SZILVÁSI LAJOS Hozomány REGÉNY SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1978 Másolta: Végh Miklós. 1999 December 6. Ami tavaly - 1972-ben - Katival történt, egy rég elfeledett gyerekkori meglepetésemet juttatta eszembe. A falunk határában van egy forrás - Homokkút a neve. A domboldalból fakad ki a víz, csenevészen kanyarog lefelé, majd ahogy a laposra ér, ahol homokos a talaj, szomorúan eltűnik. Mintha örökre elnyelné a homok. Az idegen nem is hinné, hogy odébb az erdő alján - negyedóra járásnyira - megint a homokkúti forrás vize búvik ki a földből, hogy derékig érő apró tavat tápláljon az erdőszéli horpadásban. Az öregektől tudtam meg - gyerekésszel igen el is csodálkoztam -, hogy valahol a víznyelő homok alatt agyag lapul, és ezen a rétegen már nem szivároghat át mélyebbre a víz: összegyűlik hát, és odább újból felszínre nyomakodik. Kati története mozdította meg az emlékezetemben ezt a gyerekkori meglepetést. A lobbanásnyi dráma közülünk csak Kelemen Bandit érintette. Minket, akik nem is találkoztunk Katival, hidegen hagyhatott volna az eset. Ám ahogy belegondoltunk, egyszerre felkellett ismernünk, hogy Kati fiatal életének hirtelen sorsfordulójától voltaképpen egy jelenség vált láthatóvá: egy társadalmi jelenség, embersorsokat meghatározó tényező, amiről jó ideje azt hittük már, hogy elmúlt, amint az élet változásával annyi minden elmúlik. De ami Katival történt, bebizonyította, hogy társadalmi jelenségek is viselkedhetnek búvópatak módjára. Kati 1972. július elsején lépett a színre. Ezen a szombati napon nagyvizit után az egyik nővér megemlítette Kelemen Bandinak : - Telefonon keresték adjunktus urat. Egy női hang. - Nem mutatkozott be? - kérdezte Kelemen. - Nem. - Nem mondta, mit akar? - Nem. Kelemen vállat vont. Melege volt, fájt a feje. Délután háromra ért haza. Ahhoz se volt kedve, hogy levet kőzzön és a fürdőszobában beálljon a zuhany alá. Csak a zakóját dobta le, és a nyakkendőjét lazította meg. Bement a nappaliba, elnyúlt a heverőn. Arra gondolt, hogy a szoba hűsétől és félhomályától elmúlik a fejfájása. Bekapcsolta a táskarádiót. maga mellé tette a szőnyegre. A bemondó a háromórás híreket olvasta. Ott tartott, hogy az amerikai légierő az elmúlt huszonnégy óra alatt kétszázhuszonkét bevetésben bombázta Észak-Vietnám területét.
Találomra csavart egyet az állomáskereső gombján. Ezen a hullámhosszon angolul közölték vele, hogy a liddle oj the Road együttes játszik. Aztán kedves, kamaszos leányhang énekelt egy messzi városról, aminek Sacramento a neve. Később rágyújtott. A füst keserű volt a torkában. Ez a rohadt fejfájás - gondolta - már másnaponkint elővesz. Régebben legföljebb egyszer egy héten... A csengetéstől hirtelen roppanást érzett a fejében. Még nem nyitotta ki a szemét. Egy pillanatig nem tudta eldönteni, a telefon csörrent-e vagy az előszobaajtón csöngetett-e valaki, de amikor a második csengetés nem követte az elsőt abban az ütemben, ahogy a telefon jelez, megmozdult, hogy felkeljen és megnézze, ki jött. Közben eszébe jutott: ha Orsika otthon volna, nem kellene feltápászkodnia, de Orsika már öt napja a Balatonon nyaral a gyerekkel .. . A csengetés megismétlődött. Röviden szólt, szinte bátortalanul. Megrázta a fejét, hogy frissebb legyen. Amíg kibotorkált az előszobába, önkéntelen mozdulattal rántott egyet a nyakkendőjén is. Az ajtó előtt Kati állt. A lépcsőház ablakának éles fénye hátulról világította meg, s a szoba félhomálya után Kelemen inkább csak a sziluettjéről ismerte fel a hosszú combú, miniszoknyás lányt. - Te vagy? Kati egy biccentéssel köszönt. - Csókolom. - A hangja rekedtes volt, mint mindig. - Én vagyok. - Orsika nincs itthon - mondta Kelemen. - Nem tudtad? Kati sietősen bólintott. - Tudom. Nem hozzá jöttem. - Levette füstszínű szemüvegét. - Be tetszik engedni? Kelemen ideges-türelmetlen sürgetést hallott ki a lány hangjából. - Gyere. A szoba félhomályában már tisztábban látta a lány arcát. Kati sápadt volt, a szeme furcsa fényű. Izgatottan fényes. Mozdulatlanul állt a szoba közepén, de - legalábbis Kelemennek abban a pillanatban így tűnt fel - ez az egész karcsú test olyan láthatatlanul reszketett, ahogy az anyagok remegnek láthatatlanul az ultrahangtól. Megérintette a lány karját. - Ülj le. Kati alig észrevehetően rezzent össze, de Kelemen ezt is látta. Fejéből már elmúlt az iménti félkábulat. Vállával nekitámaszkodott az ajtófélfának. Barátságos képet vágott, úgy figyelte a lányt. Kati elmozdította az egyik fotelt a dohányzóasztal mellől. Szinte fáradtan ült le. Dereka egyenes maradt ültében is. Nem engedett a fotel kísértésének: nem dőlt hátra benne. Merev tartásától felsőtestén megfeszült a vékony pulóver, s kirajzolta két mellbimbóját.
Kelemen átment a szobán. Leült a heverőre. Kioltotta a rádiót. Kivette a hamutartóból a félig égett cigarettát. Ránézett a lányra. - Rágyújtasz? Kati szórakozottan biccentett. - Ott az asztalon . . . - mondta Kelemen. A lány belenyúlt a fémszelencébe. Másodpercekig nézte ujjai között a cigarettát, amíg eszébe jutott, hogy gyufát keressen. Sokáig tartotta a lángot a cigarettája végénél. A sűrű kék füst körülfolyta keskeny arcát. Elhajtotta a tenyerével. - Állapotos vagyok - mondta. Csak most nézett bele Kelemen szemébe. Tüdejében visszatartotta a füstöt. Szeme fényes volt és mozdulatlan. Kelemen megrázta a fejét. Érezte, hogy elmosolyodik. Akarata ellenére. - Én meg azt hittem, hogy még szűz vagy - meg kellett mozdulnia. - Ezek szerint délelőtt te telefonáltál. - Felkelt a heverőről. - Iszol valamit? Kati biccentett. - Ihatok. - Barna, csaknem fekete bogárszeme egyszerre fáradtnak látszott. Mintha egyik pillanatról a másikra vesztette volna el a fényét. - Mit tetszik adni? Kelemen odament a guruló kisasztalhoz. Végignézett a palackok színes címkéin. - Örmény konyak. Skót whisky. Magyar cseresznyepálinka. Orosz vodka. Válassz . . . Kati hátrahúzta sürű, csaknem derékig érő haját. Megnyalta száraz száját. - Vodkát kérek. Kelemen felvette a vodkás üveget. - Jeget is? - Igen. - Kint találsz a hütőben. Töltött a vodkából. A szesz szaga megcsapta az orrát. Magának is vett poharat. Félig töltötte konyakkal. Közben arra gondolt: előbb is eszébe juthatott volna, hogy igyon valamit, a szesztől talán szűnni fog a fejfájása. - Tetszik kérni jeget? - kérdezte a háta mögül a lány. - Nem. - Visszaült a heverőre. Belekortyolt a konyakba. Ott a szóda az asztal alatt. - A parázsló csikken másik cigarettára gyújtott. A konyak íze a füsttel együtt futott szét a szájában. - Apád tudja már? - Nem. - Kati ivott egy korty vizet a vodkára. - Nem is akarom, hogy megtudja. Kelemen megint nyelt a konyakjából, aztán kiitta az egészet. - Kihagytad az antibébit? - Nem is szedtem. A lány a poharába nézett. - Akartam szedni, de ő azt mondta, hogy az antibébitől felborul a hormonháztartás . . . Inkább mindig vigyázott. Ragaszkodott hozzá, hogy így legyen . . . Kelemen ismét várt egy gondolatnyit, mielőtt megszólalt.
- Megkérdezhetem tőled, ki ez az ő . . . ? A lány gyors pillantása hitetlen vagy gyanakvó volt. Időbe telt, amíg meg is szólalt. - Ha nem tetszik tudni, felesleges is megmondanom. Kelemen vállat vont. - Ahogy gondolod. Hát akkor . . . mi a helyzet? A lány megint száraznak érezte a száját. Megnyalta a nyelve hegyével. - A múltkor, legutóbb . . . Nem is törődtem vele, hogy kimaradt. Azt hittem, az izgalom, a hajtás, az érettségi. De most ebben a hónapban megint nem . . . Kelemen sokáig, lassan fújta maga elé a cigarettafüstöt. - Remek. Nem vagy ijedős . . . A fiúd tudja? - Nem. - Kati a szemüvegéért nyúlt. Nem tette fel, csak megnézte magát a füstszínű lencse tükrében. - Most már nem . . . Kelemen odament hozzá. Felemelte az állát. - Szakítottál vele? A bogárszemek elnéztek mellette. - Nem szakítottam. Utálom a cirkuszt. Kelemen elfordult tőle. Odalépett a zsúrasztalhoz. Töltött magának. - Még sose volt küreted . . . - Nem . . . és félek. A levegőben mozdulatlanul állt a cigarettafüst. - Hétfőn bejössz velem egyik kollégámhoz. Mit mondasz apádnak? - Nem tudom. Semmi ötletem . . . Mit mondjak? Kelemen ivott. - Majd kitalálunk valamit . . . vagyis én kitalálok. Nyilván így gondoltad. A lány biccentett. - Igen. - Megtisztelsz a bizalmaddal. Célszerű lett volna korábban kezdened. Egy pillanatig riadtan tágult rá a barna szempár, de rögtön el is fordult róla a lány tekintete. - Korábban . . . Most is alig mertem. Azt hittem, kirúg. - Mégis jöttél. - Mert nem akartam elhinni magamnak, hogy kirúg. Kelemen elmosolyodott. Akaratlan mozdulattal tette rá a kezét Kati vállára. A lány válla vékony volt, de izmos. - Amikor úszni tanítottalak . . . Akkoriban még mindent elmondtál nekem. - Nem mindent . . . Három éve tanított úszni. Minden kis hülyeségemről szövegeltem, igaz. Csak éppen azt nem mondtam el, hogy akkor változott meg minden . . . Uszni is őmiatta tanultam meg. Mert szégyelltem, hogy tizenöt éves vagyok, és még mindig nem tudok úszni . . . Kelemen lezökkent a másik fotelba. - Nem faggatlak, Kati. Majd . . . minden rendbe rázódik. -Kati Végignézett a lányon. Megrázta a fejét. - Csak tudnám, mit kéne mondani apádnak. Az is megeshet, hogy egy-két napig
bent kell maradnod. - Muszáj ? Tudok olyanról, aki már egy óra múlva hazament . . . Kelemen letette a poharát. Az asztalka üveglapján keményen koccant a pohár. - Előre nem tudom, meddig kell maradnod. Nem kizárható, hogy csak másnap vagy harmadnap mehetsz haza. Ezzel számolnod kell. És ha semmi se jut eszünkbe, hát akkor az igazat fogjuk megmondani apádnak. Betöltötted már a tizennyolcat? Nem. - A jövő hónap végén . . . Tetszik tudni, én korengedéllyel mentem iskolába. - Igen. Nos, ha már engem tiszteltél meg a bizalmaddal, kénytelen leszel ahhoz igazodni, amit én diktálok. Mindjárt kezdheted is az igazodást: ott a fürdőszoba, ott bőgd ki magad. Addig én töltök neked még egy kortyot . . . Kati Hogyha szegény szeretőd meg akartad csalni, mivégre tetted a szent esküt, lopva kijátszva utóbb? Tibullut (Kárpáty Csilla fordítása) Osztályon felüli az ösztönöm. Személyemet illetően pedig megállapíthatom, hogy zseniális voltam, amikor az ösztönömre hallgattam. Bandi bácsi klassz Bácsi . . . Negyvenéves. Nincs rajta semmi fölösleges kondíció. Csak a sűrű ősz haja és az okos szeme körül a ráncok miatt lehet elhinni, hogy már negyven. Tíz az egyhez merem fogadni, hogy folyamatosan ostromolják a nők. Nem kifejezetten nyugalmas létforma ilyen krapek nejének lenni. Orsikának az a szerencséje, hogy elit csajokkal szemben is versenyképes. Az alakjával is, az arcával is, az eszével is. Ha hozzá hasonló minőség leszek harmincévesen, beleértve a minőségbe az észt is, nos, jogosan érezhetem majd elégedettnek magam. Hozzáképzelve a harmincéves leendő magamhoz férjül egy olyan fajsúlyú krapekot is, mint Bandi bácsi... De az utóbbit illetően semmi garanciám. Egy hétig vitatkoztam az eszemmel, hogy merjek-e Bandi bácsi elé állni. Hülye vita volt. Vesztettem egy hetet. Már rég túl lennék az egész műsoron. Balla Julinak is volt már kürete, Pékh Jutkának is. Kertaynak is. Csak a mi osztályunkban tudok erről a háromról. Hányan vannak,akikről nem tudok. Rólam senki se tud semmit. Bandi bácsi is azt hitte, hogy még szűz vagyok. Pedig ő orvos, és esze is van. Nincsenek rajtam pattanások, hogy azért hitte volna..Persze ő félig-meddig mégiscsak idegen. Az apu viszont tizennyolc éve ismer, mégis azt hiszi, hogy szűz vagyok. Imre is, pedig ő a bátyám. De mégse . . Imre az ő matematikus agyával kiszámította, hogy ha én ki is bírtam volna szex nélkül, Tamás nem bírta volna. De Imre meg én olyan tartózkodóak vagyunk egymás iránt mint két vérbeli angol. Nagy ívben kikerülünk minden témát
amiről feltételezzük, hogy a másik nem szívesen nyilatkozna felőle. Ami pedig Tamást illeti, ő nemcsak a hagyományos diszkréciónk miatt kerülendő téma. Imre következetesen utálja. Akkor is utálta már, amikor még együtt jártak suliba. Többször közölte, hogy gyomornyugtatókat íratna fel magának Tamás miatt, ha volna ideje, hogy elmenjen az undorügyi szakrendelésre. Én sokáig azt hittem, vagyis könnyedén behipnotizáltam magamnak, hogy azért van ez az utálat, mert Tamás az okosabb kettőjük közül. pedig nem volt okosabb, most már világos. Csak a szövege volt mindig fennköltebb és az egész viselkedése. Tehetsége van beetetni a közönségnek, hogy szuper-észlény. Csak Imre nem ette meg ezt a tömeghipnózist. Vakarta a kiütéseit, amiket Tamás miatt kapott, de majdnem mindig időben leállította magát, amikor ingere támadt, hogy Tamás ellen agitáljon nálam. Mindegy. Tiszta haszon, hogy Bandi bácsi nem ismeri Tamást. Egy időben akartam volna, hogy az apu és Bandi bácsi közelebbi barátok legyenek. Állatian bántott, hogy nem lett sikerem. Most meg azt mondom, hogy így jó. Ha Bandi bácsi többet járt volna hozzánk, most ismerné Tamást, és azt is tudná, hogy Tamástól vagyok állapotos. Feszes szituáció volna. Igy oké, ahogy van. Vagyis így rossz, ahogy van. Mindegy. De azért kár, hogy az apu és Bandi bácsi nem barátok. Persze, az se kevés, hogy tisztelik egymást. Ha az anyu előbb kerül Bandi bácsi kezébe, talán meg se halt volna. De mégis meghalt volna. A tüdőrák erősebb, mint a két szuperhatalom együttesen. Bandi bácsi is hiába tornászott. Hiába dobta be magát az egész szanatórium, a sebészek, a belgyógyászok, a sugárterápiások. A tüdőrák körülröhögte öket, az anyu pedig ólomszürke lett, és egy idő után már nem is élt igazán, csak a szervezete vegetált, ahogy tudott, ő pedig már nem volt az anyu, nem hagyták magához térni a morfiumos mámorból. Akkor nem bőgtem, most meg bőgök. Nem ejtem át magam: tudom, hogy nem az anyu miatt bőgök, hanem magam miatt. Az anyu három éve meghalt, én meg itt vagyok. Itt és úgy, ahogy vagyok. Mert amikor az anyu meghalt, Tamás elkezdte játszani, hogy mellettem áll. Igaz, nem is játszotta. Akkora őszinteséget nem lehet eljátszani. Mindegy. Most itt vagyok, állapotosan, ülök a szőnyegen és bőgök. Tegnap este is bőgtem. Mekkora eszem volt, amikor színezett lencsével, kértem ezt az új szemüveget . . . Akkor teszem fel, amikor csak kell. Az apu se vett észre semmit az este, mert a füstüvegen át nem látszik az ember kibőgött szeme. - Megint egész nap tanultál, Bogár! - Ez a francos felvételi . . . - ennyit még le tudtam játszani normál hangon, de többet egy szót se, mert elbőgtem volna magam ott, levestálalás közben is. Amikor bevittem neki a húst, addigra megint feltöltöttem magam fegyelemmel néhány szó erejéig. - Tíz nap múlva felvételizek.
- Tizenegy nap múlva. Ettől is majdnem elbőgtem magam. Tizenegy nap múlva, nem tíz nap múlva. Néha felmegy bennem a pumpa az apu pontosságai miatt, de mindig gyorsan takarékra teszem magam, mert rám szól az eszem, hogy például igenis megható, hogy az apu a millió gondja és az állandó gyorshajtás mellett is precízen számon tartja, hogy a két magzata közül a nőnemű egyednek pontosan mikor lesz jelenése az egyetemen felvételi vizsga céljából. Tíz az egyhez merem fogadni, hogy az osztályban nem volt egyetlen csaj se, akivel úgy törődtek volna mindig, ahogy az apu énvelem, mégpedig mindig megjátszás nélkül, nem úgy, mint számos szülő, akiken kampányszerűen hatalmasodik el időnként a gyermekszeretet. Ahogy az apu odafigyelt rám mindig, ez egy állandóan befejezetlen igealak, ilyen nincs is az indoeurópai nyelvtanokban. Ráadásul úgy tud odafigyelni az emberre, hogy sohase termelődjenek ki cikis pillanatok. Amint például azt se tette soha érdeklődés tárgyává, hogy van-e testiség köztünk, mármint Tamás és én közöttem. Bár inkább valószínű, hogy az apu érzékeny lelke előbb feltérképezte a helyzetet, mint hinné az ember, de már az érdeklődés ingerküszöbén úgy döntött mindig, hogy céltalan napirendre tűzni olyasmit, ami befejezett tény... Részletek után kíváncsiskodni ez pedig idegenebb az aputól, mint Aliz életstílusa az én létformámtól.. Aliz . . . Röhögni kellene, de inkább nem erőltetem, mert bőgés lesz belőle. És hétfőn kikaparnak. Mindegy. - Apu? Te vagy? - Szervusz, Bogár. - Itt vagyok a fürdőszobában ! - Hallom. - Zuhanyozok. - Azt is hallom. - Nem értem ! Várj, elzárom a csapot. A fülem meg telefolyt vízzel. Hol a fürdőköpenyem? - Ahová rakta a kisasszony. - Megvan. Te akasztottad rá a tiédet. Pffü . . . ez a zuhany többet ért egy érettséginél. Állati hőség. Te nem főttél meg? - Nem. Legalábbis nem egészen. - Átadom a terepet, mosakodhatsz. - Később. Még vannak elintézendőim, ha jól tudom. Inkább innék valamit. - Na, itt vagyok. Mit adjak inni? - Hoztál tejet? - Be is hűtöttem. Komolyan tejet adjak? -- Csak egy fél pohárral. - Hozom. Abszolút fakír vagy. Nyakkendő, begombolt ingnyak, zakó . . . Neked Afrikában kellene élned. Megspórolhatnád a légkondicionálás költségeit. Bent nálatok van légkondicionálás ? - Hogyne. Ha legyezem magam. A ventillátorom is elromlott. - Színvonalas egy minisztérium. De a miniszternek csak van. Valld be!
- Nem tudom. - Én tudok egy miniszterről, az most vetetett magának egy légkondicionált Mercedest. Jutka apjának a főgóréja a krapek. A te minisztered nem vesz? - Legközelebb megkérdezem tőle. Tudtommal nem szokása. - Tessék a tejed. Optimálisan hideg. Vigyázz a torkodra, lassan idd, ahogy illik. - Köszönöm. A használati utasítást is. Igazad van, optimálisan hideg... Hol hagytam az öngyújtómat? - Szokás szerint bent hagytad az előkelő íróasztalodon. Adok gyufát. Én is rágyújthatok? - Tessék . . . Ne hajolj ilyen ügyetlenül a láng fölé, leégeti a szempilládat. - A gyönyörű, kunkori szempillámat. - Igen . . . Végre jó kedved van, Bogár. - Mi az, hogy végre - Neked kell tudnod. Napok óta . . . - Én ! Képzelődsz. Butítom magam a felvételire, ennyi az egész. Tele a fejem franciz szövegekkel, cest tout. - Jó volt ez a tej. A bátyádról nem tudsz? - A fiad még nem ért haza. Az előbb berregett itt egy motor a ház előtt, de az nem ő volt. Rendesen ebédeltél? - Ettem két szendvicset déltájban. Meleg van a főtt ételhez . . . - Milyen szendvicset adtak a nők? - Nem is tudom. Talán sonkával . . . Persze. Sonkás zsemlyét. - Mint általában. Én olyan titkárnőket tartanék, akiknek tíz dekával több a fantáziájuk. Mindegy. Holnapra főzök valami klasszat neked. Itthon maradsz? - Itthon leszek. Munkát hoztam haza. - Mint általában. Múlt vasárnap is . . . Mások strandra járnak. - Te se strandolsz, Bogár. Ott is tanulhatnál, napon, jó levegőn. - Annyi ember között én nem tudok . . . És ne tereld el a figyelmem. Mi legyen holnapra? Könnyű, nyári ebédet kellene . . . zöldborsó angolosan, hirtelensült. - És ha elvinnélek ebédelni? Zöldvendéglőbe, levegőre. Legalább amíg ebédelsz . . . - Vendéglőbe, az nekem két óra kiesés Minimum. - Ha főzöl, az se két perc. - A főzés, az más. Legalább egyszer egy héten rád fér, hogy tisztességeset egyél. Akarsz csirkét? Az is gyorsan kész. Ropogósra sütöm. Vagy inkább kirántom. És uborkasalátával. Oké? - Tehát csirkét hozzak. Rendben. Illetve oké. Kettőt? - Nyugodtan hozhatsz kettőt. Ha a fiad nem ebédel itthon, eltesszük estére, ami marad. Ha marad. De ne is egész csirkét hozz, csak combokat. Mondjuk nyolc combot, két-három szép uborkát, salátának valót, másfél kiló újkrumplit, petrezselymet . . . meg ha látsz igazi ropogós cseresznyét. - Értettem, jegyeztem. - Előre is köszönöm a fáradozást, főosztályvezető elvtárs. Kérlek, add át szívélyes üdvözletemet a kofáidnak. Rajong a piacokért, mint Stendhal az ő Itáliájáért. Nem a cuccok
miatt, amiket hoz a piacról vagy a nagyvásárcsarnokból. A táplálkozás neki huszadrangú ügy. Sohase válogat. Nemcsak amit az anyu főzött régen, azok a mesterfokú kaják, de amit én tudok főzni, az is mind oké az ő ízlelő és emésztő szerveinek. Az anyu mesélte egyszer kiskoromban, emlékezetem szerint nem minden pedagógiai célzat nélkül, hogy az apunak gyermek- és ifjúkorában nem volt lehetősége hozzászokni, hogy válogasson az asztalnál, mivel a nagymama elve úgy hangzott, hogy vagy megeszed, amit eléd tettem, vagy éhen maradsz, kisfiam. Mert az apu gyerekkorában még nem olyan relatív volt a szegénység, mint korszerű napjainkban, hanem lényegesen abszolútabb, vagyis elég gyakran nem lehetett jóllakni őnáluk. Ezt állította az anyu, és én csak kagylóztam a szöveget, de nem tudtam lefordítani az elképzelés szintjére. Az a teljes igazság, hogy még most se tudom elképzelni. Pedig van fantáziám. De még sohase voltam úgy éhes . . . Más műfaj lazán éhesnek lenni, vagyis ha közben tudom, hogy egy óra múlva, legfeljebb másfél óra múlva torkig tömhetem magam. De az olyan képlet, hogy nincs. vagy ha van is, hát csak ennyi van, és nincs több - ez nekem csak matematikai egyenlet, aminek el tudom fogadni a realitását, mert az eszem megérti valahogyan, de elképzelni, tehát magamat behelyettesíteni ebbe az egyenletbe, ez nem az én matematikai adottságaimhoz szabott teljesítmény. Sohase kértem nyilatkozatot az aputól, de van egy spurim, hogy azért szeret a piacon meg a vásárcsarnokban csellengeni, mert olyan fiatal korában, milyen én vagyok most, ő állatian szegény krapek volt, és most a régi, kielégítetlen vásárlási ingereket kompenzálja a jó érzéssel, hogy ma összevásárolhatna a piacon mindent, amit csak megkíván. Persze, csak azt vesz, amire szüksége van, de az én megérzésem szerint az apu örömét leli a tudatban, hogy legalább most, negyvenkilenc-ötven évesen kitombolhatná magát az élelmezésügyi árubőség szabadtéri és fedett templomaiban. Igaz, hogy mégse ilyen egysíkú az ábra. Ha elemzőbben is belepiszkálok az apu piacrajongásába, meg kell állapítanom, hogy van a csatangolásainak esztétikai vetülete is - ahogy ezt jobb körökben fogalmazzák. Az apu art pour art is tud gyönyörködni a piacokban. Öncélúan örömködni - mondaná Ilka néni, ha az aput tanította volna, nem engem. Az apunak egy cinerama mozinál is szórakoztatóbb előadás a piac, nemcsak azért, mert háromdimenziós kép a film két dimenziójával szemben, és nemcsak azért, mert színes, hiszen a mozi is lehet színes, hanem azért, mert a piacnak és a vásárcsarnoknak szaga és illata is van, a megrakott standokon alma illatozik, és hagyma szaglik meg kapor és káposzta, zeller és cékla, uborka és gomba, és már messziről kapja az ember orra a kommunikációt, hogy merre találhatók a halasok és a lacipecsenye-sütők. Az apu kényelmesen ődöng ebben a színes és szagos közegben, és egyáltalán nem zavarja, ha lökdösik, vagy ha rákiabál egy tróger, hogy húzódjon félre a targonca útjából. Amit más tíz perc alatt elintéz a piacon, az apunak legalább egy órájába telik. Tavaly, a jugoszláviai túrnénk keretében, Dubrovnikban én is kimentem vele a piacra ott a kikötő mellett,
mert egészen friss banánt akartam enni, és titokban figyeltem az üdvözült arcát, a fürkésző szemét, amíg abban a tarka forgatagban tekeregtünk. Látott ő már különb piacokat is, mint a dubrovniki, hiszen amikor hazajött Olaszországból, több órás élménybeszámolóval szolgált nekem a milánói, torinói, genovai piacról, és azok biztosan nagyobbak és színesebbek és forgatagosabbak voltak, ott Dubrovnikban mégis olyan boldog és csodálkozó volt a szeme, mintha az én társaságomban csatangolt volna életében először egy mediterrán piacon, ami tele van naranccsal, banánnal, cukros déli szőlőkkel, piros belű fügével, és minden gyümölcs óriási halmokban színeskedik, a halkereskedők pedig nemcsak tisztességes, hal formájú halakat árulnak, hanem ijesztő szörnyetegeket is, rájákat, lepényhalakat, tintahalakat is meg vonagló rákokat és tengerszagú csigákat, még teknősbékát is. Nekem néha gúvadt a szemem az undortól, az apunak viszont tömény gyönyörűség volt ez az állatsereglet. A dubrovniki megfigyelésem birtokában már nem hatott a meglepetés erejével kémeim jelentése, amely szerint tavalyelőtt, amikor az apu azt a küldöttséget vezette a napfényes Itáliába; tisztelettel vegyes derültséget váltott ki a küldöttség tagjaiból a hobbyjával, hogy mindig már hajnalban kibújt az ágyból, és titokban kiosont a szállodából, mert csak így tudta megoldani magának, hogy mire reggel megkezdődnek a tárgyalások, addigra ő már elvégezze szokásos járőrportyáját a milánói piacon. Mivel pedig a másnapokat illetően az apunak létszükséglet, hogy éjjel rendesen kialudja magát, ebből következően a vezetésére bízott küldöttség tagjainak nélkülözniük kellett őt éjszakánkint, amikor lokálba meg sztriptízekbe, illetve az örömök egyéb műintézeteibe látogattak. Az a gyanúm, hogy a derék káderek sehogy se tudták megfejteni az aput: vagy azt hitték róla, hogy gyakorló puritán, vagy azt, hogy sajnálja a napidíját a megtekinthető vagy kipróbálható csajokra költeni, és tulajdonképpen nem is hibáztathatom őket az ilyen jellegű véleményekért, hiszen nem sejthették, hogy az apu nincs rászorulva a belépődíjért és színpadon végzett vetkőzések izgalmaira, hozzátéve, hogy nincs rászorulva az olyan csajokra se, akik pénzért dobják gerincre magukat. A küldöttség nem sejthette, amit én tudok. Érthető. Mélyen közömbös egyébként is, hogy ki mit hisz az apuról. Én tudom, hogy egy jó fej. A jó fejeket nehéz átlagfejjel felfogni. A lányok az osztályban engem is enyhén csökkent értelműnek véleményeztek, amikor megtudták, hogy én fel voltam dobva attól is, hogy az apu olasz divatcuccok helyett olajbogyót és capribogyót és chilit és curryt hozott nekem ajándékba, nem értették az egyirányú eszükkel, hogy én frankón örültem ezeknek a fűszereknek és a porított parmezánsajtnak is, ahelyett, hogy dühöngtem volna, hogy nem kardigánokat szedett elö a bőröndből. Bár egy új fazonú olasz csizma is, mint ráadás, lelkesítő hatást gyakorolt volna rám. Igaz, hogy ősszel megkaptam az olasz csizmát is az aputól, a belvárosban közösen hajtottuk fel, olyan puha bőr, mint a kesztyű, és csatos, és magam választhattam ki. Az apunak csak az volt a szerepe, hogy lerakja
a kasszánál az ezerkétszázat, és ha időben eszünkbe jutott volna, akkor úgy szerveztük volna a szereposztást, hogy az apu franciául beszéljen, és én tolmácsoljam pergő szavait a személyzet irányába, amelynek hölgytagjai bizonyára lesújtó véleményt alkottak volna, azzal az indokolással, hogy ez az ifjú magyar tyúk áruba bocsátja a testét ennek a fiatalos, de a "mégiscsak az apja lehetne" kategóriába tartozó külföldi krapeknak, bár zárójelben elismerésüket fejezték volna ki, hogy egy ezerkétszázas csizma nem méltánytalan ár a testemért. Sajnáltuk, hogy az ötlet már csak az utcán jutott eszünkbe. Tipikus esete az esprit descalier című francia kifejezésnek, amikor az embernek valóban csak távozás után, a lépcsőházban jut eszébe, hogy mivel kellett volna visszavágnia annak az illetőnek, akitől kijött. Például mégis meg kellett volna hallgatni a telefonban Tamást, legalább egyszer nem levágni a kagylót, hanem végighallgatni, hogy gondoljak a szerelmünkre, és méltassam figyelemre a szerencsétlen helyzetét, hiszen ő szeret engem, és kínlódik miattam. Végighallgatni és odavágni: - Na és, most sirassalak. - És amikor erre azt rebegi szemrehányóan, hogy ne legyek cinikus, így folytatni : - Oké, igazad van, én cinikus vagyok, de ez nekem megerőltetésembe kerül. Te viszont érzelgős vagy, hazug érzelgős, neked az lenne a megerőltető, ha kísérletet tennél, hogy ne légy hazug. De ez a szöveg is csak most állt össze a fejemben. Esprit descalier. Izes magyar fordításban: késő bánat - eb gondolat. De a bölcsességemmel legfeljebb az egyetemi felvételin szerezhetek jó pontot. Mindegy. - Szia, Bogár. - Szia, Kozári Imre. Hazataláltál? - Meló után még elugrottam egy kuncsaftomhoz Kelenföldre. - Mennyit kerestél? - Harmincat kértem, a szivar adott egy ötvenest. A gyöny örtől, hogy délután nézheti a meccset. Azt is közölte, hogy műfajombeli tévészerelővel még nem volt dolga. Szombatra ígértem, hogy kimegyek, és tényleg ki is mentem. Ráadásul alkatrész is volt nálam, malomkeréktekercs, és rögtön ki is cseréltem. El volt ájulva. Mit csinálsz? - Látod. - Látom, hogy bikiniben ülsz a szőnyegen, körülrakva nyitott könyvekkel. De ebből a látszatból még nem következik, hogy tanulsz is. Elvileg nem kizárt, hogy egy fotoriporterre vársz, aki majd sztárfotót csinál rólad. - Éppen rólam. - Te mondtad, hogy téged szavaztak meg legjobb alakúnak az osztályban. Mégpedíg a kis csajok. Hátha neszét vette valamelyik képes magazin. Például a Stern vagy a Playboy megkívánt a címoldalára. - Bizonyára így lesz. Ha te mondod. De addig is agyon kell csapnom valamivel az időt. Tehát légy erős: tanulok. És hányszor mondtam már, hogy a ronda bukósisakodnak nem az apu íróasztalán a helye. -Átmeneti állapot. Mindjárt elvonulok.
- Hová mész? - Csak a szobámba. Ma itthon melózok, végezni akarok azzal a két készülékkel. - Már egy hete kínlódsz velük. -Az állami és a szövetkezeti javítószolgálat egy hónapig kínlódott, mégse tudták megcsinálni. - Majd te megmutatod . . . Oké, ha estére jó lesz mind a kettő jutalmul levihetsz fagylaltozni. - Nincs programod? Szombat estére? Ugy éljek, éreztem, hogy ma még rendkívüli meglepetés fog érni. Idedobod a gyufát? Kösz. - Ebédeltél? - Vettem magamhoz egy szerény üzemi ebédet, de ha tartalékoltál valamit, Bogár, nem fogsz csalódni bennem. - Ott van a hűtőben fél lábas pörkölt, melegítsd meg magadnak. Tied az egész, az apu nem volt éhes. - Hol a főosztályvezető? - Kiment a piacra. Felvennéd a telefont? - Ott van melletted. - Bocsáss meg, hogy leszállítalak az íróasztalról, de szeretném, ha te vennéd fel. - Rejtélyes. Odateszed a kezed ügyébe, de én vegyem fel. Halló... Halló, Kozári lakás. Kezeit csókolom... Nem, kérem. Kozári elv társ még nincs itthon . . . A fiával tetszik beszélni. Talán félóra múlva. Hívja vissza önt?. .. Kérem. Tessék félóra múlva hívni. Kezeit csókolom. - Ki volt? - Egy női hölgy. A főosztályvezető hölgytisztelőinek egyike. Érzéki hang, de hivatalos tónus. Festett szőke. Vagy vörös, szintén. festve. Huszonöt és harmincöt között. - Uj hang. És egyáltalán nem biztos, hogy festett szőke. Az apunak nem esetei a szökék. - Az idők változnak, és mi is megváltozunk bennük, mint már a régi rómaiak megállapították. Ugyanezen forrás szerint a változatosság gyönyörködtet. - Engem az gyönyörködtetne, ha legalább kezet mosnál. Csupa olaj . . . - A motorkerékpár szerves velejárója. Egyébként az a benyomásom, hogy harapós kedvedben vagy, Bogár. Kinek a telefonját vártad? - Senkiét. Megszokásból tettem magam mellé. Elfelejtettem, hogy ma nem vagyok ügyeletes neked. De aztán eszembe jutott, hogy szabadnapos vagyok. - Fel se vetted volna, ha csöng. - Kihűl a szád. Moss kezet, egyél és tünj el termelni . . . Olajos kézzel ne nyúlj a könyveimhez! - Mit húztál alá itt? Ez a két sor . . - Kopjál le, mondtam. - Ha lefordítod. - Az ember nem változtathatja meg az életét anélkül, hogy maga meg ne változna. Simone de Beauvoir. - Ilyen bölcsességek is kellenek az egyetemi felvételihez?
- Hülye. Nyomás, ebédelni. Mindig tudtomra adja, hogy ha senki más, de ő belelát az eseménynaptáramba. De mindig megelégszik a leleplezés kinyilvánításával, nem firtatja tovább az ügyet, amit alkalmasint kifigyelt az életem alakulásában. Csak éppen mindig finoman érezteti, hogy jegyezte az újabb zűrömet. Olyan vagyok neki, mint egy rádió vagy egy televízió, aminek levették a hátlapját. Előbb-utóbb kiszúrja a zűrt a szerkezetemben. Félelmetes érzéke van az emberekhez. Kelemen Bandi bácsi csak egyszer beszélgetett vele huzamosabban, de rögtön kitapintotta benne ezt a képességet, és megjegyezte, hogy belőled, ifjú ember, élvonalbeli pszichiáter válnék. Imre viszont röhögött, és kijelentette, hogy más baja sincs, mint begolyózni a mások idegbetegségeitől, egyébként is bőven elég volt neki a tanulásból gimnáziumi évei alatt. Ez igaz is, állatian utált művelődni, vagyis nem a tanulást utálta, mert ami érdekelte, azt egyszeri olvasásra vagy egyszeri hallásra életre szóló hatállyal konzerválta magában, de amely tárgyakat nem tüntetett ki érdeklődéssel, azokat nagyvonalú fölénnyel mellőzte. Átengedték mindenből szegény tanárai. Elfogadták, hogy a gimi után úgyse akar tovább tanulni, hanem elektroműszerész lesz. Tudták, hogy a szavára, legalábbis az ilyen jellegű nyilatkozataira úgy lehet építeni, mint a kősziklára. Az apu pedig abból a megfontolásból kiindulva nem szorgalmazta a továbbtanulást, hogy többet ér egy jókedvű iparos, mint huszonöt botcsinálta értelmiségi, aki penészes utálattal vesz részt a társadalmi munkamegosztásban. Imre történelmének későbbi alakulása teljes mértékben igazolta az apu elméletét. Valamikor régen, tizennégy éves koromban az én agyamat se fűtötte se az apu, se az anyu, hogy ne legyek manöken, biztosan megállapították egymás közt, hogy laissez faire, laissez passer, hadd fantáziáljak hülyéket, majd elmúlik, ahogy a gyerekkori kancsalságom is elmúlt, és igazuk is lett, lassankint elhittem az oktatásommal megbízott pedagógusoknak, hogy nyelvtehetség vagyok, és nem akartam tovább, hogy én legyek az új Twiggy. Hagyni kell a dolgozókat, hadd kínlódjanak önállóan a személyiségük kibontakoztatásán, bízzuk rájuk az önmegvalósítást legalább addig, amíg tehetik, később a társadalom úgyis szorgalmasan belekavar alakuló életünk fortyogó levesébe. Persze, a bátyáméba nehezen, mert ő fedő alatt tartja az önmegvalósítását. Akkora energia van benne, mint egy népes tevecsordában. Hajnalban elhúzza itthonról a csíkot, lemelózza a nyolc óráját és egy csomószor a túlórákat a magyar híradástechnikai ipar fellegvárában, aztán ahogy kilép a gyárkapun, beáll nála az ötven százalékos személyiségváltozás: estig ugyanúgy Kozári Imre néven, tévéműszerész kisiparos. Amikor kiváltotta a másodállásos iparengedélyét, napokig cukkoltam a drágát, hogy ne etesse magát a hiú reménnyel, hogy éppen őt fogják üldözni a szerencsétlen tévétulajdonosok. Nyugalommal tűrte a szövegemet, mint egy ülőtüntetés résztvevői a rendőrség zaklatásait, és viszontválasz helyett akkor is csak körülvigyorgott engem, amikor csekély néhány hét alatt igenis betört a piacra, és emiatt
nekem már egy hónap múlva elkezdett tátva maradni a szám, illetve naponta egy óra hosszat becsukni se volt időm, mivel a testvéri szerződésünk értelmében délután kettőtől-háromig én tartok telefonügyeletet, én írom fel egyik címet a másik után, ahová javítani hívják. Havi kétszázért adom a telefonügyeletet szombat kivételével naponta egy óra hosszat, és a fizetésemeléstől eleve elzárkózik, hiába nevezem vérszopó kapitalistának és hiába osztályharcolok, hogy a munkaköri kötelességeim közé nem vettük be a lebeszélő szolgálatot, a havi kétszáz silány éhbér ahhoz, hogy amikor összecsapnak a feje fölött a meló hullámai, én tanácsoljam el udvariasan az ügyfelet, ha az illető nem törzskuncsaft. Egyszer értékelte komolynak fellépésemet a kizsákmányolás ellen, akkor is én égtem le, miután végighallgattam a felvilágosítást, miszerint ő azért hajt és azért gyarapítja a takarékban a dohányt, hogy ha meg fog nősülni, ne az apu nyakára és főleg ne az én nyakamra hozza a leendő nejét, és szíves tudomásomra adta, hogy már be is iratkozott az ifjúsági lakásépítési akcióba, és két év múlva vagy három múlva meglesz a saját kéglije. Romokban hevert az öntudatom. És azóta azt is kifigyeltem, hogy zsugori lett, mint Harpagon. Ég saját maga előtt, valahányszor igénybe veszi az apu piakészletét, mert rühelli, hogy az alkohol-utánpótláshoz sohase járul hozzá. Nekem rohadt nézni, ahányszor légicsatát vív a lelkében a régi gavallérsága és az újkeletű fukarsága, és szenved, hogy mindig a fukar énje nyeri a meccset. Ötször annyi hívást vállalhatna, ha győzné, mert a kuncsaftjai jobbra-balra reklámozzák a minőségét. Egy év alatt megvette a csotrogányt, amely ugyan Közép-Európa legkopottabb motorkerékpárja, de műszakilag mindig tökéletes, és a legpuccosabb Jávákat is megelőzi a balatoni sztrádán. Pedig ő nem is krakéler a forgalomban, egyszer se kaptam frászt mögötte az ülésen, amit tyúkrázdának hív. A csotrogányon mindig biztonságban éreztem magam, Tamás mellett pedig sohase, pedig az ő Volkswagenjének négy kereke van, és az üzembiztonsága iránt se lehettek soha kétségeim, mert mindeddig Imre tartotta karban. Utálattal csinálta, ha fékpofákat cserélt, vagy a kormányszerkezeten igazított, de csinálta és csinálta újra. A morgáshoz pedig joga volt. - Melyik marha vállalná, hogy karbantartja a fiúd kocsiját is?! Nem a Pubi két ábrándos szeméért, nem is azért a százasért, amit esetenként leblattol nekem, ennyi idő alatt háromszázat is összebütykölnék. Ne ess tévedésbe, Bogár, nem őmiatta talajgyakorlatozok a kocsija alatt. Miattad csinálom. Hogy annak a rohadt kocsinak mindig oké legyen a fékje, a kormánya, az irányjelzője, minden szar oké legyen rajta, nehogy neked valami bajod essen, ha már élvezed, hogy téged fuvaroz a Pubi. Pubi . . . Nem is utálattal, hanem gyűlölettel ejtette ki mindig Tamás gyerekkori becenevét, amiből az iskolában gúnynév lett, és ettől a szótól, hogy Pubi, Imre szája mindig elveszti a vigyorgós jellegét. -Két dolgot nem értek ezen a világon. Egy: a szeplőtelen
fogantatást. Kettő: téged, Bogár, hogy miért hazudsz magadnak. Én meg őt nem értettem, és meg is akartam érdeklődni, hogy mivel és miért is hazudnék. Egyszer ki is szúrta a szememben a kérdésemet, és láttam rajta, hogy szétrobbanna, ha nem lenne elég erős a karosszériája. - Igenis, hazudsz magadnak. Két ember, akik ennyire különböző gyártmányok, mint te meg a Pubi . . . Nyert, neki lett igaza. Mindegy. - Apu? - Tessék . . . - Hány óra? - Fél hat. Abbahagyhatnád mára . . . - Magamat kapcsoljam ki vagy a magnót? - Próbáld kikapcsolni mind a kettőt. Mindenesetre hálás lennék, ha legalább lehalkítanád ezt az üvöltést. Tudom, hogy a beat nyolcvan decibel alatt nem az igazi . . . - Ez rock, nem beat, hadd tájékoztassalak. - És ez is csak üvöltve igazi . . . Ha valamivel idősebb leszel, Bogár, meg fogsz lepődni. Az egész nemzedéked meg fog lepődni. Süketek lesztek, legalábbis nagyothallók. - Már ki is kapcsoltam. Előbb is szólhattál volna, hogy zavar. Ha már nem jutott el a tudatomig, hogy dolgozol. - Nem dolgoztam. Téged figyeltelek, és arról elmélkedtem, hogy valóságos csoda, amit csinálsz. Angol beatet hallgatsz, vagyis rockot. közben pedig francia szöveget olvasol. Ha én így tudnám szakosítani az agysejtjeimet... Napóleoni teljesítmény. - Tessék? - Napóleonról maradt fenn, hogy képes volt egyszerre négyöt levelet diktálni. - Magnifique. Csakhogy én a zenére egyáltalán nem figyelek oda. - Ha nem figyeled, minek bömbölteted? Elnéztelek, hogy ülsz a szőnyegen, jár a szemed a könyvben, belelapozol néha - a szótárba, felírsz valamit, közben időnkint ritmusra riszálod a válladat. Tehát bizonyos agytekervényeid mégis odafigyelnek a magnóra. - Azt én nem veszem észre. Te feketét iszol, ha azt akarod, hogy huzamosan friss legyen az agyad, engem ez a ritmus tart frissen. Világos, nem? - Világos. Ilyen élvezetes csendben megérthetővé válnak a leghihetetlenebb jelenségek is. Gyere csak ide... Agyonfárasztottad a szemed. - Ég egy kicsit. Azért akarom pihentetni. Mindjárt fel is öltözök. Elmegyek, kiszellőztetem a fejem. - Randevú? - Nem. Elszaladok Gézához. - Nem tegnap vóltál nála? - Tegnap kellett volna, de nem volt hangulatom. Pékh Jutka ment helyettem. Ma én megyek őhelyette . . . Mi jutott eszedbe? Látom a szemedben. - Semmi különös.
- Engem akarsz átdobni, apu? Mire gondoltál? -Arra, hogy vajon meddig fog tartani bennetek ez az imponáló lelkesedés. - Már két éve, ha nem vetted volna észre. - Észrevettem. Eddig egyszerű is volt a dolog. Iskolások voltatok, kollektíven észben tartottátok, hogy ma iksz a soros, holnap ipszilon, és a többi. De most szétrepültök. Egyik dolgozni megy, a másik egyetemre. Előbb az egyiknek jön közbe valami, aztán a másik nem ér rá . . . Elképzelhető ? Most én látom a szemedben, hogy ez már neked is eszedbe jutott. Igaz? - Igaz. De ami engem illet, én igenis tovább fogok járni hozzá. Eddig se azért csináltam, mert a többiek is . . . Meg aztán hozzám sokkal jobban is ragaszkodik, mint a többiekhez. Én nem hagyom abba. - Rendben van . . . - Amit a múltkor mondtál, apu . . . hogy látszik rajtam, kifáraszt ez a gyakorlat, az egy óra vagy másfél óra, amit nála töltök . . . ez nem jelent semmit. Sőt, le fogom szoktatni magam erről a hülyeségről, erről a fáradékonyságról, így Gézával kapcsolatban . . . Nem hiszed? - Miért ne hinném? Képes vagy te nehezebb jellemgyakorlatokra is. Ellenkezőleg, meggyőződésem, hogy ha senki más . . . na jó estét; most meg a bátyád rezgeti a falakat. - Jó jel. Végzett az egyik készülékkel. Ha már a hangot próbálja, minden oké. Mire hazaérek, talán végez a másikkal is. Kipaszíroztam belőle estére egy fagylaltozást. Ha a Skodát ideadod, átszaladunk Budára, jó levegőre. A Sport teraszon . . . Telefon. Most jut eszembe, amíg a piacon voltál, keresett egy női hang. Tessék, beszélj vele. És ne vágj képeket. Aki így vonzza a csajokat, köteles vállalni a hódítások következményeit is. - Tanúsíts több tiszteletet apád iránt . . . Halló?. . . Igen, én vagyok. Egy pillanat . . . Szervusz, Bogár, siess haza. És üdvözlöm Gézát. Okosabb, ha farmert húzok az izgalmas combjaimra. Nem akarok félni vagy iszonyodni Gézától. Nem is félés ez, nem lehet félni egy fiútól, akit a tolószékbe szegezett a gyerekparalizís, Csak olyan borzasztóan iszonyú, hogy ül velem szemben egy klassz tizennyolc éves srác, akinek olyan széles a válla, amilyenre az evezéstől deltásodott, de a két lábát el kell takarnia kockás pléddel, mert azok egészen élettelenek. Jó fej, olyan az arca, mint egy menő filmsztáré, csak sokkal soványabb, mint a mi színészeink képei. Néz rám azzal a csillogó fekete szemével, és én a múlt héten úgy égtem magam előtt a szégyentől, mintha szándékosan csináltam volna, hogy miniszoknyában legyek. Azelőtt is voltam nála miniszoknyában, de sohase egyedül, és olyankor, ha többen vagyunk, más az atmoszféra. De a múlt pénteken csak egyedül voltam nála, és ültem vele szemben miniszoknyában, és a szeme mindig a combjaimon járt, aztán elkapta a szemét, de az is kínos volt, és fél másodperc múlva megint a combjaimat ette a szemével. Tíz az egyhez merem fogadni, hogy inkább a nyelvét tépetné ki, mint engem olyan
helyzetbe hozzon, hogy meg kelljen hallgatnom . . . Nem, erre nem lenne képes soha, és nem is a nyomoréksága miatt. Ilyen volt már tizenkét évesen is. Az a levél . .. Igen, tizenkét évesek voltunk, hatodikosok. Kedves Kati! Jó, mi, a suli. Én is azt mondom. Különben szép lány vagy. Szerelmes vagyok beléd. A legjobb barátom a kis Iharosba szerelmes, az iker közül a kisebb, tudod. Egy ideig én is abba voltam. Emlékszel az ötödik osztályra, amikor abba jártunk? És csináltunk képeslaptartót. Lehetett behozni képes levelezőlapot. Én sokat hoztam be. Én adtam neked egy képeslapot, olyan sárga volt, mint az arany. Vésd a fejedbe, hogy most hétfőn egy kék pontot a bal arcomon látni fogsz. Ölellek: John Postán küldte el a levelet, feladónak azt írta, hogy John Stewart, Downing street io szám, mert akkor láthatta a tévében, hogy az ügyeletes brit miniszterelnök mindig a Downing street so-ben lakik, és a háza előtt lehet tüntetni. aktuális okokból kifolyólag. Nem szédültem el a levéltől, pedig a legelső szerelmi megnyilvánulás volt irántam, és még szexmentes, de akkor én már egy ideje és szintén szexmentesen, Tamásba voltam szerelmes, aki akkor már ugyanúgy tizenhét éves volt, mint a bátyám. Viszont nem is vihogtam idétlenül a levélen. Egyszerűen nem karmoltam a témát, annyi fáradságot se vettem, hogy eltépjem vagy eldobjam Géza levelét, az anyu meg is találta az iskolaköpenyem zsebében, és el is tette a velem foglalkozó gyűjteményébe, és csak akkor került elő, amikor az anyu halála után megnéztem, mi van a faragott fadobozban ott a szekrény alján. Azon a hétfőn, amelyiket az eszembe kellett vésnem, Géza bal arcán ott volt a kék pont, színes ceruzával festette, de nekem az is közömbös volt, hogy melyik srácról fog kiderülni, hogy ő a John Stewart, és az is hidegen hagyott, hogy a lányok viszont mind fel voltak dobva, ugyanis már valamennyien részesültek a tájékoztatásban az ügyről, mert Géza legjobb barátja, degenerált Bubu, jobbra-balra közölte a levél tartalmát és a kék pont titkát . . . Hátrakössem a hajam? Ha hátrakötöm, nyúzottabbnak látszik az arcom, és tiszta haszon, ha nem aratok esztétikai sikereket Gézánál. Nem kellett edzésre járnom ahhoz, hogy totál közömbös legyek Géza iránt, mert a kis hülye lelkem csordultig tele volt vallásos rajongással, és ennek az egyistenhivő vallásnak Tamás volt a bálványa a maga tizenhét éves elérhetetlenségével. Imre és a haverjai ritkán; de annál negatívabban jellemezték Tamást, ha éppen eszükbe jutott szót vesztegetni a Pubira. Az ő szövegeikből elkagylózott megjegyzések útján pontosan tudtam, hogy Tamás világvárosi forgalmat bonyolít le nőügyekben, de ezek az értesülések nem hatottak rám bálványdöntögető módon, ellenkezőleg, folyamatosan fokozták bennem a kisebbrendűségem érzését, és így további fényévekkel nőtt a kozmikus távolság Tamás elérhetetlen személyisége és az én sajgó, szex-
mentes szívem között. Ugy szenvedtem, mint egy jól fejlett oroszlán, akinek csak majomstátus jut az állatkertben, és ezért sárgarépával meg más növényi takarmányokkal etetik. Hiszen minden héten legalább egyszer láttam Tamást, és mindig pénteken, amikor az apu és az anyu kártyázni ment az Adorjánvillába, és szülői szeretetből engem is magukkal vittek. Adorján Tamás... Mintha előre megtervezte volna a nem is nagyon távoli jövőt. Eltűrte, hogy untassam, és azzal se ábrándított ki magából, hogy egyszer is lekezelően bánt volna velem, ellenkezőleg, úgy viselkedett velem, aki tizenegy meg tizenkét éves voltam, és csupa kéznek és csupa lábnak éreztem magam, mintha már komolyan vehető nagylány lettem volna, és csinos lettem volna meg arányos is, ami nem voltam. Nem idegesítette a létezésem, mint Imrét és a haverjait, nem volt fölényes. Olyan udvariasan érdeklődött minden alkalommal az én sulihoz ragadt sorsom iránt, mintha frankón foglalkoztatta volna az én értelmetlen jelenlétem ebben a világban, és néha megsimogatta a hajamat. -Hogy belőled micsoda szép nő lesz, Katinka! El is akadt a lélegzetem, amikor először mondta, és akkor éjjel sokáig nem tudtam aludni. A boldogság kék madarai röpködtek a kinőtt hálóingem alatt, és ki kellett surrannom a fürdőszobába, hogy a tükörben csodálgassam a hajamat, amit ő megérintett. Ezzel a hátrakötött sörénnyel meg a nyúzott képemmel nem ugratom kétszázra Gézában a vérnyomást. És a magnókazettát itthon ne felejtsem . . . Elhoztad, Bogár? - Látod, ha nem szólsz, vissza is vittem volna. Itt van, méltóztass. Jézus Krisztus Szupersztár. Mit gondolsz, mennyiért vette New Yorkban a krapek? Kapaszkodj meg: ötvennégy dollárért a két lemezt. Állati, mi? Hol a magnó, lejátszom. - Hagyd. Majd meghallgatom, ha egyedül leszek. Add ide a kazettát. És kösz, hogy átjátszottad. - Hülye vagy, mit köszönsz? - Raboltam vele az idődet. Nyolcvan perc . . . - Légy erős, közben is a felvételire butítottam magam. Te, ez a hang, amelyik a Júdást énekli....Hadd játsszam le neked, tényleg, csak ezt a részt ! - Nem ! - Miért ordítasz velem? - Bocsáss meg . . . Tényleg ordítottam? - Majdnem. Elég erősen felemelted a hangodat. - Mert hülyülök. Most te is észrevetted. Anyámat is megbőgettem Tegnap. Azt se akartam. Meg fogjátok látni, becsavarodok. Sokkal előbb, mint hiszitek. - Leállítanád magad, Seregély Géza? - Én egy állat vagyok. Egy lelketlen barom. Már te is bőgsz . . . - Nem bőgök. - Csak a szemed könnyes. Mert én . . . - Fáradt a szemem. És általában Ki vagyok csavarva, és ez nem csoda. Ilyenkor rögtön a szemem . . .
- Köpjél szemen, Bogár. Ha legalább lenne valaki, hogy kipusztítson engem. Mert én ahhoz is gyáva vagyok, hogy szétverjem a fejem a falon, darabokra. Itt rohadok a nyakatokon bénán, kiszolgáltatom magam mindenkivel, hálából ordítok veletek . . . - Már folyamodtam, hogy mellőzd a süket dumát. Senkinek nem vagy terhére, mindenki szeret, és mindenki megérti, hogy a te helyzetedben szükség van olyan szelepekre is, mint a kiabálás. Ezzel pedig fejezzük is be a témát, ha egy mód van rá, oké? - Ezért is csodállak. Hogy egy ilyen marhával szemben is mindig udvarias tudsz maradni. Persze, hűvösen udvarias, de mégis . . . - Én tehozzád nem vagyok se udvarias, se udvariatlan. - Ugyan, Bogár . . . Még abban is udvarias vagy, hogy már nem a Tamásoddal fuvaroztatod magad ide. Amióta észrevetted, hogy én a függöny mögül lesem, hogyan jössz hozzám jótékonykodni, azóta gyalog érkezel. Vagyis a téren már gyalog jössz át. Van énnekem logikám, Bogár, az agyamat nem érte el ez a rohadt Heine-Medin . . . - Ugy éljek, hogy sejtelmem se volt, lesel-e a függöny mögül, vagy nem lesel. Tamás pedig . . . egyszerűen az van, hogy nem ér rá, rengeteg a melója, majdnem minden nap estig bent kell neki maradnia a gyárban. - Ezt úgy hadartad el, mintha begyakoroltad volna. Ezt a szöveget, hogy Tamás nem ér rá, ratatatata . . . - Mondd, felséges úr, a mai napra úgy programoztad be magadat, hogy engem fogsz piszkálni? Mert ha igen, akkor csak szólj, és én is átprogramozom magam. Ugyanis azt hittem idejövet, hogy a tiszteletemre elő fogod adni az új szerzeményedet. - Mintha egyáltalán érdekelne téged . . . - Ide figyelj, aranyos, te nem díjazol engem azért, hogy falból hercigeskedjek veled. Jelen pillanatban még érdekel, hogy mit bütyköltél össze a gitárodon, de ha neked terhes a bemutató, majd gyorsan lebeszélem magam. - Összebalhéztál vele ? - Kivel? - Tamással. Pardon . . . Adorján mérnök úrral. - Nem. - Oké, Bogár. Tartsál csak te is hülyének. - Felvilágosítsalak valamiről? Ha eddig nem tudatosítottad volna magadban, úgy ideje tudatosítanod, hogy téged idegesít a jelenlétem. Következésképpen megkezdem a távozást. Szia. -Ne menj eli Nem érted?! Ne menj el! - Jaj, de hülye vagy! . . . Majdnem leütöttél a lábamról ezzel a rohadt tolószékkel! -Bocsáss meg!... Bogár! Csak el akartam állni az utadat! Ne menj el ! - Na jó, nem megyek. Csillapodj már, látod, hogy maradok . . . Megengeded, hogy idehozzam a gitárodat? Árulás, amit csinálok, rohadt árulás. egyszerűen nincs erőm,
megint nem volt erőm közölni vele a szomorú szakvéleményemet, hogy ez a szerzeménye is rossz muzsika, tehát nem muzsika. Olyan cukros dallam, mint az őseink akármelyik régi slágere húsz év előtt vagy harminc éve, hiába passzírozta bele a beat ritmusba. Az én kötelességem lenne félreérthetetlenül a szemébe mondani, mert akik majd megteszik, tapintat nélkül fogják értesíteni, hogy célszerűbben csinálná, ha nem erőlködne. Mert ez lesz. Még nem döntötte el, melyik beategyüttesnek küldje el a szerzeményeit, de akármelyikhez fordul, totál azonos lesz a válasz. És attól a pofontól el fog szédülni. Ha én magyaráznám meg neki, hogy idefigyelj, fiú, most komolyan nyilatkozok : tégy valamit a kedvemért, nevezetesen azt, hogy ne műtrágyázd magadban a reményeid virágoskertjét . . . Sohase lesz elég erőm, hogy őszintén megmondjam az igazságot. Valahányszor elnézem, ahogy a gitárja fölé hajlik a feje, és a hosszú, selyemfényű haja szinte ráfolyik a hangszerre, mindig vattát töm a torkomba a sajnálat, és mindig fájni kezdek tetőtől talpig. Kitől örökölhettem ezt a rohadt sajnálatot? Az anyu volt ilyen titokban? Nem, az anyut sohase lehetett panaszkodással meghatni, ő még a bőgéstől se kezdett olvadni, ha az engedékenység akár a legpuhábban ütközött a pedagógiai megfontolásokkal benne. Az apu lelkében van valahol mélyen elálcázva ilyenfajta érzelmes sajnálat? Mindegy. Nem az én örökléstani képletem az érdekes, a genetikai terheltség eredetének felderítése mit sem változtat az adottságok következményein, nevezetesen azon a tényen, hogy a sajnálattól mindig kicsúszik alólam a talaj, és összeomlanak az ésszerűen felépített okos gondolataim meg szándékaim. Tehetetlenül hagyom, hogy Géza a tolószékével beleguruljon egy olyan rohadt csalódásba, amitől össze fogja törni magát. Ahogy saját magamat is totál tehetetlenül hagytam leértékelődni azon a piszok vasárnapon. A sajnálat félóra alatt szétmarta az okos tartásomat, ahogy a sav rágott lyukakat a farmernadrágomba tavaly, amikor én cipeltem fel a Skodából az akkumulátort, és a lépcsőn kilöttyent belőle a nedű. Ugyanolyan szemét módon árulom el Gézát, ahogy akkor magamat árultam el. Szombaton még erősebb voltam Tamásnál, vasárnap már nem. Szombaton hiába horgonyozta le a vitorlást a Balaton közepén, és hiába akart meghipnotizálni, a legőszintébb arcával, hogy amióta nagylány lettem, azóta mindig velem van tele a fantáziája, azóta viszolyog minden más nőtől, nevettem rajta, nevettem, amíg le nem fogott a hajó fenekében, riadókészültségben tűrtem a száját, és ő hiába tornázott, hiába volt ő az izmosabb, a fizikai fölénye csak ahhoz volt elég, hogy agyonsmárolja a testemet mindenütt, ahol a fürdőruha meztelenül hagyta a bőrömet. Jó volt a szája, és bennem is tombolt a szex, és már szánni is kezdtem, amikor éreztem a bőrömön, hogy vacog a foga, annyira kíván, de akkor elhúzott mellettünk egy motorcsónak, megismertem a Neptun motor hangját, és körözni kezdte a mi hajónkat, mert üresnek gondolta, nem látott bennünket, akik a vítorlás fenekében dzsúdóztunk a gumimatracon. A motorcsónak hullámverésétől nagyokat lódult velünk a vitorlás, sikerült lemasszíroznom magamról a testét, és amikor egész éjjel
szikrázott alattam a lepedő, és hajnalig nem tudtam elaludni a megmentett szűzességemmel járó fejgörcstől, fájdalomcsillapító helyett olyan szöveggel etettem magam, hogy frankón legyek büszke magamra, mert én maradtam az erősebb, jogos a taps az önfegyelemért, és csak így tovább, következetesen, ha teljesíteni akarom a tervet, vagyis ki akarom vonni Tamást a forgalomból, hogy én legyek neki az egyetlen kívánatos nő a bemérhető kozmosz határain belül. Csak éppen azt nem tudatosítottam magamban, hogy szombaton a vitorlásban könnyen maradtam erősebb, mert ott a víz közepén a hajóban Tamás még azt hitte, hogy elég a testi erő, elég arra koncentrálni, hogy szétfeszítse a combjaimat, ahelyett, hogy a hülye lelkemre próbált volna hatni. Figyelmeztetnem kellett volna magam akkor éjjel, hogy a szombati torna után még inkább észnél kell lennem, mert Tamás haladéktalanul át fog térni a lélektani hadviselésre, de akkor éjjel azon a szikrázó lepedőn dehogy tudtam én összefüggően gondolkozni, csak dobáltam magam, és úgy pengett a testem, mint húr a gitáron, kétségek jajgattak bennem, hogy jaj, nem tettem-e tönkre minden jövőt azzal, hogy a vitorlásban a gumimatracon én voltam az erösebb . . . Pedig ha engedtem volna érvényesülni a logikámat, előre felvilágosíthattam volna magam, hogy másnap, amikor a három szülő vitorlázni indul, és ami az aput illeti, miatta én is velük mehetnék, Arina néni ismét megjegyzi, hogy maradjak csak otthon a villában Tamással, ne unatkozzak megint egész délután sótlan felnöttek között a hajóban a tévé által ígért krimi helyett, akkor én még mindig úgy akarok dönteni, hogy megyek együtt unatkozni az apuval és az Adorján szülőkkel, de Tamás utolér a teraszon, és a szeme tele könyörgéssel . .. - Igérem, higgy nekem, egy ujjal se nyúlok hozzád. Annyi mindent el akarok mondani neked, Katinka, maradj velem, állati pocsék passzban vagyok. Talán soha többé nem kérlek . . . És a szeme annyira szomorú vagy zavaros fényű volt, hogy egyszerre bekapcsolt bennem a sajnálatautomata, és az elgyengülésem miatt átcsúszott a cenzúrámon a távirat, amit nem akartam megkapni, és szétlopózott az idegpályáimon azzal a rejtjeles szöveggel, hogy Tamásnak én vagyok már az utolsó, az egyetlen menedék, akihez kapaszkodhat, hiszen tegnap mondta a vitorlásban, amikor már feladta a szexes küszködést, hogy nincs rá szükség.sehol, nincs rá szüksége senkinek, el akar nekem panaszolni valami öszintén fontosat, valami életbevágót, amit soha senkivel nem oszthatott meg. Azt mondta fojtottan, mint valami utolsó érvet, hogy talán soha többé nem kér engem semmire, és ez annyi mindent jelenthet, végzeteset is, és talán igazán én vagyok neki az utolsó menedék, segítenem kell, mert ha nem segítek rajta, akkor én is olyan kegyetlen csaj leszek, mint akit a költő megátkozott, szegény öngyilkos József Attila:. Szabályszerűen csúszott ki alólam a sajnálattól a talaj, nem mentem el vitorlázni az apuval és az Adorján szülőkkel, és el se pirultam, amikor Anna néni szúrós vagy csak fürkésző szemében valami furcsát láttam, de ez a kép csak később tudatosodott bennem: olyan volt a szeme, mint az elektronikus
eredményjelző tábla a nagystadionban, de az ő szemébe az eredményjelzőre előre ki volt írva a szöveg, hogy öttusaösszetettben Adorján Tamás vegyészmérnökhallgató a győztes . . . Annyi mindent el akarok mondani neked, Katinka, állati pocsék passzban vagyok, talán soha többé nem kérlek . . . Hallottam a kulcs csikorgását, amikor bezárta a kertkaput. Hallottam a surranó lépteit, amikor felvitte a teraszra a behűtött colát és a tonicot, mert azt is bekalkulálta a lélektani hadviselésbe, ahogy most utólag marha okosan megállapítom, hogy nekem a terasz a kedvenc tartózkodási helyem az Adorján villában ott Balatondiósdon, nagy terasz, a korlátja sűrűn befuttatva repkénnyel, árnyékvédő piros ponyva csavarodik ki a falból, zuhany is van, és akkora tarka légmatracok, hogy öt ember is, egymás mellé hasalhat rajtuk. Már az elején, amikor megvették a villát és minket meghívtak a házavatásra, akkor még élt az anyu, én rögtön ebbe a teraszba szerettem bele, onnan elém tárult az egész Balaton és a Tihanyi-félsziget az apátság templomának tornyaival, és szemben a siófoki szállodasor és az egymást kerülő kompok Tihany és Szántód-rév között. Gint is vitt fel a teraszra Tamás és jeget is, és nem erőltette, hogy gint igyak, csak ö ivott időnkint a párás pohárból, és észre se vettem, mikor kezdett beszélni a gyerekkoráról és a teenager koráról, ami egyik se volt az igazi, és ha ezt valaki megérthette, akkor én tökéletesen megérthettem, mert könnyedén összehasonlíthattam a bátyám kamaszkorával, és ott a teraszon olyan elvarázsoltan ködös lett bennem az egész hangulat, mintha én lettem volna kettőnk közül az idősebb. Asszonyian megértőnek éreztem magam, pedig én még be se töltöttem igazán a tizenhatot, Tamás viszont már huszonegy volt, harmadéves az egyetemen, a műegyetem vegyészkarán, ahová egyáltalán nem is akart menni. - Amikor annyi idős voltam, mint te most, Katinka, akkor én már régen Shakespeare-kutató akartam lenni, de ezt se szavazták meg nekem, ahogy azt se szavazták meg, hogy igazi gyerekkorom lehessen. Ha igazi gyerek lehettem volna, és igazi kamasz lehettem volna, talán ahhoz is lett volna bennem elég erő, hogy ne engedjem eltéríteni magam a hivatásomtól . .. Halkan beszélt, és közben az eget nézte; a bárányfelhőket, mintha nem is hozzám intézte volna a szöveget a gyerekkorról, ami nem volt az, mert egy pillanatig se érezhette magát szabadnak, sohase lazíthatott, mindig engedelmeskednie kellett, és én pontosan értettem mindent ott a teraszon, azt is, amit hosszabban részletezett és azt is, amit csak fél szóval érintett, mert nekem a memóriámban ott volt az etalon, a bátyám gyerekkora, amihez a Tamásét hasonlíthattam, és amíg Tamást hallgattam, egyszer felnéztem egy bárányfelhőre, állati muris felhő volt, mint egy fehér nyúlpamacs, és akkor egy pillanat alatt átfutott az agyamon a bátyám első szerelméből kipattant világhírű botrány, amire máig vegyes emlékekkel gondol vissza a környékünk békés lakossága, pedig Imre azóta már talán el is felejtette Hollós Marit, akiből időközben háromgyermekes családanya lett, de ezt a termékeny jövőt akkoriban még nem lehetett előre látni, különben is Imrét nem a jövő érdekelte, hanem a bőszítő jelen,
amelynek keretében Hollós házmester bácsi tántoríthatatlan szigorral és messze hangzó ordítozásokkal tiltotta, hogy az én tizenhat éves bátyám együtt mászkáljon az ő tizenhat éves lányával, és éppen ennek a tiltásnak lett a következménye, hogy köztiszteletben álló családunk és a környék békés lakossága a szokottnál is messzebb hangzó ordítozásból értesült egyik éjjel, hogy Imre és az elvetemült haverjai este tíz után leemelték nyolc bérház kapuját, és amikor tizenegykor a házmesterek álmosan kitámolyogtak kaput zárni, hiába tapogattak a szokott helyen a kilincs után, a kapuk kilincses szárnya mindegyiküknél hiányzott, mert akkorra mind a nyolc kapuszárny ott hevert precízen glédába rakva annak az udvarán, ahol Hollós Mari apja volt a házmester, és másnap az apu, miközben aláírta a Tavaszmező utcai gimnázium pecsétjével hitelesített igazgatói megrovást, dörmögve jegyezte meg, hogy azért az Imre munkaszervező készségét megilleti bizonyos elismerés. - Nem is figyelsz rám, Katinka . . . - De igenis figyelek. - Az eget nézed és mosolyogsz. Kire gondoltál? - A bátyámra. Nem hitte el, pedig én igazán Imrére gondoltam, akit már jóval a kapuk átcsoportosítása előtt, tízéves korában is sókan a környék réme gyanánt átkoztak, bár ez a jellemzés a tájékozottabb polgárok szerint túlzó volt, hiszen a Józsefváros frankón nagymenő rémei annak idején még a Mátyás téri erős fiúk voltak, akikkel állandó kapcsolatot tartottak a jardok, következésképpen némelyik Mátyás téri huligán olyan eleganciával tudott beszállni az URH-járőr kék-fehér riadókocsijába, mint a Willy Brandt a speciál-Mercedesébe, ahogy a tévé mutatja. Tárgyilagosan tehát Imre meg a többi kis krapek csak az idősebb korosztály szemében testesítette meg az elvetemült ifjúság divatos fogalmát. De ez a korosabb lakosság úgyis menthetetlen, sohase lesz képes felfogni, mi a konkrét ábra, a statisztika által is megerősített helyzet, amely szerint az egész környéken megszüntek a grundok, ahol a srácok a bőrt rúghatták volna, maradt tehát az utcánk és a szomszédos utcák hálózata, sok otthonülő nyugdíjassal és sok ablakkal, és Imre meg a haverjai ugyanúgy nem tehettek róla, ahogy a mai srácok se tehetnek róla, hogy ez említett korosztályt az üvöltözés és az ablakcsörömpölés egyaránt vérnyomásemelő hatással érinti, nem kevésbé a kerékpáros akrobatika eleresztett kormánnyal és főleg a járdán, amióta az úttesten mindenütt intenzívebbé vált a gépkocsiforgalom. Ma már, érettebb ésszel higgadtan állapíthatom meg, hogy amenynyire űzött vadnak érezte magát a környék idősebb korosztálya, legalább ennyire űzöttek voltak a srácok is, mert ahogy az öregek az ő megviselt idegrendszerüket rongáló zajártalom és közlekedési veszélyeztetés gyanánt fogták fel a bátyámék mozgásigényének kielégítésével együtt járó ordítozást, ablakcsörömpölést, rohangálást, kerékpározást, a srácok szintén az amúgy is csóringer szabadságuk elleni támadást láttak a szenilis korosztály egyéni vagy kollektív megmozdulásaiban, amelyek általában az ő elkergetésükkel végződtek. De ez az életforma
a naponta ismétlődő vereségekkel együtt is szabályszerű gyerekkornak értékelhető, ha Tamás gyerekkorával hasonlítom össze. Akár a haverjai, Imre is akkor járt moziba, amikor akart, illetve amikor pénze is volt hozzá, és a Dunára is lejárhatott pecázni, és uszodába se kellett szülői engedélyt kérni, meg minden. Se az apu, se az anyu nem tekintette versenysportnak a gyerekfegyelmezést mint állampolgári kötelességet, és ha az ügyeletes osztályfőnök családlátogatást követett el nálunk, az esemény után sohase lett elrendelve otthon a nemzeti gyász, mert a két szülő úgy mérlegelte a fiát, hogy Imre semmivel se gonoszabb átok, mint más családok hasonló korú termékei. Ez az értékelés főleg az anyutól származott, aki gimnáziumi tanár gyanánt széles látókörrel rendelkezett a mai ifjúságot illetően. Tamás? Már mellettem feküdt a légmatracon, egyik kezében a párás pohárral, másik kezével a hajamat simogatta, és a szép barna bőrömhöz hozzá se ért, és énnekem mégis ott volt a torkomban a gombóc a sajnálattól, hogy én csak egy lány vagyok, de én is görcsösen boldogtalan lennék még mindig, ha úgy kellett volna leélnem a gyerekkoromat, ahogy őt kényszerítette élni Anna néni. Inkább világgá menni, mint úgy felnőni, ahogy neki kellett, körülnyalva mindig, de következetes fegyelmezésben, amiben soha nem volt öt perc szünet se, pedig annyit még a kőtörő kényszermunkásoknak is adnak a moziban. Ötéves korában kezdödött az idomítás, előbb a hegedűtanulással, aztán amikor kiderült, hogy tehetségtelen a drága vonós hangszerhez, gyors váltással ráparancsolta Anna néni az angol nyelvet, de ezt már a súlival párhuzamosan, és ráparancsolta az úszást mindennap, hogy erős fiú legyen belőle, de amikor az edzés ellenére is tüdőgyulladást kapott, akkortól meg mindennap kvarcolnia kellett, és közben élesztőszagú vitaminokkal is tömték, és biciklizni csak felügyelettel mehetett, és moziba is csak felügyelettel, soha egyedül vagy a többi sráccal, akik aztán gyorsan ki is közösítették maguk közül. Hiába volt neki a legfinomabb mindig a tízóraija, és hiába osztotta szét mindennap, idegen test maradt a suliban, céltáblája a srácok gonosz gúnyolódásának, és csak azért nem ruházták meg, mert Anna néni heti öt-tíz forintért és egyéb járandóságokért felbérelte melléje testőrnek valamelyik erős srácot. Az egyikre én is emlékszem, együtt szokott focizni Imrével, Csiga volt a beceneve. Ez is vigyázott Tamásra, akit az anyai védelemnek ez a formája örökös szégyennel töltött el, de annyira, hogy az angol és az úszás és a vívás meg a más különórák mellé inkább önként vállalta, hogy dzsúdóra is beiratkozik, csak megszabaduljon a testőrétől. Állati rohadt lehetett így pórázon élni csecsemőkorától, én belepusztultam volna, és nekem se lett volna semmi örömöm a széles vállamból, ha a deltám látványa a tükörben az anyailag kötelező úszásra és az önként kötelező dzsúdóra emlékeztet, ahányszor csak meglátom magam . . . A bárányfelhő eltűnt az égről, de a vatta ott maradt a torkomban, és a sajnálat már elfárasztotta minden sejtemet, annyira sajnáltam Tamást, hogy már én szorultam volna sajnálatra, és még csak ezután tudtam meg, hogy konkrét oka is van a kiborulásának. Előző nap utóvizsgázott
valamelyik nehézeset profnál, és az öreg benyögte neki, hogy rendben van, fiatalember, megadom magának a közepest, mert erős akarattal mégiscsak magába sulykolta az anyagot . . . De engedje meg kijelentenem, hogy magának nincs és soha nem is lesz igazán köze a vegyészethez, és az a legszomorúbb, hogy ennek ellenére is sokra viszi majd karrierben, mert jó helyről tolják a szekerét... Igy megalázni valakit - csak erre tudtam gondolni, és a sajnálattól úgy éreztem, mintha engem aláztak volna meg. Hagytam, hogy simogassa a hajam, nem akartam észrevenni, hogyan tünteti el a keze a bőrömről a bikinit, mindent hagytam, és a félelemről is elfeledkeztem, hogy fájni fog, és mintha nem is fájt volna, legalábbis azonnal elfelejtettem attól, hogy talán el is vesztettem az eszméletemet, annyira szép helyen jártam, mintha az a légmatrac levegőbe emelkedett volna velünk: Ennek pedig már három éve, és most egyedül tekergek hazafelé, és ott van szemben az egyik ház, ahonnan Imre lelopta a kaput. Mit ért el a balhéval? Hollós Mariék régen elköltöztek innen, Marinak három gyereke van, Imre is el fog költözni, mihelyt meglesz a saját kéglije, és ez az egész buli marhára szomorú, azzal együtt, hogy Tamásból már gyerekkorából kiherélték a jellemet. Mindegy. - Izlik? - Klassz. Kár, hogy mégis tettek bele vaníliát. Pedig külön mondtam, hogy ne tegyenek. - Viseld el. Egyébként . . . most jut eszembe, te mindig szeretted a vaníliafagylaltot, Bogár. - Nem mindig, de ez lényegtelen. Mit szólsz hozzá, hogy az apu mégis otthon maradt? - Miért ne maradt volna? Ahogy láttam, tényleg hazahozott egy vagon melót. - De mielőtt én elmentem Gézához, megint telefonált neki a csaj Aki már délután is felhívta. - Honnan tudod, hogy ugyanaz volt? - Csak tippelem. Ha másik volt, akkor se ment el egyikkel se. Nem irigyled az aput? Ekkora forgalom... - Teljesen érthető. Minisztériumi főosztályvezető, higgadt fej, ötvenéves, de nyugodtan letagadhat belőle, és főleg özvegyember. Inyencfalat minden női korosztálynak, tizenhattól ötvenig. - Tizenhattól . . . hülye vagy. Azt mondanák rá rögtön, hogy vén kéjenc. - El vagy te tévedve, Bogár. Ismerek egy nagymenő ürgét, magasabb pozícióban, mint a főosztályvezető, már két nejet eltemetett, és most vette nőül egy húszéves beosztottját. Az új nej fiatalabb, mint a nevezett ürge gyermekei. Persze, azok a gyermekek nem vették maguknak a fáradságot, hogy megfúrják a nászt. Vagy ha mégis, hát nem volt olyan befolyásuk az apjukra, mint egyeseknek. - Hilda nagysasszonyt nem én fúrtam meg. - Szerény vagy, Bogár. Mindig a szerénységet tiszteltem főleg benned. Le a kalappal, osztályon felüli volt az alakításod.
