Tudományos-fantasztikus antológia

GALAKTIKA 43 Tudományos-fantasztikus antológia

TARTALOM Cherry Wilder: Messzi nyugaton (Damokos Katalin fordítása) Jack Wodhams: Horgonyember (Veres Júlia fordítása) Cherry Wilder: A Phobos-átiratok (Damokos Katalin fordítása) A. Bertram Chandler: A keserű pirula (Damokos Katalin fordítása) Sheri S. Eberhart: Földöntúli dialógus (Nagy László fordítása) Lee Harding: Az őr (Damokos Katalin fordítása) Martin Loran: Egy csepp viszály (Veres Júlia fordítása) Richard D. Nolane: Az ausztrál science fiction (Székely Ervin fordítása) Kötetünk képeiről (K. P.) Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedélterv és a tipográfia Erdélyi János munkája Az első és hátsó borítón Ainslie Roberts festményei © Kuczka Péter editor, 1982 Bertram Chandler: The bitter Pill; Lee Harding: The Custodian; © by E. J. Carnell Literery Agency Science Fiction Speciálists Rowneybury Bungalow, Mr. Old Harlow, Essew CM20 2EX, England Jack Wodhams: Anchor Man © by VOT, Caboolture. POB 48, Queensland 4510. Australia Richard D. Nolane: Science Fiction in Australia © by Olivier Raynaud, Chemin de la Roquette, 84 400 APT. France

CHERRY WILDER MESSZI NYUGATON – Bocsásd ki az érzékelőidet! Közvetíts a felszállóíven és a leszállóíven. Mik a színolvasataid, kedves kisinas? – Kék. A leszállóíven kék, a felszállóíven barna. Fekete vonal szeli ketté a vörösesbarna mezőt. – Fordulj át, ostoba! Fejjel lefelé állsz. – Fejjel lefelé… mely pontokhoz viszonyítva, kedves Mester? – A bolygó felszínéhez viszonyítva állsz fejjel lefelé. – Vagyis a bolygó vörösesbarna? – Ebben a szektorban igen. Érzékelők kibocsátva? – Most megfordultam, és ismét kibocsátottam érzékelőimet. Hatalmas vörösesbarna mező, melyet fekete egyenes szel ketté. Árnyék a jobb felső mezőben. – Maradj készenlétben, esetleg méretcsökkenést kell végrehajtanod. Mozogj a fekete egyenessel párhuzamosan, és közelítsd meg az árnyékot! Addig én leolvasom a műszereket. – Mester, laza cellulóztömeg található előttem. Hajtsak végre méretcsökkentést? – Nem, valószínűleg növény. Kerüld meg. – De élőlény? – Nem kifejezetten érzékeny, kedves Loy, Ne félj. Helyezkedj úgy, hogy az árnyék és közéd kerüljön. – Az árnyék körvonalai határozottá váltak. A fekete egyenesből, amely most tekintélyes szélességűnek tűnik, jól érzékelhető hőhullámok erednek. Az egyenes mintegy tizenkétszer tíz széles, és mint jelentettem, ezek a nagy amplitúdójú hőhullámok jellemzik. – Írd le az árnyékot, ha már kivehetők a részletei. – Néhány elszórt tartály. Négyzeten és négyszögön alapuló eltérő formák. A felső szerkezetek körülbelül háromszög alakúak. – De Loy! Te is jól tudod, mik ezek? – Nem, igazán nem. Olyan, mint valami absztrakt művészeti alkotás… egy jókora kiállítási darab. Különösen a színek érdekesek. Az előtérben vakítóan sárga fémoszlop… megkísérlem utánozni a színt. A tartályok falában véletlenszerű eloszlásban szilikon lapok találhatók. Az egyes tartályok közötti árnyékok olyan feketék, mint az űr. A tartályok, falába fekete nyílások vannak vágva, és mindenféle árnyékok. – Most is azt gondolod, hogy a másik lelőhellyel kellett volna próbálkoznunk? – Mester, Mester… csak nem találtuk meg? Csodálatos! De hol vannak az élőlények? – Türelem, kedves Loy. Tartsd a helyzetedet, és fokozottabban bocsásd ki az érzékelőidet.

– Valami jön. Gyorsan halad a fekete egyenes mentén. Tudom már, mi az, Mester. Kíváncsi vagyok, kitalálod-e. Furcsa, kevert szagokat áraszt, gumikerekeken halad, legalább háromszor tíz hosszú, és elöl fém csapóajtaja van. – Szállítóeszköz. Nagyon jól van, Loy. – Valami olyasmit szállít, aminek erősebb a szaga, mint a legtöbb mintapéldányunknak. Nagyon gyorsan közlekedik… – Tartsd a terepet! Nem fog letérni a fekete egyenesről. – Már keresztezte. Ó, Mester… – Mi történt, Loy? – Valami más, ami a tartályból jött ki. Ó, leírhatatlan! – Kísérelj meg jelentést tenni. Tartsd a pozíciódat. – Magassága kevesebb egyszer tíznél. A durván négyszögletes központi testből négy, jól felismerhető nyúlvány áll ki. Felső részén, a két nyúlvány között apró gömb. Ez lenne az, amit keresünk? Nem hasonlít semmihez, amit eddig láttam… vagy talán a Fordítóhoz hasonlít egy kicsit. A mozgását látni kéne… Valami laza, rángatózó mozgás, miközben kapcsolatban marad a felszínnel. Kis porfelhők szállnak fel mögötte. Ezt keressük? – Igen, Loy. Büszke vagyok rád. Kétségtelenül ez a Homo Sapiens. Ryan papa kilépett kunyhójából a napfényre. Átsétált a bolthoz, és a lépcsőre telepedett. Kicsit hátratolta régi filckalapját, és alaposan körülnézett. Épp most ment el a nagy marhaszállítmány Cobar felé. Lapos pillantást vetett kelet felé, végig az úton. Semmi sem jött. Vagy fél mérföldnyire nyugatra porfelhő kerekedett; ez Hughie Fraser új intézője lesz, aki Glengarryból jön ellenőrizni a kútfúrást. Most majd befordul – igen, ott megy. A porfelhő a vörös agyagról továbbhúzódott a száraz fű fölé. Ryan papa halvány szempillái mögül felmérte, mennyi a zöld közte és a látóhatár között. Nem is rossz ilyen későn. Húsz mérfölddel távolabb kezdett kékülni a látóhatárszéle. Semmi kétség, a Föld tényleg gömbölyű. Az ember megesküdött volna, hogy a Johnson tanyája melletti szélmalom, hegynek lefelé sétál. Amikor a közeli tárgyakat vette szemügyre, megváltoztak a szeme körüli ráncok. Az aszfaltból áradt a hőség, vagy ötvenyardnyira keletre szép délibáb volt keletkezőben. Volt az úton egy mélyedés; tíz órakor már úgy nézett ki, mint egy pocsolya, mintha a nagy pocsolya az egész országutat elöntené. A libatop mögött viszont, negyvenlábnyira az ócska olajoshordótól, van valami. Egy csavaros hordódugó? Valami moccant. Csak nem egy újabb goanna? Ryan papa maga is olyan mozdulatlan lett, mint egy gyík, és félrenézett. – Érzékelői nem reagálnak a jelenlétemre. Mester. – Loy, tégy jelentést a példányról. – Az egyik tartályból jött ki, odament egy másikhoz, összehajtotta magát, és letelepedett az egyik sötét nyílás vagy csapóajtó előtti alacsony polcra. – Vannak a tartályokon jól felismerhető feliratok? Majd a Fordítóval megfejtetem őket.

– Van egy a közelemben, a fekete egyenes innenső oldalán. Fekete jelek egy nem fémes anyagból levő felületen… fán. Fatábla egy azonos anyagból készült oszlopon. A jelek a következők:

– Ezt lejegyeztem. A Fordító azt állítja, hogy ez valahogy meg van fordítva. – Mester, esküszöm, hogy ez most nem az én hibám. Várj… megfordítom a szenzorjaimat. – Így már el tudja olvasni. A két nagyobb jelcsoport nyilvánvalóan ennek a tartályhalmaznak a neve. – Van a névnek valami jelentése? – A Fordító azt hiszi, a Blöff jelcsoport valamilyen dombra vagy sziklás kiemelkedésre vonatkozik.* – Mester, a környéken nincs semmi ilyesmi. – Attól tartok, a Fordító igen megbízhatatlan. Ami a felirat többi részét illeti, feltételes állítás. Tizenöt… – A számot értem, Mester… – Természetes, hogy érted, Loy. A faj tizenöt képviselője lakja a tartálycsoportot, attól függően, hogy megtalálható-e egy bizonyos fajta ital a helyszínen. Vannak egyéb feliratok? – A központi tartályon, amelynél a példány jelenleg található, fémtábla van. Közvetítem a feliratot: Billy tea. – Nem világos. – Nem megfelelő a megvilágítás. – A Fordító azt állítja, hogy az első csoport személynév. A második csoport egy másik fajta italra vonatkozik. Sokat isznak. – A terület igen száraz. Mester. A tartálycsoport mögött artézi kút van. Ezt oázisnak is nevezhetjük. Továbbmenjünk? – Szeretnék megbizonyosodni a számukról. – Tizenöt, Mester, tizenöt. Nem magad mondtad, hogy tizenöt? – De, Loy, csak feltételesen ennyi. Hogyan állapítsuk meg, fennáll-e, hogy folyik a sör? – Hát úgy, hogy megszámoljuk a lakosokat, nem? – Attól félek, nagyon is körülményesen gondolkozol. Megpróbáljuk beédesgetni őket a csapdába. – Várj, Mester! A példány odament a legnagyobb tartályhoz a három közül. Ennek szilikonbetétein megismételt felirat van: BAR BAR. – BARBÁR vagy egyszerűen BAR? *

Az angol bluff blöfföt meg szirtet is jelent

– Nem világos. Mester. – Ne is törődj vele, a Fordító megértette. A csoportnak nagyszámú jelentése lehet, de az ide illő nyilvánvalóan „olyan hely, ahol italokat mérnek”. Gondolod, hogy a példány tizennégy másikhoz csatlakozott? Folyadékfelszívásra készülnek? – Lehetetlen megmondani. Mester. Rengeteg a feltétel. Kezdjem az elbűvölést? A fényekkel és árnyékokkal? A szökőkúttal? – Loy, Loy, túlságosan is türelmetlen vagy. Megpróbálok kiszedni néhány utalást ebből a fajankó Fordítóból, azután majd kidolgozzuk a napirendet. Ryan papa átballagott a kocsmába, hogy megnézze a turistákat. Egészen a verandáig árnyékban ment. Talán nem is goanna volt. Inkább egy szögesdrótkupac. Valami, ami apró szivárványt teremt a libatop mellett. Az viszont biztos, hogy nem a víz volt rohadt. Talán egy olajcsepp? Ha az ember sokáig bámészkodik ebben a hőségben, a végén még rémeket lát. Belevetette magát a bár hűs árnyékába, hirtelen visszafordult, és átkémlelt az úton. Nem villant semmi. A nagyterem durván volt összeróva, de már minden éle simára kopott. A sör illata mélyen beleivódott a fába, egy kicsit a rovarirtó és a fertőtlenítőszer szagát is érezni lehetett. Bet ronggyal törölgette a hosszú, hosszú söntéspultot. A látogatók kedvéért a ventillátort is bekapcsolta. Két lecsüngő hajú ült a sarokban. – Jó reggelt mindenkinek… – mormolta az öregember. – Te Bet, ide tudnád adni azt a távcsövet, amit Ern a szekrény tetején tart? – Mit, csillagom? – kérdezte Bet. – A távcsövet? Ern nem használta, mióta elrepült megnézni a lóversenyt. Odanyújtotta a bőrtokot, az öregember pedig visszament a verandára. Ahogy beállította a távolságot, hallotta, hogy a lány, az a pimasz kis macska felnevet, és odaszól Betnek: – Gondolja, hogy vissza fogja kapni? Aztán a fiú is megszólalt: – Mit gondol, az öreg csavargó igazi naplopó? – Ne engedd, hogy az ócska ruhák becsapjanak, Mick – nevetett Bet. – Ez Ryan papa volt. – Övé a bolt? – A fiú meg volt lepve. – És ez a kocsma – mondta Bet –, és minden más is ezen a környéken. Ez Barney Blöffje, és ő Barney. Ryan papa egész idő alatt azzal kísérletezett, hogy befogja a libatopot, de nem volt szerencséje. Egy idegen Landrover száguldott nyugat felé, porfelhőt vert fel az úton. Feladta, és bement, hogy igyék egy sört. – Azt hittem, goannát láttam – mondta. – Barney, ne nyissam ki a boltot? – kérdezte Bet. – Ern Johnsonéknak vitte el a rendelést. – Nem fontos – felelt az öregember –, majd dudálnak, ha akarnak valamit. Odaszólt a fiúnak, aki a söntés túlsó végében ült:

– Megcsináltatod a biciklidet, fiú? – Holnap jönnek meg az alkatrészek – felelte a fiú vidáman – a postakamionnal. Az öregember a sörét kortyolgatta, és feltűnés nélkül figyelte az idegeneket. Gyöngyök. Gyöngyök és tükördarabkák díszítették a lány blúzát és a legényke mellényét. Mindketten fakó, elöl slicces farmert viseltek. Azért szívesebben nézi őket, mint egy csapat részeg birkanyíró munkást. Csillogtak-villogtak – a fiú haja barna volt, a lányé arany színű –, és nem viseltek semmit a pamutblúz alatt. Ccc. Ha valaki betoppanna, és szétkürtölné a dolgot, mérföldekről is eljönnének az emberek, hogy két ilyen turistát megnézzenek. Estére talán még húszan is összegyűlnének, de nem fontos, másnap úgyis szállítás lesz. A lány nyugtalan volt. Körbejárt az üres teremben, megtapogatta az egymásra rakott székeket, megbámulta a falon lógó fényképeket. Aztán kiállt az ajtóba, kihajolt a verandára. – Valami van az út túloldalán! – mondta. – Azt hittem, goannát láttam – felelt az öregember. – Nem – mondta a lány –, sárga. Izzó sárga. – Talán egy sárga sörösdoboz, Jen – tréfálkozott a fiú. – Vagy egy olyan sárga hasú kígyó. – Az öregember Betre és a fiúra kacsintott. – Nem, igazán… csodálatos! – A lány Bethez fordult. – Nézze csak, Mrs. Miller… Már kinn is volt. Bet letette a törlőrongyot, és utánament. Barney és a fiú hallották, hogy Bet furcsa, édes hangon megszólal: – Olyan, mint egy virág… – Mester! Kettőt megfogtam! Készülj a befogadásra! – Felkészültem, Loy. Távozz a kapcsolat körzetéből. A fiú, Mick, rekedten felsikoltott, és az ajtóhoz ugrott. – Mi a…? Barney Ryan mögé állt, és kibámultak az éles fénybe. Az öregember idegei jók voltak, de mostanában állandóan ellenőrizte az érzékeit, nem siklott-e el valami felett Mi az Ördög lehetett ez? Nem hallott kocsit, se sikoltást; csak a fájdalmat és félelmet látta a fiú arcán. Semmi sem volt az út túloldalán. Betnek vagy a lánynak semmi nyoma. Csak a láthatárig nyúló, hőségtől hullámos végtelen síkság. Semmi. Ugyanazok az értelmetlen hulladékok az út mentén – olajoshordó, libatop, semmi más nincs ott; kicsit távolabb, keletre, a cégtáblával egy vonalban néhány deszka. De hát hol vannak a lányok? Semmi sem mozdul, az ég üres hallótávolon belül semmi. Mick hangosan felkiáltott: – Jenny! Jenny! Átrohant az úton, ahogy kiért a forró napfényre, ég felé lökte a karját. A mellényére dolgozott tükördarabkák csillogtak a napfényben. – Jenny! A fiú egyenesen az üresség egy bizonyos pontjára rohant, megtorpant, felfelé bámult. Aztán Ryan papa meglátta, mit látott a fiú az előbb.

Mick egy fénykörben állt. Az öregember felnézett, pedig tudta, hogy odafönn semmi sincs a napon kívül. A napsugár azonban odébbtáncolt, szétterült; valami más is volt odafönn, olyan fényes, hogy ugyanúgy vakított, mint a nap. A körlap, amin a fiú állt, csatorna volt, fénycső, aminek a belseje úgy pörgött, mint a motolla. Aztán látta, hogy valami magával ragadja a fiút. Csak gyorsan mozgó, sötét foltot látott a csőben, az egész néhány szívdobbanásnyi ideig tartott. Ryan papa egyedül maradt kocsmája verandáján, a térde reszketett, és a napba bámulástól fekete pontok táncoltak a szeme előtt. – Három, Mester. És még egyet látok. – Mindegyiket jó állapotban fogadtam be. – A negyedik habozik. Mester. Talán nem lesz szükség elbűvölésre. Bizonyos fajok jellemző tulajdonsága a kíváncsiság. – Az egész bandát elkapta! – mondta Ryan papa. Lekuporodott a verandára, még mindig azt a helyet bámulta, ahol a fiú eltűnt. Tudta, hogy bolond. Halott. Részeg. Mélyen alszik, és álmodik. Nagy kedve lett volna azt csinálni, amit a fiú. Kimenni, odaállni, hagyni magát felszippantani. Jóval könnyebb lenne, mint magyarázatot keresni. Mi az istent mondjon Ern Millernek, ha hazajön? Sajnálom, pajtás, egy repülő csészealj elvitte Betet? A szeme sarkából gyors mozgást észlelt. Ujjaira támaszkodott, és megpróbált anélkül odanézni, hogy a fejét elfordítaná. Ott van! Nyavalyás kis szögesdrótkupac – egész idő alatt ott volt, és őket figyelte. Álom vagy nem, most aztán megkapja a magáét. Lassan felállt, és behátrált a kocsmaajtón. Készenlét! Messzelátóval a kézben az ablak mellé kuporodott, és egy másodpercre megpillantotta. Kicsi, kerek, kemény, de elmosódott, változó körvonal. Úgy araszolt az út menti, satnya bokrok között, mint egy szárazföldi rák. Két vagy három ízekből álló kar, talán antennának lehetne őket nevezni. Megmozdult, és Barney szem elől tévesztette. Gondolta, ugyanúgy átveszi a talaj színét, mint egy kaméleon. Tovább figyelt. Csöppnyi sárga fényt vett észre. Eszébe jutott Bet és a lány, és leeresztette a távcsövet. A sárga izzás határozottabb formát öltött – valóban olyan volt, mint egy virág. Éppen azon a helyen ragyogott és növekedett, ahol a fiút elkapták. Szóval ez a trükkje – jött rá Barney –, az ember kimegy, hogy megnézze, mi is ez, és zutty, happ! Hát ő először is nem megy, még ha úgy csillog is az a valami, mint egy lángoló wurlitzer, akkor sem. De az is lehet, hogy kipróbál valami egészen mást. – Mester, Mester, úton van a negyedik! – Készülj a befogadásra, Loy! Távozz a kapcsolat körzetéből. – Kudarc, kudarc, Mester! – Te ostoba! Mi volt a hiba? Kárba veszett a befogadás! Gondolod, hogy szívesen tömítjük el a szűrőinket a bolygó felszínének kőzettörmelékével? – Mester, egészen a körzet határáig jött előre… – És akkor?

– Egy tárgyat dobott a bűvölő fényemre, és a hatótávolságon túlra távozott. – Milyen tárgyat? Lövedéket? Elkaptad? – Természetesen, Mester. Szilikon tartály, rostos anyagból készült betéttel, amelyen felirat található. Közvetítsem? – Loy, hova lett a példány? – Távozott a központi tartályba. Mester. Az az érzésem, hogy figyelnek. – Szenzorjaid nem olyan érzékenyek, mint reméltem. A tartályt helyezd vissza a kapcsolat körzetébe, és én még egy befogadást pazarolok erre a mesterséges tárgyra. Barney a boltban állt. Lihegett a megerőltetéstől, és figyelt, mint egy sólyom. A nyomorult röptében kapta el az üveget, és még mielőtt a fénycső leérkezett volna, elpattant az útból. Most aztán vissza kell szerezni a palackot. Kedvező szögből lőhetett volna, de várni akart, amíg megkapják az üzenetet. Most elmozdult a tűzvonalból, és felkapta azt a rohadt üveget. Gyerünk. Fogta a 303.22-est, benyúlt a babkonzervek mögé a töltényekért. Egy perc sem telt bele, és már újra ott volt az ablaknál a puskáját töltve és a kis vacakot figyelve. – Loy? – Mester? – Változás? – Nincs, Mester. Milyen felirat volt a mesterséges tárgy belsejében? – Fenyegetés, Loy. Téged fenyegettek, kicsi. – Mester, Mester, tudod, hogy nem félek semmitől, csak a te haragodtól. Mondd el, mutasd meg. – Az eredeti így hangzik. És vigyázz, egyetlen műszerem sincs megfordítva: SÉRTETLENÜL KÜLDD VISSZA AZOKAT AZ EMBEREKET, VAGY KICSINÁLOM A KIS FELDERÍTŐDET MÁGIKUS, ELEKTROMOS RÁDIÓHALÁLSUGARAMMAL B. RYAN. – Mit mond a Fordító, Mester, kínozol?… – Jelentése durván a következő, kis felderítőm. A példány azt akarja, hogy társait sértetlenül kapja vissza, ellenkező esetben elpusztít téged nagy hatású fegyverével. – Mester, lehetetlen! Nincsenek ilyen fegyverei… – Honnan tudod? Műszereink villanygenerátort jeleztek. És az üzenet nagyon is határozott. Kevés létforma van, amelyik megpróbál velünk kommunikálni, sőt megfenyegetni bennünket… – Mester, csak primitív lény feltételezheti, hogy értjük a nyelvét. – Talán. De hát ismerjük a nyelvét, vagy pontosabban van egy Fordítónk, már amilyen. Csökkentsd a méreted, és végezz elterelő műveleteket. – Mester, ez azt jelenti, hogy komolyan veszed a fenyegetést? Bflmptzrkl++! – Loy? Jelentkezz! Megtámadtak? – Egy lövedék. Kis darab, formázott fém, amit robbanás hajt meg. Váratlanul ért.

– Ellenőrizd a műszereidet. – Ismerem a károsodás mértékét. Érzékelőmből egy darab letört, és ez a szilánk tönkretette kommunikációs központom egyik negyedét. Csatornát változtattam. – Egy egyszerű fémlövedék károsodást okozott… Loy, ez borzasztó kontárság! – Mester, kérlek! Annyival gyorsabb volt az első lövedéknél… a szilikon tartálynál… hogy az érzékelőm nem tudott felkészülni. – Loy, ez harcias teremtés. Ki kell füstölnöd a tartályból! – Mester… veszélyt hozol rám! – Ostobaság! Közelíts a fekete vonalat keresztezve, és próbáld ki a visszhangoszcillátorodat. – Nem tudom, nem tudom. Kijött. Egy kis fémtartály van a kezében, egy fekete doboz és egy sor fémrúd. Mester, azért jön, hogy elpusztítson több hatású fegyverével! Barney Ryan óvatosan lépett ki a házból a bádogdobozzal, a puskával, a csövekkel és a kazettás magnójával. Kiment a benzinutántöltő árnyékába, és belerúgott az olajtársaság nagy, álló cégtáblájába. Megriasztotta a felderítőt, és lehet, hogy már mérföldekre van, de úgy gondolta, itt az ideje, hogy csináljon is valamit. Vállára vetette a puskát, kinyitotta a dobozt, és előhúzott nyolcvanlábnyi sárga gyújtózsinórt. A csőhöz erősítette, és körbefigyelt. Nem akart fedezék nélkül átmenni az országúton. Bekapcsolta a magnót, a legnagyobb hangerőre állította. A csövet úgy dobta át az országúton, mint egy dárdát, a gyújtózsinór lomhán tekergett mögötte. Néhány bevezető akkord, aztán, amikor Bing Crosby belekezdett a White Christmas című számba, kirohant az útra, és meggyújtotta a zsinórt. Kavargó, kénes füst szállt fel. Felkapta a cégtáblát, és ennek a fedezékében rohant át az úton. – Mester, megtámadott! Vigyél vissza! – Jelentést, Loy! Jelentést, te ostoba inas! – A fekete vonalon sűrű füstfelhők. Rémisztő zaj. Ijesztő kénes bűz. Elvesztettem a kapcsolatot a példánnyal. – Tarts nyugatra. Csökkentsd méretedet. Ha megtalálod a példányt, engedélyezem, hogy kábító lövedéket alkalmazz. – Bflmpztrq+xx! – Újra?! – Nem történt károsodás. Mester! Ezek a lövedékek nem képesek áthatolni a páncélomon, de egy kicsit rúgnak. – Loy, ennek a primitív teremtménynek még látnia sem szabadna téged. – A kapcsolat körzetétől nyugatra valamilyen erődítményt készít – egy fémből és fából való pajzsot. – Loy, kábítsd el azt a példányt! Ez parancs! Ryan papa hallotta, hogy valami koppan előtte a cégtáblán, aztán csattanás és pampam-pam. A kis nyavalyás apró csudagolyókkal lő rá. Kitartó ugyan a kis nyavalyás, de látta és tudja, hogy eltalálta. De lehet, hogy van egy mágikus, elektromos halálsu-

gara. Hátrébb, az üzlet előtt elégett a zsinór, az öreg Bing pedig azt üvöltötte, hogy Don't Fence Me In! Barney azon tűnődött, vajon sok cowboyfilmet látott-e a felderítő. Levette régi nemezkalapját, egy botra tűzte, és a táblának támasztotta. Pam-pam-pam, a kalap tíz másodpercen belül teli volt a rohadékokkal, mintha üvegtörmelék lett volna. Isten tudja, hogy hatna az emberre. A kalap művészien csúszott le a tábla szélén. Barney a levegőbe lőtt; és átpattant a tízlábnyira jobbra levő olajoshordó fedezékébe. Aztán újra meglátta azt a valamit, és tudta, ha lesz elég ereje, akkor most sarokba szorítja. A felderítő kicsit megnőtt, és most tompa ezüst színű volt. Barney úgy vélte, ez lehet a normális színe. Odaugrott a cégtáblához, és Barney tudta, hogy a szegény szerencsétlen most örül, mert még mindig meg van győződve róla, hogy ő is ott van a kalap alatt. Barney felmérte a helyzetet, és könnyedén felemelte a negyvengallonos hordót fedő hullámlemezt. Megragadta a hordó felső szélét, maga felé döntötte, és érezte, hogy a tartalma megmozdul. Még negyedrészig van, ő meg azt mondta Ernnek, ugyan vigye már innen szem elől. Hogy tehetett ilyet? – Mester, Mester… a példányt elkábítottam. – Ez jó munka volt, Loy. Elöl van? Egész testét látod? – Nem, Mester. A tábla mögött van. Épp értékelni akarom… – Loy, vigyázz! – Blmpblmpblmp! – Loy, Loy! Barney dobogó szívvel rogyott le a hordó mellé. A hordó eresztékeiből kátrány csurgott, és mélyen beleivódott a vörös talajba. Fülét szorosan a hordóhoz tapasztotta, de nem hallott semmit. Az út túloldalán a vén nyivákoló áttért a Dear Hearts and Gentle People című számra. Az öregember türelmetlenül átment, és kikapcsolta a magnót. – Loy! Kedves kisinas, nem tudsz kommunikálni? – Mester… – Nagyon gyenge a jeled. Bocsásd ki a szenzorjaidat. – Mester… – Nagyon gyenge a jeled. Bocsásd ki a szenzorjaidat. – Szenzorjaim nem működnek. – Loy, mit csinált veled ez a teremtmény? – Tönkretett. Beborított egy fémtartállyal, amelyben maró folyadék van… széntermék… képlete… képlete… – Fenébe a képlettel… Loy, kedves, szegény bolondom, meg tudod adni a helyzetedet, hogy befogadjalak? – Nem, Mester… hagyj el… – Nagyon gyenge a jel. – Hagyj el, Mester, méltatlan vagyok… minden negyed elhalványodik…

– Meg kell tennem a szükséges lépéseket, mielőtt teljesen tönkremegy a szerkezeted. Ryan papa a hőségben várakozott, és kicsit hiányzott a kalapja. Aztán felvillant a fénykör, megjelent a cső, belsejében a kavargó árnyékokkal. Mind ott voltak épségben: Bet Miller virágos kartonruhájában és a két látogató. Hajuk szálát sem görbítette meg senki. Miután a kör elhalványult, kábultan álltak. Barney először hallott magasan a feje fölött valamilyen halk, pengő hangot. Odarohant hozzájuk, és meglátta, hogy a fiú kezében ott van az üveg, ugyanaz az üveg. Bet pedig egy matt, fémből készült kis dobozt szorongatott a kezében. Barney szólt hozzájuk, de olyanok voltak, mint az alvajárók. Óvatos volt, hátha kelepce az egész, de végül elvette az üveget, és a saját céduláját vette ki belőle, egy vonalas lapot Bet rendelőfüzetéből, a hátán új üzenettel: FELTÉTELEIDET ELFOGADTAM. HELYEZD A LOKÁTORDOBOZT A BEBÖRTÖNZÖTT FELDERÍTŐ KÖZELÉBE; TÁRSAID FÖLDI IDŐ SZERINT EGY ÓRA MÚLVA MAGUKHOZ TÉRNEK. Utána pedig kisebb nyomtatott betűkkel – a kézírás nagyon hasonlított az övéhez – még egy megjegyzés: MARADJ A BAR BARBAN, LEHET, HOGY MEGGONDOLJA MAGÁT IMFRIM-NAR – FORDÍTÓ Végül pedig egy kéz lenyomata. Barney nem vesztegette az időt; elvette Bettől a dobozt, és az olajoshordó tetejére tette. Aztán mindegyiküket visszaterelte a kocsmába igen fürgén, és leültette őket, hogy magukhoz térjenek. Fogalma sem volt, mit mond majd nekik, ha felébrednek – vagy ők neki. Tűzött a déli nap. Barney megfigyelte, hogy megjelenik és az olajoshordóra összpontosít a fénykör. Amikor a cső kavarogni kezdett, több yardos körzetben mindent felszippantott: a hordót, a kátrányt, az apró felderítőt, a cégtáblát – Jézus, mit fog mondani, az hova tűnt? – és Barney kalapját, ami teli volt apró üvegnyilacskákkal. Egy időre egészen egyedül maradt a kocsmában – amit évekkel ezelőtt pókeren nyert Fraser papától –, és csapolt magának egy hideg sört. Alig volt lapja, blöffölt – hát ez a dolog magyarázata, és ezért hívták az emberek az egész helyet Barney Blöffjének. A leosztott lapokról az azokat fogó kéz jutott eszébe, újra elővette az üzenetet, és eltűnődött rajta. Nyilván az a Fordító jelenti az egyik legnagyobb rejtélyt. Barney nagyon hálás volt a tanácsáért. Egyre azon gondolkozott, ugyan hol is szedhették fel a szerencsétlent, hogy tanult meg angolul, és hogy lehet, hogy hét ujj van a kezén. DAMOKOS KATALIN FORDÍTÁSA

JACK WODHAMS

A horgonyember Volt már néhány kisebb sikerünk, és volt néhány olyan eldöntetlen kimenetelű esetünk, melyeket a gyorsaság és részletekbe menő pontosság hiánya miatt kudarcoknak könyveltek el. Sokkalta többet kell felmutatnunk 30%-nál, mielőtt a Minisztérium valamirevaló hitelt ad nekünk. Nem értették. Még sosem állítottak rá bennünket gyilkossági ügyre. – De húszezer halott, Tirk, ez… ez rettenetes – mondtam. Még egy kanál port tett a csészéjébe. – Add ide a kancsót. Nézd csak, Kínában naponta több ember hal meg ennél természetesebb okból. Tirk már csak ilyen volt, mindig nagyon logikus, soha semmiféle érzelmi visszhang. Sosem tudtam felfogni ezt a látszólagos képtelenségét arra, hogy érezzen. Néztem, amint a forró vizet tölti. – De ezek nem természetes halállal haltak meg. Ezeket összemorzsolták, szétlapították… összezúzták. Olyan rémületes, olyan… olyan nagyon szörnyű lehetett nekik. Tirk cukrot tett a keverékbe. – Ken, te úgy fogod fel a dolgot, mintha egyetlen óriási test lenne, amely húszezerszeresen szenved. De nem így történt. Egyenként haltak meg, mint mindenki más. Egyszer csak jön a földrengés, és valaki felnéz, és palacsintává lapítja egy rázuhanó épület. Ennyi az egész. Meghal. Pech. De nem rosszabb, mintha egy autóbalesetben trancsírozódik szét az ember. – De olyan sokan egyszerre és egy helyen, olyan váratlanul – tiltakoztam. – Nem tudod elképzelni a félelmet, a pánikot, hogy milyen lehetett? Mikor a rengő föld megindul a lábuk alatt, a sikolyok, a rémület… Tirk megkavarta a kávéját. – A halál egyedi élmény, mindegy, hányan halnak meg együtt. A halál mindig magányos és személyes dolog. Megnyílik a föld, egy ember beleesik, a föld összeroppan, zutty, egy kis paradicsomlé spriccel – olyan rossz vég ez? Elfintorodtam. – Istenem, milyen szívtelen vagy! Hát egyáltalán nem tudod felfogni azoknak a kínját, fájdalmát, kétségbeesését, akik megsebesültek, akik elvesztették a családjukat, barátaikat? – Á, szóval most az élőkről, a túlélőkről beszélsz. Az más. – Tirk a szokásos, álgúnyos módján vigyorgott. – A segélyek, a vöröskeresztes csomagok, a részvét várományosai. Igen, őket sajnálni tudom. De ők életben maradtak, és ez a puszta tény vigasztalhatja őket mindaddig, amíg csak élnek. Még mindig élnek, és ezért igazán hálásak lehetnek, nem? – De a gyerekek – mondtam –, az otthontalanok, micsoda szenvedést élhetnek át. Tirk belekortyolt a kávéba.

– Életben maradtak. Ez valamiféle végzetszerű kiválasztódás. Rendbe jönnek majd. Tovább fognak élni. Az emberi rugalmasság minden képzeletet felülmúl. Eljön az idő, mikor még a veszteségeiket is jóként fogják elkönyvelni. Kétségbeesetten feladtam. Tirknek nincsenek érzései. Sosem értett semmit. Mindig olyan rendíthetetlenül közönyös, és képtelennek látszik a finomabb érzékenység megismerésére. A munkakapcsolatunk szempontjából ez ideális volt, de néha nyomasztónak találtam az érzéketlenségét. Útközben. Hogy is történnek ezek a dolgok? Véletlenül? Rossz felé kanyarodtunk, vissza kellett fordulnunk, és feltartóztatott bennünket egy rendőr, aki az utcán átkelő gyerekekre felügyelt. A rendőr odakísérte az utolsót a járdához, beszélt hozzájuk, lehajolt, két kislány, egy kisfiú, cukorkával kínálta őket. A barátságos rendőr bácsi a környékről. Milyen aranyos látvány. Két nő a közelben, mosolyognak. És a zsaru elégedett. De másképpen. Könnyű, olyan könnyű eredményeket elérni. És volt valami, az arca… – Jól van – mondta Tirk –, vezetni akartál, hát most vezess. Eddig remekül csinálod. Visszazökkenve megvontam a vállam, és elhessegettem a benyomást. Felengedtem a kuplungot, és a kocsi előreszökkent. Miközben felfelé tartottunk a liftben, Tirk megkérdezte: – Hogy érzed magad? – Nem tudom – feleltem, és így is volt. Valamiféle űrt éreztem magamban, mely arra vár, hogy betöltsék. Nem előérzet volt, és éppoly kevéssé kérlelhetetlen tudatosság. Mindig olyan megfoghatatlan volt, olyan borzasztó nehezen elmagyarázható. Tirk nem szólt többet. A fülke megállt, kiszálltunk. Tirk megvillantotta az igazolványainkat, és a rendőr továbbengedett. Végigmentünk a folyosón a kupaktanácshoz, az előtt az ajtó előtt. Az egyetlen, akit felismertem közülük, Hyke hadnagy volt a gyilkossági csoporttól. A közeledtünkre felnézett, és rendkívül csodálkozó képet vágott. – Hát maguk meg mit keresnek itt? – Segítségül küldtek bennünket – közölte Tirk higgadtan. – Úgy gondolták, az M. T. CS. kisüthet valamit. – Hm! – Hyke nem volt oda a gyönyörűségtől. – Ez nem valamiféle elcsatangolt gyerek vagy elveszett kacat ügye. Nyilván Tucker volt az a… az az illető, akinek kedve szottyant rám szabadítani magukat, mi? – Fel volt háborodva. – Ez halálosan komoly dolog! Mit képzelnek, mi a fenét tudnak csinálni?! Ha rajtam múlik, sarkon fordulok. Hyke-ból csak úgy sütött az ellenszenv, és nehezemre esett elviselni. De Tirk rendíthetetlen volt. – Nem tudjuk – felelte őszintén. – Sosem tudjuk. Meg kell próbálni, és majd kiderül. – Találgatás és babonás nagyképűsködés – morogta Hyke. – Ez gyilkosság, nem pedig spiritiszta szeánsz a drága öreg George bácsi szellemének felidézésére. Mit kép-

zelnek, mit találnak odabent, testetlen rezgések maradványait vagy egy-két láthatatlan tanút, akivel elbeszélgethetnek?! Tirk Hyke szeme közé nézett. – Szóval maga a pszichikus megnyilvánulások szakértője? – kérdezte. – Nem is tudtuk. Majd szólunk, hogy irányítsák át a csoporthoz. – Ne szórakozzon velem! – vicsorgott Hyke. – Az M. T. CS. Tucker kedvenc témája, ebben éli ki a misztikus beütést, amit akkor szedett fel, amikor a Drakula lányát ismételték a tévében. Fogalma sincs róla és másnak se. – Magának mindenesetre nincs, és ez elegendő bizonyíték is a maga számára, ugye? – kérdezte Tirk. Istenem, az ilyen helyzetekben csodáltam Tirköt a legjobban. Megingathatatlan volt, akár egy kőtömb, mely valamiképpen szilárdan áll a híg levegőben. – Maga éppoly keveset tud a megmagyarázhatatlan tapasztalatokról, mint én, de nem hajlandó elismerni, hogy ez tudatlanság. Ma már tudunk egyet-mást, de még messze vagyunk attól, hogy mindent tudjunk. És ha tagadja a megmagyarázhatatlan jelenségek létezését – csak azért, mert valóban olyan bizonytalanok és meghatározhatatlanok –, az olyan, mintha homokba dugná a fejét, és csodálkozna, ha azután fenéken billentik. – Éppen azért, mert olyan terület, mely nem tud kézzelfogható tényeket produkálni és ellenőrizhető, hiteles bizonyítékokkal szolgálni, annyi lehetőséget kínál a szemfényvesztésre – felelte Hyke, akit nem lehetett ilyen könnyen elintézni. – Ki tud bizonyítani bármit is? Mivel bizonyítja, hogy igaza van, és a többi mágus téved? Még azt sem tudják bizonyítani, hogy valóban azt a módszert használták, amiről azt hiszik, hogy használták. Baromság! Szélhámosság! Ugyanennyit érne, sőt többet, ha valami kézzelfogható jóslásra költenék a pénzüket, mondjuk például ólmot öntenének. – Azért, mert valami megmagyarázhatatlan, még nem jelenti azt, hogy nem létezik – mondta Tirk türelmesen. – Ha… – De én nem látok ebben semmi megmagyarázhatatlant – csikorogta Hyke. – Ez egy egyszerű gyilkossági ügy. Fel tudjuk dolgozni és meg tudjuk oldani a szokásos módon. A maguk segítsége felesleges. – Tudják már, ki a gyilkos? Küszöbön áll a letartóztatás? Mi úgy tudjuk, hogy az előzetes elég gyatra volt és nem valami ígéretes. – Az istenit, hát várjanak egy kicsit! – tört ki Hyke. – Egy előzetes az egy előzetes. Még nem volt időnk képet alkotni a dologról. – Aha – mondta Tirk. – Mindenesetre maguk nyilván a vége felé tartanak odabenn, úgyhogy mit szólnak hozzá, ha mi mennénk be, hogy lássuk: jutunk-e valamire? – Álljon meg a menet! – mondta gyorsan Hyke. – Meg kellett várnunk a labort, megint egy istenverte új társaság, és még mindig odabenn szöszmötölnek. Várniuk kell egy darabig. Tirk a száját biggyesztette. – Jó. – Hozzám fordult, aki mindig csendben meghúzódtam mögötte az ilyen helyzetekben. – Várjunk, Ken, vagy jöjjünk vissza később?

– Á, várjuk meg inkább. Nem tarthat már soká, ugye? – És ideges voltam, el akartam szabadulni, túl akartam esni rajta. Hyke maró kételkedése elcsüggesztett. Így hát vártunk. Körülbelül tizenöt perc múlva Hyke kénytelen volt belátni, hiába reménykedik abban, hogy netalántán lemondunk a lehetőségekről, és elmegyünk. A laborosok kijöttek a szobából a porszívóikkal, fényképezőgépeikkel meg miegyebükkel. Most meg az orvosszakértők zsörtölődtek, hogy még tovább kell várniuk miattunk, hogy kezelésbe vehessék a holttestet. Mindenki olyan elszánt volt és céltudatos, olyan szilárd gyakorlati szempontjaik voltak, olyan szilárd és kézzelfogható tárgyakat vizsgálhattak. Egy meglehetősen kelletlen biccentésre felálltunk, és némi bűntudattal a dolgunkhoz láttunk. Én legalábbis bűntudatot éreztem, de Tirk teljesen közönyösnek látszott. – Ez a Hyke kettőig se tud számolni – mondta Tirk, mikor becsukta mögöttünk az ajtót. Aztán ferdén rám vigyorgott. – Mint sokan mások, attól fél, hogy tudhatunk valamit, amit ő nem tud. – Előrelépett. – Nem akarod megnézni a hullát? – Lehajolt. – De… azt hiszem – mondtam, és egyáltalán nem lelkesedtem a gondolatért. Eddig életemben összesen két holttestet láttam – az anyámat és egy férfit, aki kiesett egy ablakból, és a látszat szerint már nem élt. Tirk lerántotta a lepedőt, összeszorult a torkom. A lány a hasán elterülve feküdt, a feje félrecsuklott, a jobb füle a szőnyeghez ért. Nem zárták le a szemét, és csak bámult és bámult áhítatos csodálkozással. Sűrű, göndör haja volt, festett szőke, egy kicsit vaskos volt az alakja, de azért úgy húsz-egynéhány évesnek néztem. De a halál néha megfiatalítja az embereket. A vér leszállt a felső rétegekből, és a test riasztóan szürkés árnyalatot kapott. Szorosan egymás mellett három nagy folt volt a bal lapockáján. A foltok nem pirosak voltak, hanem feketék, feketék és kör alakúak, és jóval nagyobbak egy ceruza átmérőjénél. Minden ésszerű ok nélkül hirtelen úgy éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. Tirk meglengette a lepedőt, ide-oda húzkodta, olyan szenvtelenül takarta vissza a holttestet, ahogy talán egy szobalány szokta az asztalt megteríteni. Elfordultam, a gondolataim összekuszálódtak. Egy nő, halott, egykor meleg, egykor… nő. Meg kellett támaszkodnom. A legközelebbi fogódzó az ágy támlája volt, odaléptem, belekapaszkodtam, és nekidőltem. Egy nő. Élettelen. Elrabolták tőle a világot. Test. Voltak nála sokkal rosszabbak is. Mit számít? Gyűrött, kankalinmintás ágynemű, egy élénk, feltúrt, vidám, sárga ágyterítő durva fekete foltokkal. Egypár újság a földön, innen nézve képes regényújságok. Kóválygott a fejem. Mit keresek itt? Segítene, ha legalább én tudnám, hogy mit csinálok. Nem tettem egyebet, mint éreztem. Az érzés élet, az élet érzésekből áll, átlépés az egyik percből a másikba, késztetés, a vágy, hogy erezzünk egy bizonyos tartalmat, egy bizonyos elégtételt, egy bizonyos érzékletet. Arra törekszünk, hogy diadalt erezzünk, hogy tetszést arassunk, hogy megismerjük személyiségünk fontosságának felemelő érzését. Érezzük az elhagyatottságot, érezzük a fájdalmat, érezzük a csalódást, érezzük az elkeseredést, érzünk, mindig érzünk, mert az érzés az élet. Egy fogoly is megszerezheti

lelki békéjét a sötétzárkában, és egy dúskáló király életét is megkeserítheti egy tyúkszem vagy az unalom. Mit éreztem? Képzelődés volt? Volt valami borzongató a szobában. Valamilyen légkör. A légkör furcsa dolog. Minden helyiségben megvan, van, ahol jó, van, ahol rossz. Némelyik helyiség megpróbálja megteremteni, és nem sikerül, mások meg egyáltalán nem törekednek rá, és mégis olyan sűrű, hogy valósággal csontig hatol. A legnépszerűbb hely a városban. De nem itt, nem ez. Vajon az enyhén kövérkés fiatal nő holtteste miatt? Kövérkés? Amolyan vidám típus volt. Honnan tudom? Egy ágyterítőből meg a képeslapokból? Nem. Valahogy itt volt a szobában. Egy vidám alaptermészetű lány, aki egyaránt tudta élvezni a nyüzsgést és a semmittevést. Megráztam a fejem. Találgatás? Nem, itt volt. Tirk lecövekelt a pipereasztalnál. Csak állt nyugodtan, és csendben engem figyelt. Elengedtem magam, és a fogaimhoz szorítottam az egyik öklöm. Jó volt, hogy ott van Tirk. Őrá nem hat semmi. És volt valami ebben a szobában, valami lerakódás. És én visszarettentem tőle. Hagytam, hadd kalandozzon a pillantásom, próbáltam látni valamit, valami kézzelfogható tárgyat, amibe megkapaszkodhatom. De nem volt semmi. Semmi, csak az ágy. Egy bevetetlen ágy, amelyben aludtak. Vékony verítékréteg ütközött ki a bőrömön. Itt aludt. Nagy ágy. Nem egyedül, nem, nem egyedül. A takarók felhajtva átlósan, rendesen felhajtva, nem felrántva. Mit árulnak el a hullámok meg a sok-sok ránc a lepedőkön? A párnák helyzete? Visszaejtettem a kezem az ágy támlájára. Ott volt. Tudtam, hogy ott van, csak nem akartam észrevenni. Mit is mondott Hyke – elcsatangolt gyerekek és elveszett kacatok? Igen. Nem, ez más, ez… Nem tetszett. Kezdett szinte rám kiabálni. Minden gyűrődés, minden redő és hajlat az ágyon, mintha felnagyított, mintha sugárzott volna egy üzenetet, hirdette, kiáltotta, mint egy egyre hangosabban és hangosabban éneklő kórus, hipnotizált. A nő egy ostoba megjegyzése, hétköznapi, jó szándékú, de fáradt. Mit csinált? Semmi gyűlölet, mondta az ágy, semmi civakodás, semmi szóváltás. Egy férfi? Igen, egy férfi. Persze. Forró? Nem. Nem, nem, nem, sikoltotta az ágy, hideg, hideg! Miféle férfi? Miféle… Olyan gyorsan történt, hogy elakadt a lélegzetem. Egy pillanatra megérintettem a gyilkos agyát. És próbáltam elereszteni, és nem sikerült. Értelmetlen volt. Nem volt indíték. Egy közönyös viszony az élvezetért, a cinikus élvezetért. Láttam a lányt, és mosolyogtam, én, a figyelmes hallgató, néztem, hogy mozog a szája, és nem hallottam egy árva szót sem. Gondolkoztam. Milyen ostoba. Milyen hétköznapian kiszámítható. Semmi meglepetés. Milyen naiv. Egy ócska kis kurva. Mit csinálna vajon, ha egyszer igazából… Egész testemet elöntötte a veríték egy ilyen agy működésének gondolatára. Puszta szeszély volt, fekete humor diktálta ötlet. A pisztoly a lányé volt. Ez mulatságos. Ott volt a párnája alatt. Véletlenül rátévedt a keze. Egy pisztoly? Az az ostoba liba nyilván azt se tudja, hogy kell elsütni. De ő igen. Sosem tüzelt indulatból. És a lány felállt, és elindult. Hova? Minek? Vízért? Teljesen gyanútlan, teljesen vigyázatlan. Egy tréfa. Óriási tréfa. Meglepetés! Meglepetés, meglepetés!

Megmarkoltam az ágy támláját, szédültem, képtelen voltam elereszteni a kísértetiesen eltorzult képet. És a lány alól ijesztő módon kiszaladt a talaj, és látta, hogy a szoba falai rádőlnek. És kisvártatva a férfi kiszállt az ágyból, és odament hozzá, és közönyösen lenézett rá, és… most már bosszankodott. Bosszantotta a saját megfontolatlansága, ez a hirtelen roham, ami a gyilkos tréfára indította – nem azért bosszankodott, mert megölte a lányt, hanem mert… mert… mert most már a terhére volt, és mások úgysem értenék… Megtántorodtam, és belekapaszkodtam az ágyba. – Tirk! Tirk, fogjál meg, fogj…! Tirk egy szempillantás alatt mellettem termett, és megragadta a karomat. – Jól van, Ken, semmi baj, nyugodj meg… Kifelé menet elsétáltunk Hyke előtt, és a feje utánunk fordult. Kifejezéstelen arccal figyelt bennünket. Aztán képtelen volt megállni, hogy utánunk ne szóljon csúfondáros hangon, mellyel önkéntelen kíváncsiságát igyekezett leplezni: – Találtak valamit? Az orvosszakértők triója eljött a faltól, az élére billentették hordágyukat, súroltak vele bennünket, mikor elmentek mellettünk, és az egyik elégedetlenül azt mormogta azon a visszafojtott hangon, amit azért hallhatónak szánnak: – Legfőbb ideje. – Tirk nem állt meg. – Majd értesítjük – szólt vissza fölényesen. – Ki kell értékelnünk az adatokat. Ez azonnal dühkitörésre ingerelte Hyke-ot. – Én irányítom ezt az ügyet! – pattogott. – Ha bármit találnak, ami fontos lehet, tudni akarom. A liftajtó felé fordulva álltunk, és Tirk megnyomta a gombot. – Nincs semmi fontos – felelte. Érinthetetlen volt, mint akit páncélozott burok vesz körül. Aztán nyájasan hozzátette: – Még akkor se értené, ha be tudná bizonyítani, hogy találtunk valamit, amit úgysem tud, hát ne izgassa magát. Az ajtó kinyílt, és örültem, hogy Tirkkel vagyok és nem egyedül, és gyorsan beléptem, hogy megmeneküljek a szemmel veréstől. A kávéház tiszta volt, csupa nyüzsgés. Szeretem a kockás abroszokat. Tirk előtt ott feküdt a notesza az asztalon, és gondosan jegyezte a beszámolómat, hogy később is elő lehessen venni. – Jó – mondta –, ez az egyik része. Tudnál most arról mondani valamit, hogy nézhet ki a pasas? A cigarettámmal babráltam. Még mindig nem szoktam hozzá, hogy ilyen látható tisztelettel hallgassák az én egyedi és törékeny, korántsem tényszerű megfigyeléseimet. Még Tirk részéről sem. – Tudom, hogy milyen, ami az agyát illeti, de hát az agy az van. Úgy értem, hogy például én most itt ülök, de nem nézek magamra. Az ember többnyire nincs tudatában a testének. Az ember annak van tudatában, ami körülveszi, mindennek, ami hatással lehet rá. Még csak nem is más testekre figyel, hanem más agyakra, egyfolytában.

Olyan… szóval van valami elképzelésem az egyéniségéről, de a testi megjelenéséről nincs. Abból, amit éreztem, találgathatok, de az tényleg találgatás lenne, és még kevésbé kézzelfoghatóan bizonyos, mint a többi benyomásom. – Ne becsüld le magad – mondta Tirk. – Csak mondd el, hogy szerinted hogy nézhet ki az a test, amelyik egy ilyen agyat hordoz. Majd a „Merész” rovatba írom. Elmosolyodtam rajta. Három rovatunk volt a különleges megérzésekre: Biztos, Elfogult, Merész. – Hát elképzelésem szerint, úgy harminc felé járhat, az átlagosnál kicsit magasabb, az átlagosnál kicsit soványabb. Erős. Nem annyira az izomzatát tekintve erős, mint inkább abban az értelemben, hogy másoknál jobban tudja használni azt, amije van. Nagyon magabiztos. Nagyon bízik a saját sérthetetlenségében. – Aha. De mit gondolsz, hogy néz ki? Az agy annyival fontosabb a testnél. Az agy az igazi, a test csak egy elválaszthatatlanul hozzákapcsolódó hordozó. – Sápadt bőrű, finom keze van, és… valószínűleg kifogástalanul viselkedik. Nehezen felismerhető. – Hát ebből a leírásból nem is csoda I – vágta rá Tirk. – Úgy érted, hogy amolyan egy a sok közül? – Nem, nem, az agyát nehéz felismerni. Az emberek nemigen tudhatják, kicsoda, hogy… igazából kicsoda, azt nem. – Ja. Így érted – bólintott Tirk. – Hát, ez is valami. Hajszín? Forradások? Elálló fül, különös ismertetőjel? Megráztam a fejem. – Jó. Visszamegyünk, és megnézzük, ott van-e még Hyke, adunk neki egy kartont az alapadatokkal, hogy befogja a száját, és nekilátunk a tanúknak, akikkel ő már végzett, jó? Elnyomtam a cigarettámat, porrá törve sok-sok kis hamuhengert. – Jó – mondtam végül. – Tanúk? Miféle tanúk? – horkantott Hyke. A falra csapott az öklével. – Nézzék meg, szalma és fűrészpor. Jól mutat, az a fajta olcsó szemét, amit egy hét alatt felhúznak. Ragasztott pozdorjaborítás, lyukacsos közbélés és amellett, hogy olcsó és könnyű, tudják, miért népszerű? – Nem várt válaszra. – Mert elnyeli a hangot. Korszerű életmód. Teljes hangerőn a rádió, és a szomszédok alig hallják. Habszivacs a padlóban és a plafonon, ami kiszűr mindent, tán csak egy bombát nem. Elszigetelődés és nyugalom. Ez mind nagyon szép és jó, míg ki nem csinálnak valakit, akkor viszont egyáltalán nem jó. Nézzék, egy régi házban, ahol jófajta tégla, cement és gipsz van, egy ilyen ügy öt perc alatt megoldódna. Az emberek meghallották volna a bevezető veszekedést, és mindenki az ajtórésnél szorongott volna, hogy le ne maradjon a fináléról. De itt – nézett körül megvetően a fényesre polírozott falburkolatra –, itt biztosítva van az elzárkózás. Tanúk? – intett a hüvelykujjával. – Próbálják meg a szomszédot, hátha ismerte. Még egy pillantást vetett az M. T. CS.-jelentésre, amit odaadtunk. Aztán ránk nézett, nyomatékosan összehajtotta a papírt, és belegyűrte a zsebébe.

