Újszövetségi bevezetés

U Újszövetségi bevezetés

Összeállította: Farkas Péter

I. ÚJSZÖVETSÉGI BEVEZETÉS 1. Az Újszövetség fogalma Végrendeletet, testámentumot jelent. Hivatkozás az eredeti fogalomra a Zsid. 9:15-17-ben található. Már az Ószövetségben megigéri Isten, hogy a megrontott régi helyett újat ad (Jeremiás 31:31-34). Erre mint igéretre hivatkozik a Zsid. 8:8-11. Az Apostolok szóhasználatában egyre szilárdabb terminus technicusszá válik (Gai. 4:24, Zsid. 12:24 stb.) Később a Szövetség alapokmányának tekintett gyűjteményre, az Új szövetségi Szentírásra is átmegy a kifejezés. Az Újszövetség (továbbiakban ÚSZ.) mint Könyv. A mi szóhasználatunkban a 27 Kánonikus Irat gyűjteményét jelenti. Korát tekintve valamennyi nagyjából az I. szd. második feléből való. Műfajuk különféle. Történeti, valóságos levél, levél formában írt prédikáció és apokaliptikus könyv. Nyelvük sem egységes, valamennyi a köz-görög dialektus (koiné) körén belül helyezkedik el, de van nagyon egyszerű nyelvezetű (Márk) és az irodalmihoz egészen közelálló (Zsid.) is. A Bevezetéstan (izogógika) meghatározása.

Magát a fogalmat a világi irodalomtudományból is ismerjük. Tudományos vagy szépirodalmi könyvek elején, esetleg végén Bevezetés-t vagy Utószó-t találunk. Itt közli a kiadó mindazt, ami szerinte a mű jobb megértéséhez szükséges (a könyv kora, keletkezésének helye és körülményei, irodalomtörténeti háttér, műfaj, írásának célja, írói sajátosságai, jelentősége). A Bevezetés azonban nem megy bele részletes magyarázatokba, ez már a kommentár feladata. A Bevezetéstan felosztása:  általános és  speciális bevezetés. Előbbi az ÚSZ.-i Kánonnal mint egésszel foglalkozik és így veszi vizsgálat alá. Ezért három részből áll:  Kánontörténet,  Szövegtörténet és  Nyelvtörténet. A speciális Bevezetéstan az egyes Könyvekkel önállóan foglalkozik és tipikusan az alábbi problémákat veti fel:  az irat keletkezésének körülményei,  szerzője,  olvasói,  a keletkezés helye, ideje,  a létrejövetel oka és célja,  nyelvi sajátosságok,  műfaji problémák.  az iratnak más iratokhoz való viszonya,

 a Kánon egészében való helye,  teológiai jelentősége,  alapgondolata, fő szempontjai. A Bevezetéstan módszere: az ún. történeti kritikai módszer. Utóbbi szó magyarázatra szorul. Nem a Szentírás emberi kritikáját értjük alatta, hanem a Szentírásra vonatkozó emberi vélemények (egyházatyák, kortársak) megnyilvánulásainak kritikai elemzését. Mi az, ami azokból megáll, bizonyítható, mi az, ami felett eljárt az idő vagy éppen tévesnek bizonyult. A Biblia elvileg lehet evilági irodalomtörténeti kutatás tárgya is, ez azonban nem azonos a teológiai Bevezetéstannal. A világi kutatás számára a Biblia egy könyv a sok közül, a teológia számára azonban mindvégig Isten kijelentése marad, mégpedig nem csak az akkori időre, hanem a jelenre nézve is.

A Bevezetéstan céljának meghatározása

A fentebb felvetett kérdések lehetőség szerinti megoldásával egyetlen döntő cél felé közeledünk. Ez nem formai, hanem teljes egészében tartalmi kérdés: az egységes mondanivaló keresése valamennyi Bibliai Könyv esetében. Ezen felül: az egyes könyveknek a teljes írás egészében való helyét meghatározni. Ha ugyanis olykor a Biblia egyes könyvei között nem láttak szerves összefüggést, egyes túlzó kritikusok azonnal ellentmondásokról kezdtek beszélni. A Bevezetés ezeket a nehézségeket van hivatva áthidalni, kiküszöbölni, hogy ezáltal az exegézis útegyengetőjévé és alapjává váljék.

NYELVTÖRTÉNET

2. Az Újszövetség eredeti nyelve a görög Lehet, hogy eredetileg szóban vagy írásban is más nyelven (arámul) folyt a hagyományozódás, de ez nem jelenti, hogy az USZ.-i iratok bármelyike egy eredetileg arámul készült irat folytatása lenne. Különös jelenség ez, hiszen a szerzők nem görögök, hanem keleti népek fiai, sémiták. Az ok a történelmi előzményekben van. Nagy Sándor hódításai révén korai halála ellenére az utódállamokban gyakorlatilag a Földközi-tenger keleti medencéjében a görög kultúra és nyelv vált uralkodóvá. Ezt hellenizmusnak nevezzük. A zsidóság ekkor már a babiloni fogság utáni időben van, kisebb részük tért vissza az ősök földjére. A többség a hellenisztikus utódállamokban szórványéletet él (görögü1 diaszpóra). Így kerül kapcsolatba a hellenisztikus kultúrával. Művelődési vágy mellett sok esetben divatozási hajlam vezette őket a görög kultúra befogadására. A hellenista városokban a görög volt a közigazgatás, a kereskedelem, a közlekedés nyelve is. A görög utódállamokat nemsokára a római birodalom váltja fel, de az így provinciává lett régi birodalmakban ez a helyzet semmit nem változott. Hittel mondhatjuk, hogy mindezek mögött a történelemformáló Isten tudatos cselekvése volt. A hellenizmus a kulturális hátteret, az egységes római birodalom pedig a politikai hátteret biztosította az Evangélium gyors terjedése számára. A kereszténység azzal az igénnyel lépett fel, hogy az Evangélium minél előbb eljusson az általa ismert föld legtávolabbi részeire is, és ehhez a legtermészetesebb közvetítő a legtöbb ember által ismert közös nyelv, a görög volt. 3. A koiné és az Újszövetség görög nyelve Fent említett görög nyelv nem azonos a klasszikus görög irodalmi nyelvvel (Homérosz, ill. a görög drámaírók nyelve). Előbbi körmondatos, finoman szerkesztett, utóbbi egyszerűbb, sokszor ismétli a kötőszavakat, új szavakat és sajátos, az irodalmihoz képest össze nem illő szóösszetételeket alkot. Fenti eltérések magyarázatára két nézet alakult ki. A puristák (tisztaságpártiak) elképzelhetetlennek tartották, hogy a Szentlélektől ihletett USZ. nyelve ne a legszebb, legtisztább görög lenne. Ennek bizonyítására a klasszikus görögből igyekeztek példákat felhozni, a bibliai görög jelenségeinek alátámasztására. Az ún. hebraisták viszont a klasszikustól való eltéréseket a héber nyelv hatásával magyarázták. Túlzásaik ellenére is közelebb jártak az igazsághoz, így a vita idővel az ő javukra dőlt el. A koiné dialektus

A kérdés tehát az, hogyan állt elő a klasszikus görögből az ÚSZ. görög nyelve. Egyik nézet szerint a régi görök nyelvjárásokból, keveredéssel. A hellenista városokban különféle dialektikusokat beszélő görögök jöttek össze s ezek egymásra

is hatottak az élő nyelvek fejlődése napjainkban is látható módján. Más nézet szerint egy köz-görög nyelv alapjai már a hellenizmus kora előtt megvoltak. Csíráit elsősorban az ún. attikai dialektusban találhatjuk. (A perzsa háborúk nyomán az Athén vezette városállam- szövetség győzelme az attikai dialektust fokozott jelentőségűvé tette.) A koinéban is különböző nyelvi rétegek alakultak ki a századok folyamán. Nem volt egységes az irodalmi- és a népnyelv. Az ÚSZ. görög nyelve a hellenizmus korának társalgási nyelve, az ún. beszélt koiné volt. Az ÚSZ.-ben a görög önállóan van jelen, nem úgy mint a Septuagintában, amely csak fordítás. Az ÚSZ. szerzői nem voltak műveletlen emberek, de kifjezett irodalmárok sem. Görögségük színvonala nagy mértékben függ attól, hogy milyen mértékben kerültek érintkezésbe koruk kultúrájával. Ezért az ÚSZ. egyes iratai között nyelvforma tekintetében lényeges különbségek vannak. A két szélsőség a Jel. Könyve a maga egyszerű görögségével és a Zsid. a maga szinte már-már klasszikus körmondataival. Az ÚSZ. népszerű irodalom, olyan körökhöz fordulnak írói, melyeknek irodalmi műveltsége igazából nincsen. Az ÚSZ.-i nyelvtörténeti kutatás forrásai adottak. A hellenizmus prózairodalma, a hivatalok nyelve, mely kőbe vésve és számos papiruszon ránk maradt, a kereszténység Biblián kivüli iratai, magántermészetű feljegyzések és nem utolsó sorban a ma élő görög nyelv, mint visszamenőleges összehasonlítási alap. Emellett bizonyos sémitizmusok is jellemzők az ÚSZ. nyelvére. Egyrészt, mert arám volt Jézus és kortársai beszélt nyelve, s a hagyományozódás ősi fokán a leírás előtti időben arámul élt közszájon, amit az Evangéliumokban találunk. Másik forrása a sémitizmusoknak a Septuaginta, amely fordítás voltánál fogva hemzseg a sémitizmusoktól. Végül az írók anyanyelve is szerepet játszik görögségük alakulásában.

KÁNONTÖRTÉNET

4. A kánon görög szó, jelentése zsinórmérték. Az ÚSZ.-nek a Könyveit jelenti, azokat, melyeket az ősi keresztény irodalomból az idők folyamán bizonyos szempontok alapján az Egyház egységesen Isten kijelentésének elismert. Szemben az apokrif (bizonytalan, rejtett értelmű) művekkel, melyeknek a Szentlélektől való ihletettségét, Isteni eredetét az Egyház nem fogadta el. Ma, az ismert 27 irat egységét, hovatartozását, sorrendjét senki nem vitatja, s ez jó is, mert nemzedékek sorának Istentől jóváhagyott, megszentelt tradícióját kell látnunk benne. De a helyzet nem problémamentes. Például Luther bibliafordítása csak függelékszerűen közli a Zsidókhoz írt Levelet, Jakab és Júdás Levelét. Luther értékbeli különbséget is tett közöttük. A Kánon fogalma meglepően késői. Először 367-ben szerepel egységes könyvként a ma általunk ismert és használt ÚSZ. Athanasius püspök 39. számú körlevele közli egyebek között, az ÚSZ-i iratok hiteles jegyzékét. Azt mondja, hogy ezek az üdvösség egyedüli hiteles forrásai, melyekhez sem hozzátenni, sem azokból elvenni nem szabad. Ezek a megállapítások nyilván polémikus éllel találhatók a levélben. Maga a levél megléte tanúskodik róla, hogy hosszú ideig a Kánon kérdésében nem uralkodott kialakult, lezárt helyzet a gyülekezetekben. Hogyan alakulhatott ki az ÚSZ.-i Kánon?

Az ősegyház, Jézus és az Apostolok Bibliája az Oszövetség volt. Eleinte nem is törekedtek írott tradíció kialakítására, mert hittek Jézus közeli visszajövetelében. De később a szemtanúk megfogyatkozásával a szóbeli hagyományok halványodásával egyre nőtt az írott emlékek becsülete. De az USZ.-i iratok eleinte maguk sem léptek fel Szent Könyvek igényével. Egyetlen ÚSZ.-i Könyv hangoztatja csupán a maga inspirált voltát, a Jel. Könyve 1:1 versében: "Jézus Krisztus kjielentése, amelyet adott néki az Isten". Fel-felbukkan az igény azonban másutt is. Például I. Kor. 14:37. A szerzők a gyülekezetek életének gyakorlati igényeit tartották szem előtt, ez eredményezte, hogy a valóságos élettel szoros kapcsolatban maradtak. A Kánontörténet tárgyalásával azt szeretnénk, hogy az első idők Egyházának élete álljon elénk hűségesen, hogy a Gyülekezetek mai életének is irányítója lehessen. 5.Kánon fogalma az Ószövetségben, azősegyházOszövetség használata . A palesztinai zsidóság a héber Kánont, a hellenista diaszpóra zsidóság a Septuagintát használta. Kánon fogalmaik, vagyis annak megitélése, hogy mit tartanak és milyen alapon hiteles írásnak, eltérőek voltak. Krisztus korára a Kánonfogalom meglehetősen megszilárdult. Josephus Flavius 22 Szent Könyvet említ,

melyek Artaxerxes előtti időből származnak, a későbbi iratok már nem ennyire megbízhatók. Ezeket a zsidók tiszteletben tartják, senki nem mer hozzájuk tenni vagy elvenni belőlük, sem változtatni rajtuk, Isten rendeléseinek tartják őket. Íme, a Kánon kritériumai: meghatározott számú irat, régi időből, amely ma már lezártnak tekinthető, érinthetetlen ség és feltétlen Isteni tekintély. Ezzel szemben a hellenista zsidóság az inspiráció korát nem korlátozta egy időszakra úgy mint a palesztinaiak. Az ő gyűjteményükben több Ószövetségi apokrif is beletartozott, különösen apoóiptikus könyvek. I. Kor. 2:9 Origenés szerint az Illés apokalipszisből való idézet, valójában az Ézs. 64:3-ban is megtalálható. Ilyen hivatkozás azonban az ókeresztény irodalomban nagyon ritka, szórványos jelenség. Általánosan igaz, hogy az ÚSZ. sok száz helyen használja, idézi az Ótestamentumot. Altalában úgy említi, hogy valamely iratcsoportját külön nevezi meg. Például Lk. 24:44-ben "Amik megírattak a Mózes törvényében, a prófétáknál és a Zsoltárokban énfelőlem." Gyakran nevezi az ÚSZ. Irásoknak is. Például János 5:39 "Tudakozzátok az írásokat... ". Az ősegyház szemléletében a Szentírás emberi íróira úgyszólván semmi hangsúly nem esik. Az idézetekben odáig mennek, hogy sok esetben magát az ÍRÁST személyesítik meg, például Gal. 3:8 "Előre látván pedig az Írás... -, Gal. 3,22 De az Írás mindent bűn alá rekesztett, Gal. 4:30 "De mit mond az Írás... " Az ősegyház a zsinagógától vette át az Ószövetség istentiszteleti használatát. Ennek nyomát látjuk pl. az I. Tim. 4:13-ban: "Legyen gondod a felolvasásra... " De abban is látjuk a zsinagógai Istentisztelet nyomait, hogy Pál sokszor úgy idézi leveleiben az Ószövetséget, mint aki olvasóiról feltételezi annak ismeretét. A hangos felolvasás még magányosan is általános szokás volt az ókorban. Például Csel. 8:30ban az etióp kincstárnok hangosan olvasta Ézsaiást, Filep innen tudhatta, hogy mit olvas. Az ÚSZ. kialakulása úgy érthető meg teljesen, ha az Ószövetség tekintélye mellett számolunk az egyházban élővé lett újabb tekintéllyel is, Jézus Krisztus személyével. Azután bővül a tekintélyek köre, Jézusnak alárendelve ugyan, de tekintélyre tesz szert az Apostoli kör s maga a Szentlélek. Az Úr Jézus tekintélye hitelesítette az Ószövetséget. Az ősegyház számára az Ószövetség Krisztusról beszélő irattá vált. Ő maga hangsúlyozta az Ószövetség tekintélyét (például Mt. 5:18)-de azt is, hogy az Ószövetség Oróla beszélt. Például Ján. 5:46 "Ha hinnétek Mózesnek, nékem is hinnétek, mert énrólam irt ő". Ugyanakkor határvonalat is húz isteni tekintélyével az Ószövetségi és saját tanítása között. "Hallottátok, hogy megmondatott... En pedig azt mondom néktek..." Mt. 5:2728 stb. A Septuaginta a Jahve szót a görög Küriosz-szal adja vissza. Ez az ősegyház számára mérhetetlen gazdagodást jelentett, hiszen amit az Ószövetség Istenről mond, azt minden további nélkül Krisztusra lehetett vonatkoztatni. Számukra Jézus valóban egylényegű volt az Atyával. Az Apostoli kör tekiintélye

Az Apostolság meghatározása az Csel. 1:21-22-ben található. Olyan ember,

aki kezdettől fogva együtt járt Jézussal, minden tettének, szavának, szem- és fültanúja. A Tizenkettes Kört jelenti ez, akikhez hozzászámították később Pált (Jézus neki is megjelent.). És hozzászámították még az Úr testvérét, Jakabot. Emellett ők voltak azok, akik nem közvetve embereken keresztül kapták az elhívást, hanem közvetlenül Istentől Krisztusban. De éppen ez mutatja, hogy az apostoli tisztség a gyülekezetek látása szerint egyszeri, meg nem ismételhető, nem folytatható. Számuk is ennek megfelelően zárt. Az apostoli tekintély alapja, hogy ők Jézus Krisztus küldöttei és az Ő szavát szólják. Ezért követelik meg a teljes engedelmességet. De mivel nem önálló tekintélyek, személyük alá van vetve a testvéri kritikának is, például Gal. 2:11 Péter megfeddése. A Szentlélek tekintélye

II. Péter 1:20-21 nem csak az Ószövetségre vonatkozik. "A Szentlélektől indíttatva szólottak 1stennek szent emberei ..." A Szentlélek sohasem egyének kisajátítható tulajdona, hanem az egyháznak Istentől kapott ajándéka. Gyülekezetiség és íráshoz kötöttség a Lélekhez való viszonyunk mércéje, mert ezen a ponton tévelygésbe ejthet a Sátán. A lelkek megitélése kegyelmi ajándék is (I Kor. 12:10) — de a gyülekezet minden tagjának is kötelessége. (I Ján. 4:1 skk.) Az őskeresztény kegyesség további alakulása

A Kánon kialakulása a II. század közepéig meg sem indul. Az Ószövetség tekintélye változatlanul nagy. A hagyományok egyelőre szóbeli úton terjednek, de jelentkezett igény az írásbeliségre is. Például a Máté és Lukács alapjául szolgáló Logia-gyűjtemény. Fellép az evangéliumszerű ábrázolások igénye. Egyre kevesebb lehetőség van a közvetlen szóbeli hagyományból meríteni. Talán ezért vitte magával Pál és Barnabás János Márkot az első missziói útra. Ő pótolta utitársai ismeretbeli hiányait a szemtanú hitelességével. Az Apostoli Kör tekintélye nem csökken. Kol. 4:16 tanuskodik róla, hogy Pál leveleit már ebben az időben nyilvánosan felolvasták, a gyülekezetek körbeadták. De éppen ez a hely mutatja (maga Pál árulja el), hogy a levelek köre eredetileg terjedelmesebb volt a ma ismertnél. (Lásd még a Kor.i levelek bevezetését s az oda vonatkozó magyarázatot.) Még ritka ebben az időben az olyan idézet, ahogy például Polycarpus idézi az I. Kori. 6:2-t, "Amint Pál tanítja ... ". Ez a kor még nincs tisztában azzal, hogy a kijelentés egyszeri időszaka már lezáródott volna. 6. Az Újszövetségi Kánon kialakulásának kezdetei Az első lökést a folyamat beindulásához Marcion II. századbeli vallásalapító adta meg meglehetősen negatív formában. 144-ben Rómában eretnekségért kiátkozták, így lett vallásalapítóvá. Az Ószövetséget teljesen elvetette, a Törvény és az Evangélium egészségtelen szembeállításában Pál tanítványának vallotta magát. Önkényesen megalkotott "Kánonja" két részből áll: az "Evangélium" egyetlen könyvet tartalmaz, a Pál tanítvány, Lukács Evangéliumát. A második részbe 10 páli

Levelet sorolt, hiányzik a két Timótheushoz írt és Titushoz írt levél. Marcion szerint az egyház nem volt hű őrzője ezek szövegének sem, s így az időközben belekerült, tévesnek tartott szövegeket ki akarta belőlük irtani. Eljárása azt mutatja, hogy az említett iratok még nem voltak sérthetetlen kanonikus jellegűek. Marcion nagyon önkényesen járt el és ebben példája lett minden későbbi fonák szövegkritikai eljárásnak, amely dogmatikai előfeltevések alapján lát hozzá a szöveg minden történeti alapot nélkülöző "korrigálásához". Marcion kisérlete annyiban ösztönözte a Kánon kialakulását, hogy ráébresztette az Egyházat a védekezés szükségességére. Justin mártír, Hegesippus, Papias műveiből merített adatok kezdetben egy kialakulatlan helyzetre utalnak. Istentiszteleteken az Evangéliumokból éppúgy felolvastak mint az Ószövetségből, ezzel a köztük levő tekintélybeli távolság csökken. Nem említik az "Evangéliumokat" - csak az Evangéliumot. Tatianus megalkotja a "Diatessaron"-t, mely a szír Egyháznak évszázadokig Evangéliuma volt. Ez egy Evangélium-harmonia, a négy Evangéliumból. Nem tiszteli igazán azok szövegállományát, de a helyzet mégis utal rá, hogy ebben az időben döntő súlya már csak ennek a négy Evangéliumnak van. 7. Az Újszövetségi Kánon állapota a II. század végén Az ÚSZ.-i Evangéliumok teljesen egyenértékűvé válnak az Ószövetséggel, s tekintélyben követik őket Pál levelei is. Nem csak szórványos gyakorlat ez, megtörténik a folyamat elméleti igazolása is. Növekszik tekintélyében a Jel. Könyve is, de eltérő indoklással. Kialakul az Újszövetség fogalma, mint az Ószövetség melletti másik Szent Iratgyűjtemény. Egyre inkább megszilárdulnak azok az alapelvek is, melyek eldöntik, hogy egy-egy Könyv beletartozhat-e a Kánonba. A fellelhető szórványos adatokból az vehető ki, hogy egyre inkább "Írásként" emlegetik az Ószövetség könyveit. Teophilus Új- szövetség Kánonja a mi fogalmaink szerint már majdnem teljes. Jakab, Júdás és a Jánosi levelek kivételével minden benne van, ugyanakkor nincs benne apokrif elem. De még nem derül ki belőle, hogy a Kánonról mint olyanról, volt-e határozott fogalma. Ireneus az első, aki az ÚSZ.-et leghatározottabban az Ószövetség mellé helyezi (140-től 202-ig élt, Lugdunum, a mai Lyon püspöke volt). Az evangéliumokról azt írja, hogy az Apostolok és kisérőik vagy tanítványaik adják tovább az egyház tanítását. A Szentlélek szól rajtuk keresztül. Látható, hogy az Apostoli tisztség és a Szentlélek tekintélye egybefonódik az USZ. iratai tekintélyének megalapozásánál. Tömegesen idéz Ireneus a páli levelekből is. Nem tartja viszont kánonikusnak, bár ismeri a Zsidókhoz írt Levelet. Biztos, hogy hiányzik kánonjából Jakab és Péter második levele. Ó idéz elsőnek az Csel.-ből is úgy, hogy technikai értelemben is Szent iratnak tekinti. A Murátori-töredék

Ez a 200 körül keletkezett 85 soros töredék felfedezőjéről kapta nevét (1672től 1750-ig élt, milánói könyvtáros volt). A töredék eredeti szerzője ismeretlen, elején és végén is csonkult. Hamisítványként elutasít bizonyos apokrifokat, felsorolja

Hermas Pásztorát, de fiatal volta és nem apostoli eredete miatt elutasítja. Elvei tehát egyeznek Ireneuséval. A nem apostoli eredet okán való visszautasítás egyben a Kánon lezáródását is jelenti, az Apostolok ugyanis erre az időre kihaltak. Ugyanakkor világos, hogy az apostoli szerzőség nem minden esetben döntő, különben szó sem lehetne Márk és Lukács Evangéliumának kánoni tekintélyéről. Itt más elv érvényesül, a történeti hitelesség kérdése. De a fentiek mellett külön is nyomós érv a Murátori töredék írójának az egyes iratok származása és az egyháznak róluk való vélekedése. Rejtély, hogy ilyen szempontok mellett hogy maradhatott ki Péter két levele. 8. Az Újszövetségi Kánon kialakulásának indítékai Fontos látni, hogy a kanonizálás nem gyűjtési, hanem szelekciós (válogatási) folyamat. Az ősi viszonyok között sokféle színű, tartalmú és eredeti irat van forgalomban. A gyülekezetek élete teszi szükségessé a szelekciót. Egyes könyveknek ki kell esniük a használatból, mert az egészséges tanításra veszélyesek. Az Egyház szinte minden (földrajzi) tájegységének meglehettek a saját iratai, gyűjteményei. Ezeket azután cserélgették, mint a páli levelekről tudjuk is (Kol. 4:16) És örültek a kijelentés gazdagságának. Később kitűnt, hogy nem csak az egészséges egyházi hagyomány hoz forgalomba ilyen iratokat, hanem bizonyos hamis egyházi képletek is ezt csinálják. Ezek persze mindig mereven és a kizárólagosság igényével léptek fel. Az Egyház tehát rákényszerült annak tisztázására: melyek azok az iratok, melyeket irányadóknak tarthat a maga életére nézve. Ez a védekező harc gyorsította meg a kanonizálás folyamatát, amely különben igen lassú maradt volna. A legjelentősebb eretnekségek, melyek erre a folyamatra hatással voltak A gnosztikusok

Gnózisz görög szó, ismeretet jelent. Már a kereszténységet megelőző korban éltek Palesztina területén. Sajátos metafizikai dualizmus jellemezte gondolkodásukat. A test-lélek, a szellem-anyag ellentétében látták a lényeget. Cselekvő engedelmesség helyett gondolati spekulációkban keresik a keresztény élet tartalmát. Sokszor hivatkoznak rendkivüli és titokzatos pneumatikus hagyományokra. Ha olykor mégis hivatkoznak az Írás tekintélyére is, ott kíméletlenű1 a legcsekélyebb tisztelet nélkül, a maguk céljainak megfelelően dolgozzák át. Erre az Egyház nem felelhetett másként, minthogy minden kétes eredetű írást elutasított. Sem Ireneusnál, sem Tertulianusnál nem találkozunk apokrifokkal. Láttuk, hogy a Murátori-töredék is a leghatározottabban követi ezt az elvet. Marcion és irányzata

Marcion nem egyszerűen eretnek volt. Munkája egyenesen egyházalkotási kísérlet. Ezért alkotott szilárd Kánont és nyúlt bele úgymond tisztogatási céllal az általa kanonikusnak tartott művek szövegébe is. Az egyház csak úgy boldog ulhatott

vele, ha kimutatta, hogy itt valójában nem szövegtisztogatásról, helyreállításról van szó, hanem arról, hogy a szöveget Marcion egy előre kialakított teológiai állásponthoz akarta hozzáalakítani. (Beteljesedett rajta az I Péter 2:8 "Engedetlenek lévén megütköznek az 1gében, amelyre rendeltettek is. ") Mivel Marcion csak Lukács Evangéliuma hitelességét fogadta el, a másik három tekintélyét kellett megóvni. Ezért Tatianus egységesítő törekvése csak a távoli szír Egyházban érvényesült (a Diatessaron), de ott sem véglegesen. A páli levelek tekintélyét is azért védte az Egyház, mert Marcion ezek (bizonyíthatóan eredeti) szöveg állományát is kikezdte. Közvetve tehát ő lett az oka annak, hogy ezek hiteles szövege a Kánon része lett. Marcion vádjával szemben, hogy az Egyház hűtlenü1 bánt a hagyománnyal, rá lehetett mutatni az Csel.-eire. Isten tiszta állapotokat és tanításbeli egységet teremtett, a rontás tehát éppen Marcion műve. A montanisták

156-ban Frígiából indult irányzat, nevét Montanusról, alapítójáról veszi. Az Egyház kezdődő elvilágiasodása ellen azzal védekezik, hogy teljesen elfordul a világról. Prófétai mozgalomnak tartották magukat, úgy gondolták, a Szentlélek csak az ő tagjaik körében van csak jelen. Az Egyház a Lélek tekintélyét nem utasíthatta el. Mivel a montanisták, különösen a jánosi iratokra hivatkoztak, fennállt annak a kísértése, hogy az Egyház a védekezés kényszere miatt ezek hitelességét is elutasítsa. Ennek nyomai a korabeli hitvitákban fellelhetők. Az Egyház egésze mégsem szakított ezekkel az iratokkal, sőt a Muratori Kánon szerzője talán éppen a fenti korabeli helyzet miatt, különösen elismerően szól a negyedik Evangéliumról. A megoldás az lett, hogy az Apostoli korból való eredet kritériumát érvényesítették. Hermas Pásztora ezért esett ki a Kánonból. Érdekes egyháztörténeti adalék ebből az időből Serapion püspök esete a Péter Evangéliuma című apokrif irattal. Ezt megmutatták neki egy látogatáskor az egyik gyülekezetben és első olvasásra nem talált benne semmi kivetnivalót. Később felhívták a figyelmét rá saját gyülekezetében, hogy ebben az iratban gnosztikus elemek is találhatók, mire figyelmesebben átolvasta, maga is rájött ezekre és azután egy levélben írt azoknak, akiktől eredetileg az iratot kapta, hogy felhívja figyelmüket erre a veszélyre. Összegzésképpen annyit mondhatunk: az Apostoli tekintély válik elsőrendű szemponttá, a későbbi nemzedékek tagjai már természetesnek tartják, hogy az ő koruk az Apostolok távozása óta már nem ismeri az élő próféciát. 9. Az Új szövetség Kánonja a nyugati Egyházban; Tertullianus Nyugaton a fejlődés iránya az egyházi rend hivatalos rögzítése. Erre utal a Muratori-töredék is, érdekes Tertullianusnak Hermas Pásztorával kapcsolatos megjegyzése. "Ezt a könyvet minden koncilium (tanácskozás) apokrif iratnak minősíti. " Azt bizonyítja ez, hogy több olyan zsinata is volt az Egyháznak, amely foglalkozott a Kánon egyes könyvei hitelességének kérdésével. Tertulianus (160 körül született, az Egyház elvilágiasodása elleni küzdelemben szélsőséges nézetei sodorták őt a montanisták táborába). Kánonja a