- Nem igaz. - Bizonyos tények mást mutattak, de ha te mondod, annál rosszabb a tényeknek. Közben hadd hívjam fel a figyelmed, hogy innen jobbról egy krapeknak kocsányon lóg a szeme miattad. - Biztosan így jó neki. Adsz egy kis colát? - Parancsolj. Valami komolyabbat nem innál? Csak a feltételes reflex miatt. Ahogy a Pubival, ha beültök valahova. Martini mindig a szokásos, ha nem csal a memóriám. - Nem csal, de te smucig vagy, én pedig nagyvonalú. Nem döntelek anyagi romlásba, itt egy Martini legalább harminc forint. - Jól kerestem a héten. - Akkor se. Időközben beléptem az antialkoholista ligába. - Értem. Ezért nem a Pubival töltöd a mai estét. Mert őmellette alkoholt kellene fogyasztanod. Eleve messze elkerülöd a kísértést. Nem veszed fel a telefont, és eltünsz otthonról. - Gézánál voltam. - De erről nem értesítetted a Pubit. - Mert te mindent olyan pontosan tudsz . . . - Csak azt tudom, hogy amíg te annál a szegény srácnál kedvesnővérkedtél, a Pubi kétszer telefonált. Matt. Elismered? - Büdösebb cigarettát nem tudsz szívni? - Szabad akaratodból gyújtottál rá, és nem is köhögsz tőle. Sajnos, abban is kénytelen vagyok különbözni a Pubitól, hogy nekem nem telik amerikai cigarettára. Annak ellenére, hogy többet keresek, kétszer annyit is, mint egy kezdő vegyészmérnök. Flancolni . . . - Az apu is amerikai cigarettát szív, ha nem pipázik. - Nem is gazdagodott meg. - Nem . . . Tényleg nem gazdagodott meg. Most se rak félre semmit a főosztályvezetői fizetéséből. Felelőtlen. Az anyu is felelőtlen volt, nem jutott eszébe, hogy nem illik meghalni, mielőtt vagyont rakott volna félre a leszármazottai javára. Mi.csoda szülők! Mit bámulsz? -Nem tudom eldönteni, mí a kórképed. Elörehaladott agybaj, vagy hirtelen belázasodtál. - Egyik se. Én vagyok az üde egészség, csín és bűn Már ott szemben is keletkezett egy csodálóm. Pedig egy csajjal ül. - Aki már ki is szúrta, hogy te vagy az oka a hirtelen szemtengelyferdülésnek, ami a pacák esetében beállt. - Talán kihívóan viselkedek? - Meglehetősen. Jó félórája ülsz itt velem, és még egyszer se smároltunk, sőt nem is vagyunk összeborulva. Ez a különc magatartás már eleve kihívó. Nem sejthetik, hogy azonos szülőktől leszármazott testvérek vagyunk. Rejtélyként fogják hordozni magukban napokig a látványunk emlékét. - Szörnyű, miket művel az ember, ha testvére van. Kérek még egy colát. - Fagylaltot. nem? Legalább egy fél adagot. - Oké, fagylaltot is, vanília nélkül és egész adagot. - Szerintem neked jégverem van a gyomrod helyén, Bogár.
- Lehet. Kár, hogy korlátozott a hűtőhatása. Hidegvér előállítására nem alkalmas. Miért nézed az órád, sietsz valahová? - Nem sietek. Csak fél tízkor van dolgom. Addig további két adagot is beemelhetsz. - Kivel randevúzol fél tízkor? - Miért érdekel? - Mert a testvérem vagy: Fel kell ügyelnem rád. Tehát? Kivel? - Tudsz titkot tartani, Bogár? - Tudok. - Én is. Röviddel azután, hogy Katit kikísérte , Kelemen felhívta Balatondiósdot. Az üdülőben a gondnok vette fel a telefont. Álmos volt a hangja: - Sirály társasüdülő. - Kelemen vagyok. Beszélhetnék a feleségemmel? A gondnok morgott valamit, de kapcsolta Orsikát. -- Hát te? - Orsika hangjában csalódás volt. - Miért telefonálsz? Már azt hittem, hamarosan ideérsz. - Fáradt vagyok. Nincs kedvem ebben a szombat délutáni tumultusban tülekedni az országúton. - Itt velünk kipihened magad. - Nem jó. Különben még ma beszélnem kell Kozári Jóskával. Fontos. - Éppen most lett fontos. - Orsika bosszúsan nevetett. Hát persze, miért ne akkor, amikor utánunk jönnél... Kelemen önkéntelenül fojtotta halkra a hangját. - A védencedről van szó. Katiról. Tehát reggel fél hétkor indulok. Egy óra alatt ott leszek nálatok, és ott maradok késő estig. - Hogyhogy késő estig? - Hétfőre vissza kell jönnöm. - Van még más meglepetésed is számunkra? - Orsika, szépen kérlek, ne légy rosszkedvű. Reggel fél nyolcra biztosan várhattok. Mondd meg a rablóvezér lányunknak, addig is ůyiselje jól magát. Szervusz. - Szervusz . . . és siess. Amikor lerakta a kagylót, önkéntelen-mentegetőző mozdulatot tett a kezével, majd megnézte az óráját - negyed öt volt -, és vetkőzni kezdett. Sokáig állt a zuhany alatt. Behunyt szemmel tűrte a hideg permetet. Katinak - gondolta közben - ez lenne az első műtétje. Az első művi vetélés, azzal a veszéllyel, hogy utána sohase lehet gyereke. Még abban az esetben is alakulhat így, ha Petrich csinálja. Szárazra dörzsölte magát a durva frottírtörülközővel. Belebújt a fürdőköpenyébe. Bebotorkált a nappaliba, és elnyúlt a heverőn. Egy ideig úgy érezte, menten elalszik, de ahogy múltak a percek, az agya is frissülni kezdett. Rágyújtott. Lassan fújta a füstöt a mennyezet felé. Kati határeset-gondolta. -- Tőlem függ, úgy fogom-e fel, hogy betöltötte a tizennyolcat. Ebben a variációban etikai kötelességem az orvosi titoktartás. Még
az apjának se szólhatok. Se azért, hogy tájékoztassam, se azért, hogy tanácsot kérjek tőle. Nem egy esetleges botrány miatt . . . Nézte a mennyezetet, a felfelé szálló füstöt. Minden eddigi tapasztalata azt sugallja, hogy ha valakiről, hát Kozári Jóskáról el lehet mondani, hogy jó apja a gyerekeinek, ahogy jó férje volt annak a szegény asszonynak is. Botránytól nem kell tartani. Kozári Jóskát megviseli, amit hallani fog, mégis hozzá kell fordulnia. Egy első küret kockázata . . . Mindenképpen kötelessége tisztázni Kozári Jóskával, van-e a legcsekélyebb esély is arra, hogy elkerülje ezt Kati. Meg kell tudnia Kozáritól - ha egyáltalán megtudható -, hogy ki az az alak, akitől Kati teherbe esett. Ha kiderül, ki az a férfi, talán azt is sikerül tisztázni, feltétlenül komolyan értendő-e, hogy Kati szakított vele. Mert ha hiúságból túlértékelt megbántottságról van szó, akkor egyszerűen felelőtlenség hozzásegíteni Katit a kürethez. A dohányzóasztalon még ott volt a pohár, amiből a lány a vodkát itta. Kelemen nyújtózott egyet fektében. Összeszedte magát. Felkelt. A telefonért nyúlt. A női klinika számát tárcsázta. - Petrich tanársegéd urat kérem. - Tanársegéd úr a szülőszobában van - mondta a fátyolos női hang. -Adjon át neki egy üzenetet, kérem. Amint végez, hívjon vissza engem. Kelemen András vagyok. - Meg fogom mondani, adjunktus úr. Odament az ablakhoz. Széthúzta a függönyt. Az ablak alatt a parkban nemrég nyírták a füvet. A nyers szénaillat az első emelet magasságában is érezhető volt. A szénaillattól egyszerre büdösnek érezte a szobában álló cigarettafüstöt. Megkerülte az íróasztalt. Belezökkent a nehéz karosszékbe. Maga elé húzta az asztal túlsó széléről a kefelevonatokat. Napok óta nem jutott hozzá, hogy végigolvassa a három kefelevonatot, pedig-lelkiismeretét ébren tartandó-a kísérőlevelet is itt hagyta az asztal közepén, hogy legalább a fehér papírlap figyelmeztesse időnként a kötelességére. Kedves Bandi, leköteleznél, ha szakítanál annyi időt, hogy elolvasd a mellékelt közleményeket, és saját tapasztalataiddal összevetve tudatnád velem véleményedet, különösen ami az én therapiai következtetéseimet illeti . . . Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Ahogy sejtette, Petrich jelentkezett. -Miben lehetek szolgálatodra? - Küret, kisöreg. Egy barátom kislánya. Tizennyolc éves. - Első? - Ráhibáztál. - Nem volt nehéz. Első küretükkel a lányok olyan bizalomkeltő lényekhez fordulnak, amilyen te vagy . . . És nyilván feltétlenül meg kell csinálni, ha éppen te vállalkoztál, hogy segíts a hölgyön. - Hogy feltétlenül meg kell-e csinálni, ezt még magam se tudom. Mindenesetre mondd meg, mikor vihetem be hozzád hétfőn a lányt. Addig én módját ejtem, hogy utánanézzek bizo-
nyos kérdőjeleknek. Petrich gondolkodott néhány másodpercig. - Alkalmas az neked, hogy hétfőn . . . délután háromkor? - Ugy intézem, hogy alkalmas legyen. Hétfőn háromkor felkeresünk. Előre is köszönöm. - Engedd meg, hogy a köszöneted sértésnek vegyem. -Petrich fáradtan nevetett. - Várlak benneteket. - Szervusz. Letette a kagylót. Odasétált az ablakhoz. Szívott néhány mélyet a szénaillatból, majd visszament a heverőhöz, lefeküdt és bekapcsolta a rádiót. Fél perc múlva belefojtotta a készülékbe a muzsikát. Nem lelte helyét a heverőn. Hiába odázza a dolgot, előbbutóbb úgyis rá kell szánnia magát, hogy felhívja Kozári Jóskát. Hát essünk túl rajta... Kikereste a zsebnaptárából a telefonszámot. Kétszer is csaknem abbahagyta, majd mégis letárcsázta mind a hat számjegyet. - Tessék, Kozári lakás. -A hang hasonlított a Kozári Jóskáéhoz, de fiatalabb volt. - Halló . . . - Kelemen beszél. Imre, te vagy? - Igen. Tiszteletem, doktor úr. - Apád otthon van? - Igen. Azonnal hívom. Illetve átkapcsolom, mert most ide van kapcsolva az én szobámba a vonal . . . - Várj csak ! . . . - Kelemen egy pillanatig nem tudta eldönteni, jó-e az ötlet, ami váratlanul jutott az eszébe. - Talán zavarom apádat. Mit csinál? - Ott ül az íróasztalánál, melózik, előtte ül a padlón a húgom, bőgeti a magnót, ugyanis tanul, és az apám egyelőre még bírja idegekkel ezt a csendéletet. Kelemen elnevette magát : -Köszönöm a részletes helyzetjelentést. Ide figyelj, kisöreg. Meggondoltam a dolgot. Apád helyett inkább veled beszélnék valamiről. Mikor érnél rá? - Hát . . . amikor tetszik. - A fiú hangján érzett, hogy meglepődött. - Miről van szó? -Azt majd személyesen. Most mit csinálsz? - Melózok. Van itt két rohadt tévékészülék, az egyikkel mindjárt végzek, de még meg kell bütykölni a másikat is. - És ha azzal is végeztél? - Igéretet tettem a húgomnak, hogy elviszem fagylaltozni. - Helyes, egy húgot is kell fagylaltoztatni - Kelemen cigarettáért nyúlt. - Alkalmas az neked, hogy fagylaltozás után, mondjuk fél tízkor találkozunk? - Részemről a legnagyobb örömmel, doktor úr. Hová menjek ? - Gyere fel hozzám. Tudod, hol lakunk. - Hogyne. Fél tízre ott leszek. - Rendben van. Szervusz. Visszaült az íróasztalához. Rákényszerítette magát, hogy végigolvassa a három közleményt: Csaknem egy órájába telt, amíg végzett velük. Irt néhány emlékeztető szót a különlenyomatok margójára, majd kiment
a konyhába. Elővett egy üveg tonicot a hűtőszekrényből. Egyszerre megitta az egészet. A tonic kesernyés, hideg íze még akkor is ott volt a szájában, amikor elnyúlt a heverőn, és behunyt szemmel hinni kezdte, hogy hamarosan elnyomja az álom. Amikor felébredt, az óráján kilenc múlt néhány perccel. Tiszta inget emelt ki a szekrényből. Szórakozottan nézte egy ideig. Valahogy nem helyénvaló - gondolta - egyszer felvenni, és ezzel rögtön el is használni egy ilyen szép hófehér inget, ami még enyhén illatos is a mosószertől. Belebújt a nadrágjába, megszokásból nyakkendőt is kötött, és ugyanilyen megszokott mozdulattal kapcsolta be a televíziót. Nem várta meg, hogy bejöjjön a kép. Visszament az ablakhoz, féloldalasan felült a széles párkányra, és nézte az emeletnyi magasból a parkot. A higanygőzlámpák csak gyéren világították meg a nyírott gyepet és a kavicsos utakat. Árnyalakok ültek a padokon, jobbára párosával, csak az egyik távoli padon kuporgott egyedül valaki, vékony árnyék, talán egy öregasszony. A levegő a sötétedéssel se hűlt le, a szénaillat is tovább párázott. Amikor meghallotta a csengetést, önkéntelenül az órájára nézett. Fél tíz volt. Pontos a fiú - gondolta. - Semmit se változtál - mondta. Kezet rázott Kozári Imrével. A fiú magasabb volt nála, barna, mint Kati, csak a szeme más : szürke, a Katié pedig csaknem fekete. - Ülj le, tölts magadnak, amihez kedved van. A fiú végignézett a palackokon, de nem nyúlt egyikhez se. - Köszönöm, legfeljebb szódát. Kocsival jöttem. - Mozgékony arcán gyors mosoly jelent meg, de rögtön el is tűnt róla. - Persze az apáméval. - Hozzak be colát? - Ne tessék fáradni, nem szeretem. Jó nekem a szóda is. Bár szomjas se vagyok. - Nem lepődtél meg, hogy beszélni akarok veled? - Nem.. Azt gondoltam, illetve most is azt gondolom, hogy fontos, hát akkor úgyis megtudom. - Igérd meg, hogy attól se lepődsz meg, amit ezután fogok kérdezni. - Ha ezzel szolgálatot tehetek, majd olyan képet vágok, mintha nem lennék meglepve. Kelemen leült, szembe a fiúval. Furcsa zavart érzett, talán kétséget, hogy szabad-e beavatnia a fiút a gondba, ami eddig csak a Katié és az övé volt. De ha már ide hívta . . . - Mondtad apádnak vagy Katinak, hogy hozzám jössz? - Nem. Olyan spurim volt, hogy ha már úgy tetszett dönteni, hogy mégse az apuval beszélne valamiről, hanem énvelem . . . - Jó volt a spurid. Nos, az első kérdés: kérjem-e a szavad, hogy ez a diskurzus szigorúan köztünk maradjon? - Köztünk marad. -Akkor is, ha a húgodról lesz szó? A fiú szemében csak kérdés volt. A pillantása elárulta, hogy sejtelme sincs, miért kell kettejüknek Katiról beszélniük. - Akkor is . . . - Csak most jelent meg a szemében az ugrásra
kész féltés. - Mi van vele? - Semmi egetverő. - Kelemen felkelt. Körüljárta a szobát. - Érdekelne engem, ki udvarol a húgodnak. - Fontos? - Fontos. A fiú vállat vont : - Már senki. Kelemen visszaült a helyére. Előrehajolt ültében. - Eddig kivel járt? Másodpercekig csend volt. - Egy szar pasassal - Imre zavartan húzta el a száját. - Elnézést a jelzőért. - Szűkszavú jellemzés. Közelebbről? -Fontos a neve? Bogár kirúgta már. - Mikor? - A napokban. Azt hiszem, nagy ívben repült. - Miért mondtad, hogy szar pasas? A fiú sovány arca megkeményedett. - Mert szerintem az. A tények szerint is. Most már ő is tudja, a húgom. De miért érdekli? Kelemen cigarettáért nyúlt. Hagyta, hogy a fiú tüzet adjon. - Most próbálj józanul, felelősséggel gondolkozni, kisöreg. Egészen biztos szerinted, hogy nincs értelme rendbe hozni a dolgot? Legalább megkísérelni? - Nincs. - A felelet gyors volt, pattanó. - Ha szükségesnek tartja, doktor úr, tájékoztathatom. Nem dicsőség a családunkra nézve, de most már mindegy. A szóban forgó szemétnek a neve : Adorján Tamás. Mond valamit ez a név? Kelemen megrázta a fejét: - Nem mond. Ugy látszik, nem akar szóba állni velem. A fiú mosolyogni próbált. - Jó a szövege, doktor úr. A gyógyszervegyész Adorján Artúr fiáról van szó. Adorján papa az a bizonyos nemzetközi hírű farmakológus. Igy már oké? Kelemen bólintott : - Hogyne. Tényleg ismert név. Történetesen a nyaralójukat is sokszor láttam már. Balatondiósdon. Kastélynak is beillik, csak valamivel modernebb. Tehát annak a kastélynak. az örököse udvarolt Katinak. És miért rúgta ki a húgod? -Mert az Adorján villa örököse, ahogy találóan mondani tetszett - Imre cigarettát vett a szájába, de nem gyújtotta meg -, ez a szemét hamarosan meg fog nősülni. Mégpedig nem a húgom ellen. Egy másik balatondiósdi villa örökösnőjét fogja oltárhoz vezetni, de legalábbis az anyakönyvvezető elé. Ezért repült nagy ívben a húgom tájékáról. - A fiú felállt. Ugyanúgy járta körül a szobát, ahogy az imént Kelemen. - Udvariatlanság, ha most megkérdezem, miért jutott eszébe a doktor úrnak, hogy rendbe lehet-e hozni . . . Vagyis akár udvariatlanság, akár nem, most már meg kell tudnom. Kínos, hogy ismertesse velem a tényállást? Kelemen lassan, sokáig fújta maga elé a füstöt. Mi a garancia arra, hogy ez a srác nem csinál valami ostobaságot, mihelyt
megtudja, mi az igazság? Felnézett, bele a fiú szürke szemébe. - Ha nem tévedek, te fegyelmezett ember vagy. Meg aztán tettél egy ígéretet is. Olyan értelemben, hogy hallgatsz arról, amiről ketten beszélünk. Ebbe az ígéretbe az is beletartozik, hogy mindenkivel szemben diszkréten kezeled a dolgot. Szóban és tettben. Csend volt. Kelemen apró verejtékcseppeket látott a fiú haja tövén. Vállalhatja-e a felelősséget, hogy azzal, amit mond, rászabadítja ezt a fiút arra az Adorján Tamásra? Kutyaszorító. Ha nem ad feleletet, Imre akkor is előbb-utóbb rájön, hogy mi történt. Felelnie kell. - Azért készültem apáddal beszélni és azért beszélek most veled, mert lelkiismeretesen akartam dönteni. Ehhez pedig meg kellett tudnom, rendbe hozható-e a húgod és az udvarlója között a kapcsolat. - Szívott a cigarettájából. - Kati ugyanis engem kért meg, hogy segítsek neki. Nos, az a szimpla igazság, hogy a húgod terhes. A fiú mozgékony arca mozdulatlan maradt. Másodpercekbe telt, amíg lassan elsápadt. Öklömnyivé rándult össze a gyomra gondolta Kelemen. - Ez a helyzet, Imre, és körülbelül sejtem, hogy most alkalmasint arra gondolsz, kiirtod ezt az alakot, aki . . . - Megrázta a fejét. - Nem fogod kiirtani. Katin azzal nem segítesz. A történteken se változtatsz, ha botrányt keversz. Egyet érhetsz el, nevezetesen azt, hogy Kati soha többé nem fog bízni bennem. Ezzel pedig nem énnekem, hanem őneki okozod a nagyobb kárt. Érthető ? Várt, hogy megszólaljon a fiú. Mondjon akármit, de szólaljon meg. A park fűszeres szénaillata újra érezhető volt a szobában. Imre a keze fejével letörölte haja tövéről a verejtéket. Bólintott. Imre S ha most a tyúkszemünkre lépnek, hogy lábunk cipőnkbe dagad, rajtad is múlt. Lásd, harc az élet, ne tékozold bizalmadat. József Attila Ha én lennék a Magyar Tudományos Akadémia, megtisztelő kötelességemnek tartanám oklevéllel igazolni, hogy Kelemen doktor egy lángész. Ezt most már valamivel tisztább fejjel állapítom meg. Szombat éjjel szeretem hazám fővárosának utcáit. Üresek, az ember megeresztheti maga alatt a szekeret, még ha csak ilyen szerény jármű is, mint az apa Skodája. Lehúzza az ember a feje mellett az ablakot, fújja a légáramlat a fejbőrön és a koponyacsontokon át a dilis agyát, és addig hűti, amíg az agy kénytelen csökkenteni a hőmérsékletét. Üresek az utcák, alig találkoztam járművel, pedig beporoszkáltam a fél várost, hogy ezzel a közlekedési hőelvonással oltsam ki a fejemben a pipát. Nagy fej a doktor. Okos ősz fej. Mert ahhoz igenis lángész kell, hogy valaki felhívja a Kozári lakást, az apámmal akar beszélni, de mivel én vettem fel a kagylót, egészen véletlenül én, egyszerre kigyullad az agyában a villanykörte, hogy nem is a Kozári leszármazottak apját kell kiborítani a fejleményekkel.
hanem ha már ilyen szerencsésen a Kozári fiú szobájába volt kapcsolva a telefon, akkor meg kell ragadni a kedvező alkalmat, és ezt a nagyobb teherbírású fiatal szervezetet kell igénybe venni hiszen a főosztályvezető vállán éppen elég a zsák, annyit melózik mint tizenkét átlagmagyar, és az idegei is készen vannak, nem utolsósorban attól, hogy sohase hagyja magát kiborulni. Ez a permanens nyugalom, amit apa alakít a minisztériumban is, otthon is, ez a szerep külön energiaközpont üzemeltetését igényli az idegrendszerén belül. Különösen annak figyelembevételével, hogy nem volt nyáresti séta az élete. Nem lehetett volna leolvasni róla, milyen szomorú földrengés neki, hogy a Bogár állapotos, de belül, ott maximálisan összeroppant volna. Meg azért is meg kell hajtani a zászlót a doktor előtt, hogy azonnal kitalálta a szót, aminek én csak a robbanását érzékeltem magamban: kiirtani, kiirtani a Pubit, Adorján Tamás fiatalurat, kiirtani ököllel, szétrúgni ott, ahol legrohadtabbul fáj a találat. Kimondta helyettem a szót a doktor, mert azt is tudja a tapasztalatából, hogy ha egy értelmetlen indulatot fennhangon is nevén nevezünk, egyszerre világítás éri a szóban forgó elnevezés által takart hülyeséget is, és ezúton észre lehet téríteni minden néma dühöngőt, feltéve, hogy az egyed a normálisok típusába tartozik bele. A jelek szerint engem még ebbe a típusba lehet sorolni, mert a doktor nyugodt szövege semlegesítette az egész esztelen dühömet. A Pubit kiirtani . . . Ezt a jótettet régebben kellett volna elkövetnem. Három évvel ezelőtt. De akkor kibekkelte a támadásomat, és ha képes volnék józanul értékelni a történteket, meg kellene állapítanom, hogy finom csellel játszotta tisztára magát. Kiszámította, mégpedig komputer-sebességgel, hogy nem visszapofázni kell, mert nekem a lassú észjárásom miatt a vitatkozástól haladéktalanul elönti az agyamat a vörös köd, és szavak helyett egy állati frásszal érvelek . . . Az a primitív igazság, hogy eleve ügyetlenül kezdtem hozzá a művelethez. Előbb kellett volna ütnöm, és csak utána megadni a kapcsolatos felvilágosítást. De én, hiszen csak két évvel voltunk az érettségi után, akkoriban még fel voltam töltve a gátlással, amit a suli táplált belém, vagyis Benedek tanár úr, aki éveken át azzal a morállal fűzte az agyunkat, hogy minden embertárssal mindig szót lehet és szót kell érteni, ez a közösségi ember kötelessége, mert az emberiség történetének legnemesebb lángelméi mindig okos vitákban érték el céljaik megvalósítását. Négy évig kondicionálta a tudatunkat ezzel a rögeszméjével Benedek tanár úr, visszaélve a helyzeti előnyével, ami nem abból adódott, hogy ő volt az osztályfőnökünk, hanem a szociális összetételéből, vagyis hogy csóró volt, és kopott szerelésben járt, és olyan fakezű volt, hogy minden reggel véresre faragta borotválkozás ürügyén a profiljait. Annak idején csak bizonytalanul sejtettem, azóta már precízen tudom, hogy süket ideológia volt Benedek tanár úr rögeszmés szövege, de minden süketsége ellenére alkalmasnak bizonyult arra, hogy gátlásokat fejlesszen ki romantikus idegzetű ifjú krapekokban, akik még jámborul hinni akarnak az emberiség szűkebb és tágabb közösségeinek békés egymás mellett élésében, sőt hinni igyekeznek a szóban forgó kollektívák
egyedeinek értelmes együttműködésében is. Ez a gátlás volt az oka, hogy meló után halvérűvé igyekeztem higgasztani magam, amíg a gyártól elvándoroltam az egyetem felé, és frankón szelíd lélekkel álltam oda a kapuhoz megvárni a Pubit, és türelmesen vártam, pedig ötig kellett ott szobroznom, ahelyett, hogy időközben valami kifizetődőbb tevékenységet folytattam volna. Ötkor jött ki a kapun, és nem látszott meglepettnek, amikor lekapcsoltam két másik műegyetemi hallgató mellől. - Szervusz. - Ugy köszönt, mintha magától értetődő természeti jelenség volna az én előfordulásom azon a helyszínen. - Mi újság? - Közölni akarok veled valamit. - Igy mondtam, és közben elismeréssel adóztam magamnak, hogy ilyen színtelen vaker a szövegem. - Lényegeset. - Kérlek. - Akkor már ott álltunk a VW-je mellett. - Elvihetlek egy darabon? - Előbb elintézzük az ügyet. - Itt az utcán? Ugyan, Imre, beülünk valahova, aztán nyugodtan elmondod. Van itt egy presszó . . . - Arra én nem érek rá. Nekidőltem farral a VW ajtajának, hogy ne nyithassa ki. Éppen akkor gyújtották meg a közvilágítást, a neon beragyogta a vonásait, és nem látszott idegesnek. Még mosolygott is, azzal a szórakozott nőbűvölő mosollyal, amivel a Paul Newman teszi magát a moziban, és amit a srácok a suliban ugyanúgy utáltak rajta, ahogy én. - Kérlek Mondjad. Hallgatlak. Ebben az időpontban kellett volna belepancsolnom a pofájába, de a gátlás meghúzta bennem a fékpofákat, és kénytelen voltam Benedek tanár úrra emlékezni meg az idétlen fintoraira, amikkel a mosolygást gyakorolta, így aztán továbbra is kultúrember maradtam. - Ide figyelj, Pubi, én állati jóindulattal felkérlek, hogy kopjál le a Bogár mellől vagy körül. Ennyit akartam csak közölni, vagyis, hogy ne gyere érte többet ezzel a márkával. - És megkopógtattam a V W szélvédőjét. - Príma márka, de nem a Bogár alá való, te pedig nem vagy jó márka, ezért nem vagy a közelébe való. Világos? Végighallgatta a szöveget. Láttam, hogy nagy lélegzetet vett. Ki is tudta mondani, nem remegett a hangja. - Meghallgattalak, Imre, mert egyrészt udvariasságra neveltek, másrészt mert te vagy Kati bátyja. De most ne támaszd tovább a kocsimat, mert szükségem van rá. Akkor mégis ütnöm kellett volna. Az öklömben benne is volt a harag. De egyszerűen nem bírtam ütni. Nem azért, mert tudtam, hogy judózni tanult: ez az alfaj majréjában törvényszerűen elfelejti, mit kell alkalmazni a mester által betanított fogásokból. De a judo eszembe se jutott. És akkor már sápadt is volt, a várakozástól meg a hallgatásomtól, azt hitte, mégis beverek a két szeme közé, és szükségét érezte, hogy nyilatkozatot tegyen. Hosszú szünetekkel mondta ki a szavakat, állatian vigyázott, nehogy elcsuklás vagy remegés keletkezzen a hangjában.
-Imre, valamit meg kell értened. Kati és én szeretjük egymást. Szerelemmel, szépen, olyan érzéssel, amit te nem ismersz, és a hozzád hasonlók se ismernek. Te csak azzal a feltétellel vállalhatod, hogy beleavatkozz ebbe a szerelembe, ha egyúttal azt is vállalod, hogy tönkreteszed a húgodat, aki ugyanúgy kötődik hozzám, ahogy én kötődöm őhozzá. Több mondanivalóm nincs. Szervusz. Nyúlni akart a V W kilincséhez, de nem merte megközelíteni mellettem. Még mindig nem lett volna késő, még mindig megelőzhettem volna mindent, amit én ösztönnel előre tudtam, csak azt nem tudtam megjósolni, hogy majd mostanában kerül lejátszásra és ilyen formában, amilyen a műfaja lett. Álltam, öklömben az ütéssel, és bámultam a szép szabályos vonásait, és nem értettem, miért vagyok béna, miért nem kenem szét a VW tetején, mint egy doboz polírpasztát, álltam és észre se vettem, mikor tűnt el onnan előlem Adorján Tamás, a Pubi, mert egyszer csak nem volt már ott, csak a VW volt ott, ahogy otthagyta, bizonyítékául annak, hogy nem csak elképzeltem az eseményt. Álltam ott egyedül, még mindig támasztottam a kocsit, és akkor elkezdtem sejteni, mi volt az a háromkeresztes idegméreg, amitől megbénultam: amit ez a sápadt mocsok akkor kimondott, vagyis hogy éppen Bogárral kerülök szembe, ha beleavatkozok a kettőjük ügyébe, amit ő a maga részéről is szerelemnek mert nevezni. Ez volt az idegméreg, a bénító. Bogárra gondoltam, hogy sohase bocsátaná meg nekem, ha a Pubit szétkenném a VW tetején,. és én nem tudnék élni, legalábbis világgá mennék attól, ha ez a gyerek kitörülne a jelenléti ívről. Vagy csak most gondolok erre ilyen értelmesen? Végig kellene logikázni, precízen, világosan, de ekkora szellemi melóhoz még mindig nem tiszta a fejem. Pedig végig kell gondolni. Olyan fáradt lehettem, mint most vagyok. Hol is járok? Két utcasarokkal odébb ott a klub. Szombat este van, pontosabban szombat éjjel, valaki biztosan kitünteti a jelenlétével a srácok közül a klubot. Szétnézek bent, iszok valami hideg löttyöt; mielőtt hazafelé irányítom a főosztályvezető Skodáját. - Csao, kis Kozári . . . - Csao. Vigyázz, leesel erről a bárszékről. Miért ülsz ilyen magasra, ha labilis az egyensúlyod? - Mert ha ilyen magasan rakom át egymáson a lábaimat, mindenkinek csillogni kezd a szeme a combjaimtól. A tied is, kis Kozári. - Részeg vagy. - Nyertél. Itt ez a gin, megihatnád helyettem. Kár itthagyni, kifizettem, de ha megiszom, hányni fogok, érzem. Idd meg. Tedd meg nekem, hogy megiszod, kis Kozári . . . Ezek a rablók a pult mögül újra eladják valakinek, ha itthagyom. Idd meg, drágám . . . - Kösz, hogy nekem ajánlod, de speciel most nem tehetem. Benzinüzemű járművel érkeztem ide, azzal is közlekedek tovább, és az álmoskönyv szerint a jardok nem tartják illedelmesnek azt a krapekot, aki alkohollal vezeti az apja gépkocsiját. - Az apukádé? És odaadta neked Látod, ez egy valódi apa !
Egy jó apa. Egy modern apa. Te, igazán kocsival vagy? - Mondtam. -Vigyél haza engem innen, kisKozári. - Fölöttébb humoros, hogy folyton azt gügyögöd, hogy kis Kozári. Egy fejjel magasabb vagyok nálad. - Ne mondd ! Hány centi vagy ? - Száznyolcvanhét. - Nekem akkor is kis Kozári maradsz. -Mert egy évvel hamarabb érettségiztél? - Nem érdekes, miért, kis Kozári. Vigyél haza innen, ki akarok józanodni, nem akarok itt maradni, haza akarok menni, ágyikóba, aludni, elfelejteni, hogy leittam magam. Ugye, hazaszállitasz? Most, jó? Most, rögtön! -Kivel jöttél ide? - Senkivel. Mi közöd hozzá? Kivel jöttem . . . Senkivel. Azért jöttem és azért ittam, mert nem jöhettem senkivel. Azzal a hímringyóval jöhettem volna, de az úr leutazott a Balatonra. Egy tyúkkal, tudom, hiába akarta bemagyarázni nekem, hogy riportra megy. Ennyire hivő nem vagyok már, kisfiam. Egy tyúkkal ment, be is fogom bizonyítani a szerkesztö úrnak vagy szerkesztő elvtársnak, és úgy rúgom ki, vedd tudomásul, én fogom kirúgni, én, nem ő fog megszabadulni tőlem, falmelléki alak . . . - Szóltam már, vigyázz, leesel innen. Fejlett ipari országokban a magas bárszékeket biztonsági övvel látják el. Ha a mixer úgy érzékeli, hogy a vendég veszedelmesen inog a bárszéken, megnyom egy gombot, és a nevezett egyén előtt a bárpulton kigyullad a felirat, hogy kérjük becsatolni a biztonsági övet. Itt ilyen nincs, hát inkább szállj le. Biztonságosabb. Na látod. - Hazaviszel, kis Kozári? - Ha megígéred, hogy nem hányod tele az apám kocsiját. - Goromba vagy. De ha akarod, megesküszöm, hogy szobatiszta leszek. Sajnos, egyre józanodik a fejem. Menjünk, szépen kérlek . . . - Ha megszavazod, hogy előbb igyak egy colát. - Igyál kettőt, igyál tízet, csak nekem ne kelljen gyalog . . . Meg sehogy. Utálom a részeg nőket! Engem ne bámuljanak úgy . . - Nyugi, most közölted, hogy már nem is vagy totál részeg . . . Igen, egy colát legyen szíves . . . Nem vagy részeg, egyenesen állsz, fogódzkodnod se kell... Ki is fizetném mindjárt, tessék . . . Igyál egy korty colát, jó hideg, ez is józanít. - Nem kell. Olyan az íze . . . mindig a kanalas orvosság jut eszembe, amit kiskoromban etettek velem köhögés ellen, annak ilyen az íze, fagifor vagy erigon. Te, én tényleg nem vagyók részeg! Csak ezen a magas bárszéken éreztem úgy. Józan se vagyok, elismerem, de így a földön állva sokkal tisztább minden. - Nagyszerü, látod, most már egyedül is hazatalálsz. - Ollala ! Megígérted, hogy hazaviszel, most már nem hagyhatsz magamra védtelenül. Ha nem viszel, megint részeg leszek. - Itt vannak a srácok, akartam velük pár szót . . . - Majd visszajössz hozzájuk, ha már teljesítetted a lovagi szolgálatot, amit egészen önként vállaltál, kis Kozári. Mehe-
tünk ? - Mi lenne, ha begombolnád a blúzt a melleden? - Tessék, megtörtént. Te is megittad a colát. Mehetünk. Rendes vagy, kis Kozári. Nyugalom, nem azért karolok beléd, hogy kapaszkodjak, láthatod, hogy nem is nehezedek a karodra. Te, hogy neked milyen kemény a karod Mit csinálsz te, bokszolsz? - Francot. Melózok. - Persze, hát tudom. Te nem jelentkeztél egyetemre. Te, én mondom, neked volt igazad. Ott puhultunk el az egyetemen, mind egytől egyig, puhányok lettünk, az egyik testileg, a másik lelkileg, a legtöbb pedig testileg-lelkileg, én például lelkileg . . . Neked volt igazad . . . Isteni idekint a levegő . Pillanatok alatt józan leszek, mint Kant Immánuel, a kalinyingrádi bölcs. Te is érzed, milyen illatos az éjjel? - A bárban füst volt, büdös volt, elfogyott az oxigén. -Okos, józan, tárgyilagos kis Kozári! Még mindig azt hiszi rólam, hogy részeg vagyok. Mindjárt bebizonyítom, hogy teljesen hibátlanul józan vagyok. melyik a kocsija, uram? Én fogok vezetni ! - Vezeted a fiúidat az orruknál fogva, de nem ezt a kocsit. Tessék, szállj be. Hol laktok? - Kik? - Hát ti. Te meg a kedves családod. - Hülye. Csak én lakom. Szólóban, illetve albérletben. Puskin utca. Tudod, hol van? - Tegnap még tudtam. - Ne ugrass, szépen kérlek . . . - Oké, talán eszembe jut most is, ha erőltetem. Ha megengeded, lebiztosítom az oldaladon az ajtót. - Drága vagy, kis Kozári, hogy ténylegesen hazaviszel. Álmodhatok egyet hazáig? - Szép álmokat, de előbb azt is mondd meg, hogy Puskin utca hány szám . . . Tárgyilagosan megállapíthatom, hogy enyhén fantasztikus ez az egész helyzet. Már a bevezető fejlemény is hihetetlen volt, hogy Zsuzsa, aki a klub előtt még igenis maxos volt, pontosan nyolc perc alatt, amíg a klubtól ideértem a Puskin utcába, száz százalékosan kijózanodott. Nyolc perces alvástól. Teljesítmény. Ahogy megállítottam a kocsit a kapu előtt, úgy pattant fel a szeme, mint az alvós babáké, amikor függőlegesbe fordítják őket. Teljesen józanul szólitott fel, hogy köteles vagyok elfogyasztani vele egy csésze kávét, igen, a csészét is hozzámondta, aztán ugyancsak teljesen józanul ellenőrizte, rendesen csukta-e be a maga oldalán a kocsi ajtaját, mert azt is tudta, hogyan kell lezárni, aztán egyből beletalált a kapukulccsal a zárba, a liftkulcsot is egyből kivette a ridiküljéből, a lakás előtt figyelmeztetett, hogy az előszobában nyikorog a parkett, de az engem ne zavarjon, a szobájában pedig elnézést kért, hogy addig nem gyújtja fel a villanyt, amíg be nem dobálja a szekrénybe a bugyiját és a kombinéját és a melltartóját, amiket akkor szórt szét, amikor este átöltözött a klub miatt. Biztos kézzel dolgozott
a sötétben, és amikor villanyt gyújtott, tiszteletreméltó rend volt a szobában. Ülj le, kis Kozári, be van készítve a kávé, pillanatok alatt kész, addig mesélj, és ne nézegesd az órádat, mert az engem idegesít . . . Most itt fekszünk ezen a széles rekamién, és tudom, hogy nem alszik, hanem gondolkozik, hogy mit mondjon, vagy egyáltalán mondjon-e valamit, és tulajdonképpen mondhatna is, mert ha tovább hallgatunk, én alszom el menthetetlenül, mégpedig rövid határidőn belül. Persze, a legfantasztikusabb az volt, hogy amint megittuk a kávét és rágyújtottunk, csak egyet slukkolt, és mindjárt le is tette a cigarettáját, felállt, kinyitotta a szekrényt, ahol belül tükör van az ajtón teljes hosszában, megnézte magát, közel is hajolt a tükörhöz, jobbról-balról vizsgálatot indított az arca ellen, de közben már vetkőzött is, előbb a blúzát dobta le, aztán a szoknyáját gombolta le magáról, egyetlen mozdulattal, aztán előbb a bugyijából bújt ki, csak utána csúsztatta le a kombinéját. Kapcsold ki a melltartómat, fáj a kezem, ha hátra nyúlok . . . Csacsi vagy, kis Kozári, ne fordulj el, azt akarom, hogy nézz meg, hiszen te tárgyilagos fiú vagy, figyelmesen nézz meg, és csak a látottak alapján dönts, hogy kellek-e, de őszintén beszéld meg magaddal a dolgot, nem szeretem az utólagos reklamációt, mert megalázó . . . Ha nagyon hülye képet vágtam is, nem mutatta, hogy tudomásul vette volna. Meg akartam kérdezni, hogy az én igénybevételemmel óhajt netán bosszút állni a pacákján, aki egy csajjal húzta el a csíkot a Balatonra, de mégse tettem fel a kérdést, mert hiányzott belőlem a reális inger, hogy megbántsam. Szemügyre vettem a testét, és kénytelen voltam úgy dönteni, hogy jó test, csak a mellbimbói nagyon sötétek. Ismétlem, kis Kozári, níncs vételkényszer, el is mehetsz, ha ahhoz van kedved, vagy ha pillanatnyilag impotens vagy, de ha elmész, nyugtalan lesz az éjszakám, ha már úgy döntöttem, hogy nem hagylak ki, na gyere, ne cidrizz, olyan férfi még nem fordult elő nálam, akit ne tudtam volna Idegessé tenni, de ahogy elnézlek, nem is lesz nehéz dolgom veled . . . Hány óra lehet? Tizenegy lehetett, amikor leoltotta a villanyt, azzal az indokolással, hogy olyan férfinak tart, akit zavar, ha egy nő előtt kell vetkőznie, de hogy mennyi idő telt el, amíg elfáradt, azt már nem tudom érzékelni. Tiszta a fejem, mint egy kifényesített kristálygömb, és ugyanolyan tömött is, mint egy nehéz kristálygömb, ezért kell tudatosan cseleznem az elalvás ellen. A suliban Zsuzsa körül nagy volt a hajtás, nem lehetett tudni, kivel feküdt le, kivel nem, mert senkit se koptatott le határozottan, be is csavarodtak tőle számosan, buzgott a levegőben a szex, ahol jelen volt, de van egy olyan spurim, hogy a suliból senkivel se gyakorolt. Állatian izgatott minket kisebbeket is, a fantáziánkat is, hiszen mérföldes volt a distancia egy év korkülönbség miatt is, ami például a mi osztályunkat elválasztotta az övétől. Később sokáig nem hallottam róla, de egy idő után annál többet, řmert Mohosékkal keveredett közös társaságba, és Mohosék regélték, hogy Zsuzsa az egyetemen is nagy szám, de diploma után nem akar tanár lenni valahol a prérin, ezért már harmadéves
korától elkezdett beépülni valamelyik újsághoz, ki is passzírozott néha bizonyos megrendeléseket, de Mohos szerint nemcsak a szellemi munkával előállított cikkeiért kapta a szegényes dohányókat, hanem a plusz melóért is, amit testileg teljesített, feltételezhetően nagyfokú következetességgel, mert mire végzett az egyetemen, sikerült kifeküdnie magának egy státust is az egyik szerkesztőségben, csak azt nem tudom, melyikben, és most nincs is ingerem megérdeklődni tőle, pedig még mindig nem aludt el, nyitott szemmel vizsgálódik a sötétben. Nem tévedtem, már meg is mozdult, cigarettát keres, ott van a padlón, meg is találta, a gyufát is, engem is megtalált, aranyos tőle, hogy még a számba is beleteszi a cigarettát és a tenyerembe a gyufát, hogy tüzet már én szolgáltassak neki . . . Hányadik lehetek én a kitüntetett egyedek sorában, akiket Zsuzsa felhozott ebbe az albérleti kéglibe? Romantikus ötlet, de ebben a cigarettás csendben azt a lehetőséget se tartom kizártnak, hogy fal szöveg volt, amikor megemlítette, hogy most már nem akar kihagyni engem . . . Bent a gyárban is vannak kis csajok, akikről kialakul a közvélemény, hogy csak annak nem vetik hanyatt magukat, akivel nem találkoznak, aztán egyszer csak férjhez mennek, és akkor derül ki, hogy reálisan szűzek voltak. Zsuzsáról itt mellettem nehéz lenne bebizonyítani, hogy szűz, de jelen pillanatban száz százalékosan elképzelhetőnek tartom, hogy messze nem azonos azzal a csajjal, akinek megjátssza magát. Ott a klubban, amikor még beleegyezett, hogy részeg legyen, nem volt színház a kiborulása a pacák miatt, aki a képzelete szerint egy nővel víkendezik a Balatonon. Ha pedig valakinek ennyire fáj a lehetőség is, ami még csak nem is bizonyított, akkor logikusan elképzelhető, hogy az a hímringyónak lajstromozott alak igenis fontos neki, továbbá az a variáció se lehetetlen, hogy mindeddig a szóban forgó állampolgár volt nála az egyetlen, sőt mi több, az első igazi szex . . . és most engem alkalmaz, hogy bosszút álljon rajta. Bogár kit fog alkalmazni? Most megint kerülget a dili, hogy arra gondoljak, lefeküdt-e egyáltalán azzal a . . . Becsavarodtam! Ma este tudtam meg konkrétan a doktortól, hogy Bogár másállapotos, de még mindig örömmel ejteném át magam, hogy le se feküdt vele . . . - Mi bajod, drága? Semmi. Aztán, a semmin belül? - Semmi, mondom. Mi bajom lenne? -Neked kell tudnod. Kit akarsz megölni? - Honnan veszed? - Pattog a bőrödön. Érzem, ahogy hozzáérek. Engem akarsz megölni? Rajta, drága, kezdj hozzá, nem nehezítem meg a dolgodat... Mi lesz? Még nem választottál a gyilkosság módját illetően? Megfojtani, ez a legegyszerűbb. Agyonszúrni, a konyhában találsz kést. Agyonlőni, bár pisztollyal nem szolgálhatok. - Miért bántanálak? Utólag is megfogalmazhatsz valami okot. Például azért, mert kényszerítettelek, hogy csalj meg valakit. Kit csaltál meg
velem? - Senkit. -Ne hazúdj. Te túlságosan kedves vagy ahhoz, hogy ne legyen valaki komoly . . . - Van. De máshogyan. Értem. Plátói. Beteg? Nem. Vidéki. Tizenhét éves. - Értem. A kislány nem kezdeményez, te pedig vársz, amíg feleségül veszed. Nyertem? Lehet. Ott van melletted a hamutartó is . . . Hány óra? Haza kellene kormányoznom magam. Mert amíg haza nem érsz, nem tud elaludni az apukád. A kocsiját szó nélkül odaadja, de addig nem hagyja elaludni a szülői aggodalom, amíg haza nem kerül az egyetlen gyermeke. - Nem egyetlen gyermek vagyok. - Hányan vagytok testvérek? - Egy húgom van. - Milyen? Jóképű fiúknak, amilyen te vagy, általában nagyon közepesek a lánytestvéreik, sőt sokszor kifejezetten csúnyák. Bogár bombajó kis csaj. - Ezt felettébb öntudatosan mondtad. Mint aki büszke a kishúgára. Hány éves? - Tizennyolc. Most érettségizett. - O! Tehát nem kislány. És csinos. Nem irigyellek. - Tessék? - Nekem is van két bátyám. Attól fogva, hogy nagyobb lány lettem, betegesen féltékenyek voltak minden srácra, aki érdeklődött irántam. Te is féltékeny vagy a húgodra?... Mi van, kis Kozári, miért nem felelsz? Gyenge pontodra tapintottam? Nos? - Gyagyás a szöveged. Nagyon mélyen olvastad azt a Cocteau könyvet. - O, az enfantr teribles! Tényleg olvastam, de a jelek szerint te is. És olvastam Thomas Mannt is. A kiválasztott című szakdolgozatot testvérek szerelméről... te is olvastad? - Nem. Egyébként közölhetem veled, hogy eltájoltad magad. Nem vagyok féltékeny a húgom rajongóira. - De a hangod elszíneződött, kis Kozári. Nekem éles fülem van, érzékeny fülem. Te drága . . . A kis Kozári, aki természetes kötelességének tartotta, hogy megtanuljon olyan szépen bánni a nőkkel, amint velem is bánt röviddel ezelőtt, a húgával szemben szigorú háremőrt játszana, ha tehetné. - Rágod a csontot. Minden csaj egyforma. Kikaparnak egy csontot és rágják, rágják. De ehhez a sporthoz nem kell társaság. Ebben az értelemben el is vonulok. - Megsértődött a drága. O, te, te, csacsi gyerek. Felhúzza az orrát, és kereket akar oldani. Itt hagyna engem a sötétben . . - Nincs is sötét. Látlak. - Beragyog a hold. Költői, nem? Itt hagynál egyedül a holdfénytől derengő albérleti szobában? Mi ez itt a válladon? Ekkóra anyajegy . . . - Akkora. Tőled. Klasszul kidekoráltad.
- Bocsáss meg. Észre se vettem, hogy kiszívtam. De te vagy az oka, tőled vesztettem el a fejem, kis Kozári. Sajnos, pillanatokon belül megint elvesztem. Menthetetlenül . . . Brrr, kívánlak, ugye, nem baj . . . Nem fogok tudni elaludni. Maximálisan üres lett a fejem. Zsuzsának szerencsés természete van. Észre se vettem, mikor aludt el, egyszer csak egyenletesen lélegzett, és attól se mozdult meg, hogy betakartam. Csak azt nem tudom, hogyan juttassam vissza hozzá a kapukulcsot. Ha nem lennék ilyen kicsavarodott eszű alak, amilyen vagyok, most tetszeleghetnék a visszapillantó tükörben, hogy micsoda dicső kaland után surranok hazafelé a kihalt városon át. Hagytam magam elcsábítani, mégpedig egy olyan csajtól, aki élvonalbeli vágyálom volt a nagymúltú gimnázium valamennyi hímnemű diákja számára. Vitathatatlan iker. Öt-hat évet késett, de ez a fél évtized egy grammot se von le a siker súlyából. De hol a büszkeség a lelkivilágomban? . Nyoma sincs. Tökéletesen nincs nyoma. Mert egy nővel, még ha olyan művelt teste van is, mint Zsuzsának, úgy tornázni az ágyban, hogy közben nem pörög be az ember agya, hanem hideg marad, és kívülreked a tombolásból, ez nem az igazi. Utólag is lenyugodottan mérlegelve a történteket, egyszerűen annak is örvendeznem kell, hogy nem égtem le. Mázli volt, hogy a szexes idegeim nem kerültek az eszem hatása alá. Rohadt szituáció lehet, amikor egy nő megvet vagy sajnál egy krapekot, hogy nem tudott vele mit kezdeni az ágyban. Igy is alakulhatott volna, és most rühellhetném huzamosan, talán életfogytiglan is, ahogy olvastam a múltkor, hogy szexuális kudarcok életre szóló gátlásokat tudnak kialakítani a modern férfi idegrendszerében. Tisztára ez volt a kockázat, amikor Zsuzsa másodszor is bezsongott, és az én fizikumomat is kényszerítette . . . Ugy kellett csókolnom, hogy befogjam a szájammal a száját, nehogy felébredjenek a főbérlői, de nem ettől az odafigyeléstől volt józan a fejem, hanem attól a rohadt kényszerfantáziától, amit nem akartam. Őrült elmém van nekem, úgy éljek, senki másnak -nincs ilyen elmebetegsége. Aki normális, annak nincs. De én nem vagyok már komplett. Ölelkezek egy olyan klassz testtel, amilyen a Zsuzsáé, és ahogy érzem, hogyan kábul el benne minden és hogyan pörög bele totálisan a szexbe, nekem az eszem csak gondolkodik, de olyan józanul, hogy a bőröm is fái tőle, mintha tűk szurkálnák a fejemet, mert az agyam csak azzal van tele, hogy az a szemét ugyanezt csinálta Bogárral, és Bogár ugyanígy vesztette el az eszét a szextől.. . Az lett volna a normális, ha ettől a félelmetes állapottól, amit az idegrendszerem produkált, tehetetlenné gyengült volna a testem. De énbennem valami ketzéhasadás zajlott le, az agyam gondolkozása csak fájt, de ez a fájás is elakadt a homlokomnál, nem akadályozott meg, hogy úgy engedelmeskedjek, ahogy Zsuzsa teste akarta... Félelmetes, most kezdem csak felfogni, hogy mennyire félelmetes. Oké, szabadon hagyták a kocsi helyét a lámpa alatt, nem is kell farolva beállnom, kényelmesen bekormányozhatom a placcra. Holnap azért megnézem a karburátort, alapjáratban
nem tetszik nekem a motor hangja. Most felmegyek, és ébren fogom találni az apánkat. Ég az íróasztalán a sárga fény, még mindig melózik, mert Bogár már biztosan alszik, és a főosztályvezető ilyenkor tud zavartalanul robotolni, amikor abszolút csend van a lakásban. Tulajdonképpen jót teszek vele, ha még egy kis ideig nem zavarom meg az érkezésemmel a nyugalmát. Magamnak is jót teszek, ha itt ülök még egy darabig, hátradölök az ülésen, mélyeket szippantok a hűvös levegőből, mélán szemlélem a kihalt utcát, a lámpák körül kavargó bogarakat és az időnként előcikázó denevéreket, akik csodálatos módon nem pusztulnak ki innen az öreg Józsefvárosból. Sehol egy világos ablak a főosztályvezetőén kívül, mindenki alussza az igazak álmát, nulla óra negyven perc van, a profi részegek már egy órája hazatámolyogtak a talponállókból, az éttermek pedig közel s távolban csak később zárnak, nyugalom körös-körül, csak énbennem nincs, ezért jobb nekem itt lent a kocsiban, mint odafönt a szobámban, ahol csak forgolódnék a takaró alatt, mint malac a nyárson. Rohadt állapot ez, tele van ketyegéssel az egész tartalom a bőrömön belül, minden ketyeg bennem, de nem normálisan, hanem mintha minden köbcentiméteremben csupa olyan óraszerkezet járna, amik óránkint egy órát sietnek. Pontosan tudom, mi az ábra bennem : a tehetetlenség pezseg a rólam elnevezett élölényben, ahogy az akkumulátorban pezseg a sav ha túltöltik a szerencsétlen cellákat. Maximálisan tehetetlen vagyok. Bogárt elhagyta az a strici, amely ténynek csatakiáltásokat hallatva örülhetnék, ha nem tudnám, hogy Bogár pocsékabbul szenved, mint egy megvert kutya, ő szenved megalázottan, aki értékét tekintve messze nincs egy súlycsoportban azzal a stricivel. Lefeküdt vele a kis hülye, és ugyanúgy vonaglott, ahogy Zsuzsa... Undorító vagyok, és még azt se tehetem meg, hogy ököllel belevágjak a szélvédő üvegébe, hogy tízezer darabra pattanjon. Ez legalább jó, ahogy nekiszorítom a homlokom a volánnak. fáj, ahogy nyomja a homlokom, mégis jó. Fantasztikus, milyen szabályszerű volt, ahogy Zsuzsa reagált : én azért féltem a húgomat, mert természetellenes kötődés vagy vonzalom van bennem iránta, amilyen a Cocteau könyvben volt a két testvér között. a nőket úgy izgatja a természetellenes jelenségek lehetősége is, mint a bogarakat a lámpafény itt ezen a kihalt utcán. Világosítottam volna fel, hogy száznyolcvan fokban eltájolta magát? Minek? Semmi köze hozzá. Én igenis ugráltam volna örömömben, ha Bogár csak egy deka vonzalmat is érez Treff iránt, aki van olyan klassz fej küllemben, mint a Pubi, sőt klasszabb, mert a vonásai nem olyan szépfiúsan szabályosak, és ezt nem én állítom, hanem a gyengébb nem, sasszemű menő csajok, akiknek az érdeklődése nemcsak addig terjedt, mint Bogáré. Bogár csak addig méltóztatott terjedni, hogy két-három másodperc erejéig elcsodálkozott, amikor észrevette Treff halántékán a barna anyajegyet, ami precízen olyan falevél formájú, mint a francia kártyában a treff. Azt se csak én állítom, hogy Treff intelligenciában se marad el a Pubi mögött, meg karrier-ügyben se kisebbek az esélyei, hiszen nem ő kapaszkodott, hanem érte kapaaz-
kodtak, és tenyéren vitték fel az egyetemről a hegyre az atomreaktorhoz, és ha Bogár nem többel, csak egy sápadt mosollyal érdeklődött volna iránta, akkor Treff most itthon lenne önálló kutató fizikus, nem Novoszibirszkben aspiráns, de érdeklődés gyanánt egy sápadt mosolyt se kapott . . . Bogár miatt fogadta el, hógy évekre áttelepüljön Novoszibirszkbe. Zsuzsa női fantáziája a beteges, nem én: nincs énbennem semmi perverz féltékenység, én kalapot vásároltam volna a legspeciálisabb szaküzletben, és magasba dobáltam volna, ha Bogár és Treff sorsa valahogyan összegubancolódik, és falaztam volna nekik, ha falazni kellett volna, hogy zavartalanul dilizzenek be egymástól, valahányszor elhatalmasodik rajtuk a szex. Ez az én formám . . . Treff már egy hete itthon van szabadságon, de nem akar eljönni hozzánk. Telefonon keresett engem a gyárban, hogy találkozzunk, de amikor hívtam, hogy startoljon fel hozzánk valamelyik este, csak hümmögött, hogy még bizonytalan az időbeosztása, rengeteg hivatalos elintéznivaló, satöbbi, de majd még felhív, mert velem mindenképpen akar találkozni. Azóta se jelentkezett. De az se lehetetlen, hogy mégis telefonált. Bogár napok óta, vagyis már több, mint egy hete azzal szórakozik, hogy nem veszi fel a telefont, kivéve délután kettő és három között, amikor az én kuncsaftjaim jelentkeznek, máskor nem. Lehet, hogy Treff éppen akkor telefonált, amikor Bogár nem nyúlt a kagylóért, mégpedig pont a strici miatt nem. Holnap felhívom Treff szüleit, hátha otthon találom a fiút. Be is írom a noteszembe a holnapi naphoz. Treff!!! Fáj a homlokom, látom a visszapillantó tükörben, hogy a volán íve vastag csíkot vágott a bőrömbe a szemöldököm felett, és itt ülni is ócska állapot, silányan közömbös, hogy maradok-e vagy felmegyek, így hát miért ne menjek fel . . . Köszönök a főosztályvezetőnek, aztán ácsorgok egy ideig a zuhany alatt. Ami megtörtént, azon már csak Kelemen doktor tud változtatni . . . - Még mindig melózol, apa . . . - Miért? Hány óra? - Ott ketyeg előtted az asztalon az órád, ott a logarléc mellett, de én is informálhatlak a pontos időről. Fél kettő. Éjfél után, természetesen. A korosztályodnak már ágyban a helye. Vagy jobb mulatókban. - Ugy látszik, kilógok a sorból. - A hangodból pedig kivonták a humort. Mondd, apa . . . gondod van? Mi ez a vagon papír? - Élénk vita másfélszáz millió forintról. -Az is pénz? Bíznák rám, majd én megkeresném a helyét, az utolsó kopejkáig lenne helye, úgy éljek. Százötven millió puha forinton ennyi kazal papírt vitatkozni . . . Ráadásul hazaküldik veled, hogy döntsd el, mi? Ne maradj program nélkül szombatra-vasárnapra. Csinos. - Nem én döntök, tudod te azt. Mindenesetre én vagyok a döntés-előkészítés összegezője, hétfőn nekem kell javaslatot tennem, ott lesz a miniszternél minden érdekelt, magától értetődő tehát, hogy akárkinek szól majd a javára, amit előterjesztek, a másik érdekelt csoport törvényszerűen tüzet fog okádni rám.
- De a góréd úgy mondja be az ultit, ahogy te osztod eléje a lapot. - Egy miniszterről sose lehet előre tudni, igazán kíváncsi-e a véleményemre, vagy netán már előre határozott az ügyben. - Vagy megkapta fentről a kottát, hogy mit énekeljen. - Minden döntésnek számos összetevője van, Imre . . . Ugyan, apa, ne etessük egymást . . . Mellékesen, köpök a százötven millióra, tőlem négyszáz vagy ötszáz Volvót is vehetnek rajta, csak a te pihenőidődet sajnálom. Százötven millió . . . tökéletesen hidegen hagy. - Nem hagyna hidegen, ha felelős lennél érte. De a Volvóról jut eszembe, rendben meghoztad a kocsit? - Az ablakból megtekintheted. Innen fentről még kocsinak is látszik. Két emelet magasból minden kocsi tekintélyesebb, nemcsak egy Skodáról, de még egy Trabantról is azt hiszi az ember, hogy autót lát. - Igen . . . mindig itt a második emeleten szoktad elkérni. egyébként ne járkálj, recseg a padló. Nincs kedved lefeküdni? eltenném magam holnapra. De ha előbb . . . -Uram, tölthetek egy italt? - Lekötelezel. - Milyen italhoz van kedve, Sir? - Ha már ilyen előkelően kérdezted, whiskyt kérek. Jég nem kell, a szóda elég hideg. Bogár feltöltötte a szifont, mielőtt lefeküdt. - De a magnóját szabályszerűen itt hagyta a padlón. - Hullafáradt volt már szegény gyerek. Félig alva támolygott be a szobájába, rossz volt nézni. - Mennyi szódát kérsz? - Két ujjnyit. Te nem iszol? - Ha megtisztel, uram, úgy örömmel. - Érezd magad megtisztelve. - Thank you, Sir. Egészségére, Sir. - Neked is . . . Fenemód jólesik. -Nekem is. Parancsolsz cigit, apa? - Maradok a pipámnál. - Hol vetted ezt a dohányt? Bitang jó szaga van. - Mindig ezt szívom, nem vetted észre? - Soha. Ugy látszik, éjszakai csendben a pipadohány szaga is hatásosabban érvényesül. - Vagy a te szaglóérzéked. Most, hogy nem lóg a szádban cigaretta. Ismered a véleményünket a büdös cigarettáidról. - Igen, Bogár rendszeresen közli velem. Erről jut eszembe, bármennyire fáradt a lányod, még nem alszik. Ahogy bejöttem, az ajtaja alatt még látszott a fény. - Égve felejtette a villanyt, úgy aludt el. Le is kéne oltani. Nyitva az ablaka, bejönnek a fényre a bogarak. - Mindjárt leoltom, csak előbb megiszom ezt. - Vigyázz, fel ne ébreszd. Aztán te is lefekhetnél. - Te még nem? Akkor lezuhanyozok. - Zuhanyozz, én még átnézem ezt az exportprognózist, végigszívom a pipám is. Na nézd, megmozdult a szél, mindjárt ki-
szippantja a függönyt a huzat. - Holnapra esőt mondott a csaj a tévében. - Nem is ártana. Unom már ezt a szaharai klímát. valami istenverése rajtunk, hogy szórjuk a süket sódert, jár a szánk, de mind a ketten másról beszélünk, mint amit gondolunk. Pedig ő is ugyanazzal a rohadt fájással van tele, mint én. Akárhova néz, mindenről Bogár jut az eszébe, de hallgat, nyeli vissza magába a tehetetlen fájást. Mert ilyen a konstrukciónk. Ha milligrammnyi esélyünk sincs, hogy segítsünk magunkon, beszélni sincs értelme. Amikor az anyu haldoklott, akkor is hallgattunk, olyan konokul és koncentráltan, hogy görcsöt kapott az állkapcsunk. De akkor még csak mi ketten hallgattunk, apa meg én. Bogár még gyerek volt, benne még nem alakult ki ez a családi vonás, ő még sírt, tombolt, hogy anyu, ne csináld ezt, és nekünk ordított, hogy ne hagyjuk meghalni az anyut, és Kelemen doktornak könyörgött, hogy csináljon valamit, amitől az anyu kinyitja a szemét, és szól őhozzá. Mindig betegesen irtózott az injekciótól, de akkor meg se rezzent, észre se vette, hogy a doktor beleszúrja a tűt, és benyomja a bőre alá a nyugtatót. Azóta három év telt el, és három év alatt benne is kialakult a hallgatás, megtanulta, hogyan kell nem meghallani a célzást olyan témával kapcsolatban, amit összeszorított foggal tárol magában. Ült mellettem a Sport szálló teraszán, ette a fagylaltját, és fegyelmezetten szövegelt mindenféléröl, ez volt a védekezése a kísérletem ellen, hogy arra a szemétre terelhessem a szót. Kormányozható némaság és kormányozható süketség, ebben már egységes a maradék családunk. Inkább beszélünk a bajunkról Kelemen doktorral, mint egymással. Toporgok a zuhany alatt, és zuhog rám a víz, mintha esőben ácsorognék a Hernád utcában azzal a házzal szemben, az eresz alatt, és a szél verné a pofámba a záport; amíg bámulom a szembeni házat, a málló vakolatát és előtte a Pubi VW-jét, ahogy az eső mossa. Nem vették észre, hogy követtem a kocsit a csotrogányon, egészen a Hernád utcáig, és azt se szúrták ki, hogy a sarok mögül kifigyelem, melyik házba mennek be. Viszkettem a szégyentől, hogy Bogár után kémkedek, és az a tudat se vigasztalt, hogy senkinek se akarom elmondani, amit fel fogok deríteni. Áztattam magam a szívós záporban, és a víz úgy folyt a pofámon, mintha könnyek patakzottak volna rajta, azért éreztem így, mert égett a bőröm a szégyentől magam miatt, a leskelődésem miatt, de elsősorban a dühöm miatt, hogy Bogár találkahelyre jár a Pubival, kéglire jár, mint a gyárból az Iglódiné, akit egy piszkos, poloskás ötvenforintos bérkégliben csapott agyon a férje, ahol az ötvenesért a tulaj még tiszta lepedőt se adott. Nem akartam átvágni az úttesten, nem akartam bemenni a házba, ahol eltűntek, mégis lépkedett alattam a lábam, és minden lépés után egyre precízebben éreztem, hogy ha rájuk csengetek, akkor Bogár egy életre kiselejtez az emberek sorából, és eszembe se jutott, hogy annak a ronda bérháznak melyik lakásában keressem őket, mégis bementem a kapun, és odaálltam a tábla elé, amire a lakók névjegyzékét rajzszögezték ki, egyik
gyufát a másik után gyújtottam meg, mert a lépcsőházban sötét volt abban az esős időben, és akkor produkálta a sors azt a húzást, ami engem maximálisan átejtett. A negyedik gyufa lángjánál. Mert a névjegyzék harmadik sorában ott volt egy név, amitől egyszerre helyére rándult az agyamban a ficam. Adorján Péter. A Pubi nagybátyjának a neve, a csóró öreg gigerlié, akit kétszer-háromszor láttam csak, és annyit tudtam róla, hogy nyugdíjas irodakukac, akit az Adorjánék a rengeteg dohányukból csak azért támogatnak, hogy minél kevesebbet forduljon elő a körükben. Ezt az öreg nyomorultat látogatta meg a Pubi és Bogár, mert az apa-Adorján ezzel is kivédett egy látogatást, ami támogatás ügyében aktuálisan bekövetkezett volna a villájukban. Kipörögtem a kapu alól, mint egy lelassított búgócsiga, szétkentem a homlokomon az esőt, fejembe nyomtam a bukósisakot és elcsorogtam onnan a motorral, ami pilanatonkint ki akart csúszni alólam a hátsó kerekével a nyálkás kövezeten. Boldog voltam, mindenesetre felszabadult és megkönnyebbült, hogy Bogár mégse jár kéglíre a Pubival, és nem sejthettem, hogy soha korábban nem vert még úgy át, és talán később se fog úgy átverni a sors, mint akkor . . . Szobrozok itt a zuhany alatt, tudatában a ténynek, hogy pocsékul pofára estem ott a Hernád utcában, mert igenis kéglire jár a húgom azzal a stricivel, a Pubi csóró nagybátyja szolgáltatta a találkahelyet, rohadt undor ez az egész, és megfejthetetlen, mivel tudott annyira hatni Bogárra az a szemét, hogy kéglire járni is hajlandó volt vele, miért vállalta a megalázkodást, éppen ő, aki már bepisilős korában is inkább választotta a büntetést, de nem hazudott. Most ott fekszik a szobájában, ahol elfelejtettem zuhanyozás előtt eloltani a vilanyt, és vagy alszik, vagy ébren van, de ha nincs ébren, álmában is kínlódik, mert egy ilyen lánynak, amilyen ő, az egész teste-lelke megmérgeződik, ha rá kell jönnie, hogy azért piszkította be magát kéglizéssel meg minden más mocsokkal, hogy az önmaga ellen elkövetett sorozatos erőszakok végén egy elegáns Adorján-féle vacsora közben szinte mellékesen kapja meg a felmondást. Ezért kell kiirtani, és ezért fogom kiirtani mégis azt a rohadt szemetet, és beletaposom az anyaföldbe . . . Reggel odamegyek hozzájuk, és kirángatom az ágyból, a szép hullámos hajánál fogva, vagy ha nem, hát a bokájánál kapom el, úgy húzom ki a takarója alól, akár alszik még, akár ébren van. Bogár szobájában el kell oltanom a villanyt . . - Ki az? - Aludj. Csak leoltom a villanyt. - Nem alszom. Ne oltsd el. - Bejönnek a szúnyogok a fényre. - Összehúztam a függönyt, nem látod? Ha egyetlen szúnyog jött volna, már kihímezte volna a bőrömet. Hány óra? - Sok. Már holnap van. - Hol jártál egész éjjel? De nincs is holnap, csak két óra lesz. Az én órám jól jár. Két óra lesz hat perc múlva. - Gyerekeknek ilyenkor már . . . - Fúj a szél. Hol jártál?