Mary. Egyszerűen nem hívhatták Marynek. De így hívták. Arcával a padlón, kimerevedett szemmel. Mary. – Persze hogy jártak hozzá férfiak. – A vörös hajú vállat vont. – Valamiből élni is kell, nem? – Vajon van-e olyan nő, aki elégedett lenne a természetes hajszínével? – Volt állandó fiúja? – faggatta Tirk gépiesen. – Most mondtam el az egészet a többi pasasnak – panaszkodott a lány. – Muszáj elölről kezdeni az egészet? Nem valami kellemes, tudja, ha ilyesmi történik az ember barátnőjével. – Csak arról van szó, hogy esetleg a többiek kifelejtettek valamit – csillapította nyájasan Tirk. – Nem hagyhatunk figyelmen kívül semmilyen részletet, ami esetleg segít a gyilkos nyomára bukkanni, méghozzá gyorsan. Nem tudhatjuk – és merev, jelentőségteljes pillantással a szeme közé nézett –, ki lesz a következő. A lány megkínálta magát egy cigarettával, és hagytuk, hadd gyújtson rá maga. – Volt egy-két állandó ügyfele. – Felnevetett. – De Mary az a fajta lány volt, aki vasárnap sose. Azt mondta, az a szabadnapja. Csendben megvártuk, míg kineveti magát. Nem tartott soká. Egy kicsit félt, egy kicsit ideges volt és nagyon bosszús. A gyilkos, Hyke, az orvosszakértők, a barátnője, mindenki bosszús. Ő azért volt bosszús, mert Maryt így lelőtték. Valami rondaság volt itt, mindjárt a szomszédban, és ha Maryvel megtörténhetett… Nem volt jó erre gondolni, elrontotta a dolgokat, eddig minden olyan rendben ment… – Szóval a tegnapi ügyfélnek különleges kiváltságai voltak, mi? Az ő kedvéért túlórázott? – Nem tudom. Nem tudom, ki volt. Nem tudom, ki lehetett. Nem hallottam semmit. Nem láttam senkit. – Felemelte a hangját. – Nem tudok semmit. Semmi közöm hozzá. Éppen csak itt lakom a szomszédban, és kész. Hogyan is tehetnék róla? – Hmm! – Tirk rám nézett. Tagadóan intettem. A lány nem tudott semmit. A hozzáállása lehangolt. Elszomorított. Együtt viháncoltak Maryvel. Mary amolyan jó pajtás volt, egyszerű életfilozófiával. Ebben a műfajban nincs igazi barátság. Távoztunk. Megtudtuk, hogy Hyke rábukkant Mary „kerítőjére”, illetve stricijére. Bementünk az őrszobára, hogy szemügyre vegyük. Ez rossz volt. Most már súlyos aggályaim voltak. Ez több volt, mint amihez hozzászoktam. Azon vettem észre magam, hogy reszketek a várakozástól. Nem volt valami kellemes kilátás szembenézni a férfival, aki esetleg gyilkos. Nem, egyáltalán nem örültem a kilátásnak. Vajon Mary becsapta? Kijátszotta? Nem. Mary gondtalanul halt meg. De mégis… Bevezették. Zömök, széles vállú férfi volt, bajuszos. Már a bajuszból tudtam. Az immár megviselt, de egykor jól szabott öltöny előnyére vált. Volt benne egy árnyalatnyi félelem, de megint csak egy újabb bosszús ember. Az a hülye, elővigyázatlan liba. És itt volt előttünk egy keserűen összeszorított szájú állat és egy dacos páncél, melyet

fel lehet törni, akár egy tojást, hogy előbukkanjon a benne megbúvó ember vonagló, szemet hunyó, nyüszítő, önfenntartásért küzdő lelke. Volt benne valami, ami egy kicsit túl sok volt nekem. Tirk alig kérdezte: – Na ? –, mikor elfordítottam a fejem, és elindultam kifelé. – Száz százalékig biztos vagy benne? – kérdezte Tirk. – Az alibije gyenge, és Hyke apónak tetszik a fizimiskája. – Tirk, az ember agya olyan, mint egy ujjlenyomat, sőt – sok-sok ezer kacskaringó van benne, ami összetéveszthetetlenül és egyedülállóan a sajátja. Nem ő a gyilkos, ő a kezét használta volna. És ő… ösztönösen érzi a kapcsolatot a fájdalom és birtoklás között. Tirk rám sandított. – Hiszen alig láttad. Lemondóan legyintettem. Bárcsak ne volnék ennyire rákényszerítve erre a védekező vergődésre. – Ez az ember okos és üres, és tudja magáról. Tönkre fogja tenni magát. Nem ő volt – ismétlem. – Nem ő. – Jól van. Ken, jól van, ha te mondod – mondta Tirk. Erőltetett, de jóindulatú mosollyal elfordult. Kemény volt, akár a szikla, és nem lehetett vele kukoricázni, és fogalmam sincs, ki választotta ki mellém és hogyan. De hálás voltam érte. Még egyszer megpróbáltam elmagyarázni, hogy is van ez. – Tirk, én nem tudom, mi az, ami árulkodik. A száj állása? A tekintet? A fejforma? A testtartás? Talán mindezek együtt, a járás, a szag, a hang. Vagy egyik sem. Ez ösztön, Tirk. Legyintettem, ott egye a fene. – A tudatalatti, a tudatfeletti, a természetfeletti intuíció egész elmélete az érzékelhetetlen érzékelés alaptételére épül. Amikor egy madár egy szerkezetileg tökéletes fészket épít, nem „tudatosan”, hanem ösztönösen cselekszik. A világot elárasztja az ösztönös viselkedés. Az embert is csak részben kivéve, minden élőlény ettől függ. A sejtés, az érzés, az érzetek, az emlékezet, minden nehezen felfogható, Tirk, az érzés minden. – Igen – mondta Tirk. – Igen, persze. – Hallgatott, a plafonra meredt, és tényleg azt hiszem, hogy őszintén próbálta megérteni. A maga módján. Kizárt dolog. – Nem értik, egyszerűen erről van szó – mondtam meghátrálva; visszavonultam az erődbe, és kezdtem felhúzni a felvonóhidat. – Még azok, akikben megvan, ők se tudják, micsoda. Ez nem azt jelenti, hogy a természetfelettit sohasem fogják megérteni. Úgy értem, például egy rádiót valóban és joggal tartana természetfelettinek egy barlanglakó ősember – egyszerűen azért, mert nem tudja, hogyan működik. Ennyi az egész. Egyszerűen… Egyszerűen nem tudjuk, hogyan működik. – A téma előbb-utóbb mindig ilyen suta véget ért. – Nem, tényleg nem – mondta Tirk –, de úgy látszik, létezik. Mindenesetre elég furcsa egy alak vagy. – Újra rám mosolygott. – Mint Ben Jonson vagy Franklin? Vagy talán Benedict Arnold? Lehet, hogy fogalmam sincs, mit érzel, de ha kell, az életem árán is megvédem a jogodat, hogy érezd.

A nyavalyás, öreg, egyszerű gondolkozású marha. Feladtam. A mindenit, nagyszerű dolog, hogy a világon van. Mint egy ujjlenyomat. Sőt! Elhagytuk az őrszobát, hogy lesétáljunk egy saroknyit, és felkeressük Tuckert a parancsnokságon. A kocsifeljáró kapuján mentünk ki, mely az őrszoba háta mögé vezetett. Egy alak állt ott, egy férfi, és egy másik férfit nézett, aki egy járőrkocsi szélvédőjét törölgette. Mindketten rendőrök voltak, járőrök, de az, amelyik nézte… Nekiütköztem Tirknek, megbotlottam. Nem tudtam levenni a szemem a férfiról. Görcsös ujjakat éreztem a köldököm táján, belülről. – Hé, Ken, mi bajod? Megálltunk a kapu alatt. A bámészkodó járőr lassan megfordult. Olyan volt, mint az álomban. Jó harmincméternyire lehetett tőlem, de már lejátszódott előttem egyszer az egész. Hol? Közvetlen emlék. Ismertem ezt az embert. És egyenesen rám nézett. A gyomrom összezsugorodott, és félelem hasított a torkomba. Mi volt rajta, az isten szerelmére? Miféle sajátosság, miféle erő sugárzott belőle, miféle átható, meghatározhatatlan azonosító aura sikoltott belőle, ami elárulta? Hátraléptem, megbotlottam az árokban, Tirk elkapott, megrázott, eltakart, és nekiszorított a durva kőfalnak. Tirk szorítása fájt. Csak annyit kérdezett: – Melyik? Nyeltem egyet. Csak úgy nyüzsögtek bennem az érzékletek, egyik sem volt valami vidám. – Az… az, amelyik megfordult és rám nézett. Ugyanaz a rendőr volt, aki cukorkát adott a gyerekeknek. – Küldjék be – szólt Tucker az asztali mikrofonba. Tucker irodájában vártunk. Aggodalom gyötört, összerándultak tőle az izmaim. Roszszullét, kétség tört rám. Ez gyilkosság. Ez nem elveszett kölykök vagy csecsebecsék. Ki vagyok én? Mennyire sekélyesen megalapozott az ítéletem? Mi történt? Vajon nagyobb hatással volt rám, mint gondoltam, mikor a gyerekekkel együtt láttam? Öntudatlanul megjegyeztem magamnak, hogy csak most behelyettesítsem a gyilkosság helyszínére, mint megfelelő szereplőt? Milyen könnyű volna elővenni egy ismert, egy nemrégiben megismert igazi alakot a tökéletesen ismeretlen helyett. Geilford Wainard el tudta játszani filmen Napóleont, mintha csak ráöntötték volna a szerepet. Nem osztottam-e vajon most éppen ki a gyilkos szereplőt erre a rendőrre, csak mert látszólag ő közelítette meg a legjobban azt, amire szükség volt, ő volt a legközelebbi, felületesen hasonló figura, akit a listámon találtam? De mégis, a gyerekekkel, mór akkor is, vajon előre megéreztem, hogy kicsoda? Öntudatlanul, futólag, oda se nézve, befogadtam valamit, aminek a felszínre kellett bukkannia, amikor beleillett, amikor olyan jól beleillett a képbe. Ez egy gyilkosság, amiről most szó van. Istenem, de száraz volt a torkom.

Tucker titkárnője kinyitotta az ajtót, és betessékelte a rendőrt. Rámosolygott. Nyugtázta az alig észrevehető jelzést Tucker részéről, hogy távozhat, de bejött a szobába, és egy szürke dossziét helyezett az íróasztalára. Aztán kiment, és becsukta az ajtót maga mögött. A rendőr beljebb lépett kíváncsian, egy árnyalatnyit zavartan és pattanásig feszült készenlétben. Vajon látják-e a többiek? Nagyot dobbant a szívem. – Hívatott, Mr. Tucker? Udvarias, tisztelettudó, a legkevésbé sem nyugtalan. Tucker barátságos volt. – Igen, Melthorpe. Köszönöm, hogy ilyen gyorsan ideért. Tessék, foglaljon helyet. És Tucker nem látta. És Tirk, aki fürkésző tekintettel előrehajolt, ő se látta. Én láttam, és sikoltani tudtam volna a vakságuk miatt. – Vasárnap hajnalban négykor végzett az éjszakai ügyelettel – szólalt meg Tucker –, és ma jött vissza a rendes nappali szolgálatba 8-tól 4-ig, ugye? Melthorpe – Melthorpe? Nem hívhatták Melthorpe-nak – tanácstalannak látszott. – Igen, uram. Éppen indulni akartam hazafelé, mikor megkaptam az üzenetét. – Hm, namármost – Tucker nem bízott magában, láttam, de kitartó természete volt – , meg tudná mondani nekünk, hol tartózkodott ma éjszaka kettő és három között? Van itt egy apróság, amit szeretnénk tisztázni. – Tessék? – Ez meglepte, és most már nem volt semmi kétség. Csak látniuk kell a többieknek is?! Minden egyes vonása… – Kettő és három között? – A szája működött, elég jól összeszedte magát, de… Széttárta a kezét. – Otthon voltam az ágyban. – Ühüm. – Tucker megdörzsölte az orrnyergét. – És ööö… tudja ezt igazolni valakivel? – Igazolni, uram? – Végignézett rajtunk, a tekintete találkozott az enyémmel, egy pillanatra megállapodott, továbbsiklott. Megmerevedtem ültömben. Tudta. Abban a pillanatban rájött mindenre. Úgy éreztem, hogy a szoba levegője megtelik elektromossággal, és nőttön-nő a feszültség. – Hát, uram – szólalt meg Melthorpe –, együtt lakom az anyámmal. Aggódik miattam. – Vállat vont. – Valamikor az éjszaka kiszólt nekem úgy egy óra körül, azt hiszem. Adtam neki egy kis meleg tejet, és én is ittam egy sört, aztán visszafeküdtem. – A száját rágta. – Ez minden, uram. – A szemmel látható zavara mögött egy másik arc bújt meg, és az agyában villámgyorsan követték egymást a gondolatok hidegen, hidegen. És nem nézett többet rám, de tudatában volt, nagyon is tudatában volt a jelenlétemnek, és várt higgadtan az álarc mögött, latolgatva. – Uram, elnézést, megtudhatnom, hogy miről van szó? – Egy árnyalatnyi szégyenlősség, egy árnyalatnyi tanácstalanság, tökéletesen érthetően. Hát nem látják, mennyire hamis az egész? Ott volt az egyszerű igazság és a nyilvánvaló megtévesztés. Ő az, ő! És mit tehetek? Álljak fel, mutassak rá vádlón, és leplezzem le? „Íme a gyilkos!” „Honnan tudja?” „Mert látom, hogy ő az. Mert érzem, hogy ő az. Maguknak is látniuk kell, olyan… olyan nyilvánvaló!” De nem. Az agya nem hatott úgy a többiekre, ahogy az enyémre. A többiek – és teljesen képtelenségnek tűnt, hogy ennyire érzéketlenek legyenek –, a többiek nem láttak semmit, csak azt a külső látszatot, amit mutatni akart. Lényegében egyedül voltam ve-

le a szobában, éreztem, hogy puhatolódzik felém, éreztem a külön erőfeszítést, hogy engem is megpróbáljon megtéveszteni, akár a többieket. – Igen, Melthorpe. – Tucker rám nézett. Kétségbeesetten, mereven bólintottam neki, többre nem voltam képes, Tucker elkomorult. – Ezek az emberek az M. T. CS.-től vannak. – Ránk mutatott. – Tudja, mi az? Melthorpe tudta, tudta bizony. Engedélyezett magának egy mosolyt. – Akik megtalálták a Goodson gyereket az óvodában? Igen, uram, hallottam róluk. – Ravaszul, ravaszul felém tapogatózott. Próbáltam elhárítani. Tirk itt van velem. Tirk, tartsd távol tőlem! – Hm, igen. Volt néhány sikeres esetük – közölte Tucker határozottan. – Ó, ó, hogyne, uram. Nem akartam tiszteletlen lenni, uram. – Gúnyolódás, gúnyolódás. Tucker lecsapott rá erőtlenül és elkésve. – Tud valamit a Pantici-gyilkosságról? – És feszülten, élesen figyelte. Melthorpe fel volt készülve. Ott volt a gyors döfés, de mélyen eltemetve. Ez eldöntötte a dolgot. Hidegvér. – Én? Dehogyis, uram. Csak hallottam róla. Mint egyszerű járőr, uram, nem… – Persze, persze. Vagyis tagadja, hogy közvetlen köze volna hozzá? – Nekem, uram?! Megdöbbenés. Tökéletes, tökéletesen kiszámított. Nem. Ez az ember veszélyes, veszélyes. Tirk! Valószínűleg hangosan zihálhattam a nevét, mert Tirk felállt, és higgadtan odalépett, hogy részben eltakarjon nagydarab testével. – Az M. T. CS.?… Csak nem engem, uram? – És Melthorpe elnevette magát. Aztán még hangosabban felnevetett. Majd hirtelen elhallgatott, mint aki rádöbben a súlyos helyzetre, amivel szembekerült. Nyelt egyet. – Elnézést, uram, nem akartam. Csak éppen… elnézést, uram. Sírni tudtam volna. Tudtam, mi a baj. Nem hárman voltunk egy ellen. Az én róla alkotott benyomásom állt szemben azzal a saját magáról alkotott benyomással, melyet el tudott fogadtatni másokkal. Olyan jól játszott. Azok számára, akiknek van szemük a látásra és fülük a hallásra. Na és akiknek nincs? Tudtam, hogy Tucker és Tirk nem képesek úgy látni őt, ahogy én. Tudtam, hogy nehezükre esik elhinni, hogy ez a megnyerőén őszinte rendőr gyilkos lehet. Megijesztett. Halálra ijesztett. Hogyan mondhatnám meg nekik, mit keressenek, ha hiányzik az érzékelőképességük a megfigyeléshez? Hogyan írjam le nekik azt a rengeteg részben érzékelhető és részben érzékelhetetlen apróságot, melyek egésszé állnak össze, a foszlányokat, melyek mint a vízgőz összegyűlnek, hogy olyan tömören láthatóvá váljanak, akár a felhő – és éppolyan érzékelhetővé? „Látjátok, hogy ül? Ellazított feszültség. Elernyedt ujjak, látjátok? Bal láb. Nézzétek, milyen mozdulatlan. Nem látszik mozdulatlannak, de az. Figyeljétek a komótos válaszait, a gondolkodási időt, azt a hanghordozást, megvan? Most láttátok? A szája sarkát?” Ragadós veríték borított a lábujjam hegyéig. Ez nem bizonyíték. Ezzel nem lehet odaállni a bíróság elé. Ez valami roppant eleven dolog, ami percről percre létezik, al-

kalmazkodik, ó, de még milyen készségesen! A testtartás, mely a legmeggyőzőbben képes megtéveszteni. – Rendben van, Melthorpe. Csak éppen felmerült ez a gondolat is. Azt hittük, esetleg tud nekünk segíteni. Ellenőriznünk kellett. – Hogyne, uram. Fojtogató volt. Azt hittem, mindjárt megfulladok. Tökéletesen csinálta. „Hogyne, uram.” Tiszteletteljes pléhpofával, amitől Tucker egy kicsit nevetségesnek érezte magát. Nem tehettem semmit ezzel az emberrel szemben, semmit, nem bizonyíthattam semmit. Tanácstalan voltam. Tucker felállt. – Nos, rendben, köszönjük, hogy idefáradt. – Megkerülte az íróasztalt, és Melthorpe is felkelt. – Köszönjük az együttműködését. – Elindultak az ajtó felé. – Szívesen, uram. Ha bármiben segítségére lehetek… – Igen. – Tucker kinyitotta az ajtót. – Ja, és semmi szükség rá, hogy nagydobra verje ezt a beszélgetést. Nem szoktam elfelejteni a titoktartó rendőröket. Értem, uram! – És Melthorpe egész testéből és lényéből csak úgy sugárzott, hogy érti. Kimerültem. A megterheléstől bénán ültem a széken, a bensőm elzsibbadt a félelemtől. Mit tehetek? – Elengedték – mondtam egy kicsit csüggedten. Tucker leült az íróasztala sarkára. Átható tekintettel meredt rám. Vagyis hogy megpróbált áthatolni. Az effajta pillantások ismerősek voltak. Szerettem volna, ha belém látnak, ha megértenek, de nem ismertem semmiféle olyan hangot, mozdulatot vagy arcjátékot, amivel meg tudtam volna magyarázni. Egy érzés az egy érzés. És aztán megsajnáltam Tuckert. Annyira szeretett volna belém hatolni, és nem tudott. Neki kívülről kellett dolgoznia. – Biztos benne, hogy ő a gyilkos? – Inkább kijelentés volt, mint kérdés. – Ő az – feleltem. – Hm! – A dossziéért nyúlt az asztalra, és kinyitotta a térdén. – Mit tudna elmondani róla? Mondjuk, mint rendőrről. Mondjuk, milyen minősítést kaphatóit a rendőriskolán? – A nyakmerevítőktől? Jót – feleltem. – Igyekvő tanuló. Látszólag jóban van a társaival, de legjobban a kiképzők kedvelik. Ugyanannál az oknál fogva kedvelik, amiért maga kedvelte. Szemlátomást értelmes, de tudja, mihez tartsa magát, és hízelgésből egy fokkal alázatosabb. Ez az egész csak játék neki. Szórakoztatja, hogy előre látható reakciókat váltson ki az emberekből, hogy a lehető leglelkiismeretesebbnek tüntesse fel magát a maga nemében. De nincs benne egy szemernyi alázat se. Úgy érzi, hogy teljesen ura a helyzetének, és hatalmában áll játszani vele. – Hm! És szolgálatban? – kérdezte Tucker. Minden ízületem csikorgott, ahogy felálltam. Ide-oda járkáltam egy kicsit. Mit számít?

– Megint csak igyekvő, de nem annyira feltűnően. Inkább megbízható. Nincsenek közeli barátai, de ellenségei sem. De mégis, ha utánanéz az ember, kiderül, hogy egy csomó ember bizalmatlan vele szemben, az értelmesebbje, akinek sok dolga volt vele. „Egész rendes fickó, de…” „Persze, nincs vele semmi baj, de…” – ez a fajta. Semmi kézzelfogható. – A munkájában? – faggatott Tucker. – A bűnözőkkel? – Nem sokan ismétlődnek. Igyekeznek kerülni. A bűnözőknek általában élesebb az ösztönük, mint a többi embernek. Nem szívesen bonyolódnak kapcsolatba vele, anélkül hogy igazán tudnák, miért. Vagy ha muszáj, tudják, hogy nem lehet vele kukoricázni. – Vesztegetés? – Nem, a pénz nem. Nincs szüksége pénzre. Hatalma van az emberek felett – és az is hatalom az emberek felett, ha tökéletesen el tud hitetni az emberekkel valamit, ami nem igaz. Annak a nőnek, Marynek halvány fogalma sem volt róla, hogy kicsoda ő. Extrovertált alkat volt. Melthorpe úgy viszonyult hozzá, mint egy kísérleti alanyhoz. Leütötte a billentyűt, és a lány megszólalt. Ez roppant mulatságos volt. Aztán amikor felkelt az ágyból, és kifelé indult, nyilván elégedett volt magával. Ettől volt olyan mulatságos az egész. Tucker becsukta az irattartót, és a háta mögé lökte az asztalra. – Jó a rendőri minősítése. Jó rendőr. Miért ment rendőrnek? Ha, mint maga mondja, alkatilag semmibe veszi a törvényt? Idegesen zsebre vágtam a kezem. – Hol rejtőzhetne el jobban? És ez is hatalom, borzasztó nagy hatalomtöbblet, amit egy ilyen lelki alkatú ember az egyenruhából meríthet. Tucker még mindig mereven bámult rám. Mint a rendőrség által megkövetelt pszichológiai tesztek irányítója, talán bosszantotta, hogy egyvalaki átcsúszott. De Melthorpe tudta a válaszokat. Aztán felállt, megkerülte az asztalt, és rendesen leült. – Ken, kénytelen vagyok hinni magának. Nem csinálok úgy, mintha én is úgy átláttam volna rajta, mint maga. De éppen a maga gyanúja miatt nagyon, de nagyon alaposan figyeltem. Amint mondta, túlságosan jó volt. Valami egészen enyhe rossz érzést keltett bennem. Hozzá vagyok szokva, hogy véleményt alkossak emberekről, de… Az istenit. Ken, nem tudom, hogy éreztem-e, amit éreztem vagy sem. – A kifogástalan előélet és az ártatlanság védelme a fő fegyvere. – Lehet – mordult fel Tucker. – Kellemetlen gondolatokat ébreszt bennem, Ken. Senki sem szereti, ha átverik, és ez alól én sem vagyok kivétel. Maga pedig jókora szöget ütött a fejembe. Hát jó – mondta határozottan –, utánanézünk ennek a Melthorpe-nak. Szép csendben, minden felhajtás nélkül. Meglátjuk, találunk-e valami konkrétumot. Ha ő az, hadd higgye csak, hogy megúszta. Hadd higgye, hogy túljárt az eszünkön. Meghagyjuk abban a hitben, hogy nem tudunk semmit. Erre mosolyognom kellett, és hiába, megráztam a fejem. – Nem fog veszteg maradni, Mr. Tucker. Ő tudja, hogy mi tudjuk. Vagy legalábbis, hogy én tudom. – Az egész testem mintha egyetlen, óriási súly lett volna, mintha egy-

szeriben kikapcsoltak volna, és eluralkodott rajtam a fásultság. – Nem tudok gondolkozni. Fogalmam sincs, mi lesz a következő lépése. Tirk becsúszott a volán mögé. Felsóhajtott. – Mostanáig semmi. Eddig vagy fél tucat ügyfelét előkerítették. A személyleírások nem sokat segítenek. Melthorpe civilben nem lehet valami feltűnő jelenség, mi? Nem válaszoltam rögtön. Kezdtem egyre jobban utálni ezt a rohadt ügyet. Melthorpe tudja, hogy én tudom. Átláttam rajta. Ez nem fog tetszeni neki. Nem, egy csöppet sem fog tetszeni neki, hogy van valaki, aki behatolt a szinte tökéletes maszkja mögé. – Valószínűleg szolgálat közben találkozott vele – mondtam. – Melthorpe nem az a fajta, aki nők után kajtat. A nemi ösztöne lanyha, és éppoly fegyelmezett, mint a többi érzelmei. Ez ő. Uralkodik az érzésein, és odáig elmegy, hogy mások érzésein is uralkodjon. Tirk mind az öt ujjával a füle tövét vakarta. – Ha egyenruhában találkozott vele, valakinek látnia kellett. Az egész kérdezősködésből semmi ilyesmi nem derült ki. Valaki biztosan említette volna. Hogy lehet az embernek savanyú szája íze egészen a lábujja hegyéig? – Igen, valakinek látnia kellett. Nem biztos, hogy ez a valaki meg is említi. – Megnyaltam a szájam szélét. Ki akartam szállni. És tessék, egyre jobban belebonyolódom. – A kérdések nyilván férfiakra vonatkoztak, különösen idegen férfiakra, akikkel a lány érintkezett. Ha látták, amint az utcán egy rendőrrel beszél, nyilván sajnálták, amiért pechje volt. A rendőr nyilván eszébe sem jutna a tanúknak, mint olyasvalaki, akit gyilkosságért köröznek, nem gondolod? Tirk a kormányra támaszkodott, és egy-két percig gondolkozott ezen. – Igaz. Hacsak külön meg nem kérdezik őket. – Eltűnődött. – És nem kérdezték meg őket külön. Tessék – mondta, elővett egy darab papírt a zsebéből, és átnyújtotta –, többnyire ugyanazon a környéken mozgott. Ezeket a helyeket látogatta a legtöbbször. Nincs kedved körülszaglászni egy kicsit? Kedvem lett volna összecsomagolni és elutazni jó messzire. – Nincs – feleltem. – Aha! – Az arcomat fürkészte. – Ken, Tucker azt mondta, jó volna, ha esetleg körülnéznél a lány vadászterületén. Szerinte találhatunk valamit. A hangom rekedt volt. – Mondtam már, hogy ki ölte meg. – Aha! De bizonyítékra van szükségünk, Ken, és eddig nemigen van. Mit szólsz hozzá? Ebben a pillanatban valami mélyről jövő, émelygő, tiltakozó öklendezést éreztem. És szinte rögtön utána rádöbbentem valamire, és belereszkettem az önutálatba. Most én bosszankodom, hogy Mary Pantici kinyíratta magát. Legyintettem. – Oké. Oké, menjünk. – Hol kezdjük? Melyik hely legyen az első? Északon vagy délen?

– Mi? Mindegy. – Még mindig ott volt a lista a kezemben. Ráböktem. – Délen. Menjünk oda. A Freebooter's Inn éppolyan jó, mint bármelyik… A Freebooter's Inn jobb volt, mint a többi. Pedig még csak nem is igyekeztem. Találgatás volt, esküszöm, puszta szerencse, semmi több. Istenkém, de szeretném, ha nem fordulnának elő ilyesmik. Mondhatnám Tirknek, hogy „szerencse”, ameddig csak tetszik, és próbálhatnám meggyőzni, hogy tiszta véletlen volt, de reménytelen. Sose hinné el. Tirk otthagyta a nyilvános telefont, és kényelmesen visszabaktatott az asztalunkhoz. Azzal a fajta furcsa tekintettel nézett rám, így hát meg sem próbáltam. – Múlt pénteken. Emberszűkében voltak. Melthorpe egyedül cirkált, a társa beteg volt. Bevitt egy részeget, de a lányról semmi említés. Nem szóltam egy szót sem. – Mindjárt itt a járdán. A kapus segített neki. Melthorpe volt, semmi kétség. A lány fel volt dúlva egy kicsit, elszakadt a ruhája. Melthorpe nyilván hazavitte. Csak bámultam bele a poharamba. – Eszébe se jutott szólni róla. Illetve szólt róla, de a részeg még mindig a szokásos tizennégy napos őrizetben van. Azzal kész. Senki se gondolt Melthorpe-ra. Szóval így ismerkedtek meg. Hála. Ugorjon fel egyszer, ha kedve van, miért is ne? Felnéztem Tirkre, aztán elfordultam. Szédültem. Nem kellett volna bedobniuk egy gyilkossági ügybe. Túl sok volt az egész. Egy nő a szomszéd asztalnál elkapta a pillantásomat, és rám mosolygott. És megtévesztés volt ez is. Már réges-rég lemondott róla, hogy valaha is része legyen egy őszinte, feltétel nélküli kapcsolatban, túlságosan független volt, és szenvedett tőle. Kár. Több szerencsét érdemelt? Mi a szerencse? Három kis fekete kör. Visszatértem a poharamhoz. A nőket általában véve könnyebb megérteni, mint a férfiakat. A férfiak törekvései mindig sokkal bonyolultabbak. Eszembe jutott Renée. Egy neurotikusnak sosem szabadna összeházasodni egy másik neurotikussal; túl jól megértik egymást. Felemeltem a poharam, és kiürítettem. Meglepődve láttam, hogy a nő magára vonta Tirk figyelmét, aki nem minden elismerés nélkül szemügyre vette. – Nagyszerű férj lenne belőled, Tirk – mondtam, és letettem az üres poharat. – A nők nem szeretik az olyan férfiakat, akik meg tudják fejteni az úgynevezett titkaikat. Van, amikor irigyellek, amikor eszeveszetten szeretném, ha nekem is tompábbak lennének az érzékeim. – Mary Panticire gondoltam – mondta Tirk kicsit sértettem. – Itt ülhetett egy ugyanilyen asztalnál. – Hazudsz. Egyszerűen hagyod, hogy a gondolataid elkalandozzanak a feladatról. – Hogyan képes erre? Ilyen gyorsan felejteni? Ösztön. – Ne haragudj, Ken. Kihagyott az agyam. Tudod, ez az M. T. CS. meg minden, és eszembe jutott, hogy már jó ideje nem volt részem női társaságban. – A válla egy hajszálnyit emelkedett és süllyedt. – Rendben van, és most hová? Elegem volt aznapra.

– Haza – mondtam, és komolyan gondoltam. – Késő van. Ki vagyok facsarva. Aggódtam Melthorpe miatt. Kíváncsi voltam, hol lehet. Pihenni akartam. Nem később, hanem most azonnal. Néha rátör az emberre, ha az idegek egész nap pattanásig feszültek, és körbe-körbe, körbe-körbe járt az ember. – Szedd fel, ha akarod. Összeilletek. Ne törődj velem. Négy tabletta, és nem mész velem semmire holnap reggelig. – Na tessék, még kerítek is. Bátorításra volt szüksége? Egy másik férfi nőügyei. Milyen idegesítő. Tirk félrehajtotta a fejét, latolgatta a dolgot, aztán megszólalt: – Jó. Hosszú volt a nap. Egyelőre van min elindulnunk. Tirk intett a pincérnek, újra összenézett a nővel, és a fenébe is, mit számítok én? De azért jó volna ilyen könnyednek lenni. Egymás mellett volt a lakásunk Tirkkel. Másnap reggel kizavart az ágyból, és az eszem megáll, reggelit csináltatott a nővel mindkettőnknek. Irigyeltem a fesztelenségét, a közvetlenségét, azt az átkozott, felbecsülhetetlen értékű képességét, hogy egyszerűen elvárjon és elfogadjon dolgokat, és azzal el van intézve. A reggel borzalmas. Az álom nem mossa el a tegnap gondjait. Az álom mindössze feleleveníti, hogy a tegnap és a tegnapelőtt gondjait ismét nyakunkba vehetjük és cipelhetjük magunkkal, hogy újabbakat szerezzünk hozzájuk a következő napra. Leverten, fejfájósan nem voltam képes egyébre, mint a legbaljósabb előérzetekre. Helen kávét töltött nekem. Hál' istennek. Szemlátomást élvezte a háziasszony szerepét. Elég hétköznapi, szokványos dolog. Nemigen van mit tenni egyebet ebben a napszakban. A teste tetszett, de a lelke megőrjített volna. No hiszen, nem mintha sok kellene hozzá. És megint irigyeltem Tirköt, és gyűlöltem, és vadul és némán átkoztam a jó szerencséjéért. Ő pedig rá se rántott. És ez fájt, talán ez fájt a legjobban, hogy egyszerűen fogalma sincs, milyen szerencsés. A könnyű reggeli előnye, hogy az ember bármikor befejezheti, ha a szükség úgy kívánja. Túl voltam a pirítóson, cigarettáztam, és lassan iszogattam a második csésze kávémat, amikor Tirk visszajött a telefontól. – Megerősítették. Melthorpe… és eltűnt. Azon nyomban hívattak bennünket. – Az ágy környékéről készült infravörös felvételek különösen érdekesek – mondta Tucker. – A hőáramlás időbeli szakaszos rekonstrukciója és az ismert testhőkisugárzások árnyékképe világosan mutatja az események térbeli elhelyezkedését és menetét. A szoba légkondicionált volt, és a keringési próbák jól kivehető áramlási vonalakat mutatnak ezeken a negatívokon. Az állandó, mérsékelt és egyenletes hőmérséklet kedvezett a számítógépes kalkulációnak, és meglehetősen pontos időmeghatározást tett lehetővé. A nő, Mary Pantici egyedül feküdt az ágyban. Körülbelül éjjel fél tizenkettőkor feltehetőleg beengedte Melthorpe-ot, ugyanis, mint ezen a képen látható, két ember időzött egy darabig a kanapén a nappaliban. Valószínűleg ittak valamit; elmosott pohara-

kat találtunk. Az, hogy a nő nem feküdt le vele rögtön, arra utal, hogy talán nem volt kedve. Mindazonáltal… – Nem – vágtam közbe. Bárcsak be tudnám fogni azt a nagy számat. – Vasárnap sose. Ez… szokás volt nála. Kiváratta vele, míg elmúlik éjfél, és hivatalosan hétfő hajnal lesz. Még… viccelődtek is rajta… gondolom. – Á. Igen. Nos, jó – mondta Tucker. – Mi a fészkes fene jó ebben? – Jó. Aztán együtt lefeküdtek körülbelül 12 óra 30-kor, és itt láthatóak a kiértékelések sorrendben körülbelül tizenöt perces időközönként. Homályos foltok, kivehetetlen árnyékok, de határozottan két ember. És itt van az utolsó két-három alakzat, rövidebb időközökre lebontva. Itt az látszik, ahogy a nő néhány percig az ágy szélén üldögélhetett. Idő: közvetlenül hajnali 2 óra előtt. – Igen, s persze itt van a legfontosabb tény mind közül. Egész idő alatt egy pisztoly volt a párna alatt. Tucker rám bámult. – Nem tudjuk, honnan származik a pisztoly, és nem tudjuk, hová lett. De Ken beszámolója olyan jól egybevágott, hogy kénytelenek voltunk ellenőrizni. Egy ismeretlen férfi, egy a százezerből. Bárki lehetett. Senki sem látta. Hol kezdjük keresni? Ken nélkül roppant valószínűtlen lett volna, hogy Melthorpe akár szóba jöjjön. Így viszont… Szentséges úristen. Nyomravezető. Fogalmuk sem volt, milyen érzés. Hát nem nagyszerű győzni? Összevérezve és bambán felemelni a jobb öklöt – árnyékbokszolt a gyerek, és ide süssetek, mi történt? Kiütéssel győzött! – Követni kezdtük Melthorpe-ot, de tegnap késő este elment hazulról, és nemsokára lerázta az emberünket. Annak alapján, amit Ken mondott, tudja, hogy lelepleződött, így hát nem halogattuk tovább, és kiszálltunk. A technikusok feldolgozták a hámszövet-, kölni-, haj- és egyéb mintákat, és az eredmény mindenütt pozitív. Még egy elmosódott ujjlenyomatot is találtunk, ami elkerülte a figyelmét. Az alibijét az anyja igazolta. Az öregasszony félig magatehetetlen. Az éjszaka szólította a fiát, azt mondja, és az hozott neki egy pohár tejet. Külön emlékszik az időpontra – tíz perccel kettő után volt. Aztán egyfolytában aludt majdnem délig. Nagyszerűnek tartja a fiát. Téved, de a dolgoknak ebben a stádiumában szívtelenségnek tűnt felvilágosítani az ellenkezőjéről. Melthorpe félrevezette, valószínűleg elállította az órát, és felébresztette valami ürüggyel, aztán altatót adott be neki. Most pedig szem elől vesztettük. – Tucker újra felém fordult. – Melthorpe, mint tudjuk, okos és veszélyes. Meg kell találnunk újra, amilyen gyorsan csak lehet. Ken – nézett kérdően rám –, Ken, tud segíteni? Átkoztam a laboratóriumot és az istenverte pacás hőfényképeiket. Segítettek felruházni valami látszólag mágikus előrelátó képességgel. – Nem tudom, hol van! – mondtam ingerülten. – Nem vagyok telepata. Nem állok kapcsolatban vele. Nem akarok kapcsolatba kerülni vele. Nem tudok jelzéseket kibocsátani, hogy: „Merre vagy, Melthorpe?” – Dühösen meredtem magam elé. Ki akartam verni a fejükből, hogy folyvást előrángathatnak, mint valami csodaszert minden

bajra. Majd szétvetett a düh. Legyen az embernek egy kis különleges sikere valamiben, egyetlen konkrét ügyben, és mindenki, még azok is, akiknek több eszük lehetne, rám sütik, hogy tévedhetetlen vagyok, és tetszés szerint ki-be lehet kapcsolni. – Ken, maga többet tud róla, mint mi. Itt megáll a tudományunk. Számunkra előreláthatatlan a viselkedése. Maga talán adhatna valami ötletet, hogy mire számítsunk, hol keressük… – Nem tudom, mire készül – vetettem oda mogorván. – Fogják el, a maguk dolga. Tudják, kit keresnek, hát nem lehet olyan nehéz. Nem lehet nehezebb, mint megkeresni bárkit, akit köröznek, a szokásos módon. Én már megjelöltem maguknak, mit akarnak még? Tucker nem vágott szájon. Komor volt. – Újra gyilkolhat. Szemlátomást nincsenek fenntartásai a gyilkossággal kapcsolatban. Egy általános körözés lehet, hogy napokig, hetekig sem keríti elő. Ha pedig megszorítjuk a hurkot a nyaka körül, az Isten tudja, milyen kétségbeesett lépésekhez folyamodhat. Maga ismeri őt. Ken, jobban bárkinél. Hogyan reagál vajon, ha sarokba szorítják? Rohadt egy ügy volt. őrizetbe kellett volna venniük előző nap. De az én véleményem nem volt elég. Most meg kereket oldott. Egyetlen emberrel figyeltetni nevetséges. Okos volt, átkozottul okos. A laboratóriumi bizonyítékok ellene szóltak, de nem feltétlenül még aznap este. Nem valószínű, hogy egy kihallgatás megtörte volna, és az ügy még ingatag volt, és ő tudta ezt. Nem, nem vesztette el a fejét, nem esett pánikba – de megijedt az ismeretlen elemtől. Tőlem. – Nem… nem lesz könnyű elfogniuk – ismertem el vonakodva. – Rendkívüli önbizalma van, az idegei pedig vasból. Az üldöztetés akár… még szórakoztathatja is. Tucker csak nézett rám tovább. És most már mintha mindenki valami lebilincselően érdekes kiállítási tárgynak tekintett volna. – Nem tudom, hol van – mondtam talán kissé túl hangosan. – Halvány fogalmam sincs, hova mehetett. A leghalványabb fogalmam sincs. Semmivel sem vagyok okosabb maguknál. – Ken, mi nem azt kérjük, hogy egy szál maga találja meg nekünk – biztosított Tucker. – A körözés ki van adva. Csak azt szeretnénk, ha a lehetőségeihez képest ötleteket adna, körülszaglászna, hátha talál valami nyomot. Csak megpróbálni, hogy mit érez, tudja, nem kell erőltetni. Olyan átkozottul méltányos volt. Mindannyian. Nem erőszak, á, nem, de próbáljak csak kiszállni a buliból, és egyből szemét alak vagyok. Nem voltam gőgös. Aludtam rá egyet. Ez nem az én asztalom. Ez gyilkosság. Menjenek a pokolba. Körülszaglászni. Naná, mint egy kopó. Hát azt várhatják, hogy boldogan csaholni kezdjek nekik. Belemegyek. Ott leszek. Úgy csinálok, mintha. Istenem, micsoda pech, de sajnos a legkisebb nyilallást, a legkisebb bizsergést sem érzem. – Rendben van – adtam be a derekam olyan közönyösen, ahogy csak tudtam, és némi szarkazmussal, amely túlságosan finom volt ahhoz, hogy észrevegyék, megkérdeztem –, melyik piszkos zokniját fogják az orrom alá dugni?

Tirk Melthorpe lakására vitt el szimatot fogni. Zsémbes hangulatban voltam. Semmi sem volt rendben. Olyasmiket éreztem, amiket nem akartam érezni. Rohadt egy ügy volt. Nem nekem való. Úgy éreztem, túl sok undokság túl szorosan fonódik köréje. Mrs. Melthorpe az anya. Törékeny, nyájas, udvarias, feszélyezett. Nem hitte, hogy a fia nagyszerű. Azt csinálta, amit mondtak neki. Méghozzá jó ideje. Naiv volt, egy olyan lélek naivságával, aki szándékosan nem akar tudni semmiről. Félt. – Sajnálom, nem tudom, hova mehetett. – Ránk hunyorgott. Tirk sajnálta. Én is sajnáltam. Kedves, kicsi, koravén öregasszony. Hosszú évek egy olyan fiúval, mint Melthorpe. Nem mondana nekünk semmit, még ha tudna se; a fia visszajöhet, és számon kérheti. Nagyon szerette volna, ha békén hagyjuk. – Nincs valami hely, ahová különösen szeretett járni? Mondjuk nyaralni? – kérdezte Tirk. A saját anyja jutott róla az eszébe, mindenki anyja. – Nem említett valamilyen helységet, akár itt, akár külföldön? Mrs. Melthorpe mosolygott, reszketeg kis mosollyal. Vajon csak én láttam, mennyire könyörög, hogy kérem, kérem, ne próbáljanak bajba keverni? – Nem avatkoztam a dolgaiba. Jó fiú. Gondoskodik rólam. Egy szülőnek bíznia kell. Én mindig megbíztam Chrisben. Egy bizonyos kor után nem hiszem, hogy egy szülő bármit is megtilthat, vagy beleütheti az orrát a gyereke ügyeibe, nem gondolják? És Chris igazán olyan figyelmes. – Hogyne, Mrs. Melthorpe, de… Nem bírtam tovább. Közbevágtam: – Megnézhetnénk a szobáját, Mrs. Melthorpe? Talán hagyott valami üzenetet vagy ilyesmi. Tudja… aggódunk, hogy bajba keveredhetett. Az ő foglalkozásában bizony elég erőszakos alakokkal találkozik az ember. Persze igazam volt, csak a vak nem látta. Az ő kicsi fia rendőr, és eddig eszébe sem jutott, hogy ö lehet az, akinek ellátták a baját. A gondolattól megrendült. – Chris? Bajban? – Elképzelhetetlen volt. Nem tudta elhinni. – Nem, Chris nem… – Mit gondol, mi járatban vagyunk, Mrs. Melthorpe? Mit gondol, miért akarjuk megtalálni? – Leállítottam Tirköt, és tessék, most hajszálra ugyanazt művelem. – Esetleg leütötték, és netán elvesztette az emlékezőtehetségét. Ezért szeretnénk tudni, hogy hova járt szívesen: a tudatalattija esetleg újra odairányíthatja. Többé-kevésbé láttam, amint becsukódik az agya, elraktározza ezt az információt, hogy lassan megeméssze. – Nem tudom. Nem mondta el nekem. És szerintem egy szülőnek nincs joga faggatózni, ha felnőtt fia van… Melthorpe hálószobájában álltunk. Az övé volt, semmi kétség. Hogyan vetíti ki egy ember a személyisége egy részét abba, ahogy egy órát elhelyez, ahogy kiválaszt egy színt, ahogy egy bizonyos sorba rendezi a könyveit, sőt egy árnyalatnyit még abba is, hogy milyen fésűt használ? A lakás Melthorpe-é volt, mindenen ott volt a keze nyoma. De itt, ebben a szobában elszabadultak a gondolatai.

Semmi kedvem nem volt az egészhez. Megtettem, ami tőlem telt. Nem tetszett a dolog, és ez az igazság. Volt valami ebben az érzékenységben, ebben a ráhangolódásban egy másik ember agyára – mindig ott volt a félelem, hogy a másik szellem erősebbnek bizonyulhat. Ilyesmit érezni, szándékosan átérezni az ilyesmit – és olyan kiderítetlen volt, olyan keveset értettek belőle –, olyan volt, mint ülni a sötétben, és megpróbálni egy körfűrészt használni – ott a tomboló energia, de nem árt, ha óvatosan nyúlkál az ember. Megpróbáltam elhúzódni, megfordulni és kimenni a szobából, vidáman odavetni, hogy „sehol semmi”. Vajon rájönnének-e? Ehelyett elöntött a veríték. Bármire néztem, újabb vonást árult el Melthorpe személyiségéből, villogva, tolakodva. A szoba szárazon és hidegen a szemem közé nevetett. Elgémberedett tagokkal odamentem a szekrényhez, és kinyitottam az ajtaját. Legalább csinálok valamit. Nem tudtam, mit csinálok. Bármit inkább, mint csak beinni a látványt. Ott volt mindenütt, aprólékosan. Akasztók szép sorban, két pár cipő szintén. Csak azt csomagolta be, amire feltétlenül szüksége van, becsukta a szekrényajtót, mint aki csak az esti programjához öltözött fel. Szokások, beidegződések, semmi hebehurgyaság. Ez aztán nem riadt nyúl, nem eszeveszett menekülő. Tudta, mit kell tennie. Szép csendesen eltűnni, minden felhajtás nélkül. A cipőkre bámultam a szekrény aljában. Két pár. Elegáns, tiszta, fényes, új. Felemeltem a tekintetem. Öltöny. Váltás egyenruha. Erre nem lesz szüksége többé. Ünneplő öltöny. Visszatérhet. Ravasz. Ördögi. Megfordultam, hogy újra körülnézzek a szobában. Rend. Tisztaság. Értelem. Ahol a kutyának se jutna eszébe keresni. Megpróbáltam visszatartani. A szívem dörömbölt. De az egész szoba kiáltott. Próbáltam megakadályozni, de kibukott belőlem: – Azt hiszem, tudom, hol van. Majd szétvetett a düh. Egy egész szakaszt mozgósítottak. Már előre szégyenkeztem. Mire jutottam? Egy kósza ötletre, ennyi az egész. Most meg itt egy tucat ember, plusz Tirk és jómagam, és Tucker is velünk jött, hogy irányítsa a dolgot az ellenőrző kocsiból. A bizonyosság úgy foszlott szét bennem, mint egy kísértet, aki mentegetőzik, hogy rossz helyre jött kísérteni. Nevetséges. Rettentő nevetségesnek éreztem magam. – Csak egy sejtés, Mr. Tucker. Lehet, hogy ott lesz valahol, lehet, hogy nem. Ha ott van, akkor sem tudom, hogy merrefelé találhatják meg. – Átfésüljük a terepet. – El fogják szalasztani. – Csak úgy kicsúszott a számon. Ha valóban ott van, a hajtó-vadászat csak elriasztja. – Mit tanácsol akkor? Több embert? Az egyik felem arra szavazott, hogy „igen, vessék be a hadsereget”. De a másik visszariadt a gondolattól. Úristen, de rosszul voltam már megint! El fogják szalasztani. Akármilyen óvatosan járnak el, el fogják szalasztani. Ha egyáltalán ott van. És ha ott van és felneszel és elmenekül, akkor megvadul, igazán gonosz lesz és könyörtelen a

félelemtől, hogy életében először ilyen halálos gyorsasággal és alapossággal vadásznak rá. Mary Pantici. Egy tréfa. Ez nem volt tréfa, de nem ám. Miért én? Miért mindig pont én? Ha nincs ott, tisztára hülyét csinálok magamból. Ha ott van, biztos voltam benne, hogy elkerüli őket, és akkor ugyanott tartunk. Én nem akartam odamenni utána. Én ártatlan kívülálló akartam lenni. – Jól van. Ken, maga és Tirk itt maradnak velem a kocsiban. Semmi szükség, hogy maga is odamenjen, Ken. Kiugrasztjuk az odújából, Ken. – Istenem, hát nem érti Tucker, mennyire borotvaéles érzékekkel fog Melthorpe figyelni minden lábdobbanást, minden zörejt, minden jelentéktelen változást választott környezetében? Mindkét kezemmel megdörzsöltem az arcomat, aztán összekulcsoltam a karom. Miért pont én? Oda kell mennem. Ezt akarta Tucker. Gyűlöltem minden porcikáját. Tudtam, mit fog mondani, mielőtt kinyitotta a száját. – Ken, nem kell mennie. Elintézzük mi. Nyugi. A fiúk be vannak öltözve, elkeverednek a tömegben. Megtalálják. „Nem muszáj odamennie. Ken.” Erőtlen tiltakozás. Ha én is ott vagyok, úgy gondolta, ezer százalékkal javulnak az esélyek. Gyűlöltem. Nem lett volna szabad bevetniük ebbe az ügybe. Nem volt joguk hozzá. Kísérletképpen jó, de ez már sok. Véresre horzsolni az idegeimet valami ócska kurváért, akit nem is ismertem. Szerettem az embereket, és ezt arra használták, hogy a legrosszabbat hozzák ki belőlem, hogy olyan legyek, mint a kutya, aki a saját lábszára után kapdos. Elöntötte az agyamat a vér. – Odamegyek! – Majdnem ordítottam. Letéptem a nyakkendőmet. Nem előrelátás volt, hogy a régi, kényelmes bőrzakómat, kordnadrágot és sarut viseltem. Az alkalomhoz illő öltözéket, mely az irányítókocsiból feltétlenül előrelátható volt. A nyakkendő? Ostoba nyakkendő, azt a kedvükért vettem fel. Tirk viharkabátot viselt a vitorlás ruhatárából. Hogy ne legyen feltűnő ezen a környéken. A gazemberek. Elejétől fogva. Azt akarták, hogy ott legyek. Szinte mindenkit gyűlöltem. A kocsiajtó kilincse felé nyúltam. – Maradjanak itt, és adjanak időt, mondjuk egy órát. Majd telefonálunk. – Kinyitottam az ajtót. – Busszal megyünk a Denvers Streetre, és onnan kezdjük. – Ken, komolyan gondolja? – tiltakozott Tucker a forma kedvéért. – Tessék, vigye magával, netán szüksége lehet rá. Fél lábbal kint az autóból elvettem és megnéztem. – Mit kezdjek ezzel? Nem szokásom lövöldözni. – Csak a látszat kedvéért – mondta Tucker. – Csak ketten lesznek, és esetleg jól jön, ha fedezni kell Tirköt. Szüksége lesz rá. Már az is jó elrettentésnek, ha meglengeti. Nem hittem. Utáltam a fegyvereket. De azért zsebre vágtam a ronda fémdarabot. Elegem volt. A gyomrom egyetlen görcs. Fogalmam sem volt, mit csinálok, sem arról, hogy miért. – Vigyázzanak magukra, mind a ketten. Ne kockáztassanak semmit…

Skid Row. Melthorpe, a takaros, a finnyás, a nyugodt, a szakszerű, ki tudná elképzelni, mint igazi csavargót, ki keresné az ágyrajárók között, ki tenne tűvé egy koldustanyát, hogy megtalálja? Egy kis borosta, piszok, névtelenné válik, vár és figyel, gondolkozási időt nyer. Elrejtőzik, hogy egy, esetleg két hét múlva kereket oldjon. A született törvénykerülők testvériessége. Összecsomagolt, de otthagyta a legjobb vagy a kedvenc öltönyét. A csomagjait eldobta vagy postára adta, hogy később felszedje valahol, vagy hogy a nyomára bukkanjanak, hamis nyom. Találgatás. Puszta találgatás. Egyetlen lyukas garast érő nyavalyás tény se. Gyalogoltunk. A fejemben zsibongó zűrzavar. – Tirk, én gyáva vagyok. Te tudod, Tucker is tudja. Most pedig legszívesebben elszaladnék. Tirk, nem tetszik ez nekem. Nem kéne itt lennem. Én nem vagyok ez a fajta ember. – Akarod, hogy visszaforduljunk? Ken, ne erőltesd túl magad. Elkapjuk előbb vagy utóbb. Ne készülj ki. – Aggódott, őszintén aggódott. A maga gyakorlatias és tárgyilagos módján. Az volt a dolga, hogy vigyázzon rám, hogy jó erőben tartson, Adtak neki egy anyacsavart, hadd játsszon vele, és az volt a csavarkulcs feladata, hogy finoman és erőltetés nélkül a megfelelő irányba csavarja az anyát. – Nem tehetek róla. Nem, nem tudok visszamenni. Olyan, mintha valami kikerülhetetlen csapdába estem volna. Ettől olyan… Lassan mentünk, és a gondolataim összevissza csapongtak. Beszélnem kellett. – Hogy magyarázhatnám meg? Senki más nem tudja, milyen érzés. Mit csinálok, Tirk? Mi az én agyam? Pontosan mire terjed ki ez a képesség? Pontosan mennyire vagyok ura? Egyáltalán nem vagyok ura, Tirk. Csak úgy történik. És pusztán csak érzés. És nem tudom, miért, érted? És ha veszek, mennyit kell adnom? És ha kapok, mi lesz, ha valaki más kap el engem? És ez volt, ez volt az, ami igazából mardosott belülről. Olyasmivel kacérkodni, amiről senki sem tud semmit. Az én agyam volt, nem az övék, amely ismeretlen területeken botorkált, és ki tudja, mire bukkanhat, mibe ütközhet hirtelen, hogy összetörik, szétzúzódik, összemorzsolódik. Melthorpe erős. Tele van öntudatlan megérzésekkel. Mi lenne, ha felébredne, ha igazán kitörne? El tudnék-e bánni vele? Egy frászt. Éreztem a kiaknázatlan képességeit, és összeborzongtam. Felfalna. Elevenen felfalna. Mentünk. Keresni? Kerestem-e őt? Nem. Nem jött semmi. Nem éreztem egyebet, mint hogy szeretnék elfutni. Semmi közöm ehhez az egészhez. Szerettem volna megfordulni, gyorsabban menni, futólépésben, vágtában. Haza akartam menni, nem, elutazni, bárhová, csak innen el. Szóáradat, alig hagytam Tirköt közbeszólni. – Valószínűleg nincs is itt, Tirk, s csak az időnket pocsékoljuk. Nem volt erős érzés, egyáltalán nem volt erős. Csak egy ötlet, ennyi az egész, amolyan „hátha”, tudod? Nem valószínű. Nem érzek semmit, Tirk, semmit. Csak sétálunk, és kész. Nem hiszem, hogy most itt van. Nem érzek semmit, az égvilágon semmit. Bárhol lehet, ha most itt van. És nem hiszem, hogy most itt van. Ha egyáltalán valaha is itt volt. Nem sikerülhet minden. Ha a sarokhoz érünk, hívd fel Tuckert. Menjenek végig, de nem

hiszem, hogy bármit is találnának. Ma nem vagyok formában. Kikészített a tegnapi nap. Ilyenkor könnyen hibázik az ember. Mondj bármit, minél nagyobb butaság, annál jobb. Egyáltalán nem hiszem, hogy itt lenne, Tirk. Ha belegondol az ember, igazán nem valószínű, ugye?… Szinte megállás nélkül dőlt belőlem a szó. Ha választ várva elhallgattam, nem figyeltem oda. Az arcomon vigyor, ami olyan merev lett, mint egy halotti maszk. Becsuktam az agyam mindennel szemben, ami nem ésszerű és logikus. Azt mondtam, Tucker hülye, és még fel is vihogtam rajta, hogy milyen nevetségesek leszünk mindannyian, és a veríték belecsurgott a szemembe és lecsöpögött az államról. Átkeltünk egy elhagyatott szeméttelepen, és kívül lucskos voltam, belül pedig szikkadt, és nem gondoltam semmire már, csak hogy hogyan szabadulhatnék. Egy ingyenkonyha előtt haladtunk el, és én még mindig beszéltem, nem egészen tudtam, mit mondok, nem is érdekelt, csak menni akartam tovább, el innen. Magas, piszkosszürke házak, rozsdás kerítések, mocsok, egy elhajított újság, amit cafatokra szaggattak az apró széllökések. És akkor… megbicsaklott a térdem. A szemem kiguvadt, a hangszálaim felmondták a szolgálatot. Megtorpantam. Olyan volt, mintha Midasz érintett volna meg. Vagy mintha a Gorgófőre vetettem volna egy futó pillantást. Elmentünk mellette. Az agyam mindenestül megbénult. Csak az üzenet, mintha tüzes vassal égetne belém bélyeget – mögöttem! Megpördültem, és Tirk ösztönösen, meghökkentő gyorsasággal követett. Alig tíztizenöt méterre egy alak viharvert kalapban és olcsó napszemüvegben. Ócska pulóver, fakó farmernadrág, saru. Melthorpe. Egy pillanatra felvillant az ingyenkonyha ajtajában. A rosszindulat áthidalja a szakadékot, köztünk a jeges düh. Egy pisztoly. Tirk könyöke a vállamnak ütközött, és feldöntött. Nekivágódtam egy szemetesvödörnek, magammal rántottam, gurultam vele, próbáltam megkapaszkodni, nekihorzsolódtam a kerítésnek, hanyatt csúsztam, a fejem nekikoccant egy pincelejárónak. A lövések furcsán tompa pakk! pakk!-ja képtelenül ártalmatlannak hangzott, őrjöngve kirúgtam a szemeteskannát a térdem alól, négykézlábra tápászkodtam, láttam, amint Tirk oldalra és hátrabukik, láttam Melthorpe-ot, amint lekuporodva céloz, veszély, tűz, elvetődtem le a földre, legurultam a lépcsőn, a rémület tisztára söpörte az agyamat, vakon, át egy hátsó ajtón, rohanva. Egy asztal, két ember, megütközés, kidülledt szem, hiábavaló, ne állj meg, menekülj! Megbotlottam, félrerántottam egy ócska függönyt, reccs, végigrohantam egy folyosón, hosszú, hosszú folyosó, a megváltás ajtaja, fényes, poros, fehér-piros-zöld, messze, elérhetetlenül. Melthorpe pisztollyal, Melthorpe mögöttem, Melthorpe, a mesterlövész. Melthorpe, a gyilkos. Zihálva, nyüszítve elértem az üvegbetétes ajtót, a retesz után kaptam, kitörtem rajta egy szűk udvarba. Magas fal, szögesdrót, ezt ugyan nem mászom meg. A lelakatolt vaskapuhoz. Rajta a lakat! Vége! Csapdában! Istenem, ne engedd! Düledező kupac összeroskadt kartondoboz, egy halom üres üveg, néhány szétesett faláda. Sehol egy fedezék. Sehol egy rejtekhely. Melthorpe a sarkamban!

