsolat nem szûnt meg; vagyis nem valószínû, hogy egyszerûen agyi rádióhullámok közvetítik. Azóta, hogy megismerkedtem a mai parapszichológia szabványos eljárásaival, már tudom, hogy Vasziljev mérései módszertanilag nem voltak kifogástalanok, és ha az általa összegyûjtött adatok a telepátia puszta létét valószínûsítik is, az agyhullámokat kizáró kísérletei nem meggyôzôek. (Az agyhullámokat más kísérletek zárják ki, amit persze akkor még nem tudtam.) Vasziljev természetesen materialista volt – vagy ha esetleg nem, az nem látszott meg a munkásságán –, és hitt abban, hogy ez a jelenség fizikailag valamikor magyarázható lesz, ha nem is olyan „egyszerûen” (úgy értve, fizikai szempontból egyszerûen), mint egy agyrádió. És magától értetôdik, hogy ebben a meggyôzôdésében automatikusan osztoztam magam
UTAZÁS PARAMERIKÁBAN • 23 is; sôt, mielôtt még félreérthetnének, hozzáteszem, hogy ez a helyzet azóta se változott. A harmadik Elemér-vizsgámra már két tételt különösen jól megtanultam, utánanézve a szakirodalomnak, és itt-ott beépítve egyéni matematikai ötleteket a levezetésekbe. Ebben kétségtelenül volt némi stréberség, bár azért a többit is átvettem böcsületesen. Aztán megint jött a koncentráció, és már nem ért igazán meglepetésként, hogy a dolog éppolyan jól mûködött, mint elôzôleg. (Annál inkább meglep most, utólag, hogy már többet tudok az ilyen hatások instabilitásáról.) A prof határozottan meg volt hatva tôlem; pedig ô nem is tudta – nem tudja azóta se –, hogy a fizikushallgatói produkción kívül elôadtam egy sokkal nehezebb és egyedibb telepatikus produkciót is. Ezek után az vesse rám az elsô követ, aki meg tudta volna állni, hogy ne kezdje el azonnal a saját kísérleteit otthon a haverjaival. Az évfolyamból elég sokan tudták, mi történt a vizsgáimon, néhányuknak elôre meg is mondtam, milyen tételeket kapok majd, úgyhogy a dolog már számukra sem tûnt nagyon abszurdnak. Meg aztán húszegynéhány éves fejjel (és a létfenntartás kötelezettsége nélkül) az ember benne van minden badarságban, ha az érdekesnek ígérkezik. No meg talán azt se hallgathatom el, hogy saját rábeszélôi képességem valamivel nagyobb az átlagosnál... vagy legalábbis abban az idôben a többiek egybehangzó véleménye szerint nagyobb volt. Elég az hozzá, több, mint egy évig dolgoztunk igen szorgalmasan, egészen addig, míg a lakásunkból ki nem költöztettek födémcsere miatt, és végül is, azt hiszem, ez a munka bizonyult meghatározónak: mert a kezdeti és módszertanilag még valóban kezdetleges mérések kudarcai után egy új módszerrel olyan eredményeket kaptunk, amiket statisztikailag rendesen kiértékelve (akkor már értettünk hozzá Jánossy Lajos elôadásai nyomán) mérôpárokra külön-külön is csak ezreléknyi vagy kisebb valószínûséggel lehetett volna azokat pusztán véletlen egybeesésnek tulajdonítani. Természetesen beszélek még majd a mérés és a kiértékelés alapvetô eljárásairól; most annyi a lényeg, hogy számomra ezután már nemcsak a telepátia léte volt gyakorlatilag bizonyított, hanem az is, hogy a jelenség kísérletileg megfogható már viszonylag egyszerû eszközökkel.
24 • VASSY ZOLTÁN Közben volt még egy vizsgám az Elemérnél: egy szigorlat nyolc félév anyagából a negyedik év végén (szilárdtestfizika). Ráadásul pont akkor, mikor elméleti fizikából is zárószigorlatozni kellett. Ilyenkor képtelenség, hogy az ember az egész anyagot újra megtanulja, pláne, hogy az egyetem vége felé mindenki specializálódni kezd, és egy csomó régebbi téma már nem is érdekli. Sebaj, nekem itt a bevált módszer: kiválasztottam három tételt (szigorlaton ennyi volt, ezt elôre tudtuk), ezeket megtanultam a szokásos virtuóz részletekkel, a többibôl meg csak annyit, amennyi belefért az idôbe. Nem sok, mert az elméleti fizika jobban érdekelt, már csak azért is, mert akkor már éreztem, hogy a telepátia és rokonjelenségei igencsak feszegetni fogják a mai fizikai világkép kereteit. Dezsô barátommal ültünk egymás mellett Elemér asztalának innensô oldalán – ô akkor nem vizsgázott, csak bejött szurkolni nekem –, míg a túlsón, az elôzô vizsgák teljesítménye után, a prof most bizonyára nagyon próbára akart tenni: mert kivételesen hosszú ideig gondolkodott egy-egy nekem szánt tételen, mielôtt föladta volna. De én álltam a sarat a koncentrációval, bármilyen hosszú ideig is tartott, és menetrendszerûen megkaptam a kiválasztott elsô tételemet, majd a másodikat. Ekkor azonban baleset történt. Addigra eléggé elfáradtam a koncentrálásban, és Dezsô szerint már nemcsak vörös voltam és folyt rólam a víz, hanem egyre erôsebben és látványosabban remegtem is. Úgyhogy ô azt hitte, rosszul vagyok, és oldalról rázogatni kezdett: „Mi van, nem érzed jól magad?”, meg hasonlók, csupa jószándékból. És abban a pillanatban Elemér megszólalt, és föladott egy tételt; nemcsak hogy nem azt, amit akartam, hanem egyenesen egy olyat, a szupravezetés fenomenológikus modelljeit, amit szándékosan kihagytam a felkészülésben, mint számomra érdektelent. Ez egyébként egy könnyû tétel, Elemér is talán azt hitte, valami bajom van, és kímélni akart. Pedig a tudata mélyén már készülôdhetett az a bizonyos harmadik, hogy alkalmat adjon ismét némi brillírozásra... Egy átlagos szigorlaton persze nem nagy baj, ha az ember három tételbôl egyet nem tud, pláne ha a másik kettôben remekel. Csakhogy egyrészt én éreztem, hogy az Elemér sokat vár tôlem, és eléggé szimpatikus volt nekem ahhoz, hogy ne
UTAZÁS PARAMERIKÁBAN • 25 akarjam lehangolni; másrészt a „vörös” – azaz kitüntetéses – diplomához többek közt minden szigorlatnak ötösnek kellett lennie, és nekem a többi feltétel már megvolt hozzá. (Nem mintha akkor túl nagy jelentôséget tulajdonítottunk volna a vörös diplomának – az csak késôbb jött jól, amikor már hivatalosan áltudománnyal foglalkoztam, hogy igazolhattam vele legalább valami múltbeli tehetséget.) De hiába, tény ami tény: halvány fogalmam se volt a szupravezetés fenomenológikus modelljeirôl. Az elsô két tétel simán lement. Elemér a székében büszkén hátradôlve élvezhette a fizika absztrakt logikájának szépségét, nemkülönben azt a saját pedagógiai sikert, amely személyemben olyan magabiztosan gesztikulált a tábla elôtt. Aztán jött a harmadik. Elmondtam a szupravezetésbôl azt, amit mindenki tud az Élet és Tudományból, meg egy hirtelen ötlettel az épp nemrég Nobel-díjjal jutalmazott kvantummechanikai szupravezetés-modell alapjait („BCS-modell”); ez utóbbit csak azért ismertem, mert akkori menyasszonyom (szintén az évfolyamból) arról írta a diplomamunkáját. Aztán csend. – Ez mind nagyon klassz – mondta Elemér. – Most halljuk a tételt. Természetesen nem emlékszem már, hogy pontosan így fogalmazott-e, de a lényeg ez volt. – Hát igen – sóhajtottam egyet szomorúan. – A tételt, azt nem tudom. – Micsoda? – Nem volt annyi idô, hogy mindent megtanuljak, és ezt történetesen kihagytam. A szigorlatokat mindig úgynevezett „bizottság” tartotta, nemcsak egyetlen tanár, és az most Eleméren kívül egy szintén igen becsületesnek és jószándékúnak ismert docensbôl állt; öt a laborgyakorlatokról jól ismertem, és kedveltük is egymást. Összenéztek Elemérrel. Határozottan éreztem, hogy legszívesebben mind a kettô elegánsan átlépne az incidens fölött, és régi érdemeimre való tekintettel úgy venné, mintha ezt a tételt is tudtam volna; csak egyikük se biztos benne, hogy ezzel a másik is egyetért. Ráadásul közismert volt, hogy ilyesmikért Elemér gyakran kivágja a vizsgázót gátlás nélkül, mert szerin-