- Tekeregtem. Mindenfelé. Voltam a klubban is. - A klubodat utálom. - Nem valami előkelő. De legalább olcsó. A magamfajta krapekoknak való, akiknek nincs annyi dohányuk, hogy mondjuk az Intercontinental bárjában raboltassák ki magukat. - Sose voltam az Inter bárjában. - Talán nem is rád mondtam. De most már hagylak aludni. - Ne oltsd el a villanyt. Az apu lefeküdt már? - Áztatja magát, most adtam át neki a fürdőszobát. - Tizenegykor mondtam neki, hagyja már abba, de a jelek szerint most se hallgatott rám, én hiába beszélek ebben a házban. Ki mondta ezt mindig? - Ki . . . Az anyu. - Klassz. Nem tételeztem fel, hogy te még emlékszel. Amíg be nem jöttél, egész addig az anyura gondoltam. Már régen nem volt így, hogy ilyen nagyon hiányzott az anyu. - Irtóra gyerek vagy te még mindig. Mit akarnál megbeszélni vele? - Nem is tudom . . . Talán semmit. Nem csak azért hiányozhat valaki, mert akarnánk valamit tőle. Azért is hiányozhat, hogy nincs. Primitíven azért, mert nincs. -Ne bőgj, Bogár... Hallod! Aludj inkább, nagyon fáradt vagy. Mi a francnak kell neked ilyen tempóban hajtani arra a rohadt felvételire? Szerintem akkor is te leszel a fő szám, ha most már egy szót se tanulsz többet. Adok egy altatót. - Honnan lenne neked altatód . . . - A főosztályvezető biztosan tart valahol. - Hülye vagy. még fejfájás ellen sincs semmije. Láttad egyszer is, hogy orvosságot vesz be? Jellemző . . . - Gondoltam, hogy ha valaki akkora nagyfőnök a gyógyszeriparban, meg elvileg patikus a diplomája szerint . . . - éppen ezért óvakodik a gyógyszerektől. Bubunak, annak a degeneráltnak szakács az apja, főszakács, de ha jót akar enni, ellóg valamelyik külvárosi kocsmába, ott kajál jóízüen, nem azokból a remekművekből, amiket ő kotyvaszt udvarmester módra. - Na jó napot, és az ilyen ír szakácskönyvet. Még mindig nem ragadt le a szemed? -A legjobb kajákat nem lehet szakácskönyvből fözni, pörköltet meg gulyást, székelykáposztát, ezekhez érzék kell, mint anyunak meg nekem. Csak hasonlít, ha szakácskönyvből csinálják, de nem az igazi. Ahogy az apu mondta, hogy mit tálaltak eléjük Berlinben gulyás gyanánt, ott is hagyták emlékbe. Ebédre csirkét sütök nektek, petrezselymes krumplival, uborkasalátával. Pár napig ugyanis . . . Itthon leszel ebédre? - Valami mást akartál . . . - Kicsoda? - Te. Azt mondtad, hogy pár napig . . . - Olyan álmos vagy, Kozári Imre, hogy már az agyadra ment. Hallucinálsz. De azért megengedem, hogy a krumplit megpucold. A jelek szerint az apu egész nap melózni fog, őrá nem számíthatok, és nem szeretem, hogy az újkrumplitól megfeke-
tednek az ujjaim, a te kezednek meg úgyis mindegy, a te bőrödbe frankón beleette magát az olaj meg minden, és más ízű a krumpli, ha egy ilyen becsületes melós kéz kaparja le a héját. De most már tagadhatatlanul álmos vagyok, azt se bánom, ha leoltod a villanyt, nem illik vendég jelenlétében durmolni, még ha a saját bátyja is a vendég az embernél, szia, volt szerencsém, és elnézést, hogy ásítok . . . - Látom . . . ha tovább erőlködsz, kiesel a szádon. Szia, jó éjszakát. Pár napig . . . Elszólta magát szegény, de rögtön észre is vette, ř és nagyobbra nyitotta a szövegládát, nehogy tovább firtathassam, mit jelent az, hogy pár napig . . . Kelemen doktor elintézi neki a kaparást, ahhoz kell a pár nap. Apa még nem sejti, és fogalmam sincs, milyen szöveggel eteti meg Bogár. Hiába mostam fogat, olyan pocsék a szám a sok cigarettától, mintha hét nap, hét éjjel züllöttem volna, és mégis rágyújtottam megint, pedig sötétben nem szeretek bagózni, nekem csak úgy ízlik, ha látom a füstjét. Valami állat éppen itt lent a ház előtt hagyja járni a motort, kétütemű, Wartburgnak hallom, már legalább tíz perce áll itt a kocsi, de a piszok nem állítaná le a motort az istennek se, biztosan tűkön ül, indulna haza, de a csaj még nem szállt ki mellőle, nem veszi észre, milyen fáradt a szivar, de az is lehet, hogy nem fáradt, hanem a smárolástól feledkezett el a motorról, vagy még inkább, hogy azért nem veszi le a gyújtást, hátha megpuhul a nő, hajlandó lesz vele tölteni a maradék éjszakát, ezt a nyilatkozatot várja, hogy abban a pillanatban elhúzza a csíkot a zsákmánnyal. Zsuzsánál az előszobában ugyanúgy recseg a parketta, ahogy minálunk az egész lakásban. Rohadt nagy undorral vagyok tele, Zsuzsa miatt is, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor be kell vallanom, hogy nem is Zsuzsa miatt, hanem Saci miatt, és fogalmam sincs, miért jutott eszembe, amit húsvétkor mondott. Minden ok nélkül jött fel a torkomba az a húsvéti undor, Saci is minden ok nélkül jutott eszembe meg a levelek, ahányat írtam, hogy egyiket se küldjem el aztán. Álmos vagyok, de mégis eszembe jutott, hogy mindig olyankor jött rám a levélírás kényszere, amikor így voltam valamelyik véletlenül rám akadt csaj miatt, mint most vagyok, Zsuzsa után. Kedves Saci, ne haragudj meg rám ezért a levélért, illetve a szövegért, amit írok neked, de az ilyen esetben jobb az igazság, és az igazság után az a legegészségesebb, ha pontot teszünk a dolog végére, amit te csodaszép szerelemnek nevezel. Ez nem az, ami nekünk van egymással, mert így nem lehet. Minél többet gondolkozom a szövegen, amit közöltél velem a fenyvesben, amikor maximálisan be voltunk pörögve egymástól, és te is alig bírtál már magaddal, annál precízebben tudom, hogy ez az egész kapcsolási elv totál hibás, ezen az alapon a mi adóvevő rendszerünk nem lesz üzemképes. Mert amikor mégis inkább a fegyelmednek engedelmeskedtél, akkor elszúrtad az egészet. precízen emlékszem a szavaidra. Azt mondtad, hogy mégse vagy képes elmenni a végsőkig (én az ilyen ünnepélyes szövegtől is hátborzongást és rángatózást kapok), mert te szűzen akarsz férjhez menni, senki máshoz, de énhozzám is
szűzen, és mivel megértesz engem, hiszen én már katona is voltam, őszintén nem neheztelsz rám, ha más nőknél intézem el az olyasmit, ami a hozzám hasonló korú fiatal férfiaknál úgyis elsősorban higiéniai szükséglet. Vagyis feküdjek le annyi nővel, amennyivel tetszik, te ebben nem látsz semmi erkölcstelent, az a lényeg, hogy bebiztosítsd magad, mert mit lehet tudni, hátha mégse lesz semmi a kettőnk fantáziájából, és akkor nincs probléma a következő pasasnál, akinek a bekövetkezését a spurim szerint nem tartod kizártnak . . . De egy ilyen levelet én nem tudok megírni, hát még elküldeni. Ez a rohadt az egész kapcsolási rajzban, mert amikor együtt vagyok a kékszemű boszorkánnyal, akkor egyszerre olyan gyurma keletkezik a bordáim alatt a szívem helyén, amilyennel Bogár dolgozott az általános iskolában kézügyesség órán, ha egyáltalán így hívták a foglalkozást, képlékeny gyurma, amiből bogár egyik percben kiflit formázott, a másik percben meg füles nyulat vagy szamarat, amilyen én vagyok Saci ártatlan és riadt kék szemeinek gammasugárzásában, mert ez az ábra, akárhogy rühellem is . . . Bogár azért csinálta volna a kéglizést meg mindent, mert nem akarta, hogy az a szemét strici más nőkkel gyakorolja a szexet? Mert a Pubi, amilyen dörzsölt, úgy adta elő neki a lelki válságot, hogy ne hagyj engem, Katinka, más nők ágyába kerülni. Ha így volt, akkor precízen Sacinak van igaza. igaza van, ha ez nekem minden nő után undorba gyűri is a gyomromat. Egyszer se tudtam megírni a levelet, egyszer se mertem szemtől szembe közölni vele, hogy mi a konkrét helyzet énbennem, hát ezért fogom most felhívni, most, éjjel negyed háromkor, ha frászt kapnak is a telefontól a szülei. Valamit tnuszáj csinálnom, nem tudok elaludni, le kell vezetnem magamból ezt a túltöltést, amit a mai nap csinált velem, vagyis ez az este. A főosztályvezető már frankón durmol, Bogár szobájába nem hallatszik át a szöveg, különben is nesztelenül osonok ki, hogy átkapcsoljam ebbe az én készülékembe a vonalat, és az interurbán központ se fog csengetni, hogy itt a hívott szám, mert a nagyarányúan lassú műszaki fejlesztés ellenére is közvetlenül lehet már hívni nyolc-tíz vidéki várost, Sacit is Sopronban... - Szia, felébresztettelek? - Nem, de ki beszél? - Hármat találgathatsz. - Sejtelmem sincs. Ki beszél? - Én vagyok. Ha nem találod ki, rögtön leteszem. -Imre? Nem igaz! Itt vagy Sopronban? - Nem. Az ágyamban vagyok, a főváros nyolcadik kerületében. Hogyhogy nem aludtál? - Jaj istenem, hát most jut eszembe, hogy én még sohase hallottam telefonon a hangod, hát akkor hogyan ismerhettem volna meg egyből? De most teljesen magamba vagyok zuhanva, azt hittem, hogy itt vagy, erre azt mondod, hogy otthonról . . . persze, most már közvetlenül lehet telefonálni, és ez nem úgy cseng, mint az interurbán szokott. Jaj, ha itt lennél . . .
- Mi az a nagy ricsaj körülötted? - Hát az apu neve napja. Tegnapelőtt volt péter-Pál, de most van szombat, most ér rá mindenki. Látod, ha itt lennél... De így is rettentő aranyos vagy. Éppen most hívsz fel. Te, hallasz? - Ha így suttogsz, akkor nehezen. - Azért súgom, mert . . . szóval, majd ideküldöm az aput, és köszöntsd föl, mintha direkt azért telefonálnál, érted ! - Nem azért hívtalak fel. - Hanem? - Rám jött a dili, aztán ilyenkor mindig hülye ötleteket állít elő az agyam. - Mit akartál mondani? - Semmit. Már nem aktuális. - De igen. Tessék elmondani, de azonnal . . . - Mondom, hogy már tárgytalan. Sokan vannak nálatok? - Ah, csak húszan. Vagy huszonöten. Ahányan elférnek. Neked még lenne helyed. Mellettem. De csak ha most rögtön ide énekeled a fülembe, hogy miért hívtál fel. - Hogy gratuláljak apádnak. -Nem félsz, hogy- rád szakad az ég? Az igazat mondd! - Megbánod. ... akkor is mondd! -Megállt benned a lélegzet egy pillanatig, mi? - Igen. Ezért akarom most már föltétlenül megtudni . . . Mondd meg, vagy én teszem le tüstént! Halljam! - Te így is tudsz? Nem néztem ki belőled ennyi határozottságot. -Ideje, hogy megtapasztald. Nos? Értsd meg, ragaszkodom hozzá! - Rendben van. Azért hívtalak fel, hogy szakítsak veled . . . Halló ! Halló . . . - Itt vagyok . . . És most szakítottál velem? - Nem. Közöltem már, hogy hülye vagyok. Agyamra ment, vhogy olyan messze vagy, ez a helyzet. Halló... - Igen. Miért kell ilyent csinálni énvelem . . . - Te akartad tudni. Követelted. - Mondhattál volna mást is . . . - Mondhattam volna. De én tablettákat szedek hazudás ellen. Világos? Ha pedig nem tetszik, tedd le a kagylót. - Ne ! Halló ! Imre . . . - Tessék. Mit óhajtasz még tudni? - Semmit. Élvezed, hogy bántasz? Akkor csak folytasd . . . - Nem akarlak bántani, de ez állati pocsék, hogy ez a telefonvonal kétszázötven kilométer hosszú. Szabályszerűen elhülyül az ember ekkora távolságtól. Felforr az agya, és gőz pöfög a fülén. - Látod, milyen kedves vagy. Tizenhárom hónap alatt egyetlenegyszer se mondtad ki, hogy hiányzom neked. - Most se mondtam. - Már nem is kell mondanod Ebből kiszámíthatod, milyen kevés kell hozzá, hogy én boldog legyek . . . Ezt most elteszem
magamnak, és mindig előveszem, ahányszor hiányzol nekem... Jön az apu, adom neki a kagylót, gratulálj . . . Most már éppen ideje, hogy lefeküdjek - gondolta Kelemen, miután a fiú elköszönt. Körülnézett a szobában. Hirtelenében nem tudta, mit is keres. Kisvártatva a telefonon állapodott meg a szeme. Tíz óra, ilyenkor már nem illenék telefonálni, de Kozári nem veszi zokon tőlem... - vállat vont, s azonnal tárcsázni kezdett, nehogy mégis meggondolhassa magát. A vonal másik végén az első búgásra felvették a kagylót. - Kozári József. - Szervusz, itt Kelemen. - Bandi? Szervusz ! - Kozári hangjában őszinte volt az öröm. - Mindig érik meglepetések az embert. Elvétve kellemesek is. Hogyhogy eszedbe jutottam? - Nem véletlenül. Az előbb beszéltem a feleségemmel. Orsika ugyanis Balatondiósdon nyaral a gyerekkel. - Igen. Ugye, jól emlékszem, hogy ti ott beszálltatok egy társasüdülő építésébe? - Jól emlékszel. Nagy keservesen el is készült. Most a tavasszal. A berendezés még meglehetősen hiányos, de aludni lehet, és a háztól húsz lépésnyire a víz. - Láttad is már, vagy csak hallomásból tudod, hogy ilyen? Kozári hangjában kesernyés volt a csipkelődő hangsúly. Őszintén, Bandi . . . - Egyszer már láttam. Arra még nem volt alkalmam, hogy időzzek is ott. De legalább Orsika és a nagyszájú, lányom élvezi elmosolyodott - az ingatlanunkat. Legalább ők nyaraljanak tlyugodtan. - Megszorította markában a telefonkagylót: minél előbb a tárpyra tér, annál hamarabb kiderül, mit tud Kozári a lánya helyzetéről. - Nos, Jóska, azért telefonálok, méghozzá ilyen későn, mert a két hölgy társaságra vágyik. Mégpedig Katira. Orsika okos fejéből pattant ki az ötlet, hogy Kati miért ebben a fulladt városban készül a felvételiére, ha sokkal kellemesebb körülmények között, például a Sirály társasüdülő Kelemen-féle lakrészének tágas teraszán is tanulhatna, és közben akkor úszhat egyet a Balatonban, amikor kedve szottyan? Mit szólsz hozzá? Két-három másodpercig csend volt a vonal túlsó végén. - Eddig is tudtam, hogy a nők általában intuitívabbak a férfiaknál, de Orsikában az átlagosnál is több a megérzés. Ha Kati lányomra valamikor ráfért a környezetváltozás, értem ezen a jó levegőt és Orsika társaságát, hát akkor most igazán ráfér. - Agyonhajtotta magát szegény kölyök . . . Kozári megint hallgatott kis ideig. - Igen. Rossz állapotban van, már a tartalékai maradékát fogyasztja, ahogy én látom. Ne értsd félre, semmi baja. Mindenesetre megviselték az utóbbi hetek. Érettségi, rögtön utána a felvételi vizsga miatt fejest ugrani a francia irodalomba. Nos, hát most már csak az a kérdés, ő mit szól ehhez a kedves invitáláshoz. - Megkérdeznéd tőle ?
- Kint van a konyhában, mindjárt behívom . . . Jobb, ha te tolmácsolod neki Orsika ötletét. Várj egy kicsit . . . Kelemen rágyújtott. Eddig - gondolta - minden sima. Kozári nem sejti, hogy Kati gravid. Rendben lebonyolódik a dolog. Holnap megbeszélem Orsikával, mihez tartsa magát . . . Ajtó nyikkanását hallotta a telefonkagylóban, majd kisvártatva Kozári hangja. - Ne haragudj, tévedtem. A hölgy már visszavonult a szobájába, csendben van, azt hiszem elaludt. Nem csoda. Bandi, maradjunk abban, hogy reggel szólok neki, hívjon fel téged. Kelemen nyelt egyet. - Reggel . . . Nem jó. Korán elmegyek itthonról. Ellenben holnap este. Majd én hívlak újra benneteket. Addig ne is szólj Katinak. Ha sikerül megállapodnom vele, hétfőn mindjárt le is vyszem Balatondiósdra. Az a lényeg, hogy te nem ellenzed. - Nem szoktam keresztezni a lányom szándékait. - Kozári hangja minden szó után érezhetően vált egyre színtelenebbé a telefonban. - Nemcsak ilyen egészséges dolgokban, rossz esetekben se. Sajnos . . . Kelemen nem tudta eldönteni, kérdezzen-e valamit, s ezzel eröltesse-e a folytatást. Jobb - gondolta - úgy tenni, mintha nem érzékeltem volna a rosszkedvet, ami a szavak mögött bujkált. - Az a fontos, hogy kölcsönadod nekünk a lányodat. Orsika örülni fog. - Azt hiszem, Kati is - mondta lassan Kozári. - Na jó, tehát holnap este megállapodtok. - Köszönöm, Jóska. Még egyszer elnézést a késői zavarásért. Szervusz. Gondolatok nélkül bámulta egy ideig a telefonkagylót. Aztán visszatette a helyére. Fél tizenegy volt, mire ágyba került. Reggel ötre állította be a vekkert, s a heverő mellett keze ügyébe tette a szőnyegre. A falon túl a szomszédban még szólt a televízió. Férfihang, női hang, kísérőzene. Éjszakai film - gondolta. Elfordult a faltól, ásított. Ahhoz is lusta volt, hogy eloltsa a kislámpát. De egy cigarettát még megszavazott magának. Elvégre akár tetszésemet, akár nemtetszésemet erőltetem rá, ez bizonyos mértékig korlátozza a választásban, amit szabadon szeretne megejteni. John Hearne Valóban: mivel magyarázható ez a gesztus Kelemenék részéről? Intuíció? Megmagyarázhatatlan megérzése a válságnak, amiben Bogár kapálózik? Annak a megfejthetetlen eredetű, több hónapos nemtalálkozások ellenére se fakuló szimpátiának törvényszerű megnyilvánulása, amivel Kelemen is, Orsika is Bogár mellé állt három évvel ezelőtt? A rokonszenvek, különösen az egy látásra ébredő szimpátiák okát nem érdemes keresni. Tudomásul kell venni keletkezésüket, jó érzéssel és hálával venni tudomásul, és viszonozni is
valami módon - ennyit tehet az ember. Meg azt, hogy adott esetben elcsodálkozik, ahogy én csodálkozom most Kelemen gesztusán, jó érzéssel és bizonyos töprengéssel emberek között rezgő frekvenciákról. Ez a különös forró drót három esztendeje épült ki Kelemenék és Bogár között. Három éve . . . néha, főleg olyankor, ha fáj a fejem, úgy rémlik, mintha évtizedek múltak volna el azóta. Máskor meg, és nem is ritkán, úgy érzem, tegnap volt az a nap, és ilyenkor nem szeretek embereket látni magam körül. Álltunk az ágy mellett, ostobán a linóleum padlóhoz ragadva, tehetetlenül, mintha arra vártunk volna, morduljon már ránk valaki erélyesen, hogy kotródjunk ki a kórteremből. Imre fojtott, torokban hörgő hangot hallatott mellettem, és nekem ahhoz se volt erőm, hogy ránézzek, pedig a fegyelmem maradéka valahonnan mélyről mintha figyelmeztetett volna, hogy markoljam már meg a fiú karját, és vezessem ki magammal együtt onnan, hiszen teljesen értelmetlenül állunk ott az ágy végében. Szemfájdítóan fehér, talán még sohase használt lepedővel takarták le Matildot, már az arcát is. A keményített lenvásznat élek osztották négyzetekre, ahogyan vasaláskor hajtogatják a lepedőt. Nem lett volna szabad ott bevárnunk, amíg Bogár az iskolából odaér a kórházba, és berohan a kórterembe. Nem kellett volna látnia a betakart alakot, aki az anyja volt, amíg élt. Kelemen csak fél percet késett. Ha fél perccel előbb ér oda a kórterem ajtajához, nem engedte volna be Bogárt. Húsz-harminc másodperc késés . . . A nővér, aki a fecskendőt hozta, sovány kamaszlány volt, talán egyidős Bogárral. Ijedten pislogó szemmel nézte azt a másik lányt, akinek Kelemen doktor nyugtatót fog fecskendezni a bőre alá. A tű észrevétlenül hatolt be a sima bőrbe, mintha furcsa módon csak megrövidült volna, és a fecskendőből pillanatok alatt eltűnt a színtelen folyadék. Kelemen azt mondta: - Most fekszel, Kati Kis ideig. Addig sohase tegezte Bogárt. Akkor, szinte egyszerre a tegezéssel, szokatlan szín képződött a hangjában: ahogy egy apa szól a lányára határozott szeretettel. Később a folyosón álltam Imrével. Kelemen egy ideig nem volt ott velünk, aztán egyszer mégis megint ott állt mellettünk. Azt mondta: - Elaludt. Ti most menjetek haza. Vagy sétálni. Katit bízzátok énrám, hazaviszem, ha felébredt. - Rám nézett. - Jóska, nagy a forgalom, fáradt vagy, jól tennéd, ha itthagynád a kocsit. Sétáljatok. Majd a kocsidon viszem haza Katit. Odaadtam a slusszkulcsot. Vagy Imre adta oda? Nem emlékszem. Azt se tudom, Imrével együtt mentem-e ki akkor a kórházból. Arra se emlékszem, hol jártunk addig, amíg hazaértünk. Attól fogva emlékszem, hogy befordultunk ide az utcába.
Adorjánék mindkét kocsija itt állt a kapu előtt: Artúr és Anna az Opelban, mögöttük Tamás a Volkswagenban. - Már egy órája lesünk benneteket. - Ezt Anna mondta. Sápadt volt. Megrendültnek látszott, és ettől a nála teljesen szokatlan idegállapottól szinte megöregedett az arca. - Nem tudtuk elképzelni, hol lehettek. Belefájdult a fejem... Már tudták, hogy Matild meghalt. Azért rohantak át hozzánk Budáról. - Kati? - Ezt Tamás kérdezte. Imrére nézett közben, és amikor nem kapott feleletet, újra megkérdezte: - Kati? Imre nem hallotta vagy nem akarta meghallani a kérdést. Bement a kapun. Én feleltem helyette: - Kelemen injekciót adott neki. Elaludt. - Hol? - Tamás türelmetlenül, követelőzően vagy szemrehányóan vágta hozzám a kérdést. - Hol hagyták? - Kelemen hazahozza. - Elfordultam tőle. Ránéztem Artúrra, Annára. - Feljöttök? Feljöttek. Anna egyenesen a konyhába ment. Kávét főzött. Behozta, letette elénk a tálcát. -Igyátok meg, kérlek. - Már újra határozott volt, s ettől megfiatalodott. - Tessék, ne hagyjátok kihűlni. Villanyt gyújtott. Kivitte a hamutartót. Tisztára mosva hozta vissza. Ablakot nyitott. - Ennetek is kell. A frigidaire-ben látok húst. Megsütöm. Katit pedig nem lett volna szabad otthagyni. Felébred, egyikőtök sincs mellette, meg fog rémülni. Hol hívhatom fel azt a Kelement? Artúr szólt rá: - Csillapodj, kérlek. Jóska nem hagyta volna ott a kislányt, ha nem lenne jó kezekben. Anna végigmérte Artúrt: - Mit tudod te . . . - De nem folytatta. Kifordult a szobából. Később sercegő zsír szagát éreztük a konyhából. Artúr feltápászkodott a fotelból. Becsukta a szobaajtót. Valamelyik zsebéből papírzacskót keresett elő. A zacskóban ezüstpapírba csomagolt bonbonok voltak. Megkínált. Nem vettem belőle. előbb a kávét is nehezen nyeltem le. Artúr kibontott egy bonbont. Megnézte, betette a szájába, és látszott, hogy a nyelve élvezettel nyomja szét a szájpadlásán a töltött csokoládét. A bonbonok . . . Tíz éve kapott rá az édességre? Igen. Nagyjából tíz éve. Azóta hízik. Kelemen fél kilenckor telefonált : - Hazahoztuk Katit, ide hozzánk. Jobb lesz, ha itt alszik. Orsikával egy szobában. Hidd el, itt jobb helyen van. Orsika tud bánni vele. Anna felpattant, ki akarta venni a kezemből a kagylót. - Hát én beszélek ezzel az emberrel . . . Nem adtam oda a kagylót. - Rendben van, Bandi. Később, ha lehet, hívj fel még egyszer. Anna sértetten viharzott ki a konyhába. Később behozta a sültet. Gyors mozdulatokkal tálalt, húst, savanyúságot, még majonézes krumplit is, amit közben Tamással hozatott fel a
bisztróból. A sült illatos volt, ínycsiklandozó is bizonyára. Nem éreztem az ízét. Imre helye üres volt az asztalnál. Katié is. Matildé is. Imre nem jött elő a szobájából. Kati Kelemenéknél volt. Matild Ültem az asztalnál és ettem. Artúr szemben ült velem, ő is evett. Rágtunk és nyeltünk, mert a gyomrunk így diktálta. Csak koszos katonaruha hiányzott rólunk meg a borosta a képünkről, és huszonnégy évvel öregebbek voltunk, mint annak idején, mikor negyvenöt tavaszán megismertük Annát . . . - Miért nem akartál beszélni Kelemennel, Bogár? - Nem akartam. Még nem tudom, elmegyek-e Orsikához. Bandi bácsi ideges, ha nem kap határozott választ. - Én még sose láttam idegesnek. Az a gyanúm, hogy te se. - Hát akkor csak magam miatt nem akartam beszélni vele. - Te látszol idegesnek, Bogár. Feküdj le. - Mindjárt. Zavar a jelenlétem? - Nem zavar. Rendben van, aludj el itt állva, majd összeszedlek, és beraklak az ágyadba. - Ugyis régen vittél ágyba. - Hány kiló vagy? - Ötvennégy. Elbírnál? A nyakadba kapaszkodnék, úgy könnyebb. La vie sportive, ce métier déja. . . Teniszezni se jársz újabban. Az idén tavasszal egyszer se mentél. Kár volt dobni azt a tavalyi nőt, az legalább a teniszre rákényszerített. Miért koptattad le? - Ö szakított velem, én csak arra szorítkoztam, hogy ne tartsam vissza. Ésszerűtlennek ítélte, hogy perspektívátlan kapcsolatra fecsérelje az idejét az ő korában. - Világos. Te csak szimplán megértő voltál iránta. Hány évet vallott be a hölgy? - Harminchatot. Ne nézz rám ilyen kétkedő szemmel, igazat mondott. Egyébként, ahogy hallottam, márciusban férjhez is ment. Igy jó, ahogy történt. Harminchat éves korban már takarékoskodni kell az idővel. Fiatalabb fejjel is tanácsos, de harmincon felül egyenesen kötelező. - A fiatalabb korra tett célzásod nekem szólt? - Igen. Nevezetesen arra vonatkozott, hogy elballagsz a szobádba, és magadra húzod a takarót. Holnap ís nap lesz, holnap is gyötörni fogod az agyadat. - Oké, magadra hagylak. Amíg a fiad haza nem ér, nem vagy hajlandó kibújni a papírjaid közül? - Nem hiszem, hogy megvárom. Ugyse végzek ezzel a töméntelen betűvel. Ha a dolgozók egyszer rászoknának, hogy egy sorban írják le, ami tíz sorban leírható . . . Rámegy a vasárnapom fele is. Irigyellek, Bogár, én a te helyedben kapva kapnék az alkalmon, hogy elmeneküljek a Balatonra. Vagy netán van valami fontos, ami itt maraszt? - Nincs. Legfeljebb az, hogy ki fog főzni rátok. - Ismerhetsz bennünket, érted minden áldozatra készek vagyunk. Most is vállaljuk a legényéletet. - Valld be, hogy meg akartok szabadulni a felügyeletemtől. - Igen, el kell ismernem. De hát ez nálunk családi vonás.
A Kozári név viselői ösztönös tiltakozással hárítanak el maguktól minden kísérletet, ha valaki felügyeletet próbál gyakorolni felettük. De ezzel nem mondtam újat neked . . . -Nem mondtál újat. Önismereti téren különben is egyre sekélyebbek a hiányok nálam. Vannak pillanataim, amikor úgy érzem, hogy már tudom, ki vagyok. - Részleteznéd? - Mit? - Ezt az ünnepélyes, de meglehetősen szűkszavú ny ilatkozatot, amit másodpercekkel előbb intéztél hozzám. Tehát? - Most nem részletezem. Álmos vagyok, ilyen állapotban a pontos fogalmazás meghaladja erőimet . . . Bocsánat, hogy ekkorát ásítottam. Adok egy puszit az okos homlokodra . . . Ez is klassz nálad, apu, hogy nem vagy hajlandó megkopaszodni. - Az én hajam is ritkul már, Bogár. Régen volt az, amikor olyan sűrü volt, mint a tiéd. De azért remélem, kitart, amíg én kitartok. Nem bánnám, ha majd csak attól ritkulna gyorsabb ütemben, hogy az unokáim cibálják . . . Mi bajod? Bogár . . . - Semmi. Mit nézel rajtam?. .. Mondom, hogy semmi. Vagy az, hogy Géza mindenféle hülyeséggel etetett . . . Borzasztó azzal a béna lábával. Eltűnök, apu. Szia. -Szervusz, Bogár. Reggel pedig ne kelj korán. Én majd megcsinálom a reggelit. Mozgás, betakarlak. Kitartott. Nem sírta el magát, nem csuklott el a hangja. Hősiesen kipréselt magából egy kedves hazugságot is a béna barátjáról. Betakartam. Behunyta a szemét, míntha abban a pillanatban el is aludt volna. Valamikor régen figyeltem fel először, és azóta jó néhányszor ismételten észrevettem, hogy egyes emberek, főleg nők szép arca egyszerre veszít a hatásából, rosszabb esetben meg is csúnyul, vagy csak jellegtelenné válik. az illető lehunyja a szemét, sőt egészen érdektelenné fakul az arca, ha a gazdája elalszik. Hilda is ilyen volt Ha elaludt és ettől eltűnt a fürge szeme, elernyedtek a vonásai, néha kifejezetten csúnyának láttam. Mintha tudott volna erről a változásról, egyszer, amikor arra ébredt, hogy én öltözködés közben ránéztem, bosszúsan szólt rám, hogy alvó embert figyelni nem becsületes dolog. lehet, hogy így van. De a változás, amit az alvás idéz elő egy arcon, sok mindent elárulhat. Azt is, hogy az arc csak azért érdekes elevenen, mert a gazdája mindig tudatosan vigyáz a vonásaira, ébren mindig résen áll, hogy a legelőnyösebb képet mutassa. Ezzel a vigyázattal könnyen együtt járhat, hogy az adott ember az egész lényét hamisan, kozmetikázva alakítja. Hilda erre is bizonyíték volt. Bogár arca nem változik hátrányára akkor se, ha mélyen alszik. Már régen nem felejti a szája sarkában a hüvelykujja hegyét. Álmában alig észrevehetően csücsörít, és néha, bizonyára álmodik ilyenkor, ráncolja a homlokát, mint a gondterhelt emberek. Ha ugyan el nem múlt ez az öntudatlan szokása is. Nem emlékszem, mikor láttam utoljára alva. Talán akkoriban, amikor Matild temetése után két héttel hazakerült Kelemenék-
től. Aggódtam érte, be-benéztem hozzá éjjeL Hideg volt még a tavasz, és ahogy gyanítottam, mégis lerúgta magáról álmában a takarót. De legalább nyugtató nélkül aludt már. Hosszú, seprűs szempillái széles sötét ívet festettek az arcára. A bőrét már megfogta a tavaszi nap. A húsvéti szünet minden napját Orsikával töltötte. Segített Orsikának a háztartásban, sétálni jártak hármasban, mert a kis Kelemen Jutka beleszeretett, délutánonként pedig, amikor Kelemen Bandi is előkerült, kijártak a szigetre, a fedett uszodába, és Bandi egy hét alatt felszámolta Bogárban a víziszonyt. A hét végére úgy úszott, mintha vízben született volna. Amikor már újra itthon lakott, én még mindig nem tudtam, hogy megtanult úszni. Egyik este Tamás hozta haza az uszodából. Ö újságolta: - Jóska bácsi, képzelje el, Kati eddig mindenkit becsapott. eljátszotta, hogy nem tud úszni. Máig én is elhittem. Ma kiderült, hogy úgy úszik, mint a hal. Bogár nevetett. Mintha valóban csak tréfa lett volna, hogy korábban félt a vízben. Rántott egyet a vállán : - Uszok, úszok, de még nem vagyok elég gyors. Tamás a kávét még megvárta, de amint megittuk, rögtön elment. Bogár kisérte ki. Utána percekig téblábolt a konyhában. Később észrevettem, hogy ott áll a küszöbön. Támasztotta az ajtófélfát. Nem tudott róla, hogy kis fintorokat vág. Csodálkozó volt a szeme. Odamentem hozzá. Felemeltem az állát. - Mi újság, leányzó? Bizonytalanul nevetett. -Ujság van, nem vicc. Te, apu, próbáld felfogni, hogy nem ř véletlenül találkoztam ám Tamással. Mert eddig azt hitted, igaz? Kíváncsi lettem. - Most már legalább tudom, hogy eddig mit hittem. Nevettünk. Aztán elkomolyodott az arca. - Suli után Orsikához rohantam, és képzeld, Tamás ott hívott fel. Hogy ha nem zavar, eljönne ő is az uszodába. Honnan tudta, hogy én oda járok? Nem emlékeztem, emlitettem-e Anna vagy Artúr előtt, hogy Bogár úszni tanul. Lehetséges. Nem voltam biztos benne. Nem is feleltem Bogárnak. Megint megcsóválta a fejét. - Kinyomozta. Mindegy, hogyan, de kinyomozta. Dörzsölt agy. Kinyilvánította elismerését, hogy frankón kavarom a vizet. Aztán amikor felöltöztünk, közölte Bandi bácsival, hogy ő szívesen hazafuvaroz engem, ha a doktor úr is beleegyezik. Képzeld : . . És kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, és amikor beszálltam, be is csukta, és ő csak azután rakta be magát a kormányhoz. Mint a moziban a menő csajoknak a jobb nívójú dzsentlemenek. Nem olyan primitíven, hogy na dobd be magad a járgányba, kisanyám, hanem ahogy egy hölgyet illik, érted . . . Értettem. Legalábbis azt hittem, hogy értem a helyzetet. meg voltam győződve, hogyů Anna eszelte ki Tamás gesztusát. Már nem túdta tovább elviselni, hogy az ő közreműködése nélkül álljon helyre Bogár egyensúlya. Ha már személyesen
nem avatkozhatott bele Bogár életvitelébe, hát rábeszélte Tamást, hogy a fiú legyen figyelmes helyette. Még az is eszembe jutott, hogy Tamásnak bizonyára terhes a kötelesség, amit az anyja parancsolt rá: az időt, amit Bogárra kénytelen áldozni, bármennyire kevés is, kárba veszett óráknak tartja, mert így kevesebb marad azokra a nőkre, akik nem tizenöt éves taknyosok, mint Bogár. Tévedtem. Ahogy múltak a hetek, sejteni kezdtem, hogy Tamás nemcsak engedelmes végrehajtója Anna utasításainak. Amikor már negyedik-ötödik alkalommal találtam itt, és Bogár már nem újságolta csodálkozva, hogy Tamás már megint hazahozta a kocsiján az uszodából, tudomásul kellett vennem, hogy Tamás tartózkodó figyelmessége jóval több az udvariasságnál vagy az anyja iránti engedelmességnél. Imre is felfigyelt a fejleményekre. Gúnyos vagy inkább ellenséges megjegyzéseket tett. Bogár tüntetően nem hallotta meg a dühös kifakadásait. Én tanácstalan voltam. Amíg élt, Matild is tudta, én is jó ideje tudtam, hogy Bogár titokban gyerekkora óta rajong Tamásért. Matild egyszer azt mondta, ne vegyünk észre semmit, ez a bámuló vonzalom úgy veszít majd intenzitásából, ahogy Bogár egyre nagyobb lány lesz. Én is ebben bíztam. Tévedtünk. De mire kénytelen voltam észlelni is ezt a tévedést, már nem beszélhettem meg Matilddal. Egyedül voltam, és nem tudtam határozni, mit tegyek. Én nem vetettem meg Tamást, mint Imre. Leszámítottam Imre megjegyzéseiből az indulatot, ami az egyéniségük alapvető különbözőségéből származott, és abban maradtam Tamást illetően, hogy voltaképpen nem is tehet rola, hogy olyan, amilyen. Anna erőszakos egyéniségének árnyékában alakult elkényeztetett, de kifogástalan viselkedésű, bár nemcsak Imrének, de nekem is ellenszenvesen szabályos modorú fiatalemberré. Ami engem leginkább zavart: Tamás egyetlen mozdulatáról, egyetlen szaváról, egyetlen nevetéséről se tudtam elhinni, hogy őszinte. De mindez annyira bizonyíthatatlan volt, hogy amikor mégis rászántam magam, hogy beszéljek Bogárral a fiúról, eleve kilátástalannak éreztem ezt a kényszerű vállalkozást. Bogár arcából kiszaladt a vér. Mozdulatlanul állt velem szemben. Sértetten. Össze kellett szednie minden fegyelmét, hogy ki ne törjön belőle: hagyjam békén. - Te is félreismered Tamást, apu. Egészen más krapek, mint te hiszed vagy Imre. Ezt én tudom. Klassz, okos, művelt, ezért magányos. - Elpanaszolta neked? - Nem. Képzeld. Nem panaszkodott. De én tudom. A barátja akarok lenni. Segíteni akarok neki, azt akarom, hogy nyílt legyen velem szemben, ne olyan udvarias gép, ahogyan megszokta. Tanácstalan voltam. Zavaromban kérdeztem meg : - Miről tudtok egyáltalán beszélgetni? - Mindenről. - Részleteznéd? - Nem. Nem hatalmazott fel, hogy kiszolgáltassam másoknak. Még neked se, apu. Mert te se bírod. Pedig ő tisztel téged.
Ezzel a közleménnyel nem meghatni akartalak. De tessék belenyugodni neked is, a pipás bátyámnak is, hogy Tamás jó nálam. Szombaton pedig elmegyünk színházba, és ha nem jelentesz be óvást, színház után elmegyünk táncolni is. Hallgattam. Szívtam a pipámat. Tudtam, hogy minden további szó, amivel Tamástól akarom óvni, éppen az ellenkező hatást váltja ki belőle, mint amit elérni akarok. Pedig már a számon volt a konvencionális tiltakozás: nemrég temettük el Matildot, és te táncolni mégy Tamással... De volt erőm nem kimondani. Bogár nem felelt volna, de a szemével égetett volna meg, hang nélkül is tudtomra adva, hogy ő nem külsöségekkel gyászol. - Szerelmes vagy? - Ezt csak percek múlva mondtam ki. Nem kell válaszolnod. - Ha ragaszkodsz az ünnepélyes kinyilatkoztatáshoz, közölhetem, hogy szerelmes vagyok. De azt is közölhetem, hogy egyszer se jutott eszünkbe csókolózni. Ez nem szex, apu, ez más műfaj. Én is tudom, amit te nem mersz most felhozni érv gyanánt, hogy Tamást zabálják a nők. Hadd biztosítsalak hivatalosan, hogy nem fogok rajta osztozni a nőivel. Arról is írást adhatok, hogy meg fogom változtatni. És a megváltoztatásától fognak letisztulni róla a csajok, sampon nélkül. Nem kérem tőled, apu, hogy dobd be a törülközőt. Figyeld éberen az események alakulását. Felhatalmazlak, hogy vonj felelősségre, ha a fejlemények nem engem igazolnak. Senki se tanította, mégis tudta, hogyan lehet észrevétlenül oldani bennem minden feszültséget. És attól, ahogy végre rám mosolyodott, valahogy megnyugodtam. -Levegőzik, Kozári elvtárs? - Nem is tudom, mikor jöttem ki utoljára az erkélyre, Balogh bácsi. - Én meg minden este kint ülök. Most sincs kedvem ledőlni. Ha később fekszek, nem ébredek kora hajnalban. De ilyenkor éjjel már unalmas. Nem jár senki. Nappal jobb. Jönnek-mennek az emberek odalent, ismerősök, idegenek, a gyerekek is ricsajoznak. Meg az ember belát a klinika udvarára is. Hoz valakit a mentőautó, sétálnak a kertben, akik már jobban vannak, meg az a sok nővérnövendék fehér miniben, sok kis gusztusos formájú portéka. Kár, hogy nincs távcsövem. - Nem javul maga, Balogh bácsi. - Aki kujonnak született, kérem . . . Bár amennyi kárt én a nőkben tettem, Kozári elvtárs, nem kapok hosszú purgatóriumot érte. Férfi létemre járok majd úgy, mint a kis Lukácsné. - Kicsoda? - Az a kis szőke fehérnép, innen a hétböl, akit most temettek a múlt hónapban. Nem ismerte? Az urát se? A Lukács Lacit az nagy szoknyabolond volt mindig, az asszony meg csak tűrte. Ahelyett, hogy addig élt volna kedvére, amíg élt. Akkor nem úgy fogadták volna a mennyekben, ahogy fogadták. Érdekli, Kozári elvtárs ? - Mondja csak, Balogh bácsi. - Hát felmegy a kis Lukácsné a mennyekbe, szent Péter elé
kerül, az öreg meg azt kérdezi tőle, hogy na, mondja csak, kedves, hányszor csalta meg az urát . . . Azt mondja a kis Lukácsné, hogy ő bizony egyszer se. Előveszi szent Péter a káderlapot, hát tényleg tiszta fehér a papír. Mondja erre: na lányom, igazat mondtál, mehetsz a szárnyakért. Hát akkor angyal leszek, kérdezi a kis Lukácsné, és tapsikol is hozzá. Angyal nem, mondja szent Péter, hanem ugyanolyan buta tyúk, mint a földön voltál . . . Ne gondoljon már rosszat rólam, Kozári elvtárs, hogy mindenből viccet csinálok, de ha az ember nem viccelhetne, egyéb se maradna neki, mint hogy folyton sírjon. Nincs igazam? - Biztosan igaza van, Balogh bácsi. - Megdobhatna egy cigarettával. Bár maga csak pipázik . . . - Tartok cigarettát is. Főleg a lányom miatt. - Igen, a Katika. Megnőnek a gyerekek. Emlékszek én még arra a régi időre, hogy karon hordta az óvodába a kedves felesége... Ej, az istenit az én marha fejemnek! - Mi baj, Balogh bácsi? - Azt csodálom csak, hogy nem küldött el a bús francba, Kozári elvtárs. Mesélem én magának azt a marha viccet, pláne a kis Lukácsnéra ráhúzva, de eszembe se jut, hogy Kozári elvtárs is elvesztette a feleségét. Bocsássa már meg a vén marha fejemnek. - Semmi baj, Balogh bácsi. Várjon, hozok cigarettát . . . Na, Itt van. - Tessék csak bátran dobni. Közel ez a két erkély, de ilyenkor mégse olyan közel. Köszönöm alássan. Van gyufám, megvan . . . Príma cigaretta. Nem magyar, ugye? - De, magyar, Balogh bácsi. Csak amolyan gyöngített dohány. Mondom, a lányom használja. - Nagylány lett a Katika. Szép lány. Az udvarlója is igen jóképű fiatalember. Amelyik mindig autón jön érte, meg autón is hozza haza. Olyan bogárhátú kocsival. Finom fiatalember, messziről látszik róla. Elegáns. Mindig nett. Milyen mesterember? - Mérnök. De nem udvarlója a lányomnak. - Ugyan már, ne tessék . . . Nem szoktam én leselkedni, nem akarattal láttam meg, hogy meg is puszilta a Katikát. Nincs ebben semmi szégyen. Szép lány, jóképű fiatalember, összeillenek. Olyan pár, hogy öröm rájuk nézni. Az egész ház így mondja, én is állítom. - Gyerekkori pajtások, Balogh bácsi, semmi több. - Másképp van az, Kozári elvtárs. Hány óra, ha már éppen nézni tetszik? - Éjfélre jár. Be is megyek. Jó éjszakát. - Jó éjszakát, Kozári elvtárs. Jött érte a Volkswagen, elvitte, aztán hazahozta. Bogár átalakult. Nem egyik napról a másikra, de egyre észrevehetőbben. Gyorsabban lábolt ki a sokkból, amit Matild halála okozott, mint reméltem. Voltak pillanatok, amikor eszembe jutott, hogy nemcsak Orsikának kell hálásnak lennem, hanem voltaképpen Tamás iránt is bizonyos hálát kellene éreznem, hiszen neki is köszönhető, hogy Bogár újra rendszeresen tanul, nem réved
már bele élettelen tekintettel a levegőbe, nem riad fel többször is éjjelente. De ez a hálaérzet sehol se volt bennem. Aggódás annál inkább. Féltettem Bogárt ettől a sima modorú, kétszáz százalékosan udvarias fiútól, Anna fiától, aki - ahogy Balogh bácsi is megállapította - igen jóképű a sötétszőke hajával, a kék szemével, a szabályos arcával és a kisportolt termetével. A külseje és a modora, a megnyerő mosolya és az intelligens véleményei, külön-külön és együtt minden közegben sikerekre predesztinálják régtől fogva, de én nem tudom őszintének érezni se a kedves mosolyát, se a barátságos érdeklődését, se a permanens szolgálatkészségét. Sokszor bosszús voltam magamra, sokszor hajlamos voltam beismerni magamra nézve is, amit Bogár nemegyszer vágott Imre szemébe: előítélet, előítélet . . . Szigorúan próbáltam tisztázni magammal : valóban, nem csak előítélet ropog-e bennem,. annak az embernek a transzformált irigysége, aki fiatalkorában nem lehetett Tamáshoz hasonlóan elegáns, és nem volt úgy ellátva pénzzel, mint ez a gavallér ifjú ember, és azon is sokat töprengtem, nem csak azért vagyok-e bizalmatlan Tamással szemben, mert több mint húsz éven át akaratlanul is figyeltem, hogyan formálta Anna következetesen a maga elképzelései szerint a fiát, és hogyan vált Tamás az idő függvényében egyre tökéletesebben az anyja akarattalan kreatúrájává?... De akárhányszor végeztem effajta lelkiismeret-vizsgálatot, sohase jutottam dűlőre, sohase tudtam meggyőzni magam, hogy őszintének kell elfogadnom Tamás lefegyverező kedvességét, korrekt viselkedését. Nem sikerült rábírnom magam, hogy próbáljam őszintének elfogadni, amit ez a fiú mutat, ha másért nem, hát végső soron azért, mert Bogár ösztönös emberismerete nemegyszer elképesztett már, s miért tévedne Bogár éppen most, Tamás esetében, amikor feltehetően az egész további életét véli megalapozni? Voltak napok, amikor már-már sikerült elhitetnem magammal, hogy Tamás valójában mégis más ember, mint amilyennek addig hittem: arra koncentrál, éppen Bogár miatt, hogy egyre lazábbra tágítsa a béklyót, amit Anna kényszerített rá, hiszen egy nála kevésbé értelmes fiú is megelégeli egy idő után, hogy vattába csomagoltan éljen, és a vattán belül is az anyja szabja meg minden mozdulatát. Hátha éppen Bogár adja a fiúnak az energiatöbbletet, ami a bótrány nélkül, tehát a maga modora szerint végrehajtott lázadáshoz kell, az elhatározáshoz, hogy lerázza magáról Anna akaratának nyűgét, az egyéniségét paralizáló kényszerű engedelmességet. Igy kellett végre történnie - erre gondoltam -, hiszen Anna gondoskodásától egy életen át fuldokolni, arra csak Artúr képes, nem pedig egy fiatal férfi, akit nem terhel Artúr kényszerképzetes függőségérzete. Tamásnak semmi oka nem volt soha rá, hogy beleélje magát afféle babonás félelembe, mint az apja, aki már vallásosan hiszi, hogy Anna a sors kegyelme, Anna az életének visszaadója, jelen és jövő biztonságának feltétele . . . Rögeszme. Nem bonyolult fixa idea, éppen ellenkezőleg : nagyon egyszerű téveseszme-rendszer. A félelemből csírázott ki, és a bizonytalanság tartja életben. Tegnap éjjel álmomban jutott
eszembe a gondolat, és olyan meghökkentően, hogy fel is ébredtem rá: talán minden másképpen alakult volna, ha még fél napig veret bennünket a tüzérség. Másképpen alakult volna: vagy azzal, hogy ott pusztulunk, és ebben az esetben eleve nincsenek további problémák, vagy oly módon, hogy Artúr egyszerűen megszokta volna a halálfélelmet, vagyis ráébredt volna, hogy a félelemmel ugyanúgy együtt lehet élni, mint a falban rágcsáló egerekkel. De a szovjet tüzérség csak sötétedésig veretett bennünket, éjszakára abbamaradt az ágyúzás, minket pedig már hajnalban, mielőtt újra kezdődött volna a tüzérségi előkészítés, kivontak az állásainkból, és elindítottak valamerre, nem tudtuk, előre-e vagy hátra, aminthogy azt se tudtuk az előző napokban, hogy miért nem parancsolnak előre bennünket a páncélosok nyomában, amelyekkel a németek visszavetni próbálták az oroszokat. Vittek bennünket valamerre, köhögéstöl fulladoztunk a teherautó ponyvája alatt, mert előzőleg lisztet szállitott a kocsi, egy kiszakadt zsákból kifolyt a liszt, és ahogy a kerekek ugráltak az úttalan utakon, úgy szállt a liszt a ponyva alatt, úgy tapadt meg az orrunk és a torkunk nyálkahártyáin. Annyira elnyűtt voltam már, hogy észre se vettem, mikor dőlt el mellőlem Artúr, csak azt láttam később, amikor hiába tapogatóztam, és gyufát gyújtottam, hogy hason fekve rángatózik a platón, és amíg visszarángattam magam mellé ülö helyzetben, azt nyögte, hogy vért köp, mert megrepedt a tüdeje. Rákáromkodtam, hogy fogja be a pofáját, a kulacsomból a maradék vizet beleöntöttem a szájába, és amikor megállt velünk a teherautó abban a faluban, a vállamra emelve szedtem le a platóról. Magam is annyira tönkre voltam már, hogy félig vakon indultam el a ház felé, ahol a kettőnk szállását kijelölte az őrmester, és a verandán úgy dobtam le egy halom kukoricaháncsra Artúrt, mint egy zsákot. Anna ellenségesen, kezét csípőre téve állt a konyha küszöbén, iszonyodva nézett előbb Artúrra, aztán rám, aztán az apjára, és olyasmit mondott, hogy senki se kényszerítheti rá őket, hogy részeg bakákat fogadjanak be a házukba. Csirizes volt a szám a liszttől, köhögve ugattam ki magamból, hogy Artúr nem részeg baka, de ha nem csinálunk valamit, egykettőre halott baka lesz belőle. Csirizeset köptem, át a veranda párkányán, bele az udvar gondosan gereblyézett kavicsszőnyegébe, és akkor vettem észre, hogy ezek módos emberek lehetnek, nagy a házuk, ápolt az udvaruk, a baromfit hátul tartják a drótkerítés mögött, az előudvarban csak kavics és virágágyak . . . A nyári konyhába cipeltük Artúrt, Anna is segített cipelni, és miután lefektettük a priccsen, már Anna fogott hozzá, hogy életre keltse. Vetkőztette, mosta, dörzsölte, lehúzta róla a gatyáját is, és nem zavarta Artúr meztelen teste, csodálkoztam is, hiszen nem tudhattam, hogy Anna gyógyszerészhallgató, és ebben a minőségében az elmúlt hónapokban hadikórházban is segédkezett, ahol nemcsak mocskos, de véres és megcsonkított férfitestekhez is hozzá kellett szoknia. Ültem a sarokban, hol elaludtam, hol felneszeltem, mozdulni se kívántam, annyira elgémberedett kezemlábam-derekam, és félig ébren bámultam, hogy Anna pamaccsal szappanozza Artúr képét, aztán borotvát fen, aztán lekaparja
a horpadt arc bőréről a kéthetes szakállt. Később megint felébredtem, akkor Artúr már nem volt ott a nyári konyhában, mellettem egy zsák krumpli állt, a zsák szája nyitva volt, és úgy éreztem, kilyukadt a gyomrom a nyers krumpli szagától. Beleharaptam egy krumpliba, elrágtam a kíharapott falatot, lenyeltem, de rögtön vissza is lökte a gyomrom. Annyi erőm már volt, hogy kitántorodtam a nyári konyha elé, és oda hánytam. Anna állt mellettem, rám szólt, hogy mosakodjak le én ís, szedjem össze magam, menjek utána, ad meleg vizet, és tényleg sikerült átcipelnem a nyári konyhába a nagy bádogsajtárt a forró vízzel. Mosdás közben is félig aludtam, de tetőtől talpig megtisztálkodtam, mire Anna apja is megjelent, és kedvetlenül rám szólt, hogy menjek utána, nekem is adnak ebédet, de lassan egyek, ne habzsoljak, nehogy telerókázzam a konyhájukat. Azért a szép konyháért kár is lett volna, tágas volt, kőpadlós, viaszosan ragyogtak a mintás kőlapok, a falon fényes rézedények lógtak, a tűzhely pereme is fényesre smirglizve csillogott, a falon pedig festett dísztányérokkal voltak tele a polcok. Megettem, amit elém tett egy asszony, akiről később kiderült, hogy nem felesége a gazdának, és nem anyja Annának, hanem valami szegényebb rokon, akit . azért tartanak, hogy vezesse a háztartást. Nem hánytam ki az ebédet. Nehezen álltam fel az asztaltól, de volt már erőm, hogy bemenjek Anna után az egyik hátsó szobába, ahol Artúr feküdt, frissen húzott ágyban, frissen borotválva, horpadt arccal és beesett szemmel. Aludt, a szeme bőre szürke volt vagy kék. Nem mertem szólni hozzá. Csönd volt, Anna ott állt mögöttem, és a csöndben csak nagy sokára észleltem az állandó morajt, ami nem hasonlított a tompa égzengéshez, mert a mi fülünk már megtanulta megkülönböztetni a mennydörgést az ágyúzástól. Artúr sovány arca szép volt a fehér párnán, mint Krisztus arca egy festményen, amit valahol láttam: "Levétel a keresztről". De azon a festményen Krisztus szakállas volt. Ránéztem Annára. Nem vette észre. Artúr mozdulatlan arcát figyelte, majd odahajolt hozzá, megfogta a pulzusát, és közben a karóráján számolta a másodperceket. Akkor mondta-e vagy késöbb, hogy Artúr belepusztult volna, ha nem őhozzájuk lök be minket a véletlen, én meg rábólintottam, és motyogtam valamit, hogy köszönöm, miegyéb. Fogtam az ágy végét, és ott aludtam el álltomban. Anna apja vezetett ki, útközben felmarkolta a konyhapadról a köpenyemet, a nyári konyhában eldőltem a priccsen, és a köpenyem fölé kaptam egy lópokrócot is. Másnapig nem tértem magamhoz, és amikor felébredtem még mindig morgott a távolból a tüzérség, de ez a moraj közelebbi dübörgéssel vegyült időnként, aminek nem tudtam az okát mindaddig, amíg végre feltápászkodtam, és odatámolyogtam az ajtóhoz. Onnan láttam, hogy a falu főutcáján egymás nyomában özönlenek a katonai járművek, tankok és teherautók, és ahogy tisztult a látásom, azt is láttam, hogy egy-egy tank négy-öt teherkocsit húz maga után, kevés volt már a benzin, a gázolaj is. Aztán láttam Annát átszaladni az udvaron: fehér pettyes sötétkék ruha volt rajta, karcsú volt, csinos arca kipirult a konyhától, de inkább az izgalomtól.
- Egész biztos, hamarosan keresni fogják magukat - ezt hadarta. - A barátját nem engedhetjük elvinni, belepusztul ! Segítsen elbújtatni! Ha akar, maga is vele bújhat Nehezen jutott el az értelmemig, amit mondott. Megkérdeztem, mennyit aludtam. - Több mint egy napot. Mozogjon már! Alkonyodni készült. Mire Anna felöltöztette Artúrt, csaknem besötétedett. -Tud járni? Nem tudott. Összeharaptam a szám, felvettem a vállamra. Anna eloltotta a petróleumlámpát, persze, hiszen már nem volt villany a faluban, aztán előkerült az apja, az ment elöl, utána én, Artúrral a vállamon, mögöttem Anna. Még visszaszólt az asszonynak, aki a tűzhely mellett rémülten hallgatott : - Ha keresnék őket, mondja azt, Liza néni, hogy már elmentek jelentkezni! Érti? Az asszony többször is bólintott, de megszólalni nem tudott. A kertek alatt botorkáltunk a sötétben, sáros volt a dűlőút, északkeletről villámlott a horizont, aztán fásított területen mentünk át, az már a szőlőhegy széle volt, onnantól egyre emelkedett a dűlőút, alig bírtam már Artúr testét. Jobbra-balra fehérre meszelt présházakat láttam a sötétben, embert sehol, és végtelen időnek éreztem, amíg végre megálltunk egy pince előtt, ami csak félig látszott ki a meredek oldalból. Kulcs csikorgott, becipeltem Artúrt a penészszagú présházba, onnan meg egy létrán, ami recsegett és összeroppanni készült a kettőnk súlya alatt, fel a padlásra, ahol vastagon terítve széna illatozott fullasztóan, porosan. - Rázárom magukra a padlásajtót. - Anna hangja parancsoló volt. - Ne is próbáljanak lejönni. - Karjáról levette a kosarat. - Ebben itt van ennivaló. Ne beszéljenek, kihallatszik! -Artúrra nézett, le is guggolt mellé, onnan parancsolt rám. - Vigyázzon rá! Rendesen takarja be mindig! - Verejtékes volt a homloka a gyertyafényben. - Ugy csinálja, ahogy mondtam. Még egy szót se. A hegypásztor erre kerülhet, észre ne vegye, hogy itt valaki van! Én majd kijövök magukhoz, vagy apám, ahogy lehet. Ott maradtunk. Éjjel volt már. Artúrra rájött a hasmenés. Énrám is. Volt ajtaja a padlásnak, ahol a szénát szedték le, de kinyitni nem mertem. Fuldokoltam a bűzben. Artúrnak jobb volt, ő legalább aludt. A bűz is, a széna száraz szaga is fojtogatott. A köpenyembe fúrtam a fejem, úgy köhögtem fuldokolva, de hang nélkül, ahogy bírtam. Csak attól féltem, Artúrra rá ne jöjjön a köhögés, netán éppen akkor, amikor a hegypásztor vagy másvalaki téved arrafelé, hiszen még katonák is kerülhetnek a szőlőhegyre. Nem mertem elaludni. A köpenyem zsebében törött cigarettákat találtam meg kiporlott dohányt is. Rágyújtani nem volt gyufám se, de úgyse tettem volna, hát rágtam-rágtam a poros dohányt, amíg fel nem fordult tőle a gyomrom. De akkor már nem hánytam, érzéketlen voltam, mint egy daganat, amiben elhaltak az idegek . . . Bogár még mindig nem alszik?
- Ki az a kísértet? - Nem kísértet, én vagyok. Pizsamában. A kísértetek lepedőben közlekednek. - Miért nem alszol már? - Mert pisilni kellett. És ha már indulatba jöttem, a szomjúságom is csillapítanám. Mit tudsz adni, apu? - A ház egész italkészlete rendelkezésedre áll, szolgáld ki magad kedvedre. - Te most haragszol, hogy zavarlak. - Nem zavarsz. Ugyis éppen pihentettem a szemem. Még nem is láttam rajtad ezt a hímzett fehér pizsamát. - Mert neked az is elég, ha megveszed. Pazar pizsamám porosodhat tőled, téged hidegen hagy. Aranyos alliterációk, agyam adalékai. Mondd, mitől moduláltad mosolyra atyai ajkad? Játékom jóvoltából?... A szóda viszont kifogyott. - Te vagy a szódagyáros, töltsd fel a szifont. - Mondd alliterációval. - Beletörődhettél volna már, hogy ehhez én tehetségtelen vagyok. - Dehogyis ! Az a baj, hogy keveset tréningeztettelek. Mondjad, hogy . . . fakasszak friss folyadékot fali forrásból fecskendő flaskóba. -Bravó! Fakassz. - Indulok intézkedni. Közben költs kecses körmondatot közszolgálatom köszöntésére. Hozok hegylevét hideg hőszekrényből. Maradt még muskotály. - Jól takarékoskodsz vele . - Apu ! - Tessék. Muszáj a konyhából kiabálnod? - Felkérhetnéd fiadat felújítani csepegő csapunkat. - Fordítsd felé furfanggal figyelmét. - Látod, milyen tehetséges vagy . . . A szóda előállt. Iszol velem fröccsöt? - Majd mielőtt lefekszem, iszom valamit, most még nem. - Ne dolgozz már tovább. - Muszáj, Bogár, holnap az egésszel végeznem kell. - Egy főosztályvezetőnek mennyi a túlórapótléka, apu? Gondolom, nulla forint, mínusz levonás. Te csak melózni tudsz, apu, pénzt keresni, azt nem. - Évekig mindig restellted, hogy magas a fizetésem. Ahányszor kereseti kimutatást kellett vinned az iskolába, mindig szégyellted, hogy nálad a legmagasabb az összeg. - A suliban, ott igen. Mert ott én voltam a legmagasabb keresetű az egész osztályból. De azóta rájöttem, hogy csak látszólag sok pénz, amit te kapsz. Minden attól függ, mihez viszonyítjuk. A suliban még metafizikus volt a szemléletem. Ennek a muskotálynak én csak a szagát szeretem, az íze ugyanolyan, mint a többi boré... Apu, miért nincs nekünk vagyonunk? - Váratlan kérdés. - A mai napra beütemezett váratlan kérdésem. Nehogy hiányérzettel zárd a napot. Ötvenéves vagy . . . oké, helyesbítek, csak decemberben leszel ötven. Nos, negyvenkilenc éves ko-
rodra miért nem kotortál össze valami vagyont? - Van egy kocsink. - Egy kocsi ma, ezerkilencszázhetvenkettőben . . . Egy autót már senki se tart vagyonnak. Különösen nem egy Skodát. Ha egy Rolls Royce lenne . . . Igazi vagyont miért nem gyűjtöttél? Igazit! - Nem értem rá, Bogár. Mással voltam elfoglalva. A fizetésemből nehéz lett volna összerakni. Az előbb állapítottad meg, hogy csak relatíve nagy a keresetem. - Mondtam. De azért mégis sokkal több, mint másoké. - Nagy fizetés . . . Amióta világ a világ, az államigazgatási tisztviselőket sohase kényeztették el akkora fizetésekkel, hogy vagyonokat spórolhassanak az illetményükből. Meg lehet élni a fizetésből, elég nívósan, hiszen te se szenvedtél soha semmiben hiányt, de félretenni belőle annyit, hogy egy idő után vagyon kerekedjen belőle, hát ez nagy varázslat lenne. De nem is fontos, ha belegondolsz. - Miért ne lenne fontos? - Örülnél, ha lenne százezer forintunk a bankban, de sohase öltözhettél volna úgy, ahogy az aznapi teenagerdivat diktálta, meg a nyaraidat nem a Balatonnál töltötted volna, vagy ha nem jártál volna Marienbadban, Leningrádban . . . ha nem barangoljuk be Jugoszláviát, Ausztriát Örülnél inkább egy bankbetétnek, Bogár? - Nem örülnék. Tudod. Százezer, az nem vagyon. Egy garzonlakást se adnak érte. - Nem a százezer a lényeges, Bogár. Félmillióért vagy egymillióért se érdemes öncélúan gyűjteni a pénzt, megvonni magunktól, amitől szebb lehet a beszűkült kis életünk, vagy ami a legellenszenvesebb komponens lenne az ilyesmiben, megvonni töled, a lányomtól mindent vagy akár csak egy divatos csizmát, egy idei módra szabott bőrszoknyát, a hosszú szőrű fehér bundát, a hímzettet, amit télre kaptál... ez nem az én műfajom, Bogár. - Tudom . . . Inkább tovább ne is . . . Ne haragudj. Smirglizlek ilyen süket témával. Mert hülye vagyok. Ne haragudj, apu. Igenis írásban adom mindenkinek, hogy te gavallér vagy és nagyvonalú, mint a reneszánsz. De azért kár, hogy nekünk nincs vagyonunk. - Szokatlan téma. Igy, tőled hallva. - A legújabb képtelen témám, de holnapra kihúzom a tartalomjegyzékből . .. Szóval frankón igaz, hogy egy minisztériumi főosztályvezető sehogy se vakarhat össze vagyont. Még akkor se, ha intenzíven csipkedi magát . . . Igen. Te csak hajtasz, most is tologatod a logarlécet. Mi jön ki rajta? - Olyasmi, Bogár, hogy vannak, akik csinálják a szocializmust, és vannak, akik élnek belőle. Én az első csoportba kategorizáltam bele magamat. Valamikor régen, amikor még . . . Annyi idős lehettem, mint te vagy most, tán még fiatalabb. - Tudom. Te mindig másokért melóztál, másokért . . . éltél. A társadalomért, nagybetűvel. Meg énértem, Imréért, anyuért. Ujabban már főleg csak énértem. A nősülést is miattam nem
szavaztad meg magadnak tavalyelőtt. Nehogy nekem mostohám legyen, és konfliktusaim legyenek a mostohámmal. - Ne túlozz, Bogár. Egyébként te se tettél soha szemrehányást a nőügyeimért. - Én! Baromi képmutatás lett volna. Je ne suis pas une hipocrite. Örültem és örülök, hogy az én öregemért bomlanak a nők, mert ilyen fiatal. Nem mint most, mert most fáradt vagy, itt a nyakadon a meló, ráadásul én is. Na, megyek, most már tételesen átadom magam a szendernek. Te meg csak csináld a szocializmust, ha nem gazdagodtunk is meg belőle. Szemölcsöket kapok a nagy szavaitoktól, de ha te szövegelsz, az más . . . Igyekezz beszüntetni magad mára, apu. Szia, te jó fej. Nagy igyekezettel játssza szegény, milyen az, ha az ember fáradt és álmos, de mégis jókedvű. Túl is játssza a szerepet, ami természetes is, amikor hamisból kellene hiteleset alakítani. Játszunk, szerepet, ő is, én is, így van. Másról beszélünk, tangenciálisan súrolva csak a lényeget, ahogy a modern drámákban látjuk. Vagyon... Ami lépésről lépésre választott el bennünket Adorjánéktól. A korrózió megette a kapcsokat, és évek óta már csak a szentlélek tart össze bennünket, vagy a megszokás newtoni törvényével magyarázható, hogy igazodunk a beidegzett formaságokhoz: a testek megmaradnak nyugalmi helyzetükben vagy egyenes vonalú egyenletes mozgásukban, ha idegen erő nem hat rájuk. Számottevő idegen erő mind a legutóbbi napokig nem hatott ránk érezhetően..Péntek esténként bridzsparti, minden héten, könnyű vacsorával, márkás italokkal. Megszoktuk. Semmi kényszerítő ok nem lépett fel változtató hatással. Csak Matild halála után maradt ki négy-öt hét. Amikor Anna először említette, hogy pénteken vár engem és Bogárt, nekem nem volt kedvem se a kártyához, se a könnyű vacsorához, se a márkás italokhoz. Ki akartam térni. Anna megütközve meredt rám: - Neheztelsz ránk, Jóska? Megbántottunk? Motyogtam valamit. Rögtön támadásba ment át. - Nem hiszem, hogy meg akarsz bántani bennünket. Nem volt erőm megmagyarázni, hogy szívesebben lennék egyedül. Nem jutott eszembe okosabb: Bogárra hivatkoztam. - Még nem jött rendbe a gyerek. Ezzel adtam a kezébe az ütőkártyát. - Köztünk kénytelen lesz legalább néhány órára elfeledkezni saját magáról. Bízd rám. Én értek hozzá, hogyan kell embereket rendbe hozni. Ezt neked kell leginkább tudnod. Ha nem felejtetted el . . . Nem tudatosan zsarolt. De ösztönösen mindig tudta, hogy amint éppen csak árnyalatnyi célzást tesz a múltra, én rögtön kötelességemnek érzem, hogy alkalmazkodjak a szándékaihoz. Vele született érzéke van az emberek gyengéinek kihasználására. Hiába mentegetném magam, én is oka vagyok, hogy megingathatatlan hittel hisz az akkori életmentő szerepében. Én mondtam neki, amikor végre elhagyhattuk a présház szénapadlását: - Az életünket mentette meg, kisasszony. Remélem, lesz módunk megszolgálni.
Igyekeztem már akkor kezdeni, hogy megszolgáljam, de két hétnél tovább nem bírtam. Az apja miatt se, őmiatta se. Mindegyiküknek a vérében volt a parancsolás. Végeztem volna én mindent magamtól is, tudtam, mit segíthetek az öreg cselédjüknek, de valahogy sohase sikerült megelőznöm a parancsot. Kozári úr, segíthetne kitrágyázni a tehenek alól. Kozári úr, menjen már ki a Francival a mezőre, boronálják meg a tavaszi búzát, aztán ha végeztek, hazafele hozzák meg a malomból a korpát. Jöjjön, Kozári úr, kiadok két zsák kukoricát, hajtsa le a morzsológépen . . . Artúr a présház szénapadlásán tüdőgyulladást kapott, Anna hívott orvost hozzá, könnyebbségemre volt, hogy munkával fizethetek a gondoskodásukért. Két hét múlva Artúr nagy nehezen talpra állt. Kiültettük a diófa alá az árnyékba. Anna csirkelevest főzött. Ott álltam én is, amíg Artúr kikanalazta a levest. Örültem, hogy végre magától eszik. Meg fáradt is voltam. Virradattól szántottam a cselédjükkel; mert a lovakat elvitte a katonaság, a két tehenet meg - azokkal szántottunk, még nem szokták meg az igát - vezetni kellett, húzni-rángatni őket, délre alig éreztem a lábam. Anna apja akkor jött ki az istállóból. Rám szólt : - Mondtam magának reggel, Kozári úr, hogy mihelyt hazaérnek, vakarja le a teheneket. Nem emlékeztem, hogy mondta volna. A fáradtságtól csak bámultam rá, bambán, azt hiszem. Ingerülten kiáltott rám: - Kérvényt nyújtsak be? A kenyerünket enni, arra nem rest... Olyan erővel öntötte el az agyam a düh, hogy beleszédültem. - Idehallgasson, ezt a hangot tartsa meg a cselédjének. Kivörösödött a képe. - Micsoda? Maga akar itt dirigálni? - Lépett egyet felém. - Magát még nem tanították meg . . . Ha megüt, összecsuklottam volna, annyira nem voltam még erőmnél. De ahogy ott álltam Artúr meg Anna mellett, vasvillára támaszkodva, nem mert közelebb jönni. Este megkérdeztem Artúrt: - Mered vállalni, hogy elinduljunk? Találtam egy húzós kiskocsit, a menekültek hagyták az árokban, megékelem a kerekét, ráfektetlek, aztán nyomás Pestre. Sokáig hallgatott. Nem tudta eldönteni, kifogást mondjon-e vagy az igazat. Aztán mégis az igazat mondta. -Anna úgyse engedne. De te menj el, nem jó itt neked. Ha rendbe jövök, majd akkor... Pesten találkozunk. Csak Annától köszöntem el. Megköszöntem mindent. - Remélem, találkozunk még. - Isten vele. - Nem volt barátságtalan. - Apám miatt pedig ne haragudjon ránk. Goromba ember, de jószívű. - Vigyázzon Artúrra, kisasszony. - Ne legyen miatta gondja. Bízza rám. Az egyetemen találkozunk újra. Nekünk már csak két-három vizsgánk volt hátra. Anna akkor, negyvenöt őszén lett harmadéves. A házat, ahol első évben és másodévben albérletben lakott, romokban találta. Odaköltözött Artúr özvegy anyjához. Éle-
lemmel fizetett a szállásért. Az apja nem sajnálta a lisztet, füstölt húst, babot, zsírt, tojást. Következő tavasszal házasodtak össze, amikor Artúr állásba lépett abban a belvárosi patikában. Röviddel az esküvő előtt halt meg Artúr anyja. Közönséges tüdőgyulladás vitte el, pedig penicillint is kapott. Az esküvőjükön én voltam az egyik tanú. Anna főtt sonkát és főtt tojást rakott elénk, ez volt a lakodalmas ebéd. Közben kérdezték meg: - Van állásod? Az Iparügyi Minisztériumban vagyok. - Hogy kerültél oda? - Küldtek. Éhes voltam, tömtem magam, nem volt kedvem részletezni, hogy az Iparügyi Minisztérium élén szociáldemokrata miniszter áll, a kommunista pártot államtitkár képviseli a minisztériumban, és én az államtitkár egyik munkatársa vagyok, fiatal fejjel felelös funkcióban, micsoda alliteráció, Bogár elismerését fejezné ki érte . . Hívtam Artúrt, hagyja ott a patikát, beviszem a gyógyszeriparba, talpra kell állítani a gyógyszeripart, érdekes munkája lesz. - Horizontálisan is, vertikálisan is végtelenek a perspektívák. - Igy mondtam. Anna nevetett, de idegesen. - Ne szédítsd Artúrt ! Enélkül se tetszik neki, hogy alkalmazott. Ö se szereti, ha parancsolnak neki. - Hát éppen ezért . . . Anna a szavamba vágott: - Fejezzük be. Elmenni az iparba . . . Infláció van, a pénz semmit se ér, amit természetben adnak, éhen halni is kevés. Igy rendesen megélünk, amíg Artúr énrám hallgat. Az esküvőjük után gyakrabban találkoztunk. Egyedül voltam, esténként gazdátlan kutyának éreztem magam, jólesett elüldögélni náluk. Ök legalább fűtöttek. Én még fűteni se tudtam a minisztériumi fizetésemből. Azután, később, hónapok múlva egyszer hosszabb ideig kettesben hagyott bennünket Anna. Artúr rám nézett: - Rád kellett volna hallgatnom. Nem kérdeztem meg, hogy miben kellett volna rám hallgatnia. Vártam, hadd mondja magától, ha akarja. Folytatta is: - Elegem van belőle, hogy délelőtt kereskedősegéd vagyok, délután laboráns. Minden második éjjel ügyeletes. Termeljük a pénzt a gazdánknak, hogy minél többet síbolhasson ki külföldre. Rád kellett volna hallgatnom. Azt mondtam: - Még mindig nem késő. - Arról hallgattam, hogy hamarosan államosítani fogjuk a gyógyszergyárakat. - Bírd rá Annát, hogy engedje otthagynod a patikát. - Én ahhoz kevés vagyok. Beszéld rá te. Nem hittem a kísérletben, mégis sikerült. Könnyebben, mint gondoltam. Két hónap múlva derült ki, hogy miért, de akkor már Artúr nem dolgozott a cégnél. A tulajdonost letartóztatták
árurejtegetésért, be nem jelentett vegyianyag-készletekért, valutázásért, és volt további tíz pontja is a vádiratnak, ahogy emlékszem. Artúrt csak tanúként hallgatta ki a gazdasági rendőrség. Anna hálás volt, később újra megköszönte, hogy Artúrt elhelyeztem a Biopharinánál. A legkedvezőbb időpontban került oda, de erre én is csak utóbb jöttem rá, amikor a nagyvállalatok államosításának napjaiban a Biopharma kutató laboratóriumának jóformán a teljes személyzete felkötötte a nyúlcipőt. A gyár svájci érdekeltség volt, a farmakológusok Svájcba szöktek. Artúr új ember volt, ő maradt. Kézenfekvő volt a döntés, hogy ő vegye át a laboratórium vezetését. Én javasoltam, hogy így legyen, de ha nem javaslom, akkor is biztosan őt nevezték volna ki. Schubik professzor még az egyetemen megjósolta, hogy Artúr sokra viheti, ha az invenciózus szelleméhez szorgalmat és kitartást is fejleszt ki magában. Anna pedig a legalkalmasabb serkentőnek bizonyult, hogy rászorítsa ezeknek az erényeknek a kifejlesztésére. Mégpedig közvetlenül: akkoriban végzett az egyetemen, de még kezébe se kapta a diplomát, már ott várta a fenntartott hely Artúr mellett a gyárban. Mint a testet öltött kitartás és példás szorgalom, szuggesztív erő és szüntelen felügyelet. Annyira, hogy hamarosan terhére lett Artúrnak. Egyik nap idegesen hívott telefonon: - Felkereshetlek? Délután bejött a minisztériumba. - Anna az idegeimre megy. Már egyenesen akadályoz a munkámban. Pedig most nekem nyugalom kell. Ha minden jól megy, Jóska, rövidesen olyan eredménnyel rukkolok ki, hogy fennakad a külföld szeme is. Tudtam az eredményeiről. Mások is tudtak róla. A miniszt terem elismerését fejezte ki, hogy Artúrt javasoltam a Biopharma kutató laboratóriumának élére. - Mit vársz tölem? Mit tehetek én? - Segítened kell. Annának különben se jó, hogy folyton vegyszerek között . . . Még nem árultam el neked se, most megmondom, Anna állapotos. Két napig tájékozódtam. Harmadnap sikerült Annának jó ů helyet találni a gyógyszerimportban. A terhessége utolsó hónapjai alatt ágyban kellett maradnia. Mire megszülte Tamást, lol beszélt angolul. Egyszer, később, büszkén mesélte, hogy a tolófájásai közben is angol szavakat gyakorolt. Néhány nappal Tamás születése után halt meg Anna apja. Évek múlva, véletlenül került szóba az öreg paraszt, Anna elgondolkozva jegyezte meg : - Szerencséje volt apámnak. Nem érte meg, hogy kuláklistára tegyék. Abba is belehalt volna, hogy betagosították a legjobb földjeinket, elvették a szép szőlőnket, ahol titeket bújtattunk, emlékszel, Jóska . . . - Bejöttél megnézni a lányodat, apu? Ezt is régen csináltad . . . - Láttam, hogy ég nálad a villany. - Befejezted? - Még nem. Na, aludj . . . - Apu . . . Haragszol ?