Megtántorodtam, négykézlábra ereszkedve hátráltam, mint egy rémült rák, neki a falnak, és összekuporodva meglapultam az ajtó mögött. Meg fog ölni. Nem hagyhat életben. Meg fog ölni. Sosem érezheti többé biztonságban magát, amíg élek. Máris itt száguld a folyosón. Istenem, istenem, istenem. Vége. Megöl. Istenem. Visszafojtottam a lélegzetem, megmerevedtem a rémülettől. Nyomorúságosan meglapulva, halálra váltan. Tirk hangja. Nyugodt. – Ken, megsebesültem. Nem tudom elsütni a pisztolyt. Neked kell lőnöd a tiéddel. Rengeteg időnk van. Nem fog rögtön észrevenni. Valami nekiütközött az ajtónak, és felpattant. Pár centire az orrom hegyétől négy ujj markolta az ajtót. Aztán eltűnt. És az ajtó nyikorogva visszacsukódott egy ócska rugótól. A pisztolyom után kotortam, megrántottam, kiszabadítottam a zseb ráncaiból. Melthorpe a kapu felé száguldott, megpróbálta kinyitni, egy szemvillanásnyi tanácstalanság, aztán a szeméthalom felé fordult. Három szabályos fekete kör. Megfékezhetetlenül reszkettem. Tirk megszólalt, minden sietség nélkül: – Nyugi, Ken, nyugi. Melthorpe lépett egyet, fürgén, hogy közelebbről szemügyre vegye a kupacot. A pisztolyom felemelve táncolt a két kezemben. Egy szemvillanásnyi állókép. És akkor megérezte, és megfordult, és céloztam, és durr! durr! durr! durr! Melthorpe megtántorodott, hátratáncolt az ócska dobozok közé, felugrott, összeroskadt, rángatózott. Néhány üveg csikorogva, csörömpölve elgurult. Leeresztettem a pisztolyt. Az erő teljesen kiszállt belőlem, és hatalmasakat zihálva kapkodtam a levegőért. Nekidőltem a falnak, és hátrahajtottam a fejem. Vége volt. Vége. Elvesztettem az eszméletem. Egy golyó a szívbe. Ott helyben meghalt, abban a mocskos udvarban. Tirk mentett meg, amikor a jobb kezével félrelökött, ahelyett, hogy rögtön önvédelemből a saját fegyveréért nyúlt volna. Tirk nagyszerű volt. Azt hiszem… azt hiszem, a legnagyszerűbb. Ne kérdezzék, nem tudom, miért. Nem tudok semmit. Csak érzek dolgokat. És csak azt érzem, hogy… hogy Tirk… Dehogy értem… Bárcsak tudhattam volna! Istenem, mit nem adnék, ha tudhattam volna. VERES JÚLIA FORDÍTÁSA

CHERRY WILDER A PHOBOS-ÁTIRATOK Quentin D. Thomas dr., DSM érdemérem tul., phil. dr. (Columbia) Pszichológiai Kísérleti és Tesztelési Osztályvezető

Sheppard Rehabilitációs Központ Űregészségügyi Főosztály Houston. Texas küldi Margaret A. Voss űrhajós kapitány, bölcsészdoktor (Princeton) PR igazgatóhelyettes Egyesült Államok Űrhajózási Szolgálata Washington, D. C. számára …Margot, a jelentéseimet megtalálod a dossziéban, de ebben a kísérőlevélben is hangsúlyozni akarom a legfontosabb szempontokat. Átkozottul sokat pletykáltak és találgattak a szolgálatban az ún. Phobos-átiratokról. A közönség pedig hamarosan tudomást szerez az eseményekről… legkésőbb, amikor Morrist elbocsátják a kórházból. A mellékelt dossziéban küldök minden fontos nyilatkozatot és tesztet, beleértve azt a filmfelvételt is, amit a helyszínről a közelmúltban készített egy marsporti kutatócsoport, valamint egy képmagnó-szalagot az állítólagos verekedésről. Két dolgot szeretnék nagyon határozottan leszögezni: először is úgy vélem, hogy ez az egész élmény, amiről Erikson és Morris beszámoltak, a legteljesebb mértékben szubjektív és hallucinatorikus, az egészet Gale delíriumos kitörései váltották ki. Másodszor: szó sincs arról, hogy Gale bárkit is tudatosan félre akarna vezetni. A három rövid, szalagról átírt beszédben semmi sincs, ami ne születhetett volna meg egy sci-fi kazettákat, sőt talán könyveket is faló fiatal űrhajós képzeletében. Egy percig sem kell idegen intelligencia jelenlétét feltételeznünk. Múlt századi esetek jutnak eszembe: Birdie Murphy, hogy ne is beszéljünk a „lökhajtásos díványon” ülő fickóról. A hasonlóság azonban a kilencvenes évekbeli Elvira Wyatt-féle humbuggal a legnagyobb. A Phobos-átiratokban csak egy érdekes van: hogy szolgálati körülmények között jöttek létre, egy hold fedélzetén… ha ugyanezt a történetet három arkansasi farmer adja elő, nem lett volna maradásuk a tárgyalóteremben a nagy nevetéstől. Azt is figyelembe kell venned, hogy – akárcsak az anyahajón szolgálatot teljesítő tizenkét másik – a „távolság és idő” okozta stressz alatt szenvedtek… 18 hónapos űrbeli kutatóút után voltak. Figyeld meg Gale monológjaiban a fennkölt hangnemet, az archaikus, hogy azt ne mondjam, bibliai mondatfűzést, a latin eredetű személyneveket. Nyilvánvaló, hogy a fiatalember elméjének megvannak a maga rejtett mélységei; az okot nem is kell meszszebb keresnünk, mint a családi körülményeiben. Apja, G. H. B. Gale a szociális antropológia nyugalmazott professzora, az anyja verseket ír – egyébként a nyugatausztráliai Perthben élnek. A szalagokról először maga Gale írta le a szöveget, később tőle függetlenül én magam… Az „idegen” nevek írásmódja mindenütt azonos volt. Triclamadan a Négy Világ elveszett egységeihez. Üdvözöllek! Ez a nyelv durva és gyakorlatias, nem idősebb kétezer évesnél. Gazdag metaforákban: beszélek egy nyelvet, nyelvvel beszélek, ezzel a különálló, húsos szervvel, ami ennek a koponyának a

szájnyílásában található. Keletkezése óta számos alkalommal találkoztam már ezzel és rokon beszédmódokkal. A faj agytérfogata nem változott, de fizikuma fejlődött, technológiája pedig, ezt el kell ismernem, úgy nőtt, mint eső után a fű. Sok szempontból hasonlítanak a Torinon élő morujákra, de a moruják ártatlanabbak. A földi emberek javára írhatjuk a zenét, a számokat és a kommunikáció néhány egyszerű módját. Utoljára, barátaim, a nagy értelmezés szerinti 6700. fokon, a galaktikus értelmezés szerint Amfurtól számítva a 7. fokon, 169 fokkal és 46 perccel egy névtelen bolygó pályájának csúcspontja alatt voltam, amikor hozzátok szóltam… a mi számunkra névtelen ez a bolygó, de ezek az óvatos utazók Uránusznak nevezik. Mint látjátok, ki-be járok ebből a távoli naprendszerből. Nem tudom, mikor lesz újra hangom. De az idő a mi külön kincsünk, óceánunk, dagályunk, vigaszunk, állandó meditációnk, és én megelégszem az időben azzal, amit maga az idő ajándékoz nekem. Triclamadan vagyok, felébredvén szólok, felidézem, magamban hordozom a csodás bizonyosságot, a Négy Világ hangjait és fényeit. Az üzenet itt megszakad, de be nem fejeződik. Egy pillanattal azelőtt, hogy a fúvóka felbőgött, Morris előredőlt, megfeszítette a biztonsági övét. – Hallod? – kérdezte. Erikson hallgatózott, de nem hallott semmi különöset; semmi sem lazult meg, nem voltak nyitott csatornák; aztán mire felfogott valami gyenge hangnyomot, felbőgtek a rakéták. Mindkét férfi hátraesett a nyugszékébe. Erikson a mellén lévő mikrofonon át odakiáltott Morrisnak: – Mit hallottál? Morris visszakiabált: – Semmit. Talán valami vibráció lehetett. Az űrkomp odadörzsölődött a sziklákhoz, és megrázkódott, a törött merevítő pedig közben valamiben megakadt. Ilyen könnyű járművel kockázatos dolog a kényszerleszállás, de mindkét férfinak nagy gyakorlata volt. Tizennyolc hónapja dolgoztak már együtt egy hosszú távú űrkutatóút legénységének tagjaiként. A Theta Nebraska nem több mint 5000 km-re lebegett tőlük az űrben, mint valami eltévedt felderítő, a rendszerei sorra mondták fel a szolgálatot. A legénység többi tagja űr-ruhában várta őket, mert a hajón egyre ritkább lett a levegő. Erikson és Morris segítségért mentek, az űrkomppal el kellett jutniuk Marsportba. Még valaki volt a kompon, John Gale, a legénység legfiatalabb tagja, akinek nagy termete alig fért el a szűk kabinban. Könnyű agyrázkódás és kulcscsonttörés. Eriksonnak eszébe jutott a fiú, és kikapcsolta a biztonsági övét. – Lehet, hogy Johnny beszélt – mondta. – Megyek, megnézem – válaszolta Morris. Erikson már útban is volt a farba. – Várj – mondta Morris –, hiszen nem szalad el! Erikson nem kedvelte Morrist. A kutatóúton sokat és jól dolgoztak együtt, de akkor sem állhatta a fickót, és ehhez az ilyen megjegyzéseknek is volt valami közük.

– Rossz állapotban van a kölyök – mondta. – Hát még mi! – vágta oda Morris. – Nézd csak meg, hát nem eltérített bennünket ez az istenverte szikladarab! – Phobos – mondta Erikson. Felvitte a koordinátáikat a rádióra, és kinyitotta a kémlelőt. A külvilág olyan sötét volt, mint a nyersolaj; a kémlelőből kiömlő fény egy foltnyi szürke homokra esett, egy sziklára, még egy sziklára… – Van innen vagy négy kilométernyire egy műbolygó-visszairányító csarnok – mondta Erikson. – Az egész hely alig valamivel nagyobb egy műholdnál. Morris ideges volt. – Ha nem tudunk kapcsolatba lépni Marsporttal, itt fogunk megrohadni. – Kapcsolatba lépünk velük. – Szép kis mentőexpedíció!… – Morris kibámult az olajos sötétségbe. – Mi a fenének kellett nekünk húzni az űrkompszolgálatot? – Hagyd a nyavalygást! – morogta Erikson. – Inkább kezdd el keresni, hol tömődött el az üzemanyag-vezeték. Addig én utánanézek, mi van Johnnyval. Morris végigsimított a homlokán és katonás tüskehaján. Erikson már vagy százszor látta ezt a mozdulatot. Megpróbálta elfojtani társa iránti értelmetlen ellenszenvét. Morris jól dolgozott, és hiába siránkozott folyton, első osztályú karbantartó mérnök volt. Erikson átfurakodott a szürke LSS-ház mellett, és kinyitotta a kabinajtót. Johnny csendesen feküdt. Eriksonon átcsapott a tehetetlen aggodalom hulláma, amikor látta, hogy a fiú mozdulatlanul hever a fémágyon, de nagyon határozottan azt mondta magának, hogy Johnny túl fogja élni. Megkapta a sokk esetén szokásos, meglehetősen nagy adag nyugtatót, úgyhogy eszméletlen volt. Liz Marshall, az EüTi azért küldte Johnnyt az űrkompra, hogy megmeneküljön az elhasznált levegőtől, de az igazi veszélyt még mindig a sokk jelentette. „A késleltetett sokkhatás következtében – rémlett fel a kézikönyv – a távoli szolgálat során szerzett viszonylag könnyű sérülések is halálhoz vezethetnek.” Erikson maga is tanúja volt, hogy percek alatt halt meg a rádiója mellett egy orosz hajó navigátor hadnagya három héttel azután, hogy eltörte a csuklóját. Úgy tűnt, John Gale jobb színben van, természetesebben lélegzik az űrkomp tiszta levegőjében. Jobb karja és válla kazeines kötésben volt. Erikson észrevette, hogy bal kezét kiszabadította az ágyhoz erősítő szíjakból. Ujjai, mintha hívni akarta volna őket, a kommunikációs rendszer műszerfalán nyugodtak könnyedén. A táblán fura fények villogtak; Johnny tapogatózó ujjai mindenféle frekvenciát kipróbáltak, a hangátvitel és a felvétel gombját is megnyomták. Erikson mosolyogva kapcsolta ki a készüléket. Mégis viszolygott a gondolattól, hogy egy beteg ember csak úgy találomra belebeszél az űr mélységeibe. Erikson egy pillanatra lehunyta a szemét; tartania kell magát; Trant és Liz és a többiek a hajón mind várják… végre kell hajtania a feladatot. Megfeszítette az izmait, körülnézett az apró kabinban, nyugalmat, reményt keresett ott, ahol pedig semmi sem volt, csak a szolgálati szabályzatnak megfelelő vízszínű falak. Észrevette, hogy Johnny kinyitja a szemét.

– Hello – mondta vidáman –, Johnny! Erikson látta, hogy Johnny nincs egészen magánál, de a szeme éber volt. – Hol? – suttogta érthetően. – Hát az űrkompban, ember… – magyarázta Erikson. – Elviszünk Marsportba. – Hogy hívják ezt a helyet? – Johnny mereven bámulta Eriksont. – Phobosnak – vallotta be Erikson. Elmondott neki néhány dolgot a Thetáról, a mentőexpedícióról, és hozzátette: – Így aztán leszálltunk a Phobosra, az egyik holdra, mert valami baj van az üzemanyag-továbbítással. – Ez görög szó? – Mi? Ja, igen, azt hiszem, Phobos görög szó. – Milyen üzemanyagot használ ez a jármű? – Lítiumot! – válaszolt Erikson meglepetten. Úgy látszik, Johnnyt alaposan összezavarta az esés meg a nyugtató. Aztán megszólalt a ruhájába épített hangszóró, és Morris izgatottan suttogta: – Erikson? Paul? Te, gyere gyorsan ide, jó? – Jövök. Erikson nem volt benne biztos, hogy egyedül lehet-e Gale-t hagyni. A kölyök úgy bámult körbe a kabinban, mintha először látná. – Nyugalom – mondta Erikson. – Liz úgy rendelkezett, hogy 15.30-kor újabb adag gyógyszert kapj. Vannak fájdalmaid? – Fájdalmaim? – töprengett Johnny. – Igen. Nem. Inkább azt mondanám, kényelmetlenül érzem magam. Ez is furcsa válasz volt. – Tartsd magad keményen – mondta Erikson zavartan –, majd még visszajövök. Johnny lehunyta a szemét, és nyugodtan feküdt. Bal kezének ujjai bizonytalanul keresgéltek a mellén. Eriksonnak az az őrült ötlete támadt, hogy Johnny valahogy szimulál, csak adja a beteget. Feltételezte, hogy amint a lábát kitette a kabinból, megmozdul Johnny keze, és újra megkeresi azokat a különös frekvenciákat. Erikson megrázta a fejét, hogy elűzze az abszurd képeket. Úgy látszik, nagyobb hatással van rá ez a kényszerhelyzet, mint hitte. Volt már olyan idő is, gondolta bűntudatosan, amikor azt hittem, hogy Morrisnak hiányzik egy kereke. Előrement. – Hogy van a fiú? – kérdezte Morris. – Kísértetiesen! – válaszolta Erikson. – Micsodaa? Morrisban nagy volt a feszültség, könnyen felizgult. Ellenőrizte az üzemanyagrendszert, most pedig a kémlelővel lassan felmérte a leszállási terepet. Erikson belehuppant a székébe, és bekapcsolta a rádió adócsatornáit. – Megtaláltad a hibát? Már épp hívni akarta Marsportot, amikor hirtelen sötétbe borult az irányítószoba. Eltartott néhány másodpercig, amíg rájött, hogy Morris kapcsolta ki a világítást. – Mi az ördög…?! – Psszt!

Morris olyan mereven bámult a műszerfalra, mintha legszívesebben a külső plexiüveg ablakhoz nyomta volna az orrát. A kémlelő fénysugara lassan kúszott előre a sziklákon és a homokon. – Mi a csudát csinálsz? – dörmögte Erikson. Morris reszkető hangon válaszolt: – Van valami ott kinn. – Mii?… Erikson nem hitt neki, de a hely elhagyatottsága rá is hatással volt. Nem volt szüksége Morris rémült magyarázatára. – Valami, ami mozog, Paul. Valami teremtmény. Valami élő. Csöndesen bámulták a saját fénysugarukat. A körülötte lévő sötétség áthatolhatatlan volt. – Lehetetlen! – mondta Erikson. – Az ott kinn holdfelszín. Levegő nélkül. Körülbelül akkora, mint a Pentagon, de amennyivel gyorsabban mozog… Te mondtad, Glen, hogy egy szikladarab. – Láttam valamit… – suttogta Morris. – Egy árnyékot. Valamit. Tudom, hogy ott van kinn. Erikson kezdett rokonszenvezni a másikkal. Mindannyian rég túljutottak már a kritikus ponton… hát miért ne ismerjék be? – Ugyan, ugyan – mondta. – Nyugodj meg. Ne felejtsd el, hogy el kell érnünk Marsportot. – Nem hiszel nekem! Erikson nem válaszolt rögtön. Felgyújtotta a rádió fényeit, és újra az adószalagjaival kezdett dolgozni. A kabint sötétben hagyta, hogy Morris tovább figyelhesse a „teremtményt”. Megadta Marsport hívójelét, és az űrbeli segélykérő hívások egész sorát sugározta. Aztán bekapcsolta minden frekvenciáját: hívott minden helyet a világegyetemben, hívta Armstrong Base-t és Houstont és a Pentagont és Greenwichet és Woomerát és Habarovszkot. S. O. S.-t és m'aider-t adott. Beszólt, bippegett, pulzált, fütyült, hahózott, plöntyögött és esküdözött húsz percig; közben néha figyelt, kétségbeesetten igyekezett kiszűrni a statikus zörejeket. Az űr zajos hely, csöppet sem halott. Úgy tűnt, hogy egész közel vannak a zajforrások, közvetlenül a fülénél. Egyszer lerántotta a fülhallgatót, oda akart szólni Morrisnak, hogy fogja be a száját, de Morris egy szót sem szólt. Ó, Enclata, Thorss és Marilurian, régi idők társai, a Négy Világból való barátaim, akiket elvesztettem, és akik a legdrágábbak nekem, akik a legközelebb állnak hozzám, ti láthatatlanok, halljátok újra Triclamadannak, a vándornak a hangját, aki nem ismeri a napot és az éjt, csak a csillagos űrt, a száműzetést, az idő mélységeit. Biztosítsatok válaszul választásunk tökéletességéről, egyenleteink gyönyörűségéről. Megtestesültem. Benyomultam, minden oldalról körül vagyok véve, húsba vagyok falazva. De azért működik ez a rendszer, idegrendszere pedig magasan fejlett. Ennek a fickónak el kell

viselnie élvezkedésemet – más baja nem történhet, mint hogy a végén egy érzékkel többje marad. Ugyanazt érzem ezeknek az ujjaknak a hegyében, mint régebbi inkarnációimban. És felidézem a legrégebbi időt, ifjúságom idejét. Nézz vissza, Triclamadan, a végtelen spirálok mentén a tóparti csavart bimbókra, a napéjegyenlőségi hajnal híg sötétjére, a levegő melegségére. Ó, elveszett, ó, Marilurian, Fény Leánya… Erikson élesen fújta ki a levegőt, visszatekerte a számlapon a reszkető fénycsíkot, és befogta a bizonytalan jelzést. Újra bejött. A sornyomtatón betűk formálódtak, nem volt semmi kétség. – Marsport – mondta. – Glen, befogtuk Marsportot. Morris óvatosan reagált, úgy hajoltak a sornyomtató fölé, mint az orvosok, akik vigyázva irányítják az újra megindult szívverést. Aztán Erikson könnyed biztonsággal állt rá a megfelelő frekvenciára, és megismételte a rövid segélykérést. Marsport újra válaszolt, még mindig a nemzetközi kódot használva. – Mi legyen? – suttogta Erikson. – Megpróbálhatnánk a hangkapcsolatot. Igazán nem távolság, annyi, mint egy tengerentúli hívás. – Nem! – Morris megragadta a karját. – Elveszíthetjük őket. Használd a kódot! – Lehet, hogy igazad van. Erikson már adta is a részletesebb segélykérést. A Theta helyzete, a baj jellege. Marsport hosszabb idő múlva válaszolt. Erikson feltételezte, hogy mostanra már kezelő ül a vonal túloldalán; az űrbeli segélykéréseket csak az első másodpercekben kezelték az automaták. A marsporti kolléga biztosan megpróbál hangkapcsolatot létesíteni, és azon töpreng, hogy mi történhetett. Biztosan csodálkozik a távolságkülönbségen. Erikson folytatta az adást: – SDPUS, T 1074, Theta Nebraska, egyik rendszer sem működik. A Theta űrkompja leszállt a Phoboson. Először az anyahajón segítsetek. Negyedszer vagy ötödször adta meg a Theta helyzetét, utána a sajátjukat. Marsport kurtán azt válaszolta: „Wilco”, aztán hosszasan ismételte a hajó koordinátáit. Erikson a megkönnyebbüléstől mámorosan terpeszkedett el a székében. – Ez az! – mondta. – Kapcsolatba kerültünk velük, Glen, öreg fiú, megvan a kapcsolat. Hallottad őket… Wilco. A nyelv legszebb nemszava. – Csend! – mondta Morris. – Azt hiszed, megbolondultam? Te magad viselkedsz őrült módjára. Egy szót sem hiszel abból, amit elmondtam neked. Ott kinn valami idegen van. Valami teremtmény. Láttam valamit. – Megint? – kérdezte Erikson óvatosan. – Hol? Morris odamutatott két szikla közé egy árnyékos sarokba, és Erikson szíve hirtelen megdobbant. Valami mozgás? Aztán megrázta a fejét. Saját vállát látta a plexiüvegen tükröződni. – Nem – mondta –, nem tudom elhinni, Glen. Árnyékokra vadászol. Nyugodj meg, ember. Most pedig hívjuk a hajót… megmondjuk nekik, hogy már úton van a segítség. Morris végigsimított az arcán; újra bekapcsolta a világítást. – Oké, rendben – mondta. – Sajnálom, Paul.

– Mi van az üzemanyag-továbbítással? – Rendben. Egyszerű volt… csak egypár gázbuborék. – Nagyszerű! – Erikson szégyellte, hogy kételkedett Morrisban. Arra gondolt, hogy esetleg túl keményen bánt a szerencsétlennel. – Mielőtt felhívod a hajót – folytatta Morris –, még egy dologban segíts nekem. Segíts kimennem a zsilipen. Ellenőriznem kell a külső üzemanyag-összeköttetést. – Kimész oda? – El kell végeznem ezt az ellenőrzést. – Rendben – mondta Erikson. – Ha már kinn vagy, nézd meg a sérült merevítőt is. Azt hiszem, ha kimozdítjuk innen a bárkát, itt ragad. Kis csodálattal figyelte, hogy hogyan csinálja végig Morris a kilépés procedúráját. Kétségtelen, hogy van bátorsága. Ugyanannyira ragaszkodott ahhoz, hogy kimenjen a holdfelszínre, mint ahogy ahhoz ragaszkodott, hogy van ott valami teremtmény. Vajon arról akar-e meggyőződni, hogy érzékcsalódás volt-e csupán? Megforgatta a záron lévő csapokat, az űrruhás Morris pedig bemászott a zsilipkamrába. Erikson rövid idő múlva meghallotta a becsukódó ajtó félreismerhetetlen hangját. A kémlelőhöz fordult, és figyelte, hogyan megy le Morris a létrán hagyományosan apró, súlyos léptekkel. – Glen? – kapcsolta be a hangot. – Ez aztán valami, Paul! – kiáltott fel Morris. – Mintha az óriáskeréken lennék. A Mars olyan közel van, hogy meg lehetne érinteni, – Hőmérséklet? – Emelkedő – válaszolta Morris. – Igazán ki kéne idejönnöd, Paul. Eddigre kikerült a kémlelő látószögéből, Erikson csak egy ezüst színű csizmát látott erősen a létrának támaszkodni. – Glen – mondta –, 15.30 van. Be kell adnom Johnnynak a gyógyszert. – Én rendben vagyok – tűnt fel újra Morris. – Eridj csak, Paul. Igazad volt, tényleg nincs itt semmi. – Jók a látási viszonyok? – Persze. Hajnali fény. Neked is ki kéne jönnöd megnézni. Erikson visszament a kabinba. Johnnyt teljesen ébren találta. Az arcszíne normális volt, és, azon igyekezett, hogy fölüljön, de a mosolya nem volt túlságosan meggyőző. – Fel a fejjel! – mondta Erikson. – Minden rendszer működik! És ne ugrálj… ez Marshall doki utasítása. – Beszéltetek Marsporttal? – Felvertük őket – mondta Erikson boldogan, miközben a kapszulákat számolta. – Tessék… gondolom, ez a fájdalomcsillapító. Ezek az antibiotikumok, a zöld meg a nyugtató. – A Glen Morrisnak nevezett férfi… Johnny hangja mély és kemény lett. – Morris is itt van… – nyugtatta Erikson. – Odakinn sétál, ellenőriznie kell néhány dolgot. – Őrült!

Ezt olyan furcsa hangon mondta, hogy Erikson tarkóján égnek meredt a haj. – Johnny? – Glen Morris őrült. Meg akar téged ölni. – CC… eridj már! – kiáltott Erikson teljesen kétségbeesve. – Ugyan ki itt a bolond? Azt hiszem, mióta a Phoboson vagyunk, mindenki kísérteteket lát ezen az űrkompon. – Lehet, hogy igazad van. Erikson odament a készletesfiókhoz, és egy egész csomag szupravittel dúsított narancssűrítményt szívott magába. – Johnny – mondta gyengéden –, beteg vagy. A válasz ugyanolyan kedves volt. – Segíteni akarok rajtad, Paul Erikson. Erikson Johnny Gale-re bámult. Johnny nyugodtan feküdt az ágyon, és a szájából csak úgy ömlöttek a szavak: – Ennek az embernek nagyon jók a regenerációs képességei, és máris kezdenek hatni a gyógyszerek, amiket beadtál neki. Sem ő, sem én nem érzünk semmi fájdalmat, még azt a kényelmetlenséget sem, amit az előbb említettem. – Ez az ember?… – Erikson leült. – John Gale. – Johnny, kérlek. Ember, nyugodj meg! – Nem vagyok ember. – Márpedig az egészen biztos, hogy nem vagy asszony! – tréfált erőtlenül Erikson. – Szemantika! Nem vagyok humán. Erikson széttárta a kezét, és tehetetlenül nevetett. – Hát mit szóljak? A fejedben nem tiszta valami. – Az ő fejében. – Oké – mondta Erikson –, elhiszem. De akkor ki vagy te? – Ezt nehéz elmondani. Erikson tompa puffanást hallott közvetlenül a lába alatt, és félreugrott. Valaki vagy valami odakintről lökte vagy karcolta meg az űrkomp alját. – Jesszusom! – kiáltott fel Erikson. – Ha ez Morris, akkor vajon mire megy ki az egész? Kiugrott a kabinból, de Johnny hangja, az új hangja utánajött. – Vigyázz, légy nagyon óvatos!… Erikson odaért a kémlelőhöz. Most világosabb volt, a fenséges marsi hajnal visszhangjaként minden borostyánszínben és mély rózsaszínben játszott. Morrist sehol nem lehetett látni, vagy… várjunk csak! Erikson közelebb hajolt. Az előtérben egy sor apró tárgyat látott, feketén rajzolódtak ki a sárgásbarna sziklán. Erikson felnagyította a képet… igen, egy feszítővas, egy Yamaha tenziós műszer; Glen Morris szerszámtáskájának tartalma szétszórva hevert a Phoboson. – Glen? Glen! Erikson gyorsan átfutott a 90 fokos látómezőn. – Nincs vizuális kontaktusom, Glen. Glen, gyere be a látómezőbe!

Hirtelen meggyűlölte a saját kérlelő, megfélemlített hangját. Csendben kémlelt tovább. Még a vörös, hajnali fény is vetett árnyékot hagyott, olyan sötét helyeket, ahol elrejtőzhet… hogy mi? Egy idegen, egy emberi test, valami, ami nagyobb egy kenyeresdoboznál. Ki kell oda mennem – gondolta Erikson –, és félek. Előrenyúlt, és a kényszerleszállás óta először az anyahajót hívta. Vajon ki lesz szolgálatban? Talán Tracy vagy a kapitány… talán nem Liz. Nagyon hosszú négy perc után gyöngén és el-elhalkulóan ugyan, de meghallotta a nemzetközi kódot. Beszélt, és válaszoltak. Hallották a hangját. – A segítség úton van – mondta. – Marsportot riasztottuk. Tartsatok ki, fiúk! És az űr hullámain gyengén érkezett a lehető legjobb válasz: „Igyekszünk.” Erikson nehezen nyelt, felismerte a tünetet. Majd megfulladt az együttérzéstől és a bánattól, úgy aggódott a sötét hajón lévő emberi lényekért, mint anya a gyerekéért. Neki az a kötelessége, hogy az ő hangulatukat javítsa, nem az, hogy maga keressen biztonságot. – Mi rendben vagyunk, Johnny jó kezekben van – mondta. – Ismétlem, Theta idő szerint 15.13-kor kértük a segítséget. Jelezzetek vissza! A visszajelzés csak az elhalkuló azonosítójel volt… Theta… aztán Erikson újra egyedül maradt. Visszafordult a kémlelőhöz, a fénysugárral átpásztázott az üres mezőn. Megváltoztatta az irányt, és a fény meglepetésére túlmutatott a láthatáron, és mögötte, hihetetlenül közel, meglátta a Mars tömegét. Nagyon izgatottan készült elő a kinti sétához. Vajon milyen körülmények uralkodnak ennek a holdnyalókának a felszínén? Lehet, hogy Morris leesett a szélén? Egyáltalán, van-e egy ilyen apró holdon gravitáció? Mindent automatára kapcsolt, megindította a zár kinyitását, ellenőrizte az oxigéntartályát. Érezte, hogy a vákuumzárak helyére szorítják a sisakját. Belépett a zsilipkamrába. Sisaklámpája fényénél nehézkesen dolgozott. Harminc percre állította az időt, és kilépett az ajtón a ragyogó hajnalba. A létrának öt foka volt, a legalsó elég messze a talajtól. Erikson nem valami kecsesen lépett ki a hajóból, először a törzsével, aztán belekapaszkodott a fogantyúkba. Első lépés. Te jó ég, micsoda furcsa, tál formájú kis hold ez, a vizoron keresztül szivárványszínűnek tűnik, a bolygó hatalmas tömege pedig ott úszik alatta és fölötte, bármerre néz is. Második lépés. Már majdnem be tudott nézni az űrkomp alá, arra a területre, amit leginkább meg akart vizsgálni. Eszébe ötlött, hogy Morris azért ment oda rendbe hozni a merevítőt, hogy kikerüljön a kémlelő látóköréből. Erikson látta, hogy a héj bíbor árnyékában fekvő terület egy részén nincs semmi. Aztán felnézett az ajtóra, és meglátta, hogy a kamera lencséje lefelé fordul. Kiszállását képmagnóra veszik. Az automatika? De nem, azt nem kapcsolta be. Akkor csak a távirányító-egység lehet… biztosan Morrisnál van. De hát ez őrültség! Lehet, Morris azért ment ki, hogy lefényképezze ezt a „teremtményt”? Ez viszont nem megfelelő indok arra, hogy Eriksont filmezze. Először az egyik, aztán a másik ólomcsizmáját helyezte a harmadik lépcsőfokra, ami a súlya alatt három darabra törött. Ott lógott és kapálózott, hogy megtalálja az alacsonyabban lévő lépcsőfokot, de lába a nehezékkel ügyetlen módon a héj alá került. Ahogy a lépcsőfokok elcsavarodtak és

meghajoltak, hátraesett. Erikson hosszasan, lassan esett a Phobos kemény talajára, és kétségbeesetten elfordult, hogy az oxigéntartályát, a levegőtartalékát, az életét megmentse a sziklával való összeütközéstől. A hajnal felizzott körülötte, de szilárdan ért földet, anélkül hogy az eszméletét elvesztette volna. Nem történt baja? Jobb karja és válla fájt, feltételezte, hogy alaposan beütötte. Mielőtt még nekikészülődhetett volna a felállásnak, meglátta Morrist – egy pár súlyos ezüstcsizma óvatoskodott ki az űrkomp alól. Eriksonnak nem sikerült kiszabadítania a jobb karját a teste alól. Merev kesztyűjében zsibbadt ujjakkal kereste a mellén a kommunikációs rendszer tárcsáját. – Feküdj mozdulatlanul! Figyeld, mit csinál! A hang meggyőző és lágy volt, és olyan közeli, hogy lehetett volna az űrruha szövetének zizegése vagy a képzelet játéka. Erikson mégis mozdulatlanul feküdt. Most már teljes hosszában látta Morrist, aki komikus határozottsággal tette meg a pár lépést addig a helyig, ahol Erikson feküdt. Morris valami tárgyat tartott kesztyűs kezében. Először az űrkomp, aztán Erikson felé fordult, mintha azt méricskélné, milyen messze van társa a lépcsőtől. A kezében tartott tárgy fényt árasztott. Erikson kételkedve ismert fel egy akkora anodizált egységet, mint egy élelmiszeres tubus: a képmagnó kamerájának távirányítóját. Morris ráirányította. Erikson megtalálta a tárcsán a megfelelő helyet. – Minden rendben, Glen – lihegte –, csak rosszul léptem. Morris normális, de csöppet sem megnyugtató hangon válaszolt: – Paul, maradj, ahol vagy. Jövök. Erikson nehezen tudott lábra állni. Újra hallotta, hogy megszólal a hang, olyan biztonságosan, mint a sztatikus zajok. – Mozogj! Mozdulj már, Erikson! Erikson küszködött, oldalt pattant, mint egy labda, igyekezett behajlítani a térdét, és talpával visszakerülni a talajra. Morris acsarkodott: – Hova a pokolba indultál, Paul?! A távirányítót űrruhája kenguruzsebébe tette, és elindult Erikson után. Nagyot lépett, ami könnyű volt, és máris ott termett Eriksonnál, aki belekapaszkodott a karjába. A sisak vizorján keresztül egészen tisztán látta Morris arcát, de ez semmit sem árult el neki. Morris mindkét kesztyűjével megragadta Erikson bal karját, és elkezdte rángatni. Az űrkomp felé tolta Eriksont, aztán, még mindig megtartva a kísérteties csendet a rádióban, elkezdett Erikson oxigéntartályának vezetékei felé tapogatózni. – Meg akar ölni! A hang meggyőző volt, és Erikson végre bevallotta magának, kinek a hangját is hallja. – Mentsd magad, Paul Erikson! – Johnny! – kiáltotta Erikson, és Morris meghallotta. – Mi van Johnnyval? – Morris heves volt, behízelgő. – Eridj vissza oda, Paul, eridj csak vissza! Erikson ösztönösen ellökte Morris kezét. Végre biztosan állt a lábán. – Glen, ne lökdösődj! – mondta erőtlenül. – Fáj a karom.

Morris kiterjesztett karral, lassú, táncos mozdulatokkal jött utána. – Megsebesültél, Paul? – kérdezte ártatlanul. – Valami baja van az oxigéntartályodnak. Majd én… – Nem! – mondta Erikson, aki már csöppet sem bízott a társában. – Tedd helyre a lépcsőt! Menj be! – Johnny hazudik – mondta Morris váratlanul. – Nem tudja, mit beszél. Megsérültél? – A karom… Gondolom, zúzódások – válaszolt Erikson. Most, hogy az esés okozta tompaság múlófélben volt, élesebben érezte a fájdalmat. – Johnny, te vagy az? – Nem egészen – mormolta a hang. – Mi a hullámhosszod? – Az, ami a tiéd. Morris újra utánajött, dombnak fel. Lábuk alatt szivárványszínű csíkok borították a talajt. – Gyere vissza! – parancsolta. – Erikson, hova mész? – Nincs szükségem segítségre – felelte Erikson. – Tedd helyre a lépcsőt! Akkor majd egyedül… – Neem, kicsikém – lehelte Morris. – Neem, kicsikém… Látni fogom, hogy hogy fulladsz meg. Majd én leszedem a sisakodat! – Miket beszélsz, Glen?! – Erikson önmagát süketítette meg a felkiáltásával. – Megfulladsz! – mondta Morris. – A levegőhiánytól. Lehet, hogy a koponyád szétnyílik majd, mint egy videoernyő. Pont itt, ahol a kamera mindent lát. A kamera nem tud hazudni, Paul, öregfiú… Erikson mozdulatlanul állt. Morris utánavetette magát. – Most már elhiszed? – kérdezte a hang Erikson fejében. – Igen – felelte hevesen Erikson. – Igen. Segíts! Johnny? – Johnny nem tud rajtad segíteni… – búgta Morris. – Róla már egyszer gondoskodtam. No, gyere szépen a papához… Hétméteres repülés után elkapta Erikson térdét, és mindketten elgurultak egy őrült, szinte súlytalan esésben. Erikson a bal oldalára fordult, egészséges karját könyökig a homokba merítette, ami csillogó felhőként lebegett kettőjük körül. Forró volt – az ezüstruhán keresztül is érezte a melegét. Megpróbált a csípőjén egyensúlyozva homokot szórni Morrisra, de az fölé tornyosult, kesztyűit vaskarmokként behajlította, és megpróbálta elkapni a vezetékeket Erikson hátán. A felismerhetetlen zaj, amit Erikson a sisakjában hallott, a saját félelemkiáltása volt. Vakító volt a fényvillanás. Erikson érezte, ahogy verekedés közben fellángol körülöttük, és megvilágítja a testüket. A két férfi eleresztette egymást, és lassan a fény felé fordult. Erikson első gondolata az volt, hogy az űrkomp fedélzetén robbant fel valami, de sem sokkot, sem hullámot nem érzett. Az űrkomp érintetlen volt, halvány ragyogásával kivált a homokszínű sziklák közül. Aztán, ahogy jobban odanézett, látta, hogy magában a járműben válik egyre erősebbé egy fényforrás. A hűvös, erős fény hullá-

mokban és függönyökben áradt feléjük. Az űrkomp házának körvonalai eltűntek, vagy áttetszőek lettek, ahogy a csodálatos fény egyre erősebben lüktetett. Erikson jobban érezte magát. Sérült karja már nem fájt; a verekedés erőfeszítése, a normális terhelés, amit a holdséta jelent, minden elmúlt. Tiszta volt a feje, és figyelt: tudta, hogy a fény van rá ilyen hatással. A fénynek köszönhette csodálkozó tisztelettel vegyült, kellemes közérzetét. Morris felé fordult. Társa egy szikla felé hajolt, ügyetlenül próbált térdelő helyzetbe kerülni. Erikson szaggatott suttogást hallott a hangszórójában. Morris imádkozott. Az űrkompból kiáradó fényben Erikson egyenesen álló emberi alakot vett észre. Johnny Gale kellett hogy legyen, de megváltozott. Kicsit kijózanította a gondolat, hogy egy ember, egy fiatal űrhajós, akit ismer, egy ilyen hatalmas intelligencia hatalmába került, még ha jóindulatú is ez az intelligencia. – Ki vagy te? – kérdezte Erikson. A válasz Gale hangján érkezett, azon a hangon, ami valami furcsa módon bekapcsolódva az interkom rendszerébe, az előbb figyelmeztette. – Triclamadan vagyok. – Honnan jössz? – Egy távoli csillag bolygóiról. – Triclamadan olyan benyomást keltett, mint aki gondosan megválogatja a szavait, mintha egy nyelvtudós olyan idiómát használna, amit ismer ugyan, de nem sok alkalma volt gyakorolni. – E csillag fénye még látható naprendszeretek határáról, de maga a csillag már hosszú idővel ezelőtt kihűlt, kialudt. – Akkor te sehol… Erikson hirtelen rádöbbent, milyen forró körülötte a talaj; ez a nap vibráló heve volt; a Phobos mégsem teljesen idegen hely. – Nem – helyeselt a különös, zengő hang. – Nekem nincs sehol… Nem lehetett nem észrevenni a szomorúságát. Erikson megesküdött volna, hogy az űrkompból áradó fény az érzelem hatására egy pillanatra elhalványult. – Nincs otthonom. Sehová nem tartozom, és nem is kívánok sehová sem tartozni. Úgy történt, ahogy akartuk. – Akkor miért jöttél ide? – kérdezte Erikson. – Mit akarsz John Gale-től? – Beszédhangot – válaszolta Triclamadan egyszerűen. – Rövid megtestesülést. Beszélni akartam a barátaimmal. – Visszamehetünk az űrkompra? – Erikson nyugtalan volt. – Mi lesz Morrisszal? Látta, hogy társa még mindig az ima pózában, erőtlenül támaszkodik a sziklának. – Mi lenne, ha meghalna? – érdeklődött Triclamadan. – Nem! – kiáltotta Erikson. – Nem… Kezelést kaphat. Nem lehet megölni egy embert csak azért, mert az idegei felmondták a szolgálatot. Csak attól félek, hogy újra megpróbálkozik valamivel… Nem volt válasz, de egyszer csak kipattant egy fénysugár az űrkomp körüli ívből, és megérintette Morris sisakját, aki megrándult. Erikson megijedt. Aztán Morris egészen szelíden felkelt, és mint egy alvajáró, elindult az űrkomp felé. Erikson, űrruháját automatikusan ellenőrizve, utánalépdelt. Beléptek a fénybe, ami előttük tűnt el; az űr-

komp körvonalai újra megszilárdultak. Erikson úgy-ahogy helyretette a lépcsőt, miközben Morris türelmesen várakozott. Erikson közérzete már nem volt olyan jó – szomorú volt és ideges. Az egész epizód kezdett tárgyilagos, de felkavaró álomként hatni. – Várj! – mondta Triclamadan, amikor Erikson megfordult, hogy felvezesse Morrist a lépcsőn. – Előbb elhagyom a járműveteket. – Elmész? – Erikson sértődött volt. – De én tudni akarom… – Elmegyek. Már így is megszegtem a megállapodást. Eriksont vad kíváncsiság töltötte el. A kérdések csak úgy zsongtak a fejében. Milyen volt ennek a lénynek a formája, eredete, mik voltak a képességei? Van azonban egy dolog, amit feltétlenül meg kell kérdeznie. – Kérlek – mondta –, nem tudnál segíteni az anyahajónkon, a Theta Nebraskán? Ha lenne rá mód… Megadnám neked a helyzetét. Triclamadan nevetett. – Tehetetlenek és követelőzők! – mormogta. – Gyerekek! Halandók… – Neked volt szükséged hangra! – makacskodott Erikson. – De már nincs – mondta rosszkedvűen Triclamadan. – Eridj a fedélzetre! Nehéz a mi megállapodásunkat megtartani. Hogy is küldhetnék halálba egy emberi lényt, bármilyen rövid időre testesültem is meg benne? Lehet, hogy a távoli időben valamikor segítenünk kell ezen a fajon vagy egy hasonlón. De amíg ez elkövetkezik, tartjuk magunkat a múltba vesző időben fogant elhatározásunkhoz, a most sötét Négy Világ kedvéért, amelynek egyetlen fénye a gyermekeiből sugárzott, amely visszavonhatatlanul elveszett – tartsuk be mindannyian a megállapodást! Triclamadan visszatér az időben való elmélkedés és számvetés mély és egyetlen, igaz gyönyöréhez. Triclamadan nem fog többé szólni. A vezérlőkabin hűs volt, teli tiszta levegővel. Erikson, miközben óvatosan figyelte, hogy bajlódik Morris a magáéval, levetette a sisakját. – Glen? Morris értetlenül bámult Eriksonra, és mosolygott. – Mi történt, Paul? – Jól érzed magad? – Persze, de nem emlékszem… – Képes vagy elkezdeni az indítást? – Persze, most rögtön. – Akkor rajta. Nekem meg kell néznem, mi van Johnnyval – válaszolta Erikson. Az űrkompot egy pillanatra elöntötte a világosság… a kabin válaszfala kristályosan, áttetszően izzott. A fény hirtelen eltűnt. Erikson a kémlelőhöz ugrott, és fenn, a hajó fölött vadul keresett valamit, de semmit sem látott. Ugyan mit várt? Tűzgolyót, meteort, gázfelhőt? Morris furcsa kiáltást hallatott: – Láttam…

– Mit? – Te is láttad! – Morris sírt. – Bocsáss meg, Paul, bocsáss meg! – Megbocsátok – mondta Paul. – Nyugodj meg, Glen. – Látomás volt! – kiáltotta Morris. – Áldottak vagyunk. Ó, Istenem, Istenem, segíts rajtam! – Igen, valóban láttunk valamit. – Kiválasztottak vagyunk! – ujjongott Morris. – Az Úr választása ránk esett… Hát nem érted?! Most már semmi sem maradhat ugyanaz. Meggyógyultam. Őrült voltam, de most újra teljes ember vagyok. – Nyugalom – mondta Erikson. – Gyerünk Marsportba! – Igen… igen, el kell hagynunk ezt a helyet. Morris buzgón ült be a székébe, és megkezdte a felszállási műveleteket. Erikson bement a kabinba. Johnny Gale az ágyon ült, és éppen egy sajtos rudat rágcsált. – Szia, ember! – mondta. – Hol vannak a többiek? Hogy én milyen vadakat álmodtam! – Johnny – teljesen fölösleges volt, hogy Erikson föltegye a kérdést –, hogy érzed magad? – Remekül. Te, az Morris, aki ott kinn van? – Pontosan. – Paul, az az ember őrült. Amikor odaát a Thetán leestem a lépcsőn, vele verekedtem. Mondd, a többiek hogy vannak? – Felvettük a kapcsolatot Marsporttal. Gondolom, a segítség már ott van. – Még nem vagyunk Marsportban? – Phobos – mondta Erikson. – Volt egy kis problémánk az üzemanyagtovábbítással, de most már azonnal indulunk. – De hát ez a Morris… – Most már nem lesz vele több baj. Tudom, hogy őrült, vagy legalábbis az volt, de közben történt valami. – Tudom – felelte Johnny –, csak nem tudom összerakni a dolgot. De azt tudom, hogy valami történt. Egymásra bámultak. Eriksonnak eszébe jutott, amit Morris mondott, hogy most már soha semmi nem lesz ugyanaz. – Mire emlékszel? – kérdezte. – Valaki más is volt itt – felelte Johnny. Ledőlt az ágyra, és az alacsony mennyezetet bámulta. – Valaki más. Nem volt… – Folytasd! – Nem emberi – mondta Johnny –, hogy is mondják csak… – Lény – mondta Erikson. – Nem tudom. Morris teljesen kiborult, azt hitte. Istent látja. – Nem – mondta Johnny –, ez valami szabadon lebegő intelligencia volt. Valami onnan kívülről. – Pontosan ezt mondta. Egy távoli csillag bolygói.

– Te beszéltél vele? – Johnny mélyeket lélegzett. – Akkor, gondolom, az én hangomat használta. – Magadnál voltál? – Igazából nem. – Rossz volt? Fájdalmas? – Egy fenét. Jó volt. Képek vannak a fejemben, Paul, olyan helyekről, ahol még sohasem voltam. – Rádión adott le – mondta Erikson. – Ezt a műszert használta valamilyen hullámhossz-kombinációban. Eszébe jutottak a fények, amelyek a műszerfalról integettek felé. – Felvétel! – kiáltott fel. – Használta a hangfelvételt! Johnny lenyomta a visszajátszás gombját; mindketten visszatartották a lélegzetüket. Johnny felerősítette egy kicsit a hangot. – Az én hangom… – suttogta. Kinyílt az ajtó, és Morris jött be ragyogó arccal. – Figyeljetek! – mondta. – Ez ugye a Hírnök? Az Angyal… Johnny hirtelen kikapcsolta a készüléket. – Eridj a közelemből! – Johnny – könyörgött Morris. – Sajnálom, amit tettem, őrült voltam, gonosz… de azóta beavatkozás történt. Eriksonhoz fordult. – Paul, azokat a szavakat a Hírnök mondta? – Jól mondod, Glen. – Erikson zavarban volt. – Johnny áldott. Ő volt az Eszköz. – Morris hódolatteljes alázatossággal nézett egyik férfiról a másikra. – Mélységes örömmel töltene el, ha hallhatnék minden szót, ami a szalagon van. – Oké, Johnny – mondta Erikson –, igaza van. Legjobb lesz, ha meghallgatjuk a szalagot. – Paul – mondta Johnny Gale –, mit csináljunk ezzel az egésszel? Bevehetjük ezt a jelentésbe? – Azt hiszem, bele kell vennünk. – Keresztre fognak feszíteni – mondta Johnny. – Igen! – válaszolt Morris mohón. – De akkor sem hagyhatunk ki semmit. – A saját hangom! – mondta Johnny. – Azt fogják mondani, valami lázálom volt. – Őrült voltam – mondta Morris. –, ennyit be kell vallanom. Nem voltam felelős… – Jó, jó, de mi lesz velem? – kérdezte Erikson. – Nekem semmilyen mentségem sincs. Valami komor örömöt érzett. – Játsszuk le a szalagot! – mondta. – Be kell fejeznünk ezt a feladatot. Dr. Thomas küldi Voss kapitánynak: …A legrejtélyesebb eset Erikson hadnagyé. Nem volt zavart, nem állt kábítószerek hatása alatt, a káderanyaga szerint nagyon bátor, hűvösfejű és jó kezdeményezőkés-

zségű ember. Biztos vagyok benne, Margot, hogy megérted, ennek az incidensnek a fényében nagyon meg kell fontolnunk, alkalmasnak nyilváníthatjuk-e pszichológiailag. Morris után nem foghatunk még egyszer mellé. Nagy kár, mert Eriksonnak már a családja is a szolgálattal állt kapcsolatban… nagyapja egyike volt a Mars úttörőinek. Azt hiszem, a Theta Nebraska EüTi-je, Elizabeth Marshall már javaslatot tett a nagy fejeseknek Erikson további alkalmazására. Persze ő személyesen is érdekelve van. John Gale-t lábadozása alatt alaposan meg kell figyelni, és szó volt róla, hogy ezután legalább részlegesen alkalmasnak nyilvánítjuk. Javasolták, hogy a gyereket vigyék el Duke-hoz a Rhine Intézetbe, és csináljanak vele végig minden elképzelhető pszi tesztet. Nem vagyok benne biztos, hogy ehhez beleegyezésemet adom. Az „egysége” említett ugyan egy plusz érzékszervet, de Gale egyetlen feltűnő tulajdonsága egyelőre csak kitűnő egészségi állapota. Bizonyos fokig Glen Morrisnak, a megtért legénységi tagnak volt a legnagyobb haszna az egész Phobos-ügyből. Most már világos, hogy ez az ember… és még ki tudja, hány… átcsúszott osztályunk valamennyi ellenőrzésén, pedig a káderanyagában vannak utalások az instabilitásra. Saját bevallása szerint verekedést provokált, és lelökte Gale-t a Thetán. Eriksonra dühös volt. De vajon valóban meg akarta-e ölni? Vajon valóban holdsétára akarta-e csalni Eriksont, először azzal, hogy egy teremtmény feltűnését jelentette, aztán azzal, hogy az űrkomp külső burkát kapargatta? Ez azért enyhén valószínűtlen. Persze a három férfi közül Morris az egyetlen, aki vallásos családból származik, idős szülei Felső-New York államban élnek, és az Újkori Evangélium Templomának adófizetői. A képmagnó-szalag, amit említettem, megmutatja ugyan Erikson és Morris holdsétáját, de hogy valójában mit is csinálnak, az nem világos. Az egész ügy egyik legérdekesebb aspektusa a Theta Nebraska legénységének viselkedése. Megmentésük óta Trant kapitány és a többiek is megható lojalitást tanúsítottak a legénység három űrkompon utazó tagjával szemben, egészen a tömeges hallucinációig, ha ugyan nem a tudatos hamis vallomástételig. Az ilyen kisszámú legénységeket túlságosan is szorosan fűzi össze az idő és a távolság okozta stressz – mindig is ez volt a véleményem. Ez a dosszié nem tartalmazza a legénység hiteles írásbeli vallomásait, így röviden ismertetem a tartalmukat. A Theta Nebraska életfenntartó rendszerei jórészt egyetlen elektromos rendszer hibája miatt mondták fel a szolgálatot. A legénység azt állítja, hogy ez az áramkörblokk Theta idő szerint 16.00 óra körül – mintegy húsz perccel azelőtt, hogy a marsporti felmentés megérkezett volna –, rejtélyes módon ismét működni kezdett. Ekkor a Thetán tartózkodó férfiak és nők űrruhában voltak, negyedrésznyi oxigénadagon, sokan merev, görcsös állapotban. Ahogy ez várható volt, az egyik legénységi tag az ablakon bámult kifelé, és azt tapasztalta, hogy a hajó körül „furcsa fény” játszik. A Theta Nebraskán mindenki túlélte a veszedelmet. A marsporti kórházban kapcsolatba kerültek az űrkomp személyzetével… ennyit a független tanúvallomásokról. Margot, bevallom neked, hogy nehéz dolog volt ennek a három embernek a megvizsgálása, és kemények voltak az alkalmazott tesztek és módszerek is. A biztonsági szolgálát egész idő alatt a sarkamban volt; az elmúlt tíz évben több ilyen „idegen beszivárgás”-rémhír kapott szárnyra, érthető hát, hogy nagyon bizalmatlanok. Nem tu-

dok azonban nem gondolni arra, hogy az elkövetkező években még nagy hatása lesz ennek az esetnek. A jelenlegi bizonyítékok alapján, és ezt ismételten hangsúlyozom, nem tudom elfogadni Triclamadan mint independens valóság megtestesülését. Ez van… nem tehetek másként. Nagyon nyomaszt Gale vidám bizonyossága… akárcsak Morris lelkesedése. Legjobban azonban Erikson józansága gyötör. Ha a kétség eme óráiban valami egyáltalán képes megnyugtatni, hát az ezeknek a nyavalyás átiratoknak a pártatlansága… az a kifejezett kívánság, hogy nem akarnak beleavatkozni az emberek dolgaiba. Különösen éjszakánként, amikor Sycamore-omban hazafelé repülök a nagyvárosi tengerpart fölött, gyakran gondolok arra, hogy rá kellene állnom ezekre a furcsa hullámhosszokra, amelyekre Gale természetesen emlékezett… és könyörögnöm kell bárkinek, aki esetleg hallgat engem, hogy tartsa fenn a megállapodást, és maradjon távol. DAMOKOS KATALIN FORDÍTÁSA A. BERTRAM CHANDLER A KESERŰ PIRULA Rossz napja volt az irodában. Bryson, a telepigazgató betegszabadságon volt – és Bryson azok közé tartozott, akik sohasem fogadják bizalmukba a beosztottaikat. Paul Clayton, a hivatalvezető elméletben a helyettese volt, de tudta, hogy a gyakorlatban nem több, mint régóta szolgáló tisztviselő. Olyan sokszor hagyták már ki. Legutóbb is Taylort, aki Port MacDonaldban a Társaság legalacsonyabb létrafokán volt telepigazgató, előléptették a sokkal jelentősebb Philipville Telepre, Taylor helyére pedig a fiatal Deemset nevezték ki, aki egyszerű segédkönyvelő volt a Központban. Taylor és Deems éveiket és a Társaságnál töltött szolgálati idejüket tekintve is fiatalabbak voltak Claytonnál. Így aztán Paul Clayton ott ült a telepigazgató asztala mögötti székben, a telepigazgató magánirodájában, miközben tudta, hogy nem tartozik ide, hogy sohasem fog idetartozni. Megpróbált a papírmunka, a saját papírmunkája végére járni, kiválogatta a bruttó és nettó rakodási idők és a tonnatartalom viszonyát a Társaság teherhajója, a Dankara számára. A számítógépes változat természetesen már hozzáférhető volt – a számítógép azonban nem vette tekintetbe az olyan késedelmeket, amelyek oka kizárólag az emberi tehetetlenség, vagy ami egyre gyakrabban fordult elő, az egyszerű gonoszság. Az volt azonban a benyomása, valahányszor nekikezd egy számoszlop összeadásának, azonnal követelődzően csengeni kezd a telefon. Először Williamsnek, az Egyesült Vas- és Acélipari Termékek exportigazgatójának arca jelent meg az apró képernyőn. Clayton nem szerette Williamset, ezt a vörös arcú, hetvenkedő alakot, aki, ha tudta, hogy megússza, zsarnokoskodott a környezetével, és aki megvetette Claytont. – Hol van Bryson? – kérdezte.