26 • VASSY ZOLTÁN te azért valamit tudni kell a fizika minden területérôl. Nyilván szükség volna egy meggyôzô érvre, ami most indokolja a szokatlan döntést – és ennek megfelelôen egy olyan érvre, amely maga is szokatlan. „Hát ez bizony baj” – gondoltam én. – „De mindenesetre értékelnünk kell, hogy a tisztelt hallgató becsületes volt, és nem kezdett el halandzsázni, hogy a tudás látszatát keltse, és rabolja az idônket fölöslegesen.” – Hát ez bizony baj – fordult Elemér a már említett Korecz tanár úr felé. – De mindenesetre értékelnünk kell, hogy a tisztelt hallgató becsületes volt, és nem kezdett el halandzsázni, hogy a tudás látszatát keltse... és rabolja az idônket fölöslegesen. Az természetesen most se biztos, hogy pontosan ezeket a szavakat használtuk. De arra emlékszem (mert persze az egészben ez a lényeg), hogy igen kis eltérésekkel szóról-szóra ugyanazt mondta, amit a szájába adtam. Másrészt az is igaz, hogy a szöveg önmagában is elég logikus volt ahhoz, hogy telepátia nélkül is érvényes és az adott helyzetben várható legyen. Ez mindig így van a parapszichológiai hatásokkal: nincsenek igazi „csodák” olyan értelemben, hogy sose történik a természetben különben lehetetlen esemény. A különbözô, normálisan független események egybeesése vagy egyéb valószínûtlen kapcsolata az, amelyben ezek a hatások megnyilvánulnak. Ezért aztán az elôbbi sztorihoz hasonló, spontán esetekben sohasem dönthetô el, hogy telepátiával találkoztunk-e, vagy valódi véletlen egybeeséssel. Laboratóriumban kell olyan feltételeket létrehoznunk, hogy a véletlen egybeesés esélye pontosan mérhetô legyen, és ha ez az esély egy észszerû határnál kisebb, és az események kapcsolata mégis létrejön, akkor beszélhetünk telepátiáról – olyan megbízhatósági szinten, amelyre a valószínûségi határt elôzôleg beállítottuk. A sztorinak az lett a vége, hogy megint ötöst kaptam, ráadásul még egy szóbeli fair play díjat is az ôszinteségemért – mi tagadás, ez utóbbi miatt határozottan szégyelltem magam, ami a bizottság elôtt ismeretlen elôzmények után nyilván nem meglepô. Ugyanebben az évben (1969) Amerikában is történt néhány dolog, amit kezdetnek tekinthetünk.
UTAZÁS PARAMERIKÁBAN • 27 Az amerikai parapszichológusok szakmai egyesületét – Parapsychological Association – ekkor vették fel az amerikai tudományos társaságok szövetségébe – AAAS, American Association for the Advancement of Science –, amely esemény azóta is szimbolikus mérföldkônek számít a parapszichológia kb. ötven éves történetében. Sietek hozzátenni, hogy az AAAS-nek ezt a döntését már akkor is sok tekintélyes tudós hibásnak vagy legalábbis elhamarkodottnak tartotta. Még majd beszélek a parapszichológia létjogosultsága körüli vitákról; most elég annyi, hogy az AAAStagság a tudományos közvélemény szemében azért nem tette és nem teszi a területet száz százalékig elfogadottá. Például az AAAS ismert folyóirata, a Science, azóta is csak nagyon szórványosan közöl parapszichológiai cikkeket, a nagy egyetemeken parapszichológiai tanszéket vagy laboratóriumot ma is elég ritkán találunk (Princeton kivétel: a mi önálló intézetünkön kívül mûködik egy labor az egyetemen is), egy kutató álláskeresésénél ma sem elôny, ha elôzôleg ilyen dolgokkal foglalkozott, és kb. 1985-ig a tudományra szánt állami pénzekbôl a terület csak minimálisan részesedett. Az AAAS különben is elég liberális szervezet, és alapszabálya szerint a tagsághoz nem kell valami rettentôen tudományosnak lenni. Amikor 1969-ben 27O:3O arányú szavazással a Parapsychological Association felvétele mellett döntöttek, az elôzetes értékeléssel foglalkozó bizottság indoklása burkoltan meg is fogalmazta ezt: „A bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a PA erôsen vitatható létezésû jelenségekkel foglalkozik. Tagsága azonban nyitott a kritikusokkal és a jelenségek létét tagadókkal szemben, és kutatásaiban tudományos módszereket alkalmaz. Ezért tevékenysége tudományosnak ítélhetô.” Ami azt illeti, elég laza kritériumok; egyébként abban az idôben az AAAS-nek kb. 300 tag-társasága volt, „tudományosnak ítélhetô” tevékenységgel. Szóval ez az 1969-es „mérföldkô” azért nem volt olyan lényeges, mint amilyennek a parapszichológia késôbbi népszerûsítôi beállították, és szimbolikus jelentôségén túl nemigen járt gyakorlati elônyökkel. Ám szimbólumnak azért természetesen jó, hogy a tudományos közvélemény képviselôi legalább a módszerek tudományosságát elismerték –
28 • VASSY ZOLTÁN nekem ugyan, alaposabban megismerve néhány hasonló intézményben követett módszereket, néha még mindig vannak kételyeim arról, hogy ez az elismerés jogos. De hát én fizikus vagyok, aki Eleméren, Jánossyn és Marxon nevelkedett, közvetve pedig Einsteinen és Niels Bohron; elnézônek kell tehát lennem a pszichológia felöl érkezett kollégákkal szemben, akiknek egyik Einsteinje, B. F. Skinner, így kezdte „Behaviorizmusról” címû könyvét: „A behaviorizmus nem a viselkedés tudománya, hanem a viselkedés tudományának a filozófiája...” Hát csoda, ha utódai gyakran nem tudják, mirôl beszélnek? Egy másik kezdet viszont tényleg fontos volt 1969 körül. A színhely: Durham, Észak-Karolina, Buchanan Boulevard 4O2. Itt volt (és van) az Institute for Parapsychology, egy bonyolult alakú, szerintem nem túl ízléses épületben, közvetlenül a Duke Egyetem mellett. Itt (és közvetlen jogelôdjében, az egyetemhez tartozó laboratóriumban) dolgozott közel négy évtizedig J. B. Rhine, az amerikai parapszichológia megalapítója és sokáig egyszemélyes képviselôje, és itt nevelkedett a mai vezetô parapszichológusok közül csaknem mindenki, aki ezekkel a jelenségekkel legalábbis tudományos módszertani alapon foglalkozik. 1969-ben az intézménynek már jelentôs múltja és hírneve volt, bár az utóbbi persze nem egyértelmûen pozitív; Rhine és munkatársai milliós nagyságrendû adathalmazt gyûjtöttek össze egy általuk kidolgozott kísérlettípusból, amelyben öt egyszerû ábrát kellett véletlen sorrendben telepatikusan továbbítani. A kísérletek során már régebben kiderült, hogy a telepatikus adó és vevô közül az adóra nincs feltétlenül szükség: bizonyos emberek képesek voltak az ábrák sorrendjét kitalálni akkor is, ha azokat mondjuk zárt borítékokba helyezték, majd a borítékokat egy olyan személy keverte össze, aki nem ismerte az eredeti sorrendet. Kidolgoztak más kísérleti elrendezéseket is, ahol a kitalálandó sorrendet senki nem ismerte, vagyis „klasszikus” telepátia nem jöhetett szóba. Erre az „adó nélküli” telepátiára nincs megfelelô magyar szó, angolul „clairvoyance”-nek nevezik. (Ez körülbelül „tisztánlátás”-t jelent egy régies kifejezéssel, amit más értelemben már nem használnak, és igazán nem tudom, mivel lehetne magyarban helyette-
UTAZÁS PARAMERIKÁBAN • 29 síteni; egyelôre maradjunk a clairvoyance-nél.) Hasonló módon kiderült, hogy bizonyos értelemben a vevô is elhagyható: Rhine kísérleti személyeinek némelyike képes volt tárgyak állapotát befolyásolni anélkül, hogy bármilyen ismert módon hatott volna a tárgyra. Ezek a kísérletek azonban technikailag elég kezdetlegesek voltak, és már az akkori parapszichológusok sem fogadták el ôket egyértelmûen bizonyító erejûnek; nem is megyek bele a részleteikbe, mert mára eltûntek a gyakorlatból, és ami azóta történt, az sokkal izgalmasabb. Mégpedig elsôsorban egy új módszernek köszönhetôen, amit az intézetben 1969-ben kezdeményezett egy Helmut Schmidt nevû fizikus. Helmut Schmidttel magam is találkoztam, elôször 1985-ben egy Boston mellett tartott konferencián. Még akkor is erôs német akcentussal beszélt, pedig nem sokkal a háború után vándorolt ki a családjával Amerikába. („Azt akartam, hogy a gyerekeim már született amerikaiak legyenek”.) Egy ideig a Boeing Aircraft vállalatnál dolgozott, de az alkalmazott fizika feladatainál már akkor is jobban érdekelték egyrészt a fizika alapkérdései (például a kvantummechanika értelmezése), részben a parapszichológia akkor már egyre szélesebb körben vitatott eredményei és lehetôségei. Személyesen bennem egy igen higgadt, sokat töprengô ember benyomását keltette; a konferenciákon a vitákhoz csak akkor szólt hozzá, ha kifejezetten kérdezték, viszont akkor rendszerint kiderült, hogy a szóban forgó témát magában sokkal mélyebben dolgozta föl, mint akik kérdezetlenül is folyton véleményt nyilvánítottak. Schmidt új módszere valójában elég egyszerû volt, elsô változataiban hasonló az említett ötábrás kísérlethez. Az ábrákat ebben különbözô színû lámpák helyettesítik, Schmidt elsô kísérletében négy darab; a kísérleti személy pedig négy kapcsolóval tippelhet, hogy a kapcsolás után melyik lámpa gyullad majd fel. A felgyulladó lámpát egy elektronikus áramkör választja ki radioaktív preparátumból érkezô részecske beütési idôpontja szerint. (Ez gyakorlatilag a következô módon történik, ha valakit a technikaibb részletek is érdekelnek: egy négyállapotú tároló állapotai 1 MHz frekvenciával periodikusan váltakoznak, és mikor a kísérleti személy benyomja vala-