Murátorihoz képest annyiban változott, hogy Péter I. Levele hozzájött annak könyveihez, viszont az apokaliptikus iratok közül egyedül a Jel. Könyve maradt meg. 10. Kánon a keleti egyházfélben Keleten lassúbb a kanonizálás folyamata. Serapion püspök fentebb idézett esete mutatja, elutasítja ugyan Péter Evangéliumát, de nem olyan indokkal, hogy nem tartozik a hiteles iratok jegyzékébe, hanem mert gnosztikus elemeket talált benne. Alexandriai Kelemen úgy gondolkodik, hogy az egyes iratok az inspiráció különböző fokain állnak. Ennek a lazább szemléletnek a jegyében tárgyalja az "újabb szent iratok gyűjteményét" — ahogy ő az ÚSZ.-et nevezi. 14 páli levélről tud, mivel a Zsidókhoz írt levelet is közéjük sorolja. Nála bizonytalan a Jakab levele, János III. levele és Péter II. levele megítélése. Helyet ad bizonyos apokrifoknak is, Didakhé, Barnabás levél, Hermas Pásztora, Péter apokalipszise. Origenész — Kelemen tanítványa és utóda - nem alkot saját véleményt, sem az Egyház közvéleményét nem próbálja befolyásolni. Egyszerűen elmondja, milyen állapotokat lát az Egyházban. Általában óvatosabb az apokrifokkal szemben mint Kelemen. De azért szivesen idéz a héberek Evangéliumából, érintetlenül hagyva kánoni voltának kérdését. Az Apostoli iratokkal kapcsolatban felfogása ingadozó. Origenész a helyzet bizonytalan voltának feltárásával mégis sokat tett akaratán kivü1 is a Kánon kialakulásáért, a helyzet megszilárdításáért. 11. A Jel. Könyve a keleti Egyházban Origenész hajlamos volt a Jel. egyes részeit erősen allegorikus módon magyarázni. Ezzel azonban kiváltotta az ellentábor, az ún. kiliaszták tiltakozását. Ők a maguk szektás nézeteinek megfelelően hivatkoztak a Jel. Könyvére. Erre ismét a másik oldalról Dionysius püspök — a legjelentősebb Origenész- tanítvány - mindent elkövet a Jel. tekintélyének aláásására. Jánosi eredetét igyekszik kétségbe vonni, mert jól tudja, egyéb alapon nem támadhatná. Athanásius körlevele, melyet a Kánon történet bevezetésénél láttunk, bizonyítja, hogy a nyilatkozatok hatástalanok. De Dionysius hadjárata egy időre mégis elérte azt, hogy a Jel. Könyve a keleti Egyház egy részében még egy darabig Kánonon kivüli életet élt. Eusebius és Kánonja

Ő a legjelentősebb ókori egyháztörténet-író. 270-től 340-ig élt, Cezárea püspöke volt. Fő művében a Historia Ecclesiastica-ban 324-ig a kereszténység fejlődéstörténetét írja meg a kezdetektől. Ebben foglalkozik a Kánon kérdésével is. Egyébként számos, azóta elveszett írásból idéz becses adatokat. Kánonfelsorolásában három csoportra osztja az őskeresztény irodalom darabjait. Az első és a harmadik csoport nem kétséges. Az elismertek és a Kánonon kivüli helytelen kegyességi irányzatú könyvek. Érdekes azonban a második csoport, amely nála két kategóriára oszlik: 2.a) a kétségesek, de általában elfogadottak és

2.b) kétséges és nem apostoli eredetű iratok. Előbbibe Jakab, Júdás, Péter második levele és János második és harmadik levele tartoznak őnála. Utóbbiba néhány apokrifon kivü1 a Jel. Könyve. Világos, hogy ez a második csoport a maga két alcsoportjával nem tarthatta magát így. A 2.a/ csoport egyre inkább megalapozza helyét a Kánonban és felkerül az első csoportba, a 2.b/ csoport viszont lecsúszik a harmadik csoportba, az el nem ismertek közé. Probléma csupán a Jel. Könyvével marad, amely csak jóval később, a nyugati Egyház hatására lett keleten bevett könyvvé. Ezen egyetlen kivétellel Eusebiusnál azonban már előttünk áll az ÚSZ. mai értelemben vett 27 könyvből álló Kánonja. A helyzet összefoglalását látjuk Athanasius már említett körlevelében, ahol a Kánon felsorolása mellett (azokkal nem egyenértékűen) egyes más iratokat Didakhé, Hermas Pásztora keresztelés előtti oktatásra is alkalmasnak tart. 12. A Kánon lezáródása az Egyház nyugati felében A nyugatiak Kánonjának szilárd tartozékai 200 körül azok, amelyeket a Murátori-töredékben és Ireneusnál láttunk. A négy Evangélium, a 13 páli levél, Péter elso levele és János első levele. Több helyen ezen kivü1 még Júdás levele, János második levele, valamint az Csel. és a Jel. Könyve. A 200 utáni fejlődés abban foglalható össze, hogy a Zsidókhoz írt Llevél bekerül és megszilárdul a Kánonban, és kialakul a katolikus (közönséges vagy egyetemes) levelek csoportja. Az ortodoxok (nem ariánusok) keleti szövetségeseik hatására fogadják el a Zsidókhoz írt Levelet, ugyanakkor elfogadtatják velük a Jel. Könyvét, melynek tekintélye a nyugati egyházfélben mindig is töretlen volt. A közönséges levelek csoportjában a kialakulatlanság még sokáig kisért. Alig, vagy egyáltalán nem idéznek belőlük. Ez áll különösen Jakab levelére és a négy rövidebb levélre, Péter második levele, Júdás levele és János második és harmadik levele. Csak a IV. század végének Kánonjegyzékeiben válik véglegessé a közönséges levelek ma ismert csoportja. Összegzésül

Nyugaton a Kánon-fogalom sokkal hamarabb megszilárdul, keleten lazábban kezelik a Kánon kérdését, jó ideig nyitva marad több irat hitelességének kérdése. De a IV. század végére az arianizmus krisztológiai vitái hatására mindkét Egyház-félben lezáródik a mai fogalmaink szerinti Kánonalkotás. 13. Kánon a szír nemzeti Egyházban Szíriában az Apostoli kortól kezdve gyorsan terjedt a kereszténység. A fejlődés azonban kezdettől fogva kétirányú volt. Szíria nyugati része Antiokhia székhellyel a görög kereszténység fejlődési vonalát követte (Antiokhia volt a páli misszió kiindulópontja is). Keleten azonban Mezopotámiában és még keletebbre Perzsiában, a lakosság nem görögösödött el, megőrízte szír nemzeti jellegét és egyházi vonatkozásban is önálló fejlődési vonalat követett. Keleten 200 körül a kereszténység államvallássá is lett. Léte szorosan összefonódott a szír nemzeti törekvésekkel, s részben erre vezethető vissza, hogy sok önkényesség jellemzi a

Kánonhoz való viszonyát is. A szír Kánon a legrégebbi időben a Diatessaronból, vagyis az Evangéliumból, az Csel.ből és a páli levelekből állt. A Doktrina-Addai, egy 4ÓO körül keletkezett irat szerint Addai (Taddeus apostol, a szír Egyház alapítója) így rendelkezett volna: "A Törvény a próféták, az Evangélium, Pál Levelei és a Csel., ezek azok, amelyeket olvasnotok kell, mert nincs más semmi, amiben az igazság volna megírva. " A Diatessaron mellett létezett a négy különálló Evangéliumnak is szír fordítása, de az előbbit nem tudták kiszorítani egészen az V. század végéig. Ekkor püspökök léptek fel azzal az igénnyel, hogy meg kell szüntetni a külön utakon való járást és összeszedették a Diatessaron példányait, hogy a négy Evangéliumot olvassák helyette. A páli levélgyűjteménybe beleszámították a Zsidókhoz írt Levelet is, viszont vitatott volt a Filemonhoz írt levél helyzete. Körülbelül a Vulgátával egyidőben keletkezett a szír "normál" fordítás, azaz a Pesitta (jelentése: egyszerű, világos). Ennek Kánonja már nagymértékben igazodott a görög Egyházéhoz. A Diatessaron kiesett, helyét a négy külön Evangélium foglalta el. Az Csel.-en és a tizennégynek nevezett páli levélen kivü1 megjelentek a közönséges levelek közül a nagyobbak, Péter első, János első Levele és Jakab Levele, így egy 22 iratból álló Kánon alakult ki. A szír egyház itt meg is állt a kánonalkotásban: a Pesitta állományát fogadta el. 14. Kánon a középkorban és az újkor kezdetén A 27 könyvből álló Kánon a középkorban érintetlenül élt tovább, bár érezteti hatását, hogy egyes könyvek sokáig vitatottak voltak és aránylag későn jutottak be a Kánonba. Viták folynak például a Zsidókhoz írt Levél páli eredetéről, melyet Aquinói Tamás igyekezett bizonyítani. Luther is tett különbséget az egyes iratok értéke között. Őt ebben dogmatikai érdekek vezették, aszerint, hogy a katolicizmussal folytatott vitájában mely iratokra támaszkodhatott inkább. Az ő mércéje a Páli teológia volt, leginkább a Római és a Gal. Levél alapján. Jakab Levelét nem értette igazán, ezért értéktelennek tartotta. Római részről a tridenti zsinat szabályozza újra a Kánon kérdését 1546-ban, máig is ható érvénnyel. Ők 14 Páli Levélről beszélnek, a Zsidókhoz írt levél is idesorolódik. Különbséget tesznek a valódiság és a kánonitás között. Előbbit a katolikusnak nem kötelező elfogadni, az utóbbit igen. A protestáns bibliatudomány Isten Szentlelkének munkáját látja nem csupán az egyes könyvek létrejöttében, hanem a Kánon kialakulásának folyamatában is. Nem teszünk különbséget az Írás egyes könyvei között, hiszen ezzel a kánonikus ÚSZ. egységét bontanánk meg és Istentől megszentelt élő hagyományokhoz válnánk hűtlenekké. 15. Újszövetségi apokrifok, pszeudepigrafák, agrafa Használtuk már a kánoni és az apokrif kifejezést s úgy tűnt, ezek egyszerű ellentétei egymásnak. Kánoni az, ami hosszabb--rövidebb idő alatt bebocsátást nyert a Kánonba, apokrif az, ami kivülrekedt azon. Azonban ez a leegyszerűsítés könnyen azt a benyomást keltheti, mintha a kanonizálás alapjában véve önkényes eljárás lett volna. A helyzet az, hogy egyes iratok nem azért lettek kánoniak mert bekerültek a

Kánonba, hanem fordítva. Azért kerültek be a Kánonba, mert abban a korban keletkeztek, amelyben még a hagyományhoz az élő egyházi tradícióhoz való viszony tiszta volt. (Az I. század) A gyülekezetek ezt a tisztaságot ismerték fel és regisztrálták a kanonizálás folyamatában. Ezzel szemben az ÚSZ.-i apokrifok olyan iratok, amelyek legendaszerű folytatásai az I. századbeli iratoknak. Műfajukban azonosak az előbbiekkel. Vannak olyanok is, amelyek nem azonos műfajúak, de tudatosan hangoztatják az Apostoli jelleget. Például a Didakhé, azaz a 12 Apostol tanítása. Az Apostoli atyák iratait azonban nem szabad belevonni az apokrifok fogalmi körébe még akkor sem, hogy ha egyes írásaikat több kézirat az ÚSZ. könyveivel együtt közli. Az atyák iratai részben pszeudepigrafák, vagyis olyan iratok, amelyeknek nem az a szerzője, akit a címirat megnevez. Más részük eredeti jellegű irat, sajátos képviselői a maguk korának. Néhány példa: Kelemen levél, Didakhé, Ignatius levelei, Polycarpus levele a Filippibeliekhez, Barnabás levél, Hermas Pásztora stb. Az Atyák iratai értékesebbek az apokrifoknál, mert nem legendaszerűek, hanem a valóságos élet hitharcának visszatükröződései. Kánonból való kimaradásuk oka nem a tradíciók későbbi eltorzulása, hanem egyszerűen a keletkezésük kora, a kijelentés idejének lezáródása. Az agrafák olyan Jézusi szavakat tartalmaznak, melyek nem kerültek bele a Kánonba. Úgy is mondhatnánk ezeket, hogy megíratlan Jézusi mondások. Az Csel. 20:35 érdekes példája ennek: egy, az Evangéliumokból kimaradt, de később mégis idézett Jézusi mondás: Jobb adni mint venni. Nagy számban maradtak fenn acták, az apostolok megíratlan cselekedeteiről szóló tudósítások, kisebb számban apokrif levelek (epistolák), melyeknek korlátozott terjedelme kevésbé volt alkalmas azoknak az anyagoknak a közlésére, melyeket az apokrif irodalom át akart adni. 16. Szövegtörténet és szövegkritika Az ÚSZ. könyvei kéziratokban maradtak ránk. Ezek hagyományozásának történetével foglalkozik a szövegtörténet. Ez hasonló jellegű történeti kutatás mint a Kánontörténet, de különbözik is attól. Utóbbi azzal foglalkozik, hogyan alakult ki a Kánon ma használatos formája. A szövegtörténet ellenben visszajutni igyekszik az egyre régebbi szövegformákig. Végső célja az, hogy a legelső, legrégibb és leghitelesebb szöveg álljon a Biblia-kutatás rendelkezésére, A hagyomány azonban nem tud visszavinni idáig, mert az ős szöveg, ill. első leszármazottjai nincsenek meg; sőt a hagyományozás fejlődési módja is ismeretlen az első időkre nézve. A helyreállítás ezért nem csupán a meglevő szövegek időrendi besorolása, hanem a szövegkritikai alapon folyó rekonstrukciója is. Ezt a munkát végzi el a szövegkritika, melynek tárgyai elsősorban olyan szövegek, melyek a könyvnyomtatás feltalálása előtt keletkeztek, idegen szóval manuscriptumok, azaz kéziratok. Szemben a nyomdai technika alacsony hibaszázalékával, ezekben szándékos és szándéktalan eltéréseknek, hibáknak, korrekcióknak egész sorával kell számolnunk. Ezért van óriási jelentősége a szövegkritikának. Ennek célja ugyanis az, hogy a hibákat, módosításokat felismerje, kiküszöbölje és lehetőség szerint a hibátlan eredeti szöveget helyreállítsa. Ennek érdekében a rendelkezésre álló szövegeket egymáshoz viszonyítja, a legjellegzetesebb eltérések vagy egyezések

alapján osztályozza és az egyes csoportokból lehetőség szerint visszakövetkeztet ősformájukra. Így keletkezik a szövegek családfája (stemma). Ez a munka első fele, a kivizsgálás, azaz recenzió. A recenzeált szövegben még mindig lehetnek olyan romlások, melyekről a szövegkritika be tudja bizonyítani, hogy az eredeti szövegben nem lehettek benne. Ehhez kell a régi írások ismerete (paleographia), valamint az adott Szentíró egyéniségének, gondolatvilágának, szókészletének alapos ismerete. Ebből születhet meg a kritikus hozzávetése, conjecturája és a szöveg kijavítása, azaz emendatiója. 17. Eredeti szöveg és másolatok. A kéziratok anyaga, írása, a leírás és másolás hibái Az ÚSZ.-i kéziratokból gazdag mennyiség áll rendelkezésünkre. De egyetlen egynek sem maradt fenn eredeti példánya. Nem mintha nem becsülték volna, hanem mert erős használatnak voltak kitéve, anyaguk nem volt tartós. A császárkorban a főbb íróanyagok viasszal bevont fatáblák, melyekre íróvesszővel, azaz stylus-sal írtak, valamint agyag-cseréptáblák. Ezek hétköznapi szükségletek kielégítését szolgálták. Irodalmi célokra szinte kizárólagosan a papiruszt használták, mely a Nilusdelta mocsaras kiöntéseiben termő papyrus-sásbóÍ készült. Ez terjedt el a görögök, majd a mediterrán népek között, a hellenizmus korában szinte kizárólagos íróanyaggá lett. Csak ritkán írtak mindkét oldalára, a Jel. 5: I erre utal, maga az anyag nem volt tartós. Nedvességre, napfényre igen érzékeny volt. Hosszabb iratokhoz több lapot ragasztottak egymás mellé, így keletkezett a tekercs. Ennek végét egy fapálcához erősítették és mindig csak annyit hengerítettek le belőle, amennyi az olvasásához kellett. Az írás 1údtollal, koromtintával történt. Csak a IV. században jelent meg a pergamen. De már a császárkorban megjelent a könyvforma is, idegen szóval Codex, ahol a lapokat nem egymás mellé, hanem egymás fölé helyezték és összefűzték. A pergamen már jóval tartósabb anyag. Ezen maradt ránk a kéziratok nagy többsége. Fiatal állatok, kecske, juh, borjú, antilop gyengébb bőréből készült. Pergámumban tökéletesítették a készítését, innen kapta nevét is. A pergamen igen drága anyag, olykor nem lehetett hozzájutni és ezért régi, szükségtelennek vélt kéziratok pergamenlapjait újra lecsiszolták, s új szöveget írtak rá. Az archeológia számára legtöbbször a régi szöveg az igazi érték s ezt különböző vegyészeti, fényképészeti eljárásokkal sikerült ismét előhívni. Az ÚSZ. kéziratai között is akadnak ilyenek. Az írásmód a könyvírás, melyet hüvelyknyi betűjéről unciális, nagy jelentőségéről pedig capitalis (főbenjáró) néven is szoktak emlegetni. Formái a mi nagybetűs formáink, ezért is nevezik majusculáris írásnak, szemben a későbbi kisbetűs minusculáris írásmóddal. Jellegzetessége, hogy nem ismeri a betűkapcsolást, a szóközi távolságot és a szavak, mondatok közötti írásjeleket sem. A IX. századtól kezdve az unciális kimegy a divatból, helyét a minusculáris foglalja el. Ekkor vezetik be a ligaturák, azaz a betűkapcsolások, a hehezet és hangsúlyjelek alkalmazását, valamint a szavak elválasztását. A formátum változatos. Magánhasználatra kisebb, templomi használatra a nagyobb használatos. A kéziratok általában jelzik soraik számát, ezt stichometriának nevezzük. Később értelmi

szakaszokra tagolták a szöveget (colometria). A leírás és másolás hibái lehettek akaratlanok, vagy esetleg szándékosak. Előbbiek közül a legfontosabbak a helytelen hallás miatt, diktálás közben elkövetett hibák, a helytelen olvasásból adódóak, az ún. dittografia, vagyis egy-egy részlet kétszeres leírása, a helytelen szóelválasztásból, az emlékezet tévedéseiből, a másolás megértés nélküli mechanikus voltából adód%f3ak. Ennél jelentősebbek a szándékos változtatások. Ezek gyakran abban állnak, hogy egy-egy ismeretlenebb szót, nyelvi formát egy gyakoribbal és ismertebbel helyettesít a szövegíró. Máskor kiegészíti a szerinte hiányos vagy magyarázatra szoruló kifejezést. Olykor megtörténik az is, hogy párhuzamos helyek hatnak egymásra a kiegyenlítődés jegyében (például a Miatyánk szövegében). Az önkéntelen hibák a szövegkritika számára szolgáltatnak értékes adatokat, míg a szándékos változtatásoknak az exegézis veszi hasznát, mert a korai szövegértelmezés nyomait lelheti fel benne. 18. A kéziratos hagyomány készlete, annak jelölése Az úgynevezett legjobb kéziratok

Az ÚSZ. ránkmaradt pergamen kéziratainak száma kb. 2700. Közülük kb. 230 majuscularis. Van még 63 papiruszkézirat. Legnagyobb részük IV. századbeli. Hagyományozásuk aránytalanul kedvezőbb minden más ókori mű hagyományozásánál (pl. Homérosz művei és az első ránkmaradt kézirat között több mint két évezred a távolság). Az ÚSZ. esetében alig harmadfél évszázad a távolság a kéziratok és az eredeti autografon, vagyis őspéldány között, néhány papirusz esetében pedig csak néhány évtized. A 2700 kéziratból csak alig több mint 50 tartalmazza a teljes ÚSZ.-et. További 120-ból csak a Jel. Könyve hiányzik. A többi eredetileg sem tartalmazott mást, mint kisebb-nagyobb részleteket az ÚSZ.-ből. Ezt az anyagot használja a szövegkritikai kutatás, ezt idézik az ún. kritikai apparátussal ellátott szövegek is. Ezért fontos, hogy ezeket a kéziratokat egymástól névvel és jellel (sygla) megkülönböztessük. Eredetileg felfedezőjükről, tulajdonosukról, lelőhelyükről vagy megőrzőhelyükről nevezték el őket, pl. Codex Vaticanus, Alexandrinus, Sinaiticus, rövidítve: Vat., Alex. Sin. Több különféle el nem terjedt jelölésmód után Gregoryé terjedt el, ezt vette át a Nestle-féle kiadás is. Ennek lényege, hogy a majusculákat arab számmal jelöli, eléje egy nullát téve. Például: 01, 02, ... 0170 stb. Mellette a legismertebbeknél megtartja a megszokott betűjelölést is. A minusculák egyszerű arabszámot viselnek, minden hozzáfűzés nélkül. A legtekintélyesebb majusculák

Codex Sinaiticus, jele S vagy Sin S01. A Sínai hegyen levő Katalin kolostorban fedezte fel Tischendorf. Jelenleg a British Múzeumban őrzik. 346 lap, ebből 147 az ÚSZ.-et tartalmazza, majd Barnabás Levele következik és Hermas Pásztorának egy része. A Codex Alexandrinus (A02) négy kötetből áll, 773 lapot tartalmaz, ebből 143 ÚSZ.-i szöveget ad, kisebb kihagyásokkal. A kézirat az V.

században keletkezett, valószínűleg Egyiptomban. A Codex Vaticanus, jele V03, a Vatikáni Könyvtárban őrzött kézirat. 759 lapjából 142-ben van ÚSZ.-i szöveg. Kb. 50 évvel lehet idősebb a Sinaiticus-nál, így ez a legrégebbi fennmaradt kézirata nem csak a Bibliának, de az antik irodalomnak is. Az Ószövetségi rész az 1596-os Septuaginta, (LXX) kiadás alapja, az ÚSZ.-i rész tekintélye túlterjedt katolikus körökön és joggal. Kétes esetekben előnyben részesítették e kézirat lectióit. A Codex Ephraemi: ez egy rescriptus, vagyis újra írt pergamen, melynek eredeti szövegét előhívták. Az V. században keletkezett. 64 lapnyi Ószövetségi, 146 lapnyi ÚSZ.-i szöveget tesz ki, de az újra írás miatt sehol nincs meg folyamatosan az ÚSZ. szövege. A Codex B.Z. Cantabrigiensis jelölése D05 1562-ben került Béza Theodor birtokába, ő a Cambridge-i Egyetemnek ajándékozta. Görög-latin nyelvű, 510 eredeti lapjából 406 maradt meg. A VI. században keletkezett. A Codex Claromontanus, jelölése D06 szintén kétnyelvű, az előbbivel rokon, de csak a páli Leveleket és a Zsidókhoz írt Leveleket tartalmazza. A minusculák olykor későbbi koruk ellenére is meglepően jó szöveget adnak. Így a párizsi kézirat (33-as), a Cion-csoport, a IX-XIII. századból való 36 minuscula, valamennyinek utóirata azt mondja, hogy régi jeruzsálemi kéziratok alapján készült, a Ferrar--csoport (XI. századból való 10 kézirat), összetartozásukat Ferrar állapította meg. A Lake-csoport, mely az Erasmus által is használt 1. számú minusculát is tartalmazza. 19. Az ősi fordítások keletkezése és jelentősége Latin fordítások

A nemzeti nyelvet beszélő területeken, ahol kialakult a gyülekezeti élet, szükségessé vált, hogy saját nyelvükön olvassák, hallhassák az emberek az ÚSZ. Igéit. Eleinte alkalmi fordítások jöttek létre istentiszteleti és missziós célra, de csak a legfontosabb részeket fordították le. Így először a II. században keletkeztek latin és szír fordítások. Ezek olyan korai időkből valók, melyből görög nyelvű kézirataink még nem is maradtak fenn, így sok ponton a rendelkezésünkre állóknál régebbi szövegállományt tükröznek. A fordítások keletkezési helye nyelvük révén biztos. Így viszont következtethetünk arra, hogy a szóban forgó vidéken melyik szövegforma volt használatban. Miután minden egyes fordítás egyben értelmezést is jelent, az exegézis is komoly hasznát veheti, mert kitűnik, hogy az első idők egyháza hogyan értett egyegy kritikusabb szövegrészletet. A fordítások használhatóságának azonban megvannak a korlátai is. Legtöbb nyelv kevésbé kifejező a görögnél. Nem mindegy az sem, hogy a fordító szabadon, parafrázisszerűen vagy szolgai módon nyúlt az eredetihez. A latin fordítás története két szakaszra osztható. A kettő között Hieronymus szerkesztőmunkája a határ. Ő maga panaszkodott az (akkor még létező latin) kéziratos szövegek rendkivüli sokféleségéről és egyenetlen voltáról. 44 kézirat maradt ránk a Hieronymus előtti fordításból. Szövegkritikai jelölésük a latin abc kisbetűivel történik. A latin fordítások terén előállt zűrzavar azonban lassanként elviselhetetlenné vált. Damasus pápa adott ezért Hieronymusnak 383-ban megbízást

a revízió elvégzésére. A munka 405-ben készült el. Hieronymus a négy Evangéliumban végezte el a legalaposabb szövegkritikai munkát. Itt volt a legnagyobb a rendetlenség, ezért kevésbé nyúlt hozzá a további könyvekhez. Bár sohasem vették hivatalosan egyházi használatba a Vulgátát, tény, hogy Róma mindig erőteljesen támogatta s így nyugaton általánosan elfogadottá vált, a középkor végén már vetélytárs nélkül volt. A római Egyházban ma a Vulgáta a Kánonikus Bibliaszöveg, ennek alapján készülnek a ma élő nyelvekre történő fordítások. Csak 1951-ben készült olyan magyar fordítás (Békés — Dallos), amely a görög eredeti alapján készült. Ma általában kevésbé hangsúlyozzák a Vulgata kánonicitását a görög szöveggel szemben mint régebben. A ránk maradt Vulgata szövegek azonban nem tiszták. Többször volt szükség revíziójukra. Ezeket a revíziót elrendelő pápa nevéről Sixtina-nak és Clementinának nevezték el. Ma is folyamatban van egy ilyenfajta munka, a Benedek-rend részéről. 20. Egyéb fordítások Legjelentősebbek a szír nyelvűek. Sok kézirata maradt ránk a Diatessaronnak, a Pesittának, utóbbinak szír területen a Vulgátához hasonló szerepe volt. A koptok Egyiptom lakóit jelentik arab nyelven. Két legjelentősebb nyelvjárásuk a FelsőEgyiptomi (sahidi) és az Alsó-Egyiptomi (buchairi). Mindkettőből maradt ránk fordítás, előbbi a fiatalabb, mégis, a nyugat számára később ez jelentette "a" kopt fordítást. Egyiptomban ma kb. másfélmillió kopt keresztény él és istentiszteletükben máig is használják ezt a nyelvet. A szövegkritika szempontjából lényegesen csekélyebb értékű egyéb fordítások is keletkeztek. Gót, örmény, georgiai, azaz grúz nyelven. Jelentősek ezen kivül az Egyházatyák idézetei. Egyesek több ezer ÚSZ.-i idézetet halmoztak fel műveikben. Ezek értéke azért jelentős, mert zömmel II.-IV. századbeli, általunk már nem ismert szövegformákra támaszkodnak. Mivel az egyházatyáktól tudjuk, hogy melyik vidéken éltek és működtek, visszakövetkeztethetünk, hogy az általuk használt szövegforma melyik vidéken volt otthonos. Origenész szövege cezáreai, vagy alexandriai, Cyprianusé afrikai, Ireneus pedig kis-ázsiai vagy dél-galliai lectiokat mutat. Viszont a patrisztikai idézeteknek megvannak a maguk sajátos korlátai is. Hiszen az idézet mindig alapszöveg alátámasztására szolgál, így rapszodikus, töredékes. Mérlegelni kell, hogy az illető Egyházatya szó szerint, szövegből idéz-e vagy csupán emlékezetből, szabadon, így nem megbízható formában. 21. A nyomtatott szövegkiadások kora A könyvnyomtatás feltalálásától kb. 1450-től megjelent lenyomatokat ősnyomtatványoknak nevezzük. Az ÚSZ. görög szövegéból ilyen nem készült. A mintegy 15-20 ezer ősnyomtatvány közül 100 a latin Biblia szövege. Érdekes még az 1488-as héber Ószövetség, és az 1481-es görög Zsoltárok Könyve. A görög ÚSZ.i szöveget nyugaton akkor még nem is igényelték. Hamarosan nyilvánvalóvá lettek a nyomdatechnika óriási előnyei, óriási példányszám, hajszálpontos egyezés, legfeljebb az lehet hátrány, hogy egy-egy technikai hiba így végigvonul az összes példányon is. Mindenesetre a XVI. század elején szinte egyidőben két nyomtatott