– Betegeskedik – válaszolt Clayton röviden. – Ó, hát akkor feltételezem, hogy maga is tud segíteni. Nézze, Clayton, erről a Welling-tonba irányuló szállítmányról van szó. A rohadt anyag már egy rohadt hete ott áll becsomagolva, konténerekben. Hol az a rohadt hajó, amit megígértek? – A Dansilva? Newfortban ragadt, komoly motorhibával. De holnap délutánra állítólag itt lesz. – Hát jobb is lesz, ha megérkezik az a rohadék. Eljött az idő, hogy végre maguk is kidobjanak valamennyit a rohadt rozsdás régiségeikből, és tisztességes hajókat vegyenek. Ugye, azt mondanom sem kell, hogy a Country Line boldog lenne, ha a vevői lennénk, egyszerűen imádnák, ha beléphetnének a maguk drágalátos transztasmán kereskedelmébe. És ha az a rohadt Dan Gőzhajózási Társaság nem tud minket kiszolgálni… – Williams hirtelen letette a kagylót. A következő a Dantallis első tisztje volt, egy nagyon izgulékony fiatalember, akinek még a simára borotvált koponyája is kipirult a haragtól, és aki azért telefonált, mert a Port Keira-i Stevedores arról panaszkodott, hogy a hajó első tisztje megbántotta az ellenőrét, és nem hajlandó együttműködni vele. Ebben a pillanatban sétált be Starr kapitány, a Dantallis főnöke. – Hello, Paul, mit csinál ebben a székben? – Mr. Bryson betegszabadságon van, kapitány. – Beteg szél fúj, haha! – A hajóskapitány foga kifehérlett sötét szakálla és bajusza körül; gyönyörűen megkefélt vállig érő haja rázkódott és csillogott, ahogyan nevetett. Clayton irigykedve nézett fel rá. A kapitány ugyanabba a korcsoportba tartozott, mint ő maga, de az évek nagyon, nagyon kegyesen bántak vele. Ő maga, Clayton, vékony, de kezdődő pocakkal. Haja, bár tiszteletreméltó hosszúságú, törékeny és ritkás, és egyre nehezebb volt úgy fésülni, hogy elfedje a szerzetesi jellegű tonzúrát. Szakálla és bajusza inkább őszes, mint homokszínű volt. – Az első tisztje, kapitány. Szóváltásba keveredett Dalby kapitánnyal, a Port Keira-i Stevedores ellenőrével… – Fiatal, Paul, ebből következik, hogy igaza van. Mit is mondtunk mi, amikor annyi idősek voltunk, mint ő most? Ne bízz senkiben, aki túl van a harmincon. A mi szép új világunkban a fiataloké az elsőbbség, és ezt tudomásul kell vennünk. – De még milyen jól tudom. Magának könnyű, Starr kapitány. Még megvan a rangja, a tekintélye. És ön, mint a fegyveres erők minden tisztje és altisztje, felmentett… Starr újra nevetett. – Mondja, Paul, képes elhinni, hogy az ostoba, rohadt céhünk igyekszik megszüntetni a felmentést, legalábbis ami minket illet. Azt mondják, ez másodosztályú állampolgárokká tesz minket. – Ránézett az órájára. – A nap már jócskán túl van a vitorlarúd végén. – Igen? Mikor legutóbb kinéztem, esett. – Még mindig esik, de hát érti, mire gondolok. Clayton reménytelenül húzta el a kezét a teli asztal fölött. – Nincs rá időm… – aztán: – fene vigye, van. Hiszen ma van a születésnapom.

– Sok boldog születésnapot, Paul. Megkapta már az ajándékát jóindulatú urainktól és parancsolóinktól? – Talán már otthon vár. – Nevetett. – Érettségem bizonyítéka. Az Ő belém vetett bizalmuk. Blabla. – Felkelt, kinyúlt és belebújt vízhatlan kabátjába. Megszólalt: – Még szerencse, hogy magammal hoztam. Szép, napos időt jósoltak mára. De én már évek óta nem bízom Bennük. – Csak óvatosan – figyelmeztette Starr. Ahogy átmentek a külső irodán, a borotvált fejű kistisztviselők, a mikroszoknyás lányok hidegen néztek fel a két idősebb férfira. Jenny, a bárhölgy, kövérkés és barátságos volt. A fiatalabb lányoktól eltérően rajta volt blúz, de az is inkább átlátszó, mint áttetsző. Telt keble mintha egy csöppnyit lecsüngött volna, de ez csak futó gyanú volt. Szélesen elmosolyodott, amikor Starr megszólalt: – Ma a ház kéne hogy fizessen, Jenny. Ma van Paul születésnapja. – Ezt nem tehetem meg, kapitány. De azért a sörhabbal igyekezni fogok. Tessék, uraim, személyes felelősséget vállalok, hogy a hab nem vastagabb három molekulánál! Starr és Clayton beleittak a poharukba. – Szóval születésnapja van, aranyoskám – folytatta Jenny. – Az a születésnapja? – Igen. Megvonta a vállát, és a keble csábítóan megrezdült. – Ne is törődjenek vele, kedveskéim. Én is túltettem magam rajta. – Jenny, maga viccel – mondta Starr. – De nem, kapitány. Már sose leszek 45 éves. És bizony nem szégyellem elmondani, hogy igencsak megrázott, amikor megkaptam Tőlük az ajándékomat. De megtanultam együtt élni vele – ahogy annyi más dologgal megtanulunk együtt élni. – Belemelegedett. – Például az automatizálással. Emlékeznek, hogy teljesen automatizálni akarták az ilyen helyeket? Fél-dollárt-a-gépbe-dobni masinák, amikből, ha az ember megnyomja a megfelelő gombot, kijön a sör, whisky vagy amit akar. Bezzeg én megmondhattam volna, ebből sohasem lesz semmi. Túl személytelen. Tudják, hogy a hirdetésekben már Holdváros szállodáiba is bárhölgyeket keresnek? – Tényleg? És mondja, Jenny, maga jelentkezett? – Hát persze, kapitány. De azt mondják, túl öreg vagyok. Pedig a Hold gravitációja csodákat tenne az alakommal. – Az így is nagyon szép. Vagy hallott már engem panaszkodni? – Vissza kell mennem – jelentette be Clayton. – De miért, Paul? – Teli vagyok munkával, kapitány. Minden, amit tegnap kellett volna elintéznem, és most még ráadásul Mr. Bryson egész munkája. – No igen, ha ragaszkodik hozzá. Én még iszom egy pohárral, aztán visszamegyek a hajóra, és megnézem, hogy milyen gubancot csinált a dolgokból a kopasz fejű csodagyerekem.

Rossz napja volt az irodában. Az Egyesült Vas- és Acélipari Termékek, a Dantallis első tisztje, a Port Keira-i Stevedores vezetője, a Központ szállítási igazgatója, a Port Keira-i kikötőmester… Úgy tűnt, a telefon apró ernyőjén állandóan valamilyen rosszkedvű egyén képe látható. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy mindezt valódi hatalom nélkül kellett elintéznie. Clayton 17.15-ig maradt az asztalnál. Eddigre már az egész irodai személyzet úton volt hazafelé. Megpróbálta valamilyen rendszerbe szedni a papírokat, amiket el akart intézni. Felvette az esőkabátját – még mindig esett –, mindent bezárt, és átsétált a légibusz végállomásához. Itt, mint rendszerint, tömeg volt, vízparti üdülők, irodai dolgozók, bolti eladók. Mint általában mindig, megkezdődött az önkéntes szegregáció. A várócsarnok egyik felében gyülekeztek a fiatalok, a borotvált fejű fiúk, a lányok olyan szoknyában, hogy a képzeletnek már semmi sem maradt, a túloldalon pedig az ún. „vének”. Eddig Claytont mindig bántotta, hogy ebbe a kategóriába sorolták. Nos, ma másképp van. Ott állt a vele egyenrangúak, a középkorú férfiak és nők között, akiknek ennyi idős korukra már el kellett volna érniük valamit, de akik valójában nem értek el semmit. Ott állt a voltak, a sosem lettek között, kissé megborzongott a nedves, hűvös levegőn, miközben ízetlen, nikotinmentes cigarettáját szívta. Bizonyos irigységgel nézte a fiatalok tarka, formára simuló és az idomokat kimutató ruháit – és felnyögött, amikor egyikük, saját beosztott tisztviselője, bedobott egy érmét a wurlitzerbe. Ez a lassú, szaharin-édes vacak nem zene! Aztán megérkezett a türelmetlenül sivító légibusz, úgy tűnt, fel-le ugrál műbőr burkában, amíg arra vár, hogy az utasok beszálljanak. A vének – természetesen – utolsónak szálltak fel. Mire Clayton felcaplatott a peronon, minden ülőhely foglalt volt. Minden szék? Még a fogantyút is meg kellett osztania egy savanyú képű asszonnyal, aki minden alkalommal, amikor a kezük összeért, elrántotta magát, mintha tisztességtelen ajánlatot tettek volna neki. Valaki rálépett a lábára, összekoszolta a cipőjét. Egy esernyő fogantyúja fájdalmasan az oldalába fúródott. Egész idő alatt fülsiketítőén ordítottak a hirdetések: „Szívjatok Timbalest – a fiatalok és a szívükben fiatalok cigarettája, garantáltan nem karcinogén! Igyál fagyos flippet, ez a fiatalos üdítő! Lányok! Vegyétek körül lábatokat a Regina-nudi harisnyanadrággal! Viseljetek Regina-nudi melltartót! Ropi-falat divatos a partikon! Kezdd a napot Regulaxszal! Több, mint instant pótkávé! A Fax Rádióadó már akkor bemondja a híreket, mikor még meg sem történtek! Vita-harit reggelire, ebédre, uzsonnára vagy vacsorára! Vita, Vita, Vita-hari… Hoyida, Hoyida, Hoyida… erő a lábad között, a kezed alatt! Fütyülj baj nélkül! Örülj, fütyülj! A madarak szeretik, és téged is szeretnek, ha fütyülsz! A Fütty, a Fütty, a Fütty! Pepperill-féle pirula! Terhesség kizárva. Nemszőr, Nemszőr, Nemszőr – a fiatal férfiak szőrtelenítője! Mary Jane, a fiatal férfiak dohánya! Levisons – a fiatal férfiak farmere! Olvasd a BAROM magazint, a fiatal férfiak lapját! Használj Vitaflexet…” A légibusz lassított és megállt. „…örülj a Vitaflexszel…” Clayton átfurakodott a tömegen a kijárati ajtóhoz.

„…légy fiatal, örülj…” Mint rendesen, a vezető elmulasztotta pontosan a peron mellé állítani a légibuszt. – Vitaflexet a fiataloknak! Mint rendesen, Claytonnak ugrania kellett. A peron felülete síkos volt az esőtől. Elvesztette az egyensúlyát, térdre esett. Hallotta, hogy a fiatal férfiak és nők gúnyosan nevetnek a légibuszban. Amint újra elindult, a busz szele ismét megingatta, és ismét elesett. Amikor lábra állt, érezte, hogy mindkét tenyere ég, és lejött róla a bőr, hogy a nadrágja elszakadt, és a jobb térde vérzik. Még mindig rossz nap volt. A légibusz megállójától hegynek fel kellett menni a házukig, egy vasbeton toronyig, ami nyersen és rondán hatott a bokrok között. A hideg eső az arcát mosta, és befolyt az esőkabátja gallérja mögé. Cipője egyre több vizet szívott magába, azon tűnődött, kitart-e hazáig a vacak anyag. Amikor a lengőajtón bement a hallba, látta, hogy Mrs. Drummond, akinek ugyanazon az emeleten volt a lakása, mint neki, a liftet várja. Az asszony rámosolygott – viharvert arcában túlságosan is fehér és egyenletes volt a foga. – Jó estét, Mr. Clayton! Hát nem rémes nap volt? – De igen – helyeselt komoran. Az asszony folytatta: – Remélem, nem gondolja, hogy olyasmibe ütöm az orrom, amihez semmi közöm, de amikor bevásárolni mentem, láttam a postást a maguk ajtajánál. Különküldönc volt, a borítékon pedig mindenféle pecsétek. Mrs. Claytonnak alá kellett írnia az átvételt… – Igen? Itt a lift. – És épp ideje. – Az asszony mohó kíváncsisággal nézett rá. – Jól hallottam, hogy ma van a születésnapja, Mr. Clayton? A negyvenötödik születésnapja? Paul Clayton maga előtt engedte be a liftbe. Ahogy megnyomta a negyedik emelet gombját, megszólalt: – Nem hiszem, Mrs. Drummond, hogy bármi ilyesmit hallhatott. Az asszony felvihogott. – Hát lehet, hogy nem hallottam. De ezeket a borítékokat semmivel sem lehet összetéveszteni, igaz? Sosem felejtem el, milyen kellemetlen sokk volt, amikor Mr. Drummond, nyugodjék békében, megkapta a magáét. De ahogy az ő dolgai álltak, úgy gondoltam, ez a legjobb, és meg kell mondanom, remekül gondoskodott rólam… – Itt a negyedik. – Félreállt, hogy elsőnek eressze ki az asszonyt. – Köszönöm, Mr. Clayton, és kérem, adja át üdvözletemet Mrs. Claytonnak. Az utóbbi időben nem láttam. És mondja meg neki, ha bármilyen segítségre van szüksége, valakire, akihez beszélhet, hát én majdnem mindig itthon vagyok. És tudom, milyen érzés… – Jó estét, Mrs. Drummond! – Jó estét, Mr. Clayton I Clayton bement a lakásba. Janine háttal ült az ajtónak, a Kék hegyeket nézte a tridin. Rendszerint nem volt ideje az ilyesféle szórakozáshoz, gyűlölte a sorozatokat, amelyek kétdimenziós alakjai (még ha maga a képernyő háromdimenziós volt is) mindig

újra összekapcsolódtak és szétváltak. De nem fordult hátra. Alig hallható hangon mondta: – Megérkezett. – Tudom – felelt Clayton. Látta, hogy az ott van a kandallópárkányon, amellett a születésnapi lap mellett – „Régi hegedűn is sok szép nótát lehet játszani!” –, amit az asszony aznap reggel adott neki. Az nagy, többszörösen lepecsételt, dagadozó borítók volt. Megszólalt: – Legszívesebben a szemétégetőbe dobnám. Ekkor az asszony felkelt, szembefordult vele. Fiatalabb volt nála, de arcán nyomot hagytak a csalódások, a szürke élet. Valamikor ragyogó szőke haja fakó volt, és a túl vastag festék sem tudta elrejteni a ráncokat a szája és megtört kék szeme körül. – Nem lehet, Paul, nem szabad. Tudod, hogy Ők bármikor ellenőrizhetik, és ha nincs veled az… – Ó, rendben, rendben. Elértem az érzelmi érettség korát. Ők azt hiszik, megbízható vagyok. Istenem, bárcsak a Társaság is ugyanezt gondolná! Levette a borítékot a párkányról, és megpróbálta feltépni. Kemény volt, minden erőfeszítésnek ellenállt. Káromkodott, kiment a kicsi konyhába, elővett egy éles kést, és felhasította a borítékot. Egy levelet húzott elő és egy új Személyi igazolványt, amit áttetsző műanyagba foglaltak, és aminek a közepén, kemény kis dudorban, apró fehér pirula helyezkedett el. Ami a többit illeti, ott volt a fényképe és aláírása (két héttel előbb emiatt kellett bemennie a Biztonsági Központba), neve, címe, születési ideje, foglalkozása és családi állapota. Vörös, szinte izzó, nagy betűkkel az intelem: FIGYELMEZTETÉS! EZT A KÁRTYÁT MINDENKOR MAGÁVAL KELL HORDANIA. SZIGORÚ BÜNTETÉSBEN RÉSZESÜL AZ, AKI EZT A PARANCSOT BÁRMIKÉPPEN MEGSZEGI. A kártyát a konyhaasztalra dobta, és felvette a levelet. Természetesen a Belbiztonsági Minisztérium küldte. „Tisztelt Uram, mellékelten küldjük Szenior Állampolgár Személyi Igazolványát. Eme dokumentum kézhezvételét követő három napon belül jelentkeznie kell a Helyi Biztonsági Központban, ahol leadja Állampolgári Személyi Igazolványát. Ha ezt a jelzett időhatáron belül nem teszi meg, szabálysértést követ el. Ön, mint Szenior Állampolgár, most már a közösség privilegizált tagja, olyan jogokkal, amelyeket megtagadnak az önnél fiatalabbaktól. Ezen jogok közül legjelentősebb a befejezés joga, amelyet csak azok kapnak meg, akik eléggé érettek. Személyi Igazolványában egy apró pirulát talál. Ha érett megfontolás után úgy dönt, hogy használni kívánja, húzza vissza a fekete fület, miáltal a tabletta kiesik. A lenyelést a víz vagy más folyadék segítheti, de tekintettel arra, hogy a tabletta felülete cukormázzal van bevonva, ez nem szükséges. A pirula koncentrált Euthanolt tartalmaz, bevétele után 2,5 másodperccel bekövetkezik a gyors, fájdalommentes halál. Bár ez a legfontosabb új privilégiuma, még az alább felsoroltakban is részesül: 1. A Szenior Állampolgár Személyi Igazolvány tulajdonosa az igazolvány felmutatása mellett az állami tulajdonban lévő és az állam által üzemeltetett tömegközlekedési

eszközökön a rendes ár 3/4-éért utazhat mindennap 9.30 és 16.00 között, kivéve a szombatot, vasárnapot és a munkaszüneti napokat. 2. A Szenior Állampolgár Személyi Igazolvány tulajdonosa az igazolvány felmutatása mellett az állami tulajdonban lévő és az állam által üzemeltetett szórakozóhelyeken a rendes ár háromnegyedét fizeti mindennap 9.30 és 16.00 óra között, kivéve a szombatot, vasárnapot és a munkaszüneti napokat. 3. A Szenior Állampolgár Személyi Igazolvány tulajdonosa az igazolvány felmutatása mellett az alább felsorolt termékeket mind az állami tulajdonban lévő és az állam által üzemeltetett, mind a magántulajdonban lévő és magánvállalkozások által üzemeltetett üzletekben a rendes fogyasztói ár 90%-áért szerezheti be: 1. Aadvark cigaretta 2. Ashervynil falicsempe 3. Blessomal hashajtó…” A katalógus hosszú volt, de sem ebben, sem pedig az egész dokumentumban nem volt semmi fontos az első, számozatlan bekezdésen kívül. Az Állam, mindentudó bölcsességében igen keveset adott az első privilégiumon kívül. Például minden felsorolt termék igen nehezen eladható volt. Ki az az épeszű, aki Old Bushranger Whiskyt iszik, akár 10%-os árengedménnyel is? Sem nem olyan gyors, sem nem olyan fájdalommentes, mint az Euthanol, de nem is olyan biztos… Clayton a kártyát magával vitte, és visszament a nappali szobába. Megpróbált mosolyogni. – Megkaptam ugyan, de nem kell használnom – épp úgy, ahogy a konyhakést sem kell magamra fognom. Pedig az itt van. Mindig itt van. Már évek óta mindig itt van. – De az elvről van szó – erősködött az asszony. – Ebben már megállapodtunk, amikor elkezdtünk erről beszélni. Egyetértettünk, hogy helytelen, hogy az Állam eltűrje, sőt még támogassa is az öngyilkosságot. – Gondolkoztam róla – felelt a férfi –, talán többet is mint te. És most, hogy itt az új Személyi igazolvány a beépített pirulával, nem is olyan rossz. – Kis szünet után folytatta: – Hiszen végül is voltak kultúrák, amelyekben nyilvánosan is helyeselték az öngyilkosságot. Például a japánok. A harakiri… – Igen, Paul, igen. De a harakiri nem volt könnyű megoldás. A pirula átkozottul könnyű megoldás. Gondolj csak Drummondékra. – Hát amennyire én emlékszem az öreg Drummondra, talán így is, úgy is végzett volna magával. És ugyan ki vethetne bármit is a szemére, egy ilyen asszony mellett? – Nem érted. Mr. Drummond ugyanúgy képtelen lett volna kést használni vagy kiúszni a tengerbe, amíg el nem hagyja az ereje, ahogy te is. Te félsz a fájdalomtól. – Senki sem szereti, hacsak nem mazochista. – Ne beszélj mellé, Paul. Ismerlek, hogyne ismernélek ennyi év után. Félénk vagy, gyenge, félsz. Mit gondolsz, miért nem lett belőled több, mint hivatalvezető egy nem túl fontos telepen, és miért nem is leszel soha több? Tudod, ez nem a Társaság hibája. A te hibád, de nem akarod elismerni. És mi van velem? Gondolod, nekem öröm, hogy egy kudarchoz vagyok kötve? – Én nem vallottam kudarcot.

– De az is biztos, hogy nem vagy sikeres. Ha belegondolok, hogy kihez mehettem volna… Ted Harmon – ő most a Hoyida kereskedelmi igazgatója. Ő bezzeg házat vehet a feleségének, nem egy átkozott ólat, egy átkozott beton nyúlketrecben. Ha akarják, a hét minden napján húst ehetnek! És a ruhái… Igazi nylon alsónemű, nem az az átkozott ócska papír, ami a harmadik mosás után darabokra hullik! – Az ő ruhái? Az ő alsóneműi? Honnan tudod? – Ereszd el a karomat! Fáj! – Honnan tudsz ennyi mindent Ted Harmonról?! – Azt mondtam, engedd el a karomat! – Rendben! – Majdnem ellökte magától. – De most aztán ki vele, vagy kiverem belőled! Mi van veled és azzal a kurafi Harmonnal? – Bátor vagy, mi? De még milyen bátor, amikor csak egy nővel állsz szemben! Te, aki olyan férfi vagy, hogy még az irodista fiúnak sem mered azt mondani, hogy buu! Ted Harmon legalább igazi férfi, így jutott oda, ahol most van! A férfi csak bámulta. A düh sokat visszahozott eltűnt szépségéből. Kívánatos volt – és elviselhetetlen az a gondolat, hogy ez a meztelen kívánatosság a kövér Harmon karjában vonaglik. Felemelte a karját, öklét összeszorította. – Csak rajta! – kötekedett. – Üss csak meg! Mutasd meg, milyen férfi vagy! Karja lehullott. Az elmúlt évek hiábavalósága fekete hullámként csapott át rajta. Mi értelme lenne megütni Janine-t? Mi értelme lenne bárminek – most már? Más férfiak az irodában töltött kemény nap után meleg otthonba térnek haza. Épp csak emlékezett rá, hogy ez vele is így volt egyszer. De most már nem. Már évek óta nem. A vádaskodások gyakoribbak voltak a simogatásoknál. Lenézett a szőnyegre hullott kártyára. Miért ne? – kérdezte magát csendesen. Mi az ördögnek ne? Azért van, hogy használjam. Nehézkesen letérdelt, felemelte a műanyag téglalapot. Ujjai megtalálták a fekete fület. Dühösen megrántotta, egy kerek darab levált, és az apró pirula kigurult a padlóra. Kinyúlt érte, de ekkor elrúgták a kezét, megsebezték az ujjait, ahogy az asszony hegyes sarka hevesen rátaposott a kis gömbre, összetörte, porrá őrölte, amíg csak egy halvány folt maradt, kiszedhetetlenül beágyazódva a szőnyeg durva szálai közé. – Nem – mondta az asszony. – Nem. NEM! A férfi valahogy felállt, átölelte. Az asszony súlyosan támaszkodott neki. – Paul – suttogta –, Paul… nem gondoltam komolyan mindazt, amit mondtam, drágám, nem, nem… – Megpróbált egy kicsit nevetni. – Hiszen mindegyikőnknek csak a másik van, és meg kell próbálnunk a legtöbbet kihozni abból, amink van… Clayton másnap reggel egy kicsit jobban érezte magát, de nem sokkal. Neki is és Janine-nek is segített, hogy a feszültségek feloldódtak, de agya mélyén mégis ott motoszkált a gyanú. Honnan tudta, hogy milyen Harmon fehérneműje? Persze egy olyan helyzetű ember tényleg megengedheti magának az igazi műszálas alsóneműt, a vékony, ócska papír helyett… de mégis… Alig szólt, amíg megette tengeri pehelyből és tejporból készült tejből álló reggelijét, bögre pótkávéját. Amikor kiment a lakásból, kötelességszerűen arcon csókolta Janine-

t. Mielőtt a lifttel lement volna a földszintre, ellenőrizte, hogy ott van-e a zsebében az új Személyi igazolvány. Ott volt. Feltételezte, hogy majd tennie kell valamit, hogy újra megkapja a halálos pirulát, és nyilvánvaló, hogy megszámlálhatatlanul sok kérdőívet kell majd kitöltenie és hasonlók. Az idő tényleg olyan volt, amilyet jósoltak. A reggel tiszta volt, bár a friss déli szél nem tette kellemessé a kint tartózkodást. Mégis élvezte a sétát a házuktól a légibuszmegállóig. Ha az ember behunyta a szemét, és használta a képzelőerejét, akkor maga előtt láthatta, milyen is volt ez a hely, mielőtt a parti szegélyről beljebb terjedt volna az acél-, üveg- és beton-kiütés. Még egy madár is énekelt. Hamisan, rekedten, de természetes hang volt, egy magányos kookaburra, ami ittragadt, miközben társai az előretolakodó ember elől az egyre csökkenő belső, szűz területekre menekültek. A légibusz a változatosság kedvéért pontosan érkezett. Valamilyen fantasztikus szerencse folytán még csak tömött sem volt. De ami a legjobb, úgy látszott, hogy a hangszórója felmondta a szolgálatot. Clayton majdnem boldognak érezte magát. Talált ülőhelyet, fülét nem hasogatta olyan termékek reklámja, amelyeket esze ágában sem volt megvenni, és sütött a nap. Úgy tűnt, még a kocsiban utazó ifik is szelíd hangulatban vannak, hangjukat alig emelték a normál beszélgetés szintje fölé. Kellemes utazás volt. Kellemes érzései nem tartottak sokáig. A Port Keira végállomáson ellenőrizték a Személyi igazolványokat. Két termetes biztonsági rendőr – a foglalkozásuk civil ruhájuk ellenére is nyilvánvaló volt megállított minden, a kijárathoz igyekvő utast, és felszólította őket, hogy igazolják magukat. Clayton fejében megfordult a vad gondolat, hogy valamilyen más úton hagyja el az épületet, de a peront, amelyikre a légibusz az előbb beállt, már lezárták, az ablakok túl magasan voltak és különben is zárva. Azonkívül feltétlenül észrevennék, és a BR-ek fel voltak fegyverezve. Hátramaradt, azt ismételgette magában, mit fog mondani. Végül már nem habozhatott tovább; ő volt az egyetlen utas, akit nem igazoltattak, a rendőrök növekvő gyanakvással figyelték. Önbizalommal indult feléjük, amit pedig egyáltalán nem érzett. – Úgy látszik, maga ráér, pajtás – morogta az egyik férfi. – Lássuk csak a papírjait, vagy tán otthon hagyta őket? – Nem, őrmester. Velem vannak. Itt vannak. A biztonsági rendőr kiragadta Clayton kezéből a kártyát. Rámeredt. Aztán… – Nocsak, Bili, ide süss! A fickó nem egész egy napja kapta meg a lapját, és máris megszegte a 13 B szabályt. Visszafordult Claytonhoz, és nem is barátságtalanul megkérdezte: – Az asszonnyal volt baj, pajtás? – Igazán nem látom be, önnek mi köze van ehhez… A férfi hangulata azonnal megváltozott. – Mindenhez van közünk, ahogy hamarosan tapasztalni is fogja. Különösen az ilyen pirulátlan csodabogarakhoz. Zsebre vágta a kártyát, és megragadta Clayton jobb karját. Vasmarka volt.

– Maga pedig velünk jön, tisztelt uram! És ha nem vigyáz nagyon, nem lesz visszaút! – De hát… dolgozni kell mennem… az iroda… a feleségem… – Éppen időben fogják értesíteni őket. No, jöjjön. Clayton ostoba módon megpróbált kitörni. Borzasztó éles volt a fájdalom, ahogy a háta mögött felrántották a karját. Egy kicsit nyöszörgött, hagyta, hadd vezessék. A polgárok többségének még ebben a korszakban is sikerült elkerülnie a rendőri felügyeletet. A bebörtönzés új élmény volt Clayton számára. Valami olyasmi volt, ami mindig másokkal történik, sosem magával az emberrel. Miután becsapódott mögötte a vasajtó, lerogyott a kemény ágyra. Arcát kezébe temette. Ez csak tévedés lehetett, félelmetes tévedés. Amint a hatóságok rájönnek, hogy hivatalvezetője, nem, megbízott telepigazgatója a Dan Gőzhajózási Társaságnak, azonnal szabadon fogják bocsátani. Talán valamilyen büntetést kell majd fizetnie, mert elvesztette a pirulát a Személyi igazolványból, de soha, soha nem zárhatják ezért börtönbe. Mit tehetnek Ők vele? Mit fognak vele tenni? Mi történt Hawkinsszal, a Központból, nem sokkal aztán, hogy betöltötte 45. életévét. Mi történt Hawkinsszal? Úgy tűnt, senki sem tudja, de azért eltűnt. Lassan múlt az idő. Attól, hogy Clayton sűrűn megnézte az óráját, csak még lassabban. Felállt és megpróbált fel-le járkálni, de ez a kísérlet nevetséges volt egy 7x7 láb méretű kockában. Nem volt ablak, az egyetlen fényforrás egy villanykörte a mennyezeten, vastag üveg mögött. A padló és a falak kemény, jellegtelen műanyagból voltak. Az egyik helyen valaki megpróbált bevésni valamit – nevet? Dátumot? istenkáromlást vagy obszcenitást? –, de feladta. Lassan múlt az idő. A cella előtt, a folyosón néha tompa lépéseket lehetett hallani. Clayton minden esetben görcsbe merevedett a vad reménykedéstől. Janine lenne? Vagy valaki az irodából? Vagy valamilyen magas rangú rendőrtiszt, akinek utasítása van, hogy szabadon bocsássa? Minden alkalommal, amikor a léptek elhaladtak a cella előtt, és elhalkultak, visszaesett a reménytelenségbe. Aztán csörögve kinyílt az ajtó. Egy egyenruhás őr állt ott egy másik ember társaságában, akin olyan öltözet volt, ami csak rabruha lehetett, és aki egy kiskocsit tolt. – Kaja – jelentette az őr, és félreállt. – Kapd el, pajtás! – mondta a rab, és úgy nagyjából Clayton irányába hajított két csomagot. Egyiket sem kapta el. Az ajtó bevágódott. Clayton lassan felvette az ételt a padlóról. Nem volt éhes, de legalább csinálhatott valamit. Volt egy négyszögletes tartály, valami langyos folyadékkal, ami szerencsére nem repedt ki. Volt egy csomag szendvics is. A folyadék tea volt, gyenge és cukor nélküli. A szendvicsek szárazak voltak, Soyjoyjal töltve, olyan szendvicskrémmel, amelyet magas tápértéke ellenére sem szeretett soha. De nem volt semmi más, és azzal is telt az idő, hogy megette a csöppet sem étvágygerjesztő szendvicseket. Ez, ha rövid időre is, de elvonta gondolatait a jövőjéről. Négy órával később hasonló étkezésben volt része. Ezután Clayton használatba vette a letakart vödröt, amit a priccs alatt talált. Két órával a második étkezés után fi-

gyelmeztetés nélkül kialudt a villany. Csak az ajtó körül látható keskeny fénycsík mentette meg a rabot attól a borzasztó meggyőződéstől, hogy hirtelen megvakult. Hosszú, hideg éjszaka volt, az egyetlen vékony pokróc szinte semmit sem ért. De még ha főúri lett volna is az ágy, Clayton akkor sem tudott volna aludni. Élete során, amit az anyaméhtől a sírig a jóléti állam biztonsági erői védelmeztek, most félt először. Végre reggel lett, és az őr által kísért rab valamilyen tálban vékony, ízetlen kását tolt elé. Miután elfogyasztotta, két őr a vécébe kísérte, ahol kiürítette a büdös vödröt, és megengedték, hogy kapkodva megmosakodjék a hideg vízben. Gyorsan visszavitték a cellájába, de alig adtak annyi időt, hogy a takaróját összehajtsa. Épp teljesítette ezt az apró feladatot, amikor kinyílt az ajtó, és két őr lépett be. – Gyerünk! – mondta a kettő közül az idősebb és keményebb kinézetű. – Nem érünk rá egész álló nap! – Most… most szabadon bocsátanak? – Holnapután kiskedden! – vakkantotta az egyik. – Jön vagy vigyük? – Hova visznek? – Ne is törődjön vele. – De én… én nem csináltam semmit… – Ezt a bírónak mesélje. Az őr fenyegetően közeledett Claytonhoz. A keze ugyanolyan nagynak és brutálisnak látszott, mint az egész ember. Clayton úgy döntött, hogy gyorsan megy. Milyen messze lehetett a cellablokk attól a szobától, ahova vitték? Nem tudta, de úgy tűnt, hogy mérföldekre van, hosszú, hosszú utat tettek meg az unalmas, jellegtelen, mesterségesen megvilágított folyosók labirintusában. Az őrök egymás között beszélgettek, attól eltekintve, hogy időnként megbökték vagy arrébb lökték, nem törődtek vele. Hamar rájött, hogy semmi értelme kérdéseket feltenni nekik. Aztán a folyosó végén egy ajtó, amin nagy fekete betűkkel az állt, hogy FELSŐBB MAGISZTRÁTUS. A vezető őr elegánsan kopogott és kinyitotta. A másik olyan hevesen lökte be Claytont, hogy megbotlott, és majdnem elesett. A magiszter az asztal mögött ült. Fiatal volt, a nemzedékére jellemző borotvált fejjel. Hideg kék szemmel nézett Claytonra. Halvány, kövérkés, sima arca kifejezéstelen volt. Egy sor dokumentum hevert előtte, Clayton régi személyi igazolványa, az új, egy manilaboríték. Megkérdezte: – Ez az az ember? – Igenis, bíró úr – válaszolt az öregebbik altiszt. – Hm. Nos, igen. – Hájas keze a papírokkal játszott. – Bíró úr – kiáltotta Clayton –, nem kaphatok ügyvédet, pszichológust? – Pofa be! – ugatta az idősebbik őr. – Akkor beszéljen, ha szólnak magához! A bíró intőén felemelte a kezét. – Engedélyezem a kérdést. Paul Clayton, tájékoztatásul közlöm, hogy én vagyok a pszichológus. Továbbá az ügyvéd is. Ugyanakkor bíró, bíróság és, bár ezt a tisztséget átruházom: az ítéletvégrehajtó is. Hm. Igen. Talán szabályszerű bírósági tárgyalást

várt, de az olyan esetben, mint a magáé, nincs szükség bírósági tárgyalásra. A bizonyítók, a cáfolhatatlan bizonyíték itt van. – Kövér ujjával az asztal túlfelére tolta a Szenior Állampolgár Személyi Igazolványt, közepén a tátongó, vádló lyukkal. – Visszaélt a bizalommal, amit az Állam magába helyezett. Érdemtelennek bizonyult azokra a privilégiumokra, amik a Szenior Állampolgárt illetik. Úgy került elém, hogy maga ítélte el önmagát… – Meg tudom magyarázni, bíró úr… – Nagyon helyes. Halljuk. – Az úgy volt, hogy… – kezdte Clayton, de azután elhallgatott. Hogyan tisztázhatná magát anélkül, hogy Janine-t vádolja? „Használni akartam a pirulát, de a feleségem kirúgta a kezemből, aztán rátaposott és beletiporta a szőnyegbe…” Mit csinálnának Ők vele? – Folytassa, Clayton… – Kérem… baleset volt… A halvány, kövér arc végre nem volt kifejezéstelen – heveny unalom látszott rajta. – Mind ezt mondják, egytől egyig, maguk gyáva alakok, akik úgy döntenek, hogy élni fognak a mérhetetlenül értékes ajándékkal, amit az Államtól kapnak, aztán nincs elég bátorságuk, hogy meg is tegyék. Ismerem a maga típusát, Clayton, nagyon is gyakori. Túlságosan is gyakori. Hm. Igen. Ezennel bűnösnek találom, mert nincs kellő erkölcsi tartása, és egy év javító-nevelő munkára ítélem! – De bíró úr! A munkám! A feleségem! – Munkaadóit és hitvesét értesíteni fogjuk. Kétlem, hogy bármelyiküknek is hiányozna. Őrök, vigyék el! Elvitték. Elvitték… Először egy hosszú folyosón keresztül, amelynek végén betuszkolták egy járműbe, ami, amennyire meg tudta állapítani, ablaktalan, kerekeken mozgó cella volt. Csak egy pillanatra láthatta a napvilágot és a komor, szürke börtönudvart. A hosszú út végén durván kirángatták a kocsiból, egy másik udvarba, onnan egy fogadószobába, ahol le kellett vetkőznie, elvették minden nála lévő személyes tárgyát. Kapott egy pár durva cipőt, ami túl nagy volt, egy pár kemény, szürke zoknit, amely feszült a lábán és egy szürke kezeslábast, ami túl kicsi volt. Ezután elvitték a nagy hálóterembe, amelyben hatvan ágy volt, az ajtót határozottan becsukták mögötte. Zavartan pislogva állt ott. – Isten hozott! – kiáltotta valaki gúnyosan. – Isten hozott, 49-es! – Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! – szólt ünnepélyesen egy másik férfi. Clayton kíváncsian és reszketve nézett börtöntársaira. Negyvennyolcan voltak. Mind ugyanúgy voltak öltözve, mint ő, mind ugyanannyi idősnek látszottak, negyvenes éveik közepén vagy végén jártak. Visszabámultak rá. Úgy tűnt neki, minden szakállas arcon gúnyt lát, de ugyanakkor barátságot is. – Mi a neved? – kérdezte az egyik férfi. – Clayton – motyogta –, Paul Clayton… – Paul már van közöttünk – mondta a férfi, – méghozzá én vagyok az. Te inkább légy Clay. Megfelel?

Igen, megfelel, gondolta Clayton. Néhány óra alatt megfosztották státusától, azonosságától, ősi anyaggá (angolul clay) redukálták. Megkérdezte: – Most mi történik? Mi is ez a javító-nevelő munka? Paul nevetett, rendetlen őszes-szőkés szakállából kilátszottak sárga, lyukas fogai. – Ez eddig csak őrizet, Clay. Megkapjuk a táplálékunkat – már amilyet – és a testgyakorlási lehetőséget – olyat, amilyet. A legtöbb őr velünk egyidős, van egy bizonyos általános érzésük, hogy „Ha Isten nem vigyáz rám, hát én is itt lennék”. Mindent öszszevéve, nem rossz társaság. De azt mondják, ha hatvanan leszünk, akkor aztán megtanulunk kesztyűbe dudálni. – Mi történik akkor? – Akkor elvisznek innen. – Hova? – Látod, testvér, ez a hatvannégy dolláros kérdés. Azt is pletykálták, kényszermunkára a Holdon, de attól félek, ez csak pletyka… – Félsz? – Igen. Kölyökkoromban egy csomó sci-fit olvastam – és az épp az első holdra szállás előtt történt. Az üdvösségemet adtam volna, hogy életemben egyszer a Holdon sétálhassak. Azt hiszem, még mindig odaadnám… – Van, aki azt mondja, a tenger alatti farmokra megyünk – folytatta egy másik férfi. – Azt ugyan soha az életben – felelt Paul. – Az ilyen dicsőséges munkákat a fiataloknak tartják fenn, nem az ilyen öreg szintén futottaknak, mint mi. – De hát valakinek csak tudnia kell – erősködött Clayton. – Persze. Valaki biztos tudja. Csak épp nem mondja meg nekünk. – Rezignáltan megvonta a vállát. – No, ha megérkezik a hatvanadik áldozat, akkor megtudjuk. Megérkezett a hatvanadik áldozat, és megtudták. Egy teljes hónapig tartott, amíg betelt a létszám. Ez a harminc nap, Clayton meglepetésére, egyáltalán nem volt kellemetlen. A fegyelem laza volt, az étel alig valamivel kevésbé ízletes, mint amit otthon evett, a társaság pedig jó. A társadalom minden rétegéből voltak itt férfiak. Paul tanító volt, volt jó néhány tisztviselő, és volt két férfi, akik állami tulajdonban lévő gyárak igazgatói voltak. Voltak munkások és bolti eladók, kereskedők és mérnökök. Mindegyikük, akárcsak Clayton, találkozott a kísértés pillanatával, és mindegyik meggondolta magát – magától vagy kényszer hatására. Legtöbben filozofikus nyugalommal fogadták a sorsukat – végül is mi egy év, még akkor is, ha a javító-nevelő munka kezdetét csak akkortól számítják, ha megérkeztek oda, ahol végrehajtják a tényleges ítéletet. – Egy évre kikerülünk a patkányversenyből – mondta Paul. – Egy év arra, hogy tisztába jöjjünk önmagunkkal. – És mi lesz a feleségeinkkel? – kérdezte Clayton. – Ki fogják bírni – válaszolt cinikusan a tanító. – Egész jól kibírták addig is, amíg a BR-ek el nem kaptak minket, legalábbis az én feleségem, és most is jól meglesznek… Megérkezett a hatvanadik áldozat, a hatvanadik rab, egy törékeny, apró ember, akinek alig volt ideje bemutatkozni, az őrök máris lázas tevékenységbe kezdtek. A rabo-

kat kihajtották a hálóteremből az udvarra, ahol egy ablaktalan kamionokból álló karaván várta őket. Hosszú ideig utaztak állva a sötétben, amikor az ajtókat végre kinyitották, hatalmas, félhomályos repülőtéren voltak. Nem adtak nekik időt, hogy könnyítsenek magukon, ami pedig döntő többségük számára igen sürgős lett volna, egy jelentős kisebbség számára pedig már így is késő. Egy csapat egyenruhás tiszt – ezek a börtönőrökkel ellentétben mind fiatalabb emberek voltak – úgy-ahogy felsorakoztatta és elindította őket a nagy repülőgép felé. Clayton hallotta, hogy egyikük undorodva megjegyzi a bajtársának: „Ezek a büdös vén kurafiak!” Te is így bűzlenél, gondolta, ha… – Fürgébben, nagypapa. Nincs időnk az egész rohadt éjjel! Egy szurony éles hegye megbökte Clayton ülepét. Gyorsabban lépkedett, és felbotorkált a rámpán a nagy repülőgép bejáratához. Odatapogatódzott egy kemény székhez, és lerogyott rá. Hamarosan a többi rab és az őrök is a helyükön voltak. Az utóbbiak egyike kiadta a parancsot: „Biztonsági öveket bekapcsolni!” – és hozzátette: „Ha meg nem, nem az én orromról jön le a bőr, csak törjétek ki a rohadt nyakatokat!” A lökhajtásos motorok életre keltek, felvisítottak. A gép égnek rugaszkodott. Clayton megpróbálta félrehúzni az ablakfüggönyt, felkiáltott, amikor egy ököl elütötte a kezét. – Ejnye-bejnye, nagypapa! Nem szabad leskelődni! A buzgó őr most valaki másra ordított rá: – Hát te meg hova a pokolba akarsz menni, te nyavalyás vén kurafi? – Az illemhelyre – hallatszott a válasz, Paul hangján. – Hát egy nagy büdös fenét mész oda. Először kérjél szépen. – Kimehetek az illemhelyre? – Mondd, hogy „uram”. Clayton a halvány fényben ki tudta venni Paul arcát. Először vette észre a férfira annyira jellemző arroganciát – az arroganciát, amit felébresztett ez az utolsó, apró megaláztatás. Ámuló rémülettel figyelte, hogy Paul keze a kezeslábasa sliccével matat, és túlságosan is nyugodtan megszólal: – Figyelmeztetem, sürgős. – Csak rajta, nagypapa, csak rajta, semmi vész. – Maga! – ez új hang volt, érett, tekintélyes. – Álljon félre, és engedje hátra az utast! – Magának meg mi köze hozzá? – Sok. Én vagyok ennek a gépnek a parancsnoka, és nem akarom bűzzel elárasztani a maguk ostoba játékai miatt. Félre! Ez parancs! A pilóta nagynak tűnt a kabinban, de nemcsak nagy termete miatt. Paul elsuhant az őr mellett, aki nem törődött vele, hanem a kapitányhoz fordult. – Csak várjon, amíg maga is a kezem közé kerül. – Azt lesheted, öcsi. Vannak foglalkozások, és az enyém is ezek közé tartozik, ahol fontosnak tartják a tapasztalatot. Mi nem kapjuk meg azt a csodálatos ajándékot a 45. születésnapunkra. – A rabokhoz fordult.

– Ami engem illet, önök mind fizető utasok, amíg a levegőben vagyunk. – Gúnyosan vigyorgott. – Hiszen valaki ki is fizette az útjukat, és az bizony nem ez a fiatal Dagi volt. – Én… fel fogom magát jelenteni. – Miért fog feljelenteni? Ne felejtse el, az útról nekem is jelentést kell írnom. – Újra a rabokhoz fordult. – Jó estét kívánok önöknek, uraim. Csak kiabáljanak, ha bármilyen újabb nehézségük támad az őreikkel. Az első tisztem, bár meglehetősen fiatal, képes lesz elvezetni ezt a gépet, amíg én rendezem a dolgokat. A repülés a továbbiakban eseménytelenül telt el. Valahol a sivatagban szálltak le. A nagy hajó, fúvókáit lefelé fordítva, puhán ért földet. Mikor kihajtották őket a gépből, még mindig sűrűn szállt a levegőben a por, csípte a szemüket, eltömte orrukat, szájukat. Ahogy tovább meneteltek a homokon, a hegyes fűcsomók között, amik a nadrágjukra tapadtak, egy csoport hosszú, alacsony épület felé, jobbak lettek a látási viszonyok. Clayton, ahogy meghallotta a felszálló gép motorjainak dübörgését, hátra akart fordulni, de az egyik őr gonoszul ráordított, így hát meggondolta magát. Sikerült azonban menet közben az ég felé pislognia; több csillag volt, és sokkal fényesebbek, mint amennyit eddig valaha is látott, a köztük levő űr pedig mélyebb és feketébb. Megrázkódott – nem egyedül a nagyon hideg éjszakai levegő váltotta ki ezt a reakciót. A csarnok, ahová bevezették őket, nem volt ugyan meleg, de nem is csípett a levegő. A világítás éles volt, bántotta a szemet. A falak mellett befelé fordulva vagy két tucat őr állt, mindegyiknek szuronyos puskája volt és pisztolya a derékszíján. Mind fiatalok voltak, fiatalok, kemények és irgalmatlanok. Az asztalnál ülő férfi is fiatal volt. Clayton túltáplált fajankónak nevezte magában. Tudta, az öngyilkosság kellemetlen módja lenne, ha ennek a véleményének hangot adna. Ez a férfi kellemetlen orrhangon szólt bele a mikrofonba: – Szóval itt vattok. Én még sose láttam nyamvadtabb kurafi társaságot. Mielőtt bebúttok a bolhás zsákjaitokba, el kee mondjak nektek eppár dolgot. Először is – nincs többé nevetek. Ha kimentek a túlsó ajtón, vegyétek fee a jelvényetek, és tűzzétek ki. Minden jelvény számozott. Ezek a számok lesztek ti. Menjetek tovább, amíg a J hálóteremhez nem értek. Minden priccsnek száma van, akárcsak a jelvényeknek. Csak tíz percet kaptok, hogy levackoljatok, aztán lámpaoltás. Ébresztő hónap 5.30-kor – és mindennap, amíg itt vattok. Reggeli 6.00-kor, kivéve vasárnap, amikor megkapjátok a heti zuhanyt. Akkor 6.30-kor van a reggeli. Munkakezdet 7.00-kor, hétköznap és vasárnap is. Munka közben azt és akkor esztek, amikor és amit kaptok. A fájront attó függ, mennyit dolgoztatok. – Szünetet tartott. – Ja, még valami. A jelvény, amit kaptok, olyan, mint az Igazolványotok vót. Van benne egy pirula. Bármelyik gyáva kukac, aki féé a kemény munkátul, beveheti. – Rondán vigyorgott. – Nem vagyok biztos benne, de úgy hallottam, ez a pirula se nem olyan gyors, se nem fájdalommentes. A beszédet rövid csend követte, amit Paul, a tanító tört meg: – Mikor eszünk? – kérdezte.

– Má megmondtam. Holnap reggel hatkor. Ja, hogy a vacsora izgat. No, hát ezen segíthetünk. Bili, aggy egy harapásnyi puskatust az öregúrnak. A legrosszabb, amire Clayton mindig szégyenkezve emlékezett, az volt, hogy senki sem sietett Paul segítségére. Az összes rab ott állt, és reszkető gyomorral figyelt. Megremegtek a csikorgások, elhúzódtak, amikor Paul nyálas vért és fogtöredékeket köpött ki. Gyorsan utat engedtek, amikor a nagydarab férfi, összefüggéstelenül üvöltve, öszszeszorított, felemelt ököllel nekirohant az asztal mögötti pimasz fajankónak. Fülsiketítő volt a géppisztoly nyers kattogása – de amikor véget ért, és Paul a padlóra omlott, sóhajtó nyögésük is majdnem ugyanolyan hangos volt. – Elkaptam, őrnagy – mondta az őr, akinek kezében ott füstölgött a fegyver. – Igen, elkaptad. – A nyávogó orrhangban nem volt sem hála, sem dicséret. – Eegen, elkaptad, de hányszor kell még megmagyarázzam, hogy alacsonyra célozz? Nem akarom, hogy ezek a vén kurafiak meghaljanak, azt akarom, hogy életben maradjanak, és istenigazából élvezhessék a javító-nevelő munkájukat. – Elgondolkozva elhallgatott. – Ez a banda még nem ismeri a dörgést. A C Hálóterem ma nem termelt eléggé, keltsétek föl a lusta disznókat. Norm, intézzétek el a temetést. Ti pedig, J hálótermi társaság, minél hamarabb eltűntök a szemem elől, annál jobban fogok örülni. Indulás. Vegyétek fel a jelvényeket az ajtóban. És ha a helyeteken vagytok, akkor villanyoltás után nincs társalgás, meg előtte se. – Mars! A megfélemlített, csendes rabok kisorjáztak a csarnokból. Árkot ástak. Clayton – vagy J17, ahogy magát lassan tekintette, nem tudta, mire kell az árok, de feltételezte, hogy valamilyen öntözőrendszer része. Árkot ástak. Néhányan már bebörtönzésük előtt is fizikai munkát végeztek, de a többségük eredetileg tisztviselő volt. Eltekintve a tehergépkocsiktól, amik minden reggel elvitték őket a hosszú árok végére, nem voltak gépeik. Rejtélyes volt, hogy ez mitől gazdaságos, de aztán Clayton rájött, hogy a fizetetlen emberi munka, ha a munkásokat az elképzelhető legolcsóbb táplálékkal etetik, sokkal kifizetődőbb, mint az üzemanyagot vagy energiát kívánó gépek. Árkot ástak – hosszú, egyenes csatornát a vörös homokban, senki sem tudta, honnan, és rejtély volt az is, hogy hova… A napok forrók és szárazak voltak, adagolva kapták a kénes, sós vizet. Az étel alig volt ehető. A felügyelőknél a lőfegyver mellett korbács is volt. Az élet monoton telt, szikkasztó nap szikkasztó napot követett, keservesen hideg éjszaka keservesen hideg éjszakát. Az emberek meghaltak – J43, aki egy állami zöldségbolt vezetője volt, kitört, és nekirohant a sivatagnak. Senki sem próbálta megállítani. Munkatársainak egy idő múlva megmutatták majdnem teljesen mumifikálódott holttestét. J3 feltépte a jelvényét, de nem maga nyelte le a pirulát, hanem egy félvad kutyával etette meg, amely egy-egy falat reményében a tábor körül kószált. A kutya borzalmas hányási rohamok után, életben maradt. J3 viszont a kegyetlen verés után, amit kapott, nem. J19 hosszú nyelű ásóját csatabárdként forgatva megölt egy őrt, mielőtt lelőtték volna. Nem halt

meg rögtön – a lábára céloztak a géppisztolyokkal. Eltemették a homokba, hogy csak a feje látszott ki, és hagyták lassan meghalni. A dingók siettették a folyamatot. Árkot ástak – napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra. Néha más bandákkal dolgoztak együtt, ilyenkor még az éber őrök sem vethettek gátat minden beszélgetésnek. Egyik ilyen alkalommal úgy tűnt Claytonnak, ismerős arcot lát, Starr kapitányét, aki a Dantallis parancsnoka volt. De hát ez lehetetlen, mondta magának. De lehetséges volt. A két férfinak az ebédszünetben sikerült rövid beszélgetést folytatnia. – Az a rothadt Céhünk! – káromkodott a kapitány. – Végre megszerezték számunkra a Szenior Állampolgárok privilégiumait… – Mi történt? – Beteg voltam, és Devonportban sikerült éktelenül ügyetlenül kikötnöm. Csak tízezer dollárnyi kár, ez volt minden. De egy csomó más baj tetejébe érkezett. Egy-két pohárral többet ittam a kelleténél, és gondoltam, kipróbálom a híres-nevezetes pirulát. Aztán meggondoltam, és bedobtam a vízbe az átkozottat. Gonoszul pattant a korbács. – Abbahagyni, haszontalan vén kurafiak! J17 – mars a tábor túlsó végére, de futólépésben! M24 – a másik végére! És mindegyikőtök öt mínusz pontot kap. – Újra csattant a korbács. Egy mínusz pont egy hét plusz javító-nevelő munkát jelentett. Mint szinte mindenki más, Clayton is kapott mínusz pontokat. De életben maradt. Végül elérkezett a nap, amikor ellenőrzésen jelent meg a táborba érkező Pszichológus előtt – pedig sokszor félt, hogy sohasem fogja megérni. A Pszichológus – ez elkerülhetetlen volt – fiatal volt, de szakállat és hosszú hajat viselt. Nagyon elegáns volt kifogástalan fehér ingében és rövidnadrágjában, Clayton nagyon is tudatában volt, milyen koszos és rongyos a kezeslábasa, hogy bűzlik izzadt, mosdatlan teste. A Pszichológus hátradőlt a kölcsöniroda asztala mögötti székben, és elnézően szemlélte a rabot. – Ó, igen, Clayton, Paul, másképpen J17. – Igenis, doktor úr. – Hogy érzi magát, Clayton? Szomjasan – gondolta Clayton. – Mocskosan. Éhesen. Fáradtan. – De azt felelte – és nem is volt teljesen hazugság: – Egészségesen. – Egészségesen. Á, igen. Tudja, Clayton, Mao elnök nem tévedett nagyot, amikor azt állította, hogy időről időre minden értelmiséginek nehéz fizikai munkát kellene végeznie. Igaz, őt már régóta nagyrészt diszkreditálták, de alapvetően nagy ember volt és nagyon okos… A Pszichológus széttárt ujjai mögül nézett Claytonra. – Igen, nagy ember… A Vörös Gárda például… – Igenis, doktor úr – mondta Clayton ismét. Úgy tűnt, ezt várja tőle. – De eltérek a tárgytól. A maga papírjaiból látom, hogy pontosan 16 hónapig, 3 hétig és 5 napig volt itt. Ledolgozta az utolsó mínusz pontját is, és nem szerzett újakat. Ez alatt az idő alatt nem használta föl a pirulát – a furcsa fiatalember halkan nevetett –,

hiszen ha fölhasználta volna, most nem állna itt velem szemben. Nem használta a pirulát, és nem is akarta használni a pirulát úgy, hogy később meggondolta magát. Véleményem szerint maga megtanulta a magáét. Munkás élete hátralévő részében az Állam lojális és hasznos szolgája lesz. – Azt akarja mondani, doktor úr, hogy szabad vagyok? A fiatalember jóindulatúan mosolygott. – Igen, Clayton, szabad, legalábbis amennyire korunkban szabad lehet bárki is. A repülő ma délután visszaviszi magát és még harminc társát otthonába. – A feleségem, doktor úr. Értesítették? – Értesíteni fogják. – A munkám?… – Ez, Clayton, a régi munkaadóitól függ. De, mint jól tudja, az Állam nem tűri a lustaságot. – Még egy utolsó kérdést, doktor úr… – Tessék. – Ez a csatorna, amit ástunk… honnan hova vezet? Mi a célja? A Pszichológus felkuncogott. – Attól tartok, ez eléggé kívül esik az én területemen. Nem vagyok mérnök. De az utolsó kérdésére válaszolhatok, hogy mi a célja. Az a célja, hogy rehabilitálja az olyan embereket, mint maga, Clayton. Az esetek többségében sikeresen. A maga érdekében remélem, hogy a magáéban is. – De… – Elég, Clayton, legalábbis, ha nem akar újabb mínusz pontokat szerezni. Másokat is meg kell még vizsgálnom. Clayton elhagyta az irodát, és elhaladt az ajtóban álló rövid sor előtt. Újra Port Keirában volt. Janine nem fogadta örömmel. Dolgozott, és Clayton jó okkal föltételezte, hogy a szabad órái is teljesen foglaltak. Ő maga legalább egy hónapig nem dolgozott. A Dan Gőzhajózási Társaság nem tartotta fenn a munkahelyét, most a fiatal Missenden, minden kezdő tisztviselők legkellemetlenebbje dolgozott az asztalánál. Bryson sajnálkozó volt. – Sajnálom, Clayton, de tudja, hogy van ez manapság. Állandó nyomást gyakorolnak ránk, hogy adjunk helyet a fiatal embereknek. – Aztán kivette a zsebéből a saját Személyi igazolványát, és az átlátszó tokban levő pirulára meredt. – Tudja, Clayton, van, amikor azt kívánom, bárcsak lenne elég merszem. – Majdnem kiabált: – De ragaszkodnom kell ahhoz, amim van! Clayton végül is az egyik állami szupermarketben talált segédtisztviselői állást. A munkaidő hosszú volt, a fizetés kevés. A vezető egyik nap, amikor látta, hogy közel van az összeomláshoz, korábban hazaküldte. Nem jól sült el a kedvessége. Janine épp Ted Harmont fogadta a lakás hálószobájában. Harmon azon meztelenül és bűnösen elbánt a sértett férjjel. Sietség nélkül öltözött és távozott, miközben Clayton még mindig nem tért magához az ütéstől, ami a padlóra terítette.