30 • VASSY ZOLTÁN melyik kapcsoló gombját, a tároló váltakozását a következô részecske-beütés megállítja. Ezután a berendezés felgyújtja azt a lámpát, amelynek megfelelô állapotban a tároló megállt.) Így a lámpák felgyulladási sorrendje teljesen véletlenszerû. A feladat természetesen az, hogy a személy minél többször eltalálja a következô lámpát; a valódi felgyulladási sorrendet és a tippek sorrendjét a berendezés automatikusan feljegyzi, és tárolja a késôbbi kiértékeléshez. A figyelmes olvasó észrevehette, hogy ez szigorú értelemben nem telepátiakísérlet, hiszen adó nincs. De nem is clairvoyance-kísérlet, mert az, hogy a következô próbánál melyik lámpa gyullad meg, a kapcsológomb lenyomása és a részecske azt követô beütése elôtt nincs meghatározva. Clairvoyance esetében (gondoljunk például ábrákra, zárt borítékokban) a szükséges információ valamilyen formában már létezik, mikor a kísérleti személy dönt, csak ez az információ a szokásos (ismert) módokon nem hozzáférhetô. Schmidt kísérletében viszont a döntéshez szükséges információ a döntés pillanatában még nem született meg: a fizika ma elfogadott és mérésekkel sokszorosan igazolt törvényei szerint egy radioaktív preparátum következô beütési idôpontja objektíve határozatlan. A kísérleti személynek tehát akkor kell választania, amikor „a természet még nem választott”. Node hogy lehet józan ésszel elképzelni, hogy ilyen körülmények között a választás egyáltalán eredményezhet mást, mint a szokásos véletlen egybeeséseket? Hát kérem, jobb, ha ebben mindjárt most megegyezünk: nem lehet. A józan ész – pláne, ha ez egy fizikus józan esze –, az efféle „jóslást” nem tudja elképzelni. Vagy némi pontosítással: elképzelni ugyan el tudja, és az ilyen elképzeléseket még szórakoztatónak is találhatja mondjuk egy Asimov-regényben, de ami a valóságot illeti... Helmut Schmidt elsô kísérletében az összesített eredmény olyan mértékben eltért a véletlen egybeesések alapján várhatótól, hogy azt csak kb. százmillió az egyhez eséllyel lehet véletlennek tulajdonítani. (A valószínûség kisebb, mint tíz a mínusz nyolcadik hatványon.) A második kísérletben ez az arány még nagyobb volt, ill. a valószínûség még kisebb, tíz a
UTAZÁS PARAMERIKÁBAN • 31 mínusz tizedik hatványon. Schmidt közleménye ezekkel az eredményekkel a Journal of Parapsychology 1969 júniusi számában jelent meg (33. kötet, 99 – 108 oldal); ezért írtam 1969es kezdetrôl, noha maga az ötlet nyilván pár évvel elôbb születhetett. Az új kísérleti elrendezés számos módszertani elônnyel járt a régebbiekhez képest. A „kvantummechanikai véletlengenerátor”, ahogy Schmidt nevezte, sokkal tökéletesebb véletlenszerûséget biztosított, mint ábrák kézi vagy akár mechanikus összekeverése. Ezen a berendezésen az ellenôrzô próbák millióit lehetett viszonylag rövid idô alatt elvégezni, illetve a munka folyamán periodikusan megismételni. Ellenôrzô próba alatt azt értjük, hogy a berendezés automatikusan készít véletlenszám-sorozatokat, azokban megmérik az egyes számok gyakoriságát, majd az eredményt összevetik a valószínûség-számítás alapján várhatóval. Ugyanez elvégezhetô nemcsak az egyes számokra, hanem számok egymás után következô párjaira, illetve hosszabb sorozataira is. (A véletlenszerûség ellenôrzésének ma kiterjedt irodalma van, növekvô mûszaki fontossága miatt, egyre újabb és újabb módszerekkel; a mi princetoni LAB-unk egyik speciális feladata éppen az, hogy ezeket figyelemmel kísérjük, és elôsegítsük alkalmazásukat a parapszichológiában.) A Schmidt-módszer további elônye, hogy épp mivel a döntéshez szükséges információ a döntéskor még nem létezik, eleve kizárt normál, érzékszervi úton felfogható átvitel lehetôsége, amely például a századeleji telepátia-kísérletekben (amikor az adó és a vevô gyakran ugyanabban a helyiségben tartózkodott a kísérlet alatt) sok jogos kritikát váltott ki. Ez egyben azt is jelenti, hogy jelentôsen beszûkülnek a csalás lehetôségei: ha a kísérleti személynek nem adnak módot rá, hogy a berendezéshez hozzányúljon, gyakorlatilag nem tud hamis eredményeket produkálni. A gépi regisztrálás ezenkívül kizárja az öntudatlan emberi adattorzítás hatásait. Végül, az egész mérés automatizálásával a kísérletvezetônek több ideje és módja marad a megfelelô szociális légkör kialakítására és fenntartására a kísérlet részvevôi között. Azt a jelenséget, hogy valaki a döntésében elôre figyelembe vesz olyan információt, amely a döntés idôpontjában még
32 • VASSY ZOLTÁN nem létezik, a parapszichológiában prekogníciónak hívják. Lehet, hogy ez nem szerencsés név: a „kogníció”, vagyis „megismerés” kijelentésével azt sugallhatja, hogy itt valami hasonló történik, mint a „megismerés” normál fajtáinál. Mint például mikor valaki meglát vagy meghall valamit, emlékezetében felidéz egy régebbi információt, következtetéssel új információhoz jut stb. Természetesen nem kizárt, hogy a pszichológiai mechanizmus hasonló, de egyelôre közel sem tudunk annyit a jelenségrôl, hogy egy névvel mindjárt hozzákapcsoljuk ismertebb jelenségtípusokhoz. Az ilyen eljárás mindig azzal a veszéllyel jár, hogy az ismert típusok tulajdonságait öntudatlanul átvisszük az új jelenségre, amelyrôl így többet vélünk tudni, mint amennyit valójában tudunk; és persze az illuzórikus tudást gyakran fel is használjuk indokolatlan következtetésekhez. Ami a Schmidt-típusú kísérletekben tapasztalatilag bizonyíthatóan történik, az „mindössze” a következô: emberi döntések sorozatával a véletlen egybeeséseknél jobban összhangban van véletlen eseményeknek egy olyan sorozata, amely a döntések idôpontjában még objektíve határozatlan volt. Némileg szaknyelven mondva (elnézést, de így valószínûleg pontosabb): két eseménysor között olyan korreláció áll fenn, amelyet nem közvetít oksági lánc. A továbbiakban ezt nem fogom folyton ismételgetni, ezért kérem, hogy most alaposan jegyezzék meg. A kísérletek leírásánál az érthetôség szempontja többször azt diktálja majd, hogy némi pongyolasággal úgy beszéljek a prekognícióról, mintha az valóban hasonló volna az ismeretszerzés normál módjaihoz; a kísérletekben mindig valamilyen cselekvést mérünk, amit a prekognícióval szerzett ismeret határozna meg, ha az normál ismeret volna. Az 1969-es kezdet óta az ilyen kísérletekbôl több százat végeztek különbözô laboratóriumokban, egyenként rendszerint sok ezer egyedi próbával. Könnyen belátható, hogy a jelenség természetét kutatva a fent vázolt alapmódszert sokféle módon „ragozni” lehet, különösen a ma már (legalábbis Amerikában) olcsó személyi számítógépek alkalmazásával. Igaz ugyan – és sajnos jellemzô a parapszichológiára –, hogy a „ragozás” lehetôségeit közel se használják ki olyan mértékben, ahogy tehetnék. Maga Schmidt végzett olyan, fizikai szempontból igen
UTAZÁS PARAMERIKÁBAN • 33 fontos kísérleteket (néhányat még említek majd), amelyeket azóta sem ismételtek meg. Nekem viszont a korai nyolcvanas években, ahogy a magáncélú számítógépek Magyarországon is terjedni kezdtek, pontosan ez a kísérlettípus lett a speciális szakterületem a parapszichológián belül. És mivel a princetoni LAB egyik fôprofilja is éppen ez, no meg mivel a témát módszertanilag és az ottaniak egy részével ideológiailag is hasonlóan közelítjük meg, egy idô múlva természetesen vonzódni kezdtünk egymás iránt... A többi aztán már inkább csak azon múlott, hogy a külföldiek munkavállalását engedélyezô amerikai hivatal hány hónapig ül a LAB igazgatójának kérvényén, hogy egy magyar fizikust foglalkoztathasson.