görög ÚSZ. kiadás is napvilágot lát. Jelentős munka ebben az időben az ún. Complutensis. 1502-ben Ximenes (ejtsd Jimenez) spanyol bíboros határozta el egy több nyelvű Biblia fordítás ún. polyglotta készítését. A munkával az Alcalai Egyetemet bízta meg. (Alcala a régi Complutum római város helyén épült, a mű innen kapta a köztudatban a nevét, Complutensis). Az Ószövetségi rész a Vulgata, a héber és az LXX, vagyis a Septuaginta szövegét közli, továbbá egy Kaldeus (arám) szövegformát saját latin fordításával. Az ÚSZ.-ben pedig a görög szövegformát és mellette a Vulgátát. A mű 1517-ben el is készült hat kötetben. Az ÚSZ. görög szövege gondosan kiválogatott, bár viszonylag késői kéziratokon alapul, s alapjában véve jó szöveg. Azonban a későbbi görög szövegkiadásokra nem volt igazi hatással. A Complutensis készülódésének híre ösztönözte Froben bázeli könyvnyomdászt, hogy megelőzze az ÚSZ. görög kiadásával amazt. A híres humanistát, Erasmust nyerte meg tervéhez, aki 10 hónap alatt el is készült művével. Így jelent meg 1516-ban Erasmus görög-latin nyelvű ÚSZ. kiadása. Tulajdonképpen ez az első nyomtatott görög ÚSZ. A görög és latin szöveget párhuzamosan két hasábosan adja. A kiadásnak óriási sikere lett, de komoly következményei is. Egészen késői minuscularis kéziratok alapján készült, egyik sem korábbi a XII. századnál. A munka sürgős volta miatt nagyon felületesre sikerült. A Jel. vége az egyik kéziratból hiányzott, ezt Erasmus maga fordította vissza latinból görögre. A mű tele van nyomdai hibákkal. Erasmus azt mondja előszavában, hogy megbízható kéziratokra támaszkodott, de ez kevéssé igaz, ha belegondolunk, hogy az általa látott legjobb minusculát, az 1-est használta legkevésbé. E mű harmadik kiadása alapján fordította Luther Wartburgban az ÚSZ.-et német nyelvre. Stephanus párizsi könyvnyomdász 1546-1551 között négy kiadásban jelentette meg az ÚSZ. görög szövegét. Részben a Complutensisre, részben Erasmus szövegének ötödik kiadására támaszkodik. Fia filológus volt. Ő segített a kiadások gondozásában. A harmadik kiadás neve: Editio Regia. Ebben új kézirati anyaggal bővítette az addigi készletet, 15 Párizsban talált kéziratból. Ő vezeti be a szövegnek versekre való beosztását is. A Regia lett alapja az 1611-es hivatalos angol Bibliafordításnak is, az ún. Authorised Version-nak. A XVI. század második felében Béza Tivadar, Kálvin tudós barátja és utóda 1565-1604 között kilenc kiadást jelentetett meg, az ő szövege különösen a református Biblia-kutatásban vált ismertté. Lényegében Stephanus szövege alapján dolgozik, azonban a Complutensist erősebben juttatja érvényre az előzőeknél. Érdekes, hogy a birtokában levő két kódexet Cantabrigiensist és a Claromontanust nem igen használta. A reformációkorabeli bibliafordítás csúcspontját az ún. Elzevir bibliák jelentik. Ez a leydeni nyomdász-család kis formátumú, könyvtechnikai szempontból kiváló szövegeket bocsátott közre. Szövegük alapja Béza 1565-ös kiadása, ezzel lényegében a Stephanus és Erasmus szövegekre nyúlnak vissza. Nagy kedveltségük, széles körben való eljterjedtségük folytán hosszú ideig ezek szövege számított mintegy normál szövegnek. Ezért nevezték őket Textus Receptus-nak. Ezt vette át 1810-ben a Brit és külfödi Bibliatársulat is és ezzel hihetetlen nagy elterjedtséget biztosított, a (mint fentebb láttuk) szerencsétlen Erasmus- féle szövegnek. Az óprotestantizmus a Textus Receptusra (továbbiakban: TR) vonatkoztatta a verbális inspiráció tanát és még ma is vannak konzervatív körök, amelyek ilyen alapon utasítják el a bibliaszöveg

revizióját. 22. Az újabb kritikai kiadások és a modern szövegkritika kialakulása A XIX. század első feléig a TR az ÚSZ.-i Biblia-kutatás alapszövege maradt. Ettől függetlenül folyt azonban gyűjtőmunka, amely egyre több kéziratra terjedt ki. Ezek lectióit beleillesztették a szövegkritikai apparátusba. Majd megindult a görög kéziratok, a fordítások és a patrisztikai idézetek rendezése is és ezzel vetették meg a XIX. században megindult szövegkritikai munka alapjait. A szövegeket családokba osztották. Az egyes kiadásokat a TR-hez való viszonyuk alapján osztályozhatjuk. Bengel (1687-1752) például még a TR-t használja alapszövegként. De már csatol egy sor lectiot, melyet eredetinek tart. Lachmann szakít a TR-rel. Messzebbre jut elődeinél a szövegkritika feladatának felismerésében, de célja megfogalmazásában mértéktartó: a IV. századi szöveg formák visszaállításán fáradozik. Tischendorf (1815-1874) fedezte fel a Sinaiticust. Kiadásainak közös vonása a Sinaiticus túlzott értékelése. Ő inkább gyűjtő. Nem tud következetesen érvényesíteni kritikai alapvelveket kiadásaiban. Gregory kiemelkedő munkát végzett a görög kézirati anyag gyűjtése, rendszerezése terén. Két cambridgei kutató, Westscott és Hort három évtizedes közös munkájuk eredményeként magát a szöveget adják durva megközelítésben a B. és a Sin. alapján. Weiss (1827-1918) a szövegkritika és az exegézis kölcsönös vonatkozásaira sokkal jobban ügyelt, mint bárki más. A Nestle féle kiadás a Brit és Külföldi Bibliatársulat TR kiadásától az első perctől kezdve függetlenítette magát. A harmadik kiadástól kezdve Weiss szövegét tekintette alapvetőnek. Ez a nemzetközi teológiai gyakorlatban hamarosan közkeletűvé vált, 20 kiadást ért meg 1950-ig. 1904-től a Bibliatársulat is átvette szövegét. Előnye a gazdag kritikai apparátus, melyben a mennyiségi elv érvényesül: a kéziratok többségében található lectiot közli a szövegben. 23 A szövegkritika feladata és módszere Végső feladat az eredeti, de legalább az elérhető legrégebbi szövegforma helyreállítása. Kézenfekvőnek látszik a legegyszerűbb megoldás: a legrégebbi néhány ránk maradt kézirat alapulvétele és megtisztítása. De a helyzet nem ilyen egyszerű. A későbbi kéziratok között sok olyan akadhat, amely a ránk maradt legrégebbi kéziratoknál is régebbi szövegformák másolata és így esetleges egyéni másolási hibái ellenére is lehet értékesebb mint a jelenleg ismert legrégebbi kéziratok. Ezért fontos az egész kézirati anyagot átvizsgálni. A feladat: megtisztitani a szöveget minden utólagos változtatástól, módosítástól. Viszonylag könnyű az ún. egyéni hibák kiderítése, nehezebb az öröklődő hibáké. De talán a legnehezebb a szándékos eltérések kinyomozása, itt ugyanis a szöveg nem válik értelmetlenné, sőt esetleg az eredetinél látszólag könnyebben érthető, de ez más mint az eredeti. Az eltérő olvasásmódokat varia lectio-nak nevezzük. Amíg ezeket csak a kritikai apparátusban közöljük, addig nem kell állást foglalni abban, melyik a nézetünk szerinti eredeti. De, ha szöveget akarunk adni - itt kezdődik a szövegkritikai munka -, akkor ki kell választani a nézetünk szerinti eredetit. Ennek a munkának két ága van: a külső és belső kritika. Előbbi az egyes szövegformák egymáshoz hasonlítását,

utóbbi az egyes lectiok elvi, stilisztikai, tartalmi bírálatát jelenti. A kettőnek természetesen ki kell egészítenie egymást. A szövegkritikai munka eddigi története folyamán kialakult néhány, jelszószerűvé vált irányelv. Ezek nem mereven alkalmazható törvények, de jól jellemzik a szövegkritikus munkáját. A nehezebb lectio mindig inkább lehet eredeti mint a könnyebb. A rövidebb lectio valószínűbben eredeti mint a hosszabb. Ha huzamosabb időn át egy lectio állandóan jelentkezik a különböző kéziratokban, akkor bizonyára azt kell eredetinek tekinteni, mert a későbbi variánsok sem tudták kiszorítani. A külső kritika terén pedig nem számlálni kell, hanem mérlegelni. Ha például van öt kéziratunk, de közös őstől, elegendő az utóbbit alapul venni. Ezért fontos a kéziratok családfájának, azaz a stemmának megállapítása. 24. A három szövegtípus elmélete, Westscott és Hort munkássága 1. E két kutató három egymástól elütő szövegtipust különböztet meg: a szíriai szöveg nem nyelvéről, hanem eredetének helyéről kapta nevét. Ez a leggyengébb és a legkésőbbi szövegforma. Ezt adja vissza a kéziratok óriási többsége. Ez öröklődhetett tovább a bizánci középkori liturgikus használatban s ez lett az alapja a nyugati Textus Receptusnak is. 2. A nyugati szöveg. A hagyományban jóval gyérebben van képviselve. A maiusculák közül a D, néhány minuscula (a Ferrar-csoport tagjai) és a nyugati egyházatyák idézetei adják vissza. Széles körben elterjedt és korban is megelőzi a szíriai szöveget. Hátránya, hogy telve van merész, jellegzetes toldásokkal és igen erős benne a harmonizálásra való hajlam, különösen a párhuzamos helyeken és az Ószövetségi idézetekben. 3. Az ún. semleges, neutrális vagy egyiptomi szöveg, a B, a Sinaiticus és Origenész munkáiban található. Westscott és Hort szerint ez nagyon régi forma. Majdnem teljesen tisztán adja vissza az eredetit. Ezért részesítik előnyben ezt elsősorban a B kéziratot. Ez azonban azzal a kisértéssel jár, hogy egy újabb Textus Receptus alakuljon ki a korábbi helyett. Ezt a Nestle féle kiadás a mennyiségi elv érvényesítésével próbálja elkerülni, a szövegkritikai munkát az olvasóra bízva.

25. A nyugati szöveg problémája A nyugati szöveg megítélése ma lényegesen kedvezőbb mint a XIX. század végén. A Westscott és Hort által előnyben részesített neutrális szöveg nem olyan döntő fölényű mint korábban hitték. Maga is egy tervszerű recenzió eredménye. Ma elfogadott, hogy a nyugati szöveg összetételében kétféle elem mutatkozik. Az egyik igen régi értékes és megbízható szöveghagyomány, a másik egy későbbi, nagyon elterjedt, de sok torzítást tartalmazó elem. Sok az interpoláció és a parafrázis, Knopf, az egyik ezzel a problémával foglalkozó szövegkritikus eklektikának nevezi ezt az eljárást, amelyben a szövegkritika az ÚSZ. egyes könyvei vizsgálatánál hol egy, hol más kéziratcsoportot tekint forrásként előnyben.

II. SPECIÁLIS BEVEZETÉS

26. Az Újszövetségi Könyvek tárgyalásának sorrendje, a Könyvek címe, az Evangélium mint műfaj Az ÚSZ.-i Kánon mint olyan, maga is a Szentlélek műve. Nem könnyű azonban eldönteni azt a kérdést, hogy valóban az a "kánonikus sorrend", amely mai Bibliánkban található. Felvethető az a kérdés, nem volna-e ajánlatosabb más sorrendet követni? A mai általános sorrend (nem törődve a csoportokon belüli esetleges variációkkal) a négy Evangélium, az Csel., a páli Levelek, az egyetemes vagy közönséges Levelek és a Jel. Könyve. Változó a Zsid. helye. Ez a Murátori-töredék, Eusebius és több más forrás egyező adata. Nem tudjuk azonban, hogy ez volt-e az eredeti? Az Evangéliumok elsőbbsége elvitathatatlan. Ezek Jézus életét, igehirdetéseit tartalmazzák, mely időben is megelőzte az Apostolokét. Az Csel. azért csatlakozik ezekhez, mert egyrészt a harmadik Evangéliumhoz tartozik, másrészt az apostoli levelek köréhez, ez teremti meg az átmenetet. Ezután jönnek (talán nagyobb jelentőségük miatt) a páli levelek, bár a kéziratok egy része eltér ettől: a közönséges leveleket teszi előbbre, mert ezek szerzői a tizenkettes kör tagjai, pl. Athanasius Kánonjában is ez a helyzet. Ismét más kéziratok egyéb variációkat is hoznak. Abban azonban valamennyi megegyezik, hogy a négy Evangélium áll az élen. Ezek nem keletkezésük idejét tekintve előzik meg a páli leveleket, hanem a kor, amelyet tárgyal, az régebbi. Felvethető: nem volna-e helyesebb a keletkezési időt alapul venni? Mivel azonban az időt az iratok egy részénél nem tudjuk bizonyosan, bizonytalan hipotézisekre alapozódna ez esetben a sorrend is. Az Evangéliumok mai sorrendje a Muratori-töredék óta általános. Ez azért is megfelelő, mert így a szinoptikusok egymás mellett állnak, az eltérő szemléletű, későbbi keletkezésű János evangéliuma pedig külön. A Lukács féle két mű, vagyis az Evangélium és az Csel. szétválasztásában nem csak a hagyományos sorrend őrzése a döntő, hanem a műfaji kérdés szem előtt tartása is. Az Csel. nem evangélium, János evangéliuma viszont minden eltérése ellenére is a szinoptikusokkal azonos műfaj. Ugyanilyen szempont miatt nem állíthatók egymás mellé a jánosi irodalom, vagyis az Evangélium, a jánosi Levelek és a Jel. Könyve egyes darabjai sem. Az iratok címére nézve fontos tudni, hogy mai megielölésüket nem szerzőjüktől kapták. Az iratok eredetileg cím nélkül keletkeztek, talán csak a Jel. 1: 1 tekinthető némileg könyvcímnek. Pál leveleinek legrégebbi hozzáférhető címei nem tartalmazzák az apostol nevét, oly időkből valók e kéziratok, mikor a Corpus Paulinum még önálló gyűjteményként forgott közkézen közös, összefoglaló címirat alatt. Maga az "Evangélium" mint megjelölés kb. a II. századból való s eredetileg nem az iratot magát jelentette, hanem az irat tartalmát, az örömüzenetet. Ebből alakult át a mai technikai értelemben vett műfaj megjelöléssé. Jó műfaji érzékre vall

ez, ezt kezdik aztán — a több forgalomban levő könyvre való tekintettel — többes számban is használni. A "kata" (gör. praepositio = szerint) nem utánzásra utal jelentése szerint, hanem a szerzőség megjelölését szolgálja. 27. A Bibliai tradíció fogalom. Az Evangéliumok anyagának hagyományozása A tradíció (hagyomány, görögü1 paradosis) fogalma ÚSZ.-i, de már itt kettéágazik. Miszerint megkülönböztetünk emberi hagyományt, és az Úrtól kapott, apostolok által közvetített egyházi hagyományt. Előbbire jellegzetes példa a Márk 7:1-13. Az emberi hagyomány eleinte az Isteni Ige magyarázatának alázatos igényével lép fel, később vele egyenlő értékűnek kezdi tartani magát, végül menthetetlenül úrrá lesz fölötte. Így történt ez az Ószövetségben is, a Tóra és Talmud viszonyában, ez ellen kel ki élesen Jézus, de ez a tünet ismétlődik meg a Római Katolikus Egyház tradíció fogalmában is. Pál is használja a paradosis fogalmát, látszólag Jézus szavával ellentétben, amikor a paradosishoz való hűséges ragaszkodásra buzdítja a gyülekezetet, például I Kor. 11:2; II. Thess. 2:15 stb. Mégsem ellentmondás ez. Pál is különbséget tesz másutt az emberi hagyomány és az általa közvetített egyházi hagyomány között, Gal. 1:14; Kol. 2:8. Utóbbinak, az Úrtól jövő hagyománynak jellemző vonásai: eredete nem emberi, hanem a Szentlélek munkája, Jézusra, a megdicsőült Úrra megy vissza. Emberi hordozói az apostolok, melyek körébe Pál önmagát is beleszámítja. Ő nem volt ugyan a földön járt Jézus tanítványai között, de apostoli elhívását ő is személyesen Jézustól kapta. Másrészt a tradíció egészét tekintve egyetlen apostol sem egymaga kapta azt, hanem az Apostoli Kör tagjai együtt. Ebben a láncolatban benne van Pál is (találkozása Péterrel Jeruzsálemben, közös missziói út János Márkkal...). A tradíció anyaga Jézus földi életének szavai, tettei, eseményei. Ez a tradíció a leírt eseményekkel való történeti viszonnyal is jellemezhető. Ez teszi ugyanis kánonikussá és normatívvá. Minden olyan más tradíció, amely nem közvetlenül az Apostoli paradosisból származik, vagy apokrif, legenda jellegű, vagy szekunder exegézisnek minősül. Az Apostoli paradosis az Ószövetségi tradíció megértésének egyedüli helyes kulcsa, másrészt az Egyház további életének, tanításának egyedüli normája. Az Evangéliumok hagyományozása.

Az Evangéliumok jellegzetessége, hogy a bennük feldolgozott anyag jóval régebbi mint az a formájuk, melyben ma előttünk állnak. A kérdés az, hogy hogyan alakultak ki a Kánonban levő Evangéliumok a hagyomány anyagából? Fontos látni itt, hogy az ősegyház Bibliája az Oszövetségi Kánon volt mint igéret, és az ÚSZ. igéje ezzel szemben a beteljesedésről szóló bizonyságtétel. Elvetünk itt minden olyan hitetlenségből származó kérdést, mint például Bultmanné: Valóban történeti folyamatosság van-e Jézus szavai, tettei, életének eseményei és a Reá vonatkozó egyházi hagyomány között? Az ilyesminek még a felvetése is a hittől idegen, nagyonis masszív előzetes feltevések eredménye. Bultmann iskolájának egyetlen olyan állítása sem volt még, melyet legalább ugyanakkora valószínűséggel meg ne cáfolt volna valamelyik vele szemben álló irányzat. A hagyományozás kérdésében a

forma sohasem téveszthet meg minket a tartalomra nézve, és nem kerekedhet fölébe annak. A hagyományozott anyag történetiségére nézve magában az anyagban találunk döntő bizonyítékokat úgy, ahogy egykor Origenész mondta: "Ha az apostolok és a szentírók nem az igazság kedvelői lettek volna, hanem koholt dolgok gyűjtögetői, akkor aligha emlékeztek volna meg arról, hogy Péter megtagadta Jézust, vagy, hogy a Tanítványok megbotránkoztak benne." Fentiek alapján azt az utat járjuk, hogy maguknak a szinoptikus evangéliumoknak az anyagából keressük a szükséges utalásokat. Ilyet egyedül Lk. 1:1-4-ben találunk, ahol a Szerző beszél műve keletkezésének körülményeiről. Ennek az igehelynek a segítségével megérthetjük, hogy Lukács munkáját már Pünkösd után, az Egyház korszakában kezdi el ugyan, de a történeti hitelességet és folyamatosságot biztosítva látja a szemtanúk, valamint az Ige szolgáinak személyében. Lukácsnak ebből az Igéjéből a hagyományozás három foka különböztethető meg:  a szemtanúk, az Ige szolgái hagyományozása szóban,  a szóbeli hagyománynak írott formában való rögzítése,  az Evangélista munkája, a történeti hitelesség ellenőrzése és a maga céljai érdekében rendezett anyag előadása. Az egyes lépcsőfokok megértéséhez fontos szempontokat kell látnunk. Például azt, hogy a szemtanúk nem minden bizonyságtétele hiteles. Egyrészt azért, mert helytelen lelkület a lényegtelen dolgokra teszi a hangsúlyt (szenzációéhes csodabeszámolók...) és elsiklik a lényeg, a Kereszt és a Feltámadás döntő eseményei felett. Másrészt ugyanazt a tényt másként kommentálták a katonák, a Nagytanács tagjai és a tanítványok. (Lásd. például a Mt. 28-ban az ellopott holttestről terjesztett, tudatosan hazug teóriát.) Az igazi bizonyság feltétele az eseményekhez való helyes hozzáállás. A szilárd hitvallási alap, s a Szentléleknek az a bizonyságtétele, amelyet Ján. 14:26-ban igér az Úr Jézus az övéinek. Az eredetileg a gyülekezetekben közszájon forgó eseményrészleteknek kellett azután az evangélisták integráló, összegező és rendszerező munkája révén evangéliummá sűrüsödni. A nagy, átfogó ábrázolásra való törekvés erre a végső időszakra jellemző. Az evangélisták nem életrajzot akartak adni, hanem munkájuk a "keretelbeszélés" módszerére emlékeztet. Munkáik nem individuális alkotások, hanem a szónak egy bizonyos értelmében az Egyház művei, még ha végső formájukban egy bizonyos konkrét szerzőtől származnak is. 28. Máté Evangéliuma A szinoptikusok közül a mi Kánonunk első helyen tárgyalja Mátét. Egyes bevezetéstanok régebbi keletkezésére hivatkozva Márkot teszik első helyre, mi azonban a korábban említett okok miatt ragaszkodunk a Kánon mai sorrendjéhez. Mátéval kapcsolatban az egyik kutatás tárgyát képező kérdés az, hogy a szöveg eredeti görög, vagy arám eredetinek görög fordítása? Az Óegyházi hagyomány elsősorban Papias, Hierapolis püspökének egy adatára támaszkodik, ezt veszi át a IV. században Eusebius egyháztörténetíró is. E szerint "Máté héber nyelven jegyezte fel a beszédeket (logia) - s ezeket ki-ki úgy fordította le, ahogy tudta." Eusebius így ír: "Máté ... írásba foglalta evangéliumát az

atyák nyelvén és kitöltötte azokat a hézagokat, melyek távolléte esetén abban maradtak volna." Kérdés, hogy Papias-nak a logia-ra vonatkozó megjegyzése (a II. század elején) a mai kész Máté Evangéliumára vonatkozik-e vagy egy logiagyűjteményre, melyet Máté forrásként maga is használt. Az eredeti nyelv megállapítására négy forrásunk van.  A ma kezünkben levő Máté evangéliuma nyelve, amely nem vall fordításra. Arámeizmusokat találunk ugyan benne, de ezek nem gyakoribbak a többi szinoptikusokénál, másrészt nem egyenletesen jelentkeznek, mint ahogy egyegy fordítás esetében elképzelhetnénk.  Az Ószövetségi idézetek szövegformája is ellene szól a fordításnak. 41 Ószövetségi idézete közül 36-ot szabályos idéző formulával ad vissza, ebből 20 csak nála fordul elő. A helyzet az, hogy Máté a héber szövegre támaszkodik ott, ahol önállóan dolgozik, míg, ahol görög forrásokat használ, ott ezek szövegállományát érintetlenül hagyja.  A szinoptikusok összehasonlítása azt mutatja, hogy nem Máté, hanem Márk a legrégebbi, mai formájukat tekintve. Az ún. kétforrás elmélet szerint Máté ismerte és használta Márk anyagát. Viszont ami Mátéban és Lukácsban is közös, azt nem Lukács vette Mátétól, hanem egy közôs (feltételezett) forrásgyűjteményt használtak (Logia Quelle, jelölése Q).  Az Óegyházi hagyomány Papias már idézett adatára támaszkodik, álláspontunk azon múlik, hogy ezt vagy a fenti meggondolásokat tartjuk-e döntőeknek. Az elmondottak után az Evangélium szerzője a kérdés. Maga az, ha elutasítjuk az arám eredeti létezését, még nem zárja ki Máté szerzőségét. Egy galileai vámszedőről könnyen feltételezhető, hogy arámul és görögü1 egyformán jól tudott. A kétforrás elmélet hívei azt hozzák fel Máté szerzősége ellen, hogy egy apostol és szemtanú — Máté — nem függhet ennyire olyan forrásoktól, akik nem voltak a tizenkettes kör tagjai és szemtanúk sem voltak. Ezek szerint csak két lehetőség marad: vagy elfogadjuk a kétforrás elméletet és elvetjük Máté szerzőségét, vagy Papias adatára támaszkodva elfogadjuk Máté szerzőségét de akkor a kétforrás elméletet kell elvetnünk. A szerzőség kérdése általában nem üdvösségre tartozó hitbeli kérdés, mégis magával kerül ellentmondásba az, aki Máté szerzőségét vitatja. Hiszen az általános bevezetés tárgyalása során láttuk, hogy a kánonalkotás során egy irat hitelességének eldöntésekor milyen döntő szempont volt az Óegyház számára az apostoli eredet kérdése. Aebi, a Rövid bevezetés a Bibliába című munkájában Máté evangéliumáról a hitelesség kérdése cím alatt a következőt írja: "A jelenkori kutatás is annak ellenére, hogy többször kétségbevonták Máté szerzőségét, igenli az Evangélium kánonikus jellegét." Ugyanitt egy másik idézet szerint az Újtestamentumi iratok összegyújtésekor semmi kétség nem merült fel az iránt, hogy Máté, Jézus tanítványa volt a szerző. Máté Evangéliuma jellegét tekintve alapvetően zsidó-keresztény munka. Valószínűleg Palesztinában keletkezett. Keletkezésének idejére nézve támpont, hogy a Mt. 27:8 és 28:15 szerint már hosszabb idő eltelt a benne leírt események megtörténte óta. De a Mt. 22:7-ben a király bosszújára vonatkozó utalást még

próféciának kell tekinteni (Jézus szájából az is volt) — s nem jelenti azt, hogy az evangélium Jeruzsálem pusztulása után keletkezett volna. Nyitott kérdés az Evangéliumnak a páli missziói eredményeihez való viszonya. Nem mutatkozik benne a zsidó és pogánykereszténység nagy problémájának semmiféle lecsapódása. Legvalószínűbben 60 és 70 közötti évtizedre tehetjük keletkezését, olyan időre, mikorra ezek a problémák már lecsillapodtak és egyfajta szintézis alakulhatott ki. Irodalmi sajátossága Máténak Jézus nagy beszédeinek tudatos szerkesztett közreadása. Éppen ezek árulják el a szerző alapvető célját, az Evangélium alapgondolatát "tendenciáját". Mátét olvasva a szerző zsidó-keresztény lehetett, de nem volt judaista. Engedelmes szemmel ismerte fel az eseményekben Izrael megitéltetését (21:43), örömmel fogadta Isten kezéből a pogánymissziót (Mt. 8:1112). Mondanivalója saját kora gyülekezeteinek szólt, enélkül nem lett volna konkrét és aktuális. Az Evangélium tartalmi jellemzésére egy konkrét kérdésre adandó válasz a legdöntőbb: Jézus nem váltotta valóra kortársai politikai reménységét. Sem a rómaiakat nem űzte ki, sem egy izraelita világbirodalom trónjára nem ült. Tulajdon népe és ennek vezetői mint szélhámost maguktól eltaszították és kivégzésre itélték. Hogyan lehet róla ezek után is még mint Messiásról beszélni? Máté a kételkedők elé világos tudósítást ad a tényekről. Máté számára Jézus Izrael királya és élete folyamán lépésről lépésre — de élete egészét tekintve is — ősi Ószövetségi igéretek beteljesítője. Ezt erősítik az ún. reflexiós idézetek "... mindez pedig azért lett, hogy beteljesedjék a Próféta mondása, akik igy szólt, ..." De Jézus ugyanakkor Isten új népének, az Egyháznak is megteremtője. Ennek érdekében kell megtörnie a Sátán hatalmát és ennek a munkának (szükségszerűen keserű) függeléke az engedetlen Izrael itélete is. Ez a gondolat van nyitányként János igehirdetésében, a téma kifejtése a Hegyi Beszéd, a farizeusokkal való, egyre éleződő viták, míg végül kicsúcsosodik a nagy feddő beszédben (Mt.23.) és az engedetlen Izrael felett kimondott itéletben. Ennek szükségszerű következménye a kereszten történt megáldoztatás is. A 28. fejezet ábrázolja a megfeszített Király, a Messiás elvehetetlen győzelmét. 29. Márk Evangéliuma Az óegyházi hagyomány első adata Papias, hierapolisi püspöktől származik: "Márk, aki Péter tolmácsa volt, mindent pontosan feljegyzett amire emlékezett, de nem abban a sorrendben, ahogyan Krisztus beszélt vagy cselekedett. Ó ugyanis az Urat sem nem hallgatta, sem nem kísérte, hanem később Pétert, aki a maga tanításait a szükséglethez igazodva végezte." Az idézetben kérdés, hogy amikor Márkot, mint Péter tolmácsát említi, ezt szó szerint vagy átvitt értelemben kell-e értenünk? Nagyon valószínű, hogy Péter is két nyelvű palesztinai volt, ezért aligha szorult rá Márk tolmácsolására. Másrészt bizonyos, hogy Péter Palesztinában arámul szólt hallgatóihoz. Így nem kizáró ellentéte egymásnak, hanem egybeesik a két tény, hogy 1. Márk tolmácsolásában ismerjük Péter igehirdetését, 2. 2. Péter arám nyelven mondott beszédei Márk görög fordításában maradtak ránk. Papias a forrás felhasználásának módjára nézve azt írja, hogy az emlékezetből történt. Nem lehetetlen, hogy az apostol halála ösztönözte Márkot az általa hirdetett Ige írásba foglalására.