– Ted Harmon legalább férfi – mondta Janine hidegen. Még annyi fáradságot sem vett magának, hogy egy pongyolával takarja el meztelenségét. A Személyi igazolvány kiesett Clayton zsebéből. Reszkető ujjakkal rántotta meg a fekete fület, engedte, hogy a pirula kiguruljon a tenyerébe. Janine ez alkalommal nem akadályozta meg, hogy bevegye, és éppen hűvös érzéketlensége volt az, ami felébresztette a férfiban a vágyat, hogy tovább éljen. Eldobta a tablettát, lábra állt, és beletaposta a szőnyegbe. Vicsorgott. – Ők azt tehetnek velem, amit akarnak, de azt a kurafit akkor is elkapom előbb! Janine azonnal felhívta a Biztonsági Rendőrséget. Bosszúszomjasan mondta: – A férjem. Újra megtette. – Ismétlő – jegyezte meg F41 H25-nek – Honnan tudod? – Természetesen a piros jelvényedről. – Az inas emberke keserűen nevetett. – Én csak tudom. Az én ötletem volt az eltérő színű jelvények alkalmazása. De azt hittem, én biztonságban vagyok. Clayton óvatosan nézett körül. Őrök sehol sem voltak láthatók. Esni kezdett, mind behúzódtak a móló elején lévő kunyhóba. A teherhajó, ami a következő adag ellátmányt hozza, még csak apró folt volt a látóhatár szélén. A rabok épp elég biztonságban voltak ott, ahol most tartózkodtak. Ahhoz, hogy a mólóról eljussanak a partra, el kellett volna menniük a kunyhó előtt, a tengeri cápákról pedig mindenki tudta, hogy éhesek és vérszomjasak. B30 és D56 saját kárukon tanulták ezt meg. – Te biztonságban voltál? – kérdezte Clayton kíváncsian. – Igen, amikor a törvényjavaslatot elfogadták, akkor azt is tartalmazta, hogy a politikusok nem kapják meg a Szenior Állampolgárok kiváltságait – a kiváltságot is beleértve. Én Cammonweal képviselője voltam. De ahogy a feltörekvő kölykök egyre nagyobb hatalomhoz jutottak… – Különben is azt hittem – jegyezte meg Clayton –, hogy a politikusoknál feltételezik az érettséget. – Egy frászt érettség! – vágta oda a másik nyersen. – Csak nem akarod azt mondani, hogy még mindig nem jöttél rá, mire megy ki az egész? – Hogy megadják az euthanasia jogát azoknak, akiket erre érdemeseknek tartanak. – Duma, duma! Te olyan naiv vagy, H25, hogy jobb lenne neked holtan. Ember, régi világunk egyre zsúfoltabb az ún. Hold- és Mars-kolóniák és a pirula ellenére is – nem a mi pirulánkra gondolok, hanem az elsőre, ami akkora port vert fel. A fiataloknak pedig kedvére kell tenni, a fiataloknak átkozottul sok szavazatuk van, úgyhogy nem lehet őket figyelmen kívül hagyni. A fiatalok nem akarnak alacsony beosztásban ücsörögni, amíg mi, vén csatalovak, remekül érezzük magunkat a kormánynál. Érted? – Igen, de… – Hadd fejezzem be. Mondd, H25, melyik a legveszélyesebb kor? – A negyvenöt?

– Te mondtad. Eddigre leélted a fele életedet. Túl vagy a tetőn. Ha eddig nem jutottál sehová, akkor már nem is fogsz. Elvesztetted a rugalmasságodat, és az olyan csapások, amiket néhány évvel korábban még kihevertél volna, kikészítenek. – Így aztán… – Így aztán túllépnek rajtad – ahogy velem történt –, vagy rájössz, hogy a feleségednek szeretője van, vagy… vagy. Folytasd csak, előbb-utóbb megtörténik ez valakivel, esetleg veled. És akkor ott van a kis dudor az új Személyi igazolványodon, s benne a könnyű kiút. Ha elfogadod, akkor helyet csináltál valakinek odafönn. Meggondolod, ezzel is előbbre lép az állami öntözőberendezések építése olcsó munkaerővel, vagy felépítenek valami haszontalan kikötőt, amit tán évente ha kétszer igénybe vesznek. Roosevelt a nagy depresszió idején ugyanezt tette a CCC-vel – csakhogy ő fiatal reménységeket alkalmazott. Mi – illetve most már azt kell mondjam, Ők, öreg reményteleneket használnak föl. – Tréfálsz. – Bárcsak tréfálnék. Clayton keserűen vigyorgott. – Azért még van egy dolog, ami miatt érdemes kitartani. Ezúttal két évet kaptam, és néhány mínusz pontot is összeszedtem, de ki fogok jutni, és akkor… – Begörbítette az ujjait. – Bosszú, H25? A feleséged vagy a fiúja? – Az expolitikus nevetett. – Sosem jutsz ki innen. Egy lehetőséged volt, de azt elpackáztad. Az ismétlők itt is maradnak! – És te, te disznó! Te vagy a felelős ezért az embertelen törvényért! – Clayton a férfi felé ugrott, aki sietősen hátralépett. A többi rab apatikusan figyelte őket. – Te büdös, rohadt kurafi! F41 még mindig hátrált, nem nézett hátra, a szemét Claytonon tartotta. A keskeny, düledező mólón nem volt korlát. F41 a végére érve, erősen igyekezett visszanyerni az egyensúlyát. Ha bárki kinyújtja felé a kezét, sikerrel jár, de így, egy rövid felkiáltással, ami inkább meglepődésről, mint félelemről tanúskodott, hátraesett a komor, esőverte, csendesen hullámzó tengerbe. Tudott úszni – de két fekete hátuszony közeledett felé. Sikoltott – aztán eltűnt a véres habban. Clayton ott állt, és lenézett. Tudta, hogy számára ez a vég, nem kételkedett benne, hogy legalább egy tucat rabtársa igyekszik majd az őrök kegyeibe fórkőzni azzal, hogy megvádolja az expolitikus haláláért. „Az ismétlők itt is maradnak!” – mondta a férfi. Ez akkor igaz lehetett vagy sem – most azonban biztosan igaz volt. Az őrök előjöttek a kunyhóból, és készen tartott pisztollyal futottak a mólóra. Clayton felkészült, hogy beleugorjon az elszíneződött, zavaros vízbe, ahol továbbra is ott időzött a két cápa. De félt. Feltépte a mellére tűzött jelvényen a nyelvet, kivette a pirulát. Habozás nélkül lenyelte. Jobb lett volna a cápákat választani. DAMOKOS KATALIN FORDÍTÁSA

Sheri S. Eberhart Földöntúli dialógus Három lény. Mars-por bóbiták ülnek – az első ős nyivik. dib-dib sípos a második, Mars-árok-daluk hallatik, csillagot néz a harmadik, por lep egy trombitát. Sípját a sípos leteszi, a harmadik rihlt neki – (mert fél): figyeld a lobogó fátylas bolygót, ott pirinyó folt bár a lét, de szőr, haj, szó én ebben mergeli. Az első táncba kezdene, sújt a második négy szeme, ské aztán bré: te. jól vigyázz, ez istenellenes vihánc, hogy lét van ott: ne mondja tánc, ne vedd ajkadra se. Tanuld a nagy tudósokat, kik fáradoztak oly sokat, s állítják dönthetetlenül, hogy nincs lét alul. se felül, csak itt – majd fényben földerül az ok és okozat! S ím: tekintetük fönnakad a planétán, mert szétszakad a pára-fátyol, s tűz virul, máglyák csatáznak, nem csitul dühük, s a glóbus lm. Kimúl, izikje sem marad. Mordul az első: Megkövess, mert igazam tündökletes, e tűzijáték arra int, vond vissza hamis szavaid. De közbeszól a harmadik:

Minek? Fölösleges. A porban hajlongnak tovább, egy ős-dal dib-dáb taktusát sip-sépolja a sípoló, nyögi a kötetlen trohó, hallgat a csillag-bámuló, por lep egy trombitát. NAGY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

LEE HARDING AAZZ Ő ŐRR Bleeker megvárta, amíg a lány majdnem eléri a tornáclépcsőt, és csak akkor mozdult el a ház oldala mellől. – Eddig és ne tovább. A lány nem esett pánikba. Ahogy feléje fordult, a szemében csak egy pillanatra villant fel a meglepetés. Meglátta a férfi kezében a puskát, és megmerevedett. A cső egyenesen a derekára mutatott. A férfi előrelépett. – Keres valamit? A lány a fejével a ház felé intett. – Itt éltek a nagyszüleim. – Ó! – Leeresztette a puskát, ami így kevésbé fenyegetőnek látszott. – Nos, sajnálom, hogy ezt kell hallanom. Bizalmatlanul méregették egymást. Bleeker óvatosan odament hozzá, a pisztolyt tokostul levette a derekáról, és újra hátralépett. Imponált neki a lány önfegyelme. Ez nem bohó lányka, hanem tapasztalt asszony, aki már elsajátította a túlélés komor technikáját. De vádló pillantása zavarba hozta. – Nem én öltem meg őket, ha erre gondol. A ház már üres volt, amikor megtaláltam. Úgy tűnt, elfogadja a választ. A férfit aggasztotta, hogy hirtelen előreesik a válla, mintha kemény ellenállása eltűnt volna. Egy pillanat alatt boldogtalan kis figurává változott, aki eltörpül a környező erdő mellett. Kényelmetlen csend borult rájuk. Bleekert zavarta a puska súlya, hát újra bebiztosította, és könnyedén felsétált a tornác lépcsőin. Az ajtó előtt megállt és visszafordult. A lány nem mozdult el az ösvényről, és kíváncsi, bizonytalan szemmel méregette.

– Fáradtnak látszik – mondta –, ha kedve van, jöjjön be és igyék valamit, vagy ha éhes, főzhetek is. – Az ajánlat darabosan hangzott, de nem tudta másképp megfogalmazni. Már olyan régóta élt a világ fősodrától elszigetelve, hogy elfelejtette, hogyan kell beszélgetni. A lány nem válaszolt. Bleeker megvonta a vállát. – Ahogy tetszik. – Néha nagyon bántó volt ebben a gonosz új világban a bizalmatlanság. Bement, egyenesen a konyhába, a puskát egy sarokba támasztotta. A lány pisztolyát az övébe dugta, és feltette a kávét. Rövid idő múlva zajt hallott maga mögött, és megfordult. A lány utánajött, és most a nagy nappali szoba közepén állt. A nyitott ajtón át figyelte a férfit, és úgy tűnt, nem fél, csak – ami érthető – ideges. A férfinak sikerült elmosolyodnia. – Rögtön kész lesz. – És odabólintott a kávéfőző felé, ami már vadul bugyborékolt a gáztűzhelyen. A saját zavara már nagyrészt eltűnt. A lány nem úgy nézett ki, mint valami rabló, nem is úgy viselkedett, mint egy pszichopata, és a férfi előre élvezte, hogy esetleg őszinte barátság alakulhat ki köztük. Már régóta nem élvezte azt a luxust, amit az emberi társaság jelent. Két mély bögrébe töltötte ki a kávét, és kivitte a szobába. A lány a díszes kandalló előtt állt. Úgy tűnt, gondolatban mérföldekkel és évekkel odébb van; elfogadta a felkínált italt, két kezébe fogta a bögrét, ujjaival is magába szívta a melegét. – Köszönöm. A férfi nem erőltette a társalgást. Inkább leült az egyik mély fotel karfájára, és a szeme sarkából figyelte a lányt. Valamikor meglehetősen csinos lehetett, de a múlt irgalmatlan volt, keménnyé, majdnem nőietlenné durvította egykori szépségét. Talán a húszas évei elején járt, de sokkal idősebbnek látszott. Utazáshoz volt öltözve: a vastag gesztenyebarna pulóver és a sötétszürke nadrág távolról kivehetetlenné tette a nemét. Csak az egérszőke haj utalt nőiességére, ami komoly lófarokba összefogva simult erősen lebarnult nyakára. Valamikor karcsú lehetett; apró teste ma majdnem sovány volt. A legkisebb szélroham is felboríthatta volna. A törékeny külső alatt azonban nem mindennapi erőt vett észre; az olyan ember óvatos kecsességével mozgott, aki túlságosan is hosszan harcolt valamivel, amit legjobb lenne elfelejteni. – Bleeker a nevem – mondta –, Carl Bleeker. Zavart őszintesége valahogy megfogta a lányt. Elszakadt a múlttól, és ránézett. – Deirdre – majdnem suttogott –, Deirdre Ashton… Ez az. Megtörtént. Kezdett kibontakozni köztük a kölcsönös elfogadás és barátság. Bűntudattal gondolt rá, vajon hogy fognak neki tetszeni a japán metszetek, amiket a nagy nappali szobában aggatott fel, és hogy megsértődik-e Van Gogh Magvetőitől, amit a kandalló fölé akasztott, arra a szegre, amin eredetileg a családi fénykép lógott

ízléstelen rézkeretben, és egyáltalán a változtatásoktól, amiket ő hajtott végre ezen a házon, amit a lány már az ő ideje előtt is ismert. – Messziről jön? – kérdezte. – Perthből. Könnyedén mondta, mintha ennek nem lenne jelentősége. De a férfi meglepődött. – Át a Nullaboron? A lány megvonta a vállát. – Van talán más út? Nem, nem volt. De a bátorsága akkor is megdöbbentette. Hihetetlen ténynek tűnt a számára, hogy valaki átkeljen egy egész földrészen, több mint ezer mérföldnyi sivatagon, ahol annak, hogy baj esetén segítséget kaphat, olyan kicsi a valószínűsége, hogy azzal számolni sem érdemes. Meg is mondta a lánynak. – És egész idő alatt maga vezetett? Igen, ezt tette. Ahogy a kávé lassan felmelegítette és erőt adott, Bleeker ártatlan barátságossága pedig bizalmat ébresztett benne, azt is megmagyarázta, hogy milyen okok késztették erre a kétségbeesett lépésre. Egy másik lányt hagyott ott. Amikor az első ázsiai bakteriológiai bombák szétszórták a szelekbe fertőző terhüket, mindketten ápolónő-gyakornokok voltak egy nagy nyilvános kórházban. Akárcsak Bleeker, ők is azok közé tartoztak, akik az első hullámban betegedtek meg, és őket is zavaróan sok antibiotikummal oltották be. A véget megelőző néhány rövid órában a világ nagy kórházainak még működő egészségügyi szervezete az első betegeket habozás nélkül használta fel kísérleti nyúlként, hogy megtalálják az ismeretlen vírus ellenszerét. De semminek a rendszerezésére nem volt idő. Az ázsiai hadvezérek sem jósolhatták meg, milyen mutációkat okoz a sebzett és haldokló Amerikák fölötti rádióaktív felhő gondosan kifejlesztett fegyvereikben. A vírus aerob lett, és ugyanazok a száguldó szelek terjesztették el az egész világon. Ami megmaradt a civilizált világból, azt nem egészen egy hét alatt felfalta, és majdnem teljesen elpusztította a telhetetlen kis kórokozó, amely rövid és roppant fájdalmas lakomát rendezett magának az emberi agyból és a központi idegrendszerből – az ázsiai despoták pedig ahelyett, hogy az északi félgömbön dúló háborúktól nem zavartatva elfoglalhatták volna a gazdag ausztráliai kontinenst, azt vették észre, hogy ők maguk is haldoklanak, megőrülnek, és semmit sem tudnak megmenteni a széteső világból, amelynek a pusztulásához maguk is hozzájárultak. Lehet, hogy az ő őrültségük volt a legnagyobb. – Akkor tehát ott sem más a helyzet? – kérdezte Bleeker. Még nem halt ki minden remény, de egyre fogyott és fogyott. – Nem. Ezért… nos, szóval azt gondoltam, hogy itt, a ritkábban lakott keleti parton nagyobb lehetett a túlélési arány… Talán nagyobb is volt. De ez nem változtatta meg a mintát, csak – ahogy a lánynak is hamarosan rá kellett jönnie, ha ugyan eddig még nem jött rá – sokkal veszélyesebbé tette a helyzetet. Perthnek is megvoltak a maga rablói és őrültjei. Amikor a világ összeomlott, fájdalmas haldoklása tükröződött azok agyában, akik elég szerencsések voltak ahhoz,

hogy túléljék. Sokan csak az őrültségbe tudtak menekülni ebben a borzalmas új világban, őrültségük forrása olyan mély kétségbeesés volt, amivel nem tudtak megbirkózni. Deirdre-nek és a barátnőjének azonban sikerült valahogy túljutni a hatalmas erőfeszítésen, amit a világ maradványaihoz való alkalmazkodás jelentett. De ez nem mindig volt könnyű. Vagy egy hónappal a katasztrófa után a város néhány teherautónyi férfi uralma alá került, akik északról jöttek. Agresszívek, arrogánsak és nagyon egyformák voltak. Durva, faragatlan munkások az Old River melletti építkezésekről, akik nem is minden indok nélkül érezték úgy, hogy ők a haldokló Föld örökösei. A történetnek ezt a részét töredékesen mondta el, Bleekernek ki kellett találnia a hiányzó részeket. Nem volt kellemes feladat. – Ellen – így hívták a másik lányt –, ő… sosem volt az, amit csinos lánynak neveznek, inkább az a fajta, akire udvariasságból rámondják, hogy „helyes”. Tudja, mire gondolok. A háború előtt vagy 70 kg volt. A járvány után megváltozott. Mikor utoljára láttam, 52 körül lehetett, és nagy volt a különbség. Azt hiszem, túl sok volt neki, hogy egyszerre csak egy csapat vigyorgó, szexre éhes farmmunkás érdeklődésének középpontjában találta magát. – Elhallgatott, lenézett az üres kávésbögrére. – Én… én úgy döntöttem, hogy idejövök, és megnézem, milyen itt a helyzet. Bleeker épp eleget látott a Melbourne halott utcáit uraló félvad rablókból ahhoz, hogy ne legyen szüksége szóképekre ennek az új emberfajnak a jellemzésére, és tudta, hogy hasonló körülmények között ő is e mellett a kétségbeesett menekülés mellett döntött volna. A lány természetesen gondosan megtervezte az útját. Egy vadonatúj Ford teherautót keresett ki, annyi készletet és benzint pakolt fel, valamint bámulatos mennyiségű pótalkatrészt, hogy azzal az egész földrészt körülkocsikázhatta volna, sőt a teherautó barlangszerű hátuljában még egy kisautónak – és pótalkatrészeinek is – helyet talált. Így a lehető legjobban felkészülve indult el egyedül, és észrevétlenül tette meg a hosszú utat az üres ausztráliai kontinensen át. Port Augustában, maga mögött a sivataggal, előtte Victoria dús zöld mezőivel, a teherautót kicserélte egy erős Porsche sportkocsira, kedvét lelte az így elérhetővé vált nagy sebességben. Sehol sem látta emberi tevékenység nyomait. Számos alkalommal cserélt kocsit, a legutóbbi, egy nem feltűnő, kék Volkswagen sedan a háztól nem messze, a hegyi úton fogyott ki a benzinből. – Igen, hallottam, hogy jön – mondta Bleeker. Aztán furcsa gondolata támadt. – De csak nem… csak nem várta, hogy életben találja a nagyszüleit? A lány szomorúan vágyakozva nézett. – Igazából nem… De, gondolom, azért valami halvány valószínűsége volt, hogy… – Félrenézett. A következő pillanatban felkelt, és odament ahhoz a helyhez, ahol a széles francia ablakokból a Medencére lehetett látni. Amikor beszélt, elfordította az arcát, mintha a környező dombokat figyelné, de Bleeker tudta, bármit lát is, egy más korszak szemével látja. – Amikor még nagyon fiatal voltam, mielőtt a szüleim nyugatra költöztek volna, itt töltöttem a szünidőket. Évente legalább kétszer vagy háromszor. Így ismertem és szerettem meg ezt a tájat. Annyira különbözött az iskolák lebetonozott játszóudvaraitól és

a zsúfolt külvárosi utaktól, közepükön a keskeny zöld sávval, amiket különben ismertem, mi gyerekek, csak ezeken játszhattunk. – Nem, nem hiszem, hogy komolyan reménykedtem, hogy megtalálom őket itt és életben. Megfordult, szemében szomorkás mosollyal. – De azért szép lett volna… A férfi semmit sem tudott szólni. Ha valaki ennyit veszített, nem lehet még fokozni az adósságot. – Gondolom, azért jött fel ide, hogy megszabaduljon a szagtól. Nem kérdés volt, és olyan nyersen volt fogalmazva, hogy megrendítette. Nem mintha a Dandenongokban tisztább lett volna a levegő, mint másutt, a halál bűze túlságosan is elborította a földet ahhoz, hogy az ember pusztán azáltal, hogy húsz mérföldnyire kiköltözik, megmenekülhessen tőle. Az volt az ilyen költözés legnagyobb eredménye, hogy az ember elkerült a veszedelem közeléből. Amikor már nem vette körül a város iszonyú csendje és a millió oszladozó hulla, hogy arra emlékeztesse, ha nem is halt még ki az emberi faj, mindenesetre haldoklik, úgy érezte, újra lehet élni. Az elszigeteltségben találta meg a folytatáshoz szükséges bátorságot. A városban csak kétségbeesést és annál is rosszabbat talált. Megismerte a terror pusztító súlyát, és ezt a terhet nem akarta újra magára venni. Csendes pontra talált a hurrikán rémes centrumában, és amíg itt maradhatott, addig reménykedett is. A férfi félrenézett. – Most mit akar csinálni? A lány megvonta a vállát. – Még nem gondolkoztam rajta. Minden bizonytalanság, ami eddig esetleg közéjük állt, eltűnt. Kapcsolatukba kezdett beépülni a bizalmasabb barátság. A férfi felállt. – Kér még kávét? Ha éhes, készítek magának valami ennivalót. Ha akarja… ha szeretné… – Jó szándékait megfojtotta a zavar. Mély lélegzetet vett. – Maga… Ha akar, itt maradhat egy darabig. Hiszen ez a ház valójában a magáé. Úgy érezte magát a lány jelenlétében, mint egy betolakodó. – És itt sokkal nagyobb biztonságban lesz, mint odalenn a város közelében. A lány érthetetlen módon elnevette magát. A férfi csodálkozva nézett rá, képtelen volt rájönni, mi mulattatja. Úgy tűnt, mintha valahol mélyen felnyílt volna benne egy üreg, amiből kiszabadult a lányos nevetés. A lány elnézést kért, egyszerre mosolygott, és a szemét törülgette. – Sajnálom, csak az volt, hogy tudja… szóval olyan mulatságosan hangzott. Nem tehettem róla, nevetnem kellett. Nem szándékosan, de azért megbántotta a szavaival. – Nem akartam – mondta Bleeker. – Ó, rendben van, csak nehezen tudok újra az „emberi jogok” kategóriájában gondolkozni…

– De hát a magáé – erősködött a férfi –, már csak mint örökség is! A lánynak most már tényleg vissza kellett tartania a nevetést. A férfi úgy gondolta, lehet, hogy ostobán hangzik, amit mond, de már csak önmaga miatt is el volt szánva, hogy megmagyarázza. – Így nem érzem jól magam – folytatta. – Ha akar, egy darabig maradjon itt. Nem leszek útjában. Van elég hely. Én… majd felköltözöm az emeletre, maga meg maradjon itt lenn. Majd vigyázok, hogy ne legyünk egymás útjában. Hiszen a ház elég nagy – de ezt maga már tudja, nem igaz? Majd fölviszem a holmijaimat. Ami azt illeti, a legtöbb már úgyis ott van. Gondolom, csak enni fogok itt lent, és majd körbejárok egy kicsit, de nincs rá okom… A lány kíváncsian nézte. Egyetlen rablóra sem hasonlított, akivel eddig találkozott. Sikerült megőriznie valami szégyenlős, fiatalos életerőt, ami nagyon nem helyénvalónak tűnt ebben a rosszindulatú új társadalomban. Karcsú volt és halvány, úgy látszott, bőre nem bírja a napfényt. Rövid haja volt és csinosan nyírt szőke bajusza; magasan álló pofacsontja esztétikussá tette a megjelenését. Olyasvalakinek látszott, aki időt fordít rá, hogy vendégeket fogadjon, és a lány mulatságosnak érezte ezt a megfigyelést. De nem látszott gyilkosnak. Úgy nézett ki, mint egy olyan fiatalember, akivel összetalálkozhatott volna egy bulin azokban a drága, holt, háború előtti napokban; még izgathatta is volna érzékeny férfiassága és a kilátás, hogy bor és vacsora mellett áttáncoljanak egy estét, vagy talán moziba vagy valamilyen előadásra menjenek. Nem látszott báli típusnak. De most már túl voltak a háborún, és a férfi valami egészen mást ajánlott neki, és bár megőrizte rejtélyes idegenségét, a lány nem érzett vele szemben ösztönös félelmet vagy bizonytalanságot. Inkább mintha még ő lett volna kettőjük közül az idegesebb, és a lány ettől a gondolattól kis híján pajkosan elmosolyodott. Megfontolta az ajánlatát. Előbb-utóbb véget kell vetnie a vándorlásnak, és ha ebben a komor és haldokló világban életben akar maradni, valamilyen védelmet kell keresnie. Ellen sorsa bebizonyította, hogy a nők csoportja nem biztonságot jelent, hanem fokozott veszélyt. Mint a nők annyi régebbi nemzedéke, ő is rájött, hogy el kell fogadnia a győztes férfi védelmét. A gondolat megrémítette. Épp eleget látott az új örökösökből ahhoz, hogy inkább a gyors és fájdalommentes halált válassza, mint azt, hogy ezek a vad férfiak megerőszakolják és bántalmazzák. Eddig szerencséje volt, de nem számíthatott rá, hogy ez örökre így marad. Menekülése során most választhatott először és talán utoljára. És ha így is, úgy is egy férfi szeretője kell hogy legyen, akkor jobb olyannal összeállnia, akiben megbízik, és akit talán még meg is szerethet. És milyen jó lenne úgy aludni, hogy nem riasztják fel kétségbeejtő rémálmok. Az egyedüllét elfárasztotta és felőrölte. Egy időre megállni, pihenni – nem szívesen mondott volna le erről a gyönyörűségről, így aztán, a férfi nagy meglepetésére, úgy döntött, hogy marad. A lány, ahogy aznap este bebújt a meleg pokrócok közé, nagyobb biztonságban érezte magát, mint a háború óta eltelt évben bármikor. A sötét mennyezetet bámulta, és Bleekerről gondolkozott. A férfi ott volt valahol az emeleten, csendesen mozgott, hogy ne zavarja.

Különös, de leleményes fiatalember. Vacsorájukat palackos gáztűzhelyen főzte. A pincében egy apró, benzinmeghajtású generátor is volt, ami ellátta őket árammal, de Bleeker bizonyos óvintézkedéseket tett, mielőtt a lámpát meggyújtotta volna. Minden ablakot bársony sötétítőkkel felszerelt súlyos fatáblák fedtek, és a férfi, mielőtt a nagyszobát kivilágította volna, meggyőződött róla, hogy ezek mind zárva vannak, és az összes ajtót is becsukta. Kis teljesítményű, halvány neoncsöveket használt, amik gyertyafényszerű megvilágítást adtak a szobának. Nagyon óvatos ember volt. És bár azt állította, hogy erre csak a körülmények kényszerítették, főzni is tudott. A lány a sötétben elmosolyodott a zavarán, és amikor a véletlenre gondolt, ami összehozta őket, különös érzése támadt. A hosszú, reménytelen hónapok után minden valószínűtlennek tűnt – de azért voltak dolgok, amiket nem akart megkockáztatni. Teljesen felöltözve aludt, abban a megnyugtató tudatban, hogy párnája alatt van a pisztoly, amit Bleeker visszaadott. Korán kelt, de látta, hogy Bleeker már több órája fenn van. Lélegzetelállító volt a hegyek őszi szépsége, ez is korán kelésre serkentett. A férfi kivitte magával az elülső tornácra, megmutatta neki az új nap gazdag, meleg fényeit, és a lány úgy érezte, szinte érinteni lehet a kora reggeli napfényt. De az is lehet, hogy nem egyedül a nap volt a forrása ennek az újonnan talált melegségnek, hanem a hosszú utazás után váratlanul meglelt barátság is. Csak azt találta különösnek, hogy a férfi ideges zavara nem múlik el. – Ha le akar zuhanyozni, van meleg víz – mondta –, amint felkeltem, bekapcsoltam a gázkályhát… A lánynak sem kellett több biztatás. Bezárkózott a fürdőszobába, ledobta poros, foltos úti ruháit, és a meleg zuhany alá lépett. Szinte teljesen elfelejtette már, milyen gyönyörűség a szappan és a friss víz; ha az ember az életét félti, és szinte minden napját meneküléssel tölti, akkor könnyű megszabadulni a testi tisztaság hagyományától. Behunyta a szemét, fejét hátrahajtotta, hogy a víz az arcára zuhogjon, és olyan melegség és boldogság árasztotta el, hogy úgy érezte, szétpattan tőle. Kilépett a szőnyegre, szárazra törölte magát, és lebámult a földön heverő mocskos ruhahalomra. Boldogsága eltűnt. Szomorúság árasztotta el, leült a kád szélére, és sírni kezdett. Csendesen, mert bánata személyes volt, de annál hosszasabban. Mikor abbahagyta, megtörülte a szemét, felvette a piszkos ruhákat, és megnézte magát a mosdó fölötti apró tükörben. Nem tett jót a sírás, szeme vörös és dagadt volt, és sokkal, de sokkal öregebbnek látszott, mint kellett volna. Ezen azonban segíthet egy kis friss levegő és napfény és ha valahonnan sikerülne új ruhákat szereznie. A háború óta először érdekelte a külseje, és szeretett volna, ha nem is vonzóan, de legalább tisztességesen kinézni, nem pedig úgy, mintha most mentették volna ki egy nyomornegyedből. Bleeker a konyhában várta. Palacsintát és kávét reggeliztek, méghozzá nem porból, hanem igazi babkávéból készültet. A lány már nagyon régen elfelejtette a különbséget, mint annyi mást, amit valamikor fontosnak tartottak, de aminek már nem volt jelentősége.

Elhúzták az étkezést. Az idő nem volt fontos, és annyi mindent kellett egymásban felfedezniük. Bleeker mégis különös módon hallgatag maradt. Meghallgatta a lány vallomásait, biztatta, beszéljen, de eltekintve attól, hogy röviden leírta első napjait a városban közvetlenül a háború után, csak igen futólag akart beszámolni arról, hogy azóta mi mindent csinált. Nem volt könnyű ráterelni a beszélgetést. A lány azonban türelmes volt. Talán valami ijesztő élménye volt, és még nem tud beszélni róla. De hát idejük volt bőven. Majd csak legyőzi a szégyellőségét, és elkezd beszélni arról, amiről most hallgat. – Azt gondoltam, bemehetnénk Croydonba – mondta a férfi –, új készletekre van szükségem, és gondolom, magának is kellene néhány dolog. Sok mindent hozott magával? A kocsira gondolt, de a lány megrázta a fejét. Könnyű poggyásszal utazott, és útközben szerzett élelmet. Sehol sem maradt annyi ideig, hogy nagyobb készleteket kellett volna szereznie. Mialatt a lány megitta a harmadik csésze erős, sötét kávét, a férfi elnézést kérve kiment, hogy előkészítse a kocsit az útra. A ház végében nagy csűr állt, amit most garázsnak használt. Három kocsit szerzett: egy szupergyors Alfa Romeo szedánt, egy erős Ford kombit és egy tartós Toyota terepjárót. Legtöbbször a Toyotát használta. Négykerék-meghajtása és állítható differenciálműve igen alkalmassá tette azokra a keskeny utakra és hepehupás mellékösvényekre, amelyeken legszívesebben utazott. Az Alfát csak hiúságból tartotta; sosem mert a gyönyörű kocsival lemenni az országútra; félt, hogy egy rablóbanda észreveszi, ezt pedig nem óhajtotta. Abban azonban biztos volt, hogy ha észre is vennék, sosem érnék utol a barátságtalan hegyvidéken, amit a Toyota remekül bírt. A városban töltött első napok alatt megtanulta, hogy a túlélők feltűnő kocsikat választottak, és nem gondoltak a megbízhatóságra. A terepjáró önbizalmat és biztonságérzetet adott. Beindította, és a ház elé hajtott. A lány már várta. Intett, hogy szálljon be, ő maga meg bement a házba a puskájáért. – Ezt elfelejtette – mondta, és átnyújtotta a pisztolytáskát. – Sose legyen hanyag ilyesmikben. Hirtelen feszült lett, mintha a ház elhagyása olyan veszedelmet jelentene, amit nem szívesen vállal. Új készletekre viszont szükség volt, nem lehetett kibújni a közeli városba tett havi látogatások alól, de ezek azért sosem voltak kellemesek. A lány derekára övezte a pisztolyt, és elgondolkozva dőlt hátra. A férfi könnyedén egyesbe tette a Toyotát, és leóvakodtak az országútra vezető bekötő úton. A növényzet sűrű volt errefelé. A szorosan egymás mellett álló gumifák több száz lábnyi magasba emelkedtek. Be lehetett ugyan látni a távoli várost a ház hátuljának egy adott pontjáról, de Bleeker szinte soha nem nézelődött. Azt tartotta fontosnak, hogy a sűrű bokrok és az erdő teljesen elszigetelték. Az országútról nem lehetett látni a házat, és roppant bonyolult utat kellett volna megtenni a hegyoldalban, hogy megpillantsák. Sok ilyen ház volt szétszórva a Mount Dandenong hegyeiben, de egyik sem olyan rejtett, mint ez, amelyet Bleeker kiválasztott. A házban annyira biztonságban érezte magát, amennyire bárki is biztonságban érezhette magát ebben a félelmetes

korban, ha viszont elhagyta, sosem volt biztos benne, mi lesz a következő mozdulat eredménye. Lehajtottak a Croydonba vezető meredek országúton. Hagyta, hogy a kocsi végig szelíden búgjon a legnagyobb sebességben, és ahol lehetséges volt, kerülte a zajos sebességváltásokat. A lány úgy érezte, talán túlzott egy kicsit ez az óvatosság, de azért rendületlenül csodálta. Jó, ha ilyen udvarias és gondos társa van az embernek. A férfi a városhoz közeledve üresbe tette a sebváltót, és leállította a motort. Az utolsó fél mérföldön már hang nélkül gurultak, és besuhantak a főutcába. Bleeker gyorsan begyújtotta a motort és a legnagyobb sebességre kapcsolt. Eleresztette a kuplungot, a motor csak csendes morgással tiltakozott. Tíz-tizenöt mórföldes állandó sebességgel haladtak, amíg egy szupermarket előtt csendesen meg nem álltak. A motort nem állította le. Miközben a lány idegesen figyelte az elhagyatott utcát, bement, és egy fonott szatyrot gyorsan megtömött ételkonzervekkel. Perceken belül újra a kocsinál volt, erősen lihegve. Bedobta a szatyrot az első ülés mögötti üres helyre, és már indult volna, amikor Deirdre megkérdezte, nem várhatna-e, amíg ő is összeszed néhány dolgot. – Ezek a ruhák – mondta –, már hónapok óta ezekben élek. Szeretnék valami újat. Látta, hogy a férfinak nem tetszik az ötlet, hogy a szükségesnél több időt töltsenek a háztól távol, de azért bólintott. – Siessen… Nem szeretek itt lenni. A lány köszönetként könnyedén megérintette a karját, és kimászott a mozdulatlan kocsiból. A szupermarket nedves volt, a levegő sűrű a kellemetlen szagoktól. A lány menet közben nem nézett a padlóra, mert jól tudta, mit látna… A tizenkét hónapos hullák nem nyújtanak szép látványt. Egyszer-kétszer beleütötte a lábát valaminek a maradványaiba, de bármi volt is, gyorsan kikerülte. Gyorsan megtalálta a női konfekcióosztályt, és leszedett egy nadrágot az egyik poros akasztóról. A karjára akasztotta, és addig keresgélt az állványok között, amíg élénk színű blúzokat és pulóvereket nem talált. Ha nem járta volna át a szupermarketet a halál és pusztulás hangulata, úgy érezhette volna magát, mint egy dáridózó áruházi szarka, de nem mosolygott. Ez halálosan komoly volt. Hallotta, hogy a Toyota türelmetlenül morog. Nem akarta túl sokáig váratni a férfit, így hát gyorsan a karjára halmozott egy csomó friss fehérneműt, felkapott egy bőrszandált, és kiment. Bleekernek sikerült halványan elmosolyodnia, amikor mindent bedobott a kocsi hátuljába. A lány egypár kozmetikai cikket is akart szerezni, de ezzel már várnia kellett. A férfi kapcsolt, és harmadik sebességben indultak el. Egy másodperc múlva négyesbe váltott, és gyorsan áthaladtak az elhagyatott városon. A lány máris jobban érezte magát. Először a zuhany, és most ez; megpróbálta elképzelni, milyen érzés lesz újra csipkét érezni a bőrén, és a szürke névtelenség helyett, amit a menekülés kényszerített rá, újra élénk, nőies színeket viselni. Megálltak egy garázsnál, és amíg a lány gondosan őrködött, a férfi néhány hordót gurított ki a kocsi hátuljából, és egy kézipumpa segítségével, amit néhány hónappal korábban szerelt fel, megtöltötte őket benzinnel.

Lassú munka volt, és úgy látszott, fokozza ideges feszültségét. Ez részben a lányra is átragadt, azt vette észre, azt kívánja, bárcsak sietne a másik, és azon gondolkozik, mennyi idő múlva jutnak vissza a biztonságba, amit a rejtett ház nyújt. Nem nyugodott meg addig, amíg a férfi újra fel nem tette a két hordót a kocsi hátuljába, a kézipumpát pedig be nem takarta egy darab ócska, olajfoltos, kátrányos ponyvával. – Most hová? – kérdezte, ahogy elindultak. – Meglátogatjuk néhány barátomat. A lány minden idege megfeszült, szeme kitágult, ahogy újra felébredt benne a régi félelem. – Nem mondta, hogy más is lakik itt… A férfi mosolygott. – Ugyan, nyugodjon meg, nincs oka ijedtségre. Csak egy középkorú házaspár, akiket nemrég ismertem meg. Egészen ártalmatlanok. Szeretni fogja őket… Lekanyarodtak a főútról, be egy keskeny mellékutcába. A motor tiltakozott, ahogy harmadikba kapcsolt. Zavaróan sok kanyaron és kereszteződésen dolgozták át magukat, ahogy Bleeker a kanyargós utat kereste a település mellékutcáiban. Végül megálltak egy meghatározhatatlan korú piszkosfehér faház előtt. Leállította a motort. Érezte, hogy a lány teste megfeszül mellette, mint az íjon a húr. – Az istenért, nyugodjon meg – korholta. – Remek öregemberek. Amikor kiléptek a kocsiból, megreccsentek a ház deszkái, és az ajtó óvatosan kinyílt néhány hüvelyknyire. Egy arc bizonytalanul lesett ki. – Hello, Fred! – kiáltott Bleeker nyájasan. Átsegítette Deirdre-t a leomlott kerítésen, fel a gyomok szaggatta betonösvényen az öregemberhez, aki a rozoga ajtóban állt. – Hogy van? Az öreg szipákolt. – Nem panaszkodhatom. Hát maga? Ez a beszélgetés vagy feleolyan régi, mint maga az idő; csak az tette furcsán oda nem illővé, hogy Bleeker vállára puska volt vetve könnyedén, az öregember pedig sörétes puskát tartott reszkető kezében. Kérdően nézte a lányt. – Ez Deirdre – magyarázta Bleeker –, Deirdre Ashton. Egészen Perthből jött egyedül. Hát el tudja ezt képzelni? A nagyszüleié volt a ház, ahol lakom. Deirdre, ez itt Fred Kelly. A lánynak sikerült elmosolyodni. Megrázta az öregember kezét. Az öreg nyugtalannak látszott. Miután gyorsan körülnézett az utcán, behívta őket. Követték a hűvös, dohos folyosón, ami két részre osztotta a házat. Apró ember volt, majdnem teljesen kopasz, arcát mély, fájdalomról tanúskodó ráncok barázdálták. Szeme mélyen az arcába süppedt, és a ruhán keresztül is jól kivehető volt, mennyire sovány. A folyosón kinyitott egy ajtót, és intett, hogy lépjenek be. – Carl eljött meglátogatni, kedves – fuvolázta valakinek a kis szobában, akit nem láttak. – Ugye emlékszel Carlra? Aki a hegyen lakik, tudod.

Deirdre ráncos, összeaszott öregasszonyt látott a kerekes székben. Bleeker biztatóan megszorította a kezét, és előrelépett. – Hello, Mrs. Kelly – mondta mosolyogva. Az öregasszony szerette, ha mosolyognak körülötte. Az érintkezésnek csak ez a formája maradt meg a számára. Fred Kellyt meggyötörte a járvány utóhatása, a felesége sorsa azonban még igazságtalanabb volt. Aki előttük ült, csak torz karikatúrája volt az egykori asszonynak, ölében gyöngén összekulcsolta kezét, úgy kuporgott, és egy gyermek apró, fényes szemével nézett fel rájuk. Mint néhányan mások is, felgyógyult ugyan, de megbénult. Izmai használhatatlanok voltak, teste nem egyéb, mint érzéketlen húsdarab. Csak félelmetes, csecsemőszerű hangokat tudott adni, és mégis élt. Csak az elméje tűnt egészen élőnek, és Bleeker néha azon gondolkozott, hogy vajon meddig fog ez tartani. – Régóta nem láttam – folytatta, miközben tudta, hogy ez az agy már nem képes szorosan vett emberi értelmében felfogni az időt –, és igyekezni fogok gyakrabban jönni. – Tudta, hogy ez tetszik Frednek. Túl hangosan beszélt, mert Kelly előző látogatása során említette, hogy romlani kezdett a felesége hallása, és ahogy lenézett rá, eltűnődött, hogy vajon eddig is hogy volt képes életben maradni. Talán az öregember odaadása volt a magyarázat. Észrevette, hogy az öreg is hajlottabb, és lassabban is mozog, mint ahogy emlékezett rá. Engedd, hogy ne ő haljon meg előbb, gondolta kétségbeesetten, mert ugyan ki más gondozná ezt az emberi torzképet. Hallgatta, ahogy Kelly éles hangján mindent elmond feleségének a Perthből jött ifjú hölgyről, és örömmel látta, hogy Deirdre elfogadja a helyzetet. Szinte teljesen eltűnt a feszültsége, és ettől a férfi is jobban érezte magát. Kelly felpillantott. – Carl, maradt még egy kis söröm, de nem hideg, mert kifogyott a petróleum a jégszekrényből. Már napok óta újat akarok szerezni, de valahogy sosem sikerült. Nem kér egy pohárral? És maga, fiatalasszony? A lány szája kiszáradt, de nem a szomjúságtól. Megrázta a fejét. – Köszönöm, nem, nekem még kicsit túl korán lenne. – Igaza van. Akkor talán itt maradna Joyce-szal, amíg Carl meg én iszunk egyet. Carl? Valami üzenet volt az öreg szemében, ami nyugtalanította Bleekert. – Jó ötletnek látszik – mondta. A meleg sör még mindig vonzóbb volt, mint hogy túl sokáig kelljen egy szobában maradnia a szánalmas nyomorékkal. Amikor kimentek a szobából, megszorította Deirdre karját. – Nem fog sokáig tartani. Addig szórakoztassa az öreglányt. A lány pedig egyedül maradt az öregasszonnyal, átnézett a kettejüket elválasztó szakadékon, és figyelte, hogy ugrál a másik keze ellenőrizhetetlenül fel-le az ölében, mint két izgatott kölyökkutya, és azon tűnődött, mit is mondhatna. A fiatal-öreg arc felnézett rá. Szeme vizenyős volt, a szája, amely szüntelenül a semmit rágta, nyáladzott, és várta, hogy a másik mondjon valamit, hogy rávillanthassa üres és mégis jelentéssel teli mosolyát, az egyetlent, ami biztonságot adott neki.

Az apró konyha fülledt volt. Kelly kinyitott és az asztalra tett két doboz sört. Leültek, lassan ittak. – Az utóbbi időben nem valami jól van az öreglány – panaszkodott Kelly, miközben keze fejével szórakozottan megtörölte az ajkát. – Most mi a baj? – Ó, már megint az emésztésével van baja. Semmi nem jön. Már legalább egy hete… Csak kiviszem, és tudja, csak ül, ül… és semmi… Észrevette a feszült kifejezést a fiatalember arcán, hát tapintatosan témát változtatott. – Találkoztam tegnap a maga egyik barátjával… – Barátommal? – Igen. Carsonnak hívják a fickót. Stan Carsonnak. Ismeri? Bleeker szorosan megmarkolta a sörösdobozt. – Carson… itt?! – Sunyi alak? – kérdezte. – Vagy öt láb tíz hüvelyk magas, meglehetősen füstösképű… sötét haj… és tömött fekete bajusz? Bár lehet, hogy már szakálla van… Kelly bólintott. – Ő volt. Ha engem kérdez, ronda egy alak. – És volt… volt vele más is? – Ühüm. Négyen. Csupa férfi. Egy nagy teherautóban száguldottak lefelé a főutcán. Olyan zajt csaptak, hogy kimentem megnézni, mi is történik… Bleeker megpróbálta elképzelni, hogy ez az apró száraz ember odamegy egy csapat rablóhoz, és jó napot kíván nekik. Nevetséges kép volt. Szája a sör ellenére kiszáradt. – Hogy… hogy reagáltak? Barátságosan? Az öreg ravaszul hunyorított. – Hát, ez épp nem tűnt volna fel, fiam. Ó, azt hiszem, a maguk ronda módján épp elég udvariasak voltak, de engem egy pillanatra sem csaptak be. Én láttam, mire készülnek. Tudja, nem úgy viselkedtek, mint akik kéjutazáson vannak, és aztán furcsa kérdéseket tettek fel. – Milyen kérdéseket? – No, mondtam, hogy ez a Carson nevű fickó maga iránt kezdett érdeklődni. Tudni akarta, láttam-e valakit erre mászkálni, akire ráillik a maga személyleírása. Persze azt mondtam, hogy nem, hogy a háború óta egy lelket sem láttam. Lehet, hogy azt hitték, gyagyás vagyok egy kicsit, ha érti, mire gondolok, és hogy engem nem nagyon lehet komolyan venni, különben talán még megvadultak volna. Lehet, igyekeztem is, hogy ezt higgyék, érti? Bleeker hátradőlt a székében, elárasztotta a megkönnyebbülés hatalmas hulláma. Az utolsó ember, akit viszont akart látni, Melbourne városának önjelölt királya volt. Elege volt belőle. Három rémítő hónap. Kelly önmagának bólintott. Úgy látszott, nagyon meg van elégedve azzal, amit tett. – Igen, gondoltam, hogy nem szívesen találkoznék azzal a társasággal.

Bleeker új keletű tisztelettel nézett az öregre. Nahát, a ravasz vén róka… – Még más is volt azonban – tette hozzá Kelly –, azt… azt is tudni akarták, nem láttam-e erre átutazóban egy fiatal lányt. Egy láthatatlan ököl úgy mellbe vágta Bleekert, hogy a lélegzete is elakadt. Új világa elviselhetetlenül súlyos volt, és nem volt menekülés. Kelly somolygott, megsimogatta borostás arcát, és folytatta: – Persze azt mondtam, hogy nem láttam – dőlt előre komolyan –, Carl, azok a férfiak éhesek voltak. És nem ételre. Nem vagyok olyan öreg, hogy elfelejtettem volna, hogy is van ez. Fiam, az istenért, vigyázz rá. Ha megtalálják, ha elfogják… A fiatalember úgy érezte, nagy sötét gödör nyílik előtte. Az elmúlt néhány hónapban sikerült elfelejtenie a barbár világot, aminek egykor ő is része volt, de az most visszatért, és újra fenyegette. Mikor végre visszanyerte a szavát, tiszteletteljesen köszönetet mondott az öregembernek azért, amit tett. – De ugye nem… Nem mond semmit Deirdre-nek? Nem látom, mi értelme lenne felizgatni. Épp hogy visszanyerte a nyugalmát a szörnyű út után. Kérem… Kelly bólintott. – Ez természetes, fiam. De ugye vigyázni fog? Mondom, olyan gonosznak és rossznak látszottak, amilyennek ember csak látszhat. Isten irgalmazzon nekünk, ha ők a legjobbak, akik megmaradtak. Nem hinném, hogy sok esélyünk lenne; semmi esélyünk sincs. Trágya, az lesz belőlünk. Trágya… Bleeker megfeledkezett a meleg sörről, felkelt az asztaltól. – Azt hiszem, jobb lesz, ha visszamegyünk a házba. Kelly a mosogató melletti vödörbe dobta a maga dobozát. – Oké, én meg jobb lesz, ha készítek valami ebédet Joyce-nak… Bleeker egy kicsit jobban érezte magát, amikor elhagyták a várost. Megutált minden falut és kis- vagy nagyvárost, mert nem voltak biztonságosak. A nyílt terepen legalább esélye volt az embernek; a civilizáció egykori helyén azonban minden sarok mögül a lehető legnagyobb veszély leselkedett. Más úton ment vissza a házhoz, rázós, kemény, időmarta úton, sűrű növényzet között. Végül is a ház mögött bukkantak ki a bokrok közül, és a férfi bevitte a Toyotát a garázsba. Miközben kirakodta a két nehéz zsákot, Deirdre felhívta a figyelmét a láthatár szélén a nagy füstoszlopra. – Carl! Ég a város! Elfordult, és követte a lány pillantását. Vastag füstoszlop emelkedett a fák fölé, az égbe, elborította a láthatár keleti szélét. – Vajon mitől gyulladhatott ki? – Bármitől. – Bleeker megvonta a vállát. Valaki talán vigyázatlanul bánt a gyufával. Nagyon is jellemző lenne Carson csatlósaira, hogy ilyesmit csináljanak. És most már nem tehettek semmit. – Talán csak egy maroknyi ember maradt a városban – hazudta –, és valami hülye óvatlanul bánt a gyufával.