- Ne csacsiskodj. Miért haragudnék? - Hülyeségekkel piszkáltalak. - Minden témára bérleted van nálam, ebben már régen megállapodtunk. - Ülj ide mellém. Csak egy kicsit . . Bérletem van, de ahhoz nincs jogom, hogy én kérjem számon rajtad, miért nincs vagyonunk. Éppen én, akire szórtad a pénzt. - Módjával. Sohase vertem adósságba magam miattad. - Még adósságba is verted. Amikor a kocsit kiköveteltem. Kölcsönt vettél fel a takaréktól. - Nem volt nagy összeg. Nekem se tett rosszat, hogy minden szombaton elszöktünk barangolni. Holnap is elmehetnénk valamerre, ha nem kellene befejeznem ezt a munkát. Elugorni a Balatonra. Megnézni Annát, hogyan aszalja magát a napon . . . - Hiányzik, hogy kimaradt a heti bridzspartid?. . . Mondd, apu, ahányszor ott voltunk Balatondiósdon, miért mindig szállodában szálltunk meg? Nekem tetszett, hogy nem náluk alszunk a villában, nekem így is sok volt Anna néniből, de ahogy most elmélyedek a problémában, mindig olcsóbb lett volna. - Anna ébren alszik. Az emeletről is meghallja, ha a földszinten kinyitnak egy ajtót. Én pedig hajnalban szeretek lemenni a vízre. - Ezt neki is megmondtad? - Persze. - És megjátszotta, hogy el is hiszi? - Elhitte. Igy neki is kényelmesebb volt. Anna szívesen ad fejedelmi vacsorákat, de ha valakinek ágyneműt kell adnia, úgy adja, mintha a fogát húznák. - Sóder, apu. Biztosan igaz, de nemcsak ez a lényeg. Valld be, hogy akarattal hárítottál el minden szívességet. Borsózik a hátad, ha valaki neked szívességet tesz. Még a kártyás péntekeken is . . . A táskádban mindig volt valami. Két-három üveg bor, feltétlenül klassz márka, skót whisky vagy francia konyak. Ne értsd félre, nekem mindig tetszett, bár feleslegesnek tartottam Tengerbe vizet hordani. Ez is oka, hogy nincs vagyonunk. Ünnepélyesen ismétlem, ez nem szemrehányás, au contraire, Monsieur, elismerés. Csak . . . ez a ti barátságotok mindig olyan furcsa volt nekem. Szoros kapcsolat, de valahogy mégis három lépés távolság . . . - Rossz a természetem, Bogár. - Megint sóder a közleményed. Légy őszinte. Az éjszaka őszinteséget parancsol a lélekre, írja egy jobb francia szerző. Ismerd el, hogy neurotikusan irtózol a legkisebb lekötelezettségtől is. Lehetséges. Ha valaki szolgálatot tesz neked, kétszeresen viszonzod. Legalább kétszeresen. Amikor azt hitték, hogy asztmám van, csak egy hétig voltam a szanatóriumban, te mégis ezer forintot adtál a doktornak. mások ötszázat se adtak volna. - Boldog voltam, hogy nincs asztmád. megérthető, hogy madarat lehetett volna fogatni velem. -Királyi gesztus. Un geste royal. Régen a királyok adtak egy
zacskó aranyat a hírnöknek, ha jó hírt közölt velük.. Bírom a stílusodat, királyi atyám! - Ezt Racine másképpen fogalmazta volna meg. - Bien sűr. De nem ilyen álmosan. Micsoda marhaság, most álmos vagyok, pedig itt ülsz mellettem, de ha elhagyod a helyiséget és egyedül maradok, megint nem jön álom a szememre. Frontátvonulás van. Megváltozik az idő. -Bár igazad lenne. Tapad hozzám a trikóm. - Fürödj meg. Nem érdemes. Lefekvés előtt úgyis zuhanyozni fogok. -Itt a klinika kertjében, apu, van egy tücsök. Ha csendben maradsz, mindjárt meghallod. Figyeld csak . . . ... aha. Szépen szól a hegedűje. A nóta nem így van. Milyen nóta? Búsan szól a hegedűje, elhagyta a szeretője. Anyád nótája volt lánykorában. Tudom. Amíg egész kicsi voltam, sokszor ezzel altatott. Aztán nem kellett altatni, nem is hallottam többször tőle. Fantasztikus ez a tücsök. A klinikakertig legalább száz méter mégis, mintha itt szólna a szekrény mögött. Önfeledten él. ő is egyů bogár . . . -Igazad lehet. Önfeledten. Nem törődik a mesével, hogytücsök és a hangya... Elmúlik a veröfényes nyár, és amikor egyik pillanatról a másikra szüksége lenne rá, akkor jön majd rá, hogy nem gyűjtött semmit.. Ha Bogár a szemembe vágná, hogy miattam vesztette el Tamást, nem tudnék mivel védekezni. Ha hisztériásan, de logikusan bebizonyítaná, hogy azért nem versenyképes Alizzal szemben, mert nemcsak megközelítő értékű hozománya nincs, de semmilyen, abban is igazat kellene adnom neki. De ha elvonatkoztatok Tamástól, akit sohase akartam végérvényesen mellette tudni, és csak azt az esetet tételezem fel, hogy mi történnék, ha beleszeretne egy másfajta fiúba, akinek szintén semmije sincs, de ideköltözni se lenne hajlandó, tehát az lenne a házasságuk feltétele, hogy vegyek nekik egy lakást, akkor se tudnék semmit tenni a boldogságáért. Nem voltam pazarló soha, legalábbis a magam fogalmai szerint nem. Élni akartam, nem fényűzően, hiszen arra a lehetőségeim se voltak adottak, de nem is úgy, hogy megrövidítsem őket vagy magam. Ehhez a fizetésem, az időszakos kiegészítésekkel együtt, elég volt. Elég maradt azután is, hogy Matild keresete kiesett a családi költségvetésből. Amíg élt, kímélni igyekeztem. Ragaszkodtam hozzá, hogy takarítónőt tartsunk. Vasárnap vendéglőben ettünk. Ahányszor lehetett, hétköznap este is. Ne vesszen el a konyhában, alighogy hazaér az iskolából. Jussunk el minden színházi bemutatóra, minden jobb mozihoz. Ö még adott rá, hogy legyen valamelyes tartalékunk, nem sok, de elégséges a nyaraláshoz. Elégséges ahhoz is, ha valami váratlan történik. De ez csak nyár elején derült ki mindig meg akkor, végül, amikor fejbe vertek bennünket a hírrel, hogy beteg, majd pedig velem külön közölték, hogy gyógyíthatatlanul. A betegsége idején, a temetésekor se kellett
kölcsönkérnem senkitől. Nem tettem fogadalmat, hogy tartom magam a szokásához, de tartottam. Tavaly nyárra, tavalyelőtt nyárra is megvolt a pénz, hogy elutazhassak Bogárral. Imrét is tisztességesen elláttam pénzzel a két év alatt, amíg katona volt. Kuporgatás nélkül, krajcároskodás nélkül telt mindig mindenre. Nem kellett odafigyelnem, ösztönösen intéztem mindig úgy, hogy ne nyújtózzunk tovább, mint ameddig a takaró ér. Van itt előttem tiszta papír, kiszámíthatnám, mennyi pénzt tehettem volna bankba, ha egy-egy hétvégén, amikor a két gyerekkel, majd újabban csak Bogárral az országot jártuk, nem kerestünk soha olcsó éttermet, és ha leteszik az asztalunkra az étlapot, nem az árakat nézzük végig először. Esetenként így meg lehetett volna takarítani ötven forintot, százat. Szálloda helyett fizetővendég-szolgálati szobával további százötvenet vagy kétszázat éjszakánként. Meg lehetett volna takarítani az utazásokat magukat is, az itthoni csavargásokat és a külföldi kalandjainkat, és akkor bámulhatnám a takarékkönyvet százezer forinttal, kétszázezerrel. Bogár az ilyesmit pontosan tudja, én csak körülbelül: egy garzonlakás ára is kétszázezer körül mozog már, ha nem több. Itt a papír, írhatnám rá az összegeket, amiket az öltözködésünkön spórolhattam volna meg. Tavasz, nyár, ősz, tél. Önzés is van abban, hogy mindig örültem, ha Bogár megperdült előttem egy csinos ruhában. Ilona nem a legdrágább varrónő, a műhely egyetlen helyiség, összehúzza a nagy függönyt, a függöny mögött a próbaterem, a férfivendég, mint én is, vár, amíg a hölgy kibújik a függöny mögül. -Ezt bámuld meg, apu! Mielőtt leesik, támaszd fel az állad! Na, mi a szakvéleményed? Elspórolhattam volna tőle. Azon az áron, hogy ne érezze magát az osztálytársaival egyenértékűnek. Ahányszor feldúlták a lakást, megnéztem a lányokat. Bogár egyiket se öltözte túl, egyiktől se maradt el. A kis Makrai lánytól se, akinek művezető az apja a Ganzban, a szőkített Korondi Olgától se, pedig annak vezérigazgató az apja. Egyszerűen annyit tettem, hogy szinten tartottam, mint egy kényelmes főmérnök a termelést. Jóformán minden új darabot látott a színházakban. Operából, hangversenyből is megkapott mindent, ami fontos. Leningrádban három nappal tovább maradtunk, pedig nehéz volt elintézni, hogy megtarthassuk a szobánkat a szállodában, pénzzel is az egyik követségi tanácsos segített ki, de kellett még az a három nap, hogy ne csak felületes benyomása maradjon az Ermitázsról, és jusson az időből Petrodvorecra, Cárszkoje Szelóra, vagyis Puskinóra, ahogy a forradalom óta hívják . . . Látókört akartam adni neki, lehetőséget, hogy megismerjen mindent, aminek a megismerése tőlem függ. Nem gondoltam végig pontosan, inkább csak ösztönösen éreztem, hogy ez is hozomány, ez is útravaló az életre. Legyen képe, de legalább impressziója mindenről, amit csak megismertethetek vele. azt sajnálom, hogy Tamás nem őt veszi el feleségül, hanem Alizt, vagyis Aliz vagyonát. Voltaképpen semmit se sajnálok. Vagy ha mégis, hát csak azért tehetek szemrehányást
magamnak, hogy nincs eszközöm, amivel megakadályozhatnám, hogy ne gyötrődjön, ne szenvedjen ettől a kisszerű megaláztatástól, amivel Tamás végződött az életében. Át fog esni ezen a krízisen, és erősebb lesz tőle. Megmagyarázhatnám magamnak, hogy nem vagyok felelős a történtekért. Minden észérv világos, nem kellene mesterséges mentségeket keresgélnem magamnak. akár elégedett lehetnék : ha sérüléssel is, de kigyógyul Tamásból. vagy azzal mentegethetném magam, hogy úgyis hiába iparkodtam volna szóval meggyőzni, hogy Tamás nem hozzá való, a szavak semmit se értek volna, leperegtek volna róla, mert akaratos, mint az anyja volt, taszítóan önfejű minden hatással szemben, ami nem kvadrál az érzéseivel. Kései ismétlődése Capulet Júliának, ezért sebezhető. Minden őszinte ember sebezhető, mert a feltételezett őszinteségért egész önmagát adja. Eleve remény-telen vállalkozás lett volna az első és sikertelen kísérletem után tovább próbálkoznom, hogy eltávolítsam Tamástól. Kényszeríthettem volna bujkálásra, kényszeríthettem volna, hogy hazudozással alázza meg magát és engem, és mit értem volna el Lassan vagy gyorsan elhidegültünk volna egymástól, idegenek módjára kerülgettük volna egymást itthon, fuldokoltunk volna az áporodott levegőben . . . Én rontottam volna meg az egyéniségét, és közben magam is beleöregedtem volna abba az áldatlan állapotba. Játszadozhatnék a feltételezéssel, hogy vajon Matild segítségével... megjött Imre. A torkom is száraz, innom kéne valamit. Hát apa, ez a zuhany többet ért, mint bőrig ázni egy esőben. - De a hajad megint nem törülted meg. - Szándékosan. Igy is melegem van. - Igy a legkönnyebb megfázni, fiam. Katonakoromban egyszer vizes maradt a hajam. Riadót kaptunk, nem volt időm megtörülni. Utána két hétig csillagokat láttam a fejfájástól. - Egyszer régen megígérted, hogy nem fogsz a háborús élményeiddel példálózni. Mind kitörlöd a memóriádból. - Öregszem, csak ez az oka. Az én korombaa az ember az igéreteit felejti el legkönnyebben. - Az a hölgy világosított fel erről, akinek megígérted, hogy , vele töltöd a mai estét? - Jóval előbb konstatáltam magamban ezt az új hajlamot. Az a szerencse, hogy a feledékenységem egyelőre a magánéletemre korlátozódik. - És ha megérdeklődném tőled, hogy kormányozható-e a feledékenységed? Például főleg olyankor kapcsol be a memóriazavar, amikor úgyse akarsz találkozni a hölggyel. Megbeszéli veled csütörtökön, hogy szombaton találkozni fogtok, te pedig beleegyezel, mert lusta vagy már csütörtökön közölni vele, hogy törölje a szombati perspektívát . . . - Lehet, hogy kormányozható a feledékenységem. Arra például világosan emlékszem, hogy mielőtt zuhanyozni mentél, ki akartad oltani a villanyt a húgod szobájában. - A célzást értettem. - Örvendek. Aludd ki magad. Láttam a blokkodon, hogy holnapra is vállaltál három hívást.
- Négyet. Két televízió, egy lemezjátszó, egy rádió. - Hétfőn majd a gyárban pihened ki magad? - Kevesebb vicclapot olvass, apa. Vagy idézd emlékezetedbe, hogy nem az építőiparban melózok. Mintha értesítettelek volna, hogy csoportvezető lettem. Hétfőn lesz négy hete. Nekem tizennégy betanított munkást bízott a felügyeletemre a népgazdaság, tizennégy kis csaj kezére kell odafigyelnem. Még el se igazítottam az egyiknek a dolgát, máris nyafog a másik, hogy ciki van, elégette a pákával a kötést, jajmicsináljon, némelyik meg falból hív oda, nincs semmi problémája, csak rájött az inger, hogy hozzám dörgölőzzön a vállával. - Ha csinos . . . Tényleg, hogyan véded ki őket nőtlen létedre? - Nehezen. Mint egy bűvész. Vannak napok, amikor szabályosan kitör rajtuk a bagzás. Vihognak, súgdolóznak, néha még azt se, csak az egyik ránéz a másikra, de egy szót se szól, mégis mind elkezd kéjesen visítani, mintha a szoknyájuk alá nyúltak volna. Ilyen társulatban megjátszani az eunuchot, elképzelheted . . . Nincs olyan nap, hogy a kijáratnál oda ne csapódna mellém valamelyik, jön velem a villamosig, másfelé van neki haza, de velem száll fel, nyomja a szöveget, hiába teszem, hogy nem figyelek rá, aztán két megálló után elkezdi forgatni a szemeit, hogy van itt egy jó presszó a hídnál, ő csak egy kávét inna, alkoholt sohase iszik, zenegép is van a presszóban, dobjuk be magunkat egy órára . . . - És te? - Megnézem az órám, és bekapcsolom a lemezjátszót. Persze ezt is csak egy ideig lehetett csinálni. Hogy vár a menyasszonyom, szigorú csaj, megtorolja, ha elkések. Már egyik baba se hiszi el a menyasszonyt. - Sopronból nem jött leveled a héten. - Csak kettő jött, ezért nem tűnt fel neked. - Riasztó jel. Megelégelte a lány, hogy ritkán tiszteled meg válasszal?... Ehhez a vállvonogatáshoz nincs szótáram. Lefordítanád? - Ahhoz már késő van. Szüntesd be te is az agytornát. Telefont vársz? - Ne viccelj. Éjjel? - Mert itt van az íróasztalon a készülék. Visszateszem a helyére. Erről jut eszembe. Treff nem telefonált? -Nocsak! Itthon van? Nem, nem telefonált. - Holnap megpróbálom előkeríteni. Azt hiszem, Bogár miatt nem telefonál ide. - Bogár miatt? Nem értem. - Nem is érdekes. Mit gondolsz, eső is lesz ebből a szélből - Remélem. De ha nem, ne engem okolj. - Távol áll tőlem. Nagyobb tévedéseid miatt se okollak. Ez csak szóvirág volt. Oké, ne vágj hozzám semmit, már el is fordúltam mára a közérzetedből . . . Vasárnap reggel fél hétkor Kelemen már az előszobaajtóból fordult vissza a telefoncsörgésre. Bosszúsan emelte fel a kagylót. - Tessék. - Én vagyok. - Kati hangja fojtott volt, csaknem suttogó.
- Ne tessék haragudni . . . - Mi baj, kislány? Várnia kellett a feleletre. Hallotta a kagylóból Kati szapora lélegzését. - Nos? - Hogy ilyen korán telefonálok. De később már nem tudtam volna felhívni. Most még alszik az apu, kiloptam a telefont a nagyszobából. Igy is cikis volt. Imre az éjjel átkapcsolta magához. Attól féltem, hogy felébred, amikor visszakapcsolom, mert akkor egy kicsit megcsendül ez a vacak. Kelemen az órájára nézett. Ha nem hadarna ilyen idegesen suttogva a lány, félbeszakítaná, hogy térjen a lényegre. Pedig minden perc, amivel később indul, egyre sűríti a forgalmat a balatoni országúton. Orsika is ideges . . . - Bandi bácsi, ugye nem azért tetszett telefonálni az este, mert meggondolta magát? Kati hangjában riadt reménykedés vibrált. - Azért telefonáltam; hogy elkérjelek apádtól. Honnan tudod egyáltalán, hogy telefonáltam? Apád azt mondta, alszol már. - Nem aludtam. Csak nem mertem telefonhoz jönni. Fix, hogy az apu kiszúrta volna. - Mit? - Hát . . . hogy valami emeletes zűr van körülöttem. Ami van Is . . . Tessék megmondani . . . Kelemen elmosolyodott. Hogyan nyugtassa meg ezt a gyereket? Meg kell értenie Katit: ez a lány még sohase volt ilyen bajban, mint most. - Engedd meg kijelentenem, hogy változatlanul és véglegesen fenntartom, amit ígértem neked. Ez megnyugtat? Mindeddig egyszer se adtam okot rá, hogy kételkedj bennem . . . - És azt is gondoltam, hogy hátha el akarja mondani az apunak. Ne tessék elküldeni a francba. Állati pocsék a pszichém, Bandi bácsi, alig aludtam . . . Fél hét múlt öt perccel. .. Kelemen cigarettát tett a szájába. Az öngyújtója nem adott szikrát. - Feküdj vissza, és aludj el Sürgősen. Estére pedig úgyis felhívlak. Ahogy apádnak mondtam. Légy fegyelmezett. - Igen. Leszek. Csókolom . . . - Szervusz. És fel a fejjel. Letette a kagylót. Hosszú lesz Katinak ez a nap . . . Bezárta a lakást. A lépcsőházban még égett a villany, pedig a keszeg házmester már a kapu előtt locsolta a járdát. - Meleg lesz, doktor úr. Most locsolok, amíg a rádió be nem nyögi, hogy tilos a locsolás. Máris alig van víznyomás. Hová ilyen korán? Kelemen kinyitotta a Fiat ajtaját. - Megyek a család után. - Gyújtást adott. Felpörgette a motort. Leeresztette a kocsi ablakát a házmester felé. - Mondja, kifizettem már a liftpénzt? A keszeg ember elfordította a gumicsövet, nehogy permet érje a kocsit. - Tegnap reggel kifizette, doktor úr. A vőm is ilyen feledé-
keny. Jó utat, doktor úr. Meg kellemes fürdőzést. Kelemen intett, hogy köszöni. Gázt adott, és kifordult a parkoló kocsisorból. Már az autópályán jutott eszébe, amit Kati mondott a hangulatáról : - Állati pocsék a pszichém . . . Igen - gondolta -, a stílus . . . Amikor mi voltunk tizennyolc évesek valamikor az ősidőkben, nekünk is megvolt a magunk sajátos szókincse. De vajon volt-e benne ennyi szemérmes öngúny? A sebességmérö mutatója elérte a száztízet. Lassan megnyomta a gázpedált, és bevágott az előzési sávba, hogy elhúzzon néhány ráérős kocsi mellett. Szembe ritkás volt a forgalom. Az éles napfény visszaszikrázott a Budapest felé tartó gépkocsik szélvédöjéről. A betonon már csak száradó esőfoltok emlékeztettek a hajnali záporra. Vajh kinek jó, hogy önzetlen, nemes? élni csupán jómódban kellemes! Bertolt Brecht (Kócsvay Margit fordítása) Kötelességünk volt, hogy végrehajtsuk ezt a kísérletet, és végre is fogjuk hajtani. Ebben nem oszthatnak-szorozhatnak az érzelmecskék, senki sem ment fel bennünket a felelősség alól, amely az emberek életéért terhel bennünket. Jury Scserhak Amilyen túlfejlett hülye vagyok, az is lehet, hogy magamra pipásítottam ezzel a telefonnal. Türelmes ember, de annak is van határa, hogy jó vagyok nála. Pedig semmivel se szolgáltam rá a jóindulatára. Alighogy úgy döntöttem, három éve, hogy a továbbiakban mellőzhető a lelkem karbantartása, habozás nélkül hanyagolni kezdtem őket, Bandi bácsit is, Orsikát is, Kisjutkát is. Kisjutkát még egy párszor elvittem tekeregni, de Bandi bácsiékat hagytam kiszorulni a társadalmi életemből. Egyszer elmentem hozzájuk az apuval, de nem lelkesen. Tamást kellett lemondanom miattuk. Besózva ültem közöttük, Kisjutka is idegesített a csacsogány szövegével, az apu is idegesített, hogy miért szivattyúzza magába a konyakot, pedig sejtettem, hogy valami generálfáradtságot akar kimosni magából az alkohollal. Oda se figyeltem, miket felelek Orsikának, a klassz új szerelése tiszteletére is csak mesterségesen tetszésnyilvánítottam, precízen igazoltam a szabályt, hogy az ifjúság önző és hálátlan, már amennyire telik tőle. Az apu enyhén piásan is üzemben tartotta a radart, gyorsan kiszúrta, hogy én tűkön ülök, Bandi bácsi és Orsika is érezte a negatív hangulatomat, nem is tartóztattak bennünket, és már tizenegyre itthon voltunk. Az apu nem adott szóbeli értékelést a vizitünkről, kedvesen kívánt jó éjszakát, de én láttam a szemében, hogy nem hatottam rá üdítően az alakításommal. Akkor már megkönnyebbülés lett volna, ha legalább egy óvatos bíráló megjegyzéssel jegyzőkönyvezi az undorító viselkedésemet. Nem méltatott rá. Azzal bün-
tethettem csak magam, hogy lefekvés előtt addig gyötörtem a kefével a fogamat, amíg vérezni kezdett az ínyem. Két napig fájt melegre is, hidegre is. Aztán elfelejtettem az eseményt, és legközelebb fel se tünt, hogy apu nem hívott magával Kelemenékhez. Másnap közölte csak egy szövegközi mellékmondattal, hogy Bandi bácsiék engem is üdvözölnek. Most pedig, amilyen idétlen vagyok, telefonon értesítettem Bandi bácsit, hogy kétségeim támadtak a szavahihetőségét illetően. Egy aranybroyler grillcsirke Madame Curie hozzám képest. Bandi bácsi pedig egy pszichiáter. Hallgatta a süket dadogásomat, közben biztosan felhúzta a jóvonalú szemöldökét, és utasította magát, hogy egy vízfejű csajjal szemben meg kell őrizni a gyógypedagógiai tapintatot. Önfegyelmező segédeszköz gyanánt cigarettára gyújtott, ahogy a hangja változásán hallottam, és neki volt kényelmetlen finoman az emlékezetembe idézni: egyszer se adott okot rá, hogy kételkedjek benne... El vagyok könyvelve nála a nem komplett személyek rovatában. Az ő helyében nem lenne türelmem hozzám. Nem lett volna már akkor se, amikor az anyu halála után hetekig a nyakukon élősködtem, és minden nap legalább kétszer elterült rajtam a dili. Nem akartam én bőgni, kívül-belül reszkettem az erőlködéstől, hogy megelőzzem a hisztériát, de hiába tornáztam, a sírás tőlem függetlenül lökődött ki belőlem, és hiába akartam kiabálni, hogy ne haragudjanak rám, nem akarok én sírni, erre nem volt hangom. Orsika ott ült mellettem a rekamién, haldoklott az álmosságtól, Bandi bácsi is bejött, rajta nem látszott, hogy álmos, pedig biztosan csak miattam ébredt fel, ő is odaült mellém, megfogta a kezem, mintha a pulzusomat számolta volna, halkan adagolta a szöveget, amit nem értettem, de a szemét a könnyeimen át is láttam. Jó szeme van, másképpen nem lehet jellemezni, őszinte szeme, akaratos, de nem erőszakos, hitelesen ábrázolja a jellemét. Nem volt egyetlen érzelmes közleménye se, erre világosan emlékszem. - Meg kell nyugodnod, kislány. Mit mondjak reggel apádnak? Hazudjak, hogy minden rendben? Vagy vigasztaljam azzal, hogy megint végigbőgted az éjszakát? Nem rendezkedhetünk be arra, hogy éjjel-nappal nyugtatókkal tömjelek. Szégyelltem magam, utáltam magam. Vizet kértem, meg akartam nyugodni. Öntöttem magamba a vizet, nem hagytam, hogy Bandi bácsi a felénél kivegye a kezemből a poharat. Megittam az egészet. Egy perc múlva ki is hánytam. Szemük se rebbent, se Orsikáé, se Bandi bácsié. Orsika lepedőt cserélt, huzatot a takarón, a párnán. Visszafektettek, szobrot ültek mellettem, nem is tudom, meddig, mert elaludtam. Ritkán pirulok el, de reggel, amikor Bandi bácsi megdicsért, hogy klassz gyerek voltam, mert fegyelmezetten elaludtam, akkor egyszerre azt hittem, hámlik az arcom, úgy égtem. Reggelinél csak arra koncentráltam, elő ne jöjjön a tengeribetegségem,
és Bandi bácsi ezt is kiszúrta. Odahajolt hozzám, hogy elterelje a figyelmem: - Mutasd a szemed. Gyönyörű, mondhatom. Be van dagadva, majd nézd meg a tükörben. Pedig ha valakinek ilyen szép szeme van, mínt neked, köteles több hiúságot tanúsítani iránta. Fapofával szövegelt, nem a szavak értelmével hatott rám, hanem a kiboríthatatlanságával. Ránézett Orsikára: - Főzzetek kamillateát, borogasd be Kati szemét. Orsika pedig kedvesen bólintott, és nem kérdezte meg, hogy hát még mi a francot nem kell csinálnom ezzel a hisztériás taknyossal... Mert eszébe se jutott, hogy ez is eszébe juthatna. Amikor pedig hazaköltöztem tőlük, az ő szeme volt furcsa. -- Hiányozni fogsz, Kati. Látod, milyen önző az ember . . . Mindig azt szerettem volna gyerekkoromban, meg késöbb is, amikor már nagyobb lány voltam, hogy legyen egy húgom. - Nem nézett rá az apura, úgy mondta: - Kár, hogy elviszi. Amikor hazajöttem Adorjánéktól, és szédülten boldog voltam a szextől, és bizsergett a torkom és a tüdőm, annyira el kellett volna mondanom valakinek, hogy már teljesen nő vagyok, és már nem is a földön járok, úgy feldob engem ez az átalakulás, felhívtam Orsikát, és el is rohantam hozzá, de amikor már ott ültem vele szemben, egyszerre csak észlelni kezdtem, hogy részleges rövidzárlat állt be az agyamban, amitől képtelen vagyok elmondani Orsikának . . . Családi fertőzöttség. Gátlásosan hallgatni arról is, ami halálosan jó, és arról is, ami úgy nyom, hogy fulladozunk tőle. Nem normális ez, világosan tudjuk, de ugyanígy tudjuk azt is, hogy tehetetlenek vagyunk, így aztán meg se kíséreljük átprogramozni magunkat. Az apu egy hete tudja, hogy én már véresre vakartam a lelkemet Tamás miatt, minden idege rángatózik, hogy segítsen nekem, de nem képes megszólalni, és én se tudok megszólalni, hogy legalább annyit mondjak, ha nem is igaz, hogy ne téveszd meg magad a formális logika szabályai szerint apu, ugyanis az a helyzet, hogy bennem frankón nem tört ki meghasonlás Anna néni hivatalos közleményétől. Tamás és Aliz július utolsó vasárnapján házasságra lépnek egymással... - Ejnye, Bogár, mondtam, hogy ma reggel én főzök teát . . . - Jétais plus fraiche, mon chér papa, már meg is fürödtem, belefér az időmbe, hogy megetesselek. Majd a bátyámat is, ha méltóztatik felébredni. Sajtos omlettet vagy szalonnás rántottát óhajtasz? - Ha ragaszkodsz, hogy mégis te . . . Maradok az arany középútnál. Lágy tojás. - Örömmel. Foglalj helyet. Vagy borotválkozz. - Ha nem találod elviselhetetlennek a borostámat, inkább reggeli után. - Nem bánom, legyen vasárnapod. Itt az újság, már behoztam. Jól aludtál? - Igen. És te? - Kitűnően. Egészséges fiatal szervezet, tiszta lelkiismeret ki is fárasztottam magam késő éjszakáig, mi más kell még a mély alváshoz? Mi van az újságban?
- Vietnam. Közel-Kelet. Választási kampány Amerikában. Merényletek Irországban. Olimpiai elökészületek . . . Vasárnapi melléklet az e heti korrupciós üggyel. - Melyik országban? - A mienkben. - Persze. Az e heti . . . Mindjárt forr a víz. Hány tojást főzzek? Ne feledd, apu, a lágy tojás minden ellenkező hiedelemmel szemben nem könnyű reggeli. - Hármat kérek. - Hármat. Mit írnak azokról a korruptokról? - A főkolompos milliós vagyont ügyeskedett össze. - Igen, az már vagyon. Ami hat számjeggyel leírható, az még csak pénz, de a vagyon a hétszámjegyes értéknél kezdődik. - Találó meghatározás. Ki mondta? - Nem tudom . . . Nem mindegy? - Voltaképpen mindegy. - Tamás mondta . . . Fő a tojás, apu, számolj még hatvanig, aztán vedd le a lángról. Hozok magamnak cigarettát. - Éhgyomorra ne gyújts rá . . . Hatvanig számoljak?. .. Már volt legalább tíz . . . Tamásról nem is gondolná az ember, hogy ilyen aspektusból is törődik a pénzzel. Anna szerint Tamást csak annyiban érdekli a pénz, amennyiben el lehet költeni. Automatizálni kéne a lágytojás-főzést. Mondjuk, húsz. Bogár, hová lett az a kicsi homokóra? Pont három perc alatt folyt le benne a homok . . . - Összetört. Na, itt vagyok. Hányig számoltál? - Ötvenegy, ötvenkettő . . . - Adorjánéknak is milliós vagyonuk van. Pedig ők nem korruptok, igaz? - Adorján Artúr gyógyszerei minden évben annyi dollárt hoznak az országnak, Bogár, amennyi pénzt te el se tudsz képzelni. Te is lehettél volna ilyen nagymenő, te is farmakológus akartál lenni. - Az volt ám régen, meg a fiatalságom. - Lehettél volna. Az anyu mesélte, hogy ennek a szocializmusnak az elején megkérdeztek, vállalod-e, hogy az államigazgatásban, vagyis az iparigazgatásban . . . Közölhetted volna velük, hogy nem vállalod. - Valakinek vállalnia kellett. Aztán addig-addig vállaltam, amíg megmaradtam tisztviselőnek. Amikor viszont egyszer mégis visszamehettem volna a szakmába, volt annyi önkritikám, hogy számvetést végezzek és megállapítsam, hogy késő már, kiestem a szakma fejlődéséből, a ritmusból, inkább vagyok már gazdaságpolitikus vagy inkább közgazdász, mint . . . Tudod, Bogár, a konkrét gyógyszerkutatás olyan, hogy abból nem szabad ideiglenesen se kiesni. Szóval, maradtam a helyemen, így talán több haszon van belőlem, mint ha valamelyik laboratóriumban lennék közepes káder. Artúr bácsi hiába tehetséges, nélküled semmire se ment volna. - Ezt honnan veszed?
- Ö maga nyilatkoztatta ki egyszer, a strandon, ott kagylóztam mellettetek. Te verekedted ki, hogy önálló bulinak ismerjék el a laboratóriumát. Azóta valóságos intézet lett belőle. Mindig te támogattad. - Nemcsak én támogattam. Egyébként volt értelme, hogy segítsük. Az egész iparág nyert vele. Ha nem a barátom, akkor is mellette álltam volna, mert fantázia volt mindig abban, amit Artúr csinált . . . Vigyázz a kezedre, forró még az a tojás. - Már nem is egy nagy farmakológus. Tudom. Illetékes helyről. Kiszáradt belőle a fantáziája. Már csak a dohány érdekli Meg a festmények. Hogy még nagyobb legyen a wagyon. - Mondtam, hogy vigyázz a kezedre. Megégette? - Nem érdekes ! Utálom, akinek vagyona van Ugy nézni mindenki mást, hogy van-e akkora vagyona, mint őneki! Akinek nincs, az nem is rúghat labdába . . . Közben meg szocializmus van, amit te akartál. - Bizonyos túlzást kell észlelnem a kategorikus megállapításodban, miszerint már szocializmus van. - Hiába mosolyogsz ilyen elnézően, apu. Artúr bácsinak, az aranyosnak, és Anna néninek, az aranyosnak, nekik már szocializmus van. Mennél több pénz, annál inkább szocializmus. Tessék reggelizni . . . A szalvétát meg elfelejtettem. Tessék, egyél, apu . . . Közben rendet csinálok odabent. Nem is igaz, amit mondtam. Nem érdekel Adorjánék vagyona. Tamás se érdekel. Csak az érdekel, hogy én . . . Sohase mondtam neki, hogy egyszer majd vegyen feleségül. Soha! Eleinte azért nem, mert röhögni valónak tartottam, hogy házasságról tervezgessünk, közös fészekről, kulturált lakberendezésről, remek utódokról, idétlenül, mint azokban az őslénytani regényekben, amiket az anyu lánykorából visszamaradva találtam a szekrény aljában. Házasság . . . Ha eszembe jutott ez a kétes értékű fogalom, sohase az apu és az anyu házassága jutott eszembe, mert az ő házasságuk nekem nem tipikus, ők mindig vigyáztak, hogy a gyerekeik csak a jót lássák a kettejük kapcsolatából, és még azt se merem kizárni, hogy esetleg frankón rendes házasság volt, amíg az anyu meg nem halt. Nekem az a tipikus házasság, a másoké, ahogy a suliban elemezték a lányok, az otthoni vegetációt, a kedves szülők házasságnak nevezett életformáját. Hazugság mélyhűtve mindenütt, nekem mindig ezek a megrohadt kapcsolatok jutottak eszembe a szóról, hogy házasság, és libabőrös lettem, mintha villa csikorgott volna a tányéron, hogy csak ez a lepra kerüljön el engem életfogytiglan, a házasság, mert nincs undorítóbb, mint amikor két különnemű ember már nem tud becsavarodni egymástól, mégis össze vannak drótozva, mert házasságlevelük van, közös lakásuk van, közös szerzeményeik vannak. Az én életemben ilyen kényszerhelyzet ne legyen, sohase legyen ! Mindig gáncsot vetettem a gondolatmenetemnek, mielőtt odáig jutottam volna, hogy majd egyszer hogyan is lesz velünk, Tamással és velem. Sohase akartam arra gondolni, hogy egyszer, amikor feleségül vesz . . . Nem fogalmaztam meg gondolatban se, de nem akartam, hogy feleségül vegyen. És amikor Anna néni bejelentette, hogy Tamás megnősül, akkor én,
első Kozári Katalin a történelemben, mégis jogaimban megtámadott Médeának éreztem magam . . . Amint a kártyaasztalnál befejeződött az utolsó robber, Anna néni azonnal vacsorához parancsolt mindenkit, mert már késő volt, háromnegyed tíz, és azon a héten őt nem tudta pénteken fogadni a masszőr, tehát szombaton reggel volt hivatalos a kozmetikai szalonba. A nagy ebédlőasztalon szokásos volt a teríték, rengeteg kékmintás porcelán és rengeteg ezüst, semmivel se kevésbé előkelő és semmivel se előkelőbb szerviz, mint máskor; a fogások is megszokott színvonalúak, hideg gyümölcsleves és percekkel előbb kisütött fogasfilé zöldmártással, nem ünnepélyesebb és nem kevésbé ünnepélyes vacsora, mint máskor, hagyományos Adorján-féle péntek este, amikor ugyancsak hagyományosan lényegtelen beszélgetés folyik vacsora közben, elismerő megjegyzések a feltálalt fogásokról, elviselhető unalom a péntek esték sokévi átlagának megfelelő szinten. Nem voltam különösebben éhes, de ízlett a leves is, a hal is, illedelmesen megettem mindent, amit kiszedtem, és közben legyőztem két erőteljes ásítási ingert. Az eperkocsonyából nem akartam enni, de Anna néni figyelmeztetett, hogy az én kedvemért csináltatta, hát engedelmesen vettem belőle. Izlett, mintha igaz lett volna, hogy az én kedvemért készült, nem volt nagyon édes. Amíg aprókat vágtam belőle a villával, lopva ránéztem a karórámra, hogy vacsora után még hány percig kell maradnunk a comme il faut miatt, de nemcsak a hazamehetnékem miatt nem figyeltem a szövegre, hanem már előbb se, hogy miről csevegnek az asztal körül. A fülem hallotta, amit Anna néni mondott, de a szavak értelme csak akkor jutott el az agyamig, amikor egyszerre csend lett. Csend volt már, én mégis tisztán hallottam, hogy a levegőben ott lebeg, amit Anna néni mondott: - Nos, most már biztos, hogy július utolsó vasárnapján tartjuk Tamás és Aliz esküvőjét. Betettem a számba a kis kocka eperkocsonyát, ami a villámon volt, és mintha észrevettem volna, hogy az apu gyorsan rám pillant, de aztán rögtön megint nem engem néz már. És Anna néni is megint beszélt, ezek szerint a csend nem tarthatott tovább egy másodpercnél vagy még addig se. - Artúr úgyis csak augusztus tizedikén utazóképes, a repülőjegyeket is így időzítem, bár jobban szeretném, ha mégis kocsival mennénk, és addig Artúr háromszor is meggondolhatja magát, hogy mégis kocsíval. .. Hallottam a szavakat, a számban szétolvadt az eperkocsonya. Lenyeltem. Uj falatot vágtam a villámmal, és azt is a számba vettem. És éreztem, hogy nem pirultam el, és nem sápadtam el, mert a füleim közé szorult fejemnek nem volt hőmérséklete, ahol pedig nincs hőmérséklet, ott nincs hőmérséklet-ingadozás se, ez így igaz, bármennyire is fogalmi képtelenség a klasszikus fizikai gondolkodás értelmében. Nem néztem Tamásra, nem néztem senkire, de nem is sütöttem le a szemem a tányéromra, egyenes derékkal ültem; ahogy az anyu gyerekkoromban megszoktatta velem, és apró falatokat vágtam a villámmal az eperkocsonyából, a szájamat is megtaláltam a villával, és mindig le-
nyeltem, amit a számba vettem. Szabályosan fejeződött be a vacsora, és utána azt is megvártam, hogy az apu és Anna néni elszívjon egy cigarettát a konyakhoz. Kétszer vagy háromszor futólag Tamást is láttam, és észrevettem, hogy ő a sápadt, és azt is láttam, hogy hosszúra nőtt a cigarettáján a hamu. Le is esett a szőnyegre. Később ő kísért le engem meg az aput a kocsihoz. Az apu szállt be előbb. Én átmentem a kocsi másik oldalára. Tamás kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy beszállhassak, de mielőtt kinyitotta volna, azt mondta a szája a fülem mellett: - Holnap beszélni akarok veled. Semmi se igaz, higgy nekem. - Várnod kell, apu, Imre tombol a fürdőszobában. - Minimum félóra. Te viszont rekordot javítottál, Bogár. - Ha egy lakásban nincs rendetlenség, könnyű rendet rakni. Szerencsére ebben a házban csak én szoktam szerteszét hagyni a cuccaimat. Ti rendesek vagytok, mert a katonaságnál megtanultátok . - Ha engem a nagymama nem tanított volna rendre, Bogár, a katonaság nem segített volna rajtam. Amit én a katonaságnál tanultam, iparkodtam minél gyorsabban elfelejteni. Már amit elfelejteni lehetett. - Még sohase volt rá időm és alkalmam, hogy megkérdezzelek, kinek jutott eszébe, hogy katonaszökevények legyetek, Artúr bácsinak vagy neked? - Annának. - Hogy férjül vehesse Artúr bácsit. - Nincs érzéked a romantikához, Bogár. -Romantika! Dermesztő szövegeid vannak. Szerény véleményem szerint Anna néni már az első perctől tudta, hogy mit akar. Mon Dieu, ha beleszédülök az ötletbe, hogy Anna néni téged vett volna el .. . - Akkor ma én nem vagyok a te apád, és te nem vagy az én lány om. - Oké, hiányoznék neked. De Anna néni gyűjtött volna vagyontneked. - Téves a kiindulási pont Ahhoz Artúr kellett, hogy így alakuljon az anyagi helyzetük. Artúrra rá lehetett kényszeríteni... - Sajnálom az öregfiút. Hord a nyakában egy csajt feleség gyanánt, Anna néni pedig akkora sarkantyút visel, mint a Zorro a tévében. - Ne ítéld meg egyoldalúan Annát. Miért éppen tőle kellene elvárni, hogy kibújjon a bőréből? Annak idején... Hol a pipaszurkálóm? - Itt van. Mi volt annak idején . . . - Annak idején, a szocializmus építésének kezdetén, ahogy a történelemkönyvből tanultad, az ötvenes évek első felében, amikor nem illett pénzről beszélni, annál inkább illett játszani az öntudatos embert, aki fütyöl a jelenre, csakis a jövővel törődik, a jövőért él... annak idején Anna volt a legpuritánabb, legalábbis egyike a legpuritánabbaknak, akik nem akceptáltak semmiféle gondot, nehézséget, feltéve, hogy az a gond és nehézség a másé volt. Amióta viszont megcsináltuk a gazdasági re-
formot . . . amit egyebek között én is segítettem kigondolni . . . - A szocializmus építésének jelen szakaszában a gazdasági reform az anyagi ösztönzés, a jövedelmek differenciálása estébé útján serkenti a dolgozókat bátrabb kezdeményezésre, nagyobb teljesítményekre és mindezek révén az anyagi javak bőségének megteremtésére, amely bőség a szocialista társadalom megvalósulásának elengedhetetlen feltétele . . . Ezt én maradandóan betápláltam a memóriaegységembe, hogyha az érettségin erről a témáról kérnek fel nyilatkozni, és akkor, mint a lányod, ne hozzak szégyent a tekintélyes fejedre. - Meglehetősen jól feleltél volna, Bogár. A szocializmushoz bőség kell, a bőségnek a gazdaságos termelés az előfeltétele, a gazdaságos termelés pedig attól függ, mennyire érdekeltek benne azok az emberek, akik a termelést irányítják. Le kellett venni róluk a gyámkodást, önállóságot kellett adni, szabadabb kezet a nyereség differenciált elosztásához. Megengedni az embereknek, hogy gyarapodjanak, mert ha van lehetőségük gyarapodni, akkor elemi érdekük, hogy törjék a fejüket, mi gazdaságos, mi nem. Minél gazdaságosabban csinálják, annál több jut nekik. Hogy aztán közben ügyeskednek is, ez a dolgok természetes rizikója. Artúr például kitalálta, hogy a gyár álljon rá kozmetikai cikkekre is. Nem ez a dolga egy gyógyszergyárnak, de megteheti, éppen az önállóság jegyében. A kozmetikumok sok pénzt hoznak, a nyereség egy része besegít a gyógyszergyártás fejlesztésébe, másik része azoknak a zsebébe kerül, akik kiötlötték a kozmetikai áruválasztékot. Mi a végeredmény? Artúr és a többiek keresnek az ügyön néhány százezret, az ország milliókat nyer. -Azok is apu, akiket együtt láttunk a múltkor a piacon? Ha nem csal az emlékezetem, nem banánért álltak sorba, hanem disznótüdőért, marhatüdőért, nem értek hozzá, mit mértek ott, zsigereket, olcsó cuccokat, és azok a nénik ott a sorban nem a belvárosból öltözködtek. Száz méteres volt a sor, apu. Szegény emberek, kopott emberek. Kevesebben vannak, amióta ti reformot csináltatok? Mit is mondtál róluk? - Azt hiszem, olyasmit, hogy ők azok, akiknek mindig meg kell gondolniuk, mire váltsanak fel egy tízforintost. Nagycsaládosok, kiskeresetűek, nyugdíjasok. Arra még nincs fedezet, hogy az ő helyzetükön is látványosan lehessen javítani. De az átlagnak már jobban megy, mérhetően jobban megy. A két kisebbség között a nagy átlagnak. Azoknak az embereknek, akiknél nem az a kérdés, tízezret tehetnek-e a takarékba fizetés után, de nem is az, hogy nyolcszázból vagy kilencszázból hogyan éljenek meg a következő hónapban, hanem az a mérvadó, hogy ezerkilencszáz vagy kétezerszáz forint volt-e a borítékban. Ez a nagy átlag a legfontosabb, Bogár. Csakis az ő helyzetükkel együtt javulhat a legkisebb jövedelműek helyzete. - Oké, neked elhiszem, hogy ennek a nagy átlagodnak jobban megy. Azt is elhiszem, hogy frankón ők a legfontosabbak. Az se érdekel, hogy attól csipás a szemük, hogy jobban megy nekik. Az ő dolguk. De az én szemem nem csipás, apu. Egyébként még csipás szemmel is ki lehet szúrni, hogy kik a gazdagok. Még a
suliban is látni, pedig ott mindenki azt szorgalmazza, hogy egyformán toplák legyen a többivel. De ha napirendre dobódik a téma, hogy például Gimeséknek emeletes lesz a balatoni nyaralójuk, Székelyék pedig most vettek olcsón egy lerobbant villát a Rózsadombon, rongyos háromszázezerért, de kitatarozzák másik háromszázezerért, és akkor egyből kétmilliót fog érni, a többi gyerek meg csak néz, mint a moziban, hogy hát így lobog a zászló . . . -A Székely kislány apja, ha jól emlékszem, főkonstruktőr. - Memóriabajnok vagy. - Gimes pedig műszaki igazgató. - Igen. Textilgyárban. Nem zöldségkereskedők, nem butikjuk van, hanem köztiszteletűek. Ugyanúgy kell tisztelni őket, mint téged. Kérdezd meg Imrét, ő is tud neveket, ő nevezi őket nagymenőknek. - Ezeknek a nagymenőknek a jövedelemgyarapodása, Bogár, semmit sem von el a nagy átlagtól. Éppen ellenkezőleg. A nagy átlagnak azóta megy jobban, amióta a nagymenőknek nevezettek érdemesnek tartják, hogy ne csak annyit hozzanak ki a rájuk bízott területből, amennyit muszáj. Az emberek nem önzetlen szentek, Bogár. Vagy ha szentek, hát annyiban szentek, hogy nekik is maguk felé hajlik a kezük. Az élet bizonyította be, hogy Artúr és a többi nagymenő is akkor erőlteti meg magát, ha kifizetődik az igyekezete. Ez az ára annak, hogy én nem tudom megkülönböztetni az osztálytársaid között, hogy melyiknek hegesztő az apja és melyiknek gyárigazgató. A ballagásotokon minden lány vadonatúj maxi szoknyában, vadonatúj zsabós blúzban... - Megtévesztett a látszat, apu. Egyik kedves szülő se akarta, hogy lemaradjon a lánya vagy a fia. De én tudom hány gyereknek sziszegtek otthon a szülei. Tudom, hányan nem olvadnak tócsává a gyönyörtől, hogy a Gimeshez kel igazodni, amikor a ballagási szerelést megtervezi a kollektíva . . . A Gimes diktál és a Székely . . . - A megvagyonosodó kispolgárok. Ujra az igazi önmagukat alakítják, Bogár, rázzák a rongyot, pörögnek a pénz körül, mint a ringlispilen. Te jelenleg csak ezt a harsány színházat vagy hajlandó meglátni, ezért őrölünk két malomban. Szépen csillog a szemed. - Apu . . . te előre tudtad, hogy én . . . hogy mi így, vagyon nélkül . . . Tudtad, hogy mi hátrányba fogunk kerülni ! . . . Tudtad, igenis tudtad, ne is tagadd ! - Nem tagadom, ha kísérletet teszel, hogy lecsillapodva hallgass meg. Tudtam. Bizonyos emberekkel és bizonyos tekintetben hátrányos helyzetbe . . . Minden erős gyógyszernek van mellékhatása, amit elég nehéz elviselni. A mi esetünkben ahhoz, hogy egy ilyen szegény ország jobb helyzetbe kerüljön . . . - Csak nyomod a szöveget, apu, mint egy profi politikus. Téged nem érdekel, te magasröptű vagy . . . De engem érdekel, igen, hogy ezek . . . - Ugy beszélek, mint egy politikus, mondod te. Eh bien, ma fillette sage et disciplinée, most iparkodok úgy folytatni,
mint egy magánember. Ebben a minőségemben elárulom neked, hogy én . . . élvezem ezt a helyzetet, amivel a szocializmus építésének jelen szakasza meg van verve. Szemlélődök, Bogár. Nézegetem, természeteesen, mint magánember, hogy kire miként hatnak a megváltozott körülmények. Ki mivé válik, miközben tollasodik vagy éppen gazdagodik. Tudod, Bogár, régi igazság, hogy az egyik ember akkor mutatja ki a foga fehérét, amikor hatalmat kap a kezébe. A másik akkor, ha meggazdagszik. A hatalom is, a pénz is egzakt próbája a jellemnek. Egyes emberekről meglepő gyorsan pereg le a smink, amit eddig éjjelre se mostak le magukról, a szépítő máz, ami idáig eltakarta az igazi egyéniségüket. Anna például... - Miért folyton róla beszélsz?! - Folyton? Elnézést. Tudod, éppen ő jutott eszembe. Csupán példaképpen. Mit várhatunk Annától mást, mint azt, hogy imádja a pénzt, ha végre újra imádhatja? Gyere onnan az ablaktól, huzat van. - Nincs huzat. Minden beteg kiült a klinikakertbe. Ne zavartasd magad, folytasd csak, amit Anna néniről akartál . . . - Annáról . . . persze. Olyasmit akartam mondani, hogy Annát úgy kell elfogadni, amilyen. Jóindulattal elviselni, amíg csak bizonyos korlátokon belül ugrál. Ez utóbbit nem Annára értettem, ő nem az a fajta, aki tisztességtelen eszközökhöz nyúlna, pénz miatt. Ö csak annyit tesz, hogy engedelmeskedik egy életforma íratlan törvényeinek. Bonyolult szerkezet az élet, Bogár, emberek kapcsolatai . . . - Érzek magamban bizonyos hajlamot, hogy higgyek neked. Egy fenntartással, apu. A fenntartásom úgy hangzik, hogy a nagy dohányokról beveszem amit mondtál, tisztességes úton, satöbbi, de a vagyonokról, azokról nem veszem be. Nincsenek bizonyítékaim. De a fejem is arról viszket, hogy igazam van. Mindegy. A tanulság úgyis egyszerű. Sőt primitív. Ugy kottázhatom, hogy mi nem vagyunk alkalmasak bizonyos teljesítményekre. Például felsorakozni a gazdag szocialisták mellé. Vagy a gazdag szocialista gazdagok mellé. Oké, ne is nyilatkozz. Egyetértek magammal. De apu . . . valld be tiszta szívedből . . . te már régen lazítottál volna ezen a kapcsolaton Anna néniékkel... taccsra tetted volna a bridzspartikat, a vacsorákat, kiiktattad volna őket az életrendedből, ha nem vagy tekintettel arra, hogy én meg Tamás . . . Nem vettem észre, mikor ment ki a szobából. Álltam itt az ablaknál, háttal feléje, mondtam a magamét, ö meg közben nesztelenül itthagyott. Jobb is így. Szabályszerűbb. Az lett volna a nem szabályszerű, ha megtárgyaljuk, hogy Tamás meg én . . . Itthagyott magamra a szövegemmel. Mint a megtestesült tapintat. Tapintat . . . Az ő tapintata több, mint egyszerű tartózkodás az apró megbántásoktól is. Több, mint az óvakodás attól, hogy ne programozzon bele szabályokat az életembe. Csak egyszer, egyetlenegyszer éreztette velem, hogy bátorkodik ellenezni, amit csinálok. Egyetlenegyszer. Én Krisztina svéd királynő méltóságával utasítottam vissza, amit megjegyezni merészelt.
A hangsúlyommal éreztettem, hogy illetéktelen beavatkozásnak tekintem a kísérletét. Önérzetesen közöltem, hogy a legtudatosabb mértékben szerelmes vagyok, szeretem Tamást, és az őszinteségem meggyőző erejével én programoztam be az apu fejébe, hogy köztünk nincs semmi szex. Megerőltetés nélkül lehettem őszinte. Tamás akkor még meg se csókolt. Pedig késő tavasz volt vagy kora nyár. Mindegy. Később már nem lett volna sikeres az alakításom, ha szóba került volna, hogy továbbra sincs-e szex közöttünk. De ez a kérdés nem került műsorra. Énnekem okom volt rá, hogy ne adjak ziccert a témához. Az apu tapintatból hallgatott Tamásról. A feltételezés pedig, hogy talán mégis több már ez a szerelem befejezhetetlen szövegeléseknél és legalább annyira befejezhetetlen ideges csókolózásoknál, nem jutott eszébe. Vagy ha mégis eszébe jutott, szülői félelemmel társította hozzá késedelem nélkül, hogy tilos ingerelni a teenagerlélekben szunnyadó vadállatot. Akkoriban maradt ki a suliból Bence Ibi, mert miután a szülei eltiltották a fiújától, megtorlás gyanánt egy világjáró külföldi diák szerepét alakító hapsival olajra lépett, és amikor hetek múlva füstbe mentek a kilátások, akkora tripperrel tért haza aggódó szüleihez, mint egy ház. Az apu nem tételezte fel rólam, hogy képes volnék ilyen jellegű őrültségre, de nem óhajtott nekem esélyt adni alacsonyabb színvonalú lázadásra se. Most itt ülök a szőnyegen, és talán attól keletkezett bennem kétség az apu abszout hiszékenységét illetően, hogy rosszul helyezkedtem el, és a parketta a vastag szőnyegen át is nyomja a fenekemet. Igazán nem gyanakodott volna az apu, hogy ama nevezetes balatoni víkend keretében történelmi változások következnek be a lánya állagában ? Nem. Nem gyanakodott. Abszolút kényszerképzet hatására bízott bennem, fenntartás nélkül hitte, amit én egyszer kimondtam, tovább álmodta, hogy az áruló jelek tökéletes hiánya egyet jelent a szex hiányával. Én pedig meggyőzően alakítottam a szűzlány t. Nem gondoltam át előre a szerepet, ösztönösen játszottam el többször is, hogy ideges vagyok, amikor Tamás késő este hozott haza, és az apu kétségtelenül ott állt az erkélyen. Az apu pedig folyamatosan hitte, hiszen akarta is hinni, hogy azért vagyok ideges, mert a szex hiányzik a serdülő szervezetemnek. Vagy mégse hitte volna száz százalékosan? Egyszer, egyetlenegyszer megborzongatott a kétség. Tavaly tavasszal. Mintha sokkal régebben lett volna . . . Délután ijesztő balhét robbantottam, hogy totál kikészítsem Tamás idegeit, mert az együtt töltött óráink már veszélyesen kezdtek hasonlitani a nemek békés együttéléséhez, ami pedig a történelem tanúsága szerint nyílegyenes út a szenvedélyek álomkórja felé. Már ott voltunk a nagybátyja lakásán, ami alkalmanként száz forintba került. (Nyugdíj-kiegészítés az öreg naplopónak - ezt mondta Tamás, amikor hetekkel előbb kiszúrtam, hogy mielőtt távozunk, az asztal sarkán a hamutartó alá dugja a százast.) Másnapra vártam a menzeszt, sistergett bennem az idegesség, mint ilyenkor mindig, tehetetlenségemben, hogy hiába szedem mindahányszor a görcsoldókat, úgyse
tudom soha kivédeni a fájdalmakat. Tamással abban maradtam előző este, hogy másnap fél négykor a pályaudvarral szemben találkozzunk. Késett. Ketten leszólítottak. Az egyik hapsi egész közelről. Bűzlött belőle a szesz és a savanyú izzadság. Mire Tamás lefékezett mellettem, már nem sok hiányzott, hogy elbőgjem magam. De még késleltettem a dilit. Amíg odaértünk a Hernád utcába és felmentünk a nagybátyja lakására. Csak ott borítottam ki a szövegláda tartalmát. - Kit fuvaroztál, igenis tudom, hogy valami csajt fuvaroztál haza az egyetemről, valamelyik szegény kis évfolyamtársnődet, akinek villamosra sincs pénze?! Én meg stricheltem miattad, mint egy sarki kurva ! Motyogott, hogy elhúzódott a laboratóriumi gyakorlat, de én nem akartam meghallani, nekem akkor hisztériásan kellett a balhé, be kellett bizonyítanom, hogy hazudik. Fújtam rá az ideges dühömet. Megölelt, szorosan, lefogta a két karomat, hogy ne ellenkezhessek. A fél keze elég volt, hogy lefogjon, a másik kezével vetkőztetni kezdett. Már kívántam, de a dühöm erősebb volt, kitéptem magam a szorításából, ellöktem magamtól. - Kit fuvaroztál? - Senkit. - Hazudsz. Ott álltam előtte kombinéban, a bőr miniszoknyám a padlón a bokám körül, ahogy lekapcsolta rólam, az ujjatlan blúzom se volt már rajtam, és tudtam, hiszen ő tudatosította bennem, hogy kombinéban olyan izgalmas vagyok, mint Salomé az utolsó fátyolban, tudtam, hogy kínlódik, annyira kíván ő is. Sajnáltam is, de kegyetlen akartam lenni. -Mire vársz? Jaj, ne kínozd már magad tovább! Karjára vett, úgy vitt oda a rekamiéra. Akkor megint nem kívántam. - Mi van veled? - Alig hallottam a hangját, elfulladt izgalmában. - Mi van veled? - Semmi. - Mint egy darab fa . . . Néztem a szemében a csillogást, hallgattam, ahogy kapkodva lélegzett kínjában, és már megint kívántam, de nem akartam kívánni. - Mintha nem tudnád, hogy mindig megbénulok, amikor hazudsz. - Mit hazudtam? - Ne játszd meg magad. Lecsúszott a rekamiéról. Mindig tartott egy üveg whiskyt a nagybátyjánál. Kivette a szekrényből. Ivott, csak úgy az üvegből. Alig bírta lenyelni. - Mit hazudtam volna? - Késtél. Valaki miatt. Nem igaz, hogy a labor . . . - De igaz. - Oké. - Lenyúltam a rekamiéról, felvettem a padlóról a szoknyám. - Én most kiválok a csapatból. Odaugrott hozzám. Bevallott valamit, ami engem tartalmilag
totál nem érdekelt. Tényleg valami kis csajt vitt át a Vízivárosba, el ne késsen a kollegina, mert minden délután gyerekmegőrző volt valahol, hogy kiegészíthesse az ösztöndíját. Nem érdekelt a konkrétum. Tamás ott térdelt a rekamié mellett, lefogott, pedig már nem is akartam eltűnni. Kiszabadítottam a fél kezem, megsimogattam a fejét. - Mindig csak egyet kértem tőled: igazat mondj. Akár jó nekem, akár rossz, de az igazat. Rám borult, úgy csókolt, a kombinémon át, aztán már a meztelen bőrömet, a térdemet, a combomat, a hasamat. Aztán ott éreztem magam mellett az egész testét, a szája megérintette a mellemet, amitől mindig megvadult. De olyan téboly sohase tombolt belőle, mint akkor. Én is elfelejtettem mindent, magamat is, sokáig nem ott voltam abban a kopott lakásban, hanem valahol messze, ahol a táj csupa sűrű fű és vadnövény, fűszerszagú a levegö, kevés az oxigén, hagytam, hogy simogassanak, és legyezzenek a füvek, hagytam magam csúszni lefelé a hegyoldalon, amit nem is láttam, kábultan csúsztam lefelé, és a bozontos fű alig érintette a bőrömet, siklottam lefelé meztelenül, hideglelős volt a bőröm, és nem akartam, hogy vége legyen, összeszorítottam a szemem, hogy védjem attól az erős fénytől, ami megvakítana. Később, amikor magamhoz tértem, akkor kezdtem csak érezni a nyelvemmel, hogy köröskörül dagadt a szám. Fájt, amikor kimondtam: - Mit csináltál a számmal, nem véres? Jóvá akarta tenni, amit őrjöngésében csinált, simogatta a szájával, aztán hidegvizes zsebkendővel borogattuk a harapások nyomát, de amikor késő este hazavitt, az ajkam még mindig dupla volt, mint egy hantu szépségideálé. Az apu már itthon ült, hogyne lett volna itthon este fél tizenegykor, a televízió előtt pipázott, de látszott rajta, hogy fogalma sincs, mi mozog a képernyőn, a pipájával piszmogott, amikor megjelentem az ajtóban. Csak az állólámpa égett a sarokban. Árnyékban maradhattam az összemart számmal. - Csókolom. - Égett, húzódott a bőr a számon. - Megjöttem. - Látom - mondta az apu. Nem barátságtalanul. Talán megkönnyebbülten. - Elég későn. Már nem tudtam elképzelni, hol lehetsz ennyi ideig. Legalább telefonáltál volna . . . Összeszorult a torkom. Csak nem sejti mégis . . . - Rossz pénz nem vész el. - Állatian kellett volna, hogy odabújhassak hozzá, mert nem hitelesen mosolygott. - Hát akkor tessék legorombítani. Csak ingatta a fejét. - Nem, Bogár. Én csak óvni szeretnélek . . . - Mitől, apu? Mitől kellene óvni engem? - Mindenkit óvni kellene, miért éppen téged ne, kölyök? - Hát akkor mondd meg . . . Megint ingatta a fejét, és úgy tett, mintha már érdekelné a képernyő. - Nem tudok mit mondani. Különben is te az a fajta vagy,
aki csak saját magának hisz . . . Vonogattam a vállam az árnyékban, hülyén, de bizonyos megkönnyebbüléssel, hogy az apu nem rendelkezik konkrét gyanúval ellenem. És nem fogtam fel, hogy akkor mondta ki először és utoljára a szabályt, amit saját magának szövegezett meg az én nevelésemről: hogy mivel én csak a saját tapasztalatomnak vagyok képes hinni, tehát értelmetlen pedagógiai torna lenne részéről, ha engem kényszeríteni próbálna . . . Imre indul valahova. Gálában! Nyakkendővel a nyakán . . . - Még nem is reggeliztél. Irány a konyha. Mit eszel? - Semmit. Dolgom van. - Reggeli nélkül nem engedlek el. Rosszul vagy? Mint a barna éjfél, szeme pillantása. - Leszel szíves elhanyagolni engem. - Tájékozódni szeretnék, hová készülsz ilyen feldúltan. Hallod? És ha már nem köszönsz, legalább az ajtót ne csapkodd! . . . Mint a vadnyugaton. Bal lábbal kelt fel . . . - Mit dohogsz, Bogár? - A fiad . . . Elrohant, de az ajtó is csaknem vele ment. Nem is reggelizett. Mint aki csatába rohan. - Nem valószínű. Három vagy négy munkát vállalt mára. - De a szerszámtáskáját nem vitte. . -Akkor pedig nőügy. Vagy most kezdi, vagy most fejezi be. Ebben a két esetben felfokozottan ideges az ember a nők miatt, amíg fiatal. - Igen. Szerintem is. Balla Juli legutóbbi fiúja úgy rágta a körmét, mint egy hatéves. Dadogott is. Alig tudtam megállni, hogy ne nevessem ki szegény krapekot. - Te ? - Engem kért fel, hogy tolmácsoljam a szakítási szándékát. K-k-közöld vele kérlek, hogy én nem akarok kkinyíródni miatta az érettségin, Juli miatt. - Közölted? - Nem volt nagy ingerem az ügyhöz, Juli volt mindig a legbőgősebb csaj az osztályban, de ha valaki az embert dadogva kéri fel . .. Mellesleg nem volt semmi bőgés, Juli megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy eggyel kevesebb gond nyomja gyenge vállait . . . Te, apu, ebben a szövegben az van, hogy a Quai dOrsay közleményt adott át a sajtónak . . . A quai legjobb tudomásom szerint rakpartot jelent. - A francia külügyminisztérium ezen a rakparton működik, Bogár. A Quai dOrsay ezért egyértelmű a külügyminisztériummal. Ugyanúgy, ahogy a köztársasági elnök bizonyos megnyilatkozásai esetén azt írják, hogy az Elysée palota véleménye szerint, satöbbi. - Je comprends. Ha ez a szokás, hát ez a szokás. Bekapcsolhatom a magnót? Nem ordíttatom, ígérem neked. - Kapcsold be. Érdekes, mennyire megváltoztatja az arcod, ha így copfba kötöd a hajad. - Előnyömre vagy hátrányomra? - Nem is tudom. Gyerekes lett az arcod? Nem. Valami más. Mintha tíz kilót fogytál volna.
- Mert a hajam nem lóg előre a vállamon, hanem össze van fogva, és ettől látszik, hogy hosszú és vékony a nyakam, mint egy libáé, ez az ábra. - Legfeljebb mint egy hattyúé. - Merci, Monsieur. Vigyázol, nehogy veszítsek az önbizalmamból. Rám fér. Látom én is a tükörben, hogy nyúzott vagyok. Nem baj, leszek még nyúgottabb is. Aztán majd ha túlesek mindenen . . . ha túl leszek a felvételin és fel is vesznek, akkor majd arra is lesz időm és kedvem, hogy restauráljam magam. Akkor majd nem lesznek kisebbrendűségi érzéseid, ha társaságomban mutatkozol a nyilvánosság előtt. - Nem emlékszem, hogy valaha is lettek volna miattad . . . Az egyetemre pedig fel fognak venni. - Levelet kaptál? - Meg tudom ítélni, mennyit tudsz. A technikádat is van szerencsém ismerni. Amíg oda nem kerülsz a vizsgáztatók elé, tele vagy szorongással, de mihelyt a bizonyításra kerül a sor, varázsütésre bekapcsol a magabiztosůéned. - Az nekem lélekemelő volt, hogy érettségi után eljöttél értem kocsival a suli elé. - A felvételid után az egyetem előtt is kocsival foglak várni. - Klassz vagy. Beülünk a Százévesbe, tíz perc alatt magamba szivattyúzok két üveg osztrák sört, aztán ötpercenként járok pisilni. Rentábilis napja lesz a vécésnéninek. Minden forduló után egy forint . . . Apu, mi a szakvéleményed erről a muzi kazettáról? Neked való stílus. - Dallamos. Tetszik. - Látod, fejlődőképes káder vagy. Csak idő kell az ízlésed alakulásához. Ez egy tízéves szám. Beatlesék csinálták hatvankettőben. - Ebben még van melódia. De amit tegnap játszottál . . . - Tíz éve a gombafejűek zenéjét se fogadta be a füled. Majd tíz év múlva lejátszom neked a mostani rock számokat, akkorra ezt a stílust is dallamosnak fogod hallani. - Micsoda perspektíva . . . Tíz év múlva, aggastyán fejjel megérhetem, hogy az akkori számokban már egyáltalán nem lesz dallam. panírozom a csirkecombokat, nézem a kezem, és tudom, hogy a mozdulataim az anyu mozdulatai. Gyorsak és célszerűek. Amíg élt, én csak vendégszereplő lehettem a konyhában. Szabad volt jelen lennem, amikor főzött, de nem hatalmasodott el rajta a lelkesedés, ha tettekre ragadtattam magam. Mindent a szemnek, semmit a kéznek. Mégis eltanultam minden mozdulatát, és a halála után úgy léptem az örökébe itt a konyhában, hogy semmit se kellett megérdeklődnöm a szomszédasszonyoktól, pedig Tóthné is, Bartkó néni is felajánlotta, hogy bármikor szolgál jótanácsokkal. Amikhez nincs érzékem, tésztákat és süteményeket úgyse kell alkotnom. Se az apu, se Imre nem érdeklődik olyan konyhaiképződmények iránt, amikben sok a liszt. Én se. Hús, hús, hús, tökéletes az egyetértés sorainkban. A kezdet kezdetén az apu fegyelmezetten elcsodálkozott, Imre pedig nagyra tátotta a száját, amikor váratlanul friss vacsorával fogad-
tam őket. Szó nélkül, csak a szemükkel egyeztették a véleményüket az asztal fölött, aztán Imre fogalmazta meg a határozatot: - Ne bízd el magad, Bogár, de ez a gulyás osztályon felüli. Örülnöm kellett volna, mégse örültem. Ahhoz már volt erőm, hogy ne bőgjek, már begyakoroltam, hogyan kell diszkréten nyelni a könnyeimet, pedig még cseppfolyósak voltak a belügyeim. Egyik nap csellengtem egyet a belvárosban. Az idegen nyelvű könyvesbolt kirakatába éppen kitette egy kéz zsebkiadásban Camus-től a "Létranger"-t. Aznap utalta ki az apu a heti zsebpénzemet. Huszonnégy forint volt a Camus, megvettem. A Dunakorzón kiültem a napra, elkezdtem olvasni. Igy kezdődött, máig emlékszem: "Aujourdhui, maman est morte. Ou peut-étre hier, je ne sais pas." Ma meghalt a mama. Vagy talán tegnap, nem tudom . . . Igy kezdődött a Camus, és nem tudtam tovább olvasni. De már ott a Dunakorzón se bőgtem, már ott is csak nyeltem a könnyeimet, hogy most már sohase lesz az anyu. Csak a mozdulatai élnek tovább az én mozdulataimban, ahogyan a krumplit hámozom, vékonyan, spórolósan, maximálisan az anyu módjára, hogy minél kevesebb vesszen kárba a krumpliból. A kés-hegyével ugyanúgy kanyarítom ki a krumpliból a szemölcsöket, mint ő. Mint ő . . . Folytatom az anyut, és lehet, hogy egyszer én is rákban fogok meghalni. Mindig olvasom, hogy örökölhető. De addig is folytatom őt. Ezzel akadályoztam meg azt a levegőváltozást is, hogy az apu megnősüljön. Pedig tudtam, hogy joga van hozzá. Nem is őneki akartam rosszat, hanem. .. Hogyan is? Eleinte elviseltem Hildát, eszembe se jutott vele szemben a környezetvédelem. Mindig négyzetgyököt vontam az ellenszenvemből, mielőtt megnyilvánulni engedtem. Az apu kénytelen volt továbbítani hozzám Hilda kívánságát, hogy ne szólítsam őt Hilda néninek. Attól fogva minden második megszólítás alkalmával kihagytam a nénit. Egyszer eltűrtem, hogy előforduljon a konyhában is, és egyetlen pimasz szóval se nyugtáztam, hogy beledumált a dolgomba: kisfiam, én ezt így szoktam, kisfiam, én ezt úgy szoktam-pedig csípte a nyelvemet, hogy tájékoztassam: az anyu pedig így szokta és úgy szokta, tetszik tudni, Hilda néni. De mindig időben leállítottam magam, fegyelmezetten hagytam, hadd tekeredjen a lelkem orsójáról a zsinór, ahogy a hal húzza. Tudtam, hogy úgyis elérkezik a történelmi pillanat, amikor a körülmények hatalma rákényszerít bennünket, hogy tisztázzuk az egymáshoz való viszonyunkat. A lakás átrendezésére kidolgozott tervével szakította át a célszalagot Hilda néni. - Jóska, kérlek, az íróasztalodat áttesszük az ablakhoz. A dohányzógarnitúrát pedig ide a belső sarokba. Akkor kiengedtem magamból a kérdést: - És a hintaszékkel itt a sarokban . . . ezzel mi lesz? Tájékozatlan tyúk volt. Senki se informálta, önszorgalomból pedig nem tudta megérezni, hogy a hintaszék az anyué volt. - Ezt a kopott vacakot fel kellene újítani, de nem ér annyit. Majd az ócskás elviszi. Precízen ezt vártam tőle. Hagytam, hogy felnyomja bennem
a pumpa a vérnyomást. Beleültem a hintaszékbe, megkapaszkodtam a karfájában. Hallottam, hogy sötét a hangom,Fekete felhő volt az agyamon. - Drága Hilda néni, ez a vacak az anyu helye volt mindig. Ezt csak velem együtt lehet innen kiselejtezni. Olyan hideg lett a szobában, hogy ha lett volna kanárink, jéggé fagyva hullott volna alá a kalitkája fenekére. Pillanatok alatt eltelt egy évezred, amíg Hilda néni rá tudott nézni az apura, és ki tudta mondani : - Jóska, kérlek . . . szeretnék veled megbeszélni valamit. Kiment. Az apu berakta a szája sarkába a pipáját, és ő is kiment. Én pedig ültem tovább a hintaszékben, és markoltam a karfáját. Később hallottam, hogy az előszobában csapódik az ajtó, aztán megint eltelt néhány perc, és hallottam, hogy a ház -elől elindul a Skoda. Még este kilenckor is ott ültem a hintaszékben. Ott is aludtam el. Az apu fél tízre ért haza. A pipa ugyanúgy a szája sarkában volt, mint amikor elment. Mintha csak az ajtóig kísérte volna ki Hilda nénit. - Elaludtál, Bogár? - Tavaszi fáradság. Töltött magának valami piát, kis kortyokkal, ízlelgetve itta ki, gondosan megtömte a pipáját, rágyújtott, aztán megállt az íróasztal előtt. - Azt hiszem, ez az íróasztal jó helyen van itt. Az íróasztal maradt. És nem a hintaszék, hanem Hilda néni selejteződött ki az életünkből. Sohase szorgalmaztam tisztázni, hogy ő dobta-e az aput, vagy az apu koptatta-e le magát finoman. Arról se beszéltünk soha, hogy azért vagyunk mi rendesek egymáshoz, mert nincs az anyu, és ezt a hiányt akarjuk mind a hárman ellensúlyozni egymásnak. Az anyu ugyanilyen apróra vágta mindig a petrezselymet. Sok-sok petrezselyem a krumplikörítésen . . . De az anyu sohase gyújtott rá főzés közben. Én se gyújtok rá. Felesleges. Van mivel elfoglalni a két kezemet. Még az uborkasalátát is meg kell csinálnom . . . - Apu, itt az utolsó alkalom, döntsd el, tegyek-e fokhagymát az uborkasalátába. - Persze. - Emlékszel, milyen döbbent pofát vágott Anna néni, amikor nyilvánosságra hoztam, hogy nálunk néha fokhagyma is van ám az uborkasalátában? Össze akart nézni Alizzal, hogy ne legyen egyedül a megdöbbenésével, de Aliz nem vette a lapot . . . Sőt, közölte, hogy imádja a fokhagymás pirítóst. Anna néni teljesen elmagányosodott a fokhagymautálatával. Nem emlékszel? Az Adorján-villában vacsoráztunk... - Nem emlékszem. Ugyanis nem voltam jelen. Én Alizt csak egyszer láttam, akkor is Balatondiósdon a strandon. Éppen kikötötte a motorcsónakját a mólónál. Feltűnt, hogy nagyszerű az alakja. Aztán Artúr mutatta be. - Elég jó teste van. Szerintem túl nagy a melle, de ilyen relá-
cióban egy másik nő véleménye nem hiteles, igaz? A férfiak többségére hatással vannak a nagy mellek. Nem jut eszükbe, hogy leszámítsák a melltartó jótékony hatását. És azt, hogy múlnak az évek . . . Aliz most huszonkettő. - Felvették végül is az egyetemre? Amikor Artúr bemutatta, úgy emlékszem, azért volt gondban, mert már másodszor nem sikerült a felvételije. - Még egyszer próbálkozott. Harmadszor se sikerült neki. Azt gyanítom, hogy nem is csipkedte magát a felkészüléssel. Az ő helyében egy csaj ne is szorgalmazza a diplomát. - Nem találtam butának. Kedves volt, szerény, természetesen viselkedett. Persze egy óra alatt . . . - Pontos volt az impressziód, apu. Aliz nem játssza meg magát. Mindig unatkozik, ezért aztán minden iránt érdeklődik, mindenki érdekes neki, ez az ábra. Velem is frankón kedves volt és őszinte. Egyszer elkezdte szorgalmazni, csak az unalom ellen, hogy valahol elhelyezkedjen melózni, de finoman felvilágosították, hogy akinek olyan milliomos papája van, mint őneki, az ne vegye el a kenyeret más elől. Ez a füredi szanatóriumban volt. A balatondiósdi kórházban meg azért nem helyezkedhetett el, mert ott a saját papája az igazgató főorvos. Klassz lesz a saláta, apu. Megkóstolod? Tessék . . . - Osztályon felüli. Ugye, ez a helyénvaló kifejezés? - Igen. Örvendek. Mondd, apu, Alizék mitől milliomosok? Frankón igaz, hogy Aliz apja menő fej mint orvos? - Az én véleményem nem mérvadó, Bogár. Az ördögbe, látod, hirtelen akartam kimondani a nevét, erre sehogy se jut eszembe. - Menkó. Doktor Menkó Rudolf, a balatondiósdi járási kórház főorvosa. - Menkó . . . Egyesek azt mondják, zseniális, mások szerint afféle csodadoktor, akit a külföldi páciensei tettek híressé. Én nem tudom eldönteni, mi az igazság. Tény, hogy divatos lett, és divatos is maradt. - Ezt én is bizonyíthatom. Mindig sorba állnak hozzá a betegek. Én egyébként jó fejnek találtam. Anna néninek pedig állatian imponál, ezt kiszúrtam első látásra. Le se veszi róla a szemét, pedig nem részesül hasonló figyelemben. Azt hiszem, Aliz papáját senki se érdekli. Hogy Aliz nem érdekli, az fix. Van olyan értesülésem is, hogy néha azt se tudja, van-e lánya. Olyan szórakozott, hogy mindenhol rágyújt, otthagyja a cigit egy hamutartóban, aztán megint rágyújt, azt a cigit másik hamutartóban hagyja. Aliz mondta, ez csak hiteles, nem? Az egyik háztartási alkalmazottnak az a fő feladata, hogy eloltogassa a cigarettákat, amiket a papa elhagy. Aliz szerint a papát a pénz se érdekli. Egyszer itt Pesten a belvárosban bement egy ékszerboltba, hogy a mamának valami briliánst vegyen, állati drága cuccot, aztán a kasszánál derült ki, hogy nincs nála dohány, egy árva fillér se. Kínos lett volna, de a bolt előtt ott állt a Ford Capri, attól elhitték, hogy nem elmebeteg. Jó sztori, nem? - Eszerint az a motorcsónak, amiből ott a mólónál kiszállt . . . - Aliz saját tulajdona. De csak két kocsijuk van, a Ford Capri
a papának, a Mini-Morris Aliznak. A mama nem volt hajlandó megszerezni a jogosítványt.neki félénk a lelke. Ezzel szemben van neki hat akváriuma, mindegyik akkora nagy, mint egy ruhásszekrény, díszhalakat tenyészt, de nehogy azt képzeld, hogy mulatságból. Profi az öreglány, szakszerűen kereskedik a díszhalakkal. Állatian büszke, hogy nagy pénzeket keres a halaival. Pedig a papa dohányát se tudják elkölteni. - A Dárius kincsét is el lehet költeni, Bogár. - Mélyen tévedsz, apu. Tamás mondta . . . Szóval, Menkóék már ott tartanak, hogy nem tudnak mit kezdeni a pénzükkel . . . Na, egyelőre végeztem. Majd ha a dúvad bátyám hazakerül, kisütöm a csirkét. Addig pedig visszatérek francia nyelvterületre. Jár a szám, egyre jár, aztán addig tekeredik belőlem a szöveg, amíg szabályszerűen beleakad a bokám egy hurokba. Tamás mondta . . . Amikor mondta, oda se figyeltem. De most pontosan emlékszem, mit mondott. - Már nem tudnak mit kezdeni a pénzükkel. Én azt mondtam: - Ha lesz időm,sajnálni fogom őket. Megrázta a fejét: - Gondolj csak bele, Katinka. Mit lehet kezdeni ebben az országban a pénzzel bizonyos szinten felül?. - Mindenfélét. - Félreértettél. Azt mondtam: bizonyos szinten felül. Tehát annak utána, hogy már mindened megvan, de a pénz tovább ömlik, automatikusan. Tehát amikor már nem lehet annyit költeni, hogy érzékenyen megcsappanjon a bankbetét. Egy autó, két autó, egy motorcsónak Mercury motorral, hétszobás ház Balatondiósdon, emeletes nyaraló a Dunakanyarban. És tovább? Hiába utaznak külföldre minden évben, ettől nem fogyatkozik meg a pénzük, legfeljebb negyven-ötvenezer forinttal kevesebb adódik hozzá a meglevőhöz. És tovább? Ami tovább van, a pénz tőkésítése, az már törvénysértéssel jár együtt. Tehát bizonyos szint fölött a pénz meddő érték itt Magyarországon. És nehogy azt hidd, Katinka, hogy ez a szituáció csak egy-két ember gondja. Becslésem szerint máris több tucat ember nem tud mit kezdeni Magyarországon a pénzével, és ez a szám az idő függvényében fokozódóan fog emelkedni. Van egy közgazdász srác a gyárban, szerinte az a helyzet, hogy a szocialista társadalmi viszonyok ellentmondásba kerültek bizonyos szűk társadalmi réteg anyagi erejével, de ez a réteg számszerűen is szaporodik. Nem érdekel, amit beszélek? - De érdekel. Azt hiszem, csípem is a lényeget. A szocializmusban egy táncdalénekes megengedheti magának, hogy lángossütőt nyisson a Balatonon, és szakképzett alkalmazottat is vegyen hozzá, de ugyanezt a húzást a közvélemény nem venné jónéven Menkó Rudolf kórházigazgató főorvostól vagy például egy Kossuth-díjas festőművésztől. De ha megengeded, mégse fordítok rá időt, hogy sajnáljam a nagymenőket, akik nem tudnak mit kezdeni a pénzükkel. . .