3. A város és vidéke
Eredetileg úgy képzeltem, hogy lesz itt vagy tíz princetoni fénykép, és azokhoz írok hosszabb-rövidebb megjegyzéseket. 87 tavaszán fényképeztem is szorgalmasan, legalábbis ahhoz képest, hogy abban az idôben még nem szerettem fényképezni (aztán nyáron a helyzet változott egy Arizona – Utah – Colorado kiránduláson), méghozzá egy kiváló, új Fuji géppel, Fuji filmre. A gépet direkt úgy kértem a boltban, hogy a lehetô legegyszerûbben kezelhetô legyen, automatikus meg ütésálló meg egyáltalán, szóval kezdônek. Olyan is volt; például az ütésállóságát jellemzi, hogy túlélt egy fejreállást az autómban, pedig az ülésrôl repült el tok nélkül. (Bár igaz, az utasok is túlélték.) Csak hülyeségálló nem volt – azt elfelejtettem kérni, nyilván csak azért –, úgyhogy mikor az elsô, épp Princetonra szánt tekercs végén a filmet nem hátra, hanem elôre kezdtem visszatekerni, jó hosszan, és csodálkozva, hogy japán létére milyen nehezen megy, akkor a képek csíkosak meg foltosak lettek, vagyis használhatatlanok. Így hát nincs más hátra, mint hogy ôket is szöveggel helyettesítve, megkíséreljem az írott szó közismert megjelenítô erejét alkalmazni... Vigasztalásul talán csak annyit, hogy így a könyv sokkal olcsóbb lett, sokkal hosszabb viszont nem, mert a képek jelenlétében se tudtam volna megállni, hogy az itt következô eszmefuttatásokat magamban tartsam.
A Nassau Street és a Palmer Square A Nassau Street Princeton fôutcája, ami azt jelenti, hogy lényegében egyetlen olyan utcája, amely európai fogalmak szerint is városi utcának nevezhetô. A fôtér, a Palmer Square sarkán
36 • VASSY ZOLTÁN állunk; túloldalán, jobbra-elôre, a kis parkkal körülvett Nassau Inn, az a vendégfogadó, amely a város szimbolikus középpontja, vagyis például ahol a reptéri iránytaxi lerakja a látogatót, ahol a ritka helyközi buszok megállnak, és ahol az ember találkozót beszélhet meg olyanokkal, akik a várost még nem ismerik. A Palmer Square egyáltalán nem nagy, talán a pesti Vörösmarty tér fele-harmada, amelyhez különben is hasonlít abban, hogy itt és közvetlen környékén vannak a legdrágább és legelegánsabb üzletek. Mindjárt a Nassau Street sarkán áll meg ül egy jellegzetes köztéri szoborcsoport: a „Járókelôk”, ahogy házi használatra elneveztem. Életnagyságú figurák utcai ruhában, csak úgy odatéve egy padra vagy egy fa mellé, és befestve pontosan olyan színekkel, mint körülöttük az átlagos igaziak; még a nálunk ismert realizmusnál is realistábbak valami olyan anyagból, amely sose patinásodik, nem ül meg rajta a por (vagy talán rendszeresen pucolják), és egyáltalán, semmi módon nem árulja el szobor-voltát egészen addig, míg az ember meg nem tapogatja, vagy nem nézi elég soká ahhoz, hogy mozdulatlansága szemet szúrjon. Van ilyen az országban sokfelé, mindenütt egyformán tökéletesek, és mindenütt pontosan olyan a testtartásuk meg az arckifejezésük, ami az adott helyen a leg... legmilyenebb is? Nem egyszerûen legtipikusabb, bár ez is igaz; inkább talán a legillendôbb, legszabályszerûbb, legnormálisabb, ravaszul szerény figyelmeztetésként, hogy „az ember” hogy nézzen ki az utcán. A Palmer Square nem véletlenül kicsi: arányos Princeton méretével. Ennek a városnak, amelynek nevét az egész világon jobban ismerik, mint tucatnyi milliós másikét az ország belsejébôl, mindössze tizenkétezer lakosa van. A Nassau Street belváros-jellegû szakasza is talán olyan hosszú, mint Pesten két villamosmegálló, és annak is csak az egyik fele üzletsor, a másik már az egyetemhez tartozik – vagyis kívülrôl leginkább olyan, mint egy park, diszkréten a fák közé húzódott épületekkel. A Palmer Square körül a házak ugyan összeérnek, de majdnem mind csak egy- vagy kétemeletes. Elég sok közülük fából van, és stílusukra (szerintem) legjellemzôbb a rengeteg funkciótlan be- és kiszögellés, párkány, oszlop, apró timpa-
UTAZÁS PARAMERIKÁBAN • 37 non, igazi és álboltív, gyakran a festéssel még külön kiemelve, és változatosságában is olyan fantáziátlanul, hogy az a legtöbb európai városban még szándékosan sem volna lehetséges. Aztán itt-ott áll a fal elôtt egy örökzöld bokor, amit elfelejtettek derékszögûre nyírni, vagy fölfut egy résben néhány vadszôlôinda, és akkor az ember hálát ad a jó öreg, konzervatív Természetnek, hogy a szerzett tulajdonságokat nem örökíti át, és még ide is újra meg újra becsempész némi stílust és egyéniséget. Igen, nincs valami jó véleményem ezekrôl a keleti-parti városokról. Hát még ha elárulom, hogy Európához képest az utcaképbe az emberek is milyen kevés színt visznek – itt a Nassau Street és a Palmer Square sarkán például, harminc méterre az egyetem kerítésétôl, ahol pedig fizikailag van akkora nyüzsgés, mint mondjuk az Astoriánál. A járókelôk itt is mind különböznek egymástól, és különbözôen is viselkednek: itt is az egyik sétál, a másik szinte fut, a harmadik magában motyorászik, a negyedik kutyát vezet, és így tovább. Sokáig nem értettem, mitôl tûnik mégis olyan unalmasnak az egész. Tulajdonképpen már itthon kezdtem megérezni valamit, újra boldogan belemerülve a júniusi Nagykörút gôzfürdôjébe, és élvezve olyan dolgokat, amiket régen a megszokás közönyével fogadtam. Egy nô egyszercsak észreveszi, hogy egy szembejövô férfi alaposan rácsodálkozott; megvárja, míg elhaladnak egymás mellett, majd gyorsan megnézi magát egy kirakatüvegben, igazít egyet a haján, és megy tovább. Odalép hozzám egy öregúr: „Talált már olyan csavart, amit keresett?” – „Milyen csavart...?” – „Hát nem magával beszéltem tegnap itt az Ezermester-boltban?” – „Nem, az egy másik szakállas lehetett!” – „Úgy látszik... Képzelje, én viszont kaptam hatvoltos relét, igaz, ki kellett mennem érte Újpestre...” Három tizenéves lány viháncol a buszmegállóban, egymás felé dobált fél- meg negyedszavaikat senki se érti, amikor arra jön két hasonló korú srác, táskamagnójukból szól a Pet Shop Boys; a lányok épp csak odapillantanak, meg talán egymásra szinte észrevétlenül, aztán egy nagy, öncsúfoló kacajjal elindulnak mögöttük, elvégre arrébb is van buszmegálló. Semmiségek. Egy csomó ember jár-kel az utcán. Egy csomó ember él az utcán: történnek vele dolgok, ô reagál rájuk, itt-ott hozzátesz valamit a han-
38 • VASSY ZOLTÁN gulathoz maga is. Otthon van. Amerika városainak utcáin az autók vannak otthon; a gyalogosok csak a ki- és beszállás közé esô, rövid és lényegtelen idejüket töltik. Ezt nem értékítéletként mondom: az élet stílusa természetesen nem mindenütt ugyanaz, a különféle stílusok közül egyiket se érdemes magasabbrendûnek tekinteni a másiknál, és ha ôk így érzik jól magukat, nyilván igazuk van. Csak nekem volt hiányérzetem, és az is csak errefelé, Kalifornia például sokkal európaibbnak bizonyult. Ámbár kicsit gyanús, hogy ôk így érzik jól magukat: bárki ismerôsöm Európában járt, pláne Magyarországon, mind el volt ragadtatva attól, hogy nálunk – többek között – az utcák milyen elevenek és barátságosak.