A szerző személye az óegyházi hagyomány szerint János Márk (Csel. 12:12, 25, 15:37). Anyjának, Máriának házában az ősgyülekezet egyik összejöveteli helye volt. Pál és Barnabás magukkal vitték az első missziói útra (Csel. 13:5), melyről azonban elvált tőlük és visszatért Jeruzsálembe (Csel. 13:13). Ezzel később okozója lett Pál és Barnabás összekülönbözésének, Csel. 15:37. Évekkel később mégis ott látjuk Pál környezetében, (Kol. 4:10), sőt Pál utolsó levelében (II. Tim.) szolgálatra alkalmasnak nevezi őt (II. Tim. 4:11). Ha Timótheus teljesítette ezt a megbízást, s magához vette Márkot római útjára, nem meglepő, hogy itt mutatja be őt I. Pét. 5:13, ahol Péter Márkot fiának nevezi lelki értelemben. Ezek az adatok jól egybevágnak és ugyanarról a személyről szólnak. Kivehetjük, hogy Márk állandóan közelében élt azoknak az embereknek, akik akkoriban a hagyomány élő hordozói voltak. Jeruzsálemi származása valószínűvé teszi azt is, hogy Jézus élete bizonyos eseményeinek szem- és fültanúja lehetett. Márk 14:51-52-ben a Jézus elfogatásakor mezítelenü1 elszaladó ifjúban több írásmagyarázó őt véli felismerni. Milyen lehetett viszonya Péter tanításához, ha egyszer a hagyomány egyöntetűen Péter tekintélyét látja Márk mögött? Ne gondoljuk, hogy Márk egyfajta szócsöve valamely sajátos Péter-i teológiának. Egyrészt, mert ilyen nincs is abban az értelemben, ahogy pl. páli teológiáról beszélünk. Péter és Pál egészségtelen szembeállítása ugyancsak indokolatlan feltevés. Igaz, Pál a Gal. 2:11-ben szemben áll Péterrel, de nem teológiájával, hanem egy olyan magatartásával, melyben Péter önmagával is ellentétbe került. Általában csak arról beszélhetünk, hogy Márk a tizenkettes kör hagyományaihoz állt legközelebb, ezért az ő ábrázolása a legelevenebb s a legtöbb közvetlenséget árulja el. Másfelől Márkban Péter alakja eléggé élesen áll előtérben. Ez szintén a tizenkettes kör hagyománya, lásd például az apostoli névsorokat. Viszont nem eszményíti Pétert, sem túlzásba nem esik alakjának ábrázolásánál. Az Evangéliumban a dolog természeténél fogva akkora hangsúlynak kell esnie Jézusra, hogy mellette mindenki más eltörpü1 és a maga helyére kerül. Az Evangélium egésze, ahogy a keletkezéstörténet általános jellemzésében láttuk, a tradícióban adva levő összefüggéseknek egymással való összefűzéséből származik. Az öröklött anyagcsoportok sajátos kapcsolásával magyarázható a jelenlegi szerkezet. A keletkezés helyére nézve az antimarcionista prológus Rómát jelöli meg. Az I. Pét. 5:13 alapján a 60-as évek első felére tehető. Római keletkezése mellett szól, hogy sok latinizmust találunk benne. Első olvasóira a könyv teológiai karakteréből következtethetünk. Ezek pogánykeresztények voltak. Márkból hiányoznak a sajátos zsidókeresztény vonások, az Ószövetségi referenciaidézetek, melyek annyira jellemzők Mátéra. A zsidó szokásokat, intézkedéseket megmagyarázza. Az arám szavaknak megadja a görög fordítását, például 3:17-ben a Boanarges-t, 5:41-ben Talita khúmi, 7:11-ben Korbán, 7:34-ben Effata, 10:46-ban Bartimeus stb. Irodalmi jelentősége, hogy a biblikusok egy részének véleménye szerint forrásanyagot képezett Máté és Lukács számára, de egyúttal az Evangéliumot mint műfajt megteremtő alkotás. Nyelvi sajátosságai közül a legfeltűnőbb az ismétlés. Például a Márk 1-ben az azonnal szó gyakorisága. Érdekes az érzelmi mozzanatok kiemelése. Például Márk 3:5, 8:11, 33 stb. Ezek a paradosis ősi voltát bizonyítják. Kifejezésében sok vulgáris szó van, nyoszolya stb. Sémitizmusai nem nagyobb mértékűek mint a szinoptikusoké. Az Evangélium tartalmi jellegzetessége, hogy

óriási túlsúlyban Jézus tetteiről beszél, szavainak alig juttat szerepet. Számos esetben csak utal arra, hogy Jézus tanított, de nem közli tanítása tartalmát. Ez nem véletlen, hanem egy kialakult teológiai álláspontból következik. Jézus, a Messiás a hit döntése elé állítja azokat, akikkel érintkezésbe kerül. A hallgatási parancsok értelme is az, hogy Jézus nem akar olyan követőket, akik éretlen bizonyságtétel alapján csak külső jelek pszichológiai hatására közelednek hozzá. Márknál megjelenik a Világ Ura és egyetlen reménysége, mintegy csendben a Földön. Szinte szavak nélkül vonul végig az emberek életén, cselekszik, s megoldja az emberiség minden kínzó problémáját. De nem fűz kommentárt saját tetteihez. Visszavonul és a döntést, a következtetések levonását rábízza azokra, akik szemlélői voltak tetteinek. A Márk 16:9-20 a legtöbb régi kéziratból hiányzik. Nem tudjuk, hogy Márk eredeti utolsó lapja elveszett-e vagy befejezetlenül kellett hagynia művét. Ez nem érinti e szöveg Kánoni hitelességét. Ha nem is Márktól való, de mégis a Szentírás része és hiteles tradíciót tartalmaz. 30. Lukács Evangéliuma Keletkezésére nézve a legrégebbi adat Ireneusnál van: "Lukács, Pál kisérője, a Páltól hirdetett Evangéliumot könyvben jegyezte le." A Muratori-kánon még hozzáteszi ehhez: "Őmaga nem látta az Urat, mivel azonban tudakozódásai a lehető legmesszebbmenőek voltak, tudósítását Jézus születésével kezdi." Az antimarcionista prológus Akhája vidékére teszi az Evangélium keletkezésének helyét. A Lk. 1:1-4 proomnion szerint Lukács nem szemtanú, források alapján dolgozik. Ez azonban nem zárja ki írásos források, mint pl. Máté és Márk Evangéliumának felhasználását. Komoly forrástanulmány után nagy utánjárással, minden elérhető hagyományanyag felhasználásával írta Evangéliumát. Az óegyházi hivatkozásokban mindenütt kisért a Márk-Péter analógia mintájára a Lukács-Pál kapcsolatra történő hivatkozás. Annak bizonyítása a cél, hogy a harmadik Evangélium mögött is apostoli tekintély áll. Origenész úgy beszél Lukács művéről, mint Pál által jóváhagyott Evangéliumról. A késobbiek közül többen azon a nézeten vannak, hogy mikor Pál úgy fogalmaz: "Az én evangéliumom" (Róma 2:16, II Tim. 2:8), akkor Lukács Evangéliumára gondol. Ez azonban kérdéses, mivel Pál maga sem volt szemtanú, így nem lehetett olyan értelemben forrása Lukácsnak mint Péter volt Márknak. Többen hangoztatnak olyan feltevéseket, hogy Lukács legalább részben szemtanú is lehetett. Feltételezik, hogy a 70-es körhöz tartozott, mivel egyedül Ő említi ennek létezését (Lk. 10:1), mások a névtelen másik emmausi tanítványt vélik felfedezni benne. Kol. 4:14-ben Pál orvosnak nevezi őt. Előfordul neve a Filemon 24. versében és II Tim. 4:11-ben is. A Kol. 4:11-ben Pál befejezi zsidó származású munkatársai felsorolását, Lukács a második csoportban van, tehát nem volt zsidókeresztény. Szíriai, antiokhiai származására való utalás nem lehet alaptalan, az Csel. bevezetésénél lásd majd azokat az utalásokat, melyek arról beszélnek, milyen jól ismerte az ottani gyülekezet viszonyait. Lukács Evangéliuma szerzőjének orvosi mivoltáról sok érdekes adalékot nyerhetünk magából az Evangéliumból. Orvosi szempontból helyesen ír le betegségeket és gyógyításokat (Lk. 4:35, 13: 11). Az irgalmas samaritánus történetében, mely önálló anyag, feltünően részletesek az ápolás mozzanatai. A Lk. 8:43-ban a vérfolyásos asszony történetéből kihagyja a

Márk 5:26-nak az orvosokra vonatkozó éles megjegyzését. Műveinek anyaga tehát inkább támogatja mint kizárja azt, hogy a szerző orvos lehetett. A Lukács Evangélium és a Cselekedetek Könyvének közös szerzője.

A két irat bevezetése is egyértelművé teszi a közös szerzőséget. Ettől függetlenül, stilusban, nyelvben, szemléletben és ábrázolásban is annyi rokonságot mutat, hogy ma már bizonyítottnak tekinthető a közös szerzőtől való eredetük. Lukács időről időre Pál kisérői közé tartozott. Az Csel. 16:10-től kezdve feltünő a többes szám első személyre való áttérés, ami utalás arra, hogy innen kezdve a szerző személyes átélője az eseményeknek. Ha azt akarjuk tisztázni, hogy Lukács volt-e a két könyvnek a szerzője, ezt a kizárás módszerével kisérelhetjük meg. Világos, hogy nem lehet szó olyanokról, akik a személyes tudósításban harmadik személyben szerepelnek, de olyanokról sem, akik a személyes tudósítás előtti részekben név szerint szerepelnek Pál kisérői között, mint pl. Barnabás, János Márk, Silás. Ha még hozzátesszük, hogy zsidó-keresztény sem lehetett a szerző, akkor meglehetősen szűk köre marad a szóba jöhető személyeknek. Ezek egy része is olyan, hogy nyilván csak rövid időre találkoztak Pállal vagy egy-egy helyi gyülekezet képviselői voltak. A fennmaradó néhány név között ott van Lukácsé is. Ezért semmi értelme, hogy az óegyházi hagyománnyal szembehelyezkedve más valakinek a szerzőségét feltételezzük. Lukács írásai tendenciájában is pogánykereszténynek mutatkozik. Az antiokhiai prófétai tanítókat névszerint ismeri, Csel. 13:1 skk, a Csel. 6:5-ben a hét diakonus utolsó tagjáról, Nikolausról közöl egyedül közelebbi adatot, azt ugyanis, hogy antiokhiai származású prozelita volt. Arám szavakat nem használ vagy kihagyja azokat. Például a Lk. 8:54-ben hiányzik a Talitakumi, a Lk. 19:38-ból a Hozsánna. Márknál mindkettő megtalálható. Vagy pedig göröggel pótolja az arám kifejezést. Például 4:2-ben Satanas, Diabolos, ellentétben Márk 1:13-mal. Olykor még a helynevet is mellőzi, hiányzik pl. a Gecsemáné, csak a tágabb hely, az Olajfák Hegye van megjelölve. A keletkezés idejére nézve fontos, hogy Lukács az 1:1-4-ben említett anyaggyűjtést valószínűleg Pál cezáriai fogsága idején Palesztinában, a még élő szemtanúk segítségével végezte és mivel részese volt a Csel. 27., 28. fejezete szerint Pál hajótörésének és római útjának, így az Evangélium kb. az első fogság végefelé, kb. 63 táján keletkezhetett. Keletkezésének forrásai lehettek kétségtelenül Máté és Márk evangéliuma is, Lukács munkája azonban nem egyszerűen redakció. E megnevezhető forrásokon túl is mélyen behatolt a hagyomány anyagába és talált olyan részeket is, amelyek Máté és Márk előtt is ismeretlenek voltak. Ezért van az, hogy a három szinoptikus közül messze Lukácsnak van a legtöbb önálló anyaga. Kétségtelen, hogy történésznek is kiváló szerzőként Lukács mutatja a legtöbb érdeklődést az események kronológiai sorrendje után is. Az önálló Lukács-anyag nem egy helyen jelentkezik, hanem sajátos céljának megfelelően átszövi az egész Evangéliumot. Egyesek itt egyenesen egy új elbeszélőt feltételeznek, akivel Lukács Palesztinában az anyaggyűjtési munka során találkozott. Azonban ez nem valószínű. Az ún. Bevezető elbeszélés, az első két fejezet, az útielbeszélés Lk. 13:33-tól 19:41ig és a szenvedés-történet nem lehetnek közös eredetűek. Csakis az akkor még bőven áradó élő szájhagyomány tekinthető e részek forrásának. Fenti egyszerű felfogást a

különböző bevezetéstanok nem fogadják el általánosan. Több hipotézis létezik még párhuzamosan Lukács forrásaira nézve. Ezek legtöbb esetben jól megfigyelt tények helytelen kombinációi. Beszélnek négy, sőt hat forráselméletről, cáfolhatatlan bizonyítékok nélkül. Abban általában egyetértenek a Biblia tudósok, hogy Lukács önálló anyaga olyan forrásokból táplálkozik, melyeket máshonnan nem ismerünk, ezért igen becses. Az Evangélium teológiai karaktere.

A központi mondanivaló az Evangélium egyetemes érvényessége. Erre utal már az angyali üdvözlet (Lk. 2:14) is. A nemzetségtáblázatot Ádámig, vagyis az egész emberiség őséig vezeti vissza. A farizeusokkal való viták nagy részét pogánykeresztény olvasóira való tekintettel mellőzi. Hiányzik a tanítványok kiküldéséből a Mt. 10:5 parancsa (pogányok és samaritánusok városaiba ne menjetek, bár ez ott is ideiglenes jellegű). A samariai kérdéssel sokat foglalkozik. (Feltűnő például Lk. 10:25-37-ben, hogy a segíteni igyekvő éppen egy samaritánus, ugyanígy a Lk. 17: 11-19-ben az egyetlen, háláját kifejező meggyógyult bélpoklos is.) Talán Lukácsnál hangsúlyozódik ki leginkább Jézusnak az elveszettek iránti szeretete. A Lk. 19:10ben megkapó tömörséggel foglalja össze küldetése tartalmát: "Azértjött az Embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett". Az Evangélium jó értelemben vett szociális karakteréhez tartozik, hogy kiélezi a földi javakhoz való viszony kérdését. Óv a gazdagság veszélyeitől, Lk. 6:24 Jaj néktek gazdagok!, 12:13-21-ben a bolond gazdag példázata, a 16:19-31-ben a gazdag és Lázár története mind önálló lukácsi anyag. A többi Evangéliumnál erősebben lép fel Lukácsnál a Szentlélek munkájának jelentősége. Jézus világra jövetele a Szentlélek ereje által történik. János maga is a Lélek által lesz útkészítővé, a Lk. 4:18 akár a nyilvános működés mottója is lehetne az Ézsaiás 61:1-2 idézésével "Az Úrnak Lelke van énrajtam..." és a 11:13, 24:49 szerint a Tanítványok is a Lélek ereje által kell, hogy szóljanak és cselekedjenek. Fontos az imádság jelentőségének (Lk. 18:1-8) és minőségének (Lk. 18:9-14) hangsúlyozása is. A páli teológiához való viszony nem annyira dogmatikai, mint amennyire személyes. Közvetlen páli hatásról ilyen értelemben nem beszélhetünk igazán. Tárgyi szempontból Lukács igen közeli érintkezéseket mutat Pállal. Feltűnő, hogy stílusában az Evangéliumában és az Apostolok Cselekedeteiben is szeret dublettekkel, azaz párhuzamokkal dolgozni. Gyakoriak a jól átgondolt szópárok, Lk. 6:46 Uram, Uram! Lk. 8:24-ben Mester, Mester! Sőt, az etimológiai szempontból rokonszavakkal való szójátékok is előfordulnak. Lukács az előbbiek figyelembevételével igényes alkotás irodalmi szempontból is. Gondolatmenete nagy perikópa-bősége ellenére hasonló a többi szinoptikuséhoz. Kulcsszava az Ember Fia. 31. János Evangéliuma Az óegyházi hagyomány a 4. Evangélium szerzőjének Zebedeus fiát, Jakab testvérét, János apostolt tartja. A Murátori- töredék szerint a tanítványtársak és püspökök szorongatták Jánost emlékei megírására. Ireneus szerint János ... akkor tette közzé evangéliumát, mikor a kis-ázsiai Efézusban működött. Ott időzött Traianus császár idejéig. (Kr. u. 98.) Alexandriai Kelemen ezt mondja: "Utolsóul

János, aki azt a megjegyzést tette, hogy a Jézus történetének külső emberi vonásait a többi Evangéliumok már előadták, a vének bíztatására és a Lélek késztetésére megírta a Lelki Evangéliumot. " Maga a szerző sehol nem nevezi meg önmagát, de az egyházi hagyomány helyes értékeléssel kezelt adatai arra utalnak, hogy semmi okunk az óegyházi hagyománnyal szembehelyezkedve János szerzőségét megkérdőjelezni. Jánost Jakabbal együtt hívta el az Úr (Márk 1:19-20), később Péterrel együtt hárman alkotják a bizalmas tanítványok szűkebb körét. Csak ők hárman vannak jelen Jairus leányának feltámasztásánál (Márk 5:37), a megdicsőülés hegyén (Márk 9:2), s őket veszi maga mellé az Úr a gecsemánébeli imaharchoz is (Márk 14:33). Feltűnő azonban, hogy a fenti események a hármas kör létezése, a szinoptikusokkal ellentétben János Evangéliumában egyáltalán nem szerepel. Jánosnak és Jakabnak még neve is hiányzik. Holott olyan tanítványok mint pl. Filep, Tamás, Nathanael azaz Bertalan, akik a szinoptikusokban csak az apostoli névsorban vannak megemlítve, János Evangéliumában szóhoz jutnak, sőt, bizonyos cselekedeteik is meg vannak említve. Egyes kutatók számára János szerzőségét illetően problémát jelent a Mt. 20:23 magyarázata, felületes megközelítésben úgy is felfogható, hogy itt Jézus a Zebedeus fiak együttes vértanúhalálát jövendöli meg. Ezek a szavak azonban sokkal általánosabb jellegűek ennél és nem feltétlenül csak a Zebedeus-fiakra érthetők. A szerző hallgatása mindezekről az eseményekről egyfajta "argumentum silentio", vagyis a hallgatás lehet a szerzőség melletti közvetett bizonyíték. Az Evangélium belső bizonyságtétele szerint írója szemtanú (János 19:35 Aki látta, bizonyságot tett...) Közelebb jutunk a szerzőséghez, ha megvizsgáljuk a pozitív bizonyítékokat is. A János 13:23, 19:26, 20:2, 21:7 és 20 említ egy névszerint meg nem nevezett tanítványt, akiről ismételten azt állítja, hogy Jézus szerette őt. A 21:24 félreérthetetlenül azt mondja, hogy ez a Tanítvány volt az Evangélium szerzője. Ha tehát képesek vagyunk a szeretett tanítványt megnevezni, akkor a szerzőség kérdése eldőlt. Ha szemtanú volt, ilyen mélységig csak a tizenkettes kör tagjai ismerhették az Úr tetteit. Az Utolsó Vacsorán Jézus keblén nyugodott és Péter őt kéri meg, járjon közbe Jézusnál az áruló leleplezéséért. Ha ennyire bizalmas kapcsolata volt az Úrral, feltétlenül a bizalmas, Hármas kör tagja volt, ahová Péteren kivü1 János és Jakab tartoztak. Mivel János Evangéliuma az I. század végefelé keletkezett, Jakab viszont a Csel. 12:2 szerint elég korán, kb. 44-ben vértanúhalált halt, így már kizárólag testvére, János lehetett ama bizonyos "szeretett Tanítvány" s az Evangélium szerzője. A belső bizonyítékok a kizárásos módszer segítségével tehát megerősítik az óegyházi hagyomány hitelességét. János Evangéliuma és a szinoptikusok

János önálló koncepciójú és szemmel láthatólag nem források alapján keletkezett Evangélium. Ez amellett szól, hogy szerzője valóban szemtanú lehetett. Találunk bizonyos parallel helyeket, ahol sorrendi egyezés is van, pl. János 6-ban az ötezer ember megvendégelése után itt is a tengerenjárás következik. Anyagának legnagyobb részében azonban nincs a szinoptikusokkal semmiféle párhuzama. A jánosi csodaelbeszélések nem csupán az emberek hétköznapi szükségeiben nyújtott segítségek mint a szinoptikusoknál, hanem többek annál. Nagyszerű jelek, Jézus messiási hatalmának, Isteni dicsőségének a jelentkezései. Az Evangélium egészében

nem annyira az események, inkább a beszédek javára billen a mérleg. Eleven pábeszéd (mint pl. a samáriai asszony történetében) és vita (a 7. fejezetben) is van benne, de mindig keresi az átmenetet a hosszú beszédekre. A szinoptikusokkal való egyezésekben János mindig megbízhatónak mutatkozik. Az eltérések viszont arra utalnak, hogy a Szerző személyes emlékeiből merítve olyan hézagpótló információkat közöl, amelyekről a szinoptikusok hallgatnak. Például a szinoptikusoknál az a benyomásunk, hogy Jézus nyilvános működése nem megy túl egy éven. Jánosnál viszont két vagy három évre rúg. Amazok egyetlen húsvétot emlegetnek, mikor a megfeszítés meg is történt, János többet. Valószínű, hogy a szinoptikusokban csak a töredékét találjuk a Jézusról akkoriban megírható eseményeknek. Jánosnál feljegyzett események valóságos voltára ugyanakkor közvetve utalnak a szinoptikusok is. Például Márk 11:2 skk a Virágvasárnapi szamár megrendelése, Mt. 26:18-ban az Utolsó Vacsora helyének kiválasztása utal rá, hogy Jézusnak már korábban is voltak barátai, követői Jeruzsálemben. Ugyanúgy, a Lk. 10:38-42 összecseng a János 11:1 skk-ban találhatókkal. Az Evangélium egységét hitetlen bibliakritikusok két helyen kérdőjelezik meg. A 7:53, 8:11 szerintük inkább a szinoptikusokkal rokon anyag, Jézus benne elmondott szavai nem jánosi jellegűek. De ha ezt a szakaszt az egész 8. fejezet összefüggésébe állítjuk, ugyanazt a jellegzetes jánosi ábrázolásmódot látjuk itt, mint az 5., 6., 9. fejezetekben, ahol a kezdő eseményekből bontakozik ki az a párbeszéd, melynek célja az Úr dicsőségének bemutatása. A másik támadott szakasz a 21. fejezet. Egyesek véleménye szerint a 20:30-31 szabályos befejezés. Más szerző mellett szól szerintük, hogy a 21:23 közvetett utalás János (időközben már bekövetkezett) halálára. Erre a következőt mondhatjuk: más bibliai könyvekben is előfordul, "többszörös befejezés". Például az I Pét. 4:11-ben is úgy látszik, hogy a Szentíró mondanivalója végére ért. Előfordulhat, hogy valóban úgy gondolta — ő is, János is -, de a Szentlélek ösztönzésére valamivel később mégis tovább írtak, A másik érv sem egyértelmű. Az idős apostol maga is beszélhetett érett józansággal a személye körül elterjedt téves nézetekről. Az, hogy bizonyára ő maradt legtovább életben az apostoli kör tagjai közül, nem jelenti azt, hogy neki nem kell meghalnia. Jézusnak a 21:22ben elmondott szavai feltételes módban vannak s nyilván Péter kioktatására irányulnak. S ki tudja, az öreg apostol hátha éppen azért vonakodott a 21. fejezet megírásától, mert ő, aki annyira háttérben akart maradni, most ilyen személyes vonatkozású részleteket kell, hogy a nyilvánosság elé tárjon. Mindenesetre a 21:24ben a szerző azonosítja magát a korábban emlegetett szeretett tanítvánnyal és ez a Szentírás Isteni ihletettségében hívő embernek tökéletesen elég. A keletkezés ideje Ireneus adata alapján közelíthető meg. E szerint János még megérte Traianus uralmának kezdetét, Kr. u. 98-at. Halála tehát a századforduló tájára tehető. Az Evangélium feltételezi a szinoptikusok ismeretét, sőt, keletkezésüktől egy bizonyos korbeli távolságot is. Az Evangélium karakteréből viszont nem következtethetünk keletkezése idejére, a szinoptikusoknál ősibb anyagot ad elénk. Az ellentmondás feloldása a szerző szemtanú volta és hosszú életkora. Valamikor az I. század végefelé Efézusban keletkezhetett.

Az Evangélium teológiai karaktere

János alapvetően az Isten Fiának evangéliuma. Jézus önmagáról mondott metaforái "Én vagyok... " átszövik egész üzenetét. János kérügmatikusan stilizálja Jézus életével kapcsolatos eseményeket és ezzel nagy segítséget nyújt a mindenkori igehirdetőnek. Szinoptikusokkal szemben összefoglaló és korszakot lezáró jellegű is. Amazok ábrázolásmódja szintetikus, azaz sok kisebb vonásból teszik össze Krisztusról szóló bizonyságtételüket, János ezzel szemben analitikus. Néhány eseményt kiragadva, azok mélyére hatolva mutatja be Jézusban a Krisztust. Mivel János később keletkezett a szinoptikusoknál, ebben az időben már fontos probléma volt parusia késésének ténye. János evangéliuma ábrázolásmódja ezért, ami az escalatogiát illeti, a "már igen" és a "még nem" feszültségében mutatja be az eseményeket. Egységesítő jelleggel a múlt, jelen és jövő, a Pünkösd a Gyülekezetek és a parusia rajzában együtt, elválaszthatatlanul van jelen Krisztus a bizonyságtételében. János mindezeken túl a szeretet evangéliuma is. Itt már nem csak úgy van jelen a szeretet parancsa, mint a törvény összefoglalása (Márk 12:29-31), hanem egyenesen mint új parancsolat (János 13:34). Jellemző a bensőségesség, különösen a személyes párbeszédekben (Nikodémus, samáriai asszony). 32. Apostolok Cselekedetei Mint Lukács bevezetésében láttuk, Lukács egy két könyvből álló közös mű szerzője. Ezt a tényt az idők folyamán némileg elhomályosította az, hogy a kanonizálás folyamata során a két mű nem egymás mellett találta meg végleges helyét. Az első olvasók tudatában azonban még feltétlenül ott kellett, hogy éljen e két mű összetartozásának ténye. Az Csel. görög címe Praxeis Apostolon, egyes vélemények szerint csak alcíme lehetett a Lukács mű második kötetének. Mások szerint csak a II. században, a kanonizálás során adták neki a megkülönböztető címet. Az "apostol" szó használatában bizonyos ellentét mutatkozik a cím és a könyv között. Ezen nem ütközhetünk meg különösebben, mert valószínű, hogy a címet nem a szerző adta művének. A Cselekedetek könyvében elvileg csak a tizenkettes kör tagjaira használatos ez a név. Viszont egyébként a könyvben igen éles fény esik egyes olyan személyek cselekedeteire, akik csak vagy a szó páli értelmében "apostolok" (t.i. látták az Urat mint Pál, Barnabás, vagy az Úr testvére, Jakab), vagy még ebben az értelemben sem azok (pl. István, Filep, Apollós). A címet adók nemzedéke inkább azt akarta kifejezni ezzel a szóval, hogy a Gyülekezet, mely az események hordozója, az Apostolok szolgálatán épült fel. A cím egyébként profán irodalmi analógiára utal. Nagy emberek hőstetteit írja le az antik irodalom ezzel a szóval. A Cselekedetek könyvének tartalma azonban e művekkel semmi közelebbi érintkezést nem mutat. A Csel. 1:1 az Evangéliumot a szerző első művének nevezi, s ebben indirekt módon benne van az a felfogása, hogy a Cselekedetek könyve ugyanannak a műnek a második fele. A prológus itt nem válik úgy külön mint az Evangéliumban, mert közös a mű, itt nincs is rá szükség. Ez a néhány vers csak átvezető utalás az Evangéliumra. A Cselekedetek eléggé a közepébe vágva (in medias res) kezdi az elbeszélést. Ha azonban a Cselekedeteknek az Evangéliumhoz való viszonyát, valamint a mű egységes mondanivalóját keressük, ez érthetőbbé

válik. A Cselekedetek nem független az Evangéliumtól annyiban, hogy a kettőnek van egy közös üzenete. Viszont műfaji szempontból a források felhasználásában joggal tekinthetjük önálló alkotásnak. Az Evangéliumban Lukács az akkor már közkinccsé vált hagyományhoz ragaszkodik, a Cselekedetekben viszont szabadon bánik a formával a tartalom megfogalmazása során. A Lk. 1:3-nak a szerző munkamódszeréről szóló megállapítása a Cselekedetekre is érvényes. A források tehát főleg szemtanúk, az Evangéliumtól eltérően azonban nem a kollektív hagyomány, hanem az egyes szemtanúk személyes emlékezése. Ilyenek lehettek Filep (a 21:8 idején Lukács találkozhatott vele és az ő elbeszélése alapján születhettek a 6.-8. fejezetek). Mnáson, másik szállásadójuk (Csel. 21:16), akiről megjegyzi, hogy régi tanítvány. Ugyanígy a jeruzsálemi Ősgyülekezet vezető tagjai (Csel. 21:18). Irásos források felhasználása egyáltalán nem mutatható ki a Cselekedetek könyvében. Ezen felül fontos forrás a szerző személyes élményanyaga, amely a 16:10-től kezdve megszakításokkal ugyan, de ismételten megjelenik a műben. E megszakítások azzal magyarázhatók, hogy Lukács nem tartott mindig Pállal, ezek mindig csak földrajzi, sohasem szívbeli elválások voltak. Ahol viszont újból csatlakozik, ott jelenik meg újból az egyes szám első személyű elbeszélés. A Cselekedetek történeti megbízhatósága igen nagy. ( témáról bővebben ld. az ÚSZ. megbízhatósága című könyv 7. fejezetében található igen értékes adalékokat.) Ennek ellenére elég sokan megpróbálták kétségbe vonni Lukács adatainak hitelét. Ennek oka, hogy Lukács nem csupán történetíró, hanem a bizonyságtevő igényével is fellép. Az alábbiakban tehát azt kell megértenünk, hogy mi vezette Lukácsot abban, hogy mit írjon meg és mit hagyjon el a bőségesen kínálkozó történeti anyagból. A könyv keletkezési idejére nézve támpont lehet, hogy a Csel. 28:31 szerint azt csak Pál első római fogsága említett két évének letelte után írhatta. A könyv egészéből úgy tűnik, hogy az utolsóként leírt eseményeket is már bizonyos távlatból szemléli. A 27. fejezet elbeszélésének friss részletessége bizonyára azzal magyarázható, hogy ott Lukács személyes élményeit, illetve írásos feljegyzéseit használja. A tudósítást azért fejezi be ott ahol befejezi, mert ezzel elérte a maga elé tűzött célt: nagyjából utolérte saját korát. Ez a meggondolás valószínűvé teszi azt is, hogy a Cselekedetek könyve Rómában keletkezett. A II Tim. 4:11-ből is gyanítható, hogy Lukács Pál halálakor a második fogság idején is Rómában tartózkodott. A megírás idejét nem tehetjük nagyon közelre Pál korához, mert úgy sok minden nem lenne érthető. De nagyon távolra sem, mert a páli irodalom egyes darabjainak ismerete feleslegessé tette volna az akkori olvasók számára az események ilyen bemutatását. 70-75 közötti időre gondolhatunk. A Cselekedetek könyve tartalmi sajátosságai akkor érthetők helyesen, ha a mű alapgondolatát helyesen ismerjük fel. Régebbi bibliakutatók többféle teóriát állítottak fel, a Cselekedetek alapgondolatára vonatkozóan. Voltak, akik hármas egységet kerestek benne (zsidókereszténység - pogánykereszténység szintézis). Mások kettős beosztásúnak vélték (Petrinizmus Paulinizmus), ismét mások páli apológiának találták, sőt, akadt aki odáig ment, hogy egyenesen Pálnak a császár előtti kihallgatására készült védekező iratot látott benne, ez azonban terjedelmi és tartalmi okok miatt valószínűtlen. A két Lukács-i mű összetartozásában felismerhető már a kettősség elve: ígéret és beteljesedés. Például a Szentlélek ígérete, az