Még egy év se telt el azóta, hogy erről a témáról szövegeltünk, és máris kiderült, hogy eltájoltam magam, amikor azt hittem, hogy semmi közöm azokhoz, akik nem tudnak mit kezdeni a pénzükkel. Mert előbb-utóbb kitalálják, hogy mégis vannak lehetőségek . . . Például úgy is be lehet fektetni a pénzt, hogy férjet vásárolnak Menkó Aliz számára Adorján Tamás személyében. És én nem vagyok Moliére, hogy okos humorral vegyem tudomásul ezt a húzást, ami Tamás tavalyi fejtegetése értelmében szabályszerű következménye egy társadalmi ellentmondásnak . . . Ha van valami humoros ebben az egész buliban, hát csak az, hogy Aliz iránt nincs bennem még mini-ellenszenv se. Nekem speciel tetszett Aliz, nőileg is, eltekintve attól, hogy szerintem nagy a melle, továbbá egészben is bírtam a csajt, mert normális volt, nem játszotta meg magát a motorcsónakjával és a kocsijával, és abban is normális volt, hogy amikor ketten beszéltünk, nem szorgalmazta, hogy tájékozódjon rólunk, Tamásról és rólam, ahogy tíz tyúk közül kilenc csinálta volna. Azt is totál normálisnak értékeltem, hogy nem falmelléki stílusban térképezte fel magának Tamást, hanem nyíltan megnézte felöltözve is, fürdőnadrágban is, ahogy egy normális csaj megnéz magának egy fiatal és jó fej hapsit, akit gyerekkora óta ismer, de évente csak két-három hétig lát nyáron, amikor Adorjánék lent vannak Balatondiósdon. Én is megnéztem az ő hapsiját, azt a fiatal színészt, aki azóta disszidált. Mi is volt a neve? Markazi vagy Karcagi, mindegy, azóta frankón selyemfiú lett belőle valahol a kapitalizmusban, és harmincéves korára hájas lesz, igaz, hogy az elhájasodáshoz nem kell disszidálni, a hazai röghöz kötött színművészek is éppen elég zsírt hordanak magukon a tél hidege ellen. Mégis Markazi volt a neve. Közölte velem, hogy megejtő lány vagyok, ilyen vékony derekat és ilyen mélytüzű szempárt ő még sohase látott, és nem vette jónéven, amikor felkértem, hogy a világtörténelmi jelentőségű műelemzését valamivel hangosabban adja hírül, mert biztosan Alizra is nagy hatást fog gyakorolni ez az esztétikai felfedezés. Ahogy az előérzetem súgta, attól fogva tüntetően mellőzött, de én másnap úgyis hazautaztam. Tamás még ott maradt Balatondiósdon, és amikor újra találkoztunk itt Pesten, dühösen újságolta, hogy a színművész egy közönséges strici volt, Aliz tartotta ki hetekig, és még meg is vágta Alizt ötszázzal, persze csak kölcsön, amikor a színházi évad kezdete visszaszólította a fővárosba. - Aliz persze csak nevetett az ügyön, mint aki eleve számított rá, hogy pénzébe fog kerülni a strici. Megérteném, ha Aliz nyomorék volna, vagy beteg lenne, de egy ilyen csinos csokoládénő, aki minden ujjára tíz jóképű és értékes férfit kaphat . . . Most Aliz megkapja a jóképű és értékes férfit. Nem néhány hetes eltartásért és kölcsön gyanánt kifizetett ötszáz forintos végkielégítésért, hiszen most hosszú távú ügyről van szó. Hatszámjegyű összeg lesz Tamás ára. Anna néni nem méri olcsón a fiát, akinek a felnevelésébe annyi pénzt és energiát fektetett. Cest la vie, mondja erről az objektivista francia filozófia. De Aliz mégis egy bomba csaj, különösen ha azt a fehér jersey ruháját veszi fel a csokoládébarna bőréhez. És ha őszinte próbálok lenni,
egy szerencsét mégis irigylek tőle, nevezetesen azt, hogy télen is barna, mert bikiniben fakutyázik a jégen, a téli szakszervezeti üdültetésre beosztott idősebb korosztálybeli férfiak nagy gyönyörűségére, illetve a hasonló korosztálybeli hölgyüdülők nagy megbotránkozására. Mi lesz Tamással? Utálja a telet, mindig fázik, bár még sikeresen titkolja, mert fiatal. De tíz év múlva . . . Ha elszabadítom a fantáziámat, és kivetítem a jövőbe, hogy Tamás prémekbe burkolózva didereg a fakutyában, és Aliz bikiniben korcsolyázik mögötte, úgy tolja a napsütéstől szikrázó jégen . . . Szegény Tamás. - Most pedig valld be, jó fiú, hová ragadott reggel szilaj szenvedélyed? - Szia, Bogár. - Amikor elrohantál, akkor te nem köszöntél, hát most én mellözöm az illemet. Hol jártál, amíg az éhség haza nem űzött? - Szét akartam verni egy szemét ürge fejét, de nem sikerült találkoznom vele. - Hát mégis precíz volt az apu spurija, hogy nőügyben dobtad be magad. Hülye vagy. Egy csaj miatt verekedni . . . Azt hittem, az volt az utolsó megmozdulásod nőügyben, amikor leszereltétek a környék kapuit. Azóta épeszűnek látszottál, jó fiú. - Én is azt hittem, hogy épeszű vagyok. De tegnap valahogy kiborultam. - Tényleg valami zűr van? Velem bizalommal közölheted. De csak ha akarod . . . - Ne nevess ki, Bogár, de az éjjel olyan hányingerem volt ettől az egész rohadt világtól, hogy még Sacit is ki akartam selejtezni. - Az este még, amíg a költségeden fagylaltoztam, egyensúlyban láttalak: Hol voltál utána? - Közömbös. - Pedig ott borítottak ki, ahol voltál, erről írást merek adni. Nőügyben húztak fel, ezt is tisztáztuk. Jöjjön már meg a praktikus eszed, kislovag. Elrohan reggel egy szoknya miatt verekedni. - Nem mindig szoknya. Gyakran farmernadrág. Változatosan öltözködő lány. - Mindegy. Ha legközelebb elhatalmasodik rajtad valami hasonló inger, előbb fordulj hozzám tanácsért . . . Elkezdhetem sütni a rántott csirkét? Az apu legalább reggelizett, de te éhgyomorra akartál párbajozni, te elkésett Anyegin. - Párbajozni . . . Francot. - Mindegy, minek nevezzük. Az a lényeg és attól hülye az ügy, hogy egy nő miatt . ... - Ne biggyeszd a szád, Bogár, rendes kis csaj miatt lett volna. - Értem is megtennéd? - Aki megpróbál téged tönkretenni . . . - Engem nem lehet tönkretenni ! - Bírom, amikor így villog a szemed. - Nem is villog. Kőbe faragott szobrok nyugalma szunnyad bennem. Gyújtsd meg a gázt, légy szíves, prézlis a kezem. Te még mindig ideges vagy, látom rajtad. Igyál egy pohár vizet, szegény párbajhős . . . akinek nem állt ki az ellenfele. A Calvin téren vagy
a Marx téren lett volna a lovagi torna? - Nevetni fogsz. Lakásra mentem. - Okos. Ajtót se nyitottak. Közölték veled, hogy kívül tágasabb, az ellenfeled egyébként is templomba ment, mert vasárnap van. - A Balatonra ment. - Frankón leégetett. Inkább lubickol a hűs habokban, mint szétveresse a pofáját általad. Na jó, nem cukkollak tovább. Örülj neki, hogy így alakult. Én ugyanis örülök. Mert tárgyilagosan bekalkulálom, hogy te is kaphattál volna. - Francot. Az ilyen alak nem üt vissza. - Ebben a felállásban duplán méltatlan lett volna hozzád az ügy. Gyáva krapekot verni, aki nem mer visszaütni, ebben nincs fantázia. Ilyen alakkal ne piszkítsd be a kezed, hagyd a sorsára, elrohad önállóan is. - El. Ebben nem kételkedek. Abban is igazad van, hogy igyak valamit. -De nem vízre vágyol, igaz? Tehát fordulj bizalommal az apuhoz. - Melózik a főosztályvezető? - Most igen, mert nem zavarom. Szegény apu. - Miért? mit tettél vele? - Meggyötörtem az agyát különféle képtelen kérdésekkel. A végén már kísértetiesen olyan volt a szöveg, mintha politizáltunk volna. Komolyan! Ne röhögj ilyen törvénytelenül. - Én csak ironikusan mosolyogtam. Mert akaratom ellenére eszembe jutott, hogy bizonyos szintkülönbség áll fenn kettőtök között . . . - Tévedésben ringatózol. Közölhetem veled, hogy azonos színvonalon voltunk. Nekem igazam volt, ez fix. - És a főosztályvezetőnek? - Neki is. - Mit mondott? - Hogy nem az a lényeg, ki mennyi pénzt lapátol össze, hanem az, hogy elrohad-e a sok pénztől. Most, hogy én is kimondtam, ez állatian bölcs a fülemnek. - Gratulálok. Fejlődsz, Bogár. Elismerni, hogy másnak is lehet igaza... A fejlődésről jut eszembe. Képzeld, Treff itthon van. - Treff? Tudom már . . . osztálytársad volt, az a kedves fiú, anyajegy van az arcán. - Nem volt az osztálytársam, eggyel fölöttem járt, de három évig együtt kosaraztunk. Az anyajegy pedig nem az arcán volt, hanem a halántékán. - Biztosan, ha te mondod. Hogyhogy itthon van? -Ugy, hogy általában Novoszibirszkben van. Messzebb már nem is mehetett volna. Nem volt jó neki itthon az atomreaktorban? - Nem az atomreaktorban, hanem a Központi Fizikai Kutató Intézetben. Annak csak egy része az atomreaktor, amiben benne nem szoktak emberek lenni, mert nem egészséges. Nem mondtam tavaly, hogy Treff Novoszibirszkbe ment aspiránsnak?
- Lehet, hogy mondtad. - Nahát, most itthon van szabadságon. áthívom estére, ha nincs kifogásod. - A te vendéged lesz, miért lenne kifogásom . . . - Csak megérdeklődtem. Illemből. - Na, tűnj el . . . és hozz nekem is egy korty vodkát, hogy legyen étvágyam. - Legyek szíves hozni. - Légy szíves. Reggel verekedni rohan, mint egy garázda elem, délben meg illemtant oktat. Nekem, mert én vagyok a kisebb . . . Kelemen egy óra tizenöt perc alatt tette meg az utat. Balatondiósdig. Az üdülőhely temploma előtt rálépett a fékre, mert meglátta, hogy Peterdi Miska éppen kifordul a plébánia kapuján, és a templom felé indul. A plébános is észrevette a kocsit. Megszaporázta lépteit. Fekete reverendája a sietős mozgástól komikusan libegett a bokái körül. - Szevasz, fiú! - kiáltotta már messziről. - Az ember mindig jobbat vár . . - Szevasz, Miska. - Kelemen kilépett a kocsiból. - Látom, sietsz. Megölelték egymást, összekoccantották a homlokukat. - Nyolckor már miséznem kell - mondta a pap. - Nem is tartalak fel. - Kelemen visszaült a volánhoz. - Ha végeztél, ugorj át hozzánk. - Ugyis megkerestelek volna, Bandi. Tegnap este találkoztam Orsikával meg a kislányoddal itt a cukrászda előtt, Orsika mondta, hogy ma lejössz. El akarok mondani neked valamit, nehogy meglepetés érjen. - Kíváncsivá tettél. Mikor végzel? - Fél tízre ott leszek nálatok. Orsika friss teával és bőséges hideg reggelivel várta Kelement. Kisjutka már lent volt a vízen. - Jelezzek neki? - kérdezte Orsika. Barnára pirult arcából szinte világított mélykék írisze körül a szeme fehérje. - Egyezményes füttyjelünk van, de még csak ö hallja az enyémet. - Hagyd kedvére. - Kelemen felkelt az asztaltól. Cigarettát keresett. - Hadd szaladgáljon, hosszú volt neki az éjszaka. - Nekem is hosszú volt. - Orsika odalépett Kelemen mellé. - A napok is hosszúak voltak. Kelemen átfogta a vállát. Nem gyújtott rá, odadobta az asztal közepére a cigarettát. - Várj, a függönyt . . . - Az ajtón, amely a szoba negyedik fala volt, Orsika mozdulatára összehúzódott a dohánysárga függöny. - Attól féltem, reggel megint telefonálsz, hogy mégse tudsz jönni. - Ha mondtam, hogy jövök . . . - Kelemen kigombolta Orsika vékony pongyoláját. - Te házsártos. Az ajtó fölött élesen reccsent a csengő, és el se hallgatott. -Itt az apu! - Kisjutka visított az ajtó előtt. - Eressz be! Itt az apu kocsija a ház előtt! Anyuuu!
Összenéztek. - Ez a mi formánk . . . - Orsika összegombolta a pongyoláját. Kinyitotta az ajtót. - Gyere, te lidérc. A gyerek berontott. Két varkocsba gumizott haja elállt a fejétől. - Apu ! Már nem vagyunk özvegy ! Nem nyugodott, amíg Kelemen rá nem állt, hogy legalább kis időre leszaladjon vele a vízhez. - Nézd meg, hogy tudok úszni Ugy úszok . . . - Mint egy kiskutya - mondta Orsika. - Na, menjetek! Peterdi Miskához - szokás szerint - órát lehetett volna igazítani. Pontosan fél tízkor állított be. - Mit isztok? - kérdezte Orsika. - Hoztam Pestről örmény konyakot - mondta Kelemen. - Ha Miska nem fél a gutaütéstől . . . - Orsika vállat vont. Lehetetlen alakok vagytok. - Régi babonánk - nevetett a pap hogy a konyak kidobja az emberből a meleget. De hadd térjek rögtön a tárgyra, Bandi. A hét elején felkeresett két diák. A mi egykori gimnáziumunkból! Magnóval, jegyzetfüzettel, előre összeírt kérdésekkel. Hogy ők meg akarják írni annak a népi kollégiumnak a történetét, amelynek ugyebár mi is alapítói voltunk. Mondjam el az emlékeimet, etcetera, mert a mi nemzedékünk még forradalmi nemzedék volt, és ők ennek az elmúló nemzedéknek az emlékét akarják megmenteni az utókor épülésére. - Elmúló nemzedék . . . - Kelemen elnevette magát, de a nevetése valahogy nem sikerült vidámra. - Utókor. Megmenteni az emlékezetünket. Pedig mintha még élnénk. A plébános vállat vont. - Ezeknek a teenagereknek a szemében már mi is relikviák vagyunk. Egykori forradalmárok, akik meg akarták forgatni a világot, de aztán orvosok lettek, jogászok, katonák . . . én pap, hogy kivétel is akadjon a nemzedékben. Időközben eltelt két évtized, mi pedig túl a negyvenen. Ezeknek az ideálokra szomjas teenagereknek a szemében mi már aggastyánok vagyunk, Bandi. De mivel hiába várják tőlünk, hogy az emlékiratainkkal szórakoztassuk őket, hát eljönnek személyesen és türelmetlenül, hogy mondjuk rá a magnetofonszalagjaikra a memoárunkat egy nemzedék tegnapjáról. Amiből belül azóta is élünk. - Temetni és számon kérni. - Kelemen letette a poharát. - Nincs merszem állitani, hogy nem jogosan. - Erröl még lesz időnk lelkiismeretvizsgálatot végezni mondta a pap. - Igaz, Orsika? Az asszony csak kisvártatva szólalt meg. - Pszichózis negyvenen túl. Ezzel kiment a teakonyhába. - Megadtam a srácoknak a te címedet is, Bandi - mondta a pap. - Még ebben a vakációban felkeresnek. - Megnézte az óráját. - Mennem kell. Nagymise előtt még jön hozzám valaki. Esküvőt bejelenteni. Tekintélyes név, nem várakoztathatom. Kísérj el, nézd meg magadnak az urat. Gyere, megéri. - Hogyne. - Kelemen szórakozottan bólintott. - Viszem a
táskám is, ha nincs ellenedre. - Siess vissza - szólt Kelemen után Orsika. Kisjutka a társasüdülő kerítése sarkán érte utol őket. Belecsimpaszkodott Kelemen kezébe. - Hozol nekem fagyit? - Hozok jégkrémet, dobozban, jó? - Köss csomót a zsebkendődre, el ne felejtsd! A sétányon egymást kerülgették az emberek. Gumimatracokat, összecsukható fekvőszékeket cipeltek a strand felé. A gyerekek labdát, állatokat formázó úszóöveket szorongattak a hónuk alatt. - Félóra múlva talpalatnyi hely se lesz a strandon - mondta a pap. A plébánia előtt sport-sárga Volkswagen állt. Üres volt. - Jó színe van - nézett vissza Peterdi Miska a kapuból. - Messziről feltűnik. Az öreg plébániaépület leeresztett zsalugáterei fakulva állták a napsugarakat. A pap kinyitotta Kelemen előtt a plébániairoda ajtaját. - Itt a leghűsebb - mondta. A vastag falak között friss rózsák fűszeres illata keveredett a zsúfolt polcokon sorakozó régi matrikulák poros szagával. - Ekkora rózsák! - Kelemen rácsodálkozott a virágokra. Öklömnyi mindegyik. - Saját termés - nézett oda a pap. - A sekrestyésem ojtotta két éve. - Hát vetkőzz. - Kelemen kinyitotta a táskáját. Kivette a fonendoszkópot és a vérnyomásmérőt. - Tisztességesen szeded a vízhaj tót ? - Szedem. - A plébános kibújt a reverendájából, levette az ingét, és elnyúlt a kopott bőrdíványon. - De ez a nehéz légzés . . . Kelemen odaült mellé. Körüljárta a fonendoszkóppal a pap szíve táját. - Ülj fel. - Meghallgatta Peterdi Miska hátát is. - Amit már annyiszor mondtam, pihenned kéne. - Rátekerte a pap felső karjára a vérnyřomásmérő bandázsát. - De igazából pihenni. Olyan helyen, ahol kényszerítenek, hogy nyugton maradj . . . A nehéz légzésedre felírok egy port. Jó keverék. De eddig csak öregebbeknek kellett adnom. Felöltözhetsz. Odaült az íróasztalhoz. Elővette a receptblokkját. -- Messze se kéne menned, itt van a szomszédban a füredi szanatórium. Oda kéne befektetni téged. Legalább egy hónapra kivonni a forgalomból. - Most nyáron nem lehet. - A pap belebújt az ingébe. - Az idén még egyszer se kaptam helyettest. Tavaly nyáron meg azelött a nyarakon lejött helyettesíteni egyik-másik veszprémi káplán. Nyaraltak és egyúttal helyettesítettek engem a boltban. De az idén egyik se jelentkezett, pedig kétszer is üzentem nekik... Kopogtak az ajtón. - Tessék. - A plébános begombolta reverendáján a felső gombot is. - Szabad.
Franciska kisasszony oldalazott be az ajtón, soványan, félszegen. - Jó napot kívánok, doktor úr - hajtotta meg ősz fejét Kelemen felé, de nem nézett a szemébe. - Csókolom, Franciska. - Kelemen félretolta maga elől az egyik receptet. - Hogy van? - Köszönöm kérdését, csak egyformán, doktor úr - mondta sietve Franciska, és mindjárt a papra nézett. - A fiatalúr már félórája itt van. -Persze! - Peterdi Miska tett egy lépést az ajtó felé. - Hol van ? - Leültettem a szalonban. - Hát küldje be gyorsan, Franciska. - A plébános megvárta, amíg Franciska kisurran az ajtón. - Az öreglány következetesen szalonnak titulálja az ebédlőt. Ahol alszom, azt pedig úriszobának. - Mondaná legényszállásnak? - nevetett Kelemen. Az ajtón gyorsan, határozottan kopogott valaki. - Nézd meg jól magadnak a vendégemet - mondta halkan a pap. Odalépett az ajtóhoz és kinyitotta. - tessék beljebb kerülni. Üdvözlöm, mérnök úr. Fiatal, magas férfi lépett be. Peterdi Miska kezet nyujtott neki. - Ön pontos ember. - Anyám azt mondta, tíz után jöjjek. magabiztos volt. Biccentett Kelemen felé. Peterdi Miska Kelemenre nézett. Bandi, engedd meg . . . Kelemen aláírta a receptet. Felállt. Ismerősnek találta a hosszúkás, szabályos arcot. - Adorján mérnök úr - mondta Peterdi Miska. - Kelemen doktor. Adorján Tamás! Mégpedig Balatondiósdon. Ezt a nevet említette tegnap este Kati bátyja. Az Adorján-villa örököse. Kati fiúja, aki nem tudja, hogy Kati terhes. A fiatalember kezet nyújtott. - Adorján Tamás. Keskeny, szinte nőies kezének fogása hangsúlyozottan kemény volt. - Kelemen András. - Kelemen állva maradt az íróasztal mögött. Ettől a fiatalember önkéntelenül újra ránézett. Kelemen ezt várta. - Ugye, mi már találkoztunk valahol? A fiatalember elmosolyodott, kedvesen, szinte kisfiúsan. A mosolytól kétoldalt lágy lyukak horpadtak a keskeny, de nem sovány arcba. Bizonytalanul rázta meg a fejét. - Nem emlékszem. Kelemen kényszerítette magát, hogy mosolyogjon. A fickó valószínűleg igazán nem emlékszik - gondolta. Érdemes megmozgatni a memóriáját? Miért ne? - Nem csoda, hogy nem emlékszik. Ha jól számolok, csak kétszer láttuk egymást. Uszodában. Amíg lassan végigmondta a három mondatot, Katira gondolt. Ahogy tegnap délután ott ült előtte egyenes derékkal a
lány, és azt mondta: "Uszni is ömiatta tanultam meg. Mert szégyelltem, hogy tizenöt éves vagyok, és még mindig nem tudok úszni." Mutatós fiatalember. Kifejezetten szép fiú. Az a fajta, aki miatt egy lány legyözi a víziszonyát, és megtanul úszni. Aztán teherbe esik, de akkorra el is hagyja a szép fiú. - Nagyon sok uszodában voltam már. - A szabályos fiatal férfiarc ugyancsak szabályosan ívelt. szemöldökei kissé megemelkedtek. Talán bosszúsan. - Nem emlékszem. Az ördögbe is, most már kötelező, hogy emlékeztessem gondolta Kelemen. - Én egy kislányt tanítottam úszni, mérnök úr. Három éve, ha nem tévedek. A kislányt Kozári Katinak híviák. Kíváncsian figyelte a szép férfiarcot. nem sápadt el. Arcizma se rándult. - Ön tanította úszni . . . Igen, valami dereng. De hiszen tudja, más egy ember úszónadrágban, és más felöltözve. Csak a beszédje lett alig észrevehetöen gyorsabb - gondolta Kelemen. Adorján Tamás: a balatondiósdi Adorján-villa és más jelentős értékek örököse, aki nősülni készül. egy nem kevésbé jelentéktelen vagyon örökösnője ellen . . . ahogy Kati bátyja fejezné ki magát. Hát ez az az érdekes ember, akit Miska előre jelzett. És pontosan úgy, ahogy Imre mondta az este: oltárhoz vezeti az örökösnőt ez a szépfiú, akí nem is sejti, hogy Kati terhes. - Bocsánat. Önnek a plébános úrral van dolga. Elnézést. - Biccentett a fiatalember felé, elfordult tőle, kezet fogott Peterdi miskával. - Látlak még délután. lemehetnénk együtt a strandra -- mondta a pap. Kelemen megrázta a fejét. - Abba a tömegbe, oda nem. - Nem a nyilvános strandra -- fogta meg a könyökét Miska, és elkísérte az ajtóig. -- A Hotel strandjára. Exkluzív strand. Csak a hotel vendégek, konvertibilis valutáért vehetik igénybe. - Gyere értünk délután. - Kelemen lement a lépcsőn. - Szevasz. - Ne felejts el jégkrémet venni Kisjutkának - szólt utána a pap. Tamás. Kényszerképzetéreegy másik kényszerképzetben keresett gyógyírt: még abból adódóan, hogy a kudarcot mintegy várta, lelke feszültsége előre feloldódott, felelőssége gyengült, s kisebb súlylyal nehezedett lelkére. Stendhal Amint beléptem a plébánoshoz és megláttam a doktort az íróasztal mögött, azonnal felismertem . . . Ostobán viselkedtem. Eljátszani, hogy nem emlékszem rá . . . Most azt hiszi, legalábbis hiheti, hogy zavar fogott el a váratlan találkozástól, és zavaromban tetettem, hogy nem ismerem fel.
Gúnyosnak tűnt a szeme, amikor kimondta Kati nevét. Vagy csak utólag érzem, hogy gúnyosan nézett rám? Miért lett volna gúnyos a szeme? Mit tudhat rólam és Katiról? Honnan tudhatta volna meg, hogy Kati a szeretőm volt, és kitöl tudhatta volna meg, hogy már nem tartozunk egymáshoz? Három év alatt Kati sohasem mondta - legalábbis nem emlékszem, jóllehet emlékeznem kellene, ha mondta volna -, hogy bizalmasan közeli lenne a kapcsolat köztük és Kelemen doktor között. Kelemen az egyik kezelőorvosa volt Kati édesanyjának - erről valóban volt szó annak idején -, majd ugyancsak Kelemen volt az, aki rendbe hozta Kati idegeit. De orvos és beteg viszonya nem feltétlenül jelent bizalmasabb kapcsolatot. Az uszodában . . . Ha valaki ugyanabba az uszodába jár, ahová az édesanyja kezelőorvosa, aki őt magát is kezelte, természetesen nem kerüli el az illetőt. Anyámtól tudtam meg, hogy Kati naponta jár a sportuszodába. Anyám ezt Kati apjától hallotta. Amikor az uszodában Katit Kelemen társaságában találtam, a doktornak nem volt kifogása ellene, hogy én vigyem haza Katit a kocsimon. Attól fogva Kati már velem járt úszni, és már nem a sportuszodába, hanem a Gellért fürdőbe, amit én ajánlottam. Miért lenne tudomása ennek az orvosnak a mi kapcsolatunkról? Feltételezhetném, hogy Kozári Jóska bácsitól értesült. Vagy Kozári Imrétől. De ennek a feltételezésnek ellene szól, hogy Jóska bácsinak sem, Imrének sem érdeke, hogy idegenek előtt szellőztessék, ami történt. Három éven át úgy viselkedtek, mint akik tudomásul veszik, hogy Kati velem jár színházba, hangversenyre és általában szórakozni, de szexuális tartalmat nem feltételeznek a kapcsolatunkban. Igy viselkedtek. De hogy mit gondoltak, nem derült ki. Kati apjáról anyám azt állítja, hogy Jóska bácsi maga a két lábon járó jóhiszeműség. Sohasem adódott okom és ma sincs okom kétségbe vonni anyám véleményét. Imre, ő más alkat. Más korosztály, mint az apja, tehát realista. Imre bizonyítékok nélkül is meg volt győződve gondolatban, hogy Kati szexuálisan is hozzám tartozik, de Kati egyetlen egyszer sem célzott rá, hogy a bátyja akár a legcsekélyebb jelét adta volna ennek a meggyőződésének. Imre tett ugyan egy kísérletet, még a kezdet kezdetén, hogy eltávolítson engem Kati közeléből, de amikor azonnal belátni kényszerült, hogy hiábavaló volt a próbálkozása, a továbbiakban hangsúlyozottan nem törődött velünk, bizonyára belenyugodott a megváltoztathatatlanba, és elnyomta magában a tiltakozást, elsősorban azért, mert én tudomására hoztam, hogy nem hátrálok, másodsorban azért, mert attól tartott, hogy Kati is önérzetesen fogja visszautasítani a beavatkozási kísérletét, harmadsorban pedig azért, mert kénytelen volt meggondolni, hogy megalázná Katit, ha kimondott szavakkal nyíltan meggyanúsítaná, hogy lefeküdt velem. Mi okuk lett volna, akár Kati apjának, akár a bátyjának, hogy
beszéljenek Kelemennek vagy akárki másnak rólam és Katiról, illetve a szerencsétlen fordulatról, ami miatt nekünk el kellett veszítenünk egymást? A józan ész szerint okuk csak a hallgatásra van. Nem, a doktor semmiről sem tudhat. A kényelmetlen érzésnek pedig, ami engem a paplakban fogott el, egyszerű a magyarázata: megviselte az idegeimet az elmúlt hét, illetve az utóbbi kilenc-tíz nap. Elveszítettem Katit, és napról napra nyomasztóbban érzem, hogy hiányzik. És ami ugyancsak igénybe veszi az idegeimet: nézni magam, amint engedelmesen - anyám akarata szerint - magam intézkedem, hogy végérvényesen értelmetlenné váljon az életem. Ha legalább elmondhatnám valakinek . . . De kinek mondhatnám el? Kati volt az egyetlen, aki valaha is hozzám tartozott, és éppen ő nincs már. Naponta és naponta többször belém nyilall az irracionális kényszer, hogy Katihoz meneküljek és elmormoljam neki, hogy mi történik velem, mire kényszerültem. Mindannyiszor - most is - belefájdul a fejem. Modern színpadra illő pszichés képlet: éppen annak panaszkodni, aki ellen jóvátehetetlen bűnt követtem el. Nincs senkim, akivel őszintén beszélhetnék. Hallgatok és hallgatás vesz körül. Üres körülöttem a tér, jóllehet emberek mozognak benne - anyám, apám, Aliz -, és néma körülöttem mindenki, jóllehet beszélnek hozzám, és süket körülöttem mindenki, jóllehet hallják, amit én mondok nekik. Én magyaráztam Katinak: - Ha kérdezik, ne valld be. Ne adjunk senkinek alkalmat, hogy beleszóljon az életünkbe. Mert ha beleszólnak, mindent el fognak rontani. Nem tiltakozott. Tűnődve nézett a szemembe: - Tagadjam le, ha nyíltan megkérdezik? Halkan, de kemény hangsúllyal mondtam ki : - Senkinek semmi köze hozzá! Még voltak kétségei : - És ha az apu kérdezi meg? Neki joga van tudni rólam az igazat, mert az anyu meghalt, ő tölti be otthon az anyu állását is. Határozott maradtam: - Nincs joga! Mindenki, még az édesapád is más szemüvegen át nézi, nem úgy, ahogyan mi érezzük. Meztelenül feküdt mellettem. Érezte, hogy szép a meztelen teste, és ha egy test szép, éppen a szépsége miatt nem lehet szemérmetlen. A szeme nyitva volt, de nem engem nézett. - Ne csapd be magad. - Megérintette ujja hegyével a vállam. - Ugyis tudják az igazat. Kivéve az aput. Az apu nem tudja, mert vele elhitettem... neki alkati hibája, hogy hisz nekem. De mindenki más úgyis tudja. Akkor is, ha nem mernek beszélni róla. Mit gondolsz, miért nem mernek? Mert megtanulták a szabályt, hogy amit nem vesznek tudomásul, abban állást foglalni se kell, vagyis nincs felelősségük. Igy mindenki azt játssza, hogy nem tud semmiről. Pedig nálatok tudja Anna néni, Artúr bácsi, nálunk tudja Imre. Illedelmesen hallgatnak. Mi is hallgatunk, te meg én. Mintha valami szégyellni való is volna abban,
hogy lefeküdtem veled, és te lefeküdtél velem. A nyilvánosság előtt alakítjuk a plátói szerelmeseket, akikre nem vetődik árnyéka se a szexnek, ők pedig azt játsszák, hogy elhiszik az alakításunkat. Társasjáték. Megcsókoltam a mellbimbóját. Ettől - mint mindig - elakadt a hangja. Nyakát, hegyes melleit, alig domborodó hasát, hosszú combjait, feszülő lábikráját, sima talpát, a bőre minden négyzetmilliméterét egy pillanat alatt feltöltötte a forróság, ha a számmal megérintettem a mellbimbóját. Elfelejtette és én is elfelejtettem a testétől, hogy ki mit gondol és mit nem gondol rólunk. Mintha centrifugában keringett volna az egymásba kapaszkodó testünk, fokozódó sebességgel, körkörös kényszerpályán, elvesztettem a hallásomat, késhegyek ugráltak a hátgerincemen, értelmetlen szavakat hörögtem bele a sűrű hajába, a bőrébe, a reszkető szájába, és nem hallottam a saját hangomat. Eszemet vesztettem a testétől. Sohase tudtam megfejteni, máig is felfoghatatlan, hogy egy ilyen törékeny és mégis erős lánytest hogyan lehet mindig és mindig új, mindig ismerős és valamiben mégis idegen. Kiizzadt a homlokom, megizzadtam az ingem alatt is, pedig árnyékban állok a kocsival itt a cukrászda előtt, ahol Alizra kell várnom. Lehúztam az ablakokat, jár a huzat körülöttem, mégis melegem van. Megbízható, visszatérő örömök voltak a testében, és legközelebb mégis mindig megéreztem benne valami titkosat, amit még meg kell ismernem, és meg kell szelidítenem. Senki sem nyúlt hozzá előttem, senki sem ronthatta el. A villánk teraszán, a nagy gumimatracon ezért nem volt belőle örömöm. Amikor végre először nem tiltakozott, éppen a megadásától tűnt hihetetlennek, hogy végre megkapom a nyúlánk testét, ez is zavart, és vigyáznom is kellett, hogy a lehető legkisebb fájdalommal veszítse el a szűzességét. Én voltam az elkínzott, nem ő. Feküdtem mellette a teraszon, fáradtan, kielégülten és mégis kielégítetlenül. lehunytam a szemem, és gondolatban logikusan megmagyaráztam magamnak, hogy elégedettnek kell lennem : én kaptam meg először Kati testét, ezt a legizgatóbb leánytestet, aminél kívánatosabbat sohasem láttam még, én kaptam meg először a testét, amely szinte a szemem láttára fejlődött évek alatt izgatóan nőivé, szemem előtt formálódott láthatóvá a blúza alatt a két kacér melle. Csak a két hosszú combja változott egyik napról a másikra nőiesen feszessé, de hamarosan megfejtettem ezt a titkot is: hónapokon át esetről esetre mindig farmernadrágban vagy bő szárú pantallóban láttam Katit, és amikor egy péntek estén miniszoknyában jött hozzánk az apjával, váratlan és meghökkentő volt észrevenni azokat a lányosan hosszú és már nöiesen tökéletes combokat a nylonharisnyában. magyaráztam magamnak behunyt szemmel a teraszon, hogy minden okom megvan az elégedettségre: az enyém volt először ez a páratlan testű lány, akiről régóta tudtam, hogy nekem változik nővé abból az esetlen bakfisból, aki le nem vette rólam a szemét. Éreztem, hogy igaz, amit magyarázok magamnak, mégis kielégítetlen voltam és csalódott. Tudtam, hogy másnap
Mónikánál kárpótlást kapok, ott szántam rá magam Kati mellett a teraszon, hogy másnap magamra szabadítsam Mónika ragadozó tesrét, úgyis egyů hónapja várja már, hogy ellenőrizhesse, igazat beszélnek-e a lányok Adorján Tamásról. Az egyetemen a tanév utolsó előadásain mindig mögém ült az előadóteremben és ceruzája hegyével kószált a hajamban. Nála kerestem kárpótlást másnap, és kárpótlás helyett csak zavart éreztem. Zavart amiből azonnal megfogalmazódott a bizonyosság: nekem már csak Kati kell. Amazonteste volt Mónikának, erőszakos és rafinált, de én csak azt éreztem, hogy idegen a bőre, idegen a melle, idegen az ágyéka, idegen a hangja, idegen a szája, idegen a nyelve, idegen a szaga. Minden önfegyelmemre szükségem volt, hogy teljesítsem, amit elvár tőlem, fogcsikorgatva kínlódtam, hogy kielégítsem végre, és rögtön felöltözhessek és elmeneküljek. Az utcán belenéztem a napba. Nem fájt a fénye. Boldog voltam, hogy nekem csak Kati kell, senki más. Senki más. Az éjjel, amikor hazakísértem, Aliz azt mondta: - Holnap lesz a napja, hogy kipróbáljuk egymást. Legfőbb ideje, látom rajtad. Mennyire tévedett. Én csak azért voltam türelmetlen, hogy végre eltűnjön, és én egyedül maradjak. - Ugy ülsz itt, Pubi, mint aki citromba harapott. Nem is késtem, percre pontosan jöttem. Tessék örülni nekem. Mi bajod? - Nyugtalanul aludtam, Aliz. Hiába van szúnyogháló az ablakon, bejött egy szúnyog. Ott sírt a fejem körül egész éjjel. - egyetlen csípést se látok rajtad. - Nem szeretik a vérem de ha szúnyogot hallok, nem tudok aludni. - Szegény Pubi. - Ne mondd nekem, kérlek, hogy Pubi. - Amióta ismerlek, mindig így mondtam. Tíz évig nem zavart, sohase kifogásoltad. Anyád is így hív. Minek nevezzelek? - Ne gúnyolódj velem. Megegyeztetek végül, hogy hol ebédelünk ? - Anyád ragaszkodik hozzá, hogy nálatok . . . Ö maga főz valamit, a saját szent kezével. Hiába kérleltem, hogy ne fáradjon, hiába magyaráztam, hogy akkor nálunk munka nélkül marad mára Pannika, aki pedig direkt főzési célokra van rendszeresitve . . . - Ha anyám fejébe veszi, hogy ő ad ebédet, senki se beszélheti le róla. Délután pedig panaszkodik majd, hogy fáj a feje, mert annyit dolgozott. -Ne légy morgós... Tom. Tom! Igy jó? Meg kell egyeznünk, hogyan szólítsalak. Most már mindent távlatian kell bevezetnünk, Tom. El lett határozva, hogy belőlünk egy pár lesz, mi pedig nem tiltakoztunk. Befejezett tény. -Akartáltiltakozni? - Én? Nem is tudom. Majd visszalapozok. Mellesleg, most már késő lenne. Már a plébánián is be van jelentve a nászunk. - Az utolsó pillanatban is visszaléphetsz. Nem vagy köteles tűrni, hogy a nyakadba varrjanak.
- Ezt miért mondod? Tapasztaltál a magatartásomban idegenkedést veled szemben, Tom? Ha igen, miért nem szóltál?. Bevallom, az első pillanatban meglepődtem az ötletüktől, hogy a feleséged leszek, de eszembe se jutott, hogy kétségbe vonjam az ötlet helyességét. - Meglepődtél, de eszedbe se jutott kétségbe vonni. Ebből viszont csak annyi következik, hogy neked tökéletesen közömbös . . . - Még nem vettem magamnak a fáradságot, hogy gondolkozzak rajta. Közömbös? Lehet. Neked nem közömbös, Tom? Te is csak azt csinálod, amit én. Belátjuk, hogy így ésszerű. Ami téged illet, eljött az ideje, hogy megházasodj, hiszen már diplomás férfiú vagy. Ami engem illet, évek óta időszerű, hogy férjhez menjek, mert huszonkét éves vagyok, és nincs diplomám, de még csak szakmám sincs. Ami pedig apáinkat és anyáinkat illeti, keresve se találhattak volna gátló tényezőt, ami ellene szólna a házasságunknak. Fiatalok vagyunk, egészségesek vagyunk, mindketten ellátva olyan szülőkkel, akik képesek megalapozni a jövőnket. Kedvezőbb adottságokat kieszelni se lehetne, igaz, Tom? Az objektív feltételek tehát adottak. A szubjektív feltételek is, hiszen az illetékeseknek meg se fordult a fejükben, hogy neked vagy nekem kifogásunk lenne egymással szemben. - Szórakoztat téged, hogy gúnyolódsz? Remekül csinálod, szellemesen csinálod, el kell ismernem. - Kedves Tamás, minden szót, amit mondtam, komolyan gondoltam. Bizonyára az íronikus hanghordozásom vezetett félre. Vagy talán ellenérveid vannak? Van rá időm, szívesen meghallgatom, ha kijelented, hogy már tavaly óta meg akarod kérni a kezemet, de sohase volt bátorságod hozzá, ezért bíztad kedves szüleinkre ennek a házasságnak a megszervezését. Ezt akartad mondani? - Te nem engem képzeltél a jövendőbelidnek. - Hogy én mit képzeltem, az messzemenően érdektelen előzmény. Sietek kijelenteni, hogy senkit se tüntettem ki eddig azzal, hogy a jövendőbelimet képzeljem el benne. - Engem sem. - Téged se, de mást se. Egy férfit el tudtam volna képzelni, de az illető tapintatosan a tudtomra adta, hogy nem hajlandó a szüleim tulajdonaként leltárba vétetni magát. Ez kellemetlenül érintett. Nem maga a tény, hanem hogy csalódnom kellett az egyéniségében. Kisebbrendűségi komplexus, amit unalmas, de tetszetős frázisokkal álcázott még önmaga előtt is. Azzal a kijelentéssel lepett meg, hogy mi, mármint ő és én, két idegen társadalmi osztály termékei vagyunk, és rögtön fel is hatalmazott, hogy maradjak vissza a boldog honi pénzarisztokrácia keretein belül. Ahányszor az én társadalmi helyzetemről beszélt, mindig egy bizonyos Rudi Dutschke nevű alakra hivatkozott, le is írta nekem ezt a nevet. Te hallottál róla? - Ismerős név. Holland hippivezér, azt hiszem. - Nem. Ö mást mondott. Nem érdekes. Egy idő után már ő se volt érdekes. A többiek pedig . . . Szintén nem érdekesek.
egyikben se láttam megnyugtató perspektívát. Szerencsére egyiket se kellett visszautasítanom, mivel egyik se vette a bátorságot, hogy megkérje a kezem. - Én sem. - Te se kérted meg a kezem. Ugy látszik, ennek az ünnepélyes eseménynek ki kellett maradnia az életemből. Miért nem kérted meg a kezem? - Idétlen lett volna. - Amint most belegondolok, el kell ismernem, hogy tényleg idétlen lett volna. Hiszen már értesültél, hogy anyád és a mama minden lényeges kérdést tisztáztak egymás között. Miránk kettőnkre csak egy részletkérdés tisztázása maradt. Beleegyezni. Nekem nem jelentett különösebb megerőltetést, hogy tudomásul vegyem ezt a váratlan fordulatot . . . Mondd, anyád küldött át hozzánk, vagy öntevékenyen jöttél? - Nem küldött. Azt sem tudtam, otthon vagy-e. De te biztos voltál benne, hogy jövök, különben nem álltál volna ki a kerti teraszra, egyedül. - Nem akarlak hamis illúziókban hagyni, Tom. Anyád áttelefonált, hogy elindultál hozzánk. A mamának az volt a rendezői utasítása hozzám, hogy a teraszon várjalak. Ö bent maradt a hallban, és feltette a lemezjátszóra azt a Mozartot. Szívszorító rendezés. Nem volt hányingered? - Nem. Csak az jutott eszembe, hogy két biedermeier lélek talált társra a két anyában. - Mondd, Tom, ebédig itt fogunk párolódni a kocsiban? Gyerünk innen valahova. - Hová parancsolod? - Menjünk hozzánk. Fürödhetünk is egyet ebéd előtt. Van nálad úszónadrág? - Ott melletted a kesztyűtartóban . . . Amikor az anyja megmutatta - egy szó és egy mozdulat nélkül, csak a szemével -, hogy merre találom, és én kimentem utána a sötét teraszra, még zavart voltam. Szép terasz, faragott faládákba ültetett filodendronokkal. Ügyes megoldás, hogy a házuknak az utca felé is van terasza, és hátul is, a Balaton felé, innen a vízből oda lehet integetni. Ujjatlan fehér ruhában állt a teraszon. Csak a ruhája világított a sötétben. A csokoládébarna bőre beleolvadt a sötétbe. Odamentem mögéje, megfogtam a karját. Megfordult. Megfogtam a másik karját is. Furcsa, hogy az a mondat jutott eszembe, amit számtalanszor hallottam Katitól : "Ne beszélj !" Nem beszéltem, Összetalálkozott a szánk. Aliz lustán félrehajtotta a fejét. Ügyes, művelt szája van, érzéki szája. Csókoltam és ő is csókolt, iskolázottan, de lustán. Közben magamat figyeltem. Nem ízlett a szája, pedig jó volt. De más volt. Nem Kati volt. Megfordult a fejemben, hogy el kellene futnom, beugrani a kocsiba és meg sem állni Budapestig, a józsefvárosi házig, ahol Kati ott van a második emeleten. És elfelejteni mindent, amit anyám kényszerített rám. Ugy odaállni Kati elé, mintha semmi sem történt volna. De amíg ezt gondoltam, párhuzamosan azt is tudtam, hogy lehetetlen . . . Csókoltam tovább Alizt, éreztem a testét, amint hozzám simult, figyeltem, milyen
ügyesen bánik a mellével, a combjaival, a térdével. Akkor már mozgást hallottunk a hallból. Abbahagytuk a játékot. Lesimította a derekán a ruhát, pedig nem gyűrődhetett meg, annyira szorosan feszült rá a csípőjére, a derekára, a hasára. A hallban az anyja ott állt az egyik akváriumnál és sírt. Mutatóujját körültekerte a zsebkendőjével, és a zsebkendős mutatóujja hegyével tapogatta le a nedvességet a bőréről a szeme alatt, nehogy elkenje a festéket. Az akváriumban rózsaszín, zöld, sárga, vörös színekben játszó halak úszkáltak a víziharasztok között, és ugyanúgy tátogattak, mint a jövendőbeli anyósom, mielőtt megszólalt : - O, gyerekek, gyerekek, kedveseim . . . Olyan akart lenni, mint Rosztova grófné a Háború és béke amerikai filmváltozatában, de Rosztovné volt jobb a filmen. Beszélt hozzánk, közben összehajtotta és úgy tette el a zsebkendőjét, és én csak akkor kezdtem hallgatni is, amit mondott, amikor már a halait mutogatta. - Ez, itt felül, ez a kis hányaveti? Pávaszemes pompássügér. Pelmatochromis subocellatus kribensis. Olyan úr a rendjeleivel és a harcias taréjával, mint egy centurio Julius Caesar seregéből ... Ez? Pikó hím, flegma párbajhős, most teljes harci díszben a hegyes hátuszonyaival és a vörös hasával . . . Akkor már anyám is ott volt mellettünk. Apámmal együtt jött át megszemlélni az eredményt. Apám krákogott, és bonbon volt a szájában. Aliz apja még nem ért haza a kórházból. Alizzal leültem a lemezjátszó mellé. Leállította a zenét. Bekapcsolta a televíziót. Amíg be nem jött a kép, elcsíptem anyám néhány szavát : - Nyugodtan rám bízhatsz mindent, Toncsikám. Mindent, kérlek. Még a héten előkészíttetem az adásvételi szerződést, beszereztetem az illetővel az adóigazolást . . . Azóta már előkészíttette a szerződést. A másolatot tegnap megkaptam az ügyvédjétől, lehoztam magammal, de nem néztem bele. Villa az Istenhegyi úton. A hozomány döntő tényezője. Ha nem venném feleségül Alizt, nem vásárolhatnák meg. A Magyar Népköztársaság hatályos jogszabályai szerint egy családnak csak egy állandó lakásként szolgáló háza vagy öröklakása és egy nyaralója lehet. Aliz és a szülei egy családot képeznek. Lakóházuk van, ez a balatondiósdi. Alpesi stílusban épített nyaralójuk is van a Dunakanyarban. Több házuk nem lehet, akármennyi is a pénzük. Szintén nem elhanyagolható tényező, hogy a jogszabályok szerint a fővárosban csak azok vásárolhatnak házat vagy lakást, akik öt évi budapesti helyben lakást vagy budapesti munkaviszonyt tudnak igazolni. Ezt Aliz nem, csak én tudom igazoltatni. Az a villa, Budán, az Istenhegyen, csak abban az esetben vásárolható meg, ha Aliz és én összeházasodunk, és a mi nevünkre veszik meg. Mi lehet az ára? Egymillió? Másfél millió? Talán egymillió, ha igaz anyám információja, hogy a tulajdonosnak sürgősen kell a készpénz. Aki szorult helyzetben van, hajlamos engedni az árból. Nem érdekes, nem az én ügyem. Aliz itt úszik előttem, tíz méternyire. Fejére szorosan rásimul a fehér gumisapka, gondosan alája tűrte tiziánvörösre festett
haját. Tavaly még nem volt vörös. Tény, hogy jól áll neki ez az aranyvörös haj. Messziről felhívja rá a figyelmet. Lustán úszik, inkább csak lebeg a víz tetején, nem fogyaszt erőt, mert felesleges. Kati mindig erővel úszik, haladni akar a vízben, minden sejtjét mozgatni akarja, és sohasem húz gumisapkát. Érdekes haja van: kijön a vízből, és félóra múlva száraz a sűrű haja. Száraz és sima. Nem kell tépnie a fésűvel, végighúzza benne a fésűt, és máris egyenes minden szál, egyenes és tompa fényű barna zuhatag, csaknem a derekáig. Ha meztelen és előredobja a haját, ez a zuhatag eltakarja a két szemtelenül kacér mellét. Mindig sejtette, hogy minket el fognak szakítani egymástól. Előre tudta, hogy anyám fog elválasztani bennünket. Már nem emlékszem, mikor mondta : - Te olyan naiv vagy. Azt képzeled, attól minden stabilan oké, hogy iparszerűen őrizzük a látszatot, hogy gyermekkori barátság meg plátói pajtásszerelem . . . Péntek este is nálatok, vacsora közben, kis híján kipukkadtam, alig győztem nyelni vissza magamba a kacajt, ezért is maradtam éhes . . . Ülünk a gyöny örűen terített asztalnál, az asztalfőn Anna néni, két oldalán a te apád és az enyém, mellettük mi, egymással szemben, és pereg a szöveg a karriered nagyszerű indulásáról, és közben a szemem sarkából Anna nénit teleszkópozom, persze lesállásból, mintha észre se venném a vizsgálódó pillantásait, ahogy minduntalan engem meg téged blikkel, szerettem volna belelátni a fejébe, hogy miket gondol... Azt hiszem, végigrettegte a vacsorát, hogy miután tegnap kereső állampolgár lett belőled, most már itt a történelmi pillanat, hogy összeházasodjunk, mihelyt én leérettségizem. Ettől cidrizett Anna néni - Kati a torkához bökött a mutatóujjával -, ide a rozsdás kést, ha nem igaz! Eddig csak elhittem, hogy minden fiús mama frászban van, ha komoly esetet lát gomolyogni a fia körül, eddig csak elhittem, de most már láttam is . . . Tudta, hogy minket el fognak szakítani egymástól. Nevetve mondta : - Ne ábrándozz olyant, hogy engem feleségül veszel. Jegyezd meg, amit most közlök veled, nehogy egyszer a szememre vesd, hogy nem figyelmeztettelek idejében. Belőlem diplomata lesz, például nagykövetnő, mint Kollontaj asszony. Egy nagykövetnő férjének lenni, ez cikis. Képzeld el, hogy mindig a nagykövetnő a fej, a férj meg mindig árnyékban marad. De ha nem leszek nagykövetnő, akkor se fogok férjhez menni. Más okokból, amiket nem óhajtok nyilvánosságra hozni. Ugy beszélt, oly könnyedén, mintha csak fecsegett volna, de minden szót komolyan gondolt. Előre érezte, hogy anyám akarata fog közénk állni. - Anna néninek állandóan keze ügyében van a lepkeháló, de nem énrám vadászik vele, ezt jobb, ha tőlem túdod. Játéknak fogtam fel, amit mondott. Ellentmondtam: - Az én életemet a saját elképzeléseim szerint fogom kialakítani. Ha bele akar avatkozni, lelépek a sakktáblájáról. Nevetett. Nem bántóan. - Hagyjuk a lázálmokat. Idomítható vagy, Tamás, és Anna
néni az idomár. Szép szöveg, következetes dresszírozás, elérhető jutalom. Az oroszlánokkal is így csinálják. Nem akartam, hogy foly tassa, tréfára akartam fordítani a szót. - Megtisztelő, hogy nem valami alantasabb állatot mondtál. Megrázta a fejét, röppent a haja a vállán. Komoly vagy szomorú volt a szeme. - Mindig te engedtél, sohase tudtad kibekkelni a terveit. -- Lényegtelen dolgokban. - Az is lényegtelen volt, hogy irodalomtörténész akartál lenni? Miatta nem lettél, pedig azt nagyon akartad. mit összegyűjtöttél Shakespeare-ről, egy egész könyvtár, még mindig megvan neked. Nem lettél Shakespeare-kutató. Anna néni addig nyomta a szöveget, amíg kilúgozta a fejedből az álmaidat. Te csak folytasd szépen apád pályáját, az a biztos jövő, másképpen indulsz az életbe, ha vegyészmérnök leszel, sőt gyógyszervegyész, és olyan szaktekintély a hátországod, mint Artúr bácsí. Olmot kötöttél az álmaidra, a nagy elhivatottságod nyakába, és beledobtad a Dunába. Nagy csobbanás volt. De azon a szép napon, amikor, természetesen akadálytalanul, felvettek a vegyészkarra, megkaptad az első Volkswagenedet, jutalmul, hogy taccsra tetted Shakespeare-t. Miben bízott, ha mindent így előre tudott? Bennem? Hogy ha semmi másért nem tettem meg, ő lesz az egyetlen, aki miatt vállalni fogom, hogy szembeforduljak anyámmal? Meg kellene tennem. Még most is megtehetném. Vagy elpusztítani magam. Lebukni a vízbe és nem venni lélegzetet. Őrültség. Megszökni inkább, bevágni magam a kocsiba, meg sem állni Pestig, odabújni hozzá, hogy elfelejtsünk mindent. De telefonálni is hiába telefonáltam. Vagy fel se veszi, vagy nem szól bele, vagy levágja a kagylót . . . - Tom, ez az igazi víz, a Balaton! Mint a selyem. - De a tenger, az mégis más. - Nem szeretem a tengert. Se az Adriát, se a Földközit. Sós keserű, kemény. Nekem a Balaton kell. Talán ezért nem mentem világgá. -Akartál világgá menni, Aliz? Kinek nem fordul meg a fejében, itt hagyni ezt az országot? - Itt tartott a Balaton. - No, nemcsak a Balaton. A józan eszem is. Ha elmemtem volna, pénz nélkül kellett volna elmennem. Vagy ha mégis pénzzel, az egészt kockázatos, mert ki kellett volna csempészni a pénzt, másrészt értelmetlen, hiszen ami itt sok pénz magyar forintban, az odakint nevetségesen kevés. végig gondoltam ezt én sokszor. Semmihez sem értek. Mit kezdhetnék odakint, semmi garanciám, hogy látható időn belül eljussak arra a szintre, amit itthon megszoktam. Ott kezdő lennék, behozhatatlan hátránnyal, itthon viszont . . . - Felvet a pénz. Ugy döntöttél, hogy ez a kellemesebb. - Kellemes? Annyiban igen, hogy nem kellemetlen. Itthon az életet csak elviselni kell, küszködés nélkül, kapaszkodás nélkül, kudarcok nélkül. Itt legalább irigyelnek, ami nekem nem
létszükséglet de kevésbé fárasztó, mint például ha sajnálnának és jótékonykodnának velem. - Itt mindent megvehetsz, megszerezhetsz. - Ha arra gondolsz, hogy téged is megszereztelek, tévedsz. Téged nem óhajtottalak megszerezni. - Félreértettél... - Nem baj. Időzzünk egy keveset a félreértésemnél. Legalább tisztázni fogiuk. Nyugodtan hallgass végig, nem foglak megbántani. Mindenesetre nem árt, hogy most, amikor már ismerjük a jövőnket, egy kicsit visszalapozunk a múltunkba is. Te nekem nagyon sokáig kifejezetten ellenszenves voltál, Tom. A megszámlálhatatlan nőügyed miatt. - Nem tettek kárt bennem. - Ne légy cinikus. Nem féltettelek. Nincs sok értelme rád olvasni, de ha már eszembe jutott, hát elmondom. Két dolog volt az ellenszenves. Az egyik, hogy a nőid többsége nem az ellenállhatatlan egyéniséged miatt ragadt rád, hanem a kocsid miatt, a villátok miatt, a pénzed miatt. Ez akkor is tény, ha sérti a hiúságodat. ez volt a kisebb fajsúlyú ellenszenv. A másik volt a súlyosabb. Lehet, hogy a legtöbb nő könnyedén vállat vont, amikor dobva érezte magát, de akik nem vontak vállat, azok se lehettek kevesen. Sajnáltam őket? Nem is tudom. Az taszított benned, hogy biztosan szenvtelenül adtad ki az útjukat. Miattuk így voltál ellenszenves nekem. Biztosíthatlak, hogy nincs szép lelkem, ha netán ezt készültél megjegyezni most. Csak ismertettem a rólad alkotott véleményemet, mert ráérünk. - Egyszer se éreztetted velem. - A maga idejében megtisztelő lett volna rád nézve, ha éreztetem. Később pedig megváltozott a véleményem. - Érdekelne, mit követtem el ennek érdekében, és mikor. - Mit követtél el? Beleszerettél Katiba. Eszeveszetten beleszerettél. Ez a szerelem változtatott meg. Kati miatt megszűnt körülötted a szexuális forgalom. Kati megbabonázott, amit nem is csodáltam. Nagyon szép az a kölyökpárduc. Mikor hagyott el, Tom? - engem?. . . Miért érdekel? - Bocsáss meg, ha kínos kérdést tettem fel. Tekintsük el nem hangzottnak, felejtsük el. Remélem, záros határidőn belül őt is elfelejted. Tavaly nyáron tátva maradt a szám, amikor megláttam. Mondd, Velencében nem tévedtél be véletlenül az akadémiai képtárba? - Rosszul emlékszel, ti jártatok Velencében, én Rómában és Rómától délre voltam anyámékkal. - Kár. Velencében találkozhattál volna Katival. Ott van lefestve az Akadémia képtárában. Bizonyos Giovanni Bellini festette le, talán négyszáz évvel ezelőtt. Madonna degli Alberelli, így írja a katalógus. Amikor tavaly megláttam itt Katit, csaknem felkiáltottam, annyira meglepett a hasonlóság. Fújt a szél a mólón, Kati kendőt kötött a szél ellen. Puha kobaldkék selyemkendőt. Én kiszálltam a csónakból, te a kezemnél fogva felhúztál
a mólóra. Kati a hajót nézte. Igy, félig lefelé nézett, a csónakmotort nézte. Abban a tartásban és úgy kendőben, félig leeresztett szempillákkal kísértetiesen hasonlított Bellini Madonnájához. zavar a téma? - Nem . . . Miért zavarna? - Vagy remekül uralkodsz az arcodon, vagy már igazán nem érdekel az a kislány. Azt hiszem, ésszerűbb a második variációt választanom. - Vedd le a fejedről ezt a gumisapkát. - Vedd le rólam . . . Köszönöm. - Rázd szét a hajad. Még jobban . . . Hadd repüljön. - Tetszem neked? -- SzéP vagy. - Bővebben is kifejtheted. Szeretem, ha dicsérnek. - Gyere, vándoroljunk ki a partra. - Jó. Gyerünk . . . A hajamba belenyúlhatsz, Tom, de a fülemhez ne érj hozzá. Majd délután. Türelem . . . Ugy surrantam be a házba és fel a lépcsőn, mint egy tolvaj. Mintha félnék anyámmal találkozni. Mintha csak ezután kerülne sor rá, hogy közölje velem: Alizt fogom feleségül venni... Pedig ez már megtörtént. Ma két hete. Csak engedelmeskednem kellett. Ellenkezés nélkül beleegyezni, hogy úgy legyen, ahogyan ő akarja. Nem azonos a szituáció - hiszen most Alizzal kerülök egy ágyba -, csak hasonló ahhoz, ahogyan tizenhat éves koromban intézkedett az életem kilencven fokos irányváltoztatásáról. Akkor is ő határozott, hogy bekövetkezzék, ami már időszerű volt. Most megnősülnöm időszerű. Akkor a nőkkel megismerkednem volt időszerü. Anyámnak pedig mindig kezére játszik a véletlen. A törvényszerűen jelentkező véletlent most az jelentette, hogy Alizék meg akarják vásárolni a villát az Istenhegyi úton. Amikor tizenhat éves voltam, Terka volt az aktuális véletlen. Azelőtt alig hallottam Terkáékról. Volt tudomásom róla, hogy Terka apja és anyám unokatestvérek, Terka tehát az én másod-unokanővérem. Arról is tudtunk, hogy Terka már az előző évben is Pesten volt, ápolónőképző intézetben. Anyám az előző évben egyszer sem hívta meg hozzánk, érthetően csodálkoztam hát, amikor egyszer csak az apjával együtt beállított hozzánk Terka. Én nem találkoztam velük. Anyám este, vacsora közben számolt be a látogatásukról, és közölte az elhatározását, hogy Terkán segíteni kell, mert a lány összeszűrte a levet a nővérotthon gondnokával, és emiatt távoznia kellett az otthonból, még az a szerencse, hogy nagy szükség van ápolónőkre, ezért a nővérképzőből nem távolították el. Tőle, anyámtól kértek segítséget, hogy Terka valahol albérleti szobához jusson, hiszen ha már egy évet elvégzett a nővérképzőn, és ki sem vágták, nem szabad abbahagyni. Anyám ezzel a tájékoztatással együtt mindjárt be is jelentette, hogy Terkát odaveszi hozzánk albérlőnek, hiszen mégiscsak rokonlány, segíteni kell rajta, a padlásszobában pedig ellakhat. A padlásszobába zsúfolt limlom egy részét Terka majd felhordja a szárítópadlásra, hogy legyen helye. Amikor először találkoztam Terkával, mintha furcsán nézett
volna rám, de akkor még nem sejtettem, hogy miért. Este bejött a szobámba, hogy megágyazzon nekem, ott sündörgött körülöttem, amíg meg nem untam. Még nem végeztem a másnapra esedékes házi feladataimmal, zavart, hogy ott motoz körülöttem, és kérdezget, belenéz a könyveimbe, a füzetembe, amibe éppen írtam. Másnap is ő ágyazott. Már álmos voltam, de muszáj volt beszélgetnem vele, nehogy azt higgye rólam, hogy udvariatlan vagyok hozzá. Mondta, hogy ne zavartassam magam, feküdjek csak le, ő elfordul, amíg levetkőzöm, de olyan jó velem beszélgetni. Igyekeztem megértetni vele, hogy nem szeretek nők előtt vetkőzni, és ő is menjen már aludni, késő van. Harmadik este, miután megágyazott, megkért, hogy menjek fel vele a szobájába, odébb kellene tolni a szekrényt, mert álmában mindig beveri a könyökét a szekrény élébe. Felmentem vele, hogy segítsek. A szekrényt nem lehetett odébb tolni, mert nem volt hely. Leült az ágy szélére, engem is oda ültetett maga mellé, hogy gondolkozzunk, át lehetne-e rendezni valahogy a padlásszobát. Meleg volt az alacsony tető alatt, kigombolta a blúzát, legyezte magát, én pedig odanéztem, ahol a melle kezdett domborodni. Megkérdezte, miért vagyok kíváncsi, és közelebb húzódott hozzám, de közben már végig kigombolta a blúzát. Amikor rákiáltottam, hogy hagyjon békén, nem engedte el a kezem. Kinevetett : - Nagy szamár vagy, Tomika, de én nem hagyhatom, hogy szamár maradj. Felugrott, kulcsra zárta az ajtót, és eloltotta a villanyt. - Hogy ne szégyelld magad. Ö vetkőztetett le, ő csinált velem mindent először. Ott aludtam el mellette, de később felébresztett, és akkor már én is tudtam, hogyan kell. Csak a szappana szagát nem szerettem rajta. - Ha nem tetszik, adj másfajtát, amit szeretsz. Már mindennap kellett, de egyik este nem engedett be magához. Nevetett és az ajtó mögül suttogott: - Pihenned kell, karikás a szemed, vigyáznom kell rád. Mégis beengedett, az ágyába is, de később azt mondta, hogy most már elég, figyeljek csak rá. - Édesanyád leteremtett, hogy fel is út, le is út nekem, ha a tanulásod rovására megy, így mondta, bizony isten. Felugrottam mellőle. -Anyám tud róla? Hogy merted elmondani neki? Ugy nevetett, mintha csiklandozták volna. - Még mindig szamár vagy! Hát mit képzelsz, miért fogadott engem ide édesanyád? Azért vett ide, hogy nehogy elzülljek mindenféle férfiakkal, ha már nem bírok a véremmel, így mondta, bizony isten. De még másért is. Miattad, Tomika. Hogy már nagyfiú vagy, édesanyád pedig attól félt, hogy rossz nőkkel hoznak össze az iskolás társaid. Rám parancsolt, hogy mindig legyek tiszta, és senkivel ne legyen dolgom, csak veled, érted már? Mi van veled? Színedet vesztetted, bizony isten. Kóvályogva mentem le a szobámba. Olyan undorom volt, hogy valósággal szédültem. Bármennyire hihetetlen volt, el kellett hinnem: anyám intézte, hogy így legyen, anyám állapo-
dott meg Terkával, hogy segítsen át azon, amin már a legtöbb gyerek átesett az osztályban, anyám mindenről tud, Terka mindennap beszámol neki, hogy miket csinál velem, és én marha, én még azt súgtam egyszer Terkának hálából, hogy szerelmes vagyok bele . . . Másnap este megint jött ágyazni. Ki akartam kergetni, de kinevetett, és magától is kiment. Egy hétig bírtam nélküle. Akkor megint felmentem hozzá a padlásszobába. Nem emlékszem, akkor mondta-e vagy máskor, a szavaira sem emlékszem, csak a lényegre, hogy amíg a régi világ volt, addig a jobb pesti polgárcsaládokba eleve azzal a meggondolással fogadták fel a cselédlányokat, hogy bevezessék a család fiatalurát a szexualitás rejtelmeibe, továbbá azért, hogy a fiatalúr ne kuplerájba hordja a pénzét, ahol még valami betegséget is összeszedhet az előző vendég után. Legyek megtisztelve, hogy ő nem egy izzadós cseléd, hanem egy jó bőr, aki - hamarosan meg fogom látni - orvoshoz fog feleségül menni, és fogok én még neki mint főorvosnénak kezet csókolni . . . Terka befejezte az ápolónőképzőt és hazament, illetve nem haza, hanem a járásuk székhelyén helyezkedett el a kórházban. Még kaptam tőle egy-két levelet, azt írta, hogy hiányzom neki, de gyorsan abbahagyta a levélírást. Én pedig egyedül voltam, hiányzott Terka és a játékaink a padlásszobában, és sehogy sem akart elmúlni belőlem a dühöm anyám ellen. Nem tudtam megemészteni, hogy megalázott. Már tizenhét éves voltam, észrevettek a lányok, és érdekeltem is őket, eleinte csak azért, mert több zsebpénzem volt, mint a többi srácnak, később pedig már azért is, mert egyik lány elmesélte a másiknak, az meg a harmadiknak és a negyediknek, hogy velem jó a szex. Egyelőre csak azt a kérdést volt nehéz megoldani, hogy hová járjunk, mert haza nem mertem becsempészni őket. Aztán ez is megoldódott, Péter bácsi jóvoltából. Eleinte ingyen adta kölcsön a lakását, csak később kezdett célozgatni, hogy most ment nyugdíjba, és nagyon szűkös a nyugdíja. Megértettem, hogy mit akar. Odaálltam anyám elé, szemtelen akartam lenni vele, és nyíltan megmondtam, hogy kevés a zsebpénzem, igényesek a lányok. Szó nélkül megemelte négyszázzal a havi járandóságomat. De egyelőre csak ötven forintot fizettem esetenként a nagybátyámnak. Százra csak attól fogva voltam hajlandó emelni, amikor már egyetemista lettem. És közben élveztem anyám fokozódó aggodalmát, a telefonok miatt, mert mindennap jelentkezett egy-két lány, az éjszakába nyúló kimaradásaim miatt, és ha kísérletet tett, hogy komolyan beszéljen velem, udvariasan, de határozottan kitértem a téma elől, szűkszavúan megnyugtattam, hogy a lányok nem mennek a tanulás rovására, ha esetleg emiatt aggódna... Jólesett az önérzetemnek, hogy zavarja a nagy forgalom, mert tudtam, hogy azért zavarja, mert nincs áttekintése és ellenőrzése a nőügyeim felett. Eleinte csak sejtettem, hogy ez az igazság, de egy ízben meg is erősített ebben, amikor megpróbált a lelkemre beszélni : - Pubikám, dehogy akarlak én gúzsba kötni, csak azt szeretném, ha nem mindenféle lánnyal, egyik nap ezzel, másik nap
azzal, harmadik nap megint egy másikkal . . . Nem vezet ez jóra, egyszer majd megtörténik, hogy valamelyik másállapotba kerül tőled, vagy netán nem is tőled, csak éppen rád fogja, mert tudja, hogy mögötted ott állunk mi a pénzünkkel . . . Ugy szeretném, ha megállapodnál egy tisztességes kislánynál. Gondolnod keltene az én nyugalmamra is . . . Élveztem a fölényemet, de ha rossz óráim voltak, elfogott a baljós előérzet, hogy anyám valami módon előbb-utóbb kiravaszkodja, hogy mégiscsak az ő akarata érvényesüljön, el fogja ijeszteni tőlem a lányokat, vagy engem kényszerít valami kivédhetetlen eszközzel, hogy engedelmeskedjek . . . Abban a pillanatban, amikor észrevettem, hogy Kati egyik napról a másikra nagylány lett, ő is késedelem nélkül felfigyelt az érdeklődésemre. Ráérzett, hogy Kati a megváltoztatásom egyetlen eszköze. Félelmetes ösztöne van: első pillanattól tudta, hogy Kati pillanatok alatt elsöpri mellőlem a többi nőt. Előbb tudta, mint én. Hónapokon át figyelt, éreztem. Az ösztöne jelezte neki, hogy Kati szívesen jár velem, de nem fekszik le velem. Azt is tudta, hogy én naponta fogadalmakat teszek, esküdözök Katinak, hogy soha többé egyetlen nőt sem veszek észre, ha a testével is szeretni fog. Látta rajtam, hogy hiába minden ígéret, Katira nincsenek hatással a szavaim. Kiszámította, hiszen a telefonálások számának csökkenését, majd a női telefonok teljes elhallgatását észre kellett vennie, hogy ez csak annyit jelenthet, hogy már senki nem érdekel engem, csakis Kati a fontos, az egyedül fontos. Ö szerezte meg nekem Katit, hiába tagadtam magamban annyiszor. Anyám ösztöne kellett ahhoz, hogy Kati a lélektanilag legkritikusabb pillanatban ne menjen el vitorlázni, hanem maradjon otthon velem. De az is lehet, hogy tévedek. Néha úgy érzem, hogy démonná nőtt bennem az anyám, Laplace démonjává, amely minden pillanatban mindenről tud, és minden pillanatban kész beavatkozni az események menetébe. Démon vagy fantom, akinek hatalma van felettem. Rászólt Katira, olyasmit mondott, hogy Kati ne unatkozzon felnőttek között egész nap a hajó orrán . . . Alizék Ford Caprija most fordult be a sarkon. Félóra múlva. ebédelünk. Anyám tálal, elöször Aliz apjának és apámnak, mert ők a családfők, akik a társadalom felső szintjére emelték családjukat, utána Toncsi néninek és magának, akiknek meghatározó szerepük van az elért társadalmi szint tartásában, végül nekünk, jegyeseknek, akik az ő megegyezésük értelmében közösen folytatjuk ezt az életformát a jövőben, miután ma már felvett bennünket a plébános a legközelebb házasulandók listájára. Anyám tálal, mindenkinek a legjobbat, amint az ő megfontolása szerint nekem is az a legjobb, hogy az egyházi esküvőt itt tartsuk meg Balatondiósdon, mert a fővárosban senkinek sem kell tudnia róla, hogy egyházi esküvő is lesz . . . Egyesek kétkulacsosnak ítélnének annak utána, hogy anyám ösztönzésére még a pártba is jelentkeztem az egyetemen. Át kell öltöznöm, átizzadtam a trikóm, hiába hűsítettük
magunkat a Balatonban. Sohasem voltam izzadékony, most is csak az idegességem miatt, a rossz közérzetem miatt . . . Kati miatt. - Még egy ilyen nehéz ebéd, amit anyád főz, és én belebetegszem. - Anyám falusi lány, megőrizte a falusi főzési szokásokat. Ugy tudom, a nagyapám, anyám apja, csak a nehéz, zsíros ételeket ette. Nem véletlen, hogy gutaütésben halt meg. Az első agyvérzése után, akkor még valahogyan meg tudta értetni magát, félholtan is zsíros főtt sonkát követelt. Három disznót vágtak minden télen. A zsíros koszt ilyen nagyapai örökség az anyám konyháján. Szerencsére otthon nem ő főz, sőt az öreglány, az új házvezetőnőnk éppen anyám utasítására fogyókúrás konyhát vezet. Nagyapám gutaütése csak ilyen víkendeken kísért. - Szeretted a nagyapádat? - Én már nem ismertem. Akkoriban halt meg, amikor én születtem. Anyám szerint éppen jókor. Annak idején, ötvenbenötvenegyben kezdték tönkretenni a gazdag parasztokat. Ezek voltak a kulákok, így hívták őket. A kulákság mint osztály likvidálása, hiszen tanultad. - Lehet. Nem emlékszem. Mit csináltak velük? -Nem tudom pontosan. Irreális adókat vetettek ki rájuk, elvették a jó földjeiket, rossz földet adtak helyette, vagy nem is adtak, és elvitték minden termésüket, elvitték az állataikat. Anyám szerint a nagyapám ebbe is belepusztult volna, jól tette, hogy előbb meghalt. Igy is lett miatta kellemetlensége anyámnak. Ha nem áll mellé Kati apja, kinyírták volna. - Mi köze ehhez Kati apjának? - Anyám akkor már ott dolgozott, ahol most is, csak akkor még egyszerű előadó volt, nem osztályvezető. Ennek ellenére megtámadták. Azzal, hogy mint kuláklány, ellensége a szocializmusnak, megbízhatatlan elem. Már a kezében volt a felmondólevele, amikor Kozári Jóska bácsi közbelépett. Ö ugyanis már akkor is valami fejes volt a minisztériumban. Intézkedett, hogy anyámat vegyék különleges elbírálás alá, mert anyám a háború utolsó idejében katonaszökevényeket bújtatott. - És ez igaz volt? - Igaz. Apámat is, Kati apját is ő bújtatta. Ezt tekintetbe kellett venni, de azt hiszem, kevés lett volna hozzá, hogy anyám ügye rendbe jöjjön. Szerencsére apám akkor kapta meg a Kossuth-díjat, ez aztán anyámnak is javára billentette a mérleget. Egy Kossuth-díjas szaktekintély feleségét mégsem lehetett megbélyegezni. Anyám szokásos szerencséje, a körülmények szokásosan kedvező alakulása . . . Attól fogva senki sem merte piszkálni, csoportvezető lett, később föcsoportvezető, három éve pedig osztályvezető. Nem kizárható, hogy még egyet lép feljebb, mielőtt nyugdíjba vonul. - Kinyitom az ablakot. - Ha akarod. De kintről csak meleg jön be. - Kapcsold be a ventillátort . . . Mindjárt indulnak. Anyád most húzza fel az orrvitorlát. Fogok én ilyen fiatalosan mozogni ötven felett? Mint egy profi vitorlás, úgy bánik a kötelekkel.