Később, amikor már mindent kirámoltak a kocsiból, magasabbra mentek a hegyen, ahonnan láthatták, hogy a város úgy terül el a távolban, mint egy halódó állat, és baljós fekete füstöt öklendezik, ami felszáll, aztán szétterül. Bleeker úgy érezte, a szíve nem gyászolja a várost, ami egy éve halt meg, mikor a világ megőrült. Ez inkább olyasmi volt, mintegy elkésett hamvasztás, ami legalább megtisztítja az utcákat a holttestektől, és valamennyire talán még a föld arcát elcsúfító szemfedőt is megkurtítja. Halotti máglya. De azért kár lenne, ha porig égne az egész város, valaminek meg kellene maradni belőle. – Tessék? – kérdezte Deirdre. – Semmi – válaszolt. Biztosan hangosan beszélt. Felpillantott az égre. Csak néhány súlyos felhő közeledett délnyugatról. Egy kis szerencsével esni fog, és ez megállítaná a távoli nagyvárost faló lángokat, de még csak találgatni sem lehetett, hogy idejekorán és elég eső érkezik-e ahhoz, hogy meg is maradjon valami. Újra az elemek uralták a földet, és tetszésük szerint játszottak vele. – Jobb lesz, ha esőért imádkozunk – mondta a férfi, a szürke égre mutatva. – Ha pedig egyszer Melbourne-ben elkezd esni – folytatta a féligazsággal –, akkor két hétig abba sem hagyja. Aznap délután azonban nem esett, este pedig kísérteties vörös fénnyel izzott az ég. Deirdre-nek úgy tűnt, hogy Bleeker hirtelen morózus és hallgatag lett. Berakta a haját, felvette az új ruháit, és megpróbált vidám lenni, de úgy látszott, hiába erőlködik. A férfi más dolgokra gondolt, és nem volt ajtó, amin átmehetett volna hozzá. Aznap este korán vacsoráztak, és Bleeker, alighogy befejezték, felment az emeletre. Úgy látszik, valami megzavarta, de a problémáját nem akarja megosztani a lánnyal, akinek nem maradt más választása, mint hogy néhány könyvben lapozgasson. Kényelmetlen érzéssel ült a szobájában, valami újat és félelmeteset fedezett fel. A magányt, a félelmet, az állandó menekülést el lehetett viselni, ennél sokkal roszszabb egy másik emberi lénnyel együtt bezárkózva magányosnak lenni. Valamikor éjszaka esni kezdett. Először lassan, csak néhány zavart esőcseppet hullatva a szomjas földre, de mire Bleeker másnap reggel fölébredt, az egész külvilágot elsötétítette a tartós zápor. Fél hét volt. A lány még nem kelt föl. Bleeker felöltözött, és csendesen kiment a házból. A talaj sáros volt. Az ég sötét és dagadt, és valószínűnek látszott, hogy az eső egy darabig még nem áll el. Ha elég nagy kiterjedésű, akkor már megmentette az égő várost. Bleekernek ennél sokkal személyesebb gondjai voltak. Súlyos, zöld műanyag esőkabátot viselt, a hozzá illő széles karimájú kalapot mélyen a szemébe húzta. Puskáját a kabátja alatt a testéhez szorítva vitte. Enélkül védtelennek érezte volna magát. Eddig még soha nem ölt meg egyetlen élő teremtményt sem, de föl volt rá készülve, hogy ha az életét fenyegetik, megteszi. Ez volt az egyik szörnyű lecke, amit meg kellett tanulnia. Távol maradt az országúttól, a sűrű aljnövényzetben követte. Volt valami fenyegető az erdőben, ahova soha nem hatolt be a napfény; a súlyos, nedves lombtakaró szinte

ránehezedett, a talaj pedig kellemetlenül és barátságtalanul vendégmarasztaló volt. Vágyott a napfény, a tiszta ég, a bush megszokott hangjai után, de most még nem. Amíg nem teljesítette fontos feladatát, addig nem. A kék Volkswagen az út szélén kuporgott. Egyik gumija lapos volt, és ettől olyan hervadt és elhagyatott benyomást keltett, hogy remekül illett a komor időhöz. Kinyitotta a motorházat, lecsavarta a benzintartály fedelét, és ellenőrizte, hogy száraz-e. Miután erről meggyőződött, a magával hozott egygallonos kannából benzint töltött a széles nyilasba. Újra becsavarta a kannát, és félretette, aztán beszállt, és megindította a kocsit. A hosszú, jórészt álmatlanul töltött éjszaka során úgy döntött, legjobb lesz megszabadulni tőle. Carson és az emberei nyilván meglátták a lányt valahol a városban, és üldözésére indultak. Ha pedig így van, akkor pontos leírásuk van a kocsijáról. És már azt is kitalálta, hol lehetne biztonságosan elrejteni. Megfordította a kocsit, és hagyta lecsurogni az országúton, furcsán egyensúlyozva a lapos gumi miatt. De nem kellett messzire mennie. Néhány száz yardnyival odébb volt egy hajtűkanyar, ahol, hogy az út elég széles legyen, a hegyoldalból is ki kellett vájni valamennyit. Bleeker gázt adott a Volkswagennak, egyesbe kapcsolt, az esetlen járművel felkapaszkodott a lejtőn, és mielőtt megállt volna, áttört néhány sűrű bokron. Gyorsan leállította a motort. A bush csöndje kísérteties volt: egyetlen madár sem énekelt, egyetlen teremtmény sem mozdult, és a forgalom egykor megszokott morgása már egy éve megszűnt. Ilyen lehetett a világ, elmélkedett, amikor a teremtés még nem tudta pontosan, mit is kezdjen önmagával. Kiszállt. A kocsi néhány száz lábnyira előreküzdötte magát, keskeny csapást hagyott maga után összetört, eltaposott aljnövényzetből. Az eső azonban rugalmassá tette n csalitot és a bokrokat, hamar fel fognak egyenesedni. Volt ugyan néhány letört hajtás is, de semmi olyan, amit ne lehetett volna elrejteni vagy saját érdekében felhasználni. Nekikezdett a kemény munkának, hogy a lehető legvastagabban elborítsa a kocsit. Letépte a közeli fák fiatal hajtásait és a kocsira terítette őket. Gondosan dolgozott, úgyhogy a keze félóra múlva sebes volt és vérzett, de már lehetetlenné vált, hogy az úton haladók meglássák a kocsit. Aztán elkezdte eltüntetni a nyomokat ott, ahol a kocsival letért az útról. Piszkos, időigényes munka volt, de el kellett végezni. Az eső egész idő alatt hullt, sárrá hígította a földet, és ez megkönnyítette a dolgát. Mikor meggyőződött róla, hogy minden tőle telhetőt megtett, visszament a kocsihoz, hogy még egyszer, utoljára ellenőrizze. Miközben elégedetten szemlélte a munkáját, észrevette, hogy figyelik. Hideg markába szorította a félelem. Moccanni sem tudott, és felébredt benne a rémület, amely ezekben a hosszú, magányos hónapokban aludt benne. Nem volt más hang, csak ahogy az eső halkan leesik a faágakról, és saját vére lüktetése a fejében. Várt, aztán valami arra késztette, hogy megmozduljon. Felnézett, jobbra fordult, és mélyen az aljnövényzetben megmozdult valami. Valami sötét, majdnem fekete, és nagyon emberi. Egyedül volt, fegyvertelen és nagyon ostoba. A puskát az üres benzineskanna mellett hagyta. Mindkettő ott várta az útszélen, innen több száz yardnyira. Ami azt illeti,

akár fényévekre is lehettek volna. Mindig olyan óvatos volt, és tessék, most ez az apró hiba, és a világa kész összeomlani körülötte. Mozdulatlan maradt. A menekülés reménytelennek tűnt. Az esőben nehéz volt bármit is kivenni, de az átfogó zöldben egy pillanatra láthatóvá vált egy arc, egy kifürkészhetetlen fekete arc, széles kiálló homlokkal és durva vonásokkal. A férfi meztelen volt, az eső sima vízréteggel vonta be, úgyhogy fénylett a tompa napsütésben. Egymásra bámultak. A bennszülött fel volt fegyverezve, lándzsa és bumeráng volt nála, és nem lehetett kiszámítani, mit fog tenni. Nem tűnt fenyegetőnek a viselkedése, de Bleeker tudta, hogy ilyen körülmények között lehetetlenség felmérni egy bennszülött szándékait. Borsódzott a háta. Azon tűnődött, vajon hányan rejtőznek még a bokrokban, hogy körül van-e véve, és hogy mit fognak vele csinálni. A bennszülött lándzsája jó nyolc láb hosszú volt, hegye kegyetlenül horgos, arra gondolt, milyen érzés lehet, ha behatol a testébe, és tudta, borzasztó halál lenne. Semmi sem mozdult. Egymásra bámultak, az idő pedig mintha örökre megmerevítette volna őket. A fekete férfi szenvtelen kőkorszaki arcának kifejezése nem változott, és Bleeker csak jó néhány másodperc múlva vette észre, hogy visszahúzódott az erdőbe, ugyanolyan csendesen, ahogy jött. Egyre erősebben esett. Nem látott maga körül semmilyen életjelt. Valahogy megmozdította elzsibbadt tagjait. Óvatosan hátrált az országút felé, erősen figyelte az átázott lombokat. Néha gyorsan körülnézett, arra az esetre, ha mások közelednének hozzá. Attól félt a legjobban, hogy a lándzsa szörnyű erővel a hátába fúródik. Kijutott az útra, és folyton hátra-hátranézve felfelé sietett. Futásnak eredt, és amíg el nem ért oda, ahol a benzineskannát hagyta, és lihegve fel nem kapta a puskát, meg sem állt. Behátrált a fák közé, arra nézett, ahonnan jött. Semmi sem mozdult Az országút ugyanolyan elhagyatott volt, mint máskor, a közeli fák között pedig semmi mozgást nem tudott felfedezni. Megdörzsölte a szemét és az arcát. Reszketett, és egy pillanatig azt hitte, csak képzelte az egész jelenetet, de az emlékezete ezt nem fogadta el. Azt hitte, hogy a bennszülött arca kifürkészhetetlen volt, de most már rájött, hogy van neve annak a kifejezésnek, amit a fekete férfi szemében látott: kíváncsi volt. Nagyon valószínű, hogy a férfi egyáltalán nem akarta bántani, miért is akarta volna? A hegyekben sok volt a vad, és az ő népe minden fehér embernél jobban hozzá volt szokva, hogy a természetből éljen. Bleeker ráébredt, hogy valamikor régen visszaszorították őket a sivatagba, de most visszajönnek, végigcsinálják a hosszú menetelést a földrész halott szívéből abba a világba, ami a számukra élőbb és bőségesebb, mint amilyen Bleeker számára valaha is lesz. Helyreáll a régi status quo. Visszasietett a házba, feltétlenül el akarta mondani Deirdre-nek, mi történt, és figyelmeztetni akarta, hogy vigyázzon, ha elhagyja a házat. Eltelt némi idő, amíg önkéntelen remegése megszűnt.

Deirdre épp hogy felkelt, mire visszaért. Minden magyarázkodás nélkül, ösztönösen megérezte, hogy odakint valami történt, és arcán szinte azonnal tükröződött a férfi idegessége. – Mi baj – kérdezte –, mi történt? A férfi levetette a csöpögő esőkabátot és kalapot, és hanyagul egy székbe dobta. Semmi értelme pánikba esni. A házban biztonságban vannak, és elég puskájuk és töltényük van, hogy akár egy kisebb hadseregnek is ellenálljanak. De még mindig félt. Leült az egyik székbe, és végigsimított nedves arcán. – Le… lementem, hogy a kocsiját elvigyem az útról. – Elhallgatott. Már majdnem elmondta neki, mit tud Carson legutóbbi tevékenységéről, de még idejében megállt. Semmi értelme a szükségesnél jobban felizgatni a lányt, de valamilyen magyarázatra persze szükség volt. – Valaki megláthatta, ahogy áthajtott a városon – mondta –, és elképzelhető, hogy követték, és a kék Volkswagent keresik. De így már nincs esélyük, hogy megtalálják… A lány bizonytalanul figyelte, az esze még mindig résen volt. – Átázott – mondta, és elindult a fürdőszoba felé –, hozok magának egy törülközőt. – Deirdre… A lány megfordult. A férfi idegesen hátravetette nedves szőke haját. – Láttam valakit odalenn. Egy feketét, egy bennszülöttet! Nagyon megijedtem. Nem, egyáltalán nem fenyegetett. – Megpróbálta leírni a tisztáson lejátszódott mozdulatlan jelenetet, de szavai nem tudták felidézni a találkozás hatalmas feszültségét. – Csak álltunk ott, és bámultunk egymásra. Vele ott volt a nagy fene dárdája, én meg vagy száz yardnyival feljebb hagytam a puskámat az úton. Tudom, ostobaság volt, és többet nem fog előfordulni velem… A lány egyre idegesebb lett. Visszajött a szobába. – És mi történt? A férfi megvonta a vállát. – Ez benne a furcsa: semmi. Nem tudom, meddig álltunk ott, miközben esett az eső, de hirtelen eltűnt, ugyanolyan hangtalanul csúszott vissza az erdőbe, ahogy jött. – És ez minden? Nem próbált meg kommunikálni? – Nem. – Miért is tette volna? Az elmúlt néhány hónap során Bleeker többször észrevette, hogy valami más is mozog a környező erdőben az ismerős állatokon kívül: mindig meggyőzte magát, hogy csak a kipusztuló fauna mozog ott, de most már nem volt ebben olyan biztos. Elképzelhető, hogy a bennszülöttek immúnisak a vírussal szemben, amely kipusztította a fehér fajt, de ha nem is, már hosszú évekkel ezelőtt annyira mélyre űzték őket a kontinens belsejébe, hogy csak periferikus kapcsolataik lehettek a fehér ember civilizációjával. Sok szétszórt törzs egyáltalán nem került kapcsolatba sem az állammal, sem az egyházzal, és nagyon valószínű, hogy számuk mostanra már felülmúlja a szerencsétlen fehér túlélőkét. Kijózanító gondolat volt. Deirdre végighallgatta a fejtegetését, és kétségbeesett. Eddig is épp elég veszedelemre kellett felkészülni, de ez a felfedezés új megvilágításba helyezte a túlélést.

– Carl, mit csináljunk, ha legközelebb látjuk őket, próbáljunk meg közeledni, vagy mit? – Nem tudom, igazán nem tudom. Ha ennyire keletre jutottak, akkor a városokat is látták, és rájöttek, hogy valami borzasztó történt. A civilizáltabb törzsek képesek lesznek kikövetkeztetni, hogy milyen jellegű volt a kataklizma, de az elmaradottabbak csak annyit értenek meg, hogy szörnyű varázslat végzett a fehér emberrel. Ha kapcsolatba kerülnek egymással, még kevésbé ismerik fel az igazságot, azt hiszem, máris beszivárogtunk a mitológiájukba, így igazán nem tudom, hogyan közeledjünk hozzájuk? – Miért nem mint barátok? A férfi egy pillanatra eltűnődött ezen. – Miért nem mint istenek? Mindkettő elképzelhető. A problémát vizsgálgatva arra a következtetésre jutottak, hogy a bennszülötteknek, hacsak komor faji emlékeik nem késztetik őket erre, nincs komoly okuk, hogy támadóan viselkedjenek. Bleeker nem tudta, mit gondoljon. Munkafilozófiája pedig a „várjuk ki a végét” lett. Egész nap egyenletesen esett. Bleeker azzal töltötte ideje nagy részét, hogy a ház körüli bokrokban izgatottan kereste a mozgás jeleit. De tudta, hogy ez csak gesztus, a bennszülöttek úgy tartoztak ehhez a földhöz, ahogy egyetlen városi ember sem, és már nagyon régen megtanulták, hogy úgy mozogjanak az aljnövényzetben, mint a víz a hullámok alatt. Ez a tevékenység azonban megnyugtatta, és távol tartotta az asszonytól. Világát felhasították, és mindenféle kellemetlen dolgok hulltak ki belőle. Lehet, hogy hagyni kellett volna továbbmenni, egyáltalán nem marasztalni, és akkor… Deirdre a lehangoló délután közepén behívta, és megetetett vele egy gyors ebédet. Furcsán nyugodtnak látszott, mint hogyha maga előtt is rejtett bátorságtartalékokra lelt volna. A férfi azonban komoran evett, kényelmetlenül érezte magát, és amikor a lány leszedte az asztalt, nem kiment, hanem fel az emeletre. – Rosszul néz ki – szólalt meg a lány. Megállt a lépcső közepén, és visszanézett. Arca halványabb volt a szokottnál, és szemének kétségbeesett, üldözött kifejezése volt. – Azt hiszem, sikerült megfájdítanom a fejem. – Csak influenza ne legyen. Aggodalma életük sokféle veszedelmére emlékeztette; még egy közönséges megfázás is halálos lehetett ebben az őrült világban, ahol nem voltak barátságos orvosok, akik gyógyszert írnak, sem pedig gyógyszerészek, akik készek elkészíteni a hatásos gyógyszert. A kis dolgok is ölhettek. – Pihenek egy kicsit – mondta –, és beveszek egy kis kodeint. – Az ablakra mutatott – Én azért, biztos, ami biztos, figyelnék. És ne menjen túl messze a puskáktól. – A ház stratégiai pontjain puskákat helyezett el, ennél többet nem tehetett, csak várhatott. Ez pedig furcsa foglalatosság volt. A lány figyelte, hogy fáradtan felmegy a lépcsőn, és nem szívesen vállalt teher nehezedett rá.

Mi lesz mindennek a vége? Egész haszontalan életüket úgy fogják leélni, hogy félnek mindentől, ami moccan, képtelenek lesznek kikapcsolódni, és bármi értékeset megosztani? Ilyen értéktelenné vált az élet? A remény vicsorgó ördögpofa lett? Odament az első ajtóhoz, kinyitotta, és kisétált a tornácra. Egy kis időre elállt az eső és a szaggatott felhőkön halvány napfény tört át. A lehetőség valahogy mégis kellemetlen volt. Nehéz volt elképzelni, hogy egy kis hadseregnyi bennszülött lapul a házat körülvevő nedves aljnövényzetben; egyszerű emberek voltak, és az életben maradás valószínűleg túl sok dolgot adott nekik ahhoz, hogy csak futólag vegyenek tudomást a fehér ember szétrombolt világáról. Még az is elképzelhető, hogy úgy vélik, a hozzá hasonló emberek valami megmagyarázhatatlan módon kegyelemben részesültek, de legjobb távol maradni tőlük, nehogy az ő fekete bőrüket is megtámadja a szörnyű betegség. Bleeker reakciója még mindig teljesen aránytalan volt ahhoz a feltételezett veszedelemhez képest, amit a magányos bennszülött jelenthetett, akit látott. Érezte, hogy általános ellenszenve mögött valami más is meghúzódik, de nem tudott rájönni, mi lehet. Meg volt róla győződve, hogy ha sikerülne áttörni a férfi elszigeteltségét, kiderülne, nem is olyan veszélyes a dolog. Bleeker egész délután az emeleten maradt. A lány egyszer-kétszer gondolt rá, hogy fel kellene mennie megnézni, jól van-e, de nem tudta rávenni magát, hogy felmenjen a keskeny lépcsőn. Volt közöttük valami megállapodás, ami távol tartotta őket egymástól, és ezt legjobban az a láthatatlan korlát jellemezte, ami lezárta Bleeker lakrészét. Fél öt körül kiment a konyhába, hogy nekikezdjen a vacsorakészítésnek. A szekrények jól meg voltak tömve, de nem először fordult elő, hogy friss tojásra vágyott és kenyérre és a földről frissen szedett paradicsomra és száz más dologra, amik, ahhoz képest, hogy régen milyen könnyű volt megszerezni őket, aránytalanul fontosak lettek. Meddig élhetnek vajon konzerveken? Mikorra ürülnek ki a szupermarketek? Mikor válik szükségessé a veszélyes út? Egyre idegesebb lett. Elővett néhány marhahús- és zöldségleves-konzervet, és azon gondolkozott, mihez kezdjen velük. Egytálételre gondolt, és keresgélt egy darabig, amíg megtalálta a megfelelő edényt. Beleöntötte két konzerv tartalmát, és addig kutatott, amíg sárgarépa- és savanyúkáposzta-konzervet is talált. Meglehetősen nagy zajt csapott, időnként megcsörgetett néhány tálat vagy lábast, és egyáltalán, csapkodott a konyhában, de fentről nem hallott semmit. Kezdett aggódni. Idegesen dörzsölgette a csípőjét a tenyerével, és azon gondolkozott, mit is csináljon. Annyi mindent nem tudott és nem értett Bleekerrel kapcsolatban, és ilyen helyzetben eléggé valószínű volt, hogy túl nagy adagot vett be valamilyen tablettából, amit nem ismert eléggé. Gondolatai főleg ebbe az irányba mozogtak. Levetette, az asztalra dobta a kötényét, és kiment a nagy nappaliba. A lépcső hívogatóan intett. Nem tudott tovább várni. Nemcsak az aggodalom, a magány és a félelem is arra késztették, hogy felsiessen. Odament a szoba csukott ajtajához. Megállt, mély lélegzetet vett, és halkan bekopogott. Válasz nem jött.

Újra kopogtatott, egy kicsit hangosabban és kevésbé hanyagul. Válasz még mindig nem érkezett. – Carl, jól van? Mivel az ajtó nem válaszolt, megragadta a kilincset, és türelmetlenül elfordította. Könnyen kinyílt. Gyorsan belépett a szobába, és meglepetésében hátrált egy lépést. Olyan volt, mint egy múzeum. Olyan hatalmas, hogy eltörpült mellette a ház minden szobája, amire csak emlékezett. De ami maradt, az már nem a nagyapja kuckója volt. A három főfalat a padlótól a mennyezetig polcok borították; csak a bal oldali rövid fal, a széles franciaablakokkal volt olyan, amilyenre emlékezett. A polcok sűrűn meg voltak rakva minden elképzelhető formájú és méretű könyvvel, egy teljes falat pedig a hanglemezek borítottak el. Könyvek hevertek kupacokban a földön, az asztalokon és fiókos szekrényeken szétszórva, közvetlenül a lány előtt pedig egy lemezjátszó, amilyet egy évvel ezelőtt hirdethettek a lelkes áruházak. De hangszórókat nem látott sehol. Bleeker az ablaknál ült egy díszes karosszékben. Nem aludt, de azt sem vette észre, hogy belépett, és a lány látta, miért: egy sztereo fülhallgató volt rajta, a vezetékei az előtte álló kávézóasztalkán elhelyezett apró erősítőhöz vezettek. Szeme üresen bámult, és a lány látta, hogy a lemez forog az előtte lévő tányéron. A szobát súlyosan megülte a tudás poros szaga. A lány határozatlanul állt. Bleeker nem figyelt ugyan fel a kopogására, de most mégis felnézett, és látta, hogy előtte áll. Egy pillanatra megdöbbent, aztán megragadta és levette a fülhallgatót. Nagyon ostobán nézett. – Sajnálom – kért bocsánatot –, nem hallottam magát. Gondosan a kávézóasztalra tette a fülhallgatót, és megnyomott egy pöcköt az erősítőn. A csipogó zene elhallgatott, a férfi pedig félénken nézett fel rá. A lány idegesnek és zavartnak érezte magát. – Jól… jól érzi magát? Majdnem hat óra. Kopogtam az ajtón, de… A férfi felállt, nyújtózkodott, odament a lemezjátszóhoz, és leállította. Megpróbált nyugodtnak látszani, de a lány érezte, hogy hirtelen megjelenése zavarba hozta. – Igen, most már jobban érzem magam. Bevettem egy kis kodeint, és aztán úgy éreztem, legjobb lesz, ha egy kicsit pihenek, és zenét hallgatok. Azt hiszem, észre sem vettem, hogy múlik az idő… Észre kellett vennie, milyen csodálkozva néz körül a lány a szobában. Nekitámaszkodott a szekrénynek, amiben a zeneszerszámait tartotta, és megpróbált könnyedén beszélni. – Nos, azt hiszem, leleplezte apró titkaimat… A lány számára azonban még mindig nem volt világos, és Bleekernek meg kellett magyaráznia, mit is jelent a szoba. – Üljön le – a szoba közepén álló nagy nádszék felé intett. – A vacsora még várhat egy darabig. Van néhány dolog, amit tudnia kell… Rólam és erről a helyről, és a magyarázat elég hosszú lesz…

Miután minden megtörtént, és miután túljutott az önsajnálaton, elkezdte gyászolni azt a sok gyönyörű dolgot, amit az ember csinált. Nem tűnt igazságosnak, hogy a méltatlannal együtt az is eltűnjék, ami szép volt az emberben, meg kellett találni a módját, hogy ebből az örökségből megmentsen valamit a következő nemzedékek számára, akik a földön szétszórva küszködő maroknyi túlélőtől származnak. Bleeker azonban nem volt mindentudó. Még fiatal volt, és az összes művészet közül csak az irodalommal és a zenével került kapcsolatba, az utóbbival szoros kapcsolatba, olyan szenvedélyesen, ahogy erre csak a fiatalság képes. Mindennél jobban szerette a zenét, és tudása e tárgyról már a háború előtt is enciklopédikus volt. A sötét, félelmetes napokban, amelyek a járványt követték, ez a szeretet adott neki erőt. Úgy kapaszkodott bele, mint a haldokló, és végül ennek az érzésnek a segítségével tudott tovább élni. Amikor a szeme újra látott, mást is, mint a végtelen elhagyatottságot, és céltalan lába helyes irányt keresett, hirtelen úgy érezte, hogy egykor unalmas és haszontalan élete, a homályos, szorgos irodák után, ahol addig megfordult, végre értelmet kapott. Reménytelenné természetesen az tette a dolgot, hogy úgy látszott, senkit sem érdekel. Azt a pár nyomorultat, akit talált, túlságosan is elfoglalta a rablás és az értelmetlen romboló orgiák, hogy a jövővel is törődjenek. És különben is, legtöbbjük szinte egész idő alatt őrült vagy részeg volt. Kivéve Carsont – de ezt hinni tévedés volt. Az ő őrülete hosszabb idő alatt fejlődött ki, de amikor eluralkodott a gondolatai felett, végül is jobban veszélyeztette a jövőt, mint az eltévedt jelen. – Carson? – Deirdre kérdőn nézett rá. – Eddig még soha nem említette. Bleeker legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Az volt a szándéka, hogy egyáltalán nem említi Melbourne önjelölt királyát. De a lány tovább kérdezett: – Milyen volt? Jól ismerte? – Jól? – elhúzta az arcát. – Együtt születtünk erre az átkozott világra. Mindketten ugyanabban a csendes kórházban verekedték vissza magukat az életbe, ahová a járvány első óráiban felvették őket; és mindkettőjüknek meg kellett tenniük a borzalmas felfedezést: a kórház is a temető része lett, szobáit betöltötte a halál bűze. A folyosókat ellepték a holttestek, amelyek a borzasztó haláltusa pózaiban merevedtek meg; vak szemüknek még elég ereje volt ahhoz, hogy mélyen beleégesse magát Bleeker tompa agyába. Valahogy letámolygott az utcaszintre, és addig kutatott, amíg egy földszinti büfét nem talált. Nem tudta, mennyi ideig lehetett eszméletlen, de a gyomra elviselhetetlenül fájt, torkát pedig vadul égette a szomjúság. Betámolygott a büfé ajtaján, és körülnézett. Beteg szeme átsiklott a sok üres asztalsor fölött, és végül megállapodott egy alakon, aki a terem túlsó végében kuporgott. Az egész világon azok a lázas állati zajok jelentették az egyetlen hangot, amivel az a teremtmény az előtte lévő ételt habzsolta. Aztán megérezte Bleeker jelenlétét, és felnézett. Meglátta az ösztövér, félelmetes arcot és a vadul könyörgő szemet. Egyikük sem szólt, de körülbelül fél percig egymást nézték; azután a másik férfi nyilvánvaló érdektelenséggel újra a tápláléka felé fordult. Bleeker úgy érezte, többet

nem várhat, átbotorkált a termen, és addig ügyködött a barlangszerű konyhában, amíg meg nem találta, amit keresett. A másik férfitól kicsit távolabbi asztalhoz ült le. Csendben ettek, amit csak a másik röffentései és saját ügyetlen rágása szakítottak meg. A vírus szinte utolsó cseppjéig lecsapolta az energiájukat, és mindketten rájöttek, hogy a maradékot meg kell őrizniük, hát ettek, amíg jól nem laktak. Bleeker látta, hogy a másik hátradől a székében, és rágyújt. Az őrültség fénye mintha részben eltűnt volna a szeméből, most már lehetségesnek tűnt a beszéd is. Először habozva, aztán ahogy az erejük visszatért, egyre magabiztosabban cserélték ki csekély tudásukat arról, hogy mi történt, aztán kimentek, hogy megnézzék a romba dőlt világot. Nem időzött a részleteknél. A lány maga is eleget látott ahhoz, hogy tudja, milyenek voltak azok az első napok, de úgy érezte, néhány dolgot, ami a saját története szempontjából fontos, el kell mondania. – Mászkáltunk egy darabig, de még meglehetősen gyengék voltunk; így aztán bementünk egy nagy szállodába a város fölött, és megpróbáltuk kitalálni, mit is csináljunk… Fülükkel a hordozható rádióra tapadtak, de csak statikus zajokat hallottak. Úgy tűnt, egyetlen rádióállomás sem működik az egész földrészen. Volt néhány utalás a legutolsó újságokban, a terjeszkedő háborúról és az ázsiai invázió lehetőségéről olvashattak, bakteriológiai fegyvereket azonban nem említettek. Persze erre nem volt idő. Az ázsiai bombázók olyan veszélyes járványt terjesztettek, ami kevesebb mint 24 óra alatt térdre kényszerítette az országot, az ezt követő káoszban pedig nem foroghattak az újságot nyomtató gépek. A világnak egyetlen nap és éjszaka alatt vége lett, és nem tűnt nagyon valószínűnek, hogy újjá lehet építeni. Carson ötlete volt, hogy betörjenek a Telekommunikációs Központba, és megpróbáljanak a tengeren túl felrázni valakit. Úgy látszott, meglehetősen sokat tud az elektronikáról, és Bleeker sosem kételkedett abban, hogy tehetséges. Sikerült beindítaniuk a szükséggenerátort, és eljátszadoztak az adó-vevőkkel. De úgy tűnt, ugyanolyan halott a külső világ is, mint az övék. Sehol sem találtak egyetlen hangot sem. Amíg véletlenül ki nem próbálták egy Föld körüli pályán keringő műhold hullámhosszát, és meg nem hallottak egy nagyon szomorú hangot a csillagközi statikus zajokon keresztül. – HÉ, TI FICKÓK ODALENN, HÁT SENKI NINCS ÉLETBEN?! AZ ÉG SZERELMÉRE, MIÉRT NEM VÁLASZOLTOK? MÁR NAPOK ÓTA VÁROM, HOGY VALAHOGY KAPCSOLATBA LÉPJÜNK! ISTENEM, INNEN FENTRŐL BORZASZTÓAN NÉZ KI AZ EGÉSZ… Az elfeketedett északi félgömb rosszindulatúan keringett alatta a kegyes napfényben. – VAN OTT VALAKI…? Egy félóráig tartott, amíg rendesen be tudták állítani a hullámhosszát, de mikor sikerült, roppant boldoggá tették a magányos űrutast.

– Hello, Stan Carson és Carl Bleeker beszélnek Melbourne-ből, Ausztráliából. Mi civilek vagyunk, ismétlem, civilek. Hall minket? Hall minket? Mikor végre meghallotta, szenvedélyesen üdvözölte őket: – HELLO, MELBOURNE! HELLO, MELBOURNE! HÁL'ISTENNEK ÚJRA EMBERI HANGOT HALLOK! JÉZUS! INNEN FENTRŐL BORZASZTÓAN NÉZ KI AZ EGÉSZ. EGYÁLTALÁN, Ml TÖRTÉNIK ODALENN? Hangja hol gyengébben, hol erősebben hallatszott a sziszegő statikus zajok között. Carson megkérdezte: – Maga amerikai? – AZT HISZI, ÚGY BESZÉLEK, MINT EGY RUSZKI?! Amikor jobban megnyugodott, olyasmit közölt velük, ami szigorúan bizalmas információnak számított volna: a Defense One egyetlen utasa volt. Ezt a műholdat közvetlenül a háború előtt küldték fel azzal a céllal, hogy kobaltbombákat dobjon az esetleges ellenségekre, de a magányos űrutasnak semmi lehetősége nem volt rá, hogy megszabaduljon veszedelmes terhétől. – A HÜLYE KURAFIAK ITT HAGYTAK EGY IDŐZÍTETT BOMBÁVAL, AMIT NEM SIKERÜLT KILŐNI… EHHEZ MIT SZÓLTOK? Egyik gonosz légi szellemnek, azok közül, amelyek a hatvanas évek vége óta akadályozták a műholdak fejlesztését, sikerült beszorítania az egyik kobaltbombát a kilövőcsőbe – és csak úgy lehetett volna kiszabadítani, hogy felküldenek egy szervizkompot. Ilyesmi viszont most nagyon sokáig nem lesz, ha egyáltalán újra lesz valaha. A pilóta sorsa reménytelen volt, és nem segíthettek rajta másképp, csak azzal, hogy adásról adásra megkönnyebbülhetett. Több napon át tartották a kétoldalú kapcsolatot, az űrhajós hangja egyre gyöngébb lett, ahogy tudatosult benne nehéz sorsa, és tudták, hogy segítségükkel sem őrizheti már meg sokáig az ép eszét. Bleeker észrevette, hogy miközben Carson türelmetlenül kutat a városban túlélők után, ő maga egyre több időt tölt azzal, hogy a Föld körül keringő túlélővel beszélget. Amikor a műhold az ötödik vagy hatodik napon ismét megfelelő helyzetbe került, a mindent elárasztó sztatikus zajokon áttörő hang gyenge volt, és szenvedélyes vágyakozásról tanúskodott a távoli, halott Föld iránt. – NEM AKAROK MEGHALNI, BLEEKER, NEM AKAROK MEGHALNI, NEM ÍGY. – Már kezdett megőrülni. – MIÉRT NEM TUDTOK VALAMIT TENNI? HOGY ENGEDHETITEK, HOGY FENN MARADJAK, MIÉRT NEM CSINÁLTOK VALAMIT? NEM AKAROK MEGHALNI. SEMMIT SEM TETTEM, AMI MIATT MEG KELLENE HALNOM… Carson pedig, aki nem volt képes tovább elviselni a hangot, kitépte a kezéből a mikrofont, és dühösen belekiabált: – Márpedig, pajtás, meg kell halnod! Hagyd abba a nyavalygást, az istenért, azt hiszed nekünk idelenn jobb?! Bleeker tehetetlenül dőlt hátra, ahogy azt figyelte, hogy a másik kitépi a mikrofont és összetöri az adó-vevő gombjait.

– Egyszerűen nem tudom tovább elviselni – mondta. Nehezen lélegzett és reszketett a keze. – Egyszerűen nem tudok többet lenyelni belőle… Céltalanul kisomfordált, miközben Bleeker a bűnösségükön rágódott. Amikor aznap délután a parkban mászkált, hirtelen lángoló fény virágzott ki a magasban, néhány rövid másodpercig olyan tüzesen lángolt, hogy a lemenő nap olyan volt mellette, mint egy vacak széndarab. El kellett takarnia a szemét a vakító sugárzástól, amit az atomrobbanás okozott az atmoszféra legkülső rétegében. Amikor a ragyogás tűhegynyi fényponttá halványult, a magányos asztronautára kellett gondolnia. Vajon sikerült-e megszabadulnia, sikerült-e módot találnia, hogy felrobbantsa halálos terhét, és dacosan haljon meg inkább, semmint hogy szembenézzen a hosszú, fájdalmas éhhalállal és azzal a tudattal, hogy agya lassan belesüllyed az őrültségbe? Nem lehetett benne biztos, de most már nem lesz semmi, ami visszahúzza a rádió adóvevőhöz, hogy azt figyelje, elhallgatott-e már az a vad, fiatal hang. Kábán, először nézett körül, és elgondolkozott, mit is kezdhetne különös új életével. Carson komor és harcias lett; amíg Bleeker azon töprengett, milyen veszteségeket okoz a romlás, addig őt a saját démona űzte. Bleeker elment a múzeumokba és a könyvtárakba, és látta, hogy a patkányok máris átvették az uralmat. Nem volt elég a rengeteg emberi hús, még a hajdan szent épületeket is el kellett árasztaniuk, mániákus rágcsálásuk hangja kísértetiessé tette az éjszakákat. Látta, hogy a városok holtak és haszontalanok, hát a közeli hegyekben keresett szentélyt. Beszélt Carsonnak a terveiről, hogy hogyan lehetne annyit-amennyit megmenteni a könyvtárakból, mielőtt a patkányok teljesen elárasztják őket, aztán ezeket a mérhetetlenül értékes könyveket elszállíthatnák valami távoli és védett menedékhelyre a Dandenongokban; hogy gyorsan kellene cselekedniük, amíg még van idő, és biztonságba helyezhetnék a tudást és a hagyományokat, amíg a világ maradéka azért küzd, hogy újra talpra állhasson. Carsont azonban nem érdekelte a dolog, megalomániájának kezdetei már felismerhetők voltak. – Dilis vagy, Bleeker – mondta nevetve. Szavainak fagyos emléke és szeme hideg csillogása még most is gyakran kísértette. – Mit gondolsz, lesz valaki, aki kicsit is törődik a rohadt könyveiddel és zenéddel? Túl sok dolguk lesz az életben maradással meg azzal, hogy megtömjék a hasukat, nem hogy még a művészettel is törődjenek. – Világos volt, hogy nem maradhatunk együtt – magyarázta, és a beszéde kicsit habozóvá vált, mintha bizonyos incidensek felett elsiklana, másokat meg kerülne. – Carson egy reggel eltűnt, és soha nem jött vissza. Nem tehettem mást, mint hogy folytattam terveim véghezvitelét… Első szándéka az volt, hogy találjon egy teherautót, megrakja könyvekkel és lemezekkel, és kimenjen a hegyekbe. Félelme és kételyei vezették, amikor sorra járta a nagy egyetemi könyvtárakat és a vájtfülűeknek szánt lemezboltokat, és elvitte a zsákmányát a holt városból, ahol a patkányok fenték rá a fogukat, és ragadozók kúsztak az üres utcákon.

Ami a szépművészeti múzeumokat illeti, habozott, de aztán rájött, nincs értelme, hogy mindent megpróbáljon összegyűjteni. A legfontosabb a tudás, és ha az elszigetelt bandák a jövőben valamilyen civilizált rendszerben csoportosulnak, lesz idő a további erőfeszítésekre. Az ő keze csak keveset tehetett, a múzeumok nagy gazdagságának még várnia kell egy darabig. Biztos volt abban, hogy mások is tanulnak majd a példájából. Körülbelül egy év vagy talán kicsit hosszabb idő múlva, amikor úgy döntenek, hogy valamilyen szervezett csoportban vívják meg a túlélés nagy csatáját. – Hát itt vagyok – fejezte be ügyetlenül. A lány körülnézett a nagy szobában. – Tehát ez minden? A férfi mosolyogva megrázta a fejét. – Nem, a másik két szoba, azt hiszem, vendégszobák lehettek, nos, azokat pillanatnyilag raktárnak használom, amíg nem rendezem kicsit jobban a dolgokat. Ha akarja, majd később megmutatom. – Maga valóban sokat tett – mondta a lány csodálattal. – És milyen szenvedés lehetett kiválasztani a megfelelő könyveket… A férfi figyelte, ahogy felkel, és a könyvespolcok előtt sétál. – Ha az ember a praktikus dolgokra gondol – magyarázta –, akkor nem is olyan nehéz. A történelemmel kezdtem, és sorba vettem az alapvető dolgokat… Valóban rengeteg történelmi munkája és életrajza volt, de nagyon széles látókörű volt. A lány találomra nézegette a könyvek gerincét. Látott könyveket a bortermelésről, a szülészetről, növénytermesztésről, állattenyésztésről, orvostudományról. Az orvosi könyvek egy egész polcot megtöltöttek, ami olyan hosszú volt, mint a fal, és megdöbbentően sok témát öleltek fel. Voltak fizikai és matematikai könyvek, de észre kellett vennie, hogy a könyvek többsége a társadalomtudománnyal foglalkozik, olyanokkal, amelyekre a legnagyobb szüksége van azoknak az embereknek, akik előtt a túlélés egyszerű feladata áll, itt-ott azonban az ezoterikusabb tudományágak is képviselve voltak. A másik szobában talán több ilyen könyv volt. Voltak szakkönyvek a növénytanról, a könyvelésről, a fogászatról, a természetről és az elektromotorokról, a gyógyfüvekről és a fogamzásgátlókról. A férfi nem foghatott át mindent, de széles hálót vetett ki zsákmányára, és sok ideje volt, hogy kigondolja, mire lesz szükség. Borzasztó sok ideje volt. A lány örömmel látta, hogy a szépirodalmat sem hanyagolta el; a gyakorlatiasság nem szorította háttérbe a művészet szükségességét, bár a lány elgondolkozott azon, hogy hogyan lehet Dickens fontos a következő nemzedéknek, talán inkább Hessével és Kafkával tudnak majd belsőleg azonosulni, Durrel és Burgess pedig örömteli menekülést nyújtanak majd a múltba, amit már nem értenek, és amivel nem is igen törődnek. Természetesen a költők is ott voltak. Shakespeare szinte kiszorította őket a polcról. Vajon mit talál majd ez a komor új világ Goethében és Browningban és Gravesben és Miltonban, ami értelmesebbé teheti az életüket? Gondolatban megvonta a vállát – és megtalálta a választ. A költő keresőfényének szűkebb fókusza a tapasztalat olyan kis

területeit is bevilágíthatja az elkövetkező nemzedékek számára, amit a regények szélesebb vászna nem. A könyvektől a lemezekkel borított fal felé fordult, és újra megcsodálta a férfi előrelátását. Beethoven itt Berg mellett kapott helyet, és ez nem tűnt különösnek; egy-egy zeneművet több karmesterrel és szólistával is megszerzett, úgyhogy a hallgatók, akik visszanéznek erre a dicsőséges örökségre, különböző szempontokból közelíthetik majd meg a nagy zenét. Furcsának találta azonban, hogy a tömött polcon egyetlen könnyű- vagy népzenei lemezt sem talált. Edith Piafnak és Ewan McCollnak nem jutott hely ebben a világban? Annyi minden kavargott azonban fáradt agyában, hogy egyelőre félretolta a kérdést. A férfi felé fordult. – Carsont… Viszontlátta, mióta elhagyta a várost? A férfi gondosan megválogatta a szavait, és félig a padlóra nézett. – Egyszer… amikor elég ostoba voltam, hogy behajtsak a város közepébe. Összetalálkoztunk, amikor éppen készleteket szereztem egy szupermarketből. Két másik fickó is volt vele, nyomorult alakok; elveszettnek, félig éhenhaltnak látszottak, és majd eszüket vesztették a félelemtől. Nem tudtam rájönni, mitől félnek. Talán Carsontól, sokakra hatott így. Észrevettem, hogy mind fel vannak fegyverezve, pisztoly a derekukon és fejenként egy puska. Megkérdeztem, minek a sok tűzfegyver, és tárgyilagosan vigyorogva azt felelte: „Ó, csak önvédelemre kell!” – és kacsintott, isten engem, kacsintott! Mintha valami tréfa lett volna… A halott városban surranó többi túlélő azonban sokkal jobban el volt foglalva azzal, hogy önmagára vigyázzon, semhogy azzal törődtek volna, hogy bárki más mit csinál. Carson elmondta, hogy mindezt meg akarja változtatni, össze akarja gyűjteni és meg akarja szervezni őket, csak azt nem mondta el, miért. Lehet, hogy akkor még nem talált ki semmit, de el tudtam képzelni, mit akar csinálni: magához akarja ragadni a hatalmat. – És ezután soha nem ment vissza? A férfi megrázta a fejét. – Néha bementem a külvárosokba, de tovább nem. Nem hinném, hogy megéri a kockázatot. .. A lány elgondolkozva bámulta a tömött falakat. – És mindezzel mit akar kezdeni? A férfi csodálkozott, hogy nem találta ki. – Hát… gondolom, várni. A lány a homlokát ráncolta. – Várni, de mire? A férfi odament a franciaablakhoz, hátat fordítva beszélt. – Arra, hogy a világ vagy legalábbis, ami megmaradt belőle, megszerveződjék. Van egy rádióm ott – odaintett a sztereo berendezésre –, és minden reggel és délután egyegy óráig hallgatózom az újjáéledés jelei után, de eddig még nem volt szerencsém. A mi országunkban természetesen megdöbbentően csekély a túlélők aránya, de másutt talán szerencsésebbek voltak, és akadhat köztük olyan, aki előrelátóbb, mint Carson.

A lány szeretett volna hinni neki. – Maga még sohasem próbált kapcsolatba lépni a többi túlélővel? A férfi háta megmerevedett, és nem akart feléje fordulni. – Megőrült? Azt akarja mondani, hogy menjek ki oda, és keressek embereket? Te jó ég! Magának kéne a legjobban tudni, hogy milyen a világ odakint. Őrültség… tiszta őrültség… Lassan kialakult benne a kép a férfi ellentétes egyéniségéről. Az megfordult, a lányra nézett. Arca sápadt volt, és nem tudta megszüntetni a keze remegését. – Deirdre… odakint gyilkosok járnak… gyilkosok… A lány szemét meleg könnyek szúrták, de nem csordultak le. Félrenézett. – Igen, azt hiszem, azok… Később, miközben a lány a vacsorát készítette, a férfi körbejárt, bezárt minden földszinti ajtót és ablakot, aztán együtt vitték fel a tálakat, és a nagy dolgozószobában vacsoráztak. A férfi felhozott egy üveg márkás fehér burgundit a pincéből, rövid ideig a petróleumos jégszekrényben hűtötték. Úgy ettek és ittak, hogy jelenlegi környezetükben ellenségesnek és idegennek tűnt, és utána Bleeker feltett egy lemezt, és felajánlotta a lánynak a fejhallgatót. – Delius – mondta –, a Florida-szvit. Mondja meg, hogy tetszik-e… A lány hagyta, hogy fülére csúsztassa a miniatűr hangszórókat. Füle csak a gyengéden áramló dallamokra koncentrált. A fejhallgató nagy volt, de jól párnázott, és kényelmesen simult a fejére. Úgy érezte, a zene valahogy sterilen és mesterségesen, a koponyája közepéből jön. Bleeker rámosolygott. Tudta, hogyha a férfi megszólalna, látná mozogni az ajkát, és talán még egy-két szó is beszűrődne a fejhallgatón. Egyre jobban elszigetelődtek. A lány reszketni kezdett. Felemelte a kezét, és levette a fejhallgatót. – Ha nem haragszik, inkább lefekszem – mondta. A férfi nem akarta tartóztatni. – Jó ötlet. Mindkettőjük számára fárasztó nap volt, és a férfi még nem verte ki a fejéből sem azt a veszélyt, amit Carson jelentett, sem pedig a rejtélyes bennszülötteket. De megtette, ami tőle telt. A ház biztonságosan be volt zárva, és elegendő töltényük volt, most már jöhetett a hosszú, álmatlan, őrködéssel töltött éjszaka. A lány később, amikor már az ágyában hevert és a sötétséget bámulta, megharagudott Bleekerre és az álmaira. Miért legyenek álmai, amikor neki semmije sincs. Semmije… És nemcsak álmodozó, hanem még gyáva is. És ő ezt a férfit választotta, hogy megvédje. Mégsem tudott nevetni, mert mélyen együttérzett vele. Egyedül, és képtelenül arra, hogy szembenézzen a komor új világ felelősségeivel, bezárkózott az ablaktalan elefántcsonttornyába. Nem akarta megtörni a magányát, hiszen így magán kívül senkinek sem árthatott, de úgy érezte, a másiknak nincs joga ahhoz ragaszkodni, hogy

mindketten a saját világukban keringjenek, és sose kerüljenek olyan közel egymáshoz, hogy igazi érzelmek ébredhetnének bennük. Csak analógiákban érintkezhetnek? A férfi most ott ül fenn, hallgatja a zenét, ami eltompítja az új világ szentélyét rágó hegyes fogakat. Boldog volt, amennyire az ember boldog lehet; volt valamije. És nekem semmim sincs, kiáltott gondolatban. Semmim… Egészen összehúzódzkodott, mint egy magzat, megpróbálta elfojtani a belsejében égő fájdalmas tüzet, és elaludni. Reggelre elállt az eső, de az ég még mindig dagadt és felhős volt. A nagy zápor csak néhány pillanatra állt el, és bármikor újra rákezdhette. A lány kelt fel korábban. Bleeker a szokottnál sokkal később jött le. Csak tiltakozva aludt el valamivel hajnal előtt, és a lány miatti aggodalom ébresztette fel órákkal később. Rosszkedvűnek és nyugtalannak látszott, és hagyta, hogy a lány készítse el a reggelit. Nem beszélgettek. A lány a hosszú éjjel során többször felriadt nyugtalan álmából; szeme karikás volt, és alig volt benne nyoma a reménynek, amit néhány órával korábban egy rövid időre kisugárzott. Először döbbent rá, hogy Bleeker félelmei sokkal mélyebben gyökereznek, mint az övéi, és hogy a férfi képtelen megbirkózni a problémákkal, amikkel a külvilág szembesíti. – Jobban érzi magát ma reggel? – kérdezte, de a hangja közönyös volt, a kérdés puszta udvariasság. A férfi úgy nézett az asztal túlsó végén, mint egy zavart kisfiú. Arca halottsápadt volt, és úgy látszott, olyan táplálékra van szüksége, amit az ételben nem talál meg. – Ó, azt hiszem, igen. – Azt gondolja, hogy még mindig a környéken mászkálnak? A férfi riadtan nézett. – Kik? – A bennszülöttek – vakkantotta a lány türelmetlenül. Határozatlan dadogása idegesíteni kezdte. – Gondolja, hogy még mindig itt vannak? A férfi megrázta a fejét. – Nem tudom. Nem hiszem. De azt tudom, hogy valamikor a Dandenongokban voltak a leggazdagabb vadászterületek egész Victoria államban. Igyekezni fognak… viszszajönni ide. Természetesen hosszú évekig fog tartani, amíg a vadállatok száma érezhetően emelkedik, de itt lesznek. Egész idő alatt. A kérdés csak az, hogy mit fognak velünk kezdeni, és mi mit kezdhetünk velük. De nem a feketék nyugtalanították, hanem az ördög, akit ismert. Vajon Carson és a bandája még mindig a környéket fésüli-e át, vagy már visszamentek a városba? Nagyon remélte, hogy így van. A bennszülöttekkel, ha úgy adódik, el tud bánni. Bleeker az egész napot fönn töltötte. Leginkább a klasszikusokat tanulmányozta, és céltudatosan olvasott; most, hogy volt ideje, igyekezett minél több tudást felhalmozni szomjazó agyában az eljövendő nemzedékek számára. Meg volt róla győződve, hogy szükségük lesz rá; ez igen kifinomult, de annál veszedelmesebb őrültség volt. A lány lassan rádöbbent, hogy be van zárva, és hogy együtt őrködik egy furcsa fiatalemberrel, de a börtön kulcsa egyedül a saját kezében van. Amikor megérkezett a

házhoz, magányos volt, de ez semmi sem volt ahhoz a fájdalomhoz képest, amit most érzett. Kezdetben idegesen készült arra, hogy mit fognak követelni a testétől. A helyzet normális időkben is egyértelmű lett volna, de ebben a magányos és barátságtalan világban fájdalmasan az volt. Ehelyett azonban a férfi szavakkal árasztotta el, érdeklődő figyelme felszúrta álmai duzzadt hólyagját, és botladozva ömlöttek belőle a szavak. Voltak pillanatok, amikor a lány azt hitte, hogy a másik nem férfi, és ez sem lett volna baj, ha megpróbálta volna valamilyen barátsággal összekötni őket, most azonban rá kellett döbbennie, hogy a férfi a művészetbe, a zenébe és az irodalomba szerelmes, és az átfogó katasztrófa és a hosszú, magányos száműzetés csak elmélyítette ezt az érzést. Egész nap erről gondolkozott lázasan. Várt, de a férfi nem jött le ebédelni. Várt, de úgy tűnt, a másik a vacsorával sem törődik. Teljesen lefoglalta a zenéje meg a feladata. A lány nem bírta tovább. Valaminek történnie kellett. És amikor már nem tudta elviselni a fájdalmas feszültséget, felszaladt. Most nem kopogtatott. Kinyitotta az ajtót, és egyenesen besétált a szobába. És megállt. A férfi ugyanabban a székben ült, mint az előző napon, ugyanazzal az áldott, távolba meredő arckifejezéssel. A fejhallgatót a fejére húzta, és teljesen elveszett a hangketrecben, ami ápolta és megvédte a külvilágtól. A lány egy szót sem szólt, csak dühösen odament hozzá, és kikapcsolta a lemezjátszót. A lemez csikorogva állt meg, Bleeker szemének csendes felkiáltása először boszszankodást, aztán zavart, végül kezdődő bűntudatot fejezett ki. Csendesen megszólalt: – Ezt miért tette? – Muszáj egész nap azokat az átkozott lemezeket hallgatnia? – rikoltott a lány, akinek minden idege pattanásig feszült. – Mi baja van magának? Ma sütött a nap, vagy tán nem vette észre? Törődik maga ezzel? Néha azt hiszem, maga csupa beszéd, és fütyül mindenre és mindenkire… A férfi fölkelt a székből, mintha elindult volna feléje, de aztán meggondolta. Úgy állt ott, mint egy tehetetlen bábu, ami várja, hogy valaki más végre megmozdítsa. Keze láthatóan remegett. – Sajnálom, ha… felizgattam. De igazán semmi oka, hogy ennyire felizgassa magát. Biztosan… – Ugyan, az istenért! – elfordult tőle. Nem bírta elviselni sápadt, riadt arcának látványát. A szemét égették a könnyek, de ezek a kudarc, nem a fájdalom könnyei voltak. – Már két napja itt ülünk összezárva, azt képzeli, hogy ez örökké így fog menni, hogy egész további életünkben így fogunk élni? – Itt biztonságosabb, mint odakinn. – Pompás. Pompás! De vajon jobb is? – Dühe lassan elmúlt. Szenvtelenül nézegette a másikat. – Tényleg így akarja tölteni egész hátralevő életét, ebben a házban, és azt fogja csinálni, amit most?

– Én… Igazán nem tudom megmondani. Hát persze hogy nem tudja az ember, hogy mit fog csinálni. Csak várni lehet, és hinni, remélni. Semmi értelme a holnapról gondolkozni, amíg itt nincs… Vagy igen. Addig meg itt van a munkám. – A munkája – kellemetlenül vágta oda a szót. – Hát így hívja? Nos, Mr. Bleeker, én azt hiszem, hogy maga arra használja az álmát, hogy elbújjon mögötte… Arról beszél, hogy várja, a világ újraszervezze önmagát. No és maga mit tesz, hogy közelebb hozza ezt a napot? És próbált már belegondolni, meddig fog tartani, különösen akkor, ha mindenki olyan nyomorult és félős és merész, mint maga? Hát én megmondom. Nem évekig fog tartani, esetleg egy évszázadig! Jöhet még sötét kor, nem is egy, amikor az emberek azért harcolnak, hogy életben maradjanak. És mit gondol, akkor mit jelentenek majd nekik a maga könyvei és a maga zenéje? De maga persze már sokkal előbb porrá válik! Mindez szemmel láthatóan megrázta a férfit. Már eddig is repedezett a homlokzat, amit gondosan a maga védelmére épített. – De nem számít – tiltakozott –, nem számít, hogy én élek-e még vagy sem. Az számít, hogy ennek egy része fennmarad; hogy itt lesz, amikor eljön az újrafelfedezés ideje; és hogy ezt én tettem lehetővé. A lány csodálkozva nézett rá, és megrázta a fejét. – És arra még sosem gondolt, hogy amíg minden megtörténik, a következő nemzedékek kialakítják a saját zenéjüket, a saját irodalmukat, a saját művészeti formájukat, és ugyan mi hasznuk lenne ebből a holt anyagból, amikor már nem lesznek képesek megérteni, és különösnek és barbárnak fogják tartani? Megrázta a szavaival. Hitetlenkedve nézett a lányra. Nem akart hinni neki, mert ha megteszi, oda a biztonsága. A lány abban a pillanatban megsajnálta, és a haragja elszállt, de azért továbbra is ott tátongott közöttük a szakadék. Közelebb lépett, megállt, és mindkét kezét barátságosan kinyújtotta. – Carl, megtaláltuk egymást. Ahol ketten vannak, ott másoknak is kell lenniük. Miért nem próbáljuk meg együtt megtalálni őket? Nem maradhatunk örökre itt, hiszen megrohadunk. De ott kinn… ott kinn van rá esélyünk, hogy ne maradjunk egyedül, lehet, hogy nem csak olyan emberek maradtak meg, mint Carson és a bandája; hogy valahol vannak emberek, akik olyanok, mint maga meg én, akik úgy éreznek, mint maga meg én, csak túlságosan is meg vannak rémülve ahhoz, hogy bármit is tegyenek. Miért nem próbálhatjuk meg, hogy őket vezessük? Carson nevének említése még komorabbá tette a gondolatait. – És mi van, ha vannak olyanok, mint mi? Biztos, hogy összeütközésbe kerülnek a rablókkal, még mielőtt létrehozhattak volna valamilyen ésszerű kormányzatot. Nem, Deirdre, én nem vagyok szabadságharcos. Miért kockáztassam az életemet odakinn? Fogalmam sem lenne róla, hogyan védekezzem egy ilyen csatában. Jobb, ha azt csinálom, amit jól el tudok végezni, és azokra hagyom a harcot, akik jobban fel vannak készülve nálam. – Maga rohadt pacifista! A férfi megpróbált halványan mosolyogni.