apostolok hatóság előtti szereplése. A könyv egésze egy fordulatot ábrázol. Isten kilép az Ószövetségi Izrael keretei közül, engedetlensége miatt ellene is fordul, odafordul a pogányokhoz, akik el is fogadják. Itt még nem vetődik fel Izrael jövőjének sorsa, megoldódásának kérdése, ez Pálban is egy fejlődési folyamat, amely a Római levél 9.-11. fejezeteiben jut nyugvópontra. A mű igazi tárgya az Ősegyház missziójának kibontakozása, Jézusnak a Csel. 1:8-ban adott programja szerint. Ezt fejti ki következetesen és fegyelmezetten részleteiben a szerző. Ez a fegyelmezettség azt jelenti, hogy minden személy sorsával, még a legjelentősebb Páléval is csak addig foglalkozik, amíg ebbe a vonalba beleesik. De sorsára hagyja, mihelyt a cselekmény szempontjából nem fontos tovább. Ezért van az, hogy Lukács ábrázolásmódja látszólag egyenetlen és hézagos. Amit elmond, az történetileg hűséges, de nem mond el sok mindent, mert egyetlen határozott cél vezeti. Sokszor évek eseményein ugrik át, majd elidőz hosszan egy-két nap történeténél. Például a 10., 11. fejezet részletes ábrázolásának célja annak bemutatása, hogy Péter nem magától, hanem Isten határozott vezetésére indította el a pogánymissziót. Ugyanígy következetes annak bemutatására is, hogy Pál milyen reménységgel tekint a zsinagógára, először mindig a zsidókhoz fordul, csak az üzenet elutasítása után a pogányokhoz. A római hatóságokkal való viszony ábrázolása is kettős. Egyrészt bemutatja az igazságszolgáltatás fonákságait (Filippi-beli eset, Gallio magatartása, Félix megvesztegethetősége, de általában Pál perének húzása-halasztása is). Ugyanakkor bemutat ügyes és józan római tisztviselőket is. Lisias ezredes, vagy az efézusi városi jegyző. Ezek higgadt tárgyilagossággal állnak a maguk helyén és csak azzal törődnek, ami rájuk van bízva, az állam és a polgárok biztonságával. A történeti hitelességet kétségbe vonók a Cselekedetek és a páli levelek adatai között keresnek ellentmondásokat. Ezek azonban csak akkor lennének valóságos problémák, ha mindkét szerző a hézagmentes ábrázolás igényével lépett volna fel. Ám erről szó sincs. Mindegyik azt mondja el, amit sajátos, éppen aktuális célja érdekében szükségesnek lát. Amit az egyik nem említ, arról tudósít a másik. A beszédek sokban élénkítik az elbeszélést, homiletikai iskolapéldái lehetnek annak, hogyan lehet primitív pogányok (14. fejezet), művelt pogányok (17. fejezet) és zsidók között (13. fejezet) az egyetlen örökkévaló Üzenetet továbbadni. Ezzel már rá is tértünk az egységes Üzenet egyik legfontosabb pontjára is. Zsidónak zsidóvá, görögnek göröggé lenni. Az Egyház küldetése kérdésében a Cselekedetek könyve bemutatja, hogy ez mindig személyekhez kötődő ügy (István, Péter, Barnabás, Apollós, Pál...) de sohasem válik individuális üggyé. Egy jó lelkiismeretű Egyházban oly erős a Krisztusra eső hangsúly, hogy azt nem veszélyeztetheti az embereknek járó megtiszteltetés semmiféle mértéke. A Cselekedetek könyve azonban bemutatja az érem másik oldalát is. Azt, hogy mennyire ember marad az ember a szolgálatban is engedelmessége mellett is. Például Pál és Barnabás összekülönbözése a Csel. 15:37-40-ben. A tisztelet nem nyomja el a józan látást, a kritika viszont nem veszélyezteti az Isten eszközeinek kijáró tiszteletet. A Cselekedetek könyvében a misszió közösségi ügy, de hiányzik belőle minden agresszív vonás. Pál útjai nem "evangélizációs hadjáratok", a kívülállókra nem jól-rosszul leplezett fölénnyel, gőggel, hanem alázat és reménység magatartásával tekintenek. Isten eszközei nem csupán lelki szükségletet elégítenek ki, például Pál a hajóút során egészséges

helyzetfelismerésével az utasok megmentője is lett (Csel. 27:30-32). A misszió nem kapkodó és nem nyughatatlan. Pál, ha kell, megül huzamosabb ideig egyhelyben, Kor.ban másfél, Efézusban több mint két esztendeig, de azonnal tovább megy, ha Isten vezetése alatt úgy látja. A misszióba az Egyház emberei alapjában véve sok értetlenség után kapcsolódnak be, Csel. 10:9 skk. Az egység kérdésében fontos látni, hogy a különböző gyökerű zsidó és pogány Gyülekezetek testvéri módon élhetnek együtt addig, amíg egyik sem lép fel a kizárólagosság igényével. De fegyelmezni kell ott, ahol ez fenyeget (Judaizmus és a gnosztikus libertinizmus harca). Az Egyházfegyelem célja a Gyülekezet megóvása. A Cselekedetek arra mutat példát, hogy az egyes ember az Egyházban hogyan találja meg a kapcsolatot Isten örökkévaló tervével, s hogyan ismeri fel abban jelenének aktuális feladatait. 33. Az Apostoli levelek gyűjteménye Az ÚSZ. 27 iratának nagyobbik része, 21 irat levélformában van megírva, míg az Ószövetségi iratok között nem fordul elő levél, legfeljebb egyéb iratok betéteként (pl. 2 Sámuel 11:14, 1 Királyok 21:9, 2 Királyok 5:5, 10:2, 19:10, Jeremiás 29 stb.). De ilyen betétlevelek az ÚSZ.-ben még az önálló iratokon kívül is vannak, pl. Csel. 15.23, 23:36, Jel. 2.-3. fejezet. A levélforma a dolog természeténél fogva elég kötetlen műfaji forma, ez azonban nem jelenti azt, hogy az idők folyamán ne alakultak volna ki szilárd műfaji kellékei. Üdvözlő formával kezdődött, melyben a levélíró megnevezte önmagát, a címzettet, egy jókívánságot tartalmazó szóval pedig összekötötte a kettőt. A páli levelek általában tartalmazzák ezeket a kellékeket, azonban sajátosan átstilizálva, kibővítve. A levélkezdetben gyakran lépnek fel társlevélírók, Pál volt így a keresztény apostoli levélforma kialakítója. Az ÚSZ.-i levelek valódi levelek. Ezen az sem változtat, hogy később egy irodalmi gyűjtemény darabjai lettek. A páli levelek valódi voltát két tény bizonyítja: egyik, hogy valamennyi tele van a háttérben levő konkrét helyzetre való utalásokkal (még az ebből a szempontból sokat támadott efézusi is, ld. Ef. 6:21-22), a másik, hogy nagyon sok részletük csak akkor magyarázható meg kielégítően, ha valódinak tekintjük a levelet. Pál sokat utazott és sok levelet írt, ránk leveleinek csak töredéke maradt. Később elveszett, de akkor még meglevő leveleire utal, pl. II. Kor. 7:8, Kol. 4:16. Mivel Pál levelei valódi levelek voltak, adataik segíthetnek a Cselekedetek könyvével együtt Pál életrajzi kronológiájának részleges rekonstrukciójában is. Sok mindenről azért nem kapunk a levelekből részletes tájékoztatást, mert a helyzet a levélírók és az olvasók előtt egyaránt ismert volt. A levelek valódiságát bizonyítja egész gondolatfűzésük is. Többnyire nem teológiai értekezések (ez alól valamelyest a Római levél kivétel) hanem a missziói munka során írt levelek módján vannak megfogalmazva. Ezért mindig gondolnunk kell arra, hogy a bennük levő egyenetlenségek sem a szövegromlás következményei. Alapjában véve ezekben is - mint a szóbeli igehirdetésben - azzal az igénnyel lép fel Pál, hogy Isten Igéjét szólaltassa meg. Ezért a levelek a kereszténység legrégibb korának gazdag igehirdetéséből ránk maradt szemelvények. Nagy értékük abban van, hogy a kereszténységet, a Gyülekezeteket különböző harcaik folyamata közben mutatják be. A páli levelek sorrendje a kéziratok nagyobbik részében már így ismeretes. Ezen a csoportosításon belül az első négyet nyilván terjedelmi okokból szokás nagy leveleknek nevezni. Az Efézus,

Filippi, Kol. és Filemon levél közös neve fogságból írt levelek, míg a két Tim.hoz írt levél és a Titushoz írt levél a pásztori levelek csoportja. 34. A Római Levél A római Gyülekezet nem Pál alapítása. De keletkezéséről a Cselekedetek könyve sem számol be. Amikor a Csel. 28:13 szerint Pál a városba érkezik, ott már talál keresztényeket. Szinte bizonyos, hogy a római Gyülekezet alapítása nem tervszerű missziói munka eredménye, hanem Palesztina és a diaszpóra között fennálló kapcsolatok gyümölcse. A Gyülekezet alapjában és kiindulásában zsidókeresztény jellegű. Viszont a Claudius féle rendelet folytán (Csel. 18:2) a zsidókeresztény tradíció folyamatossága átmenetileg megszakad. A Római levél érdekesen tükrözi azt a tényt, hogy ebben a Gyülekezetben azután jelen volt mindkét vonal, a zsidó- és a pogány-keresztényeké. Például a Róma 2:17-ben zsidó olvasóit szólítja meg az Apostol "Íme te zsidónak neveztetel..." Míg a 11:13-ban a pogányokat "Néktek mondom, a pogányoknak ..." Maga az Izrael-kérdés tárgyalása arra vall, hogy a kezdeti zsidó-keresztény közösség után a Gyülekezet alapszínét a pogányok adták meg, akik könnyen hajlandók elfeledkezni a zsidóságról, holott a beoltatás tényét az előzőek miatt nekik fokozottabban kellene érteniük. A vegyes összetételnek látszólag ellene mond a 7:4, "meghaltatok a törvénynek a Krisztus teste által", ami nyilván csak zsidó-keresztények számára volt érthető. Viszont, mivel ez a Gyülekezet nem Pál alapítású, a benne levő pogányok valószínűleg prozeliták voltak, akik korábban már a törvény hatálya alá tartoztak és így már érthető a kérdéses mondat. Mivel Pál nem ismeri személyesen ezt a gyülekezetet, a konkrét helyzetekre való utalásai nem annyira világosak mint más leveleiben. Viszont ő maga nem ismeretlen a gyülekezet előtt, annyira, hogy már tanításairól alkotott hamis híresztelések és gyanúsítgatások is eljutottak Rómába (Róm. 3:8, 6:1). A levél egyik határozott célja, hogy a félreértéseket eloszlassa. Pál többször akart már Rómába menni (Róm. 1:13, 15:23). A levél további célja értesíteni a gyülekezetet erről a szándékáról. Róma — a páli misszió módszereit ismerve — két okból fontos Pálnak: nagyobb centrumokba ment el személyesen, a környék misszióját azután a helyi Gyülekezetekre bízta. Ez a gyülekezet pillanatnyilag nem volt túl jelentős ugyan, de a város a birodalom középpontja és az Apostol ezt tartja szem előtt. Róma hídfőállás lehet a 15. fejezetben említett hispániai misszióhoz is. Azonban az is igaz, hogy Pál a gyülekezet gondjaival, problémáival önmagában is fontosnak tartja foglalkozni. Teológiai fejtegetései nem öncélúak. Nem csupán gondolatai közlésének igényét akarja kielégíteni, hanem azért ír, mert úgy látja, hogy a Gyülekezetnek mindezekre szüksége van tisztázódása érdekében. Ebből ered a levél kettős jellege. Egyrészt úgy tűnik, mintha a páli teológia elméleti teljességre törekvő foglalata volna, a megigazulástan kifejtésében, az Izrael-kérdésben, a pogányoknak a kijelentéshez való viszonya értelmezésében valóban egyedülálló jelentőségű. Másrészt mégsem szabad szem elől tévesztenünk a tényt, hogy Pál a levelet nagyon is konkrét helyzetben levő római gyülekezetnek írta. A levél eredetiségét sohasem vonták kétségbe, már a legkorábbi egyházatyák is említik. Egységét azonban igen. A 16. fejezet idetartozását vonták kétségbe az idők folyamán. Egyrészt azért, mert a 15:33 szabályos befejezésnek tűnik, és kettős

befejezés Pálnál másutt nem fordul elo. (Péternél azonban igen, ld. majd az I Péter bevezetését.) Másrészt azt hozzák fel, hogy ha Pál nem ismerte a Gyülekezetet, hogy tudott a 16. fejezetben annyi nevet felsorolni? Közülük számunkra egyedül Aquila és Priscilla neve ismerős más helyekről. Ennek a problémának talán éppen itt lehetne keresni a kulcsát. Pál egy időben együtt dolgozott ezzel a házaspárral és az ő elmondásukból rajzolódhatott ki előtte a római gyülekezet képe. A levél keletkezési helye Kor., ezt erősíti a Kor. melletti Kenkrea-beli Gyülekezet említése, időszak a Kor.i tartózkodás adatait figyelembe véve kb. 55-56 tele. A Római levél tartalmi sajátosságai

Kettős jellegét már említettük. Egyszerre konkrét és általános üzenet. A Róma 2:16, 16:25-ben Pál úgy beszél róla mint "az én evangéliumom"-ról. Szerkezetét tekintve a levél szinte egyetlen textus alapján elmondott prédikáció. A Habakuk 2:4 kifejtése "Az igaz ember hitből él" (Róm. 1:17). Pál exegézise azonban jóval túlmegy az Ószövetségi ige értelmének azon a szűkebb körén, melyben maga a próféta érthette Isten szavát s ennek sokkal teljesebb értelmét ragyogtatja fel. Maga a textusválasztás a Gyülekezet szükségeire való tekintettel vetődik fel. Pál tiltakozik (mint mindig és mindenütt) a Júdaizmus törvényértelmezése ellen. A pogánykeresztények számára viszont tisztázni akarja Izraelnek Isten tervében betöltött szerepét. A levél alaphangulatát a 3:19-ben az az intelem adja meg, hogy Isten színe előtt el kell némulnia minden kérkedésnek. A kegyelemről azt tanítja, hogy a hit csak válasz Isten minden embernek felkínált kegyelmére. Ez a kegyelem meghalad minden emberi fogalmat, nem hiúsíthatja meg a bűn megsokasodása sem (5:18), de ez nem azt jelenti, hogy az emberi logika szerint felelhetünk rá: adjunk tehát alkalmat Istennek bűneinkkel a kegyelemre (6:1). A törvényről szóló tanítása, hogy az tudatossá teszi a bűnt és elvisz a kétségbeesésig (Róma 7.), ez egybecseng a Galácia-levél gondolatmenetével, ahol a törvény Krisztusra vezérlő Mesterként jelenik meg. Mert ebből a kétségbeeséstől csak Krisztus szabadíthat meg. A hit törvénye tehát a megoldás. Ez részben kizárja a cselekedeteket mint érdemszerzőket, másrészt magába foglalja a cselekedeteket, mint a hitből való engedelmesség bizonyítékait. A reménység a Római levél tanításában paradox reménység. Ábrahám példája a rómaiak számára konkrét üzenet. Egy sereg kisemmizett ember, adhatóvehető rabszolga, aki hisz abban, hogy örökségül övé lesz a Föld. A kegyelem és hit igazi értelmezésével jár együtt a kiváltságok halála, a hitbeli gőg megölése. A kiváltság felelősséggel jár. Akár Izrael esetében (Róma 3:1), akár a Gyülekezet erősebb tagjainál (Róma 15:1), hogy hordozzák a gyengéket. A földi hatóság iránti engedelmesség kötelességét nem szabad elszellemiesítve valami természetfeletti hatalmasságokra értenünk. A földi hatalom Isten általános kegyelmének bizonyítéka, türelmének tárgya, olykor azonban itéletének célpontja is. Ez utóbbi azonban az Ő kizárólagos jogkörébe tartozó dolog. A különböző gyökerű hívők együttélésének, a tolerancia szükségességének és létjogosultságának alapvető tanítása a 14. fejezet. 35. Az első Korinthusi Levél A Gyülekezet keletkezése és helyzete a megírás idején Kor. kikötőváros,

Akháia provincia székhelye, Gallio prokonzul neve ismerős az Csel. 18:12 versből. Kikötőjét Kenkreá-nak hívták, ezt a Római levél 16. részében megtaláljuk. Kicsapongó élet jellemzi. Keresztények a lakosság alacsonyabb, megvetettebb rétegeiből kerülnek ki, erre utal Pál a levél 1:26-29. verséig. Az alapítás történetét az Csel. 18:1-17 versében találjuk. Előzménye Pál athéni tartózkodásnak szerényebb eredménye, a munkatársak távolléte, amelyre a Csel. 18:5 utal, Pál eltartja magát Aquila és Priscilla házánál kétkezi munkával és a misszió kezdete óta kiéleződik a zsinagógához való viszony. Justusháza szomszédos a zsinagógával, ez kihívás a zsidó közösségre nézve, Krispus megtérése, aki zsinagóga-fő, s ezzel betelik a pohár. A zsidók csak alkalomra várnak és Gallio prokonzulsága idején megtámadják az apostolt. De Isten nem engedi őt bántani, maga Isten bíztatja Pált: "Ne félj, hanem szólj és ne hallgass, mert nékem sok népem van ebben a városban ". (Csel. 18:9-10) A gyülekezet későbbi történetében komoly szerepet kap Apollós. Ő egy János keresztséget vett felébredt lélek, Aquila és Priscilla hatására jut Krisztusban való élő hitre (Csel. 18:24-28). Viszonya Pálhoz korrekt, mégis megpróbálják őket az egymással vetélkedő Korinthusiak egymás ellen kijátszani. (I Kor. 1:12). A gyülekezeti helyzetet egyfelől gazdag áldások jellemzik (I. Kor.1:5-7), másfelől vallási gőg, extatikus rajongásra való hajlam, etikai közöny, melyek sokféle bajnak forrásai. Nem elég érettek. Ennek tünetei a gyülekezetben folyó viták, személyeskedések (I Kor. 1:13, 3:3-79). Tünet az erkölcsi szabadosság (I Kor.5:1-2 és 6:15-20). Valamint a kegyelmi ajándékokkal való visszaélés és az Istentiszteletben való rendetlenség (I Kor.14:33-40). A levél épsége.

Bizonyos szemlélet szerint az első Kor.i levél két levélből utólag összeszerkesztett mű és eredetileg két levél volt. Ezt a benne található átmenetekre, egyenetlenségekre alapozzák. Valamint az 5. rész 9. versében említett (elveszett) levélre hivatkoznak. De az egyenetlenségeket könnyű megérteni, következik a levélforma sajátosságából, a diktálási szünetekből, a témák egymásutániságából. Komoly érvet ezek az ellenvetések nem jelentenek. A keletkezés helye és ideje

A hely Efézus I Kor.16:8 szerint, ha összehasonlítjuk a Csel. 19. rész 21-22. verseit és az I Kor. 16:1-3-at, akkor azt látjuk, hogy Pál efézusi tartózkodásának vége felé 55 Húsvét táján keletkezhetett a levél. Ezt megerősíteni látszik a Húsvéti Bárányra való utalás (I Kor. 5:7), de az is, hogy az I Kor.16:8-ban a Pünkösdről még mint jövő idejű eseményről beszél. Tartalmi sajátosságok

A gyülekezetlátás, az egyházról szóló tanítás. Krisztus teste, melynek tisztaságát meg kell őrizni, ha kell fegyelmezés árán is. A feltámadásról ez a levél tanít a legrészletesebben. De tágul is a témák köre: istentisztelet tartalma, külső rendje. A kegyelmi ajándékok külső vitái helyett a hangsúly a szeretetre tevődik, ez kell, hogy hasson az egymással, de a világgal való viszonyunkra is. Az Evangélium lényegét Pál a keresztről való beszédként fogalmazza meg.

36. Második Korinthusi Levél A Kor.i Gyülekezet keletkezésére és helyzetére nézve mondanivalónk azonos az első Kor.i levél általános bevezetésével. Fontos azonban foglalkoznunk a két Korinthusi levél megírása közötti idő eseményeivel. A II Kor.l:15 és 2:1, de főleg a 12:14 alapján egyértelműnek látszik, hogy Pál az I Kor. és a II Kor. Írása közötti időben volt egy alkalommal Kor.ban. A II Kor.2:1-4 és a 7:8 vers alapján az is világos, hogy még egy levelet is írt a Gyülekezetnek (melynek tartalmát nem ismerjük csak következtetni lehet rá). A II. Kor. 7:15 szerint ezt Titus adhatta át a Kor.iaknak. Ezért érthető, hogy a II. Kor.-ban nem találunk utalást az első levélre. Hogy mi történt közben, az csak rekonstruálható. Az I. Kor.16:10-11 szerint Pál az első levéllel Timóteust küldhette el, őt várta vissza és talán a tőle hallott hírek késztették arra, hogy menjen el ismét Kor.ba. A II. Kor.2:15 skk, valamint a 7:12 arra enged következtetni, hogy a Gyülekezet egy meg nem nevezett tagja komolyan megbánthatta az apostolt, aki elszomorodva tért vissza Efézusba. Ezután írta meg az elveszett közbülső levelet, melynek hangvétele bizonyosan szigorú és kemény volt, II. Kor. 10:10. Ezután várta Titus visszatértét és a második Kor.i levél már reflexió a Titus által hozott jó hírekre. A levél rendeltetése

Az Apostol örül a Titustól kapott jó híreknek, de közötte és a gyülekezet között mélyebb véleménykülönbség is volt. Apostoli hivatását is kétségbe vonták, ezért a második Kor.i levél teljes egészében védekező jellegű. Ugyanakkor az egyik legszemélyesebb levél is: az őt ért támadások alkalmat adnak az Evangélium ügyének védelmezésére. Ahogy önmagáról, apostoli szolgálatáról beszél, végig az ügyet védi, noha mindez személyével kapcsolatos. Előkerül az adakozás kérdése is, mint a pogány- és zsidó-keresztény gyülekezetek összetartozásának kézzelfogható bizonyítéka, ami Pálnak különösen szívügye. A levél egysége és eredetisége

Eredetiségét (páli szerzőségét) sohasem vonták kétségbe. Egységét illetően az okozott aggályt, hogy az első kilenc fejezet hangvétele barátságos, a 10. fejezettől a 13.-ig pedig kemény, vitázó jellegű. Van, aki a 9. fejezet végén diktálási szünetet vél felfedezni. Egyesek bonyolult szisztéma szerint szeretnék tördelni, de igazán meggyőző érvek nélkül. Keletkezés helye és ideje

A hely Macedónia, II. Kor. 8:1-2 is hivatkozik rá, egy késői utóirat szerint Filippi. Nem bizonyított, de nem is lehetetlen. Az idő 55 ősze, a zsidó újév utáni időkben.

Tartalmi sajátosságok

Alaphang: az egyéni hívő életküzdelem összefolyik a Gyülekezet jövőjéért vívott harccal, a kettőt egészségtelen szembeállítani. Nagy lecke a második Kor.i levélben az apostolnak a gyülekezettel való bánásmódja. A támadások legtöbb embert zárkózottá tesznek, Pál kitárulkozik (II. Kor. 6:11-13). Teszi ezt egészen a "balgatag dicsekvés" szintjéig (II. Kor.12:11). Mivel odaadása őszinte és személyes, nem téved az álpátosz posványába. Nem fél beszélni az apostoli szolgálat méltósága és az emberi eszköz erőtlensége közötti feszültségről, a végcélig vezető út küzdelmeiről. 37. Galatákhoz írt Levél A levél címzettjei nem egy gyülekezet, hanem azoknak egész csoportja. Hogy konkrétan mely gyülekezetekről lehet szó, ez pontosan nem deríthető ki. Gal. 4:13 utal rá, hogy Pál alapította őket. A Gal. 1:6 szerint eredetileg egészséges Evangéliumot vettek és jól indultak. Ezért lepi meg Pált, hogy később nyugtalanító hírek jöttek felőlük, júdaista tanítók kétségbe vonták a Pál hirdette Evangélium hitelét és a Törvény betartása általi üdvösséget hirdették. Galácia az észak- és dél-galáciai elmélet

Galácia mint földrajzi gyűjtőfogalom előfordul még az I. Kor. 16:1; II Tim. 4:10; I Pét. 1:1-ben is, melléknévként, a Csel. 16:6, 18:23-ban. A Cselekedetekben Lukács csak a Kisázsia belsejében levő (kelta származású) galatáktól lakott területet említheti. Galliából, Kr. e. VI-IV. század óta vándoroltak ki, egy csoportjuk jutott el Kis-Ázsiába. Kr.e. 25-ben lett Galácia néven római provinciává. Az ókorban Galácia tehát részben a kelta lakosságú régi Galáciát, részben az ennél valamivel nagyobb kiterjedésű római provinciát jelenti. A kérdés az, hogy a címzettek csak a régi értelemben vett (északi) területek lakói vagy a provincia egészében keresendők. Itt Pysidiában és Likaoniában voltak Páli eredetű gyülekezetek (Csel. 13.-14. fejezet). E kérdést máig sem sikerült teljesen eldönteni. Előbbi elmélet észak-, utóbbi délgaláciai elmélet néven ismeretes. Úgy tűnik, hogy a Csel. 16:6-ban említett bolyongás azonos lenne a Gal. 4:13-ban említett testi erőtlenség idejével, de ezzel még nyitva marad a Galácia elnevezés értelmezése. A Gal. 4:8 bálványimádó pogány múltra utal, Dél-Galáciában viszont voltak zsidókeresztények is. Ez az északi elméletet erősíti. Dél mellett szól viszont, hogy a Csel. 13.-14. fejezete konkrétan említi az ott alakult gyülekezeteket (a Pysidiai Antiókhia, Ikónium, Lystra, Derbe) míg az északi területekről nem maradt ránk konkrét helységnév. A Levél rendeltetése

A Gal. 2:12-ben említi a júdaistákat, cél az, hogy az ő törvényre hivatkozó álláspontjukkal szemben megvédje az Evangélium hitelét. Maga a júdaista gondolkodás azonos a Csel. 15:5-ben említettel, melyet a "farizeusok szerzetéből való hívők" képviseltek. Az azonban nem egyértelmű, hogy egyenesen júdeai talajról, magának Jakabnak a környezetéből jött atyafiak lettek volna. Még akkor

sem, ha a Gal. 2:12 névszerint említi Jakabot. Dél-Galáciában voltak zsinagógák és ha az Evangélium úgy lett hirdetve, mint az Ószövetség folytatása, az igéretek beteljesítése, akkor egyéb tanítás híján logikusnak tűnhetett a Mózesi törvény kontinuitásának gondolata is. Ezt a hiányt kellett pótolnia azzal, hogy az Apostol megmagyarázza a Törvény igazi rendeltetését. A levél tartalmi sajátosságai

Az egész levél egyetlen szenvedélyes vitairat a "Sola Fide" az egyedül hit által és a "Sola Gratia" egyedül kegyelemből való üdvösség tanának a védelmezésére. Különösen akkor tett jó szolgálatot az Egyháznak, mikor ezek kerültek veszélybe (Római katolicizmus vagy az a szektás legalizmus, amely ma az adventista tanításban ölt testet). Az érvelés során először Pál személyére és apostoli tisztére vonatkozó dolgokat kellett tisztázni. Fontos, hogy magától az Úrtól kapta elhívását, és hogy a tizenkettes kör tagjaival teljes egyetértésben, szilárd szövetségben végzi munkáját. Amit hirdet az nem új és nem más mint az apostoltársak üzenete. Azután jön a páli misszió teológiai alapjainak tisztázása. Szól a Törvény és az Evangélium üdvtörténeti viszonyáról. Utóbbi a szív keménysége miatt időlegesen adatott, mint Krisztusra vezérlő Mester (Gal. 3:24 "pedagógus" = szolga...). Azonban Krisztusban nagykorúvá lettünk, nem vagyunk a nevelő alatt többé. (Gal. 3:25) Az Egyházat szüntelenü1 fenyegeti a veszély, hogy visszasüllyedjen egy, az Ószövetségihez hasonló állapotba (katolicizmus). Isten népének szilárdan meg kell állnia a szabadságban, melyre minket Isten elhívott. (Gal. 5:1). Az Izrael-kérdésben a Gal. 3:14 mintha ellentétben lenne a Róma 11:2-vel. Előbbi Izraelt látszólag kizárja az üdvösségből, mikor Ábrahám áldását a Krisztusban a pogányokra vonatkoztatja. Utóbbi pedig hirdeti a "szent maradék" elvét. Nem arról van itt szó, hogy Pál időközben belső fejlődésen ment volna keresztül. Hanem figyelembe kell venni a konkrét hátteret, melyben az egyes kijelentések íródtak. A Galácia levélben a júdaizmus képében Pál tulajdonképpen Izrael nemzeti gőgje ellen harcol. A Római levélben pedig azok ellen, akik Izraelt ki akarták zárni az üdvösségből. Pál az Evangélium teljes üzenetének, a nagy titoknak igyekszik hol az egyik, hol a másik oldalát megrajzolni. Rész szerint elmondani a kibeszélhetetlent. A levél hitelessége és egysége

Az őskeresztény irodalomban korán idézik (Ignatius és Polycarpus). Sem valódiságát, sem egységét általában nem vonták kétségbe. 38. Az Efézusi Levél

A Gyülekezet, a címzettek, az irodalmi probléma

A várost Kr.e. II. század végén görög telepesek alapították. A római uralom idején Ázsia prokonzulátus székhelye lett. Pogány vallási központ Artemis (görögü1 Diana) híres temploma révén. A Csel. 19. fejezetéből tudjuk Demeter ötvös szavaiból, hogy ez nem kis anyagi előnyt biztosított, ennek veszélybe kerülése idézte elő a páli misszió elleni támadást (Csel. 19:23-40). Ugyanakor a Csel. 18:19-21-ig terjedő szakaszból azt is tudjuk, hogy először Pál csak rövid ideig, de a 19:10 szerint harmadik útja során több mint két évig tartózkodott ott, eredményesen munkálkodva. A Gyülekezetnek később is jó hírneve van, az ősegyházi tradíció szerint János apostol is itt élt élete utolsó éveiben. Különös, hogy miközben Pál bensőséges kapcsolatban volt a gyülekezettel, ennek ellenére a levelet az jellemzi, hogy hiányoznak belőle a gyülekezetre vagy akármely más gyülekezetre vonatkozó konkrét utalások. Ráadásul a legrégebbi kéziratokból a címfeliratokból hiányzik a helymegjelölés. A II. század vége után a levélcím minden kéziratban megtalálható. Ezzel kapcsolatban különféle találgatások láttak napvilágot. Tertullianus azt említi, hogy az eretnekek a levelet laodiceai levélként tartják számon. Ez a feltételezés valószínűleg a Kol. 4:16-on alapulhat. A reformáció idején Béza és Grótius állította fel azt a tételt, hogy az Efézusi levél eredetileg körlevél volt, ehhez sok újkori magyarázó is csatlakozott. Ezt a feltevést az Ef. 6:21-22 alapján nyugodtan kizárhatjuk. Van, aki odáig megy, hogy Pál szerzőségét is kétségbe vonja. Nézzük meg kissé az ő érveiket: Számos olyan szó fordul elő, mely az ÚSZ. későbbi irataira és az apostoli atyákra jellemző. Ez a jelenség a Levél általános jellegével aránylag könnyen megmagyarázható. Az Efézusi és a Kol. levél közeli rokonsága. Szókészletüknek közel egyharmada közös. Ezzel szemben: fontos eltéréseket is mutat a két levél összehasonlító elemzése, annyit legalábbis, hogy ez kizárja a pszeudonómia lehetőségét. Mások az Efézusi levél teológiájában keresnek eltéréseket a többi páli levéltől. Egyik ilyen pont lenne az Ef. 2:20 és az I. Kor. 3:11 szembeállítása, holott az egyik nem kizárja, hanem magába foglalja a másikat. Az Efézusi levél tartalma egyszerűen részletezőbb a másiknál. Az Efézusi levél krisztológiája szinte kizárólag az ecclesiológiára épül, míg a Kol. levélnél fordított a helyzet. Az Egyház mai helyzete Krisztus személyét, váltságtényét tükrözi, utóbbi van a fő helyen. Belső bizonyíték, a hívő számára perdöntő, hogy a szerző megnevezi önmagát (Ef. 1:1; 3:1), további célzások személyére (Ef. 4:1; 6:20). A tartalom megerősíti a páli szerzőséget. A kegyelem általi megtartatás, a Gyülekezet mint Krisztus teste, a vér által való váltság, a Szentlélek általi elpecsételés - mind olyan üzenetek, melyekkel a Római, a Galácia, a Kor.i levélben is találkozunk. Pál munkatársai és tanítványai között nem találunk olyan nagyszabású személyiséget, aki ennyire értette, sőt túl is szárnyalta volna Pált. A levél rendeltetése általános jellegéből következik. Megismertetni a Gyülekezetet Isten üdvözítő tervével, élő módon betagolni Krisztus egyházába, továbbá, hogy találják meg helyüket a világban, szilárduljanak meg hitükben, szeretetükben, valamint ezek erkölcsi konzekvenciáiban.