Quakerbridge Mall Most lássunk valami szebbet. Mall-nak errefelé a fedett bevásárlóközpontokat hívják, és Princeton környékén a tôle mintegy tíz kilométerre lévô Quakerbridge Mall a legnagyobb. Ez a tíz kilométer itt nem sok, hiszen már a legközelebbi élelmiszerbolt is túl messze van ahhoz, hogy az ember gyalog menjen oda, tömegközlekedés pedig gyakorlatilag nincs, szóval az emberekhez az autó úgyis úgy hozzátartozik, mint a cipô. Ez a Mall területre akkora lehet, mint mondjuk a mi fél Parlamentünk. Tengelyében emeletes sétálóutca halad, errôl nyílnak az üzletek, néhány rövidebb keresztutca, meg rendszerint ezek végén néhány nagyáruház: Sears, Macy’s, J. C. Penney. A Palmer Square boltjaival ellentétben ez az olcsóbb áruk világa: a Sears-ben vettem például azt a csôvázas hátizsákot tizenöt dollárért, amely aztán bejárta velem az USA vagy húsz államát Floridától a Sziklás-hegységen át Kaliforniáig. Nem számoltam meg, hány üzlet van itt, de legalább negyven, közöttük (ezekre emlékszem biztosan) két könyvesbolt, két elektronikai bolt és két számítástechnikai bemutatóterem, ahol vásárlás elôtt (vagy helyett) a számítógépekhez oda is lehet ülni és próbálgatni ôket. No meg persze specializált ruhaés cipôboltok tucatjával, játék, ékszer, keleti fûszerbolt, utazási iroda, szolárium, éttermek, fagylaltozók... A sétálóutca
UTAZÁS PARAMERIKÁBAN • 39 üveggel fedett, van elég fény akár fatermetû növényeknek is; néhány kiszélesített részen kis parkot rendeztek be padokkal és szökôkutakkal, máshol játszótér várja a gyerekeket, az utca egyik végén a két szint között mozgólépcsô közlekedik. Itthon elképzelhetetlen, hogy csak úgy szórakozásból bemenjek boltokba vagy áruházakba körülnézni, ott a Mall-ban pedig vásárlás után szinte minden egyes alkalommal ellôdörögtem még legalább fél órát, de inkább többet. A tömeg látszólag nagy, a vásárlás mégsem tart sokáig, mert mindenütt önkiszolgálórendszer van, a pénztárgépek pedig automatikusak, és a mi fogalmaink szerint hihetetlenül gyorsan mûködnek. Nekem persze nem ez volt a fontos, mert mindig csak egy-egy apróságot vettem; de közben szinte tapinthatóan körülvett a Mall sajátos hangulata, az ezernyi áru harsány magakelletésével és az egész környezet nagyvonalú eleganciájával. Egyike ez a modern amerikai trükköknek: itt szinte ellenállhatatlanul úgy érzi az ember, hogy mindez a csillogás saját életének természetes közegéhez tartozik. Talán épp a bódító légkör okozta, hogy egyszer, ahogy kijöttem az egyik boltból, észrevétlenül leejtettem a csekkfüzetemet, és a hiányát csak másnap vettem észre. Volt nagy ijedelem: a házinénim rögtön megmagyarázta, hogy a megtaláló milyen kevés kockázattal kiveheti a bankból az összes pénzemet, annál is inkább, mert vidéki cowboy módjára ott tartottam mellette (és vesztettem el vele együtt) a könyvelésre szolgáló füzetet is, amelybôl a számlámon lévô összeg pontosan kiderült. Utánagondolva hamar rájöttem, hogy csak közvetlenül a bejárat elôtt hagyhattam el ôket, úgyhogy visszamentem érdeklôdni; nem sok reménnyel, bár a kollégáim mondták, hogy ha megtalálta ott valaki, valószínûleg bevitte a boltba, az az egyetlen logikus teendô. No meg a bank, gondoltam... Hogy a dolog mennyire tipikus, nem tudom, velem csak egyszer fordult elô, de tény, hogy mindkét füzetet valóban ott találtam hiánytalanul, és a boltosok még csak nem is csodálkoztak. Ha már a vásárlásnál tartunk: sajnos, Princetonban és környékén a város hírnevét meg kell fizetni. A benzin például közel tíz százalékkal drágább volt, mint a szomszédos Trentonban, amely New Jersey fôvárosa (szutykos ipari és közigazga-
40 • VASSY ZOLTÁN tási központ), az egyszobás lakások havi bére 600 dollárnál kezdôdött, de még az albérleti szobáké is 300 körül, és például a városban (egyetemi város!) nem volt egyetlen olyan antikvár könyvesbolt sem, ahol szakkönyveket is kapni lehetett volna. Amikor hazafelé repülôjegyet kerestem, a princetoni utazási irodákat végigjárva a legolcsóbb ajánlat Frankfurtig 400 dollár volt; aztán a közeli New Yorkban kaptam egyet Bécsig 250-ért. És ez nagy átlagban így logikus: aki itt lakik, dolgozik vagy tanul, arról bátran feltételezhetjük, hogy filléres gondjai nincsenek. A néhány elkerülhetetlen kivétel pedig – mint mondjuk egy magyar vendégkutató pszichofizikus – menjen be New Yorkba vagy Philadelphiába nagyobb vásárlásait intézni, és közben vigasztalódjon azzal, hogy a kisebbeket viszont intézheti olyan tip-top helyen, mint például a Quakerbridge Mall.