– Ezt egy időben erénynek tartották. És nem a pacifisták okozták ezt a zűrt. – De kiszabadítani sem fognak minket belőle. – A lány nagyon össze volt zavarva, agya céltalanul forgott, és mindenütt csak reménytelenséget és vereséget látott maguk körül. A férfi nem volt képes megérteni. – Sokkal könnyebben elfogadnám az indítékait, Carl, ha igazán hinni tudnék bennük. De nem tudok. És nem is leszek rá képes soha. Akármilyen nemesnek állítja is be magát, nem tud meggyőzni, hogy ezt a sok munkát mind azért vállalta, hogy jó legyen az emberiséghez. Ami magának igazán örömet okoz, az az, hogy idefönn elbújt, biztonságban van, kényelemben a sok könyv és lemez között és jó messzire a csúf régi világtól. És ez a sok beszéd a jövőnek való tervezésről nem más, mint önámítás. De ezt megmondhatta volna, az egészet elmagyarázhatta volna, mielőtt megkért, hogy maradjak. Annyi… annyi elpazarolt időt takarított volna meg. Ennyi elég volt. Nem maradt mondanivalója, hát hagyta, hogy tehetetlenül, ostobán álljon, és újra lement. Aznap este nem törődött a főzéssel. Pokolba vele. És különben is, ő maga csöppet sem volt éhes. Egész bensője kavargott. A feje azonban végre tiszta volt. Nem volt képes továbbra is elfogadni Bleeker őrült álmait és kétségbeejtő ellenszenvét. Tudta, hogy a külvilág teli van ismeretlen veszélyekkel, de a halott földrész magánya most már alig tűnt ijesztőbbnek annál a magánynál, amit a faházban kellett elviselnie. Inkább éljen egy szabad évig a veszedelmes és barátságtalan világban, mint egy egész életen át elefántcsonttoronyba bújva, amit nem az ő szája íze szerint építettek. Reggelre eltűnt. Bleeker röviddel nyolc óra után ment le. Egyenesen a konyhába ment, és nem látta az asztalon az asszonyi gondosság nyomait, amit annyira megszokott. Egy piszkos kávéscsésze bámult rá. A cigarettavégekkel teli csészealj elgondolkoztatta. Eddig még sosem látta dohányozni a lányt. A kávéfőző még meleg volt, de Deirdre-nek nem volt semmi nyoma. A ház természetellenesen csendes volt. – Deirdre? Kiment a tornácra. A nap bizonytalan égből sütött tá. – Deirdre? Nem volt válasz. A megértés hulláma összeszorította a gyomrát. Újra bement. Kopogtatott az ajtaján, de nem kapott választ. Kinyitotta az ajtót, és bement. Az ágy be volt vetve; semmi sem mutatta, hogy valaha is aludtak benne. Egyetlen ruhadarabja sem volt látható. Hosszú és fájdalmas percekig tartott, amíg végre felfogta az igazat. Visszaemlékezett a múlt este elhangzott vádaskodásokra, de azért alig tűnt tisztességesnek, hogy egy szó nélkül hagyta ott. Ahogy az ajtófélfának támaszkodva állt, érezte, hogy lassan, ármányosan visszatér a másik magány, amit már régebben is ismert, és amitől félt, még mielőtt ő megosztotta volna vele.

A ház már meg is változott egy kicsit, mintha a lány magával vitt volna valami létfontosságút, ami nélkül ezek a régi deszkafalak rögtön hidegek és barátságtalanok lettek. Kábán járkált a házban, a lány nevét ismételgette, és nagy zajt csapott; próbálta meggyőzni magát, hogy csak sétálni ment, hogy megnyugodjék. De nem használt. Túlságosan is egyértelmű volt az igazság. Arra gondolt, hogy kimegy, és utánaered a Toyotával, de elvetette a gondolatot, mint gyakorlatiatlant. Ugyan mit mondhatna, amitől visszajönne? Csak amit már korábban is mondania kellett volna, de most már késő volt aggodalmaskodni. Ugyan miért kellett mindent így elrontania? Gondolkozott, mit is csinált vajon. Nyilván szerzett egy kocsit, és olyan messzire ment Melbourne-től, amennyire csak tudott. Lehet, hogy Sydneybe igyekszik majd a part mentén, hogy megnézze, odaát nem jobb-e a helyzet. Minden jobb, mint mozdulatlanul állni. Ezt ő maga mondta? Elméje zavart és izgatott volt. Már nem tudta, mit gondoljon; gondosan ellenőrzött világa darabokra hullott. Annyira elmerült a fájdalmában és a káprázatokban, hogy nem is hallotta, hogy az úton erős forgalom közeledik, és hogy odakint izgatott, mohó hangon kiabálnak, és súlyos léptek koppannak a tornácon. Csak akkor tért vissza az értelmetlenség tengeréből, amikor odalent minden udvariaskodás nélkül kivágták az ajtót. Megperdült, de szinte tudta, mit fog látni, még mielőtt megpillantotta volna a nyitott ajtóban összegyűlt férfiakat. Egy széles, irhakabátos, sötét képű alak megakadályozta, hogy beljebb menjenek a szobába. – Hello, Carl, örülök, hogy látlak… Bleeker füle zúgott, és alig látott. Carson volt; ki más is lehetett volna. – Elég sápadtnak látszol. – A látogató felemelte nehéz vadászpuskáját, és beljebb jött. – Tán túl sokat dolgoztál? Leginkább a kemény, barátságtalan nevetésre emlékezett. De rákényszerítette magát a beszédre. – Nem számítottam rá, hogy valaha is itt látlak. – Nem, gondolom, hogy nem. – Carson jól táplált volt, van, aki azt mondaná, túl jól táplált. A teste arrogánsan dagadozott, mint egy ügyetlen állat, ami majd megfullad a saját zsírjában. Arca is meghúsosodott, és súlyos orcája durvává és groteszkké tette a vonásait. Piszkos borosta pettyezte az állát; nagy, vastag bajusza úgy tekergett az arca ronda színpadán, mint egy rothadó poszcéniumpáholy. Látszott, hogy nem lehet vele tréfálni. Valami sötét és sürgős ok hozta erre a helyre. Hallotta, hogy súlyos teherautók jönnek fel az országútról. Carson félrehajtotta a fejét, és elmosolyodott, olajos, rosszindulatú mosollyal. – Ne ijedj meg, öcsi. Ezek csak az én embereim. Mondtam, hogy várjanak, amíg ide nem érünk. Semmi értelme feleslegesen kockáztatni.

Bleeker nagyon igyekezett, hogy olyan könnyednek látsszék, ahogy ezt nyilván elvárják tőle a jelen körülmények között, de tudta, hogy a kísérlet csúfos kudarcot vallott. – Valakit keresel? Carson kacsintott. Ravasz, nyugtalanító volt az arckifejezése. – Talán. Egyedül vagy itt? Hallotta, hogy a férfiak odakinn leszállnak, és azon gondolkozott, vajon hányan lehetnek. Négy vagy öt arc tolongott Carson mögött. Hallotta, hogy még többen jönnek fel a tornác lépcsőin, és eddigi csekély ereje is elhagyta. Teljesen reménytelen volt a helyzet. Számítgatta, mennyi ideje van még, de nem az egész élete jelent meg előtte, hanem csak Deirdre arca tért vissza, hogy megnyugtassa. Megfeszítette az izmait. – Kérdem – ismételte meg Carson, és a szavainak iszonyú éle volt –, hogy egyedül vagy-e itt? – Igen… persze – dadogta Bleeker, és örült, hogy nem kell hazudnia. – Miért kérdezed? – Csak úgy. – Carson a lépcsőre pillantott, szeme összeszűkült. – Odafönn mi van? Bleeker megvonta a vállát. – Csak egypár cuccom. – Megnézhetem? Szükségtelen volt válaszolni. Carson intett két férfinak, hogy jöjjenek be, és tartsák szemmel, és felment a lépcsőn. Bleeker hallotta, hogy mászkál egy darabig, mielőtt visszajönne. A két zsoldos, aki őrizte, ideges volt, és kényelmetlenül érezte magát, de a kezük egy pillanatra sem eresztette el a fegyvert. – Kedves kis hely – mondta Carson, és elmosolyodott. – Te igazán bolond vagy, nem? – Bleeker félrenézett. A szó szoros értelmében nem volt semmilyen helyes válasz, amit erre a leplezett ellenségességre adhatott volna. – Ugye mindig valami ilyesmit akartál? – Carson megbökte a vadászpuskája csövével. – Egy csendes kis helyet, ahol gondoskodhatsz róla, hogy megőrizd a világ nagy örökségét? Bleeker semmit sem szólt. – Nos, gondolom, hogy Igy legalább nem rosszalkodsz, és nem kerülsz bajba, és ugyan mi mást kívánhatnék! Intett a két másik férfinak, hogy menjenek ki, és gonosz álbarátsággal átölelte Bleeker vállát. És Bleeker nem tudta visszatartani a borzongást, és azon tűnődött, a kérdezője vajon mennyire van ennek tudatában. – Nem sokat változtál, Carl. Gondolom, könnyedén vetted a dolgokat, ugye? – Kedvesen megsimogatta az arcát, és a fiatalember keményen küzdött az irtózatos emlékek felmerülése ellen. – Semmi értelme, hogy valaki túlerőltesse magát, igaz? – Játékosan oldalba bökte Bleekert, és odább ment. – Gondolom, azok odakinn a te embereid – mondta gyorsan Bleeker, aki szilárdabb talajra akarta terelni a társalgást.

Carson megfordult. A játékos mosoly csak nem akart eltűnni a arcáról. – Egypáran közülük. A többiek kinn vannak a teherkocsikon. – Hányan? – Hát ezt meg minek akarod tudni? Neked is megvan a saját kis hadsereged? – Nevetett. – Hát látod, ez igazán meglepne. – Minek a nagy tüzérség? – Erre gondolsz? – előretartotta a vadászpuskát. – Ugyan, ez csak apró részlet. A katonai teherautókban, amik kinn vannak, elég lőfegyverem van, hogy visszatartsak egy hadsereget, bár nem hiszem, hogy lenne másik is az enyémen kívül. Nevezd védelemnek, ha akarod, manapság nem lehet eléggé óvatos az ember, igaz? Bleeker lassan odasétált az ajtóhoz, és kinézett. Odakinn két terepszínű teherautó várakozott, és hat ember állt előttük szétvetett lábbal, puskával és vadászfegyverrel a kézben. Nagyon magányosnak látszottak, és mintha valamitől féltek volna. – Hogy találtál meg? – Ugyan, egyszerű volt… Egy régi croydoni barátod, azt hiszem, Kelly volt a neve. Bleeker összerezzent. – Igen, néhány nappal ezelőtt, amikor felfelé mentünk a tengerparton, beleütköztünk. Tudod, csak egy kis felfedező út… Attól tartok, semmi sincs ott, legalábbis semmi élő. Elmentünk egészen Edenig, aztán visszafordultunk. Gondoltuk, az öreg igazán kedves, hát még egyszer meglátogattuk. Rettentő sok ideig kellett keresni, de aztán megtaláltuk. – És elmondta nektek… hogy hol vagyok? – Igen, igen, elmondta. Úgy látszik, előszörre nem emlékezett. Bleeker lehunyta a szemét. Mintha hideg acéltű fúródott volna a szívébe. Tudta, hogy az öregember sosem mondta volna el, hol van, hacsak… hacsak .. De az esze nem akarta elfogadni az igazságot. Carson kitalálta, hogy mit érez, és szeme összeszűkült. – Nos, azt hiszem, legjobb, ha megyek. Nem várathatom a fiúkákat. Kilépett a tornácra, és visszanézett a fiatalemberre. – Mi baj van, Bleeker? Mintha rosszul néznél ki. – Mit… mit csináltál velük? – Csináltam? Kivel? Bleeker fél kézzel céltalanul legyintett. – Kelly… a felesége… – Ja, velük, őket megöltem. És bizony jól tettem. Az az öregasszony jobban járt így, a férfi meg tán értékeli, amit tettünk… Bleeker eltakarta a száját, és beleharapott egyik ökle fehér húsába. Behunyta a szemét, és csak halk, nyöszörgő hang tört ki összeszorított ajkai közül. – Ugyan, ne vedd úgy a lelkedre – mondta Carson, és a hangja egyre fenyegetőbb lett. – És mondd meg, hol a lány. Bleeker felnézett. – Lány?

– Igen. Lány, lány, lány, LÁNY. Tudod, hogyishívják, a csaj, aki nálad csövezett az elmúlt néhány napban. Hányingere volt; ki akarta adni magából az egész benne kavargó feketeséget. A világnak nem volt már semmi értelme. Csak a halál és Carson számított, a többi szemét. – Milyen lány? – motyogta. – Csak nem képzeled, hogy egy asszony van itt velem? Azt akarom mondani… Carson megragadta a vállát, és kivonszolta a tornácra. A lent álló férfiak várakozóan megmerevedtek. – Ugyan hagyd, Carl, hiszen túl jól ismerjük egymást ahhoz, hogy hazudjunk egymásnak. A lány valahol itt van, nem igaz? Lehet, hogy ugyanaz, akit Jigger néhány nappal ezelőtt látott Melbourne-ön áthajtani, olyan gyorsan, mint egy pokolból kiszabadult denevér. Meg sem állt, hogy köszönjön, vagy kinyalja a seggemet, vagy valami. Kelly megmondta, hogy itt van, és kicsit lejjebb az úton megtaláltuk a kocsiját. Valaki nagyon ügyetlenül rejtette el, de ugye, nem te voltál, Carl? Nem szeretem, ha becsapnak. Bleeker azonban nem tudott megszólalni. Saját őrültsége kötötte gúzsba a nyelvét, és sötét penész fojtogatta a gondolatait. – Próbáld így nézni a dolgot – kezdte Carson, majdnem barátságosan. – Tudod, hogy hogy van. A háború óta egyikünk sem látott igazi élő nőt. Mostantól kezdve igazán szűkös jószágok lettek, hát mi értelme van akkor annak, hogy egy fickó egészen magának tartson meg egyet, amikor itt van az a sok szegény alak, aki szintén szeretne egy kicsit? Igazságosan hangzik, igaz? Azt akarom mondani, az lenne a logikus, hogy köztulajdonná tegyük őket, hogy senki se maradjon ki. Érted? Bleeker úgy érezte, egy örökkévalóság óta gondolkozik már, de a másik kegyetlen arcának türelmes kifejezéséből tudta, hogy sokkal rövidebb ideje. – Nézd, megmondtam, szeretnék segíteni neked, Stan, de nem láttam nőt, mióta… Carson türelmetlenül meglódította az öklét, és a fájdalom belehasított Bleeker fejébe. Megingott, megbotlott, és a tornáclépcsőn legurult a sárba. Nagy nehezen térdre kapaszkodott, és a félkörben körülötte álló éhes arcokba bámult. Fájdalmasan lábra állt. Valaki durván megragadta hátulról, és szorosan fogta mindkét karját. Carson előrelépett, és a szemében gyilkosság volt. – Figyelj, Carl, nem vagyok őrült. Nem vagyok hülye. Az egész házban érzem az asszony szagát. Hol van? Megrázta a fejét. – Nem tudom. – A fájdalom ellenére is tudta, hogy tudatlannak kell mutatkozni, így a lánynak több ideje lesz, hogy távolabbra kerüljön ettől a helytől és a járványtól, ami ellepte. És az volt benne a legszebb, hogy nem tudta, hol van, és sosem tudhatják meg, bármit csinálnak is vele. Talán ezért mosolyodott el. Feje hirtelen oldalra billent, és aztán vissza. Carson gyorsan elkezdte pofozni, jobbról, balról, jobbról, balról, kérdéseit az ütések hangjával húzta alá. – Azt hiszed, hogy ostoba vagyok; azt hiszed, hogy hülye vagyok. Hogy nem tudom, hogy itt volt? Ugye itt volt? Ne hazudj nekem, Carl. Soha ne hazudj nekem…

Aztán szerencsére elmúlt. Lába megbicsaklott, és eleresztették, valaki káromkodott, ahogy leesett a sárba. Carson alapos ember volt. Valaki hozott egy vödör vizet, és az arcába zúdította. Bleeker lihegve tért magához, lábra állították, most már félig eszméletlenül tartották, amíg Carson hencegett. – Meg fogjuk találni, Carl, meg fogjuk találni. Egy percig se kételkedj benne. És akkor… Bleeker képtelen volt válaszolni. Mindenhez túl gyenge, túl sérült, túl összevert volt, csak gyűlölni tudott, hevesen és csendesen; a háború óta nem ismert ennél hatalmasabb érzést, és ez folyosót égetett és vágott a józan eszéhez. Carson előredőlt, és megmarkolta a nedves ingét. – Meg tudnálak ölni, Bleeker. De nem akarlak. Az túl könnyű. Azt akarom, hogy még sokáig körülöttem legyél, és nem akarom, hogy még egyszer hazudj nekem. Érted? Bleeker bólintott. – Fájdalmat akarok okozni neked, Carl, azt akarom, hogy tudjad, milyen meghalni és mégis élni, úgyhogy soha többet ne merj nekem hazudni. Hüvelykujjával a ház felé mutatott, és odaszólt az egyik emberének: – Gyújtsátok fel. Égessétek porig. Minden darabját. Égessétek el. A férfi hátraszaladt a teherkocsihoz, és valami permetezőszerűvel jött vissza. Bleeker úgy érezte, hogy a távolból figyeli. Csak akkor jött rá, mi fog történni, amikor a férfi óvatosan eltávolodott, megcélozta az ablaktáblákat, és elhúzta a lángszóró ravaszát Bleeker erőtlenül küszködött a kezek ellen, amik lefogták. – Ne… az istenért, ezt nem teheted meg! Hatalmas lángnyelv csapott ki a csőből, és belemart a házba. Másodperceken belül égett az egész homlokzat, a lángok ujjongva dübörögtek, és előretörtek, hogy elnyeljék a ház maradékát is. Bleeker kétségbeesetten próbált odajutni hozzájuk, megállítani őket. A kezek eleresztették, előretántorodott, és arccal a sárba esett. Valaki meglökte. Valaki nevetett. Ahhoz sem volt elég ereje, hogy felálljon. A lángszórós ember, óvatosan tartva a távolságot, körbejárta a házat. A ház recsegett-ropogott. A többiek nevettek, és hátráltak az elviselhetetlen hőség elől. Hamarosan az egész lángoló pokollá lesz. – Nem… teheted meg… – suttogta Bleeker, bele a nedves agyagba. – Nem… – és felzokogott, mint egy gyerek, akitől elvették a kedvenc játékát. A feje félig-meddig védve volt a hőtől, de a fájdalma olyan erős volt, hogy ezt sem vette észre. Carson lenézett rá, egyik súlyos lábát a teste alá dugta, és megfordította. Bleeker szeme előtt minden elmosódott, épp hogy látta a fölé magasodó alakot… és élesen a vadászpuska kegyetlen csövét csak néhány hüvelyknyire az arcától. – Tanuld meg a magadét, Bleeker: soha többet ne merj nekem hazudni! Nem látta, hogy a bakancs elmozdul, és rövid, vad ívvel a lágyékának lendül; de érezte a borzasztó fájdalomrobbanást, ami követte. Felsikoltott, úgy érezte, a feje da-

rabokra hull, ezernyi borotvaéles szilánk fúródott bele az agyába, és végül átrepítette az eszmélet-lenségbe. A ház vadul, recsegve-ropogva, zúgva égett, olyan hangokat adott, mint egy dühös állat. A férfiak visszamásztak a teherkocsikra, és elhajtottak. Sokkal később tért magához. Kinyitotta a szemét, és sikerült felülnie. A világ forgott vele, de végül megállt. A lágyékába hasító éles fájdalom eltompult, és elnyomta a testét gyötrő többi fájdalmat. Tüdejét megtöltötte a savanyú-keserű füst, és köhögni kezdett. A nagy füstfelhőben nem látott tovább néhány yardnyinál, és megrázkódott, amikor a göndör lángnyelvek feléje nyúltak. Mászni kezdett, amerre az országutat sejtette. A tűz átterjedt néhány közeli ágra, de ezek csak addig fognak égni, amíg a házból újabb nagy tűznyelvek csapnak ki. A bush túl nedves volt, a múltkori eső túlságosan is átáztatta ahhoz, hogy a látszólagosnál jobban engedjen a pokoli tűznek, a nedves fa azonban sűrű, vastag füstöt árasztott, és Bleeker alig látta, merre megy. Hátat fordított a lángoknak, és addig mászott és támolygott a sárban, amíg az aljnövényzet meg nem simította az arcát, és nem érezte magát egy kicsit nagyobb biztonságban. Sikerült lábra állnia, egy fának támaszkodott, és visszanézett az egyre sűrűsödő füstbe. Miközben figyelt, mennydörgő robaj hallatszott, ledőltek a ház falai, és szikraesőt röpítettek szét. Minden oda volt. Az értelmetlen, szadista tett majdnem egy év munkáját semmisítette meg. Dühös ököllé szorította össze az ujjait. Meggyilkolták az álmát, és ezt soha nem fogja megbocsátani nekik, ahogy a jámbor öreg Kelly és a felesége halálát is meg kell valahogy bosszulni. Újra fogja kezdeni, keres egy helyet, ami még védettebb, mint az elsőnek kiválasztott öreg faház, és akkor újra kezdi. Összegyűjti a könyvtárat, és akkor… De rájött, hogy az őrültségének vége. Gondolatai megakadtak, és rájött, hogy Deirdre-nek igaza volt. A halott művészet csak tanulmányozásra való, az az igazán fontos, hogy az élő emberek ajkán tartsák életben a művészetet és a tudást. Ez fontosabb a tudóskodásnál. Eddig csak hobbista, dilettáns volt. Csak mások gondolatait volt képes olvasni és összegyűjteni, és hagyta, hogy egy őrült dührohama megsemmisítse őket. Ha azt akarjuk, hogy az elkövetkező nemzedéknek is legyen művészete, akkor ezt azoknak a fejében és a szívében kell hordozni, akik a legméltóbbak erre a becses teherre. Miért nem jött rá erre előbb? Miért? Csak szemlélő volt. Semmit sem tudott előadni vagy teremteni, és így egyedül minden rablónál értéktelenebb volt. Hangosan kimondta a nevét: – Deirdre… De a lány elment. Most már nem tűnt fontosnak, hogy mindene fáj. Még egy utolsó vágyakozó pillantást vetett a kibelezett, égő házra, és aztán, mint mikor valaki leráz magáról egy haszontalan álmot, elindult, hogy megtalálja a lányt.

Később, amikor a füst egy kicsit felszállt, és a tűz majdnem kihunyt, megmozdult valami a környező bokrokban. A fekete alakok egyenként, óvatosan jöttek elő a nedves aljnövényzetből. Körülvették a ház még mindig égő maradványait, és a sistergő hamut figyelték. Már sok napja esett, sehol nem lehetett száraz fát találni – a gyújtópálcikák pedig ilyen nedves időben nem működtek. Ma este azonban lesz tüzük, hogy megsüssék friss zsákmányukat, és a sült törpekenguru-hús körbejárhat az éhes táborban, és ha vigyáznak, és gondosan táplálják a lángokat, hát akkor még holnap és az azutáni napon is így lesz. Közelebb mentek a kifosztott házhoz, óvatosan kihúztak néhány lángoló fadarabot, az izzó parazsat pedig nedves levelekből készült csészékbe gyűjtötték, és úgy kötötték össze, hogy biztonságosan visszavihessék hegyi táborukba. Fejük fölött felszakadtak, lassan eltűntek a felhők. A nap visszanyerte az eget. Amikor befejezték a munkájukat, hátraléptek, még egyszer óvatosan körülnéztek, és ugyanolyan hangtalanul suhantak vissza a füstjárta erdőbe, ahogy jöttek. DAMOKOS KATALIN FORDÍTÁSA

MARTIN LORAN EGY CSEPP VISZÁLY Stephen Quist kivetítette az utolsó diát, és jegyezni kezdte az adatokat az előtte fekvő füzetbe. 7. Elölnézet, a Dubhe IV. lakója, vízi, csápokkal ellátott. Osztályozás 6-B-114. old. Társadalmi rendszer… A statisztika vagy nyolc soron keresztül folytatódott. Míg írt, a zöld szem rendületlen, fagyos tekintettel meredt rá. Háromdimenziós kép volt, méghozzá élethű. Az emberek többsége kínosan érezte volna magát, ha egy ilyen teremtmény bámul rá, akár csak puszta fénykép formájában, de nem Quist. Látta ő már az élet minden elképzelhető formáját, találkozott minden lehetséges biológiai permutációval. Nincs az a szülemény a világegyetem egész hatalmas állatkertjében, ami elég furcsa lenne ahhoz, hogy elborzasszon egy könyvtárost. Takaros, kerek betűivel lejegyezte az utolsó sor adatot, visszatette a lúdtollat a tintatartóba, és hátradőlt. Izmai sajogtak az egyórányi kézírás megfeszített munkájától, de nem bánta. Használhatott volna hangírót, vagy akár automatikusan is feldolgoztathatta és betápláltathatta volna az összes adatot, de valami sajátos elégtétellel töltötte el, hogy maga csinálta.

A hajó enyhén megremegett, amint az egyik ionfúvóka módosította egy kicsit a pályáját, és a toll szára megrebbent. Quist elmosolyodott, és jobb kezének tintafoltos mutató-ujjára pillantott. Most látná csak az ellenőr! A legkevesebb, hogy alapos fejmosást kapna – talán még meg is bírságolnák. A Földön nagyon szigorúan vették az efféle „atavizmusokat”. Vajon segítene-e, tűnődött Quist, ha elmagyarázná, hogy az összes rendelkezésre álló íróeszközök közül egyedül a lúdtoll működik kielégítően a zérógravitáció körülményei között? Úgy találta, hogy nem. A földi Könyvtárszolgálat vezetőinek vajmi kevés gyakorlati tapasztalata volt az űrhajóséletről, és ez meg is látszott a szabályzaton. Az első pár hónapban az újonc könyvtárosok tartották magukat a szabályokhoz. A szabályzat szerint keltek fel, a szabályzat szerint katalogizáltak, iktattak és látták el a gépeket. „Délután” valamelyik jóváhagyott tanfolyammal foglalkoztak, és olyasféle érdekfeszítő témákkal tömték a fejüket, mint a Tenzor-mechanika vagy Őstörténet (föld). Aztán, a szabályzatban megállapított időpontban lefeküdtek aludni. Gyakran még a kémlelőnyílásokat sem merték kinyitni, hogy megnézzék a csillagokat, hacsak a szabályzat nem írta elő. Persze ez a rendszer sosem tartott soká, bár Quist vagy bármelyik másik könyvtáros tudomása szerint egyetlen földi ellenőr sem jött rá erre. Vagy talán tudták, de nem törődtek vele. Nem volt fontos. Az volt a fontos, hogy a könyvtárosok úgy élhettek, ahogy akartak. Sakkozhattak a számítógéppel, olvashattak, vagy egyszerűen aludhattak. Berúghattak, pornókönyveket olvashattak – vagy akár írhattak, ha kedvük tartotta. Néhányan, mint Quist is, azzal tölthették az idejüket, hogy fura készségeket és ismereteket szedtek fel, mint például a kézírás, melyeknek egyetlen különös ismérvük az volt, hogy elbűvölően haszontalanok. A körülményeket tekintve egyáltalán nem volt rossz élet. Quist ellökte magát a széktől, és a széke felett a mennyezeten elhelyezett kapaszkodó felé úszott. Nem kellett volna zéró-gravitáción lennie. Egyetlen gombnyomás, és olyan természetesen sétálhatott volna, akár a Földön. De volt a lebegés érzetében valami sajátos élvezet. Minden utazás végén, a gravitációhoz való alkalmazkodás borzalmas első pár napjában megfogadta, hogy a jövőben épeszű felnőtt ember módjára viselkedik, és az új utazás első pár napjában rendszerint állta is, erényesen csörtetett fel-alá a hajóban, rosszkedvű volt, és nagyon ügyetlennek érezte magát. A harmadik vagy negyedik napon aztán felébredt, kábán a kapaszkodó után nyúlt, megrántotta, és nyaktörő huppanással a padlón találta magát. Attól fogva zéró-gravitáció volt az utazás utolsó napjáig. A dia még mindig ott világított a képernyőn. Quist a levegőben lebegett a kép előtt, és bíráló szemmel méregette. Ritka ocsmány, gondolta – és mégis, tárgyilagosan szemlélve egész csomó tetszetős vonást talált rajta. A szeme, például. Ugyanolyan nedves mélabú csillog benne, mint a spánielében, ami régen, gyerekkorában volt neki. És a bőre meglepően rugalmasnak látszik, akár valami jó minőségű műbőr. Az ember szinte… – Könyvmoly! – kiáltott. Semmi válasz.

Quist a bal oldali falhoz lendült, és levett egy vaskos kötetet a falat borító sok ezer könyv közül. Carlyle esszégyűjteménye volt. Sosem szerette Carlyle-t. Nekitámaszkodott a falnak, célzott, és a súlyos kötetet a számítógép műszerfalához vágta, melynek szerkezete egyébként a hajó nagy részét kitöltötte. Már máskor is hozzávágott egyetmást a számítógéphez, és pontosan tudta, hova célozzon. A könyv nyílegyenesen vitorlázott célja felé, és hajszálra a megfelelő helyen találta el a gépet, pont a „Mark 18. Könyvmoly” domború felirata alatt. A gép csuklott egyet, és kigyúltak a lámpái. – Már megint valami baja van az audio-áramköreidnek? – kérdezte Quist. A gép berregett egy kicsit, aztán megszólalt: – Bocs, Quist. Máson járt az eszem. A könyvtáros eltűnődött, vajon jó ötlet volt-e a Könyvmolynak ilyen feltűnően tudálékos hangot adni. Mindig a szórakozott szemüveges professzorra emlékeztette, aki annak idején az egyetemen ősangolra tanította. De a hang illett a Könyvmoly meglehetősen bizonytalan „személyiségéhez”, és ez bizonyos értelemben fontos volt. Jobb nem túl gyakran felfigyelni rá, hogy az egyetlen hang, amit az utazás legnagyobb részében hall, egy gépé és nem egy másik emberé. Újra a Dubhe IV-ből származó idegen diájára nézett. – (rtak már verset idegen lényekről? – kérdezte. A gép újra berregett. – Persze – mondta. – Mifélére gondolsz? Emberszabású? Pókféle? Gestalt? – Vízi – felelte Quist – és polipszerű. A Könyvmoly töprengett egy pillanatig. – Esetleg tudok egyet – mondta kissé bizonytalanul. Quist csalódott volt. Csak egyet? – Halljuk. A Könyvmoly idézni kezdte öreges, száraz hangján: Ó, szépség, te nyolckézláb idegen, Európa vagy Ázsia volt hazád, káprázni honnan jössz elénk? rejtélyes tenger óriás? Hordozva kék csillámló kebleden Te vagy Melluscák és Crustateák a tengerek s az ég színét. között valami más. – Ez rémes! – szólalt meg Quist. – Ugye – helyeselte a Könyvmoly. – Egyébként szándékosan ilyen szörnyű. A. C. Hilton Polip című paródiája Algernon Swinburne angol költőről (1837-1909). Swinburne a tizenkilencedik század végének egyik jelentéktelen költője, elsősorban… – Mindent tudok Swinburne-ről – mondta Quist. – …a preraffaelita imagista irányzatként nyilvántartott költészet népszerűsítőjeként ismert. Legjobb verse feltehetőleg az Atalanta Calydonban, melyet… Quist nagyot rúgott a gépbe ugyanazon a ponton, ahová a könyvet vágta. Az megint csuklott egyet. – …1845-ben irt és az ajánlás…

Miközben a száraz, öreges hang tovább dünnyögött Swinburne-ről, Quist elment megkeresni a szerszámosládáját. Már megint kiakadtak a memóriaegységek. Közönséges hiba volt, és a zavarószerkezet programjában minden úton legalább egyszer szerepelt. Semmi baja nem volt a Könyvmolynak. Valahol a gép belsejében, egy olyan dobozban, amelybe még a legzseniálisabb műszaki képességekkel megáldott könyvtárosnak sem sikerült behatolni, egy apró szerkezet lapult, melynek kizárólag az volt a feladata, hogy időnként elrontson ezt-azt. Az volt az elgondolás, hogy elfoglalják a könyvtárosokat, és készenlétben tartsák műszaki képességeiket azáltal, hogy néhány hetenként rákényszerítik őket valami hétköznapi, de bonyolult javításra a számítógépen. Semmi értelme dühöngeni miatta. Meg kellett csinálni, és legjobb volt hamar túlesni rajta, hogy aztán ne zavarja a fontosabb munkát, ha eljön az ideje. Mielőtt nekilátott volna szétszedni a gépet, Quist megnyomta a vészhelyzeti válasz gombját. Pillanatnyi szünet állt be a gép tizenkilencedik századi angol költészetről tartott monológjában. – Mielőtt elkezdelek szétszerelni, mennyi időnk van a legközelebbi naprendszerig? – Másfél nap. Pontosabban szólva harmincnégy óra. – A hang kimért volt. – Ez a naprendszer a megnevezetlen NGC 5548-as csillagé, helyileg Új Napnak hívják. A rendszernek egy gyarmatosított bolygója van, mely a negyedik helyet foglalja el egy hozzávetőlegesen Föld típusú pályán. Helyi elnevezése Rayer, felfedezője és első gyarmatosítója után. A gyarmat és a Föld között száznegyven év óta megszakadt a kapcsolat, de a legutóbbi jelentések olyan fejlődési szintet jeleztek, mely nagyjából azonos a huszadik és huszonegyedik századi Európáéval. Az éghajlat mérsékelt és… – A Rayerről is mindent tudok – mondta Quist. – …eltekintve az esős évszakban előforduló szokatlanul heves zivataroktól, a Rayer kedvező… Quist kezdte leszerelni a számítógép fő műszerfalát. Bárcsak megmaradt volna Swinburne-nél. Rémlett neki, hogy a költő magánélete némiképp érdekesebb volt, mint a Rayer időjárási statisztikája. Egyes emberek azt hiszik, hogy minden bolygó egyforma, és valóban azok is – abban az értelemben, ahogy minden ember egyforma. Kilencvenkilenc százalékos hasonlóság van minden bolygó között, de a fennmaradó egy százalék elég eltérést okozhat ahhoz, hogy minden világ tökéletesen megkülönböztethető legyen a szomszédjától. Quist több világot látott, mint az emberek többsége, de még nem találkozott két egyformával. Műértő szemmel nézett le a Rayerre, és összevetette korábbi tapasztalataival. Egész pofás egy világ, gondolta. A Föld típusú bolygók élénkzöld tónusa uralkodott rajta, de a felhők mintázata szokatlanul tarka volt. Fehér fodorfelhők csíkjai úsztak a zöld párában, akár tejfehér sávok egy fehér opálban, hol eltakarták, hol meg feltárták a tarka felszínt. Szóval egy opál világ, de van benne egy kis smaragd is… Az automata pilóta kettőt kongatott. – Ellenőrzéshez készülj – szólalt meg a Könyvmoly. Quist elfordult a kémlelőablaktól, és bekapcsolta az ellenőrző képernyőt. A rácsos felületen a Rayer fekete árnyéknak látszott, melyet fehér vonalak barázdáltak. A sugárzásrögzítők felvették a bolygó atmoszférájából eltávozó elektromos és nukleáris

energia legparányibb jelét is. Sok ilyen jel volt, szorosan a hagyományos alakzat mentén. A Rayer szemlátomást gyarapodott azóta, hogy a Föld gyarmatot alapított rajta. Tisztán ki lehetett venni a fő űrkikötők piros foltjait, jelezve, hogy a radioaktív nyomjelzővegyületet, melyet a burkolóanyagba kevertek, nem távolították el, és nem építkeztek rá. Quist ellenőrizte a népességmegoszlást, ahogyan ezt a sugárzás erőssége jelezte a különböző területeken, kiválasztotta a legsűrűbben lakott területhez legközelebb eső kikötőt, és betáplálta az adatokat a Könyvmolyba. Aztán visszament az ablakhoz, és nézte, hogyan emelkedik feléje a Rayer zöld-fehér felszíne. A talajról nézve a Rayer sokkal kevésbé volt vonzó, mint száz mérfölddel feljebbről. Az űrkikötő olyan volt, mint minden űrkikötő, kietlen szürke betonpusztaság, a repedésekből előtörő gyommal és tépázott, szélkergette papírcafatokkal lehangoló felszínén. Eső szemerkélt. Quist megállt a légzsilip ajtajában, és lenézett erre az ő opál bolygójára. Úgy érezte, becsapták. A távolból odalátszott egy város. Ipari csomópont volt, sűrű fekete füstöt okádó kémények erdejével. A városba vezető utat benőtte a gaz, de két közeledő autót pillantott meg rajta. Bement és várta, hogy odaérjenek. Az űrkikötőn nem volt semmi néznivaló, és időre volt szüksége, hogy gondolkozzon. Már kezdett különféle elképzeléseket kialakítani a helyzetről, amit a Rayeren talál, de beletelik még néhány percbe, míg bármelyikük beigazolódik. Mikor újra az ajtóhoz lépett, a küldöttség már megérkezett, öt férfi masírozott feléje a betonon, a ruhájuk a testükre tapadt a széltől és az esőtől. Távolabb látszottak a kocsijaik: otromba, fekete, visszataszítóan katonás külsejű járművek. Az üvegablakok vastagok voltak; nyilván páncélozottak. Visszataszítóak bizony, de még mennyire. Szemügyre vette a közeledő öt embert. Az élen haladó sápadt volt és sovány. Karvalyorra volt, és régimódi szemüveg ült rajta – egy hivatalnok, állapította meg Quist. A többi négyet könnyebb volt besorolni. Mindegyiknél puska, mindegyiken acélsisak. Katonák. – Ne jöjjenek közelebb – szólalt meg Quist hangosan, hogy túlkiabálja a szelet. Az élen haladó férfi felnézett, és elfintorodott, de nem állt. meg. A többiek követték. Quist várt, míg a férfi majdnem a létra lábához ért, aztán lenézett a betonra, ahol a hajó rakétái füstölgő kört égettek a szürkeségbe. A ráhulló apró esőcseppek dühösen sziszegtek. A hivatalnok pontosan a forró területen állt. Quist beleszimatolt a levegőbe. Égett szag érződött. Egy másodperc múlva a férfi összerezzent, gyorsan lenézett a betonra, és fürgén hátralépett. Két szabályos, füstölgő lábnyomot hagyott hátra. A katonák nem mosolyogtak. Ez rossz jel volt. Az olyan katonák, akik nem nevetnek feljebbvalójuk kínos helyzetén, túlságosan katonásak voltak Quist ízléséhez képest. – Mit óhajt? – kérdezte. – Mit keres itt? – reccsent rá a sovány férfi. – ötven éve nem járt űrhajó a Rayeren. Quist a könyvtárszolgálat emblémájára mutatott a hajó oldalán a légzsilip mellett. – Kulturális követség – magyarázta. – Quist vagyok, Stephen Quist. Bejárjuk az elszigetelt gyarmati bolygókat, és tájékoztatjuk őket, mi történik odahaza. Oktatási anyagokat, művészetet és olvasnivalót terjesztünk, csomagolt könyvtárakat, ilyesmit.

Régóta nem jártunk ebben a körzetben, így talán még nem hallott rólunk. Sok szubjektív időbe telik egy-egy ilyen körút. Hátat fordított nekik, és a létra legfelső fokára tette a lábát. – Arról van szó, hogy terjesszük a… – Ha még egyet lép – szólalt meg a sovány –, lőjétek le. Quist megállt. Lassan visszalépett a légzsilip hídjára, és megfordult, a kezét jó messzire eltartotta a törzsétől. A négy katona rácélzott a fegyverével. – Vissza – mondta a sovány. Quist belépett a légzsilipbe. Visszamenekülhetett volna a hajóba, ha akar, vagy becsukhatta volna a légzsilip ajtaját egyetlen csavarintással a zárószerkezeten, mely ott volt mellette a falon, de nem tette egyiket sem. Hanem csak állt a zsilipben, és hallgatta a férfi lábainak csosszanásait a létra fokain. Egy perc múlva előbukkant a sovány arc, és a férfi nehézkesen felkapaszkodott a zsiliphez. Újabb lépések hallatszottak a létrán. Szemlátomást nem bízott Quistben, mert hamarosan csatlakozott hozzá az egyik katona. Együtt mentek be a hajóba. A sovány férfi érdeklődve nézett körül a kabinban meg a falat borító könyvespolcokon. A katona nem mozdult, de a tekintete nyugtalanul cikázott Quist könyvtárának rendezett gerincein. Zavartnak látszott, és Quist kezdte érteni, hogy miért. A sovány férfi a polcokhoz lépett, és levett egy könyvet. Egyszer végigpörgette, majd megállt egy oldalon, és beleolvasott. Bólintott, aztán szándékosan földre ejtette a könyvet. Félig nyitva esett le, néhány oldala összegyűrődött a többi súlya alatt. Quist önkéntelenül lehajolt, hogy felemelje, aztán megtorpant, mikor a katona megemelte a fegyverét. A férfi fogta a következő könyvet, átpörgette, és a földre dobta – aztán a következőt és a következőt. Az első hat után már csak a címeket nézte meg, de mind a padlón végezte. A polc végénél felnézett a többi polcra, melyek a plafonig sorakoztak, majd a padlón heverő könyvhalomra pillantott. – Égessétek el az egészet – szólt a katonának. Quist elmosolyodott. Ha a sovány férfi másmilyen hatást várt, mindenesetre nem mutatta. Felnyalábolt egy csomó könyvet, a légzsiliphez ment, és kidobta őket. A létra lábánál két katona felszedte a lehullott köteteket, és majdnem egészen a leszállópálya szélére hordták őket, ahol aztán hatalmas máglyát raktak belőlük. Quist egy darabig nézte őket, megcsodálta a hangyaszerű odaadást, melyet az összes érintett a feladat iránt tanúsított. Lustának és némileg feleslegesnek kezdte érezni magát, hogy csak áll a taccsvonalon, és nem vesz részt az általános sürgés-forgásban. Kivárta a pillanatot, mikor a polcoktól ide-oda tartó szabályos menet ritmusa megszakadt, és maga is felnyalábolt egy csomót, a légzsiliphez ment, és ráejtette a könyveket a halomra. Az egyik katona, aki épp feleúton tartott a létrán, mikor Quist megszabadult a terhétől, felnézett, hogy leteremtse ügyetlen bajtársát, aki majdnem a fejére ejtette az Encyclopedia Galactica 86-ik kötetét, meglátta, hogy ki dobta le, és majd hanyatt esett a meglepetéstől. A többi katona éppúgy meg volt döbbenve rajta, hogy Quist váratlanul bekapcsolódik a munkájukba, de örültek a segítségnek, és nem szóltak a sovány embernek.

Húsz percig tartott, míg kiürítették az összes polcot. Mikor végeztek, a kupac három méter magas volt és jócskán szétterült. Az egyik katona gyufát gyújtott, és az egyik laphoz érintette. Felcsaptak a lángok, de az eső hamarosan elfojtotta őket. Újabb gyufát gyújtott, aztán még egyet. Az eredmény ugyanaz volt. Quist arra gondolt, hogy még életében nem látott ilyen szerencsétlen könyvégetőket, és határozottan az volt a véleménye, hogy bármily kétes is a feladat, a Rayer lakosai bizony nemigen érnek fel hozzá. Visszament a hajóba, és lefejtett egy liter rakétaüzemanyagot a tartalék-üzemanyagtartályból. Óvatosan levitte a létrán – egyetlen csepp lyukat égethetett volna a ruhájába, talán még a bőrébe is –, odavitte a kupachoz, és alaposan meglocsolta vele a földközelben fekvő könyveket. Az egyik katona hálásan biccentett, jócskán visszahátrált, és a kupacra dobta a gyufáját. Hatalmas láng lobbant fel hirtelen, és a tűz mohón nyaldosni kezdte a papírt és kartont. Három perc múlva a kupacból nem maradt egyéb, csak hamu. A férfiak körülállták, és elégedetten szemlélték a maradványokat. Quist megkerülte a halmot, és odament a sovány emberhez, aki szemügyre vette aznap esti munkájának eredményét. Megköszörülte a torkát abban a reményben, hogy ez tiszteletteljes igyekezetnek hat majd, hogy felhívja magára a figyelmet. – Megkaphatnám most a leszállási engedélyt? – kérdezte. A sovány férfi felfordított a lábával egy utolsó lapot, és végignézte, amint az izzó hamu elemészti. – Nem – felelte kurtán. – Maga azonnal távozik. – Ez beletelhet némi időbe – mondta Quist. – Az a helyzet… – Azonnal – ismételte a férfi. Intett az őröknek, és gyors léptekkel elindult a leszállópálya füves szélén várakozó autók felé. Egy perc múlva elhajtottak. Quist egy pillanatig utánuk bámult. Aztán a hamu fölé tartotta a kezét, és mikor átmelegedett, visszament a hajóhoz. Kopár látvány volt a könyvek nélkül. A polcok úgy festettek, akár a kifosztott sírok. Quist letekerte a redőnyöket, amik leszállás közben rögzítették a könyveket. Nem bírta nézni a vádló tekintetüket. – Fölvetted az egészet? – kérdezte. – Elejétől végig – felelte a Könyvmoly. – Színesben, sztereóban. Nem mindennap látni egy ilyen hamisítatlan könyvégetést. A Könyvmoly szinte mintha örült volna az imént történteknek. Még Quist is kénytelen volt átérezni a dolog humoros oldalát. Furcsa, hogy egyesek még mindig azt hiszik, hogy ha elégetnek egy könyvet, a benne levő gondolatok is megsemmisülnek. Belekotort az egyik szekrénybe, talált egy esőköpenyt, és a vállára terítette. Aztán kiment a szemerkélő esőbe. A légzsilipből nézve nem látszott nagyon messzinek a város, de amikor lent állt a beton kifutópályán, a távolság mintha ijesztően megnyúlt volna. Összehúzta magán a köpenyt, bekapcsolta az elejét, és konokul nekivágott a hepehupás földútnak. Siralmas egy kirándulás volt. Két mérföld után az út teljesen sáros és összevissza lett. Bizonyos jelekből arra lehetett következtetni, hogy néha-néha nagyméretű járművek

jönnek erre. A szöges keréknyomok távolságából meg abból, ahogy az utat felszaggatták, Quist úgy vélte, katonai járművek lehettek – talán páncélozott teherautók. Óvatosan körülpillantott, de nem látott egyebet elsatnyult fáknál. Ennek örült. A katonák, akikhez már volt szerencséje, nyugtalanítóan profik voltak. Egy újabb mérföld, és civilizációra bukkant, valamifélére legalábbis. Kunyhók kis csoportja álldogált az út mentén, viharvert, rozoga tákolmányok. Mintha tulajdonosaik itt-ott talált anyagokból ütötték volna össze őket; fém- és fadarabokból, ócska bádogdobozokból, kövekből és rothadó vászonból. Az egyik viskó előtt gyerek kucorgott. Közel s távol nem látszott rajta kívül emberi lény. Quist megállt egy pillanatra, és befogta az orrát, hogy kirekessze az ürülék és enyészet szagát. A gyerek nyiszlett volt és piszkos, a hasa puffadt az éhezéstől. Közönyös tekintettel bámult Quistre, és tovább játszott a sárban. A könyvtáros gondolatban elraktározta a képet, és továbbment a város felé. Egy újabb mérföld múlva a külvárosban járt, ahol a házak többsége csak magasságában különbözött az imént látott kunyhóktól. A legrosszabb fajta nyomornegyed volt, összevissza, mocskos és rémségesen túlzsúfolt. Ügyet se vetett rá senki, amint kitartóan haladt előre a szűk, kövezetlen utcákon. Senki sem volt kíváncsi a Rayeren, de hogy vajon a közöny vagy a félelem miatt, azt Quist nem tudta. Úgy gondolta, közönyből. Minden emberen, aki a szeme elé került, mintha a belenyugvásnak ugyanaz az egyforma álarca ült volna. Ahogy ment az utca közepén, gépiesen kitértek az útjából. Még mikor véletlenül lefröcskölt valakit sáros vízzel, akkor sem törődtek gépies mentegetőzésével. Az a férfi, akit lefröcskölt, mintha csak észre sem vette volna, hogy történt valami. Egyszerűen ügyet se vetett rá. A város központja nem sokkal volt jobb a külvárosnál. Nyoma se látszott semmiféle tervezésnek. A gyárak, hatalmas téglakéményeikkel lakóházak és nagy középületek falának torlódtak, a rendre való legkisebb tekintet nélkül. Nem voltak gyalogjárdák. Az emberek dulakodva törték keresztül magukat az utcákon, zajos autók, lovas kocsik, kutyák és gyerekek között evickélve. Olyan volt, akár a tizenhetedik és huszadik századi London valami eszelős keveréke, a tizenötödik század higiéniai színvonalával megtetézve. Quistből már réges-rég kiveszett a képesség az elkeseredésre, de ettől a visszataszító felfordulástól most belé-belényilallt. Valamiféle rendet teremteni ebből az egészből, úgy érezte, szinte meghaladja a képességeit. De valahol el kellett kezdenie. Megkövetelte a büszkesége. Módszeresen végigment a terveken, amiket a Központ ilyen esetekre javasol, és éppoly módszeresen egytől egyig elvetette őket. De azért volt egy saját külön elképzelése, amely némi sikerrel kecsegtetett. Szemügyre vette a tömeget, és egy alkalmas alany után kutatott. Két jól öltözött embert elengedett maga mellett; nem volt mit nyújtania a gazdagoknak. Egy szegény, de értelmes emberre volt szükséges. Sajnálatos módon a Rayer szemlátomást bőviben volt a szegénységnek, de értelemben szűkölködött. Majdnem tíz percig kellett várakoznia, míg arra jött egy szóba jöhető jelölt. Fiatal ember volt, sovány, szinte csont és bőr. A ruhája kopottas, de elég rendes ahhoz, hogy azt a benyomást keltse, fordít némi gondot a külsejére. Quistnek nem kellett tintafoltok után kutatnia az ujjain, hogy tudja, a fiatalember sokat ír. Egy fiatal tisztvi-

selő talán vagy diák, mindkettő ideálisan megfelel a céljainak. Quist behúzódott egy mellékutcába, és megvárta, míg a fiatalember hallótávolságba ér. Megrángatta a kabátujját. – Pszt! – súgta nyomatékosan. – Nem akar disznó képeket venni? A fiatalember kővé dermedt, megfordult és ráhunyorgott. – Tessék? – kérdezte. – Disznó képek – mondta Quist. – Akar venni? Trágár könyvek? Pornográfia? A fiatalember elképedt. – Nem értem – mondta. – Mire gondol? Quistben kezdett kétség támadni a tervét és az alany kiválasztását illetően. A fiú elég értelmesnek nézett ki, de olyan ostobán viselkedett, amilyennel a könyvtáros soha életében nem találkozott. Azt nem is várta, hogy mestere legyen a valószínűségszámításnak, de még egy idiótának is van fogalma a pornográfiáról. – Disznó képek – mondta újra Quist, most lassabban. – Erotikus fényképek, pikáns olvasmányok. Érti? – Nem egészen – felelte a másik. – Mármint úgy értem, tudom, hogy miről beszél, de miért vennék ilyet magától? Bármelyik üzletben kapható. Ilyesmire gondol? Benyúlt a zakójába, előhúzott egy csomó kártyát, és átnyújtotta Quistnek. Az megnézte a legfelsőt, aztán a másodikat, majd egyre fokozódó érdeklődéssel az egész csomagot. Még a kifinomult földi ízlés sem produkált ezekhez foghatót. Megnézte az egyik kártya hátlapját. Nyomtatott felirat állt rajta: „Tájékoztatási Hivatal, Oktatási Osztály. 114. széria.” Quist visszaadta őket, közben villámgyorsan cikáztak a gondolatai. Most, hogy így belegondol, az államilag kiadott pornográfia ötlete nem is olyan meglepő. A legtöbb totalitáriánus állam felhasználta valamikor, rendszerint egy konkrét ellenség ellen irányuló indulatok megerősítésére. A Rayer kormánya egyszerűen csak következetes volt. Aztán támadt egy ötlete. – Na és könyvek? – kérdezte. A fiatalember mintaszerűen reagált. Elpirult, a pillantása sunyi lett, és idegesen toporgott. – Vannak könyvei? – súgta, és gyorsan hátranézett. – Honnan szerezte őket? Vizsgálódva méregette Quistet, és csak most vette észre a ruháját a köpeny alatt. A viselkedése még titkolódzóbbá vált. – Maga a földlakó! – állapította meg. – Azt hittem, kiutasították. – Így igaz. Miután elégették az összes könyvemet. A fiatalember kétségbeesett képet vágott. – Gondoltam, hogy túl szép, hogy igaz legyen – mondta. – Nem engednek ezek könyveket erre a bolygóra. – Honnan tud rólam? – kérdezte Quist. – A rádióból. Bemondták, hogy maga leszállt, és nem kapott tartózkodási engedélyt. A kormánynak az a politikája, hogy nem érintkezik semmiféle külső rendszerrel, különösen a Földdel nem.

– Mindent elkövettek, hogy értésemre adják – mondta Quist. – Ne aggódjék. Van még egypár könyv a tarsolyomban. Tényleg szeretne belőlük? – Igen! Bármit megteszek értük. A földalatti mozgalomban kézről kézre jár egypár könyv, de nagyon kevés. Hány van magának? A földalatti mozgalomban. Ez ígéretesen hangzott. Quist elhatározta, hogy alaposabban kifaggatja – feltéve persze, hogy a fiú hajlandó rá. Annyira izgatott volt, hogy a szeme ide-oda ugrált a gödrében, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban nekironthat egy teherautó. – Ez a földalatti mozgalom… – súgta Quist – be tudna esetleg mutatni a vezérüknek? A fiatalember idegesen nézett rá. – Nem tudom – felelte. – Nagyon veszélyes. Nem tanácsos… – Könyvek! – mondta Quist csendesen. – Azt mondta, bármit megtesz értük. A fiú tekintetében vesztes csatát vívott a kötelesség a mohósággal. – Rendben van – mondta. – Találkozzunk két óra múlva a Királyok sikátorában. Quist utánanézett, amint beleveszett a tömegbe. Még nem tudta biztosan, mire szánta el magát, de az elmúlt néhány perc eseményei megerősítették az emberekről vallott elméletét. A tiltott mindig csábító. Ha megtiltanak valamit, az emberek többsége nyomban majd megvesz az igyekezettől, hogy megszegje a tilalmat. Abban ugyan tévedett, hogy micsoda tilos a Rayeren, de az emberi faj egyetemes hajthatatlanságában már nem. Észrevette, hogy két ember figyeli, és gyorsan elfojtotta a mosolyát. Az arckifejezése feltöltötte a többiek közönyös komorságát, és gyorsan befordult a legközelebbi mellékutcába. A Királyok sikátora megfelelt a név által sugalmazott kopottas, omlatag pompának. Egykor fényűzőek lehettek az épületek, de most mocskos, düledező és girbegurba volt az utca. Miközben átfurakodott egy eltorlaszolt sarkon, Quist eltűnődött, vajon miféle eszelős építhette az utcát a várostervezés szabályainak ennyire tökéletes semmibevételével. Úgy nézett ki, mintha szabad kézzel húzták volna a tervrajz vonalait, és valaki lökdöste volna a művész könyökét. Miközben keresztülpréselte magát a szinte áthatolhatatlan tömegen, a földlakó aggályosan nézegette a fölé tornyosuló omlatag házakat, melyek szemlátomást egymást támogatták. Melyikben búvik meg vajon a földalatti mozgalom főhadiszállása? Most jutott eszébe, utólag, hogy a fiú nem mondta meg, hol várjon rá a Királyok sikátorában. Beletörődött az egyre fokozódó kényelmetlenségbe, és továbbcsörtetett, ide-oda lökdösődve a tömegben, de mint hogy mostanára már megszokta, észrevétlen maradt Tíz perc telt el, míg a földalatti mozgalom jelt adott magáról. Amint elhaladt egy szűk átjáró előtt, suttogás ütötte meg a fülét az általános morajon és csoszogáson keresztül. Gyorsan megfordult, és besurrant a sötét utcácskába. Az átjáró igazából inkább hasadék volt két ház között, ahol a falak ernyedten szétváltak. Egyik oldalt valami raktár volt, a másikon egy sötét és füstös helyiség, melyben Quist, az ősi földi szokásokkal kapcsolatos ismeretei között kutatva, megközelítőleg és undorral egy halárus üzletét ismerte fel. Elfordította a fejét a zsíros és állott halak szagától, és gyorsan kö-

vette a sikátorba az előtte haladó sötét alakot, nem minden rossz érzés nélkül. Hiába, a tiltott könyvek kereskedőjének fel kell készülnie rá, hogy ilyesfajta helyzetekbe keveredjék. Az átjáró végében rozoga falépcső vezetett fel egy ajtóhoz, a raktárépület túloldalán. A két férfi felbotorkált a lépcsőkön, és Quist kísérője kinyitotta az ajtót. Besurrantak. A szobában félhomály uralkodott. Egy négyszögletes, zsákvászonnal letakart asztal mögött, ami talán egy felfordított láda lehetett, egy komor arcú, fekete hajú férfi ült, akiből valami gyakorlatias üzleti szellem sugárzott. A kísérő hátralökte csuklyáját, és előbukkant a fiatalember arca, akivel Quist az utcán találkozott. Quist biztatóan rámosolygott, de a fiatalember idegesen az asztalnál ülő férfira pillantott, mielőtt megeresztett egy fakó mosolyt. A másik férfi nem mosolygott. – Magának könyvei vannak? – kérdezte kurtán. Quist szemügyre vette. Úgy harmincéves lehet, gondolta, és nagyon sovány. Az arca keskeny volt, és mintha a nagy orrba futott volna össze. A mogorva grimasz mögött értelmesnek látszott. Nyilván ideges, gondolta Quist. – Ki maga? – kérdezte Quist. – Errefelé nem szokás bemutatkozni. – Engem Quistnek hívnak. Könyvtáros vagyok – tulajdonképpen kulturális követ. Fiatal barátunk említette, hogy maguk szívesen fogadnának néhány könyvet, és nekem módomban áll szolgálni velük. – Maga a Földről való – szakította félbe a férfi. – Miért akarna könyveket adni nekünk? – Ez a foglalkozásom. Mondtam már. Én… – Mit kér értük cserébe? – Semmit. A szolgáltatás ingyenes. Hadd magyarázzam meg… – Honnét tudjam, hogy megbízhatom magában? Quist kimerülten nekitámaszkodott az asztal peremének, és észrevette, hogy tényleg egy láda. A helyszín tökéletes volt. Ezek forradalmárok, amúgy istenigazából. Kíváncsi volt, vajon bombákat gyártanak-e a hátsó szobában. Bár a cselszövésre irányuló gyatra próbálkozásaikból ítélve kétségei támadtak, vajon mennyit tudnak az efféle elemi lázadó tevékenységről. Nos, erre elég könnyen megtaníthatja őket. Gondolatban végigpörgette a katalógust. Igen, valószínűleg a Robbanóanyagok Belltől jó lesz kézikönyvnek. Megjegyezte magában, hogy majd megkeresi, ha visszaér a hajóba. De először meg kell állapítania, meddig hajlandók elmenni, mennyire vannak követőik, és milyen messzire jutottak eddig. – Tisztázhatnánk előbb egypár dolgot? Például, hogy maguk ugyebár összeesküvést szőnek az állam ellen? A fekete hajú a fiúra nézett, aki az ajtó mellett állt. Quist elég furcsának találta a pillantást, amit váltottak. – Érdekelnek bennünket a könyvei – mondta a férfi. – Ezen túlmenően nincs megbeszélnivalónk.