Tartalmi sajátosságok

Két fő részből áll a levél. Az elsőben Isten üdvözítő munkáját mutatja be a lehető legszélesebb távlatokban, a másodikban részletesen szól arról, hogy mit vár Isten a megváltott embertől. Az egység gondolata uralkodik a levél tanításán. Például "Az idők teljességének rendje, hogy ismét egybe szerkeszt mindeneket" Ef. 1:10. Egy népről szól, mikor a zsidót és pogányt Krisztusban közös test tagjainak nevezi. Etikai tanítása összefonódik dogmatikájával. Igyekezni valósággá tenni minden emberi viszonylatban a váltság lényegét, helyreállítva a bűn okozta torzulásokat. Ez megoldás a kereszténynek magának - és jel a világnak. A hálaadás után az első fő rész az Egyház jellemzését adja. A 2. fejezet találó jellemzése: egyetemes életrajz, első része mindenkire, második fele csak a hívőkre érvényes. A gyülekezet titka a harmadik fejezet: a zsidók és a pogányok egysége Krisztusban. A második fő rész parainetikus jellegu. Az erkölcsi intés alapja az elhivatás (Ef. 4:1). A növekedés elősegítői a kegyelmi ajándékok (Ef. 4:7-16), az új élet: levetkőzés és felöltözés (Ef. 4:17 skk). Az Ef. 5:3-7 bűn-katalógus, az Ef. 5:821 erény-katalógus formájában vázolja az új életet. Az Ef. 5:18 skk a Szentlélektől való beteljesedés gyakorlati útja, az Ef. 6:10-20 pedig a lelki fegyverzet felsorolása. 39. A Filippibeliekhez írt Levél A Gyülekezet alapításáról a Csel. 16:1 skk tudósít. Többes szám első személy utal rá, hogy Lukács ebben az időben Pállal volt. 50 tavaszán érkeztek Fil.be. Zsinagóga nem volt a városban, a folyóparton imádkozó asszonyok között hirdették az Ígét. Lídia— jelentése lídiai nő - neve eredetileg valószínűleg nem ez volt, egyesek a Fil. 4:2-ben említett két név egyikében vélik felfedezni az eredetit. Összeütközésbe került az apostol a városi hatósággal, börtönbe kerülése a börtönőr megtérését, bocsánatkérését eredményezte. Hamarosan távozniuk kellett a városból. Ezek az események alig néhány hetet vettek igénybe. Lídia háza volt az első gyülekezeti otthon. A Gyülekezet összetételében zsidókeresztények is voltak, de biztos, hogy a pogányszármazásúak kerültek rövidesen túlsúlyba. A Fil. levélben említett nevek (Epafróditus, Evódia, Syntiké) is erre utalnak. Filippi városa eredetileg Macedón alapítású, de az ÚSZ. korában római kolónia. Az actiumi csata után (Kr.e. 31.) Octavianus (Augustus császár) telepített ide Antonius-párti veteránokat, míg a maga híveit Itáliába vitette. A római kolónia jelleg dominált s mellette zsidó alig volt. Pálnak a gyülekezethez való viszonya mindig meleg volt és maradt (Fil. 1:5, 4:10). Már Tessalonikába is küldtek támogatást (Fil. 4:16). A II. Kor. 11:8-9 szerint folytatták ezt Pál Kor.i missziója idején is. Pál intenzív kapcsolatban volt velük. Csel. 20:2 szerint 55 őszén Macedónián átutaztában hosszabb időt tölthetett itt és innen írhatta a második Korinhusi levelet. Csel. 19:29 szerint Pálnak voltak Macedóniából való utitársai, tőlük állandóan értesülhetett a gyülekezet helyzetéről. A Filippi levél utal rá, hogy már azelőtt is írt nekik levelet (Fil. 3:1-18).

A megírás célja és oka

Pál huzamosabb ideje fogságban van (Fil. 1:12). Értesítést akar küldeni a Gyülekezet szeretetadományának megérkezéséről (Fil. 4:10-18) — s ennek kapcsán Epafróditus egészségi állapotáról (Fil. 2:25-30). Saját szabadulásának kilátásairól (Fil. 1:23-25) és más időszerű kérdésekről. Saját helyzetére más leveleiben ennyire nem tér ki. A Gyülekezet és közte levő meleg kapcsolatra tekintettel azonban itt kivételt tesz. Másrészt tanítani akarja őket fogsága értelméről, melyről talán helytelenül gondolkodtak (Fil. 1:12 skk). A levél egysége és hitelessége

Az apostoli atyáktól nyert adatok igen régiek és jók. Ignatius, Polycarpus is ír a Fil. levélről, utóbbi emlékezteti a filippibelieket, hogy Pál köztük időzve pontosan és megbízhatóan tanította őket és távollétében leveleket írt nekik. Egységét a Fil. 2:5-11-ben található Krisztus-Himnusszal próbálták támadni. De ez nem kizárja, hanem "előzetes következményként" éppen bizonyíthatja a levél egységét. Pál itt a gyülekezet közkincséből meríthetett. A levélben levő hangnembeli törések, pl. Fil. 3:1, egyszerűen a levélforma jellegzetességei, melyek a tárgy megváltozásával indokolhatók. A Levél keletkezésének helye és ideje

Három elmélet látott napvilágot a fogság helyét illetően: a római, a cezáreai és az I. Kor.15:32-re alapozva egy feltételezett efézusi. Cezárea ellen szól, hogy a fogság végére az ügy gyors és szerencsés kimenetelére itt aligha számíthatott az apostol. Az Efézus színhely mellett érvelők a Róma és Filippi között levő nagy távolságra (6-8 heti út) hivatkoznak. Nyomósabbnak tűnik a római helyszín, főleg a Fil. 1:13 és 4:22 alapján. Tartalmi saiátosságok

Egy olyan Gyülekezet, melyben az Apostolnak öröme telt. A Krisztusról szóló bizonyságtétel s annak etikai következményei elválaszthatatlanok. A keresztény tökéletesség lényege a törekvés a jóra (Fil. 3:12-14), a pozitívumra kell igyekezni (Fil. 4:8-9). Krisztus váltság művének bemutatásával célja elmondani Krisztus azzá lett, ami természete szerint nem volt: emberré, szolgává-, hogy az embert azzá tegye, ami természete szerint nem sajátja, szentté, Isten gyermekévé. Az Apostolnak a Gyülekezethez való viszonya gyengéd, még mulasztásaikra is talál mentséget (Fil. 4:10/b) - de ez nem akadályozza meg, hogy intő szavakkal forduljon hozzájuk, ha kell, személyek megjelölésével is (Fil. 4:2). A gyengédség nem válhat oktalan kényeztetéssé, a szeretet nem válhat elfogultsággá. A fogság értékelésében is fontos a Filippi levél tanítása. A testvéreknek meg kell tanulniuk, hogy Pál nélkül is haladhat az Evangélium ügye és a fogságban maradni is jelenthet kegyelmi állapotot (Fil. 1:20).

40. Kolossébeliekhez írt Levél A Levél címzettjei

A város a Frigia tartománybeli Kolossé, egy nem túl jelentős város annak az útnak a mentén, mely Efézusból kiindulva keletnek tartott Szíria és Cilicia felé. A két szomszédos város: Jerapolis és Laodicea jelentősebb volt. Mindháromban volt keresztény gyülekezet, amelyek szoros kapcsolatban voltak egymással. Kolosséban a levél írásának idején már kialakult gyülekezeti élet volt (Kol. 2:5). Zsidók élhettek ugyan a városban-, a vázolt tévtanítások júdaista hatásra utalnak -, de a levélből, a Kol. 1:27 és 2:13 alapján zömmel pogány-keresztényekre kell gondolnunk. A gyülekezetet nem Pál alapította, személyesen nem ismeri őket (Kol. 1:7-8 és 2:1), Epafrás lehetett vagy az alapító (ezt bizonyítani nem lehet, de kizárni sem) — vagy a Gyülekezetnek akkori vezetője. A gyülekezet közvetve páli keletkezésű. A nagyobb centrumokban megalakított gyülekezetekből ment tovább az Evangélium a kisebb helyekre. A keletkezés célja és oka

A fő indíték nyilván Epafrásnak Pálnál tett látogatása és az általa hozott hírekre való reagálás. Hiszen az örvendetes vonások mellett (Kol. 1:3), komoly veszélyek is leselkednek. Epafrás a Filemon-levél 23. verse szerint megosztotta Pál fogságát, a Kol. 4:12 szerint még nem megy vissza közéjük. Fő téma a Kol.i tévtanítás. Ennek mibenléte két különböző hatást tükröz: egyrészt júdaista elemeket (ünnep, újhold, szombat), másrészt gnosztikus vonásai is vannak (aszkézis, pneumatikus gőg, angyalok tisztelése, maga választotta istentisztelet). A zsidó gnózisznak a kereszténységgel összeszövődő formája ez. Krisztus szerepét és jelentőségét azért hangsúlyozza Pál, mert ezek a tévtanítók nem hittek abban, hogy az ő hatalma az egész világra, a teljes kozmoszra kiterjed és a kozmikus hatalmaknak is felette áll. A Levél hitelessége és épsége

A legtöbb ÚSZ.-i irathoz hasonlóan a Kol. levélnek is megtalálhatók nyomai az apostoli atyák hivatkozásaiban — bár nem olyan bőségesen mint más iratoké. Ez azonban nem elégséges ok hitelességének megkérdőjelezésére. Jellemző, hogy az első ilyen kétely 1838-ban merült fel. A kételkedők, a Kol. levélnek az Efézusitól való függőségével, nem páli gondolatok jelentkezésével érvelnek. A kételyek ellen a legjobb módszer a levél nyelvének, stilusának, teológiájának és az Efézusi levélhez való viszonyának vizsgálata. Szókincs- és mondatszerkesztés tekintetében a Kol. levél sok sajátos elemet mutat fel. 33 hapax legomenon mellett 15 további olyan szó található benne, amely az egész ÚSZ.-ben előfordul ugyan, de Pálnál másutt nem. Stilusa nehézkes, terjengős, bonyolult mondatszerkesztésű. Az eltérések részben abból adódnak, hogy a Kol. levél a többinél nagyobb mértékben liturgikus és himnuszi jellegű, másrészt, hogy erősen vitázó élű. Az eltérő sajátosságok éppen ezekben a jellegzetes részekben találhatók meg leginkább. Viszont találunk bőven

páli sajátosságokat, amelyek elegendők arra, hogy eredetiségét kétségbe ne vonjuk. A levél teológiájának antignosztikus éle csak addig probléma, míg bele nem gondolunk, hogy a gnoszticizmus létezett már a keresztény kor előtt is. A kételkedők felvetik, hogy a Kol. levél krisztológiája erősen kozmikus jellegű. Új képlet a "Krisztus az Egyház feje" formula, a levélre a moralizálás és a doktriner megfogalmazás jellemző, míg a teológiai érvelés és az üdvösség időbeli jellegének hangsúlyozása kevésbé jellemző, mint a többi páli iratra. A Kol. 1:15-20-ban valami kereszténység előtti himnuszt keresnek, melyet a levél írója páli szellemben korrigált. Ez azonban a Kol. 1:18 magyarázó jellege miatt lehetetlen. A levél speciálisnak tűnő krisztológiája azzal magyarázható, hogy a tévtanítók leszűkített Krisztus-képével szemben a Kolossé levél Krisztus jelentőségének átfogó és minden más fölé magasodó voltára kiván határozottan rámutatni. A kozmikus jelleg csíráit, kezdeményeit már más páli levelekben is megtaláljuk. Például II. Kor. 4:4 "E világ Istene megvakította a hitetlenek elméit, hogy ne lássák Krisztus dicsőséges Evangéliumának világosságát, ki az Isten képe. ". (Hasonlítsd össze Kol. 1:15-tel!) Vagy: a Gai. 4:3-9-ben a világ elemeinek emlegetése. Fil. 2:10-ben minden térd meghajlása, melybe mennyeiek, földiek és a föld alatt valók egyaránt beletartoznak. Az "Egyház feje" megfogalmazás szintén nem válthat ki ellenvetést, ha arra gondolunk, hogy más páli levelekben viszont az egyházról mint Krisztus testéről beszél (I. Kor.12, Ef. 4:15-16 stb.). Viszont nyomós érv a Kolossé levél páli szerzősége mellett, hogy az olvasók és az írók közötti kapcsolat több ponton párhuzamot mutat a Filemonhoz írt szituációjával, a két levélben azonos személyek szerepelnek (Epafrás, Aristarkhus, Márk, Lukács, Démás). Mindkettőben szó van Onésimus elküldéséről (Kol. 4:19 — Filemon 12). Mindkettő megszólítja Arkhippust (Kol. 4:17, Filemon 2. vers), az érintkezések tehát nem a dogmatikai hanem éppen a személyes textusokban egyértelműek. A Kolossé és az Efézusi levél kétségtelenül számos rokonságot mutat, de a kettő közül éppen a Kolossé levél az eredetibb karakterű. Ha egyáltalán szóba jöhetne az átszerkesztés, az csak fordított irányba lenne elképzelhető, vagyis, hogy az Efézusi levél keletkezett a Kolosséból. Ennek cáfolatára nézve azonban ld. az Efézusi levél bevezetését. A Levél keletkezésének helye és ideje.

A Kolossé levél fogságban keletkezett, a Kol. 4:3, 10:18 szerint. Ennek helyére nézve több feltételezés van. Efézus, Cezárea, Róma. Egyértelmű, hogy a Kolossé levél az Efézusival és a Filemon levéllel egyidőben keletkezett. Cezárea kiesik — a jelenlevő munkatársak nagy száma és a Kolossé Gyülekezet kialakult helyzete későbbi időre utal. Legvalószínűbb a római fogság ideje, kb. 62-63 táján. Felosztás: hálaadás a Gyülekezetért, Krisztusról szóló tanítás, a Gyülekezet állapotáról és a hamis tanítások veszélyeiről szóló tanítás, majd a harmadik és negyedik fejezetben a parainetikus rész. Összehasonlításul: az Efézusi levélben a Gyülekezet mint Krisztus teste, a Kolossé levélben Krisztus mint a Gyülekezet feje áll előttünk.

41. Az első Thessaloniki Levél A város és a Gyülekezet

Kasszandrosz alapította Kr.e. 315-ben és második Fülöp leányáról nevezték el Thessalonikának. Mellette haladt el a Via Egnatia, amely Rómát kötötte össze a kelettel és ezzel Európát Ázsiával. Krisztus korában igen népes város, Macedónia provincia székhelye, prokonzuli közigazgatással. Fekvésénél fogva érthetően a népek találkozóhelye. Jelentős zsidó kolóniával rendelkezik. A zsinagóga nem csak a helybelieknek, hanem a közeli Amphipolis és Apollonia (Csel. 17:1) zsidóságának is találkozóhelye. Jelentős a prozelitizmus is (Csel. 17:4-ben említett istenfélő görögök). A város élete hasonló a birodalom többi népes és gazdag városaihoz, részletesebb ismereteink nincsenek róla. Pál és a gyülekezet kapcsolata nagy vonalakban a Levélből megrajzolható. A Csel. 17:1 skk pedig elmondja a Gyülekezet keletkezésének hátterét. A Csel. 17:1-2 szerint három héten át hirdette az evangéliumot az apostol a zsidók között, nem sok eredménnyel. Annál nagyobb volt az eredmény a prozeliták között. Ez elindította a zsidók féltékenységét, akik elérik Pál és munkatársai elűzetését. Nem számolnak azonban az ott maradt gyülekezettel. Egyesek, az I Thess. 1:9 alapján (Miként tértetek meg Istenhez a hálványoktól...) tisztán pogánykeresztény gyülekezetre gondolnak. Hibás dolog azonban a Cselekedetek könyve és a levél adatai között ellentétet keresni. Egyrészt, mert zsidók között Pál kevés eredményt ért el, másrészt, mert a prozeliták megtérése mégsem gondolható el másképpen mint a zsinagóga közvetítésével. Pál először 3-4 hétig lehetett a városban (Csel. 17:2). Erre utal a Fil. 4:15 is: kétszer is küldtek körülbelül 150 km távolságból adományt az apostolnak. Vannak, akik kételkednek abban, hogy ilyen rövid idő alatt kialakulhatott-e ilyen bensőséges kapcsolat Pál és a gyülekezet között, de elfeledkeznek róla, hogy a munkának nem csupán az időtartama, az intenzitása is döntő lehetett (a Filippibelieknél sem időzött hosszabb ideig és mégis, velük is bensőséges kapcsolat alakult ki...). Az idő rövidségére utal, hogy Pál nem hagyott szilárd gyülekezeti szervezetet maga után. A Levél írásának indítékai

Pálnak egyrészt aggodalmai voltak a hátrahagyottak hitbeli megállása és fejlődése tekintetében s most örül a Timóteustól kapott jó hireknek (I Thess. 3:1 skk). Fő motívumnak a feltámadásról szóló tanítást szokás tartani, ez azonban egymagában nem vezetett volna egy ilyen levél megírásához. Sok olyan dolgot közöl az apostol, melyeket már a Gyülekezetnek ismernie kell, de ez hozzátartozik a kezdeti idők lelkigondozási módszeréhez, a befogadott Ige elmélyítéséhez. Fentiekből következnek a levél tartalmi sajátosságai. Az üldöztetések — tanítja Pál sorsszerűen hozzátartoznak a keresztény élethez. A döntő az, hogy a gyülekezet ne adjon erre okot. A 2:1-12 az apostoli szolgálat tiszta, önfeláldozó jellegének korai ecsetelése. Itt nem önvédelemről van szó mint Kor.ban. Szó sem esik olyanfajta ellentétről Pál és a gyülekezet között, mint amott. Inkább a külső nyomás, a hívő élettel járó szenvedés tehette bizalmatlanná ezeket a fiatal hívőket, hogy csakugyan a

helyes utat találták-e meg. Sajátos tartalmi elem a feltámadásról szóló tanítás. (I Thess 4:13-18). Pál beleállítja ezt a parusia összefüggésébe, amelytől elválaszthatatlan. Foglalkoztatta ezt a gyülekezetet az időközben elhunytak sorsa is. Itt fogalmazódik meg először (legalábbis írásban) az apostolnál az a gondolat, hogy a halál nem szünteti meg a Krisztussal való közösséget. (Persze maga a gondolat az Evangéliumokban bőven megtalálható, ld. például a gazdag és a Lázár, Lk. 16:19-31, vagy János 11:25.) A záró intelmek közül jelentős a lelki előljárók tiszteletére való intés. A Gyülekezet szervezete itt még nem intézményes. A Levél eredetisége

A legelső nyom az, hogy Marcion felveszi Kánonába. Ettől kezdve annál több hivatkozást találunk rá. Csak a múlt századi racionalizmus kérdőjelezte meg, például arra hivatkozva, hogy több páli problémakör hiányzik belőle, pl. a megigazulástan. Erre egyszerű válasz, hogy itt is, ott is konkrét levelekről van szó, és a sablonos hasonlóság vagy párhuzam gyanúsabb volna, mint a dolog természetéből folyó változatosság. Ugyanígy nem szólhat eredetisége ellen egy-egy részletének kiélezése sem. Például a 2:14-16 szembeállítása a Róma 9.-11. fejezettel. Előbbi a konkrét napi eseményekre reagálva beszél a kortárs zsidóságról, utóbbi ezeken felülemelkedve üdvtörténeti távlatban mutatja be a kegyelem diadalát a választott nép életében. A keletkezés helye és ideje

Az 1:1 szerint Pál Silvanus-szal (Silással) és Timótheussal volt. Őt a 3:1 szerint Athénből küldte el levél nélkül és most reagál a tőlük hozott jó hírekre. Timotheus a Csel. 18:5 szerint Korinthusban találkozik ismét Pállal, aki valószínűleg innen írta a levelet, az itteni időzés első időszakában. Egyesek egy második athéni tartózkodást vélnek felfedezni az I Thess. 3:1-ben, hiszen a Csel. 17:14 szerint Timotheus Béreában maradt Silással s csak a Csel. 18:5 szerinti időben Korinthusban érte őt utól. Ez azonban áthidalható, hiszen a Csel. 17:16 szerint Athénben "azokat várta Pál" — s ha a Cselekedetek könyve nem írja le, hogy megérkeztek, ez nem jelenti azt, hogy ez nem történt meg. Tehát igenis küldhette Pál Timotheust az I Thess. 3:1 szerint Athénből a címzettekhez. Ezután találkoztak Kor.ban újra. Eszerint a levél kb. 50-ben keletkezhetett és ezért a legrégibb (fennmaradt) páli levél. Tartalmi felosztás:  1:1-10-ig: köszöntés, hálaadás,  2:1-től 3:13-ig apostoli szolgálat, kapcsolat a Gyülekezettel, öröm a jó híreken  4:1-től 5:24-ig: intelmek a Gyülekezethez: gyakorlati életvitel, a paruzia

helyes várása, escatalogikus megalapozású erkölcsi tanítás. Kitér a Gyülekezet gondozásának és fegyelmezésének kérdésére is, áldás kivánás, záradék: intézkedés a levél közhírré tételéről. 42. A második Thessalonikai Levél

Keletkezésének célja és indítéka

A megértés nagy mértékben összefügg azzal a kérdéssel, hogy ez a levél milyen viszonyban van az első Thess.i levéllel. Hitetlen hipotézisek születtek erre nézve, melyek a páli szerzőséget, a keletkezés sorrendjét megkérdőjelezik. A helyzet azonban távolról sem ilyen egyértelműen negatív. A második Thess.i levél olvasása hasonló gyülekezeti szituációt tükröz, ami különbség, az az első levél kissé félreértett tanításának helyretétele. Ez komoly veszélyt jelent: nem csak a hamis reménység okozta csalódás veszélyét, hanem a helytelen életvitel okozta botránkoztatás veszélyét is. Pál rámutat, hogy a paruzia bekövetkezésének az emberiség és az Egyház történetében Istentől szabályozott rendje van. Így olyan fontos előjelei is, melyek a gyülekezet jelenlegi életében még nem következtek be. A Gyülekezet tagjai félreértik és túlbecsülik saját koruk jelentőségét, ha erről elfeldkeznek. Ma még működik egy Istentől rendelt erő, melynek feladata, hogy feltartóztassa a világ eseményeinek apokaliptikus elszabadulását. Akik pedig helytelenül gondolkodnak, tulajdon üdvtörténeti helyzetükről, azok életmódjukkal is megcsúfolják a világ Istentől adott erkölcsi rendjét. A levélből elénk táruló helyzet félreérthetetlenül mutatja, hogy a második Thess.i levél az első után keletkezett, mégpedig rövid idő múlva. Sokminden azóta is változatlan, ezért sok a motívum ismétlődés. Pál tanítási elvét ismerve (Fil. 3:1 "Ugyanazt irni néktek nem restellem... ") - ezen nem csodálkozhatunk. A levél eredetiségét egyesek a 2:1-12-re mint önálló egységre hivatkozva próbálják megkérdőjelezni. Döntő cáfolat azonban, hogy a szerző megnevezi önmagát (1:1), a végén pedig aláírásával hitelesíti levelét (2 Thess. 3:17). Ettől függetlenül elfogulatlan kritikusok kénytelenek elismerni, hogy a levél nem tartalmaz semmi olyan stiláris vagy nyelvi sajátosságot, amelynek alapján elutasíthatnánk páli eredetét. A levél nem sokkal az első után, a harmadik missziói út során keletkezhetett Efézusban (Csel. 19. fejezet szerint Pál két esztendőt töltött ott). A levél teológiai tartalma kettős: egyrészt a paruzia helyes értékelése. Minden kor embere hajlamos saját jelenének a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani. Érthető, hiszen ezek személy szerint őt teszik próbára. De van egy félreérthetetlen különbség: az a bizonyos: "fékentartó erő". Ennek mibenléte a biblikusokat különböző feltevésekre ragadtatta. Minden keresztény kor sajátos prófétai feladata, hogy ennek konkrét megjelenési formáját a maga korában kimutassa. A levél másik teológiai üzenete: Isten rendelése, hogy a kereszténynek (is) meg kell dolgoznia megélhetéséért. A Levél tartalmi felosztása

Levélkezdet és bevezető köszöntés /1:1-től/ 2, hálaadás (1:3-12). Az első nagy egység a paruzia helyes értelmezése (2:1-12), az elszabadult antikrisztusi erőket majd maga az Úr semmisiti meg. Az etikai tanítások első köre 2:13-tól 3:5, intés az engedelmességre, második köre a konkrét intés a munkátlanság ellen, és a záradék (3:6-16). Befejezés, a levél hitelesítése és áldáskivánás.