Lakóház, akárhol a külvárosban Mint említettem, Princetonnak 12000 lakosa van. De ez csak maga a „hivatalos” város, az úgynevezett Princeton Borough, amelyet körülvesz agglomerációs körzete, a Princeton Township, kb. 2000 lakossal. Határukat csak a térképen lehet észrevenni, a valóságban a Borough külvárosai semmiben sem különböznek a Township lakónegyedeitôl, sôt, az északkeleti part más külvárosaitól se nagyon. Különböznek viszont attól, amilyennek mi ismerjük a külvárosokat. Itt nincs gyár, raktár, szeméttelep, köztük emeletes bérházak, olajtócsák és „puha szárnyakon” szálló korom; Amerikában sok a hely, és minden terméket úgyis igen messze kell szállítani, így az ipar nem koncentrálódott a városok köré. A gyárak tipikusan éppúgy a préri közepén terpeszkednek, mint a mi Forrestal Centerünk. A város peremén az egyik nagy Amerikai Álom terpeszkedik: a családi ház. Az amerikai családi ház és kert mérete, összehasonlítva a magyarral, megint körülbelül a mérföld – kilométer arányt követi. Mrs. Holloway házában például a földszinten volt három szoba, konyha, fürdôszoba, elôszoba lépcsôfeljáróval, meg
UTAZÁS PARAMERIKÁBAN • 41 egy kis tárolótér, ahol a mosó- szárító- és hûtôgépet is tartották; az emeleten laktak a gyerekek körülbelül másik három szobában, még egy fürdôszobával; a tetôtérben lakott Mr. és Mrs. Holloway; és még az alagsorban is volt gyakorlatilag egy külön lakás, ahova például az egyik lányuk költözött egyéves kisfiával, amikor átmenetileg otthagyta a férjét. Az átlagos családi ház fából van, gyakran kôlábazattal. Nem feltétlenül olyan rönkfákból, mint a pionírfilmeken, sokkal inkább a mi hétvégi faházainkhoz hasonló lemezpanelekbôl, amelyek a magyar közfelfogásra rácáfolva sok évtizedet kibírnak, és télen is könnyen fûthetôk. Igaz, mindenütt teljesen résmentesre építik ôket, már csak a légkondicionálás miatt is; elôfordul, hogy az ablakokat ki se lehet nyitni. De nézzük elôbb az utcát, itt a ház elôtt. Ami rögtön szembetûnik (mármint egy európainak): járda nincs. Nemcsak itt ezen a képen, és nemcsak itt Princetonban. Az úttestrôl pontosan egy autóra méretezett bejáróút vezet a garázshoz, ott annyira kiszélesedve, ahány autó fér a garázsba; rendszerint kettô, mert amikor a gyerekek felnônek, és vesznek külön autót, el is költöznek hamarosan. Járda csak a belvárosban van, az üzletsorok elôtt. Máshol miért is volna? Még nyilván többször említeni fogom az amerikai életnek ezt a sajátosságát, mert annyira jellemzô: mindenki mindenhova autóval jár, mást nem is tehet. Kivéve három-négy nagyvárost, mint New York, ahol létezik tömegközlekedés. A lakónegyedekben van viszont elég sok külön bicikliút; bár a biciklik sûrûségéhez képest ez is kifejezetten luxus, és ahogy észrevettem, mostanában nem is nagyon tartják karban ôket, hagyják összerepedezni és elgazosodni. A másik dolog, ami szembetûnik: kerítések sincsenek. Sôt, általában rácsok se a földszinti ablakokon. Amikor elôször Amerikában jártam, és egy Boston melletti kisvárosban meglátogattam egy kolléga családját, házukban természetesen számítógéppel és egyéb, erôsen vámköteles holmikkal, az egyik elsô kérdésem az volt hozzájuk: nem veszélyes ez így? Nem törnek be? „Ezen a környéken nem” – felelték. Aztán megkérdeztem Mrs. Holloway-t; „Ezen a környéken nem” – mondta ô is. Mrs. Holloway házában egyébként a bejárati ajtó is mindig
42 • VASSY ZOLTÁN nyitva volt, függetlenül attól, hogy épp tartózkodott-e valaki otthon (ha jól tudom, nem is volt az ajtóhoz kulcs), mint ahogy az említett bostoni házban is, és még egy csomó ismerôs helyen. Ez nem mond ellent annak a közismert képnek, hogy az USA veszélyes ország. Az USA veszélyes ország a nagyvárosok gettóiban; ott tényleg a nyílt utcán rabolnak és gyilkolnak, szervezett bandák fosztanak ki lakásokat és üzleteket, lövik halomra egymást, gyújtogatnak, és így tovább. De nem mennek ki a tôlük mondjuk három mérföldre lévô kertvárosokba. Sôt, van egy fizikus ismerôsöm San Franciscóban, aki bent az egyik fôutcán se zárja kulcsra az ajtaját, amikor reggel munkába megy. (Azért ez ott se tipikus: van például egy szomszédja, aki hetenként figyelmezteti, hogy így elôbb-utóbb baj lesz. Ed adott neki egy kulcsot, és az öreglány egy-egy nap, mikor már nagyon felgyûlt benne az aggodalom, délelôtt átmegy és estig bezárja az ajtót. Ez aztán periodikusan ismétlôdik.) Hogy a gang-ek miért korlátozzák magukat saját gettóikra, azt nem tudom, nem volt alkalmam megkérdezni ôket, de tény, hogy a külvárosok lakókörzetei igen biztonságosak gyakorlatilag egész Amerikában. Ahol kerítést látni, ott valószínûleg csak arról van szó, hogy túl élénk vagy nevelhetetlen a kutya, a gazdinak pedig nincs szíve hozzá, hogy egész napra bezárja vagy láncon tartsa. A ház körül a fû mindig kifogástalanul nyírva van. Nem úgy, ahogy Angliában szokás, vagyis néhány négyzetméternyi (pardon, négyzetlábnyi) pázsit az elôkertben, inkább csak jelképnek, amely akár kézzel is gondozható. Amerika keletiészakkeleti partján gyakorlatilag van egy nagy, összefüggô nyírt gyep Bostontól Washingtonig, és ebbôl veszik ki részüket a családi kertek jókora területei. Itt nyáron sokat esik az esô, a füvet legalább hetenként nyírni kell, vagy még gyakrabban; és ezzel együtt, mikor esténként elmentem sétálni a környéken, gyakorlatilag sehol nem láttam nyíratlan vagy pláne elgazosodott kertet. Ez valami hallatlan modortalanság volna abban széles (Princetonban szinte kizárólagoa) a társadalmi rétegben, amely családi házban él. A géppel nyírt fû a kert alapja, ebbe ültetik a különféle dísznövényeket. Csak dísznövényeket: az is alapszabály, hogy a gyümölcs és zöldség kizá-
UTAZÁS PARAMERIKÁBAN • 43 rólag boltban terem! Láttam néhány almafát, amit a virágjáért tartanak, de történetesen a gyümölcse is ehetô; nos, a nyári piros almák szépen lehullottak és elrothadtak a fa alatt, senki nem nyúlt hozzájuk. (Csak én néha, mikor elég sötét volt...) Az is jellemzô egyébként, hogy a sok kilónyi rothadó almát senki se szedte össze hetekig, pedig igencsak szemet szúrt ott a pompázatos díszbokrok mellett; de ezen már nem csodálkoztam, mert rendszerint nem szedik össze az eldobált papírhulladékot meg konzervdobozokat sem. Az már nem tartozik a kötelezô szokások közé, mint a fûnyírás. Ebbôl is látszik, hogy végül is a kötelezô szokás a lényeg, nem az, hogy a környezet szép legyen; pontosabban, az itteni embereknek valahogy automatikusan az a szép, amit a szokás elôír, és legalábbis számomra és itt, Princeton környékén igen kevés jel mutatott arra, hogy volna egyéni esztétikai érzékük is. Ennek egy másik megnyilvánulása, hogy a kertekben mindenütt ugyanazok a divatnövények találhatók, pedig ebben az országban vadon él több száz olyan fa és bokor, amely dísznövénynek is beválna. Így aztán az egész vidék úgy néz ki, mint egyetlen összefüggô kert, itt-ott házakkal. Sôt, mivel Princeton környéke nagyrészt sík – az elegánsabb helyeken csinálnak mesterséges dombokat, vannak „tájkészítô” (landscaper) vállalatok –, a minden irányba elnyúló nyírt gyep, az aszfaltos utak csíkjai matchboxváltozatosságú autóikkal, az élénk színekre festett faházak, meg fôleg, hogy ember nincs sehol, szóval mindez együtt úgy hat, mint egy hatalmas terepasztal. Úgy is éreztem a reggeli futásaimon meg az esti sétáimon, mintha magam is arányosan kicsinyítve volnék, egyetlen apró élôlény a nagy mesterséges világban.
Bronztigris diákokkal, I. (Nyár) A tigris a Princeton University totemállata, állítólag már az egyetem 1746-os alapításától, és mint ilyen, több példányban áll az egyetemi épületek közt mindenfelé. A diákok: négyen a hatezerbôl, két lány és két fiú, közülük egy néger és egy kínai.