Gyere, Tom, gyönyörködj benne, a te anyád. A többiek mozogni se tudnak az ebédtől. Neki ahhoz is lenne ereje, hogy a karjában emelgesse be őket a hajóba. Imponál nekem... Igazad van, becsukom az ablakot, dől be a hőség. Mi ez a festmény? - Látod. Erdei táj hajnalban. Rézsútosak a napsugarak. - Miért nincs a falon? -Apám csak lehozta magával Pestről, hogy gyönyörködjön benne a víkend alatt. Még nem vette meg. Ez lesz a gyűjteményének a legújabb darabja, ha anyám engedélyezi a vásárlást. - Szép kép. Miért ne engedélyezné? - Ahhoz köti, hogy apám adjon el egy másik képet, aminek esni fog az ára. De ha most adja el, húszezerrel többet fog kapni érte, mint amennyibe ez az erdei táj kerül. És ennek emelkedni fog az értéke. Apám még vacillál. Nehezen válik meg a dolgaitól, szentimentálisan viszonyul a festményeihez. De úgyis anyámnak lesz igaza. - Nyernek az üzleten húszezret. - Meg még többet. Anyám a festménypiacon is tájékozott. Ha ő mondja, hogy emelkedni fog, arra mérget lehet venni. - Sokoldalú asszony. Irigylem. Vannak sikerélményei. Boldog. - Ebben nem vagyok biztos. - Mit nevetsz? - Komikus párhuzam jutott eszembe. Anyám olyan, mint Mao, a nagy kormányos. Mindenen rajta tartja a szemét a birodalmában, de állandóan retteg, hogy ha egyszer félrenéz, rögtön összeomlik minden. Nem mer kimozdulni az alattvalói közül, csakis saját magában bízik. - Minket itt mert hagyni magunkra. - Mert kiszámította, hogy most minden körülmény arra ösztönöz bennünket, hogy úgy viselkedjünk, ahogy engedelmes alattvalókhoz illik. - Jópofa vagy, Tom. Tetszik nekem a humorod. Felmegyünk a szobádba? Igazolódott, amit előre sejtettem: Aliz a szeretkezésben is lusta. Mint egy macska. Hagyja, hogy simogassák, nyújtózik is, kéjesen dorombol, de semmi több. Anyám azt mondta, hogy Aliz ideális feleségtípus, az a fajta nő, aki mindig hűséges lesz hozzám, mert ahhoz is lusta, hogy kockázatot vállaljon, ami pedig ezen túl van - a kezdeményezés -, ahhoz végképp kényelmes. Most alszik. Az ebédtől is, a szextől is. Ugyanúgy mondta, mint Kati: szex. De a két szóhasználat között különbség van. Kati ösztönös belső szeméremből használja a szót. Aliz azért, mert így tárgyilagos. És biztosan azért is, mert rövid szó. Talán az ebéd az oka, hogy megint komikus gondolat jutott eszembe: Aliz lustasága az alapvető oka annak, hogy én a férje leszek. Megunta az életet itt Balatondiósdon, elege van a tóparti üdülővároskából, ahol csak nyáron pezseg az élet, elege van a kényszerhelyzetből, hogy utaznia kelljen, ha színházba akar menni, elege van az egyetlen főutcából, elege van a vidéki unalomból, ezért egyszer csak eszébe jutott, hogy rövid határidőn
belül fővárosi nőt csinál magából. De ahhoz lusta, hogy egyedül kezdjen új életet a kétmilliós fővárosban. Nem vállalja a fáradságot, hogy Budapesten maga alakítsa ki a kényelmét és a társaságát, önállóan gondoskodjék szexuális problémáinak megoldásáról, szüksége van valakire, aki gondoskodni fog a fővárosban a kényelméről, a szexuális ellátottságáról, és ez a valaki én leszek. Megfelelő színvonalú társaságot szervezek köréje az Istenhegyi úti villába, reprezentálni viszem szórakozóhelyekre és társaságokba, színházakba viszem, hogy bemutathassa a ruháit, az igényeitől függően hetente egyszer vagy többször mellé fekszem, hogy teljesítsem férji kötelességeimet. Ellentételként jogom lesz hozzá, hogy feles tulajdonosa legyek az Istenhegyi úti villának, jogom lesz vele közösen elkölteni az apanázst, amit a szülei folyósítanak, jogom lesz learatni a hazug elismerést, ami a mások irigységéből fakad, és jogom lesz idegeskedni az irigységből fakadó hazug elismerés egyenes következménye, az ellenséges érzések miatt, amelyek alkalomadtán ellenséges tettekké is válhatnak. Aliz ma délelőtt megjegyezte, hogy ő többre tartja, ha irigylik, mint ha sajnálnák. Tetszetős attitűd. Valószínű, hogy még sohasem szenvedett a mások irigységétől. Én már korán megtudtam, mi az, állandóan a kiközösítettség légkörében fulladozni, amely azért alakul ki körülöttem, mert azt hiszik rólam, hogy érdemtelenül élvezek olyan előnyöket, amilyeneket ők nem élvezhetnek. Kiközösítve már az általános iskolában a bőséges tízóraim miatt, a vívóleckéim miatt, a naponta tiszta fehérneműm miatt, a csináltatott öltönyeim miatt, a tanítóink irántam tanúsított megkülönböztető figyelme miatt. Később, már a gimnáziumban, kiközösítve a zsebpénzem miatt, a judo miatt, a sífelszerelésem miatt, a külföldi nyaralásaim miatt, az angol nyelvtudásom miatt, az operabérletem miatt az uszodabérletem miatt, de már a kamaszkorral törvényszerűen együttjáró öntudatom miatt is, ami végre felbátorított, hogy én zárkózzam el tőlük, és előre kigondolt gesztusokkal éreztessem velük, hogy valóban több vagyok náluk . . . Mind az ellenségeim voltak, mert különböztem tőlük. Volt egy időszakom, amikor utánozni akartam az anyám magatartását: rá akartam kényszeríteni magam, hogy én is fütyüljek az emberek ellenszenvére, sőt következetesen le is nézzem őket, felsőbbséges gúnnyal vessem meg őket. Hiába gondoltam végig ezerszer ennek a magatartásnak a módozatait a szándék megvalósításáig sohasem jutottam el. Mindig én éreztem megalázottnak magam, ha a fiúk kamaszos kegyetlenséggel megjegyzéseket tettek rám, playboynak tituláltak, később pedig, amikor látták a televízióban Charles herceget, az angol királynő fiát, Károlynak szólítottak , még a tanáraink előtt is megengedték maguknak, hogy ha olyan kérdésről került szó, amit senki sem tudott, kórusban kiabálják: "Majd a-Károly, majd a Károly!" Hány este fúrtam bele a fejem a párnába, és bőgtem ki magamból az aznapi megaláztatást és a tehetetlen dühömet . . . Negyedikben mániákusan számoltam a napokat, hány nap még a gimnázium végéig, hiszen az egyetemen minden másképp lesz . . .
Amint másképp is lett. Az egyetemen sem sikerült barátokat szereznem, de egy műegyetemi évfolyam mégis más, lazább közösség, mint egy gimnáziumi osztály. Az egyetemi hallgató már közelebb van az élethez, mint a gimnazista. Az egyetemen már a hamarosan esedékes érvényesülésre gondol a hallgató, már kezdettől és évről évre intenzívebben kell előkészítenie a jövőjét, a karrierjét, törvényszerűen változik meg tehát az egyetemen azoknak a keveseknek a helyzete, akik mögött befolyásos szülők állnak. Haszonnal kecsegtető volt jó viszonyt kialakítani velem, megszerezni és megtartani a jóindulatomat, mert potenciális segítőtársat láttak bennem arra a pillanatra, amikor majd - az egyetem befejeztével - sokkal több fog függni az összeköttetésektől, mint az indexben összegyűjtött osztályzatoktól és a diplomára rajzolt utolsó jegytől. Igy lettem az egyetemen a népszerűek egyike. De hiába volt kellemesebb ez az állapot a gimnáziumi kiközösítettségnél, ahhoz kevés volt, hogy jó legyen a közérzetem, és ahhoz is kevés, hogy az évfolyam KISZ-szervezete mellém álljon, amikor a felvételem kértem a pártba. Nem álltak mellém. Nem bántottak, csak finoman nem javasoltak. Aliz idegrendszeréből hiányoznak az ilyen tapasztalatok. Ha érték is irigységből fakadó inzultusok, azokat sem vette tudomásul, mert a kényelmetlen hatások akceptálására is lusta volt, azt hiszem. Soha semmit nem mondhatok el neki, ami bántani fog. Katinak még panaszkodni is mertem. -Alszol, Tom? - Nem. Miért? - Csendben vagy. - Azt hittem, még nem ébredtél fel. - Felébredtem, amikor kimentél. Hol voltál? - Anyám hagyott nekünk limonádét a frigidaire-ben. Kérsz? - Pompás ! Hogy te milyen figyelmes vagy ! Lenyűgöző. Ne haragudj, nem feltételeztem rólad. Eszményi férjet nevelt belőled anyád, el kell ismernem. Tom, csodálatos vagy . . . Isteni hideg limonádé, és elég savanyú is. Adsz egy cigarettát is? - Meggyújtsam? -Ne! Ne vedd a szádba. Kinevethetsz, de az az igazság, hogy csókolózáskor eszembe se jut, hogy egy idegen ember szája és nyála . . . de egy cigarettát, ami már a más szájában volt, nem tudok a számba venni. Tényleg ne nevess, Tom. Van még egy tucat fakszni, amit meg kell szokni tőlem. De becsületszóval biztosítalak, hogy ugyanilyen alkalmazkodó leszek én is. Például nem szeretem a ruháid vegyszerszagát se, de el fogom viselni, bár az lenne a legokosabb, ha mindig rögtön átöltöznél, amint hazaértél a gyárból. - Ez csak egy kényszerképzet. Nem vegyszerszagúak a ruháim. Ha így lenne, kevés lenne az átöltözés, a bőrömből is ki kellene bújnom, nem gondolod? - Ismételgesd majd nekem sokszor, hogy nem vagy vegyszerszagú, addig, amíg meg nem szabadulok a kényszerképzetemtől. Jó neked ott a gyárban? - Nehéz erre egyértelműen felelni. Ha perspektivikusan né-
zem, akkor jó. Momentán nem. Érdektelen a munka, amit csinálok, mások keze alá dolgozni . . . - Ha nem kell beleszakadni, miért ne lenne jó? Persze, attól függ a dolog, hogy sokkal töbre tartod-e képesnek magad. Te is olyan híres ember akarsz lenni, mint apád? És elég tehetséges is vagy hozzá? - Majd kiderül. Mindenesetre amit most kell csinálnom, nem elégít ki. De ez a helyzet úgyis megváltozik. El kell töltenem bizonyos időt ebben a munkakörben, hogy előbbre léphessek. Nem tőlem függ . . . - Ugy érted, hogy az apádnak van szüksége bizonyos időre, amíg elintézi, hogy előléptessenek . . . - Megint gúnyolódsz. - Bocsáss meg. Te mondtad, hogy nem tőled függ . . . - Hagyjuk. Egyelőre az a legkellemetlenebb, hogy reggel hétre kell járnom, és a gyár messze van. Még kocsival is. - Az Istenhegyi út még messzebb. Ide figyelj, ebben a pillanatban jutott eszembe! Ki fogjuk cserélni a kocsidat. Gyorsabbra. És nagyobbra. Nem szeretem a Volkswagent, szűk, kényelmetlen. - De megbízható. Soha sincs baj vele. - Vannak más megbízható típusok is, nagyobbak, kényelmesebbek. Bízd rám. A papához rendszeresen visszajár három vagy négy amerikai beteg. Irok nekik, a papa aláírja, hogy utalják át a nevünkre mondjuk egy Ford Capri árát dollárban, a következő kezelés honoráriumát így fizessék ki. Egyszerű. Neked is tetszik a Capri, nem? - Lesz még időnk megbeszélni. Megfelel nekem a Volkswagen, amíg nincs vele baj, de egyelőre miért lenne, ezt a mostanit alig egy éve használom. - Jó szerelőd van? Minden a karbantartástól függ. A jó szerelő létkérdés. - Húzódj csak arrébb. Keskeny ez a heverő. - Hát igaz, ami igaz, ketten csak összebújva . . . Várj, leteszem a cigarettát. Majdnem megégettelek . . . Be kell vallanom, nem is rossz veled . . . így, egy ilyen keskeny fekhelyen . . . hűvös szobában. Megérezted, hogy már fázni kezdtem ilyen pőrén?... Megsúgom, hogy tudd, kellemesen csalódtam benned. Napokig bosszantott, hogy te nem is vagy az esetem. Mindig a fekete hajú srácokhoz vonzódtam. Csitt, ne szólj közbe, éppen úton vagyok, hogy belássam a tévedésemet. Ugye, régen megdőlt már a szabály, hogy egy házasság köteles lángoló szerelemmel kezdődni? . . Tanulékony vagy, Tom, nem felejtetted el, hogy törődj a fülemmel . . . szeretek borzongani . . . borzongani . . . nem, nem lesz rossz teveled . . . Nem fogom bírni. Máris nem bírom Kati nélkül. Alizzal hentergek, és Kati testére kell gondolnom, a fantáziámmal kell doppingolnom magam, nehogy csődöt mondjak. Anyám elégedett lesz: nem az ő költségén cserélődik ki a Volkswagen. Nem valószínűtlen, hogy számított is erre. Csütörtökön azt mondta apámnak: - Természetesen ők bútorozzák be a villát. Én készségesen
kiválogatom a bútorzatot, de a költségekhez nem járulok hozzá. Nem is volt szó ilyesmiről. Toncsi, nagyon reálisan, eleve számításba vette, hogy a berendezés is az ő dolguk. Rólam beszéltek, de mintha ott sem lettem volna. Bele kellett volna szólnom? Mit mondhattam volna? Semmi jogom belebeszélni. Én csak áru vagyok ebben az üzletkötésben, amint Aliz is csak áru. Hozomány jár mindkettőnkkel. Aliz hozománya - amint ebben az áruk megkérdezése nélkül megállapodtak a villa az Istenhegyen és a berendezés, plusz az apanázs. Az én hozományom a diplomám, az állásom és a biztos előmenetelem. Annyi csak a különbség a ránk vonatkozó üzletkötés és a kereskedelmi ügyletek között, hogy a kereskedelemben az áruk kicserélődnek, a mi esetünkben pedig összeadódnak. De az összeadódó áruknak éppen annyira nincs beleszólásuk az alkuba, mint a kicserélődő áruknak. Amikor először és utoljára én hoztam szóba a jövőnket ott Pesten, a nagybátyám Hernád utcai lakásán, Kati a szavamba vágott : - Próbálj meg nagyon ide figyelni. Én sohase akartam és ezután se fogom akarni, hogy feleségül vegyél engem. De egyelőre elveszíteni se akarlak. Azt se akarom, hogy el kelljen veszítened engem. Ezért mondom, hogy vigyázz magadra, vigyázz rám. Én világszínvonalú terméke vagyok az őseimnek, még ennél is több, eszmei érték, mint a brit koronagyémántok, engem nem lehet se eladni, se megvenni, éppen ezért nem akarom, hogy alku tárgya legyek köztetek . . . Anna nénire és terád gondolok. Nem leszek alku tárgya! Meg fogom érezni rajtad, a szemeden, valamelyik arcvonásodon, ha mégis . . . ha egyszer is... Nevettem. - Butaság erről akár egy szót is . . . Nem nevetett velem. - Ha valakinek olyan ellenfele van, mint neked Anna néni . . . Ismétlem, én észreveszem rajtad. Amikor igazolódott a sejtése, nem vette észre rajtam. Jól vigyáztam volna a szememre, az arcvonásaimra? Délután még kétségbeesetten vitatkoztam anyámmal, hogy ne kívánja tőlem, ne követelje tőlem, ne kényszerítsen rá, hogy megmondjam . . . Csodálkozva tette fel a kérdést : - Mire vársz? Kitől várod, hogy levelet írjon Katinak a fejleményekről? Ugy éreztem, összeroppan a fejem. Anyám odalépett hozzám, homlokomra tette a kezét. - Pubi, szegény kisfiam. Na jó, mit tehetünk . . . Most is nekem kell gondolkodnom helyetted. Cselekednie is neki kellett. Este, vacsora közben, olyan könynyedén mondta ki, mintha csak azt állapította volna meg, hogy szép az idő : - Nos, most már biztos, hogy július utolsó vasárnapján tartjuk Tamás és Aliz esküvőjét. Kimondta helyettem. Amint dönteni is döntött, ugyancsak helyettem. Gyakorlottan, teljes meggyőződéssel, milligrammnyi
kétség nélkül, a lélegzetvételéig azonosulva a vélt igazával. Hiszen megszokta, hogy mindig ő döntsön mások helyett. Helyettem, apám helyett. És én is engedelmeskedtem, ugyanúgy, ahogyan apám engedelmeskedett. Belenyugodva, hogy mindenképpen úgy kell lennie mindennek, ahogyan anyám akarja. Tekintet nélkül a következményekre. Mintha még az is az ő akaratától függne, hogy valóban elmaradnak a látványos következmények. Elmaradt az én esetemben - hiszen Kati nem produkált hisztériás jelenetet, bámulatra méltó önfegyelemmel evett tovább -, elmaradtak a látványos következmények minden más esetben is. Következmények . . . Aliz ösztönös női megérzéssel hozta szóba, hogy jó-e nekem ott a gyárban. Mintha ráérzett volna, hogy nem jó nekem. Amint a prof megjósolta, sohasem lesz belőlem igazi vegyész, mert szikrája sincs bennem a szakma íránti szenvedélynek vagy legalább szeretetnek. Előbbre fogok jutni, magasabb és magasabb beosztásokba, mert többen is egyengetni fogják az utamat, és a kinevezésekhez csak annyi kell, hogy legyen valaki, aki kinevezzen. De örömöm sohasem lesz a munkámban, nevet sohasem szerzek magamnak, középszerű alak maradok minden beosztásban. De egy elvizesedett élet nem látványos következmény. Ha bármikor szemrehányást tennék anyámnak, ő pedig azzal válaszolna, hogy ugyan vajon miért lett volna belőlem neves irodalomtudós, hallgatnom kellene, hiszen nincs ellenpróba, amivel bizonyíthatnék. Amit apámmal tett, annak sincsenek és most már nem is lesznek látványos következményei. Az egykori Adorján Artúr, az invenciózus gyógyszerkutató, a gyártási eljárások elismert mestere, aki volt, lassanként, de biztosan elsekélyesedett, mert az anyám azt akarta, és el is érte nála, hogy ne időt rabló és kockázatos kutatási témákra pazarolja az energiáit, hanem - már nem fiatal - mindig csak a biztosra tegyen. Ma már az egész szakma tudja, hogy apám csak kockázatmentes témákra vállalkozik, de ezekre is csak abban az esetben, ha nem időigényesek. Ha egy témából nem lehet biztosan és gyorsan nagy pénzt kifejni, azt az apám készségesen átengedi más intézetnek, más teameknek. A háta mögött azt mondják róla, hogy Adorján igazgató úr csakis tutira megy. Nem is ellenségesen mondják, hanem bizonyos lefitymáló sajnálattal. Én is sajnálom. Anyám akarata ledarálta és újból összegyúrta. Lassan és szívós szuggesztióval. Devalválta az apámat, fokozatosan elcsigázta, és lépésről lépésre eljuttatta oda, ahol most tart: hogy már nem is kezdeményez saját témát, már nincsenek gondolatai, már csak szimatol és számol, aztán beszáll mások ígéretes témáiba, már amennyiben ezek a kísérletek feltétlenül röpid és jövedelmező sikerrel biztatnak . . . De az apám szakmai elzüllése sem látványos következmény, hiszen Adorján Artúr most már a nyugdíjba vonulásáig mindenképpen Adorján Artúr marad. Mindenki tudomásul vette a szakmában, hogy apám már régen nem az az Adorján Artúr többé, aki tizenöt-húsz éve volt, de kimondani - nyíltan vagy éppen hivatalosan kijelenteni - soha senki nem merészeli, az egyik azért nem, mert fél botrányt keverni, a másik
azért nem, mert tudja, hogy semmit sem ér el azzal, ha kijelenti . . . És ha egyszer én kérdezném meg tőle, hogyan érzi magát ebben a helyzetben, amibe az anyám juttatta?... Bizarr ötlet. Ameddig vissza tudok emlékezni, soha egyetlenegyszer sem beszélgettem őszintén az apámmal. Miből álltak a beszélgetéseink? Van pénzed, fiam? Na lássuk a bizonyítványodat, fiam! Na fiam, mutasd az indexedet Remek, megérdemled, hogy kicselezzük anyádat, ne áruld el neki ezt a kis dugipénzt, kéretik mellőzni a köszönetnyilvánítást is, a te korodban minden zsebpénzkiegészítés jól jön . . Amikor anyám azon a pénteki vacsorán mintegy mellékesen bejelentette, hogy feleségül veszem Alizt, megfordult a fejemben a szándék, hogy felugrok az asztaltól, és odakiáltom anyámnak, hogy nem, nem és ezerszer nem! és hogy higgyen is nekem, azonnal elhagyom a házat. Nem ugrottam fel az asztaltól, nem kiáltottam semmit, mozdulatlanná merevített a neveltetésem is, a szégyenem is. Ha Kati segített volna . . . Másnap már kora reggel felhívtam. Amint meghallotta a hangom, letette a kagylót. Minden órában felhívtam. A harmadik hívás után már fel sem vette. Egyetlen szavába került volna, és én elhagyom a szüleim házát, a magam lábára állok, és meg is fogok állni a lábamon, mindent feláldozok a szerelmünkért, mert nem bírom ki nélküle - ezt akartam mondani neki. Nem mondhattam. Nem akart segíteni. Egyedül voltam. Magamra hagyott. Feküdtem otthon a szobámban, bámultam a mennyezetet, és hiába akartam megszabadulni a gondolataimtól, erősebbek voltak nálam. Minél nagyobb igyekezettel próbáltam másra gondolni, az eszem annál makacsabban tért vissza újra és újra a lényeghez. Elképzeltem, hogy ott állok anyám előtt. Elképzeltem, hogy hátrálok egy lépést, mintha távolságot gyűjtenék, hogy mégis nekirohanjak annak a falnak, amit kötelességem áttörni, ha szétzúzódik is közben a fejem. Elképzeltem, hogy ökölbe szorítom a hátam mögött a két kezem, és belenézek anyám szemébe. Halkan, de határozottan kezdem el: - Hadd jelentsem ki világosan és érthetően, hogy nem hagyok a nyakamba akasztani egy milliomos tyúkot. Én megesküdtem Katinak, jóllehet nem tartott igényt az eskümre, hogy nekem soha senki más nő nem kell. Ezért most elmegyek. Gondolatban láttam anyám arcát, amint csodálkozva kerekre nyílnak a szemei, és felhúzódnak a szemöldökei : - Hová mégy? Halkan folytatom: - El. Elmegyek. Még nem tudom, hová. De el ebből a biedermeier pokolból, ahol eddig éltem. - Körülmutatok a bútorokon, a biedermeier asztalkákon, vitrineken, felmutatok a mennyezetről aláfüggő aranyozott csillárokra, körülmutatok az aranyozott falikarokon, a festmények aranyozott keretein, a bronz és porcelán szobrocskákon, ami így együtt eddig a környezetem volt: arany és porcelán, mindenből éppen csak valamivel több a kelleténél. - Elhagyom ezt a biedermeier poklot, amit azért tartasz, magad körül, hogy ellensúlyozza az erőszakosságodat.
Vagy éppen azért biedermeier körülötted minden, hogy ez a finomkodó miliő is az erődet hangsúlyozza, a meg-csor-bít-hatat-lan akaratodat, a hatalmadat . . . Szeretem Katit, és elmegyek innen. Eddig jutottam gondolatban, imponáltam magamnak az elképzelt erőmmel. Itt elakadtam. Láttam gondolatban anyámat, amint megcsóválja a fejét, és elmosolyodik, elnéző mosollyal: - És miből akarsz élni? Elképzeltem, hogy még egyszer erőt gyűjtök: - Diplomám van. Munkám van. Fizetésem van. Láttam, hogy bólint, és úgy néz a szemembe, hogy érezzem a tekintetéböl: együtt gondolkodik velem. - Ezerhétszáz forint fizetésed van. Mint egy szövőnő havi keresete. Kezdő mérnök vagy, és még sokáig kevesebbet fogsz keresni, mint a gyárad szakmunkásai. Szeretném, ha világosan látnád a helyzetedet, kisfiam. Néztem gondolatban, hogy odalép a villanykapcsolóhoz és felkattintja. A szoba úszni kezd a fényben, a csillárokon és a falikarokon, körös-körül a festmények keretein ragyogni kezd az aranyozás. - Diákkorodban a havi zsebpénzed több volt a mostani fizetésednél, mégse tartott ki egyik elsejétöl a másikig. Pedig se lakásra, se kosztra, se ruházkodásra, se más közönséges szükségletekre egy árva fillért se kellett költened. És most azt álmodod, hogy ezerhétszáz forintból . . . amíg fel nem ébredsz, hogy a sarokban eldőlt a seprű, mert a macska beosont és fellökte. Ezerhétszáz forint! A kocsid fenntartása belekerül egy ezresbe havonta. A legszerényebb albérletért kifizethetsz ötszázat. Mosatásra, üzemi kosztra, reggelire és vacsorára, mozira, színházra, cigarettára marad maximum kétszáz. Az amerikai cigarettáidra többet költesz egy hónap alatt. Ott tartunk hát, hogy a havi fizetésed éppen csak a kocsira, az albérletedre és mondjuk friss levegőre elég. Persze, a kocsit el is adhatod. A megszokott életformád mellett az ára elég lesz egy ideig fizetéskiegészítésnek. De vajon ugyanúgy fogsz-e imponálni Katinak gyalog is és tömött villamosokon, zsúfolt autóbuszokon izzadt emberek között utazva, mint most, amikor beülhetsz a kocsidba? Nem, Pubi, a te varázsod nem a pőre egyéniségedben van! Illetve amennyiben igen, hát ennek az egyéniségnek nélkülözhetetlen tartozéka a Volkswagened is, az eleganciád is, a legdivatosabb ingek is, amelyeket kétszer váltasz naponta, és a nagyvonalú gesztusaid, ahogyan odainted magadhoz a pincért, hogy rendelj vagy fizess . . . Vasárnap reggel, amikor elraktam az alpakka öltönyödet, megtaláltam a szivarzsebben a szombat éjszakai számládat. Astoria bár. Megint mértéktartó voltál. Négyszázhúsz forint. Standard számla. Négyszázhúsz, mint általában. Bagatell. A havi fizetésed egynegyede. Nyolcvan a borravaló, a stílusod szerint. Összesen tehát ötszáz. Gyorsan elfogyna a kocsid ára. Utána pedig se kocsi, se nagystílű szórakozás. Mi marad? A szürke szegénység, amihez pedig - micsoda mulasztás tőlem, kisfiam! - elfelejtettelek hozzászoktatni. De majd Katiért megszokod. Ha ő is beleegyezik. Esetleg, előbb-utóbb arra is
ráfanyalodsz, hogy az apádat pumpold. És, persze titokban, Kati apját. Netán másokat is. Ahogyan a derék nagybátyád csinálja. Tulajdonképpen csak egy nemes családi hagyományt folytatnál, egy Adorján-hagyományt . . . Gondolatban hallottam a hangját, minden mondatát más és más hangsúllyal, pedig talán soha nem lenne képes végigmondani, amit én végigfantáziáltam, miközben ugyanúgy bámultam a mennyezetet magam felett, amint most, Aliz meztelen barna teste mellett fekve. Hány óra lehet? Aliz feje alatt a karom, nem tudom kihúzni hogy megnézzem az órámat. Lustán rám nehezedik. Hol van ebből a testből Kati ösztönös, őszinte erotikája? - Min mosolyogsz? Rajtam mulatsz? - Eltaláltad, Tom. Rajtad mulatok. Ne értsd félre, amit mondani fogok. Tudod, nekem olyan a természetem, hogy muszáj mindent elmondanom, ami eszembe jut, mert ha magamban tartanám, beteg lennék tőle. Ha pedig beteg vagyok, akkor nyűgös vagyok, és a nyűgös nőnél nincs ellenszenvesebb. Enynyit tájékoztatásul... Hogy mitőlřkellett kuncognom magamban? Te, Tom... te olyan rettenetesen elszánt szorgalommal szeretkezel velem, mintha nekem is és magadnak is be akarnád bizonyítani, hogy tudsz velem mit kezdeni szexuálisan. - Elszánt szorgalmat inkább nálad tapasztalok. Hogy tízpercenként produkálj valami gúnyos vagy provokatív szúrást ellenem. Hagyd ezt abba, kérlek. Nem méltó hozzád. -Tom, Tom, Tom... igazat mondani mindig méltó az emberhez. Én százszázalékos nő vagyok, én mindent megérzek, ami rám vonatkozik. Neked nem én kellek, valaki más hiányzik neked a szexhez, de kénytelen vagy velem beérni . . . - Most már igazán elég ! - Engedd befejeznem . . . -Nem! Nem vagyok kíváncsi a játékaidra. Nem tűnik fel neked, hogy magadat aljasítod le, már szimplán a gondolattal is... - Nagy szavak, Tom. Lealjasítani . . . Meg kell tanulnunk egymást, említettem már. Tervezd be, lehetőleg hosszú távra, hogy én őszinte vagyok. Annál könnyebb lesz megszoknod, minél előbb betervezed. Nincs abban semmi lealjasító, szívem, ha önámítás helyett tisztességesen bevalljuk, hogy még nem az igazi... - Ha nem az igazi, van még időd, hogy visszatáncolj. - Ne légy goromba hozzám. Értsd meg, azért akarok tisztázni mindent, hogy könnyebben hozzád szokjak. Azért csipkelődök, hogy azt kezdd már el végre bizonyítani, hogy igenis őszintén meg akarsz szeretni engem. - Miért te igényled a bizonyítást? Mi lenne, ha én provokálnálak? Mi lenne, ha én vágnám a szemedbe, hogy kettőnk közül neked mindegy, hogy hozzám tartozol-e vagy valaki máshoz, aki gyakorlatilag ugyanazokat a lehetőségeket biztosíthatná, mint én? - Ha a szavaidat úgy értelmezhetem, hogy máris a szemembe vágtad, akkor kijelenthetem, hogy helyesen ítéled meg a hely-
zetet. - Vagyis. beismered, hogy közönséges megalkuvás . . . - Megint a nagy szavak, Tom. Ingerült hangon. Próbálj alkalmazkodni az én lágy, halk, simogató hanghordozásomhoz. Közönséges megalkuvás . . . Dehogy. Attól, hogy kimondok bizonyos érzéseket, attól te még kellesz nekem. - Azon az alapon, hogy minden nőnek tökéletesen mindegy napjainkban, hogy kihez megy férjhez először. - Én ezt nem tudtam volna ilyen frappánsan megfogalmazni, Tom. Látod, ez tetszett. Mondj nekem sokszor ilyen okos, csattanós, szellemes közmondásokat, hogy elkezdhessem csodálni az eszedet. Csúnyán nézel rám a kék szemeddel. Pedig én kedveset mondtam. - Mást vártam. - Mit? Hogy tiltakozzak? Emeljem esküre a kezem, úgy kiáltsam, hogy nem, nem, nekem egyáltalán nem mindegy, hogy kihez megyek először férjhez, sőt, elképzelni se tudnám, hogy másodszor vagy harmadszor is férjhez menjek . . . - Belekényszerítettél ebbe a hülyeségbe . . . Mondd, mit akartál elérni ezzel a vitával? - Semmi esetre se azt, hogy veszekedj velem. Én csak finoman tudtodra akartam adni, hogy átlátok rajtad. De a legkevésbé se azzal a szándékkal árultam ezt el, hogy megszégyenítselek. Egyszerűen elejét akartam venni, hogy akár csak rövid távra is butácska nőnek könyvelj el magadban. Éppen a te érdekedben. Téged akarlak óvni. Elejét akarom venni, hogy lebecsülj, és nekem emiatt rossz érzéseim legyenek veled szemben. Érted már? Gyere, elsimogatom a homlokodról a bosszúság komor ráncait. - Okos lány vagy, Aliz. Bocsáss meg. - Örömmel, Tom. Látod, máris kezdesz megtanulni engem. Jegyezd meg egyszer s mindenkorra, hogy ha én elkezdek feszegetni valami kényelmetlen apróságot, azt sohase ellenséges indulattal teszem, hanem őszintén, jóindulattal, még csak nem is hátsó gondolatokkal. Légy mindig kedves hozzám . . . A Hotel Hullám exkluzív strandján nem találtak helyet, ahol lerakhatták volna a gumimatracokat, de Peterdi Miska rögtön felfedezte, hogy bent a vízen üres a stég. - Ott a helyünk! Kiúsztak a stéghez, felkapaszkodtak a vaslétrán. - Itt vagyunk a helyzet magaslatán - nevetett a pap. - Innen körbetekinthetsz Balatondiósd egész partszakaszán, megcsodálhatod ennek a félköríves partnak minden ékességét, régi és új villáját . . . - Engem az a két villa érdekel, amiket te házasítasz össze mondta Kelemen. - Melyik az Adorjánéké? Vízről még nem láttam. - Ott a jegenyék mellett - mutatott jobbra a pap. - A kertje lenyúlik a vízig. A vitorlásuk most indul éppen. Szép hajó? Harmincas cirkáló, négy személynek van hely alvásra is. - Szeme fölé emelte a kezét. - Errefelé kell fordulnia, itt fog elhaladni előttünk, közelről is megláthatod őket. Az asszony kormányoz.
Mellette az a kopasz koponya Menkó főorvos. A fiatalokat nem látom . . . Honnan ismered az Adorján fiút? Kelemen vállat vont. - Van egy közös ismerősünk. Semmi közelebbi. Láttad, ő nem is emlékezett rám. - Más volt a benyomásom . . . - Peterdi Miska is megvonta a vállát, mintegy tanácstalanul. - Mintha nem akart volna emlékezni, hogy már találkoztatok az életben. - Ha így, akkor biztosan oka volt rá - mondta Kelemen. - Nem feladatom, hogy ítéletet alkossak azokról, akik betérnek hozzám, de nekem sehogy se tetszett a fiatalember. A fiatalúr, ahogy Franciska tisztelte. - A pap a tenyere árnyékából követte szemével a lassan mozgó vitorlást, amely valóban a stég felé úszott. - Idegenkedek az olyan emberektől, akiken minden sima. Akiknél minden rendben van. Kelemen csak ránézett. Nem kérdezett. - Nem tudom, megérted-e, amit nyökögök. - A pap bizonytalanul elmosolyodott. - Tudod, van abban valami jellemző, hogy ha nálunk bizonyos emberek, akik a társadalmi helyzetüknél fogva körülbelül annyira vallásosak, mint a vitorlásukon a főárboc, hiánytalanul rendben tartják az adminisztrációjukat egyházi relációban is. Például az Adorján fiúnak is, a Menkó lánynak is ugyanúgy megvan a keresztlevele, akár az újraoltási bizonyítványa, meg az Adorján fiú már úgy jött hozzám, hogy hozta magával a lakóhelye szerinti plébánia elbocsátóját, ami ahhoz kell, hogy például itt Balatondiósdon esküdhessenek. Minden a legteljesebb rendben. Ha igazolást kértem volna tőle, fizet-e egyházi adót, hozná a nyugtákat, és ha azt igazoltatnám vele, volt-e első áldozó, másnapra biztosan előkeresné az otthoni levéltárból azt a giccses képet, amit adni szoktunk, azzal a felirattal, hogy első szentáldozásom emlékére . . . Minden igazolás megőriztetik, hátha egyszer szükség lesz rá. Kelemen elhasalt a stégen. - Hadd mondjam ki helyetted, amit gondolsz. Ugyanúgy tartja rendben az egyházi okmányait, ahogy a tagsági díjait is mindig pontosan fizeti. Bebiztosítva magát e földön és a menynyekben egyaránt. Mondd, vajon mit felelt volna, ha felteszed neki a kérdést, hogy hivő-e? - El tudom képzelni, hogy azt mondta volna: természetesen. De ilyen kérdést feltenni, ez nem kötelességem. - Mindenesetre tudomásul vetted volna, hogy hazudik. Vagy talán nem is hazudik? Amikor oda fog térdelni eléd a menyasszonyával, hogy házasítsd össze a villáikat és a vagyonukat, talán igazán hinni fogja, hogy bebiztosítottabb a házassága, ha te is összekötöd a kezüket. - Lehetséges. Ha itt húz el előttünk a vitorlásuk, nézd majd meg magadnak az asszonyt, Adorjánnét. Ö fonta a fonalat. Ö a biztosítéka e házasság tartósságának, Bandi, nem az én stólám. Kemény asszony, okos asszony, tiszteletet parancsoló asszony. Franciska kisasszonytól tudom, ő pedig igazán kompetens ilyen ügyekben. Mindjárt ideér a hajó. Engem már megismert az asszony, köszönök neki.
Peterdi Miska levette szalmakalapját, és integetett a vitorlás utasainak. A hajó három méternyire úszott el a stég előtt. Orrán piros betűkkel ragyogott a neve: Vízikígyó. A kormányrúdtól az asszony is visszaintett a papnak. Kelemen megnézte magának. Ellenzős fehér sapka, gesztenyebarnára festett haj őszre színezett tincsekkel. Mellírozva, ahogy Kisjutka mondja, Orsika fodrásza után szabadon. Szabályos, ovális arc, amely még most is csinos a rendszeres és gondos karbantartástól. Ugy érezte, összeakadt a tekintetük. Kék a szeme? Olyasféle. Mellette az a testes úr a férje. A nagy napszemüveggel álcázott kövérkés hölgy minden bizonnyal a menyasszony anyja. Valamennyien fehér ingben, fehér blúzban, fehér sortban. Ahogy hajózni illik. A vitorlás már tíz méternyire járt. Kelemen követte a szemével. A kormányrúdtól az asszony egy pillanatig visszanézett rá. Anna És egyszer majd a te boldogtalan, szánandó fiadat sem fogják kímélni, hanem az arcába vágják az igazságot, úgy ahogy én most neked: Mivégre éltél? Mi jót tettél? És a fiad nem tud majd válaszolni, mint ahogy most te sem... Maxim Gorkij A stégen az a fiatalos, ősz hajú férfi a pappal, Kelemen volt, az orvos. Pubi így írta le ebéd előtt. Kelemen, aki nem tudta meggyógyítani Matildot. Láttam, hogy engem néz. Pubinak az volt a benyomása, hogy Kelemen valakitől, talán éppen Kozáriéktól megtudta már, hogy vége a romantikus játéknak Katival. Pubit zavarta az orvos viselkedése, de hát ez nála így természetes : élete végéig tartani fog az emberektől. Ha lesz rá oka, ha nem. Bizonytalan volt már gyerekkorában, bizonytalan maradt azóta is. Az Adorjánok terheltsége . . . Csak ellensúlyozni lehet, de kigyomlálni belőlük lehetetlen. Mint a paradicsombokor Ha nem vernek karót melléjük, elfeküsznek a földön. Kísérletileg bizonyított tény. A sógorom életén ellenőrizhető. Nem akadt senki, aki kormányozta volna a sorsát, s mi lett belőle? Leélte az életét, mint kistisztviselő, aktakukac a fővárosnál, alig-alig kerülte el, hogy belecsússzon a nyomorba, kopott öltönyben kezdte, és kopottan került nyugdíjba, tedd-ide, tedd-oda embernek született, és az is maradt, megvesztegetni is csak akkor hagyta magát, ha a megvesztegető ellenállhatatlanul erőszakos volt. Pénztelenségében már nyugdíjas fejjel is csak arra futotta a fantáziájából, hogy Artúrt pumpolja, később pedig Pubit is fejje, egy-egy százas erejéig minden délután fejében, amit Pubi az ő lakásán töltött a kislánnyal. Legföljebb még annyi telik tőle, de ez is csak az utóbbi időben, hogy festményeket hajtson fel az uramnak, és ha Artúr netán az ő közvetítésével vásárol, nyújtsa a kezét a pár száz forintos provízióért. Ez az Adorján-örökség otthonról, az apjuktól, aki se úr nem volt, se proli, műhelyírnok a csőgyárban, fakó emberke, aki
akkor is félreáll, ha senki nem jár arrafelé. Csenevész a lelkük, vézna az önérzetük, sánta az akaratuk. Csak az eszük borotvaéles. Mint a spongya, szívnak magukba mindent, amit megtanulhatnak. Vinni valamire, azt csak abban az esetben, ha akad, aki ösztökélje őket, sarkukban járjon, szüntelenül rajtuk tartsa a szemét. Artúrral hamar tisztába jöttem, alighogy felgyógyult. Addig félrevezetett a látszat. Azt hittem, a katonaszökevény helyzetével járó rettegéstől és a testi elesettségtől félénk. Gyámoltalan, sápadt arkangyal. De aztán is, hogy már felépült, mit se tudott volna kezdeni magával, ha nem fogom kézen. Már nem állt mellette Kozári Jóska. Mozdulni se mert volna, nekiindulni valamerre, ha én nem határozok helyette. Akkor éjjel, hogy mezítláb kiosontam hozzá, és befeküdtem melléje a dunna alá, úgy bújt hozzám, mint egy fagyos gyerek. Az ablakon bevilágolt a hold, rá az arcára. Fehér volt az arca, és szép, mint a templomunkban a jobb oldalsó arkangyalé az oltárképen. Hogy tiltotta volna apám, ha tiltani meri ! De akkor már beletörődött, hogy hiábavaló törni magát, engem úgyse képes rászorítani a maga akaratára. Mit tehetett, amikor érettségi után nem maradtam otthon eladó lánynak, hogy egyszer majd jegyzőné vagy gazdatisztné legyen belőlem? Káromkodott, fenyegetett, hogy kitagad, de én megmakacsoltam magam, hogy gyógyszerész leszek, mert lám, a patikában maga él a gyógyszerészné azóta, hogy elillant mellőle az ura, de a diplomájával az az aszszony megáll a lábán, egymagában is felneveli a két lányt. Én is olyan asszony leszek, a magam ura, érjek annyit, mint akármelyik férfiember. Ahogy ehhez kötöttem magam, amíg az apám áldását nem adta, hogy menjek csak, menjek arra az egyetemre, ugyanúgy megkötöttem volna magam Artúr miatt is, de akkor már nem volt hite az apámnak a tiltáshoz. Meg valami babonás is volt abban, hogy a katonaszökevény, aki miatt kockázatot vállaltunk, éppen egy gyógyszerész. Lettem hát Artúr felesége, támasz mellette, bátorság a bátorsága hiányában, bár teli bizonytalansággal, hogy sikerülhet-e embert csinálnom belőle, de reménnyel is, hogy a gyerekem a véremmel együtt az én természetemet kapja majd, nem az apjáét. De már az óvodában kinyilvánult, hogy mégis az apjára ütött. Ö volt a gyenge gyerek, ők lökték odébb, őt ríkatták meg naponta, ővele nem akart senki párba állni, ha sétára szólították őket, pedig a kis teste semmivel se volt satnyább egyikénél se. Mindent felhajtottam, hogy egészséges legyen, gyógyszert és vitaminokat, csokoládét és tejszínt, friss főzeléket, friss tojást, friss gyümölcsöt, ha vagyonba került is. Félelem nélkül kockáztattam, elhessentve magamtól a híreket, hogy ki miként keserülte meg a feketepiacon. Én minden hétre megszereztem a penicillint Barka doktornak, akinél úgy álltak sorban a háborús nemi betegek, mint máshol mások a ragacsos kenyérért, én pedig hordtam a penicillint, könyörtelen áron, mert én is könyörtelen áron kaptam az amerikai katonai misszió sofőreitől, de nekem még a kockázatot is vállalnom kellett, aminek szintén ára van,
és a fiamra is gondolnom kellett, akinek könyörtelen áron kellett megszereznem mindent, amiről más gyerekek anyja álmodni se mert. De amikor óvodába került, mégis ő volt a gyenge, a vasgyúró kis testével is ő volt a kis gyáva gyerek. Ki kellett vennem az óvodából, nem hagyhattam, hogy lelkileg egy életre silány maradjon a három-négy éves korban elviselt vereségektől. Én tornáztattam otthon, én futtattam a kertben, én biztattam a játszótéren, hogy vedd el a labdát attól a kisfiútól, te vagy az erősebb. Mindhiába. Imádkoztam, hogy bár egyszer, egyetlenegyszer láthatnám, hogy dacos: hogy legalább velem szembefordul, akaratosan kikövetel magának valamit tőlem. Vagy legalább makrancosan megköti magát, ha egyszer valamit megtiltok neki. Artúr szomorúan nevetett a panaszaimon, hogy ő is ilyesforma volt kiskorában, ő is csak azóta versenyképes a többi emberrel szemben, amióta az iskolában már az észtől is függött, hogy kinek van tekintélye, és kinek nincs. Vigasztalásnak elég volt, amit mondott, de a bizakodáshoz kevés . . . - Kérsz sört, Anna? - Ha valaki ide hozza. Jó a szél, nem bízhatom rátok a kormányt. Hozz egy pohárral, Toncsikám . . . - Vigyázva idd, jéghideg. Az én torkom máris érzi. - Kényes a torkod, Toncsikám. Az én torkomnak nem árt se hideg, se meleg. Hányszor szidott szegény anyám, amíg élt, ha azon forrón estem neki a levesnek, meg se fújtam, hogy szőrös a te torkod, madaram. madaram . . . Ha belegondolok, hogy éppen az idén negyven éve : . . Akkor halt el szegény, nem mondta senki aztán, hogy madaram. - Szépen becézett. - Igazán becézni csak az anyja becézi az embert. Később már sohase egészen igaz. Apám, az nem is becézett. Jó ember volt, de jó szava alig. Már a maga apjától megtanulta, hogyan kell parancsolni, béresgazda volt a nagyapám. A katonaságnál meg beleszokott a parancsolásba, bíró is volt évekig, első ember a faluban a parasztok között. Nem szokta meg, hogy jó szót is szólhat. De hát már ő is magával vitte a természetét a földbe. Vigyázz, Toncsikám, meg ne csapjon a vitorla, fordulok . . . Az isten nevét is inkább csak káromkodni vette a szájára. Pedig a szíve szerint jó ember volt. Sose felejtem el, ha megellett valamelyik kocánk, napokig leste, melyik apróbb malacot veri el a többi. Azt kiemelte a hidasból, rám bízta szigorúan, hogy szoptassam üvegből, el ne pusztuljon szegény apró jószág. Nyáron meg, a legnagyobb dologidőben, mindig gyerekeket fogadtunk répát sarabolni, ha eső után jobban meglepte a gaz. Apám sohase pörölt, ha valamelyik gyerek nem bírta együtt hajtani a sort a többivel. Ha jó kedve volt, még be is állt a gyöngébb gyerek elé kis időre, hadd érje utol a többit. Annak is több mint húsz éve, hogy apámat eltemettem. Alig született meg Pubi, temethettem az apámat: - Az élet rendje, Anna. Egyik jön, másik elmegy. Annyi marad belőlünk, amit hagyunk magunk után. - Apámtól annyi se maradt. Én lemondtam a földjeinkről, akkoriban ez volt a legokosabb, ezt is nehéz volt elintézni, de
aztán mégis keresztülvittem, hogy elfogadja az állam. A földeket nem is bántam, csak a szőlőnket a hegyen, azt a szép szőlőt, az volt apám büszkesége is, csupa nemes tőke . . . Azt igen bántam, belefacsarodott a szívem. Akkoriban álmomban se mertem volna hinni, hogy egyszer megint az enyém lesz. Ki hitte volna annak idején . . . - Mikor adták vissza? - Adták . . . dehogyis. Az ellenforradalom alatt, vagyis valamivel utána, már ötvenhat december derekán szétugrott a faluban a szövetkezet. Vitte mind a magáét, meg amihez még hozzáfért. Az én szőlőmet senki se vitte, hát már addig se, közösen se győzték munkálni. Tönkre is silányult az évek alatt, sírt a szívem, amíkor megláttam csúffá téve, tele gazzal, Irták a rokonok, kerítsek sort rá, hogy hazamenjek, el lehetne intézni a tanácselnökkel . .. szóval, hogy a tanácsnál el lehetne intézni hogy visszatáblázzák a nevemre a szőlőt. El is intéztem. Filléreket fizettem négyszögöléért, de hát ez jogos is volt, tőlem ingyen vették eL Mondtam Tóthnak, a tanácselnöknek, hogy figyeljen csak rá, mit csinálok én megint abból a szölőből, tátva marad a szájuk, ha meglátják. - Meg is csináltad, nem kétséges. - Meg Én, Toncsikám, tudtam, hogyan kell. Fizetni kell az embereknek, rendesen fizetni. Azóta is mindig elég embert kapok metszeni, permetezni, kapálni. mert megfizetem őket. Vincellért is kaptam, fiatalon a herceg vincellérje volt, rendbe hozattam neki a présházat, ott lakjon helyben, gondol is mindenről, nem kell szólnom rá sohase. Ott lakik, rajta a szeme folyton, a szőlőnél ez a fontos meg a kistraktor. - Szépen hoz . . . - Nem panaszkodhatom. Rossz évben is ötvenöt-hatvan hektót. Fajbort. Meg csemegeszőlöt is tizenöt mázsa körül adok el. Igen rossz év, ha csak a háromszorosát adja vissza, mint amit ráköltök napszámban, a vincellér pénzében, vegyszerekben, fölújításban. Nem mered megkérdezni, mennyit. - Ne nevess rajtam, Anna, tényleg nem mertem megkérdezni. Nem illik, megszoktam. Kiszámítani pedig nem tudom. Pedig éppen az ilyesmi fúrja ki az ember oldalát. - Na, hogy ki ne fúrja. Öt és félezer a fizetésem a munkahelyemen. Ha elosztom tizenkettővel, amit a szőlő hoz egy évben, minden hónapra többet keres nekem, mint amennyi a fizetésem. - Ragyogó üzletasszony vagy, kedvesem. Irigyellek. Persze, engem nem szorítottak rá a körülmények. Nem is tanítottak, hogyan kell gazdálkodni. - Aki pénzzel bánni kénytelen, a pénz tanítja meg. A pénz nagy parancsoló. Kiköveteli, hogy ne engedd fogyni, mindig szaporítsd. látom, nem érted. Na várj. Például a mandula. Van két szép sor mandulafám a szőlő közepén. Ha nem tesz kárt a fagy a mandulában, mindenkinek rengeteg a mandulája a faluban, nincs ára a mandulának, nagy a kínálat, urak a fölvásárlók. Vinnék kevesebbért, adnám is én, hogy eggyel kevesebb legyen a gondom, de nincs szívem elpocsékolni. Majd jobb ára lesz
jövőre. Nem kér enni, ha tartom, jövőre megfizeti a lakbért, hogy egy évig száraz helyet adott neki az ember a szénapadláson, ahol valamikor Artúrt bújtattam. - Artúrról persze elképzelni sem merném, hogy érzéke legyen a szőlőhöz, mandulához. Igazam van? - De mennyire. Retteg a pénztől. Amióta jobban megy nekünk, neki csak gond és gond a pénz. Ha pénzről hall, automatikusan az jut eszébe, hogy romlik a pénz, világjelenség az inflációs tendencia, és ha nem mondja is ki, magában attól retteg, hogy öregségére elszegényedünk, visszacsúszik abba a kódis sorba, amibe beleszületett. Amiből kikapaszkodott. Retteg az inflációtól. Ezért kapott rá előbb a bélyegekre, hiszen nektek is dicsekedett a gyűjteményével. Tényleg vagyont ér. Aztán öt-hat éve rákapott a festményekre is. Nézd, rögtön fölfülel, ha róla beszélek. Gyere, öregem, éppen jókor, húzd csak meg ezt a kötelet, nem árt meg neked se egy kevés mozgás . . . Mindentől retteg, ami akár a legcsekélyebb kockázattal is jár. Ott öregedett volna meg Schlegel patikájában, szüntelen panaszokkal és otthoni ábrándozásokkal, hogy egyszer úgyis megelégeli a tégelyeket és a pultot, egyszer majd félresöpri maga elől a recepteket, és odavágja a spatulákat, kitör abból a patikából, de ezt csak mondogatta odahaza, és amint rákerült a sor, hogy meg is mozduljon, egyszerre inába szállt a bátorsága. - Hiszen te mondtad, Anna, hát jusson eszedbe, te mondtad, amikor Kozári Jóska ki akart emelni innen, hogy hagyjon csak békében engem . . . Belefáradtam, amíg megmagyaráztam a fejének, hogy akkor Schlegelnél maradni volt a helyes, kivárni, amíg elválik, hogy a Kozári Jóska-féle kommunisták nyeregbe kerülnek-e, de most már az nem lenne helyes, ha tovább maradna Schlegelnél, mert Schlegellel előbb-utóbb bajok lesznek, de ha a gazdasági rendőrséggel nem is kerül összeütközésbe Schlegel, a patikát akkor is előbb-utóbb államosítani fogják. Most van hát a napja, hogy el kell mennie Kozári Jóskához, és meg kell kérnie Jóskát, tegyen a sorsáról. Amikor pedig államosították a gyárat, és rámaradt a labor, mint szamárra a fül, sápadtan járt-kelt késő éjszakáig fel-alá a lakásban, éppen csak a kezét nem tördelte. Mit kezdjen ekkora felelősséggel? Bele fog bukni. Elkövet valami tévedést, ráfogják, hogy szabotál, és már viszi is az ávó. Kozári Jóska nevetett, tölcsérrel öntötte bele a lelket, tanácsokat adott neki, megtárgyalta vele minden gondját, és ahányszor késő éjjel elköszönt, mindig ezzel ment ki az ajtón: - Folytasd, Anna, te vagy a pihent erő. Kozári Jóskával együtt beszéltem rá az antibiotikum-sorozatra, Kozári Jóska a minisztériumi befolyását felhasználva intézte el, hogy két tanszék is bedolgozzon az egyetemről Artúr kísérleteibe. De kettönknek közös erővel is hónapjainkba telt, amíg sikerült annyi önbizalmat plántálnunk bele, hogy legalább kezdje elhinni: meg tud állni a lábán. Keserves hónapokba telt. Amikor pedig nyakába esett a siker, annak is csak fél szívvel örült, egyik percben boldog volt, a másikban már futkosott a hátán a hideg, most már azon rágódott, hogy mi lesz ezután,
hiszen tőle további eredményeket várnak, mutatós eredményeket, merre induljon hát, mit merjen vállalni, hogy bele ne bukjon. Egyszerűen nem volt képes elhinni, hogy a siker az ő sikere, nem tudott szabadulni a nyomasztó érzéstől, hogy véletlen volt az egész, érdemtelenül jutott hozzá, mint egy talált erszényhez, ami meg van tömve pénzzel, és előbb-utóbb úgyis megtudják, hogy ő tette el, és bűnhődnie kell, mert eltitkolta, hogy ő találta meg. Éjszakákon át gyötörtem, fáradtan és berekedve magyaráztam, hogy addig kell ráállnia a modern görcsoldókra, amíg valaki meg nem előzi. Hiszen Kozári Jóska is a görcsoldókat ajánlotta. Addig kell kihasználnia, hogy pénzt kaphat a kísérletekhez, amíg Kozári Jóska ott van a minisztériumban, ne toporogjon hát, mint a tojó galamb, mert egyik nap könnyen arra ébredhet, hogy Kozári Jóskát is elnyeli valamelyik süllyesztő . . . Mi energiámba került, amíg hozzáfogott a görcsoldókhoz ! Aztán idegcsillapítókkal kellett teletömnöm, amikor a postás becsöngetett a távirattal, hogy Adorján Artúr elvtárs másnap jelenjen meg átvenni a Kossuth-díjat. Több vezető elvtárs is koccintott velük a Kossuth-díjak kiosztása után, ő pedig nem merte megmondani a fejeseknek, hogy nem ihat alkoholt, mert tele van tranquillánsokkal. Nagy fekete ZISZ hozta haza, hosszú, lefüggönyözött autó, két egyforma barna ruhás férfi támogatta föl a lépcsőn, öt napig ápoltam, amíg talpra állt. Ápoltam, figyelmes voltam hozzá, kedveskedtem neki, pedig már tudtam, hogy szeretője van, egy csinos laboránslány, akinek a nevét nem árulta el a névtelen telefonáló. Hallgattam, hordtam a gyomromban, amit megtudtam, mint egy megemészthetetlen gombócot, naponta rám jött a düh, hogy kipakoljak, összetörjem, de mielőtt kinyitottam volna a szám, mindig idejében rántottam egyet a zablán, hogy gondolkozzak józanul, nem szerezhetem meg senkinek az örömet, hogy Artúr elgyötörten, összetörten jelenjen meg a gyárban. Mert ha kitálalok, hetekre összeroppantom, és ezzel én magam teszem tönkre, amit addig alkottam belőle. De a szeretetem, amit iránta éreztem, egyszer s mindenkorra elmúlt. Minden képmutató tehetségemet összeszedtem, hogy továbbra is figyelmes legyek hozzá, ugyanolyan anyásan bánjak vele, mint addig, de a szeretet, az darabokra tört bennem. Két évig foglalkoztatott a válás gondolata. Tudtam róla, hogy az első szeretőjét továbbiak követték, de az eszem józanabbik fele már azt is kiszámította, hogy a sikerek, amiket ezeknél a kis kúrváknál arat, ugyanúgy kellenek az önbizalmához, mint a biztonságérzet, amit én jelentek neki. Keserűen számot vetettem a helyzetemmel, és beletörődtem, hogy nincs mást tennem, folytatnom kell, amit addig csináltam, kitartani Artúr mellett, vezetni kézen fogva, gyengéden taszigálni felfelé, magam miatt is felelős vagyok érte, nekem is szükségem van rá, mert az ő tehetsége kellett ahhoz, hogy megszerezzük a villát a Rózsadombon, és a jövőben is Artúr lesz a feltétele annak, hogy tartani tudjuk a szintet, illetve tovább emelkedjünk, mert emelkedni muszáj: aki megtorpan, visszacsúszik, Pubit pedig fel kell nevelni, embert kell alkotnom belőle, sínre kell tennem az éle-
tét, és meg is kell tartanom a sínen, nem holnapig és nem holnaputánig, hanem még hosszú időn át gondoskodnom kell róla, hiszen az előjelek szerint akkor is szüksége lesz rám, ha felnő, mert vér az apja véréböl, aki felett gyámkodni kell. Artúr akkor harmincöt éves volt. Ha belegondolok, hogy azóta tizennégytizenöt év telt el.. . - Artúr ötvenéves, de ugyanúgy megérti magát a fiatalokkal, mintha egykorú volna velük. Ez pedig felbecsülhetetlen előny. Egyik fiatal kutatója mondta nekem, hogy Artúrt ők nem a fönöküknek tekintik, hanem második apiuknak, barátjuknak, akihez mindig bizalommal fordulnak, mert megszokták, hogy Artúr segítségére mindig lehet számítani. - Ez rá is van írva Artúr arcára, Anna. Aki ránéz, azonnal bizalmat érez iránta. A szelíd kék szemében benne van a mentalitása. Persze elég fárasztó lehet magára venni mindenki gondját, aki hozzá fordul. Meghallgatni is fárasztó, együttérezni is fárasztó, magamról tudom. - Ezt a megterhelést Artúr jól bírja. Többet is. Hozzászoktatta a fiatalokat ott maga körül, hogy nemcsak a tanácsaira, hanem a gyakorlati segítségére is számíthatnak. Elképzelheted, micsoda előny ezeknek a fiataloknak, hogy Artúr nemcsak megbeszéli velük a témáikat, hanem ha egy téma fontosabb a többinél és időszerűbb is, mondjuk ha egy fontos gyártási eljárásról van szó, aminek valamelyik team hübelebalázs módjára nekiesett, Artúrtól nemcsak elvi segítséget kapnak, hanem a konkrét együttműködésére is számíthatnak, egyenlő társuk is hajlandó lenni a munkában, mintha maga is csak egyik tagja lenne a csoportnak. Elképzelheted, hogy a külföld is nagyobb érdeklődéssel figyel fel egy eljárási szabadalomra, ha a szerzők sorában ott látja Adorján Artúr nevét is, nemcsak a fiatalabbakét. Most is három témában társultak vele a fiatalabb munkatársai. Nem túlzok, ha azt állitom, hogy tűzbe mennének érte, hidd el nekem. - Nem nehéz elhinnem. Persze ilyen közös dolgok után azért a pénzből is együtt részesül velük. - Gondolod, hogy a fiatalok önérzete eltűrné, hogy Artúr kényelmetlen helyzetbe hozza őket azzal, hogy nekik ajándékozza azt a hányadot, ami az ő munkájának az ellenértéke? - Hát persze . . . Szerencsések. Artúr a maga nevéhez kapcsolva vezeti be őket az életbe. De Artúr is boldog lehet, hogy ilyen iskolát hagy maga után, ha egyszer rászánja magát, hogy pihenésre is gondoljon. - A pihenés, az még messze van. Sajnos, még sokáig szükség lesz rá ott a gyárban. Éppen a napokban mondta nekem valaki, szó szerint ismétlem most neked: Artúr nevének köszönhető, hogy ez a nagyszerű kis kollektíva egy tudományos intézet rangját vívta ki magának. - Azért nekem mégis az a legszebb, hogy Tamás is ezt a nevet viseli. A vőm is egy Adorján. - Jó férje lesz Aliznak. - Igen, ebben biztos vagyok. Uram isten, ha eszembe jut, hogyan kezdtük mi a házasságunkat, és hogyan kezdik ezek
a gyerekek . . . Anna, te nem tudod, mi az, ha egy fiatal orvos csak egy kis senki a kórházban. Hetente kétszer, de inkább háromszor nem alszik otthon, mert ügyel, hiszen ő a legfiatalabb az osztályon. Évekig éltünk kizárólag a fizetéséből, mert a betegek csak a főorvosnak vagy az adjunktusnak róhatták le a hálájukat, nagy ritkán az alorvosnak is, de a segédorvosnak már senki nem dugott borítékot a köpenyzsebébe. A Menkó szülők nem tudtak segíteni bennünket, mert szegények voltak, az én szüleimre még a három húgom kitaníttatása várt . . . A mi gondjainkat ezek a gyerekek sohasem fogják érezni. De így van ez jól. Hála istennek, hogy mindent megadhatunk nekik. - Húzódj a vitorla árnyékába, Toncsikám, itt a tó közepén veszélyes a nap. - O, nekem nem. Kitűnő bőröm van. Hogy lekopogjam, Aliz is az én bőrömet örökölte. Hiszen látod, mint egy kreol szépség . . . Szerencsére nem a kreolok zabolátlan vérmérsékletével. - Üdítő a csöndes humorod. - Én is mindig felüdülök melletted, Anna. Be kell vallanom; hogy hálás vagyok neked. Nyugodtnak érzem magam, amióta ez a két gyerek egymásra talált. Mennyit aggódtam Alizért . . . Amióta nagylány, szünet nélkül attól rettegtem, hogy elcsavarja a fejét valami hozományvadász. Számtalan szélhámos fordul meg minden nyáron itt a Balaton körül, te erről csak hallomásból tudhatsz, de én, akinek lányom van . . . Neked köszönhetem, hogy többé nem kell végigidegeskednem a nyarakat. - A fiam oldalán jó kezekben lesz. Tamás gyengéd, figyelmes, önzetlen. Senki nem becsülné meg úgy Alizt, ahogy ő meg fogja becsülni, de hiszen úgyis meglátod . . . Gyengéd, figyelmes. Önzetlen is. Amíg kicsi volt, szinte örömmel ajándékozta el a játékait más gyerekeknek. Már iskolába járt, hatéves volt, amikor nem tudtam tovább nézni, hogy már másodszor is zúzott térddel sántikál haza, és az osztálytársai közül kiválasztottam az első testőrét - Csiga Pistinek hívták, máig emlékszem a nevére, annyira komikus volt -, és abban állapodtam meg vele, hogy kap heti két forintot, és megkapja a használt kisbiciklit is. Pubi szégyellte a használt kis kerékpárt odaadni a gyereknek. Az újat adta oda titokban, csak másnap vettem észre. Később is önzetlenül költötte másokra a zsebpénzét - ma megkapta, holnap már pótolhattam -, nem volt szíve, hogy ne adjon, ha kértek töle. Amikor Terka után rákapott a lányokra, azok is pumpolták, magukra költették minden pénzét, és amikor szörmentén fölemlítettem neki, hogy ne hagyja magát kifosztani, szomorúan magyarázta meg: - Tudod te, mennyi zsebpénzt kapnak ezek a lányok? Száz forintot egy hónapra, húsz forintot egy hétre vagy csak tízet, ismerek olyant, aki egy fillért sem. Ugy csapták be, ahogy akarták. Naivul elhitt mindent, amit elpanaszoltak neki. Csoda, hogy egyik se zsarolta meg nagyobb összegekkel, például küretre hivatkozva. De ma is biztos vagyok benne, hogy ha én nem lépek közbe, nagyon rossz vége lett volna annak a korszakának. Fizethettem volna, hogy ne kelljen
feleségül vennie valamelyiket, vagy folyósíthattam volna időtlen idökig minden hónapban a tartásdíjat valamelyik kis kurvának. Katit a gondviselés varázsolta nagylánnyá éppen a legkritikusabb időben. Fellélegeztem, amikor észrevettem és hamarosan meg is bizonyosodtam róla, hogy az én Pubi fiam beleszeretett Katiba, és amíg korábban Kati bámulta úgy őt, mint hivők a szenteket, egyszerre fordult a kocka, és egyik napról a másikra Pubi kezdte úgy bámulni a kislányt, mint aki jelenést lát. Le nem vette róla a szemét. Rosszindulattal se tagadhatnám, hogy igazán kivirágzott a csitri. Egyetlen tél alatt kész nő lett belőle. Egyszer megfogtam a karját: ruganyos volt, mint a gumilabda. De hiába lestem, hogy mikor veszem már észre Pubi szemében a megnyugvást. Táncolni jártak, színházba jártak, autózni jártak, de Kati nem volt hajlandó átlépni az illendőség határait. Pubi pedig ideges volt, rosszul aludt, reggelenként karikás szemmel került elő a szobájából. A lányok elég gyorsan elmaradtak mellőle. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy csakis Kati után epekedik, és ezért nem kell már neki senki más. A ravasz kis bestia pedig csak járni volt hajlandó vele, ahogy ők mondják az udvarlást, a testére úgy vigyázott, mint aki kétszáz százalékosan be akarja biztosítani magát. Az én ostoba fiam pedig csak emésztette magát, az asztalnál csak piszkálgatta az ételt, és mintha az apját láttam volna, ordított róla, hogy már oda van minden önbizalma, amit a többi lány jóvoltából szedett magára. Már nyár volt, vége az egyetemnek, vége az iskolának, szabad volt Pubi is, Kati is, naphosszat együtt lehettek volna, éppen ezért tűnt fel, hogy az én fiam napok óta otthon ül. Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem: - Katival mi van? Ingerülten biggyesztette le a száját, és ez a grimasz nekem addig ismeretlen volt. Ismeretlen volt a hangja is, ahogy odavágta: - Elegem volt a kis hülyéből. Játssza másnak a hercegnőt, ne nekem Ha pedig pénteken eljön az apjával, én nem leszek itthon. Idegesen törtem a fejem. Tudtam, hogy ha nem avatkozok be ügyesen, de erélyesen, akkor a buta csitri miatt ugyanott folytatódik minden, ahol néhány hónapja abbamaradt. Beláttam, nekem kell megakadályoznom, hogy Pubi megint szabad prédája legyen mindenféle nőcskének. Megsimogattam a fejét: - Itthon maradsz pénteken, kisfiam. Te fogod meghívni Katit is, az apját is, hogy töltsék Balatondiósdon a víkendet. Nincs apelláta, nem az én dolgom, hogy meghívjam a szerelmedet. Ugyanolyan csúnyán biggyesztette le a száját, mint az előbb. - A szerelmem . . . Azt hiszi, hogy a kisujja köré csavarhat. - Akkor is meghívod. - Magamhoz húztam a fejét. - Legföljebb éppen ezen a víkenden jelented be neki, hogy vége köztetek mindennek. De ahhoz meg kell hívni. Megteszed nekem?. Dünnyögött valamit az orra alatt, megcsókolta a kezemet, odadörgölte a fejét a hasamhoz, mint régen, gyerekkorában.