43. A Pásztori Levelek Fontos különbség az eddigi páli iratokhoz képest, hogy míg azok gyülekezetekhez, a pásztori Levelek — az első, második Timótheus és a Titusz (továbbiakban összefoglalva: Pászt.) egyénekhez szólnak. A "pásztori" elnevezés nagyjából-egészében találó. Még nem különül el a pásztori lelkigondozás az Egyház kormányzásának feladatától. A címzettek

Timóteus Lystrában került kapcsolatba Pállal, görög apa és zsidó anya gyermeke. Körülmetélése a szolgálat érdekében történt, hogy bevihesse a zsinagógába (szemben a görög Titusszal, akinél éppen a keresztény szabadság jegyében ez a Gal. 2:3 szerint nem történt meg...). Fil. 2:20 szerint Pálnak nem volt hozzá hasonló lelkületű társa. Pál athéni útja előtt Thessalonikába küldi az ottani gyülekezet erősítésére (I. Thess. 3:1). De küldte őt az apostol több ízben Korinthusba is (I. Kor.4:17, 16:10). Hogy mennyire bizalmas munkatársa Pálnak, azt az bizonyítja, hogy hat páli levélben szerepel a neve Pálé mellett. (A két Thessalonikai levél, a második Korinthusi, Filippi, Kolossé és a Filemonhoz írt levél.) A II Tim. 4:5 szerint alapvető szolgálatára nézve Timótheus evangélista. Pál helyettese a távollétében. Feladata az I. Tim. 5. fej. szerint a Gyülekezet fegyelmezése is. Az utolsó adat szerint (Zsid. 13:23) közeli kapcsolatban állt a Zsid. névtelen szerzőjével is. Titus feltehetően szintén a fiatalabb korosztályból származott, személye csak a levelekből ismeretes, a Cselekedetek könyve nem említi. A Titusz 1:4 szerint "Igaz fiamnak" említi, ami feltehetőleg utalás rá, hogy Titusz Pál igehirdetésére tért meg. Többször említi a második Kor.i levél, adatai szerint jelentős szolgálatot végzett Titus Pál és a gyülekezet kapcsolatának rendezésében. A levél adatai szerint Titus a levél megírásakor már Krétán volt. Pál megírja ottani tartózkodása célját: a hátramaradt dolgok rendbehozatala - vagyis a fiatal Gyülekezet életének megszilárdítása. Az utolsó adat közli, hogy Titus Dalmáciába ment (nyilván Pál megbízásából, II Tim. 4:10). A Démásra vonatkozó melléknévi szerkezet itt nem vonatkozik Titusra. A későbbi hagyomány szerint Krétán halt meg 94 éves korában. A történelmi helyzet

Az I. Tim. 1:3 szerint Pál és Tim. előzőleg együtt szolgáltak Efézusban, innen Pál Macedóniába ment azzal a szándékkal, hogy újra visszatér. De számol késésének lehetőségével (I. Tim. 3:14-15) és ezért avatja be szolgatársát a gyülekezetvezetés és a szolgálat tikaiba. A páli eredetet cáfolni kivánók azt vetik fel, hogy nem volt a gyülekezetben olyan súlyos kérdés, melynek megoldása ne várhatott volna Pál visszatéréséig. A (szerintük nyilván pszeudonim) szerző, ezzel az állítólagos páli levéllel próbálta volna megalapozni Timótheus efézusi püspökségét. Viszont már a 3:15 eleve számol Pál késésének lehetőségével, a 4:13 skk pedig Timótheus új megbizatásának régi alapjára utal, nyomatékosan is arra, hogy a fiatal szolga nem újdonsült szolga. Fontos belegondolni abba is, hogy az első Timótheushoz írt és a Titushoz írt levél nem magánlevél, hanem bizonyos értelemben hivatalos irat (Titus

1:5 skk). A történeti helyzetre nézve a legtöbb adatot a leg személyesebb hangú második Timótheus-i levél szolgáltatja. A levélírás idején Pál fogságban van és ez a korábbiakkal ellentétben igen szigorú (II Tim. 1:8-17, és 2:9). Volt már tárgyalás, védekezését is előadhattta, de a per végső kimenetele nem látható tisztán (II Tim. 4:16 skk). Számol azzal a lehetőséggel, hogy halál vár rá (II Tim. 4:6 skk), a Fil. 1:24-25-tel ellentétes látás ez, ott még szabadulásának lehetőségével számol. A Filippi levél az első fogság idején keletkezett és az nem végződhetett az apostol vértanúhalálával. A II. Tim. levél a második fogság levele, Pálnak bizonyos értelemben lelki végrendelete. A pásztori levelek történelmi alaphelyzete nem fiktiv tehát, de nem követhető a Cselekedetek könyve adatai alapján, hanem annál későbbi időre tehető. Viszont a Pásztori leveleket a maguk jellegzetes üzenetével csak akkor értjük meg igazán, ha elfogadjuk eredetiségüket, míg a páli szerzőség kétségbevonása vagy elutasítása egyre újabb akadályokat hoz megértésükben. Az egyházi hagyományozás a legelső időben nem kedvező. Marcion Kánonjában például nem szerepel. Nála azonban a pásztori levelek mellőzése arra vezethető vissza, hogy sok más irattal együtt elutasítja Páli szerzőségüket. Viszont e nézet képviselői nem vesznek figyelembe egy fontos érvet. Egy pszeudonim szerző aligha vállalkozott volna egy olyan- -pálinak nevezett - levél megírására, ahol a történeti háttér téves rajzával már eleve lejáratta volna a levél hitelességét. Az olvasók ehhez túlságosan is jól ismerték a páli misszió történeti adatait. A Gyülekezetek képe a Pásztori levelekben

Sok olyan tisztség szerepel, mely korábban alig (püspök csak a Fil. 1:1-ben) vagy egyáltalán nem, például a presbiter. Hangsúly esik a választott tisztségviselők iránti engedelmességre-, de nem vész el a prófécia és a szolgálat jó értelemben vett karizmatikus jellege sem. I. Tim. 1:18 és 4:14. A tisztségek még nem intézményesedtek el annyira, hogy a későbbi monarchikus episkopátus (a püspök, aki több gyülekezet felett álló egyszemélyes vezető ...) ebből levezethető lenne. Nem az intézményesség irányába mutat a tisztségviselőknek kézrátétellel történő kirendelése sem, ezt a gyakorlatot már az ősegyházban is ismerték és folytatták (Csel. 13:1 skk). A misszió a megalakulás első problémáin túljutott gyülekezeteknek komolyan számolniuk kellett azzal: létük történeti evilági jellegű is, de ebből nem lehetett azt a következetést levonni, hogy elveszítették volna eszkatalógiai távlatukat. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a Pásztori levelek korának gyülekezet-típusa nem jutott el fejlődésében a későbbi intézményesedés fokára, hanem közvetlen örököse a páli hagyatéknak. A Pásztori levelek kegyességi és teológiai jellege bizonyos dolgokban tényleg más, mint a többi páli leveleké. Idegen, hellenista fogalmakat találunk, nagyobb hangsúlyt kapnak egyes szavak mint például az egészséges kegyesség, a józanság, egészséges tanítás, jócselekedetek. A biblikusok egy része ezért állítja, hogy itt nem Pál beszél, hanem egy későbbi egyházi korszak embere. Az Egyház hite tanítássá kövült, az eszkhatológiai kijelentés háttérbe szorult. (Mintha meg sem íratott volna I. Tim. 6:14 és Titus 2:13). Rámutatnak Pál önmegitélésének eltorzulására (Ef. 3:8, I. Tim. 1:15). Nem veszik észre, hogy a kettő közötti különbség lehet egy belső fejlődés eredménye is. Stiláris megfigyeléseket társítanak ehhez, pl. a szavak

átlagosan hosszabbak mint a többi páli levelekben. A megjegyzések azonban elfogultak, egyoldalúak és nem veszik figyelembe a Pásztori levelek sajátos jellegét. Emellett nem csak különbségek vannak, hanem hasonlatosságok is. A Pásztori levelek fő célja a gyülekezetek építése, a tévtanítások elleni harc, ezért szükséges a hitvallási formulák megfogalmazása. E vonás különben a többi páli levelektől sem idegen. A formulák sokszor idézet-jellegűek. A gyülekezetek körében már kialakult szokásos hitvallási szövegekből merítenek. A Pásztori levelek tartalma a következő elemeket foglalja magába: A gyülekezeti tisztségviselők kötelességei, a helyes igehirdetés, a fegyelmezés kérdései és végzésük módja, a lelkigondozói felelősség a gyülekezet különböző helyzetben levő tagjai és az eltántorodottak iránt. Az I. Tim. és a Tituszhoz írt levél még kitér a gyülekezeti élet rendjének evangéliumi alapokon történő szabályozására is, elhatárolódik a tévtanítóktól és követőiktől. Utóbbi fontos jelenség, általában a levelekben a jelenre vonatkozik. De a Pásztori levelekben feltünően sokszor az escatalogikus időre (II Tim. 3:1 skk, I. Tim. 4:1 skk). A tévtanítások jellege egyrészt júdaista (I. Tim. 1:7 és Titus I:10) - másrészt gnosztikus (I. Tim. 4:1-3, II Tim. 2:1618). Hasonló rendszer ez, mint amelyekkel a Kolossé levélben találkozunk. Ez teljesen elképzelhető Pál életében. 44. A Filemonhoz írt Levél. Az egyetlen igazi "magánlevél" az ÚSZ.-ben. Egyetlen személyhez, a címzettként is említett Filemonhoz íródott. Filemonnak ismernie kellett Pált. A Filemonhoz írott levél 5. verse nem mond ennek ellene, "Hallom a te szeretetedet és ama hitedet..." Egy korábbi találkozás után hosszabb, egymástól távol töltött idő esetén logikus, hogy Pál hallomásból tájékozódott Filemon lelki fejlődéséről. Az, hogy Filemon Kolosséban élt és Pál nem ismerte személyesen az ottani gyülekezetet - ld. a Kolossé levél bevezetését —, szintén könnyen áthidalható: a Páli misszióban a sok utazás során találkozhattak másutt is. Filemon, a rabszolgatartó feltehetőleg jómódú ember volt, aki utazásai során másutt is találkozhatott Pállal. Viszont a Filemon 19.b/ verse elgondolkodtató hivatkozás arra, hogy Pálnak valószínűleg köze volt Filemon megtéréséhez is. Úgy érezhető, hogy szinte ez a hivatkozás jelenti az előtte levő érvelés csúcspontját: Filemon, ha pogány módon bánna önként visszajött rabszolgájával, azt az új életet tagadná meg, melyet az isteni kegyelmen túl éppen Pál munkálkodásának köszönhet. Onésimus kifejezett rabszolganév. Egy tulajdonság megszemélyesítője. Szökése okáról a 18. vers alapján egyesek úgy gondolkodnak, hogy valami lopás lehetett. De az is lehet, hogy Filemon "sérelme" magának a szökésnek a tényével következett be: távollétében megfosztotta gazdáját munkaereje hasznától. A Filemon-levélben említett személyeket a Kolossé levél 4. fejezetével összevetve kiderül, hogy Filemon Kolosséban él, házigazdája egy kis házi gyülekezetnek. Appia-ban egyesek Filemon feleségét, mások nőtestvérét sejtik, egyik sem zárható ki, de a férfi és nő említése esetén az előbbi valószínűbb. Kivehető a levélből, hogy Onésimus előttünk nem ismeretes módon összekerült Pállal. Nagyon valószínű, hogy Pál a börtönben találkozott Onésimussal, különben mi mást jelentene a 10. vers hivatkozása "fogságomban szültem". Az pedig, hogy Pál intézkedni tudott az

ügyben, az első fogság enyhébb körülményeivel is magyarázható: innen küldte Pál a Kolossé és Efézusi levelet is, miért ne intézkedhetett volna ugyanígy Onésimus ügyében? Onésimus a börtönben megtér, de további életének nagy akadálya tisztázatlan jogviszonya. Pál a Kol. 3:22, Ef. 6:5-6, Tit. 2:10-ből ismert tanításainak megfelelően nem pártolhatja Onésimus eddigi magatartását. De az a tény, hogy a szökött rabszolgát visszaküldi urához, nem jelenti a rabszolgaság intézményének keresztény igazolását. Relatív jogosultsága mellett egy magasabb rendű erkölcsi normát hirdet, melyben az úr és szolga viszonya átértékelődik és nem a kényszer és a félelem mozgatja, hanem a Krisztustól kapott szeretet. Magának Pálnak és Filemonnak a viszonyában is ez domborodik ki. Pál jó pedagógiai érzékkel nem parancsol csak kér, nem apostoli tekintélyére, hanem idős korára hivatkozik, egy kis örömet, megvidámodást (20. vers) szeretne kapni attól, aki másokat már megvidámított: Filemontól a 7. vers szerint. Nem tartható az az állítás, hogy a Kol. 4:16-ban említett Laodiceai levél valójában a Filemonhoz írt levél lett volna. Marcion külön-külön tud mindkettőről. A Kol. 4:7 skk bizonyítja, hogy a Filemonlevél a Kolosséval körülbelül egyidőben keletkezett. A levél eredetisége: már Marcion kánonjában benne van, a XIX. század végéig senkinek sem jutott eszébe vitatni. Végezetül hadd álljon e rövid levélről egy találó jellemzés előttünk: "Nem beszél közvetlenül a rabszolgaság ellen, de többet tett annak eltörléséért mint az összes rabszolgalázadások együttvéve. " 45. A Zsidókhoz írt Levél Krisztus hármas tisztséget viselt: Király, Próféta és Főpap volt, Főpapi tisztségét a Zsid.ből ismerjük meg és ezért ez a Levél nagy fontosságú Krisztus váltságművének teljes megértéséhez. Nincs az apostoli századnak olyan kiváló személyisége, akinek ne tulajdonították volna már a szerzőséget. A katolikus egyház Pál művének tartja. A páli teológia hatása valóban érezhető rajta és nagyobb mértékű, mint ahogy azt a biblikusok általában elismerik. De a szerző inkább hellenista zsidó, aki jól ismeri a görög retorikát, az Ószövetséget, sőt hazája történelmét is. Tudhatjuk róla továbbá a következőket: keresztény a szó igazi értelmében. Teljesen szabad a Törvény igájától, és a hagyományok szolgai felhasználásától. Timóteus közeli barátja (Zsid. 13:23), vagyis még az apostoli korban élt. Levele írása idején Itáliában tartózkodik (Zsid. 13:24). Luther Apollósra gondol, talán nem alaptalanul, hiszen a Csel. 18:24-28-ban leírtak: ékesen szóló, jártas az írásokban, a levél szerzőjére is illenek. De más forrásaink nincsenek arra vonatkozóan, hogy Apollós folytatott-e irodalmi tevékenységet. Bele kell nyugodnunk, hogy a szerző személyét nem tudjuk megnevezni. Lehet, hogy tudatosan is névtelenségben kivánt maradni. Teológiai sajátosságok

A páli levelekben a tanító részt követi a parainesis, az intő szakasz. A Zsidókhoz írt levélben a tanító részeket minduntalan félbeszakítják hosszabbrövidebb intő részletek. Érvelésében sokszor ugyanazokat az Ószövetségi

igehelyeket használja mint a páli iratok. Például a Habakuk 2:4-re "az igaz pedig hitből él" egyaránt hivatkozik a Róm. 1:17, Gal. 3:11 és a Zsid. 10:38. Vagy: a Zsoltárok 8. része elofordul az I. Kor.15:27-ben is, de például a Zsid. krisztológiájának fő gondolata: Krisztus főpapi tiszte a páli irodalomban nem is fordul elő. A törvényt Pál a megigazulás felől nézi: Krisztusig elvezet ugyan, de képtelen megigazítani. A Zsidókhoz írt Levél a törvényt a kultusz felől nézi. A kiengesztelés eszközeként veszi vizsgálat alá és mint ilyenről állapítja meg, hogy tökéletlen volt, pl. Zsid. 10:1 skk. A levél fő kérdése szemmel láthatólag abban van, hogy egy későbbi zsidó-keresztény nemzedék jelen szenvedései között Ószövetség-nosztalgiába esvén kételkedni kezdett Krisztus egyedülálló és mindenek feletti jelentőségében és ezt a krisztológiai kisiklást kivánja korrigálni a Zsidókhoz írt levél írója. Ennek érdekében olykor allegorizáló írásmagyarázatot alkalmaz, mely az írás szavából titokzatos, a jelenre érvényes értelmet bontakoztat ki (Zsid. 11:13 skk, 13:11 skk). Néha egyenesen megmondja, hogy a régi eseményeket példázatnak tekinti a jelenkori időre (Zsid. 9:9). Ez a módszer Páltól sem idegen, ld. pl. az I Kor. 10:1 skk-ben, a pusztai vándorlás magyarázatát, vagy a Gal. 4:22-28-ban Hágár és Sára képében a két szövetség összehasonlítását. Mindenekelőtt az a módszer jellemző a Zsid.re, hogy Ószövetségi személyeket és intézményeket tökéletes Újszövetségi megfelelőikkel állít szembe, vagyis a tipologizáló módszert alkalmazza. A Zsid. meg-megújuló kijelentésekben és változatos kifejezésekben utal az árnyék és valóság, a földi és mennyei dolgok összefüggésére, és ugyanakkor feszültségére is. Minden a fő cél szolgálatában áll. Krisztus örök főpapi szolgálatának bemutatását segíti. Mindez azonban felveti a levél irodalmi jellegének kérdését is. A vita akörül folyik, hogy valódi levélről van szó, vagy a levélforma csupán kifejezési eszköz a mondanivaló megértéséhez. A végén ugyan van a páli levelekre emlékeztető záradék, üdvözletekkel, személyes közölnivalókkal (pl. Timótheus szabadulása), de az elején mindez hiányzik. A Szerző azonnal a mondanivaló közepébe vág. A Szerző azonban (ritka módon) segítségünkre van a műfaj meghatározásában, mikor a 13:22-ben intő beszédnek nevezi művét. A levélforma valóságos jellegét erősíti, hogy a szerző a 13:23-ban közeli látogatását helyezi kilátásba. A Zsid. 5:11-ben és más helyeken minősíti olvasói pillanatnyi lelkiállapotát, beszél múltbeli szenvedéseikről, melyek ismertek voltak előtte (Zsid. 10:32 skk). A címzettek konkrét, a szerző előtt ismert keresztények voltak. Tarthatatlan az az állítás, hogy a címzettek nem zsidó-, hanem pogánykeresztények voltak. Az, hogy személyükről, hollétükről, körülményeikről nem tudunk közelebbit, nem kérdőjelezi meg zsidó mivoltukat, amelyre a Levél elejétől végig utal. Nem érv az sem, hogy a Galácia levélben Pál is komoly Ószövetségi fejtegetéseket közöl olvasóival, akik ott prozeliták, azaz pogányszármazásúak voltak. A prozelita voltuk a Galacia levélben feltételezi az Ószövetség bizonyos fokú ismeretét, másrészt az ott jelenlevő júdaista hatásra reflektál az apostol, ami megintcsak Ószövetségi ismeretet feltételez. A Zsid. az Ószövetség átfogó ismeretét tételezi fel, ami egyértelművé teszi az olvasók zsidó voltát. A levél még valószínűleg 70 előtt, Jeruzsálem pusztulása előtt keletkezett, mert semmiféle utalást nem tartalmaz a kultusz megszűnésére, sőt annak meglétéről beszél (Zsid. 9:9). Körülbelül 63 és 70 között keletkezhetett. Kulcsszava "jobb Szövetség" (Zsid. 8:6).

46. Jakab Levele Jakab Levele az ún. Egyetemes Levelek hetes csoportjának első tagja. (A katolikus szót annak leterhelt volta miatt mellőzzük az Egyetemes Levelek tárgyalásakor.) Jakab levelére vonatkozó óegyházi adatok meglehetősen gyérek. Origenész hivatkozik rá először, Eusebius is ismeri, de megitélésében még bizonytalan. Hieronymus felveszi a Vulgatába. A IV. század során a laodiceai és karthagoi zsinat a levelet kánoninak és egyszersmind Jakab az Úr testvére művének ismerte el. A reformáció korában Jakab levele ismét problematikussá vált. Luther a katolikus egyházzal folytatott vitájában, mely a megigazulás körül folyt, úgy érezte, áthidalhatatlan ellentét van a páli megigazulástan és Jakab teológiája között. Ezért csökkent értékűnek nevezte. Az újkori kutatásban felbukkan olyan nézet is, hogy Jakab levele eredetileg egy zsidó irat, melyet Krisztus nevének két helyen történő utólagos beiktatásával "krisztianizáltak". Ezzel szemben megállapíthatjuk: a levélnek számos vonását csakis akkor értjük meg, ha eredeti keresztény iratnak tartjuk. Így például: Az igazság igéje által munkált új teremtés gondolata (Jak. 1:18), vagy a szabadság tökéletes törvényének említése (Jak. 1:25). A Jak. 2:7-ben egy szép névről szól, melyről neveztettek, ez csakis Krisztus nevére vonatkoztatható. Van benne hivatkozás a paruziára (Jak. 5:8), s keresztény hátteret tételez fel az 5:14-ben a gyülekezet véneire való hivatkozás. Kérdés az is, hogy Jakab levele kiknek íródott? A Jak. 1:1 szerint a szétszórtságban élő 12 nemzetségnek. A legvalószínűbb felfogás, hogy bár elsődlegesen zsidó-keresztény munka, Isten szétszórtságban élő egész népe, a lelki Izrael a címzettje. A levélforma itt műfaji eszköz. Az olvasók köre tág, nem egy helyi gyülekezet kérdései szerepelnek, hanem a szerző korának tipikus emberi bűnei ellen hadakozik. Akkor értjük meg helyesen a levelet, ha a kor paraneitikus irodalmába soroljuk. Vitathatatlan a zsidó háttér is, sok az Ószövetségi hivatkozás. Erkölcsi intelmeiben is Jóbra, Illésre, majd általában a prófétákra hivatkozik. Viszont szembetűnő a szinoptikusok hagyományanyagának ismerete. Például Jak. 5: 12 annyira összecseng a Mt. 5:37-tel, hogy alapos okunk lehet a szerző élő hagyományanyag ismeretének feltételezésére. A szerző keresztény voltát erősíti, hogy feltétlenül ismernie kellett a páli tanítás tartalmát. A Jak. 2:14-26 csak egy ilyen kapcsolat alapján érthető és magyarázható. Pál előtt Jakab polémiája érthetetlen lenne. A szerzőségre nézve fontos, hogy a szerző megnevezi önmagát. Jakab néven több személy szerepel az ÚSZ. lapjain. Zebedeus fia, János testvére, de ő korán mártírhalált halt. Alfeus fiáról, az apostolról és az ún. ifjabb Jakabról, nevükön kivül alig tudunk valamit. Marad az ún. idősebb Jakab, József és Mária fia, akinek megjelent a feltámadott Úr (I. Kor. 15:7), aki hamarosan a jeruzsálemi ősgyülekezet tekintélyes vezetője lett. Pál a Gal. 2:9-ben az oszlopok egyikének nevezi. Ő elnökölt a Csel. Könyve 15. fejezetében említett első apostoli gyűlésen is. Az I. Kor. 9:5 sejteni engedi, hogy missziói tevékenységet is folytatott, s hogy nős volt. Csak ő az a tekintélyes személyiség, aki bemutatkozásakor annyira ismert volt olvasói előtt, hogy mellőzhette személyének részletesebb körülírását. Az idősebb Jakab szerzőségét többen vitatják. Az általuk felhozott érvekkel kapcsolatban a következőket mondhatjuk: a levél jó görögségére nézve Barth professzor megjegyzi: "Nem szabad azt a jogot tulajdonítani

magunknak, hogy tudjuk azt, hogy egy palesztinai-, legyen az Jakab vagy másvalaki — mennyire sajátíthatja el a görög nyelvet, a zsidó könnyen tanulja azt, amit életcélja érdekében szükségesnek ismer fel anélkül, hogy a maga sajátosságát bárhol is elvesztené." Másodszor, ha Jakab a szó evangéliumi értelmében keresztény, nincs csodálkoznivaló azon, hogy a Hegyi Beszéd szellemében szól az Ószövetség törvényéről. Harmadszor, ha Jak. 62-ben halt meg, már ismerhette Pál teológiáját oly mértékig, hogy levelében annak eltorzított értelmezése ellen hadakozzon, hiszen a páli iratok jelentős része addigra már ismert volt. A levél teológiai, tanításbeli problémája akkor oldódik meg, ha üzenetét nem bázisnak, hanem korrekciónak tartjuk és így értelmezzük. Nélkülözhetetlen feladatot csak ott tölt be a Kánonban, ahol Jézust és Pál igehirdetését már előzetesen meghallgattuk. Jakab az Egyház tanítója úgy korrigálja a hit fogalmát, hogy rámutat: A hit nem azt jelenti, amit kortársai egyre inkább értenek alatta. A hit különvált a cselekedetektől - de ilyen hite még a démonoknak is van. Persze ez azt jelenti, hogy cselekedetek is létezhetnek hit nélkül, "holt cselekedetek", de Jakab erről nem elmélkedik, így nem is kérdezhetjük meg őt ezek erkölcsi minősítésére nézve. Jakab erkölcsi követelése mögött egy olyan meggyőződés húzódik meg, hogy a cselekedetek Istennel a Krisztusban való együtt munkálkodást jelentik. Történhet ez az ember olyan lelki helyzetében is, mikor még ennek elvi alapjai nincsenek is teljesen tisztázva. Ez nem naívság, hanem jövőbe tekintő hit Jakab részéről. Jakab Levelére is érvényes az a megjegyzés, miszerint "Az újkori kritikusok hibája az, hogy mindent kritizálnak, csak önmaguk kritikai módszerei iránt kritikátlanok. Merev dogmatizmusuk együtt jár nem ritkán a Bibliai könyvek szerzőinek vállveregetően fölényes lebecsülésével. " 47. Péter első Levele A címirat különféle kis-ázsiai gyülekezeteket jelöl meg címzettekként, ez azonban képes értelmű: a keresztények Isten igazi népe, akik idegenekként, szétszórva élnek a Földön, igazi hazájuk a mennyben van, ezért is nevezi őket a szerző "jövevényeknek". Az I Pét. 5:12 intő és bizonyságtevő iratnak nevezi ezt a levelet, ami találó jellemzése annak. Alapvető problémaköre, melyre minduntalan visszatér, a szenvedés gondolata. Részben a pogány honfitársak rágalmairól, részben állami eredetű üldöztetésekről lehet szó. Világos, hogy a vádak nem erkölcsi gonosztevőként, hanem keresztényként érik a címzetteket és hogy bár az olvasók (földrajzilag) egymástól is elszigetelten élnek, a vádak a kereszténység egészét érintik. A levél ezért utal az eltántorodás veszélyére és a szerző arról kivánja meggyőzni olvasóit, hogy a szenvedést Isten próbatétele eszközének kell tekintenünk Krisztus visszajövetele előtt. Szóba került, hogy a címzettek helyzete nem látszik az egész levél folyamán azonosnak. Míg például az I Pét. 4:12 és 5:9 a szenvedésről a jelen tényeként beszél, addig a 2:20, 3:14 csak a szenvedés lehetőségével számol. Ennél sokkal valószínűbb, hogy mivel körlevélről van szó, a címzett gyülekezetek helyzete egyidőben nem volt teljesen azonos, s a levél szólni kiván mind a szenvedés lehetőségével szembenézőkhöz, mind a ténylegesen szenvedőkhöz. Egyes teológusok a levelet utólagosan levélformába öltöztetett keresztelési beszédnek tartják, a keresztségre való kétségtelen utalás miatt (I Pét. 3:21). Ám a levélkeret

azért nem lehet másodlagos, mert világos kapcsolatai vannak a levél tartalmával. A bevezető áldás (I Pét. 1:3) és a keresztény házirend is amellett szól, hogy Péter első levelét levélként fogalmazták meg. Ez ugyanakkor túlmegy egy keresztelési beszéd szükséges tartalmán is. Ezért mindent összevetve Péter első levele fiatalabb keresztény gyülekezetekhez intézett elsősorban parainetikus, de olykor liturgikus elemekkel gazdagított intő beszédnek tekinthető. A szerző a címirat szerint Péter, Jézus Krisztus apostola, az 5:1 szerint Krisztus szenvedésének tanúja. Megjegyzi még, hogy Silvanus által és Babilonból ír (I Pét. 5:12-13). Márkot fiának nevezi. Péter szerzősége ellen felhozzák a következő érveket:  a levél választékos görög nyelvét,  a páli teológia ismeretét, sőt annak bizonyos fokú követését, ami a Gai. 2:11ben leírt konfliktus után nehezen elképzelhető Péter részéről,  számos Ószövetségi idézetet, melyek a Septuagintából származnak, melyek ismerete nehezen feltételezhető a galileai halász Péterről,  nincs utalás a földi Jézus személyes ismeretére, az I Pét. 1, 5:1 utalása általános,  az üldözések inkább Domitianus korára utalnak, ami jóval Péter halála után, az I. század végén következett be. Ezzel szemben a következőket lehet felhozni:  Először: Silvanus közreműködése a levél születésében. Ő azonos Silással, aki Pál kisérője volt második útján és társszerzőként szerepel a két Thess.i levél címfeliratában is,  Másodszor: Silás személye egyúttal a második nehézséget is könnyen érthetővé teszi, Barth professzor ezzel kapcsolatban megjegyzi: "A megegyezések nem nyugszanak szükségszerűen tudatos kölcsönzésen, sokkal inkább az Ótestamentumi igékre vagy az egyébként számunkra nem fennmaradt Jézusi szavakra közös emlékezés lehet az oka vagy pedig az Egy Lélek erős hatásából származnak, aki ihlette ezeket a férfiakat. Milyen nagy szerepet játszanak még ma is az egyház valamennyi táborában azok a vallási vezérmotívumok, melyekben egy korszak gondolkodása és vágyakozása tömör kifejezésrej ut. "  Harmadszor: Péter a galileai halász már Pünkösdi prédikációjában s azt követően is (Csel. 3. és 10. fejezet) Ószövetségi igékkel teletűzdelt prédikációkat tartott. Ennek egyszerű magyarázata az Úr csodája, a Lk. 24:45 szerinti "Megnyilatkoztta elméjüket, hogy értsék az írásokat. "  Negyedszer: ha a szerző megnevezi önmagát (I Péter 1:1), az Ige tekintélyét, ihletettségét vonnánk kétségbe állítása elutasításával. Sokszor azért nem hivatkoznak az apostolok életükkel és szolgálatukkal kapcsolatban bizonyos tényekre, mert mindez olvasóik körében közismert volt.  Ötödször: a levél még nem tükrözi egy általános üldözés viszonyait, a 2:13-14 pl. az állammal való jó viszonyra buzdít, természetesen a lelkiismeret határain belül. Mindezeken felül azok, akik Péter első levelét pszeudonim iratnak minősítik, elfeledkeznek arról, hogy Márk evangéliuma bevezetésében Márk és Péter

kapcsolatát tárgyalva a valóságos Péterről beszélnek, aki Márkot segítette az evngélium anyagának összegyűjtésében és aki annak lelkiatyja volt. (Lásd I. Pét. 5:13) Mindezt összevetve: az Írás ihletett voltának tudatában nem maradhat más választásunk, mint Péter szerzőségének elfogadása. Ha Babilon - sok biblikus egybehangzó véleménye szerint - Róma fedőneve, akkor a levél Rómában keletkezhetett, röviddel Péter vértanúhalála előtt 63-64 táján. Sok egyházatya idézi, az egyetlen hézag, hogy hiányzik a Muratori-töredékből. Valószínűbb, hogy keletről elindulva válhatott ismeretessé az Egyházban, még ha Rómában keletkezett is. 48. Péter második Levele Rövidsége ellenére is ez a levél az ÚSZ. talán legtámadottabb irata. Kezdettől fogva a szerzőség kérdése foglalkoztatta a kedélyeket. Hitelességét a kutatás erősen kifogásolja, a következő okokból: Nyelve kítűnő görög, stilusa és gondolatvilága inkább a II. század emberére vall. A levélben támadott tévtanítók különös ismertetőjele az, hogy tagadják a paruziát, mivel az sokáig elhúzódik. Ez is inkább az apostoli kor utáni időre jellemző. A legdöntőbb érvként a második fejezetnek a Júdás levelével való feltűnő hasonlóságára utalnak, amit az előbbi egyszerű átdolgozásának vélnek és ez egy olyan egyéniségnél mint Péter, elképzelhetetlen. Ezzel szemben a következőket mondhatjuk:  Először: A kítűnő görög nyelv az I Pét. 5:12 mintájára lehet, hogy egy, a végleges megfogalmazást végző munkatárs munkájának eredménye. És ki tudja: egy Péter méretű ember az évek folyamán mennyire tudta elsajátítani a hosszú ideje gyakorolt görög nyelvet.  Másodszor: a tévtanítókkal, akik tagadták Krisztus visszajövetelét, már Pál apostol is vitatkozott a második Thess.i levélben (53.-54.-ben).  Harmadszor: a Júdás levéllel való rokonságban sincs semmi különös. Könnyen lehetséges, hogy Péter ismerte ezt az iratot, kifejtette azokat a gondolatokat, amelyek közös értekezésük tárgyát képezik. Bengel bibliamagyarázó a két levél egymástól való függőségének vizsgálata nyomán arra a következtetésre jut, hogy Péter és Júdás a maguk bizonyságtételében éppúgy kiegészítik és erősítik egymást, mint Péter és Pál. Az Apostoloknak csak egy bizonyságtételük van és csak egy Urat prédikálnak. Viszont döntő jelentőségű, hogy pontosan ennek a levélnek világos igénye van rá, hogy Péter levelének tartsuk. II Pét. 1:1-ben a szerző megnevezi önmagát. II Pét. I:16-18-ban szemtanúként beszél Jézus megdicsőüléséről. a II Pét. 1:14-ben hivatkozik Péter halálára vonatkozó Jézusi szavakra (János 21:18-ra). A II Pét. 3:1ben az első levélre utalva az előbbi szerzőjével azonosnak nevezi ölmagát. A II Pét. 3:15-ben a maga apostoli tekintélyét Páléval egy fokra helyezi. Ezek olyan erős belső bizonyítékok, hogy csakis két választásunk marad: vagy az írás ihletettségének elutasítása, vagy a kijelentett Ige elfogadása. Mi az utóbbi mellett döntünk. A levélre vonatkozó külső bizonyítékok az első két században eléggé gyérek. Csak a III.