44 • VASSY ZOLTÁN Az utóbbi valóban jellemzô: sok itt a távol-keleti származású hallgató, akár más jobb egyetemeken. Anyagi helyzetükben éreztem valami kis különbséget fehér amerikai társaikhoz képest, már amennyire ez kívülrôl megítélhetô: azokra az elôadásokra, ahova egy ideig magam is beültem kíváncsiságból, ôk biciklivel jártak, míg a többiek inkább autóval. Néger diák viszont Princetonban csak egész kevés akad, mint ahogy az arányuk elenyészô a város lakosságában is. Az amerikai egyetemeken igen elterjedt az úgynevezett diploma utáni („posztgraduális”) képzés. Maga a diploma kevesebbet ér, mint nálunk: igazi kutatónak csak azt tekintik, aki utána posztgraduálisan megszerezte a doktorátust is, amely elvileg kb. megfelel a mi egyetemi doktori („kisdoktori”) fokozatunknak. Akinek nincs több az alapdiplománál, az csak afféle ágyútöltelék, ahogy egy ismerôsöm kifejezte. A diploma utáni képzés Princetonban gyakorlatilag ugyanúgy folyik, mint a diploma elôtti, vagyis a diplomás hallgatóknak sincs más dolguk, mint hogy az általuk kiválasztott elôadásokra járjanak, és többségükben ôk is ott laknak az egyetem lakószobáiban. 1986-ban ezerötszáz ilyen hallgató volt a hatezerbôl; ahogy mondták, ez az arány a szokásosnál kisebb. Az oktatás színvonaláról kevés közvetlen tapasztalatom van, mert mindössze egy információelméleti elôadássorozatra jártam rendszeresen; megkértem az elôadót, hogy nemhivatalosan beülhessek, megemlítve, hogy magam is dolgozom ebben a témában, nem említve viszont, hogy parapszichológiával összefüggésben. Ezek az elôadások nekem tetszettek, pláne ahhoz képest, amilyen feszített ütemben a prof haladt az anyaggal. Azt persze nehéz volt megállapítani, hogy mennyit érthet meg belôlük egy diák, aki ezeket a dolgokat akkor hallja elôször. Idônként határozottan éreztem, hogy a társaság többsége elveszti a fonalat, viszont a következô órákon aztán a kérdéseikbôl ítélve megint értették, vagyis közben valószínûleg utánatanultak. Ez bizony nagyobb szorgalomra vallott, mint a tipikus magyar egyetemistáké; mint ahogy az is, hogy gyakorlatilag az egész társaság ott volt minden órán. Közvetve viszont sok jel mutat arra, hogy ezt az egyetemet méltán sorolják a legjobbak közé az országban: a tanári kar irigylésre mél-
UTAZÁS PARAMERIKÁBAN • 45 tó összetétele, a magas felvételi követelmények, a túljelentkezési arány (1986-ban kb. hatszoros), no meg a tandíj csillagászati összege: a 86-87-es tanévben bentlakással 16000 dollár, anélkül kb. 12000. (A Princeton University magánegyetem, vagyis nem az állam tartja fenn, hanem éppolyan gazdasági vállalkozás, mint mondjuk egy gyár.) Ezek az összegek még az amerikai fizetésekhez képest is igen magasak (egy átlagos, 40 év körüli kutató például évi 30 – 60 000 dollárt keres adózás elôtt), amit némileg ellensúlyoznak a segélyek, ösztöndíjak, kölcsönök és munkalehetôségek kiterjedt rendszerével. Bármilyen anyagi segítség odaítélése csak a hallgató szociális helyzetétôl függ, tanulmányi eredményétôl nem; abban a döntésben viszont, hogy egyáltalán felveszik-e az egyetemre, a család anyagi helyzetét hagyják figyelmen kívül, és csak a középiskolai eredmények meg a felvételi beszélgetés számít. Saját becslésem szerint az összes diplomaelôtti hallgató átlagában az ösztöndíj, kölcsön és egyéb anyagi juttatás a teljes tandíj kb. harmadát – negyedét fedezi, ami azt jelenti – tekintve, hogy viszonylag sok itt a gazdag családból származó diák –, hogy egy jelentôs hányad nem fizet semmit. Van viszont egy sajátos alapszabály az ösztöndíjak elosztásában: ahhoz, hogy valaki ösztöndíjat kapjon (vagyis pénzt ellenszolgáltatás nélkül), elôbb vállalnia kell az egyetem által szervezett és annak rendje és módja szerint megfizetett munkákból valamit, vagy fel kell vennie diákkölcsönt, amit aztán a végzés után visszafizet, vagy kombinálnia kell a két elôbbi lehetôséget meghatározott rendszer szerint. Prof. Thomas információelméleti elôadásaira én általában elég korán érkeztem, mert félve a reggeli forgalomtól, jó sok idôt hagytam a kb. nyolcmérföldes útra. Meg különben is kíváncsi voltam rá, mit csinálnak ezek a princetoni diákok a napi együttlét elsô perceiben, amelyek annakidején számunkra, jól (és nosztalgiával) emlékszem, mindig a legélénkebb és legkellemesebb percek közé tartoztak, amikor gyorsan elmondtuk egymásnak azokat a friss ötleteinket meg híreinket, amelyeket aztán a késôbbi szabad percekben részletesen is megbeszéltünk, amikor valakinek rendszerint volt egy új vicce (de régi biztosan), meg amikor valaki mindig csinált vagy mondott olyat,
46 • VASSY ZOLTÁN hogy azzal késôbb még sokáig ugratni lehetett... Hát bizony Princetonban, vagy legalábbis a mérnökkaron Prof. Thomas elôadásai elôtt, ilyesmirôl szó sem volt. A srácok (meg talán négy-öt lány összesen) egyenként szépen odalépkedtek többékevésbé állandó helyükre, némelyik köszönt a többieknek, némelyik nem, és csak leültek szó nélkül; elég sok közülük elôvette Prof. Thomas jegyzetét, hogy még gyorsan átfussa a kezdés elôtt, mások váltottak egy-két csendes mondatot a szomszédjukkal, de leginkább még azt se. Ehhez persze egyrészt tudni kell, hogy itt az oktatás nem olyan állandó csoportokban folyik, mint nálunk: a hallgatók egyénileg választják ki az elôadásokat, és így nyilván a Prof. Thomas-féle társaságban is sokan voltak olyanok, akik sehol máshol nem találkoztak egymással. Másrészt ne felejtsük el, hogy aki be tudott kerülni erre az egyetemre, az biztos minden addigi iskolájában a legjobb tanulók közé tartozott, és igencsak megszokhatta azt az életstílust, amelyben a tanulás az egyetlen fontos dolog. Gyakran sétálgattam egy-egy délután az egyetem épületei között, és a diákok viselkedésén mindenütt éreztem egy (számomra akkor meglepô) visszafogottságot, talán pontosabb úgy mondani, jólneveltséget; persze ha már tudja az ember, hogy a késôbbi álláspályázatoknál a princetoni diploma szinte behozhatatlan elônyt jelent a legtöbb más egyetem (különösen az állami egyetemek) diplomájával szemben, akkor ezen mindjárt kevésbé csodálkozik. Ezek a fiúk és lányok, akik még csoportosan is ritkán botránkoztatják meg az idôsebbeket fülsértô ordítozással, verekedéssel, trágár kifejezésekkel vagy egyszerûen csak a féktelen jókedv megnyilvánulásaival, hanem szép higgadt stílusban csak tollteniszeznek, baseballoznak, frisbeet dobálnak, olvasgatnak és napoznak a füvön a bronztigrisek körül, kétségtelenül megérdemlik, hogy besoroljuk ôket korosztályuk legcéltudatosabb „felsô” egy százalékába.