Addig is láttam, hogy bájos az a lány, de szombaton, amikor bikinire vetkőzve kiperdült a teraszra, hogy Pubival vitorlázni induljon, be kellett vallanom, hogy csaknem szép. A nyúlánk testétől, a libbenő hajától teli lett frisseséggel a terasz, de megtelt volna tőle élettel egy nagy rét is. Láttam, hogy Pubi megbabonázottan gyönyörködik benne. Arra gondoltam, hogy ha ezen a vikenden se gyűjt össze elég erőt a fiam, hogy megszerezze magának a csitrit, akkor végleg hiába minden. Egész délután ketten voltak kint a vízen, és amikor este hazajöttek, láttam Pubi szemén, hogy semmit se ért el. De ahogy Katira néztem, azt is tudtam, hogy még nem veszett el minden. Este, vacsora közben is figyeltem a lányt,és minél többet néztem, annál biztosabb lettem a sejtésemben, hogy ha ott kint a vízen nem adta is be a derekát, azért még, sőt éppen azért, keservesen fő a saját szenvedélye gőzében. Tudtam, hogy két erő tépi, az egyik jobbra, a másik balra. Akarja is, hogy odaadja magát a fiamnak, fél is megtenni, amit még sohase tett meg. És másnap én intéztem úgy, hogy kettesben maradjanak otthon a villában. Tudtam, hogy Pubinak már csak egyszer kell próbálkoznia, egyszer, de késedelem nélkül, mert ha várunk a következő víkendig, lehűl a lány, és a félénkebb eszére fog hallgatni. Tőlem kapta meg Katit. Tőlem, mert én akartam így. Olyan lányt kapott, kemény húsút, szenvedélyest, szilajt, aki az Adorján-természetének kellett, hogy büszke lehessen a hódítására, önbizalmat érezzen magában, ahogy az apjának is kemény húsú laboránslányok és asszisztensnők kellettek, hogy meglegyen a munkahelyi önbizalma, általában az önbizalma. Mindig hálás leszek Katinak, hogy csaknem három éven át távol tartott Pubitól minden kétes és veszélyes nőcskét. De a menyemnek nem kellene, akkor se, ha nem Kozári Jóska lenne az apja, hanem Menkó Rudolf, és a hozománya is akkora lenne, mint Alizé. Nem, nem, Kati velem szemben is szilaj lenne, már csak hiúságból is folyton szembefordulna velem, ez a lány nem tűr beleszólást az életébe. Alizzal jól kijövök majd. Kényelemszeretetből is hagyni fogja, hogy én gondolkozzam helyette, én pedig óvakodni fogok, hogy egyszer is úgy nyúljak bele az életébe, hogy amit teszek, egy csöppet is zavarja Aliz kényelmét... Önállóak, okosak, talpraesettek, de azért nem szabad rájuk hagyni, hogy életbevágó dolgokban a maguk esze után menjenek. Sokszor nem is az eszük, hanem a fantáziájuk után. Érted, mit akarok mondani, Anna? - Azt hiszem tökéletesen értelek. Volt a fiammal elég gondom a fantáziája miatt. Érdekel? - De mennyire. Oly keveset tudok Tamásról. - Ott kezdödött, hogy kiskorától taníttattam angolul, mert az angol nélkül ma félember az ember. Meg is tanult nagyszerűen angolul, sok hasznát fogja még venni. Elégedett is lehettem volna, de éppen az angolos műveltségéből jött a baj, ami aztán annyi gondot okozott nekem. A fiam ugyanis fejébe vette, hogy Shakespeare-szakértő lesz. Elképzelheted, mennyire meg-
ijedtem. Shakespeare-szakértő . . . könyvmoly, görnyedt, szemüveges széplélek, akinek egy rendes öltönyre se telik. - Mintha csak Semsey tanár úrról mondanád. Aliz tanárja volt a gimnáziumban. Kopott, ahogy mondod, szemüveges, öt gyerekkel, magára egy fillért sem költhetett, a táskája mindig tele volt könyvekkel, oldalazva járt, mert a táska nehéz volt, kacsázott a kitaposott cipőjében, és mindenkinek köszönt, aki szembe jött vele, annyira szórakozott volt, illetve annyira tartott attól, hogy véletlenül nem ismer meg valakit, és az illető megneheztel rá. Tavaly halt meg szegény Semsey, sokan voltak a temetésén, mert a diákjai imádták. De mire ment a köztisztelettel? Most a nagyobb gyerekei nevelik a kisebbeket, mert az anyjúk beteges. Irodalom, Shakespeare... szép, szép, de megélni belőle, isten ments . . . - Persze ezt hiába magyaráztam volna a fiamnak. Ha kerek perec azt kezdem magyarázni neki, hogy ne mondjon le minden életörömről egy ideálért, például Shakespeare-ért, csak olajat öntök a tűzre. Egy kamasznak éppen az kell, hogy áldozatot hozhasson az elképzeléseiért, hiszen azt hiszi, hogy éppen az áldozatvállalása miatt lesz különb a többi embernél. Különbnek lenni, kiválni a tömegből . . . hiszen érted. Nos, ezért volt nehéz a helyzetem, amíg végre kiokoskodtam, hogy direkt a hiúságát kell meglovagolnom. De hogyan . . . - Tényleg. Hogyan? Mit tudtál Shakespeare ellen kitalálni? - Magát Shakespeare-t, Toncsikám. De ahhoz nagyon-nagyon sokat kellett tájékozódnom, hogy rájöjjek az orvosságra. Társaságban, egész véletlenül találkoztam egy emberrel, akinek, mint kiderült, Shakespeare volt az első számú hobbyja. Hobby, asszonyom, mert megélni nem lehet belőle. Milyen keserűen mondta . .. Könyveket ajánlott, tanulmányokat, azt hitte a jóember, hogy engem maga Shakespeare érdekel. Át is lapozgattam a könyveket, javarészt megvoltak már a fiam gyűjteményében, de nem lettem sokkal okosabb tőlük, mármint abban a tekintetben, ami nekem volt fontos. De egyszer mégis rátaláltam a lényegre. Valamelyik tanulmányban arról olvastam, igen szellemes volt, hogy Shakespeare hasonlatos egy nagy világcég főnökéhez. Mert Shakespeare alkalmazottainak száma szerte a világon nyolcszázezerre rúg. - Komolyan? Ez hihetetlen. - Nem hihetetlen. Kompetens ember írta, szakértő. Ez a nyolcszázezer fő, ez a hadsereg, ez műfordítókból, irodalomtudósokból, könyvkiadókból áll, meg turisztikai tisztviselőkből, rendezőkből, esztétákból, nyelvészekből, meg még ki tudja milyen szerzetekből, de nem is ez a fontos, hanem a létszám, a nyolcszázezer. Erre építettem fel a haditervemet. Megmagyaráztam a fiamnak, hogy ha akar, ám legyen ő a nyolcszázezeregyedik. Nyolcszázezer könyvmoly után mi újat tud felfedezni Shakespeare-ről? Mindent elhasználtak már előle. Ami morzsa netán maradt még, azt is felcsipegeti akkorra ez a nyolcszázezer, mire ő kikerül a bölcsészkarról, és olyan állást talál, ha talál, ahol azzal tüntetik ki, hogy Shakespeare-t kutassa. - Szellemesen csináltad, Anna. Sőt nemcsak szellemesen,
hanem okosan is. - A hiúságára hatottam. Meggyőztem, hogy beállni egy sorba, nyolcszázezer-egyediknek, ebben nincs jövő. Igy csak egy senki lesz belőle abban a nagy tömegben, sose fognak felfigyelni rá, különben is Shakespeare csak egy van, dehogy hagyja őt hozzáférni a konchoz az a nyolcszázezer. Meg aztán dehonesztáló is ennyi irigy vetélytárssal együtt marcangolni a koncot. - Belátta, hogy igazad van? - Idővel. Mert nemcsak negatívumokkal tömtem a fejét. Ovatosan, nagyon csínján pozitfvumokat is adagoltam. Hogy ez a korszak a vegyipar korszaka. A vegyiparban pedig, különösen a gyógyszeriparban, ő olyan kezdősebességgel ugorhat neki a jövőnek, mint csak nagyon kevesen. Minden esélye megvan, hogy ezen a területen igazán kiemelkedőt produkáljon. Az Adorján névvel a gyógyszer-brancsban igazán kiválhat a tömegből, fejjel a többiek fölé magasodhat, sikeres lehet. - Végül mégis belátta. Nem lehetett ellenérve . . . - De, volt az is. Hogy neki sohase volt kedve a kémiához, az általános iskolában és később a gimnáziumban is csak megtanulta a kémiát, mert muszáj volt . . . Megmagyaráztam neki, hogy csak azért nem érdekelte a kémia, mert hiányzott, ami ösztönözze. De majd én gondoskodok az ösztönzéséről, bízza csak rám, gondoltam magamban. Ha jól emlékszem vissza, még a harmadik gimnáziumban, igen, félév után . . . akkor ünnepélyesen megígértem neki, hogy ha érettségi után megállja a helyét a felvételi vizsgán, akkor én teljesítem a legnagyobb álmát. - És mi volt az álma? - Egy kocsi, mondanom se kell. Mai gyerek. Autó. Lehetőleg nyugati gyártmányú. De ha nem nyugati, az se baj, csak ne Trabant legyen. Persze nekünk afelől nem voltak kétségeink, hogy felveszik az egyetemre. Nekem az volt a fontos, hogy egyáltalán jelentkezzen a vegyészkarra. Jelentkezett, felvették, megkapta a kocsit, az első kocsiját. - Volt kitartásod végigcsinálni. Büszke lehetsz magadra, Anna. - Kénytelen voltam végigcsinálni. Egy idealista ifjúra nem szabad ráhagyni, hogy egy életre félrecsússzon. Be akartam bizonyítani, magamnak is, hogy mindig jogosan voltam szkeptikus, ha azt hallottam más szülőktől, hogy nincs semmi fegyverük a gyerekeik holdkóros elképzelései ellen. Mondd, Toncsikám, kapunk estére asztalt a Hullámban? Nem kellett volna előre foglalni? Széplélek, mint az apja. De ezt nyíltan nem mondhattam meg neki egyszer se. Összetörtem volna vele. Nem olvashattam a fejére, hogy kitűnni az emberek közül, ahhoz nemcsak fantázia kell, hanem erő is. Lélek, kisfiam, erős lélek. De neked csak szép lelked van. Eszed is, igaz, de az ész, az értelmes fej, az nem azonos az alkotó lélekkel. Erős lelket, azt nem örököltél tőlem. Sajnos, bár mennyire szomorú is bevallanom . . . Harcolni a létért, ezt csak én tudtam. Helyettetek is. Negyvenötben, közvetlenül a háború után, amikor az egész ország éhezett körülöt-
tünk, én nem szégyelltem penicillinnel és szalvarzánnal seftelni. Artúr pirult emiatt, de azt egyszer se kérdezte meg, hogyan eszik ő vajat, és miből fűtünk, amikor körös-körül kukoricakásán élnek milliónyian, és mindenki fagyoskodik. Később meg, amikor már hárman voltunk, ugyancsak jól néztünk volna ki, ha Artúrra bízom a sorsunkat. nekem kellett bebizonyítanom, hogy ebből az élhetetlen emberből igenis lehet teljesítményeket kipréselni, csak az kell, hogy rászorítsam a magam akaratára, rákényszerítsem, hogy hagyja magát menedzselni. Én lettem mellette a hegyesre faragott karó, ami támasz is, de ösztöke is. Az én energiám nélkül kódis gyógyszerész lenne ma is, nem pedig elismert farmakológus. Ahhoz, hogy híres ember legyen belőle, ahhoz az én energiám kellett, amit otthonról hoztam, a faluból, a paraszt apámtól, aki mániákus gyarapító volt, úgy ragasztgatta egymás mellé a nadrágszíjföldeket, ahogy Artúr a bélyegeket a párttagsági könyvébe. Én kényszerítettem rá a karriert, én tapostam ki belőle a tehetségét, nélkülem egész életére megszorult volna a patikapult mögött, járna ma is kitérdesedett nadrágban, talpalt cipőben, stoppolt zokniban, rojtos nyakú íngekben, foltozott gatyában. Embert csináltam belőle, embert alkottam belőle, nevet csináltam a nevéből, előbb országosat, aztán európait. Semmi se lett volna belőle, ha én nem vagyok, ahogy Pubiból se lett volna semmi, ha ráhagytam volna a hóbortos álmait. Belőlem nem válhatott a női emancipáció iskolapéldája, de nem éltem hiába eddig se. Megalkottam Artúrt, és megalkottam a fiamat. Hányszor belefáradtam, úristen, hányszor éreztem, hogy nem győzöm tovább türelemmel! Naponta felügyelni, megtanulta-e az angol leckéjét, naponta felügyelni, rendesen megette-e az ebédjét, vacsoráját, naponta ellenőrizni, elment-e úszni, aztán elment-e vívni, aztán elment-e judózni, és tartani benne a lelket és újraéleszteni benne a lelket, ha kudarcok érték, és sírt, könyörgött, hogy ne kelljen tovább csinálnia, nincs neki tehetsége a víváshoz, a judóhoz, értsem már meg, hogy ugyanúgy nincs tehetsége ezekhez a hülyeségekhez, ahogy a hegedűhöz se volt. Le kellett győznöm a sajnálatot magamban, valahányszor én is úgy éreztem már, hogy csak kínzom szegény gyereket, és én képes voltam rá, hogy saját magamnál is erősebb legyek. Megtiltottam magamnak, hogy elfáradjak. Én nem fáradhatok el. Talpon kell lennem, amíg élek. Nekem életfogytiglan helyt kell állnom mellettük. Ezután is. Egy nagy etápon megint túl vagyunk. Aliz lesz a felesége, be lesz biztosítva anyagilag, eljutott a lehetséges legmagasabb szintre. De ha most engedélyezném magamnak azt a luxust, hogy megpihenjek a babéraimon, végzetes tévedést követnék el. Minden Aliz mellett szól, de rám ezután is szükség lesz. Aliz alkalmatlan arra, hogy igazi támasz legyen, mert ő maga is irányításra szorul. Folytatnom kell, egyre folytatnom, amit eddig tettem, ott állni most már kettejük mellett, hogy meg is tartsam őket a sínen, ha már sínre tettem őket. Belelátok a fiamba. Már most, amikor még feleségül se vette Alizt és még be se költöztek abba a villába az Istenhegyi úton, már most attól retteg, hogy mit fognak szólni az emberek. Ret-
teg, hogy összesúgnak a háta mögött, és azt pusmogják, hogy Alizt a vagyon miatt vette el. Nekem kell tartanom benne a lelket, ha megjelenik a szemében az a bizonytalan, zavaros fény, amit én nagyon jól ismerek. Én vagyok az egyetlen, aki képes ráparancsolni, hogy fütyüljön az emberek ellenséges irigységére, gúnyos mosolynál többre sohase méltassa azokat, akik azért ugatnak meg mindenkit, aki többre vitte, mint ők, mert ők maguk semmire se vitték. A támasz szerepét ezután is nekem kell vállalnom, mert Aliz alkalmatlan arra, hogy erőt öntsön a fiamba, hiszen Alizt senki se nevelte rá válságok elviselésére, se a szülei, se a körülmények nem edzették ellenállóvá az egyéniségét. Aliz megalkotása is rám vár. Amíg élek, nekem kell alkalmassá formálnom arra, hogy ha én már nem leszek, ő vegye át tőlem a stafétabotot, ő legyen Pubi energiaforrása, mentsvára is, ahányszor kell. Elég lesz-e ehhez a munkához az életem? Kell, hogy elég legyen. Többre is. Pubi karrierjének egyengetéséhez. Ez lesz a könnyebb. Amíg Artúr a helyén van, addig van idöm gazdálkodni az Adorján névvel. Öt év, de legföljebb tíz év elég ahhoz, hogy olyan alapot építsek a fiam alá, amit már nem lazíthat meg senki se. Egy bizonyos szint fölött már kizárhatók a váratlan események. Egy bizonyos rang az ipari hierarchiában már páncél minden orvtámadás ellen. Válságok ellen nem, de a bukás ellen igen. A válságok átvészelésére pedig ott lesz mellette Aliz, akit addigra alkalmassá teszek . . . - Elképesztő, ahogy ezek a mi embereink bele tudnak merülni a sakkba. Megszűnik körülöttük a világ, vihar törhetne ki, hányódhatnánk a hullámokon, ők csak sakkoznának tovább. - Hadd őket, Toncsikám. - De mennyire hagyom. Örülök, hogy nem zavarnak bennünket. El sem tudod képzelni, Anna, milyen jó ez nekem, veled beszélgetni. Ki beszélget velem otthon? Aliznak nincs türelme hozzám, Rudolf egész nap nincs otthon, este pedig, ha megjön, hulla fáradt. Megissza a három-négy pohár konyakját vagy whiskyjét, elszívja a két szivarját, aztán lefekszik. Nekem mindig csak odavetett szavak jutnak. - Idejében kellett volna rászoktatnod, hogy meghallgassa, ha te mondasz valamit, sőt ne csak meghallgasson, hanem ki is kérje a véleményedet. Egy férfinak az életébe bele kell épülni. Ügyesen, szívósan. Én ezt csináltam. Persze, könnyebb helyzetben voltam, mint te. Artúr mindig igényelte a véleményemet. Az ő természetének valahogy mindennapi szükséglete, hogy meghallgassák. Nálunk is megesik otthon, hogy Artúr hulla fáradtan ér haza, fáj a feje, kimerülten néz maga elé. Ilyenkor én kezdem kérdezgetni. Mi volt aznap a gyárban, kikkel tárgyalt, felbosszantották-e, örült-e valaminek, el tudta-e intézni azt, amiről tegnap volt szó, és így tovább. Kérdezgetem, rászorítom, hogy kiadja magából az egész napi stresszt, rákényszerítem, hogy megszabaduljon mindentől, amit hazahozott magával. Nem a kíváncsiságom miatt faggatom ki, nem magamat akarom szórakoztatni. Az ő érdekében. Rosszul aludna, ha nem mondhatná el, mit csinált aznap. - De ő legalább szóra bírható. Rudolf, ő nem. Sajnos, én
sohasem dolgozhattam, pedig szerettem volna dolgozni, mégpedig mellette dolgozni, de munka közben ő nem tud elviselni maga mellett engem sem, Alizt sem. Aliz kérte, hogy ha már úgysem vették fel az egyetemre, hadd dolgozzon ott mellette. Rudolf azt mondta, hogy csak nem képzeli Aliz, hogy a legfrissebb szeszélye miatt felmondjon az asszisztensnőjének, aki már tíz éve dolgozik mellette. De ez csak kifogás volt. Egyszerűen nem akarja, hogy közünk legyen a dolgaihoz. Artúrral neked szerencséd volt. - Tettem is egyet-mást, hogy szerencsém legyen vele. Amikor elkezdett bélyeget gyűjteni, rögtön hozzáfogtam, hogy megtanuljam, mi az a bélyeggyűjtés. Hónapokon belül otthon voltam a katalógusokban, tudtam a névleges árfolyamokat, tudtam a reális árfolyamokat. Ugyanígy csináltam, amikor jött az új hobbyja, a festmények. Nem sajnáltam a fáradságot, hogy rendszeresen tájékozódjak. Kapcsolatot kerestem amatőr műgyűjtőkkel, megismerkedtem képügynökökkel, otthonos lettem a bizományi üzletekben, beültem minden aukcióra. Sajnos, sohase lesz olyan érzékem a festmények szépségéhez, mint őneki, de ami az értéküket illeti, már nem tudna becsapni senki, ha csak nem különlegesen dörzsölt képügynök az illető. Artúr méltányolja is a gyakorlati érzékemet. Biztonságérzetet ad neki, ha ott vagyok mellette, amikor tárgyal. - Sajnos, nálunk kettőnk közül csak nekem van hobbym. Rudolf a munka megszállottja. Jóformán az egész életét kitölti a munkája. Tudja, hogy a betegeinek az egyharmada csak hipochonder, de ezeket sem küldi el soha, türelmes hozzájuk. Nem a pénzért, hanem mert sosem lehet tudni, hátha mégis beteg az a férfi vagy nő. Ilyen lelkiismeretesség mellett minden idő kevés. Ha mégis marad egy kis szabad ideje, sakkozik. Vagy partnerrel, vagy egyedül. Ha nincs partnere, odaül a sakkasztalához, elővesz egy könyvet, eljátssza belőle valamelyik híres nagymester egyik játszmáját. Ilyenkor lábujjhegyen járunk a házban. Próbálkoztam, hogy felkeltsem az érdeklődését a halaim iránt. Hiábavaló igyekezet volt. Néha megáll valamelyik akvárium előtt, nézegeti a halakat. Amikor legelőször rajtakaptam, azt hittem érdeklik. Eldicsekedtem, hogy háromezer forintot árultam ki, mondtam neki, hogy ebből a pénzből meglepetést szerzek neki. Bólogatott, szórakozottan, valamit motyogott is, talán azt, hogy igazán kedves tőlem, de láttam rajta, hogy amit mondok, egyik fülén be, a másikon ki. Reménytelen. - Az a szerencse, hogy jókedvűen fogod fel a helyzetet, Toncsikám. - Igen. Filozofikusan. El is keseredhettem volna sokszor, de a rosszkedvnek semmi értelme. Megegyeztem magammal, hogy nekem elég a jó közérzethez a háztartás, az akvarisztika a zene. Rengeteg lemezem van, állíts össze magadnak egyszer, ha lesz időd, egy műsorra valót a katalógusból. Egészen szakszerű katalógus. Szerzők szerint, művek szerint, hangszerek szerint. Egy évig dolgoztam rajta, de büszke is vagyok rá. A halaimról is katalógust vezetek és naplót a gyarapodásról, csökkenésről. Elmulattatom magam. Megfordulsz?
- Igen, szedjük fel a horgonyt. Jó hátszél van. Felhúzzuk a spinakkert. Ne hagyd elfelejteni, ha kikötünk, szóljunk be mégis a Hullámba, foglaljunk asztalt. Toncsinak van gyakorlati érzéke, talán több is, mint amennyi a halaihoz és a háztartásához kell. De önbizalma, az nincs elég. De ez nem is csodálható. Akik így a mindennapi élet perifériáján élnek, mint ő, azoktól nem várható, hogy dinamikusabbak legyenek. Mindenesetre szerencse, hogy szót tudunk érteni egymással. Sőt, nemcsak szót, hanem gondolatot is. Nem kellett keservesen rávezetnem, miért ideálisan előnyös parti, ha Pubi és Aliz összeházasodik. Egy szó se esett köztünk, hang nélkül is értettük egymást, megspóroltuk mind a ketten, hogy kínosan kerülgessük a témát, nem kényszerítettük rá egymást buta képmutatásra. Éppen elég volt nekem, hogy Artúrnak meg kellett magyaráznom. Robbanni tudtam volna, amikor - úgy, ahogy számítottam rá - előjött a skrupulusaival. Hogy talán boldogtalanná tesszük a fiúnkat ezzel a házassággal, hiszen nekem is tudnom kell, hogy Pubi fülig szerelmes Kozári Jóska kislányába. Mi lesz, ha Pubi kijelenti, hogy nincs rászorulva, a legkevésbé sincs rászorulva, hogy pénzre is gondoljon, ha házasodik. Pubinak nem lehet megmagyarázni, miért kell összeházasítani ezt a két vagyont, ezek a fiatalok másképpen gondolkodnak, ez a generáció már azon az elven nőtt fel, hogy az emberek nem tartják többre, akinek sok a pénze. Hányadszor kellett már vállalnom, hogy megszabadítsam a skrupulusaitól? - Artúr, te csak azt hiszed, öregem, hogy benne élsz ebben a világban. Mert ténylegesen dehogyis élsz benne. Az emberek szemében igenis mindenki annyit ér, amennyi a pénze. A te régi álmaid meg Kozári Jóska álmai . . . Az élet nem méltóztatott igazodni az álmaitokhoz. Gyakorlatilag te már rájöttél, de még dédelgeted magadban azokat a régi fantazmagóriákat. Gyakorlatilag, az egész életformáddal igazodtál a való helyzethez, de a szép lelkedben még eljátszadozol a régi eszményekkel. Nem akarod belátni, hogy azért vagy versenyképes, mert sok a pénzed. Ha nincs pénzed, ma is szegénynek könyvel el a világ, de ha pénzed van, úgy bánnak veled, ahogy mindig bántak a gazdag emberekkel. Márpedig ha az életben megint ugyanazok a szabályok, mint harminc éve, amikor még kapitalizmus volt, amit ti annyira gyűlöltetek, akkor az a szabály is érvényes, változatlanul érvényes, hogy a pénzt nem elég megtartani, hanem gyarapítani kell, mert ha nem gyarapítod, az annyi, mintha jeget szorongatnál a forró markodban. Az én apám meg a többi paraszt otthon a falunkban, azok az anyatejjel szívták magukba, hogy gyarapodni kell, foggal-körömmel. Azoknak az egyszerű eszű embereknek a vérükben volt a törvény , hogy a föld a földdel házasodik, vagyon a vagyonnal, módosabb a szegényebbel soha, ezt a luxust senki se engedheti meg magának, még álmában se. A parasztok bölcsek . . . Nagyon csöndesen merte csak kimondani: - A parasztok azóta igenis megtagadták ezt a bölcsességet, Anna. Milliószámra. Türelmes maradtam, megcsókoltam a kopaszodó feje búbját:
- Ezt olvasod az újságban. Mit tudod te, és mit tudják az újságok, mit tagadott meg a paraszt és mit nem! De ha megtagadták millióan, attól a bölcsesség még bölcsesség marad. Én tudom. Tudom és el nem hagyom. - Miattam egyszer már elhagytad ezt a törvényt. - Viccesen összedörzsölte a kezét, hogy na, most feleljek, ha tudok. - El bizony. - Mert az én női ösztönöm jelezte, hogy benned egy vagyon rejtőzik, drágám. Nagyobb vagyon, mint otthon a faluban a legpartiképesebb parasztlegényé. Hogy egyéb okok miatt is vonzónak találtalak, az már a véletlen műve volt. De a véletlennek mindenki ki van szolgáltatva, akit anya szült. - Kivágtad magad, Anna. Benned egy diplomata veszett el. Mellékesen egy nagy szervező is. - Ha otthon maradok a faluban, könnyen lehet, hogy öregségemre ravasz házasságszerző lett volna belőlem, erre gondoltál. Ki tudja, talán igen. De otthon se maradtam, öreg se vagyok még. Elkezdett valamit arról, hogy én nem is leszek soha öreg. Mintha megkönnyebbült volna, hogy elterelődött a szó Pubi és Aliz házasságáról. Elhárítani magától lehetőleg mindent, amiben kockázatot lát . . . Rám bízni mindent, cselekedjek a legjobb belátásom szerint. Igen, beláttattam vele, hogy az élet dolgaihoz én értek, de ezzel együtt a terheket, a gondokat is magamra kellett vennem. Hogy netán Pubi házassága nem sikerül, akkor pedig engem fog okolni a fiunk. Nem, nekem lesz hozzá elég erőm, hogy megóvjam a házasságukat minden veszélyes válságtól... - Artúr . . . Beakadt a cipzárom. Nézd meg, kérlek. - Jövök... Mutasd. Mert műanyag cipzár. Fogyasztói társadalom. A fémcipzár tartós, nosza, gyártsunk műanyagból, az rövidebb ideig tart, nagyobb lesz a kereslet. - Nem lehet felhúzni? - De. Már megmozdult. Igy . . . Parancsolj. - Köszönöm. Köss másik nyakkendőt, kérlek. Tegnap is ez volt rajtad. Tedd fel azt a törökmintást. A Hullámban pedig ne hagyd, hogy Rudolf fizesse ki a vacsorát, nehogy az legyen a látszat, mintha engednénk, hogy viszonozzák az ebédmeghívásunkat. A fiatalok nyolckor elindulnak Pestre, mi még maradunk egy órát. Te majd állj fel az asztaltól, feltűnés nélkül, hívd félre a pincért, és rendezd a számlát, mielőtt még Rudolfnak eszébe jutna. És ne számítsd ki pontosan, mennyi a számla tíz százaléka. Adj nyugodtan többet a pincérnek, igazán kedves volt hozzánk. Minden asztaluk foglalt, de nekünk csinál helyet, megígérte. Hadd lássa, hogy érdemes velünk . . . Látod, menynyivel jobb ez az élénk nyakkendő. -Tényleg jobb. Igaz, hogy Pubi korához jobban illene... Anna. Pubi nem tetszik nekem. - Ideges. Csúcsforgalom előtt. Húszezer kocsi özönlik haza a Balatonról. Pubi utálja a csúcsforgalmat. - Hát ne menjenek haza most este. - Reggel hétre Pubinak a gyárban kell lennie, ne viccelj. Haj-
nalban kéne, hogy induljon. Aliz nem hajlandó reggel ötkor felkelni, hogy együtt mehessen vele. - Aliz akkor ugrik fel a kocsiján Pestre, amikor akar. -Aliz kocsija szervizben van. Holnapra pedig megbeszélte a szalonnal, hogy próbál. Percre pontosnak kell lennie, a Váci utcában a szalon az úr, nem a kuncsaft. Láttad Alizt, milyen boldog? Szabad kezet kapott, azt csináltat az esküvőjére, amit akar. Istenem, amikor mi esküdtünk . . . Tud dollárral fizetni, asszonyom? Nem? Akkor végtelenül sajnáljuk. De csak kint az utcán sírtam el magam. Összesúgtak mögöttem. Egyáltalán, hogyan is merte venni magának a bátorságot ez a nő, hogy bejöjjön, ha nincs dollárja! Máig sajnálom, hogy meghalt a pasas, mire abba a helyzetbe kerültünk, hogy visszaadhattam volna neki a kölcsönt. Felforgattam volna a szalonját, megugráltattam volna, és a végén azzal vonultam volna ki, hogy ha majd jobb anyagokat tart, értesítsen, de addig kénytelen vagyok máshol dolgoztatni. Kár, hogy ez az elégtétel kimaradt az életemből. - Voltak más elégtételeid, nem panaszkodhatsz. De a fiunk miatt változatlanul nyugtalan vagyok. Azt hiszem, nem a csúcsforgalom... Hátha összevesztek. - Miért vesztek volna össze? - Miért, miért . . . Ne áltassuk magunkat. Azt hiszed, hogy egy olyan okos lány, amilyen Aliz, nem veszi észre, hogy Pubinak máshol járnak a gondolatai? - Ez a te rögeszméd. Hidd el, nem a fiadnak, hanem teneked van lelkiismeret-furdalásod Kati miatt vagy inkább Kozári Jóska miatt. Te nem tudsz szabadulni agondolattól, hogy lekötelezettje vagy Jóskának. Érdektelen, hogy ez igaz-e vagy se. De a fiad, ő nem lekötelezettje Kozári Jóskának. Katinak se. Jól érezték magukat együtt, kellemesen eltöltöttek együtt kéthárom évet, de a házasság, az mégiscsak más . . . Pubi különben se biztatta soha Katit butaságokkal, például azzal, hogy elveszi feleségül. A játék tartson, ameddig a játéknak van ideje, de amikor komoly dolgoknak jön el az ideje, abba kell hagyni a játékot. És Pubi ezt nagyon okosan be is látja. Veszkődik Kati után, de belátja, hogy kinőtt már a romantikából. Fölösleges hát, hogy te problémázz miatta. - Anna, kérlek, én csak azon problémázok, amit láttam. Napokon át figyeltem már otthon is Pubit. Egyszer véletlenül rajta is kaptam, hogy áll a telefon mellett, várta, hogy felvegyék, vagy beszélt is, de amint én benyitottam a hallba, letette a kagylót. Biztos vagyok benne, hogy Katinak akart mondani valamit. - Mindig hajlamos woltál rá, hogy rémeket láss. Pedig csak annyi az egész, hogy áttestálod a fiadra a lelkiismeret-furdalásodat, amire pedig, ismétlem, semmi, de semmi okod nincs. Kozári Jóska jóindulatát nem fogod elveszíteni, erről biztosíthatlak. Legfőbb ideje hát, hogy lecsillapodj. Most pedig küldd be Pubit, hadd nézzem meg én is magamnak ezt a bús szerelmest, tényleg annyira sajnálja-e magát, mint te hiszed . . . Kelemen felvette az asztalról a slusszkulcsot, és a zakójáért nyúlt. Kisjutka még délutáni álmát aludta. Hason feküdt, szétvetette két vékonyka, barnára égett, sebhelyes karját.
Orsika éppen kilépett a fürdőszobából, amikor Kelemen a gyerek fölé hajolt. - Ne ébreszd fel a kis békát - súgta. Összegombolta magán a pongyoláját. - Lekísérlek a kocsihoz. A társasnyaraló hosszú folyosója üres volt. Az egyik ajtó mögül reszelős horkolás hallatszott ki. Összenéztek. Orsika halkan nevetett. - Ilyenkor mindig örülök, hogy te sohase horkolsz. - Belekarolt Kelemenbe. - Jó lett volna, ha nem kell elmenned. -, Péntektől szabaddá teszem magam. - Kelemen átfogta Orsika vállát. - Garantálom. - Hiszem majd, ha látom. Katit pedig igazán hozd le, rögtön, ahogy lehet. Jó lesz neki mellettem. Ugye, Petrich nagyon fog vigyázni rá . . . - Petrich felől nyugodt lehetsz. A társasüdülő előtt szikráztak a napfényben az autók. Orsika az ujja hegyével hozzáért a Fiat karosszériájához. - Éget. Meleged lesz benne. Mint egy kemence. - Huzatot csinálok. A sebességtől majd kihűl. - Kelemen kinyitotta a kocsi ajtaját, és mindjárt letekerte az ablakot. Az utastérből forró levegő ömlött rá. Bedobta zakóját a hátsó ülésre. - Peterdi Miska azt üzeni, csaknem elfelejtettem átadni, hogy Kisjutkát vidd át cseresznyézni a plébániakertbe. Miska azt is engedélyezi neki, hogy megmássza a cseresznyefáit. Megcsókolta Orsika halántékát. - Legyetek jók. Az pedig okos ötlet, hogy tényleg lehozzam Katit. - Telefonálj holnap este, hogy mi volt. - Ne aggódj, minden rendben lesz. Bízz meg Petrichben. - Ha én bízom, az Katinak nem sokat segít. Nagyon fél szegény kölyök? - Majd ha lehozom, érdeklődd meg tőle, hogy félt-e. Petrich . . . - Tudom. Én is csak hozzá mennék, ha úgy adódna. De hallottam már rossz véletlenekről. Hogy nem az orvos hibájából . . . - Szájon csókolta Kelement. - Jó, megyek már. Nem kell mondanod, nem integetek utánad . . . Amióta életbe lépett a rendelet, amely szerint üdülőszezonban vasárnap déltől a 7-es műút a Balatontól egyirányú Budapest felé mindkét forgalmi sávban, Kelemen még nem volt vasárnap a Balatonon. Kellemes meglepetéssel tapasztalta, hogy nagyszerűen lehet haladni az egyirányúsítással autópályává duplázódott úton. Ha üres volt a bal oldali sáv, megeresztette a Fiatot, s tíz-tizenöt kocsit is megelőzött egy lendülettel. Fél hétkor már otthon is volt. Miután végig az úton huzatban ült s észre se vette a hőséget, szinte frissen nyitott be a lakásba. Kezet mosott, megivott egy pohár citromos szódavizet, s éppen leült volna, hogy kényelmesen elszívjon egy cigarettát, amikor eszébe villant, hogy Kati egész nap az estét sürgeti : az ő telefonját. Tárcsázott s amíg arra várt, hogy a vonal másik végén felvegyék a kagylót, meggyújtotta a cigarettáját. Hallotta, hogy
kicseng a hívás. Senki nem vette fel. Ujra tárcsázott. Megint nem vette fel senki. Percek után se. Rossz a telefonjuk - gondolta. Kati mindenképpen otthon van. Várja a hívást. Magára kapta a zakóját. Az a legegyszerűbb, ha odaugrik hozzájuk. Ugyis illendő, hogy személyesen is elkérje Katit az apjától. Utközben megáll egy trafiknál, fogytán a cigarettája. Ha pedig nem a telefon rossz, hanem valóban senki sincs otthon a Kozári lakásban, hazajön és majd késő este újra telefonál. A csengetésre Kati nyitott ajtót. - Csókolom. Elnézést, hogy így fürdőruhában . . . - Szervusz. Hát mégis itthon vagy. - Itthon . . . Tessék bejönni. Bandi bácsi telefonált az előbb? Ugy negyedórája. - Én. Miért nem vetted fel? - Tessék helyet foglalni. - A lány visszaült a szőnyegre a magnetofonja és a könyvei közé. - Nem akartam felvenni. Napok óta nem veszem fel. Tamás miatt. Nincs mit szövegelnem vele. - Apád hol van? - Lement kiszellőztetni az észládáját. Már egy órája. Az éjjel is dolgozott - Kati az íróasztalon heverő dossziékra mutatott -, ma is egész nap. Ugye, meg tetszik várni az aput? Addig is megkínálom valamivel. Mit tölthetek? - Mit iszol velem? Kis időre te is felfüggesztheted a tanulást. Tehát mit iszunk? - Én semmit. Ebéd előtt ittam egy kis vodkát, de nem esett jól. Ideges a gyomrom. Az ebéd is alig maradt meg bennem, pedig csak megjátszottam, hogy eszem. -Kati feltette a szemüvegét, és a füstszínü lencsén át nézett rá Kelemenre. - Ugy félek, mintha akasztani vinnének. A lányok a suliban rémeket mondtak. Hogy a nőgyógyásznál az az asztal, amire fel kell feküdni . . . - Tölts nekem konyakot, annak fejében majd megnyugtatlak. Remélem, becsületszóra elhiszed nekem, hogy legalább annyi nő feküdt már fel a nőgyógyász asztalára, mint ahányan beültek a fogorvosi székbe. - De én még sohase. - Kati felkelt a szőnyegről. Poharat vett elő Kelemennek. - Konyakot tetszett mondani . . . Belülről még nem is láttam nőgyógyászati rendelőt. - Már éppen ideje, hogy láss. Egy intelligens hölgy esetében az elemi tájékozottsághoz is hozzátartozik. - Olyan jó, hogy viccelni tetszik velem. Senkinek se mondhatom, pedig annyira félek . . . Tudom, hogy el kell mennem. Én vagyok az oka . . . - Dehogy vagy oka. Hogy eljutsz a nőgyógyászhoz is, teljesen törvényszerű. Amelyik nő elveszti a szüzességét, előbbutóbb nőgyógyász kezébe kerül. Amelyik nem veszti el, ideggyógyászatra. Ha tehát . . . Csengettek. - Itt az apu. - Kati az íróasztalra nézett. - Nem vitte magával a kulcsait. Kisietett ajtót nyitni. Kati
Nincs semmi. A szív kedvtelen, a béna akarat nem tervel. Az ember egy kevés jeget nyel, s aztán aludna szüntelen. TJictor Margueritte (Kosztolányi Dezső fordítása) Bandi bácsi a profi etikett szabályai szerint személyesen és közvetlen előterjesztéssel is kölcsönkért engem az aputól egy előzetes nyaralásra, hozzátéve mindjárt, hogy a felvételi után is örömmel látnak Balatondiósdon, Orsikának úgyis vissza kell jönnie Pestre, valami dolga lesz a tanszéken. Ideális lenne, ha Kisjutkát nem kellene visszahoznia magával, már amennyiben én hajlandó leszek vállalni, hogy kettesben legyek egy olyan rablóvezérrel. Bandi bácsi holnap fél háromkor jött volna értem, de amikor az apu ragaszkodott hozzá, hogy indulás előtt még ugorjunk be hozzá a minisztériumba egy feketére, Bandi bácsi módosított: kettőre jön értem. Összenézett velem, értem-e. Vettem a gondolatát. Három órára nekem a klinikán kell lennem. Tapintatosan kitelepültek a balkonra, hiszen én még itt ülök a szőnyegen és tanulok. Legalábbis eljátszom magamnak és nekik, hogy tanulok. Ök ott kint a balkonon jótékony hatással vannak egymásra. Minduntalan egymás szavába vágnak, annyi a mondanivalójuk. Régen nem találkoztak. Most folyamatosan Bandi bácsi magyaráz valamit. Jókedvű a hangja. Én meg csak vagyok itt a szőnyegen, törökülésben, előttem egy hosszú oszlop szó a füzetben, hogy nézzek utána a jelentésüknek, előttem a Larousse is, hogy benne nézzek utána a szavak jelentésének. Préfet: administrateur civil dun département. Préfet de police : magistrat chargé de la police dans le département da la Seine. De miért csak a Szajna megyei rendőrfőnököt hívják préfet de police-nak? A többi francia megyében miért nem? Öt méternyire ülök Bandi bácsitól. Ö kint a balkonon, én itt a szobában. Nevet valamin, amit az apu mondott. Bandi bácsi osztályon felüli alkalmasságot tanúsít a legcikisebb összeesküvésekre is. Complot: résolution concertée en commún et sécretement contre les personnes au des institutions. A mi esetünkben az összeesküvés nem az apu ellen szól, hanem éppen a védelmében: ne legyenek miattam rossz órái. Comploter: former un complot. Bandi bácsi meg én, nous avons formé un complot. Holnap én a klinikára megyek, és az apu úgy fogja tudni, hogy Orsikánál nyaralok Balatondiósdon. Bandi bácsi megint nevet valamin. Mínusz tíz fokos a hidegvére. Nem is tudom, kell-e vizeletet vinni magammal. Hányszor hallottam a lányoktól, hogy már megint békapróbát csináltattak. Nem is tudom, nekem csinálnak-e. Hát ha már a múltkor se jött meg a vérzés, most se jött meg... És ha megszülném?
Ugy látszik, kezdek becsavarodni. Megszülni egy gyereket, akinek Tamás az apja, egy hazug, képmutató, szentimentális alak! Egy dörzsölt színész. Évekig meg tudta játszani magát. De amikor az anyja közli vele, hogy kisfiam, elérkezett a magasztos pillanat, hogy megnősülj, és az én tizennyolc karátos anyai szeretetem e célból elveteti veled feleségül Alizt, mert Aliznak akkora hozománya van, hogy méltó hozzád, hazai pályán mindenesetre az élmezőnyben; akkor Tamás szerelemtől részeg lelke száznyolcvan fokos fordulatot vesz, engedelmesen kijózanodik, és meghajol derékból, hogy igenis, mama, ahogy parancsolod. De másnap és harmadnap még velem tölti a délutánt a nagybátyja lakásán, eszeveszett a szexes gyönyörtől, telebúgja a fülem őrült szavakkal, hogy mennyire szeret, gátlástalanul hazudik saját magának is, azt muzsikálja a fülembe, hogy belepusztulna, ha el kellene veszítenie, hörög a kéjtől, mint egy Baudelaire-vers, és rekedten lihegi rá a bőrömre, hogy ha egyszer meghalunk, Katinka, így haljunk meg együtt, ne egymás nélkül.. . elhiszi magának, hogy együtt mindhalálig, pedig estére Anna néni be fogja jelenteni a történelmi frigy dátumát, mégpedig azért Anna néni vállalkozik a szóvivésre, mert Tamásnak nincs bátorsága, hogy személyesen informáljon engem... Tőle szülni gyereket! Ha megszületne és elkezdene létezni, és egyszer csak észrevenném rajta, hogy kiütköznek az apja vonásai, kívül a szépsége, belül a képmutatása, meggyűlölném a szerencsétlen kis bűnjelet, hiába magyaráznám magamnak, hogy én szültem, gyűlölettel néznék rá mindig, de magamat is megutálnám közben az aljasságomért, hogy Tamás jellemének ezt az utánzatát én csempésztem be a jobb sorsra érdemes emberiségbe, amely ugyanúgy hinne a képmutatásainak, ahogy én ültem fel a hintára az apja hazugságaitól . . . Anna néni en jasrant bejelentette vacsora közben, hogy Tamás és Aliz július utolsó vasárnapján fog esküdni, és én nem láttam közben Tamás arcát. Pedig ezt a pillanatfelvételt nem lett volna szabad kihagynom. Az arcát, amilyen azokban a pillanatokban volt, meg kellett volna örökítenem magamnak egy egész életre. De én akkor ott megbénultam. Csak a látásom. Igen, csak a látásom. Az se bénult meg egészen, hiszen láttam az eperkocsonyát, rezgett a villa végén, láttam magam előtt a biedermeier figurákkal kifestett desszertes tányért, láttam a tányér mellett az ezüstgyűrűt, amivel a damasztszalvétát tálalják náluk. Nem bénult meg a látásom, csak beszűkült. Tamás pedig lejött velem a kocsihoz, és fojtottan suttogott valahol a fülem közelében, fátyolos hangon: - Semmi sem igaz, higgy nekem Tudva tudván, hogy Alizt veszi feleségül, délután még tombol mellettem a szextől a nagybátyja lakásán száz forintért, este meg azt suttogja, pedig már én is tudok a sorsáról, hogy semmi sem igaz, higgy nekem . . . Ha nem az lennék, aki vagyok, fel is tételezhetném, hogy elhiszi magának a hazugságait. Feltételezhetném, hogy két ember lakik benne társbérlők gyanánt, és a kettö közül az egyik meg akar halni velem, csak a másik üget pórázon Anna néni lába mellett, mint egy degenerált spitz.
Hivatalosan közzétett vőlegény, de mindennap tízszer telefonál az egyik énje, amelyik hisz benne, hogy ő a nagy varázsló, aki be tudja delejezni a kábult agyamnak, hogy én tévedek . . . Ha lett volna erőm, hogy legalább egyszer meghallgassam a telefonban a jajgatását, a könyörgését, az erőlködését! De én nem vagyok pszichiáter, én csak egy fejbe vert liba vagyok, én nem vagyok képes szellemes fölénnyel úgy küldeni el telefonon át a francba, hogy elássa magát a szégyenétől egy temető árkában. Én csak azt tudom, hogy nem akarom megszülni ezt a megtermékenyült petesejtet, ami bennem osztódik ezekben a percekben is, nem akarok rászabadítani a világra egy Lucien Rubemprét. Nem, Lucien Rubempré ezerszer többet ért, Lucien legalább Coralie mellett kitartott, és a kurtizánok tündöklésében is voltak becsületes húzásai, bocsánatot kérek, ne men veuillez pas, monsieur Balzac . . Szomjas vagyok. Száraz és forró belül a szám. Szedek ki a frizsiből egy jégkockát. Imre hazaért. Most következik a zuhanás . . . igen már le is dobta a szerszámostáskáját az előszobában. Most a bukósisak következik. - Szia, Bogár. - Szia. Láthattad, hogy ott lóg a fürdőszobában a fregolin a másik kockás inged. Tiszta. Miért.ebben mentél el? - Nem mindegy, melyikben izzadok a melótól? Holnap legalább tisztát vehetek. - De ezt most azonnal vesd le, és rögtön áztasd be, hogy reggel még gyorsan kimoshassam. - Ahogy parancsolni tetszik. De ez ráérne . . . - Bízd rám, hogy ráér-e. Én holnap . . . mondtam már, elutazok Bandi bácsival a Balatonra. Amíg ott lébecolok, szeretném, ha itthon minden rendben lenne. - Olyan komolyan szövegelsz, mint egy nyugalmazott nagymama, aki a vidéki unokáihoz indul. . . Kivel dumál odakint a főosztályvezető? - Bandi bácsi van itt. - Tényleg, hallom a hangját. Gyorsan átöltözök, nem akarok ilyen proletár hacukában tisztelegni előtte. Távol áll tőlem, hogy belebeszéljek az életedbe, Bogár, de te is rángathatnál magadra civilebb szerelést. Jó a bikinid, de nem kifejezetten vendégváró kosztüm. - Bandi bácsinak nem volt kifogása, hogy bikiniben fogadtam a látogatását. - Mert Kelemen doktor nem tekint nőnek téged. - Te se meg az apu se. - De Treff nem családtag. Engedélyezted, hogy felugorjon hozzánk. Éltem az engedelmeddel, az egyik kuncsaftomtól felhívtam, és kivételesen meg is találtam szerető szülei körében. Nyolcra itt lesz. Próbálj átalakulni házikisasszonynak. - Jobb tippem van. visszavonulok a szobámba. -Ne gonoszkodj, Bogár. meg akarod sérteni? - Kimenthetsz, hogy nem vagyok itthon. Tanulnom kell, nem érted?
- Nem. Hazudni pedig nem fogok miattad. Treff egy klassz srác, összesen két hetet lehet itthon, a két hétből egy estét itt tölt, akkor pedig légy szíves, érezd megtisztelve magad. Treff egy tudós, mondtam már, hogy aspiráns. - Tudósjelölt. - Több vitamint szedj, Bogár, ha engem akarsz cukkolni. Treff itthon Bujdosó professzor közvetlen munkatársa volt az egyetemen. Mint hallgató, hogy tudjad. Mond neked valamit ez a név, hogy Bujdosó professzor? - Méltatlan vagyok rá, hogy megszólítson, de leereszkedik hozzám, és azt mondja, hogy fizikus. Láttam a tévében is. Szerény fej. Nem játszotta az eszét. - Treff se játssza az eszét. Kitüntet téged is azzal, hogy belép ezen az ajtón. - A kitüntetést kizárólag neked köszönhetem, tudatában vagyok. A te barátod. Miattad sugárzik rám is a lézerfényéből. - Honnan tudod, hogy lézerrel foglalkozik? - Onnan, hogy Bujdosó professzor a tévében töredelmesen bevallotta, hogy ők a lézereket a telekommunikáció szolgálatába óhajtják állítani. Ismerd el, hogy elég intelligensen felfogtam. - Bogár, el vagyok érzékenyülve tőled. Hogy te odafigyelsz a tévében egy fizikusra, aki a lézeres távközlésről dumál, vagyis morog, mert utál nyilatkozni . . . De még ijesztőbb, hogy hónapok múlva is hajlandó vagy emlékezni rá. Bár mondtad volna Treff füle hallatára. - Mit fizetsz, ha neki is előadom? - Kerül, amibe kerül. Reális határok között. Nem leszek kicsinyes. Treff előbb rángatózni fog, aztán körültekint, hogy jó helyen jár-e, aztán felrakja szemüvegét, amit pedig csak olvasáshoz használ, és körüljár téged, hogy azonos vagy-e magaddal. - Aztán részletes jelentést tesz nekünk, hogy ő milyen fontos krapek Novoszibirszkben. Mint az a másik haverod, aki fél délutánt várt rád a tavasszal. Nekem kellett bájolognom vele. Nyomta itt órák hosszat a szöveget a strukturalizmusról, én meg csak hallgattam önfeláldozóan, mert az is haverod volt a gimiben. - Kotlár, az más szerkezet, és nem is volt a haverom. Mellesleg rögtön, ahogy hazaértem, megmentettelek tőle. - Két napom ráment, hogy megszabaduljak a nyomasztó emlékétől. Azt a tömény dicsekvést . . . - Mindig az dicsekszik, Bogár, akit nem jegyeznek a tőzsdén. Treff nem fog dicsekedni. Mert ő produkál. Aki viszont produkál, maga tudja a legjobban, hogy milyen kevés, amit csinált életében. Neki nem olyan könnyű, mint nekem. Én helyrepofozok egy készüléket, kezet mosok, ellenőrzöm még egyszer, utoljára, milyen a mozgás a képernyőn, oké, ezt én csináltam meg, kész a sikerélmény. A tudomány nem ilyen egyszerű buli. Melyik ruhádat veszed fel? - Melyiket írja elő az etiketted? Nehogy leégj a húgoddal egy fizikus aspiráns előtt. - Azt vedd fel, amit a múltkor kaptál. Azt az indiánmintásat.
- Ahogy óhajtod. Főzzek kávét? Bandi bácsi nem akart inni, de azóta változhatott a világnézete. - Treff szereti az erős kávét. Bízd rám a koffeinmérgezést. Siess, öltözz, én is átvedlek. Berreg a fejem a francia szavaktól, a gyomrom meg akkora a félelemtől, mint egy aszott citrom, a hasam is fáj, a fenekem is fáj a töröküléstől, ahogy a szőnyegen tanultam, pocsék az egész közérzetem, de udvariasnak kell lennem, Imre miatt, nem bánthatom meg, normálisan kell bánnom a barátjával. Ha lett volna annyi eszem, hogy elmenjek csavarogni... Pedig Imre tényleg mondta délben, hogy meghívja estére ezt a srácot. Ahogy mondta, úgy felejtettem el rögtön. Az is egy világszám, hogy oda tudok figyelni a francia szövegekre, és fel is fogja az agyam, amit a papíron látok. Öntevékenyen védekezik az agyam, hogy ne gondoljak állandóan a holnapi napra, amikor fel kell feküdnöm arra a rohadt nőgyógyászati asztalra. Balla Juli beszámolt, hogy az a legundorítóbb az egészben, hogy a nővér beakasztja az áldozat két lábát térdhajlatnál valami kitámasztó kengyelbe, mind a két lábat, hogy a csaj ne ránthassa össze a lábát. Nem akarok rágondolni, arra se, hogy nekem is így kell majd ótt feküdnöm, arra meg egyáltalán nem, hogy vérezni fogok, miért kellett ez nekem . . . Egy jó van csak, hogy összesen ketten tudjuk, Bandi bácsi és én, se az apu nem fogja tudni, se Imre. Félek. Jó volna, ha valaki ott lenne velem. Csak tudni, hogy az anyu ott vár engem a folyosón. De az anyu nem lesz ott. Balla Julival elment a mamája a nöi klinikára, és végigvárta a folyosón, és utána is ott ült az ágya mellett, amíg Juli megnyugodott. De másnap rettenetesen megijedtek, hogy Juli vérezni kezdett, otthon, a saját ágyában, vissza kellett vinni a klinikára. A doktor azt mondta nekik, hogy na látják, maguk ragaszkodtak hozzá, hogy altatással csináljuk, pedig elhangzott a figyelmeztetés, hogy jobb volna helyi érzéstelenítéssel. Juli elmagyarázta nekem, hogy altatáskor ellazul a méh, puha lesz a méhizom, és a doktor a kanállal nem tudja precízen kitapogatni, hogy maradt-e még odatapadva valami a méh falán. Julinak még egyszer meg kellett csinálni a küretet, és azóta nem mert lefeküdni senkivel, mindig ideges, mert hiányzik neki a szex, de ha valakivel odáig jut, hogy már el is megy vele, az utolsó pillanatban rátör a pánik, és nem mer. Az a srác, aki már a vőlegénye volt, tavaly le is kopott, hogy neki nem kell egy hisztériás antiszex csaj. Én is kezdek bedilizni. Reggel is azt néztem magamon a fürdőszobában, hogy mennyit fogytam a terhességtől, most is úgy érzem, hogy tíz kiló eltűnt rólam, pedig ez csak egy hülye érzés, semmi reális nincs benne, ez az indián hosszúnadrág ugyanúgy feszül a fenekemen, mint eddig, és a mellem se lett kisebb, a hasam meg sohase volt más, mindig ilyen lapos volt, vagyis egy kicsit domború . . . Teszek egy kis fehér festéket a szemhéjamra, hátha le fogom venni a szemüveget, ne szúrják ki, hogy beesett a szemem. Nem kötöm hátra a hajam. Érdekes, valamikor hallottam, hogy ha a nők állapotosak, megcsúnyul a hajuk, elveszti a fényét meg a tartását, az én hajammal pedig semmi zűr, meg-
van a fénye, és vastag, mint egy musztáng sörénye. Ehhez az indiánmintás szereléshez csak a teknősbékát akaszthatom a nyakamba. Az anyutól maradt rám ez is. Teknőcpáncélból faragott teknősbéka-figura vékony szíjon, az anyu Marseille-ben cigányoktól vette, akik nem is tudtak franciául, csak valami spanyol-francia-cigány keveréknyelven motyogtak, és először tíz frankért akarták adni, a végén mégis odaadták ötért, de odaadták volna kettőért is, csak az anyu nem alkudott tovább, mert megsajnálta őket, hogy olyan nagyon szerények, meg aztán igazán szép is ez a teknősbéka, biztosan napokig dolgozott rajta, aki faragta. Egyszer kölcsönkértem az anyutól, és egy kicsit megrövidítettem a szíját, az anyu pedig rögtön bemérte, hogy mit mesterkedek. Nevetett és beletúrt a hajamba: - Hamis vagy, Bogár. - Miért, anyu? - Mert így a két pici melled közé lógatod a teknőst, hogy lássák, van ám már neked . . . Na, kislányom. Rögtön bepárásodik a szeme az én bolondos katicabogaramnak . . . Mert akkor még alig kezdett látszani a mellem, és egyfolytában szégyelltem magam a többi lány között, hogy nekik már rendes női mellük van, a legtöbb már menstruál is, de én még mindig fejletlen taknyos vagyok. Három hónapig azt hazudtam, hogy már én is menstruálok, nehogy lenézzenek. Akkor három hónap múlva, az utolsókkal együtt végre én is nagylány lettem. Aztán megfordult a lapjárás. Később már mindig ők irigykedtek a mellemre, hogy az enyém sokkal szebb. Kisebb, mint a többieké, de - Pékh Jutka mondta tornaóra után az öltözőben - olyan klassz, mint a művészettörténetben Rodin szirénjei közül a térdelő sziréné, Kertay stílusa szerint pedig az állami biztosító is ad rá garanciát, hogy nem fog lógní sohase. Tamás azt mondta, hogy szemtelen, ágaskodó melleim vannak . . . Megint Tamás . . . A sértett hiúság ugrál fel bennem minduntalan, mint egy beépített keljfeljancsi. Mintha megunt szeretőnek kellene tartanom magam. Pedig engem ő nem unt meg. Csak elárult. Meg fog bűnhődni, állatian meg fog bűnhődni. Ahogy a hiánybetegségekről tanultuk. Maladie de carence. Bizonyos hiánybetegségektől el lehet hülyülni. Fogok én még olyan halálian hiányozni neki, hogy a párnát fogja rágni a testi-lelki nyomortól Aliz mellett a hitvesi ágyban. Csengettek. Megjött Treff Novoszibirszkből. Tíz az egyhez merem fogadni, hogy Tamást a suliban ő se bírta, hiszen ő is a bátyám haverja volt. Imre talán meg is mondta neki, hogy lekoptattam Tamást. Azt biztosan nem mondta Treffnek, hogy Tamás megházasodik. A házasságra a franciában négy-öt kifejezés is van, mariage, hymen, alliance, union, ménage. Tamás házassága Alizzal egy alliance lesz, aminek olyan jelentése is van, hogy beházasodás, érdekházasság. Boldog soha nem lesz, mert én hiányozni fogok neki. Ez lesz a büntetése, amíg él. Én tudom, hogy az a legrosszabb érzés, ha valaki hiányzik. Három éve halt meg az anyu, de nekem most is ugyanúgy hiányzik, mint az elején, amikor elkezdett nem lenni. Minden oké, nem őrjöngök már az anyu után, nem szorulok már rá, hogy Bandi bácsi injek-
ciókkal nyugtasson, de az érzés, hogy az anyu hiányzik, az megmarad most már mindörökké . . . a tout jamais. A tout nem lényeges, a jamais, általában így használatos. Most el kell játszanom Treffnek a házikisasszonyt. - Szervusz, Bogár. Megengeded, hogy még mindig így szólítsalak? - Szervusz, Treff. Megengeded, hogy még mindig így szólítsalak ? - Attól eltekintve, hogy sose szólítottál így, megengedem. - Mindig csak így mondtam. Treff. - Ha mondtad, biztosan mindig így mondtad. Talán magadban. Elég ritkán méltattál a megtiszteltetésre, hogy szóba állj velem, a neveimmel pedig olyankor se strapáltad magad. - Ezt a témát nem érdemes feszegetni, TrefF. Ti viselkedtetek velem úgy, mint egy kiskorúval szokás. Az apuval beszéltél már? Ott van kint a balkonon. - Már köszöntem. Bemutatkoztam Kelemen doktornak is. - Imre hova lett? - Azt mondta, bekapcsolja a kávéfőzőt. Amióta itthon vagyok, mindenütt elfogadom a kávét. Tudod te, milyen rossz kávét főznek az Uralon túl? - Sejtem. Pont olyan gyengét, mint Leningrádban vagy Moszkvában. Mit nézel rajtam? - A szemüvegedet. Napszemüveg? - Nem, csak ilyen nagy. Dioptriás. Most ez a divatos forma, ez a nagy ovál, a szememnek pedig jó a színes üveg. - De így nem látom a szép szemedet. - Tessék? Bókolni is megtanultál Szibériában? - Nem bókoltam. Évekkel ezelőtt is mondtam neked, hogy szép a szemed. Nem figyeltél oda. Vagy rögtön el is felejtetted. Levennéd a szemüveged? - Tessék. Láthatsz két fáradt szemet. Imre biztosan mondta már, hogy felvételire hajtok. - Mondta. Ezért tartom különleges kegynek, hogy rám is vesztegetsz az idődből. - Miért csúfolódsz? Te mindig kedves voltál. - Komolyan beszélek. Öt év alatt összesen nem szántál rám annyi időt, mint most, mióta itt vagyok. - Említettem, hogy ti nem vettetek komolyan. - Én komolyan vettelek volna. Nem adtál rá alkalmat. - Furcsa vagy. Ugy beszélsz, mintha azért jöttél volna, hogy beolvass nekem. Én sohase voltam hozzád udvariatlan. Bocsáss meg.. . . te se vagy udvariatlan . . . csak olyan furcsa. Igyál valamit. Ott Szibériában mit isztok? - Főleg teát. Én távol állok attól, hogy ellensége legyek a szeszeknek, de ott egy ilyen satnya közép-európai kádernak óvatosan kell bánnia a szervezetével. - Te egyáltalán nem vagy satnya. Imre cuccai éppen hogy jók lennének rád. - A szervezet ellenálló képességéről van szó, Bogár. Ott a tél keményen igénybe veszi az embert. - Azért isznak vodkát.
- Én ritkán. Télen különösen nem. A hideg ellen nem inni kell, hanem öltözni. - De most, itt kontinentális klíma vesz körül, megkínálhatlak ? - Kösz. Whiskyt látok ott. Azt kérnék. Szóda nélkül. Csinos vagy ebben az indián harci díszben. - Könnyű, kényelmes ilyen melegben. Tessék, whisky, szóda nélkül. - Te nem iszol? - Ma elvonókúrát tartok. Szódát iszom, jégkockákkal. - Másnapos vagy? Hol voltatok táncolni az éjjel? - Itthon voltam. Tanultam és aludtam. És nem szoktam másnapos lenni. - Nem akartalak megbántani. - Nem is bántottál. Én mondtam, hogy elvonókúrát tartok, te csak félreértetted. Tisztáztuk, oké. Egészségedre. - Egészségedre, Bogár. Remek whisky. - Lenyűgöző huzatod van. Egy nyeléssel leszaladt a torkodon. - Kell az energia. Biztosan tudod, hogy az alkohol szinte azonnal energiává alakul. Nekem pedig most energiára van szükségem. - Mire készülsz? - Nem készülök semmire. Nekem már maga a tény, hogy veled beszélgetek, szokatlan szellemi és fizikai igénybevételt jelent. -Ne mondd! Ha ennyire fárasztó, hogy velem társalogsz, miért erőlteted? Ülhetünk itt csendben is, amíg Imre behozza a kávét. Akkor azonnal átadlak neki. - Megkönnyebbülten. Tedd hozzá. Mindenesetre köszönöm, hogy ennyi időt is fecséreltél rám. - Nem értelek, Treff. Egyre az az érzésem, hogy belém akarsz kötni. Nem adtam rá okot. Igyekszem aranyosan beszélgetni veled . . . - Ez az, Bogár. IgyeksZel aranyosan beszélgetni. - Rosszul mondtam. Nem igyekszem, hanem igenis aranyosan beszélgetek veled. Te pedig úgy viselkedsz, hogy feszültség van miattad a levegöben. - Fantasztikusan érzékeny idegeid vannak, Bogár. Itt a levegőben tényleg feszültség van. Kettőnk között. - De nem miattam. Én kedvesen fogadtalak . . . - Elismerem, hogy nem miattad. Énmiattam. Én kondicionáltam rá egy esztendőn át magamat Szibériában, hogy ha hazajövök és a véletlen úgy adja, hogy találkozhatok is veled, akkor meg fogom mondani neked, amit évekig nem mertem megmondani, meg amiről most is tudom, hogy nincs értelme kimondani . . . - Már vártam, hogy lélegzetet is veszel. Nos, mit akarsz a szemembe vágni? A legrosszabbra is fel vagyok készülve. De várj még egy pillanatig, kinyitom Imrének az ajtót... Izgalmas illatokat hozol ezen a tálcán. - Azt elhiszem. Olyan kávét főztem, amilyet még nem ittatok eddigi fennállásotok alatt. Szólj ki apának meg a doktor úrnak, Bogár, vonuljanak be kávézni. Treff, hány cukorral iszod?
- Nem kérek cukrot. - Parancsolj. Mondd; hány fok volt a télen a legnagyobb hideg Novoszibirszkben? - Ne lepődj meg, nem tudom. Az ottani kollégáknak nem szenzáció a harmincnyolc fok se, én meg nem vagyok mérvadó. Egyszer tizennyolc foknál azt hittem, most januárban, hogy perceken belül véget ér az ifjú életem, máskor meg a huszonnyolc fokot se éreztem tragikusnak. Olyankor elég pocsék, ha hordja a havat, bele a millió kristályt az ember képébe. Akkor előveszem a pótsálat, felkötöm az orrom elé, a prémsapkát a homlokomba rántom, csak a szemem látszik ki a maszkból. Bogárnak már mondtam, hogy vigyázva kell öltözködni, akkor nem változik az európai test halmazállapota. Ez a kávé, igazat mondtál, ünnepi minöség hazai viszonylatban is . . . Azt akarta közölni, hogy még mindig belém van esve. Imre a legjobbkor érkezett. Most már nem fogok kettesben maradni ezzel a sráccal. Mert képes lenne végigmondani. Egy évig edzett, hogy ha hazajön, megmondja. Belesápadt, ahogy hozzákezdett. Egy pillanat alatt eltűnt az arcáról a jó színe. Szegény srác. Klassz feje van. Tíz az egyhez merem fogadni, hogy elsöprő sikereket arat a női nem igényesebb rétegeiben. Azoknál a csajoknál, akik buknak az értelmes krapekokra. Treffnek ugyanolyan okos szeme van, mint Bandi bácsinak. Ahogy itt ülnek egymás mellett, mintha egy idősebb testvér lenne és egy fiatalabb. Pedig nem is hasonlitanak egymásra. A szemükön kívül talán még az arcuk szerkezete. Magas homlok, erös szemöldökcsontok, erős és egy kicsit hajlott, csontos orr. Persze csak annyira hasonlitanak, amennyire két jó fej hasonlít. Treff is gyorsan meg fog öszülni, máris látok ősz szálakat a sűrű barna hajában. Bandi bácsi az idősebb, mégis Treff az ideges kettőjük közül. Látom az orrán. Nem remeg, csak időnkint meg-megmozdul az orrcimpája. A keze is ideges. Csontos ujjai vannak. Nem tud róla, hogy a térdén dobol az ujjaival. Gyűrűje van, pecsétgyűrűforma. Persze, gyűrűsen végzett. Tavaly Imre ordítva rohant haza, hogy Treff gyürűsen végzett. Vagy tavalyelőtt. Igen, tavalyelőtt, hiszen Tamás egy évvel később végzett. És nem is az elsők közt. De van más különbség is. Treff azt tanulta és azt csinálja azóta is, amit a hivatásának nevezett ki, Tamás pedig nem azt csinálja, mert Anna néni nem engedte, hogy megvalósítsa magát. Ki az a Kolmogorov, akiről Treff beszél? - Kolmogorovval szemben is vannak fenntartások. Filozófiai szempontból. Eldöntetlen a vita, hogy azonos-e a valószínűtlenség és a bizonytalanság. Az információelmélet és a matematikai statisztika összefüggései . . . Ezt csak az apu érti. - Heisenberg indetermináció-elvéről sincs még lezárva a vita. Éppen az alapprobléma körül forog . . . Az apu lenyűgözően tájékozott. Treff pedig már a harmadik whiskyt önti bele magába, és a szeme se rebben. Maradandóan józan és okos a szeme. Az ilyen szem nem tud ábrándozni. Most rám néz, közben az apura figyel, átpillant Bandi bácsira, aki szintén bele tud szólni ebbe a matematikába, mindig érik
az embert meglepetések . . . de már megint engem néz, és már tudom, mi az ábra: Treff szeme kíváncsi szem, az ilyen szemek mindent meg akarnak fejteni. Hiába néz, engem nem tud zavarba ejteni. Nem érdekel, sejt-e rólam valamit. Ha mindent tudna, az se érdekelne. Holnap nekem fel kell feküdnöm arra az asztalra . . . Három évig sohase volt baj. Tamás belebúgta a fülembe, hogy legyek nyugodt, ő vigyázni fog rám. Nem is értettem Hogyan van az, hogy teljesen elveszti a fejét, és közben mégis oda tud figyelni, hogy baj ne legyen? Akkor is hazudott, amikor elhitette velem, hogy ő sincs itt a földön? Nem bírom tovább állni Treff szemét. Lehet, hogy most én sápadtam el. Lehet, hogy Tamás a három év alatt szeretkezés közben is mindig hazudott? Még a mámora se volt őszinte? Miért nem éreztem meg, hogy ott a Hernád utcai kopott rekamién is mindig hazudik? Annyira eggyé vált a természetével a hazugság, hogy már ő maga is elhitte, hogy nem hazudik? Ezért volt meggyőző, ezért nem fogtam gyanút egyszer se? Hát akkor mi marad ebből a három évből? Csak az undor semmi más? Hazug ölelkezés három éven át, és csak a vége felé, valamikor két hónapja vagy két és fél hónapja egyetlenegy őszinte őrület az idegeiben: akkor az egyszer, amikor nem vigyázott? Alig van levegő ebben a szobában, pedig sarkig tárva az erkélyajtó. Mindenki cigarettázik, én is, de csak én nem kapok levegőt. Kimegyek az erkélyre. El kellene tűnnöm itthonról. Azt kellene, igen, járni egyet, és azt se tudni közben, merre járok, rábízni a lábamra, hogy vigyen, amerre visz. Ha még öt percet itt ülök ezen a széken ebben a szédítő cigarettafüstben, egyszer csak észre se veszem majd, és lefordulok a padlóra, mint egy halott. Elmegyek. Járok egyet. Ahhoz talán lesz még erőm, hogy elnézést kérjek mindenkitől, és azt mondjam nekik, hogy kénytelen vagyok bizonyos rövidesen esedékes kötelezettségeim miatt elbujdosni a szobámba. Aztán később észrevétlenül kislisszolok a házból . .. - Hát te? Taxira vársz? Telefonáltatok taxiért? - Nem. - Negyedórája elköszöntél, Treff. Amikor én otthagytam a társaságot. Azóta itt szobrozol a kapuban? - Téged vártalak. Biztos voltam benne, hogy lejössz. - Nem is igaz. Egyáltalán nem lehettél biztos benne, hogy lejövök. Valld be. - Bevallom. Csak álltam itt, és akartam, hogy gyere le. Elkísérhetlek? Ha nem zavarlak. Nem fogom megkérdezni, hová mégy. - Sehova se megyek. Levegő kell nekem. Jöhetsz velem, ha ráérsz. Mi a késö esti programod? - Nincs programom. Ha nem tanácsolsz el, melletted maradok. Valami van benned, az egész viselkedésedben, Bogár, ami nem hagy nyugton engem. - Elrebegtem már neked, hogy fáradt vagyok. Te is hajtottál
az érettségire, utána rögtön neked is hajtanod kellett az egyetemi felvételire. Csak te már rég elfelejtetted. - Nagy hajtást vágtam ki, az biztos. - Na látod. Én meg nem is vagyok olyan okos fej, mint te. Számítsd ki a matematikai zseniddel, mennyivel nagyobbat kell nekem hajtanom. - Nem ez a zűr nálad, Bogár. - Hanem micsoda? Leprafoltokat észlelsz a homlokomon? - Induljunk el valamerre. - Ha megfelelnek neked ezek a szük józsefvárosi utcák . . . Én szeretek lógni itt a környéken. Négy-öt év, maximum tíz, le fognak itt bontani mindent. Toronyházak lesznek, mint már amott, eltűnik a régi Józsefváros, ahol születtem, felnöttem . . . -Majdnem azzal fejezted be, hogy... ahol megöregedtem. Mi bajod, Bogár? Nem kíváncsiságból faggatlak. - Hanem? Félórája állapítottam meg, hogy neked kíváncsi szemed van. - Pontatlan a kifejezés. Odafigyelek mindenre és mindenkire, ennyi az egész. Terád különösen odafigyelek, akár tetszik nekem, akár nem. - Hányadik vagyok a tömegben? Azoknak a tömegében, akikre odafigyelsz? - Egyedül vagy. Nem jó nekem így, de nincs módom változtatni ezen az összeállitáson. Nem is akarok, ez az igazság. Ha akartam volna, öt év alatt tízszer is változtathattam volna. Próbáltam is. Senki se kellett. Stabil maradt a pozíciód. - Meglepsz. Sohase mondtál ilyen szövegeket. - És ha mondtam volna? Adorján Pubival szemben én nem voltam versenyképes. Beláttam, hogy ez a helyzet, és bekapcsoltam az önfegyelmemet. Eltűntem a környékedről. - Elég messze tűntél. - Ott jó nekem. Erre most jöttem rá, amióta itthon vagyok. Itt ebben a városban folyton te forogsz a fejemben. - Valami komikus jutott eszedbe, látom a szemedben. - Jelzést kaptam a helyzetemről. Én téged kezdtelek faggatni, hogy mi baj van veled, de te olyan ügyesen terelted át énrám a szót, hogy észre se vettem. - Mondok neked valami egyszerűt, Treff. Várj egy kicsit, illedelmesen akarom mondani . . . Arról van szó, hogy ejtsél engem sürgősen a lelkivilágodból. Nem akarlak bővebben felvilágosítani. Hogy is mondjam röviden? Te kitaláltál rólam mindenféle szépeket. Én pedig csak olyan vagyok, amilyen vagyok. A kettő nem azonos. Hidd el ezt nekem így, bizonyítás nélkül. - Nem hiszem el, Bogár. Tudom, hogy le akarsz rázni, lehetőleg minél gyorsabban, de ehhez a játékhoz én nem leszek a partnered. - Ne bánts . . . - Nem bántlak. Csak szembefordítottalak magammal. Alig érek hozzá a válladhoz, érezheted. Nem foglak erőszakkal megcsókolni. De én is akarok mondani neked valami egyszerűt, és ehhez jogom van.
- Érdekes, megittál négy vagy öt whiskyt, és még a szagát se érezni a leheleteden. A szemed is józan. - Legfeljebb attól lehetnék maxos, hogy fogom a két vállad, és a szád itt van egy arasznyira a számtól. De ahogy mondtam, nincs mitől tartanod. - Valami egyszerűt akartál mondani. - Igen. Te maximálisan azonos vagy azzal, akinek én gondollak. Ezt olyan biztosan tudom, mint azt, hogy most itt állsz előttem, és ez a te vállad, amit a tenyeremben érzek. Nekem te kellesz. Vagy senki. Azt, hogy jövő egy lánnyal, azt én csak veled tudom elképzelni. Bebizonyosodott. Adtál rá időt Eleget. Minél több idő múlik el, annál biztosabb vagyok benne . . . - Ne . . . kérlek . . . kér . . . mégis megcsókolt. Nem akartam hagyni. Nem akartam, hogy szétnyíljon a szám. Mégis visszacsókoltam. Közben egy pillanatig elfelejtettem, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Hogy lehet, hogy nem volt alkoholszagú a szája? Sokkal erősebb nálam. Magához szorított. Ha ellenkezni akartam volna, akkor se tudtam volna ellenkezni. De valahogy nem is akartam. Jó volt, hogy magához szorított. Az is jó volt, hogy a szájától egy pillanatra elfelejtettem mindent, ami rossz bennem. De csak egy pillanatig. Aztán elmúlt a feledkezés. Lógunk a Józsefvárosban. Lépkedünk egymás mellett. A kockakövek kopottak a lábunk alatt. A sarkon srácok lábteniszeznek. Treff fogja a kezem. Hagyom. Becsapom. Áltatom, hogy nekem is jó, ha a tenyerében a kezem. Hagyom, hogy elhiggye, hogy van perspektívája. Bosszúból? Mert mégis megcsókolt erőszakkal? Nem tudom. Semmit se tudok. Vagyis azt mégis tudom, hogy holnap kikaparnak. Amikor elfogyott a lélegzetünk, és már tudtam volna szólni, bele akartam sziszegni az arcába valami szörnyűt. Fogalmad sincs, kedves Treff, hogy kit csókoltál meg. Egy kurvát. Nem azért vagyok kurva, mert az Adorján Tamás szeretője voltam, az Adorján Pubié, ahogy ti neveztétek. Nem, már semmi közöm hozzá. Vagyis nem sok. Felvilágosíthatlak, hogy nem én adtam ki az útját, hanem ő dobott engem, mint egy elhasznált zsebkendőt, hogy ne valami ízléstelenebbet mondjak. Ö dobott engem, kedves Treff. Engem, akiről te mindenféle szépeket álmodsz, mert ráérsz álmodni. Visszatérve a minőségemhez, nem is azért vagyok kurva, kedves Treff, mert gyerek van a hasamban. Adorján Tamástól. Holnap kikaparják belőlem, de ez a művi vetélés, aminek alávetem magam, mit sem változtat a pocsék lényegen, kedves Treff. Még csak holnap kaparnak ki, de én már ma este veled csókolóztam. Ettől kurva egy nő, kedves Treff, ha tudni akarod. De ha nem akarod tudomásul venni, akkor is ilyen szomorú az ábra. Nem sziszegtem bele a kíváncsi okos szemébe, hogy mi van. Elbőgtem volna magam közben, most már tudom. De nem is a bőgés miatt hallgattam. Hanem gyávaságból. Alattomos gyávaságból. Eddig azt se tudtam, hogy ilyen sunyi lelki réteg is van bennem. Most már tudom. Megyek Treff mellett kézen fogva. A tenyere forró. Vagy az én kezem hideg. Megyek mellette és hallgatok. Gyávaságból.
Én nem akarok jövőt ettől a fiútól, mégis hallgatok. Mintha azért tenném, nehogy egyszer s mindenkorra megutáltassam magam vele. Azt mondta, hogy én azonos vagyok azzal, akinek ő gondol engem. Én pedig meghagyom ebben a hitében. Nehogy elkerüljön, akkor már végleg, ha megint hazajön Novoszibirszkből. Jövő egy lánnyal... ezt ö csak velem tudja elképzelni. Én pedig számítóan hallgatok. Mintha nem akarnám felégetni ezt a hidat, amiről eddig nem is tudtam igazán. Pedig én sohase voltam számító. Én nem akarok jövőt senkivel. Ezzel a fiúval se. Mégis hallgatok, hadd maradjon csak a tűzben ez a vas. Ha egyszer mégis meggondolnám magam, lássa akkor is ugyanazt bennem, akinek képzel. Mert mit lehet tudni . . . Hiszen Treff jobb eset, mint az átlag. Fél év múlva, egy év múlva felbukkan megint mellettem, és akkor esetleg olyan hangulatom lesz, hogy miért ne kezdjünk valamit egymással . . . Bebiztosítom magam, hogy ha komolyan gondolja, amit mondott és tényleg előkerül megint, kezdettől ránk nehezedjen a hazugságom. Itt tartok már. Megyünk egymás mellett, kézen fogva. Még két utcasarok, ott befordulunk, és én otthon leszek. A kapu előtt Treff elköszön majd tőlem. Még egyszer meg akar csókolni. Nem akarom, hogy megcsókoljon. Nem akarok tovább hazudni. - Kösz, hogy hazakísértél, Treff. - Hagyd még a kezed. - Oké. Hagyom. De mielőtt megint meg akarnál csókolni, köteles vagy meghallgatni, amit most közölni fogok veled. - Ez vészjósló bejelentés volt, Bogár. - Ne mosolyogj. Mérgesgáz lesz, amit mondok. - Mondjad. Nekem mondod. Rosszat hallani tőled, az is többef ér, mint levegőnek lenni előtted. Évekig gyakoroltam, hogy levegő vagyok a szemedben. Pocsék halmazállapot. Idegen életforma, nekem nagyon idegen, mégis elviseltem. Mondd ki, amit akarsz, essünk túl rajta. Fél a szemed, Bogár. Mitől félsz? - Nem tudom. Menj el, kérlek . . . - Nem megyek el. Megteheted, hogy itt hagysz faképnél, de én magamtól nem megyek el. Hallani akarom, amit bekonferáltál. Na, Bogár, ne félj. Nekem több okom lenne félni, azt hiszem... mégis várom, mit fogsz mondani. Nagy lélegzet, feltölteni oxigénnel a tüdőt... és most halljuk, mitől omlik össze a világ. - Nekem szeretőm van, Treff. Vagyis nincs. - Tudom. Az Adorján. A Pubi. Nem volt titok, hogy vége ennek a giccses dalnak. -Imre mondta? - Nem. - Akkor honnan tudnád? - Nem állnál itt velem szemben, nem engedted volna, hogy megcsókoljalak, ha még mindig lenne . . . Ami azt illeti, előbb is ejthetted volna. - Nem én ejtettem. - Hanem? - Megnősül. Ezért szűnt meg a beosztásom.