– De van, ha igényt tartanak a könyvekre – szögezte le Quist. – Mondja el, miért állnak szemben a kormánnyal. Mit fognak csinálni, ha hatalomra jutnak? A férfi az állát dörzsölte. – Mindenki szemben áll a kormánnyal – mondta óvatosan. De vajon tényleg óvatosság volt-e? – Igen, de miért? – erősködött Quist. – Rogo miatt. – Rogo? – Ő a vezér. – Értem. És ő rossz ember? – Quist igyekezett semleges hangot megütni, nehogy a legárnyalatnyibb gúny is érződjön rajta. – Szörnyeteg! – kiáltotta a férfi. Az asztalra csapott az öklével, a fiatalember pedig még merevebben állt, és a homlokát ráncolta. – Őmiatta szegény mindenki. Az adók rémségesek. Úgy élünk, akár az állatok: nem, az állatoknál is rosszabbul, mert a könyveinket elkobozzák és elégetik, és állandóan figyelik minden lépésünket. Rogo rabszolgái vagyunk. Quist bólintott. – Értem – mondta. – És mit fognak csinálni, ha sikerül megdönteniük őt? A férfi értetlenül nézett. – Úgy érti… ha meghal? – Hát, igen. Úgy értem, amikor megölik. A férfi úgy pislogott, mintha alaposan képen törölték volna. – Ha megöltük Rogót! – tátogott. Quist gondosan szemügyre vette. Elég értelmesnek látszott. De ha ez nem ostobaság, aminek most tanújelét adja, akkor mi? Homályos gyanú kezdett formát ölteni benne. – Pontosan mit is tervez ez a maguk földalatti mozgalma? Mik a céljaik? – Hogy könyveket terjesszünk. Jonrad… – csúszott ki a név – öö… a barátom nem magyarázta el magának a szervezetünk jellegét? Quist rábámult és remélte, hogy nem sértő az a mérhetetlen álmélkodás, ami a szemében tükröződik. – Úgy érti, hogy a maguk földalatti mozgalma egy kölcsönkönyvtár? – Persze. – A férfi szétterpesztette a kezét, és hátradőlt a székén. Quist most látta csak, hogy az is egy kis ládából készült. – Ezért van szükségünk a könyvekre, amikről beszélt. Kötelességünk elevenen tartani a Rayer lakosainak egyéniségét. Persze mi csak egy kis csoport vagyunk, de sok országban vannak tagjaink. A minap is… – De azért csak vannak valamiféle politikai céljaik – vágott közbe kétségbeesetten Quist. – Nem szeretnék megdönteni a kormányt, és felállítani a saját közigazgatásukat? – Dehogynem – felelte a férfi, és előrehajolt. – De ide figyeljen… ami azokat a könyveket illeti, tényleg megkaphatjuk őket? Quist a fiúra nézett, aki mohón bámult rá a szoba túlsó végéből, aztán vissza a fekete hajú férfi arcára.

– Igen – felelte. – Megkaphatják. – Jó – mondta a férfi, és nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjék. – Jó. – Egyetlen feltétel van, amihez ragaszkodom – mondta Quist. – Éspedig? Quist keserűen elmosolyodott. – Én fogom – mondta – összeválogatni őket. Hideg volt, amint a bozótosban kuporogtak az űrkikötő szélén. Jeges szél árasztotta el a kis csoportot, s fagyos végtagjaikhoz csapkodta a köpenyüket. Quist egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, és felszisszent a térdébe álló görcstől. – Nem gondolják, hogy a túlzott óvatosság is megárthat? – súgta Jonradnek. – Cassill így találja helyesnek. – A terep üres volt, mikor elmentem. A hajóba pedig senki sem juthatott be. Nyilván azt hiszik, még mindig bent vagyok. – Nem szabad kockáztatnunk – mondta Jonrad. – Cassill szerint… Quist azon merengett, milyen siralmas reménybeli forradalmárok ezek, és beletörődött a várakozásba. Öt perccel később Cassill, a fekete hajú férfi visszakecmergett hozzájuk a bozótoson keresztül. – Még szerencse, hogy utánanéztem – súgta. – Egy egész szakasz őr van a hajón. Quist felugrott, aztán visszaült. – Mondtam, hogy valami ilyesmi lesz – mondta Cassill. – Ha Rogo kiutasította magát a bolygóról, akkor elvárja, hogy távozzon, méghozzá gyorsan. – És most mi lesz? – kérdezte Jonrad. – Nem tudom – felelte Cassill. — Az ő hajója. Odafordult Quisthez. – Fogalmam sincs, hogyan akar keresztüljutni ennyi őrön. A megjegyzés Quist elevenére talált. Eddig játszi könnyedséggel túljárt Rogo embereinek az eszén. Valahogy majd csak így lesz továbbra is. – Hányan vannak? – kérdezte. – Húsz-huszonöten. – Tisztek is vannak velük? – Egy hadnagy és két őrmester. Egy hadnagy. Ez szerencsés. Quist már látta is maga előtt a kialakuló tervet. – Milyen messze vagyunk a leszállópálya szélétől? – Vagy tizenöt méterre. – Helyes. Akkor most kússzanak olyan közel a széléhez, amennyire csak lehet, és maradjanak ott. Van fedezék? – Ha meghúzzuk magunkat – mondta Cassill. – De minek menjünk közelebb? – Bízzon bennem – mondta Quist –, és csinálja pontosan azt, amit mondok. Két perccel később az őrök a hajón meglepetve látták, hogy egy alak bukkan fel az árnyékból a leszállópálya szélén, és fürgén feléjük tart. Fénysugár lövellt az érkező felé, és az arcába tűzött.

– Ez a földlakó – mondta valaki. – Nincs a hajóban. A hadnagy abbahagyta a dobolást a hajó falán, és lemászott a létrán, amilyen gyorsan csak tudott anélkül, hogy elvesztené a méltóságát. Ez lassú leereszkedést követelt meg, így Quistnek teljes tíz másodpercig kellett várakoznia a létra alján, mielőtt szembesült a rangidős tiszttel. Alaposan kihasználta az időt, és úgy mérte végig a katonák csoportját, akár egy ezredes, aki egy csapat szedett-vedett polgárőrséget szemrevételez valami isten háta mögötti előőrsön. Igyekezett olyan hűvösen nézni, ahogy csak tudott, abból az elvből kiindulva, hogy ahol csődöt mond a tudomány, a pimaszság még mindig segíthet. A katonáknál bevált. Szemlátomást kiegyenesedtek a pillantása alatt. Ki itt a parancsnok? – kérdezte feleslegesen, hiszen a hadnagy immár a létra utolsó fokait taposta. – Én vagyok – kiáltotta a tiszt, és majdnem leesett sietségében, hogy ismét átvegye a parancsnoklást csapatai felett. Fiatal ember volt, ugyancsak katonás formába öntve, a teste zömök, a feje kerek és kopasz. Quist rögtön látta, hogy olyan ellenféllel áll szemben, akinek a legyőzésére kár a fáradságot pazarolni. Ez a tudat önbizalmat kölcsönzött neki. – Miért vannak fegyveres őrök a hajómon? – kérte számon. – Én a földi kormány megbízott képviselője vagyok, és ebben a minőségemben teljes diplomáciai védettség illet meg. Ez a hajómra is érvényes. Azonnal távolítsa el az embereit. A hadnagy úgy megrökönyödött a frontális támadástól, hogy eleve hátrányos helyzetből indult. – Önt azonnali hatállyal kiutasították erről a bolygóról – mondta. – Miért van még mindig itt? – Ez kizárólag rám tartozik – felelte gőgösen. – Nyilván még magának is tudnia kell, hogy egy űrhajó felszállása nem gyerekjáték. Miután bizonyos árukat indokolatlanul és jogtalanul elkoboztak és megsemmisítettek ma reggel, a hajó teljes egyensúlyát módosítani kell. A rakományt át kell rakni, a motorokat át kell állítani. Amint ez megtörténik, mód nyílik a felszállásra. A hadnagy azzal a választással került szembe, hogy vagy gondoskodik Rogo parancsának végrehajtásáról, vagy pedig megszégyenül az emberei előtt, és olyan gyorsan döntött, hogy az a diktátor által alattvalóiban keltett félelem valóságos diadala volt. – Mi a teendő? – kérdezte. – Hát, ha eltávolítjuk a rakomány egy részét, és helyreállítjuk az egyensúlyt… – Akkor lásson neki – parancsolta a hadnagy, hátralépett, és felfelé intett a létrára. Quist olyan gyorsan ment fel, ahogy csak tudott, és remélte, hogy a tiszt nem gondolja meg magát. A terv várakozásának megfelelően pompásan bevált. A fő zárszerkezet érintetlen volt. Működésbe hozta az ujjlenyomatával, besurrant, és aznap először megkönnyebbült. Még a létrán felfelé ziháló őr is csak apró árnyékot vethetett a jókedvére. A hajón Quist otthon volt. Senki sem győzheti le itt, nemhogy egy ostoba tökfilkó egy puskával. Felgyújtotta a villanyt a főkabinban, ellenőrizte a Könyvmoly műszerfalát, és bekapcsolta a teljes készültségi kapcsolót. A Könyvmoly maximális hatásfokra állt, min-

den memóriacellája remegve várt valami bonyolult és nehéz problémára. De előbb még el kellett intézni a katonát. Quist kinyitotta a szekrényt, ahol az élelmiszerkészletét tartotta, és a felhalmozott sűrítményes dobozokra mutatott. – Hé, maga – szólt, és igyekezett tőle telhetőleg utánozni a hadnagy kellemetlen hanghordozását. – Fogja, és vigye ezeket a leszállópálya szélére. Azt akarom, hogy messze legyenek a hajótól. A katona végtelenül unottan lerakta a puskáját, fogott egy dobozt, és távozott. Quist valósággal rohant a Könyvmolyhoz. – Futtass végig egy teljes bibliót az 5-ös típusú forradalmi módszerekről és kiegészítő olvasmányokról. Siess. Könyvmoly, Quist emlékezete szerint most először nem tett megjegyzést az utasításra. Az áramkörök szédítő sebességgel záródtak, és apró mikrokönyv-példányok áradata zúdult a felfogótálcára. Hagyta a gépet, hadd buzgólkodjon egyedül, és odarohant az élelmiszeres melletti szekrényhez. Körülbelül harminc másodperce volt még, mielőtt a hadnagy ráébred, hogy a fogoly őrizetlenül maradt, és feljön megnézni, mi történt. A becslés kicsit pontatlan volt. Tizenöt másodpercbe telt, míg elővett egyet az ötven hordozható felszerelés közül, melyet minden könyvtáros magával vitt, újabb húsz másodpercbe, míg odament a Könyvmolyhoz, kivette a mintapéldányokat és belerakta a felszerelést tartalmazó csomagba. Mikor a hadnagy megérkezett, Quist készen állt. Fogta a felszerelést, a tiszt kezébe nyomta, maga is a vállára kanyarított egy doboz sűrítményt, és elsétált a hadnagy előtt a létra felé. – Jöjjön csak utánam – szólt vissza a válla fölött. – Megmutatom, hova tegye. Igazán nagyra értékelem a segítőkészségét, öregem. A létra alján Quist átadta a dobozt egy katonának, és a repülőtér szélére mutatott. – Oda valahová, legyen szíves – mondta. Ebben a pillanatban a hadnagy leért a földre, még mindig a felszerelés szürke fémdobozával a kezében. Láthatólag nem egészen értette, mihez kezdjen vele, de vitte, és Quist számára csak ez volt érdekes. – Tegye csak oda a többihez – szólt oda könnyedón, mikor elment a tanácstalan férfi mellett, és visszamászott a légzsiliphez. Odafent behúzódott az árnyékba, és nézte, amint a tiszt a leszállópálya széléhez megy. Az letette a ládát egy sűrítményes doboz mellé, ami már ott feküdt, és visszaindult a hajó felé. Miközben Quist figyelt, némán kinyúlt egy hosszú, sápadt kar, megragadta a ládát, és behúzta a bokrok közé. Egy árva hang sem hallatszott, és többet nem is mozdult semmi. Quist visszament a kabinba, és beprogramozta a Könyvmolyba a felszállást. – Ijeszd el azokat a pojácákat – utasította. Felbőgött egy sziréna, és a katonák szétugrottak, akár a rémült birkák. Relék kattantak, rekeszek zárultak, a hajó felkészült a felszállásra. Quist becsatolta magát a székébe, megnyomta az indítógombot, és utolsó simításul megnyomott egy másik kis gombot is. Miközben a hajó lassan emelkedni kezdett a rakéták tűzoszlopán, félrecsúszott egy lemez az orr közelében, és papírlapok százai repültek szerteszét egy apró robbanó-

töltettől – és a rémült katonák felé sodródtak, akik most a repülőtér szélén álltak körös-körül. A röplapszórás Quist saját ötlete volt, és roppant hatásosnak bizonyult más hasonló esetekben. Miközben áthatol majd az atmoszférán, újabb adagok fognak kirepülni, míg a Rayer lakosságának majd mindegyikére jut egy-egy példány. Ahogy a papírok alászállingóztak a csapat körül, az egyik katona kinyúlt, és elkapott egyet. A szája nehézkesen mozgott, miközben a pár nyomtatott szót silabizálta. – Éljen… a… – Odafordult a hadnagyhoz. – Elnézést, uram, de mi az … – újra a papírra nézett – a for-ra-da-lom? Jó forradalomnak ígérkezett. Talán egy kicsit műkedvelő lesz, ismerte el Quist, de az indítékok mindenesetre a lehető legjobbak. Szabadság, gazdasági egyenlőség, politikai képviselet – a felsorolás végtelen, a retorika egyetemes. Kétségkívül sikerülni fog. Nem rögtön persze, de az nem számít. A mag el van ültetve, és a Rayer soha többé nem lesz a régi. Quist a számítógépnél ült, és beolvasta írásos jelentését. A számítógép majd megemészti és elsüllyeszti memóriaegységének abba a rekeszébe, ahol az ilyesmiket tartják, hogy aztán később visszaöklendezze a körút végén, amikor a Bizottság megvizsgálja a jelentéseket, és behívja őt a jóváhagyás, vagy mint az Quist esetében történni szokott, viharos számonkérés végett. Gondosan részletezte a fogadtatását, kapcsolatba lépését a „földalatti mozgalommal”, és végül hogy miként juttatta el a hordozható nyomdát és a mikrokönyveket Jonradhez és társaihoz. Bár nem volt feltétlenül szükséges, mellékelte a jelentéséhez a könyvek jegyzékét; nyomatékos emlékeztetőül a Bizottság tagjai számára, hogy csak a szabványos olvasmányokkal látta el őket a politikai és gazdasági elmélet és forradalmi gyakorlat köréből, plusz a nélkülözhetetlen százalék irodalomról, vallásról és nyelvről szóló művekkel. Hozzátette, hogy nem csempészett be, mint néhány évvel ezelőtt egy katasztrofális esetben némi westernt, kísértethistóriákat és enyhe erotikát. Meg lesznek elégedve, ha látják, hogy ragaszkodott a jóváhagyott vonalhoz. Aztán mazochista élvezettel hozzátett egy olyan bekezdést, amilyenről az ellenőrök álmodoznak. „Az eddigiekben felsorolt tények alapján arra a következtetésre jutottam, hogy sikerült ismét elültetnem az alkotó gondolkodás és ismeret magjait ezen a bolygón, melynek eredményeképpen a társadalmi változás alkotó dinamikája immár újra működésbe léphet egy olyan társadalomban, mely megmerevedett, és parlagon hagyta az emberi erőforrásokat. Végül is ez a Könyvtárszolgálat alapvető feladata.” Letette a mikrofont. – Ezt imádni fogják, Könyvmoly – mondta. – Igen, Quist – felelte a gép. – Azt hiszem, egy kicsit azért neked is tetszik. Quist a plafonra bámult. Mindig elérkezett ez a pillanat egy-egy munka végeztével, a fordulópont, amikor a nosztalgia összevegyül a várakozással, valami ködös határvidéken, ahol minden tiszta és áttekinthető, és ilyenkor a könyvtáros élete szinte nagyszerűnek tűnt.

– Könyvmoly, megvan még az a régi oktatószalagunk? A „Gondolatok veszélyesek” szöveg? – Nekem minden megvan, amit valaha is belém tápláltak – mondta a gép. – Valóságos szemétdomb vagyok. – Hadd halljam csak az első részt. A gépben zárult egy relé, és a múltbéli fáradt, öreg hang betöltötte a hajót. „Ne feledjék, hogy mint könyvtárosok, szent kötelességet hordoznak a vállukon, az emberi szellem jövőjét. Mit sem ér, ha örökre fennmarad a faj, ha az eszméi idő előtt sírba szállnak. Ezek az eszmék csak akkor maradnak fenn, ha folytonosan megkérdőjelezik, próbára teszik, vitatják őket, harcolnak és meghalnak értük. A pangás egyenlő a halállal. Sose feledjék ezt.” „És sose feledjék a következőket: a gondolatok veszélyesek. Mikor útnak indulnak az elszakadt világok felé, szörnyűségesebb fegyvert visznek magukkal, mint a pestisbacilus vagy akár a neutronbomba. A cenzorok, akik megpróbálják elfojtani a gondolkodást, nagyon is indokoltan cselekednek. Egy gondolat éppoly gyökeresen elpusztíthat egy civilizációt, mint bármiféle háború. Ne feledjék, hogy az egyetlen, ami megkülönbözteti önöket azoktól, akik bilincsbe akarják verni az emberi szellemet, az a lelkiismeretük és odaadásuk a Könyvtárszolgálat eszméi és erkölcsi elvei iránt. Az, hogy egy faj előre vagy hátrafelé halad, a dicsőség vagy a pusztulás felé, olyan választás, mely egyedül önökön múlik.” Quistnek ismerős borzongás futott végig a gerincén. Aztán hirtelen visszazökkent a valóságba. – Jól van, Könyvmoly – mondta gyorsan. – Rakd el a jelentést, és… – Elvárom önöktől, uraim, hogy mindig szem előtt tartsák ezeket az elveket – folytatta az öreges hang. – De hogy világiasabb dolgokra térjek, fel kell hívnom a figyelmüket egyéb, nem kevésbé fontos kérdésekre. A fiatal könyvtárosok körében egyre jobban elharapódzik bizonyos szabályok semmibevevése, mint például a gravitációs mezők kikapcsolása repülés alatt, dohányzás a hajó fedélzetén, barátkozás egyes világok lakóival és hasonlók. A tájékoztatás végett most felolvasom a hivatalos szabályzat idevonatkozó passzusait… – Ne, Könyvmoly! – kiáltotta Quist. – Ne az egész beszédet! – …Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban arra kell kérnem önöket… Quist hanyatt-homlok rohant a szerszámosládájáért. Két teljes órát tartott a beszéd. Két óra! Most aztán tényleg rendbe kell hoznia azokat a memóriaegységeket. VERES JÚLIA FORDÍTÁSA

RICHARD D. NOLANE AZ AUSZTRÁL SCIENCE FICTION

NEHÉZ SZÜLÉS Már az első megközelítéskor szembeszökő, hogy milyen fiatal irányzat Ausztráliában a sci-fi. Valóban, egészen 1950-ig nem is találunk jelentős írót, két kivétellel: az egyik Erle Cox (a híres Out of the Silence szerzője, 1925), a rmásik J. M. Walsh, akinek a harmincas évek elején két űrkalandregénye (a Vandals of the Void és folytatása, a Vanguard to Neptune) jelent meg a Wonder Stories Quarterlyben. Ám mindketten keveset írtak, illetve más területek is vonzották őket, példájukat pedig nem követte újabb ausztrál szerző. Furcsa módon éppen haláluk időpontjában, az ötvenes évek elején teszik az ausztrál kiadók az első próbálkozó lépéseket a sci-fi felé… A kezdet szokatlanul nehéz volt; maguk az ausztrálok nevezték szennylapnak a negyvenes évek végén megjelent Scientific Thriller és a Thrills Incorporated címet viselő magazinokat, és azok igazából rá is szolgáltak erre… E kettőt újabb tucatnyi lap követte, amelyek közül egyetlen érdemel említést, az American Science Fiction. Ez azonban nem volt kifejezetten magazin, hanem havonta megjelenő füzetek sorozata 1952 májusa és 1955 szeptembere között. Az American Science Fictiont egy sidneyi kiadó bocsátotta ki. Mint a cím is mutatja, a füzetek amerikai szerzők műveit tartalmazták, ausztrál vonatkozású érdemük, hogy közülük jó néhány Stanley Pitt, az első nagy sci-fi illusztrátor színes borítójával jelent meg. Talán szólhatunk még három másik próbálkozásról is: a Sidneyben kiadott Popular SF-ről és Future SF-ről, valamint a melbourne-i Science Fictionról. Jelentőségük anynyi, hogy ezekben publikálta először írásait a modern ausztrál sci-fi két úttörője, akik ezt követően jelentek meg Angliában és az USA-ban: Frank Bryningról és Wynne Whitefordról van szó. E két hivatásos újságíró művei több olyan magazinban is megjelentek, amelyeknek nem a sci-fi a profiljuk: az azóta megszűnt Bulletinben, az Australian Journalban és az Australian Monthlyban. Frank Bryning az Arthur C. Clarke-féle „short-story” specialistája volt. Az ötvenes évek folyamán számos elbeszélése jelent meg az egyesült államokbeli Fantastic Universe-ben és főképpen az angliai New Worldsben. Wynne Whiteford hasonló karriert fut be a hatvanas évek elejéig (ekkortól neve szinte teljesen eltűnik a sci-fi magazinok oldalairól), de némileg más területen, inkább kalandos történeteket írt, mintsem valódi sci-fit. Egyetlen nemzetközi hírnevű ausztrál írót találunk ebben az időszakban, akit valóban sűrűn publikáltak az USA-ban és Angliában is. A. Bertram Chandlert. Igaz ugyan, hogy Chandler ebben az időben angol állampolgár. Ellentmondás volna?… Az ő esetében nem, ugyanis jó huszonöt éve már, hogy kivándorolt Ausztráliába, és ma már minden szál ide köti, ahhoz az országhoz, amelybe szó szerint szerelmes lett. Ez a hosszújáratú kapitány még most is az egyik legtermékenyebb és legjelentősebb ausztrál szerző. SENKI SEM PRÓFÉTA A SAJÁT HAZÁJÁBAN

Talán ez a mondás érvényes leginkább az ausztrál sci-fi fejlődésének következő korszakóra. Mert az az ember, aki a legtöbbet tette azért, hogy „az Antipódusokról áramló friss légmozgást” (ahogy maga írta a New Worldsben) vitorlába lehessen fogni, egy brit „editor” volt, John Carnell. A negyvenes évek végén alapította meg a New Worldst, amelyben hamisítatlan angol sci-fit honosított meg, teljesen kiszorítva az amerikai piac befolyását. Tíz évvel később három folyóirata (New Worlds, Science-Fantasy, Science Fiction Adventures) terjedelmének nagy részét az előtt a generáció előtt nyitotta meg, amelyhez már ausztrál írók is tartoznak. Az első, feltűnést keltő szerző ezek sorában Lee Harding, őt követte később John Baxter és David Rome (íme, még egy angol-ausztrál). 1964-től, amikor Carnell a New Worlds irányítását Michael Moorcocknak engedte át, az új direktor híres, New Writing in SF című antológiasorozatában folytatta elődje feltáró munkáját az ausztrál sci-fi irodalomban; elsőnek ő közölte Jack Wodhams és Damien Broderick, jóval később pedig Cherry Wilder írásait. Pontosan sohasem lesz felmérhető, mekkora jelentősége volt John Carnell munkásságának az ausztrál sci-fi területén, de annyi bizonyos, hogy angol létére a műfaj fejlődésében az egyik meghatározó tényezőnek kell tekintenünk. Az USA-ban John William Campbell (Chandlert ő fedezte fel 1944-ben!) hívta fel a figyelmet az ausztrálokra. Igaz, e tevékenysége Jack Wodhams személyére összpontosult, aki Eric Frank Russell-i hangvételben írt regényei hosszú sorával ragyogó karriert futott be a híres Analóg hasábjain. Balszerencséjére, Campbell 1971-ben bekövetkezett halála után, az új kiadóval nézeteltérései támadtak, és azóta írói munkássága szinte teljesen megszakadt. De végül aztán Ausztráliában is beérik a Carnell és Campbell elvetette mag: 1968ban megjelenik John Baxter összeállításában az első ausztrál tudományos-fantasztikus antológia The Pacific Book of Australian Science Fiction címen, amely a New Worldsben, az Analógban és néhány hazai folyóiratban megjelent elbeszéléseket fogta csokorba. Kellő sikere volt ahhoz, hogy 1971-ben a folytatása is megjelenjék, ennek elme: The Second Pacific Book of Australian Science Fiction. Azóta a két kötet több kiadást is megért. EGY PÁRATLAN KÍSÉRLET: A VISION OF TOMORROW 1969-ben Ron Graham neves ausztrál specialista elhatározta, hogy Vision of Tomorrow címmel megjelentet egy profi magazint. Azzal a szándékkal, hogy a folyóirat nemzetközi jelentőséget is nyerjen, nyomdai előállítását Angliában Philip Harbottle-ra, a brit sci-fi kiváló ismerőjére bízta. A Vision of Tomorrow egy éven át valóra váltotta az ausztrál szerzők legszebb reményeit, akik ugyanakkor fényesen igazolták Graham és Harbottle elgondolásának helyességét; minden szám ötven százaléka ausztrál, ötven százaléka pedig brit szerzőknek állt a rendelkezésére. Szerepelt a magazinban a „nagyok” többsége (Harding, Chandler, Wodhams, Broderick, Bryning) és mellettük néhány újonnan beérkezett, mint Robert Bowden, Eric Harris és Maurice

Whitta. Ráadásul e különleges angolausztrál revü két száma Stanley Pitt pompás, színes borítójával jelent meg. Mikor 1970-ben a Vision of Tomorrow megszűnt, űrt hagyott maga után. Mindenesetre az irányzat most már Ausztráliában is lábra kapott. ÍGÉRETES JÖVŐ Az 1970-es évek közepe óta az ausztrál kiadók is komoly figyelmet szentelnek a scifinek. 1974-ben Melbourne-ben jelenik meg Chandler nagyszerű regénye, a The Bitter Pill (a regény egy, a Vision of Torhorrow-ban publikált elbeszélésére épül). Később ugyanez a kiadó bocsátja ki Lee Harding kitűnő antológiáját, a Beyond Tomorrow-t, pár hónappal az Ausztráliában megtartott Sci-fi Világkonferencia után (AussieCon, Sidney, 1975). Ez az év igen jelentős az ausztrál sci-fi számára, ekkor születik meg Ursula K. LeGuin irányításával az első Writers Workshop, amelyből Lee Harding kötetet állított össze és jelentetett meg az USA-ban. Ugyancsak 1975 volt az az esztendő, amikor csaknem húszévi szünet után egy kizárólag ausztrál szerzőket közlő sci-fi magazin lát ismét napvilágot: a Void, Paul Collins szerkesztésében. Kezdetben ugyan a színvonal meglehetősen alacsony, a kezdeményezés azonban mégis eredményesnek bizonyult akkor, amikor a különböző számokból antológiát válogattak össze, melynek fényűző kiállítása éles ellentétben állt a magazin igénytelen külsejével. Ez idáig két ilyen antológia jelent meg, az Envisaged Worlds és az Other Worlds. Ez a fajta kezdeményezés meghatározóvá vált egy új generáció életében is (Cherry Wilder, Philippa Maddern, David Grigg és David Lake), mivel ajtót nyitott nekik a nemzetközi érvényesüléshez. Jelenleg az ausztrál sci-fi jövője szempontjából a legjelentősebb köteteknek számít két antológia: a The Zeitgeist Machine (Damien Brodrick válogatásában) és a View from the Edge (George Turner kritikus állította össze a második Writers' Workshop alapján), valamint két regény: John Baileytől a The Moon Baby és George Turnertől a Bevoled Son. Végül, Donald Tucknak, a legnagyobb ausztrál gyűjtőnek köszönhető egy nemzetközi jelentőségű vállalkozás: gigászi művét az Advent Publisher adta ki három kötetben az USA-ban. Ez pedig a The Encyclopedia of Fantasy and Science Fiction, amely mindmáig nélkülözhetetlen kézikönyve az angolszász nyelvterület kutatóinak. Annak ellenére, hogy az enciklopédia legfrissebb adatai 1968. éviek (érthető módon), a legfontosabb könyvek egyike a műfajban, és elég átfutni néhány száz oldalát, és megértjük, milyen sokat köszönhetünk Don H. Tucknak, hogy rászánta magát (és sikerrel) e roppant vállalkozásra… E rövid történeti áttekintés után vegyük sorra a műfaj legjelentősebb íróit. A JELENTŐSEBB AUSZTRÁL SZERZŐK

Erle Cox, az első ausztrál sci-fi szerző, 1873-ban született Victoriában. Már az első világháború előtt ír néhány olyan elbeszélést, amely kétségtelenül a sci-fi műfajába tartozik. 1913-ban kezdi írni legmaradandóbb értékű regényét, az Out of the Silence-t. E könyvét 1919-ben fejezi be, amikor a The Árgus című újság folytatásokban már közölni kezdi. A végleges változat 1925-ben jelenik meg könyv alakban, egyidejűleg Ausztráliában és Nagy-Britanniában, három évvel később pedig kiadják az USA-ban is. Az Out of the Silence azonban inkább az Edgar Rice Burroughs által elindított illusztrált „scientific romance” irányzathoz tartozik, nem a tiszta sci-fihez. 1950-ig, haláláig Cox még két regényt ír. A Fool's Harvest (1939) arról szól, hogy északról érkező ellenség özönli el Ausztráliát. E profetikus regényét 1947-ben a The Missing Angel követi, egy fantasztikus történet Thorne Smith stílusában. Főszereplője ausztrál üzletember, aki egyezséget köt az ördöggel, és később mulatságos viszontagságokon megy át. Azonban az Out of the Silence, amelyben Cox egy múltból kibontakozó szupercivilizációt rajzol az olvasó elé, mindkét regényt elhomályosítja. A BERTRAM CHANDLER Erle Cox, J. M. Walsh és Eric North – az úttörők – után érkezik be A. Bertram Chandler. Angliában született 1912-ben. Hivatásul a tengert választotta. 1936-ban társaságának egyik hajóján Ausztráliába és Új-Zélandra látogat. Döntő pillanat ez az ausztrál sci-fi történetében, mert Chandler szerelmes lesz e kontinens méretű szigetbe. A második világháború idején, 1944-ben Chandler találkozik John William Campbelllel, aki ráveszi, hogy próbálkozzék meg az írással. Az elbeszélés, amelyet elsőnek ír, sikerül, s ezzel karrierje megindul. Az ötvenes évek közepéig még számos elbeszélést ír, majd 1955-ben kivándorol Ausztráliába. Ekkor kezd első regénye megírásába. Műveire rányomja bélyegét eredeti mestersége (hosszújáratú kapitány volt sokáig). Akárcsak Robert Heinlein, Chandler is azt vallja, hogy csak az képes hitelesen írni az űrhajókról, aki a tengeri hajókat is jól ismeri. Ma is igen termékeny szerző. A „Rim Worlds”-ről írt hosszú regényciklusával nemzetközi hírnevet szerez magának. E történetekben aprólékos képet ad egy Tejút-széli bolygó életéről. Az egyes történetek függetlenek egymástól, de a főszereplőjük a legtöbb esetben azonos, Grimes sorhajókapitány, akit valamilyen sötét csínye miatt menesztettek az űrflottától (lásd a The Big Black Mark című regényét). Grimes az Űroperett egyik legnépszerűbb hőse, és nem nehéz hasonlóságokat felfedezni közte és alkotója között. Chandler is így ír: „…a hasonlóság a Rim Runners – az a társaság, amely a Szélső Világok Szövetsége kereskedelmi flottája felett rendelkezik – és jelenlegi munkáltatóim között, több mint véletlen egybeesés…” Sőt nyilvánvaló párhuzam fedezhető fel a Tejút-széli bolygók és a számtalan egzotikusnál egzotikusabb csendesóceáni sziget között. A Rim Worlds sorozatnak nagy sikere volt, elsősorban az USAban, ahol újabb és újabb történetek jelennek meg, míg a régebbieket újra és újra kiadják. Az elsők 1959-ből származnak.

Újabban Chandler bebizonyította, hogy a szociológia és a politika iránt is van érzéke, nevezetesen a The Bitter Pill című regényben, ahol a jövő Ausztráliájába vezet el, és az erőszak és embertelenség uralmát írja le. LEE HARDING Lee Harding, a fáradhatatlan John Carnell felfedezettje, az első jelentős ausztrál író a hatvanas évek nemzedékéből. 1959-ben 22 éves korában viszi el Carnellhez első novelláját. Írói pályája első éveiben szép számban jelennek meg elbeszélései, de házasságkötése és gyermekei születése után csaknem teljesen felhagy az írással, egészen 1969-ig, a Vision of Tomorrow megjelenéséig. Ugyanakkor fotóriporteri munkája is leköti, úgyhogy az írásra végképp nem marad ideje (megjegyzendő, hogy ő forgatta Melbourne-ben az On the Beach című híres tudományos-fantasztikus filmet Stanley Kramer forgatócsoportjával közösen). Aztán a Vision of Tomorrow megjelenésekor ismét tollat ragad, és ő lesz a folyóirat legfoglalkoztatottabb szerzője: az összesen tizenkét számban nem kevesebb mint nyolc elbeszéléssel, illetve kisregénnyel szerepelt, ebből kettő álnéven jelent meg. Ezzel egy időben négy elbeszélést ad el az egyesült államokbeli IF-nek, és befejezi első regényét, a Worlds of Shadows-t, melynek kiadatása 1976-ra tolódott, bár a Berkeley Kiadó az USA-ban még 1971-ben elfogadta. Az utóbbi években az ausztrál Cassel Kiadó megbízásából sikerrel próbálkozik ifjúsági regényekkel. A legjobb ezek sorában a The Weeping Sky. Ezzel párhuzamosan jelentős Harding antológia-szerkesztői tevékenysége is, különösen jelentős antológiája a Rooms of Paradise című nemzetközi válogatás, mely 1978-ban jelent meg. Bár Lee Harding meglehetősen hagyományos indíttatású író, sorozatos műfajbeli váltásait mindig nagy figyelem kíséri. JOHN BAXTER 1939-ben született Sidneyben. 1963-ban John Carnell folyóirataiban debütál, ö az egyetlen ausztrál író, akinek regénye jelent meg folytatásokban a New Worldsben (The good Killers, 1966), már Carnell távozása után, s még ebben az évben az amerikai Ace Books is kiadta azt megelőzően, hogy az ausztráliai sorozat véget ért volna (The of Worlders, 1968). Az igen tehetséges Baxter, aki elbeszéléseivel mindvégig valahol a régi és az új science fiction határmezsgyéjén mozgott, a hatvanas évek végéig publikál. Ekkor jelenik meg a The Pacific Book of Australian Science Fiction (1968) című könyve és híres tanulmánya a filmről, a Science Fiction in the Cinema (1969). Ez utóbbi könyvével, úgy tűnt, végképp a filmhez pártol. Valóban, 1970-ben Angliába utazik, és teljesen felhagy a sci-fi írással a film kedvéért. Az ausztrál és általában az angol nyelvterületen

élő rajongók által nagyon várt visszatérése 1978-ban következik be, amikor a The Hermes Hall című regénye Angliában és az USA-ban egyaránt bestseller lesz. E katasztrófaregényével tényleges visszatérése remélhető, erre utal angol kiadója is, aki szerint John Baxter már egy újabb regényen dolgozik. Érdemes még megemlíteni, hogy az Ausztráliában letelepedett Ron Smithszel közösen írt két remek novellát, amelyek az Analógban jelentek meg, Martin Loran álnév alatt. JACK WODHAMS 1931-ben született Londonban, később kivándorolt Ausztráliába. Többféle foglalkozást űz, míg végre úgy dönt, hogy az írással próbál szerencsét. Különböző műfajokkal kísérletezik, de a sikerre egészen addig várnia kell, míg a sci-fihez nem nyúl. Különös talán, de nem sok kedvet érzett a műfajhoz, csak amikor az Analóg rendszeresen foglalkoztatott szerzői közt találja magát, akkor veszi komolyan a dolgot. Azóta több ízben tiszteletbeli meghívottja volt az országban rendezett sci-fi találkozóknak. 1965-ben kezd írni tudományos fantasztikus folyóiratok és antológiák számára. Első írásait John Carnell közli a New Writing in SF-ben. Ezután Wodhams fokozatosan az Analóg első számú ausztrál írójává válik (Chandler ebben az időben Rim Worlds sorozatának regényeit írja), s ez tart 1961-ig, Campbell haláláig. A termékeny Wodhams kb. öt éven át látja el rendszeresen az Analógot elbeszéléseivel; ezek rendszerint humoros hangvételűek, kombinálja az Eric Frank Russell-féle stílust, a hagyományos science fictiont s a „hard science”-t. Sajnos Ben Bova, Campbell utóda már nem szerette annyira Wodham stílusát, és neve azóta el is tűnt a revüből. Az Analógon kívül Wodhams más folyóiratok számára is írt elbeszéléseket. Ezek közül néhányat a Vision of Tomorrow-ban publikált. Ebben a magazinban mutatja meg, hogy nemcsak a humoros hangú írásokhoz van érzéke, ezt példázza az Anchor Man című novellája. 1970-71-ben Jack Wodhams valósággal elárasztja műveivel a folyóiratokat (az USA-ban regénye is jelenik meg, de aztán az angolszász piac áldozataként évekre elhallgat). Csak a „boom”-mal egy időben, amely mostanság Ausztráliában kibontakozni látszik, bukkan fel neve ismét a Void tartalomjegyzékében és néhány antológiában. Akárcsak egy másik veteráné, Wynne Whitefordé. DAMIEN BRODERICK Ha egy mondattal akarnánk jellemezni Damien Brodericket, azt mondhatnánk, az ausztrál sci-fi „új hullámának” egyetlen jelentős írója. Legújabb írásai (l. a Galileóban közölteket, USA) arról tanúskodnak, hogy mélyreható irodalmi tanulmányokat folytatott. De első bemutatkozása idején a nagy-britanniai New Writing in SF-ben óvatosan csak a hagyományos sci-fivel próbálkozik. Kevéssel később szerencsét próbált ausztrál „férfi”-magazinoknál, amelyeknek a sci-fi nem éppen a profilja. 1965-ben az auszt-

rál Horwitz Kiadó tudományos fantasztikus elbeszéléseit zsebkönyv alakban jelenteti meg, címe A Man Returned. Később Broderick a Vision of Tomorrow-ba Irt elbeszéléseivel (ugyancsak hagyományos stílusúak) megint visszatér a sci-fi műfajához. A legjobb ezek között a The Star-Mutants. A Vision megszűnte után ír még egy regényt Sorceror's Worlds címen, amely előbb Horwitznál, majd az USA-ban is megjelenik. Kis ideig a Man című magazint szerkeszti, amíg az képes ellenállni a külföldről özönlő „férfi”-újságok áradatának. Damien Broderick egy figyelemreméltó ausztrál antológiát is összeállított, a The Zeitgeist Machine-t. DAVID LAKE David Lake az utóbbi három év felfedezettje. E felfedezés pedig az amerikai Donald Wollheimnek köszönhető (azon kevesek közé tartozik az USA-ban, akik komolyan figyelemmel kísérik a külföldi irodalmat, ez esetben persze Anglia nem számít külföldnek…), aki Lake öt regényét vásárolta meg. Az ötből négy, a Walkers on the Sky, a The Right Hand of the Dextra, folytatása, a The Wildings of Westron és a The Gods of Xuma, előzőleg zsebkönyv alakban már megjelent (Daw Books). A negyvenes éveiben járó Dávid Lake, a qyeenslandi egyetem lektora, a legjobb úton van afelé, hogy Philip José Farmer ellenlábasává váljék. Úgy tűnik, a gyarmatosítás okozta problémák iránt a legérzékenyebb, ezt tanúsítja imént idézett három regénye is. írói kvalitásai alapján, amelyről elbeszéléseinek hosszú sora árulkodik, minden reménye megvan arra, hogy világszínvonalon is jelentőset alkosson, írt már néhány igen figyelemreméltó elbeszélést, ezek egyikét, a Creatort, Don Wollheim beválogatta az 1979 Annual World's Best of SF-be. Ezenkívül David Lake H. G. Wells műveinek egyik legkiválóbb elemzője. CHERRY WILDER Az első nő, aki valóban betört az ausztrál sci-fi irodalomba (ebben Philippa Maddern segítő gondosságának is van némi szerepe). Cherry Wilder már Carnell halála után, az angol Kenneth Bulmer szerkesztette New Writings in SF-ben mutatkozik be. Első elbeszélésére, a The Ark of Carlyle címűre azonnal felfigyelnek az olvasók. 1977-ben jelenik meg első regénye, a The Luck of Brinn's Five, amelyet eredetileg ifjúsági regénynek szánt, de akárcsak Lee Harding, olyan erényeket csillogtatott, amelyek a legjobb értelemben méltóvá tették arra, hogy végül is a felnőttek olvassák. Különösen érzékletesen ábrázol a történetben egy földön kívüli társadalmat. A regény folytatása az USA-ban jelent meg The Nearest Fire címen. Cherry Wilder rendre helyet kap az újabb ausztrál antológiákban, Lee Harding pedig, aki három hosszabb elbeszélésből állított össze egy kötetet, The Man Who Loved Morlocks címen, David Lake és Damien Broderick mellett harmadikként őt választja.

Egy ideje Cherry Wilder az NSZK-ban él férjével és két gyermekével. A The Luck of Brinn's Five-ért megkapta az Australian SF Achievement Award 1978-at. GEORGE TURNER Fejezzük be áttekintésünket George Turnerrel, aki sci-fi kritikusi tevékenységével párhuzamosan írói karrierrel is büszkélkedhet, Turnert tartják az első számú sci-fi kritikusnak Ausztráliában, és első regényének megjelenése nem csupán írói erényei miatt volt esemény. Turner publikált novellákat is, és összegyűjtötte a második Writer's Workshop legjobb írásait. Terry Carr-ral együtt szervezője volt az 1979. januári, Sidneyben rendezett Workshopnak. Türelmetlenül várjuk következő regényét, mely, ha minden jól megy, a műfaj élvonalbeli íróinak sorába emeli majd Ausztráliában.

A HAMISÍTATLAN AUSZTRÁL SCI-FIÉRT Az ausztrál science fiction központi problémája (ugyanez a probléma minden olyan országban létezik, amelyet eláraszt az amerikai és angol sci-fi), hogy miként lenne kialakítható e műfaj sajátosan ausztrál arculata, amely kiszorítaná a külföldi befolyást. A hatvanas évekig Erle Cox volt az egyetlen szerző, aki történeteiben megmaradt ausztrál keretek között. Azután John Baxterre és Lee Hardingra kellett várni, két olyan szerzőre, aki ausztrál környezetbe helyezi ausztrál hőseit, akik már mentalitásukban is hazaiak, nem csupán származásukat tekintve. Az ellenpélda Jack Wodhams, aki hogy könnyebben megjelenhessék az USA-ban, történeteit oly megtévesztőén angloamerikai felfogásban írja, hogy csak a beavatottak tudják róla, hogy ausztrál… A. Bertram Chandler a középutat választotta, mert míg űroperettjeinek stílusa meglehetősen amerikanizált, a Tejút-széli bolygókban, ahol a történetek játszódnak, kétséget kizáróan rá lehet ismerni a déli Csendes-óceán szigeteire. Ám a The Bitter Pill című regénye arról az Ausztráliáról szól, amelyet a közeli jövőben képzel el, és íme a kitűnő példa, hogy még egy ilyen „importált” ausztrál is szükségét érzi, hogy saját scifijét személyessé tegye. Még három másik történetben jelenik meg a jövő Ausztráliája katasztrofális víziókban: John Baxter elbeszélésében, a The Beachben, Lee Harding The Custodianjában és John Bailey The Moon Baby című regényében. És hogy az ausztráloknak nem kell mindenáron űrkalandokba bonyolódniuk, arra kiváló példa David Lake, aki három utolsó regényében az angol gyarmatosítók által a bennszülött kultúrában okozott rombolás még mindig jelenlévő sötét árnyékát jeleníti meg. Ausztrália olyan problémákkal küzd, amelyek nem képzelhetők el másutt, csak egy ilyen hatalmas országban, ahol mindent vagy legalábbis majdnem mindent elölről kel-

lett kezdeni. A megoldás csakis az ausztrálok kezében van. Szükséges tehát, hogy még egy ennyire privilegizált irodalmi forma, mint a sci-fi, kereteiben is kiszélesedjenek a lehetőségek. Másrészt, ha le tudunk mondani arról a merevségről, hogy a fikció szintjén maradunk, teljesen nyilvánvaló, hogy egy szellemében és hangulatában gazdag, kifejezetten ausztrál sci-fit az olvasók is örömmel fogadnának, mert kíváncsiak másra is, mint amit eddig megszokhattak… Meggyőződésem, hogy ez a folyamat már visszafordíthatatlanul elkezdődött. A nagy pillanat az volt, amikor az ausztrál kiadók maguk is meggyőződtek arról, hogy vannak lehetőségek az irodalom felfrissítésére. Az igazi ausztrál sci-fi jövője hivatásos művelőin múlik, és legyenek azok kiadók vagy szerzők, néhány éve már nyilvánvaló, hogy e jövő jó kezekben van. Végezetül, mielőtt az ausztrál „fandom”-ot vizsgálnánk meg, szót kell ejtenünk a sci-fi illusztrációról is, amely most kezd érvényt szerezni magának mint önálló műfaj, ha az irodalomhoz képest jelentős késéssel is. A világon legismertebb ausztrál illusztrátor Stanley Pitt, a legjelentősebb amerikai művészek követője, akinek tehetsége több évtizede ragyogja be az ausztrál sci-fit. De már az utánpótlás is bontogatja szárnyait: elsőként Michael Payne-t kell megemlítenünk, aki az Ausztráliában mostanában megjelent legfontosabb könyveket illusztrálta, majd az NSZK-ba utazott, ahol egy jelentős ügynökség szerződtette. Michael Payne mintegy hatvan borítót készített a legkülönfélébb ausztrál kiadóknak. Mellesleg, ő a legkedveltebb rajzolója Lee Hardingnak, aki reméli, hogy e remek illusztrátor egyszer még visszatér első szerelméhez. Megemlíthető még Chris Johnson, akinek fekete-fehér rajzai mind sűrűbben jelennek meg az újabb kiadványokban. AZ AUSZTRÁL „FANDOM” Egy angolszász ország nem képzelhető el jól szervezett „fandom” nélkül. Ez alól Ausztrália sem kivétel, ha van is némi lemaradása e téren. Ugyanakkor a gondolat, hogy a rajongók tevékenységét megszervezzék, már jó ideje felvetődött (csaknem egy időben az első amerikai kísérletekkel). 1935-ben Sidneyben a híres amerikai Hugó Gernsback, az Amazing Stories alapítója létrehozott egy „figyelőt”. 1937-ben megjelent az első ausztrál „fanzine” (amatőrök folyóirata), a Spacehounds, mégpedig hetilapként és kézzel (!) írva. Az első nyomtatott „fanzine”nek, a Science Fiction Review-nek egyetlen számát adták ki, a példányszám még nem érte el a húszat… Ha az ausztrál „fandom” Sidneyben született is meg, komoly tevékenység csak Melbourne-ben kezdődött Marshall McLennan kezdeményezésére, aki a második világháború idején is állandó kapcsolatot tartott fenn a melbourne-i „fan”-ok és például a Tasmániában tartózkodó Donald Tuck között. A Melbourne SF Group hivatalosan az ötvenes évek elején alakult, és első gyűlését 1952. augusztus 14-én tartotta. Alapító tagjai sorában találunk egy bizonyos Lee Harding nevezetűt… Mervyn Binns irányításával a csoport létszáma egyre duzzadt az évek folyamán, helyiségeket bérelt, ahol az amatőrök összejártak beszélgetni, könyveket cserélni. A csoport jelentősége még nagyobbra nőtt akkor, amikor a Mervyn Binns alapította legna-

gyobb szakkönyvesbolt, a Space Age Books a hetvenes évek elején tudományosfantasztikus filmeket kezdett forgalmazni. A csoport megjelentette saját bulletinjét, az Etherline-t is. Ugyancsak Melbourne-ben jelent meg a leghíresebb ausztrál kritikai „fanzine”, The Australian SF Review címmel. E kiadvány országszerte nagy érdeklődést keltett a rajongók körében, és nem kis szerepe volt abban, hogy Sidneyben is újjászületett a „fandom”. Itt a vezetést az ország egyik legtevékenyebb „fan”-ja, John Bangsund vállalta fel, aki azonban sajnos hallani sem akar arról, hogy a sci-fivel hivatásszerűen foglalkozzék. Mostanában még egy érdekes kezdeményezés született Melbourne-ben Mervyn Binns ösztönzésére: egy 1978 óta havonta megjelenő bulletin, az Australian News. Azóta nélkülözhetetlen információs segédeszköze az ausztrál amatőröknek. Évente szerveződnek találkozók is az ország majd minden részében. Sidneyben már 1952 óta rendszeresen. 1975-ben Melbourne volt a színhelye az első, Ausztráliában megtartott Világkonferenciának. E nemzetközi találkozónak hatalmas sikere volt, és az ausztrálok nagyon remélik, hogy az 1983-as konferenciának ismét ők lehetnek a házigazdái. Végezetül bátran ajánlom az európaiak figyelmébe a fiatal ausztrál science fictiont, amely érdemes arra, hogy megismerkedjenek vele és méltányolják, és biztos vagyok abban is, nem lesz haszontalan a kísérlet, amelynek révén az Antipóduson élők kicsit közelebb kerülnek az európai olvasókhoz… SZÉKELY ERVIN FORDÍTÁSA KÖTETÜNK KEPEIRŐL Illusztrációinkat ezúttal egy amerikai könyvkiadó, a DAW Books Inc. köteteinek címlapjairól vettük. A science fiction olvasók jól ismerik a kiadót, nemcsak azért, mert hetven-nyolcvan kötetet jelentet meg évenként, hanem azért is, mert igazgatója, főszerkesztője, alapitója és szervezője a híres Donald A. Wollheim, aki nevének kezdőbetűit kölcsönözte a papírkötésű, tarka borítású könyvek címlapjára. A DAW, vagyis Wollheim talán az egyetlen kiadó az egész világon, amely csak science fictionnel foglalkozik, az első, amely európai, sőt szocialista országokból származó tudományos-fantasztikus irodalmat is közölt és közöl. A DAW arra is nagy érzékenységgel figyel, hogy sorozataiban a „klasszikusok” mellett ott legyenek a tehetséges fiatalok s a hagyományos témák mellett az újak. Aligha lehetne egy ilyen kiadónak jobb főszerkesztőt kitalálni Donald A. Wollhmm-nél, akit barátai és ismerősei csak „Don” néven emlegetnek. Wollheim a harmincas évek elején a „futurians” csoport tagjaként kezdte pályafutását, ott volt a sci-fi elismertetéséért folytatott minden harcban és mozgalomban, szerkesztője volt az első nagy antológiáknak, s mielőtt saját kiadóját létrehozta volna, húsz évig dolgozott az Ace Books sorozatának szerkesztőjeként, megismerve és bátorítva az amerikai science fiction szinte minden alkotóját. Óriási vitát kavart Univerzum-készítők című

könyvével: az írókat a Verne-követők és a Wells-követők csoportjára osztotta, és a társadalmi felelősség és elkötelezettség vállalása felé irányította. Számos novellát, ifjúsági regényt és regényt irt, de egyetlen írását sem jelentette meg saját kiadójánál. Helyzetének megfelelően Wollheim üzleti sikerre is törekszik, de sohasem ízlésének, elképzeléseinek, értékrendjének a rovására. A DAW-kiadványok elütnek ugyan az európai ízléstől, de színvonalasabbak, tartalomban és formában értékesebbek az átlagos amerikai „paperback” köteteknél. Don ügyel arra, hogy könyvei a kirakatban vagy a könyvesboltban azonnal magukra vonják a figyelmet, hiszen a borító a kiadvány plakátja, ezért a sci-fi képzőművészet legjobbjait kéri fel címlapok készítésére, és – úgy mesélik – csak ritkán fogadja el az első kidolgozást. Rajzolói, köztük Kelly Freas, Jack Gaughan, Vincent Di Fate, Gino D'Achille, Chris Foss, Michael Whelan vagy Laurence Kresek művészetük javát kell hogy adják, s nem véletlen, hogy a DAW Books címlapjai ott vannak a kiállításokon, megjelennek díszes albumokban, és a gyűjtők féltett kincseivé válnak. Ezek a címlapok mindig elgondolkoztatóak, drámaiak, meghökkentőek, színekben, formákban változatosak és gazdagok, s néha bizony tartalmasabbak és izgalmasabbak az árnyékukban meghúzódó szövegeknél. Tömören és hangosan szólnak, de nem kiabálnak, néha anekdotikusak, máskor szimbolikusak, egymástól távoli dolgokat kapcsolnak össze vagy ütköztetnek, harsányak és mégis harmonikusak, témáik az olvasót álmélkodásra, a vetélytárs szerkesztőket irigykedésre, a művészeket versengésre késztetik. K. P.

Galaktika tudományos-fantasztikus antológia Szerkesztőség: Kozmosz Könyvek Szerkesztősége Budapest XIV., Május 1. út 57-59. Levélcím: 1392 Budapest, Pf. 277. HU ISSN 0133-2430 Kozmosz Könyvek, Budapest Felelős kiadó: Szilvásy György igazgató Zrínyi Nyomda (81.1039/1), Budapest, 1981 Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató Felelős szerkesztő: Fazekas László Szakmailag ellenőrizte: Szentmihályi Szabó Péter Műszaki vezető: Haás Pál Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Kőfaragó Margit 65 000 példány

Terjedelem: 11,2 (A/5) ív. IF 4297