Bronztigris diákokkal, II. (Tél) Nemrég a Playboy rangsorolta az amerikai egyetemeket aszerint, hogy az élet náluk mennyire szórakoztató, vagyis hogy diákjaik mennyire „balhésak” szabad idejükben. Elég érdekes
UTAZÁS PARAMERIKÁBAN • 47 cikk volt, mint a Playboy cikkei általában, még úgy is, hogy én a szleng-kifejezések egy részét nem értettem belôle. (Igen, ahogy most már nálunk is bárkinek módjában áll ellenôrizni, ebben a lapban nemcsak szép aktfotók vannak: szerintem az egyik legszínvonalasabb amerikai magazin, intelligens belpolitikai elemzésekkel, interjúkkal, egy-egy jó novellával, és általában azzal a liberális szemlélettel, ami a vallásos jobboldal nyomása miatt ma az egész országban visszaszorul.) A lista élérôl megemlített 56 egyetem közé Princeton természetesen nem került be, amin nem is csodálkoztam; de aztán megütötte a szememet az indianai Purdue Egyetem „dicsérô oklevelének” indoklása. A Purdue Egyetemen ugyanis minden évben úgynevezett „Meztelen Olimpiát” tartanak, mindkét nemû részvevôkkel és széles nyilvánossággal, és a cikk olvasásakor már tudtam, hogy pontosan ugyanez érvényes Princetonra is. Amikor leesik télen az elsô hó, a princetoni diákok pontban éjfélkor utcai futóversenyt tartanak a Nassau Streeten, tetôtôl tornacipôig neonfénybe öltözve, elôtte és utána pedig egyéb versenyeket ugyanígy az egyetem sportpályáin, állítólag szintén nagyszámú közönség elôtt. Hogyhogy nem tartotta hát a Playboy érdemesnek Princetont is arra, hogy a Purdue-hoz hasonlóan legalább megdicsérje? Télen aztán többé-kevésbé kiderült. Az egyik helyi újság elsô oldalon foglalkozott a témával: ismertette a hagyományos esemény történetét, és megkérdezett néhány illusztris professzort, hogy mi róla a véleményük. Az egyik nagy komolyan elmondta: igen, az ókori olimpiákon a versenyzôk valóban meztelenek voltak. Egy másik még komolyabban, hogy késôbb a rómaiaknál is körülbelül ebben az idôszakban tartottak hasonló népi mulatságokat (szaturnáliák), sôt, ezek történelmileg összefügghettek a Karácsony ünnepével. Egy harmadik, hogy egyetemünkre mindig is jellemzô volt a tradíciók ápolása, mint a magasrendû princetoni szellemiség szerves része... Egy szó, mint száz, ezt az általam diákbalhénak vélt eseményt olyan kenetteljesen tálalták, mint nálunk mondjuk egy Röpülj Páva dalostalálkozót. Még így is akadt azonban egy bökkenô. 1969 óta az egyetem koedukált; addig csak fiúk járhattak rá, a szóban forgó ha-
48 • VASSY ZOLTÁN gyományt is ôk alakították ki, most viszont már a hallgatók negyven százaléka lány, és hamar kiderült, hogy köztük is vannak elég edzettek szép számmal a részvételhez. Nomármost, a városban mûködik néhány nôszervezet, többnyire vallási alapon vagy erôs vallásos befolyással, meg különben is a közvéleményt leghangosabban az inkább ráérô és nagyon aktív idôsebb hölgyek képviselik. ôk pedig nem tartják helyénvalónak, hogy az olimpián lányok is együtt meztelenkedjenek a fiúkkal. (Érdekes módon arról nem hallottam, hogy a srácok egynemû meztelenkedése ellen is tiltakoztak volna... De azért persze valószínû, hogy már akkor is csóválgatták a fejüket éjféltájt a Nassau Street sötét ablakai mögött.) Sôt, maga a szervezôbizottság elnöke is rosszallását fejezte ki, pedig ô férfi és egyben résztvevô: valami olyasmit mondott, hogy ha egy csomó jókedvû fickó pucéran szaladgál az utcán, az csak ártatlan szórakozás, de ha vannak köztük nôk is, akkor a dolog már egészen új dimenziót kap. Erre aztán a „nôi olimpiai csapat” egyik tagja is nyilatkozott az újságban; kifejtette, hogy az amerikai demokrácia arculcsapása lenne, ha a nôk nem tehetnék meg ugyanazt, amit a férfiak, minden olyan területen, ahol fiziológiailag képesek rá. Erre pedig nyilvánvalóan képesek, és meg is fogják tenni! Jellemzô módon egy fél szót se szólt mondjuk arról, hogy végül is az egész csak játék, és minek ekkora feneket keríteni neki; nem, világos volt, hogy maga is véresen komolyan veszi a dolgot, mint alkalmat arra, hogy csapattársaival együtt nôi egyenjogúságukat érvényesítsék. Igen ám, de a közvélemény nyomásával ebben az országban nehéz szembeszállni. (Erre még majd hozok számos példát késôbb is.) Ahogy közeledett az esemény ideje – a pontos dátum bizonytalan volt a hó miatt, rendszerint Karácsony tájára esett –, a lányok kezdtek gyalázkodó meg fenyegetô leveleket kapni, itt-ott plakátok jelentek meg tiltakozva a részvételük ellen, és egyben jelezve az utóbbi években rohamosan változó légkört, hiszen régebben már többször részt vettek nôk is a Princetoni Téli Olimpián. Másrészt ha az egyenjogúságról van szó, akkor, ugye, az ember nem hátrálhat meg... Végül a gordiuszi csomót egy olyan ötlettel vágták szét, amit én azóta is az amerikai gondolkodásmód talán legszimboliku-
UTAZÁS PARAMERIKÁBAN • 49 sabb kifejezésének tartok, mivel kombinálja a formához való ragaszkodást a tartalom elvesztésével: mikor megjött a hó, bizony végigfutottak ôk is a srácokkal együtt Princeton fôutcáján, teljesen az olimpiai hagyomány szerint öltözve, álarcban.
Einstein háza Albert Einstein pontosan két évtizedet élt a Mercer Street 112 számú házban, 1935-tôl haláláig. Nem az egyetemen dolgozott, hanem a szintén világhírû Institute of Advanced Studiesban, amely tulajdonképpen tudós-továbbképzô intézet: a világ minden részérôl jönnek ide már kész, gyakorló kutatók, hogy tanuljanak egy-egy szakterület legkiválóbbjaitól (meg egymástól). A ház keskeny nadrágszíj-telken áll, és az utca felöl nézve lényegesen kisebbnek látszik az átlagos amerikai házaknál; valamivel tényleg kisebb lehet, mivel kb. 1833-ban épült, majd 1876-ban szállították át mai helyére. Amikor elôször láttam, még benne lakott Einstein nevelt lánya, Margot, aki aztán meghalt 1986 nyarán. Némi vita után most azt tervezik, hogy az Institute vendégháza lesz külföldi tanároknak, és úgy bánnak vele, mint bármely más hasonlóval; Einstein a végrendeletében megtiltotta, hogy múzeumnak rendezzék be. Ôszintén szólva nemigen szeretem a kegyhelyeket. Amikor látok turistákat ájuldozni egy-egy híresség konzervált testrészei, ruhadarabjai, bútorai stb. elôtt, mindig eszembe jut egy angol bohóctréfa Shakespeare szomszédjának stratfordi házáról, ahol azt mondja egy amerikai a másiknak: „Nézd ezt az írógépet, biztos ezzel írta a nagy tragédiáit!” Mire a másik: „Hülye vagy? Shakespeare nem használt írógépet!” – „Már miért ne?” – „Miért... Hát, amennyit ô irt egész életében, kizárt dolog, hogy lett volna ideje mind írógépen lekopogni! Nyilván diktafonja volt hozzá...” Hogy miért fényképeztem le mégis a házat, és miért írok róla? Nos, valóban nem azért, mintha különösebben mély benyomást tett volna rám. De a nagy emberek efféle relikviái egyvalamire mégis jók: látogatójuknak alkalmat adnak meggondolni (meg jelen esetben elmondani is), mi az, ami az illetô nagy emberbôl számára ma a legfontosabb.
50 • VASSY ZOLTÁN A huszadik század fizikája minôségileg más helyzetben van a természettel szemben, mint a régebbi koroké. A technika fejlôdésével kiléptünk az olyan jelenségek világából, amelyek józan ésszel felfoghatók voltak; józan ész alatt olyan fogalomrendszer használatát értem, amelynek belsô szerkezete követi a közvetlen tapasztalataink diktálta logikát. A klasszikus fizika fogalmai és szabályai ezt a világot pontosan és ellentmondásmentesen leírták, vagy más szavakkal, ezt a világot az definiálja, hogy leírására a klasszikus fizika alkalmas és elegendô. A huszadik század elején azonban az ember kezdte a valóság olyan tartományait megismerni, amelyek valamilyen szempontból nagyon távol estek a mindennapi tapasztalatok tartományától; és néhány ilyen esetben váratlan bonyodalmakkal találta szemben magát. Kiderült például, hogy egy fénysugárral szemben mozogva, és megmérve a fény sebességét, az ugyanannyinak adódik, mintha a mérôrendszer hozzá képest állna, vagy éppenséggel egyirányba haladna vele. Vagy kiderült például, hogy az atomok stabilitását nem lehet megmagyarázni olyan új feltevések nélkül, amelyek a klasszikus fizika fogalomrendszerétôl feltûnôen idegenek. Nézzük az elsô példát. A probléma eredete világos: nagy sebességeken (igazából nemcsak ott, de csak ott észrevehetô mértékben) a testek mozgása nem követi azokat a törvényszerûségeket, amelyeket a szokásos sebességek tartományában a fizika felismert és a klasszikus mechanika rendszerével írt le. Jegyezzük meg itt rögtön, mert fontos, hogy logikailag ez igazából nem meglepô, sôt, tulajdonképpen várható. Éppen úgy, mint mikor valaki elutazik mondjuk Kínába, és ott egész más életstílust talál, mint amihez otthon hozzászokott. Az ember spontán tér-, idô- és sebességfogalma (többek között) olyan fizikai környezetben alakult ki, amelyben fénysebesség körüli mozgások nem fordulnak elô – hogy a fény például úgy mozog, az nem számít, mert a fényt nem látjuk mozogni –; ezért ha kilépünk ebbôl a „testünkre szabott” környezetbôl, nem várhatjuk el, hogy az adott fogalmaink feltétlenül használhatók maradjanak. Ilyen helyzetben a fizikus alapvetôen két dolgot tehet, és példánk esetében a fizikusok mindkettôt meg is tették. Az