- Klassz vagy, Bogár. - Mit beszélsz ? - Megjátszhattad volna nekem, hogy te nulláztad a Pubit. Eszembe se jutott volna, hogy kételkedjek a szavadban. De így klasszabb. Hogy az igazat mondtad. El se tudod képzelni, milyen ritka az olyan nő, akinek van ereje hozzá, hogy igazat mondjon, amikor pedig hazudhatna is . . . - Nem akartam megmondani. - Mégis megmondtad, és ebben bujkál a lényeg. Amit most elkövettél, ez annyi, mintha papírom lenne róla, hogy te nekem sohase fogsz hazudni. Kösz, Bogár. - Meg vagy te húzatva. Örülni, hogy . . . - Nem annak örülök, hogy mi volt köztetek. Azt elfelejtem. Minimális energiaráfordítással. Olvastam egy statisztikai felmérést. Eszerint a megkérdezett fiatal férfiak nyolcvan százaléka úgy nyilatkozott, hogy házasság tekintetében ragaszkodnak hozzá, hogy a választottjuk szűz legyen. Úgy látszik, én nem tartozom bele ebbe a nyolcvan százalékba. Nem állítom, hogy nem csatlakoztam volna a nyolcvan százalékhoz, ha úgy általában érdeklödnek tőlem. De én nem tudok általában gondolkozni . . . - Miért hallgatsz? - Hogy te nem tudsz általában gondolkodni. - Nem fog modernül hangzani, ha folytatom. - Nem baj. Napokig francia klasszikusokkal rontottam a szemem. Moliére, Racine . . . Szövegelhetsz akár tizenhetedik századi stílusban is. - Amióta felfedeztem, hogy te nemcsak a bátyád húga vagy, hanem lány is, azóta engem érzelmileg hidegen hagynak a nők. Általában, így nem tudok gondolkodni nőkröl. Én téged szeretlek, Bogár. Nekem mindegy, hogy tévedtél-e, vagy nem tévedtél. Ha tévedtél, én is oka vagyok. Nem vigyáztam rád. Nem mentség, hogy te úgyse engedted volna. Ha fókuszáltam volna magam, ki tudtam volna talální a megfelelő taktikát. De én inkábbfélreálltam. Azt hittem, ígyů elegáns. Bedobtam a törülközőt, magamat léptettem le. Én fosztottalak meg a választás lehetőségétől. Igy lehet meghatározni a szerepemet . . . Ez a mi történelmünk, Bogár. - Ha folytatod, én fogok a mennybe menni. - Már más a szemed. Még mindig ijedt, de már van benne érdeklödés. Merem remélni, hogy a személyem iránt. -Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy egy fizikus fáradozik miattam. Helyzetanalízis . . . gyarapodott a szókincsem. - A helyzetanalízis után . . . kösz, hogy mosolyogsz is . . . kíséreljük meg viszonylagos pontossággal megfogalmazni a következtetést. Figyelsz? - Azt hiszem, figyelek. - Engem, Bogár, nem érdekel, ki volt eddig, és mi volt eddig. Én csak egyet akarok tőled. Érdekel? - Nem tudom. - Utólag is tísztázhatod magaddal. Ha lesz kedved tízed-
annyit elmélkední kettőnkröl, mint amennyit én elmélkedtem évekig. Igen. a következtetés... Röviden .így hangzik: abban, hogy ha én leszek neked, akkor csak én leszek és senki más, ebben biztos vagyok. De azt, hogy én legyek-e, azt neked magánszorgalomból kell eldöntened. Ha ráérsz, gondolkozz az elhangzottakon. Szervusz, Bogár. Most már nem akart megcsókolni. Csak megsimogatta a hajamat. Aztán még egy pillanatig tétovázott. Aztán úgy húzta el a száját, mint egy tizenhat éves srác, aki zavarban van . . . Aztán egyszerre fordultunk meg, én be a lépcsőházba, ő az Üllői út felé. Az apuék nem voltak kint a balkonon. Se az apu, se Imre nem látott minket a kapu előtt. Bandi bácsi kocsija se volt már a ház előtt. A nagyszobában pedig sötét van. Hangot se hallok. Az apu és Imre sötétben ül, és mind a kettő hallgat. Az apu a sötétet élvezi, eleget rongálja a szemeit. Imre a csendet élvezi, mert mindig zajkasztnikat kell neki javítani. Hagyom őket. Pihenjenek. Én meg közben bepakolok a kisbőröndbe. Mintha a Balatonra mennék holnap Bandi bácsival. Pedig a klinikára megyek, felfeküdni arra a rohadt asztalra . . . Mindegy. Vibrál a villanykörte, áramingadozás van. Mit vigyek magammal? Kombiné, bugyi, pizsama. Vagy inkább hálóinget? Viszek pizsamát is, hálóinget is. Törülköző. Ez a bontatlan pipereszappan éppen jó. Kirakok mindent az asztalra, aztán majd meglátom . . . Ezt a cédulát . . . Imre ló-betűi. A PUBI MEGINT TELEFONáLT. ro ORA or-KOR. MEGHALLOTTA A NEMES BARITONOMAT, ERRE NEM MERT BELESZOLNI. DE CSAK A PuBi LEHETETT. CSAK ÉRTESITETTELEK. Csak értesített. Hányadik telefon volt ez tíz nap óta? Tíz nap alatt egyszer se álltam szóba vele. Nem szóltam bele egyszer se a kagylóba. Ugyanolyan gyáván, ahogy most ő nem mert beleszólni, amikor meghallotta Imre hallóját. Ötőle érthető. Szégyelli magát Imre elött, az apu előtt. Csak ellenem lenne bátorsága. Ellenem. Mert tudja, hogy nekem nincs bátorságom ellene. Ebben a pillanatban már nem is értem, miért csaptam le mindig a kagylót, ahányszor meghallottam a hangját. Én mitől féljek? Treff előtt nem voltam gyáva. Szemem se rebbent, úgy mondtam meg neki, hogy miután évekig Tamás szeretője voltam, most ki lettem selejtezve. Nem volt bennem félelem, hogy egy idegennek bemutassam a lényem romjait. De Tamásnak csak annyit mondani, világosan és határozottan, hogy legyen takarékos, gondoljon a telefonszámlájukra, és egyébként is ne strapálja magát, engem pedig ne untasson azzal, hogy telefon útján kaparász a küszöbömön, mint egy kint rekedt házimacska... ehhez nincs erőm? Hát legyen! Nem várom meg, amíg újra szükségét érzi, hogy telefonáljon. Most valahogy annyira le vagyok robbanva, hogy frankón felüdülés lesz a tudat, hogy holnap délelőtt már nem úgy kell nyúlnom a telefonért, hogy az ő hangjára úgyse szólok semmit. Attól is megszabadulok, hogy percekig hallgassam
a csengést, amíg végre elcsügged és leteszi . . . Oké, nincs bekapcsolva Imre szobájába a vonal. Innen az előszobából felhívhatom. Háromötvenöt, kilenckilencvenkilenc. Három, öt, öt, kilenc, kilenc, kilenc . . . Kicseng. - Hallókéremszépen egy kis türelmet kérekszépen, a fiatalúr most ért haza a Balatonról Aliz kisasszonnyal, még lent vannak, most pakolnak ki a kocsiból... Kié ez a hang? Nem ismerem. De, ismerem: az új házvezetőnő, a kicsi, vékony öregasszony. Majdnem mellétettem a kagylót. Nagy csörömpölés lett volna. A fiatalúr most ért haza Aliz kisasszonnyal a Balatonról: Most pakolnak ki a kocsiból. De hát akkor honnan telefonált? Vagy Imre tévedett volna? Senki se szólt bele, ő pedig azt hitte, hogy csakis Tamás lehet. Most ért haza a Balatonról Aliz kisasszonnyal. .. Anna néni és Artúr bácsi mindig hétfőn reggel indul vissza. Csak ők ketten jöttek meg most este. A menyasszony és a vőlegény. Kár, hogy letettem a kagylót. Meg kellett volna várnom, hogy a kis öregasszony odahívja Tamást a telefonhoz. Most készen van bennem a szöveg, túleshettem volna a szituáción. Mindegy. Bemegyek az apuhoz. Talán el is aludt a sötétben. Imre pedig elhúzta valahova a csíkot. Ha itthon lenne, nem tett volna be cédulát. A fiatalúr most ért haza a Balatonról Aliz kisasszonnyal ... A kis vékony öreglány úgy tiszteli a telefont, mint egy élő személyt. Azonnal jelentést tesz, mert ha cseng a telefon, akkor csakis egy fontos személy keresheti Anna nénit, Artúr bácsit vagy Tamást. Én pedig letettem a kagylót, és ezzel biztosan zavart keltettem a kis öregasszony lelkivilágában. Senki se volt kíváncsi a jelentésére, pedig ő annyira igyekezett... Van valahol egy új fogkefém, azt viszem magammal a klinikára. Be is készítem a többi cucchoz, csak aztán megyek be az apuhoz. Treff megdöbbentő nyilatkozatot tett. Majd végig kell gondolnom, ha nem lesz ennyire dagadt a belvilágom . . . De minek gondoljam végig? Oly mindegy... - Egyedül vagy, apu? - Látszólag. - Imre ? - Hazavitte Kelemen Bandit. A kocsijával együtt. Bandi nem sokat ivott, de a legkevesebb szesszel se vezet. Reggel pedig kell neki a kocsi, nem akarta volna itt hagyni. -Felgyújtsam a villanyt? - Ha akarod. . - Még nem tudom, akarom-e. Ugye, nincs rosszkedved? - Miért lenne? Jól elbeszélgettem Bandival. Kifújta a fejemből a fáradtságot. Többet kellene diskurálnom vele. - Rajtad is múlik. Apu . . . Egyszer már akartam érdeklődni . . . amíg az anyu volt, sok emberrel összejártatok. Az anyu szervezte a társadalmi életet? Amióta ő nincs, lassan mindenki lekopott mellőled. Hogy van ez? Csak az anyu akarta? - Nem ez a helyzet, Bogár. A társadalmi életet én már régeb-
ben, már az anyu beleegyezésével elkezdtem leépíteni. Később csak folytattam. - Unod az embereket? Idegesítenek? Nem lep meg. - Nem idegesítenek. Hogy is mondjam?. . . Valahogy lassan elvesztette az értelmét minden kapcsolatom. Hagyjuk. - Ne hagyjuk. Közlöm veled, hogy nem ők érdekelnek, akik lekoptak, hanem te érdekelsz. Ahogy így egyedül vagy. Magyarázd meg nekem. Ha feltételezed rólam, hogy meg tudom érteni. Vagy ha nem titok. - Nincs benne titok, de elég bonyolult. Vagy nagyon egyszerű? Sajátos elidegenedés, Bogár. A barátaim... Vagy ha annak nevezzük, a társaság . . . Nos, osszuk őket két részre. Az egyik csoport lassan azért lett idegen, mert átállitották magukat egy olyan életformára, ami iránt nem elég élénk az érdeklődésem. Balajthyék, Pongorék, Lombosék. Egyszer csak rajtakaptam magam, hogy nincs miről beszélnem velük. Akármivel kezdjük, tíz percen belül oda lyukadunk ki, hogy Pongor Jancsi élősövényt ültetett a telkén, három barackfacsemetét is, de nem boldog, mert nem lehet fűnyíró gépet kapni, illetve sohase olyat, amilyent szeretnének. Továbbá a permetezés . . . Balajthyék egyetlen témája, hogy mennyi gond és öröm van a kocsijukkal, melyik sampon kíméli legjobban a karosszériát, igazán megbízható lesz-e a riasztó, amit legújabban szereltettek a kocsira. Lombos Miska három alkalommal háromszor adta elő, hogy amíg tökéletesen be nem rendezi a víkendházat, addig nincs más luxus, a cigarettára se szokik vissza, mennyivel egészségesebb este kint ülni a víkendház verandáján és élvezni a csöndet, a remek levegöt, és van-e valami összeköttetésem, hogy aszfaltozzák fel végre az utcát, ahol nemcsak neki van víkendháza, hanem még három magas beosztású minisztériumi tisztviselőnek is, de azokra nem lehet számítani . . . Évekbe telt, amíg beletörődtem, hogy ez lett belőlük, de végül is tudomásul kellett vennem a személyiségváltozásukat. Hát ez az egyik csoport, Bogár. Nincs közös témánk. Beszűkültek. Kitölti az életüket hogy örülhetnek annak, amit összekapartak. - Beolvastál nekik? -Milyen jogon? Nincs jogom elitélni őket, nem is teszem.. Csak éppen nem tudok velük mit kezdeni. - Értem. Unod őket. És a másik műfaj ? Tordai Laci bácsiék, Gergelyék... Velük se jársz össze. Ök mibe szűkültek bele? - Ök beleélték magukat a csalódott forradalmár szerepébe. Keseregnek, hogy elkispolgáriasodik az ország. Bezzeg a hőskorban, a felszabadulás után, a háborús romokon. Bezzeg az első hároméves terv, és amikor fél kiló kenyérrel és egy darab marmeláddal indultunk szombaton falujárásra, és végigénekeltük az utat a teherautó ponyvája alatt, ki nem fogytunk a moz galmi dalokból... Tetőtöl talpig meg vannak sértve, hogy az ország nem hajlandó permanensen ünnepelni őket, a fiatal beosztottjaik a fejükre akarnak nőni, mind okosabb akar lenni náluk, akik már negyvenötben és negyvenhatban és a fordulat évében, amikor a hatalom kérdését kellett eldönteni . . . Sokat törtem a fejem miattuk, aztán abban maradtam magammal,
hogy nemcsak együtt berzenkedni nem tudok velük, de még ahhoz sincs türelmem, hogy üljek köztük és hallgassam, ahogy sajnálják magukat. Na látod, Bogár, valahogyan így maradtam én egyedül. - Rossz neked nélkülük? - Nem. Túloznék, ha azt mondanám, hogy kényelmetlenül érzem magam ebben az állapotban. Csak akkor lesz majd valamivel rosszabb, ha Imre egyszer csak önállósítja magát, aztán majd te is . . . - Én nem megyek el tőled sohase. Irást adhatok róla. De ezentúl figyelni fogom, hogy milyen szövegeimet unod. Az unalmas témáimtól meg foglak kímélni, nehogy tőlem is elidegenedj. Igérem, hogy az anyagi gyarapodásomról és a hősi múltamról már mától fogva nem szövegelek neked. Mit adjak vacsorára? - Majd keresek valamit a hűtőben. - Engedd meg, hogy ma este még kiszolgáljalak. Holnaptól pár napig úgyis kénytelenek lesztek önellátni magatokat. Kelemen hétfőn pontosan két órakor fordult be az Üllői útról a Józsefvárosba. Amikor odakanyarodott a bérház elé, onnan a kapu elől éppen elindult egy sport-sárga Volkswagen, és rögtön el is tűnt az első mellékutcában. Mint az a kocsi - gondolta Kelemen -, amelyik tegnap délelőtt ott állt a balatondiósdi plébánia előtt. Ott is, itt is egy sport-sárga Volkswagen. És ha ugyanaz a kocsi? Az Adorján fiú kocsija... Nem kellett leállítania a motort : Kati már ki is lépett a kapun, kezében könnyű piros bőrönddel, vékony kék kendővel a fején. - Csókolom . . . A lány szeme fáradt volt. A mozdulatai is lassúak. -- Rendes vagy - mondta Kelemen. - Pontos voltál. - Elindította a kocsit. - Tehát egy gyors kávé apádnál a minisztériumban, puszi jobbról-balról, és indulás tovább. Addig is próbáld olyanra maszkírozni magad, mintha igazán nyaralni indulnál. - De olyan vagyok . . . - Ördögöt. - Kelemen megérintette a lány állát. Maga felé fordította a vékony, fáradt arcot. - Nyúzott vagy és zavart. Nyaralni nem így indul egy tizennyolc éves lány. Kelj mosolyversenyre magaddal. Remélem, sikerült a korosztályod stílusában kifejeznem a kérésemet. Kati mereven nézett előre. - Ne tessék folytatni, Bandi bácsi . . . attól bőgök mindjárt, hogy ilyen klassz tetszik lenni hozzám. - Hosszú volt a délelőtt? - Kelemen fékezett, s megállt a rendőrlámpánál, amely éppen pirosra váltott. - Mivel töltötted el a délelőttöt? - Semmivel. - A lány szavában tiltakozás volt valami ellen ami történt, de bár ne történt volna. - Semmivel. Kelemen nem nézett rá. -Az Adorján fiú mit keresett nálad? Kati összerezzent, Kelemen felé kapta a fejét. - Ne tessék . . - Szeme fényes volt és mozdulatlan.
egyszer elmondom. Most ne... Majd A minisztériumban a páternoszteren mentek fel a harmadik emeletre. Alig léptek be a járószekrénybe, Kati nekidőlt a mozgó fülke falának. - Rosszul vagy? - Kelemen megszorította a lány vállát. Hányingerem van. - Kati belekapaszkodott Kelemen kezébe. - Ne tessék haragudni, nem tehetek róla. a harmadik emeleten hagyta, hogy Kelemen kisegítse a liftből. A nagy ajtó előtt, amelyre csak annyi volt kiirva: Kozári József főosztályvezető, vártak néhány másodpercig. Tessék! - mondta kisvártatva a lány. benyitottak. A titkárnő telefont szorított a füléhez, úgy gyorsírással jegyzett valamit. eközben mosolygó szemmel intett Katinak, hogy Kozári már várja őket a párnázott ajtón belül. A kávé forró volt és erős. - Meddig akarsz Orsikánál maradni, Bogár? Kérdezte Kozári. - Nem tudom. - Kati tanácstalanul pillantott Kelemenre. - Attól függ, apu, hogy most . . -Mikor felvételizel? - kérdezett közbe Kelemen, mielőtt a lány tétova szava elakadt volna. - Tizenegy-edikén - mondta Kati helyett az apja. - Maradj lent egészen addig. - Kelemen eltolta maga elől a kávéscsészét. - Ma harmadika van. Apád szombaton meglátogat nálunk . . . Kati a kávéját nézte. A csésze alig észrevehetően remegett az ujjai között. - Nem tudom. Majd meglátom. Ne törődj velem, apu, klaszszul eltöltöm én az időt Orsikával, Kisjutkával. - Jó lesz ott neked. - Kozári megsimogatta a lány haját. - Ma nem vagy jó színben. Ott majd a jó levegőn, a vízben... Ki is alszod magad. Bogár, hát mi van veled? Nevess már. - Kozári összenézett Kelemennel. - Vizsga közeledik, ilyen a közérzete, én már többször átvészeltem a hölggyel. Kelemen felkelt a nagy kék plüss fotelból. - Jobb, ha máris indulunk. Köszönj szépen apádnak, kislány. Nevettek. Kati is elmosolyodott. Amikor beszálltak a kocsiba, Kati csodálkozva kérdezte meg : - Komolyan tetszett mondani az apunak, hogy én Balatondiósdon leszek? - Komolyan. - Kelemen bebiztosította a kocsi ajtaját. -Amint Petrich elenged, rögtön leviszlek Orsikához. Lehet, hogy már holnap délután. Szombaton apád ott talál, rendben, jókedvűen, vidáman. A női klinika előtt Kelemen csak üggyel-bajjal tudott befarolni a parkoló kocsik közé. Kiemelte Kati kis bőröndjét a hátsó ülésről. A kapuban intett a kövér portásnak:
- Petrich tanársegéd úrhoz. A lépcső nedves volt. Nemrég mosták fel. Kati megcsúszott, de rögtön vissza is nyerte az egyensúlyát. - Mindenki tudja, hogy küretre jövök - mondta halkan. - Ide nemcsaak szülni és nemcsak küretre jönnek a nök. - Kelemen bátorítóan rámosolygott. - Például miért ne hihetnék, hogy a lányom vagy . . . - Én már másodszor vagyok olyan, mintha tényleg a lánya lennék Bandi bácsinak is. Csak ne hagyna itt egyedül . . . - Jó kezekben hagylak. - Tudom. De mégis . . . Álljunk meg egy kicsit. - Kati megmarkolta a korlátot. - Ugy beleállt a fájás a hasamba . . . Tiszta hülyeség. Pont olyan rohadt, mint a menstruációs fájás. - Ülj le itt a padon. - Kelemen letette a lány mellé a kis bőröndöt. - Beszólok Petrichnek, hogy megjöttünk. Akarsz egy cigarettát? - Nem. Nagyon fáj mindenem. Már a gyomrom is . . . - Kati arca elkínzott volt. - Csak túl lennék már rajta . . . Kelemen furcsán érezte magát. Amióta - jó negyedórája Petrich behivta Katit, hogy megvizsgálja, ő pedig itt maradt az üres folyosón, hogy fel-alá sétáijon, olyan nyugtalanság fogta el, mintha valóban a saját lánya lenne odabent. Rágyújtott. Elsétált a folyosó fordulójáig. Kinyitotta az ablakot. A résen át fújta ki a füstöt. Kisjutka - gondolta - éppen fele idős, mint Kati. Mi a biztosíték arra, hogy hat-hét év múlva nem Kisjutka miatt fog-e várni ezen a folyosón? Hallotta, hogy valahol a háta mögött, de távolabb, a folyosó közepe táján, ahol Petrich rendel, nyílik egy ajtó. - Bandi . . . - Petrich szólt utána. Megfordult. A tanársegéd már elindult feléje. Mindkét karját megmozdította jöttében: mentegetőző mozdulatot tett velük. Vastag, tömött bajusza komikusan mozgott az orra alatt. - Hát kérlek . . . az én praxisomban, pedig sok mindent láttam már, ilyen eset nem fordult elő eddig. Kelemen nyelt egyet. -Mi történt? Petrich levette vastag szemüvegét, és a szára hegyével vakart bele a bajuszába. - Adtál glanduitrint a védencednek? -Nem. - Kelemen fújt egyet a megkönnyebbüléstől. - Na, mondjad . . . - Amikor behoztad, biztosan láttad te is, hogy szörnyen fél. Amíg vetkőzött, egészen megbűvölten bámulta a vizsgálóasztalt. Fel is hívtam a figyelmét, hogy ne az asztalt nézze, vagy ha mindenképpen nézni akar valamit, akkor engem nézzen, lassan ugyanolyan régi bútordarab vagyok én is, csak barátságosabb . . . Öregem, nekem az első pillanattól nem stimmelt valami ennél a gyereknél. Ösztön . . . Kelemen beleszívott a cigarettájába. - Térj a lényegre. Petrich megint mentegetőző mozdulatot tett a két vastag karjával.
- Abban a pillanatban, amikor felkértem, hogy na, tessék, kisasszony, feküdjön fel.. . abban a pillanatban megjött a vérzése. Hát ilyen esetet hóztál te nekem. Aztán kiszedtem belőle, hogy felvételire készül. Stressz. De, szintén az ösztönömmel, meg mernék esküdni, Bandi, hogy valami pszichés megrázkódtatás is érte . . . Kelemen a budaörsi benzinkutaknál állt meg tankolni. Amíg kiszállt, hogy fizessen, Kati elaludt. Arra se ébredt fel, hogy Kelemen visszaült mellé a volánhoz, és elindította a kocsit. A homorú fejtámla puhán tartotta a lány fejét. Ötven kilométer után záporba futott bele a Fiat. Az ég morgott, az eső ömlött, a kocsi kerekei sisteregtek a vizes úttesten. Egyik pillanatban óriásit villant az ég, majd néhány másodperc múlva közeli ágyúlövésnek is beillő dörrenés követte a villámot. Kati összerezzent. Kinyitotta a szemét. Zavartan, bocsánatkérő mosollyal nézett rá Kelemenre. - Elaludtam . . . - Folytathatod. Van még időd Balatondiósdig. - Nem is tudom, hogyan aludhattam el . . . - Kati csodálkozva nézett előre a szélvédőn át. A kocsi már kifutott a záporfelhők alól, de az ablak még nedves volt. - Egyszer csak rám esett a szender. - A megkönnyebbüléstől. - Kelemen cigarettát vett a szájába. - Megúsztad, vége a szorongásnak. - Igen . . . A tanársegéd úr azt mondta, hogy az idegrendszerem . . . Tessék adni nekem is egy cigit. Kelemen odaadta a cigarettás dobozt és az öngyújtóját. - Most már, hogy megnyugodtál . . . elmondanád, mi történt veled délelőtt? Mit akart a fiatalember a sárga Volkswagenban? - Majd egyszer elmondom. - Kati hátrahajtotta a fejét. - Senkinek se, de Bandi bácsinak elmondom . . . Kelemen rálépett a gázra. Az út már ismét száraz volt. A sebességmérő elérte a 130-at. Később, amikor megint ránézett, úgy látta, hogy Kati újra elaludt. Kivette a lány vékony ujjai közül a füstölgő cigarettát. Kati nem ébredt fel. A cigaretta kiröppent a kocsi ablakán, s - Kelemen a visszapillantó tükörből nézte - szikrázva csapódott le a műút betonjára. bVégjáték Hogy én romantikus, neurotikus, idillikus vagyok, ezt ugyan bevallottam már, de megismétlem - a felnőttek miatt. Heinrich Böll Álomkór. Totál álomkór. Az este a Szigonyban vacsoráztunk, ott a kerthelyiségben is félig aludtam, alig találtam meg a szájamat a villával. Bandi bácsi hajnalban elstartolt vissza Pestre. Én akkor is aludtam, amikor elindult. Itt a stégen is elaludnék, ha nem vigyáznék. Megígértem, hogy ha senki másnak, de őneki bevallom egyszer, mi volt tegnap délelőtt, amíg arra kellett várnom, hogy ő értem jöjjön két órakor, és bevigyen a női klinikára. De ahhoz,
hogy elmondhassam neki, össze kellene kanalaznom magamban a pszichét. Erőt kellene vennem magamon, hogy ne utáljam ezt, aki én vagyok. Miért hagytam, hogy Tamás még egyszer leöntsön mocsokkal? Kedd van, július negyedike, és én tegnap nem estem át az első küreten. Még mindig vannak pillanataim, mint most is, amikor nem hiszem el, hogy megúsztam. Az előbb is az órámra akartam nézni, hogy mikor lesz már délután - tegnap délután -, és mikor leszek már túl azon a rohadt küreten . . . Most egy hetet itt vegetálok Balatondiósdon, Orsikával és Kisjutkával. Aztán vissza kell mennem Pestre: tizenegyedikén felvételizek. Meleg van. Hasalok a stégen, és alattam forrók a deszkák. Kisjutka a vízben tombol. Percek óta bukfencezik a víz alatt. Habzik, sistereg körülötte a víz. Már kibukhatna a fejével, hogy lélegzetet vegyen. - Ide nézz Ide nézz ! Kati ! Kati-ti-ti-ti ! Odanézek, integetünk. Megint a víz alatt buzog. Eleven motor. Jól elvagyunk mi egymással. Határos az értelmi színvonalunk. Nekem kevesebb eszem van, mint amennyi a koromhoz illene, Kisjutkának több, mint amennyit a korától el lehet várni. Ideális együttes vagyunk, így egymásra bízva. Delfint játszik. Kirúgja magát a vízből, rögtön visszaesik, de őszintén hiszi, hogy közben métereket repült a levegőben. -Delfin! Delfin! Gyere te is! Pörögjünk! Pezseg körülötte a víz. Delfin, delfin . . . A meder talaján tenyerel, a vízből csak az égnek nyújtott két vékony lába kalimpál ki. Csak öten vagyunk a stégen. Jobbra a kedvetlen házaspár. Hasonlitanak egymáshoz, mind a kettőnek lebiggyed a szája, mind a kettejük előtt könyv fekszik, talán ugyanannak a remekműnek két azonos példánya. Középen én hasalok. Balra a két német hapsi, akiket már tegnap este is láttam, ott ültek a szomszéd asztalnál a Szigony kerthelyiségében. A vörösesszőke krapeknak a háta is szőrös. A barna hajú viszont egészen lányos bőrű. Rólam szövegelnek. A házaspár érti a torokhangjukat. Az asszony a németek minden megjegyzése után ide pislog énrám. Kivonom magam az érdeklődésükből. Ma még nem fürdök. Ahol Kisjutka kavarog, csak combközépig ér a víz. Lemászok utána. Megpörgetem, hadd visítson örömében. Nyálkásak a létra fokai. Undor. Én is nyálkás vagyok a tegnap délelőttől. Pocsékabbul nyálkás, mint a stég lába meg a létra. Ezek a vasak nem tehetnek róla, hogy az éjjel a szél ideverte a sok nyálkás hínárt. - Pörgess meg, Kati ! - Jó, de csak egyszer. Aztán hazaviszlek. - Nem ! - De igen. Ha reggeliztél volna, maradhatnánk, de így nem. -Ne egyszer pörgess! Az semmi. Sokszor!
- Éhgyomorra csak egyszer. - Igazán olyan vagy . . . Éhes vagyok. Hogyan lehetek éhes, ha undorodok magamtól? - Nyújtsd ki magad, bátran. Feszítsd ki a karodat, csak úgy tudlak megpörgetni. - Igy Így. Még feszesebben. Na látod . . . mi? Visít, mintha két tüdeje volna. A németek bámulnak, A házaspár is. A vörösesszőke német vihog. Tapsól. már a társa is. -Bravo, Fraulein! Na, ebből elég. - Kati, még - Vége. Nem játszunk ingyencirkuszt. Vigyázz, most elengedlek, repülni fogsz! Ahogy belecsobbant, összefröcskölt. hűvös, friss a víz. Kár, hogy nem dobhatom bele magam. Éhes vagyok. Megreggelizek Kisjutkával, aztán elvonulok csendbe. Tanulni fogok, ha tudok. Ha nem tudok, akkor rendszerezni fogom a tegnapi napot. Kapargatom magamról az undort. Hogy mire Bandi bácsi megint megjelenik, előadhassam neki. Bandi bácsinak joga van megtudni, hogyan öntött le Tamás mocsokkal még egyszer, istenhozzád gyanánt. Az apu nyolckor ment el. A minisztériumban fél kilenckor indítják be magukat a dolgozók. Én nyolckor álltam be a kádba. Még kábult voltam. Attól, hogy hajnalban összevissza álmodtam mindenfélét. Arról is álmodtam, hogy Treff megcsókolt. Amikor felébredtem, azt hittem, hogy telefonálni fog. Zuhanyozás közben egyszer hallottam is, hogy cseng a telefon. Elzártam a csapot. Csend volt. Nem csengett. Hülyeség. Miért telefonált volna? A zuhanyozástól egy grammal se lettem frissebb. Találomra kotortam ki a szekrényből a cuccokat, amiket magamra szedjek. A pici kék virágokkal hímzett, rövid fehér kombiné volt legfelül, a hozzá való bugyival. Az ujjatlan fehér blúzomat vettem fel. A szoknyák közül a világoskék bőrmini akadt a kezembe. Mire felöltöztem És megfésülködtem, háromnegyed kilenc volt. Éppen ki akartam menni a konyhába, hogy valamit egyek, csak a rend Kedvéért, amikor berregni kezdett a csengő. Nem tudtam, ki lehet. Harmadika a tévészámlát is hozhatja a postás, a villany-számla is jöhet. Nem nyitottam ki az elöszobaaj tót. - Tessék? - Váratlan vendég Az érdes, de kedélyes hang ismerős volt. - Adorján .. . Adorján Péter. Kinyitottam az ajtót. Tényleg Tamás nagybátyja volt ott az ajtó előtt. - Hello, Katinka. Szervusz. Én vagyok. Téged kereslek, ne haragudj. Mindig olyan heherész alak, mint aki zavarában hülyéskedik. Pepita zakó volt rajta, kopott, a barna pantallója is kopott, a kezében szürke kalap, de az újnak látszott.
- Csókolom. Miért tetszik keresni? Ideges lettem tőle. Amíg bejött, közben is heherészett, mint akinek egy számmal kisebb a cipője, és minden lépés kényelmetlen neki a szűk topogóban. És szuszogott is, talán a két emelettől. Féloldalasan jött be, és mindjárt körülnézett az előszobában. -Tamás? Hova dugtad azt a lókötőt? - Én - egyszerre kaparni kezdte a torkomat, hogy rákiáltsak: menjen valahová, ha hülyéskedni akar. - Itt tetszik keresni Tamást? Valamit belerajzolt a levegőbe a mutatóujjával. - A félnótás unokaöcsémet keresem. - Nem tessékeltem, mégis bement a nagyszobába. - Tényleg nem tudsz róla? Én megálltam a szoba ajtajában. Arra gondoltam, hogy ez az öregember a félpipec szerelésében, a piros foltos képével azért jött, hogy Tamás megbízásából gúnyt űzzön belőlem. - Tamás? - Jó volt hallani, hogy normális a hangom. - Nincs itt. - Felnéztem a mennyezetre. - Hacsak nem a csilláron himbálózik. Leült. Ott volt a kisasztalon a cigarettám. Kivett egyet. - Ne tréfálj, Katinka. Nem tudsz róla valamit? Nem adtam tüzet neki, pedig hiába kotorászott a nadrágzsebében gyufa után. - Mit kellene tudnom róla? Megint hehegett, nem nézett rám, zavarban volt. - Azt hittem, te láttad. Felültem az íróasztal sarkára. Valahonnan lentről, a gyomromból kezdett pipázni a dühöm. Már sejtettem, mit akar. Rászóltam magamra, hogy nyugi! - Öregszem, Péter bácsi, romlik a memóriám, de viszonylag határozottan állíthatom, hogy Tamás nem fordult elő nálam. Idegesnek akart látszani. Vagy talán az is volt. Nem attól, amiről a szövege regél. A hüvelykujja hegyesre nyírt körmével a nadrágját vakarta. - Nagy baj van, Katinka. Ez a félnótás siheder tegnap este megszökött. Balatondiósdról, mert ott volt Annáékkal. - Laposakat pislogott. A lábamat nézte. Láthatta mind a kettőt. De ő a szoknyám alá akart bámulni. -A sógornőm kétségbe van esve. Fogalmunk sincs, hova szökött . . . A hőmérsékletem kezdte megközelíteni a higgadt fagypontot. Közel álltam a hangulathoz, hogy élvezni kezdjem a helyzetet. Keresztbe raktam a lábam, úgy harangoztam az íróasztal sarkáról. - Anna nénitől elszökni? Ez képtelenség. És miért szökött meg? Nem tudta lehámozni a tekintetét a combjaimról. Vakarta a nadrágja szárát a hosszú körmével. - De hiszen te tudod, miről van szó. Anna kiszemelt egy lányt, hogy Tamás vegye feleségül. Erre ez a félnótás kereket old és eltűnik az éjszakában. Anna már tűvé teszi érte a várost. Fél órája rohant meg engem, otthon, hogy hátha nálam bujkál a fia. Azért szaladtam ide rögtön, hogy hátha itt van. Hogy
figyelmeztessem. Megszökni a saját . . . kvázi . . . az esküvője elől! Kérdem én, szabad ilyent csinálni? Mit szólsz? Már frankón hideg voltam. A fülem mélyén hallottam az öreglány házvezetőnő hangját: Hallókéremszépen egy kis türelmet kérekszépen, a fiatalúr most ért haza a Balatonról Aliz kisasszonnyal, még lent vannak, most pakolnak ki a kocsiból . . . Mit szólsz ehhez a megkergült fiúhoz? Tovább harangoztam a lábammal. - Pillanatnyilag koncentrálok, hogy elképzeljem az eseményt. Attól tartok, nincs módomban, hogy segítsek Péter bácsinak. Nem vette észre a hangomban a pipafüstöt. Hülyén vigyorgott. -- Hát akkor . . . Én már itt se vagyok. Nincs kizárva, ugyebár, hogy Anna ide is betör. Az hiányzik csak, hogy itt találjon engem . . . Felállt, toporogva közelítette meg az ajtót. Még onnan is a harangozó lábamat nézte. - Kell nekem ilyen slamasztikába keverednem, kérdem én. - Még egy pillantás a térdem fölé. - Ha Tamás idejön, figyelmeztesd . . . Szervusz, Katinka. Megvártam, amíg csapódik az ajtó. Nevetni akartam, de nem jött be a készülékemen a hang. Tudtam, hogy rövid határidőn belül újra megszólal a csengő az előszobában. Odamentem az ablakhoz. Nekiszorítottam a homlokomat az üvegnek. Az üveg hűvös volt, a homlokom forró. Megkérdeztem magamtól, hogy hát még mit kell végigcsinálnom? Undor a köbön. Minden eddigi hazugság után egy még nagyobb : korona gyanánt a felhalmozódott készletre. Száraz volt a szám, hiába nyaltam körül. Megmozdultam, először azzal a szándékkal, hogy elrohanok otthonról, nem csinálom végig, ami jön... aztán csak a konyhába mentem. A frizsiből elővettem a zacskó paradicsomot, amit az apu szombaton ráadásnak hozott. Szép kis piros paradicsomok voltak, kemények. Megmostam őket, tányérra raktam, bevittem a szobába. Amikor a csengő megint berregni kezdett, ránéztem az órámra. Mint a krimikben. Kilenc óra tizenegy perc volt. Beleharaptam a legkisebb paradicsomba, és kimentem ajtót nyitni. Amíg az ajtóig értem, megreszeltem a torkomat, hogy üde legyen a hangom és aranyos. - O ! Tamás . . . - A hangszín és a hanghajlítás első osztályú volt, a la Brigitte Bardot, ahogy a Medve és a baba című örökbecsű filmalkotásban csodálkozott. - Váratlan látogatás. - Szervusz, Katinka. - Megmozdult, hogy bejöjjön, de én nem nyitottam ki jobban az ajtót. - Tudom, hogy nem számítottál rám. Nagyon meglep, hogy itt vagyok? Rántottam egyet a vállamon. Végignéztem rajta. Ugyanolyan volt, mint mindig. Mintha nem is úgy lett volna, hogy csaknem két hétig nem láttam. A galambszürke csíkos öltönye gyűretlen volt. Az arca gyűröttebb A szeme körül. - Másnapos a portréd. - Megint elégedett voltam a hangsúllyal, pedig a gyomrom már a torkom felé liftezett. - Pocsékul
másnapos. Kesernyés mosolyt produkált. - Ne csodálkozz. Ez az éjszaka . . . Nagyra nyitottam a szemem. - Mi volt az éjszaka? Az ujjai hegyével megérintette a homlokát a haja tövénél. - Beengedsz? A torkomból a gyomrom visszacsúszott a megszokott helyére. - O ! - Brigitte Bardot. Klasszul ráismételtem a hangsúlyra. - Bocsáss meg az udvariatlanságomért. Ugy látszik, bámész lettem a váratlan megjelenésedtől. . . Parancsolj, fáradj beljebb. Foglalj helyet. Cigarettát? Elkínzott tekintetet termelt ki a szeméből. Ismertem ezt a nézését: szomorúságtól fátyolos. Mint Balatondiósdon, a teraszon, amikor azért hajtott, hogy belehipnotizáljon az első igazi szexbe. - Ne gúnyolódj velem, Katinka. Kegyetlenül összevesztem az anyámmal. Otthagytam őket, felrohantam, egész éjjel csak kószáltam a városban. Nem tudom, merre jártam reggelig. Reggelre majdnem kifogyott a benzinem. Kivagyok. Még mindig volt bennem tartalék Brigitte Bardot-hoz. - Egyél valamit. - Odatartottam a tányéron a paradicsomokat. - Másnaposság ellen. Lelki összeomlás ellen. Energiaforrás gyanánt életed következő sorsdöntéseihez. Elfordította a fejét. - Nem tudnék lenyelni egy falatot sem. Még ott tartottam előtte a tányért. - Kiváló magyar paradicsom. Export minőség. Nem eszel? Igazán sajnálom . . . - Visszalejtettem az apu íróasztalához. Letettem a tányért, bevettem az ajkaim közé egy paradicsomot, de nem haraptam bele, tartottam a fogaim között, mint Balla Juliék vizslája a teniszlabdát. Vártam a következő húzást. Feszülten figyeltem, nem volt rá erőfölöslegem, hogy közben a figyelmem intenzitásával arányos megvetést is fejlesszek magamban. De a másodpercek alatt a nyál összefutott a szájamban: kénytelen voltam beleharapni a paradicsomba. Illetlenül, rágás közben tettem fel a kérdést : - Milyen okból kifolyólag balhéztál össze Anna nénivel? Felém fordult. Ö is, akárcsak fél órája a vén kéjenc nagybátyja, a combjaimra ragadt rá a szemével, amely szempár nem volt olyan élénk és acélos kék, mint máskor. - Hát nem is sejted? - Rekedt volt a hangja, és a szeme még mindig a lábaimon időzött. - Miattad, Katinka . . . Anyám azóta égre-földre keres, ez holtbiztos. Nem telefonált ide? Felugrott. -Ne maradjunk itt! Gyere, menjünk innen. Nem akarlak olyan helyzetbe hozni... Lenyeltem a paradicsom utolsó falatját is. - Én nem félek Anna nénitől. Van egy olyan spurim, hogy jelen pillanatban neked se kell félned tőle. De ha menni akarsz és engem is hívsz, én nem vagyok semmi rossznak a megjavítója. Hová akarsz vinni?
- Majd meglátjuk . . . - Felém nyújtotta a kezét, közelebb is lépett. - Gyere . . . Megkerültem az íróasztalt. Lassú, kígyózó, játékos mozgással. Éreztem a lábaimon is, a miniszoknyámon is, a blúzomon is a szemét. Már biztos voltam benne, hogy kényelmesebb lesz a közeljövőm, ha elhagyjuk a lakást, ahol csak ketten vagyunk, és egy rossz pillanatban esetleg nem tudom elkerülni az élményt, hogy hozzám nyúljon. A hasamba beleállt a fájás. Akkor még azt hittem, az idegességtől meg az erőfeszftéstől, hogy őrizni tudjam, még egy kicsit őrizni a hidegvéremet. A kapunk előtt ott állt a VW. Okkersárgán, ahogy szokott. Tamás kinyitotta a kocsi jobb oldali ajtaját. Ahogy mindig szokta. Beültem. Ahogy szoktam. Finoman csukta rám az ajtót. - Ahogy szokta. A csapkodás rongálja a zárszerkezetet, igénybe veszi az ablakok tömítéseit . . . Átment a kocsi másik oldalára. Beült a kormányhoz. Felhúzta a lyukacsos kesztyűjét. Gyújtást adott, de nem indult el. Előregörnyedt, ránehezedett a volánra, behunyta a szemét. Figyeltem. Mint a Dzsungel könyvében Riki-tiki-tévi, a monguz figyelte a kobrát, a hazugot. Ö azt hiszi, hogy én elhiszem, hogy ő olajra lépett az esküvője elől, amely eseményre július utolsó vasárnapján kerül sor. A polgári esküvőre minden bizonnyal már előző nap, szombaton . . . Letekertem magam mellett az ablakot. - Azért hívtál le, hogy itt várjuk be a karácsonyt? Nem nézett rám. - Ez a tíz nap kikészített engem, Katinka. Az utóbbi napok pedig végleg kilúgoztak belőlem mindent. Nem lehet ezt a helyzetet ép ésszel bírni. Mindig máshol lenni, és mindig terád gondolni. Összekulcsolta az ujjait a volánon, és az összekulcsolt ujjaira támasztotta az állát. A szeme már élőbb volt, mint odafönt a lakásban. Talán az utca élesebb fényétől. Megtévesztette a hallgatásom. Várt. A hatást várta. A szomorú slágerszöveg hatását. Félig oldalt fordultam. Kicsit kihajtottam a fejem a kocsi ajtaján. Volt valami levegőjárás, megmozgatta a hajamat. Abban a pillanatban valahogy nem akartam, hogy tovább hazudjon. - Mesélj nekem, milyen ruhája lesz Aliznak az esküvőn. Felrántotta a fejét. Szembefordult velem. Gyűlölet volt a szemében. - Ne gyötörj ! - Ugy kiáltott rám, hogy összerezzentem. - Inkább segíts - A szeméből ugyanolyan hirtelen tűnt el a gyűlölet, amilyen hirtelen megjelent benne az előbb. - Hallod segíts A gyomrom megint elindult felfelé. - Nem tudok segíteni neked. - Hallottam, hogy ártatlan a hangom, és amíg kimondtam a néhány szót, a gyomrom is megállt valahol félúton. - Tíz napja... vagyis tizenegy napja, akkor még tudtam volna segíteni neked. Ha délután közölted volna velem, hogy Anna néni estére be fogja konferálni az
esküvőt. De te gyáva voltál. Én azt hittem, naivul, hogy csak Anna néni az ellenfelem. Későn kapcsoltam, hogy nemcsak ő, hanem te is. Kettőtök ellen pedig akkor se lenne esélyem, ha akarnék segíteni neked. De már nem is akarok. Felém nyúlt, aztán mégse mert hozzám érni. - Segítened kell! Megráztam a fejem. - Ha én lennék az isten, akkor se tehetném. - Megnyugodtam, hogy még mindig van levegőm a szöveghez. - Az isten is csak azokat segíti, akik hajlandók tornázni a saját érdekükben. Te elhagytad magad, neked csak ahhoz van szorgalmad meg fantáziád, hogy hazudozz nekem. - A torkom mégis kezdett eltömődni. Éreztem, hogy beszélnem kell, préselni kifelé magamból akármilyen sódert, hogy be ne tömje egészen a torkomat a gyomrom. - Te olyan vagy, mint a auvergne-i paraszt lámpája. Értetlenül meredt rám. Ugy mozgattam a szájamat, mintha az mosoly lett volna. - Elmesélem. Auvergne, tudod, az Dél-Franciaország. Ott élnek az auvergnacok. Tegnap olvastam róluk egy szöveggyűjteményben. Vett a vásárban az auvergne-i paraszt egy szép csillogó rézlámpát. Hazavitte és bedugta az ágy alá. Látta a szomszédja, mit csinál. Megkérdezte tőle; hogy minek vetted ezt a szép és jó lámpát, ha nem világítasz vele, hanem bedugod az ágy alá? A paraszt meg azt felelte, hogy az én lámpám ez a lámpa, oda teszem, ahová akarom . . . Jó anyád kezében te is ez vagy, egy ilyen lámpa. Oda tesz, ahová akar. Eszköz vagy a kezében, tehetetlen eszköz. Visszatámasztotta az állát az összekulcsolt ujjaira. - Te szolgáltatsz ki neki. - Ezt rekedten mondta. - Igen. Csodálkozva figyeltem magam. A nyugalmat, ami a fejemben honolt. Nehéz volt a fejem, de nyugodt. Mintha semmi se lenne fontos vagy érdekes, azon kívül, hogy agyonkínozzam Tamást, flegmán, félvállról, egy hangos szó nélkül. Akartam, hogy megismételje a rekedt szavait. - Mit mondtál? Nem nézett rám. - Te szolgáltatsz ki anyámnak. Nevetni kezdtem, halkan, aranyosan. - Én . . . Hát mit tehetek én teérted? Raboljalak el? Mázoljam át az apu Skodáját, tigrisfoltosra, hogy ijesztő legyen, és álljam el a kocsid útját ott nálatok az utcasarkon, ugorjak ki álarcosan, és térítselek el, mint egy repülőgépet, vagy hurcoljalak magammal megkötözve, mint egy nagytőkést az uruguayi tupamarók? Nem roppant össze a szövegemtől. Oda se figyelt talán. Vagy nem értette meg az eszmei mondanivalómat. Talán tehetségtelenül adtam elő. Elfordultam tőle, kinéztem a kocsi ablakán. - Légy szíves, takarítsd el innen a házunk elől ezt a jármüvet, nem akarom, hogy veled lássanak. Tessék, indulj, akármerre. Felém kapta a fejét. Azt hitte, ki akarok szállni. Előreintettem. - Vigyél valamerre.
A repülőtér felé hajtott, a gyorsforgalmi úton. Amíg elértük a gyorsforgalmi utat, megnyugodott valamennyire. Lélegzethez jutott. Figyeltem. Nekem jól jött, hogy megnyugodott. Még nem fejeztem be, amit akartam. Kicsit kihajtottam a fejem a kocsi ablakán. A szél kellemesen lobogtatta a hajamat. Ö néha rám pillantott, hajlandó vagyok-e ügyet vetni rá. Nagyobbra nyitottam a szemem, hogy jelezzem: nem kíváncsian, de udvariasan várom a közleményét. Megrándult a szája Gúnyosan. - Amikor hozzátok mentem . . . Nen is néztem a sebességet. Egyszer csak már száz fölött ugrált a mutató. A Körúton. Kora délelőtti forgalomban. Megkísértett az ötlet, hogy csak egy kicsit kell balra húznom a kormányt, neki a villamosnak . . . Én is megrándítottam a szájamat. Gúnyosan. - De nem tetted meg. Sajnáltad a kocsit. Kár is lett volna érte... Megint gyűlölet volt a szemében. - Aljas vagy. Sóhaj tottam. - Bocsáss meg. Valóban aljas vagyok. Hiszen nem is a kocsit féltetted. A józan eszedre hallgattál. Okos homlokod mögött a komputer a pillanat tört része alatt kiszámította, hogy a karambol egyáltalán nem biztos megoldás. Arra is van esélyed, hogy nem nyiffansz ki, csak nyomorék leszel, nyomoréknak lenni pedig kényelmetlen életstílus. Meg akart előzni egy fekete Volgát. Aztán mégse előzte meg. Nagyon csendesen, majdnem súgva kérdezte meg: - Élvezed, hogy kínzol? Nem tudtam nevetni, pedig akartam. - Attól tartok, nem téged kínozlak, hanem magamat. Azzal, hogy itt ülök melletted, és ettől a helyzettől indíttatva kénytelen vagyok megérdeklődni magamtól, hogy mit is szerettem benned... Mit? A szépfiúságodat? Ilyen ostoba tyúk vagyok én is? Itt ülök melletted. Minek? Mit akarok? Rám villant a szeme. Nagy lélegzetet vett. - Azt hitted, hogy csak úgy könnyedén lerázhatsz magadról mindent, mint a kutya a vizet? Éveket lerázni? Hányszor volt az, hogy azt sem tudtuk, melyik az én testem, és melyik a tiéd? Ugy éreztem, hogy egy pillanat alatt piros lett a szemem, mint Riki-tiki-tévié, a monguzé a Dzsungel könyvében. Bele tudtam volna kaparni az arcába, amibe egyszerre visszatért a szín. Még mindig hitte, hogy hatni tud rám . . . - Az iménti mondatot a kedvenc íródnál olvastad. Klassz mondat, de abban a könyvben egy igazi nagy szerelem közben gondolják. Egy igazi nagy szerelemben. A te szádból mézesen, érzelgősen csurog. Végigmért. - Cinikus vagy. Ráharaptam a szóra. - Kösz, hogy feladtad a ziccert. Napok óta meg van fogalmazva bennem a folytatás. Most végre kimondhatom. A szemedbe. Cinikus vagyok. De ez nekem megerőltetésembe kerül.
Te viszont érzelgős vagy, hazug érzelgős, neked az lenne a megerőltető, ha kísérletet tennél, hogy ne légy hazug. - Előremutattam a repülőtér felé. - Légy szíves, állj meg, szomjas vagyok. Iszom egy colát. Ha akarsz, megvársz és visszaviszel a városba ha nem akarsz visszavinni, hazamegyek busszal. Nem felelt. Bekanyarodott a repülőtér főépülete felé. A parkolóhelyen egy tízest adott a jegyszedőnek. A félkarú ember a maradék kezét odatette a tányérsapkájához, és meghajolt, mint a színházban a főlakájok. - Nagyon köszönöm, uram. - Aztán teljesen feleslegesen a főépület felé mutatott a fél kezével. - Erre tessék, uram. Viszontlátásra, uram. Látszott rajta, hogy neki minden tíz forinttól újra eljön a szocializmus. Nekem is jutott egy alázatos kezétcsókolomkisasszony. A gyomrom megint felliftezett a torkomig. Kisétáltam a teraszra, kezemben a hosszú pohárral, benne a citromos colával. A citromot külön kértem a pincértől. A cola hideg volt, de megnyugtatta a torkomat is, a gyomromat is. Tudtam, hogy Tamás ott ül az eszpresszó üvegablakán belül, onnan néz engem. Azt is tudtam, hogy klassz vagyok, karcsú vagyok, és mások is utánam fordultak, amikor kimentem előttük a teraszra. A teraszon fújt a szél, lobogtatta a hajamat. A betonon két óriási Jet állt és egy IL-I8-as, mindegyik szemben velem, mintha engem bámultak volna, hogy mit keresek én a repülőtéren . . . Egy autóbusz, tele utasokkal, elkanyarodott a tranzit elől. Az IL-I8-as mellöl egy ember elkormányozta a lépcsőt. Az IL-I8-as hasán lámpa villogott. Már forogtak a gép légcsavarjai. Rákönyököltem a korlátra. Már nem akartam tovább csinálni a monguz-játékot. Arra gondoltam, hogy ha belemondom a szemébe, hogy hazudott: nem igaz, hogy megszökött az anyjától, nem igaz, hogy végigcsavarogta az éjszakát, hanem Alizzal együtt jött fel az este a Balatonról, és esze ágában se volt csavarogni, legfeljebb elment Alizzal valamelyik lokálba . . . Itt megálltam a könyvelésben. Az automatámban leesett az érme. Be tudom bizonyítani! Ha csörögni volt Alizzal, cáfolhatatlanul be tudom bizonyítani . . . Lassan kikortyoltam a colát a hosszú pohárból, és visszasétáltam a teraszról. Mögöttem nagy robajjal éppen indulni készült az IL-I8-as. Bent az eszpresszóban a hangszóró a milánói gép utasait szólította útlevél- és vámvizsgálathoz. Megálltam Tamás asztala mellett. - Nos, visszaszállítasz a városba? Felmosolygott rám, megmutatta a szép fogsorát. - Visszaviszlek. - Kiitta a whiskyt a pohara fenekéröl. - Még csak azt sem kérem, hogy ne gyötörj útközben. Amíg kint voltál a teraszon, néztelek, és arra kondicionáltam magam, hogy elviseljem a leggyilkosabb szemrehányásaidat is. Gúnyosan kedves akartam volna lenni, de nem telt tőlem. - Nem érdekel, mit tápláltál be magadba. Egyébként nem kell tartanod tőlem, már leállítottam magam.
Amíg átmentünk a várócsarnokon, ahol rengeteg ember ücsörgött a börfotelokban, átfogta a vállam. Nem ráztam le a kezét. A vékony blúzon át éreztem, hogy forró az öt ujja és ideges. Visszafelé a gyorsforgalmi úton bekapcsolta a rádiót. A rövidhullámon szólt valamelyik adó, tiszta hangon, hiszen még városon kívül voltunk. A Supremes együttes dolgozott, klaszszul, ahogy mindig. Megnéztem az órámat. Alig pár perc hiányzott a tizenkettőhöz. Nem akartam rágondolni, hogy Bandi bácsi kettőre jön értem, háromra kell ott lennünk a női klinikán, és ott fel kell feküdnöm arra az asztalra, arra a borzalomra . . . Az Üllői úton csőd volt, teherautók, kamionok, buszok. A kilométerórán alig mozdult el a mutató. Húsz percig tartott, amíg a Nagyvárad térre értünk. A Nagyvárad térnél jobbra fordult a VW. Nem kérdeztem semmit. Ha haza akart volna vinni, egyenesen kellett volna tovább mennünk az Üllői úton. Már tudtam, mit akar. Rohadtul letört voltam. Attól, hogy van bátorsága a kísérletéhez. Attól, hogy azért van bátorsága, mert feltételezi rólam . . . A Baross téri felüljárónál megint jobbra kanyarodott. A pályaudvar előtt meg kellett állnunk a piros lámpánál. Nem nézett rám. Én se néztem rá. Sós volt a szám. Lenyeltem a sós ízt. Szinte meg se várta, hogy a lámpa zöldre váltson. Gázt adott, sírtak a gumik, amíg megkerülte a teret, és ráfordult a Rottenbiller utcára. A kórház sarkánál megint jobbra. Gyakorlottan. Hányszor rohant velem ugyanúgy a Hernád utcába . . . A jobb oldali járda szélén egy részeg ember ült. Hülyén bámult maga elé, mint akinek fogalma sincs, hol keresse magát. A kalapja mellette hevert a kövezeten. Nyálas volt a szája. Elfordítottam a fejem, mert megint rám jött a tengeribetegség. Előttünk egy teherautó mozgott, lassan. A VW is lelassult, pedig nekem nagyon kellett volna, hogy verje az arcom a levegő. Egy pillanatig ingert éreztem, hogy kinyissam az ajtót és kiugorjak, de a teherautó éppen akkor tűnt el előlünk, és a VW megrándult alattam. Tamás a Hernád utcában a házzal szemben állította meg a kocsit. Arra gondoltam, hogy minden délutánunkért száz forintot fizetett a nagybátyjának. Kinyitottam a kocsi ajtaját. Kiléptem. Ö is kilépett a másik oldalon. Bezárta a kocsit, az én oldalamon is megnézte, jól csuktam-e be. Nyújtotta a kezét; hogy kézen fogjon. Nem hagytam. Elindultam előtte. Beléptem a kapun. A dohos udvarszag ismerős volt. A lépcsőház macskabűze is. Eszembe jutott, hogy a házmesternek nyolc macskája van. A lépcsők töredezettek, kikopottak. Mentem Tamás előtt felfelé a lépcsőn, és éreztem a combjaimon a szemét. A lakás ajtaja előtt megálltam. Az ajtón a lepattogzó festék szürke volt. Hallottam, hogy Tamás beilleszti a zárba a kulcsot. Ezt is előre megkártyázta a rohadt nagybátyjával.
átléptem a küszöböt. Az előszobában égett a villany. Egy szál dróton lógott le a plafonról a meztelen körte. A szobában porszag volt. A rekamié mellett a csupasz padlón egy pár levetett zokni. Tamás odament, berúgta a zoknikat a rekamié alá. Sokáig állt háttal felém, mintha félt volna megfordulni. Aztán mégis szembefordult velem. Néztük egymást. Láttam, hogy a halántékán lüktet az ér. Nem féltem. Ö akart előnyös helyzetbe kerülni, azért vitt a Hernád utcai lakásba. Én pedig tudtam, hogy ő került csapdába. Álltam az asztal mellett. Csak egy hamutartó volt az asztalon. Nyolc csikkel. A csikkek között egy barackmag. A barackmagon egy légy. Mosakodott a két első lábával. Elhessentettem. Felröppent, zúgott valahol mögöttem a levegőben. Nem akartam megvárni, hogy Tamás megmozduljon és egyet is lépjen felém. Megkerültem az asztalt. Leültem. - Miért hoztál ide? - Nem a szemébe néztem, hanem a két szeme közé, az orra fölé. Balla Julitól tanultam, hogy így kell csinálni, ha az ember nem akar odafigyelni valakire, de azért úgy illik, hogy a szemébe nézzen. - Azt hitted, hogy belépünk ide, és én a couleur locale-tóI a nyakadba ugrok? Leült a rekamié szélére. - Nem hittem semmit. Ide menekültem veled. Fáradt vagyok. Az éjjel egy percet sem aludtam. Te nem tudod, milyen az, éjjel egyedül a városban, ülni a kocsiban, dideregni . . . Rákönyököltem az asztalra. Hideg volt a lapja. Poros is. Visszahúztam a könyökömet. Fájt a fejem. - Ne folytasd . . . Ne hazudj ! - Ezt már kiáltottam. Ültem, de bele kellett kapaszkodnom az asztal szélébe, mert féltem, hogy elveszítem az egyensúlyomat. Nekem délután fel kell feküdnöm a nőgyógyász asztalára, ő meg hazudik, hazudik, hazudik . . . - Te reggel odaküldted hozzám a szemét nagybácsikádat. Egy százasért vállalta a vén hülye. Vagy csak kétszázért volt hajlandó leadni azt a pehelysúlyú süketítő dumát? Te meg közben valahol a közelben kukkoltál egy utcasarkon, vártad azt a pitiáner szélhámost, hogy én bevettem-e a kefét a szökésedről . . A lázadásodról ! Odaküldted, megfizetted . . Elcsuklott a hangom. Nem akartam bőgni. Összeharaptam a fogaimat, hogy csikorogjanak. Tágra nyitotta a kék szemét, kétségbeesetten. - Nem igaz! Nem is láttam napok óta. .. - Hát a kulcs, a lakáskulcs honnan került hozzád ? - Felkeltem a székről, nem tudtam tovább ülni. - Akkor kérted el tőle, amikor kiderült, hogy én végighallgattam, és nem fakadtam kacajra a szövegétől. - Két hete nálam maradt a kulcs. - Elfordult tőlem, megcsóválta a fejét, azzal a tartalommal, hogy ilyen rögeszmék ellen, amilyenek nekem vannak, józanul nem lehet érvelni. - Élénk a fantáziád, Katinka. Lassan lélegeztem, mélyre szívtam a levegőt. Háromszor. - Olyan élénk a fantáziám, hogy látlak téged tegnap este a hetes műúton Budapest felé haladni a Volkswagenedben. Melletted Aliz ül, kedvesen társalogtok. Aztán hazaérsz Alizzal,
behajtasz a házatok udvarára, megállsz a kocsival, kiszálltok, és elkezditek kirakni a csomagokat. Nevetett. Cigarettát vett elő. Öngyújtót vett elő. De mielőtt rágyújtott volna, megkérdezte: - Te is kérsz? - Igen. - Megkerültem az asztalt; odaálltam melléje, vettem a cigarettából. Nem hajoltam le az öngyújtó lángjához. Felállt, odaérintette a lángot a cigarettámhoz. Melegem volt. A dühömtől. Hogy már totál magabiztos. Hiába olvasom rá, mit csinált, azt hiszi, hogy csak fantáziálok, és amit mesélek, csak véletlenül egyezik azzal, amit ő tényleg csinált tegnap este. Elfújtam a feje mellett a füstöt. Láttam, hogy a blúzom kis háromszögű kivágását nézi a nyakam alatt. - Még mindig fenntartod, hogy élénk a fantáziám? Bólintott és tovább nézte a blúzom kivágásában a bőrömet. Hátrább léptem. - Oké, akkor közlök veled valamit. Én tegnap este odatelefonáltam hozzátok. Nem volt időm, hogy beleszólhassak a telefonba, mert az öreglány azonnal elkezdte kelepelni, hogy várjak egy kicsit, most érkeztél meg Aliz kisasszonnyal, éppen pakoljátok ki a kocsíból a cuccokat . . . - Lélegzetet vettem, hogy folytatni tudjam. - Állati muris, hogy ki se rúgathatod az öreglányt a fecsegéséért, mert jó anyád tudja, milyen nehéz házvezetőnőt kapni ebben a történelmi korszakban, és még a te kedvedért se lesz hajlandó kirúgni. Ha látnád magad, milyen kiábrándító vagy ezzel a semmilyen mimikáddal. Nem tudod, milyen képet vágj . . . Megmozdult. Hátráltam még egy lépést. Pedig nem is felém mozdult. Nem nézett rám. Félre nézett. - Nem igaz. Akartam nevetni, de nem tudtam. Fájt a hasam, de abban a pillanatban nem tudtam, mi fáj, csak a fájást éreztem valahol magamban. Leültem, de úgy se volt jó. Felálltam. Ide-oda jártam. - A csillagot is lehazudnád az égről. A hátam mögül szólt hozzám. - Az ellenségemnek sem kívánom ezt az éjszakát. Megfordultam a sarkamon. Olyan lendülettel, hogy repült a hajam a fejem körül. Ott álltam egy lépésnyire tőle. -Fárasztó volt Alizzal? Elhiszem. Ha Aliz jó zenét hall, nem lehet leállítani. De frankón táncol. Én se vagyok gyenge klasszis, de őmellette nem rúgok labdába. Kifárasztott? Tehetetlenül nézett félre. - Hagyd abba. Nem is láttam Alizt. Léptem egyet előre. Ott voltam vele szemben. Hideg volt a homlokom. Egy pillanatig kételkedtem a következő húzásomban. Ha nem jön be a lap, leégek. Lassan emeltem fel a kezem, lassan közelitettem hozzá. Nem tudta, mit akarok. De mire elkaphatta volna a kezem, már belenyúltam a zakója felső zsebébe, és kicsíptem a papírt, ami úgy volt ott, ahogy előre gondoltam. Hátraléptem. Kezemben volt a hosszúkás papírdarab.
- Peched van, Tamás. Mindig elteszed a számlákat, és én ismerem ezt a rossz szokásodat. - Belenéztem a számlába. - Astoria bár. Négyszázhúsz forint. Mint szokásosan. Ugyanaz a helyszín, ugyanaz a fogyasztás, mint énvelem is mindig. Három száraz Martini, három whisky, sós mandula, ásványvíz . . . Nem mert közeledni hozzám. De a szemembe belenézett. A halántékán lüktetett az ér. - Ez legalább egy hónapos számla. Veled voltam az Astoriában. Ugyanez az öltöny volt rajtam. Megint ránéztem a számlára. - Egy hónapos számla . . . a mai dátummal. Még csak nem is a tegnapival. Éjfél után fizettél. És Aliz . . . ugyanazt issza, mint én. Vagy ha nem, akkor te beszélted rá, hogy száraz Martinit igyon. - Gúnyt akartam a hangomba, gúny t, de nem hittem benne, hogy sikerüljön. - Igya ugyanazt, mint én szoktam, hogy te közben énrám gondolhass. Megtanítod a szokásaimra? Magnifique . . . Miért nem nézel mélyen a szemembe, miért nem közlöd velem, hogy Aliz csokoládébőrű teste mellett is egész éjjel körülöttem felhőztek a rózsaszín érzelmeid? Elfordult, odament az ablakhoz, nekitámasztotta az öklét az ablakfélfának. - Ne kínozz . . . Egyedül voltam, rád gondoltam. Olyan üres voltam, hogy fájt. - Te komplettül becsavarodtál a hazudozásodba. Már hiszel is magadnak. Sírni kell rajtad vagy nevetni? Bebizonyítottam neked háromszorosan, hogy hazudsz, erre te . . . kezdenéd elölről. Rekedten jött a hangja az ablaktól. - Szeretlek. Nem akarlak elveszíteni. - Megfordult. Megint nagy volt a szeme. Fehér keretben kék karika, a közepén fekete lyukkal. - Szeretlek, értsd meg! Éreztem magamban az erőt, hogy gonosz legyek. - Tamás . . . felelj nekem őszintén . . . Tele volt a szeme várakozással. Beleláttam az agyába. Megcsillant előtte a remény, hogy a következő pillanatban mégis változni fog a lapjárás, mégpedig az ő javára. Elindultam feléje. Láttam, hogy izzadt a homloka. Ö nem vette észre. Már olyan közel álltam hozzá, hogy érezhettem volna az arcomon a leheletét, ha nem fojtotta volna vissza a lélegzetét. Tudtam mosolyogni. - Engem nem érdekel Aliz. Ugye, téged se? Alig volt hangja. - Miért kérded? Szeretlek. Csak téged tudlak szeretni. Szeretlek, Katinka . . . Belenéztem a szemébe. Súgva, reménykedve, nem kérdezve mondtam. - Akkor is szeretni fogsz, ha már Aliz lesz a feleséged. - Akkor is . . . Bejött a csőbe. De már ott tartott, hogy észre se vette. Kibuggyant belőlem a nevetés. Az első pillanatban azt hittem, sírok, de aztán hallottam, hogy nevetek. Álltam előtte és nevettem.
- Akkor is . . . Aliz mellett is . . . Csak engem . . . Mert nem akarsz elveszíteni ! Persze hogy nem. Gyönyörű. Megtartani szeretőnek a feleséged mellett. Visszatámolyogtam a székhez, leültem. Szédültem a gyengeségtől. Nem is tudom, honnan volt levegő a tüdőmben, hogy tovább mondjam. - És ha elfogyna a fizetésed, már nem az anyád által juttatott zsebpénzből, hanem a feleséged hozománya terhére lennél figyelmes hozzám. Eldugott eszpresszókban. Meg itt, a nagybátyád kéglijében, de már dupla gázsiért, a kockázat miatt, hiszen egy házasember... Ahányszor pedig a nejed meglátogatná a szüleit a Balatonon, meghívnál a puha családi fészketekbe is. Még a hitvesi ágyat is megoszthatnám veled, vagyis te osztanád meg velem az abszolút komfort jegyében. Micsoda határtalan perspektíva ! Ilyen még nem volt a történelemben. Ez a megtiszteltetés egyedül nekem jutott osztályrészül... Nekem ! Akkor tört ki belőlem a bőgés. Csurgott a könnyem, le az arcomon, bele a szájam sarkába. Sós volt. Odaugrott hozzám. Letérdelt mellém. - Katinka . . . Abba akartam hagyni a bögést, de nem tudtam abbahagyni. Undorodtam magamtól. Mintha megérezte volna bennem a libabőrös utálkozást, nem mert hozzám érni. Undorodtam magamtól, hogy én adtam meg neki a sanszot. Én csalogattam ki belőle a mocskot, hogy rám kenhesse. Előbb a nagybátyját küldte, hogy derítse fel a terepet a tapogató szemű öreg kéjenc. Aztán, amikor megtudta, hogy tiszta a terep, személyesen vonult fel. Eltűrt mindent, amit csak a szemébe vágtam. Nem zavartatta magát, hogy ráolvastam a hazudozásait. Miért is érdekelte volna, hiszen még a kéglibe is hajlandó voltam vele tartani . . . Biztos volt a dolgában. Biztos volt benne, hogy nem utasítom vissza az ajánlatát. Megadta ő is az esélyt. Olyan esélyt, ami telt tőle. Legyek a szeretője Én vagyok az oka, hogy mocskos lettem tetőtől talpig. Fájt a hasam. Még mindig ott térdelt mellettem. Már hallottam a hangját. - Szeretlek . . . Az ujjai már a térdemen voltak. Felugrottam. Az ablakon besütött a nap, és a szemembe vágott. Láttam a levegőben, hogyan lebegnek a porszemek. - Ne nyúlj hozzám! Lefogta a karom. Bele akartam marni a körmömmel, de a zakóján át meg se érezte. -Eressz el! Hiába hajtottam hátra a fejem, elérte a szájával a szájamat. Rángattam a fejem. Éreztem a szájából a szeszszagot, a whiskyét, amit a repülőtéren ivott. Átrepült az agyamon, hogy TrefF szájának nem volt szeszszaga. Vagy ő volt erős, vagy én gyenge. Cipelt a rekamié felé. A súlyával döntött rá a rekamiéra. Por szállt fel, ahogy odazuhantunk. Az egyik lába már a térdeim között volt.
Megmerevedtem. Azt hitte, oké. Elengedett az egyik kezével. Megkereste a szoknyámon a cipzárt. Üres voltam. A hangom se volt az enyém. - Tűnj el rólam. Állapotos vagyok. Behunytam a szemem. Nem tudom, mennyi idő telt el. A térde már nem volt a térdeim között. Aztán már nem éreztem magamon a súlyát se. Megkapaszkodtam a rekamié támlájában. Felhúztam magam. Visszaigazítottam a szoknyámba a blúzomat. Hátraráztam a hajamat. Tele volt porral a levegő. Fullasztott. - Légy szíves, szállits haza. - Minden poros volt körülöttem : a rekamié, a padló, az asztal, a székek. - Kettőkor dolgom van. Kimentem a szobából. Az előszobában még mindig égett a csupasz villanykörte. Kimentem a folyosóra. A lépcsőn egy asszony jött felfelé. Belenéztem az arcába. Szép arca volt. állapotos volt. Még az utcán, a VW mellett is az orromban volt a macskabűz. Mellettem egy kéz kinyitotta a kocsi ajtaját. Beültem. Balra tőlem egy kéz benyomta a gyújtáskapcsolóba a slusszkulcsot. Én az órámra néztem. - Siess. Tíz perc múlva kettő. - Muszáj volt beszélnem, hogy legalább a szájamon át kapjak levegőt. Az orrom tele volt porral; úgy éreztem. - Bandi bácsi, Kelemen doktor kettőre jön értem. Megyek nyaralni. Kocsival jön értem. Százhuszonhetes Fiat. Sötétkék. Lehet, hogy már ott vár a ház előtt. Vakít a nap. Villódzik a víz. Orsika úgy néz rám, mintha gyanús lenne neki az elmeállapotom. Olyan hirtelen fordult felém, hogy csaknem belegurult a vízbe a légmatracról. Hunyorog az éles fénytől. - Mit kérdeztél? Megismétlem, mert igazán értesülni akarok: - Miért vagy ilyen jó hozzám? Nevet. Klasszul tud nevetni. Mint Kisjutka. Csak a hangjuk más. - Jó?... Napszúrást kaptál, Katalin. Mit követtem el? Alánk mászott egy hullám. Most engem is csaknem legurított a gumimatracról. A víz odébb sodorta Orsikát. Nem evezek utána. Nem részletezem, hogy mivel jó hozzám. Bandi bácsi biztosan közölte vele, ami volt. Más csaj már huszonötször nekirugaszkodott volna, hogy kifaggasson. Orsika azt se kérdezte meg, se tegnap, se ma egész nap, hogy mi újság. Az este odaült az ágyamhoz. Akkor azt hittem, ő is olyan lesz, mint minden más nő lenne a helyében: bele próbál pillantani a pszichémbe. De csak ült egy kicsit mellettem, szívta a cigarettáját, aztán felvette a padlóról a szótárfüzetemet, feltette a szemüvegét, és kikérdezett húsz-huszonöt gallicizmust innen-onnan a füzetből. Mint az anyu, ezelőtt négy évvel, amikor elkezdtem franciául tanulni. Délről fúj a szél. Hullámzik alattam a légmatrac. Kivisz a partra a víz, ha hagyom. Orsikát már kivitte. Rálátok az Adorján-villára. Világoszöldek a leeresztett zsalugáterek. Anna néni a tavasszal festette újra valamennyit. Üres
a villa. A terasz is, ahol elvesztettem a szüzességemet. Három éve. Alig múltam tizenöt. Akkor azt hittem, felnőtt vagyok. Biztos voltam benne, hogy totál felnőtt vagyok. Most meg már tizennyolc leszek, pillanatok alatt, és egyáltalán nem érzem, hogy felnőtt lennék. Mintha visszacsúsztam volna három évet. Ez a három év hazugság volt. Ami pedig hazugság, az nem igaz. Ami nem igaz, az valahogy nincs is. Három év eltűnt az életemből. Ebből a logikából kézenfekvően következhetne, hogy ott folytathatom, három éwel ezelőttről. De ha kinyitom a szemem és felnézek az égre, tudom, hogy nem folytathatom három évvel ezelőttről. Olyan vagyok, mint aki már nem alszik, de még fel se ébredt egészen. Ködös a fejem, kicsit szédülök is, talán a felhőktől, ahogy billegve úsznak fölöttem. Gyenge vagyok és megvert. Én akartam megszégyeníteni Tamást; megalázni, és búcsúlevél helyett úgy megszégyenítetten, megalázott formában irtani ki magamból, de ő piszkított be engem, ahogy még sohase. Feltételezte rólam, hogy a szeretője leszek, feleség mellett tartott félkéz-csaj, biztos volt benne, hogy semmit se kockáztat, ha megajánlja nekem ezt az állást, biztos volt benne, hogy én alázatosan, de boldogan vállalom az új beosztásomat. Három év alatt én hagytam kifejlődni benne ezt a gátlástalan önbizalmat. Azzal, hogy együtt hazudtam vele a világnak, duettban játszottam vele a hazugságot, hogy köztünk nincs semmi komoly ügy. Ezért merte feltételezni rólam, hogy hajlandó leszek bujkálni vele, sötétben csalni, napról napra arra várni, hogy ő mikor tud időt lopni. Az idejétől és az ingereitől függően . . . Bemocskolt. Mennyi idő kell ahhoz, hogy elmúljon rólam ez a ragadós bűz, amit a bőrömön érzek, a számban érzek, a hajam tövén is, meddig kell vakarnom magam, hogy megtisztuljak ettől a nyálkás mocsoktól? Szédülnek fölöttem a felhők, nem bírom tovább nézni őket . . . Kisjutka kiabál valamit a parton. Fúj a szél, nem hallom, mit kiabál. Csak a nevemet: - Kati . . . - Valami van a kezében, azt mutogatja. - Kati . . . Kimegyek hozzá. Nem hűvös a szél, mégis fázom is már. Fagylalt van Kisjutka kezében. Fagylaltot vett a triciklis cukrásztól. Nekem is. - Gyere már . . . Kati . . . elolvad ! - Ezt a fagyit nekem vetted? - Miért, nem kell? - Értetlenül néz rám a nagy szemével. - A saját pénzemből . . . - Kösz. - Nem kívánom a fagylaltot, de nem akarok csalódást okozni neki. - Olyan aranyos vagy, mintha ketten lennél. Egyszerre eltűnt a felhö a nap elől. Már megint éget a meleg. Kisjutka szája piros a málnafagylalttól. - Kati . . . Te láttál már indiánt? - A moziban. - Nem úgy. Igazit ! Láttál? - Nem láttam. Lebiggyeszti a fagylaltos száját. - Te se láttál . . . Pedig már nagy vagy, ennyi idő alatt igazán
láthattál volna. Ideadod a matracot? - Tessék. A vízen egy kisfiú úszik felfújt műanyag kenuban. Azott indián tolldísz van a fején. Kisjutka már bent is van a vízben. Uszik a légmatraccal, a kenu felé. Én meg odaülök Orsika mellé a fűzfa alá. Jó volna az ölébe hajtani a fejem. Mint az anyunak valamikor. Kelemen július 31-én, vasárnap két újságban is látta a következő - azonos szövegű - hirdetést : "Minden külön értesítés helyett: Adorján Tamás és Menkó Aliz f. év július 30-án házasságot kötöttek." Augusztus 3-án Aliz felhívta Katit. - Kérlek - mondta izgatottan -, adj nekem alkalmat, hogy néhány percet beszélhessek veled. - Délután indulok vissza Balatondiósdra - mondta Kati. - Felvettek az egyetemre ugyanis, ki kell pihennem a felvételi fáradalmait. - Holnaptól én is Balatondiósdon leszek - mondta Aliz. - Hol talállak? - Délelőtt tíztől a Hullám stégjén. Augusztus 4-én délelőtt tízkor Aliz motorcsónakja már a stég mellett állt. Kati Kisjutkával jelent meg a parton. Hagyta, hogy a gyerek ússzon oda elsőnek a stéghez. Csak aztán dobta bele magát a vízbe. Pillangózva közelítette meg a motorcsónakot. - Szia. - Fél kézzel megkapaszkodott a motorcsónak peremében. - Tessék, itt vagyok. Aliz idegesen, fürkésző szemmel nézett rá. - A férjem azt mondta . . . - Körülnézett, mielőtt folytatta. - Azt mondta, hogy te állapotos vagy, és ö a gyerek apja. Kati nagyra nyitott szemmel csodálkozott rá. - Ezt mondta? Aliz nem felelt, csak bólintott. Kati hátradobta magát a vízen. Nevetett. Háton úszva kerülte meg a motorcsónakot. - Legjobb lesz, Aliz, ha elviszed idegorvoshoz. Véleményem szerint az már komoly baj, ha valaki valóságnak hiszi a vágyálmait. Intett Aliznak, eltávolodott a motorcsónaktól, és nagy kört úszott, mielőtt felkapaszkodott Kisjutkához a stégre. Augusztus 11-én Kati levelet kapott. A légipostán érkezett levelet Kelemennel küldte utána az apja. Novoszibirszk, 1972. augusztus 2. Kedves Bogár, pontosan egy hónapja Budapesten megbeszéltük, hogy amiről szó volt köztünk, azon te gondolkozni fogsz. Ennek egy hónapja. Soraimat emlékeztetőnek szánom. Ezentúl minden hónap másodikán írok neked ilyen emlékeztető sorokat. Nem kell válaszolni, csak gondolkozni. Valamivel többet gondolok rád, mint amennyi az időmből telik.
Vége.