században említik az általánosan elismert ÚSZ-i iratokkal együtt. A Laodiceai zsinaton a levelet általánosan elismerték és a Kanonikus könyvek közé sorolták. A levélírás indítéka a tévtanítók fellépése, akik visszaéltek a keresztény szabadsággal, ami náluk csak ürügy volt a bűnös életre. A paruziáról szóló tanítást némelyik ámításnak nevezte (II Pét. 3:3-4), mások mint hamis reménységet, nevetségessé tették (II Pét. 3:9-10). Péternek az a célja, hogy ezzel a komoly intő levéllel a tévtanítók garázdálkodásának véget vessen és figyelmeztesse a keresztényeket a paruzia és az arra történő készülés fontosságára. A levél kulcsszava a "megismerés" (II Pét. 1:3). Inti olvasóit a folytonos "hozzáragasztgatás" szükségességére (II Pét. 1:5-11). A halál küszöbén álló apostol emlékezteti olvasóit a dicsőségre, melynek egy pillanatát egykor már átélte. A tévtanítók megjelenését előre megjövendöli (II Pét. 1.-3.), sőt jelenvalóként rajzolja meg (II Pét. 2:9-12). Óv a gúnyolódóktól és az Úr megjelenését kisérő világkatasztrófa kapcsán figyelmeztet a szent élet szükségességére (II Pét. 3:1-13). Készülnünk kell erre, miközben növeksxünk a kegyelemben és Krisztus ismeretében. 49. János első Levele A levél irodalmi jellege alapján az egész kereszténységnek szánt traktátusnak tűnik. A levélforma jellegzetességei jórészt hiányoznak belőle. Nincs címirat, szerző és címzettek feltüntetésével, nincsenek levélzáró személyes üdvözletek, áldáskivánás. Körlevélről lévén szó, természetesen nem lehet olyan konkrét jellegű mint Pál konkrét gyülekezetek konkrét problémáira vonatkozó reagálásai. Mégis levélformát tükröz az "Írok néktek" kifejezés ismételt használata (2:12-14). Az olvasók ismételt szeretetteljes megszólítása "Fiacskáim" 2:18, "szeretteim" 4:1 stb. Ezek egyúttal éltes emberre utalnak, aki hosszú ideje bírja olvasói bizalmát és szeretetét. A szerző sehol nem nevezi meg önmagát, de Krisztus életének és művének (1:1-3), valamint százada történelmének élő szemtanúja. A János levele és a negyedik evangélium között bizonyos nyelvi különbségek akadnak, Ez azonban a tárgy különböző természetéből, megírásuk közötti időkülönbségből is adódhat. Az Evangélium kérügmatikus bizonyságtétel. A levél gyakorlati - parainetikus tanítás. A különbségek viszont jelentéktelenek a hasonlóságokhoz, sőt egyezésekhez képest. A levél nyelvében, stilusában, a keresztény életről való felfogásában a negyedik evangélium szerzőjéhez annyira hasonlónak bizonyul, hogy alig lehet tőle megkülönböztetni. A levélben a jánosi szókincs jellegzetes kifejezései: világosság és sötétség, élet és halál, világ, gyermekeim, ismételten megtalálhatók. Mindkét írás szerzője János, Jézus Krisztus apostola. Az ókorban egyetlen hang sem vonja kétségbe hitelességét. A megfogalmazás helye ismeretlen. Ideje valamivel az Evangélium előttre vagy utánra tehető, az I. század végén, de cáfolhatatlan bizonyíték még egyik mellett sem született. Tartalmi vonatkozásban a levél a tévtanítóktól akar óvni, akik a keresztény gyülekezetekből kerültek ki. Sok hamis próféta ment ki a világban (4:1). János első levele antikrisztusoknak nevezi őket (2:18 és 4:3). A közelgő végidő komolysága azt kivánja meg, a keresztények a tévedés lelkét különböztessék meg az igazság lelkétől (I János 4:6). A korai keresztény gnózisznak az a válfaja, melyet János első levele támad, nem mutatható ki név szerint bizonyosan az eretnekségek történetéből. Ezért

kell ezeket az írásokat az I Tim. 4:1, a II Tim. 3:1 skk-hoz hasonlóan bizonyos értelemben prófétainak is tekintenünk. Az Írás Sugalmazója tudta, mit kell majd minden idők hívőinek olvasniuk ahhoz, hogy megmaradjanak a helyes úton. A levél felosztása bármilyen legyen is, többnyire kísérlet. Többszörös ismétlésben variál két témát: a helyes hitet és az attól elválaszthatatlan helyes életfolytatást. Jellegzetes kifejezés: tudjátok, tudjuk, pl. 2:29, 3:2 és 14, megismerni 3:1, 10, 16, 19, valamint 4:2 stb. Az élet gyakorlati problémáira, a hamis tanítások felismerésére egyedül az Ige képes torzítástól mentes végtelenül egyszerű válaszokat adni. Az emberi leegyszerűsítések többnyire torzítanak és veszélyesek. A levél kulcsszava a "közösség". Ennek megfelelő a kulcs-vers is: I János 1:7, Ha világosságban járunk, mint Ő maga a világosságban van, közösségünk van egymással... 50. János második és harmadik Levele E két magánlevelet joggal nevezik "iker-leveleknek". Elválaszthatatlanoknak látszanak, mindig együtt szokták szemügyre venni őket. Mindkettő valódi levél, s bár magánlevelek, mégsem magánügyekről szólnak, hanem a keresztény gyülekezet hitének és életének dolgairól és mint egy tekintélyes egyházi személy levelei, bizonyos értelemben hivatalos jelleget hordoznak magukon. A második levél címzettje egy bizonyos Küria, azaz Úrnő. Egy előttünk ismeretlen asszony és gyermekei. Egyesek szerint egy előkelő keresztény nőről van szó, mások a megszólításban egy gyülekezetnek, vagy általában Krisztus gyülekezetének szimbolikus nevét látják, ami a 10. és 13. vers alapján aligha fogadható el. A harmadik levél címzettje Gájus. Ez a név az ÚSZ.-ben többször előfordul és valószínűleg különböző személyekre vonatkozik. Az itt említett Diotrefes és Demeter is ismeretlenek számunkra, a róluk elmondottakat leszámítva. A két levél célja különböző. A második levélben a presbiter a gyülekezetet a tévtanítóktól óvja. A harmadik levél a lassan megszilárduló gyülekezet veszélyeire hívja fel a figyelmet. Diotrefes személye a hatalmi visszaélés megalázó szimbóluma akkor, amikor még ki sem halt az első nemzedék, az apostolok köre. Az I Péter 5:2-3 is számol már a pásztorok visszaélésének lehetőségével, Diotrefes személye azt jelzi, hogy a veszély gyakorlatilag is realizálódott. A keletkezés helyére és idejére nézve semmit sem tudunk, mindkettő valamikor az I. század vége felé keletkezhetett. Magától értetődő, hogy e két levél rövidségénél fogva nem vonta oly mértékben magára az egyházatyák figyelmét mint más fontosabb iratok. Alexandriai Kelemen azonban ismeri és idézi, Eusebiustól kezdve általánosan elismerik hitelességüket. A szerző mindkettőben presbiternek nevezi magát, s ez alatt nem annyira egy helyi Gyülekezet presbiteri tisztségét kell értenünk, hanem inkább olyan megtisztelő címről lehet szó, amely magas koron és általános tekintélyen nyugszik. Ez teljesen megfelel annak a méltóságnak, melyben János apostolnak Kisázsia gyülekezeteiben része volt. A presbiter alatt csak egy olyan személy jöhetett szóba, akit ezzel a címmel felruházva mindenki ismert. Ezért hitelesnek fogadjuk el János szerzőségéről szóló óegyházi hagyományt.

51. Júdás levele Minden további nélkül világos, hogy e rövid levél egy gnosztikus tévelygés ellen irányul, mely ezúttal nem aszkétizmussal kapcsolódik össze, mint a Kolossé levélben, hanem ellenkezőleg, erkölcsi szabadossággal. E tévelygés képviselői nem kívülről támadnak, hanem a Gyülekezet aktív tagjai. Meghasonlásokat okoznak, beszennyezik a szeretetvendégséget, telve vannak kérkedéssel. Bármit tesznek, pneumatikus voltukra hivatkoznak, pedig nem pneumatikusok, hanem pszichikusok. Munkálkodásuk azért veszélyes, mert nagy közönségsikerre tarthat számot, pedig csak babona és megtévesztés. Jellemző, hogy a szerző a tanítás jellemzésében nem megy bele részletekbe, maguknak a tanítóknak személye ellen hadakozik. Nekik hirdeti Isten itéletét, míg a címzetteket a rájuk hagyományozott hit melletti kitartásra buzdítja. Különös, hogy egy ilyen rövid irat mennyi mindent el tud mondani. Részletezésre azért nincs szükség, mert e jelenségek az olvasók előtt ismeretesek, csak minősítésükre van égető szükség. Olvasói egyaránt lehetnek zsidó- és pogánykeresztények, előbbiekre az Oszövetségi (sőt apokrif) idézetek, utóbbiakra a címzés egyetemes jellege utal. A szerző önmegnevezése nem okoz problémát. Jézus szolgája, Jakab atyjafia (Mt. 13:55). E szerint Júdás Jézus féltestvére. Egyesek gondosan csiszolt koiné nyelve miatt nem tartják Júdás művének, hanem pszeudonim iratnak. Itt újból a belső bizonyítékok perdöntő jellegének kérdése kerül elő, amely az írás ihletett voltából következik. Az óegyházi hagyományban a Murátori-töredék, Alexandriai Kelemen Kánoni iratnak tekinti. Origenész idézi ugyan, de bizonytalan megítélésében. A kételkedők kételyeinek oka, hogy Júdás levele két helyen Ószövetségi apokrifokat is idéz. Ez persze nem azt jelenti, hogy Júdás kánoninak tartotta ezeket a könyveket. Egyébként, ahogy az általános bevezetésben láttuk, az apostoli korban az első században a kánoni jelleg kérdése még fel sem vetődött. A IV. századtól kezdve azonban Júdás levelét általánosan elismerik. A levél tartalma tehát intés a hitben való megmaradásra. Kulcsszava: a megőrzés (24. vers). Érdekessége még Jakab levelével való stilisztikai hasonlósága. A két testvér költői tehetségét talán anyjától, Máriától örökölhette, ld. Lk. 1:46-55 Mária magasztaló énekét. Aszkétikus jellemük talán apai örökség József nyomán. 52. János Jelenéseinek könyve Az ÜSZ-i Kánon utolsó könyve az apokalipszis szót használja önmaga megjelölésére, amely kinyilatkoztatást, leleplezést jelent. Az 1:1 szerint a kinyilatkoztatás alanya Jézus Krisztus, végső forrása maga Isten. Emberi tanúja János nevet visel, a könyv címzettjeiként pedig a szerző Kisázsia hét gyülekezetét jelöli meg. Itt mindenesetre a római birodalom Ázsia tartományára, a mai Kis-Ázsia nyugati részére kell gondolnunk. Fentiek miatt mindjárt az elején meg kell állapítanunk, hogy az 1:1-2 alapján a Jel. alapvetően különbözik a késői zsidóság és a korai kereszténység apokaliptikus irodalmától, még akkor is, ha bőségesen merít azok szimbólum- és fogalomkészletéből, ábrázolásmódjából. Ez utóbbiak formai kérdések, a döntő azonban a tartalom, amely a Jel. Könyvét Isten Igéjévé teszi. Ha azonban az előzményeket meg akarjuk érteni, mégsem haszontalan, különösen a késői zsidó apokaliptikában körülnézni.

Ez a fogalom: apokaliptika egyrészt egy sajátos eszkhatologikus meghatározottságú, vallásos meggyőződést jelent, másrészt azt az irodalmi műfajt, melyben ez a meggyőződés kifejeződik. A vallástörténetben mindenütt találkozhatunk vele, ahol az ember történelme kezdetének és végének felveti. A zsidó apokaliptika a fogság idején és a fogság utáni korban indult virágzásnak. Ennek kánoni kifejezői Ezékiel és Dániel könyve, melyek a Jel. talán legfontosabb Ószövetségi gyökereinek tekinthetők. A jelenség érthető: a választott nép a maga történelmének igen súlyos, válságos szakaszát élte és annak szenvedései között próbál vigasztalást, Isteni kijelentést kapni jövendőjére nézve. Ezt kapta meg ezekben az Ószövetségi könyvekben. De az intertestamentális kor apokrif irodalma is bőven termi az apokalipsziseket, melyek ki- jelentéseikben erősen különböznek ugyan, de bizonyos tartalmi jellegzetességeik közösek és ezeket jó tudni a Jel. megértéséhez. Az eszkhatologikus jelleg mellett valamennyire jellemző egy bizonyos dualizmus. Nem a szellem-anyag ellentétére épülő ontológiai dualizmus ez, mint a görög idealizmusban, hanem etikai és történeti jellegű. Vagyis a világban két ellentétes erő: Isten és a Sátán harca folyik. A jelenre (a látható világban) a Sátán nyomja rá bélyegét. De Isten már a jelenben megkezdte döntő harcát, végső győzelmét pedig a jövő hozza meg. Jellegzetes az apokrif apokalipszisekre a pszeudominitás jelensége is. Az író nem tulajdonneve alatt lép a nyilvánosság elé, hanem a régmúlt idők egy-egy nagy kegyesének alakja mögé rejtőzik. Ezek a régi kegyesek titkok lelepleződésének lehettek részesei, de a kinyilatkoztatást adó Mennyei Hatalom lepecsételtette velük. Mindez most azzal folytatódik, hogy előkerült az ősi jövendölés, mindenki láthatja, hogy az időközben eltelt kor eseményeit tekintve helytállók, ez pedig a jövőre nézve is nagyban megnöveli szavahihetőségét. Különös látni ezzel szemben, hogy mind Ezékiel, mind Dániel, mind a Jel. Könyve pszeudonim jellege kizárt. Sőt, az ÚSZ. egyéb apokaliptikus részeiben is Jézus, Pál a saját nevében nyilatkozik. Az apokalipszisekben jelenik meg a Mennyei Messiás alakja is. (Dániel 7:13 már egyértelműen utal rá). Ám a Messiás megjelenése magával hozza ellenlábasa, az Antikrisztus megjelenését is. Az apokaliptika másodlagos jelenségei közé tartozik az angyali és démoni lények szerepeltetése. Ez sem előzmények nélküli: az Ószövetség történeti és tanító könyveiben bőségesen találunk rá példákat, de az apokalipszisekben nagyobb jelentőséggel bírnak. Szóhoz jut még egy bizonyos állat-szimbolika, számmisztika, sőt az apokrif irodalomba betör a babonás eredetű asztrális gondolkodás, mely ma is jelen van a horoszkóp irodalomban. A Jel. Könyve formai tekintetben ugyan merít az Ószövetség egész apokaliptikus irodalmából, tartalmi vonatkozásban azonban mindenestől keresztény apokalipszis. Az apokaliptika hagyományozott nyelvén János keresztény bizonyságtételt fejez ki. A zsidó apokaliptikának Dániel óta szüntelenül a történelmi múltba kell visszatekintenie. János végső reménységének, melyet kora Egyháza elé állít, más az alapja: Isten Jézus Krisztusban elvégzett üdvözítő tettének, a Sátán felett aratott végérvényes győzelmének a hite. Az első idők egyháza számára ez személyesen megélt történelmi valóság. A Jel. szerzője János abban a tudatban ír, hogy olvasói jól ismerik nevét és személyét. Ő nem bepecsételni akar (kivéve a 10.

fejezet), hanem kinyilatkoztatni (bár a pecsétek feltörésének fokozatossága a kinyilatkoztatás fokozatosságára is utal). A Jel. kizárólag az utolsó idők eseményeivel foglalkozik. Mindezek lefolyását Isten öröktől fogva való akarata határozza meg. Meg van szabva a vég: a Sátánnak vereséget kell szenvednie, ideje ki van mérve, el kell jönnie Isten új és végleges királyi uralmának. Mindez a Jel.ben mégsem jelent teljes determinizmust. Az üdvözülők száma, a mártírok száma előre tudott szám, de az ember egészen a Jel. 22:11-ig szabadon dönt sorsa felől, az üdvösség elfogadását illetően. A Jel. Könyve szoros kapcsolatban van az Ószövetség gondolatvilágával. A két szövetség alapvetően különbözik (ez a Zsidókhoz írt Levél üzenete) - mégis elválaszthatatlan egységet alkot, mint ugyanannak a mindent átfogó Isteni üdvtervnek a része. Erről tanúskodik a Jel. Könyve. A szerző oly mértékig igazodik az Ószövetség nyelvéhez, hogy egy-egy héber kifejezés megtartásában akkor is alkalmazkodik, ha ez a görög stilisztika vagy nyelvtan szabályaival ellenkezik. Egyes kutatók szerint szinte egy különleges szent stílust alakít ki, nem különcködésből vagy önkényből, nem is a görög nyelv ismeretének fogyatékosságából, hanem azért, hogy a tartalom fontosságára felhívja figyelmünket. A Jelenések Könyve drámai eseménysorozata az "Utolsó előtti" és a "Végső" feszültségében folyik. Előbbi a címzett gyülekezetek történelmi helyzete, de tágabb értelemben erre az egész "Utolsó előtti" korban élő világra áll. E kor képletei egyre ijesztőbben szemléltetik a teljes démonizálódás veszélyét, de még nem démonizálódtak teljesen. Isten népe sem mitologizálhatja őket ilyen értelemben. Ezért a keresztény apokalipszis sohasem válhat harci indulóvá a "világ fiai" ellen és nincs feljogosítva az egyház arra sem, hogy az utolsó előtti korszak bármely személyét az antikrisztussal azonosítsa, bármilyen sok vonását magán hordozná is ennek az apokaliptikus jelenségnek. Ugyanúgy nem azonosíthatja kora egyetlen képletét, városát, hatalmát, államát sem az apokaliptikus Babilonnal. Itt van a Jel. Könyve magyarázatában a kisiklásra a legnagyobb lehetőség, ez a határvonal a Jel. legitim, biblikus és szektás magyarázata között. Mindezekhez kapcsolódik a Jel. alapvető kérdése: a megértés és a helyes magyarázat kérdése. Luther például némely ókori egyházatyához hasonlóan úgy nyilatkozik, hogy nem tudja sem apostoli, sem prófétai iratnak tartani. Dionysus egyértelműen kijelenti, hogy e könyv meghaladja felfogóképességét. Ma sem egységes a bibliakutatók vélekedése a Jelenések értékelésében. Mindez persze összefügg a helyes magyarázat kérdésével is. A középkori exegézis számára a Jel. a világ és az Egyház történetének szinte a menetrendje. A Jel. bizonyos pontjainak az Egyház és a világtörténelem eseményeivel való párhuzamait keresve akarták magyarázni. De ezekre az emberi próbálkozásokra, spekulációkra maga a történelem cáfolt rá újra és újra. A Jel. Könyvét csak akkor érthetjük szerzőjének szándéka szerint, ha szimbólumainak hagyománybeli értelmét kutatjuk (hagyománytörténeti módszer). Ha azt tisztázzuk, milyen váradalmakat hirdet a közeli végre (végtörténeti módszer), végül hogy a múltra vagy jelenre való utalások mennyiben jelentenek utalást a végső időkre nézve (kortörténeti módszer). Ébren tartandó kérdés a Jel. viszonya az ÚSZ. egyéb eszkhatalogikus kijelentéséhez. Irodalmi célja az 1:19-ben egyértelműen megtalálható: "Írd meg amiket láttál és amik vannak és amik ezután lesznek. " Tágabb célja: Kisázsia gyülekezeteit bátorítani a szenvedésben való állhatatosságra,

de végső értelemben a Jel. Krisztus egész Egyházának minden időben szól, élő vigasztalást és támaszt nyújt. A Jel. Könyvét sokan a szenvedő gyülekezet könyvének is tartják, Bengel szerint ezt a könyvet a hívők főleg a támadások idején becsülték meg. A keletkezés helye egyértelmű: az 1:9 szerint a szerző Pathmos szigetén kapta a kinyilatkoztatást. Idejére nézve két nézet van: vagy Vespasianus uralkodása, valamivel 70 előtt, vagy Domitianus alatt 94-95 körül. Mindkettő mellett hozhatók fel bizonyos érvek, ám az utóbbi valószínűbb. Domitianus volt az első, aki állampolitika rangjára emelte a császárkultuszt s vele az ezt megtagadó kereszténység üldözését. A Jel. inkább erre a korra utalhat szimbolikus jelleggel.

RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE Mt Mk Lk Ján Csel Róm I.Kor Gal Ef Fil Kol I. Thess II.Thess I. Tim II.Tim Tit Filem Zsid Jak I. Pét II.Pét I Ján II.Ján Jel Ósz. Úsz. Pászt. TR

Máté evangéliuma Márk evangéliuma Lukács evangéliuma János evangéliuma Apostolok Cselekedetei Római levél Korintusiakhoz írt első levél Galáciabeliekhez írt levél Efézusiakhoz írt levél Filippibeliekhez frt levél Kolossébeliekhez írt levél Thessalonikába írt első levél Thessalonikába írtmásodik levél Timótheushoz írt első levél Timótheushoz írt második levél Tituszhoz írt levél Filemonhoz írt levél Zsidókhoz írt levél Jakab levele Péter első levele Péter második levele János első levele János második levele Jelenések könyve Ószövetség Újszövetség Pásztori levelek Textus Receptus

Tartalomjegyzék Újszövetségi bevezetés......................................................................................................................... 1 I. ÚJSZÖVETSÉGI BEVEZETÉS....................................................................................................... 2 1. Az Újszövetség fogalma.............................................................................................................. 2 A Bevezetéstan (izogógika) meghatározása................................................................................2 A Bevezetéstan céljának meghatározása.....................................................................................3 NYELVTÖRTÉNET............................................................................................................................ 4 2. Az Újszövetség eredeti nyelve a görög........................................................................................4 3. A koiné és az Újszövetség görög nyelve......................................................................................4 A koiné dialektus.........................................................................................................................4 KÁNONTÖRTÉNET........................................................................................................................... 6 4. A kánon görög szó, jelentése zsinórmérték. ............................................................................... 6 Hogyan alakulhatott ki az ÚSZ.-i Kánon? ................................................................................. 6 5.Kánon fogalma az Ószövetségben, azősegyházOszövetség használata ....................................6 Az Apostoli kör tekiintélye......................................................................................................... 8 A Szentlélek tekintélye................................................................................................................8 Az őskeresztény kegyesség további alakulása............................................................................ 8 6. Az Újszövetségi Kánon kialakulásának kezdetei........................................................................ 9 7. Az Újszövetségi Kánon állapota a II. század végén.................................................................... 9 A Murátori-töredék................................................................................................................... 10 8. Az Újszövetségi Kánon kialakulásának indítékai......................................................................10 A gnosztikusok..........................................................................................................................10 Marcion és irányzata................................................................................................................. 11 A montanisták .......................................................................................................................... 11 9. Az Új szövetség Kánonja a nyugati Egyházban; Tertullianus................................................... 12 10. Kánon a keleti egyházfélben.................................................................................................... 12 11. A Jel. Könyve a keleti Egyházban .......................................................................................... 12 Eusebius és Kánonja................................................................................................................. 13 12. A Kánon lezáródása az Egyház nyugati felében...................................................................... 13 Összegzésül............................................................................................................................... 14 13. Kánon a szír nemzeti Egyházban............................................................................................. 14 14. Kánon a középkorban és az újkor kezdetén.............................................................................15 15. Újszövetségi apokrifok, pszeudepigrafák, agrafa.................................................................... 15 16. Szövegtörténet és szövegkritika...............................................................................................16 17. Eredeti szöveg és másolatok. A kéziratok anyaga, írása, a leírás és másolás hibái................. 16 18. A kéziratos hagyomány készlete, annak jelölése ....................................................................................................................................................... 18 Az úgynevezett legjobb kéziratok............................................................................................. 18 A legtekintélyesebb majusculák................................................................................................18 19. Az ősi fordítások keletkezése és jelentősége ....................................................................................................................................................... 19 Latin fordítások......................................................................................................................... 19 20. Egyéb fordítások...................................................................................................................... 20 21. A nyomtatott szövegkiadások kora.......................................................................................... 20 22. Az újabb kritikai kiadások és a modern szövegkritika kialakulása........................................ 22 23 A szövegkritika feladata és módszere.......................................................................................22 24. A három szövegtípus elmélete, Westscott és Hort munkássága.............................................. 23 25. A nyugati szöveg problémája...................................................................................................23 II. SPECIÁLIS BEVEZETÉS.............................................................................................................25

26. Az Újszövetségi Könyvek tárgyalásának sorrendje, a Könyvek címe, az Evangélium mint műfaj.............................................................................................................................................. 25 27. A Bibliai tradíció fogalom. Az Evangéliumok anyagának hagyományozása.......................... 26 Az Evangéliumok hagyományozása..........................................................................................26 28. Máté Evangéliuma................................................................................................................... 27 29. Márk Evangéliuma...................................................................................................................29 30. Lukács Evangéliuma................................................................................................................ 31 A Lukács Evangélium és a Cselekedetek Könyvének közös szerzője. .................................... 32 Az Evangélium teológiai karaktere........................................................................................... 33 31. János Evangéliuma.................................................................................................................. 34 János Evangéliuma és a szinoptikusok..................................................................................... 35 Az Evangélium teológiai karaktere........................................................................................... 36 32. Apostolok Cselekedetei........................................................................................................... 37 33. Az Apostoli levelek gyűjteménye............................................................................................ 40 34. A Római Levél.........................................................................................................................40 A Római levél tartalmi sajátosságai.......................................................................................... 42 35. Az első Korinthusi Levél......................................................................................................... 42 A levél épsége........................................................................................................................... 43 A keletkezés helye és ideje........................................................................................................43 Tartalmi sajátosságok................................................................................................................43 36. Második Korinthusi Levél....................................................................................................... 44 A levél rendeltetése................................................................................................................... 44 A levél egysége és eredetisége.................................................................................................. 44 Keletkezés helye és ideje...........................................................................................................44 Tartalmi sajátosságok................................................................................................................45 37. Galatákhoz írt Levél.................................................................................................................45 Galácia az észak- és dél-galáciai elmélet.................................................................................. 45 A Levél rendeltetése.................................................................................................................46 A levél tartalmi sajátosságai......................................................................................................46 A levél hitelessége és egysége...................................................................................................47 38. Az Efézusi Levél .....................................................................................................................47 A Gyülekezet, a címzettek, az irodalmi probléma.................................................................... 47 Tartalmi sajátosságok................................................................................................................48 39. A Filippibeliekhez írt Levél..................................................................................................... 48 A megírás célja és oka...............................................................................................................49 A levél egysége és hitelessége...................................................................................................49 A Levél keletkezésének helye és ideje...................................................................................... 49 Tartalmi saiátosságok................................................................................................................50 40. Kolossébeliekhez írt Levél ......................................................................................................50 A Levél címzettjei..................................................................................................................... 50 A keletkezés célja és oka...........................................................................................................50 A Levél hitelessége és épsége................................................................................................... 51 A Levél keletkezésének helye és ideje...................................................................................... 52 41. Az első Thessaloniki Levél .....................................................................................................52 A város és a Gyülekezet............................................................................................................ 52 A Levél írásának indítékai.........................................................................................................53 A Levél eredetisége................................................................................................................... 53 A keletkezés helye és ideje........................................................................................................54 Tartalmi felosztás: ....................................................................................................................54 42. A második Thessalonikai Levél ..............................................................................................54 Keletkezésének célja és indítéka............................................................................................... 54

A Levél tartalmi felosztása........................................................................................................55 43. A Pásztori Levelek...................................................................................................................55 A címzettek.............................................................................................................................. 55 A történelmi helyzet.................................................................................................................. 56 A Gyülekezetek képe a Pásztori levelekben..............................................................................57 44. A Filemonhoz írt Levél............................................................................................................58 45. A Zsidókhoz írt Levél.............................................................................................................. 59 Teológiai sajátosságok.............................................................................................................. 59 46. Jakab Levele.............................................................................................................................61 47. Péter első Levele...................................................................................................................... 62 48. Péter második Levele............................................................................................................... 64 49. János első Levele..................................................................................................................... 65 50. János második és harmadik Levele..........................................................................................66 51. Júdás levele.............................................................................................................................. 67 52. János Jelenéseinek könyve.......................................................................................................68 RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE............................................................................................................. 71 Tartalomjegyzék................................................................................................................................. 72